Beküldve:

Lajos Edina: A vallásszabadság és kereszténység európai megítéléséről, különös tekintettel a görög sajátosságokra

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 9. cikke a következőképpen rendelkezik az Emberi Jogok Európai Bíróságának értelmezésében. Mindenkinek joga van a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadsághoz. Ezen jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint azt a szabadságot, hogy a személy egyedül vagy másokkal együtt, valamint nyilvánosan vagy vallását vagy meggyőződését istentisztelet, tanítás, vallásgyakorlás és vallásgyakorlat formájában, vagy magánéletében nyilvánítsa ki.

A vallás vagy a meggyőződés kinyilvánításának szabadsága csak olyan korlátozásokkal szűkíthető, amelyek törvény által előírtak, egy demokratikus társadalomban ilyenek lehetnek a közbiztonság és a vallásszabadság védelme érdekében szükséges korlátozások; a közrend, az egészség vagy az erkölcs védelme érdekében, vagy az állampolgárok jogainak és szabadságainak védelme érdekében mások számára. Ide tartozhat például a görög szabályozásban jellemző tilalom a hittérítés vonatkozásában. Ez a tilalom – a véleménynyilvánítás szabadságára is tekintettel – csak akkor férhet össze az emberi jogokkal, amennyiben visszaélésszerű, manipulatív, és magában hordozza a presszionálás veszélyét is.

A gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság olyan alapvető jog, amely nemcsak a nemzeti jogban van rögzítve, hanem az Emberi Jogok Európai Egyezménye, és számos nemzeti, nemzetközi és vallási egyezmény által is.

Mindenkinek joga van a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadsághoz; ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint azt, hogy bárki, akár egyedül vagy másokkal együtt, akár nyilvánosan vallását vagy meggyőződését istentisztelet, tanítás, vallásgyakorlás és vallásgyakorlat formájában, vagy a magánéletben nyilvánítsa ki. Tegyük hozzá, ha valakinek valamihez joga van, azzal szemben valakinek a kikényszeríthető kötelezettsége áll, ezzel szemben ha egy személynek valamihez szabadsága van, azzal szemben csak a joghiány („no right”) áll, vagyis a szabadság addig terjed, amíg más szabadságát nem sérti. Ezen aspektusból a „vallásszabadság” az állam tűrési kötelezettségét (passzivitását) jelenti, míg a „szabad vallásgyakorlás joga” tartalmazza az állam tevőleges magatartását is; például egyházi intézmények (anyagi) támogatása tekintetében.

Az Egyezmény 1. jegyzőkönyvének 2. cikke a vallásszabadság egy speciális aspektusára vonatkozik, nevezetesen a szülők azon joga, hogy gyermekeiknek a vallásuknak megfelelő oktatást biztosítsák, vallási meggyőződésüknek megfelelően.

Senkitől sem lehet megtagadni az oktatáshoz való jogot. Az állam tiszteletben tartja a szülők jogát arra, hogy biztosítsa számukra a lehetőséget a választásra gyermekeik nevelése és tanítása tekintetében, saját vallási és világnézeti meggyőződésüknek megfelelően.

A 9. cikkre gyakran hivatkoznak az Egyezmény 14. cikkével együtt, amely tiltja többek között valláson és véleményen alapuló megkülönböztetést (lásd ezzel kapcsolatban İzzettin Doğan és társai kontra Törökország).[1]

Az Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét a következők nélkül kell biztosítani:

    • nemen, fajon, bőrszínen, nyelven, valláson, politikai vagy más véleményen alapuló megkülönböztetés nélkül,
    • nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet alapján való diszkrimináció nélkül.

Az Egyezményen túlmenően a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság is nyilvánvalóan az az Egyesült Nemzetek Szervezetének egyik legfontosabb alapvető joga. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 18. cikke szerint például mindenkinek joga van a gondolatszabadsághoz, lelkiismereti és vallási szabadsághoz; ez a jog magában foglalja a saját vallás vagy meggyőződés szabad megválasztásának vagy elfogadásának szabadságát. Magában foglalja továbbá a vallás és a vallás megválasztásának és gyakorlásának szabadságát, valamint azt a szabadságot, hogy egyénileg vagy másokkal együtt, nyilvánosan vagy magánéletben vallását vagy meggyőződését kinyilvánítása az istentisztelet, a vallásgyakorlás, a vallásgyakorlat és a tanítás terén. Senkit sem lehet olyan kényszerítésnek lehet alávetni, amely az általa választott vallás vagy meggyőződés gyakorlásának vagy elfogadásának szabadságát csorbítaná.[2]

Hozzá kell tennünk, hogy ez a jog tartalmazza a vallásgyakorlástól való tartózkodás szabadságát is. Rendkívül sajátos, hogy Indonézia Alkotmánya a vallásszabadságon azt érti, hogy mindenkinek ki kell választania egy monoteista (egyistenhívő) vallást, de azt viszont kötelező; az ateizmus tehát tiltott.[3]

Ki kell emelnünk, hogy a 18. cikk kvázi kimondja: az Egyezségokmányban részes államok vállalják, hogy tiszteletben tartják a szülők szabadságát, és adott esetben, a törvényes gyámok szabadságát, hogy biztosítsák gyermekeik vallási és erkölcsi nevelését a saját gyermekeiknek megfelelő meggyőződésüknek megfelelően. Az Egyezségokmány 26. cikke általános megkülönböztetés-mentességi elvet fogalmaz meg, amely a vallásra is kiterjed. Ez a vezérelv természetesen akkor ítélhető meg nehezen, amennyiben a gyermek két szülője eltérő vallású, és mind a ketten ragaszkodnak a maguk vallása szerinti neveléshez. Ez a konfliktus pedig akkor éleződik ki különösen, ha a szülők elváltak. A közös felügyeleti jog együttes döntéseket igényel hasonló helyzetben. Ha viszont nincs közös felügyeleti jog, a helyes értelmezés szerint egy emberi jog (alkotmányos alapjog) akkor sem szűkíthető le akként, hogy a vonatkozó döntés az egyik szülő „diktátuma” legyen. (Ez a rendkívül érzékeny problémakör főképp akkor eklatáns, ha az egyik vallás az erőszakos térítést írja elő. Ebből vezethető le többek között, hogy a vallásszabadság dogmatikailag az ún. „konkuráló alapjogok” közé sorolható.)

A vallásszabadság elve számos más szövegben is megjelenik, többek között a „Gyermek jogairól szóló nemzetközi egyezmény” 14. cikke nagyon világosan meghatározza ezt a kérdést.

Hasonlóképpen, az emberi jogokról szóló amerikai egyezmény 12. cikke kimondja, hogy mindenkinek joga van a vallásgyakorláshoz, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés fenntartásának vagy megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallás vagy meggyőződés megvallásának vagy terjesztésének szabadságát, akár egyénileg, akár másokkal együtt, nyilvánosan vagy magánéletben. Senki sem lehet alávetve olyan korlátozásoknak, amelyek sérthetik a vallása vagy meggyőződése fenntartásának vagy megváltoztatásának szabadságát.

Az Európai Unió Alapjogi Chartája is védi a gondolat, a lelkiismeret szabadságát és vallásszabadságot ugyanúgy, mint az Egyezmény (a Charta 10. cikke). Emellett a szülők jogait is rögzíti arra nézvést, hogy „gyermekeik nevelését és tanítását vallásukkal összhangban biztosítsák, filozófiai és pedagógiai meggyőződésüknek megfelelően tiszteletben kell tartani, az ilyen jog gyakorlását szabályozó nemzeti jogszabályokkal összhangban” (14. cikk 3. §). A vallásszabadság tehát szorosan érintkezik az oktatás szabadságával, az oktatáshoz való joggal is. (Ez részint egyéni alanyi jog, részint az oktatási intézmények közösségének kollektív joga is.)

A gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság fontosságát több alkalommal is hangsúlyozta az Emberi Jogok Európai Bírósága. Általánosságban a gondolatszabadság, lelkiismereti és vallásszabadságot a demokratikus társadalom egyik alapjának tekintik; sőt, az európai bírák a vallásszabadságot az identitás kialakítása egyik alapvető tényezőjének ítélik (ideértve a hívők identitását és életfelfogását). Valójában a Bíróság a vallásszabadságot az Egyezmény szerinti anyagi jog rangjára emelte, először közvetve, majd később közvetlenebbül.

Meg kell jegyezni, hogy az elmúlt tizenöt évben a Bíróság által a 9. cikk alapján vizsgált ügyek száma folyamatosan növekedett; ez a tendencia a vallásnak és a kapcsolódó kérdéseknek a társadalmi-politikai diskurzusban betöltött növekvő szerepével magyarázható.

A vallásszabadságba és ezzel kapcsolatos diszkrimináció tilalmába természetesen belefér a vallási közösségek strukturált szabályozása.[4]

Kereszténység az egyes alkotmányokban

Jóllehet az európai államok – az EJEB elemzett cikkei alapján is – a vallásszabadság talaján állnak, emellett kiemelt értéket tulajdonítanak a kereszténységnek.

A Ciprusi Alkotmány 2. cikkének megfogalmazása szerint a görög közösség tagjai azok a görög származású állampolgárok, akik anyanyelve a görög, a görög kulturális hagyományokat ápolják, és a görögkeleti egyházhoz tartoznak.[5] A török közösség tagjai azok a török származású állampolgárok, akik a török közösség tagjai anyanyelve a török, a török kulturális hagyományokat ápolják, és a muzulmán egyházhoz tartoznak. Ezek alapján megállapítható, hogy a ciprusi jogrendben az egyházhoz tartozás alkotmányos identitásképző tényező.

A Dán Királyság alkotmánya 4. cikkében leszögezi, hogy az Evangéliumi Lutheránus Egyház Dánia államegyháza, és ilyen minőségben az állam támogatja. 6. cikkében az alkotmány kimondja, hogy a mindenkori dán király az Evangéliumi Lutheránus Egyház tagja.[6]

A görög alkotmányt preambulumának megfogalmazása szerint „a Szent, Egylényegű és Oszthatatlan Szentháromság Isten nevében” alkották meg. A 3. cikk szabályozza az egyház és az állam viszonyát, mely kimondja, hogy

„Görögországban az uralkodó vallás: Krisztus kelet-ortodox egyházának vallása. Elismerve fejének a mi Urunk, Jézus Krisztus, Görögország ortodox egyháza elválaszthatatlanul egyesül hittételeiben a konstantinápolyi Nagy Egyházzal és Krisztusnak minden más azonos hitvallású egyházával, megtartva tántoríthatatlanul a szent apostoli, valamint a zsinatok által felállított kánonokat és a szent hagyományokat. Az egyház önálló és a hivatali tisztségükben lévő püspökök Szent Zsinata és az ebből létrehozott állandó Szent Zsinat vezeti.”[7]

Az ír alkotmány preambuluma a következőképpen szól „a legszentebb Szentháromság Isten nevében, akié minden hatalom, és akitől, mind végzetünktől, mind az emberek, mind az államok tevékenysége ered, mi Írország népe alázatosan elismerve kötelezettségeinket a mi Urunk, Jézus Krisztus felé, aki átsegítette atyáinkat évszázados megpróbáltatásainkon….” A 6. cikk alapján minden kormányzó, törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom Istennek alávetetten a néptől ered, mely jogosult meghatározni az állam elöljáróit, és végső soron eldönteni a nemzet irányvonalait érintő kérdésekről, a közjó kívánalmaival összhangban.[8]

Lengyelország alkotmányának preambuluma szerint „mi a Lengyel Nemzet – a Köztársaság valamennyi állampolgára, mindazok, akik hisznek Istenben, mint az Igazság, Jóság, és Szépség forrásában, mindazokkal, akik nem osztoznak ebben a hitben, de tiszteletben tartanak más forrásokból származó egyetemes értékeket…”[9]

Málta alkotmányának 2. cikkelye szerint Málta vallása az apostoli római katolikus vallás. Az Apostoli Római Katolikus Egyház szervei jogosultak a jó és a rossz tanítására. Az alkotmány szerint az apostoli római katolikus vallás tanítása a kötelező oktatás részeként minden állami iskolában biztosított.[10]

A Német Szövetségi Köztársaság alkotmányának preambuluma szerint: „Isten és ember felelőssége tudatában, attól az akarattól áthatva, hogy mint az egyesült Európa egyenjogú tagjai a világbékét szolgálja, a német nép alkotmányozó hatalmánál fogva meghatározza alaptörvényét.”[11]

Az olasz alkotmány 7. cikk alapján az állam és a katolikus egyház saját rendjükben egymástól függetlenek és szuverének. A 8. cikk (2) bekezdése szerint a katolikustól eltérő vallási felekezeteknek joguk van saját statútumaik szerint működni, ha azok az olasz jogrenddel nem ellentétesek.[12]

A spanyol alkotmány 16. cikkének (3) bekezdése alapján egyetlen vallás sem bír állami jelleggel. Az állami szervek figyelembe veszik a spanyol társadalom vallásos érzelmeit és ennek megfelelően együttműködést alakítanak ki a katolikus egyházzal és a többi felekezettel.[13]

A vallásszabadság sajátos megítélése Görögországban

Görögország számos ügyben megsértette az EJEE 9. cikkét, szinte hivatalos állami rangra emelve a diszkriminációt.[14] Ugyanis rendkívül érdekes az alkotmányos szabályozás a hellén államban. A vallásszabadság elvi deklarálása mellett a görög ortodox egyház szinte államegyház. Továbbá a hittérítés bűncselekménynek számít. Ezt – elsőre meglepő módon – a Bíróság nem tartja önmagában aggályosnak. (A jogvédő intézmény disztingvál ama tekintetben, hogy a térítés erőszakos vagy visszaélésszerű-e. Ezzel a megközelítéssel viszont egyetérthetünk.) A Kokkinakis v. Görögország (1993) sz. ügyben a Bíróság sajátos precedenst teremtett azáltal, hogy a Jehova Tanúi nevű egyház nevében térítők elítélését nem tartotta aggályosnak. Nem ítélte azonban szükségesnek és arányosnak az előbbiekért kiszabott 4 hónapos szabadságvesztést.

Larissis és társai Görögország elleni ügye[15] a következő tanulságokkal jár. A görög légierőnél szolgáló 3 tiszt volt a kérelmező, akik a pünkösdista egyház tagjai voltak. Ennek hittörekvései a Biblia tanításához való visszatérés, a tiszta evangélium hirdetése, az egyház anyagiasodásának visszafogása mellett a közösségi hitéletet is tartalmazzák. Az 1363/1938. számú görög törvény alapján elítélték őket alárendelt katonák hittérítése miatt, illetőleg polgári személyekkel szembeni hittérítés miatt. Ők sérelmesnek tartották ezt az Egyezmény 9. cikke (gondolati-, lelkiismereti- és vallásszabadság), illetve az Egyezmény 7. cikke (büntetés kiszabásának tilalma törvényi rendelkezés nélkül) tekintetében. Az 1363/1938. számú törvény 4. cikke alapján vádat emeltek a 3 kérelmező ellen „hittérítés bűncselekményére” hivatkozva. Ezen cikk értelmében bűncselekményt követ el az, aki hittérítést végez, amelyen érteni kell

„különösen bármilyen közvetlen vagy közvetett szándékot arra, hogy valaki különböző vallásos meggyőződését áthassa abból a célból, hogy ezt megváltoztassa, bármilyen szolgáltatás vagy annak ígértével, avagy erkölcsi vagy anyagi segítségnyújtás ígéretével, akár pedig csalárd módon, akár tapasztalatlansága kihasználásával vagy kihasználva bármilyen szükséghelyzetet, szellemi gyengeségét vagy hiszékenységét.”

Az 1975. évi Görög Alkotmány 3. cikke az alábbiakat deklarálta.

„1. Görögországban az uralkodó vallás a keresztény keleti ortodox egyházé. A görög ortodox egyház, mely fejének ismeri el a mi Urunkat, Jézus Krisztust, tartósan egyesült doktrinálisan a konstantinápolyi nagy egyházzal és az azzal közösségben levő más keresztény egyházakkal, megváltoztathatatlanul betartja, mint a többi egyház a szent apostoli és zsinati egyházi törvényeket és a szent tradíciókat. Független és a Szent Zsinat irányítja, mely a hivatalban levő valamennyi püspökből áll és az állandó Szent Zsinat útján úgy áll össze, ahogy azt az egyház statútumában lefektették, összhangban az 1850. június 29-i pátriárkai rendelet és az 1928. szeptember 4-i zsinati törvény rendelkezéseivel.
2. Az egyház kormányzati rendszere az állam egyes területi egységeiben nem működhet az előbbi szakasz rendelkezéseivel ellentétesen.
3. A Szentírás szövege megváltoztathatatlan, hivatalos fordítást bármely nyelvre a független görög egyház és a konstantinápolyi nagy keresztény egyház előzetes hozzájárulása nélkül nem készíthető.”

A Görög Alkotmány 13. cikke – az előzőekkel is összefüggésben – a következőket mondja ki.[16]

„1. A lelkiismereti szabadság vallási ügyekben sérthetetlen. A személyes és politikai jogok gyakorlása nem függhet az egyén vallási meggyőződésétől.
2. Bármely elismert vallás szabadon gyakorolható, az egyének szabadon végezhetik vallásos szertartásaikat, minden akadályoztatás nélkül a jog által védetten. A vallási szertartások elvégzése nem sértheti a közrendet vagy a közerkölcsöt. A hittérítés tilos.
3. Minden elismert vallás lelkészét ugyanolyan módon felügyeli az Állam és ugyanazok a kötelezettségeik, mint az uralkodó egyház lelkészeié.
4. Senki sem mentesíthető az állammal szemben fennálló kötelezettségeinek teljesítése alól vagy senki sem tagadhatja meg vallási meggyőződésből, hogy engedelmeskedjék a törvénynek.
5. Csak a törvény által előírt eskü letétele követelhető meg a törvény által meghatározott formában.”

A kérelmezők elsősorban azt panaszolták, hogy a görög törvényeknek a hittérítést büntető rendelkezései nem eléggé kristálytiszta megfogalmazásúak a bűncselekmény definiálásában, és alkalmazásuk esetükben indokolatlan beavatkozást valósított meg vallásos gondolatszabadságukhoz való jogukba.

(A Bíróság kiemelte, jóllehet a vallásszabadság elsődlegesen a hazai egyházi fórumtól függ, ez magában foglalja ezen felül még különösen a vallás kifejezésre juttatását is, ide sorolva a hozzátartozók meggyőzésének jogát is. A 9. cikk mindazonáltal nem mentesít bárminemű vallás vagy hit által motivált cselekményt. Így nem védi a rosszhiszemű hittérítést, mint amely abban nyilvánul meg, hogy anyagi vagy szociális előnyt kínálnak fel, avagy önkényes nyomást gyakorlásában, annak érdekében, hogy valamely egyházhoz csatlakozzanak.)

Az államok a Bíróság szerint megtehetik, hogy különleges rendelkezéseket léptessenek hatályba a hadsereg tekintetében, az alárendeltek jogainak és szabadságainak védelmében a zaklatók vagy hatalommal visszaélők ellen. Ennek oka, hogy a katonai hierarchikus struktúra befolyása miatt egy alárendelt hátrányt szenvedhet, ha visszautasítja feljebbvalóját, aki kvázi téríteni próbálja.

Konkrét ügyünkben a belső eljárásban előhozott bizonyítékokra alapozva a Bíróság megállapította, hogy a három katona, akikkel a kérelmezők vallásos disputát folytattak, bizonyos nyomásnak voltak kitéve, tekintettel a kérelmezők magas tiszti beosztására. A Bíróság kiemelte továbbá, hogy a kérelmezőkkel szemben meghozott intézkedések nem számítanak különösen súlyosnak; inkább megelőző, mint megtorló jellegűek voltak. Figyelemmel az eset összes körülményére, a Bíróság ezen szankciókat nem találta aránytalannak és nem ítélte meg úgy, hogy a szóban forgó intézkedések megsértették volna a 9. cikket a kérelmezőknek a katonákkal szembeni hittérítés miatti elítélésük miatt.

Eltérően ítélte meg azonban a Bíróság a polgári (tehát nem katonai) személyek tekintetében megvalósult hittérítést. Az EJEB kardinális jelentőséget tulajdonított azon ténynek, miszerint a háromból két kérelmező nem gyakorolt nyomást a megtéríteni szándékozott civilekre olyan módon, miképpen azt a katonákkal szemben tette. Nem találta úgy a Bíróság, hogy e polgári személyek különös védelemre tarthatnának igényt. Ennek kapcsán megállapítást nyert, hogy a kérelmezők nem gyakoroltak önkényes nyomást rájuk. Ebből következik, hogy a két kérelmezővel szemben a polgári személyek hittérítésére hivatkozással hozott szankciók indokolatlanok voltak és ekképp megsértették a Római Egyezmény 9. cikket.

(A Bíróság szerint a 9. cikk 2. pontjában található „törvényben megfogalmazott” kifejezés arra hív fel, hogy a szóban levő törvény megfelelőképpen hozzáférhető legyen az egyének számára és igen pontosan kifejező legyen, hogy az egyének magatartásukat irányíthassák. A Bíróság, a 9. cikk esetében is úgy döntött, hogy a vitatott intézkedések „törvényben meghatározottak” voltak. Nem állapították meg továbbá a véleménynyilvánításra vonatkozó 10. cikk sérelmét.[17])

Bibliográfia

Czigle János Tamás: Az Európai Unió Bíróságának munkahelyi vallásszabadsággal kapcsolatos joggyakorlata, Doktori értekezés, Budapest, PPKE, 2021.

Grád András: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve, Budapest, Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központ, 2005.

Köbel Szilvia: A vallási közösségek működésének strukturált szabályozása az egyházügyi törvényben, Magyar Jog, LVIII. évf., 2021/4.

Shah, Dian A. H.: Constitutions, Religion and Politics in Asia: Indonesia, Malaysia and Sri Lanka, Cambridge, Cambridge University Press, 2017.

Trócsányi László – Badó Attila (szerk.) Nemzeti alkotmányok az Európai Unióban, Budapest, Complex Kiadó, 2005.

Hivatkozások

  1. İzzettin Doğan and Others v. Turkey, 26 April 2016; no. 62649/10; 160., 166. ↑
  2. Ld. még ehhez Czigle János Tamás: Az Európai Unió Bíróságának munkahelyi vallásszabadsággal kapcsolatos joggyakorlata, Doktori értekezés, Budapest, PPKE, 2021. ↑
  3. Vö. Shah, Dian A. H.: Constitutions, Religion and Politics in Asia: Indonesia, Malaysia and Sri Lanka, Cambridge, Cambridge University Press, 2017. ↑
  4. Köbel Szilvia: A vallási közösségek működésének strukturált szabályozása az egyházügyi törvényben, Magyar Jog, LVIII. évf., 2021/4, 247–255. ↑
  5. Ciprusi Alkotmány 2. cikk ↑
  6. Dán Királyság Alkotmánya 4. cikk ↑
  7. Ld. Görögország Alkotmánya, Preambulum ↑
  8. Ld. Írország Alkotmányának Preambuluma ↑
  9. Ld. Lengyelország Alkotmánya, Preambulum ↑
  10. Málta alkotmányának 2. cikk ↑
  11. Ld. német Alaptörvény Preambuluma ↑
  12. Olaszország Alkotmánya 7. cikk ↑
  13. Spanyolország Alkotmánya 16. cikk ↑
  14. Grád András: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve, Budapest, Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központ, 2005. 450. ↑
  15. Larissis and Others v. Greece, 24 February 1998; nos. 23372/94, 26377/94 and 26378/94 ↑
  16. Trócsányi László – Badó Attila (szerk.) Nemzeti alkotmányok az Európai Unióban, Budapest, Complex Kiadó, 2005, 1064. ↑
  17. Ld. még a fenti kérdéskörhöz Schanda Balázs: Véleményszabadság vs. vallásszabadság, Acta Humana, III. évf., 2015/6, 19–24. ↑
Beküldve:

Lajos Edina: Jogértelmezés és erkölcs

Először is tisztázandó, miért szükséges értelmezni a jogot. Főképp azért, mert eleve a szövegeket interpretálni kell, a jog pedig nyelvi egységekben manifesztálódik. Másrészt mivel a megfogalmazott jog absztrakt, a jogalkalmazás során a törvényi tényállást össze kell egyeztetni a történeti tényállással, ez pedig szintén jogértelmezést igényel.

Miképpen érvényesül az erkölcs az egyedi döntési szinteken az állampolgárok (és más személyek) tekintetében? Természetszerűleg főképp akkor, ha az arra hivatott szervek által megalkotott jogszabályok megfelelnek a legalapvetőbb erkölcsi követelményeknek. A népszuverenitást megtestesítő parlament ugyanis kvázi a társdalomban uralkodó közerkölcsöt hordozza. Amennyiben a megalkotott jogszabályok az alapjogokat (és így az abba abszorbeálódó erkölcsi elvárásokat) nem tükrözik, akkor nyitva áll azokkal szemben a normakontroll lehetősége. Ez e sorok írója későbbi külön publikációjának lesz tárgya. Azt is megállapíthatjuk, hogy a veszélyhelyzet problémái egyedi helyzetekre vetítve sok erkölcstelenséget eredményezhettek volna, ha a jogalkotó nem reagál rugalmasan számos kérdéskörre.[1]

Hogyan érvényesül az erkölcs az előbbi szempontok szerint – vélelmezhetően – helytálló jogszabályok alkalmazása vonatkozásában?

A legnagyobb kérdés, hogy a jogszabályi helyek közötti nyitottság, a jogalkalmazói mozgástér kitöltése tekintetében melyik interpretációs megoldást választjuk. A jogelméletben, illetve ennek nyomán a joggyakorlatban egy klasszikus négyes jogalkalmazási módszertan alakult ki, melyet sokáig a jogi oktatásban szinte evidenciának tartottak. E négy interpretációs technika: a nyelvtani, logikai, rendszertani és a történeti.[2]

Az ún. Bielefeldi-kör nyomán Magyarországon Pokol Béla teljesítette ki az addig oktatott négy helyett a jog értelmezésnek 12 módszerét, amelyet aztán Cservák Csaba és Tóth J. Zoltán[3] vitt tovább a hazai szakirodalomban.

1. Jogértelmezés a normában használt kifejezések hétköznapi jelentése alapján. Tehát a szavak, szintagmák átlagos állampolgár számára valószínűleg irányadó jelentéséből indul ki ezen metódus.[4] Már itt kiemelhetjük, hogy ennek kapcsán merülhet fel konkrét esetekben legtöbbször az erkölcsi normák megsértése.

2. Interpretáció a jogi szövegben használt kifejezések esetleges speciális-technikai jelentése szerint. Ez egy adott szakma gyakorlásával összefüggésben felmerülő jelentése alapján értelmezi a nyelvi elemeket, amit egy témában érintett szakember számára jelenthetnek.

3. A kontextuális nyelvtani típus a szövegösszefüggés egésze (az adott jogszabály) alapján értelmezi a nyelvi elemeket. (Vagy az összességében irányadó jogszabályok egészébe illesztve értelmez, de ez már átvezet bennünket a következő kategóriába.)

4. A doktrinális-jogdogmatikai, jogirodalmi értelmezés. Ez a metódus a jogtudomány eredményeiből, a jog ellentmondás-mentes rendszeréből indul ki, ahol elvileg minden kifejezés pontos helye megvan, az adott jogterületre különösen jellemző belső összefüggések alapján. (Tehát ez a módszer a kontextuális interpretációt bővíti, ugyanis nem az adott szövegben elfoglalt rendeltetésből, hanem mintegy az összes jogi szövegből, a jog egészének rendszeréből indul ki.) A jogdogmatika több évszázados szerves fejlődése miatt megállapítható, hogy e módszerbe is áttételesen beépülhetnek a (keresztény) erkölcsi szempontok. A római jogi gyökerű magánjogi dogmatika fejlődésére ugyanis az is ráhatást gyakorolt, amikor a Római Birodalomban a kereszténység államvallás lett.

5. A joglogikai maximák, jogelvek mentén történő értelmezés. Ezen típus a formállogika elvei alapján von le következtetéseket. Ezek az antik gyökerű magvas gondolatok szintén magukban hordoznak erkölcsi alapú vezérelveket. (Például argumentum ad absurdum, argumentum a minore ad maius / a maiore ad minus, stb.)

6. A (bírói) precedenseken alapuló értelmezés. A módszer a (szokásjogilag vagy írott jogi értelemben) kötelező bírói gyakorlat eredményeiből indul ki. Az angolszáz igazságszolgáltatás jogalkotó precedensei helyett a kontinentális rendszer jogértelmező precedenseket használ.

7. Az analógia révén történő értelmezés. Amennyiben egy kérdés rendezésére – deklaráltan – nincs irányadó jogi norma, akkor egy hasonló történeti tényállásra vonatkozó törvényi tényállást kell alapul venni. (Ez a büntetőjog tekintetében tilalmazott.) Ennek erkölcsi megalapozása, hogy hasonló helyzeteket hasonlóan kell eldönteni, mert más hozzáállás diszkriminációt eredményezne, ami a legnagyobb erkölcstelenségek egyike.

8. A jogági alapelvek mentén való jogértelmezés. A megoldást az adott jogág saját, belső összefüggés-rendszerét tükröző jogelvei alapján vezeti le az értelmező. (Ide tartozhat az általános jogelvek szerinti értelemzés is, de az már álláspontom szerint némileg átvezet a jogdogmatikai típusba.)

9. A (meghatározható) jogalkotó vélelmezhető akarata szerinti interpretáció. A konkrét jogszabályt megalkotó intézmény (pl. a magyar Országgyűlés az adott törvényhozás során) által valóban elérni kívánt célt, egy adott társadalmi probléma megoldására adott válaszát alapul véve vezeti le a lehetséges értelmet.

10. A jogszabály elvont célja szerinti értelmezés. Ez nem az adott jogalkotó akaratából indul ki, hanem abból, hogy vajon egy ilyen jogszabállyal egy ideális jogrendszerben mit akarhattak helyes esetben elérni.[5]

11. Az alkotmány (és az alapjogok) fényében való értelmezés. Abból indul ki, hogy az adott jogszabálynak milyen értelemzése teljesítené ki legjobban az alapjogok érvényesülését és garantálását.[6] Ez már nagyon közel áll az erkölcsi jellegű jogértelmezéshez.

12. Témánk aspektusából a legfontosabb: A jog mögötti etikai elvek alapján való interpretáció. Az adott társadalomban általánosan elterjedt morális szabályokat, az irányadó közerkölcs szerinti felfogást alapul véve értelmezi a kérdéses normát.[7]

Kijelenthetjük, hogy a kontinentális – és így a magyar – jogalkalmazásban a kifejezetten erkölcsi jellegű jogalkalmazásnak nincs kultúrája. Főképp nem annak, hogy ezt (mármint az etikai interpretációt) a bíróságok még kifejezetten deklarálnák is. Inkább az az elképzelhető, hogy – legföljebb – az erkölcsi jellegű jogértelmezést az alkotmányt (és a benne foglalt alapjogokat) zsinórmértéknek tekintő interpretációba olvasztva használják a jogalkalmazó szervek.

Az alkotmányos alapjogok szerinti értelmezés csak az egyik módszer, de segítségünkre lehet a megfelelő interpretációban. Amennyiben minden metódus ugyanazon eredményre vezet, akkor egyértelmű az eredmény. Ám ha kétség merül fel, akkor ki kell választani adott esetre nézvést a helyes módszert. Álláspontom szerint a 12-ből a jogszabály célja szerinti kategória lehet a perdöntő, amely, ha konklúziója találkozik az alapjogi és erkölcsi módszerrel, segíthet felülbírálni a szó szerinti nyelvtani metódust. Ez akkor elfogadható, ha legalább a szövegkontextus lehetővé teszi a kompromisszumos eredményt. (További, mindezidáig egzakt módon megválaszolatlan elméleti kérdés lehet, hogy vajon az alaptörvény-ellenességet jelent-e, ha egy jogszabálynak több különböző helyes értelmezése létezik. Vagy ez már önmagában olyan fokú jogbizonytalanság, hogy sérti az alkotmányosságot és így az alapjogokat?)

Ahogy azt már jeleztem az új Alaptörvény 28. cikke már meghatároz egyfajta kívánt sorrendet az interpretáció módszerei tekintetében: a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik.

Az Alaptörvény módosított 28. cikke a következők szerint rendelkezik. A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak. Látjuk tehát, hogy a kiindulópont a szöveg, de a jogszabály célja szerinti és az alkotmány fényében való interpretációt emeli ki még az Alaptörvény. (Viszont némileg keveredik a jogszabály célja és a jogalkotó szándéka szerinti módszer, mert a preambulum és az indokolás a konkrét jogalkotó szándékára utal – ellenben a 28. cikk szövegével, amely a „jogszabály célja” kifejezést használja.) Megjelenik a jog mögötti etikai értelmezési szempont is.

Ki kell emelnünk, hogy a jogszabályok gyakran visszautalnak erkölcsi szabályokra, jogilag kötelezővé téve az erkölcsös magatartást, vagy megtiltva az erkölcstelenséget. Előfordul, hogy (negatív) jogkövetkezményt fűznek az erkölcstelen magatartáshoz.[8] Semmis az a szerződés, amely nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik.[9] Ki lehet tagadni az öröklésből azon személyt, aki erkölcstelen életmódot folytat.[10] A „jó erkölcsbe ütközik” és az „erkölcstelen” fogalmakkal a jogalkotó kifejezetten etikai normarendszert illeszt be a jogba, „anélkül hogy megismételné, pontosan rögzítené azokat a szabályokat, amelyek kiváltják a jogkövetkezményt (a szerződés semmisségét, kikényszeríthetetlenné válását, illetve a remélt törvényes örökrésztől való megfosztást)”. Az erkölcsre utalás révén elkerülhetők bizonyos ismétlések, másrészt nagyobb mozgásteret adnak a jogalkalmazónak. A bíró a tényállás olyan elemeit is tekintetbe tudja venni, amelyekre a jogalkotó ad absurdum nem gondolt.[11]

Lehetséges-e erkölcsi alapon contra legem jogalkalmazást végrehajtani? Úgy is kérdezhetnénk, lehetséges-e közvetlenül alkalmazni az alapjogokat? (Mert a kontinentális jogrendszerben teljességgel kizárt, hogy erkölcsi normákat szubszumáljunk alkalmazandó jogként.[12]) E vonatkozásban is különböztetnünk kell az alapjogok közvetlen alkalmazása, illetve az Alaptörvény közvetlen alkalmazása között. Utóbbi valójában magában foglal egyéb alkotmányos elveket és értékeket. Továbbá tételes, egzakt normákat is. Példának okáért említhetjük a köztársasági elnök megválasztásának szabályait, amelyeket csak az Alaptörvény tartalmaz. Az Alaptörvény közvetlen alkalmazhatóságának általános tilalma esetén ad absurdum nem is választhatnánk államfőt.[13]

Kijelenthetjük, hogy a magyar (mint kontinentális) jogrendszerben nem lenne szerencsés megengedni, hogy a bírák,[14] hovatovább az állampolgárok félretolhassák a nekik nem tetsző jogszabályt, ha az szerintük sérti az Alaptörvényt, amennyiben van az esetre alkalmazható tételes jogszabály. (Ilyenkor mód nyílik a bírói eljárás felfüggesztésére.) Azonban e mondatban is benne volt egy kiskapu: mi van, ha nem létezik ilyen norma. A textualista, túlzottan szöveghez tapadó jogértelmezést követő bíráknak ugyanis sokszor célszerűbb, ha konkrét esetre való szubszumálhatóságot imitálnak, ahelyett, hogy belátnák: az adott kérdést egész pontosan nem rendezi tételes jogszabály.[15]

Az alapjogok rendkívüli fontosságát senki nem vonhatja kétségbe. Azok nélkül nem képzelhető el alkotmányos jogállam[16] és demokratikus berendezkedés. A probléma a kizárólag alapjogokra fókuszáló szemlélettel van, mert azok túlságosan absztraktak, átmoralizáltak és átpolitizáltak. Rendkívül nagy a nyitottság a megfogalmazásukban, igen szubjektív értelmezési lehetőségekre nyitnak módot. Éppen ezért, mint fentebb említettük, a gyakorlatban gondot okozhat alapjogi síkon félretolni konkrét, tételes jogszabályokat. (Főképp akkor problematikus ez, ha egyéni érdek vagy politikai befolyás vezérli a szubjektivitást.)

A valódi alkotmányjogi panasz az a jogintézmény, amely lehetőséget teremt a jogalkotás és a jogalkalmazás összetett folyamatából fakadó, erkölcstelenséget is jelentő alapjogsértés kiküszöbölésére.[17]

Bibliográfia

Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Arató Balázs – Cservák Csaba: A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről, Jogelméleti Szemle 2020/2.

Bíró György – Lenkovics Barnabás: Magyar polgári jog – Általános tanok. Miskolc, Novotni Kiadó, 1997.

Cservák Csaba: A jogértelmezés és az alkotmányértelmezés egyes módszerei, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, VI. évf., 2016/2.

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2018.

Cservák Csaba: Az alapjogok (és az Alaptörvény) érvényesüléséről, alkalmazhatóságáról, Jogelméleti szemle, 2017/3.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIT, Jogtudományi Különszám, 2021.

Juhász Imre: Alapjogok és polgári perrendtartás: A Pp. szabályainak vizsgálata az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Menyhárd Attila – Varga István (szerk.): 350 éves az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara : a jubileumi év konferenciasorozatának tanulmányai, Budapest ELTE Eötvös Kiadó, 2018.

Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022.

Miskolczi-Bodnár Péter: Az erkölcs és a jog szoros kapcsolata, Polgári Szemle, XI. évf., 2015/4-6.

Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2.

Pokol Béla: Jogelmélet, Budapest, Századvég Kiadó, 2005.

Pongrácz Alex (szerk.): Ünnepi tanulmányok a 65 éves Cs. Kiss Lajos tiszteletére. Ut vocatio scientia, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021.

Sári János: A rendes bíróságok alapjogi bíráskodása, Jogtudományi Közlöny, LXI. évf., 2006/1.

Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT, 2020/1.

Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara

Tóth J. Zoltán: Jogértelmezési módszerek a bírói gyakorlatban, Jogelméleti Szemle, 2009/4.

Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015.

Hivatkozások

  1. Vö. Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT, 2020/1, 8.; ill. Stumpf István: Állam és alkotmányosság a járvány hálójában, in Pongrácz Alex (szerk.): Ünnepi tanulmányok a 65 éves Cs. Kiss Lajos tiszteletére. Ut vocatio scientia, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021, 435–452. ↑
  2. Bíró György – Lenkovics Barnabás: Magyar polgári jog – Általános tanok. Miskolc, Novotni Kiadó, 1997, 142. ↑
  3. Tóth J. Zoltán: Jogértelmezési módszerek a bírói gyakorlatban, Jogelméleti Szemle, 2009/4. ↑
  4. A továbbiakban ld. Cservák Csaba: A jogértelmezés és az alkotmányértelmezés egyes módszerei, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, VI. évf., 2016/2, 57–59. ↑
  5. Ez a felfogás közel áll az érdekkutató jogtudományhoz. Eszerint minden jogszabállyal valamilyen társadalmi érdekkonfliktust akarnak megoldani, ez a cél vezérli a megalkotását. A jogalkalmazás során meg kell találni, hogy a jogalkotó vajon kinek az érdekeit kívánta védeni, ideális esetben milyen célt akarhatott megvalósítani. Ld. Pokol Béla: Jogelmélet, Budapest, Századvég Kiadó, 2005, 296–299. ↑
  6. Uo. ↑
  7. Az USA-ban egy elterjed és neves eset volt a Holy Trinity-ügy. Az Egyesült Államokban szigorú büntetés (akár szabadságvesztés) sújtotta a munkavállalási engedély nélkül dolgozókat. Egy kisegyház pedig így foglalkoztatott lelkészeket, akik köztiszteletre méltó karitatív munkát végeztek. A Legfelsőbb Bíróság viszont a lelkészek magasrendű értékeire hivatkozva kifejezetten erkölcsi döntést hozott contra legem. Ld. Pokol: Jogelmélet, 182. ↑
  8. Ld. Miskolczi-Bodnár Péter: Az erkölcs és a jog szoros kapcsolata, Polgári Szemle, XI. évf., 2015/4-6, 27–33. ↑
  9. Ld. Ptk. 6:97. §-a. ↑
  10. Ptk. 7:78. § (1) bekezdés e) pont ↑
  11. Ld. Miskolczi-Bodnár: Az erkölcs és a jog, 29–31. A devizahitel-szerződések kapcsán lefolytatott perekben az ítéletek például a jó erkölcs fogalmát értelmezték az új típusú, hosszú távra szóló és e körülményekből fakadóan fokozott kockázattal járó ügyletek esetén. ↑
  12. Mint ahogy az USA-ban (ritkán) előfordul. ld. uo. ↑
  13. Ld. erről még Cservák Csaba: Az alapjogok (és az Alaptörvény) érvényesüléséről, alkalmazhatóságáról, Jogelméleti szemle, 2017/3, 15–25. ↑
  14. Sári János éles különbséget lát úgy általában a bírák és a (korábbi nevén) Legfelsőbb Bíróság alapjogi bíráskodás között, különösen a jogegységi határozatok lehetősége miatt. Példát is említ, amikor az LB a tételes jogi kizáró rendelkezések félretolásával jogorvoslati lehetőséget nyitott meg egyes államigazgatási ügyekbe. (Tegyük hozzá, hogy a Kúria jogegységesítő hatáskörének bővülése tovább erősíti ezen tendenciát.) Ld.: Sári János: A rendes bíróságok alapjogi bíráskodása, Jogtudományi Közlöny, LXI. évf., 2006/1, 7. ↑
  15. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2018. ↑
  16. Ez annak ellenére igaz, hogy egyes szerzők, közéleti gondolkodók tetszés szerint, hektikusan belemagyarázhatják saját szubjektív álláspontjukat a jogállam képlékeny fogalmába. Vö. Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015, 228.; ill. Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2, 31–40.; ill. Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara ↑
  17. Vö. Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022, 59–77.; Juhász Imre: Alapjogok és polgári perrendtartás: A Pp. szabályainak vizsgálata az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Menyhárd Attila – Varga István (szerk.): 350 éves az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara : a jubileumi év konferenciasorozatának tanulmányai, Budapest ELTE Eötvös Kiadó, 2018, 146–157.; Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 502–515.; ill. Arató Balázs – Cservák Csaba: A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről, Jogelméleti Szemle 2020/2, 3–14.; valamint Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, Jogtudományi Különszám, 2021. ↑

 

Beküldve:

KRE-DIt 2022/2

V. évfolyam

2022/2-es lapszám

Széchenyi István Hitel című munkájában megfogalmazta a következő gondolatokat: „Az ész erő, s így az ész boldogság. […] A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma: […] Nem termékeny lapány, hegyek, ásványok, éghajlat sat. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja.” A KRE-DIt szerkesztősége Széchenyi intelmeit megfogadva hiszi és vallja, hogy munkájával kötelessége a nemzet boldogulását szolgálni, folyóiratát ennek szellemében szerkeszti.

Tartalom

Szerkesztők

Csanádi Viktor
Jeki Gabriella
dr. Lukácsi Dániel Csaba
Pető-Veres Kata
Segesdi Gergő
Timári Krisztián Attila
Tóth-Gyóllai Dániel

Lektorok

Dr. habil. Bertalan Péter Tamás
Prof. Dr. habil. Cservák Csaba
Dr. Farkas György Tamás
Dr. László Emőke
Dr. Rapali Vivien
Prof. Dr. Szávai Ferenc

Beküldve:

Mercz Mónika: Alkotmányos identitás a tagállamokban – és az EU-ban?

Miért fontos az ún. „alkotmányos identitás”?

Ahhoz, hogy egy állam alapvető funkcióiról folytassunk diskurzust, szükséges néhány alapfogalom meghatározása, amelyek mentén felépíthetjük ezeknek a funkcióknak koherens rendszerét, amelyek az unió hatáskörmegosztás keretei között autonóm módon érvényesülnek. Az uniós szerződések jelenleg olyan kötelezettséget rögzítenek az EU számára, amely alapján az Unió tiszteletben tartja a tagállamok

„nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is. Tiszteletben tartja az alapvető állami funkciókat, köztük az állam területi integritásának biztosítását, a közrend fenntartását és a nemzeti biztonság védelmét. Így különösen a nemzeti biztonság az egyes tagállamok kizárólagos feladata marad.” [EUSz 4. cikk (2)]

Ez alapján tehát a tagállam alapvető politikai és alkotmányos struktúrái alkotnak egy keretet, amelyek keretek között válik értelmezhetővé az alapvető állami funkciók – szuverenitástól elválasztott – kérdése és ezen funkciók pontos mibenléte az azokhoz kapcsolódó olyan tagállami hatáskörökben, amelyekben érintett (lehet) a hatáskör-transzfer az uniós döntéshozatali folyamatok vonatkozásában.

Az alapvető állami funkciók és az alkotmányos identitás kérdésköre az Európai Unió szabályozási szintjén a Lisszaboni szerződésben, egészen pontosan az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) 4. cikk (2) bekezdésében merül fel. Az EUSZ 4. Cikk (2) bek. fejlődését már többen vizsgálták történeti szempontból,[1] és a történeti vizsgálat sokat segíthet az egyes kifejezések mögött meghúzódó jogalkotói szándék feltárásában.

A rendelkezés értelmében az Unió irányából kiemelt tiszteletet élvez mind az államok jogi, Szerződések előtti egyenlősége, mind pedig nemzeti identitásuk. Itt a szöveg a nemzeti identitás inherens részének tekinti az alapvető politikai és alkotmányos berendezkedést, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is.

De mit takar pontosan az identitás kifejezés? Fontos kiindulópont, hogy filozófiai szempontból „az a logikai törvény, amely szerint minden fogalomnak adott időben és vonatkozásban önmagával azonosnak kell lennie. Jelenti továbbá az önmagunkkal, vagy valamely csoporttal való azonosulás érzését is”.[2] Az identitás azonban soha nem statikus, hanem egy dinamikus, interaktív folyamat, amely teljes mértékben személyes, mivel azt mindenkinek állandóan és folyamatosan kell felépítenie.[3] Az alkotmányos identitás természetesen szélesebb skálán való gondolkodást kíván meg az egyének identitásának vizsgálatánál. Személyek szervezett csoportja is viselkedhet egyfajta identitást felvéve, azzal összhangban és annak mentén.[4] Mindez lehet vallási,[5] kulturális,[6] nemzeti,[7] és még sok más.[8] A kollektív identitás sajátossága, hogy bár az azt létrehozó entitások egységes akaratából jön létre, szükségszerűen formálja is az azt létrehozó entitásokat.[9]

Mindez hasonló gondolkodási struktúrát eredményez, mint a történeti alkotmányok alkotmányjogi fogalma, amely összeforr a nemzet történelmével és azzal párhuzamosan, organikusan fejlődik. Ugyanakkor a tény, hogy egy államnak nincs kartális alkotmánya, nem befolyásolja az alkotmányos identitás természetét.[10] Mindezt alátámasztja az is, hogy az Alkotmánybíróság a történeti alkotmány vívmányait Magyarország alkotmányos önazonossága körében nevesíti.[11]

Egy nemzet, ország identitásának vizsgálata sokrétű kérdéseket vet fel. Az identitáson belül annak személye, azaz alanya úgy kerül meghatározásra, mint „egy személy alapvető, esszenciális lénye, amely megkülönbözteti őt másoktól, különös tekintettel az önvizsgálat tárgyára, vagy visszaható cselekvésre.”[12] Az alkotmányos identitás tárgykörében azonban nehézségeket vet fel az alany fogalmának egyértelmű lehatárolása, hiszen az többértelmű. Utalhat ez a kifejezés az alkotmányos rendszert életre hívó és meghatározó közösségre, az alkotmányozó hatalom letéteményeseire vagy az alkotmány tárgyára is.[13] Fontos a téma szempontjából a nemzet fogalma is. A nemzet egyes érvek szerint egy olyan közösség, amelyet történelmi-kulturális kötelék köt össze, és egy területen vagy államban él, azonban a nép fogalmától el kell határolni, és több fogalmi meghatározása is lehetséges.[14]

Az alkotmányos identitás-fogalom két komponensét külön is érdemes vizsgálat tárgyává tenni: kell beszélni az alkotmányról[15] és az identitásról[16] is. Ez azt is előirányozza, hogy az identitásképzés folyamatát magát az alkotmányos közösség által létrehozott alkotmányos berendezkedés alapjául szolgáló, egyúttal azt megtestesítő alkotmány hívja életre,[17] amely a társadalmi-politikai közösségtől elválaszthatatlan.[18] Az alkotmány, mint a nemzeti szuverenitást megtestesítő fogalom, mindig egy adott államhoz kötődik.[19] Miután 2018. június 20-án az Országgyűlés elfogadta az Alaptörvény 7. módosítását, Magyarország alkotmányos önazonossága, mint védendő alkotmányos érték az Alaptörvény részévé vált. Ennek megfelelően Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme immár az állam minden szervének kötelessége [Alaptörvény R) cikk (4)].

Az alkotmányos önazonosság vizsgálata körében érdemes figyelemmel lennünk az Alkotmánybíróság 32/2021. (XII. 20.) AB határozatára,[20] amelyet absztrakt Alaptörvény-értelmezés hatáskörében eljárva hozott. Bár az Alkotmánybíróság három rendelkező részt fogalmazott meg,[21] nem adott választ minden kérdésre. Sőt, az indítványozó Kormány szabad belátására bízta az uniós jogból eredő jogi kötelezettség végrehajtását,[22] ami értelmezhető oly módon is, hogy a magyar Alkotmánybíróság a lengyelhez hasonlóan[23] az identitás erősödését preferálja az uniós jog érvényesülésének elősegítésével szemben.[24] Az emberi méltóság és alkotmányos identitás vizsgálata során az Alkotmánybíróság arra a kérdésre fókuszál, hogy a közös hatáskörgyakorlás, illetve annak hiányos érvényesülése felveti-e az Alaptörvényben biztosított alapvető jogok és szabadságok sérelmét. Arra a következtetésre jut, hogy a „közös hatáskörgyakorlás hiányos érvényesülése”[25] maga után vonja a „demokratikus felhatalmazás nélküliség” állapotát, egyféle „mulasztásos ultra vires” lehetőségét. Ha tehát a mindez a magyar állampolgárok alapjogait sértő módon valósul meg a hatáskörgyakorlás, úgy a magyar állam, intézményvédelmi kötelezettségének keretében gondoskodni köteles e jog védelméről. Az alkotmánybíróság a közös hatáskör hiányos érvényesülése tekintetében az alkotmányos önazonosság tartalmát igyekezett konkretizálni, kiemelve ennek szuverenitással való kapcsolatát. A határozat elméleti különbséget tesz a nemzeti és az alkotmányos identitás fogalma között. Értelmezésében az alkotmányos önazonosság szűkebb fogalom, az alkotmány keretein kívüli nemzeti identitás jogi leképeződése, amelyet az alkotmányozó hatalom az alkotmányban rögzít. Az uniós jog körében definiált „nemzeti identitás” és az „alkotmányos önazonosság” viszonyáról elmondható, hogy ezek azonos jelentéssel bírnak, és fogalmuk folyamatosan változik. A szuverenitás és az alkotmányos identitás az AB szerint komplementer fogalmak,[26] és csak a szuverenitás magja tekintendő az alkotmányos önazonosság részének. Az AB értelmezése szerint tehát az alkotmányos identitás védelme elsősorban szuverenitásvédelmi kérdés, amely az ország alkotmányos önrendelkezési jogának megőrzésével szoros kapcsolatban áll. Végső soron ez a határozat a nem hatékonyan vagy hiányosan érvényesülő uniós jogi aktusok esetében megalapozhatja a közös hatáskör újbóli tagállami gyakorlását, ami párhuzamosan elvezethet az uniós jogi aktus átmeneti alkalmazhatatlanságához.[27]

A fogalom az Európai Unió szempontjából újabb jelentésrétegeket vesz fel, hiszen a tagállamok – legtöbbször alkotmánybíróságaikon keresztül – kénytelenek meghatározni alkotmányos identitásukat Európa többszintű alkotmányosságának új rendszerében, illetve a tagállami alkotmánybíróságokkal párhuzamosan az EU Bírósága is értelmezi az alkotmányos identitás fogalmát az EUSZ 4. Cikk (2) bekezdés érintettsége körében. Ez az új rendszer az Európai Uniót, mint egy jogközösség és önálló államiság között elhelyezkedő entitást jeleníti meg, ami rákényszeríti a tagállamokat, hogy pontosan meghúzzák szuverenitásuk határait (s többek között ebben ad segítséget pl. az alapvető állami funkciókra tett utalás a Szerződés szövegében, s az e fogalom értelmezésére és meghatározására tett kísérletek a tudomány részéről).[28] Az alkotmányos identitás egyfajta kitörési pont a tagállami alkotmányok számára az uniós jog abszolút elsőbbségéből.[29] Azonban érdemes figyelmet szentelni arra a kérdésre is, hogy az Európai Unió és a tagállamok milyen viszonyban állnak. Az EU elsősorban gazdasági integráció,[30] ezért is elengedhetetlen az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésének értelmében a nemzeti identitás tiszteletben tartása.[31] Egyes nézetek szerint a Lisszaboni Szerződés ’nemzeti identitás’ szövegrészét talán helyesebb lenne tagállami identitásként értelmezni, hiszen a fogalom tartalmát meghatározó elemek a tagállamok államonként történő önmeghatározására utalnak.[32] Ez a tagállami identitás az,[33] amelynek sajátosságait az alkotmánynak azok a rendelkezései adják, amelyek alapján saját identitásuk – önazonosságuk, vagyis nem a mással való azonosságuk – feltételezhető.[34]

Az Európai Unió alkotmányos identitása – jövőkép vagy vágyálom?

De van-e, lehet-e az Európai Uniónak – mással nem azonos – alkotmányos identitása? Ahhoz, hogy erről beszéljünk, szükséges áttekintenünk az EU integráció fejlődésének történelmi kontextusát és jelenlegi tendenciáit.

Amikor először megfogalmazásra került az európai integráció elképzelése,[35] azt politikai és kulturális szinten szándékozták megalapozni.[36] Természetesen számos korábbi kísérlet is volt sokszínű kontinensünk egységesítésére,[37] azonban ezek vagy kudarcba fulladtak,[38] vagy rövid ideig tartottak.[39] Végül Robert Schuman 1950-es beszéde[40] nyitotta meg az utat az integráció felé, 1957-ben pedig aláírtak a római szerződéseket,[41] amelyek létrehozták az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergia-közösséget. Az integráció története során az együttműködés egyre szorosabbá vált. Az utóbbi években elértük azt a pontot, hogy egy kollektív tudat alakult ki, amely képes azonosulni Európával, Európa értékeivel és sokszínűségével.[42] Ma már másodlagos identitásunkként az európaiság, amely az európai polgárság eszméje miatt elsődlegesen az Európai Unió összefüggésében jelentkezik leginkább, és a fiatalok és a képzettek körében jellemző.[43]

Amikor az alapvető állami funkciókról beszélünk, fontos rögzítenünk, hogy elkülönül egymástól az identitás külső és belső oldala, az EUSZ vizsgált rendelkezését helytállóbb pedig az alkotmányos identitás külső oldalaként felfogni.[44] A tagállamok nemzeti identitásának védelme már a Maastrichti Szerződéssel megjelent, a tagállamok szerződések előtti egyenlősége és az alapvető állami funkciók tiszteletben tartása pedig a Lisszaboni Szerződés sajátosságai.[45] Ezen felül az eredeti elképzelés szerint több mindennek kellett volna bekerülnie a Szerződésbe, azonban a javaslatból kevesebb példa került felsorolásra a tényleges rendelkezésben.[46] Több javaslatot tettek azóta a Szerződések bővítésére, amelyek az integráció mélyülésének megkönnyítését eredményeznék.[47] Vajon a Szerződés bővítése utat nyithatna egy mélyebb európai identitás kialakítására, esetleg annak alkotmányos identitás szintjére történő emelésére?

Felmerül azonban a kérdés, hogy beszélhetünk-e az Európai Unió alkotmányos identitásáról? Mint azt már rögzítettem, az alkotmányos identitáshoz kettő dolog szükséges: alkotmány és identitás. Az EU-jognak számos olyan specifikuma létezik, amely identitásképző jelentőséggel bír, pl. a közös alkotmányos örökség vagy azok a jogelvek, amelyek az EU Bírósága esetjogán keresztül váltak az Unió jellegadó ismérveivé, az egyetlen dolog, ami hiányzik ahhoz, hogy az EU esetében is a szó szoros értelmében alkotmányos identitásról beszéljünk, az – államtani szempontból – az Unió „államiságának” egy új szintre lépése, és egy ezt megalapozó alkotmány(os struktúra). Egyes európai intézményi nézőpontok szerint az EU Szerződései, elsődleges jogforrásai kvázi alkotmányként aposztrofálhatók már az 1980-as évek közepe óta.[48] Volt viszont már tényleges „alkotmányozási kísérlet” is a tervezett, de megbukott Alkotmányos Szerződés elfogadása idején,[49] amely egy tényleges, kartális alkotmányos keretet akart létrehozni.[50]

Jelenleg az Európai Unió a nemzetközi szervezetek sajátos alakzataként (máshol: nem állami szereplőként) jelenik meg, s részint ez adja identitásának specifikumát.[51] Ha egy egységes európai alkotmány jönne létre a jövőben, amellyel kapcsolatos (föderális irányultságú) magántervezeteket már idén május óta ismerünk,[52] akkor talán elhárulna az akadály egy önálló európai alkotmányos identitás gyökerének létrejötte elől, amely az irányíthatatlanság jelenlegi helyzetét is orvosolhatná.[53] Ez esetben azonban az EU így létrejött alkotmányos identitása szemben erősen szembehelyezkedhetne a tagállamok alkotmányos identitásával, és ez további nehézségeket okozna a tagállamok alapvető állami funkcióinak, és ezekre épülő hatásköreinek érvényesítése szempontjából az Unió eddigi hatáskör-transzferre épülő mechanizmusaival ellentétben.

Jogi szempontból a jelenlegi keretek között a nemzetközi együttműködés eredményessége érdekében elengedhetetlen az uniós normák feltétel nélküli érvényesülése.[54] Kérdésként fogalmazódik meg bennem, hogy az EU-jog elsődlegességének[55] érvényesítése mellett egyre erősödő európai identitás érzése, amely alapján a fiatalok közül sokan már másodlagos identitásuk forrásaként tekintenek az EU-ra megerősödhetne-e annyira, hogy az a tagállami identitás érzésével egy szintre kerüljön? Ez vajon mennyiben nyitna utat a tagállamokhoz tartozás érzésének csökkenéséhez, és a későbbiekben akár a jogi keretek átalakításához?

Mindez egyértelműen negatívan befolyásolná a hivatkozott EUSZ 4. cikk (2) bekezdésének kereteit is,[56] hiszen az alapvető állami funkciók közül ott felsoroltak, mint például az állam területi integritásának biztosítása[57] is érintve lennének, ha létezne egy Európai alkotmány.

Kritikák az EU alkotmányos identitásával szemben

Az alkotmányos identitás koncepciójának kritikája, hogy az euroszkeptikus politikai törekvések[58] az integrációs folyamattal szemben kívánják alkalmazni. Az alapvető állami funkciók értelmezési kérdései egyesek szerint a szuverenitás gondolatköre felé terelik a diskurzust azzal, hogy az állam egy alapvető ismérvét, a szuverenitást vonják védelem alá.[59] Fontos azonban látni, hogy ami egy államnak ismérve (ld. szuverenitás), az nem azonos az állam funkciójával. Más szóval: a szuverenitásból (mint államismérv) eredő hatáskörök kapcsolódnak az állam alapvető funkcióihoz, pl. szabályalkotás, igazságszolgáltatás, nemzeti biztonság védelme, etc., amelyekkel kapcsolatban merülnek fel a viták a közös hatáskörgyakorlás kiterjedése vonatkozásában. A jelenlegi keretek között elengedhetetlen kijelenteni, hogy a csatlakozás az Európai Unióhoz nem jelent sem asszimilációt, sem pedig azt a kötelezettséget nem rója a tagállamokra, hogy az uniós intézmények esetleges ultra vires aktusait elfogadják vagy végrehajtsák.[60] Magukra nézve kötelezőnek fogadják el azonban az Alapító Szerződéseket, valamint azt, hogy az Európai Unió Bíróságának jogértelmezése erga omnes hatállyal bír a Szerződések hatókörén belül.[61]

Az alkotmányos identitás pedig egyfajta védelmi funkciót tölt be a tagállamok szempontjából az Uniós jog primátusával szemben, folyamatosan fejlődő organikus jellege azonban nem jelenthet korlátok nélküli változékonyságot.[62]. Például a Runevic-Vardyn (Litvánia) ügyben[63] az Európai Unió Bírósága az állam hivatalos nyelvének védelmével kapcsolatosan hivatkozott a tagállami nemzeti identitásra,[64] de egyre több nemzeti alkotmánybíróság igyekszik megjeleníteni az alkotmányában foglalt alkotmányos identitás elemeit.[65] Magyarország tekintetében három határozott identitásképző és nemzeti kohéziót erősítő irány található az Alaptörvényben:[66] a keresztény értékek, a nemzet mint közjogi fogalom, és a történelmi tradíciók.[67] Ezeket egészítette ki az Alkotmánybíróság 22/2016. (XII. 5.) AB határozata, amely a történeti alkotmány vívmányait[68] nevesíti, mint identitásképző tényezőket. A 2/2019. (III. 5.) AB határozatban Varga Zs. András alkotmánybíró párhuzamos indokolásában kifejtette, hogy utólag megváltoztathatatlan része alkotmányos önazonosságunknak a török megszállás elutasítása, a küzdelem a három részre szakadt ország alkotmányos függetlenségének helyreállítására, az Ausztriával közös, utolsó szakaszában az Osztrák-Magyar és az is, hogy 2004. május 1-je óta Magyarország az Európai Unió tagja.[69] A 32/2021. (XII. 20.) AB határozat pedig a már ismertetett körben elméleti különbséget tesz a nemzeti és az alkotmányos identitás fogalma között, és dinamikus fogalomként értelmezi azokat.

Az Európai Unió szemszögéből nézve a kérdés az lehet, annak alkotmányos identitása tükrében, hogy az vajon a külső hatásokkal szembeni „védekezés” reflexének eredményeként fog-e létrejönni? Lehetséges, hogy az EU-t (akár az integráción kívülről, akár azon belülről) olyan támadások érjék, amelyek következtében csak az integráció megújult alkotmányos identitása tudná biztosítani annak fennmaradását?

Összegzés

A fentiekben feltett kérdésekre jelenleg még nincsen válasz, azonban az Európa jövőjéről folyó párbeszéd kapcsán összehívásra kerülő Konventre tekintettel lehetséges, hogy ez a téma hamarosan igen aktuális lesz. Az Európai Unió jövőjéről szóló konferencia, valamint az ehhez kapcsolódó események eredményeinek összegzése mellett remélhetően elindulunk olyan kérdések egyértelmű megválaszolásának irányába is, mint a tagállamok hatáskörének és alapvető állami funkcióinak még pontosabb tisztázása, illetve az egyes állami funkciók gyakorlásának integrációs korlátjai. A Konvent során megvitatásra kerül majd 49 javaslat és 326 intézkedés,[70] valamint új politikai célkitűzések, és bizonyos esetekben az EU elsődleges jogforrásainak, a Szerződéseknek módosításaira vonatkozó javaslatok is.[71] Ennek eredményei között nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a tagállamok alkotmányos identitása és az EU esetleges hatáskörének, jelentőségének bővítése is heves vitát fog kiváltani. Tekintettel arra, hogy a tagállamok Alkotmánybíróságai egyre nagyobb számban találnak olyan eseteket, amikor az Európai Unió jogának implementálása a tagállami hatáskörök gyakorlása szempontjából nem megfelelő, véleményem szerint nagy esély van arra, hogy a jövőben az EU jogi keretei nagy változásokon mennek majd keresztül.

Bibliográfia

Angyal Zoltán: Az Európai Alkotmányszerződés ratifikációs válsága, avagy a közvetlen demokrácia és az integráció kollíziója, Sectio Juridica et Politica, 2007/1.

Arató Krisztina – Lux Ágnes: Az Európai Unió alkotmányozási kísérlete, in Jakab. András – Körösényi András (szerk): Alkotmányozás Magyarországon és máshol, Budapest, MTA TK PTI – Új Mandátum Kiadó, 2012.

Bernal, Carlos: Unconstitutional Constitutional Amendments in the Case Study of Colombia: An Analysis of the Justification and Meaning of the Constitutional Replacement Doctrine, ICON, 2013/2.

Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2013.

Blanke, Hermann-Josef– Mangiameli, Stelio (ed.): The Treaty on European Union (TEU) A Commentary, Heidelberg – New York – Dordrecht – London, Springer, 2013.

Blutman László: Szuverenitás, szupranacionalitás, szubszidiaritás, in Fejes Zsuzsa – Szalai Anikó (szerk.): Államközi kapcsolatok, Szeged, Iurisperitus Kiadó, 2019, 79–90.; Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2013

Bodó Barna: Az identitás egyetemessége, Kolozsvár, Polis könyvkiadó, 2004.

Chronowski Nóra: Fordulópont az európai bírói párbeszédben: a Német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP-döntése, Közjogi Szemle, 2020/2.

Chronowski Nóra – Vincze Attila: Alapjogvédelem, szuverenitás, alkotmányos önazonosság: az uniós jog érvényesülésének új határai, in Chronowski Nóra (szerk.): Szuverenitás és államiság az Európai Unióban, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2017.

Csekey István: A magyar nemzetfogalom, Acta Litterarum ac Scientiarum Regiae Universitatis Hungaricae Francisco-Josephinae : sectio juridico-politica, 1938.

Csink Lóránt: Az Alaptörvény identitása – honnan hová? in Tóth Judit (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridia Et Politica, 2015.

Daniel, Krystyna – Durham, W. Cole: A vallási azonosságtudat, mint a nemzeti identitás összetevője, FUNDAMENTUM, 1997/2.

de Witte, Bruno: 5 Treaty Revision Procedures after Lisbon, in Biondi, Andrea (et al.) (ed.): EU Law after Lisbon, Oxford, Oxford University Press, 2012.

Drinóczi Tímea: A tagállami identitás, MTA Law Working Papers, 2018/8

Drinóczi Tímea – Mohay Ágoston: The Preliminary Ruling Procedure and the Identity Review, in DUIĆ, Dunja– PETRAŠEVIĆ, Tunjica (ed.): Procedural Aspects of EU Law: Jean Monnet International Scientific Conference, Osijek, Josip Juraj Strossmayer University of Osijek, 2017.

Dúró József: Ellenzők, kritikusok, kétkedők – A pártalapú euroszkepticizmus arcai, Budapest, Századvég Kiadó, 2017.

Fábián Attila: Az integráció elmélete, Sopron, Nyugat-magyarországi Egyetem Kiadó, 2011.

Fligstein, Neil – McAdam, Doug: The Field of Theory, Contemporary Sociology, A Journal of Reviews, 2014/ 3.

Göncz Borbála: Európai identitás?!, Pro Minoritate, 2013 tavasz.

Habermas, Jürgen: Képesek-e a komplex társadalmak ésszerű identitás kialakítására? in Felkai Gábor (szerk.): Jürgen Habermas – Válogatott tanulmányok, ford. Felkai Gábor, Budapest, Atlantisz kiadó, 1994.

Halmai Péter: Európai gazdasági integráció, Budapest, Dialóg Campus, 2020.

Hornby, A. S. (et al.): Oxford advanced learner’s dictionary of current English. Oxford, Oxford University Press, 2015.

Horváth Klaudia Gabriella: Recenzió: Halmai Péter: Európai gazdasági integráció, Pro Publico Bono, 2022/2.

Jacobsohn, Gary Jeffrey: Az alkotmányos identitás változásai, Fundamentum, 2013/1.

Klinkers, Leo: The making of the ’Federated States of Europe’, Iustitia Scripta – FAEF, 2022.

Kiss Jenő: Identitás és anyanyelv a magyarság történetében, Magyar Tudomány, 2017/7.

Kruzslicz Péter Pál: A nemzeti alkotmányosság tagállami alapjai: a nemzeti szuverenitás és a nemzeti alkotmányos önazonosság, különös tekintettel a francia jogelméletre és a magyar joggyakorlatra, Szeged, Doktori értekezés, 2019.

Kürti László: Határkutatás–a regionális tudományok új ága, Magyar Tudomány, 2006/1.

László János: Történelem, elbeszélés, identitás, Magyar Tudomány, 2003/1.

Molnár Alíz: Az európai és a nemzeti identitás formálódó szerepe, Prosperitas, 2018/1.

Möllers, Christoph: Pouvoir Constituant – Constitution – Constitutionalisation, in Bodgandy, Armin von – Bast, Jürgen (ed.): Principles of European Constitutional Law, Oxford – München, Hart – Beck, 2009.

Orbán Endre – Szabó Patrik: A „visszafoglalás elve” Az Alkotmánybíróság 32/2021. (XII. 20.) AB határozata az uniós jog hazai érvényesüléséről, Közjogi Szemle, 2022/2.

Pataki Ferenc: Identitás – személyiség – társadalom, in Lengyel Zsuzsanna: Szociálpszichológia, Budapest, Osiris Kiadó, 1997.

Pintér Tibor: Az európai integráció – gazdasági és politikai alapú elméleti megközelítések, Polgári Szemle, 2017/4–6.

Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar Értelmező Kéziszótár, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2014.

Rosenfeld, Michel: Identity of the Constitutional Subject: Selfhood, Citizenship, Culture and Community, London and New York, Routledge. Taylor and Francis Group, 2010.

Saint-Pierre, Charles de: Projet pour perfectionner l’éducation, Paris, 1728.

Schmitt, Carl: Constitutional Theory, Durham – London, Duke University Press, 2008.

Simon, Denys: Les fondements de l’autonomie du droit communautaire in acte du colloque Droit international et droit communautaire, perspectives actuelles, Bordeaux, Párizs, A Pedone, 2000.

Sulyok Márton – Tribl Norbert: „A gazda bekeríti házát”? A Német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP-döntésének jelentősége és az európai integrációért viselt alkotmányos felelősség realitása, Európai Tükör, XXIII. évf., 2020/2.

Sulyok Márton: Értelem és érzelem vagy büszkeség és balítélet – Alkotmányos identitás és alkotmánybíráskodás, FONTES IURIS: Az Igazságügyi Minisztérium Szakmai Folyóirata, 2015/1.

Sulyok Márton: Nemzeti és alkotmányos identitás a nemzeti alkotmánybíróságok gyakorlatában, in Jakó Mira Anna (szerk): Nemzeti identitás és alkotmányos identitás az Európai Unió és a tagállamok viszonylatában, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2014.

Szabó Patrik: A felszín alatt. Adalékok az alkotmányos identitás elméleti és dogmatikai problémáihoz, Közjogi Szemle, 2019/3.

Tribl Norbert: Az alkotmányos identitás funkciója és alkalmazhatósága a szupranacionális térben, Doktori (Ph.D.) értekezés, Szegedi Tudományegyetem, 2020.

Trócsányi László: Alkotmányos identitás és európai integráció, in Jakab Éva (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Molnár Imre egyetemi tanár 80. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et Politica, 2014.

Trócsányi László: Az alkotmányozás dilemmái. HVG ORAC, Budapest, 2014.

Trócsányi László: Nemzeti alkotmányok, európai integráció és alkotmányos identitás, in Tóth Judit (szerk.): Tanulmányok dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, 2015.

Vincze Attila – Chronowski Nóra: Magyar alkotmányosság az európai integrációban, Budapest, HVG-ORAC, Budapest, 2018.

Internetes források:

A Bizottság Európa jövőjéről szóló konferencia nyomán született javaslatok elemzése, https://ec.europa.eu/commission/presscorner/detail/hu/IP_22_3750 (letöltés: 2022. október 10.)

A Comprehensive Federal Constitution for Europe By the Federal Alliance of European Federalists https://www.faef.eu/en_gb/federal-constitution/ (letöltés: 2022. október 20.)

Conference on the Future of Europe, Report on the final outcome, May 2022. https://futureu.europa.eu/en/pages/reporting?locale=en (letöltés: 2022. október 10.)

Monnet, Jean: Az Európai Unió megszületése mögött meghúzódó egyesítő erő, https://european-union.europa.eu/principles-countries-history/history-eu/eu-pioneers/jean-monnet_hu (letöltés: 2022. október. 10.)

Schuman Plan – European history, https://www.britannica.com/event/Schuman-Plan (letöltés: 2022. október. 10.)

Churchill, Winston: Az „Európai Egyesült Államok” szorgalmazója, https://european-union.europa.eu/principles-countries-history/history-eu/eu-pioneers/winston-churchill_hu (letöltés: 2022. október. 10.)

Hivatkozások

  1. Lásd: Drinóczi Tímea: A tagállami identitás, MTA Law Working Papers, 2018/8. ↑
  2. Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar Értelmező Kéziszótár, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2014, 553. ↑
  3. Bodó Barna: Az identitás egyetemessége, Kolozsvár, Polis könyvkiadó, 2004, 15. ↑
  4. Pataki Ferenc: Identitás – személyiség – társadalom, in Lengyel Zsuzsanna: Szociálpszichológia, Budapest, Osiris Kiadó, 1997, 326. ↑
  5. Daniel, Krystyna – Durham, W. Cole: A vallási azonosságtudat, mint a nemzeti identitás összetevője, FUNDAMENTUM, 1997/2, 5–21. ↑
  6. Kürti László: Határkutatás–a regionális tudományok új ága, Magyar Tudomány, 2006/1, 29–37. ↑
  7. Kiss Jenő: Identitás és anyanyelv a magyarság történetében, Magyar Tudomány, 2017/7, 805–809. ↑
  8. László János: Történelem, elbeszélés, identitás, Magyar Tudomány, 2003/1, 48–57. ↑
  9. Habermas, Jürgen: Képesek-e a komplex társadalmak ésszerű identitás kialakítására? in Felkai Gábor (szerk.): Jürgen Habermas – Válogatott tanulmányok, ford. Felkai Gábor, Budapest, Atlantisz kiadó, 1994, 145–154. ↑
  10. Rosenfeld, Michel: Identity of the Constitutional Subject: Selfhood, Citizenship, Culture and Community, London and New York, Routledge. Taylor and Francis Group, 2010, 163–169. ↑
  11. Ld. 22/2016. (XII. 5.) AB határozat, ABH 2016, 456, különösen 473–474. ↑
  12. Hornby, A. S. (et al.): Oxford advanced learner’s dictionary of current English. Oxford, Oxford University Press, 2015, 1402. ↑
  13. Uo. 1049. ↑
  14. Csekey István: A magyar nemzetfogalom, Acta Litterarum ac Scientiarum Regiae Universitatis Hungaricae Francisco-Josephinae : sectio juridico-politica, 1938, 107–191. ↑
  15. Egyes felfogások szerint az alkotmány a szuverenitás olyan új formáját hozza létre, amit a kezdetektől korlátoznak az egyén jogai. Lásd: Möllers, Christoph: Pouvoir Constituant – Constitution – Constitutionalisation, in Bodgandy, Armin von – Bast, Jürgen (ed.): Principles of European Constitutional Law, Oxford – München, Hart – Beck, 2009, 169–204, 186–187. ↑
  16. Az alkotmánynak van egy az identitását adó magja, ami megváltoztathatatlan elvekből áll, Lásd: Schmitt, Carl: Constitutional Theory, Durham – London, Duke University Press, 2008, 150–155.; Bernal, Carlos: Unconstitutional Constitutional Amendments in the Case Study of Colombia: An Analysis of the Justification and Meaning of the Constitutional Replacement Doctrine, ICON, 2013/2. 348. ↑
  17. Tribl Norbert: Az alkotmányos identitás funkciója és alkalmazhatósága a szupranacionális térben, Doktori (Ph.D.) értekezés, Szegedi Tudományegyetem, 2020, 34. ↑
  18. Csink Lóránt: Az Alaptörvény identitása – honnan hová? in Tóth Judit (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridia Et Politica, 2015, 137. ↑
  19. Trócsányi László: Alkotmányos identitás és európai integráció, in Jakab Éva (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Molnár Imre egyetemi tanár 80. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et Politica, 2014, 473–482. ↑
  20. A Kormány az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdése és XIV. cikk (4) bekezdése értelmezését kérte a testülettől. A Kormány álláspontja szerint ugyanis az Európai Unió Bírósága C-808/18. számú ítéletének végrehajtása azt a konkrét alkotmányjogi problémát veti fel, hogy végrehajthat-e Magyarország olyan európai uniós jogi kötelezettséget, amely arra vezethet, hogy a Magyarország területén jogellenesen tartózkodó külföldi állampolgár a tagállam területén előre nem meghatározható ideig tartózkodik, és ezáltal ténylegesen az ország népességének részévé válik. ABH 2021, 1145, 1148. ↑
  21. 1. Tekintettel arra, hogy az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdése alapján az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésében meghatározott hatáskörgyakorlásnak összhangban kell állnia az Alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá az nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát, az Alkotmánybíróság az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésének értelmezése alapján megállapítja, hogy amennyiben az e bekezdésében meghatározott közös hatáskörgyakorlás érvényesülése hiányos, Magyarország a fenntartott szuverenitás vélelmének megfelelően jogosult az adott, nem kizárólagos uniós hatáskör gyakorlására mindaddig, amíg az Európai Unió intézményei meg nem teszik a közös hatáskörgyakorlás hatékony érvényesítéséhez szükséges intézkedéseket.2. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény E) cikkének és I. cikk (1) bekezdésének együttes értelmezése során megállapítja továbbá, hogy amennyiben az 1. pontban meghatározott közös hatáskörgyakorlás hiányos érvényesülése olyan következményekre vezet, amely felveti a Magyarország államterületén élő személyek önazonossághoz való jogának sérelmét, a magyar állam, intézményvédelmi kötelezettségének keretében gondoskodni köteles e jog védelméről.3. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésének, illetve a XIV. cikk (1) és (4) bekezdéseinek együttes értelmezése alapján megállapítja, hogy Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogának védelme az alkotmányos önazonosság részét képezi. Ld. ABH 2021, 1145, 1145–1146. ↑
  22. „[…] az Alkotmánybíróság jelen határozatában foglalt megállapítások értelemszerűen csak az indítványban foglalt érvelés ténybeli helytállósága esetén lehetnek teljes mértékig irányadók, melynek megítélése elsődlegesen az indítványozó, illetőleg a magyar állam más szerveinek a feladata.” ABH 2021, 1145, 1159. ↑
  23. K 3/21. sz. 2021. október 7-én született határozat ↑
  24. Az identitás jelentőségét előtérbe helyező döntések még: Cseh Alkotmánybíróság: ÚS 5/12 sz. ügy a szlovák nyugdíjakról; XVII, 2012. január 31., Dán Legfelső Bíróság: 15/2014. sz. ügy, Ajos; 2016. december 6. ↑
  25. Ezzel összefüggésben a testület az uniós jogi doktrínák köréből az indokolásban a hatékony érvényesülés elvét, az előfoglalás elvét, a szubszidiaritás elvét és a lojális együttműködés elvét vizsgálta. Kiemelte, hogy a hatáskör visszavételének eljárási feltétele, „hogy Magyarország felhívja az Európai Unió, illetőleg intézményei figyelmét a közösen gyakorolandó hatáskör gyakorlásának szükségességére, mely felhívásban foglaltaknak az Európai Unió, illetőleg intézményei nem tesznek eleget” (ABH 2021, 1145, 1167–1168.). A nem hatékonyan érvényesülő vagy hiányos jogi aktusok legfeljebb kevesek lehetnek, nem pedig túlterjeszkedők, az Alkotmánybíróság azonban mindezt szuverenitáskérdésként kezeli. ↑
  26. Ez abból következik, hogy (i) az alkotmányos identitás megőrzését a szuverenitás megőrzése teszi lehetővé, (ii) az identitás elsősorban szuverén aktuson (alkotmányozáson) keresztül nyilvánul meg, (iii) az ország szuverén döntési jogköreinek megőrzésére irányuló törekvés, és ahogy az a jelenleg vizsgált határozatból később kiderül, az ezeket megörökítő nemzeti ünnepek is az alkotmányos önazonosság részei, valamint (iv) a szuverenitás nemzetközi jogban elismert legfőbb ismérvei szorosan összekapcsolódnak az alkotmányos identitással. ↑
  27. Orbán Endre – Szabó Patrik: A „visszafoglalás elve” Az Alkotmánybíróság 32/2021. (XII. 20.) AB határozata az uniós jog hazai érvényesüléséről, Közjogi Szemle, 2022/2, 103–111. ↑
  28. Sulyok Márton: Nemzeti és alkotmányos identitás a nemzeti alkotmánybíróságok gyakorlatában, in Jakó Mira Anna (szerk): Nemzeti identitás és alkotmányos identitás az Európai Unió és a tagállamok viszonylatában, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2014, 44–62. Lásd még: Sulyok Márton: Értelem és érzelem vagy büszkeség és balítélet – Alkotmányos identitás és alkotmánybíráskodás, FONTES IURIS: Az Igazságügyi Minisztérium Szakmai Folyóirata, 2015/1, 27–40. ↑
  29. Trócsányi László: Nemzeti alkotmányok, európai integráció és alkotmányos identitás, in Tóth Judit (szerk.): Tanulmányok dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, 2015, 320. ↑
  30. Horváth Klaudia Gabriella: Recenzió: Halmai Péter: Európai gazdasági integráció, Pro Publico Bono, 2022/2, 170–178. ↑
  31. Ld. Möllers: Pouvoir Constituant – Constitution – Constitutionalisation. ↑
  32. Trócsányi László: Az alkotmányozás dilemmái. HVG ORAC, Budapest, 2014, 77. ↑
  33. Drinóczi: Tagállami identitás ↑
  34. Drinóczi: Tagállami identitás, Lásd még: Drinóczi Tímea – Mohay Ágoston: The Preliminary Ruling Procedure and the Identity Review, in DUIĆ, Dunja– PETRAŠEVIĆ, Tunjica (ed.): Procedural Aspects of EU Law: Jean Monnet International Scientific Conference, Osijek, Josip Juraj Strossmayer University of Osijek, 2017. 192–209. ↑
  35. Monnet. Jean: Az Európai Unió megszületése mögött meghúzódó egyesítő erő, https://european-union.europa.eu/principles-countries-history/history-eu/eu-pioneers/jean-monnet_hu (letöltés: 2022. október. 10.) ↑
  36. Pintér Tibor: Az európai integráció – gazdasági és politikai alapú elméleti megközelítések, Polgári Szemle, 2017/4–6, 341–364. ↑
  37. 1728-ban Charles de Saint-Pierre apát 18 szuverén államból álló, határok nélküli unió létrehozását kezdeményezte, közös kincstárral, egységes gazdasággal. Saint-Pierre, Charles de: Projet pour perfectionner l’éducation, Paris, 1728, 170. ↑
  38. Churchill, Winston: Az „Európai Egyesült Államok” szorgalmazója, https://european-union.europa.eu/principles-countries-history/history-eu/eu-pioneers/winston-churchill_hu (letöltés: 2022. október. 10.) ↑
  39. Lásd. Fábián Attila: Az integráció elmélete, Sopron, Nyugat-magyarországi Egyetem Kiadó, 2011. ↑
  40. Schuman Plan – European history, https://www.britannica.com/event/Schuman-Plan (letöltés: 2022. október. 10.) ↑
  41. Halmai Péter: Európai gazdasági integráció, Budapest, Dialóg Campus, 2020. 22. ↑
  42. Göncz Borbála: Európai identitás?!, Pro Minoritate, 2013 tavasz, 79–95.; Molnár Alíz: Az európai és a nemzeti identitás formálódó szerepe, Prosperitas, 2018/1. ↑
  43. Fligstein, Neil – McAdam, Doug: The Field of Theory, Contemporary Sociology, A Journal of Reviews, 2014/ 3. Mivel legtöbbjük az Európai Unió jogi hatásait mindennapi életük során is érzi, előszeretettel tartozik egy sokszínűséget egybefogó közösséghez, nyitott az embertársaival való közelebbi kapcsolat kialakítására, ezért önazonosságuk részévé vált, hogy nemcsak magyarnak, hanem európai embernek tartják magukat (ún. rétegzett, többszintű identitásuk alakul ki). ↑
  44. Tribl: Az alkotmányos identitás funkciója, 104. ↑
  45. A kifejezés eredetéről lásd: Angyal Zoltán: Az Európai Alkotmányszerződés ratifikációs válsága, avagy a közvetlen demokrácia és az integráció kollíziója, Sectio Juridica et Politica, 2007/1, 175–190. ↑
  46. Blanke, Hermann-Josef– Mangiameli, Stelio (ed.): The Treaty on European Union (TEU) A Commentary, Heidelberg – New York – Dordrecht – London, Springer, 2013, 195. ↑
  47. Lásd: de Witte, Bruno: 5 Treaty Revision Procedures after Lisbon, in Biondi, Andrea (et al.) (ed.): EU Law after Lisbon, Oxford, Oxford University Press, 2012. ↑
  48. A Bíróság április 23.-i ítélete: 1986. Parti écologiste „Les Verts” kontra Európai Parlament. Megsemmisítés iránti kereset – Az európai parlamenti választás tájékoztató kampánya. 294/83. sz. ügy, ECLI:EU:C:1986:166 ↑
  49. Lásd Szerződés Európai Alkotmány Létrehozásáról, Az Európai Unió Hivatalos Lapja, 2004/C 310/1.; valamint European Parliament note on the Constitution, Summary of the Constitution adopted by the European Council in Brussels on 17/18 June 2004, PE 337.106 ↑
  50. Arató Krisztina – Lux Ágnes: Az Európai Unió alkotmányozási kísérlete, in Jakab. András – Körösényi András (szerk): Alkotmányozás Magyarországon és máshol, Budapest, MTA TK PTI – Új Mandátum Kiadó, 2012, 177–200. ↑
  51. Simon, Denys: Les fondements de l’autonomie du droit communautaire in acte du colloque Droit international et droit communautaire, perspectives actuelles, Bordeaux, Párizs, A Pedone, 2000, 209–249. ↑
  52. Vö. Klinkers, Leo: The making of the ’Federated States of Europe’, Iustitia Scripta – FAEF, 2022. ↑
  53. https://www.europe-today.eu/2022/05/23/the-making-of-the-constitution-for-the-federated-states-of-europe/ ↑
  54. Kruzslicz Péter Pál: A nemzeti alkotmányosság tagállami alapjai: a nemzeti szuverenitás és a nemzeti alkotmányos önazonosság, különös tekintettel a francia jogelméletre és a magyar joggyakorlatra, Szeged, Doktori értekezés, 2019, 52–53. ↑
  55. Amelyeket leszögezett a Costa v. ENEL (Judgment of the Court of 15 July 1964. Flaminio Costa v E.N.E.L. Reference for a preliminary ruling: Giudice conciliatore di Milano – Italy. Case 6-64.; ECLI:EU:C:1964:66) vagy az Internationale Handelsgesellschaft (A Bíróság 1970. december 17-i ítélete. Internationale Handelsgesellschaft mbH kontra Einfuhr- und Vorratsstelle für Getreide und Futtermittel. Előzetes döntéshozatal iránti kérelem: Verwaltungsgericht Frankfurt am Main – Németország. 11-70. sz. ügy; ECLI:EU:C:1970:114) ügyekben az Európai Unió Bírósága ↑
  56. Ennek értelmezése kapcsán tudományos álláspontokat lásd: Chronowski Nóra – Vincze Attila: Alapjogvédelem, szuverenitás, alkotmányos önazonosság: az uniós jog érvényesülésének új határai, in Chronowski Nóra (szerk.): Szuverenitás és államiság az Európai Unióban, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2017, 118–119.; Szabó Patrik: A felszín alatt. Adalékok az alkotmányos identitás elméleti és dogmatikai problémáihoz, Közjogi Szemle, 2019/3, 43. ↑
  57. Egy föderális Európa lehetséges alkotmányát dolgozta ki a Federal Alliance of European Federalists, a koncepciót lásd: A Comprehensive Federal Constitution for Europe By the Federal Alliance of European Federalists https://www.faef.eu/en_gb/federal-constitution/ (letöltés: 2022. október 20.) ↑
  58. Dúró József: Ellenzők, kritikusok, kétkedők – A pártalapú euroszkepticizmus arcai, Budapest, Századvég Kiadó, 2017. ↑
  59. Vö.: Blutman László: Szuverenitás, szupranacionalitás, szubszidiaritás, in Fejes Zsuzsa – Szalai Anikó (szerk.): Államközi kapcsolatok, Szeged, Iurisperitus Kiadó, 2019, 79–90.; Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2013. ↑
  60. Sulyok Márton – Tribl Norbert: „A gazda bekeríti házát”? A Német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP-döntésének jelentősége és az európai integrációért viselt alkotmányos felelősség realitása, Európai Tükör, XXIII. évf., 2020/2, 7–30. ↑
  61. Vincze Attila – Chronowski Nóra: Magyar alkotmányosság az európai integrációban, Budapest, HVG-ORAC, Budapest, 2018, 493–515. ↑
  62. Jacobsohn, Gary Jeffrey: Az alkotmányos identitás változásai, Fundamentum, 2013/1, 7. ↑
  63. Judgment of the Court (Second Chamber) of 12 May 2011., C‑391/09.; ECLI:EU:C:2011:291 ↑
  64. „Az EUSz. 4.cikk (2) bekezdésének megfelelően, az Unió tiszteletben tartja a tagállamai nemzeti identitását, amelynek részét képezi az állam hivatalos, nemzeti nyelvének védelme is.” (C-391/09, 86-87. pontok) ↑
  65. Chronowski Nóra: Fordulópont az európai bírói párbeszédben: a Német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP-döntése, Közjogi Szemle, 2020/2, 74–79. ↑
  66. Trócsányi: Az alkotmányozás dilemmái, 75. ↑
  67. Trócsányi: Nemzeti alkotmányok, európai integráció, 322. ↑
  68. Példálózó jelleggel felsorol néhányat az alkotmányos önazonosság összetevői közül: a szabadságjogok, a hatalommegosztás, a köztársasági államforma, a közjogi autonómiák tisztelete, a vallásszabadság, a törvényes hatalomgyakorlás, a parlamentarizmus, a jogegyenlőség, a bírói hatalom elismerése, a velünk élő nemzetiségek védelme. Ld. Indokolás [65], ABH 2016, 456, 473. ↑
  69. Ld. Varga Zs. András alkotmánybíró párhuzamos indokolása [73]; ABH 2019, 28, 51. ↑
  70. Conference on the Future of Europe, Report on the final outcome, May 2022. https://futureu.europa.eu/en/pages/reporting?locale=en (letöltés: 2022. október 10.) ↑
  71. A Bizottság közzétette az Európa jövőjéről szóló konferencia nyomán született javaslatok első elemzését, https://ec.europa.eu/commission/presscorner/detail/hu/IP_22_3750 (letöltés: 2022. október 10.) ↑
Beküldve:

Ronga Adrienn: A halálbüntetés napjaink büntetőjogi szankciórendszerében való alkalmazása nemzetközi kitekintésben

1. Bevezetés – Élethez való jog és emberi méltósághoz való jog viszonya

Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog egymáshoz való viszonyát illetően két féle felfogás ismert.

A dualista felfogás szerint test és lélek adja az embert. Élethez való jogból következik a kínzás, kegyetlen bánásmód tilalma, az emberi méltósághoz való jogból pedig a személyiségi jogok fakadnak.

A monista felfogás szerint élet és méltóság nem szétválasztható a jog által érinthetetlen, ezzel szemben más jogot mérlegelni nem lehet. Ez a magyar Alkotmánybíróság nézőpontja is egyben.

Emberi méltósághoz való jog tulajdonképpen általános személyiségi jogot jelent, amely a magában foglalja az önrendelkezés szabadságát, a magánszférához való jogot, továbbá a személyiség szabad kibontakozását, illetve az egyéni szabadságot. Szokás „anyajogként” is hívni, mivel újabb jogok vezethetők le belőle. Minden más alapjog alapfeltétele, minden emberi joggal összefüggésben és azok lényeges tartalmának része, érinthetetlen lényege. Mivel abszolút, korlátozhatatlan, veleszületett, elidegeníthetetlen jog– a jogrendnek nem kell beavatkoznia, magától érvényesülő alapjog, főszabályként nem igényel szabályozást.[1]

„Ahhoz, hogy az emberi méltóságról és ezen keresztül az élethez való jogról beszélni lehessen, elöljáróban szükséges tisztázni az emberi személy fogalmát, ugyanis az ember személye képezi a hozzá kapcsolódó jogok forrását így azoktól elválaszthatatlan.
Az emberi személy tehát nem pusztán biológiai fogalom, amelybe bármi beleilleszthető, hanem annak ontológiai tartalma van, amit emberi természetnek hívunk. Az emberi természetről alkotott emberkép a természetjog által konkrétan meghatározott, ellentétben a posztmodern kor emberével, amely esendő és gyenge, így amíg előbbi esetben bizonyos értékek konkrétan meghatározottak és levezethetőek, utóbbi esetben már ezen értékek kikezdhetőek, egymással szembe fordíthatóak így az emberi én kiszakadva a valóságból, a természetnek már nem része többé.”[2]

Az emberi természetből származó emberi személyiség tehát ezen személyi minőségéből fakadó azon joga, hogy egyáltalán emberi létét, identitását és kiteljesedésétbiztosító alapvető jogai, követelhető es biztosítandó jogosultságai legyenek.[3]

„Mészáros Ádám Zoltán meglátása szerint az Alkotmánybíróság gyakorlata és az Alaptörvény vonatkozó rendelkezése „egyértelműen amellett tesznek hitet, hogy lélek és test elválaszthatatlan egymástól, az emberi méltóság egyik megjelenési formájának tartják az élethez való jogot, így azok oszthatatlanok és korlátozhatatlanok is. Véleményem szerint főszabályként helyt álló következtetésnek tekintendő ez az álláspont, bár néhány gyakorlati eset kapcsán szükséges ez alól kivételeket is megállapítani, így nagyon szűk körben az élethez való jogot korlátozhatónak tartom. Elöljáróban megjegyezném, hogy azon okok, amik korlátozhatják az élethez való jogot, nem önkényesen, emberek által létrehozott formák, hanem a dolgok természetes rendje szerinti olyan méltányos szituációk, amelyek az emberi természettel összeegyeztethetőek. Az eddigi leggyakrabban említett problémakörök tükrében (eutanázia, halálbüntetés, abortusz) nem lehet az élethez való jog korlátozhatóságának kérdésében állást foglalni, mivel tartalmi sajátosságaik miatt önkényesek és az emberi természettel ellentétesek, így az élethez való jogot sem korlátozhatják.”[4]

Jelen tanulmány az élethez és emberi méltósághoz való jog vizsgálata körében a halálbüntetés jelenlegi nemzetközi megítélésével és elfogadottságával foglalkozik, mely az élethez való jog, mint leglényegesebb alapjog, valamint az állam büntetőjogi igényének, társadalomvédelmi funkciójának kollízióját eredményezi. Ez az alkotmányjogi konfliktus a világ szinte mindegyik országában lényegi és kulcsfontosságú alkotmányjogi kérdésként jelentkezett és jelentkezik a mai napig is, amit országtól és korszaktól függően sokféleképpen oldottak fel akár az élethez való jog, akár az állam büntetőjogi igényének, társadalomvédelmi funkciójának javára. Jelen tanulmány célja, hogy globális kitekintést adjon a halálbüntetés büntetőjogi szankciórendszerben betöltött szerepéről.

2. A halálbüntetés pro és kontra

Ebben a fejezetben igyekszem felsorakoztatni (a teljesség igénye nélkül) a jogirodalom alapján megfogalmazott érveket és ellenérveket, illetve összefoglalni a halálbüntetést ellenzők, tehát az abolicionisták érveit, valamint a halálbüntetéspártiak, vagyis a retencionisták ellenérveit.

A halálbüntetés nem más, mint lex tálió, és összeegyezhetetlen a modern büntetőjogi elméletekkel, Hangzatos érv, ám attól függ, hogy milyen elméletet tartunk ,,modernnek”. Az úgynevezett klasszikus iskola szerint meghatározó a tett, függetlenül a tettes személyétől. Ez messzemenően haladó vonás a feudális önkénnyel szemben, és egyértelműen érvényesíti Beccaria-i alapelveit, továbbá a büntetés a bűnösség fokát (szándékosság-gondatlanság).

A társadalomnak nincs joga más életét elvenni- ez az abolicionista érv második kifogása. A ius puniendi szerint az államnak nemcsak joga van, hanem egyenesen kötelessége a társadalom védelmi büntetőjogi eszközökkel.

Továbbá, a jogos védelem jogintézményét a megfelelő előfeltételek esetén alkalmazni kell. Aligha kérdőjelezhető meg, hogy amennyiben a társadalom bármely tagjának-mint megtámadottnak – elhárítási magatartása mellőzi azanyagi jogellenességet, ezért ez esetben ez büntethetőséget kizáró ok, úgy a társadalmat is meg kell, hogy illesse a védekezés joga, különös tekintetben a terrorcselekmények, légi kalózkodás, valamint a maffiabűnözés vonatkozásában, melyek nem csupán a társadalom, hanem konkrét nemzetközi viszonylatban a társadalmak összességének az érdekeit sértik vagy veszélyeztetik.[5]

„Ha az egyénnek individuumként joga van az önvédelemre, akkor joga kell hogy legyen egy közösség, azaz a társadalom tagjaként is. A társadalomnak tehát nemcsak joga, hanem tagjaival szembeni kötelessége is, hogy megvédje őket mások jogtalan támadásival szemben. Ha pedig az életellenes támadásokat csak a támadó életének elvételével tudja megakadályozni, akkor köteles ezt megtenni.”

„Ezzel kapcsolatban az abolicionisták azt az ellenvéleményt fogalmazták meg, mely szerint különbség van a jogos védelmi szituáció és a büntetésként alkalmazott kivégzés között. Az előbbi esetben ugyanis a támadó életének kioltásával járó védekezés megelőzi az élet jogellenes elvételét, tehát olyan aktusról van szó, amely képes megakadályozni egy másik, jogtalan aktus céljának (gyilkosságnak) a realizálódását; míg az utóbbi esetben a halálbüntetés nem előzi meg és még csak nem is teszi jóvá az emberölést, hiszen az már megtörtént. Ha kivégzéssel fel lehetne támasztani az ártatlanul megöltet, akkor- vélik az abolicionisták- más lenne a helyzet, de mivel ez fizikai képtelenség, és a későbbi életkioltás (kivégzés) nem képes megváltoztatni a múltat, ezért a halálbüntetés, mint utólagos állami reakció nem lehet az önvédelemnek az eszköze.”[6]

A kapitális szankció hívei ugyanakkor a kivégzést nem pusztán az emberölésekkel szembeni önvédelem eszközeként veszik górcső alá, hanem pár huzamba állítják más olyan állami tevékenységekkel is, amelyek – a halálbüntetéshez hasonlóan – emberi életek megsemmisítését eredményezik. Ezzel kapcsolatban pedig azzal érvelnek, hogy ha elismerjük ezen egyéb állami aktusok jogszerűségét, akkor nincs indok arra, hogy ennek analógiájára a halálbüntetéses jogosságot ne ismerjük el ugyanígy. A gyilkosok esetében emberi jogokra hivatkoznak, amiért emberek ezreit pusztítják el. A halálbüntetés pártiak szerint tehát szükség van a legkeményebb büntetésre, hiszen ez lehet vélelmük szerint a leginkább visszatartó erő, követve Szingapúr mintáját, ahol a kábítószer-kereskedőkkel szemben a halálbüntetés következetes alkalmazása tulajdonképpen felszámolta a maffiabűnözést az országban.[7]

A halálbüntetés ellenzői szerint minden végrehajtási mód, kegyetlen, embertelen, fogalmilag nem létezik tehát humánus kivégzés. És ez nem csak a fejlődő országok némelyikében ma is alkalmazott, a ,,fejlett” világ által barbárnak tekintett végrehajtási módokra, például a megkövezésre igaz, hanem például az USA-ban is használt akasztásra, sortűzre, villamosszékre, gázkamrára, sőt még a méreginjekcióra is. Mivel ezeket a büntetéseket sokszor problémásan, rosszul hajtják végre, ezáltal kínt okoznak a halálra ítélt személynek.

A halálbüntetés továbbá azért is embertelen, mivel a halálos ítélet és annak kihirdetése között rengeteg idő telik el. Ez a demokratikus országokban szükséges ahhoz, hogy a justizmord kockázatát a minimálisra csökkentsék, illetve törvény írja elő azt, hogy lehetőség legyen biztosítva az elítélt számára, hogy minden szinten az ítélet megváltoztatását kérje, valamint, hogy kegyelemért folyamodjon. A hosszú várakozási idő az elítéltet főként mentálisan viseli meg.[8]

Továbbá az abolicionisták egyik legfőbb érve a halálbüntetés ellen, hogy annak nincs nagyobb elrettentő hatása, mint más súlyos büntetési formáknak végső konklúzióként levonva, tehát szükségtelen. A halálbüntetés hívei ugyanakkor azt az álláspontot képviselik, hogy valamennyi embert biztosan képes visszatartani a halálbüntetés jogintézménye és ezért megéri alkalmazni ezt a büntetési nemet. Továbbá a retencionisták úgy vélik, hogy a lehetséges áldozat élete többet ér, mint a bűnöző(k) élete.

Ezen felül a halálbüntetés-pártiak véleménye szerint nem szabad több esélyt adni arra a gyilkosoknak, hogy visszatérjenek a társadalomba, emiatt a határozott ideig tartó szabadságvesztést, illetve a nem tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést sem tartják alkalmasnak arra, hiszen így meg van az esély arra, hogy a fegyházból szabaduló illető újabb emberölést kövessen el. A gonoszság életkortól nem függ állításuk szerint, ezen kívül, ha a gyilkos jó magaviseletet tanúsít fogva tartása idején ez álca is lehet, mivel feltételezhető, hogy csak arra vár, hogy bosszút állhasson azon az illetőn, aki őt rácsok mögé juttatta vagy ha ezen az illetőn nem is tudja végrehajtani tettét, mert meghalt ez a személy azóta akkor a családján, leszármazóin fogja megtorolni, levezetni a börtönben megélt sérelmeit. Ezzel szemben a halálbüntetést ellenzők szerint az életellenes bűnözők raboskodásuk ideje alatt megbánják, ráébrednek tettük súlyosságára és megváltoznak. A hivatalos személyek szakértelmében bízva a terhelt feltételes szabadlábra helyezése esetén, ha az adott bíró úgy ítéli, hogy a terhelt a társadalomra már nem veszélyes, akkor rendjén van, hogy szabadon távozhat.

A retencionisták a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést sem tartják megfelelő büntetésnek egy gyilkos tekintetében, mivel nézetük alapján ekkor a bűnöző a börtönben bármit megtehet, nincs vesztenivalója, hiszen a vele szemben hozható legsúlyosabb büntetés akkor sem alkalmazható, így semmi sem gátolja, hogy akár megölje a rabtársát. A TÉSZ alatt teljesen hitehagyottá válhat, valamint kegyetlenné és fékezhetetlenné.[9]

A továbbiakban justizmord esetkörét szeretném részletesebben kifejteni.

„Az abolicionisták legfőbb érve, hogy a halálbüntetés tévedés esetén jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan. Habár a tévesen kiszabott szabadságvesztés-büntetés esetén sem lehet az időt visszafordítani és az el nem követett bűncselekmény miatt „leült” éveket meg nem történte tenni, de ekkor legalább a tévedés észrevétele után lehetőség van az élet folytatására, míg a tévesen kiszabott halálbüntetés az életet véglegesen és visszavonhatatlanul megszünteti. Az ember pedig nem tökéletes és ez alól a bíró sem kivétel: ő is bűnössé nyilváníthat olyan személyt, aki a vád tárgyává tett bűncselekményt nem követte el. A bírói hiba pedig nem feltétlenül korlátozódik az egyszerűbb bűncselekményekre, hanem bármilyen ügyben előfordulhat. A tévesen kiszabott halálbüntetésekre manapság egyre több példa felhozható, hiszen az utóbbi években sorra derülnek ki olyan esetek, amikor a bíróság kétes vagy megkérdőjelezhető bizonyítékok alapján ítélt el olyan személyeket, akikről ma – DNS-vizsgálatok vagy egyéb modern kriminalisztikai módszerek – kétséget kizáróan megállapítható, hogy semmi közük sem volt az adottbűncselekményhez. Ezen esetek száma csak az Egyesült Államokban több tucatra tehető, amelyek szenvedő alanyai szinte kivétel nélkül színesbőrűek voltak. Lehetne azt mondani, hogy ilyen esetek ma már nem történhetnének meg, ám ez nem lenne igaz. Amíg csak az ítélkezést emberek végzik, addig a hiba lehetősége sem zárható ki, és nemcsak a bíró, hanem az eljárás más résztvevői is hibázhatnak.

A halálbüntetés pártolói ezzel szemben azt mondják, hogy a tévedés nem elkerülhetetlen velejárója a bíróiítélkezésnek, és ha igen, akkor is a jelentéktelenebb ügyekre jellemző; azokban az ügyekben pedig, amelyekben halálbüntetést is ki lehet szabni, a tévesen kiszabott halálos ítélet lehetősége bizonyos eljárási garanciák bevezetésével, illetve kiterjesztésével elkerülhető. Ilyen eljárási garancia lehet például az, ha halálbüntetést csak a bírói tanács összes tagjának egyetértésével lehetne kiszabni; esetleg ilyen ügyekben több tanács egyhangú határozatára lenne szükség a halálbüntetés kiszabásához; ha az ítélkező bírói tanács létszámát megemelnék hét vagy akár kilenc főre és ezek mindegyikének beleegyezése szükséges lenne a halálos ítélet meghozatalához; ha csak két vagy három ügyész egymástól független, halálbüntetés kiszabását javasló indítványára volna lehetőség egyáltalán e büntetési nem bírói mérlegelésére stb.

Az abolicionisták véleménye viszont az, hogy – túl azon, hogy hibalehetőség nélküli módszerek nincsenek – a tévedés lehetősége ma is előfordul. Tehát minden perbeli biztosíték és modern kriminalisztikai vizsgálat ellenére is a Justizmord elkerülésére egyetlen biztos módszer van: a halálbüntetés kiszabásától való tartózkodás.”[10]

Végezetül pedig a halálbüntetés témakörét gazdasági oldalról szeretném megvilágítani.

„Elsőként fontos azt leszögezni, hogy egy ember élete nem lehet pénz kérdése. Gazdasági indokok, okok alapján nem lehet életről vagy halálról dönteni. A halálbüntetéssel financiális szempontjaival kapcsolatos érvek és ellenérvek gyakran felmerülnek. A halálbüntetés-pártiak szerint a gyilkosok halálra ítélése és kivégzése olcsóbb, mint élethossziglani tartásuk, mégpedig két szempontból. Az egyik az, ha egy gyilkost kivégeznek, akkor ezután már több költség nem merül fel az állam számára, míg, ha életfogytiglani szabadságvesztésre ítélik, akkor évtizedeken át etetni, őrizni kell őt, fűteni, világítani kell rá stb., tehát az elítélt életben tartása jelentős többletterhet ró a társadalomra, vagyis ebben az esetben a bűntettes jóval többe kerül az államnak, mint ha kivégeznék őt.

Az abolicionisták ezzel ellentétben 2 okból sem tartják igaznak: szerintük egyrészt a szabadságvesztés azért gazdaságosabb, mert az elítélt munkaereje így még kihasználható, másrészt tényekkel és adatokkal bizonyítják, hogy egy, a tisztességhez eljáráshoz és bírósági tárgyaláshoz való jogot biztosító jogállami garanciákkal felvértezett jogrendszerben lefolytatott olyan eljárás, amelyben akár halálbüntetést is ki lehet szabni, messze költségesebb, mint egy olyan, ahol ezen szankció alkalmazására nem kerülhet sor.”[11]

3. Halálbüntetés a világban jelenleg

A 2020-as évet egy újabb globális esemény jellemezte a halálbüntetés alkalmazásának csökkenése vonatkozásában, és miközben a Covid-19 járvány hozzájárult a csökkenésekhez a végrehajtott kivégzések és a halálesetek számában kiszabott büntetésekben, ez egyben súlyosbította e büntetés eredendő kegyetlenségét.

Az ismertté vált kivégzések száma 26%-kal csökkent a 2019-es teljeshez képest, folytatva a 2015 óta mért éves csökkenést, és ismét elérte a több mint 10 év legalacsonyabb értékét. Az ismert végrehajtó országok száma (18) 2-vel csökkent 2019-hez képest, és megerősítette, hogy a kivégzések továbbra is az országok kisebbségére korlátozódnak.

A jelentős visszaesés elsősorban a kivégzések számának számottevő csökkenésével függött össze két országban történelmileg magas kivégzési számokról számoltak be, Irakban és Szaúd-Arábiában; és kisebb mértékben néhány hiátust leszámítva, amely a Covid-19 világjárványra válaszul történt. Az USA-ban megugrott a szövetségi kivégzések száma országos számban kiegyenlített, többnyire az újabb végrehajtási felfüggesztések – vagy a végzések lassabb végrehajtása miatt– egyes amerikai államokban a Covid-19 világjárvány következményeként. Az Egyesült Államokban 2020-ban hozott bírósági halasztások közül hat kifejezetten a Covid-19 világjárványra hivatkozott. Szingapúrban a kivégzéseket perek miatt felfüggesztették, többek között a Covid-19-hez kapcsolódó korlátozások hatása miatt. Az Amnesty International által ismert újonnan kiszabott halálbüntetések száma 36%-kal csökkent 2019-hez képest, részben azért, mert a Covid-19 világjárvány fennakadásokat és késéseket okozott a büntetőeljárásokban világszerte.

Mégis, miközben a világ küzdött a vírus terjedésének megakadályozásáért és az emberek életének védelméért, egyes államokban riasztóan megnövekedett a kivégzések száma. Egyiptom több mint háromszorosára növelte éves számát, míg az Egyesült Államokban a Trump-kormányzat júliusban engedélyezte és folytatta a szövetségi kivégzések újraindítását 17 év után, végül öt és fél hónap alatt 10 embert öltek meg. India, Omán, Katar és Tajvan is folytatta az állami gyilkosságokat.

Továbbá sok országban a hatóságok felfüggesztették a börtönlátogatásokat és a személyes bírósági eljárásokat. A világjárványra adott válaszként a halálbüntetéssel sújtottakat huzamosabb ideig társadalmi érintkezés nélkül hagyták, és – kritikus módon – korlátozott hozzáféréssel rendelkeztek törvényes képviselőikhez. Mivel egyes államok bármilyen módon is a halálbüntetést választották, a világjárvány nemcsak a fogvatartottak és a folyamatban részt vevő összes érdekelt számára jelentett komoly egészségügyi kockázatot, hanem a jogi képviselethez és más tisztességes tárgyalási garanciákhoz való hozzáférést is korlátozta.

A 2020-tól kezdődő fejlődések is megerősítették az elmúlt évek tendenciáit, amelyek szerint a világ folyamatos előrelépést tett a halálbüntetés eltörlése felé. Például 2020 szeptemberében Kazahsztán aláírta, decemberben pedig lépéseket tett a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának második fakultatív jegyzőkönyvének ratifikálása érdekében, célja a halálbüntetés eltörlése volt. Nem jegyeztek fel kivégzést Bahreinben, Fehéroroszországban, Japánban, Pakisztánban vagy Szudánban, tulajdonképpen minden olyan országban, ahol 2019-ben még kivégeztek embereket. Kazahsztán, az Orosz Föderáció, Tádzsikisztán, Malajzia és Gambia továbbra is betartotta a kivégzésekre vonatkozó hivatalos moratóriumot. Az USA-ban, Colorado lett az Egyesült Államok 22. abolicionista állama, továbbá a kormányzó moratóriumot adott ki Kaliforniában, Oregonban és Pennsylvaniában, ami egész évben folytatódott; Ohio pedig minden tervezett kivégzését átütemezte.

A haladás további jeleként figyelhető meg, hogy Barbados januárban lezárta a kötelező halálbüntetés eltörlésére irányuló reformokat; áprilisban pedig Szaúd-Arábia hatóságai bejelentették, hogy az ország megszünteti a halálbüntetés alkalmazását a bűncselekmény elkövetésekor 18. életévét be nem töltött személyekkel szemben a terrorellenes törvényhez nem kapcsolódó ügyekben. Júliusban a szudáni hatóságok pedig eltörölték a halálbüntetés alkalmazását a hitehagyás miatt.

Decemberben az ENSZ Közgyűlésének plenáris ülésén rekordszámú, pontosan 123 állam támogatta a kivégzésekre vonatkozó moratórium bevezetését szorgalmazó kétévente szóló határozat elfogadását. A halálbüntetés teljes eltörlése érdekében – 19 szavazattal nőtt a szavazatszám 2007-hez képest, amikor elfogadták az ENSZ Közgyűlésének első határozatát ebben a kérdésben. Kongó (Köztársaság), Guinea, Nauru és a Fülöp-szigetek, amely tartózkodott a 2018-as határozat mellett, vagy ellene szavazott eddig, most szintén támogatta, míg Jemen és Zimbabwe ellenzékről tartózkodásra váltott.

A Covid-19 világjárványhoz kapcsolódó néhány kudarc és további kihívások ellenére a világ útja töretlenül folytatódott a halálbüntetés globális eltörlése felé. Most minden eddiginél fontosabb, hogy további lépéseket tegyenek minden szinten annak biztosítására, hogy 2021 ne legyen az az év, amikor mindezt az előrelépést visszavonják.[12]

Európa és Közép-Ázsia vonatkozásában a halálbüntetés alkalmazása az alábbiak szerint alakult az elmúlt években.

Ország 2020 Rögzített kivégzések 2020 Rögzített halálos ítéletek Emberek, akik halálos ítélet hatálya alá tartoztak 2020 végén
Fehéroroszország 0 3 4
Kazahsztán 0 0 0
Orosz Föderáció 0 0 0
Tádzsikisztán 0 0 0

A táblázat alapján látható, hogy jelentős országos fejlesztések figyelhetők meg ugyanis, Miközben Fehéroroszország továbbra is halálbüntetést szabott ki, 2020-ban nem hajtottak végre kivégzést. Kazahsztán, az Orosz Föderáció és Tádzsikisztán továbbra is betartotta a moratóriumot kivégzéseket. Kazahsztán aláírta és ratifikálta a Nemzetközi Egyezségokmány második fakultatív jegyzőkönyvét a polgári és politikai jogokról, amelynek célja a halálbüntetés eltörlése.[13]

A világ országainak több mint kétharmada mára eltörölte a halálbüntetést a törvényeiben vagy a gyakorlatban. 2020. december 31-én a számok a következők voltak:

Abolicionizmus minden bűncselekmény tekintetében: 108
Abolicionizmus csak a köztörvényes bűncselekményének vonatkozásában: 8
Abolicionizmus a gyakorlatban: 28
Teljes abolicionizmus a gyakorlatban: 144
Halálbüntetést megtartók: 55

Abolicionizmus minden bűncselekmény tekintetében

Azok az országok, amelyek törvényei egyetlen bűncselekmény vonatkozásában sem írnak elő halálbüntetést az alábbiak:

Albánia, Andorra, Angola, Argentína, Örményország, Ausztrália, Ausztria, Azerbajdzsán, Belgium, Benin, Bhután, Bolívia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Burundi, Zöld-foki Köztársaság, Kambodzsa, Kanada, Csád, Kolumbia, Kongó (Köztársaság), Cook-szigetek, Costa Rica, Elefántcsontpart, Horvátország, Ciprus, Cseh Köztársaság, Dánia, Dzsibuti, Dominikai Köztársaság, Ecuador, Észtország, Fidzsi-szigetek, Finnország, Franciaország, Gabon, Grúzia, Németország, Görögország, Guinea, Bissau-Guinea, Haiti, Honduras, Magyarország, Izland, Írország, Olaszország, Kiribati, Koszovó, Kirgizisztán, Lettország, Liechtenstein, Litvánia, Luxemburg, Madagaszkár, Málta, Marshall-szigetek, Mauritius, Mexikó, Mikronézia, Moldova, Monaco, Mongólia, Montenegró, Mozambik, Namíbia, Nauru, Nepál, Hollandia, Új-Zéland, Nicaragua, Niue, Észak-Macedónia, Norvégia, Palau, Panama, Paraguay, Fülöp-szigetek, Lengyelország, Portugália, Románia, Ruanda, Szamoa, San Marino, São Tome és Príncipe, Szenegál, Szerbia, Seychelle-szigetek, Szlovákia, Szlovénia, Salamon-szigetek, Dél-Afrika, Spanyolország, Suriname, Svédország, Svájc, Kelet-Timor, Togo, Törökország, Türkmenisztán, Tuvalu, Egyesült Királyság, Ukrajna, Uruguay, Üzbegisztán, Vanuatu, Vatikánváros, Venezuela.

Abolicionizmus csak a köztörvényes bűncselekményének vonatkozásában

Azok az országok, amelyek törvényei csak kivételes bűncselekmények esetén írnak elő halálbüntetést, például a katonai bűncselekmények esetében törvény vagy kivételes körülmények között elkövetett bűncselekmények esetében a következők:

Brazília, Burkina Faso, Chile, El Salvador, Guatemala, Izrael, Kazahsztán, Peru.

Abolicionizmus a gyakorlatban

Azok az országok, amelyek megtartják a halálbüntetést olyan köztörvényes bűncselekmények tekintetében, mint például az emberölés, de abolicionistáknak tekinthetők a gyakorlatban annyiban, hogy az elmúlt 10 évben nem végeztek ki senkit, és abban hisznek, az a politikájuk vagy megalapozott gyakorlatuk, hogy nem hajtják végre a kivégzéseket. Ezek az országok a következők:

Algéria, Brunei Darussalam, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság, Eritrea, Eswatini (volt Szváziföld), Ghána, Grenada, Kenya, Laosz, Libéria, Malawi, Maldív-szigetek, Mali, Mauritánia, Marokkó/Nyugat-Szahara, Mianmar, Niger, Pápua Új-Guinea, Orosz Föderáció, 195 Sierra Leone, Dél-Korea (Koreai Köztársaság), Sri Lanka, Tádzsikisztán, Tanzánia, Tonga, Tunézia, Zambia.

Halálbüntetést megtartók

Azok az országok, amelyek megtartják a halálbüntetést a köztörvényes bűncselekmények vonatkozásában az alábbiak:

Afganisztán, Antigua és Barbuda, Bahama-szigetek, Bahrein, Banglades, Barbados, Fehéroroszország, Belize, Botswana, Kína, Comore-szigetek, Kuba, Kongói Demokratikus Köztársaság, Dominika, Egyiptom, Egyenlítői-Guinea, Etiópia, Gambia, Guyana, India, Indonézia, Irán, Irak, Jamaica, Japán, Jordánia, Kuvait, Libanon, Lesotho, Líbia, Malajzia, Nigéria, Észak-Korea (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság), Omán, Pakisztán, Palesztina (állam), Katar, Saint Kitts és Nevis, Saint Lucia, Saint Vincent és Grenadine-szigetek, Szaúd-Arábia, Szingapúr, Szomália, Dél-Szudán, Szudán, Szíria, Tajvan, Thaiföld, Trinidad és Tobago, Uganda, Egyesült Arab Emírségek, USA, Vietnam, Jemen, Zimbabwe.[14]

A 2020-as évet egy újabb globális esemény jellemezte a halálbüntetés alkalmazásának visszaszorításában, és bár a Covid-19 járvány hozzájárult a végrehajtott kivégzések számának és a halálozások számának csökkenéséhez, a velejárót is súlyosbította. ennek a büntetésnek a kegyetlensége.

Az ismert kivégzések száma 26%-kal csökkent a 2019-es teljeshez képest, folytatva a 2015 óta tartó éves csökkenést, és több mint 10 éve ismét a legalacsonyabb szintet érte el. Az ismert végrehajtó országok száma (18) 2-vel csökkent 2019-hez képest, és megerősítette, hogy a kivégzések továbbra is az országok kisebbségére korlátozódnak.

Az Amnesty International által kiszabott új halálos ítéletek száma 36%-kal csökkent 2019-hez képest, részben azért, mert a Covid-19 világjárvány világszerte fennakadásokat és késéseket okozott a büntetőeljárásokban.

A Covid-19 világjárványhoz kapcsolódó néhány kudarc és további kihívások ellenére a világ útja töretlenül folytatódott a halálbüntetés globális eltörlése felé. Jelen tanulmány összefoglalja, hogy mely országokban van jelen még ezen a büntetési nem.

Bibliográfia

Amnesty International Global Report – Death sentences and executions, 2020.

Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé- a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András (szerk.): Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010.

Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1.

Pálinkás György: Requiem egy jogintézményért, Belügyi Szemle, 2001/6.

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2018.

Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés pró és kontra, Budapest HVG-ORAC, 2019.

Vigh József: A halálbüntetés eltörlésének időszerűségéről, Belügyi Szemle, 1995/1.

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2018, 175–176. ↑

Hivatkozások

  1. Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1, 2. ↑
  2. Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé- a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András (szerk.): Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010, 19. ↑
  3. Mészáros: Az élethez való jog, 2-3. ↑
  4. Pálinkás György: Requiem egy jogintézményért, Belügyi Szemle, 2001/6, 66. ↑
  5. Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés pró és kontra, Budapest HVG-ORAC, 2019, 187–188. ↑
  6. Lásd: Vigh József: A halálbüntetés eltörlésének időszerűségéről, Belügyi Szemle, 1995/1, 19. ↑
  7. Tóth: Halálbüntetés, 190–196. ↑
  8. Tóth: Halálbüntetés, 198–200. ↑
  9. Tóth: Halálbüntetés, 74–77. ↑
  10. Tóth: Halálbüntetés, 214–215. ↑
  11. Amnesty International Global Report – Death sentences and executions, 2020, 7–9. ↑
  12. Uo. 34. ↑
  13. Uo. 57–58. ↑

 

Beküldve:

Schmidt László: A hatályos magyar civilisztikai és kánonjogi jogszabályok összehasonlítása, az új Egyháztörvény és az ehhez kapcsolódó egyes alkotmánybírósági és EJEB döntések bemutatása

I. A jogszabályok hatálya, megalkotása, és a jogforrások

A kánonjog szerint a jogforrások fogalmának két megfogalmazás van: A genetikus, amely szerint jogforrás az a tényező, ami a tárgyi (objektív) jog keletkezését előidézi, illetve a gnoszeológiai, mely a megismerés szempontjából nézi a problémát, és azokat a jelenségeket nevezi jogforrásnak, amikből a jogot megismerhetjük. Az egyházjog szerint mindkettő tekinthető jogforrásnak, de más és más szempontból.[1] Szathmáry szerint a keresztyén egyházakban (római katolikus, görögkatolikus, református) egyetértés van abban, hogy az egyházjog alapját képező jogalkotó hatalom isteni eredetű, szabályai az isteni kijelentésből eredeztethetőek. Anyagi jogforrásként a római katolikus kánonjogi tudomány csupán az egyház saját törvényhozását, a tételes jog megalkotására hivatott szerveket (pápa, püspök, zsinat) ismeri el, az államnak az egyházra vonatkozó jogalkotó hatalmát nem. A római katolikus, és a görögkatolikus egyház szerint a Szentírás és a szenthagyomány alaki jogforrások.[2] A kánonjog mögött teológiai elvek állnak. Az egyház szuverén, hatalma isten jogon független minden emberi hatalomtól.[3] A római katolikus egyházjog- melyet írásom további részében bemutatok- szabályozása általános ás mindenre kiterjedő, ugyanis az egyház alkotmányos és működési szabályain kívül rendelkezik hitéleti és liturgikus szabályokról is, de tartalmaz személyi-, házasságjogi és büntetőjogi rendelkezéseket is, valamit anyagi és eljárásjogi szabályokat is.[4] A kánoni rendszer három fő jogi területet foglal magába: Az isteni jogot, mely minden emberre vonatkozik, az egyházjogi szabályokat melyek csak a katolikusokat kötik (vö. CIC 11k.), és bizonyos világi törvényeket is melyek az adott állam állampolgáraira vonatkozik (vö. CIC 22k.).[5]

A magyar világi jog jogforrásai a 121/2009. (XII.17.) AB határozat szerint:

„A jogforrás fogalma egyrészt magát a jogszabályt jelenti, másrészt a jogalkotó hatáskört és annak gyakorlását, a jogalkotási eljárását, a jogalkotó tényt. A jogforrások szabályozása kizárólag az Alkotmány feladata; az Alkotmány éppen attól a jogrendszer alapja [Alkotmány 77. § (1) bekezdés], hogy a jogszabályok kötelező erejét és fajtáit maga határozza meg. Az Alkotmányban felsoroltakon kívüli jogforrás nem létezhet, ezekhez a Jat. sem hozzá nem adhat, sem el nem vehet, mert mindkét esetben Alkotmányba ütközne. A jogszabályok kötelező erejének jogi forrása az Alkotmány. A Jat. így nem a jogforrásokat szabályozza, hanem, mint az Alkotmány mondja, a „jogalkotás rendjét”.

A jogalkotás fogalmán legáltalánosabban a jogszabályok létrejöttéhez vezető jogilag szabályozott eljárást, még tágabban a teljes társadalmi-politikai folyamatot kell érteni, így a „jogalkotási eljárás” és a „jogalkotás rendje” terminusok jelentése azonos. Az Alkotmányban említett „jogalkotás rendje” mint törvényhozási tárgykör eszerint maga a jogalkotási eljárás, illetve a jogszabályok közzététele (mint a jogalkotási eljárás része), de nem a jogforrások meghatározása.”[6]

Magyarország Alaptörvénye a T) cikkben a következőképpen rendelkezik:

„Általánosan kötelező magatartási szabályt az Alaptörvény és az Alaptörvényben megjelölt, jogalkotó hatáskörrel rendelkező szerv által megalkotott, a hivatalos lapban kihirdetett jogszabály állapíthat meg. Sarkalatos törvény eltérően is megállapíthatja az önkormányzati rendelet és a különleges jogrendben alkotott jogszabályok kihirdetésének szabályait.

Jogszabály a törvény, a kormányrendelet, a miniszterelnöki rendelet, a miniszteri rendelet, a Magyar Nemzeti Bank elnökének rendelete, az önálló szabályozó szerv vezetőjének rendelete és az önkormányzati rendelet. Jogszabály továbbá a Honvédelmi Tanács rendkívüli állapot idején és a köztársasági elnök szükségállapot idején kiadott rendelete.” [Alaptörvény T) cikk][7]

Az Egyházi Törvénykönyv [CIC] 1. kánonja szerint ennek a törvénykönyvnek a kánonjai csak a latin egyházra vonatkoznak.[8]

A magyar jogszabályok vonatkozásában a Jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (Jat.) 6. § (1) és (2) bekezdései akként rendelkeznek, hogy a jogszabály területi hatálya Magyarország területére, az önkormányzati rendelet területi hatálya a helyi önkormányzat közigazgatási területére terjed ki.

Az önkormányzati rendelet területi hatálya az 5. § (5) bekezdés szerinti esetben a társulásban részt vevő helyi önkormányzatok, az 5. § (6) bekezdés szerinti esetben a társult képviselő-testületben részt vevő települési önkormányzatok közigazgatási területére terjed ki.

A jogszabályok általában vett személyi hatálya Magyarország területén (önkormányzati rendelet esetén az önkormányzat közigazgatási területén) a természetes személyekre, jogi személyekre és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetekre, valamint Magyarország területén kívül a magyar állampolgárokra terjed ki.[9]

A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) a bevezető rendelkezések között kimondja, hogy e törvény a mellérendeltség és egyenjogúság elve szerint szabályozza a személyek alapvető vagyoni és személyi viszonyait [Ptk. 1:1. §].

A kánonjog szerint a törvény akkor jön létre, amikor kihirdetik.

A 8. kánon szerint az egyetemes egyházi törvényeket az Acta Apostolicae Sedis c. hivatalos közlönyben való kiadás útján hirdetik ki, kivéve, ha egyes esetekben más kihirdetési módot írnak elő.

Ehhez hasonló rendelkezést találunk a Jat-ban is, melynek 26. § (1) bekezdése alapján a jogszabályokat – ide nem értve az önkormányzati rendeleteket– a Magyar Közlönyben kell kihirdetni. (A Jat. 25. § (1) bekezdése szerint Magyarország hivatalos lapja a Magyar Közlöny.)

A jogszabályok időbeli hatályával kapcsolatban is tulajdonképpen megegyezik a szabályozás. A kánonjog szerint a törvények általában nem visszamenő hatályúak, kivéve, ha kifejezetten rendelkeznek benne múltbeli dolgokról.[10]

A Jat. 15. § (1) bekezdése szerint a jogszabályi rendelkezést – ha jogszabály eltérően nem rendelkezik – a hatálybalépését követően keletkezett tényekre és jogviszonyokra, valamint megkezdett eljárási cselekményekre kell alkalmazni.

A fentiekre tekintettel tehát láthatjuk, hogy a jogforrás tekintetében mind a magyar világi jog, mind a kánonjog ismeri a belső és külső jogforrás fogalmát, a törvények (jogszabályok) a kihirdetésükkel jönnek létre, és főszabályként tilalmazott a visszaható hatályú jogalkotás. A legfőbb különbség – értelemszerűen- a személyi hatály kapcsán látható.

II. A természetes személyek

Az egyházjog szerint az ember a keresztséggel válik Krisztus egyházának tagjává, és ezzel lesz itt személlyé is azokkal a kötelezettségekkel és jogokkal, melyek a keresztényeket jogállásuknak megfelelően megilletik, amennyiben közösségben vannak az egyházzal, és amennyiben ezt törvényesen hozott büntető rendelkezés nem akadályozza [CIC 96. k.]

Erdő szerint a személyiség a jogban általános képességet jelent arra, hogy valaki jogok és kötelességek alanya lehessen, ezt jogképességnek, vagy jogalanyiságnak is nevezik. Az egyházjog is a természetes személyek (persona physica) és jogi személyek (persona iuridica) között tesz különbséget. Azt a kánonjog is elismeri, hogy minden emberi személynek van bizonyos alapvető jogképessége, így elidegeníthetetlen jogai is a természetes és pozitív isteni jogrendben, de némely vonatkozásban magának az egyházi jog jogrendjében is.[11]

A Ptk. szerint minden ember jogképes, vagyis jogai és kötelezettségei lehetnek. A jogképességet korlátozó jognyilatkozat semmis. A jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától illeti meg, a jogképesség a halállal szűnik meg [Ptk. 2:1, §, 2:2. §, 2:4. §].Természetesen a magyar magánjog is ismeri és elismeri a jogi személyeket, és jogképességgel is felruházza őket.

A cselekvőképességet mind a kánonjog, mind pedig a magyar magánjog ismeri. Cselekvőképességen Erdő szerint a személyeknek azt a képességét lehet érteni, mely alapján közvetlenül, saját cselekedetei útján válthat ki jogi hatásokat, szerezhet jogokat, illetve vállalhat kötelezettségeket.[12]

Ezzel lényegében azonos definíciót ad a Ptk. is amikor kimondja, hogy aki cselekvőképes, maga köthet szerződést vagy tehet más jognyilatkozatot. A Ptk. szerint minden ember cselekvőképes, akinek cselekvőképességét e törvény vagy a bíróság gondnokság alá helyezést elrendelő ítélete nem korlátozza, továbbá a cselekvőképességet korlátozó jognyilatkozat semmis [Ptk. 2:8. § (1)-(3)]. A cselekvőképesség mind a kánonjogban, mind a magyar magánjogban lehet teljes vagy korlátozott, ugyanakkor míg a Ptk. kifejezetten definiálja a cselekvőképesség fogalmát, addig a kánonjog nem használja ezt a kifejezést.

Az életkornak a kánonjogban és a magyar magánjogban is jelentősége van.

A 97. kánon szerint nagykorú az a személy, aki betöltötte tizennyolcadik életévét; ha ezt a kort még nem érte el, kiskorú. A hetedik évét be nem töltött kiskorút gyermeknek nevezzük, és úgy tekintjük, hogy nem felel magáért; hetedik életévének betöltése után pedig azt vélelmezzük, hogy esze használatával rendelkezik. A 98. kánon alapján a nagykorú személyt megilleti jogainak teljes gyakorlása. A kiskorú személy jogainak gyakorlásában a szülők vagy gyámok hatalma alatt áll, kivéve azokat a dolgokat, amelyeket illetően a kiskorúak isteni vagy kánoni jog alapján ki vannak véve hatalmuk alól. A kánonjog a gyámrendelés kapcsán a világi jog szabályainak alkalmazását írja elő [CIC 97. és 98. k.].

A fentiekhez hasonlóan rendelkezik a Ptk. is, amikor kimondja, hogy a kiskorú gyermek szülői felügyelet vagy gyámság alatt áll [Ptk. 4:146. § (1)].

A Ptk. szerint kiskorú az, aki a tizennyolcadik életévét nem töltötte be. A kiskorú ugyanakkor a házasságkötéssel nagykorúvá válik. Korlátozottan cselekvőképesnek kell tekinteni azt a kiskorút, aki a tizennegyedik életévét betöltötte és nem cselekvőképtelen [Ptk. 2: 10. § (1), 2:11. §].

Mint láthatjuk tehát, mindkét jogrend ismeri a természetes és a jogi személyeket, a jogképesség és a cselekvőképesség fogalmát, még ha ez utóbbiról a kánonjog kifejezetten nem is rendelkezik, valamint az életkornak is jelentőséget tulajdonít mind a kánonjog, mind a magyar polgári jog.

III. A jogi személyek

Az egyház belső joga szerint az egyházban vannak a természetes személyeken kívül jogi személyek is, amelyek a kánoni jogban jellegüknek megfelelő kötelességek és jogok alanyai [CIC 113. k.]. Erdő szerint a katolikus egyház és az Apostoli Szentszék erkölcsi személy (persona moralis) jelleggel rendelkezik isteni rendelkezés folytán. Az erkölcsi személy kifejezés arra utal, hogy az egyház és a Szentszék olyan valóságok, melyek nem csupán a pozitív egyházi jog alapján, hanem isteni rendelkezés folytán alanyai az embertől alkotott jogot megelőző jogoknak és kötelességeknek.[13]

A Ptk. alapján a jogi személy jogképes, jogai és kötelezettségei lehetnek. A jogi személy jogképessége kiterjed minden olyan jogra és kötelezettségre, amely jellegénél fogva nem csupán az emberhez fűződhet [Ptk. 3: (1)-(2). §].

Az egyház a jogi személy ekként való elismerését vagy magánál a jognál fogva, vagy az illetékes hatóság határozatilag adott külön intézkedése révén adja meg a személyek vagy dolgok olyan együtteseinek, melyeknek célja megfelel az egyház küldetésének, és meghaladja az egyesek célját.[14] A 115. kánon szerint az egyházban a jogi személyek vagy személyeknek vagy dolgoknak az együttesei. A 117. kánon alapján személyeknek vagy dolgoknak azok az együttesei, amelyek jogi személyiség elnyeréséért folyamodnak, ezt csakis akkor kaphatják meg, ha szabályzatukat az illetékes hatóság jóváhagyja. A 118. kánon kimondja, hogy a hivatalos jogi személyt, annak nevében cselekedve azok képviselik, akiknek erre való illetékességét az egyetemes vagy a részleges jog vagy az illető jogi személy saját szabályzata elismeri; a magán jogi személyt azok képviselik, akiket erre a szabályzat felhatalmaz.

A Ptk. szerint a jogi személy létrehozásáról a személyek szerződésben, alapító okiratban vagy alapszabályban, röviden, létesítő okiratban szabadon rendelkezhetnek, a jogi személy szervezetét és működési szabályait maguk állapíthatják meg. A jogi személy a jogi személy típusnak megfelelő létesítő okiratán alapuló bírósági nyilvántartásba vétellel jön létre. A jogi személy nyilvántartásba való bejegyzését a nyilvántartó bíróság jogszabályban meghatározott okból tagadhatja meg. A gazdasági társaságok vonatkozásában a Ptk. kimondja, hogy a gazdasági társaságok üzletszerű közös gazdasági tevékenység folytatására, a tagok vagyoni hozzájárulásával létrehozott, jogi személyiséggel rendelkező vállalkozások, amelyekben a tagok a nyereségből közösen részesednek, és a veszteséget közösen viselik. Gazdasági társaság alapítását a létesítő okirat közjegyzői okiratba foglalásától vagy ügyvédi vagy kamarai jogtanácsosi ellenjegyzésétől számított harminc napon belül be kell jelenteni a nyilvántartó bíróságnak [Ptk. 3:4. § (4), Ptk. 3:4. § (1), 3: 88. § (1), 3:100. § (1)].

A Ptk. 29. § (1)-(3) bekezdései szerint a jogi személy törvényes képviseletét a vezető tisztségviselő látja el. A vezető tisztségviselő képviseleti jogát önállóan gyakorolja. A vezető tisztségviselő köteles a jogi személy jogszabályban előírt adatait a nyilvántartó bíróságnak bejelenteni. A gazdasági társaságok képviseletével kapcsolatban a Ptk. kimondja, hogy a társaság ügyvezetését a vezető tisztségviselő a társasággal kötött megállapodástól függően megbízási jogviszonyban vagy munkaviszonyban láthatja el. A társaság ügyvezetését a vezető tisztségviselő a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján önállóan látja el. E minőségében a jogszabályoknak, a létesítő okiratnak és a társaság legfőbb szerve határozatainak van alávetve. A vezető tisztségviselő a társaság tagja által nem utasítható, és hatáskörét a legfőbb szerv nem vonhatja el. A társaság legfőbb szerve a vezető tisztségviselők munkájának segítése érdekében egy vagy több cégvezetőt nevezhet ki. A cégvezető feladatait munkaviszonyban látja el. A cégvezető olyan munkavállaló, aki a vezető tisztségviselő rendelkezései alapján irányítja a társaság folyamatos működését [Ptk. 3: 112. § (1) – (3), Ptk. 3: 113. § (1)].

Természetesen a magyar magánjog alapján is feloszthatjuk a jogi személyeket abból a szempontból (is), hogy személyösszességről (universitas personarum, pl: egyesület, egyesülés, vagy vagyonösszességről (universitas bonorum, pl.: alapítvány) beszélünk.[15]

Mint láthatjuk, mind a kánonjog, mind a magyar polgári jog ismeri és szabályozza a jogi személyeket, létesítésüket, szervezetüket, képviseletüket, és megszűnésüket is. A legfőbb különbséget abban láthatjuk, hogy a polgári jog – értelemszerűen- sokkal részletesebb szabályokat tartalmaz, megkülönbözteti a jogi személyeket és a gazdasági társaságokat, és ez utóbbi különböző típusait (kkt., kft., bt., rt.) is nagyon részletesen szabályozza.

IV. Jogcselekmények, jognyilatkozatok

A katolikus egyház joga alapján a jogcselekmény érvényességéhez szükséges, hogy erre jogilag képes személy hajtsa végre, és hogy meglegyen benne mindaz, ami az illető cselekmény lényegéhez tartozik, továbbá, hogy megtartsák azokat a formaságokat és követelményeket, melyeket a jog a cselekmény érvényességéhez előír. A külső elemeit illetően szabályosan végrehajtott jogcselekményt érvényesnek vélelmezzük [CIC 124. k.].

Erdő minden olyan tényt vagy eseményt jogi ténynek nevez, melyhez a jogrend jogi hatásokat fűz. Szerinte ténylegesen csak akkor beszélhetünk jogi tényről, ha a tény vagy esemény megvalósulása nem függ az embertől, de legalábbis a törvényhozó ettől függetlenül szemléli őket (pl. halál, születés, életkor stb.). Jogcselekménynek azokat a jogi tényeket nevezi, melyek egy jogalany akaratától függenek akár úgy, hogy a jogalany akarata nélkül nem történnek meg, akár úgy, hogy a joghatások mások, vagy nem jelentkeznek, ha a tény a jogalany akaratától függetlenül történik meg. Álláspontja szerint a jogcselekmény lehet fakultatív cselekmény (amit megenged a jog); jogügylet (pl. szerződés); kormányzati hatalommal rendelkező szerv intézkedése; szükséges, vagy kötelező cselekmény; meg nem engedett vagy büntetendő cselekmény.[16] A jogcselekmények akkor jogügyletek, ha a szándék a joghatás kiváltására irányul.[17]

Lábady Tamás szerint azokat az élethelyzeteket, tényeket, történéseket, melyek magánjogi joghatásokat jellegzetesen idéznek elő, jogi tényeknek nevezzük a magánjogban. Lábady megkülönböztet jogügyleteket (amiknek célja valamilyen magánjogi hatás létesítése); egyszerű jogcselekményeket (olyan akarat, érzés, vagy tudomásnyilatkozatok, melyek nem irányulnak kifejezetten a hozzájuk fűzött joghatásokra); reálaktusokat (melyek nem jognyilatkozati formában jelennek meg); előírt magatartásokat (amelyekkel a jogviszonyok alanyai a jogviszonyból rájuk háruló kötelezettségüket teljesítik); és jogellenes magatartásokat (abszolút jogellenes, relatíven jogellenes, objektíve jogellenes, szubjektíven jogellenes.) Idesorolja még az utaló magatartásokat, és az önhibát is.[18]

A Ptk. szerint a jognyilatkozat joghatás kiváltására irányuló akaratnyilatkozat. Jognyilatkozat szóban, írásban vagy ráutaló magatartással tehető. Ha a jognyilatkozatot írásban kell megtenni, az akkor érvényes, ha legalább a lényeges tartalmát írásba foglalták [Ptk. 6:4. § (1) és (2), 6:7. § (1)].

A jogcselekmények, jognyilatkozatok kapcsán gyakran felmerül az érvényesség, hatályosság kérdésköre is.

Az egyházjog szerint ahhoz, hogy a jogcselekmény egyáltalán létrejöjjön, és érvényes is legyen szabad akarattal és értelemmel végrehajtott cselekedet szükségeltetik. Abban az esetben amikor a mérlegelés vagy a szabad döntés hiányzik vagy csorbul, maga a jogcselekmény is hiányos lesz. A különböző hiányosságok nem egyforma joghatással járnak, egyes hiányosságok természetüknél fogva, mások a jogalkotó ilyen rendelkezése alapján tesznek eleve érvénytelenné, vagy nem létezővé jogcselekményeket. Más hiányosságok nem eredményeznek önmaguktól érvénytelenséget, de megteremtik a jogalapot ahhoz, hogy a jogcselekményt utólag megsemmisítsék.[19]

A 125. kánon szerint a személyt kívülről érő, olyan kényszer hatására végzett cselekmény, melynek az illető egyáltalán nem tudott ellenállni, meg nem történtnek számít. Az ellenállhatatlan kényszer, aminek az érintett egyáltalán nem képes ellenállni, kiiktatja az akarat működését a cselekvésből, így emberi cselekedet (actus humanus) létre sem jön, így a jogcselekmény meg nem történtnek számít.[20]

A fenti kánon arról is rendelkezik, hogy a súlyos és jogtalanul okozott félelemből vagy megtévesztés hatására végzett cselekmény érvényes, hacsak a jog másként nem rendelkezik; ám bírói ítélettel érvényteleníteni lehet akár a sértett fél, illetve jogutódja kérésére, akár hivatalból [CIC 125. k.].

Itt olyan esetről van szó, amikor valamilyen választási, döntési lehetősége ugyan volt a személynek, de ezt súlyosan zavaró tényezők a cselekvő sérelmére befolyásolták. Ilyenkor alapvetően érvényes a jogcselekmény, de lehetőség van arra, hogy a bíróság megsemmisítse. Különösen fontos azonban a jog a személy cselekvési szabadságénak védelmében a jogcselekmény kezdettől fogva való érvénytelenségét rendeli el.[21]

Erdő szerint a súlyos félelemnek két fajtáját különböztethetjük meg. Objektíve súlyos félelemről akkor beszélhetünk, ha kiváltó oka az átlagos ember cselekvését jelentősen képes befolyásolni (pl. közeli hozzátartozókkal szembeni életveszélyes fenyegetés), szubjektíven súlyos a félelem akkor, ha olyan tényező váltja ki, ami az adott személyt alkatára, adottságaira tekintettel nagy mértékben befolyásol (pl. szüleitől érzelmileg erősen függő személye esetén a szülői szeretet elvesztésének veszélye.) Mindkét fajta súlyos félelemnek ugyanaz a kánonjogi hatása. A jogtalanul okozott félelem mindig embertől ered, a jogtalanság állhat a fenyegetés módjában is. [22]

A 126. kánon szerint érvénytelen az a cselekmény, amit olyan tudatlanságból vagy tévedésből végeztek, ami a cselekmény lényegét érinti, vagy annak egy elengedhetetlen feltételére vonatkozik; egyébként — hacsak a jog másként nem rendelkezik — a cselekmény érvényes, mégis a tudatlanságból vagy tévedésből végzett cselekménnyel kapcsolatban a jognak megfelelően megsemmisítési keresetnek lehet helye.

A tudatlanság (ignorantia) valamely köteles ismeret hiánya, ez nemcsak tartós, hanem pillanatnyi is lehet. Ebben az esetben feledékenységről, vagy figyelmetlenségről beszélünk (inadvertentia). A tévedés nem más, mint a valóságról kialakított hamis ítélet. Mind a tudatlanság, mind pedig a tévedés jogi vagy ténybeli is lehet (ignorantia/error iuris/facti). A jogra vonatkozó tudatlanságnak a kánonjog nagy jelentőséget tulajdonít, ugyanis az egyházi törvények isteni és egyházi, vagy legalábbis egyházi parancsok kifejezői, ezáltal a lelkiismeretet is érintik. A külső és belső fórumokat nem szabad összetéveszteni, de igen fontos a kettő harmonikus kapcsolata. A büntető törvények nem tudásának büntethetőséget csökkentő, vagy azt akár meg is szüntető hatása lehet. A jogra vonatkozó tudatlanság nem vélelmezhető. Olyan cselekmény tekintetében, mely akár ténylegesen közismert az adott közösség körében (notorius notorietate facti), akár pedig jogilag közismertnek minősül (notorius notorietate iuris), mert pl. jogerős ítéletben megállapították, a ténybeli tudás vagy tudatlanság sem vélelmezhető.[23]

A 127. kánon alapján, amikor a jog úgy rendelkezik, hogy az elöljárónak a cselekmény végrehajtásához egy testületnek vagy személyek egy csoportjának beleegyezésére vagy véleményére van szüksége, a testületet, illetve a csoportot a 166. kán. szerint kell összehívni, kivéve, ha olyan esetben, amikor a véleményt csak ki kell kérni, a részleges vagy a saját jog másként rendelkezik; a cselekmény érvényességéhez pedig az szükséges, hogy a jelenlévők abszolút többsége beleegyezését adja, vagy hogy mindenkinek kikérjék a véleményét.

A 127. kánon hozzáteszi továbbá, hogy amikor a jog úgy rendelkezik, hogy a cselekmény végrehajtásához az elöljárónak egyes meghatározott személyek beleegyezésére vagy véleményére van szüksége, ha beleegyezés szükséges, érvénytelen az elöljáró cselekménye, ha nem kéri ki az illető személyek beleegyezését, illetve ha mindegyikük vagy akár csak egyikük állásfoglalásával ellentétesen cselekszik, ha vélemény szükséges, érvénytelen az elöljáró cselekménye, ha nem hallgatja meg az illető személyeket; noha az elöljáró egyáltalán nem köteles arra, hogy állásfoglalásukat elfogadja, még akkor sem, ha az egyhangú, mégse térjen el – főként egyhangúság esetén – állásfoglalásuktól, hacsak ezt megítélése szerint erősebb érv nem indokolja. Mindazok, akiknek beleegyezése vagy véleménye szükséges, kötelesek nézetüket őszintén előadni, és ha az ügy súlyossága indokolja, a titkot gondosan meg kell tartaniuk; ennek a kötelességnek a teljesítését az elöljáró megkövetelheti.

A magyar polgári jog a szerződések érvénytelenségének két típusát ismeri, a semmisséget és a megtámadhatóságot. A Ptk. szerint a semmis szerződés megkötésének időpontjától érvénytelen. A semmisség megállapításához külön eljárásra nincs szükség; a szerződés semmisségét a bíróság hivatalból észleli. Ha a semmis szerződés más szerződés érvényességi kellékeinek megfelel, ez utóbbi érvényes, kivéve, ha ez a felek feltehető szándékával ellentétes. Ha e törvény eltérően nem rendelkezik, a szerződés semmisségére az hivatkozhat és a szerződés semmisségével kapcsolatos peres eljárást az indíthat, akinek ehhez jogi érdeke fűződik vagy akit erre törvény feljogosít. Közérdekben okozott sérelem megszüntetése érdekében és uzsorás szerződés esetén az ügyész keresetet indíthat a szerződés semmisségének megállapítása vagy a semmisség jogkövetkezményeinek alkalmazása iránt [Ptk. 6: 88. § (1) – (4)].

Láthatjuk tehát, hogy mind a kánonjog, mind pedig a magyar polgári jog ismeri a jogcselekményeknek, illetve a szerződéseknek az érvénytelenségének eseteit. Mindkét jogrendben vannak olyan esetek amikor eleve érvénytelen (semmis) a jogcselekmény (szerződés), vagy létre sem jön, de olyan esetek is, amikor a jogalkotó nem rendelkezik az érvénytelenségről, hanem azt a félnek kell kérnie.

V. A katolikus egyházra vonatkozó egyes magyar jogszabályok és az ezekhez kapcsolódó Alkotmánybírósági döntések

A korábbi magyar Alkotmány a következőképpen rendelkezett a vallásszabadságról: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa. A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.[24]

Ezzel kapcsolatosan az Alkotmánybíróság a 4/1993. (II.12.) AB határozatában a következőket állapította meg:

„Az államnak vallási és a lelkiismereti meggyőződésre tartozó más kérdésekben semlegesnek kell lennie. A vallásszabadsághoz való jogból az államnak az a kötelessége következik, hogy az egyéni meggyőződés szabad kialakításának lehetőségét biztosítsa. Az egyház elválasztása az államtól nem jelenti azt, hogy a vallás és az egyház sajátosságait az államnak figyelmen kívül kell hagynia. Az állami iskola nem lehet elkötelezett egyetlen vallás mellett sem. Az államnak jogi lehetőséget kell biztosítania arra, hogy egyházi iskolák jöhessenek létre, az állam maga azonban nem köteles ilyen iskolákat felállítani.”[25]

A rendszerváltozás után az első egyházakkal kapcsolatos törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény (Ltv.) volt. Ennek 1.§-a szerint a lelkiismereti és vallásszabadság mindenkit megillető alapvető emberi szabadságjog, amelynek zavartalan gyakorlását a Magyar Köztársaság biztosítja. A törvény – az abban foglalt feltételek teljesülése esetén – a megyei (Fővárosi) bíróságok hatáskörébe utalta az egyház nyilvántartásba vételét. Az Ltv. 15.§ (2) bekezdése szerint az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható.

Az Alkotmánybíróság a 32/2003 (VI.4.) AB határozatában elvi éllel kifejtette, hogy az Ltv. 15. § (1) és (2) bekezdésének alkalmazása során alkotmányos követelmény, hogy egyház és vele jogviszonyban álló személyek közötti, állami jogszabályokon alapuló jogviszonyokból eredő jogvitákat az állami bíróságok érdemben elbírálják. Indokolásában hangsúlyozta, hogy a bírósághoz való fordulás alapjoga szerint az egyház szolgálatában álló személynek is alkotmányos joga van arra, hogy amennyiben az állami jogszabályok szerint került sor az alkalmazására, akkor az állami bíróságok az alkalmazásával kapcsolatos jogvitát elbírálják. Az állam vallási semlegességére való hivatkozás nem eredményezheti a bírósághoz való fordulás alkotmányos jogának sérelmét.[26]

A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény (Etv.) 1.§-a szerint e törvény hatálya kiterjed arra az egyháztól, vallásfelekezettől, vallási közösségtől, egyéb egyházi szervezettől (a továbbiakban együtt: egyház) 1948. január 1-je után kártalanítás nélkül állami tulajdonba került beépített ingatlanra, amely az állami tulajdonba kerülésekor a 2. § (2) bekezdésében meghatározott célt szolgált, feltéve, hogy az ingatlan e törvény hatálybalépésekor állami tulajdonban vagy a helyi önkormányzat tulajdonában van. A 2.§ szerint az ingatlan az egyház igénylése alapján – az e törvényben szabályozott eljárással kerül a volt tulajdonos egyház tulajdonába és használatába (a továbbiakban: ingatlanátadás) az egyház tényleges tevékenysége szerint szükséges mértékben és időben, figyelembe véve az állami, a helyi önkormányzati feladatok ellátásához nélkülözhetetlen tárgyi feltételeket és az állami, illetőleg az önkormányzati költségvetésből az ingatlanátadásra juttatott pénzügyi fedezetet. Az Etv. 2.§-a kapcsán az Alkotmánybíróság a már említett 4/1993. (II. 12.) AB határozatában kimondta, hogy az Etv. tárgyához tartozó körben elegendő garanciát nyújt arra, hogy az egyház részére történő ingatlanátadások – ha a törvényt betartják – ne sértsék az egyházi iskolát elutasító szülők és gyermekek vallásszabadsághoz és lelkiismereti szabadsághoz való jogát. Az Alkotmánybíróság ezért a fenti rendelkezés alkotmányellenességének ez okból való megállapítására irányuló indítványt elutasította.[27]

Magyarország Alaptörvénye VII. cikkének (1)-(3) bekezdései a következőképpen rendelkeznek a vallásszabadságról: Mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más meggyőződés szabad megválasztását vagy megváltoztatását és azt a szabadságot, hogy vallását vagy más meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon, akár egyénileg, akár másokkal együttesen, nyilvánosan vagy a magánéletben kinyilvánítsa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolja vagy tanítsa. Az azonos hitelveket követők vallásuk gyakorlása céljából sarkalatos törvényben meghatározott szervezeti formában működő vallási közösséget hozhatnak létre. Az állam és a vallási közösségek különváltan működnek. A vallási közösségek önállóak.

2012. január 1-jén hatályba lépett a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény (Ehtv.), melynek 1.§-a szerint a lelkiismereti és a vallásszabadság mindenkit megillető alapvető jog, amely nem köthető semmilyen jogi formához.

Az Ehtv. 7.§-a kezdetben akként rendelkezett, hogy az egyház, vallásfelekezet, vallási közösség (a továbbiakban együtt: egyház) azonos hitelveket valló természetes személyekből álló, önkormányzattal rendelkező és az Országgyűlés által elismert autonóm szervezet, amely elsődlegesen vallási tevékenység gyakorlása céljából jön létre és működik. A 14.§ (1) bekezdése szerint az alapcélként vallási tevékenységet végző egyesület (a továbbiakban: egyesület) egyházként való elismerését legalább ezer fő aláírásával a népi kezdeményezésre vonatkozó szabályok alkalmazásával az egyesület képviseletére jogosult személy kezdeményezheti. A (3) és (5) bekezdések alapján az Országgyűlés vallásügyekkel foglalkozó bizottsága (a továbbiakban: bizottság) a népi kezdeményezés alapján az egyesület egyházként történő elismerésére vonatkozó törvényjavaslatot terjeszt az Országgyűlés elé. Ha a (2) bekezdésben meghatározott feltételek nem állnak fenn, azt a bizottság a törvényjavaslathoz kapcsolódóan jelzi. Ha az Országgyűlés a (3) bekezdés szerinti törvényjavaslat alapján valamely egyesület egyházként történő elismerését nem támogatja, az erről szóló döntést országgyűlési határozat formájában kell közzétenni. A közzétételtől számított egy éven belül az egyesület egyházként való elismerésére irányuló ismételt népi kezdeményezés nem indítható. A 37.§ (1) bekezdése szerint az e törvény hatálybalépését követően – a (3) bekezdésben meghatározott kivétellel – csak a mellékletben meghatározott egyháznak nyújtható egyházi célú költségvetési támogatás.[28]

Az Alkotmánybíróság azonban a 6/2013 (III.1.) AB határozattal a fenti rendelkezések alaptörvény-ellenességét megállapította (a 7.§-nak az „Országgyűlés által elismert” szövegrészét), és azokat hatálybalépésükre, vagyis 2012. január 1. napjára visszamenőleg megsemmisített. Indokolásában rámutatott, hogy

„egy vallási közösség számára az egyházi jogállás – akkor is, ha az az egyéb társadalmi szervezetekhez képest nagyobb belső szervezetalakítási és szabályozási szabadságon kívül többletjogokat nem biztosít – olyan lényeges jogosultság, amely szorosan összefügg a vallásszabadsághoz való joggal. Ezért az egyházi jogállás megszerzésére, az egyházi elismerésre vonatkozó állami döntés tehát nem lehet önkényes, a döntés alapjául szolgáló eljárásnak meg kell felelnie a tisztességes eljáráshoz való jogból eredő követelményeknek: az ügyet részrehajlás nélkül, tisztességes módon és ésszerű határidőn belül kell intézni, a döntést megfelelően indokolni [Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdés]; a döntéssel szemben pedig jogorvoslati lehetőséget kell biztosítani [XXVIII. cikk (7) bekezdés]. Az eljárás tisztességes volta az egyházi jogállásról való döntéssel kapcsolatban azért is különösen fontos, hogy ne merülhessen fel kétség a tekintetben, hogy az állam a világnézeti semlegesség elvének megfelelően, az érintett vallási közösség hátrányos megkülönböztetése nélkül járt el [XV. cikk (2) bekezdés].”[29]

Hivatkozott továbbá arra is, hogy a vizsgálat során megállapította, hogy az egyházi elismerésről történő döntéssel kapcsolatos politikai mérlegelés kockázata nemcsak az Ehtv. tételes szabályai, de annak eddigi alkalmazási gyakorlata alapján sem zárható ki.

Az Ehtv.-vel a Velencei Bizottság is foglalkozott, mely kimondta, hogy az, hogy az Ehtv. az Országgyűlés általi elfogadáshoz kötötte az egyházként történő elismerést, több száz, korábban elismert egyház státuszának elvesztéséhez vezetett, mely nem felel meg a nemzetközi jogi sztenderdeknek.[30]

Az alkotmányozó 2013. október 1-jétől hatályosan, a fenti kritikákra az Alaptörvény ötödik módosításával reagált. Eszerint az Alaptörvény VII. cikk (2)-(4) bekezdése helyébe a következő rendelkezések lépnek:

„(2) Az azonos hitelveket követők vallásuk gyakorlása céljából sarkalatos törvényben meghatározott szervezeti formában működő vallási közösséget hozhatnak létre.

(3) Az állam és a vallási közösségek különváltan működnek. A vallási közösségek önállóak.

(4) Az állam és a vallási közösségek a közösségi célok elérése érdekében együttműködhetnek. Az együttműködésről a vallási közösség kérelme alapján az Országgyűlés dönt. Az együttműködésben részt vevő vallási közösségek bevett egyházként működnek. A bevett egyházaknak a közösségi célok elérését szolgáló feladatokban való részvételükre tekintettel az állam sajátos jogosultságokat biztosít.”

Az Alaptörvény VII. cikke a következő (5) bekezdéssel egészül ki:

(5) A vallási közösségekre vonatkozó közös szabályokat, valamint az együttműködés feltételeit, a bevett egyházakat és a rájuk vonatkozó részletes szabályokat sarkalatos törvény határozza meg.”

A részletes indokolás szerint a (2) bekezdést érintő módosítás a jellemzően közösségi formában működő vallásgyakorlás szervezeti kereteinek sarkalatos törvényben való meghatározására utalással a vallási közösségek létrehozásának szabadságát biztosítja az érintettek számára, ugyanakkor az állam számára is megteremti annak az Alkotmánybíróság határozataiban is említett kötelezettségnek a külön is nevesített alkotmányos alapját, hogy a vallás szabad gyakorlására megfelelő szervezeti kereteket hozzon létre. A módosítás alapján sarkalatos törvénynek kell meghatároznia azokat a szervezeti kereteket, amelyeket az azonos hitelveket követők a vallásuk gyakorlása céljából igénybe vehetnek.

A (4) bekezdés módosítása egyértelművé teszi, hogy az Országgyűlés döntése nem a vallási közösségek teológiai értelemben vett egyházi önmeghatározását érinti, nem az egyházként való működés lehetőségének megadására vagy elutasítására irányul, hanem annak szabad mérlegelésére és eldöntésére, hogy a közösségi célok elérése érdekében az állam melyik vallási közösséggel kíván együttműködni. A közösségi célok elérése érdekében történő együttműködésre tekintettel lesz lehetséges az egyes vallási közösségek közül a feltételeknek megfelelők részére sajátos jogállás és jogosultságok biztosítása. Az együttműködésről a vallási közösség kérelme alapján az Országgyűlés dönt. A módosítás részben visszautal a (2) bekezdésre is, amikor a bevett egyházi jogállást nevesíti, és ezáltal deklarálja, hogy a sarkalatos törvényben meghatározott szervezeti formák között a bevett egyházi jogállást létre kell hozni az olyan vallási közösségeknek, amelyekkel az állam a közösségi célok elérése érdekében együttműködik. Az együttműködés a közösségi célok hatékony ellátása érdekében más vallási közösségekhez képest többletjogosítványok biztosítását igényli, amely megkülönböztetés alkotmányos alapjait e módosítás teremti meg.[31]

A jogalkotó az Ehtv.-t az AB határozat(ok)ra, a Velencei Bizottság javaslatára, és az Emberi Jogok Európai Bírósága 2014. április 8-ai döntésére[32] is figyelemmel jelentősen módosította. Az Ehtv. jelenleg hatályos 7.§ -a szerint vallási közösség működhet jogi személyiség nélkül, valamint jogi személyiséggel rendelkező szervezeti formában.

Jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség

a) a vallási egyesület,

b) a nyilvántartásba vett egyház,

c) a bejegyzett egyház és

d) a bevett egyház.

A bevett egyház, a bejegyzett egyház, a nyilvántartásba vett egyház, illetve a vallási egyesület azonos hitelveket valló, természetes személyekből álló, önkormányzattal rendelkező autonóm szervezet.

VI. Összegzés, konklúzió

A fenti tanulmányomban a katolikus egyház jogának és a magyar (civilisztikai) jogszabályoknak egy részét hasonlítottam össze. Látható, hogy számos esetben megegyezik, de legalábbis hasonló a két jogrend szabályozása, ugyanakkor sok esetben eltér a kettő egymástól.

A jogforrások és a jogalkotás vonatkozásában mindkét jogrendben megtalálható a legfőbb jogalkotó szerv (hatalom). Az egyházjogban a jogalkotó hatalom isteni eredetű, míg a magyar világi jogban a demokrácia és a népfelség elvéből következően a választók által megválasztott és mandátumhoz juttatott képviselőkből álló Országgyűlés a legfőbb jogalkotásra jogosult és kötelezett szerv. Hasonlóság ugyanakkor, hogy a törvényeket ki kell hirdetni és főszabályként a visszamenőleges törvénykezés is tilalmazott. A természetes személyek kapcsán inkább hasonlóságot találunk a két jogrend között: mindkettő egy bizonyos életkor eléréséhez köti a jognyilatkozatok, jogcselekmények megtételére való képességet (cselekvőképesség), és ugyancsak mindkét jog elismeri az emberek elidegeníthetetlen jogát arra, hogy jogok és kötelezettségek alanyai lehessenek (jogképesség). A jognyilatkozatokra és jogcselekményekre, azok megtételére, érvényességére, hatályosságára ugyancsak közel azonos rendelkezéseket találunk a két jogrendben. Az is látható, hogy az Alkotmánybíróság számos alkalommal foglalkozott a lelkiismereti-, és vallásszabadsággal és az egyház(ak)ra vonatkozó jogszabályokkal. Álláspontom szerint a jogalkotó végül megnyugtatóan rendezte a vallási közösségekre vonatkozó szabályozást.

VII. Conclusion

In my study I have compared certain aspects of Catholic Ecclesiastical Law (Canon Law) with Hungarian Civil Law. The two legal traditions coincide or at least show strong similarities in many cases, yet there are also marked differences between the two.

In both legal systems there is a supreme legislative power which is the source of law and legislation. The source of legislative power in Canon Law is divine (i.e. God Himself), whereas in Hungarian Civil Law it is the democratically chosen members of Parliament, mandated by popular sovereignty, who have the supreme right and responsibility to create legislation.

A notable similarity between the two legal systems is that new legislation must in all cases be made public (promulgation) and retroactive legislation (i.e. ex post facto law) is forbidden. There are further similarities when it comes to the legal treatment of natural persons in the two systems: under both Canon- and Civil Law a natural person must have reached a certain age to be able to make legal declarations and perform legal acts (i.e. to have legal capacity), and both systems recognize the inalienable right of individuals to be the subjects of legal rights and duties. Concerning legal declarations and actions—and their enactment, validity, and scope—the two legal traditions examined show significant correlation.

Bibliográfia

Antalóczy Péter: Egyházjog II, Budapest, Patrocínium Kiadó, 2013.

Beal, John P. (et al.) (ed.): New commentary on the code of canon law, New York, The Canon Law Society of America, 2000.

Erdő Péter: Egyházjog, Budapest, Szent István társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 2014.

Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része, Budapest-Pécs, 2002

Papp Tekla: Vázlatos áttekintés a jogi személyről az új Polgári Törvénykönyv apropóján, Pro Publico Bono, II. évf., 2014/2.

Schanda Balázs: Az egyházjog és a világi jog viszonya, Acta Univ. Sapientiae, Legal Studies, 2013/2.

Szathmáry Béla: Magyar egyházjog, Budapest, Századvég Kiadó, 2004.

Venice Commission, Opinion 664/2012, CDL-AD(2012)004

Hivatkozások

  1. Erdő Péter: Egyházjog, Budapest, Szent István társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 2014, 85. ↑
  2. Szathmáry Béla: Magyar egyházjog, Budapest, Századvég Kiadó, 2004, 65. ↑
  3. Schanda Balázs: Az egyházjog és a világi jog viszonya, Acta Univ. Sapientiae, Legal Studies, 2013/2. 271. ↑
  4. Antalóczy Péter: Egyházjog II, Budapest, Patrocínium Kiadó, 2013, 23. ↑
  5. Beal, John P. (et al.) (ed.): New commentary on the code of canon law, New York, The Canon Law Society of America, 2000, 55-56. ↑
  6. ABH 2009, 1013, 1023-1024. ↑
  7. 2022. november 1-jétől a „Jogszabály továbbá a Honvédelmi Tanács rendkívüli állapot idején és a köztársasági elnök szükségállapot idején kiadott rendelete.” fordulatot törölte a normaszövegből az alkotmányozó. ↑
  8. Az Egyházi Törvénykönyv, I. Könyv, 1. kánon ↑
  9. A Jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (Jat.) 6. §. (1)-(2) bekezdések ↑
  10. Erdő: Egyházjog, 100. ↑
  11. Uo. 134. ↑
  12. Uo.135. ↑
  13. Erdő: Egyházjog, 144. ↑
  14. Uo. ↑
  15. Ld. erről bővebben Papp Tekla: Vázlatos áttekintés a jogi személyről az új Polgári Törvénykönyv apropóján, Pro Publico Bono, II. évf., 2014/2. ↑
  16. Erdő: Egyházjog, 149. ↑
  17. CIC. 166. oldal lábjegyzet ↑
  18. Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része, Budapest-Pécs, 2002, 297–305. ↑
  19. Erdő: Egyházjog, 150. ↑
  20. Uo. ↑
  21. CIC 167. oldal lábjegyzet ↑
  22. Erdő: Egyházjog, 151. ↑
  23. CIC 99–100. oldal lábjegyzet ↑
  24. 1949. évi XX. törvény, A Magyar Köztársaság Alkotmánya 60. § (1)-(3) ↑
  25. ABH 1993, 48, 48. ↑
  26. ABH 2003, 380, 380, valamint 390-391. ↑
  27. ABH 1993, 48, 58. ↑
  28. Az Ehtv. 6/2013 (III.1.) AB határozatot megelőző állapota szerint. ↑
  29. ABH 2013, 194, 243. ↑
  30. Venice Commission, Opinion 664/2012, CDL-AD(2012)004, 109. ↑
  31. Ld. Az Alaptörvény ötödik módosításának indokolása. ↑
  32. Magyar Keresztény Mennonita Egyház and Others v. Hungary, 70945/11, 23611/12, 26998/12 et al. ↑

 

Beküldve:

Kovács Veronika Luca: „Európé” szívének felülvizsgálata biztonságpolitikai szempontból

„Európé” szívének védelmében

Közép-Európa, mint politikai, kulturális és gazdaságföldrajzi fogalom a XIX. század közepe óta használatos, amely földrajzilag Európa keleti és nyugati része között elhelyezkedő régiót jelöli. A térség precízebb meghatározása mindig az adott kontextustól, azaz az aktuálisan uralkodó kulturális és politikai elképzelésektől függ. Történelmi perspektívából tekintve a következő két felfogás vetélkedik egymással: egyfelől az, amelyik szerint Németország befolyási övezetének tekinti Európa keleti felét, másfelől az, amelyik kulturális megfontolásból kiindulva a német és orosz hegemoniális törekvések között élő kis népek történelméből fakadó közös érdekeket hangsúlyozza. Közép-Európa közös történelmi régióként való értelmezése több pontatlanságot és túlzott egyszerűsítéseket von maga után, mert sem földrajzi értelemben, sem időtlen kontinuumnak nem lehet tekinteni, hiszen csupán egyes korszakaiban ragadható meg a térség. Az 1968-as prágai tavasztól az 1989-es bársonyos forradalomig elsősorban „metaforaként” használták Közép-Európát, míg a lokális rendszerváltoztatások után az 1991-es Visegrádi Egyezményt követően politikai szövetségről.[1] Mindezeket figyelembe véve kijelenthető, hogy jelenleg Magyarország egy közös európai övezethez tartozik, mely múltját és hagyományait tekintve kapcsolódott a nyugathoz, de széles sávban érintkezett kelettel is, ahol az államok etnikailag vegyes területeken működtek; ezért a homogén nemzetállamiságra való törekvésük számos tragédiát szült.[2]

A rendszerváltoztatást megelőzően is a magyar ellenzék Európa ezen köztes régiójának egyik legfontosabb szerepének azt tekintette, hogy a soknyelvű és multikulturális államok együtt tudjak működni, illetve képesek legyenek együtt felvállalni a kelet és nyugat közti közvetítő szerepet[3]. Így jól láthatóvá válik az is, hogy az 1989-ben elindult folyamatok többek voltak erkölcsi magatartásból adódó szolidaritásnál; politikai állásfoglalásnak[4], diplomáciai nyitásnak, azaz a kívánt biztonságpolitikai együttműködéshez vezető út alapköveinek minősültek, melyek a köztes Európa nómenklatúráját igyekezett átalakítani.[5]

A rendszerváltoztatást megelőzően a Magyar Demokrata Fórum 1989. január 17-én angol nyelvű üzenetet küldött a véresen levert prágai emlékező tüntetést elszenvedőknek, hogy kifejezzék együttérzésüket. Bohumil Doležal[6] magyar nyelven fejezte ki köszönetét. Az az év január 11-én alakult meg Szlovén Demokrata Szövetség pedig az MDF szlovén paralleljeként jellemezte magát s legfőbb céljának a parlamentáris demokrácia bevezetését űzte ki célul.[7] Március 15-én Wacław Felczak[8] már lengyel-magyar sorsközösségről írt Kiss Gy. Csabának. Ő Szent Istvánhoz és Vitéz Boleszlávhoz vezette vissza a két ország kapcsolatát. Március 16-án Cserhalmi György a francia Libération[9] címlapján helyezte a nagyközönség szívére a közép-európai fejleményeket. Maga Véronique Soulé pedig párhuzamot vont Budapest és Varsó között, azzal az apró különbséggel, hogy míg Lengyelországban már 1981 táján elkezdődött az ellenzék szerveződni, addig a Magyar Népköztársaságban ez csupán az utóbbi években volt elmondható. Március 25-én pedig Oplatka András[10] magyarországi elemzése jelent meg a Neue Zücher Zeitungban. [11] Ő úgy vélte, hogy az MSZMP 700 000-es tagsága mellett az új politikai erők szabad választások esetén jó eséllyel indulhatnak 1990-ben, mert a több. mint 40 éves kommunista uralomból elege volt az ország túlnyomó részének. S pontosan ezért keresi nómenklatúra a kiegyezés lehetőségeit.[12]

Václav Havel[13] Jiří Dienstbierrel[14], a későbbi szövetségi külügyminiszterrel, már az 1980-as években ellenzékként kísérletet tettek egy lehetséges csehszlovák Európa-politika alapelveinek megfogalmazására s mikor végül az 1990-es választások után pozícióba kerülte Magyarország számára is néha hasznos politikát folytattak.[15] Számos olyan nemzetközi rendezvényen. Ahol Václav Havel beszédet mondott, illetve segítséget kért, egyúttal hangsúlyozta azt is, hogy nem csak az ő országának, de Magyarországnak és Lengyelországnak is segítségre van szüksége, mert a három ország csak együtt folytathatja útját Európa felé.[16]

1990. január 12-13-án Dienstbier[17] külügyminiszter magyarországi látogatása során Horn Gyula külügyminiszterrel és Németh Miklós miniszterelnökkel arról tárgyalt, hogy a két ország kapcsolataiban nyitandó új fejezet részleteinek megvitatása előtt tisztázni kellett, hol voltak a jószomszédi kapcsolatok gátjai, miben rejlettek a problémák. Ezek között az élen szerepelt a bős-nagymarosi vízlépcső és a magyar kisebbség ügye, melyeket a szövetségi kormány folyamatosan arra hivatkozva, hogy ezek a Szlovák Köztársaság hatáskörébe tartoznak, nem kezelte. Így valódi párbeszédre nem került sor a két állam között, mert az északi szomszéd csak a két ország legáltalánosabb szintű együttműködésére vonatkozó feladatokkal foglalkozott. Pozsonyban Für Lajos[18] és Miroslav Vacek[19] tábornok igyekezett a két ország katonai szövetségét megoldani. Szintén a szlovák fővárosban tárgyalt a két ország központi bankjának elnöke, s arra jutottak, hogy a két ország pénznemeinek keresztaránya a dollár árfolyamának függvényében alakítják. Pontosan ezek indokok miatt is volt lényeges, hogy Jeszenszky Géza[20] magyar külügyminiszter 1990 szeptemberében Pozsonyba látogatott. Ott a szlovák Vladimir Mečiarral[21] a magyar-szlovák helyzet finomításán tárgyaltak. Tisztázták, hogy a magyar parlament nem kívánt határmódosítást, valamint leszögezte, hogy elismeri az 1947-es határokat és 1975-ös Helsinki-Záróokmánynak dokumentumoknak a határok sérthetetlenségére vonatkozó tételeit. Ezen felül Jeszenszky hangsúlyozta, hogy Magyarország a bős-nagymarosi vízlépcső leállítását szorgalmazta, mert az természeti károkat okozott. Az év november 29-30-án újra találkoztak, ahol Mečiar azt panaszolta, hogy a magyar fél nem kommunikált elég hathatósan velük. Tovább fokozta a feszültséget az is, hogy a magyar vezetés az osztrák határról az észak-, észak-keleti szlovák határra csoportosította hadseregét. Válaszul a szlovákok a magyar határra vonták katonáikat és ezt a szituációt csak a két védelmi miniszter pozsonyi találkozója oldotta fel, ahol arról egyeztek meg, hogy a demokratizálási folyamattal összefüggésben rendezik a két hadsereg közötti viszonyt.[22] Így a miniszterek a mér elfogadott jaltai és helsinkii dokumentumokat követve elcsendesítették a hadsereget.[23] Mindezek mellett, 1990-től Közép-Európa új demokráciáinak egyik fő célja az volt, hogy egyikük se váljon katonai fenyegetés vagy szubverzió[24] ugródeszkájává a Szovjetunió ellen, vagy éppen annak oldalán. A régió megszabadult a történelem egyik legnagyobb birodalmának szorításából, de az itt élő államokon is múlt, hogy új falakat emel-e maga köré vagy energikusan hozzákezd a meglévők lebontására.[25]

A magyar védelmi politika vezetése tisztán látta, hogy a térségének többnek kell lennie, mint puffer államok egy régiójának a Nyugat és a Szovjetunió között, ezért is igyekezett többek között Antall József[26] és Václav Havel[27] a nyugati államoktól katonai szövetség garanciáját megkapni. Felismerték, hogy Európa epicentrumában biztos pontot az európai rend által megkövetelt gazdasági előnyök és szavatolt emberi jogok tudják nyújtani. Magyar oldalról erre azért is volt szükség, hogy a Romániában kisebbségként élő magyarokat jobb helyzetbe hozzák.[28]

A magyar külpolitika a rendszerváltoztatás idején a Visegrádi Együttműködés[29] nélkül nem vizsgálható. Ez utóbbi nem csak egy olyan külpolitikai regionális közös út, amelynek hátterében egymással egybevágó geopolitikai érdekek álltak, s állnak, hanem (kelet-)közép-európai múlt átfogó értelmezése és egyben stratégiai célokkal rendelkező jövőépítés is. Amikor 1991. február 15-én Visegrádon újra zászlót bontottak a Visegrádi Négyek, az országoknak azt kellett elérniük, hogy a szovjet csapatok zavarok nélkül, véglegesen hagyják el térségüket. Továbbá, hogy vissza kellett térnie közéjük az elveszejtett, de hőn vágyott szabadságnak is. Már az 1989 és 1990-es évek sorsfordító pillanataiban is jól látszott, hogy a cseh, magyar, lengyel és szlovák együttműködés a kölcsönös érdekképviselet mellett egyben (kelet-)közép-európai értékőrzés is, mindazé, amit meg lehetett menteni a XX. századi diktatúrák rendőrcsizmáitól. Azonban a várva várt nagy kitárulkozások után, s a térség, ma már történelminek tekinthető szükségszerűségére, amely megkívánta a legalább ezeréves közös múlt tanulságainak is a számbavételét és értékelését. Ezt az ezer év alatt megjárt utat törte szét az, hogy a Szudétáktól a Keleti-Kárpátokig és Baltikumtól az Adriai-tengerig húzódó nagy térség a XIV. század első negyedétől 1991-ig nagyhatalmi érdekek ütközőzónája volt, amelyben az immanens közép-európai – a visegrádi – érdekrendszert felülírta a Habsburgoké és oszmánoké, valamint a Romanovoké és Hohenzollernekeké[30]. a XX. században pedig a Harmadik Birodalomé és végül a Szovjetunióé. 1989 és 1990-es lengyel, csehszlovák és magyar belső változások, a demokratikus viszonyok helyreállítása, valamint a fenyegető szovjet haderő kivonulása tette lehetővé a Visegrádi Egység visszatértét a félévezrede félrecsúszott saját történelméhez. [31] Lengyelek, csehek, szlovákok s magyarok végre sorsuk saját alakítói lehettek, ami lehetővé tette számukra, hogy geopolitikai és geo-stratégiai evidenciáikhoz hazatérhettek. Emiatt alapozhattak arra a sajátos tényre, hogy térségük társadalma és kultúrája, a külső beavatkozások ellenére is, megannyi politikai és társadalmi sajátosság, valamint a nemzeti tudat elsöpörhetetlen ereje miatt, regionális egységben maradt, vagy kisebb-nagyobb késésekkel párhuzamosan változott. A külső birodalmi erők ugyan el tudták torzítani (Kelet-) Közép-Európát társadalmilag, politikailag és kulturálisan, de azok lényegi elemei a társadalmi szívósságának[32] köszönhetően konzerválódtak, s így egy egybefüggő, országokon átívelő struktúrát tudtak visszalehelni az életbe 1991-ben. S ez közös dinamikát adott mindannak, amely Budapest – Pozsony – Prága és Varsó négyszögében az elmúlt időszakban történt. Sőt, a bennük elő közös történelmi múlt, szétágazásai okán, kihatással lett a négyszögön kívüli fővárosok döntéshozóit is, amely Visegrádi Négyek[33] együttműködésében a mai napig meg is jelenik. [34]

Az eddigiek vizsgálatban kijelenthető, hogy a rendszerváltoztatás több évszázadra visszanyúló küzdelmek folyamatának egy részeként, az európai köztes mező népeinek az autonómiáért és az önrendelkezésért vívott harcának jelenkori folytatása volt. A magyar biztonságpolitikai vezetés igyekezett a közös történelmi alapokon nyugvó multikulturális régiót békés úton a közös érdekérvényesítések során a nyugat és kelet között közvetíteni, hogy visszafoglalhassa a két oldal közötti közvetítő kapocs szerepét.

Továbbá, az 1989 márciusában valódi többes jelöltes választásokat tartottak a törvényhozásban, a Népi Küldöttek Kongresszusában[35]. Gorbacsov[36] demokratizálást akart, de a pártvezető szerepét is meg akarta őrizni. 1990-ben a Népi Küldöttek Kongresszusa megválasztotta Gorbacsovot a Szovjetunió elnökének újonnan létrehozott posztjára. Az elnöki rendszer bevezetése fontos lépést jelentett a szovjet alkotmányosság történetében. A kongresszus elfogadta annak gondolatát, hogy a kormányzat élén a nép által választott elnök álljon. A rendkívüli körülményekre, valamint a kialakuló hatalmi vákuumra való tekintettel Gorbacsovot nem közvetlenül a nép, hanem a kongresszus választotta meg. Ez a döntés Gorbacsov szempontjából tragikus volt, mert a népfelség elvének alkalmazása népszavazással megerősítette volna pozícióját, tekintélyét.[37] A kettős elnöki hatalom 1991. december 25-én megszűnt. Gorbacsov belátta, hogy nincs mit keresnie a Kremlben, s ekkor le is mondott. Ezzel formálisan is megszűnt létezni a Szovjetunió.[38] Az egymást gyorsan követő események divergálnak. A centrifugális és centripetális erők szinkronban működnek, jelezve a politikai állapotok átmeneti jellegét. A kohéziós erők működése több összetevőből jön létre, melyek közül a legfontosabb a centrifugális erő összetevői közül a katonai – ipari komplexum összetartó ereje voltak.[39]

Későbbiekben, a Szovjetunió megszűnésével, melyet a globalizációs világtörténeti folyamat eredményének tekintik a történészek,[40] mint például Fukuyama[41], aki sajátos apoteózisként, az USA világ felett aratott győzelmeként, az amerikai demokratikus modell világra való kiteljesedésében ezt, hibásan[42] a történelem végének tartotta.[43] A Szovjetunió felbomlására több külső indikátor volt hatással, csoportosításuk szerint kettő: politikai és morális vonatkozásúak. A szovjet birodalom, illetve a Varsói Szerződés[44] összetartó ereje maga a szovjet pártállam volt. A magyar rendszerváltoztatással egyik legfontosabb politikai ugródeszkája az SZKP kártyavárként való összeomlása, s vele együtt a Varsói Szerződés összedőlése volt.

Összességében elmondható, hogy a magyar biztonságpolitikai gondolkodásnak[45] és annak főszereplőinek – beleértve a Magyar Honvédséget és a katonai vezetést – a rendkívül rövid időintervallumon belül nagyon sok egymással párhuzamosan jelentkező – részben a titkosszolgálatok révén előre jelzett[46], de döntően váratlan – feladattal és kihívással kellett megbirkóznia. Döntéseik meghozatalában szakmai felkészülésükön túl jelentős szerepet játszott felelősségvállalásuk és szerteágazó ismereteik összessége, valamint hazai és külföldi kapcsolataik minősége, melyek jelentősen befolyásolt a Visegrádi Együttműködés.

Kétségtelen, hogy a biztonságpolitikai szempontból a tárgyalt időszak legnagyobb sikerének a viszonylagos békés rendszerátmenet tekinthető, amely mellett ki kell hangsúlyozni, hogy ez időszakban a Magyar Néphadsereg nem csupán intakt maradt, hanem sajátos megoldásai révén jelentős szerepet játszott a törékeny politikai és katonai egyensúly fenntartásában. A további kutatási terveim a témával tovább vizsgálva az alábbiak.

Magyar szemszögből a rendszerváltoztatás és a Varsó Szerződésből való kiválás a bemutatott védelmi politikai tényezők szemszögéből kijelenthető, hogy csakis az ismertetett komplex folyamatok hatására vállhatott 1999.03.12-én a NATO tagjává, illetve 2004.05.01-én az EU tagállamává a Magyar Köztársaság, s így aktív szereplőjévé válnia a globális, euro-transzatlanti politikai színtérnek. Az ENSZ és az EBESZ már napjaink magyar biztonságpolitikai prioritásainak vitális tényezőivé váltak. Ezek az eredmények az általam tanulmányozott hosszú és sikeres folyamatok nem jöhettek volna létre a rendszerváltoztatás és a hidegháború utáni első magyar megválasztott kormány működése, de leginkább a szovjet csapatok kivonása (1989-1991) nélkül, mert ekkor kellett önállóan kialakítania kül- és biztonságpolitikáját.

Ezekből kifolyólag a NATO-hoz való csatlakozás biztonság-, kül- illetve energiapolitikai érdekszféráit szeretném tovább kutatni, mely túlmutatna a Visegrádi Együttműködés keretein. Az eddig birtokomba került elsődleges- és másodlagos források gyökereinek tovább kutatásával egy globális hálózatrendszerhez igazodó magyar védelmi hálózat, struktúra.

Bibliográfia

Szakirodalom

Bába, Iván: A kommunizmus bukása Rendszerváltoztatás Közép-Európában 1989-1990-ben. Szombathely, YeloPrint KFT, 2017.

Bertalan Péter: A GULAG-tól a szuperhatalmi státuszig – Európa és Oroszország ambivalens viszonya a vonzás és taszítás függvényében, in Kovács Emőke (szerk.): Kényszerű rabság, Kettétört sorsok, jelöletlen sírok- A GULAG-kutatás fehér foltjai, Budapest, OOK-Press Nyomda, 2021, 16–44.

Brix, Emil – Busek, Erhard: Közép-Európa újragondolása: Miért Közép-Európában dől el Európa jövője? Szombathely, Savaria University Press, 2019.

Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1994.

Hamberger Judit: A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság külpolitikája, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 53–98.

Kenéz, Péter: A Szovjetunió története a kezdetektől az összeomlásig, Budapest, Akkord Kiadó, 2006.

Kiss, Gy. Csaba: Harminc év után: 1988-1989. Személyes történelem, Nap Kiadó, Budapest, 2019.

Kissinger, Henry: Word Order: Reflections on the Character of Nations and teh Course of History, London, Penguin Press HC., 2014.

Kovács Veronika Luca: Közép-európai túlélő-játszma a magyar rendszerváltoztatás szemszögéből, in Boros Gábor (Szerk.); Hóvári János (Szerk.); Jakubovits Edit (Szerk.); Péti Miklós (Szerk.); Sepsi Enikő (Szerk.); Szabó-Bartha Anett (Szerk.): Non est volentis, Budapest, L’Harmattan, 309–321.

Pethő Sándor: Tények és preferenciák, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 181– 188.

Internetes hivatkozások

https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_520_a_magyar_politikai_rendszer/ch14s02.html

https://www.britannica.com/biography/Vaclav-Havel

https://www.britannica.com/biography/Vladimir-Meciar

https://www.britannica.com/topic/The-Memorandum

Hivatkozások

  1. Emil Brix – Erhard Busek: Közép-Európa újragondolása: Miért Közép-Európában dől el Európa jövője?, Szombathely, Savaria University Press, 2019, 22–25. ↑
  2. Kovács Veronika Luca: Közép-európai túlélő-játszma a magyar rendszerváltoztatás szemszögéből, in Boros Gábor (Szerk.); Hóvári János (Szerk.); Jakubovits Edit (Szerk.); Péti Miklós (Szerk.); Sepsi Enikő (Szerk.); Szabó-Bartha Anett (Szerk.): Non est volentis, Budapest, L’Harmattan, 309–321. ↑
  3. Kiss Gy. Csaba külpolitikai credója pont ezen alapult, ő a következőképpen gondolkodott: „Illúzió lenne azt hinni, hogy önmagában sikeres lehet egy magyar reform. Érdemes tekintetbe venni, hogy Magyarország milyen nagymértékben össze van kapcsolva közvetlen szomszédjaival: a nemzet számottevő része ezekben az országokban él, a természeti és gazdasági földrajz sűrű hálózata fűz egybe. Gazdasági és civilizációs szintünk viszonylag közel van egymáshoz. A közép-európai kölcsönös megértés és együttműködés külpolitikai gondolkodásunk egyik vezérelvévé kell váljon. Különösen a kölcsönös bizalom és közeledés légkörének megteremtése fontos aktuális feladat…” Kiss Gy. Csaba: Harminc év után: 1988-1989, Budapest, Nap Kiadó, Budapest. 2019, 120. ↑
  4. Körösényi András (szerk.): A magyar politikai rendszer-negyedszázad után, Budapest, Osiris Kiadó, 2015. http://real.mtak.hu/32842/7/A_magyar_politikai_rendszer_-_negyedszazad_utan_nyomdai.pdf (Letöltés: 2022. november 4.) ↑
  5. Kovács: Közép, 25. ↑
  6. Bohumil Doležal (1940. január 17.- ) cseh irodalomkritikus, politikus és egykori disszidens. Az 1989-es bársonyos forradalom után beválasztották a csehszlovák parlament szövetségi kamarájába. Később megválasztották a kamarába. 1992-1993 körül Václav Klaus (a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság akkori pénzügyminisztere, majd békés szétválása után a Cseh Köztársaság miniszterelnöke) politikai főtanácsadójaként dolgozott. ↑
  7. Kiss: Harminc, 140. ↑
  8. Wacław Felczak (Golbice, 1916.05.29. – Varsó, 1993.10.23.) lengyel történész, egyetemi tanár, a XX. századi Közép-Európa-, magyar – lengyel kapcsolatok szakértője. ↑
  9. Jean-Paul Sartre és Serge July 1973-ban alapított francia napilapja, amely az 1968-as párizsi politikai hagyomány eszméit képviselve hivatott a gazdasági- és politikai híreket olvasóival közölni. ↑
  10. Oplatka András (Budapest, 1942.02.05. – Zürich, 2020.05.27.) magyar származású svájci történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. ↑
  11. Ennél a pontnál azt is figyelembe kell venni, hogy a magyar ellenzék alapvetően más úton indult el, mint a lengyel, mert a kezdettől sokféleség és rétegesség jellemezte, míg a lengyeleknél a lakosság majdnem 9%-a tömörült a Szolidaritás alatt 1989 végén. A Magyar Demokrata Fórumon belül is létezett egymás mellett ekkor. A 30’000 ellenzéki tagnak a fele tartozott az MDF-hez. A párt megosztottságát növelte a népi-urbánus nézetkülönbség.Kiss: Harminc, 176–184. ↑
  12. Kovács: Közép, 25. ↑
  13. https://www.britannica.com/biography/Vaclav–Havel (Letöltés: 2021. január 10.) ↑
  14. 1986-ban Dienstbier Álmodozás Európáról címmel kötetbe foglalta össze akkori elképzeléseit, melyeket 1990-ben jelentetett meg.Hamberger Judit: A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság külpolitikája, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 53–98. ↑
  15. Hamberger: A Cseh, 53–98. ↑
  16. Kovács: Közép, 25. ↑
  17. Jiří Dienstbier (Kladno, 1937.04.20. – Prága, 2011.01.08.) cseh politikus, újságíró. 1977-ben elsők között írta alá a Charta ’77 ellenzéki felhívást, melynek hosszabb ideig a szóvivője volt. 1979-ben három év börtönbüntetésre ítélték. 1982-es szabadulása után tűzoltóként dolgozott, és folytatta ellenzéki tevékenységét is. A bársonyos forradalmat követően a szövetségi kormány külügyminisztere lett. 1989. december 23-án Hans-Dietrich Genscher nyugat-német külügyminiszterrel jelképesen együtt számolták fel a vasfüggönyt a csehszlovák–nyugatnémet határon Rozvadovnál. ↑
  18. Für Lajos (Egyházasrádóc, 1930.12.21. – Budapest, 2013.10.22.) történész, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja, illetve 1990 – 1994 között honvédelmi miniszter. ↑
  19. Miroslav Vacek (Kolin, 1935.08.29. – ), az1989 novemberi bársonyos forradalom utáni első csehszlovák védelmi miniszter, aki a korábbi rendszerben a kommunista állambiztonság titkos ügynöke volt. ↑
  20. Jeszenszky Géza (budapest, 1941.11.10.- ) történész, az Antall-kormány külügyminisztere, később amerikai-, norvég-, illetve izlandi nagykövet volt. ↑
  21. https://www.britannica.com/biography/Vladimir-Meciar (Letöltés: 2021. január 10.) ↑
  22. Hamberger: A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság külpolitikája, 99–106. ↑
  23. Kovács: Közép, 25. ↑
  24. A szubverzió itt a korszak társadalmának meglazításával és annak átalakulásának megsürgetésével a bizonytalan környezet megteremtését jelenti. ↑
  25. Pethő Sándor: Tények és preferenciák, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 181– 188. ↑
  26. Antall József Tihamér (Pestújhely, 1932.04.08. – Budapest, 1993.12.12.) a rendszerváltoztatás utáni első szabadon választott magyar miniszterelnök. ↑
  27. https://www.britannica.com/topic/The-Memorandum (Letöltés: 2021. január 10.) ↑
  28. Kovács: Közép, 25–26. ↑
  29. A Visegrádi Együttműködés az 1335-ös visegrádi királytalálkozó szellemiségében felújított gazdasági-politikai összefogást igyekezett serkenteni a rendszerváltoztatás idején 3, ma már 4 tagállama között. ↑
  30. A Hihenzollern-ház 1415-től Brandenburgnak számos őrgrófot, 1525-től a Porosz Hercegségnek és 1881-től a Román Királyságnak pedig uralkodókat adott. ↑
  31. Uo. 25–26. ↑
  32. Pont erre az adottságra hívta fel a figyelmet már jóval a rendszerváltoztatás előtt a magyar Bibó István,(1911-1979) aki elsősorban az eltérő fejlődésjegyeket vizsgálta és Szűcs Jenő (1928-1988), a cseh Milan ↑
  33. Az 1991.02.15-én létrejött Visegrádi Együttműködés az 1993-ban két külön állammá szerveződött Cseh Köztársaság és Szlovák Köztársaság tagságával vált „négy személyessé”. ↑
  34. Uo. 25–26. ↑
  35. 1989. 03. 26. és 05 21. között tartották a Szovjetunió történetének első részben szabad parlamenti választását. Ez alatt az időszak alatt szavaztak az új legmagasabb szintű hatalmi szervnek, a Népi Küldöttek Kongresszusának a tagjairól. mozgósítva a szavazókat. A részvételi arány 90% fölött volt. ↑
  36. Mihail Gorbacsov (Privolnoje, 1931.03.02. – Moszkva, 2022.08.30.) 1985-től a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, ezt követően a Szovjetunió elnöke. A reform kísérletekben gazdag tevékenységéjért 1990-ben Nobel békedíjat kapott, s 1991.12.25-én pedig elnöki tisztségéről lemondva bejelentette a Szovjetunió megszűnését. ↑
  37. Henry Kissinger: Word order: Reflections ont he Character of Nations and the Course of History, London, Pinguin Press, 2014, 210–242. ↑
  38. Kenéz Péter: A Szovjetunió története a kezdetektől az összeomlásig. Budapest, Akkord Kiadó, 2006, 380–381. ↑
  39. Bertalan Péter: A GULAG-tól a szuperhatalmi státuszig, Európa és Oroszország ambivalens viszonya a vonzás és taszítás függvényében in, Kovács Emőke (szerk.): Kényszerű rabság, Kettétört sorsok, jelöletlen sírok- A GULAG-kutatás fehér foltjai, Budapest, OOK-Press Nyomda, 2021, 16–44, 16–19. ↑
  40. Bertalan: A GULAG, 16–19. ↑
  41. Yosihiro Francis Fukuyama (1952.11.27. – ), japán származású amerikai közgazdász, filozófus és politikus. Eddigi működése alatt javarész neokonzervatív szemlélettel alkotott. ↑
  42. A cikk szerzőjének megállapítása azzal az érveléssel, mégpedig, hogy a szovjet erőpólust a kínai kezdi felváltani. ↑
  43. Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1994. ↑
  44. 1955.05.14 és 1991.12.25.között a Szovjetunió által irányított gazdasági- és politikai szervezet, mely a szocialista- kommunista kelet- és közép-európai államokat fogta össze. ↑
  45. A Visegrádi Együttműködést kulturális alapjain kihasználta, bár fegyverkezési szempontból viszont mellőzte. ↑
  46. Bába Iván: A kommunizmus bukása Rendszerváltoztatás Közép-Európában 1989-1990-ben, Szombathely, YeloPrint KFT, 2017, 63–75. ↑

 

Beküldve:

Farkas György Tamás: A német választási rendszer kisebbségekre vonatkozó rendelkezései szövetségi és tartományi szinten

1. Bevezetés

A kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás vonatkozásában álláspontunk szerint a német megoldás tekinthető a listás rendszeren belül megvalósuló speciális szabályozások egyik mintapéldájának, mely több más államban (pl.: Lengyelországban, Szerbiában) is lényegében ugyanilyen módon jelenik meg az ottani választási rendszerbe ágyazva. Tekintettel arra, hogy a német választójog szövetségi szinten és Schleiswig-Holstein tartományban már az 1950-es évek óta, más európai államokat megelőzve ismeri ezt a megoldást, ezért akár német típusú rendszernek is nevezhetjük a németországihoz hasonló speciális kisebbségeket segítő választójogi megoldásokat.

A német jog vizsgálata során nem mehetünk el az állam szövetségi típusú berendezkedése mellett, mely alapján azonosítható egy összállami szövetségi szint annak törvényhozó és végrehajtó hatalmával, illetve egy tagállami szint, melynek szintén saját törvényhozó és végrehajtó hatalma van. A szintek egymáshoz való viszonyát a szövetégi állam legmagasabb szintű jogszabálya, a Német Szövetségi Köztársaság Alaptörvénye (Grundgesetz für die Bundesrepublik Deutschland – GG) 20-37. cikkei, a szintek közötti törvényhozási kompetenciamegosztást pedig a GG 70-74. cikke tartalmazza, mely meghatározza a szövetségi szint és a tagállami szint törvényhozási kompetenciáit is.

Németország föderális berendezkedése – tekintettel arra, hogy témánk, a törvényhozáshoz kapcsolódó speciális választójogi szabályok vizsgálata – szükségessé teszi számunkra, hogy a szövetségi szint mellett a tagállami szintű törvényhozásokat és vizsgáljuk. Németország 16 szövetségi állama (Bundesland) közül kettőben, Schleiswig-Holstein és Brandenburg tartományban találhatunk kisebbségekre vonatkozó speciális szabályozást, melyeket ezáltal szintén vizsgálunk a szövetségi szintű választójogi szabályok mellett. Megjegyezzük, hogy a schleiswig-holsteini szabályozás és a dán kisebbség ezáltal megvalósuló politikai képviselete viszonylag ismert és sokat tárgyalt a magyar szakirodalomban. Többek között már az 1990-es évek közepén tanulmányozta a schleiswig-holsteini rendszert testközelből az akkori magyar kisebbségi ombudsman is.[1]

Németország szövetségi szinten négy kisebbséget ismer el, a dán kisebbséget, a fríz népcsoportot, a szintókat és romákat, valamint a szorb népet.[2] Az elismert németországi kisebbségek létszáma az ország összlakosságához viszonyítva viszonylag alacsony. A schleiswig-holsteini tartományi választójog szempontjából releváns dán kisebbség létszáma nagyságrendileg 50.000 fő[3], de a legnépesebb szintó és roma közösség lélekszáma is 500.000 fő körül mozog.[4]

2. Szövetségi szintű választójogi szabályozás Németországban, különös tekintettel a kisebbségre vonatkozó speciális rendelkezésekre

A német törvényhozás kétkamarás, felsőháza a Szövetségi Tanács (a továbbiakban: Bundesrat), mely lényegében az egyes tartományok küldötteiből áll. Az egyes tartományok lakosságuk létszáma alapján küldhetnek meghatározott számú képviselőt a Bundesrat-ba.[5] A törvényhozás alsóháza a Szövetségi Gyűlés (a továbbiakban: Bundestag), melynek tagjait általános, közvetlen, szabad, egyenlő és titkos választásokon választják. Képviselői az egész népet képviselik, nem kötik utasítások.[6] Tekintettel választójoggal összefüggő témánkra egyértelmű tehát, hogy vizsgálódásunk tárgyát szövetségi szinten a Bundestag képezi.

A Bundestag képviselőinek létszáma a választási rendszer sajátosságai okán a választások eredményeitől függően alakul ki, de a választási törvény (Bundeswahlgesetz – BWahlG) 1. § rendelkezéseinek megfelelően a Bundestag létszáma főszabály szerint 598 képviselő, akik közül 299 képviselőt választanak relatív többségi egyéni körzetekben, a többit pedig pártlistáról.[7] A választóknak a BWahlG 4. § alapján két szavazata van, melyek közül az egyiket, melyet a német választójog „elsőszavazatként” (Erststimme) nevesít, a lakóhely szerinti körzet egyéni jelöltjeire (Wahlkreisabgeordneten), a másikat, melyet a német választójog „másodszavazatként” (Zweitstimme) pedig a lakóhely szerinti tartományi pártlistájára (Landesliste) adhat le a választó.[8]

Főszabály szerint a listás mandátumok kiosztása során el kell érniük a bejutási küszöböt, azaz a pártoknak országos átlagban el kell érniük a szavazatok 5%-át, vagy pedig három egyéni körzetben kell győznie a párt jelöltjének. A bejutási küszöböt elérő pártok között első ízben országos szinten, majd a tartományi listák között is elosztják a mandátumokat. Tartományon belül az adott pártnak járó mandátumszámból levonják az ugyanazon párt egyéni jelöltjei által megszerzett mandátumok számát. Amennyiben adott párt több mandátumhoz jut, adott tartományon belül, az egyéni körzetekben nyerő jelöltjeivel együtt, mint ami az arányos kiosztás szerint járna neki a többletet megtarthatja.[9] Fontos kiemelnünk tehát, hogy csupán a törvényhozás mandátumainak lekisebb száma kőbe vésett (598), az úgynevezett túlnyúló mandátumok (Überhangmandate) és kiegyenlítő mandátumok (Ausgleichmandate) miatt a mandátumok pontos száma az adott választás eredményeire tekintettel alakul ki.

Látszólag a német választási rendszer a magyarhoz hasonló vegyes választási rendszer, melynek van egy egyéni és egy listás ága, azonban Cservák Csaba doktori értekezésében ezt árnyalja. Cservák megállapítja ugyanis a német választási rendszerről, hogy „szigorú értelmezésben nem is vegyes, hanem ún. perszonalizált PR-rendszer. Arányos rendszer az eredmények ismeretében is, hiszen az aránytalanság 1% körüli. Arányos (listás) mivoltát az a tény is alátámasztja, hogy a mandátumok elosztása kizárólag a listás szavazatok alapján történik.”[10]

A német választási rendszerben a kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozást a listás mandátumok kiosztása kapcsán felállított bejutási küszöb kapcsán azonosíthatjuk[11], ugyanis a BWahlG 6. § (3) bekezdése értelmében a bejutási küszöb követelménye – azaz a pártokra vonatkozó országos átlagban megszerzett 5% arányú szavazat vagy győzelem a párt jelöltje által legalább 3 egyéni körzetben – a nemzeti kisebbségek pártjainak listáira nem vonatkozik,[12] mely alapján csak az ún. természetes küszöböt, a legalább egy mandátumhoz szükséges szavazatszámot kell elérniük.

A német választójog emellett nem csak a mandátumszerzés, hanem a választásokon történő elindulás vonatkozásában is speciális szabályokat határoz meg a nemzeti kisebbségek pártjai számára. A BWahlG 6. § (3) bekezdés alapján az egyéni körzetekben a nemzeti kisebbségek pártjainak jelöltje ugyanis mentesül azon egyéb pártokra vonatkozó azon követelmény alól, miszerint a jelöltséghez 200 választói aláírást kell összegyűjteni.[13] A BWahlG 27. § (1) bekezdés alapján hasonló kedvezményben részesülnek a nemzeti kisebbségek pártjainak tartományi listái is, melyeknek nem kell az egyéb pártokra vonatkozó választók létszámának egy ezred része, de legfeljebb 2000 választópolgár ajánlását megszereznie.[14]

Arról, hogy egy adott párt nemzeti kisebbség pártjaként ismerhető el, és ennélfogva megilletik a választójogi kedvezmények, a Szövetségi Választási Bizottság (Bundeswahlauss) dönt, a választások előtti 79. napon tartott ülésén.[15] Látható tehát, hogy eseti jogalkalmazói döntés a nemzeti kisebbségi párt státus eldöntése, nincs egyéb objektív, jogilag szabályozott kritériumrendszer atekintetben, hogy milyen feltételek szükségesek ezen státus megítéléséhez.

A nemzeti kisebbségi pártok meghatározásával kapcsolatban a Bundestag Tudományos Szolgálata 2009-ben készített egy tanulmányt[16], melyben szintén kifejezésre juttatja, hogy a nemzeti kisebbségi párt fogalma objektíve nem konkrétan tisztázott a német szakirodalomban és az ítélkezési gyakorlatban. A tanulmány szerint arra a kérdésre, hogy az adott párt nemzeti kisebbség pártja-e, a választási folyamatot megelőző, azon kívüli tényezők, különösen a párt önképe és működése adják meg a választ. Nem elégséges, ha a szóban forgó párt kiáll egy adott kisebbség érdekei és céljai mellett, önmeghatározásában, tagsági-szervezeti összetételében is tükröznie kell az adott nemzeti kisebbséget. A tanulmány Bodo Pieroth álláspontjára is hivatkozik, aki szerint meghatározó irányadó elvnek kell lennie, hogy szerkezetileg egy nemzeti kisebbséghez tartozó párt egyértelműen megkülönbözteti magát a többi párttól. Mindezek figyelembevételével a tanulmány az alábbi kritériumokat határozta meg, amelyeknek egy nemzeti kisebbségi pártnak meg kell felelnie:[17]

    • A kisebbség céljainak és érdekeinek képviselete
    • Történelmi gyökerekkel rendelkezik az érintett kisebbség vonatkozásában
    • A párttagok és a pártszervezet tagjainak többsége az adott kisebbség tagjai
    • Elkötelezettség az érintett kisebbség iránt
    • Szervezeti beágyazottság az adott kisebbség közéletében.

A Német Alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht – BVerfG) témánk szempontjából releváns gyakorlatából a BVerfGE 6, 84 számú döntését emelhetjük ki. Ezen döntésében az alkotmánybíróság leszögezte, hogy a nemzeti kisebbségek pártjai sajátos helyzetben vannak, mely nem hasonlítható össze egyéb kis pártokéval. Az a specifikum, amely megkülönbözteti a nemzeti kisebbségek pártjait az összes többi párttól, a választási folyamaton kívül keresendő. A nemzeti kisebbségek pártjainak kedvezményben részesítése nem ellentétes az egyenlőség elvével. A jogalkotó a saját belátása szerint tekinthet adott pártot a parlamenthez méltónak, függetlenül a megszerzett szavazatok számától és a közvetlen mandátumok megszerzésétől, olyan politikai körülmények miatt, amelyek indokolják a választási folyamat speciális szabályozását. Az egyenlő választás elvének megsértését csak akkor lehet megállapítani egy ilyen kivétel esetén, ha a speciális szabályozás alapjául szolgáló kritériumok más pártokra is vonatkoznak.[18]

A hivatkozott alkotmánybírósági döntés leszögezi továbbá, hogy a nemzeti kisebbségek helyzete egyedülálló, ötvözi a német állampolgárságot az idegen etnikummal és a nemzetközi joggal, valamint bizonyos körülmények között valamely külföldi állam, amelyhez a kisebbség tartozik is érdekelt a státusuk iránt. Mindez kellően alátámasztja a speciális választójogi szabályozást. Az alkotmánybíróság a döntésében mindezek mellett utalt arra a magyar nemzetiségi jogban is gyakorta megjelenő motívumra, miszerint, a külföldi államokban élő német nemzeti kisebbségek vonatkozásában tanúsított jobb bánásmód iránti érdek is indokolhatja a nemzeti kisebbségek pártjainak felmentését az arányos képviselet küszöbértéke alól.[19]

A Német Alkotmánybíróság BVerfG, 17.11.2004 – 2 BvL 18/02 számú döntése arra világít rá, hogy a nemzeti kisebbségek általános politikai versenyben történő részvétele és az, hogy ennek során olyanok is szavazhatnak a kisebbségi pártra, akik nem tagjai az adott kisebbségnek, önmagában nem jelenti a kisebbségi jelleg – és ezáltal a választójogi státus – elvesztését, ugyanis nem zárható ki, hogy a nem kisebbségi szavazók is törvényesen előmozdíthassák a kisebbség integrációját. A nemzeti kisebbség saját képviseletének biztosítása az állami parlamentben az integrációpolitikai kérdés.[20]

A németországi szövetségi szintű politikai versenyt vizsgálva megállapítható, hogy a Bundestag választásokon sokáig nem volt jellemző a nemzetiségi pártok részvétele. Szövetségi szinten, a Bundestag választások során mindössze Schleswig-Holstein tartomány dán kisebbségének pártja, a Südschleswigscher Wählerverband (SSW) juttatott képviselőt a szövetségi törvényhozásba, személy szerint Hermann Clausen-t az első, 1949-1953 közötti ciklusban[21], illetve a legutóbbi 2021-es választásokon Stefan Seidler-t.[22] 1961 és 2021 között az SSW egyáltalán nem vett részt a szövetségi választásokon,[23] kizárólag regionális pártként működött, melynek keretében a tartományi, schleswig-holsteini parlamentben egy rövid periódustól eltekintve (1954-1958) folyamatosan képviselteti magát. Kiemelendő, hogy 60 év távollét után, az SSW éppen a legutóbbi 2021-es Bundestag választásokon – melyet 2021. szeptember 26-án rendeztek – mérette meg magát újra szövetségi szinten.[24] Az SSW a 2021-es Bundestag választásokon kizárólag Schleiswig-Holstein tartományban állított egyéni jelölteket és listát.[25] A 2021-es választásokon az SSW mindösszesen 55.330 szavazatot szerzett, mely országos összesítésben a listás szavazatok (Zweitstimme) 0,1%-ának felelt meg, mellyel egy képviselői mandátumot szerzett a dán kisebbségi párt a speciális kisebbségi választójogi szabályozás alapján,[26] így Németországban hosszú szünet után ismételten gyakorlati jelentőséggel bírnak szövetségi szinten is a választójog speciális kisebbségi rendelkezései.

3. Tartományi szintű választójogi szabályozás Németországban, különös tekintettel a kisebbségre vonatkozó speciális rendelkezésekre

Mint, ahogy azt fentebb említettük, a 16 németországi szövetségi tartomány közül kettőben a tartományi törvényhozás választójoga szintén tartalmaz kedvezményes választójogi szabályozást a kisebbségek számára. Ez a két szövetségi tartomány Schleiswig-Holstein és Brandenburg. Előbbiben a helyi dánokra vonatkoznak választójogi kedvezmények, utóbbiban pedig a helyi szorbokra.

A Schleiswig-Holstein szövetségi tartomány törvényhozásának választásáról szóló törvény (Landeswahlgesetz – LWahlG) 1. § (1) bekezdése rendelkezéseinek megfelelően a Tartományi Gyűlést (Landtag) főszabály szerint 69 képviselő alkotja, akik közül 35 képviselőt választanak relatív többségi egyéni körzetekben, a többit pedig pártlistáról.[27] A választóknak a LWahlG 1. § (2) bekezdés alapján két szavazata van, melyek közül az egyiket, melyet a német választójog „elsőszavazatként” (Erststimme) nevesít, a lakóhely szerinti körzet egyéni jelöltjeire (Bewerber/Bewerberin im Wahlkreis), a másikat, melyet a német választójog „másodszavazatként” (Zweitstimme) pedig egy párt listájára (Landesliste) adhat le a választó.[28] Eddig is jól látható, hogy a schleiswig-holsteini tartományi választójog a német szövetségi választójoghoz hasonlatos, és mindez általánosságban kisebb különbségekkel ugyan, de igaz a választási rendszer további jellemzőire, a mandátumok kiosztására és a törvényhozás választási eredményektől függő „mozgó létszámára” is.[29]

A dán kisebbségre vonatkozó kedvezményes választójogi szabályok ugyancsak a szövetségi választójogban megismert megoldáshoz hasonlóak. A LWahlG 3. § (1) bekezdés szerint ugyanis a pártoknak ahhoz, hogy a listás mandátumkiosztásból részesedhessenek, vagy legalább egy egyéni körzetben győztes jelölttel kell rendelkezniük, vagy pedig a pártlistákra leadott szavazatok legalább 5%-át meg kell szerezniük. Ezen bejutási küszöb alól a dán kisebbség pártjai mentesülnek,[30] mely alapján csak az ún. természetes küszöböt, a legalább egy mandátumhoz szükséges szavazatszámot kell elérniük. Ez a természetes küszöb a választási gyakorlatot figyelembe véve nagyságrendileg 20.000 szavazatot jelent.[31]

A schleiswig-holsteini tartományi választójog kapcsán mindenképp meg kell említenünk, hogy a dánokra vonatkozó választójogi kedvezményeknek szövetségi és tartományi szinten is nemzetközi jogi alapjai vannak. A II. világháborút követően, 1955-ben Németország és Dánia küldöttsége, amelyben a két kormány javaslatot tett az országaikban élő német és dán kisebbségekre vonatkozóan. E javaslatok eredménye többek között a schleiswig-holsteini tartományi választójog dán kisebbségre vonatkozó rendelkezései.[32] Az 1955. március 28-án kelt német-dán feljegyzés I. fejezet 2. pontja a német szövetségi választójog vonatkozásában ígér kedvezményt,[33] míg az I. fejezet 3. pont a) alpontja a schleiswig-holsteini tartományi választójog kapcsán konkrétan az 5%-os bejutási küszöb alóli mentesülést ígéri a dán kisebbség pártjainak.[34]

A schleiswig-holsteini tartományi alkotmánybíróság (Landesverfassungsgericht Schleswig-Holstein – LVerfG) 2013-ban meghozott LVerfG 9/12 számú döntése lényeges és alapvető kérdéseket tisztáz a kisebbségre vonatkozó speciális választójogi szabályokat illetően, ezért ezen döntés lényegi tartalmának ismertetését mindenképp lényegesnek tartjuk.

A tartományi alkotmánybíróság a hivatkozott döntésében mindenekelőtt meghatározást adott a speciális szabályozás alanyára, a dán kisebbség pártjára. Ezek szerint egy párt akkor a dán kisebbség pártja, ha az a kisebbség soraiból kerül ki, a kisebbség támogatja és programjuk a kisebbség által formált. Ezen körülmények fennálltát minden Landtag választás előtt ellenőrizni kell. A döntés leszögezte azt is, hogy a 18. Landtag választás idején az SSW volt a dán kisebbség pártja a kritériumok mérlegelése alapján.[35]

Az alkotmánybíróság álláspontja szerint a választás egyenlőségében történő differenciálás – azaz a bejutási küszöb alóli mentesség alkalmazása – abban az esetben jogszerű, ha azt különleges, objektív és legitimált, azaz törvény által elismert „kényszerítő ok” igazolja és ugyanezen követelmények vonatkoznak a felek esélyegyenlőségére is.[36]

Az alkotmánybíróság leszögezte, hogy a speciális választójogi szabályokat, a tartományi törvényhozás működésének és a pártok integrációs funkciójának biztosításának célja legitimálja, és nem sérti az arányosság elvét.[37]

A szavazatok egyenlőségének elvével összefüggésben a schleiswig-holsteini tartományi alkotmánybíróság egyértelművé tette, hogy a dán kisebbség pártjaira vonatkozó bejutási küszöb alóli mentesség a szavazati jogok egyenlőségét a pártok egyenlő sikerével és esélyegyenlőségével összefüggésben érinti, de a szabályozást legitimálja a tartomány azon tartományi alkotmányba foglalt kötelessége, hogy megvédje a dán nemzeti kisebbség politikai részvételét, és nem sérti az arányosság elvét.[38]

A schleiswig-holsteini tartományi politikai versenyt vizsgálva kijelenthető, hogy a dán kisebbségre vonatkozó speciális választójogi szabályozás az SSW-t érinti, amelynek képviselői egy rövid periódus (1954-1958) kivételével 1947 óta mindvégig tagjai voltak a schleiswig-holsteini Landtag-nak.[39] Az ezredforduló óta eltelt két évtized komoly politikai sikerszériát eredményezett az SSW számára. A 2000-es Landtag választásokon a megelőző választásokon szerzett 38.285 szavazatot lényegesen felülmúlva 60.367 szavazatot, a voksok mintegy 4,1%-át szerezték meg. A 2005-ös választás kisebb visszaesést mutatott az 51.920 megszerzett szavazattal, mely a voksok 3,6%-át tette ki, ugyanakkor a soron következő 2009-es választásokon nagy sikert ért el a párt a 69.701 megszerzett vokssal és 4,3%-os szavazati aránnyal, mely szavazati arányt a 2012-es választások során 4,6%-ra tornázták fel, melynek köszönhetően négy képviselőt küldhetett az SSW a Landtag-ba. A 2012-es választásokat követően az SSW a Németország Szociáldemokrata Pártjával (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – SPD) és a Zöldekkel (Grünen) koalícióban, melyet a helyi politikában Künstenkoalition-nak neveztek. A 2017-es választásokon az SSW 3,4%-ot ért el és három képviselőt juttatott a tartományi törvényhozásba, és ellenzéki pártként működött,[40] majd a legutóbbi 2022-es választásokon az SSW komoly története eddig legjobb eredményét elérve a listás szavazatok 5,7%-át szerezte meg, mellyel négy képviselőt juttatott a Landtag-ba,[41] de hasonlóan a megelőző ciklushoz ellenzéki pártként vesz részt a tartományi törvényhozás munkájában.[42]

A másik német szövetségi tartományra, Brandenburgra rátérve, melyben speciális választójogi szabályozás vonatkozik a szorbok parlamenti képviseletére, azt állapíthatjuk meg, hogy a brandenburgi tartományi gyűlés (Landtag) választójoga általánosságban az eddig szövetségi szinten és schleiswig-holsteini tartományi választójog kapcsán megismert mintát követi.

Brandenburg szövetségi tartomány törvényhozásának választásáról szóló törvény (Brandenburgisches Landeswahlgesetz – BbgLWahlG) 1. § (1) bekezdés rendelkezéseinek megfelelően a Tartományi Gyűlést (Landtag) főszabály szerint 88 képviselő alkotja, akik közül 44 képviselőt választanak relatív többségi egyéni körzetekben, a többit pedig pártlistáról.[43] A választóknak a BbgLWahlG 1. § (2) bekezdés alapján két szavazata van, melyek közül az egyiket, melyet a német választójog „elsőszavazatként” (Erststimme) nevesít, a lakóhely szerinti körzet egyéni jelöltjeire (Wahlkreisabgeordneten), a másikat, melyet a német választójog „másodszavazatként” (Zweitstimme) pedig egy párt listájára (Landesliste) adhat le a választó.[44] Láthatjuk eddig is, hogy a brandenburgi választójog a szövetségi és a schleiswig-holsteini tartományi választójoghoz hasonlatos, és mindez általánosságban kisebb különbségekkel ugyan, de igaz a választási rendszer további jellemzőire, a mandátumok kiosztására és a törvényhozás választási eredményektől függő „mozgó létszámára” is.

Eltérőek ugyanakkor a brandenburgi választójog általános szabályai atekintetben, hogy a képviselői létszám maximumát is meghatározza a választási törvény 110 mandátumban,[45] továbbá a választások listás helyeiért nem csak pártok, hanem politikai egyesületek és egyesített listák is indulhatnak.[46]

A szorb kisebbségre vonatkozó kedvezményes választójogi szabályok ugyancsak a szövetségi és schleiswig-holsteini választójogban megismert megoldáshoz hasonlóak. A BbgLWahlG 3. § (1) bekezdés szerint ugyanis a pártoknak, politikai egyesületeknek és listás szövetségeknek ahhoz, hogy a listás mandátumkiosztásból részelhessenek, vagy legalább egy egyéni körzetben győztes jelölttel kell rendelkezniük, vagy pedig a listákra leadott szavazatok legalább 5%-át meg kell szerezniük. Ezen bejutási küszöb alól a szorb kisebbség pártjai mentesülnek,[47] mely alapján csak az ún. természetes küszöböt, a legalább egy mandátumhoz szükséges szavazatszámot kell elérniük.

A brandenburgi tartományi választójog speciális kisebbségi szabályozásából sajátosságként a speciális választójogi szabályozásra jogosult pártok meghatározását, kijelölését, illetve ennek eljárását jelölhetjük meg, mely mind a szövetségi szintű, mind pedig a schleiswig-holsteini tartományi választójogi szabályozástól eltérő. A fentebb már hivatkozott BbgLWahlG 3. § (1) bekezdés alapján ugyanis arról, hogy mely pártokat illeti meg a választójogi kedvezmény, azaz mely pártok minősülnek a szorb kisebbségi pártnak, politikai egyesületnek vagy egyesített listának, a Választási Bizottság a Landtag elnökségének Szorb Tanács (Rat für Angelegenheiten der Sorben/Wenden – RASW) meghallgatása után tett javaslata alapján dönt.

A Szorb Tanácsról külön törvény rendelkezik, amely a szorb választók által megválasztott öt tagú testület.[48] A Szorb Tanács bevonása a kisebbségi párt meghatározásának folyamatába azért jelent tehát újdonságot a szövetségi és a schleiswig-holsteini tartományi választójog szabályokhoz képest, mert itt a választójogilag kedvezményezett jelölőszervezetek körének meghatározására ráhatással van – még ha nem is a végső döntés jogával – olyan szervezet, mely autentikusan az adott kisebbség sorai közül kerül ki.

A brandenburgi tartományi gyűlési választásokat, a tartományi politikai versenyt vizsgálva megállapíthatjuk, hogy ellentétben Schleiswig-Holstein tartománnyal itt nincs olyan szorb kisebbségi párt mely érdemben részt tudna venni a tartományi politikai versenyben, még a kedvezményes választójogi szabályozás ellenére sem.

4. Következtetések

Összegzésként a német rendszerről, mint szövetségi, mind pedig tartományi szintet vizsgálva, megállapíthatjuk, hogy az integráló, azon belül is a listás rendszerbe integráló rendszerek közé tartozik.

A német választási rendszer – értve itt a szövetségi és a tartományi szinten tapasztaltakat is – kedvezményes mandátumszerzési lehetőséget és nem garantált mandátumot biztosít speciális választójogi szabályai által a kisebbségnek. A német választási rendszer kisebbségekre vonatkozó speciális szabályát röviden a bejutási küszöb alóli mentesítésben jelölhetjük meg. Tekintettel arra, hogy ez a kedvezmény Németországban már az 1950-es évek óta létezik, és azóta Európában több állam (Szerbia, Lengyelország) is tiszta formájában honosította meg ezt, ezért akár „német típusú rendszernek” is nevezhetjük el azon speciális választási rendelkezéseket, melyek a listás rendszerekben a bejutási küszöb alóli mentesítésben részeltetik a kisebbségeket.

Fontos jellemzője az ilyen rendszereknek, hogy nem külön, speciális választási körzet kialakítása, nem is az egyes listák összetételére vonatkozó szabályok jelentik a speciális szabályozást, hanem az a listás rendszeren belül jelentkezik.

A bejutási küszöb alóli mentesség egy mandátum megszerzéséhez még mindig megköveteli az egy mandátumhoz szükséges szavazatszám, azaz a természetes küszöb átlépését, így bizonyos értelemben a német típusú, azaz a bejutási küszöb alóli mentességet biztosító rendszerek szem előtt tartják a mandátumok mögött álló választók egyenlőségét, hovatartozástól függetlenül. A kedvezmény ezen rendszerekben tulajdonképp a törvényhozás fragmentációját, azaz az ún. weimarizációt megelőzni hivatott, törpepártokat kizáró, a természetes arányosság felett meghúzott határvonal alól ad kivételt a kisebbségi pártok számára.

A politikai versenyt vizsgálva, a kisebbségi jelölőszervezetek az általános politikai arénában mérettetnek meg a klasszikus ideológiai alapon szerveződő politikai pártokkal, azaz a kisebbségi választónak a szavazófülkében politikai alapon választania kell esetleges ideológiai és kisebbségi preferenciái között (megjegyezzük a két szavazatra tekintettel a kisebbségi választó akár meg is oszthatja szavazatát, listán kifejezve kisebbségi, míg körzete egyéni jelöltjei vonatkozásában kifejezve ideológiai preferenciáját).

Az ilyen küszöb alóli mentességet biztosító rendszerek tehát nem tartalmaznak külön rendelkezéseket az aktív választójog vonatkozásában, mindezek okán előnyük, hogy viszonylag egyszerűek, könnyen üzemeltethetők, nincs ugyanis szükség külön választási infrastruktúrára, választókerület kialakítására, választói regiszterre.

A némethez hasonló, a választások listás ágán belül kedvezményt nyújtó rendszerek a passzív választójog, azaz a választható pártok vonatkozásában tartalmaznak speciális választójogi szabályokat azzal, hogy a kisebbséginek minősülő pártokra kedvezőbb bejutási feltételek – jelen esetben mentesülés az 5%-os, ún. bejutási küszöb alól – vonatkoznak. Az ilyen választási rendszerekben kulcskérdés a kedvezményezettek körének meghatározása, illetve annak módja, hogy miként dől el az, hogy kikre, mely jelölőszervezetekre vonatkozik a választójogi kedvezmény.

A német választási rendszer kisebbségi pártokat illetően a jelöltek összességét, a jelölő pártot és listáját vizsgálja abból a szempontból, hogy az ténylegesen kisebbségi-e. Ennek a vizsgálatnak az egyik kritériuma, mint láthatjuk, hogy az adott párt tagsága, szervezete, többsége az adott kisebbség soriból kerüljön ki. Egyebekben a kisebbségi pártok meghatározására konkrét törvényi szempontrendszer, objektív mércék nincsenek, arról az illetékes választási bizottság dönt, azaz egyedi jogalkalmazói kérdés. A brandenburgi választási rendszer ugyanakkor ebből a szempontból némileg eltér a szövetségi és a schleiswig-holsteini tartományi rendszertől. Itt a kisebbségi jelleg meghatározása némi hasonlóságot mutat a szingapúri választási rendszer GRC körzeteiben állított kisebbségi jelöltekével, tekintettel arra, hogy a kisebbségi jellegről az adott kisebbség soraiból álló bizottság tesz javaslatot, amit egyfajta többlet garanciának is tekinthetünk.

A rendszerről megállapíthatjuk tehát, hogy politikai verseny szempontjából az általános politikai verseny felé nyitott, ugyanakkor a kisebbség vonatkozásában nem a mainstream politikai verseny leképeződését láthatjuk, mint például Új-Zélandon, hanem a kisebbségi párt és a mainstream ideológiai alapú politikai pártok versenyét. A kisebbség szempontjából az aktív választójogot illetően a rendszer teljesen nyitott, azaz nem kisebbségiek is szavazhatnak a kisebbségi listára. A német gyakorlat, mint láthatjuk, ezt nem tekinti negatív tényezőként, hanem úgy, mint a többségi társadalomhoz tartozók azon lehetőségére, hogy a kisebbség integrációját elősegítsék. A kisebbség szempontjából a passzív választójogot illetően a rendszer kvázi nyitott, ugyanis a listák vonatkozásában nincs konkrét, objektív jogi előírás, így arra akár nem-kisebbségiek is felkerülhetnek, ugyanakkor túl sok nem-kisebbségi jelölt esetén felmerülhet a kisebbségi jelleg hiánya az illetékes jogalkalmazó szervek részéről és ezzel együtt a kedvezményezett státus elutasításának lehetősége is.

A rendszer hátrányaként esetlegesen a kedvezményes tulajdonságát határozhatjuk meg, azaz azt, hogy a kisebbség politikai részvétele szempontjából nem minden esetben hatékony és eredményez mandátumot. Amennyiben bizonyos „kritikus tömeget” nem ér el az adott kisebbség, és ezzel együtt saját politikai bázisa (ahol a „mainstream” nagy pártok is ellenfelei a kisebbségi pártnak) akkor a rendszer teljesen hatástalan. A német típusú rendszerekre különösen igaz, hogy „önmaguktól nem működnek”, azaz ott kellően hatékony az rendszer, ahol a jogon kívüli társadalmi-politikai viszonyok, illetve a kedvezményben részesíteni kívánt kisebbség létszáma legalább a reális esélyét felveti a tényleges mandátumszerzésre, melynek hiányában a német típusú rendszerek „tényleges jelentéstartalom nélküli díszfejezetei” lehetnek a választójogi törvénynek.

A fenti megállapításinkat erősíti a német rendszerhez hasonlóan a bejutási küszöb alóli mentességet, mint kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályt alkalmazó Szerbia vonatkozásában a Nemzeti Kisebbségek védelméről szóló Keretegyezmény Tanácsadó Bizottsága által ACFC/OP/IV(2019)001 szám alatt készült legutóbbi vélemény, melyben a Bizottság a 2. számú tematikus kommentárjában foglaltakra hivatkozva általánosan, elvi éllel kiemelte az ilyen rendszerek potenciálisan negatív hatását a nemzeti kisebbségek részvételére a választási folyamatban, melyet megfelelően figyelembe kell venni, és általánosságban tanácsos megfelelő időszakonként felülvizsgálni a választási jogszabályokat, annak érdekében hogy azok megfelelően tükrözzék a társadalom fejlődését, a nemzeti kisebbségek igényeit. Alapvető fontosságú, hogy a választási jogszabályok tervezeteinek kidolgozása, és a jogszabály végrehajtásának monitoringja során a kormányzat konzultáljon a nemzeti kisebbségekkel, köztük a kisebb lélekszámúakkal is.[49] Megjegyezzük ugyanakkor, hogy a Tanácsadó Bizottság 2. számú tematikus kommentárja azt is leszögezi, hogy a bejutási küszöb alóli mentesség biztosítása alapvetően hasznos a nemzeti kisebbségek választott testületeiben történő részvétele szempontjából.[50]

Bibliográfia

Cservák Csaba: Kormányzati és választási rendszer (avagy demokratikus hatalomgyakorlás komplex rendszere nemzetközi kitekintésben) PhD dolgozat, SZTE-ÁJTK Doktori Iskola, 2010.

Móré Sándor: Nemzetiségek a mai Magyarországon – politikai képviseletük, érdekképviseletük és jogvédelmük, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

Egyéb források

Council of Europe: ACFC, Thematic Commentary, No. 2.

Ahnengalerie, Die Partei, SSW, https://www.ssw.de/die-partei/geschichte/ahnengallerie (letöltés ideje: 2021. szeptember 27.)

Bundeswahl 2021, Ergebnisse, Der Bundeswahlleiter, 2021, https://www.bundeswahlleiter.de/bundestagswahlen/2021/ergebnisse/bund-99.html (letöltés ideje: 2021. szeptember 27.)

Bundeswahl 2021, Gewählte Abgeordnete, Der Bundeswahlleiter, 2021, https://www.bundeswahlleiter.de/bundestagswahlen/2021/gewaehlte/bund-99/land-1.html#cc996bbb-1ca4-4520-a069-797120094f54 (letöltés ideje: 2021. szeptember 27.)

Die dänische Minderheit, Schleswig-Holsteinischer Landtag, https://www.landtag.ltsh.de/parlament/daenische-minderheit/ (letöltés ideje: 2021. április 24.)

Der Landtag – Die Parlamentszeitschrift für Schleiswig-Holstein, Umbau in Kiel, Neues Parlament, neues Kabinett, Schleiswig-Holsteinischer Landtag, 2022. Juli, 27. Online elérhető: https://www.landtag.ltsh.de/export/sites/ltsh/aktuelles/landtagszeitschrift/zeitschrift_download/derlandtag-2022-02.pdf (letöltés ideje: 2022. december 25.)

Deutsche Sinti und Roma, Die Beauftrage der Bundesregierung für Aussiedlerfragen und nationale Minderheiten, https://www.aussiedlerbeauftragter.de/Webs/AUSB/DE/themen/minderheiten-sprachgruppen/sinti-und-roma/sinti-und-roma.html;jsessionid=63B221AFB507C2BC30510BD8EFE80710.2_cid364 (letöltés ideje: 2021. április 24.)

Deutscher Bundestag: Kriterien für die Anerkennung nationaler Minderheiten, Wissenschaftliche Dienste, Berlin, Deutscher Bundestag, WD 3-3000-067/09, 2009; Online elérhető: https://www.bundestag.de/resource/blob/418438/81e43b425de854eda21f13759f9c3f5b/wd-3-067-09-pdf-data.pdf (letöltés ideje: 2021. április 24.)

Council of Europe: Advisory Comittee on the Framework Convention for the Protection of National Minorities, 26 June 2019., ACFC/OP/IV(2019)001

Geschichte des SSW, SSW, https://www.ssw-sh.de/ueber-uns/geschichte (letöltés ideje: 2021. április 28.)

Fehndrich, Martin: 50 Jahre Erklärungen über die allgemeinen Rechte der dänischen Minderheit, Wahlen, Wahlrecht und Wahlsysteme, 2005, https://www.wahlrecht.de/news/2005/08.htm (letöltés ideje: 2021. április 28.)

Jetzt kommt der Norden!, SSW, 2021, https://www.ssw.de/themen/jetzt-kommt-der-norden-2 (letöltés ideje: 2021. szeptember 27.)

Minderheiten und Schleswig-Holstein müssen besser in Berlin vertreten werden, SSW, 2021, https://www.ssw.de/themen/minderheiten-und-schleswig-holstein-muessen-besser-in-berlin-vertreten-werden (letöltés ideje: 2021. szeptember 27.)

Nationale Minderheiten, Der Bundeswahlleiter, https://www.bundeswahlleiter.de/service/glossar/n/nationale-minderheiten.html#id-0 (letöltés ideje: 2021. április 24.)

Nationale Minderheiten in Deutschland. Bundesministerium des Innern und für Heimat, https://www.bmi.bund.de/DE/themen/heimat-integration/minderheiten/minderheiten-in-deutschland/minderheiten-in-deutschland-node.html (letöltés ideje: 2021. április 24.)

SSW stimmt für Teilnahme an der Bundestagswahl 2021, Der Nordschleswiger, 2020, https://www.nordschleswiger.dk/de/deutschland-suedschleswig/ssw-stimmt-fuer-teilnahme-bundestagswahl-2021 (letöltés ideje: 2021. április 24.)

SSW: Deine Stimme für Schleswig-Holstein, Wahlprogramm des SSW zur Bundestagswahl am 26. September 2021, SSW, 2021, 3. Online letölthető: https://www.ssw.de/bundestagswahl (letöltés ideje: 2021. április 28.)

Hivatkozások

  1. Ld.: Magyar Nemzet, LIX. évf., 68. szám, 1996. március 21., 5. ↑
  2. Ld. Nationale Minderheiten in Deutschland. Bundesministerium des Innern und für Heimat, https://www.bmi.bund.de/DE/themen/heimat-integration/minderheiten/minderheiten-in-deutschland/minderheiten-in-deutschland-node.html (letöltés ideje: 2021. április 24.) ↑
  3. Ld. Die dänische Minderheit, Schleswig-Holsteinischer Landtag, https://www.landtag.ltsh.de/parlament/daenische-minderheit/ (letöltés ideje: 2021. április 24.) ↑
  4. Ld. Deutsche Sinti und Roma, Die Beauftrage der Bundesregierung für Aussiedlerfragen und nationale Minderheiten, https://www.aussiedlerbeauftragter.de/Webs/AUSB/DE/themen/minderheiten-sprachgruppen/sinti-und-roma/sinti-und-roma.html;jsessionid=63B221AFB507C2BC30510BD8EFE80710.2_cid364 (letöltés ideje: 2021. április 24.) ↑
  5. Németország Alaptörvénye (GG) 51. cikk német nyelven: „(1) Der Bundesrat besteht aus Mitgliedern der Regierungen der Länder, die sie bestellen und abberufen. Sie können durch andere Mitglieder ihrer Regierungen vertreten werden.(2) Jedes Land hat mindestens drei Stimmen, Länder mit mehr als zwei Millionen Einwohnern haben vier, Länder mit mehr als sechs Millionen Einwohnern fünf, Länder mit mehr als sieben Millionen Einwohnern sechs Stimmen.(3) Jedes Land kann so viele Mitglieder entsenden, wie es Stimmen hat. Die Stimmen eines Landes können nur einheitlich und nur durch anwesende Mitglieder oder deren Vertreter abgegeben werden.” ↑
  6. Németország Alaptörvénye (GG) 38. cikk (1) bekezdés német nyelven: „Die Abgeordneten des Deutschen Bundestages werden in allgemeiner, unmittelbarer, freier, gleicher und geheimer Wahl gewählt. Sie sind Vertreter des ganzen Volkes, an Aufträge und Weisungen nicht gebunden und nur ihrem Gewissen unterworfen.” ↑
  7. Németország választási törvénye (BWahlG) 1. § német nyelven: „(1) Der Deutsche Bundestag besteht vorbehaltlich der sich aus diesem Gesetz ergebenden Abweichungen aus 598 Abgeordneten. Sie werden in allgemeiner, unmittelbarer, freier, gleicher und geheimer Wahl von den wahlberechtigten Deutschen nach den Grundsätzen einer mit der Personenwahl verbundenen Verhältniswahl gewählt.(2) Von den Abgeordneten werden 299 nach Kreiswahlvorschlägen in den Wahlkreisen und die übrigen nach Landeswahlvorschlägen (Landeslisten) gewählt.” ↑
  8. Németország választási törvénye (BWahlG) 4. § német nyelven: „Jeder Wähler hat zwei Stimmen, eine Erststimme für die Wahl eines Wahlkreisabgeordneten, eine Zweitstimme für die Wahl einer Landesliste.” ↑
  9. Cservák Csaba: Kormányzati és választási rendszer (avagy demokratikus hatalomgyakorlás komplex rendszere nemzetközi kitekintésben) PhD dolgozat, SZTE-ÁJTK Doktori Iskola, 2010, 105–106. ↑
  10. Uo. ↑
  11. A bejutási küszöb vonatkozásában kedvezményt vagy mentességet alkalmazó más országok választójogi megoldásairól ld. még: Móré Sándor: Nemzetiségek a mai Magyarországon – politikai képviseletük, érdekképviseletük és jogvédelmük, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020, 58–59. ↑
  12. Németország választási törvénye (BWahlG) 6. § (3) bekezdés német nyelven: „Bei Verteilung der Sitze auf die Landeslisten werden nur Parteien berücksichtigt, die mindestens 5 Prozent der im Wahlgebiet abgegebenen gültigen Zweitstimmen erhalten oder in mindestens drei Wahlkreisen einen Sitz errungen haben. Satz 1 findet auf die von Parteien nationaler Minderheiten eingereichten Listen keine Anwendung.” ↑
  13. Németország választási törvénye (BWahlG) 20. § (2) bekezdés német nyelven: „Kreiswahlvorschläge von Parteien müssen von dem Vorstand des Landesverbandes oder, wenn Landesverbände nicht bestehen, von den Vorständen der nächstniedrigen Gebietsverbände, in deren Bereich der Wahlkreis liegt, persönlich und handschriftlich unterzeichnet sein. Kreiswahlvorschläge der in § 18 Abs. 2 genannten Parteien müssen außerdem von mindestens 200 Wahlberechtigten des Wahlkreises persönlich und handschriftlich unterzeichnet sein; die Wahlberechtigung muß im Zeitpunkt der Unterzeichnung gegeben sein und ist bei Einreichung des Kreiswahlvorschlages nachzuweisen. Das Erfordernis von 200 Unterschriften gilt nicht für Kreiswahlvorschläge von Parteien nationaler Minderheiten.” ↑
  14. Németország választási törvénye (BWahlG) 27. § (1) bekezdés német nyelven: „Landeslisten können nur von Parteien eingereicht werden. Sie müssen von dem Vorstand des Landesverbandes oder, wenn Landesverbände nicht bestehen, von den Vorständen der nächstniedrigen Gebietsverbände, die im Bereich des Landes liegen, bei den in § 18 Abs. 2 genannten Parteien außerdem von 1 vom Tausend der Wahlberechtigten des Landes bei der letzten Bundestagswahl, jedoch höchstens 2.000 Wahlberechtigten, persönlich und handschriftlich unterzeichnet sein. Die Wahlberechtigung der Unterzeichner eines Wahlvorschlages einer der in § 18 Abs. 2 genannten Parteien muß im Zeitpunkt der Unterzeichnung gegeben sein und ist bei Einreichung der Landesliste nachzuweisen. Das Erfordernis zusätzlicher Unterschriften gilt nicht für Landeslisten von Parteien nationaler Minderheiten.” ↑
  15. „Bei Bundestagswahlen stellt der Bundeswahlausschuss in seiner Sitzung am 79. Tag vor der Wahl fest, ob eine Partei für die jeweils bevorstehende Wahl als solche anzuerkennen ist und ob sie möglicherweise den Status einer Partei nationaler Minderheiten beanspruchen kann.” Ld. Nationale Minderheiten, Der Bundeswahlleiter, https://www.bundeswahlleiter.de/service/glossar/n/nationale-minderheiten.html#id-0 (letöltés ideje: 2021. április 24.) ↑
  16. Deutscher Bundestag: Kriterien für die Anerkennung nationaler Minderheiten, Wissenschaftliche Dienste, Berlin, Deutscher Bundestag, WD 3-3000-067/09, 2009; Online elérhető: https://www.bundestag.de/resource/blob/418438/81e43b425de854eda21f13759f9c3f5b/wd-3-067-09-pdf-data.pdf (letöltés ideje: 2021. április 24.) ↑
  17. Uo. 5–6. ↑
  18. BVerfGE 6, 84 (97) „Die Benachteiligung von politischen Parteien beim Verhältnisausgleich durch § 6 Abs. 4 kann auch nicht dadurch verfassungswidrig werden, daß § 6 Abs. 4 Satz 2 eine Ausnahme für die Parteien nationaler Minderheiten statuiert. Wäre diese Ausnahme unzulässig, so würde daraus höchstens folgern, daß § 6 Abs. 4 Satz 2 ungültig sein würde, nicht aber könnte daraus gefolgert werden, daß § 6 Abs. 4 Satz 1 ungültig ist, oder daß Ausnahmen für weitere Parteien gemacht werden müßten. Bei den Parteien nationaler Minderheiten liegen besondere Verhältnisse vor, die mit der Situation anderer kleiner Parteien nicht zu vergleichen sind. Die Merkmale der großen Stimmenzahl oder der Direktmandate erlangt eine Partei erst im und durch den Wahlvorgang, während das Merkmal, das die Parteien nationaler Minderheiten von allen anderen Parteien unterscheidet, außerhalb des Wahlvorgangs liegt. Es handelt sich also um nicht vergleichbare Tatbestände. Der Gleichheitssatz verbietet nicht, Parteien wegen eines Kriteriums, das in einem anderen Bereich liegt zum Verhältnisausgleich zuzulassen, wenn Parteien mit geringer Stimmenzahl und Parteien ohne örtliche Schwerpunkte davon ausgeschlossen werden. Der Gleichheitssatz gebietet andererseits auch nicht, daß für alle Parteien, die sich durch Merkmale charakterisieren lassen, die außerhalb des Wahlvorganges liegen, eine Ausnahme gemacht wird, wenn eine Partei ausnahmsweise zum Verhältnisausgleich zugelassen wird, weil sie eine nationale Minderheit repräsentiert. Es liegt im Ermessen des Gesetzgebers, ob er eine Partei ohne Rücksicht auf die erzielte Stimmenzahl und die Erringung von Direktmandaten wegen politischer Umstände, die eine besondere Regelung gerade im Wahlverfahren rechtfertigen, für parlamentswürdig erachtet oder nicht. Ein Verstoß gegen den Grundsatz der gleichen Wahl könnte in einer solchen Ausnahme nur dann gefunden werden, wenn die Kriterien, die den Anlaß für die besondere Regelung geben, auch für andere Parteien zutreffen würden” ↑
  19. BVerfGE 6, 84 (98) „Das ist im Verhältnis der Parteien nationaler Minderheiten zu anderen politischen Parteien nicht der Fall. Die Lage der nationalen Minderheit, die deutsche Staatsangehörigkeit mit fremder Volkszugehörigkeit verbindet, ist innerstaatlich einzigartig, da das Völkerrecht und unter Umständen ein fremder Staat, dessen Volkstum die Minderheit zugehört, Interesse an ihrem Status nimmt. Es ist darum ein die wahlrechtliche Sonderregelung hinreichend rechtfertigendes Anliegen des Gesetzgebers, der nationalen Minderheit zur Vertretung ihrer spezifischen Belange die Tribüne des Parlaments zu eröffnen, wenn sie nur die für ein Mandat erforderliche Stimmenzahl aufbringt. Auch die Rücksicht auf die Behandlung deutscher nationaler Minderheiten in fremden Staaten durch den ausländischen Gesetzgeber kann es sehr wohl rechtfertigen, Parteien nationaler Minderheiten von der Sperrklausel beim Verhältniswahlrecht auszunehmen (vgl. BVerfGE 5, 83).” ↑
  20. BVerfG, 17.11.2004 – 2 BvL 18/02 Rn. 31. „Im Übrigen ist nicht von vornherein ausgeschlossen, dass die mit der Privilegierung verfolgte Integration der nationalen Minderheit in legitimer Weise auch dadurch gefördert werden kann, dass Wähler, die nicht selbst der dänischen Minderheit angehören, das Integrationsanliegen durch eine Stimmabgabe zu Gunsten von Parteien dieser Minderheit unterstützen. Dem integrationspolitischen Anliegen, der nationalen Minderheit eine eigene Vertretung im Landesparlament zu sichern” ↑
  21. Ld. Ahnengalerie, Die Partei, SSW, https://www.ssw.de/die-partei/geschichte/ahnengallerie (letöltés ideje: 2021. szeptember 27.) ↑
  22. Stefan Seidler 2021-es megválasztását illetően ld. Bundeswahl 2021, Gewählte Abgeordnete Der Bundeswahlleiter, 2021, https://www.bundeswahlleiter.de/bundestagswahlen/2021/gewaehlte/bund-99/land-1.html#cc996bbb-1ca4-4520-a069-797120094f54 (letöltés ideje: 2021. szeptember 27.) ↑
  23. Ld. SSW: Deine Stimme für Schleswig-Holstein, Wahlprogramm des SSW zur Bundestagswahl am 26. September 2021, SSW, 2021, 3. Online letölthető: https://www.ssw.de/bundestagswahl (letöltés ideje: 2021. április 28.) ↑
  24. Ld. SSW stimmt für Teilnahme an der Bundestagswahl 2021, Der Nordschleswiger, 2020, https://www.nordschleswiger.dk/de/deutschland-suedschleswig/ssw-stimmt-fuer-teilnahme-bundestagswahl-2021 (letöltés ideje: 2021. április 24.) ↑
  25. Ld. Minderheiten und Schleswig-Holstein müssen besser in Berlin vertreten werden, SSW, 2021, https://www.ssw.de/themen/minderheiten-und-schleswig-holstein-muessen-besser-in-berlin-vertreten-werden (letöltés ideje: 2021. szeptember 27.) ↑
  26. Ld. Bundeswahl 2021, Ergebnisse, Der Bundeswahlleiter, 2021, https://www.bundeswahlleiter.de/bundestagswahlen/2021/ergebnisse/bund-99.html (letöltés ideje: 2021. szeptember 27.) és Jetzt kommt der Norden!, SSW, 2021, https://www.ssw.de/themen/jetzt-kommt-der-norden-2 (letöltés ideje: 2021. szeptember 27.) ↑
  27. Schleiswig-Holstein szövetségi tartomány választási törvénye (LWahlG) 1. § (1) bekezdés német nyelven: „Der Landtag besteht vorbehaltlich der sich aus diesem Gesetz ergebenden Abweichungen aus 69 Abgeordneten. 35 Abgeordnete werden durch Mehrheitswahl in den Wahlkreisen, die übrigen durch Verhältniswahl aus den Landeslisten der Parteien auf der Grundlage der im Land abgegebenen Zweitstimmen und unter Berücksichtigung der in den Wahlkreisen erfolgreichen Bewerberinnen und Bewerbern gewählt.” ↑
  28. Schleiswig-Holstein szövetségi tartomány választási törvénye (LWahlG) 1. § (2) bekezdés német nyelven: „Jede Wählerin und jeder Wähler hat zwei Stimmen, eine Erststimme für die Wahl einer Bewerberin oder eines Bewerbers im Wahlkreis, eine Zweitstimme für die Wahl einer Landesliste.” ↑
  29. Ld.: Schleiswig-Holstein szövetségi tartomány választási törvénye (LWahlG) 2-3 §§ ↑
  30. Schleiswig-Holstein szövetségi tartomány választási törvénye (LWahlG) 3. § (1) bekezdés német nyelven: „An dem Verhältnisausgleich nimmt jede Partei teil, für die eine Landesliste aufgestellt und zugelassen worden ist, sofern für sie in mindestens einem Wahlkreis eine Abgeordnete oder ein Abgeordneter gewählt worden ist oder sofern sie insgesamt fünf v. H. der im Land abgegebenen gültigen Zweitstimmen erzielt hat. Diese Einschränkungen gelten nicht für Parteien der dänischen Minderheit.” ↑
  31. Ld. Geschichte des SSW, SSW, https://www.ssw-sh.de/ueber-uns/geschichte (letöltés ideje: 2021. április 28.) ↑
  32. Ld. Fehndrich, Martin: 50 Jahre Erklärungen über die allgemeinen Rechte der dänischen Minderheit, Wahlen, Wahlrecht und Wahlsysteme, 2005, https://www.wahlrecht.de/news/2005/08.htm (letöltés ideje: 2021. április 28.) ↑
  33. Deutsch-Dänisches Papier vom 28. März 1955. I. fejezet 2. pont német nyelven: „Die Bundesregierung setzt sich dafür ein, daß die im Bundeswahlgesetz vom 8.7.1953 (BGBl. I S. 470) in § 9 Abs. 5 zu Gunsten der nationalen Minderheiten getroffenen Regelung in das künftige Bundeswahlrecht übernommen wird.” ↑
  34. Deutsch-Dänisches Papier vom 28. März 1955. I. fejezet 3. pont a) alpont német nyelven: „Die Landesregierung Schleswig-Holstein hat die Bundesregierung davon unterrichtet, daß sie bereit ist: 4a) darauf hinzuwirken, daß der Schleswig-Holsteinische Landtag eine Ausnahmebestimmung von der 5 %-Klausel in § 3 des Schleswig-Holsteinischen Landeswahlgesetzes in § 3 des Schleswig-Holsteinischen Landeswahlgesetzes zu Gunsten der dänischen Minderheit baldmöglichst beschließt,” ↑
  35. LVerfG 9/12 (13.09.2013) Leitsatz 1. német nyelven: „Eine Partei ist eine Partei der dänischen Minderheit, wenn sie aus der Minderheit hervorgegangen ist und sie gegenwärtig personell von der Minderheit getragen wird sowie programmatisch von ihr geprägt ist. Dies ist für jede Landtagswahl erneut zu prüfen. Der SSW war bei der Wahl zum 18. Schleswig Holsteinischen Landtag eine Partei der dänischen Minderheit.” ↑
  36. LVerfG 9/12 (13.09.2013) Leitsatz 2. német nyelven: „Differenzierungen der Wahlgleichheit – etwa durch die 5% Klausel oder eine Rückausnahme hiervon – bedürfen zu ihrer Rechtfertigung eines besonderen, sachlich legitimierten, „zwingenden” Grundes. Dieselben Maßstäbe gelten für die Chancengleichheit der Parteien (im Anschluss an Urteil vom 30. August 2010 LVerfG 1/10 , Rn. 142 m.w.N. zur Rspr. des BVerfG, LVerfGE 21, 434 ff. = SchlHA 2010, 276 ff. = NordÖR 2010, 401 ff. = JZ 2011, 254 ff., Juris Rn. 148 ff.).” ↑
  37. LVerfG 9/12 (13.09.2013) Leitsatz 5. német nyelven: „Die einfachgesetzlich geregelte 5% Klausel verletzt nicht die Gleichheit der Wahl und die Chancengleichheit der Parteien. Sie ist durch den Zweck legitimiert, die Funktionsfähigkeit des Landtages und die Integrationsfunktion der Parteien zu sichern und verstößt nicht gegen den Grundsatz der Verhältnismäßigkeit.” ↑
  38. LVerfG 9/12 (13.09.2013) Leitsatz 6. német nyelven: „Die Befreiung der Parteien der dänischen Minderheit in § 3 Abs. 1 Satz 2 LWahlG als Rückausnahme von der 5% Klausel berührt zwar die Wahlrechtsgleichheit in ihrer Ausprägung als Erfolgswertgleichheit und die Chancengleichheit der Parteien. Die Regelung ist aber durch die Schutzpflicht des Landes für die politische Mitwirkung der nationalen dänischen Minderheit nach Art. 5 Abs. 2 LV legitimiert und verstößt nicht gegen den Grundsatz der Verhältnismäßigkeit.” ↑
  39. Ld. Geschichte des SSW ↑
  40. Ld. Uo. ↑
  41. Ld. Uo. ↑
  42. Ld. Der Landtag – Die Parlamentszeitschrift für Schleiswig-Holstein, Umbau in Kiel, Neues Parlament, neues Kabinett, Schleiswig-Holsteinischer Landtag, 2022. Juli, 27. Online elérhető: https://www.landtag.ltsh.de/export/sites/ltsh/aktuelles/landtagszeitschrift/zeitschrift_download/derlandtag-2022-02.pdf (letöltés ideje: 2022. december 25.) ↑
  43. Brandenburg szövetségi tartomány választási törvénye (BbgLWahlG) 1. § (1) bekezdés német nyelven: „Der Landtag besteht vorbehaltlich der sich aus diesem Gesetz ergebenden Abweichungen aus 88 Abgeordneten. 44 Abgeordnete werden durch Mehrheitswahl in den Wahlkreisen, die übrigen durch Verhältniswahl nach den Landeslisten der Parteien, politischen Vereinigungen oder Listenvereinigungen auf der Grundlage der im Land abgegebenen Stimmen und unter Berücksichtigung der in den Wahlkreisen erfolgreichen Bewerber gewählt.” ↑
  44. Brandenburg szövetségi tartomány választási törvénye (BbgLWahlG) 1. § (2) bekezdés német nyelven: „Jeder Wähler hat zwei Stimmen, eine Erststimme für die Wahl eines Wahlkreisabgeordneten, eine Zweitstimme für die Wahl einer Landesliste.” ↑
  45. Brandenburg szövetségi tartomány választási törvénye (BbgLWahlG) 3. § (7) bekezdés német nyelven: „Haben Parteien, politische Vereinigungen und Listenvereinigungen Überhangmandate errungen, wird die Gesamtzahl der Abgeordneten über Absatz 6 hinaus für einen Verhältnisausgleich, höchstens jedoch bis zur Zahl 110 erhöht.” ↑
  46. Ld.: BbgLWahlG 1. § (1) bekezdés szövegében (160. lj.): „…Verhältniswahl nach den Landeslisten der Parteien, politischen Vereinigungen oder Listenvereinigungen…” ↑
  47. Brandenburg szövetségi tartomány választási törvénye (BbgLWahlG) 3. § (1) bekezdés német nyelven: „Bei der Verteilung der Sitze auf die Landeslisten werden nur Parteien, politische Vereinigungen und Listenvereinigungen berücksichtigt, die mindestens fünf vom Hundert der im Wahlgebiet abgegebenen gültigen Zweitstimmen erhalten oder mindestens in einem Wahlkreis einen Sitz errungen haben. Die Bestimmungen über die Sperrklausel nach Satz 1 finden auf die von Parteien, politischen Vereinigungen oder Listenvereinigungen der Sorben/Wenden eingereichten Landeslisten keine Anwendung. Ob eine Landesliste von Parteien, politischen Vereinigungen oder Listenvereinigungen eine Landesliste der Sorben/Wenden ist, entscheidet der Landeswahlausschuss auf Vorschlag des Präsidiums des Landtages nach Anhörung des Rates für Angelegenheiten der Sorben/Wenden nach § 5 des Sorben/Wenden-Gesetzes.” ↑
  48. Brandenburg szövetségi tartomány választási törvénye (BbgLWahlG) 5. § (1) bekezdés német nyelven: „Jeweils für die Dauer einer Wahlperiode des Landtages wird ein Rat für Angelegenheiten der Sorben/Wenden gewählt. Dieser besteht aus fünf Mitgliedern. Die nach Absatz 2 gewählten Mitglieder des Rates werden durch die Präsidentin oder den Präsidenten des Landtages in ihr Amt berufen. Bis zur Berufung des Rates für Angelegenheiten der Sorben/Wenden nimmt dessen Aufgaben der bisherige Rat wahr.” ↑
  49. Council of Europe: Advisory Comittee on the Framework Convention for the Protection of National Minorities, 26 June 2019., ACFC/OP/IV(2019)001 120. bekezdés 36. angol nyelven: „The Advisory Committee has noted over time that when electoral laws provide for a threshold requirement, its potentially negative impact on the participation of national minorities in the electoral process needs to be duly taken into account. It is generally advisable to carry out a periodical review to ensure that electoral laws adequately reflect developments in society and the needs of persons belonging to national minorities. It is essential that persons belonging to national minorities, including numerically smaller ones, are consulted in the process of drafting such legislation or monitoring its implementation. Electoral provisions aimed at promoting a balanced presence of women in elected bodies can be designed to have a positive impact on the participation of women belonging to national minorities in public affairs.” ↑
  50. Council of Europe: ACFC, Thematic Commentary, No. 2., 82. bekezdés angol nyelven: „The Advisory Committee has noted that when electoral laws provide for a threshold requirement, its potentially negative impact on the participation of national minorities in the electoral process needs to be duly taken into account.26 Exemptions from threshold requirements have proved useful to enhance national minority participation in elected bodies.” ↑

 

Beküldve:

KRE-DIt 2022/2 Absztraktok

Hittudományi absztraktok

Tóth-Gyóllai Dániel: Kérdőív lelkipásztori kompetenciákról, szolgálati területekről

2022. márciusában a Magyarországi Református Egyház Zsinati Elnökségi Tanácsa online kérdőíves (kvantitatív) kutatást indított a református lelkipásztorok között. A kutatás célja volt a lelkipásztori szolgálatot meghatározó kompetenciák (az MKKR deszkriptorainak megfelelően: a használt készségek, képességek, attitűdök, felelősségvállalás és autonómia, valamint ismeretek összessége), az ellátott szolgálati területek, valamint a magyarországi református lelkészképzés fejlesztését segítő szempontok gyűjtése. A 6 kérdéscsoportból összeálló kérdőívet kitöltő több, mint 300 lelkipásztor válaszainak kérdésenként való összesítéséről készített adatközlő munka célja elsősorban a későbbi értékelés alapjául szolgáló információk feltérképezése volt. E publikációban bemutatott eredmények ugyanakkor már ilyen formában is megannyi tanulsággal szolgálhatnak mind a kérdőívet kitöltő lelkészek, mind a gyülekezeti tagok, mind az egyházvezetés számára. A tanulmányban különböző jól átlátható listákat készítettünk a lelkészi kompetenciák és szolgálati területek kapcsán, melyeket a szolgálati tapasztalatuk felől közelítő lelkipásztorok véleménye alapján kivonatoltunk. E reprezentatív táblázatok és diagramok mögött álló tényleges adatokat kérésre minden érdeklődőnek szívesen hozzáférhetővé teszünk.

Kulcsszavak: kérdőív, online kutatás, kompetencia, lelkészi szolgálat, MRE, kvantitatív kutatás

Jogtudományi absztraktok

Cservák Csaba: A történeti alkotmányosság és a főispáni tisztség

A történelmi alkotmányokat íratlan alkotmányoknak is nevezik, szemben az írott alkotmányokkal, amelyek a másik fő kategóriát alkotják. Az első csoportban az alkotmány nem egyetlen dokumentum. Normái részben szokásszerűek. Ezeket a nép egyetértése emeli alkotmányos szintre. E tekintetben a magyar alkotmány hasonlít Nagy-Britannia történelmi alkotmányához.

A történeti alkotmány is tartalmaz erkölcsi érvelési elveket, amelyek a nép józan észhez kötődnek. Ezek a jövőbeni jogalkotás korlátjaként állnak.

A jogfolytonosság eszméje is összefonódik a Szent Korona elméletével. Más szóval a meglévő jogszabályok csak a meglévő szabályoknak megfelelően módosíthatók folyamatosan.

A korona elsősorban nem az uralkodó, hanem az államiság szimbóluma. Az alkotmányos monarchiákban az uralkodónak sokkal kisebb politikai súlya van, mint egy elnöknek egy elnöki rendszerben.

A közelmúltban a parlament visszaállította a megye kormánybiztosai számára a kormánybiztosi címet. A várnagyi tisztség – magyarul ispánnak nevezik -, a Történelmi Alkotmány szerint az egyik legfontosabb funkció volt. Történelmünk számos nagy személyisége töltötte be (pl. Hunyadi János, Rákócziék, Bercsényi Miklós, Andrássy Gyula.) Mai terminológiával élve ez a személy a központi kormányzat embere volt. A rendfenntartás végrehajtásáért felelős hivatalok vezetőjeként a király, majd – a kiegyezés után – a kormány nevezte ki.

Kulcsszavak: főispán, kormánymegbízott, történeti alkotmány, jogfolytonosság, Szent Korona

Cservák Csaba: Az Alkotmánybíróság igazságszolgáltatási szerepéről

Az alkotmánybíróságok ítélkezése szolgálhat-e az igazságszolgáltatás egyik formájaként? Az igazságszolgáltatás és a bíróság fogalmát kell elemeznünk. Egyes megközelítések szerint az igazságszolgáltatás egyfajta tevékenység, amelyet a bíróságok végeznek. Ha fordítva nézzük a dolgot, akkor az igazságszolgáltatási tevékenységet végző szervek bíróságoknak tekinthetők. A fentiekből legalábbis egyértelmű, hogy a bíráskodás és az igazságszolgáltatás között „szoros egyenértékűség” áll fenn. Az Alkotmány szerint a bíróságok bírói feladatokat látnak el.

Az igazságszolgáltatás monopóliuma a megsértett jogrend helyreállítása. Van egy olyan funkció, amelyet kvázi igazságszolgáltatásnak nevezhetünk. Egyes gondolkodók a jogállamiság fogalmát saját belátásuk szerint értelmezik. A valódi alkotmányjogi panasz intézménye az Alkotmánybíróságot a bírói oldalra szorította.

András Zs. Varga komoly érveket hoz fel a panasz alkotmányjogi jellegével kapcsolatban.

A legalapvetőbb erkölcsi normák elsősorban az alkotmányos alapjogokon keresztül olvadnak be a jogba. Az alkotmánybíráskodás ezért kapcsolódik az erkölcshöz.

Kulcsszavak: alkotmánybíráskodás, igazságszolgáltatás, bíróság, alkotmányjogi panasz, erkölcs

Farkas György Tamás: A német választási rendszer kisebbségekre vonatkozó rendelkezései szövetségi és tartományi szinten

A tanulmány a kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozást vizsgálja Németország választójogában. A Bundestag választások mellett azokat a szövetségi tartományi választójogi szabályozásokat is górcső alá veszi a tanulmány, melyeknél van speciális szabályozás a kisebbségekre. A tanulmány közvetlenül a vonatkozó német joganyag alapján ismerteti a választójogi szabályokat, elemzi azokat és von le következtetéseket.

Kulcsszavak: alkotmányjog, választójog, kisebbségi jog

Juhász Imre: Fiume példátlan fejlődése és ennek jogi háttere Giovanni de Ciotta polgármestersége idején

Fiume gazdag történelmét sokféle nézőpontból vizsgálták már. Sajnos azonban a külföldi irodalomban nem igazán hangsúlyos e történelem magyar vonatkozásainak bemutatása és elismerése. Jelen írás Giovanni de Ciotta vezetése alatt álló városra fókuszál, kiemelve Ciotta politikai pályafutásának a magyar Országgyűléssel kapcsolatba hozható epizódjait és polgármesteresége idejére eső városfejlesztési intézkedések legfontosabb állomásait. Ennek során jól látható, hogy a korabeli Magyarország e tárgyban született központi döntései és ezek végrehajtása szilárd törvényi alapokon álltak és a gazdasági és társadalmi élet szinte minden területére kiterjedtek.

Kulcsszavak: jogtörténet, Fiume, Magyar Királyság, magyar-horvát kiegyezés, Giovanni de Ciotta

Lajos Edina: A vallásszabadság és kereszténység európai megítéléséről, különös tekintettel a görög sajátosságokra

A vallásszabadság az egyik legfontosabb emberi jog. Mindenkinek joga van a gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadsághoz; ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint azt a szabadságot, hogy vallását vagy meggyőződését egyedül vagy másokkal együtt, nyilvánosan vagy magánéletben, istentisztelet, tanítás, gyakorlás és szertartás formájában kinyilvánítsa. Senkitől sem tagadható meg az oktatáshoz való jog. Az állam az oktatással és a tanítással kapcsolatban vállalt feladatai gyakorlása során tiszteletben tartja a szülők azon jogát, hogy gyermekeik számára saját vallási és világnézeti meggyőződésüknek megfelelő oktatást és nevelést biztosítsanak. Az [Egyezményben] meghatározott jogok és szabadságok gyakorlását nemen, fajon, bőrszínen, nyelven, valláson, politikai vagy más véleményen, nemzeti vagy társadalmi származáson, nemzeti kisebbséghez tartozáson, vagyoni, születési vagy más jogálláson alapuló megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.

A vallásszabadság az egyik legfontosabb emberi jog, az ortodox egyház szinte államegyház. A hitehagyást szigorúan büntetik.

Kulcsszavak: gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadság, emberi jogok, oktatás, ortodox kereszténység

Lajos Edina: Jogértelmezés és erkölcs

Miért szükséges értelmezni a jogot? Főképp azért, mert eleve a szövegeket interpretálni kell, a jog pedig nyelvi egységekben manifesztálódik. Másrészt mivel a megfogalmazott jog absztrakt, a jogalkalmazás során a törvényi tényállást össze kell egyeztetni a történeti tényállással, ez pedig szintén jogértelmezést igényel. Rövid tanulmányomban célom rávilágítani, hogy miként jelenik meg az erkölcs a jogértelmezés különféle módszerei során.

Az ún. Bielefeldi-körtől eredő, Pokol Béla, majd Cservák Csaba és Tóth J. Zoltán által tovább vitt jogértelmezési módszereket alapul véve teszek kísérletet annak feltárására, hogy milyen módon vonhatóak be – amennyiben ez lehetséges – erkölcsi normák a jogértelmezésen keresztül a jogalkalmazás világába.

Kulcsszavak: jogértelmezés, jogalkalmazás, erkölcs, alapvető jogok

Mercz Mónika: Alkotmányos identitás a tagállamokban – és az EU-ban?

Amikor az alkotmányos identitás mibenlétéről folytatunk diskurzust, figyelembe kell vennünk az Európai Unió kontextusában ennek megjelenési lehetőségeit. Az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) 4. cikk (2) bekezdése rögzíti, hogy „Az Unió (…) tiszteletben tartja az alapvető állami funkciókat, köztük az állam területi integritásának biztosítását, a közrend fenntartását és a nemzeti biztonság védelmét. Így különösen a nemzeti biztonság az egyes tagállamok kizárólagos feladata marad.” Cikkemben az alkotmányos identitás mibenlétét, valamint az alapvető állami funkciók tagállamokban való megnyilvánulásait szeretném feltárni. Feltevésem, hogy ha létrejönne az EU alkotmánya, beszélhetnénk az Európai Unió alkotmányos identitásáról. Történeti módszer segítségével értelmeztem a vonatkozó joganyagot, amelyet az Európai Unióra igyekeztem rávetíteni, így megvizsgálva, hogy van-e esély az Európai Unió alkotmányos identitásának kialakulására. Bár még nincsenek konkrét válaszok, a hamarosan ismét meginduló Konvent Európa jövőjéről valószínűleg meghatározó jelentőségű változásokat hoz majd a területen, így az alkotmányos identitás immáron EU-s és tagállami szintű kutatása továbbra is releváns téma marad az alkotmányjog tudománya számára.

Kulcsszavak: alkotmányos identitás, alapvető állami funkciók, szuverenitás, állami szervek, Európai Unió

Ronga Adrienn: A halálbüntetés napjaink büntetőjogi szankciórendszerében való alkalmazása nemzetközi kitekintésben

Jelen tanulmány az élethez és emberi méltósághoz való jog vizsgálata körében a halálbüntetés jelenlegi nemzetközi megítélésével és elfogadottságával foglalkozik, mely az élethez való jog, mint leglényegesebb alapjog, valamint az állam büntetőjogi igényének, társadalomvédelmi funkciójának kollízióját eredményezi. Ez az alkotmányjogi konfliktus a világ szinte mindegyik országában lényegi és kulcsfontosságú alkotmányjogi kérdésként jelentkezett és jelentkezik a mai napig is, amit országtól és korszaktól függően sokféleképpen oldottak fel akár az élethez való jog, akár az állam büntetőjogi igényének, társadalomvédelmi funkciójának javára. Jelen tanulmány célja, hogy globális kitekintést adjon a halálbüntetés büntetőjogi szankciórendszerben betöltött szerepéről.

Kulcsszavak: emberi méltóság, élethez való jog, halálbüntetés, alkotmányjog, büntetőjog

Schmidt László: A hatályos magyar civilisztikai és kánonjogi jogszabályok összehasonlítása, az új Egyháztörvény és az ehhez kapcsolódó egyes alkotmánybírósági és EJEB döntések bemutatása

Államalapító Szent István királyunk több, mint 1000 évvel ezelőtt bevezette Magyarországot a keresztény Európába. Szent István országa a kereszténységre épült, a római katolikus keresztény vallás sokáig kizárólagos volt az országban. Mindez elképzelhetetlen lenne a jelen világában, ahol a vallásszabadság és a szekularizáció alapvetés. Ezzel együtt a mai napig nagyon fontos társadalmi kohéziós ereje van a vallásnak, és a (katolikus) egyház is számos oktatási, kulturális, szociális feladatot lát el, együttműködve az állammal. A világi és egyházi jog így együtt is és egymás mellett is szükséges, hogy érvényesüljön. Tanulmányomban bemutatom és összehasonlítom a kánonjogi és a magyar (polgári jogi) jogszabályokat hatályuk, megalkotásuk, valamint a cselekvőképességre, jogi személyekre, és a jognyilatkozatokra vonatkozóan. A fentieken túl a katolikus egyházra vonatkozó magyar szabályozást is áttekintem a rendszerváltozástól kezdődően a legújabb szabályozásig, az ehhez kapcsolódó Alkotmánybírósági és Emberi Jogi Bírósági döntésekkel együtt.

Kulcsszavak: vallásszabadság, szekularizáció, katolikus egyház, kánonjog, polgári jog

Történelemtudományi absztraktok

Balogh Atilla: Harc a lángok ellen – A Keresztes-Fischer Ferenc vezette Belügyminisztérium tűzrendészeti politikája (1931–1935)

A téma a mai napig számos fehér foltot tartalmazott a történelemtudomány területén. A célkitűzés az volt, hogy új tudományos eredmények szülessenek, amelyek által jobban megérthető legyen, hogy e szakpolitikai terület hogyan működött ezekben az években. A források (levéltári források, jogforrások, korabeli szakcikkek stb.) tükrében elmondható, hogy a szakterület problémáinak egy részét megoldotta a belügyi tárca. A megoldatlan problémák leginkább a pénz- és időhiány, valamint a belügyi tárca túlterheltsége következtében voltak jelen. A tűzoltóképzés érte el az egyik legnagyobb eredményt. A tűzoltóságok és egyéb hatóságok, közegek közötti hatásköri problémák megoldása kapcsán is jelentős előrelépés történt.

Kulcsszavak: tűzoltóság, tűzoltók, Belügyminisztérium, nagy gazdasági világválság, Keresztes-Fischer Ferenc

Bödő Krisztián: „Róna határja tágas és igen termékeny” – Besnyő, az ercsi uradalom egyik pusztája

A 18. század végétől az ercsi uradalomban gazdálkodó Lilien báró a racionális elvek alapján fejlesztette a gazdaságot. Az uradalom része volt Besnyő puszta is. Hogyan alakult ennek a pusztának a története? Hogyan alakult át a funkciója az évszázadok során? Amíg a 18. század elején a pusztát csupán arra használták, hogy juhokat legeltessenek rajta meglehetősen kevés bérleti díjért, addig a 18. század második felében már tervszerűbb gazdálkodást és növénytermesztést is folytattak a bérlők. A 19. században Lilien báró, az akkor már két részre szakadt pusztát elgondolásai szerint integrálta az uradalomba, a földeken intenzív növénytermesztés kezdődött, a külső részeken értékesíthető gabonanövényeket termesztettek, a belső részeken takarmánynövényeket. A pusztán megjelentek az alkalmazottak is, akiknek feladataik közé tartozott a földek és a begyűjtött termény őrzése.

Kulcsszavak: mezőgazdaság, mezőgazdasági reform, földművelés, állattenyésztés, majorság

Juhász Eszter: Oslay József Oswald OFM, az Egri Norma és a Ferences Szegénygondozó Nővérek (Congregatio Sororum Pauperibus Succurrentium) rendjének alapítása

A két háború közötti Magyarországon az első világháborús vereség, az Őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság, Trianon, a területi, népességi, gazdasági veszteségek alapvető társadalmi és gazdasági változásokat eredményeztek. Talán éppen ennek köszönhető, hogy a korszakban meglehetősen pezsgett a szociális gondolkodás/gondoskodás ügye. E pezsgő légkörben született meg a szociálpolitika, és ekkortól vállalt aktív szerepet az állam az eddig leginkább az egyházak és a civil társadalom által működtetett szegénygondozásban, nemcsak Magyarországon, de egész Európában. Az Egri Norma a társadalom, az állam és az egyház közös működésének/koordinációjának eredménye. Oslay Oswald OFM, az Egri Norma alapítója úgy gondolta, a Norma működéséhez szükséges egy szerzetesi közösség életre hívása, ez lett a Ferences Szegénygondozó Nővérek közössége. Jelen dolgozat az Egri Norma létrejöttének mozgatórugóira, gyökereire és működésére fókuszál, valamint bemutatja annak a szerzetesi közösségnek az alapítását, amelynek szerzetesnői egész életüket a szegények szolgálatának szentelték.

Kulcsszavak: szociálpolitika, szegénygondozás, Magyar Katolikus Egyház, Egri Norma, Ferences Szegénygondozó Nővérek

Keller-Deák Kristóf: A rejtett katonai attasék Csehszlovákiában 1920–1928 között

Magyarország, a trianoni békeszerződés korlátozásai miatt nem küldhetett hivatalosan katonai attasékat más országokba. Ezalatt az idő alatt a katonai attasék diplomácia rangot kapva, rejtve végezték főként hírszerzői tevékenységüket. Csehszlovákia esetében 1928-ig három magyar rejtett katonai attasé teljesített szolgálatot. Hírszerzői tevékenységük, bár nem mindig maradt rejtve a csehszlovák kémelhárítás előtt, igyekezett a kapott feladat szerint, az adott ország haderejéről, hadiiparáról, katonai vonatkozású híreiről minden információt megszerezni.

Kulcsszavak: katonai attasé, Csehszlovákia, hírszerzés, kémelhárítás

Kovács Veronika Luca: „Európé” szívének felülvizsgálata biztonságpolitikai szempontból

A tanulmány azzal a céllal íródott, hogy holisztikus szemlélettel vizsgálja meg a magyar rendszerváltoztatás közép-európai hálózatait, trendjeit, struktúráit és folyamatait, melyeket a Magyar Népköztársaság 1989 és 1991 közötti világ-, illetve geopolitikai helyzetei kreáltak, azaz, azokat a tényezőket, amelyekhez a magyar diplomáciának az biztonságpolitikát szem előtt tartva akkor igazodnia kellett. Mindezek mellett az értekezés igyekszik fogalmilag körülbástyázni azokat a demokratikus értékrendeket, amelyek által körülhatárolhatóvá válnak a korszak politikai értékrendje s annak kérdéskörei.

Kulcsszavak: biztonságpolitika, Közép-Európa, rendszerváltoztatás

Beküldve:

KRE-DIt 2022/2 tartalom

Tartalom

Szeretettel köszöntjük Olvasóinkat a KRE-DIt, a KRE-DOK online tudományos folyóiratának összességében tizedik, 2022-ben pedig második rendes számában! Jelen lapszám munkáiba lektorként bekapcsolódott szerkesztőségünk két korábbi tagja, Dr. Farkas György Tamás, illetve Dr. Rapali Vivien. A szerkesztőség körében pedig új tagként köszönthetjük Timári Krisztián Attilát.

A lapszámban megjelent írások mellet Tisztelt olvasóink figyelmébe ajánljuk továbbá az ősz folyamán megjelent Újkor – Új Kor? Kontinuitás és periódusok, ismétlődő történelmi mintázatok és egyedi fordulópontok a társadalom-, gazdaság- és hadtörténelem szemszögéből című történelemtudományi különszámunkat is!

Hittudományi tanulmányok

  1. Tóth-Gyóllai Dániel: Kérdőív lelkipásztori kompetenciákról, szolgálati területekről

Jogtudományi tanulmányok

  1. Cservák Csaba: A történeti alkotmányosság és a főispáni tisztség
  2. Cservák Csaba: Az Alkotmánybíróság igazságszolgáltatási szerepéről
  3. Farkas György Tamás: A német választási rendszer kisebbségekre vonatkozó rendelkezései szövetségi és tartományi szinten
  4. Juhász Imre: Fiume példátlan fejlődése és ennek jogi háttere Giovanni de Ciotta polgármestersége idején
  5. Lajos Edina: A vallásszabadság és kereszténység európai megítéléséről, különös tekintettel a görög sajátosságokra
  6. Lajos Edina: Jogértelmezés és erkölcs
  7. Mercz Mónika: Alkotmányos identitás a tagállamokban – és az EU-ban?
  8. Ronga Adrienn: A halálbüntetés napjaink büntetőjogi szankciórendszerében való alkalmazása nemzetközi kitekintésben
  9. Schmidt László: A hatályos magyar civilisztikai és kánonjogi jogszabályok összehasonlítása, az új Egyháztörvény és az ehhez kapcsolódó egyes alkotmánybírósági és EJEB döntések bemutatása

Történelemtudományi tanulmányok

  1. Balogh Atilla: Harc a lángok ellen – A Keresztes-Fischer Ferenc vezette Belügyminisztérium tűzrendészeti politikája (1931–1935)
  2. Bödő Krisztián: „Róna határja tágas és igen termékeny” – Besnyő, az ercsi uradalom egyik pusztája
  3. Juhász Eszter: Oslay József Oswald OFM, az Egri Norma és a Ferences Szegénygondozó Nővérek (Congregatio Sororum Pauperibus Succurrentium) rendjének alapítása
  4. Keller-Deák Kristóf: A rejtett katonai attasék Csehszlovákiában 1920–1928 között
  5. Kovács Veronika Luca: „Európé” szívének felülvizsgálata biztonságpolitikai szempontból

Hittudományi recenziók

  1. Dániel Tóth-Gyóllai: Béla Vasady: A lelkész mint… vagy: mintalelkész
    (angol nyelvű recenzió)

Történelemtudományi recenziók

  1. Timári Krisztián Attila: James Falkner: Prince Eugene of Savoy- A Genius for War Against Louis XIV and the Ottoman Empire

Újkor – Új Kor? Kontinuitás és periódusok, ismétlődő történelmi mintázatok és egyedi fordulópontok a társadalom-, gazdaság- és hadtörténelem szemszögéből (történelemtudományi különszám)

Absztraktok

Abstracts

Impresszum

Szerkesztők
Csanádi Viktor (főszerkesztő helyettes)
Jeki Gabriella (történelemtudomány)
dr. Lukácsi Dániel Csaba (jogtudomány)
Pető-Veres Kata (hittudomány)
Segesdi Gergő (főszerkesztő, történelemtudomány)
Timári Krisztián Attila (történelemtudomány)
Tóth-Gyóllai Dániel (hittudomány)

Lektorok

Hittudomány
Dr. László Emőke

Jogtudomány
Prof. Dr. habil. Cservák Csaba
Dr. Farkas György Tamás

Történelemtudomány
Dr. habil. Bertalan Péter Tamás
Dr. Rapali Vivien
Prof. Dr. Szávai Ferenc