Az erazmizmus szellemisége
Elsőként szóljunk a neves Rotterdami Erasmusról (1466–1536), aki minden kétséget kizáróan a humanisták fejedelme, korának egyik legnagyobb hatású gondolkodója. Egyszerre teológus, filozófus és filológus, akinek bölcs mondanivalója aktualitásából szinte semmit sem vesztett. Műveit forgatva az olvasó néha elfelejti, hogy a 15–16. században jár, és nem a jelenben, olyannyira képes tükröt tartani korunk embere elé is. Lebontja a tér és idő korlátait a sokévszázados különbséggel élt, szinte a társadalom összes rétegéből származó egyének között.
Erasmus egyes nézetei, eszméi és művei nagy visszhangra találtak a kora újkori Magyarországon. Történelmünk ezen időszakát meghatározza egyik legnagyobb nemzeti tragédiánk, a mohácsi vész és azt követően az Oszmán (Török) Birodalom európai terjeszkedése, melynek Erasmus maga is „szemtanúja” volt. A török terjeszkedés mellett a téma szempontjából még más lényeges események is zajlottak a kora újkori Európában. 1517. október 31-én tette közzé Luther Márton 95 tételét, Erasmus pedig akarata ellenére az idő előrehaladtával bevonódott a reformáció egyre véresebb harcaiba. Már Luther fellépése előtt hangsúlyozta a katolikus egyházon belüli reformok szükségességét, azonban elképzeléseit kizárólag a katolikus egyházszervezeten belül tartotta megvalósíthatónak.
Ugyan tagadhatatlan, hogy voltak egyezések Erasmus és a reformáció híveinek nézetei között (például búcsúcédulák eltörlése), az erazmizmus szellemisége mégis egyedülálló, önmagában értékelendő. A reformáció hívei eredménytelenül igyekeztek megnyerni támogatását ügyüknek, a katolikusok pedig annak ellenére is, hogy egy idő után nyíltan szembehelyezkedett Luther nézeteivel (Értekezés a szabad akaratról, 1526), eretneknek kiáltották ki, a tridenti zsinaton (1545–1563) pedig indexre helyezték műveit.
Ahhoz, hogy megérthessük a humanista Erasmus és magyarországi követői tevékenységének mozgatórugóit, először még ha röviden is, de vissza kell nyúlnunk egészen az 5–6. századi római kori Nyugat-Európa történetéhez, amikor a klasszikus kultúra elszegényedése, hanyatlása zajlik. A hanyatlás okaira nem térnék ki, elsődlegesen a következményei fontosak témánk szempontjából: a latin nyelv szókincse és mondatszerkezete átalakult, a „cicerói latint” már kevesen voltak képesek elsajátítani, és a görög nyelv is egyre inkább feledésbe merült. Ismeretes, hogy a híres ókori iskolák (például alexandriai) eltűnése után, a kereszténység európai terjedésével párhuzamosan kialakuló kolostori hálózatok (például Szent Benedek-rend) évszázadokig a tudás őrzői, melyhez az egyházi személyek és a magas rangú, művelt kiváltságosok férhettek hozzá. A nevelés-oktatás kizárólag keresztény szellemben zajlott.
A nagy ókori filozófusok bölcsességeinek keresztény szemmel való felfedezése a 14–16. századig várat magára, amikor is a klasszikus kultúra újjáéled a humanizmus filozófiai irányzatában. A humanizmus röviden fogalmazva a reneszánsz korstílus eszmei háttere, világi ideológiája, egyúttal klasszikus, filológiai műveltség és tudós magatartás. Erasmus több szempontból is kitűnik a humanisták közül, tulajdonképpen saját filozófiai irányzatot teremtett: az erazmizmust.
A híres holland történész, Johan Huizinga Erasmus című munkájában úgy fogalmaz, hogy Erasmusnál az antikvitást bensőséges fénnyel ragyogta be a keresztény hit, és a tiszta klasszicitás a biblikus kereszténységgel fonódott egybe. Az antikvitásból átemelt a kereszténységbe minden arra érdemes írást, amely nem állt ellentétben a keresztény erkölcsökkel, sőt, meg is erősítette Krisztus igazságának egyetemességét. Erasmus szerint az ókor története is bővelkedik az önzetlenség és erény példáiban, így semmit nem lehet profánnak kikiáltani, ami a jó erkölcshöz, jámborsághoz vezet és keresztényi magatartásra ösztökél. A kultúra megváltását látta a klasszikus tudományokban, ha azt a kereszténység szolgálatába állítják. Követőivel a bonae literae megteremtésére törekedett, ami a „barbár” középkori gondolkodásmóddal (például skolasztikával) szemben álló klasszikus irodalmat, kultúrát és tudományt, egyfajta „egészséges és boldogító tudást” jelentett.
Erasmus abban a korban, amelyben még Róma is a reneszánsz pápákról, az elvilágiasodásról és a mindennapos erkölcsi botrányokról híres, nagyra becsülte az egyszerűséget, természetességet, tisztaságot és észszerűséget. Egyik legfontosabb célja megtisztítani az eredeti evangéliumi tanokat és magát a katolikus egyházat az évszázadok során rárakódott emberi képződményektől, a számtalan tévúton járó elképzeléstől (például skolasztikus dogmáktól). Hiszen „Krisztus azt akarja, hogy misztériumai a lehető legszélesebb körben terjedjenek el. Én azt szeretném, ha minden jóasszony az Evangéliumot és Pál apostolt olvasná. Hogy minden nyelvre le legyenek fordítva! Hogy ezekből énekelne a földműves az eke mellett, s a takács is ezekből énekelné dalait a szövőszék mellett, s az utazó az ezekből vett történetekkel rövidítené le az útját…”
Ugyan maga Erasmus anyanyelvén nem írt semmit, mégis arra buzdított mindenkit, hogy anyanyelvén olvassa a Szentírást és ezáltal mindenkihez eljuthasson Krisztus misztériuma. Számos fordítása jelent meg görögről latinra, hogy elérhetővé tegye a „tiszta forrást” azok számára is, akik nem sajátították el a görög nyelvet, és hogy az anyanyelvű fordítások előtt példaként álljanak. A humanista Lorenzo Valla ugyanis ráirányította figyelmét arra, hogy még a Vulgata szövege is több ponton hibás. Róma tisztában volt a tévedésekkel, de a javítás nem valósult meg egészen addig, amíg Erasmus a görög szöveg alapján, a hibáktól való megtisztítás után újra lefordította az Újtestamentumot (1516), s mivel ez a kiadás számos ponton eltért a Vulgátától, érthető módon sokak szemében szálka lett.
1. kép: Desiderius Erasmus: Novum Instrumentum omne (Bázel, 1516)
Még egy fogalomra kell kitérnünk, mely az erazmizmus nélkülözhetetlen eleme. A katolikus egyház válsága több vallási mozgalmat is életre hívott, az emberek vágyták és keresték a keresztényi tisztaságot, a kiutat az erkölcstelen egyház tévelygéseiből. Így született meg a 14. században a devotio moderna („új jámborság”) és a Közös Élet Testvérei, a forma szerint világi, lényegét tekintve viszont szerzetesi mozgalom, mely Erasmus hazájából, Németalföldről indult útjára. Hitük szerint semmit sem érnek a skolasztikusok túlbonyolított eszmecseréi, a személyes jámborságot pedig csak a Szentírásban ábrázolt Krisztus követésével érhetjük el. Tehát az erazmizmus három kulcsfogalma: humanizmus, devotio moderna és klasszikus tudományok.
Az első erazmista bibliafordítónk, Komjáthy Benedek munkássága
Erasmus 1499-ben Angliába utazott, ott-tartózkodásának hatása életére pedig oly nagy volt, hogy Magyarországra is elért. Itt ismerkedett meg John Colettel, akivel rövidesen egymásra találtak hasonló személyiségük és érdeklődési körük révén, eszmecseréikből pedig megszülettek Erasmus első teológiai témájú írásai. Colet Szent Pál leveleinek magyarázatai Erasmus figyelmét a Biblia tanulmányozása felé fordították a klasszikus antikvitás irodalma felől, ezt követően vetette bele magát a görög nyelv elsajátításába is. Szent Pál Erasmus életének hátralévő részében központi helyet foglalt el, tanításai tették le bölcseletének alapköveit.
Hazánkban Erasmus Szent Pál iránti tisztelete és a Biblia népnyelvre való lefordításának szorgalmazása Komjáthy Benedek munkásságán keresztül öltött testet. Komjáthy 1533-ban Krakkóban jelentette meg Az Szent Pál levelei magyar nyelven (Epistolae Pauli lingva hungarica donatae) című művét, ami több okból is egyik legjelentősebb magyar nyelvemlékünk. Komjáthy felhasználta a magyar fordításhoz Erasmus görög–latin kétnyelvű bibliakiadását (Novum instrumentum omne, későbbi kiadásban Novum Testamentum), a hozzá fűzött értelmezéseit (Annotationes, 1519), és parafrázisait (Paraphrases in omnes epistolas Pauli, 1521).
A méltó fordításhoz Komjáthynak először le kellett fektetnie a magyar irodalmi népnyelv, vagyis a vulgaris illustris grammatikai, retorikai és természetesen teológiai alapjait, mivel nyelvünk még nem állt készen arra, hogy a Biblia szavait megszólaltassuk rajta. Ehhez használta fel Komjáthy Erasmus világhírű szólás- és közmondásgyűjteményét, az Adagiát, mely a szinonimák és a figuratív fogalmazás kutatásához adott támaszpontot. Ő lett az első erazmista, aki magyar nyelven írt, és a fordítási módszerével, hogy Erasmushoz hasonlóan nem csupán a szó szerinti írás visszaadására törekedett, lefektette a modern magyar filológia alapjait. A mű egyúttal az első magyar nyelvű nyomtatott könyv, és átmenetet képez az ómagyar (896–1526) és középmagyar (1526–1772) nyelvtörténeti korszakok között. Teológiai jelentősége pedig abban áll, hogy a könyvnyomtatás feltalálása óta a fordítás inkább egyfajta evangéliumi misszió, „a megváltás eljuttatása az anyanyelvű kultúrák számára”.
Komjáthy Bécsben, a „tiszta”, katolikus alapokon nyugvó erazmizmus gócpontjában végezte tanulmányait, de a török fenyegetés Nádasdy Tamás huszti birtokára vezette, akinek közreműködésével fogadta fel a latinul ugyan nem tudó, de műveltségpártoló Perényi Gáborné Frangepán Katalin fiának, Perényi Jánosnak nevelőjévé. Bizonyára Katalin biztatása nyomán fogott bele a magyar fordításba, de ami biztosra vehető, hogy az ő költségén jelent meg. A személyes támogatás mellett fontos szerepet játszottak a magyar nyelvű fordítások megindulásában a nemzeti törekvések, mint az ország török terjeszkedéssel megszűnt egységének visszaállítása, amire utal a könyv címlapján látható sávos-keresztes magyar címer is, mely még a Magyar Királyság középkori nagyhatalmi státuszát jelképezte.
Erasmushoz hasonlóan Komjáthy is részletes kommentárokkal látta el a Római levelet, egyúttal párhuzamot vont a zsidó és magyar sorstörténetben. Kiemelte azt a tanítást, mely szerint a kiválasztottság Isten akaratából bármelyik népet megilletheti, és utal a magyarok mártíromságára, ami hitük megőrzéséből és önfeláldozásukból, a keresztény Európa érdekében tanúsított törökkel szembeni kiállásukból fakad, ezzel pedig a magyar mártíromság eszméje a nemzeti azonosságtudatba évszázadokra beépült.
Komjáthy megerősítette Erasmust abban is, hogy a Római levél egyszerre szól „az emberi érdemekről, az isteni kegyelemről és az ember szabad akaratáról.” Ezzel egyértelművé tette, hogy a nemzet feltámadását katolikus alapokon képzelte el, hiszen Luther és Erasmus között részben a szabad döntésről alkotott eltérő nézeteik építettek lebonthatatlan falat. De ami talán még szebbé tehette alkotását Erasmus szemében, és feltételezem, ez a véletlen műve, hogy egy latinul nem tudó nő felkérésére és anyagi támogatásával készítette el a népnyelvi fordítást, ezzel is eleget téve az „Én azt szeretném, ha minden jóasszony az Evangéliumot és Pál apostolt olvasná” eszméjének.
A Komjáthy nyomdokaiba lépő, erazmista Pesti Gábor munkássága
Komjáthy nyomdokaiba bécsi iskolatársa, a somogyi származású Pesti Gábor (Gabriel Pannonius Pesthinus / Pesthÿ Gábriel) lépett, méghozzá három alkotással. Szintén Erasmus görög–latin nyelvű Újtestamentumát és jegyzeteit alapul véve adta ki 1536-ban Bécsben a négy Evangélium magyar fordítását (Új Testamentum) rokona, Peregi Albert pécsi prépost és (I. Ferdinánd oldalán álló) királyi tanácsos közbenjárásával. Idéz a műben a Paraclesisből, mellyel alá kívánja támasztani érveit a szentírás magyar fordítása mellett, latin mondataiban pedig tetten érhető az erasmusi latinság. Fordításának alapját Erasmus munkái képezték, de vélhetően használt több töredékes magyar középkori fordítást is (például Jordánszky-kódex), viszont mivel a Vulgata alapján készültek, csak ott használta őket, ahol Erasmus sem tért el attól.
Ács Pál irodalomtörténész szerint Pesti „az egyik legjobb szövegű és legszebb magyarságú bibliafordítást alkotta meg”, de véleményét osztja még Gerézdi Rabán irodalomtörténész is, aki úgy véli, hogy „egyike a XVI. század legjobb bibliafordításainak”. Erasmus nyomán a Philosophia Christi terjesztése, és a magyar literatúra művelése vált küldetésévé, tőle sajátította el a filológiai interpretatio módszerét, és részben neki köszönhetően jutott el „a magyar nyelvű literatúra tudatos műveléséig”.
2. és 3. kép: Pesti Gábor: Új Testamentum (Bécs, 1536)
Ugyancsak 1536-ban jelentette meg Bécsben Pesti az Esopus fabulái, melyeket mastan újjonnan magyar nyelvre fordított Pesthi Gabriel című művét. Erasmus számára a fabulák retorikai alakzatokat és hasznos erkölcsi példákat jelentettek, Quintilianus nyomán pedig az ékesszólás legfontosabb elemeinek tekintette a hasonlatokat és példákat, egyszóval metaforákat. Nézeteit alátámasztotta, hogy a Szentírás és az antik szövegek is tartalmaznak parabolákat, ahogy Pesti Gábor nevezte, „hasonlatos beszédeket”. Pesti magyar nyelvű Aesopus meséit Erasmusra (Parabolae sive similia), Martinus Dorpiusra (Aesopi Phrygis fabulae), Hieronymusra és Quintilianusra alapozta, majd kiegészítette magyarul Aesopus életrajzával és latinul szövegmagyarázatokkal.
Esopus fabulái az első magyar nyelven nyomtatott szépirodalmi mű, így célja egyrészt a gyönyörködtetés, másrészt ahogyan Erasmus maga ajánlotta, iskolai célokra való felhasználása a nyelvtan oktatása és az erkölcsi nevelés során. Az ókori meseíró a középkorban is ismert és olvasott, de a humanizmus idején újra „aktuálissá” váltak a meséiben rejlő tanítások. Pesti 185 mesét fordított le, mindegyik mellett olvasható a tanulságát rövid, háromsoros versben való összefoglalása. Varjas Béla irodalomtörténész szerint szép magyarsággal fordított, esztétikai hatásra törekedett, hogy az emberek szívébe mélyebben hatoljon be a mese mondanivalója, ezzel a szándékával pedig „első »műfordítónkká«, a magyar széppróza első tudatos mesterévé” vált.
1538-ban adta ki Pesti harmadik művét, egy hatnyelvű szótárt Nomenclatura Sex Linguarum Latinae, Italicae, Gallicae, Bohemicae, Hungaricae et Germanicae címen, melyet magyar értelmezésekkel látott el, és már az első kiadásból ezer példányt adtak el. A mű azonban nem önálló munka, egy eredetileg 1531-ben Nürnbergben megjelent latin-olasz-francia-cseh-német szótár magyar nyelvű kiegészítésének tekinthető.
4. és 5. kép: Pesti Gábor: Nomenclatura Sex Linguarum (Bécs, 1538)
Pesti egy budai polgárcsaládban született, de Pozsonyban, Peregi Albert környezetében mélyült el a humanista művekben, ott ismerte meg Erasmus munkásságát is, majd ismereteink szerint a bécsi egyetemen tanult 1527-től. Szótárának kiadása után tért haza Pestre lelkiismeretfurdalással, melyről fennmaradt egy írásbeli vallomás, így ismerjük az okát is. Anyja várakozásainak nem tudott eleget tenni, mivel nem érezte magáénak a papi hívatást, márpedig ő úgy vélekedett, hogy nincs értéke annak a tanultságnak, melynek nem a papi hivatás a végcélja. Irodalmi munkásságát és életszemléletét tekintve is „igazi” magyar erazmista, családja fájdalma ellenére öntudatosan választja a függetlenségét megőrizni igyekvő erasmusi utat. Ács egyenesen „az első, belső függetlenségre törekvő, öntudatos magyar nyelvű írónak” nevezi, mivel szuverén irodalmi program vezette, elgondolásai felülemelkedtek a kor szokásain, és áthatotta műveit a nemzeti öntudat, mégis legfőbb célja Erasmushoz híven hozzájárulni fordításaival az egyetemes evangelizációhoz.
Az 1541-es török megszállás Pestit is elűzte szülővárosából, onnan követte Izabella királynét Erdélybe, ahol egyes feljegyzések szerint 1546-ig az özvegy királyné titkára, de nem volt már tőle idegen e tájék, ugyanis korábban, 1534–35-ben az erazmista Báthory István erdélyi vajda titkára is volt, s ezekben az években készülhetett el műveinek jelentős részével. Vélhetően azért ment vissza 1536-ban Bécsbe, hogy támogatókra leljen munkáinak kinyomtatásához.
Sylvester János, erazmista bibliafordítónk munkássága
1541 nem csak egy újabb szög a magyar nemzet koporsójában, ugyanis ezévben jelent meg a harmadik erazmista bibliafordítónk, a szinyérváraljai Sylvester János immár teljes, magyar nyelvű Új Testamentuma. Mintha Krisztus szavai pont a sír széléről rántották volna vissza a magyarságot, és ébresztették volna rá arra, hogy a politikai kudarcok nem állhatnak egy nemzet virágzásának útjában, és a reneszánsz fogalmának, mint újjászületésnek a jelentése kibővíthető Magyarország feltámadásának ígéretével. Ugyanakkor nem csupán az időzítés miatt különleges ez a kiadás. Sylvester volt az első magyar, aki mindhárom szent nyelvet, a latint, görögöt és hébert is elsajátította, ezáltal megtestesítette az erasmusi „homo trilinguis” humanista embereszményt és elsőként fordított hazánkban szent szöveget úgy, hogy munkáját a héber filológia tanulmányozása előzte meg. Erasmusszal valószínűleg a krakkói egyetemen ismerkedett meg az ott tanító angol humanista, Cox Lénárd által, de később Wittenbergben is tanult Melanchthonnál.
Sylvester Új Testamentuma sok szempontból különleges a magyar nyelvtörténet számára. Amellett, hogy a 16. századból a leggazdagabban illusztrált és az első magyar nyelven Magyarországon nyomtatott mű, fordítása közben ráeszmélt arra, hogy a magyar nyelv is képes a hangsúlyos és az időmértékes verselésre. Ő maga írta az Újszövetségben olvasható disztichonokat, melyek közül a leghíresebbé a Próféták által szólt rígen néked az Isten kezdetű vált. A fordítás pedig hozzájárult egy nem kevésbé jelentős alkotás létrejöttéhez, a Grammatica Hungarolatinához (1539), miután a szent nyelvek alapos filológiai tanulmányozása során Sylvester felismerte nyelvünk törvényszerűségeit is.
A tudós igényű fordításhoz előbb ő is tanulmányozta a magyar nyelv szerkezeti jellemzőit, elsősorban a latinhoz viszonyítva. Ennek során Sylvester számos magyar nyelvi jelenséget rendszerezett, többek között írt a névelőről, tárgyas igeragozásról vagy a birtokos személyragokról. Ezzel Sylvester, még ha írása magyar-latin nyelvtan is egyben, elsőként írta le a magyar nyelvtan szabályait, ugyanakkor Ács úgy fogalmaz, hogy inkább nevezhető a mű „a latintanítás magyar kézikönyvének”, s valójában Sylvester célja is az volt a művel, hogy „az elemi iskolákban ezen a nyelven oktassák a latint”. A mű legnagyobb jelentősége így nem más, mint hogy tudatosította, a latin, görög és héber mellett a „barbár” magyar nyelv is szabályokba foglalható. Sylvestert mindezek alapján a magyar nyelv- és irodalomtudomány megalapítójaként tartjuk számon.
6. és 7. kép: Részletek Sylvester János Új testamentumából
A felfedezés öröme és jelentősége, hogy mire képes a magyar nyelv, csak a Sylvester által alkotott glóttomakhia kifejezés kontextusában érthető igazán. Jelentése „nyelvi harc”, mely a korszakban a klasszikus és a vulgáris nyelvek között dúlt, a magyar nyelv „barbár” megítélése pedig abból adódott, hogy Európában ekkoriban általánosan elterjedt nézet, miszerint a magyarok a szittya hunok nyelvén beszélnek és a hunok leszármazottai. Eközben a héberről azt tartották a középkorban, hogy Isten is héberül beszélt a paradicsomban, és az emberiség ősi nyelve, a „lingua primigenia”. Erasmus nézeteire a „nyelvi harcról” már utaltam korábban, de kiegészíteném azzal, hogy véleménye szerint még a „legbarbárabb” népnyelv is fejleszthető, és aki jó egyházi szónok akar lenni, a latin, görög és héber mellett az adott népnyelvet is el kell sajátítania, mivel másként nem képes terjeszteni Krisztus szavát a nép körében.
Sylvester számára így érthető módon elsődleges fontosságúvá vált felhívni a figyelmet a magyar nyelv „szent nyelvtanára”, és lemosni nyelvünkről a barbár jelzőt. Vélhetően ezen munkálkodva a Grammatica Hungarolatinában a héber–magyar nyelvhasonlítás módszerével máig érvényes grammatikai megállapításokat tett, s ezáltal az európai összehasonlító nyelvtudományban is maradandót alkotott. Ezenfelül az általános nyelvi norma hiánya miatt is szükségét érezhette, hogy megalkossa a magyar nyelvhasználat szabályait, egyúttal a magyar népnyelvet, de szamosháti í-ző nyelvjárása révén mégsem vált normává.
Összegzés
Az erazmista bibliafordítók munkásságának összegzéséhez Varjas véleményét emelném ki, aki szerint Sylvester nem volt képes átvenni Erasmus választékosságát, eleganciáját, Pesti hozzá képest művészibb, magyarosabb stílusban írt, mégis szövegkritikai és filológiai szempontból Sylvester felülmúlta Komjáthyt és Pestit egyaránt. Ettől eltekintve mindhárman a humanista, erasmusi alapokon nyugvó magyar irodalom megteremtését tűzték ki célul, és a magyar retorikai irodalom alapjait Erasmus nyomán fektették le. Klaniczay Pestiben és Sylvesterben a Jagelló-kor humanista irodalmának folytatóit látja, akik útjára indították a magyar nyelvű reneszánsz irodalmat. Írásaik hosszú időre irányt szabtak a magyar nyelvi törekvéseknek, hatásuk visszaköszön többek között Balassi Bálint, Bornemissza Péter, Heltai Gáspár és Károlyi Gáspár alkotásaiban, majd a felvilágosodás idején Virág Benedek és Kazinczy Ferenc is elődjét köszöntötte Sylvesterben.
Bibliográfia
Ács Pál: „Apocalypsis cum figuris”. A régi magyar irodalom történelemképe, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 149–164.
Ács Pál: A látható nyelv. A költészet vizuális képe a 16. századi magyar könyvekben, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 27–44.
Ács Pál: A magyar irodalmi nyelv két elmélete: az erazmista és a Balassi-követő, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 13–31.
Ács Pál: A mester és a tanítványa. Erasmus és Komjáthy Benedek, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 70–82.
Ács Pál: A szent makkabeusok nevei. Erasmus és a magyar protestáns mártirológia kezdetei, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 165–185.
Ács Pál: Erasmus és a 16. századi magyar értelmiség, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 105–110.
Ács Pál: Katolikus irodalom és kultúra Magyarországon a reformáció századában. A reformáció jegyében?, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 220–234.
Ács Pál: Keresztény humanizmus vagy előreformáció? A magyar erazmista bibliafordítók, in Kiss Erika – Zászkaliczky Márton – Zászkaliczky Zsuzsanna (szerk.): Ige-Idők. A reformáció 500 éve, Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2017, 157–164.
Ács Pál: Nyelvek harca. Sylvester János irodalmi programja, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 45–57.
Balázs János: Sylvester János és kora, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1958.
Barlay Ö. Szabolcs: Romon Virág. Fejezetek a Mohács utáni reneszánszról, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2001.
Dán Róbert: Humanizmus, reformáció, antitrinitarizmus és a héber nyelv Magyarországon. Humanizmus és reformáció, Budapest, Akadémiai, 1973.
Dr. Fináczy Ernő: A középkori nevelés története, Budapest, Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, 1926.
Gerézdi Rabán: A virágének, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 448–484.
Gerézdi Rabán: Az erazmista Komjáti Benedek, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 331–346.
Gerézdi Rabán: Egy költői hírnév története (A Janus-hagyomány sorsa a Jagelló-korban), in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 48–67.
Gerézdi Rabán: Irodalmi nyelvünk kialakulásáról, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 310–330.
Gerézdi Rabán: Új monográfia Sylvester Jánosról, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 347–354.
Győri L. János: Reformáció, mártirológia, exemplum, Irodalomtörténet, 32/82. évf., 2001/3, 321–340.
Huizinga, Johan: Erasmus, Budapest, Európa, 1995.
Klaniczay Tibor: A humanista literatúra Magyarországon, in Klaniczay Tibor: Pallas magyar ivadékai. Fejezetek az intellektuális élet történetéből, Budapest, Szépirodalmi, 1985, 32–40.
Klaniczay Tibor: A magyar irodalom reneszánsz korszaka, in Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Budapest, Szépirodalmi, 1961, 7–38.
Klaniczay Tibor: A szerelem költője, in Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Budapest, Szépirodalmi, 1961, 183–295.
Majoros Máté: „Tintába zárt élet”, avagy variációk egy témára – Rotterdami Erasmus önéletrajzai, Antikvitás & Reneszánsz, 5. évf., 2022/9, 173–216, DOI: 10.14232/antikren.2022.9.173-216
Markis, Simon: Rotterdami Erasmus, Budapest, Gondolat, 1976.
Monok István: A Nádasdy család sárvári és pottendorfi udvara és könyves műveltsége, in Monok István (szerk.): Kék vér, fekete tinta. Arisztokrata könyvgyűjtemények 1500–1700, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2005, 69–86.
Pelczéder Katalin: Komjáthy Benedek Szent Pál leveleinek fordítása a kéziratos és a nyomtatott irodalom határán, in Géczi János: Térátlépések, Veszprém, Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar Antropológia és Etika Tanszék, 2015, 277–286.
Riché, Pierre: Oktatás és művelődés a barbár Nyugaton. 6–8. század, Budapest, Szent István Társulat, 2016.
Ritoókné Szalay Ágnes: A humanisták közös Európája, in Ritoókné Szalay Ágnes: Kutak. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből. Humanizmus és reformáció, Budapest, Balassi, 2012, 9–15.
Ritoókné Szalay Ágnes: Erasmus és a XVI. századi magyarországi értelmiség, in Ritoókné Szalay Ágnes: „Nympha super ripam Danubii”. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből. Humanizmus és reformáció, Budapest, Balassi, 2002, 161–174.
Trencsényi-Waldapfel Imre: Erasmus és magyar barátai, in Trencsényi-Waldapfel Imre: Humanizmus és nemzeti irodalom, Budapest, Akadémiai, 1966, 50–132.
Utasi Csilla: Rotterdami Erasmus eszméinek vonzásában. Pesti Gábor fabuláskönyvének kísérő szövegei, Hungarológiai közlemények, 41. évf., 2010/3, 66–81.
Varjas Béla: A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Budapest, Akadémiai, 1982.
Varjas Béla: A reformáció évtizedeinek irodalma (kb. 1530 – kb. 1570), in Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története 1600-ig, Budapest, Akadémiai, 1978, 267–271.
Hivatkozások
