Huszonnyolc tanulmánnyal és két recenzióval megjelent a KRE-DIt 2022/1-es lapszáma

Tisztelt Olvasóink!

Nagy örömmel értesítjük Önöket, hogy megjelent a KRE-DIt folyóirat 2022/1-es száma.
Az aktuális lapszámban huszonnyolc tanulmányt és két recenziót olvashatnak hit-, jog- és történelemtudományi témakörben.
A lapszám megjelenésével a KRE-DIt szerkesztősége a nyári időszakra szünetre vonul. Korábbi tanulmányaink heti megosztásával, valamint a 2022/2-es szám felhívásával szeptemberben fogunk jelentkezni.
Kérdés esetén ugyanakkor keressék bizalommal szerkesztőségünket!
Kívánunk mindannyiuknak kellemes nyári időtöltést!
A KRE-DIt folyóirat szerkesztősége

Kiss Anna: Bao Ninh: A háború szomorúsága (recenzió)

Bao Ninh: A háború szomorúsága, Budapest, Zrínyi Kiadó, 2020. 198 o. ISBN: 9789633278116

Bao Ninh, A háború szomorúsága című regénye 2020-ban jelent meg magyar nyelven, a Zrínyi Kiadó gondozásában, Bakos Ferenc fordításában. A szakmai lektorálást dr. Botz László nyugalmazott altábornagy végezte. A mű eredeti kiadása 1990-ben látott napvilágot, azonban a vietnámi vezetés ekkor betiltotta, s végül csak 2006-ban vetett véget e tilalomnak. Az angol fordítás 1994-ben készült el The Sorrow of War címmel, s még ebben az évben meg is nyerte a brit Independent, Foreign Fiction Prize díját. Megjelenése a magyar könyvpiacon hiánypótlást jelentett/hiánypótlást jelenthet a magyar történelemtudomány számára, hiszen amellett, hogy a vietnámi háború hétköznapjait testközelbe hozza, a háború számos eseményét részletekbe menően tárgyalja.

Fontos leszögezni, hogy a mű nem egy visszaemlékezés, hanem egy személyes élmények felhasználásával készült történelmi regény. A történelmi regényeknek mindig nagy jelentősége volt a tekintetben, hogy az egyes történelmi tények hogyan reprezentálódnak a kultúránkban és a köztudatban, valamint, hogy a történettudomány által megfogalmazott összefüggések emocionális alapon is megközelíthetővé váljanak. Bao Ninh regénye a vietnámi háborúról, többek között azért aratott nagy sikert, mert nem csak az amerikai visszaemlékezésektől különbözött, hanem a vietnámi hivatalos narratívától is. Bao Ninh őszintén és kendőzetlenül írt arról, hogy miken kellett keresztülmenniük az embereknek a háború miatt, és hogy a béke és az idő sem tudta megszépíteni az emlékeket. Mondatai általában rövidek, tömörek és kíméletlenek, nem akarja megszépíteni a történteket, de eltúlozni sem, egyszerűen hagyja, hogy a sorsai magukért beszéljenek.

A regény stílusa és szerkesztési módja rendhagyó, tudatfolyam technikával készült, melynek köszönhetően nem lineáris a történetmesélése. A csapongónak mondható stílus mellett jellemző a műre a címet is adó háborús szomorúság, mely a könyv minden sorát átitatja. Az író szemszögéből mindegy, hogy éppen gyerekkori emlékről, fiatal szerelemről vagy egy kávézóba való betérésről van szó, számára mindennek köze van a háborúhoz, az élet minden pillanata felidéz benne egy emléket, ami kapcsán előbújik egy másik emlék és így tovább. Vannak visszatérő helyszínek, szereplők és történések, de nincs kézzel fogható, konkrét történet, ezért az olvasó kénytelen a puszta érzésekre fókuszálni. Számtalan élet jelenik meg a szemünk előtt és tűnik tova, miközben a háború halad előre, s mindent és mindenkit megváltoztat. Bao Ninh azt a feloldozást sem adja meg az olvasónak, hogy a háború végeztével majd megszűnik a szomorúság érzése, éppen ellenkezőleg, azt hangsúlyozza, hogy a háború utáni élet még szomorúbb, mint maga a háború.

A regény nyolc részből áll, az első hétben a főszereplő, Kien története bontakozik ki, aki 17 évesen csatlakozott a vietnámi hadsereghez. Megismerhetjük fiatalkorát, családi hátterét, szerelmét, illúzióit a háborúval kapcsolatban, az átélt traumáit, a háború utáni éveit és az írói ambíciót is. Egyes fejezetek önállóan, mint rövid novellák is megállnák a helyüket, ezek általában Kien számára meghatározó emberek halálát mesélik el. Ilyen például annak a fiatal összekötő lánynak a története, aki feláldozta az életét azért, hogy Kien és egy csoport sebesült megmenekülhessen. Kien az őhozzá hasonló emberek hatására érezte azt, hogy írnia kell. Úgy érezte, hogy minden, ami történt vele az életében, s az, hogy túlélte a háborút, azért volt szükséges, hogy írni kezdjen. De miről írjon? Ez a kérdés az egész regényen átível, s valószínűleg ez okozza a mű hektikusságát is. Miközben Kien azon gondolkozik, hogy miről írhatna, eszébe jutnak emberek, sorsok, melyek megérdemelnék, hogy emléket állítson nekik, s az is megfordul a fejében, hogy a saját családjáról, az anyjáról, az apjáról, vagy a mostohaapjáról írjon. Írhatna a házról, melyben él, s annak lakóiról, hiszen megannyi érdekes életúttal találkozott itt is, azonban végül arra jut, hogy minden emlékét felülírja és elnyomja a háború, így arról kell írnia.

A regényben fontos szerepet tölt be a szerelem. Megismerjük Kien szerelmét, Phüöng-ot és a kapcsolatuk alakulását a háború előtti időszaktól a béke utáni elválásukig. Phüöng nem értett egyet Kien-nel a háborút illetően, mégis vele tartott. A háborút mindketten túlélték, de már soha többé nem lehettek azok, akik egykoron voltak, így nem tudták folytatni a kapcsolatukat. Ugyan megpróbálták, de nem működött, és egy nap Phüöng elhagyta Kien-t, úgy ahogy akkor 17 évesen a bevonulását követően, a fiú elhagyta a lányt.

A háború legkülönfélébb szakaszaiban követhetjük nyomon Kien sorsának alakulását. Az első emberölésétől kezdve egészen Saigon elfoglalásáig, majd bepillantást nyerhetünk a leszerelt katonák életébe is. Egy háború után szinte törvényszerű, hogy a leszerelő katonák nem találják a helyüket a békében, így volt ez Kien-nel is. Egy Hanoi-i Veteránklub tagja lett, és rengeteg idejét töltötte a klub törzshelyén, egy kávézóban, s rendszeresen és nagy mennyiségben hívta segítségül az alkoholt, hogy elfojtsa az emlékeit.

A könyv végére egy egész élet tárul a szemünk elé, egy katona élete, aki túlélte a háborút, s aki a vietnámi háborúról szóló történelemkönyvekben nem kapott külön fejezetet, csupán csak egy statisztikai adat a sok közül. Ninh önmagáról mintázta könyve főhősét, aki ugyanúgy 17 évesen állt katonának, a 27. zászlóaljban szolgált és Hanoi-ban élt, mint ő, s a háború utáni sorsuk is azonos volt (írás és alkoholfüggőség). Az író szavaival élve: „Elmondható, hogy hasonlóak vagyunk abban, hogy mindannyian másképp ugyan, de átéltük a háborút követő, látszólag hasonló súlyú folyamatot. De közös bennünk a szomorúság is, a végtelen háborús szomorúság, a magasztos szomorúság, amely felemelőbb a boldogságnál és felülmúlja a szenvedést is.”

Azonfelül, hogy remek háborús történelmi regény – amely által betekintést nyerhetünk egy háborús veterán érzelmi traumáiba – Bao Ninh műve többféle szempontból is érdemes lehetne vizsgálatra a történettudomány számára. Lehetne vizsgálni azt, hogy milyen problémákkal küszködnek a veteránok egy elhúzódó háborút követően, össze lehetne vetni a könyvet olyan hasonló művekkel, amelyeket amerikai veteránok írtak. Számos mozgóképes alkotás készült a vietnámi háború kapcsán, így azt is meg lehetne figyelni, hogy hatásmechanizmus szempontjából milyen hasonlóságok és különbségek vannak az alkotások között, illetve lehetne vizsgálni azt is, hogy mennyire hitelesek történelmi tények terén és ahol nem a valós eseményeket jelenítik meg, ott vajon szándékosan teszik-e ezt a készítők, vagy csak véletlen. Edukációs szempontból is fel lehetne használni a regényt, például középiskolában, vagy az egyetemi oktatásban, mint ajánlott irodalom, ezzel közelebb hozva a diákokhoz érzelmileg a háborús cselekményeket.

Kovács Balázs: A „szocreál” és a „szocmodern” határán A Fiastyúk utcai lakótelep építéstörténete

Bevezetés

Az 1945 utáni magyar történelem az élet minden területén gyökeres változást hozott a társadalom egészére nézve. A vezetést fokozatosan átvevő kommunista párt hatalomkoncentrációja a politika- és gazdaságirányítás mellett minden területet az ideológiai harc eszközévé változtatott. Ez alól az építészet sem volt kivétel, amelynek szisztematikusan kellett a szocialista realizmust importálnia a moszkvai mintáról Magyarországra. Kardinális kérdéssé vált a második világháború után a lakásínség, amit már az új stílus jegyében igyekeztek lakótelepekkel megoldani. Az ötvenes-hatvanas évek lakótelepépítése meghatározott séma mentén kezdődött el és a stílusbeli váltás ellenére meghatározó maradt a kádári időszakban is. Ennek egyik jellegzetes mintapéldája a XIII. kerületben lévő Fiastyúk utcai lakótelep, amely klasszikusan „szocreál” stílusban jelent meg a tervezőasztalon, viszont bizonyos részei már „szocmodern” felfogásban valósultak meg.

Az alábbiakban kísérletet teszek a Fiastyúk utcai lakótelep építéstörténetének rövid áttekintésére, valamint a terület 1945 előtti helyzetére. Megvizsgálom a több ütemben épült lakótelep tervezési mintáit, majd a megvalósult munkát. Nem adhatok választ, de indirekt módon polémiát kezdeményezek a lakótelep stílusmeghatározása kapcsán. Nevezhető-e „szocreálnak”? Vagy vegyesen „szocreál” és „szocmodern”? Egyáltalán milyen fogalmakat értünk ezen mesterségesen formált kifejezések alatt? Emellett nem elhanyagolható a lakótelep környezetének áttekintő vizsgálata, annak elhelyezése a város összképét tekintve.

A kutatási időszak rövid időtartalmából fakadóan nem törekedhetek átfogó építéstörténeti bemutatásra. Az építéstörténet mintegy bevezetésül szolgál a társadalmi megítéltség elemzése előtt. Központi kérdésnek tekintem a „szocreál” építészet általános toposzainak vizsgálatát.[1] Ilyen például a túlzottan sematikus beépítés, a lakóházak minőségének alacsony szintje, illetve az esztétikailag ormótlannak tartott külső megjelenés. Ezen felvetésekre különösen fókuszálok a kutatás szakmunkákkal történő elemzése során hasonlóan a társadalom bevonásának idejében.

A tanulmány a „Budapest Ösztöndíj Program” keretében született. A kutatást támogatta Budapest Főváros Főpolgármesteri Hivatala. Az FHP16/2236-3/2021 iktatószámú kutatói szerződés időtartama öt hónap volt, 2021 szeptember 1-től 2022 január 31-ig tartott. A tanulmány elkészülésében elévülhetetlen segítséget nyújtott Jauernik Zsófia.[2] Ezúton szeretném megköszönni a Várostervezési Főosztály összes dolgozójának a nekem nyújtott szakmai segítséget. Tágabb környezetben a Hivatalban dolgozó Cseh Zsuzsának, valamint a Budapest Fővárosi Levéltár összes munkatársának köszönettel tartozom. A kutatás során rendkívül sokat segített Karácsony Rita, valamint a Fiastyúk utcai lakótelep jelenlegi és korábbi lakóinak is köszönettel tartozom a tanulmány elkészüléséhez.

A Fiastyúk utcai lakótelep építéstörténeti vonatkozásai

Szocialista realizmus az 1950-es évek magyarországi építészetében

A „szocreál” mozaikszó általánosan elterjedt rövidítése a szocialista realizmusnak, ami egy stílusirányzat az irodalomban, a képzőművészetben és az építészetben.[3] Az alkotómódszer a marxizmus-leninizmus eszmerendszeréből vált önálló formálásra képes erővé. Az említett összevont szóalak kapcsán általánosan a laikus hallgatóság pejoratív jelzőt ért. A tanulmánynak nem feladata, hogy esztétikailag megítélje ezt az építészeti módszert, aminek stílusában egyaránt születtek silány minőségű épületek mellett nagy szaktudást és hozzáértést feltételező alkotások is. Magyarországon a szocreál építkezés általánosan nehezen tipizálható, de jelentős a visszanyúlás a klasszicizmus formanyelvéhez. Célként jelölték meg a díszítést, ami korábban a munkások számára épülő lakóházakon nem jelent meg.[4] Jellemző volt rá a toszkán, dór oszloprendszerek stilizált használata. A párkányokon meander[5] díszítést alkalmaztak, míg a kapuzatokat timpanonokkal díszítették.[6] A nyílásokhoz általában mészkő- vagy műkőkeretezést használtak.[7] Minden épületnél megfigyelhető a magastető használata, ebből következve megállapítható, hogy határozottan kerülték a modern stílusra jellemző lapos tető használatát.

A „szocreál” fogalmának nehézségei mellett ellentmondásos, sőt vitákat gerjesztő a stílus magyarországi reputációjában annak időbeli meghatározása. Prakfalvi Endre ezirányú ismeretterjesztő művében 1945 és 1959 közé teszi a „szocreál” építészet időszakát.[8] Ezzel szemben másik írásában 1956-ot már „váltás”-nak aposztrofálja.[9] Sőt a korszak építészetét bemutató Modern és szocreál című tanulmánykötet előszavában 1951 és 1954 datálja a „szocreál” időszakát.[10] Beke László a „szocreált” Sztálin halála után már csak az addigi meghosszabbodásának látja.[11] Mórocz Zsolt cikkében határozottan politikai aspektusból 1951 és 1955 közé datálja a „szocreál” építés-tervezés időkorlátját. Kuslits Tibor ennél is határozottabban foglal állást, amikor azt írja, hogy a „szocreál építészet […] létezése Magyarországon a szakirodalom egyöntetű állásfoglalása szerint 1951. április 17-e és 1954 tavasza, vagy 1954 december eleje, de legkésőbb 1956 májusa közé tehető.”[12] Érzékelhető a témával foglalkozó kutatók körében is egy eltérő állásfoglalás, viszont a stílusjegyek megítélésében alapvető mindenki számára a politikai-ideológiai háttér primer elemzése.

1945 után hazánkban a szovjet csapatok jelenléte idővel politikai, sőt társadalom-átalakító eszközzé vált. 1948-tól a kommunista párt teljes mértékben felszabdalta a megmaradt demokratikus erők ellenállását. Az egypártrendszer kiépítése és a diktatórikus hatalomkoncentráció a kormányzás mellett az élet minden területére kiterjedt.[13] A Rákosi Mátyás nevével fémjelzett időszakban elindult a „szocializmus építése”, amibe beletartozott egy új építészeti stílus fentről irányított meghonosítása is. A háború pusztításai az egész országban súlyos károkat okoztak. Budapest tekintetében mindez hatványozottan jelentkezett az épületek esetében.

Az építészeti váltás első jele az 1944-es Az építészet háború utáni feladatai Magyarországon című memorandum volt. Az időszak jeles építészei (többek között Major Máté vagy Granasztói Pál) a helyreállítás helyett az újjáépítés mellett álltak ki, amivel utaltak az új irányzat térnyerésére.[14] Rákosi Mátyás 1945-ben az MKP „pünkösdi konferenciáján” már az új állam egyik legfontosabb „tűzpróbájának” nevezte az építészetet.[15] Budapesten a felszabadításnak hirdetett 1945. évi események tiszteletére hamarosan megjelentek az új emlékművek, természetesen az állapotokból fakadóan mindezt a Szovjetunió bocsátotta Magyarország részére. Az újjáépítés kezdeti fázisaiban súlyos problémák mutatkoztak. A valuta válságos helyzetét, a háború emberi áldozataiból fakadó hiányt és a romeltakarítást kemény munka árán lehetett csak áthidalni. A forint bevezetésével (1946. augusztus 1-jén) stabilizálódott a gazdasági helyzet, Budapesten elkezdődhetett a károk valós felmérése.[16] 1948 tavaszán jutott oda a fővárosi vizsgálóbizottság, hogy nem volt több sérült tető a városban.[17] A Magyar Kommunista Párt által forszírozott tervgazdaság első három éves ütemében elrendelték az összes sérült ház helyreállítását, majd annak 1949-ben módosított újabb öt éves ciklusában a lakáshiány megszüntetésére meghirdették a lakás „közszolgáltatássá” való tételének politikáját.[18] Ennek szimbolikus jelképévé vált a tömegek számára hirdetett lakótelepépítés országszerte.

A lakótelepépítés a 19. századi zsúfolt beépítési módra adott válasz volt. Az épületek szabadon álló beépítési módjával a lakások könnyen benapozhatóvá váltak, így a zsúfolt beépítés megszűnt. A magas intenzitású beépítettséget a szintszámok emelésével érték el.[19] Hasonlóságot mutatott a kertvárossal annyiban, hogy a lakótelepek sem voltak önellátóak, a munkahelyek azokon kívül helyezkedtek el. A belvárosi beépítésre jellemző, klasszikus bérházakat függőfolyósós rendszerben tervezték, ezzel is lehetővé téve a különböző méretű lakástípusok kialakítását. A takarékosság elve szerint egy lépcsőházból minél több lakásnak kellett nyílnia. A lakótelepeken kizárólag oktatási, szociális és egészségügyi infrastrukturális intézmények (iskola, óvoda, háziorvosi rendelő stb.), illetve szolgáltatói szektor (élelmiszer- és szépségápolási üzletek stb.) megléte volt jellemző. A lakótelep meghatározásánál rendkívül nehéz feladat a pontos fogalmi azonosítás. Előfordul, hogy egy egységként kezelt területen több stílusban épült lakóház is megtalálható. Kijelenthető, hogy lakótelep alatt egy adott területen fekvő bizonyos[20] számú épület együttesét értjük, jellemzően 3-4 vagy 10 emeletes lakóházakkal, közöttük zöldterülettel ellátva. Leggyakrabban hagyományos falazatú és szerkezetű, majd a hatvanas évektől házgyári technológiával készült építőanyagból készültek.[21] A szovjet mintára történő tervezés egyenes következménye volt a típustervek alapján megvalósított lakóépületek felépítése. A cél egyértelműen a nagy mennyiségű lakásszám kialakítása volt, ami gyakorta a minőség rovására, illetve az összkomfort kárára történt meg.[22]

Felmerül a kérdés, hogy a köztudatban miért kötik a lakótelepépítést kizárólagosan a szocialista időszakhoz?[23] Egyfelől cáfolandó azzal a premissza, hogy a harmincas évek Magyarországán, sőt napjainkban is nagy lakótelepek épültek/épülnek (manapság lakópark elnevezéssel). Hozzátéve, hogy napjainkban a telepes lakóházak jelentős többsége 1945 és 1989 között épült.[24] A második világháború után a pusztítás és a szociális viszonyok következtében bekövetkező lakásínség nagyszámú, új lakóházat igényelt. Ehhez az akkori trendeknek megfelelően a lakótelepek bizonyultak célszerűnek.[25] A másik indok pedig a kommunista párt gazdaság- és társadalomirányításában keresendő. Mivel a bérek alacsony szinten tartásából a piaci viszonyok eleve kiszorultak, ezért a lakásépítést is az állam vállalta magára.[26] Az időszakban eleve minden nagyobb vállalkozás állami kontroll alatt állt. A nagy tervezőirodák (lásd később) azt építettek, amit a felsőbb utasítás előírt. Ehhez még hozzátartozik, hogy a szegényebb rétegeknek (munkásság, a parasztság iparba történő integrálása) alacsony áron igyekeztek saját lakást biztosítani.[27] Mindebből adódott a viszonylag gyorsan megteremthető, gazdaságosan épülő (gyakorta a minőség rovására) lakótelepek kivitelezése, ami viszont sok embernek biztosított lakhatást a korszakban.[28] A diktatórikus hatalom szemében érvként merülhetett fel az emberek egy helyre sűrítése, ezáltal nagyobb kontroll alatt tartása. Mindezen negatívumok és pozitívumok közrejátszottak a lakótelepépítés szocialista jellegzetességnek napjainkra kialakuló megítélésében.

A „szocreál” építészeti stílusban tervezett épületek visszatetszést keltettek a szakmában. Az előző időszak modernista tervezését – politikai felsőbb utasításra – elvetették annak „világias, burzsoá túlburjánzása” miatt.[29] A tervezőket nyíltan önkritikára sarkalták. Az 1951-es építészeti vitában mindenkire rákényszerítették a korábbi stílus elvi és szakmai elvetését egyaránt. Granasztói Pál ugyan vitatkozott Major Mátéval, előbbi dogmatikus nézetének építészetre történő ráerőszakolása kapcsán, de a politika akarata az építész-tervező szakmát is elérte.[30] A „szocreál”, majd az azt felváltó „szocmodern” egészen a rendszerváltozásig meghatározó elemévé váltak az építészetnek.

A vizsgált terület stílusjegyeinek problematikája építészeti szempontból

Amennyiben elfogadjuk Mórocz Zsolt a korszakra vonatkozó stílusperiodizációját, úgy megállapítható, hogy 1955 után a „szocreált” a „szocmodern” stílus váltotta fel.[31] Ennek okát a szovjet vezetésben megtörtént váltásban, Sztálin halála után a fokozatosan egyedüli hatalmat kiépítő Hruscsovban kereshetjük. A szovjet blokk országainak Moszkvához kötődő viszonya az elméletben csökkent, de a valóságban az új pártfőtitkár követte a generalisszimusz erőskezű vonalát. Az építészetben változás 1954-ben történt az Építők Nemzeti Konferenciáján.[32] Ezen túldíszítettnek, rendkívül költségesnek és lassúnak ítélték a sztálini elveket követő „szocreált”. Ekkor irányozta elő Hruscsov a gyorsabban felépülő, költséghatékonyabb, előregyártott betonból készülő épületek megépítését.[33]

Hazánkban ez az időszak politikailag változékony volt, amit az ’56-os forradalom tetőzött be. Az építészeti stílusváltás az első Nagy-kormány után már érzékelhető vált, de hangsúlyosan a forradalom és a szabadságharc leverése után jelent meg a Kádár-éra nyitányán.[34] A szovjet minták átvétele, annak másolása a keleti blokk országaiban a modern stílus esetében is megmaradt.[35]

A Fiastyúk utcai lakótelep kezdeti tervezése egyértelműen „szocreál” stílusban történt. Azonban a tervezés-kivitelezés-építkezés folyamatát a politikai változások jelentősen befolyásolták.[36] A Fiastyúk utca mentén, illetve a lakótelep belső részén található épületek „szocreál” stílusban épültek, míg a Rákos patak mentén elhelyezkedő, a lakótelep déli térfalát adó épületei „szocmodern” stílusban valósultak meg.[37] A fogalmi problémát a Rákos-patak mentéről nézve értjük meg. A lakótelep belső részeinek „szocreál” jellegét a városkép kívülről látható „szocmodern” stílusa bontja meg. Felmerül a kérdés, hogy miképpen tipizálható ebben az esetben a lakótelep? A tervek – mint később látni fogjuk – az ötvenes évek elején klasszikusan „szocreál” stílusban születtek. A politikai változások hatására az építész-tervezők kénytelenek voltak változtatni a korábbi elképzeléseken, így születhetett meg egy változó stílusjegyeket felvonultató, viszont madártávlatból nézve egységes lakótelep. A tervek és a megvalósult épületek esetében látható, hogy a stílusbéli váltás kis mértékben változtatott az eredeti elképzelésen. Leginkább a tetőszerkezet és a díszítettség eltűnése az, ami észrevehető a különböző arculatú lakóházakon.

Összegezve röviden a problémát megállapítható, hogy a lakótelep általánosan véve „szocreálnak” tekinthető, hiszen mind a beépítési struktúrája, mind az épületek formajegyei ebben a stílusban keletkeztek. Számszakilag jóval több „szocreál” stílusú ház található a lakótelep egészében. Vitát generáló motívumként azért megemlítendő a lakótelep déli térfalának egyértelműen „szocmodern” megjelenése. Ettől eltekintve a Fiastyúk utcai lakótelep egyik legmeghatározóbb mintája az ötvenes évek „szocreál” építészetének.[38]

A lakótelep területének történeti visszatekintése

A Fiastyúk utcai lakótelep Budapest Angyalföld településrészén, a Rákos-pataktól északra a Tahi utca, a Béke utca, a Fiastyúk utca és a Madarász Viktor utca által határolt területen fekszik. A történelmi jelentőségű terület különös módon jelenik meg a feldolgozásokban. A korai időszakok eseményei után a 19. század második feléig kevés információval rendelkezünk a lakótelep területének előzményeiről.

Adametz Gyula Anonymusra hivatkozva említette, hogy Árpád tábort ütött a Rákos mezején, majd a pihenés után vonult tovább Megyer felé.[39] Mátyás király 1490. április 6-án bekövetkezett halálával a köznemesség 1490 májusában a rákosi síkon kérte fel a trónra János Albertet. A trónviszály további országgyűléseket eredményezett a területen (1500, 1504, 1505, 1507, 1511), majd a mohácsi vész előtt is jelentős politikai helyként említhető, hiszen az utolsó itt tartott országgyűlés már a török elleni harc előzményeként valósult meg.[40] A Rákos-patak rendezését, illetve az azt körülvevő lápos területek lecsapolását a 18. században végezték.[41]

A 20. század elején a területről ismert Fiastyúk utca Göncöl utcától keletre irányuló útvonala már a mai formájában létezett.[42] Ugyanez elmondható a mai lakótelep nyugati határaként húzódó Madarász Viktor utcáról is. A Göncöl utca – a háborús légifelvételek alapján – kizárólag a mai lakótelep részén nem volt leburkolva. A századfordulós kataszteri térképek szaggatott vonallal, tervként jelölik a Hajdú utcát, azonban a háborús felvételek alapján az mindössze egy gyalog járható útként volt használható.[43]

Összehasonlítási pontként – a már említett – 1944-es légifelvétel szolgált a kataszteri térképek, illetve a terület beépítése kapcsán. Ebből kijelenthető, hogy a terület nyugati (alközponti) részén jelentős funkciójú épület nem állt.[44] A mai Madarász Viktor utca és a Tahi utca sarkán állt egy – feltételezhetően – a szemközti ELZETT vasárugyár tulajdonában lévő kisebb raktárhelység.[45] Ugyanilyen épület állhatott a mai címén Madarász Viktor utca 7. szám alatt is.[46] A későbbi építés során Alközpontnak tervezett rész érdekessége, hogy a Rákos-pataktól északra, nagyjából ennek a résznek a harmadán vizes, lápos terület volt 1944-ben. A mai lakótelep Tahi utca 14-től 32-ig, s ettől délre egészen a Rozsnyai utcáig tervezték a Tomori teret, amit kettészelt volna a Rákos-patak.[47] A felvételek alapján vizesnek, láposnak tűnő terület teljes egészében ezt a „teret” mutatta. Ennek kivitelezésére nem került sor a háború és az azt követő változások következtében.

A középső, ma Göncöl és Hajdú utcák által határolt részen egy labdarúgó pálya terült el, mellette kisebb épületekkel, amik gyaníthatóan sportoláshoz köthető funkciókat láttak el. Szintén a középső rész északi részén (a Fiastyúk utca mentén) állt 14 darab nagyobb és egy tucatnyi kisebb raktárépület.[48] A keleti részen nem állt semmilyen épület. Érdekes felfedezés volt, hogy a szabályozott Rákos-patak korábbi medrében (vagy mentén) az időszakban egy gyalogút volt.[49] Mindez teljesen követte a korábbi folyásmedret. Emellett kiemelendő még a Göncöl utca irányát folytató, burkolatlan út, amiből számos keletre és nyugatra elágazó kisebb gyalogutak, ösvények nyíltak[50]. Kijelenthető, hogy az ötvenes évek területrendezése követte a korábbi időkben kialakított formákat, viszont a belső rész – leszámítva a Göncöl és Hajdú utcák vonalvezetését – teljes mértékben új telekosztást és ezzel új beépítési struktúrát kapott. A háború után az épületeket vélhetően lebontották vagy esetlegesen bombapusztítás végzett velük.

A lakótelep tervezési folyamata, előkészítő munkálatai

A tervutasításos rendszer egyik alappillére a vállalatok állami irányításában realizálódott. A tervezőirodák helyét – akár államosítással – állami cégek vették át. 1949. február 1-jén alakult a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat (BUVÁTI) – Fővárosi Tervező Intézet néven.[51] A feladatok többségét a Fővárosi Tanács V. B. Városrendezési és Építészeti Főosztálya[52], kisebbik részben pedig az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium rendelte meg.[53] Az állami elvárások a lakótelepek kiépítését célozták, így a nagy tervezőiroda feladataivá is ezek váltak. A Fiastyúk utcai lakótelep kivitelezése és megvalósítása egyaránt a BUVÁTI közreműködésével készült.

Az eredeti beépítési terv szerint a lakótelepen három nagy tömböt alakítottak ki, amelyek közül a nyugati és a keleti zártabb, míg a középső rész lazábban beépített volt.[54] Az 1953-as tervet Mester Árpád és Krivátsy Ádám dolgozták ki.[55] A Rákos patak enyhén íves részéhez igazították a lakótelep déli részét. A középső részre terveztek két iskolát, míg a keleti részen egy óvoda, a nyugati rész belső részében pedig egy bölcsőde, egy óvoda és egy rendelő helyezkedett el. A lakótelep üzleteit a nyugati, alközponti részre, illetve a keleti, U alaprajzú épület földszinti helyiségeibe telepítették.[56] A nyugati rész a zártabb térfalaknak köszönhetően egy bensőségesebb, intimebb hatású tér, míg a keleti rész egy nagyvonalúbb, nyitottabb építészeti karakterű terület.[57] A középső rész nyitottságából fakadóan közpark jellegűvé vált. A történelmi fordulatok következtében a tervekben is történtek változások. A középső részen eredetileg hat pontházat építettek volna a Rákos patak mentén, ezzel szemben a megváltozott tervekbe már öt sávház került.[58]

Az alapozási munkálatoknál komoly problémák merültek fel. A Rákos-patak környéke erősen tőzeges, ezért cölöpalapozást voltak kénytelenek eszközölni.[59] Akkori számítások szerint ez négyzetméterenként 20-25 forinttal növelte a költségeket.[60] A tervek alapján a 2400 lakásos[61] lakótelep három ütemben készül volna el.[62] A lakótelep lakóházait Boross Zoltán, Biczó Katalin[63], Gábriel Mihály, Gáspár Tibor, Hegedűs Béla, Henk Vilmos, Jankó Kálmán, Papp Dezső, S. Nagy László és Vidos Zoltán tervezték 1954/1955 folyamán.[64]

Az építkezés első üteme – „szocreál időszak”

A lakótelep „szocreál” stílusú lakóházainak közös jellemzői, hogy négyszintesek, kontyolt záródású magastetővel, illetve előregyártott műkő lábazattal épültek. A stílus tipikusnak mondható formajegyeit is magukon hordozzák: profilozott műkő nyíláskeretezések (illetve műkőt utánzó, de vakolatból kialakított ablakkeretezések) és előregyártott műkő párkányok tagolják a vakolt homlokzatokat. A kivitelezés első ütemében a lakótelep nyugati (alközponti), illetve a Fiastyúk utca mentén lévő északi rész készült el 1954 és 1957 között.[65] A céloknak megfelelően a keretes beépítésű lakótelep zárt, városias térhatást mutat. A terveknek megfelelően az első ütemben történő épületek felhúzása 1955 őszén kezdődött[66] és az első lakók 1956/1957 folyamán már be is tudtak költözni lakásaikba.[67]

A Fiastyúk utca 7-9. (helyrajzi szám: 26130/1) és a Fiastyúk utca 11-13. (helyrajzi szám: 26130/2) szám alatti lakóépületek kialakítása azonos, kontyolt nyeregtetős fedésű sávházak. Homlokzataikat a földszint felett futó széles övpárkány és meander zárópárkány tagolja. A főhomlokzatok szimmetrikus szerkesztésűek, a középső négy tengely nyílásaihoz fém korlátú konzolos erkélyek tartoznak. A két lakóházban egyaránt 23 darab lakást alakítottak ki. Ebből öt darab egyszobás, 12 darab kétszobás és hat darab háromszobás volt. A Fiastyúk utca 7-9. számú épületet eredetileg nagyobbra, a tömb sarkán L alakban beforduló alaprajzzal tervezték. Ezt azért nem valósították meg az első ütemben, mivel a tervezett lakórész az Elzett gyár területére esett. A tervek szerint bármikor hozzáépíthető lett volna a tervezett rész, viszont ez soha nem valósult meg. [68]

A Fiastyúk utca mentén álló következő lakóház többszörösen törtvonalú alaprajzú, meghatározva a Tomori köz nyugati térfalát, illetve a fentebb említett Tomori tér városias térhatását. Elhelyezkedéséből adódóan több címmel is rendelkezik: Fiastyúk utca 15-17., Tomori köz 16-20., Tomori köz 6-14. (helyrajzi szám:26130/3). A Fiastyúk utca felé néző homlokzata a kelet felől szomszédos sávházakhoz hasonló, középső négy nyílástengelyét konzolos erkélyek hangsúlyozzák, övpárkány nélkül meanderes zárópárkánnyal kiegészülve. A Tomori közre néző homlokzatokon a konzolos erkélyeken kívül, pálcás fém korlátú franciaerkélyeket, illetve a földszinten műkő keretezésű portálokat alakítottak ki. A térre nyíló épületnél megfigyelhető az oszlopos árkádkapu, a legfelső szinten pedig az attikás kiemelésű félköríves ablakok.[69] A lakóház egy részén (Tomori közre merőleges belső szárny északi homlokzata) a lakások a fogatolt alaprajzi rendszertől eltérően, a homlokzat mentén elhelyezett nyitott folyosóról érhetők el. [70]

A Tomori köz keleti térfalán törtvonal alaprajzú, meanderszerű épület több címmel rendelkezik: Fiastyúk utca 19-25., Máglya köz 12., Tomori köz 3-19. (helyrajzi szám: 26130/11). Az épület Fiastyúk utcai meghatározóak a homlokzat síkjából kiálló, párosan elhelyezett, két szintet összefogó, szegmensíves záródású árkáddal határolt erkélyek, melyek az első emeleten tömör mellvéddel, a második és harmadik emeleteken pálcás korláttal kerültek kialakításra. A lakóházon meanderes párkány fut körbe. A Tomori közre néző homlokzatokat a konzolos- és franciaerkélyek, valamint műkő keretezésű földszinti portálok jellemzik. Ezen a szakaszon az épület hat szintes, a földszinti sáv homlokzati síkja beljebb húzott, a homlokzat fő síkjában műkő keretezésbe foglalt, három oszlopos előteret látunk, melyet négy lépcsőfok magasságú lépcsősoron közelíthetünk meg.[71]

A Fiastyúk utca 27-33. (helyrajzi szám: 26130/12) szám alatti lakóház aszimmetrikus C alaprajzú. Főhomlokzata a Fiastyúk utcára néz, rövidebb oldalszárnyát a Máglya köz, hosszabb oldalszárnyát a Göncöl utca határolja. Főhomlokzatát a homlokzat síkjából kiugró, két szintet összefogó, árkádívekkel határolt, párosan elhelyezett erkélyek tagolják. Oldalhomlokzatain konzolos erkélyek találhatók.[72]

A Máglya közt kétoldalról övező lakóépületek, a Máglya köz 6-10. (helyrajzi szám: 26130/13) és Máglya köz 5-9. (helyrajzi szám: 26130/14) szám alatti épületek azonos kialakításúak. A Máglya közre néző főhomlokzatokat az első és második emelet magasságában húzódó zárterkélyek tagolják, melyek mészkő lapokkal burkoltak. Az épületek főpárkányát előregyártott műkő elemekből álló frízszerű sáv alkotja.

A Máglya köz 1-4. (helyrajzi szám: 26130/17) cím alatti épület tengelye a Máglya közre merőleges, elhelyezkedése miatt a szimmetrikus térfalakkal rendelkező Máglya köz lezárását adja. A háromszintes épület szimmetrikus szerkesztésű főhomlokzatát a lépcsőházakat és a műtermeket rejtő homlokzati szakaszok ritmikus egymásutánisága rendezi. A lépcsőházakhoz kapcsolódó homlokzati sávok síkja beljebb húzott, felületük vörös színt kapott. A Műteremház[73] jellegzetességét a bejáratok felett található domborművek, illetve a kazettás frízek adják.[74] A kéményt sárgás fehér kemény mészkőből rakták, a tetőt nádfarkú cseréppel fedték. A homlokzatot sárgás kőporszínűre tervezték, az ablakkereteket pedig sárgás-fehér pirogránitból építették meg.[75] A házban 100 m² feletti lakásokat alakítottak ki öt méteres belmagassággal. Elkészülte után többek között Blaskó János festőművész vagy Würtz Ádám grafikusművész is itt éltek családjaikkal.[76] Haba Péter összefoglalóan írta, hogy „Hegedűs Béla a telep épületeinek statikus, sematikus külső megjelenésével szemben a színek, a textúra, az anyagok váltakozásával ritmikus, <élő> homlokzatot alkotott.”[77]

A Göncöl utca 4-10, 12-14. (helyrajzi szám: 26130/16) szám alatti lakóház a Göncöl utcával párhuzamos tengelyű sávház, melynek tömege nagyjából középen megtörik, így két párhuzamos tengelyű épületrész jött létre, ahol az északi épületszárny homlokzatsíkja beljebb húzódik. Az északi szárny utcai homlokzatán a két bejárati ajtó felett egy-egy két emeletet átfogó mészkőlappal burkolt zárterkély, míg a déli szárny homlokzatán konzolos erkélyek találhatóak. Az épület főpárkányának mintázata egymás mellé sorolt téglalapokból áll.[78]

A lakótelep középső tömbjében négy darab, a Fiastyúk utcára merőleges tengelyű, azonos kialakítású sávház áll: a Fiastyúk utca 39. (helyrajzi szám: 26130/26), 41. (helyrajzi szám: 26130/27), 43. (helyrajzi szám: 26130/28) és 45. (helyrajzi szám: 26130/29.) számú épületek. Az épületek aránylag egyszerű formálásúak, a homlokzatokat a bejáratok tengelyében lévő, két szintet átfogó mészkőburkolatú zárterkélyek tagolják, melyek teteje a harmadik emelethez tartozó, pálcás korlátú erkélyként szolgálnak. A bejáratok felett, az előregyártott műkő keretezésben növényi motívumot ábrázoló relief látható. A földszint felett egyszerű szalagpárkány húzódik, a főpárkány sorolt téglalap mintázatú. Az épületek kelet-nyugat tájolásúak. Az épületeknek csak az egyik hosszhomlokzatához tartoznak zárterkélyek, a „hátsó” hosszoldaluk kevésbé díszített. A négy épület alaprajzai egymáshoz képest tükrözöttek, így az épületek zárterkélyes homlokzatai egymásfelé néznek.

A lakótelep keleti részében, a Hajdú köz és a Béke utca által közrezárt területen a beépítés struktúrája zártabbá válik, az északi oldalon tört alaprajzú, „kanyargó” épületeket láthatunk, míg a Tahi utca mentén sávházakat. Két lakóépület – a Hajdú köz 3-11., Fiastyúk utca 51-57. (helyrajzi szám: 26160/38) és a Fiastyúk utca 56-67. (helyrajzi szám: 26130/39) cím alatti – a „szocreál” és a „szocmodern” közötti átmeneti stílust hordozza magán.[79] „Szocreál” stílusjegyként megmaradt mindkét épületnél a kontyolt magastető. A korábbi épületeknél megismert két szintet átfogó zárterkélyek itt is láthatóak, de mészkőborítás nélküli, egyszerű vakolt formában, a tetejükön a harmadik emelethez tartozó fém korláttal. A főpárkány helyén egy egyszerű vakolt sáv fut körbe az épületeken. A nyíláskeretezések is redukálódtak: egyes ablakok körül egyáltalán nincs keretezés, a kiemelt nyílástengelyek ablakait a homlokzat síkjára merőleges, hegyesszögű háromszög határolja két oldalról, így a könyöklőnél egy keskeny virágtartó-peremet létrehozva.[80]

A lakótelep keleti lezárását adó, hatalmas méretű, törtvonalú sávház a Fiastyúk utca 69-71., 81., Tahi utca 68., 70-76, Béke utca 100-106. (helyrajzi szám: 26130/40) címek alatt áll, és modern stílusjegyeket mutat. Az épület hétszintes, a legfelső szintjének homlokzati síkja beljebb húzott, illetve nyitott, tetőteraszok szakítják meg az épület tömegét. A lakóház karakterét egyrészt az impresszív tömegformája adja, mely észak felé nagyméretű, parkszerű, zöld udvart zár közre. A Béke utca és a Tahi utca felé pedig szikár térfalat biztosít. A megjelenésének további fő jellemzője a falak és a födémek vonalában létrehozott raszterháló, mely világosabb szürke színével (feltehetően egy cementes alapvakolat) kitűnik a színes, strukturált vakolt felületek közül, ezzel is sugallva egy erős szerkezetiséget. Az épület meghatározói a konzolos erkélyek, melyek két oldalról tömör mellvédűek, szemből viszont fém, pálcás korlátúak. Az erkélyek négy nyílástengelyes blokkokban együttesen jelennek meg, így tömeghatásuk is jelentős. A Tahi utcai homlokzaton négyszer négy nyílástengelyhez tartoznak erkélyek, a homlokzat két szélét a szimmetrikus hatás kedvéért erkély nélkül hagyva. Az erkélyek a Fiastyúk utcai és a Béke utcai homlokzatokon is megjelennek a négy tengelyű blokkok mellett, egy különálló nyílástengelynél is, oldva a homlokzatok szigorúságát. A legfelső szinten a lépcsőházak kiemelt tömegét vertikális sorolású, vasbeton rács fedi, mely tovább fokozza a homlokzatok ritmikusságát.[81]

A lakótelep tervezésekor alapvetően figyelembe vették a beköltöző fiatal gyerekekkel rendelkező családok igényeit. Az alközponti részre egy óvodát, a középső részre két iskolát, míg a nyugati részen egy óvodát, egy bölcsődét és egy háziorvosi rendelőt terveztek. A Madarász Viktor 3. (helyrajzi szám: 26130/5) szám alatti óvoda tervei 1956-ban készültek. Az intézményt 100 férőhelyesre tervezték négyes csoportokban. Minden egységet önálló, külön előtérrel, öltözővel, vizes csoporttal és foglalkoztatóval alakítottak ki.[82]

A Fiastyúk utca 35. (26130/25) szám alatti általános iskolát egyemeletes, szárnyudvaros, főbejárattal rendelkező, szabad épületként tervezték meg 1956-ban. Az iskolát 500 férőhelyesre alakították ki.[83] Az Esküvő köz 4. (26130/42) szám alatt található Mese tagóvoda építési tervei ismeretlenek. Viszont az 1972-es átalakítási tervekből látszik, hogy az átalakítás során két foglalkoztató szobát alakítottak ki 50 fős létszámmal számolva.[84]

A befejező, második ütemű beépítés – „szocmodern időszak”

A lakótelep modern stílusú épületei a Tahi utca mentén sorakoznak, összefoglalva az alábbiak jellemzik őket: lapostetővel épültek, homlokzatukon a szerkezetiségre utaló raszterháló látható, sok erkély található rajtuk és színes vakolat fedte őket. A lakások tekintetében megemlítendő, hogy ezekben az épületekben hoztak létre úgynevezett „CS” (vagyis csökkentett értékű) lakásokat.[85]

A lakótelep keleti részében három, azonos kialakítású modern épület áll. A Tahi utca 50-54. (helyrajzi szám: 26130/44), a Tahi utca 56-60. (helyrajzi szám: 26130/45) és a Tahi utca 62-64. (helyrajzi szám: 26130/46) szám alatti épületek az utcavonallal párhuzamos tengelyű, hatszintes sávházak. Homlokzatuk a födémek vonalában sávozott, valamint a legfőbb karakterjegyük a Tahi utcára néző raszteres pengefalak közé foglalt erkélyek. Ezek az aránylag jól használható méretű erkélyek kétszer négy nyílástengelyes blokkokban láthatóak. Különleges megjelenésüket fokozza a korlátok kialakítása, ugyanis a tömör mellvédszakaszok és a diagonális fémrácsok szintenként eltolva váltakoznak.[86]

A terület középső szakaszában, a Göncöl utca és a Hajdú köz által határolt részen öt darab, megegyező kialakítású modern épület sorakozik. A Tahi utca 40. (helyrajzi szám: 26130/32), 42. (helyrajzi szám: 26130/33), 44. (helyrajzi szám: 26130/34), 46. (helyrajzi szám: 26130/35) és 48. (helyrajzi szám: 26130/36) címek alatt a hatszintes épületek T alaprajzúak, a száruk a Tahi utcára merőleges tengelyűek.[87] A T alaprajz „feje” az emelt magasságú földszintnek köszönhetően magasabb, mint a szára. A csatlakozásnál kopolit[88] üvegfalú lépcsőház köti össze a két épületrészt, ferde tetősíkú tetőfelépítménnyel. A Tahi utcára néző homlokzaton két nyílástengelyt konzolos erkélyek emelik ki, míg az épületek tömbbelsőbe nyúló szárnyain loggiák tagolják a homlokzatokat.[89]

A lakótelep nyugati részén három, a Tahi utcával párhuzamos tengelyű, hatszintes sávház áll a Tahi utca 22-26. (helyrajzi szám: 26130/18), a Tahi utca 28-32. (helyrajzi szám: 26130/19), és a Tahi utca 34-38. (helyrajzi szám: 26130/20) címeken. Ezek kialakítása a már fentebb bemutatott, a lakótelep keleti részén álló három sávházhoz hasonló. Fő karakterjegyük a raszteres pengefalak között elhelyezkedő erkélyek.[90] Korabeli vélemények szerint az épületek „összhatása olaszosan derűs” és „az egész lakótelep kimagaslóan legsikerültebb [sic!] három épülete[i]” lettek.[91]

A modern épületek lezárásaként, illetve a beépítés hangsúlypontjaként egy magasságában kiemelkedő, kilencszintes lakóház is épült a Tahi utca 20. (helyrajzi szám: 26130/8) szám alatt. Az épület keretes alaprajzú. A földszint síkja az emeleti szintekénél beljebb húzott, így az emeleti szintek lefelé keskenyedő, karakteres vasbeton lábakra támaszkodnak. A homlokzatokat loggiák tagolják.

A terület déli térfalának nyugati lezárást a Tahi utca 4-18. és Madarász Viktor utca 1. (helyrajzi szám: 26130/6) cím alatti derékszögben tört alaprajzú, négyszintes kontyolt nyeregtetős sávház adja. Ennek stílusa a „szocreál” és a „szocmodern” között átmeneti jellegű. Homlokzatának egyes részein vakolatból kialakított raszterrács látható, erkélyei konzolos megoldásúak.

A második ütemben épített lakóházak kivitelezését egyaránt az Építészeti Minisztérium 41. és 44. számú Építőipari Vállalatai végezték.[92] Az utolsó, befejező munkálatok, mint például a lakóházak közötti parkosítás vagy a Rákos-patak mentén kialakított zöldterület 1959 folyamán már kidolgozás alatt állt[93] és – információ hiányában – valószínűsíthető, hogy 1960-ban be is fejezték ezeket. A tervezési folyamatoktól kiindulva az utolsó feladatok befejezéséig eltelt időszak nagyjából nyolc évet foglalt magába. A korabeli hírek alapján „ […] 2200 távfűtéses, termálvizes lakásban több mint kilencezren találtak otthonra.”[94]

A második ütemben elkészült épületek kapcsán jegyezte meg Ferkai András, hogy „ […] az épületek szabadabb formálásukkal és vidám pasztellszíneikkel tűnnek ki.”[95] Negatívumként pedig kiemelte, hogy „ […] több bennük a komfort nélküli kis lakás, mint a korábbi ütemek lakóházaiban.”[96] Kritikusabban látta a lakótelep esztétikai jellegét az időszakból Perényi Imre. A második ütemre megváltozott stílusjegyekről sommásan úgy értékelt, miszerint „[k]ár, hogy az eredeti tervtől eltérően a túlzott méretű tetőfelépítmények megfelelő összefogására és architektonikus kialakítására nem volt meg a lehetőség és így azok megbontják az egyébként igen kedvező városképet.”[97] „Az építészeti részletformálás hiányosságai, például a tetőfelépítmények rendszertelensége rontja az egyébként kedvező városképet.”[98] Írta kritikusan a lakótelep egészéről a Jékely–Sódor szerzőpáros. Budai Kriszta szerint „bár a szocreál lakótelep le sem tagadhatja születésének ideológiai lenyomatát, a beépítésért, a házak elrendezéséért felelős építészek, Mester Árpád és Krivátsy Ádám kiváló munkát végeztek.”[99] Látható, hogy a lakótelep építészeti értékelésében központi helyen szerepel(t) a politikai-ideológiai hatás hangsúlyozása és ez ebből fakadó stílusváltoztatási felfordulás, viszont magukat a tervezőket és a kivitelezőket egyaránt elismerő hangon méltatták a rendszerváltás előtt és azután is.

A lakótelep építészeti vizsgálata tágabb környezetben

A lakótelepet délről, a Rákos-patak felől nézve egyértelműen szembeötlik a két építészeti irányzat keveredése. A patak enyhén íves vonalát követő tervezés ötemeletes lakóházakkal való beépítése egyes vélemények szerint ront a városképen.[100] Ennek ellenére a patak túloldala a mai napig beépítetlen, főleg sportolási célra megtartott terület. A meder mindkét oldalán zöldterületet alakítottak ki játszóterekkel, napjainkban pedig futópályával és biciklisávval.

A keleti oldalon a Béke út felől nézve az ötemeletes U alakú lakóház illeszkedik – a szintén az ebben időszakban épített – 8-10 emeletes lakóházakhoz. A Fiastyúk utca és a Béke utca kereszteződésénél előbbi nyugati oldalán (tehát nem a lakótelepi részén) 3 emeletes lakóházak épültek. Ezek szintén „szocreál” stílusban felhúzott lakóépületek, magasságuk nem bontja meg a térszerkezetet.[101] A problémát a Fiastyúk utca Göncöl utcától a Nővér utcáig tartó része jelenti. Itt ugyanis többségében egy- és kétszintes kertesházak helyezkednek el.[102] Ez a rész a korabeli értékelések szerint diszharmonikus, viszont az utólagos értékelések inkább dicsérik.[103] A Göncöl utcától nyugatra a Fiastyúk utca mentén hat db klasszikus „szocreál” sávház épült szintén az időszakban.[104] Itt a térszerkezetet figyelembe véve, a lakóházak magassága egyforma. A széles utca, valamint a járdakialakítás következtében ezen a részen érvényesült a városias, de egyben tagolt beépítés. A Madarász Viktor utca és a Tomori utca között lévő Tomori Pál Általános Iskola szintén a „szocreál” időszak építkezéseinek terméke. A kétszintes iskola 1950-es tervezésű, nagy udvarával tágas tér nyílik szembe a túloldali háromemeletes „szocreál” lakóházakkal.[105] A Madarász Viktor utca páros számú oldalán kortárs stílusban épült irodaházak állnak. A Föveny utcánál pedig egy ’30-as években épült modern stílusú lakóház áll szemben a megtört L alakú házzal.

Összességében elmondható, hogy a lakótelep illik a XIII. kerületi városképbe. Azokat az elemeket, amik a harmóniát megbontják, már a kortárs építészszakma is megjegyezte. Ilyen az említett Fiastyúk utcai[106] rész, illetve a Madarász Viktor utca napjainkban kialakított jellege. A Tahi utca – pontosabban a Rákos-patak – felől nézve érdekesen hat(ott) az ötemeletes lakóházak felhúzása, viszont a zöldövezet, valamint a fásítás következtében a magasabb házak messzebbről nézve sem diszharmonikusak.

Összegzés

A kutatás egészében – az előzmények mellett – a Fiastyúk utcai lakótelep építéstörténetét szándékozott feldolgozni. A tanulmány szerzője – építészeti tudás hiányában – nem törekedett széles perspektívájú, átfogó építéstörténeti munka megírására. Célja volt, hogy az adott lakótelep építéstörténeti kontextustát köztudatba hozza, valamint egy – eddig kevésbé ismert –forráscsoportot a nyilvánosság elé tárjon. A stílusok kapcsán a kutatás kizárólag a szakirodalom álláspontjára helyezkedett. A lakótelep építéstörténete mélyebb elemzést és leginkább egy építészettörténész szakmai tudását igényli.

Bibliográfia

Források

Budapest Fővárosi Levéltár (BFL)

BFL XV. 16. g. 215/4

BFL XV. 17. d. 329. 02130/001

BFL XV. 17. d. 329. 02130/005

BFL XV. 17. d. 329. 02130/011

BFL XV. 17. d. 329. 02130/012

BFL XV. 17. d. 329. 02130/016

BFL XV. 17. d. 329. 02130/017

BFL XV. 17. d. 329. 02130/018

BFL XV. 17. d. 329. 02130/025

BFL XV. 17. d. 329. 026130/032/033/034/035/036

BFL XV. 17. d. 329. 02130/038

BFL XV. 17. d. 329. 02130/039

BFL XV. 17. d. 329. 02130/042

BFL XV. 17. d. 329. 026085/029

BFL XV. 17. d. 329. 026085/183

BFL XV. 17. d. 329. 026085/317

BFL XV. 17. d. 329. 026085/987

BFL XV. 17. d. 329. 026085/988

BFL XV. 17. d. 329. 026085/989

BFL XV. 17. d. 329. 026086/001

BFL XXIII. 102. a. 1. 1955.12.08. 0005892

Budapest Főváros Főpolgármesteri Hivatal Várostervezési Főosztály dokumentumai

Jauernik Zsófia (szerk.): Fiastyúk utcai lakótelep – épületegyüttes, Budapest, Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatal Várostervezési Főosztály dokumentumai és gyűjteményei, 2022.

Szakirodalom

Adametz Gyula: Angyalföld, Budapest, Sylvester Rt., 1947.

Beke László: A szocreál különös utóélete, in György Péter, Turai Hedvig (szerk.): A művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra, Budapest, Corvina Kiadó, 1992, 109-117

Bene László: Lakásépítkezések Budapesten, Magyar Építőművészet, VIII. évf., 1959/5-6, 169.

Benjamin Károly: A Fiastyúk utcai lakótelep tervezésének néhány elvi kérdése, Magyar Építőművészet, V. évf. 1956/4, 112.

Bonta János: A magyar építészet egy kortárs szemével 1945-1960, Budapest, Terc, 2008.

Bonta János – Dániel Péter – Érdi Tamás: Modernista építészet – szovjet építészet, in Major Máté, Osskó Judit (szerk.): Új építészet, új társadalom 1945-1978. Válogatás az elmúlt évtizedek építészeti vitáiból, dokumentumaiból, Budapest, Corvina, 1981, 118-134.

Boross Zoltán – Gáspár Tibor – Gebhardt Béla – Gyöngyösi István – Iványi László – Jeney Lajos – Pfannl Egon – Preisich Gábor (szerk.): Budapesti Városépítési Tervező Vállalat, Budapest, Révai Nyomda, 1970.

Csizmady Adrienne: A lakótelep, Budapest, Gondolat, 2004.

Ez évben és jövőre 9900 lakás építését fejezik be Budapest, Népakarat 2. évf., 250. sz., 1957. október 25., 1.

Ferkai András: Lakótelepek, Budapest, Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatal, 2005.

Fiastyúk utcai lakótelep, Magyar Építőművészet, IV. évf., 1955/1-2, 45–47.

Fischer József – Granasztói Pál – Kismarty-Lechner Jenő – Major Máté – Weltzl János: Az építészet háború utáni feladatai Magyarországon, in Major Máté, Osskó Judit (szerk.): Új építészet, új társadalom 1945-1978. Válogatás az elmúlt évtizedek építészeti vitáiból, dokumentumaiból, Budapest, Corvina, 1981, 11-14.

Fodor Miklós Zoltán: Adatok a vásártéri lakótelep építéstörténetéhez I. (1947-1956), in, Balogh Zoltán (szerk.): NEOGRAD 2020. Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIII., Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2020, 165-181.

Gál Zsuzsa: A Thälmann utcaiak elégedettek. Népszava, 90. évf., 265. sz., 1962. november 13., 8.

Gáspár Ferenc – Szabó Klára (szerk.): Források Budapest Múltjából. V/B Források Budapest történetéhez 1954-1958, Budapest, Budapest Főváros Levéltára, 1988.

Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945-1956, Budapest, Rubicon Intézet, 2011.

Gyöngyösi István: Budapest épülő új lakótelepei, Magyar Építőművészet, VI. évf., 1957/1-2, 19.

Haba Péter: Műteremház a Fiastyúk utcai lakótelepen, in Hadik András – Radványi Orsolya (szerk.): Művészek és műtermek: tanulmánykötet és katalógus Budapest, a művészek városa című kiállításhoz, Budapest, Ernst Múzeum, 2002, 238-243.

Haltenberger Mihály: Budapest városföldrajza, Budapest, Stephaneum Nyomda, 1942.

Jékely Zsolt – Sódor Alajos: Budapest építészete a XX. században, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1980.

Karácsony Rita: Mai szemmel: Bp. XIII., Fiastyúk utcai lakótelep, alközpont (1973), Metszet, 11. évf., 2021/2. sz. 9.

Keller Márkus: Szocialista lakhatás? A lakáskérdés az 1950-es években Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár, 2018.

Kuslits Tibor: Szocreál építészet Magyarországon. Dunaújváros építéstörténetének különös tanulságai, Győr, Széchenyi István Egyetem, 2013.

Lux László: Újabb zűrzavar mai építészetünkben, in Major Máté, Osskó Judit (szerk.): Új építészet, új társadalom 1945-1978. Válogatás az elmúlt évtizedek építészeti vitáiból, dokumentumaiból, Budapest, Corvina, 1981, 164-167.

Oross András: A Rákos-patak és vízgyűjtő területének történeti földrajzi vázlata, Fons, X. évf., 2003/2., 191-232.

Perényi Imre: Budapest városrendezési terve a megvalósulás útján, Magyar Építőművészet, 8. VIII. évf., 1959/5-6, 145.

Petravich András: Az ötvenes évek magyar épületei. Rendeltetés, megítélés és védelem ma, in Prakfalvi Endre – Hajdú Virág (szerk.): Építészet és tervezés Magyarországon 1945-1959, Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal – Magyar Építészeti Múzeum. 1996, 66-70.

Prakfalvi Endre: A hatvanas évek építészetéről, in Rainer M. János (szerk.): „Hatvanas évek” Magyarországon. Tanulmányok, Budapest, 1956-os Intézet, 2004, 474-504.

Prakfalvi Endre: Magyar építészet 1945-1959. Periodizációs vázlat, in Fehérvári Zoltán – Hajdú Virág – Prakfalvi Endre (szerk.): Modern és szocreál: építészet és tervezés Magyarországon 1945-1959, Budapest, Magyar Építészeti Múzeum, 2006, 9-18.

Prakfalvi Endre: Szocreál. Budapest építészete 1945 és 1959 között, Budapest, Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatala, 1999.

Preisich Gábor: Budapest városépítésének története 1945-1990, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1998.

Ráday Mihály: Budapesti utcanevek. A-Z, Budapest, Corvina, 2013.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris, 2010.

Szendrői Jenő (szerk.): Magyar Építészet 1945-1955, Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1955.

Letöltött dokumentumok

Balázs Gábor – Tóth Judit: A Magyar Dolgozók Pártja Pest Megyei Bizottsága. Ismertető az anyagot feldolgozó adatbázishoz, https://adoc.pub/balazs-gabor-toth-judit-a-magyar-dolgozok-partja-pest-megyei.html

Böröndy Júlia (TDK dolgozat, konzulens: Kissfazekas Kornélia): „Megáll az idő” „Szocreál” lakótelepek a XXI. században. Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Kar, 2019; http://tdk.bme.hu/EPK/DownloadPaper/Szocreal-lakotelepek-a-XXI-szazadban

Budai Kriszta: Csillagok a Máglyán – a Fiastyúk utcai lakótelep története, Kultúra.hu, https://kultura.hu/csillagok-a-maglyan-a-fiastyuk-utcai-lakotelep-tortenete/

Budapest közigazgatási térképe (1908) https://maps.arcanum.com/hu/map/budapest-1908/?layers=99&bbox=2123060.801477062%2C6031006.580186196%2C2124760.3310278407%2C6031713.622697834

Göröntsér Vera: Fiastyúk utcai műteremház kapudomborművei 3., Köztérkép, https://www.kozterkep.hu/25885/festeszet

Kiss János: Szocreál jelentése: mi is az pontosan?, The Budapester, 2020. szeptember 8.,

https://thebudapester.hu/kult/szocreal-jelentese/

Légifotók Budapest 1944. https://maps.arcanum.com/hu/map/bp1944/?layers=30&bbox=2119125.2430710965%2C6023536.716091327%2C2120824.772621875%2C6024243.758602966

Mi az a szocreál?, Hirado.hu, https://hirado.hu/blog/cikk/2021/12/21/mi-az-a-szocreal

Mórocz Zsolt: Mi a szocreál?, VAOL Vas megyei hírportál, 2006. szeptember 19., https://www.vaol.hu/cimlapon/mi-a-szocreal-1284739/

Hivatkozások

  1. Lásd: Mi az a szocreál?, Hirado.hu, https://hirado.hu/blog/cikk/2021/12/21/mi-az-a-szocreal (Letöltés: 2021. december 21.)
  2. Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatal Várostervezési Főosztály tanácsosa, valamint a kutatás mentora.
  3. Kiss János: Szocreál jelentése: mi is az pontosan?, The Budapester, 2020. szeptember 8.,https://thebudapester.hu/kult/szocreal-jelentese/ (Letöltés: 2022. január 3.)
  4. Petravich András: Az ötvenes évek magyar épületei. Rendeltetés, megítélés és védelem ma, in Prakfalvi Endre – Hajdú Virág (szerk.): Építészet és tervezés Magyarországon 1945-1959, Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal – Magyar Építészeti Múzeum. 199, 66.
  5. A meander szögletes, vagy más, bonyolult vonalban, esetleg ismétlődő módon húzódó, kígyószerű díszítmény., MiMi, https://www.mimi.hu/epiteszet/meander.html (Letöltés: 2021. november 5.)
  6. A timpanon eredeti jelentése szerint ókori zeneszerszám, az építészetben a nyeregtetős épületek egyenlő szárú háromszög alakú, párkánnyal keretelt orommezője, amelyeket gyakran szobrászati dísszel töltöttek ki. Ablak- és ajtónyílások felett a keretelés részeként is gyakran alkalmazzák., Magyar Katolikus Lexikon, http://lexikon.katolikus.hu/T/timpanon.html (Letöltés: 2021. november 5.)
  7. Mórocz Zsolt: Mi a szocreál?, VAOL Vas megyei hírportál, 2006. szeptember 19., https://www.vaol.hu/cimlapon/mi-a-szocreal-1284739/ (Letöltés: 2021. október 28.)
  8. Prakfalvi Endre: Szocreál. Budapest építészete 1945 és 1959 között, Budapest, Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatala, 1999, 3.
  9. Prakfalvi Endre: A hatvanas évek építészetéről, in Rainer M. János (szerk.): „Hatvanas évek” Magyarországon. Tanulmányok, Budapest, 1956-os Intézet, 2004, 474–475.
  10. Prakfalvi Endre: Magyar építészet 1945-1959. Periodizációs vázlat, in Fehérvári Zoltán, Hajdú Virág, Prakfalvi Endre (szerk.): Modern és szocreál: építészet és tervezés Magyarországon 1945-1959, Budapest, Magyar Építészeti Múzeum, 2006, 14–16.
  11. Beke László: A szocreál különös utóélete, in György Péter, Turai Hedvig (szerk.): A művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra, Budapest, Corvina Kiadó, 1992, 109.
  12. Kuslits Tibor: Szocreál építészet Magyarországon. Dunaújváros építéstörténetének különös tanulságai, Győr, Széchenyi István Egyetem, 2013, 10.
  13. Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945-1956, Budapest, Rubicon Intézet, 2011, 481.
  14. Fischer József – Granasztói Pál – Kismarty-Lechner Jenő – Major Máté – Weltzl János: Az építészet háború utáni feladatai Magyarországon, in Major Máté, Osskó Judit (szerk.): Új építészet, új társadalom 1945-1978. Válogatás az elmúlt évtizedek építészeti vitáiból, dokumentumaiból, Budapest, Corvina, 1981, 11–14.
  15. Balázs Gábor – Tóth Judit: A Magyar Dolgozók Pártja Pest Megyei Bizottsága. Ismertető az anyagot feldolgozó adatbázishoz, https://adoc.pub/balazs-gabor-toth-judit-a-magyar-dolgozok-partja-pest-megyei.html (Letöltés: 2021. november 5.)
  16. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris, 2010, 207.
  17. Prakfalvi: Szocreál. Budapest építészete 1945 és 1959 között, 8.
  18. Uo., 9.
  19. Ferkai András: Lakótelepek, Budapest, Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatal, 2005, 5–6.
  20. A szakmunkák többsége a témában nem érinti ezt a kérdéskört. Van olyan lakótelep, amiben 10 alatti lakóház található, de találunk olyat is, ami egy komplett várost alkot. Lásd például az újpesti lakótelepet.
  21. Csizmady Adrienne: A lakótelep, Budapest, Gondolat, 2004, 20.
  22. Böröndy Júlia (TDK dolgozat, konzulens: Kissfazekas Kornélia): „Megáll az idő” „Szocreál” lakótelepek a XXI. században. Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Kar, 2019; http://tdk.bme.hu/EPK/DownloadPaper/Szocreal-lakotelepek-a-XXI-szazadban (Letöltés: 2022. március 13.) 9; 12–13.
  23. Lásd a problémát részletesebben, in, Csizmady: A lakótelep, 74.
  24. 2.1. táblázat. A fővárosban felépített lakások és ezen belül a lakótelepi lakások száma és aránya, in, Uo., 76.
  25. Preisich Gábor: Budapest városépítésének története 1945-1990, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1998, 71.
  26. Csizmady Adrienne: A lakótelep, 78–79.
  27. Uo., 17.
  28. Lásd részletesebben, in, Keller Márkus: Szocialista lakhatás? A lakáskérdés az 1950-es években Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár, 2018.
  29. Bonta János – Dániel Péter – Érdi Tamás: Modernista építészet – szovjet építészet, in, Új építészet, 130.
  30. Prakfalvi: Szocreál. Budapest építészete 1945 és 1959 között, 18–19.
  31. Mórocz: Mi a szocreál?
  32. Prakfalvi: A hatvanas évek építészetéről, 474.
  33. Uo., 474.
  34. Ferkai: Lakótelepek, 49.
  35. Prakfalvi: Szocreál. Budapest építészete 1945 és 1959 között, 32–33.
  36. Jól mutatja ezt az időszak jeles építészeinek zavarodottsága a hivatalos publikációk terén. Lux László: Újabb zűrzavar mai építészetünkben, in, Új építészet, 147–153.
  37. Ferkai: Lakótelepek, 51.
  38. Vö. Fodor Miklós Zoltán: Adatok a vásártéri lakótelep építéstörténetéhez I. (1947-1956), in, Balogh Zoltán (szerk.): NEOGRAD 2020. Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIII., Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2020, 165–181.
  39. Adametz Gyula: Angyalföld, Budapest, Sylvester Rt., 1947, 18.
  40. Uo., 33-34.
  41. Oross András: A Rákos-patak és vízgyűjtő területének történeti földrajzi vázlata, Fons, 10. évf., 2003/2, 208.
  42. Budapest közigazgatási térképe (1908) https://maps.arcanum.com/hu/map/budapest-1908/?layers=99&bbox=2123060.801477062%2C6031006.580186196%2C2124760.3310278407%2C6031713.622697834 (Letöltés: 2021. november 10.)
  43. Légifotók Budapestről 1944. https://maps.arcanum.com/hu/map/bp1944/?layers=30&bbox=2119125.2430710965%2C6023536.716091327%2C2120824.772621875%2C6024243.758602966 (Letöltés: 2021. november 10.)
  44. Ua.
  45. Budapest Fővárosi Levéltár (BFL) XV. 17. d. 329. 026085/183. Az ELZETT Vasárugyár 1920-as építési engedélyezési tervdokumentációja (Fiastyúk utca 15-17; helyrajzi szám: 26085/183)
  46. Légifotók Budapestről 1944.
  47. Budapest Közigazgatási térképe (1908).
  48. Ua.
  49. Napjainkban szintén követi a patak folyását egy gyalogos út, valamint a Göncöl utcától keletre egy kerékpárút és egy futópálya is egészen a Béke utcáig.
  50. Légifotók Budapestről 1944.
  51. Boross Zoltán – Gáspár Tibor – Gebhardt Béla – Gyöngyösi István – Iványi László – Jeney Lajos – Pfannl Egon – Preisich Gábor (szerk.): Budapesti Városépítési Tervező Vállalat, Budapest, Révai Nyomda, 1970, 5–6.
  52. Az MDP Budapesti Bizottsága V. B. és a BFT V. B. együttes ülésének határozata Budapest általános városrendezési tervéről. 1955. február 22., in, Gáspár Ferenc – Szabó Klára (szerk.): Források Budapest Múltjából. V/B Források Budapest történetéhez 1954-1958, Budapest, Budapest Főváros Levéltára, 1988, 34–39.
  53. Uo., 35.
  54. BFL XV. 16. g. 215/4. A Szabadság (Dagály) fürdő helyszínrajza.
  55. Benjamin Károly: A Fiastyúk utcai lakótelep tervezésének néhány elvi kérdése, Magyar Építőművészet, V. évf. 1956/4, 112.
  56. Uo., 112.
  57. Ferkai: Lakótelepek, 50.
  58. Benjamin: A Fiastyúk utcai lakótelep tervezésének néhány elvi kérdése, 114.
  59. Haltenberger Mihály: Budapest városföldrajza, Budapest, Stephaneum Nyomda, 1942, 43–44.
  60. Haltenberger: Budapest városföldrajza, 43-44.
  61. Vö. s. n.: Fiastyúk utcai lakótelep, Magyar Építőművészet, IV. évf., 1955/1-2, 45–47.; Gyöngyösi István: Budapest épülő új lakótelepei, Magyar Építőművészet, VI. évf., 1957/1-2, 19.
  62. Ferkai: Lakótelepek, 50.
  63. Vö. Szendrői Jenő (szerk.): Magyar Építészet 1945-1955, Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1955, 38.
  64. Prakfalvi: Szocreál. Budapest építészete 1945 és 1959 között, 44.
  65. Ferkai: Lakótelepek, 50.
  66. S. n.: Fiastyúk utcai lakótelep, Magyar Építőművészet, IV. évf., 1955/1-2, 45.
  67. S. n.: Ez évben és jövőre 9900 lakás építését fejezik be Budapest, Népakarat 2. évf., 250. sz., 1957. október 25., 1.
  68. BFL XV. 17. d. 329. 02130/001 jelzetű építési engedélyezési tervdokumentáció.
  69. Karácsony Rita: Mai szemmel: Bp. XIII., Fiastyúk utcai lakótelep, alközpont (1973), Metszet, 11. évf., 2021/2. sz. 9.
  70. BFL XV. 17. d. 329. 02130/011 jelzetű építési engedélyezési tervdokumentáció.
  71. Ua.
  72. BFL XV. 17. d. 329. 02130/012 jelzetű építési engedélyezési tervdokumentáció részletes szerkezeti műleírással.
  73. Lásd részletesebben Haba Péter: Műteremház a Fiastyúk utcai lakótelepen, in, Hadik András – Radványi Orsolya (szerk.): Művészek és műtermek: tanulmánykötet és katalógus Budapest, a művészek városa című kiállításhoz, Budapest, Ernst Múzeum, 2002, 238–240.
  74. Göröntsér Vera: Fiastyúk utcai műteremház kapudomborművei 3., Köztérkép, https://www.kozterkep.hu/25885/festeszet (Letöltés: 2021. december 8.)
  75. BFL XV. 17. d. 329. 02130/017 jelzetű társasház – építési engedélyezési tervdokumentáció.
  76. Budai Kriszta: Csillagok a Máglyán – a Fiastyúk utcai lakótelep története, Kultúra.hu, https://kultura.hu/csillagok-a-maglyan-a-fiastyuk-utcai-lakotelep-tortenete/ (Letöltés: 2021. november 24.)
  77. Haba: Műteremház a Fiastyúk utcai lakótelepen, 240.
  78. BFL XV. 17. d. 329. 02130/016 jelzetű építési engedélyezési tervdokumentáció.
  79. BFL XV. 17. d. 329. 02130/038 jelzetű építési engedélyezési tervdokumentáció. A megnevezéssel ellentétben a forrás nem az eredeti tervdokumentációt tartalmazza, hanem az 1969-től zajló folyamatos lakásátalakítási terveket és engedélyeket. Ezekből az iratokból azonban jól látszik az eredeti tervezés néhány attribútuma.
  80. BFL XV. 17. d. 329. 02130/039 jelzetű építési engedélyezési tervdokumentáció. Szintén nem eredeti tervdokumentáció. 1977-től tartalmaz terveket, illetve hivatalos iratokat. Ezekben jól látszik a lakások eredeti kialakítása.
  81. BFL XXIII. 102. a. 1. 1955.12.08. 0005892 jelzetű bejelentés a Fiastyúk utcai épületeknek a tervezettől eltérő kivitelezéséről. A Budapest Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottság ülésének meghívója, napirendje, előterjesztései, szerkesztett és kivonatos jegyzőkönyve a lakótelep építési terveinek megváltoztatásáról.
  82. BFL XV. 17. d. 329. 02130/005 jelzetű építési engedélyezési tervdokumentáció.
  83. BFL XV. 17. d. 329. 02130/025 jelzetű építési engedélyezési tervdokumentáció.
  84. BFL XV. 17. d. 329. 02130/042 jelzetű építési engedélyezési tervdokumentáció.
  85. Jauernik Zsófia (szerk.): Fiastyúk utcai lakótelep – épületegyüttes, Budapest, Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatal Várostervezési Főosztály dokumentumai és gyűjteményei, 2022, 2.
  86. Jauernik: Fiastyúk utcai lakótelep, 2.
  87. Hibásan írta Bonta János, hogy „[a] telep középső szakasza szabadon álló pontházakkal épült be.” Az eredeti tervekben tényleg pontházak szerepeltek, viszont a tervezés megváltoztatásával ezeket sávházakban valósítottak meg. Bonta János: A magyar építészet egy kortárs szemével 1945-1960, Budapest, Terc, 2008, 174.
  88. „U” profiló húzott üveg. Leginkább korlátok, előtetők és beltéri monolitikus szerkezetben design elemként használják.
  89. BFL XV. 17. d. 329. 026130/032/033/034/035/036 jelzetű lakótelep-építési engedélyezési tervdokumentáció.
  90. BFL XV. 17. d. 329. 026130/018 jelzetű építési engedélyezési tervdokumentáció.
  91. Bene László: Lakásépítkezések Budapesten, Magyar Építőművészet, VIII. évf., 1959/5-6, 169.
  92. Gyöngyösi: Budapest épülő új lakótelepei, 19.
  93. Perényi Imre: Budapest városrendezési terve a megvalósulás útján, Magyar Építőművészet, VIII. évf., 1959/5-6, 145.
  94. Gál Zsuzsa: A Thälmann utcaiak elégedettek. Népszava, XC. évf., 265. sz., 1962. november 13., 8.
  95. Ferkai: Lakótelepek, 51.
  96. Uo., 51.
  97. Perényi: Budapest városrendezési terve a megvalósulás útján, 145.
  98. Jékely Zsolt – Sódor Alajos: Budapest építészete a XX. században, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1980, 218.
  99. Budai Kriszta: Csillagok a máglyán – A Fiastyúk utcai lakótelep története, Kultúra.hu https://kultura.hu/csillagok-a-maglyan-a-fiastyuk-utcai-lakotelep-tortenete/ (megtekintés: 2021. november 24.)
  100. Benjamin: A Fiastyúk utcai lakótelep tervezésének néhány elvi kérdése, 112.
  101. BFL XV. 17. d. 329. 026085/987; BFL XV. 17. d. 329. 026085/988; BFL XV. 17. d. 329. 026085/989 jelzetű építési engedélyezési tervdokumentációk. A kutatás tárgyát nem képezi a Fiastyúk utca nyugati oldalán épült lakóházak elemzése. Ennek részletes bemutatására egy másik tanulmány keretében kerülhet sor.
  102. Lásd a Fiastyúk utca és a Násznagy utca sarkán álló házat. BFL XV. 17. d. 329. 026085/317 jelzetű építési engedélyezési tervdokumentáció.
  103. Benjamin: A Fiastyúk utcai lakótelep tervezésének néhány elvi kérdése, 113.
  104. BFL XV. 17. d. 329. 026086/001 jelzetű építési engedélyezési tervdokumentáció.
  105. BFL XV. 17. d. 329. 026085/029 jelzetű építési engedélyezési tervdokumentáció.
  106. 1959-től Thälmann utca. Nevét a német kommunista mozgalom alakjáról, Ernst Thälmannról kapta. Az utcanév a rendszerváltás után lett újra Fiastyúk, in, Ráday Mihály: Budapesti utcanevek. A-Z, Budapest, Corvina, 2013, 232.

 

Tolnai Gyula: Adalékok Nagykőrös történetéhez 1918-1920 között

Bevezetés

Itt következő tanulmányomban az a cél vezérelt, hogy egy rövidnek tűnő, de annál intenzívebb időszakot mutassak be Nagykőrös város történetéből 1918-1919 között. Az I. világháború lezárulásával, a polgári demokratikus forradalom kitörésével, a Magyarországi Tanácsköztársaság létrejöttével, a román megszállással és a Nemzeti Hadsereg bevonulásával olyan kaotikus, bizonytalan és vészterhes időszak köszöntött a városra, amely nem csak a város vezetését, de annak társadalmát is hatalmas kihívások elé állította. Tanulmányomban olyan kérdésekre fogok választ keresni, miszerint mely alakulatokban szolgáltak nagykőrösi katonák a világháború folyamán és milyen veszteségeket szenvedtek? Hogyan jelentek meg a baloldali eszmék Nagykőrösön és miként tudott kiépülni a tanácsköztársaság rendszere? És miért nem volt társadalmi támogatottsága a tanácsköztársaság képviselőinek, amikor a Nagykőrösön is jelenlévő nincstelen és szegényebb néprétegek támogatását próbálták megnyerni maguknak? Hogyan fogadta a helyi lakosság a megszálló román katonaságot és mennyire változott meg véleménye a megszállás végére? Legvégül pedig azt fogom vizsgálni, hogy a Nemzeti Hadsereg bevonulása elhozta-e azt a vágyott konszolidációt, amelyet már több éve óhajtott a helyi lakosság. Ezekre a kérdésekre keresem a választ írásomban a teljesség igénye nélkül, ugyanakkor a legteljesebb mértékben támaszkodva a rendelkezésemre álló szakirodalomra és levéltári forrásokra.

Nagykőrösiek a Nagy Háború frontjain

Nagykőrös lakossága 1914 júliusának végén hasonlóan fogadta a háború kitörésének hírét, mint az ország lakosságának nagy része. Nagy lelkesedéssel és támogatással, hiszen egy viszonylag homogén közösség a vizsgálatom tárgya, melynek lakossága igazán csak a sajtóból tudott értesülni a külvilág híreiről. Abból a sajtóból, amely ekkora már jelentős cenzúrán esett át. Emellett a város lakossága történelmi emlékezetében hordozta magával a szerbek elleni ellenséges érzület magvát, hiszen már a Rákóczi-szabadságharcban, illetve az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban is összetűzésbe került a helyi lakosság a szerb katonasággal. Így amikor a szerbek elleni háború híre elért a városba, a lakosság olyannyira örömmel fogadta, hogy rengetegen önként jelentkeztek a hadseregbe, illetve több fiatal gimnáziumi tanuló is megpróbált belépni annak ellenére, hogy nem érték el a hadköteles kort. Ennek kapcsán vizsgálom, hogy mely alakulatokban szolgáltak nagykőrösiek a világháború folyamán.

Az I. világháború kitörésével Nagykőrösön is megkezdődtek a sorozások és behívások a cs. és kir. közös hadseregbe, illetve a m. kir. honvédségbe. Kutatásaim során kiderítettem, hogy a legtöbb nagykőrösi a 29. honvéd gyalogezredben, a cs. és kir. jász-kun 13. huszárezredben és a cs. és kir. 38. gyalogezredben szolgált a világháború során. Ezeket Wodlutschka Károly m. kir. ny. honvéd őrnagy, egykori ezredsegédtiszt: A 29. honvéd gyalogezred története c. könyvéből[1] és Dernyey György huszárezred kapitány: A cs. és kir. jász-kun 13. huszárezred története 1859-1918. c. könyvéből[2] tudtam megállapítani úgy, hogy a könyvekben az elesettek névjegyzékét[3] és a legénység névsorát[4] átnézve itt találtam a legtöbb nagykőrösi illetőségű katonát. Ezeken kívül még segítségemre volt a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum gondozásában levő magyarezredek nevezetű weboldal is.[5]

A nagykőrösi katonák szolgáltak és kivették részüket a harcokból főleg az orosz és a szerb, de a román és az olasz frontokon is. A m. kir. 29. honvéd gyalogezred főként a Szerb Királyság elleni hadjáratban tüntette ki magát vitézségével.[6] A 29. gyalogezred részt vett az első, a második, a harmadik Drina-menti csatában és az arandjelovac-gornji-milanovaci csatában is.[7] Az első két Drina-menti csatában összesen 52 szűkebb értelemben vett Nagykőrösön született lakos volt a város vesztesége (halott, sebesült és hadifogoly) az ezred veszteségi lajstroma szerint.[8] Míg a harmadik Drina-menti csatában és arandjelovac-gornji-milanovaci csatában a város szülöttjeinek vesztesége 55 fő volt.[9] A másik nagyobb ezredet a 13. huszárezredet több fronton vetették be a világháború alatt. 1914 júliusában még a Szerb Királyság elleni hadműveletben mozgósították, de a gyors orosz mozgósítás és előretörés következtében már augusztusban az orosz fronton harcolt az ezred.[10] Az cári Oroszország csapatai ellen harcoltak – a huszárezreden belül – nagykőrösi katonák 1914. november 16 és 24 között az első Krakkói csatában, ezután pedig a híres Limanovai csatában is december 13-ig, majd pedig a Bukovinai harctéren zajló ütközetekben 1915 februárjától egészen szeptember elejéig.[11] Az 1916-os Bruszilov-offenzíva alatt is részt vett az ezred a nagyobb csatákban. Ezután újabb átcsoportosítás következett, melyben a 13. huszárezredet az erdélyi frontra szállították 1916. októberében, ezután az itteni harcokban egészen 1918 áprilisáig részt vettek.[12] Az ezred utolsó áthelyezése májusban történt meg, amikor az olasz harctérre helyezték, ahol egészen a háború végéig tevékenykedett.[13] A cs. és kir. jász-kun 13. huszárezred pontos veszteségei nem ismertek. Nagykőrös I. világháborús áldozatai kapcsán az alábbi információk állnak rendelkezésünkre. Összesen 1011 nagykőrösi katona vesztette életét az első világháború alatt, kiknek a városban a Hősök terén a Hősi emlékmű állít emléket, melynek avatásán vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó, József királyi herceg és gróf Ráday Gedeon volt Belügyminiszter, Nagykőrös országgyűlési képviselője is részt vett 1927. június 12-én.[14]

2020-ban készült el a Hadtörténeti Intézet és Múzeum gondozásában az 1. világháborús magyar veszteségeket tartalmazó weboldal, amely mintegy 1 560 958 személy adatait tartalmazza.[15] Ez a veszteségi adatbázis az előbb említett 1011 személlyel ellentétben, 1740 nagykőrösi személy veszteségi adatait tartalmazza. Egyik hátulütője az adatbázisnak, hogy több levéltár iratanyaga alapján készült, így egy személy többször is szerepelhet benne, különböző források alapján. A Nagykőrösön eltemetett személyek száma az adatbázisban 57 fő. A többszörös adatbázisban való szereplés alapján a valódi szám 41 főt tesz ki, számításaim alapján. A nagykőrösi születési hely alapján történő keresés eredménye a veszteségi adatbázisban a már említett 1740 fő találat volt, amelyet az alábbiak szerint lehet pontosabban lebontani 3 veszteségi típus alapján. Az adatbázis halottként jelöl meg 784 személyt, hadifogolyként 282 személyt és sebesültként 692 személyt. Továbbá az adatbázisban a Nagykőrösön eltemetett személyek száma 57 fő. Természetesen ez az adatbázis folyamatosan bővül újabb és újabb levéltári anyagok felkutatásával. Azonban mégis lehetőséget ad a kutató számára, hogy egy adott földrajzi területről – esetünkben Nagykőrösről – minél pontosabb kutatási, illetve statisztikai adatokat nyerhessen. További kutatásaim során fogom összevetni az I. világháborús Hősök Emlékművén szereplő adatokat az online adatbázisban szereplő adatokkal. Ennek eredményét reményeim szerint egy újabb tanulmányban, de legkésőbb doktori disszertációmban kívánom majd közölni.

A Tanácsköztársaság néhány napja Nagykőrösön

Az első világháború lezárulásával és a polgári demokratikus forradalom kitörésével új korszak köszöntött be a város történetében. A város fejlődését jelentősen visszavetette a világháború, a frontokon harcoló és a hadifogságba esett férfiak hiánya a gazdaságot súlyosan károsította, a hadiipar beállta és a hadikölcsönök megjelenése miatt pedig rengeteg család került a csőd szélére. Az ilyen helyzetek persze mindig könnyen táptalajt nyújtanak a forradalmi eszmék terjedésének. Nagykőrösre több irányból érkeztek meg a forradalmi eszmék. Az 1917-es oroszországi forradalom és a háború kilátástalansága nyomán matrózlázadás tört ki 1918. február 1-én az Adriai-tenger Cattarói-öblében horgonyzó hadihajókon,[16] melynek egyikén teljesített szolgálatot a nagykőrösi Kántor József matróz, aki visszatérve szülővárosába, magával hozta a baloldali eszméket és alapító tagjává vált az 1918. november 18-án létrejött Szociáldemokrata Párt helyi csoportjának.[17] Nagykőrös városában a Károlyi-kormány bukása után kezdett egyre hangsúlyosabban megjelenni a kommunista-bolsevik ideológia párhuzamosan a Tanácsköztársaság kiépülésével. A városban történt eseményeket szinte napról napra be tudjuk mutatni, a Városunk Nagykőrös című havi folyóirat 1989. évi számainak segítségével. Ez az ismeretterjesztő folyóirat azért igen fontos vizsgálatunk tárgyát illetően, ugyanis az eredeti Nagykőrösi Népújságnak nem maradt fenn eredeti példánya, ugyanakkor ebben a folyóiratban a már elhunyt levéltáros és történész szó szerint idéz a Népújságból, így források eredetiben megőrizve segítik az események rekonstrukcióját.

A téma eddigi kutatói a tanácsköztársaság nagykőrösi eseményeinek egyik kiindulópontjának tekintették 1919. február 24-át, mivel ezen a napon választották meg a Nagykőrösi Néptanács tagjait, köztük az egyik helyi kommunista vezetőt, Zsemberi Gyulát is.[18] Zsemberi Gyula egészen a tanácsköztársaság bukásáig fontos szerepet töltött be Nagykőrösön. Személy szerint nem tekintem ezt a napot a Magyarországi Tanácsköztársaság nagykőrösi eseményeinek kezdőpontjának, a helyi Direktórium megalakulása sokkal alkalmasabb időpont erre.

A következő ismert időpont március 2-a, amikor népgyűlést szervezett a szociáldemokrata párt helyi szervezete, amelyről részletes beszámolót közölt a Nagykőrösi Népújság, a Szociáldemokrata Párt nagykőrösi szervezetének hivatalos lapja. A gyűlésen Forberger Gyula párttitkár szónokolt.[19]

1919. március 6-án megtartotta alakuló ülését a Nagykőrösi Néptanács. Az alakuló ülésen Dr. Kökény Dezső polgármester, Kántor József a Szociáldemokrata Párt, Bordács Szilárd a Károlyi párt (Függetlenségi Párt) nevében kívánt eredményes együttműködést.[20] Ekkor a két párt még együttműködött egymással.

1919. március 8-án névtelen levél érkezett a polgármesternek: „Kérem a polgármester urat az összes szegény családos munkás nép nevében… ojan hiányt szenvedünk, hogy eszt leírni nem lehet… a nagy szükség miat kénytelenek leszünk a városban forradalmat csinálni, ami a város fejére szégyen volna…”[21] Jól érzékelteti ez a levél a városban uralkodó elégedetlenséget és főként a társadalom alsóbb rétegei felől érkező igényt a szociális helyzet javítására.

1919. március 19-én határozatot hozott a Nagykőrösi Néptanács, hogy a megromlott közbiztonság miatt a hegy- és mezőőröket fegyverrel lássák el.[22] A mélypontra jutott gazdasági helyzet miatt érthető módon megnövekedett a bűnesetek száma a városban.

A Nagykőrösi Népújság március 23-i száma közölte a kormány lemondását és a „Mindenkihez” című kiáltványt.[23] Ezzel Nagykőrösre is eljutott a tanácsköztársaság és a proletárdiktatúra létrejöttének híre.

1919. március 26-án megalakult a Direktórium, amelynek elnökévé Zsembery Gyulát választották meg.[24] Ezzel megkezdődött a helyi önkormányzat és közigazgatás felszámolása, illetve a Direktórium és az intézőbizottságok kiépítése Nagykőrösön is. Véleményem szerint ezt a napot tekinthetjük a Tanácsköztársaság nagykőrösi eseményei kezdetének.

1919. április 7-én tanácstagválasztás volt Nagykőrösön. Ekkor választották meg az újonnan létrejövő Munkácstanács 60 tagját. A tanács(tag)választás öt szavazatszedő bizottság közreműködésével történt. Igaz, hogy a hivatalos jelentés szerint rendbontás nélkül, a „törvényes előírások betartásával” történt a választás, viszont a résztvevők száma katasztrofálisan alacsony volt. Jól érzékelhető az átlagemberek távolságtartása az új rendszerrel szemben, ugyanis a város 29 ezer főnyi lakosából – amelynek mintegy fele lehetett választópolgár – csupán 2170 fő (a lakosság 7,4%-a) jelent meg a választáson. Ez az arány még a felét sem teszi ki a megyei átlagnak (18,6%), bár a szomszédos Kecskemétnél (4,1%) még mindig kedvezőbb volt.[25] A város társadalmának nagyobb része – főként az agrár réteg – idegenkedett a más társadalmi rétegek tagjai – az ipari munkásság és az értelmiség – által hirdetett politikai ideológiától. Természetesen a rendszer népszerűtlenségének okai voltak a világháborús vereség és veszteségek okozta letargia, a mezővárosi társadalom bizalmatlansága, illetve távolságtartása a kívülálló új, más társadalmi csoportból származó vezetőséggel szemben.

1919. április 10-én jelent meg a Nagykőrösi Népújság, a Magyarországi Szocialista Párt nagykőrösi szervezetének hivatalos lapja, napilapként. Ezt megelőzően szűnt meg a városban megjelenő három lap (Nagykőrös és Vidéke, Nagykőrösi Hírlap, Nagykőrösi Népújság).[26] Biztosra vehetjük, hogy ezek a lapok az új hatalom birtokosainak döntése következtében szűntek meg. Ezzel lényegében már érvényesült a totalitárius rendszer egyik legfőbb eszköze, a monopolizált propaganda.

1919. április 10-én „A Vörös Hadseregnek egy lelkes csapata ment el vasárnap (ápr. 6-án), hogy küzdjön a proletárhazáért és az egész világ proletárságáért. Vörös zászlóval, zeneszó mellett vonultak föl a piactérre… Proletáranyák, kik vérző szívvel adták fiaikat a kapitalista állam hadseregébe, örömmel és lelkesedéssel küldik fiaikat a proletárság osztályhadseregébe…” – írta a Nagykőrösi Népújság.[27] A hangzatos propagandaszólamok, melyek minden diktatórikus rendszer velejárói, elkerülhetetlenül szembetűnőek a korabeli Népújság tudósításaiban. Kétségesnek nevezhető az a kijelentés, mely szerint a nagykőrösi anyák örömmel adták volna fiaikat, figyelembe véve a tényt, hogy még egy éve sem ért véget az a háború, melyben legkevesebb 1011-et elvesztettek.[28] Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a magyar Vörös Hadsereg az ország területi integritását fenyegető intervenciósok elleni határozott fellépése sok nagykőrösi férfit buzdított a belépésre a haza védelmében. A toborzásokat aztán idővel felváltotta a kényszersorozás, ugyanis önkéntes alapon később már nem sokan akartak belépni a Vörös Hadseregbe.

1919. április 12-én tartották a városi Munkástanács első ülését. Több rendeletet is hoztak,[29] melyek közül az egyik: 1919. április 12-én „A polgárőrség megszüntetése. A helybeli polgárőrséget a vármegye beszüntette, s helyébe elrendelte a vörösőrség megszervezését. Városunkban a vörösőrség, a pénzügyőrség, csendőrség és nemzetőrség bevonásával 113 tagból áll, parancsnoka Kiss Pál elvtárs. Feladata a város rendőri szolgálatának ellátása.”[30] Ezzel tovább bővült a városban a Magyarországi Tanácsköztársaságot kiszolgáló államapparátus és a karhatalmi szervek száma.

1919. április 13-án ún. Vörös napot szervezett a Magyarországi Szocialista Párt, amikor a Vörös Hadsereg részére toboroztak. A nap kiemelkedő eseménye a délutáni nagygyűlés volt. Az egész nap tartó toborzás eredménye 250 jelentkező lett.[31] Az újonnan toborzott személyek a 31. vörös gyalogezrededben[32] és a nagykőrösi parancsnokságú 6. hadosztályban[33] teljesítettek katonai szolgálatot.[34] A város tehát a Vörös Hadsereg személyi utánpótlásának ellátásában is igencsak nagy szerepet játszott.

1919. április 18-án „A helybeli forradalmi törvényszék Szentpéteri József nagykőrösi lakost, mert a Vörös Őrségről tiszteletlenül nyilatkozott – 500 korona pénzbírságra ítélte.”[35] Kirívó példája ez a nagykőrösi lakosság ellenszenvének az újonnan létrejött karhatalmi szervezet irányába, amely a városban történő, jórészt katonák által elkövetett kihágásokat nem tudta fékezni.

1919. május 6-án a direktórium, a Munkástanács és a szervezett munkásság népgyűlést szervezett a Vörös Hadseregbe való minél nagyobb számban történő belépés érdekében. „Felismerte a mi munkás népünk, hogy elmúlt a beszéd ideje és a tettek ideje következett el.”[36] A rendezvény eredményéről nincs adatunk. A városban toborzott katonaság részt vett az Északi hadjáratban májusban, amikor is Miskolc és Kassa térségébe vezényelték.[37]

A május 7-i tanácsülésen foglalkoztak Zsembery Gyula direktóriumi elnök és Forberger Gyula párttitkár előterjesztésével, a városban lévő, a helyi lakosságnak súlyos terhet jelentő, gyakorta erőszakoskodó és állandóan változó, de körülbelül 10-12 000 főnyi vörös katona helyzetével, mivel az országos vezetés egészen addig semmiféle intézkedést nem tett ezügyben.[38] A nagy létszámú katonaság elszállásolására, illetve ellátására igénybe vették az összes helyi kúriát és villát (például végig a Ceglédi, Szolnoki és a Kecskeméti úton), de az egykori Tanítóképző épülete is hasonló sorsa jutott, ahogyan a polgári iskolák is.[39] Emellett még a régi huszár kaszárnya területén is vörös katonákat szállásoltak el.

1919. május 9-én „A régi kapitalisztikus Magyarország legfejlettebb iparágai közé tartozott a szeszgyártás és söripar. A kommunista termelési rendben mind a két iparág jelentősége megszűnt és legföljebb arról lehet szó, hogy a termelt szeszt ipari célokra értékesítjük.” – írta a helyi újság május 9-én.[40] Ebben a helyi rendeletben megerősítették a március 22-én elrendelt teljes alkoholtilalmat,[41] melyet a helyi lakosság érthető okokból nem fogadott jó szívvel.

Hirdetmény 1919. május 11-én: „A városparancsnokság, tekintettel, hogy Nagykőrös már hadműveleti terület, a városból kivezető utakat katonasággal lezáratta, s csak azoknak engedi meg az eltávozást, akik erre a helybeli rendészeti hivataltól engedélyt mutatnak fel.”[42] Mivel májusra a Tiszántúl már a román hadsereg megszállása alatt állt, Nagykőrös, közel a Tiszához fenyegetett hadműveleti területnek számított. A város volt a Vörös Hadsereg Tiszántúli offenzívájának egyik támpontja, ebből kifolyólag kiemelt jelentőséggel bírt a hadvezetés számára.

Hirdetés május 13-án: „A toborzás a Vörös Hadseregbe tovább folytatódik. A bizottság hivatalos helyisége: Piac-tér, Krausz és Benedek kenyérelárusító-üzlet.”[43] A toborzások ilyen sűrű számával sikerült elérnie a politikai vezetésnek, hogy a Vörös Hadsereg összlétszáma május végére már 200 000 főre duzzadt fel.[44]

Nagykőrösi Népújság 1919. május 13.: „A helybeli vörösőrség, mely eddig a főgimnáziumban volt elhelyezve, irodáját a tanítóképezde földszintjére helyezte át.”[45] Ekkor már elkezdődött az a folyamat, melyben az egyházi vagyonokat állami kezelésbe vonták, ugyanis a helyi Tanítóképző a református egyház tulajdona volt.

A május 14-i direktóriumi ülésen tárgyalták meg és fogadták el az egyházi vagyonok és alapítványok leltározását és köztulajdonba vételének módját. A május 16-i Munkástanács ülésén bizottságot hoztak létre erre a célra, mivel „…az egyházi és iskolai vagyonok olyan szoros jogi és gazdasági összefüggésben állnak egymással és kölcsönösen összeolvadnak…”, hogy erre a feladatra speciális bizottságokat kell létrehozni.[46] Többek között a helyi zsidó hitközség egyleti vagyona is erre a sorsa jutott, ám a Magyarországi Tanácsköztársaság bukása után ezek visszakerültek eredeti tulajdonosukhoz.[47]

Május 23-án Vágó Béla[48] hadügyi népbiztos, hadtestparancsnok és Rákosi Mátyás politikai megbízott Nagykőrösön a Városháza előtti piactéren katonai díszszemlén vettek részt.[49] Mindketten beszédet mondtak a városban állomásozó tengerészezred katonai parádéján, mely ezredet ezután a román frontra vezényeltek.[50]

Már csak egy hírhedt személyiséget kívánok bemutatni, aki a Vörös Őrség egyik nagykőrösi vezetőjévé lépett elő. Mészáros Jánost a Vörös Őrség főparancsnoksága 1919. július 20-án nevezte ki Nagykőrös városparancsnokává, ami a helyi közrendészeti és közbiztonsági karhatalmi intézmények vezetését jelentette. Mészáros János egyébként korábban az aradi vagongyár művezetője volt.[51] A városban való tevékenységét a szigor és a megfélemlítés jellemezte. A román királyi csapatok bevonulása után egyik elvtársnője, Szabó Judit lakásán rejtőzködött, de rövidesen letartóztatták. A városban történt meg nyilvános kivégzése 1919. augusztus 6-án a reggeli órákban, a Városháza lépcsőin, tarkólövéssel.[52] A kivégzésről részletesen hírt adó Nagykőrös és Vidéke című helyi lap augusztus 10-i számában a cikk címe: A véreb kivégzése.[53]

A város román megszállása

A tanácsköztársaság az északi hadjáratban megszerzett pozícióinak feladásával elvesztette a Vörös Hadsereg támogatását is. A katonák morálja nagy mértékben zuhant és megkezdődtek a dezertálások a hadseregből. A román hadsereg ellen indított július 20-i offenzíva összeomlásával pedig a tanácsköztársaság az utolsó esélyét is elvesztette a helyzet stabilizálására.[54] 1919 július végén és augusztus első két napjában a román haderő alakulatai a visszavonuló magyar csapatok nyomában átkeltek a Tiszán, majd megszállták Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyét és benne Nagykőröst. A román haderő csapatai Nagykőrösre való bevonulásának pontos dátuma kapcsán nincs konszenzus a téma kutatói között, valószínűleg augusztus 3-án történt meg, egy nappal a Ceglédre való bevonulás után és egy nappal a budapesti bevonulásuk előtt lévén, hogy Szolnok felől érkeztek.[55] A városba történő bevonulásuk után a román megszálló csapatok első dolga volt a helyi fegyveres erők, köztük pedig legfőképp a Vörös Őrség lefegyverzése és parancsnokának – a már említett Mészáros Jánosnak – elfogása és kivégzése.[56] Ezt követően a bukott tanácsköztársaság nagykőrösi támogatóinak összegyűjtése következett. A román parancsnokság a megbüntetésükkel példát akart statuálni a lakosság számára, illetve egyértelmű célja volt a megfélemlítés is. A helyi nagykőrösi lakosok közül kollaboránsok segítették a tevékenységüket, akik megkülönböztető jelzésként Garda Voluntar feliratú karszalagot viseltek.[57] A román királyi hadvezetőség a megszállással egyidejűleg a közigazgatás irányítását is átvette. Augusztus 4-én kibocsátott hirdetményeiben kötelező fegyverbeszolgáltatást, kijárási és gyülekezési tilalmat, valamint a kommunisták, agitátorok és bujtogatóik szigorú üldözését rendelte el. Intézkedett a korábbi tisztviselők munkába állításáról, a város közvetlen vezetésével pedig dr. Kökény Dezső polgármestert bízta meg.[58] 1919 augusztus 4-től kezdődően összesen 3 tüzérezred, 2 gyalogezred, 1 huszárezred, továbbá 1 zászlóalj és egy Lósorozó Bizottság tartózkodott a városban. Szálláshelyük a Gimnázium és a Tanítóképző épülete volt, de beszállásolták magukat a házakhoz is. A román királyi csapatok parancsnoka, Mosoiu tábornok, 1919. augusztus 6-án az abonyi járás, illetve Cegléd és Nagykőrös városok területére önálló főispánt nevezett ki, Timbus Endre volt ceglédi gimnáziumi tanár személyében. A főispán feladata lett a végleges berendezkedésig a magyar polgári hatóságok és a román katonai diktatúra közti közvetítő tevékenység.[59] A román katonaság a Tanítóképző épületében lett elszállásolva, abban az épületben, ahol addig a helyi Vörös Őrség irodája volt.[60] Miután a román csapatok a város minden pontját ellenőrzésük alá vonták – az országos helyzethez hasonlóan – Nagykőrösön is elkezdődött a szabad rablás, a mezőgazdasági termények, állatállomány és egyéb városi- és magánvagyonok vagonokba rakása és Romániába szállítása.[61] A nagykőrösi hivatali jegyzőkönyvek szerint a város kárai a következőek voltak:

28 000 mázsa széna, 3 000 mázsa árpa, 3 000 mázsa búza, 4 000 mázsa rozs, 1 500 szarvasmarha, 1 200 ló (az állatokat 848 tulajdonostól vették el), 400 sertés, 20-30 000 szárnyas, 80-100 000 tojás, 30 vagon tűzifa, 1 500-2 000 kg zsír, 6-7 000 zsák, 4 000 hl bor, sok értékes hintó és szekér, lószerszámok, bútorok, háztartási felszerelések, fehérneműk, gépek, ruhák, építőanyag, 20 írógép és a nagy mennyiségű élelmiszer, amit az itt állomásozó 5-20 000 fős katonaság elfogyasztott.

Ezek mellett 6 halálos áldozata volt a román megszállásnak (kivégzés, lincselés és verekedés).[62] A román csapatok nagykőrösi tartózkodásáról az alispáni beszámoló is így írt:

Minden rendtartás nélkül elözönlötték a román katonák a földeket, szőlőket, tanyákat, majorokat, szőlőtelepeket, a szó szoros értelmében letarolták és kiürítettek mindent, amit el nem bírtak vinni, azt tönkretették. A lakosságot minden készletéből kifosztották és most a téli és tavaszi éhínségnek nézünk elébe. A járókelőket megtámadták, kirabolták, a pénzét, ékszerét, óráját elvették. A lakosságot megbotozással, internálással, elhurcolással kényszerítették a rekvirálások tűrésére. Mindezek természetes következménye lett a jószágállomány csaknem teljes kipusztulása, az étel elfogyása, a gazdasági eszközök kevés volta, emiatt megbénult a mező- és szőlőgazdaság, nélkülöz a nép.[63]

A város képviselőtestülete november 7-én így írt: „A felszabadítónak képzelt románok a kifosztóinknak bizonyultak, kik a válságba sodort gazdaságunkat, jószágállományunkat, készletünket, erőnket teljesen tönkretették.”[64] A hivatalos kimutatás szerint a város összesen 2 857 468 aranykorona kárt szenvedett el a megszállás alatt.[65]

A Nemzeti Hadsereg bevonulása és a konszolidáció

Magyarországon a román megszállás végének egyik legszimbolikusabb pillanata volt, amikor Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg élén bevonult Budapestre november 16-án.[66] Nagykőrösön a Nemzeti Hadsereg bevonulására november 27-én került sor, ám a román megszálló katonaság már 17-én elhagyta a várost.[67] A vármegye jobboldali beállítottságú alispánja Agorasztó Tivadar, 1919. december 16-án a vármegye közgyűlésének jelentette: „A proletárdiktatúra szervei közül a városparancsnokot, a kommunizmus végén idekerült Mészáros Jánost másutt végzett vérengző munkájáért a román hadbíróság itt agyonlövette”.[68] Még 1923-ban sem sikerült a kivégzés okát felderíteni, mert ekkor Nagykőrös város polgármestere jelentette, hogy Mészáros János volt városparancsnok „…személyi adatait nem sikerült megtudni az oláh katonai parancsnokság tiltakozó magatartása miatt”.[69] Így Mészáros János anyakönyvezve sem lett, neve mindenfajta nyilvántartásból hiányzik. A Nemzeti Hadsereg bevonulása után 1919. decemberében a vármegye alispánja még 40-50 nagykőrösi letartóztatottról tett jelentést, akiket még a kecskeméti törvényszéknél őriztek és büntető eljárást indítottak ellenük a tanácsköztársaság idején elkövetett bűneik okán.[70] A Friedrich kormány még augusztus 19-én elrendelte a bírósági eljárást a tanácsköztársaság szervei, közegei és megbízottjai, továbbá fegyveres erejének tagjai ellen. Ennek okán tartóztatták le 1919. szeptemberében és októberében a nagykőrösi Direktórium vezetőit, Zsembery Gyulát, Sallai Jánost és Niklosz Jánost is. A Kecskeméti Törvényszék végül a tanácsköztársaság idejében elkövetett bűneikért a nagykőrösi direktóriumi vezetők ellen az 1920. február 19-25-ig tartó tárgyalás során voltaképpen enyhe, mindössze 5, 4 és 3 hónapi fogházbüntetésre szóló ítéletet tudott produkálni.[71] Szigorúságukra azonban jellemző, hogy 1919 őszén és 1920 tavaszán a törvényszéken a Direktórium munkáját segítő egyéb bizottságok és szervezetek tagjai ellen igen szigorú ítéleteket hoztak. Így a Forradalmi Törvényszék tagjait 3 hónaptól egy évig,[72] a földbirtokrendezést végzőket pedig zsarolás vétsége miatt 3 hónaptól 2 és fél évig terjedő börtönbüntetésre ítélték.[73] A helyi tanácshatalmat támogató Nagykőrösi Népújság szerkesztőjét, Balla Józsefet 4 évi, míg munkatársait 3 évi, valamint 8 havi fogságra ítélték.[74] Nagykőrösön is végigsöpört a kommunistagyanús pedagógusok elleni megtorlási hullám: Váczy Ferencet, a Tanítóképző igazgatóját egy beszédéért, Hankovszky Károly igazgató tanítót pedig az egyházi iskolák megkezdett államosításáért vonták felelősségre.[75] Szabadságvesztés büntetést kaptak azok is, akik a tanácsköztársaság mellett nyíltan beszéltek, vagy szimpatizáltak azzal. Kelemen István volt vörösőrt felakasztották a Nemzeti Hadsereg elleni tevékenysége miatt.[76] A volt vöröskatonákat – számuk ma már megállapíthatatlan – a ceglédi internálótáborba vitték (itt 6-8 ezer vöröskatonát őriztek) és csak 1919 telén, illetve 1920-ban engedték őket haza.[77]

Nem kerülték el a felelősségre vonást azok a tisztviselők sem, akik a Magyarországi Tanácsköztársaság 133 napja alatt ellátták feladataikat. Az 1919. szeptember 5-i képviselőtestületi ülésen bizottságot küldtek ki azzal a feladattal, hogy a tanácsköztársaság alatt szerepet játszott tisztviselőket vonja felelősségre és fegyelmi eljárásra tegyen javaslatot. Fegyelmi eljárást indítottak Dr. Kökény Dezső polgármester, Tittel Károly műszaki tanácsnok és még 2 másik tisztviselő ellen. Ugyanakkor javasolták 6 városi szolga és alkalmazott elbocsátását is.[78] Végül a 6 alkalmazottat elbocsátották, Tittel ellen az alispán megszüntette a fegyelmit, dr. Kökény Dezső polgármester pedig jórészt a tanácsköztársaság alatti magatartásáért 1921. június 17-én kényszerült lemondásra. A szakszervezeti Peidl kormány bukása után nem sokkal került sor a helyi szakszervezeti csoportok feloszlatására is. A Horthy-korszak kezdetén a város új vezetői ezeket a szakszervezeteket megszüntették, irataikat megsemmisítettek és tagságuk bizonyos részét szabadságvesztésre ítélték. Egyidejűleg a rendőrség a pénztárkönyveket és a szakszervezetek vagyonát elkobozta.[79]

A Nemzeti Hadsereg felfegyverzett erői a román katonaság garázdálkodásait és túlkapásait nem voltak képesek megfékezni, de nem is állt érdekükben, ugyanis egy esetleges összetűzés csak fegyveres konfliktushoz vezetett volna és ekkor már biztosítva volt Horthy vezető szerepe az újonnan épülő rendszerben. A Nemzeti Hadsereg katonáinak feladata és tevékenysége a román kivonulás után kimerült a közrend állandó biztosításában. Ezért már szeptember közepén a rendőrlegénység létszámát a korábbi 26 főről 80-ra emelték.[80] E jelentős létszámemelés mellett is gondosan ügyeltek azonban arra, hogy az új legénység is teljesen megbízható legyen, melyet külön erre a célra létrehozott bizottság vizsgált felül. Ugyanakkor a külterületre a közbiztonsági feladatok ellátására 20 fős csendőrséget küldtek. 1920-as alispáni utasítás szerint a csendőrlegénység élelmezését a városi ellátatlanoknak kiutalt élelmiszerfejadagokból kellett megoldani. Hasonlóan a város élelmezte a rendőrség tagjait is, a városi rendőrség államosításáig, 1919. november 1-ig.[81] 1919. november 18-án megindult a posta működése, november 21-én pedig felállításra került a szegény lakosság ellátásáról gondoskodó Közélelmezési Bizottság.[82]

A román katonaság kivonulása után a Nemzeti Hadsereg Dunántúli I. Huszárezredének egyik százada 1919. november 28-án vonult be a városba.[83] A polgármesteri jelentés és a jobboldali helyi újság tudósítása szerint a lakosság kitörő lelkesedéssel fogadta a Nemzeti Hadsereg képviselőit. Nagykőrös város lakossága sokat szenvedett az idegen katonaság fosztogatásaitól, a tanácsköztársaság intézményeinek nyomásától és a rendezetlen hatalmi viszonyok következtében előállt létbizonytalanságtól. A biztonságra vágyó lakosság a szorgalmas, kiegyensúlyozott hétköznapok megteremtését várta a magyar hadseregtől. Ennek lehetőségét az új vezetés, illetve városvezetés erős karhatalom létrehozásával kívánta biztosítani. 1919. november végén Nagykőrös belterületén 400 karhatalmista, míg a külterületen 150 pótcsendőr és 7 csendőr gondoskodott az újonnan létrejövő rend biztonságáról.[84] Elégedetten állapította meg az egykori tudósító: a pótcsendőrség, a csendőrség és a rendőrség emberei mindenütt ügyelnek a rendre.[85]

Összegzés

Tanulmányom felvezetőjében jelöltem meg a célkitűzéseket 3 kérdés formájában, melyekre úgy vélem a válaszokat megleltük, ám nem árt, ha kicsit tisztázzuk és összegezzük az olvasottakat. Az első kérdés vagy problémakör az alábbi volt: Milyen adatok alapján tudjuk vizsgálni Nagykőrös I. világháborús áldozatainak számát? Úgy vélem kérdésünkre a választ több út felől közelítve, ezek találkozásánál találhatjuk meg. Egyrészt a kutató megvizsgálhatja a településen található világháborús emlékmű keletkezésének körülményeit, illetve a hozzá tartozó forrásokat, korabeli sajtóanyagot. Ezenkívül pedig munkahelyem, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum gondozásában készült I. világháborús adatbázis szolgálhat még kiváló lelőhelyként az adatokhoz. Ha ezeket az adatokat összevetjük és közelítjük egymáshoz, akkor juthatunk el egy körülbelüli számhoz, amely a választ adja kérdésünkre.

A következő kérdés az alábbi volt: Milyen hatással volt a Magyarországi Tanácsköztársaság és a román megszállás a város politikájára és közéletére? Kijelenthetjük, hogy a tanácsköztársaság működése Nagykőrösön csak növelte a meglévő társadalmi és gazdasági problémákat ahelyett, hogy csökkentette volna. A folyamatos katonai jelenlét, az új rendszer radikalizmusa állandó létbizonytalanságot jelentett a helyi lakosság számára. A helyi Vörös Őrség, melynek feladata a közbiztonság fenntartása lett volna, inkább csak még jobban aláásta azt, hiszen a katonaság, mintha bizonyos tekintetben a civil lakosság felett állt volna, kirívó példa erre az, amikor a katonaság és a Vörös Őrség garázdálkodásai ellen felszólaló civileket büntették. A karhatalom és a város vezetése nem nyerte el a lakosság bizalmát, legtöbbször ez nem is volt céljuk, inkább csak a tanácskormány törvényeinek és rendeleteinek ráerőszakolása a helyi lakosságra. A tanácsköztársaság bukása utáni román megszállás viszont még ennél is rosszabb időket hozott Nagykőrösre. Az idegen ajkú és kultúrájú megszálló katonaság egyáltalán nem törekedett a lakosság megnyerésére, mivel tisztában voltak azzal, hogy a Duna-Tisza közét semmilyen fegyverszünet és előzetes egyezmény nem biztosítja a számukra. Így elsődleges céljuk csupán a terület mielőbbi kifosztása volt a mezőgazdasági eszközöket, terményeket, állatállományt és személyes javakat, magánvagyonokat illetően. A 2 857 468 aranykorona kár, melyet a város elszenvedett, nem olyan veszteség volt, amelyet 1 vagy akár 2 év alatt ki lehetett volna heverni.

Így egyáltalán nem meglepő az, ha az utolsó kérdése, amely így hangzik: A Nemzeti Hadsereg mennyire volt alkalmas a városi állapotok normalizálására? A válasz az, hogy szinte teljes mértékben, hiszen a tanácsköztársaság és az azt követő román megszállás olyan gazdasági és morális mélységbe taszította a várost, amelyből szinte bármilyen politikai erő, amely a helyzet normalizálására törekszik, a megváltást jelentette a város számára. Ez az erő – amely a megszállást követő hatalmi vákuumot töltötte ki – a Horthy Miklós által vezetett Nemzeti Hadsereg volt. Csupán azzal, hogy a közrendet helyreállították és visszaállították a már jól ismert Rendőrség és Csendőrség működését, meg tudták nyerni a helyi lakosság bizalmát és támogatását.

Bibliográfia

Felhasznált irodalom

A magyar katona áldozatvállalása a nagy háborúban. Online elérés: https://katonahoseink.militaria.hu/search

Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/3, 11-12.

Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/4, 6-7.

Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/5, 2-3.

Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/5, 11-12.

Böőr László: Tudja-e ki volt Mészáros János?, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/8, 9-10.

Dernyey György: A jász-kun 13. huszárezred története 1859-1918. Az ezred történeti bizottságának 1941. évi kiadása., Budapest Madách Nyomda, 1941.

Galántai Fekete Béla: Nagykőrös, Magyar városok monográfiája, Budapest, 1927.

Honvéd Gyalogezredek adatbázisa 1920-1944, Gyalogezredek. online elérés: http://www.hungarianarmedforces.com/gyalogezred/p0.htm

Novák László Ferenc: ,,Hej, Nagykőrös híres város…” Nagykőrös város kismonográfiája, Nagykőrös, Pest Megyei Múzeum Igazgatósága, 2008.

Novák László Ferenc: Nagykőrös a XXI. század küszöbén, Budapest, CEBA, 2001.

Perczel Olivér: Nagykőrös román megszállása 1919-ben, Nagykőrös, Nagykőrösi Kalendárium, 2020.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris, 2010.

Schleisz-Bognár Péter: A nagykőrösi zsidóság története, IV. Holocaust – Az 1944. év tragikus eseményei. n.é., online elérés: http://www.vknagykoros.c3.hu/zsid17.htm

Szabó Attila: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/3, 17-18.

Szabó Attila: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/4, 4-5.

Szabó Attila: Tanácsválasztás Nagykőrösön 1919. április 7-én, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/4, 19-20.

Szabó Attila: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/5, 19-20.

SZINAI Miklós – SZŰCS László: Bethlen István titkos iratai, Budapest, Magyar Országos Levéltár, 1972.

Wodlutschka Károly – Freissberger Gyula: A 29. honvéd gyalogezred története, Budapest, Szerzői magánkiadás, 1928.

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár, Pest Megyei Levéltár, Nagykőrösi Fióklevéltár:

V. 276. Nagykőrös város polgármesterének iratai (1865-) 1872-1949 (-1958):

    • a/ Elnöki iratok 1888-1949.:

3. doboz 59. irat., 3. doboz. 7. irat.

b/ Bizalmas iratok 1888-1949.:

5. doboz 11. irat.

C/ Kútfős iratkezelési rendszer 1886-1926. III. kútfő: Vegyes ügyek:

856. doboz 651. irat.

c/ Közigazgatási iratok 1872-1949. 1. sorozat: Közigazgatási iratok 1872-1933. D/ Alapszámos iratkezelési rendszer 1927-1933.:

1403. kötet. 722. irat.

f/ Katonai ügyek (1865-) 1872-1944. I. sorozat: Vegyes nyilvántartások:

197. köteg. Fogolytáborból elbocsátott vörös katonák névjegyzéke.

    • h/ Hirdetések jegyzőkönyvei 1872-1926.:

21. kötet. 1919.VIII.11., 22. kötet. 1919.XI.28.

V. 271. Nagykőrös Város Képviselőtestületének iratai 1872-1949.:

    • a) Közgyűlési jegyzőkönyvek 1872-1949.:

47. kötet. 1919. IX. 05., 47. kötet. 1919. XI. 21., 47. kötet. 1919.X.19., 49. kötet. 1921.VII.22., 48. kötet. 1920.VI.11.

MNL PML IV. 401. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánjának iratai, 1876 – 1949.:

    • a/ Bizalmas iratok 1882-1949.:

63. doboz. 12. sz. irat.

    • b/ Általános iratok 1876 – 1949.:

293. doboz. 457. sz. irat.

MNL PML IV. 408. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjának iratai 1876-1950 /-1954/.:

  • a/ Bizalmas iratok 1890 – 1950.:

19. doboz. 91. sz. irat., 19. doboz. 75. sz. irat.

MNL Bács-Kiskun Megyei Levéltár, XVI. Tanácsköztársaság (1919), 502. A Kecskeméti Forradalmi Törvényszék iratai (1919):

3. kötet 137. irat.

Sajtóanyag

Nagykőrös és Vidéke:

Hírek, IX. évf., 29. szám, 3.

Hírek, IX. évf., 42. szám, 2.

Hírek, X. évf., 62. szám, 2.

Hírek, X. évf., 78. szám, 1.

Hivatkozások

  1. Wodlutschka Károly – Freissberger Gyula: A 29. honvéd gyalogezred története, Budapest, Szerzői magánkiadás, 1928.
  2. Dernyey György: A jász-kun 13. huszárezred története 1859-1918, Az ezred történeti bizottságának 1941. évi kiadása, Budapest, Madách Nyomda, 1941.
  3. Wodlutschka–Freissberger: A 29. honvéd, 74–90., 146–162.
  4. Dernyey: A jász-kun, 336–356., 360–382.
  5. Magyar ezredek az I. világháborúban, online elérés: https://magyarezredek.hu/hadtori-leaflet/index.jsp (Letöltés: 2022. március 18.)
  6. Wodlutschka–Freissberger: A 29. honvéd, 21.
  7. Uo., 42., 91.
  8. Uo., 73–91.
  9. Uo., 145–165.
  10. Dernyey: A jász-kun, 17.
  11. Uo., 57., 70., 128., 156.
  12. Uo., 259., 278.
  13. Uo., 283.
  14. Uo., 138.
  15. A magyar katona áldozatvállalása a nagy háborúban, online elérés: https://ivh-katonahoseink.militaria.hu/searchindex (Letöltés: 2022. március 18.)
  16. Cirkálók: HELGOLAND – könnyűcirkáló, KAISER FRANZ JOSEF I – védett cirkáló, SANKT GEORG – páncélos cirkáló, online elérés: http://kriegsmarine.hu/hk/cirkalok.pdf (Letöltés: 2022. március 18.)
  17. Novák László Ferenc: Nagykőrös a XXI. század küszöbén, Budapest, CEBA, 2001, 97.
  18. Dr. Szabó Attila: Tanácsválasztás Nagykőrösön 1919. április 7-én, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/4, 19.
  19. Dr. Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/3, 12.
  20. Dr. Szabó Attila: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/3, 17.
  21. Böőr: 70 éve történt, 12.
  22. Szabó: 70 éve történt, 17.
  23. Uo., 17.
  24. Novák: Nagykőrös a XXI. század küszöbén, 97.
  25. Szabó: Tanácsválasztás, 20.
  26. Dr. Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf. 1989/4, 7.
  27. Dr. Szabó Attila: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf. 1989/4, 4.
  28. Novák László Ferenc: Nagykőrös város kismonográfiája. Nagykőrös, Pest Megyei Múzeum Igazgatósága, 2008, 138.
  29. Böőr: 70 éve, 7.
  30. Szabó: 70 éve, 4.
  31. Uo., 4.
  32. Parancsnoka: Dr. Pogány Kálmán
  33. Szervezését Münnich Ferenc politikai biztos végezte.
  34. Novák: Nagykőrös város kismonográfiája, 114.
  35. Böőr: 70 éve, 7.
  36. Dr. Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/5, 3.
  37. Novák: Nagykőrös város kismonográfiája, 114.
  38. Dr. Szabó Attila: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/5, 12.
  39. Novák: Nagykőrös város kismonográfiája, 115.
  40. Szabó: 70 éve, 12.
  41. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris, 2010, 81.
  42. Szabó: 70 éve, 12.
  43. Uo., 12.
  44. Romsics: Magyarország, 84.
  45. Dr. Böőr László: 70 éve történt, Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/5, 20.
  46. Uo., 20.
  47. Schleisz-Bognár Péter: A nagykőrösi zsidóság története, IV. Holocaust – Az 1944. év tragikus eseményei. n.é., online elérés: http://www.vknagykoros.c3.hu/zsid17.htm (Letöltés: 2022. március 18.)
  48. A Vörös Hadsereg I. hadtestének parancsnoka.
  49. Böőr: 70 éve, 20.
  50. Novák: Nagykőrös város kismonográfiája, 115.
  51. Uo., 114.
  52. Perczel Olivér: Nagykőrös román megszállása 1919-ben, Nagykőrös, Nagykőrösi Kalendárium 2020, 39.
  53. Dr. Böőr László: Tudja-e ki volt Mészáros János? Városunk Nagykőrös, II. évf., 1989/8, 9.
  54. Romsics: Magyarország, 85.
  55. Perczel: Nagykőrös, 39.
  56. Böőr: Tudja-e?, 9.
  57. Perczel: Nagykőrös, 39.
  58. Hírek, Nagykőrös és Vidéke, IX. évf., 29. szám, 3.
  59. Magyar Nemzeti Levéltár, Pest Megyei Levéltár, Nagykőrösi Fióklevéltár (Továbbiakban: MNL PML NFL) V. 276. Nagykőrös város polgármesterének iratai (1865-) 1872-1949 (-1958) (Továbbiakban: V. 276.) h/ Hirdetések jegyzőkönyvei 1872-1926. (továbbiakban: h.) 21. kötet. 1919.VIII.11.
  60. Böőr: 70 éve, 20.
  61. Romsics: Magyarország, 87.
  62. Perczel: Nagykőrös, 41.
  63. MNL PML IV. 401. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánjának iratai, 1876 – 1949. (Továbbiakban: IV. 401.) b/ Általános iratok 1876 – 1949. (Továbbiakban: b.) 293. doboz. 457. sz. irat. 1919.12.16. 2.
  64. MNL PML NFL V. 271. Nagykőrös Város Képviselőtestületének iratai 1872-1949. a) Közgyűlési jegyzőkönyvek 1872-1949. (Továbbiakban: V. 271. a.) 47. kötet. 1919.XI.07.
  65. Galántai Fekete Béla: Nagykőrös. Magyar városok monográfiája, Budapest, 1927, 212.
  66. Romsics: Magyarország, 87.
  67. Perczel: Nagykőrös, 40.
  68. MNL PML IV. 401. b. 293. doboz. 457. sz. irat. 1919.12.16. 2.
  69. MNL PML NFL V. 276. a/ Elnöki iratok 1888-1949. (Továbbiakban: a.) 3. doboz 59. irat
  70. MNL PML IV. 401. b. 293. doboz. 457. sz. irat. 1919.12.16. 2.
  71. MNL Bács-Kiskun Megyei Levéltár, XVI. Tanácsköztársaság (1919), 502. A Kecskeméti Forradalmi Törvényszék iratai (1919) (Továbbiakban: BKML XVI. 502.) 3. kötet 137. irat.
  72. MNL PML NFL V. 276. C/ Kútfős iratkezelési rendszer 1886-1926. (Továbbiakban: C.) III. kútfő: Vegyes ügyek (Továbbiakban: III.) 856. doboz 651. irat.
  73. Hírek, Nagykőrös és Vidéke, X. évf., 62. szám, 1919. december 25., 2.
  74. MNL BKML XVI. 502. 3. kötet 137. irat.
  75. MNL PML NFL V. 276. b/ Bizalmas iratok 1888-1949. (Továbbiakban: b.) 5. doboz 11. irat.
  76. Hírek, Nagykőrös és Vidéke, X. évf., 78. szám, 1.
  77. MNL PML NFL V. 276. f/ Katonai ügyek (1865-) 1872-1944. I. sorozat: Vegyes nyilvántartások (Továbbiakban: f. I. sor.) 197. köteg. Fogolytáborból elbocsátott vörös katonák névjegyzéke.
  78. Fegyelmi eljárás alá vont alkalmazottak nyilvántartása. MNL PML NFL V. 276. k/ Vegyes nyilvántartások 1886-1944. (Továbbiakban: k.) 15. kötet. 7997. irat.
  79. MNL PML NFL V. 276. a. 3. doboz. 7. irat.
  80. MNL PML NFL V. 271. Nagykőrös Város Képviselőtestületének iratai 1872-1949. a) Közgyűlési jegyzőkönyvek 1872-1949. (Továbbiakban: V. 271. a.) 47. kötet. 1919. IX. 05.
  81. Direktóriumi anyag. MNL PML NFL V. 276. c/ Közigazgatási iratok 1872-1949. 1. sorozat: Közigazgatási iratok 1872-1933. D/ Alapszámos iratkezelési rendszer 1927-1933. (Továbbiakban: c. 1. sor. D.) 1403. kötet. 722. irat.
  82. MNL PML NFL V. 271. a. 47. kötet. 1919. XI. 21.
  83. MNL PML NFL V. 276. h. 22. kötet. 1919. XI. 28.
  84. Uo.
  85. Hírek, Nagykőrös és vidéke, IX. évf., 42. szám, 1919. november 20., 2.

Horváth Angelus: Egy ellentmondásos viszony: Jászi Oszkár és a zsidóság

Bevezetés

Az önantiszemitizmus csaknem elterjedt jelenségnek számított a századforduló környékén, elsősorban a többedgenerációs, asszimilált zsidók körében.[1] A főleg a polgári rétegből kikerülő fiatal értelmiségiek gyakran idegenkedtek a zsidó (vallási) hagyományoktól, szokásoktól, bírálatuk tárgyává tették a falusi zsidóság – sokszor sztereotipizált – képviselőit, de a befogadó társadalom nacionalista frázisait átvevő réteget, illetve az elkülönülő, sajátos világot fenntartó ortodoxiát is. Egyes pszichoanalitikusok szerint ez egyfajta lelki védekezési szükséglet, a kisebbrendűségi komplexus erőteljes kompenzálása volt részükről.[2] A magyarországi progresszió egyik legösszetettebb, legszínesebb gondolkodója, a polgári zsidó családból származó Jászi Oszkárnak a zsidósághoz fűződő viszonya régóta vita tárgyát képezi. Vannak, akik szerint – mindenekelőtt zsidóellenes kirohanásai miatt – esetében joggal beszélhetünk önantiszemitizmuról, míg mások (pl. Pelle János, vagy a Jászi-életmű mély ismerője, Litván György) szerint ez tévedés, s inkább „nárcisztikus messianizmussal”, vagy saját származásától szabadulni akaró hozzáállással magyarázzák a jelenséget. Jelen tanulmány természetesen nem vállalkozhat arra, hogy a kérdést nyugvópontra juttassa. Arra azonban igen, hogy a már eddig is ismert forrásokat (újra)értelmezze, illetve új források bevonásával bővítse a kérdéskör dimenzióit, és abból következtetéseket vonjon le.

A beolvadás nehézségei

A Magyar Királyságban 1850 és 1910 között a magyarság száma csaknem 5 millió fővel növekedett, amely növekedés a természetes szaporodásból és az asszimilációs nyereségből tevődött össze. Az asszimiláltak legnagyobb csoportját a zsidóság alkotta, a közel egymillió hazai zsidóból 700 ezren vallották magyarnak magukat.[3] Az „asszimilációs társadalmi szerződés” értelmében a zsidóság megkapta a hőn áhított egyenjogúsítást, minden korábbi, tevékenységét korlátozó rendelkezést eltöröltek, az 1895-ös recepciós törvény értelmében pedig a judaizmus a bevett vallások rangjára emelkedett – mindezekért cserébe a magyar politika elit „csupán” annyit várt el a zsidóságtól, hogy lépjen ki a kényszerű vagy önkéntes gettóból és váljon nyelvében, kultúrájában magyarrá, valamint legyen teljes mértékben lojális a magyar államhoz. A zsidó asszimiláció az 1890-es évekig egyértelműen sikertörténetnek nevezhető. Az ország polgári átalakulásának, az urbanizáció felgyorsulásának, a városi kultúra kibontakozá­sának motorja a hazai, megmagyarosodott zsidóság volt. A maradéktalanul pozitívnak látszó képet az új típusú antiszemitizmus és a zsidóság széles rétegeinek gazdasági-társadalmi érvényesülése miatt keletkező középosztálybéli feszültségek megjelenése, illetve a beolvadás befejezetlenségéből adódó tömeges identitásvál­ság árnyékolja be.

A magyarországi zsidóság kollektív tulajdonságának tekinthetjük sokak szerint a „mozgékonyságot”; a racionális viselkedés iránti hajlamot, az újító készséget; a teljesítményelvűséget; a munkaalapú életvitelt; illetve a tudás és hozzáértés iránti vágyat. Ezek a tulajdonságok épp egybeesnek a modernizáció támasztotta követelményekkel.[4] Nem túlzás azt mondani, hogy a magyar középrétegekhez igazodni kívánó zsidóság számára a modernizáció, a polgári fejlődés adta meg a felemelkedéshez szükséges lehetőséget. A gazdasági életben pár évtized alatt – Európában szinte példátlan jelenségként nem az állam többségi nemzetéből kerülve ki – csaknem megkerülhetetlenné vált. Sikeres érvényesülésüket mutatja emellett a szabadfoglalkozású értel­miségi szakmákban dolgozók (orvos, ügyvéd, újságíró stb.) és a felsőoktatásban tanulók között megfigyelhető igen magas arányuk, a közszolgálat több szintjén és a parlamentben való erőteljes jelenlétük.[5] Ez a sokirányú térnyerés természetesen nem maradt visszhang nélkül a magyar társadalomban, s az 1890-es években kezdtek megszaporodni azon hangok, melyek felhívták a figyelmet a jelenség egészségtelen voltára. A magyarság „alkatától” jóformán idegen üzleti tevékenységekben vitt kivételes szerep miatt gyakorta azonosították a zsidóságot a haszonelvű kapitalizmussal. Sőt, az antiszemiták egy része szerint „a haszonelv nem a kapitalizmus, hanem a zsidóság természetéből következik”.[6]

A századelő fiatal zsidó generációja, a „negyedik zsidó nemzedék”[7], mely már beleszületett az emancipációba, ebben a felemás, de még többnyire reménnyel teli és ko­rábban soha nem látott lehetőségekkel kecsegtető környezetben nőtt fel. A generáció tagjai ál­talában szüleik révén már átestek a névmagyarosításon és az asszimiláció harmadik (több lépcsős) szakaszába léptek. Náluk már az új identitás volt a meghatározó, a vallási hagyomány gyakran mindössze „rokonszenvként, másodlagos érdeklődésként és érdekmotívumként” jelentkezett.[8] Zsidóságélményük olyannyira különbözött a korábbiaktól, hogy sokan közülük – ahogy például Jászinál is látni fogjuk – fiatalkorukban nem voltak tisztában saját zsidó származásukkal.[9] Ebből következően egyfajta idegenség-tudat alakult ki náluk apáikkal szemben. Míg azok befogadásukat a fennálló rendszer iránti lojalitással és támogatással hálálták meg, ők ezt nem érezték kötelességüknek, s maguk akarták meghatározni sorsukat. „Haladó” képviselőik nem egyszer a hagyományos zsidó családfelfogástól is idegenül, a keresztény társadalmat[10] megbotránkoztató szabados módon élték magánéletüket.[11] A nagyvárosi bohém életforma is összefonódott a zsidósággal. A korábban keresztény monopóliumnak számító értelmiségi szerepkörök betöltése miatt pedig egyenesen szembe is kerültek a többségi társadalom egy – folyamatosan növekvő – részével. Nem véletlen, hogy az újkonzervatív szellemi irányzatok már jóval nyitottabbak voltak az antiszemitizmus felé, mint korábban, illetve hogy az 1905-ös politikai válság után az egymással szemben álló táborok már érzékelhetően „faji” jelleget kezdtek ölteni.[12] Fontos kiemelni azonban, hogy a liberális politikai elit mindvégig kiállt a zsidóság és az asszimilációs modell mellett, a kormánypárt felől érkező, zsidóságot bíráló kijelentéseket nagyítóval is nehezen találhatunk. Mind a recepciós törvény parlamenti vitájában, mind később, mondjuk a szabadkőművességet ért bírálatok alkalmával a Tisza István fémjelezte szellemi-politikai irányzat képviselői következetesen védelmükbe vették a zsidóságot.[13] Hallgatólagos megegyezés volt ugyanakkor a zsidóság és a liberálisok között arról, hogy zsidó származású ember nem kerülhet olyan politikai pozícióba, mely befolyást biztosítana számára „keresztény, főképpen katolikus dolgokra”.[14] Az 1914-ben kitört háború mindazonáltal tovább radikalizálta a bipoláris magyar közéletet; a liberális közbeszédet és szóhasználatot felváltotta a politikai nyelvvá vált harci retorika, mely egyre nagyobb teret engedett a zsidóságot érő kritikáknak.[15] Közhellyé vált, hogy a háború borzalmai a zsidó pénzembereknek és hadiszállítóknak jelentettek gyarapodási lehetőséget, valamint hogy a zsidóság aránytalanul kis részben veszi ki a részét a háborús erőfeszítésekből, közülük a legtöbben megpróbálják kihúzni magukat a katonai szolgálat alól. A parlamentben is megszaporodtak azok a vélemények, melyek a zsidó tőkét támadták, összekötve azt a „plutokratikus” Tisza-kormánnyal.[16]

Visszatérve a századforduló fiatal zsidó nemzedékének útkereséseire, megállapítható, hogy nagyjából négy lehetséges út állt előttük. Az első, s talán legkézenfekvőbb megoldásnak az asszimiláció befejezése, a keresztény társadalomba való végső beolvadás látszott. Szép számmal találunk az üzleti, politikai és kulturális életben olyanokat, akik ezt választották, s szinte teljes mértékben sikerült eltüntetniük a zsidó származásukból fakadó hátrányosságokat (pl. Chorin Ferenc, Vázsonyi Vilmos, Karinthy Frigyes). Jóval kisebb csoportot alkottak az asszimiláció zsákutcás voltára rádöbbenő, s a vallásos hagyományokban, az ortodoxiában (a „zsidó zsidó­ságban”) menedéket kereső és a befogadó társadalomtól való elzárkózást választó zsidók. Szintén elenyésző volt ekkor még a zsidóságot nemzetként felfogó cionisták tábora. Ezeknél jóval népszerűbbnek mutatkozott a századfordulón, főként a középosztályból származó értelmiségi zsidó fiatalok körében a gondolat, hogy „egy univerzalista, ugyanakkor nem-zsidó világhoz” asszimilálódjanak, mely az internacionalizmus jegyében teljes befogadást és egyenlőséget ígért.[17] Ez volt a szocializmus.

Baloldali egyenlő zsidó?

A baloldali szervezetekben jelenlevő zsidó „túlreprezentáltság” köztudott. A szociáldemokrata pártban már a kezdetektől hangsúlyos volt a zsidó származásúak jelenléte (pl. Frankel Leó, Politzer Zsigmond), s a pártvezetőség és a tagság fele (olykor még nagyobb hányada) is mindig közülük került ki.[18] Ez a körülmény egyfajta modern értelemben vett „felekezetiséget” kölcsönzött a szocialista mozgalomnak, mely apró „szektaként” indult, s nem a társadalom elnyomott tagjait igyekezett képviselni, hanem egyenesen a „nagybetűs Jövőt”. Pár évtized alatt „szekuláris üdvtanra épített széles körű intézmény- és szervezetrendszert alakított ki s rendelt hozzá jól felismerhető és koherens kollektív azonosságtudatot”.[19] A nagyszámú budapesti zsidó ipari munkásság és értelmiség egyaránt erősen kötődött a szociáldemokratákhoz. Egyes vélemények szerint a zsidó munkások azért lehettek általában műveltebbek nem zsidó társaiknál, mert a szekularizált zsidók között tovább élt az „állandó tanulási kötelezettség vallási hagyományban gyökerező tudata”[20] Így válik érthetőbbé, hogyan kerülhettek be közülük oly sokan a munkásszervezetek vezetőségébe. Hasonló arányokkal ta­lálkozunk egyébként a polgári radikálisoknál is a zsidó származásúak jelenlétét tekintve, a kommunisták között pedig még magasabb volt számuk.[21]

Az 1890-es évek végén, de főként a századelőn kibontakozó baloldali radikális, általános emancipációt hirdető ellenkultúra és kiépült intézményrendszere markáns szívóerővel hatott a hazai zsidóságra. Ezen „szövetség” a fentebb említett okokból (folyamatos értelmiségi utánpótlás az egyik, a nemzetköziségben való egyenlőség érzése és a messianisztikus hajlamok kielégítése a másik oldalon) mindkét félnek rendkívül jövedelmezővé vált rövidtávon.[22] Az erős jelenlétüknek köszönhetően ezek a mozgalmak – ahogy említettem – a többségi társadalom szemében viszont folyamatosan „zsidóvá” váltak. John Lukacs megállapítása szerint érzelmi síkon egyre mélyebb törésvonal húzódott „a »keresztények« – pontosabban nem zsidók – és zsidók között”. És „a »keresztény« jelző 1900 táján vált közhasználatúvá. Láttuk azonban, hogy mindenkor negatív mellékjelentéssel. Vagyis: nem zsidó, nem kozmopolita, nem marxista”.[23] Gyurgyák János egyenesen végzetesnek tartja az események ilyetén való alakulását: „antiszemita oldalról is megfogalmazódik – nem az első világháború végén, hanem a tízes évek elején – a Magyarország szempontjából oly tragikussá váló politikai-társadalmi szétválás, azaz, hogy itt alapvetően két Magyarországról van szó: egy magyar s egy zsidó Magyarországról” [Kiemelés az eredetiben – H.A.], valamint „[a] tízes évekre tehát már egyértelműen megfogalmazódik egy antiliberális alapozású, alapvetően antiszemita nézetrendszer, amelynek lényege a zsidó térfoglalás és a radikális-szociáldemokrata mozgalom internacionalista és antimilitarista felfogásának egy nevezőre hozása”.[24] Litván György szerint pedig „[e]z a körülmény, bár maga is a magyar társadalmi viszonyok következménye volt, természetesen széles rétegeket tartott távol e mozgalmaktól, s még akkor is sokat levont volna a soviniszta maradiság elleni fellépés súlyából és erejéből, ha a konzervatív, majd az ellenforradalmi propaganda nem használta volna ki diszkreditálására”. Továbbá úgy látja, hogy a jobboldal „eleinte finomabban, inkább csak utalásszerűén, de a tízes évektől már egyre nyíltabban a zsidókérdésre igyekezett visszavezetni a haladó mozgalmak eredetét, egyszerűen »a zsidóság« hatalmi törekvéseként, térhódításának újabb megnyilatkozásaként állította be a művészet, a tudomány és a politika szabadságküzdelmét”.[25]

A zsidóság asszimilációs törekvéseinek paradoxonját láthatjuk abban, hogy hiába távolod­tak el a zsidó egyének közösségüktől a beolvadás reményében, a pályák, melyeken mozogtak, továbbra is egyértelműen utaltak zsidó voltukra a zsidóság és a befogadó társadalom számára egyaránt.[26]

A származás

Jászi Oszkár 1875-ben született Jakubovits Oszkár néven, a ma már Romániához tartozó Nagykárolyban. Apja, Jakubovits Ferenc, orvos, a Felvidéken látta meg a napvilágot, s csak 11 évvel Oszkár fia születése előtt, 1864-ben telepedett le Nagykárolyban. Az anyai ág ugyanakkor jóval meghatározóbbnak bizonyult: Jászi anyja, Liebermann Róza felmenői között számos Hirsch és Gottlieb található, apja, Liebermann Ábrahám pedig egyetemistaként részt vett az 1848-as bécsi forradalomban.[27]

Befejezetlen emlékirataiban Jászi beszámol ifjúkoráról, neveltetéséről és az őt körülvevő családi környezetről is. Elmondása szerint a vallásnak igen csekély szerep jutott csupán életükben, apja az erkölcsi nevelést tartotta csupán fontosnak, „teljesen dogmátlan szellemben”. „Hogy zsidók voltunk, azt sem tudtam” – írja kikeresztelkedésük[28] kapcsán, majd hozzáteszi, emlékszik magára az ünnepélyes aktusra, de nem mérte fel akkor ennek jelentőségét.[29] Később haragudott is szüleire, hogy fiatalkorában nem világosították fel arról, mit jelent zsidónak lenni és mi az értelme a valláscserének. Valójában talán ők is vonakodtak szembenézni származásukkal, s igyekeztek – ha nem is feltétlenül meggyőződésből – alkalmazkodni a keresztény szokásokhoz. Jászi így fogalmaz:

Ilyen előzmények után valami nem szándékolt titkolózás árnyéka borította be keresztény életünket, a templomba járást és zsoltáréneklést. Később az antiszemitizmus növekedését, melyet szüleim szenvedélyesen elítéltek, mint egy sötét kor gonosz maradványát, nem tudtuk a saját egyéni életünk problémájának tekinteni. De nemsokára előt­tünk is kezdett az igazi helyzet kibontakozni a maga félelmetes valóságában.

Szerinte apja „látva a zsidók életének akadályait, nem habozhatott megválni egy hittől, melyben már nem hitt, és ezáltal gyermekei jövendő életének útjait egyengetni”.[30] Az eredményesebb beolvadás érdekében természetesen a névváltoztatás eszközével is élt a család. Vezetéknevüket eleinte „Jászy”-ra igyekeztek módosítani, azonban régies írásmódja[31] miatt erre nem kaptak engedélyt, így be kellett érniük a „Jászi”-val.[32]

Az ifjú Jászi tehát meglehetősen idegennek érezte magától a sajátos zsidó világot, olyannyira, hogy megemlíti, a nagykárolyi ortodox hitközség zsinagógája számára mindig titokzatosnak látszott: „a templom előterén a kaftános és tincses zsidók százai nyüzsögtek szombat estéken, s mint egy idegen faj maradványai, sokakban bizalmatlanságot és félelmet keltettek”.[33]

A zsidó intelligencia igazságkeresőit az „érzelmi töltésű szociális hevület” már fiatalon megérintette – Jászi és baráti köre a szárnyait bontogató radikális értelmiség és a kollektivista szocializmus irányába húzott. Hanák Péter így írta le ezt a jelenséget: „Új, radikális, antifeudális ellenzékiség nyiladozott az ifjú szívekben. Ezt a nyiladozó társadalmi és politikai ellenzékiséget vitte útravalóul a fővárosba, az egyetemi diákélet forgatagába.”[34]

„A junker osztályuralom engedelmes uzsorásai”

Jászi témához való közelítését három, egymástól jól elhatárolható korszakra bonthatjuk. Az első, 1919-ig tartó korszakban aktívan részt vett a hazai politikai küzdelmekben, maga is alakítójává kívánt válni az ország sorsának, s ez bizonyos fokig sikerült is neki. Ebben a korszakában a zsidókérdést is az adott politikai céljai függvényében igyekezett értelmezni, a jelenséget nem megérteni, csupán felhasználni kívánta elsősorban.[35] Alapvető, két Magyarországról szóló koncepciójában[36] a hazai zsidóság nagyrészét az általa megvetett és felszámolásra ítélt régi Magyarország fenntartói között tartotta számon. Ennek megfelelően kérlelhetetlenül kritizálta a „feudális urak csatlósait”, a mindenkori szabadelvű kormányt tevőlegesen vagy hallgatólagosan támogató zsidókat. A zsidó pénzemberek, nagybirtokosok, gyártulajdonosok elleni fellépésében rendszeresen alkalmazott antiszemita narratívából származó formulákat, nem egyszer ragadtatta magát olyan kijelentésekre, melyek komoly ellenszenvet váltottak ki a zsidóságból. Gyakorta élt a zsidó uzsora, a junker-zsidó koalíció, a zsidó panama kifejezésekkel. „Ne féljünk tőle – írja Az új Magyarország felé című programadó cikkében –: [a baloldali értelmiség] meg fogja érteni a radikális függetlenségi politikát, pláne ha az becsületesen hadat üzen összes ellenségeinek: latifundiumnak, püspököknek, vármegyéknek, prókátoroknak és a nemes urak és zsidó bankáraik »közgazdasági tevékenységének«.”[37] Veszélyes ellenségként tekintett az általa gyűlölt Tisza Istvánt támogató zsidókra:

Túlzás nélkül lehet mondani, hogy a zsidó uzsora – s ennek képviselőit nemcsak a falvak kocsmáiban kell keresni, hanem főleg és elsősorban a nagy és előkelő budapesti bankokban – hatalma még sohasem volt az országban ilyen teljes, s a Tisza István legfanatikusabb hívei nemcsak a vármegyei dzsentri tönkrement elemeiben, hanem a kitüntetésekre és nemességre áhítozó zsidóságban keresendők.[38]

Vagy: „Ugyanilyen megfordított kiválasztás érvényesült a magyar középosztály egy másik, fontosságban egyre növekvő alkatelemében: a zsidó és beolvadt polgárságban. Itt is a szellemileg és erkölcsileg selejtesebb kvalitás jutott felszínre. Elsősorban a választási apparátust biztosító, majd az eladósodott urak hiteligényeit kielégítő kis és nagy uzsorások hada.”[39] Hasonló kíméletlenséggel ítélte el azon „zsidó tollforgatókat”, újságírókat is, akik nem a progresszív tábort erősítették: „Az idegen feudális kalandorok és szerencsevadászok utó­dai, akiket nagyrészt osztrák érdekek hoztak ide, s jutalmaztak nagy földbirtokokkal, címekkel és állásokkal a kuruc magyar nép és a kisebb nemesség elleni küzdelemben, valamint az általuk alkalmazott bugris, zsidó és renegát tollforgatók […] sikerrel kürtölték egy fél évszázadon át soviniszta-klerikális ideológiájukat.”[40]

Látható tehát, hogy Jászi nem bánt kesztyűs kézzel a politikai térben vele szembe kerülő zsidókkal, s saját zsidó származása nem jelentett számára semmiféle féket, ha az általa károsnak vélt jelenségek ostorozásáról volt szó. Komoly bírálat érte ezért 1912-ben, amikor a Világ című szabadkőműves napilap június 14-i számában „Egy zsidó” aláírással[41] vitacikk jelent meg, melyben szembesítették ezen ellentmondással. A cikkek szerzője „mint zsidó, akinek semmi köze sincs sem a nagybirtokhoz, sem a dzsentrihez, sem az uzsorához” tiltakozott az ellen, hogy „a »zsidó« jelzőt minősítő attribútumnak használják”. Jászit számonkérve felteszi a kérdést: „mit jelent az »uzsora« mellett a »zsidó« jelző?” A Jászi által „bankkalóznak” és a „zsidó néprontók” képviselőjének nevezett Elek Pál bankigazgatóval kapcsolatban kijelenti: „kérem, ne tessék őt úgy feltüntetni, mintha zsidó volna. Elek Pál úr már régen kikeresztelkedett. És higgye el, dr. Jászi Oszkár úr, a kikeresztelkedett zsidót nem lehet már zsidónak tartani, annyira nem, hogy gyakran a kikeresztelkedett zsidó már direkt antiszemita is, szidja a zsidót és gáncsolja. Láthat erre néha példát, dr. Jászi úr, ha körülnéz.”[42] Válaszában Jászi felhívta a figyelmet arra, hogy munkája során immár két tűz közé került, hisz az antiszemita sajtó támadásai mellett a zsidóság ellenszenvével is számolnia kell. Mivel biztos igazságában, nem bánta meg kijelentéseit, bár elismeri, hogy „[p]ersze minden politikai jelszó a dolog természeténél fogva egyoldalú túlzás, mely így sok érdemes és derék embert is megbánthat”, de rögtön hozzá is teszi, hogy „a publicista ezeket a szimbolikus általánosításokat nem nélkülözheti. És a zsidó uzsorátoké épp oly letagadhatatlan sebe a társadalomnak, mint a grófi latifundium vagy a katolikus holtkéz”. Állítása alátámasztására Marxot, a kétes megítélésű osztrák antropológust, Ignaz Zollschant, és Werner Sombartot hívja segítségül: „A zsidó származású Marx, a zsidó Zollschan és a zsidóbarát Sombart vizsgálataiból ma már jól ismerjük azokat a történelmi és gazdasági okokat, melyek a korai kapitalizmusban a zsidóság szerepét az uzsora terén szembeszökővé teszik. Az is tudományos igazság, hogy a mai magyar uzsorakapitalizmus legalább 90 százalékban zsidó kézben van.” Végül igyekszik megokolni, miért érzi kötelességének, hogy lépte-nyomon felhívja a figyelmet ellenfelei származására:

a zsidóság az, mely minden kormány választási kasszáját nemességért, címekért és állami szállításokért megtölti. És éppen ezért kell ezeket az urakat minduntalan lezsidózni, mert újdonsült kereszténységük és nemessé­gük érdekében és származásuk elfelejttetésére a nép leggonoszabb ellenségeivel, tehát a dolgos, becsületes zsidóságnak is legnagyobb ellenségeivel szövetkeznek.[43]

Jászi szavaiból valóban érzékelhetjük, hogy számára a politikai, világnézeti ellentétek jóval fontosabbak, mint a származásából fakadó szolidaritás kényszere.

A vita folytatásaként az „ismeretlen”, zsidóságot képviselő szerző a másnapi számban ismét Jászi egy ellentmondására világít rá jó érzékkel: „nem akarja észrevenni Jászi doktor úr, hogy az ő egész tábora ilyen arrivista zsidó. Hogy akiket ő nemes haragjában »zsidó prókátorok«-nak szokott nevezni, azok jó része ő körülötte van, hogy a vidéken, ami nem szociáldemokrata csatlakozás, vagy nem nemzetiségi reménykedés, az majdnem mind zsidó ifjúság, zsidó ügyvédek, zsidó orvosok.” Majd figyelmezteti is vitapartnerét, hogy „itt nem elég az antiszemita urak szokása: megveregetni a saját zsidója vállát s azt mondani: »te kivétel vagy, bár a többi is ilyen volna; de a többi, az mind komisz zsidó«”.[44] Erre már Jászitól nem érkezett válasz.

Egy másik, a Világ hasábjain megjelent írásában viszont kikelt az ellen, hogy a radikális baloldali mozgalmakat „azzal akarják diszkreditálni, hogy a népjogok kivívásáért megindult mozgalmat, mint zsidó-mozgalmat tüntetik fel, melynek célja a történelmi osztályok megbuktatása a zsidó uralomnak végleges megalapítása”.[45] Az általa „új antiszemita politikának” nevezett irányt egyértelműen a „néprontó grófi, papi és bankári szövetséghez” köti. Jászi csúsztatását ebben az esetben nehéz nem észrevenni. A – döntően zsidó származású „testvérekből” álló – radikális szabadkőműves páholyok elleni támadás ugyanis a Katolikus Néppárt irányából jött, s éppen a kormánypárti képviselők mozgósítottak nagy erőket ahhoz, hogy megvédjék a hazai szabadkőműves páholyokat.[46] Ezen írásában sem mulasztja el éles kritikával illetni az „osztályuralmat” támogató zsidókat. „A jó, hazafias zsidók azok, akik, mint a junker osztályuralom engedelmes uzsorásai, prókátorai és ideológusai az oligarchia fennmaradásának nélkülözhetetlen eszközei, mivel pénzzel és ésszel látják el az elaggott feudális szervezetet. Így nagy és kis zsidó bankjaink emberemlékezet óta támogatják a magyar osztályuralmat.” Majd így folytatja gondolatmenetét:

Itt vannak még a szabad foglalkozások és a szellemi élet zsidói. Ezek is a legújabb időkig jó, nemzeti zsidók voltak. Majdnem mind a magyar osztályuralom árnyékában húzódtak meg, sőt legelöl mentek a hazafiságtól csak úgy csepegő, a nemzetiségeket üldöző, a grófokat magasztaló, a valláserkölcsöt hirdető ideológia terjeszté­sében. […] Ami pedig a sajtót illeti, még manapság is a reakciós újságokat nagyrészt ilyen hazafias, valláserkölcsös zsidók szerkesztik és igazgatják.[47]

Ebben az esetben is arra építette tehát argumentációját, hogy azok között, akik a radikális mozgalmakat vagy a szabad­kőműves törekvéseket támadják, legalább olyan nagy számban megtalálhatóak zsidó származásúak, mint közöttük. Az uralkodó osztály azonban különbséget tesz „jó zsidó” és „rossz zsidó” között, s míg az őket segítő banktőkét, földbirtokosokat vagy szabad foglalkozásúakat maguk közé fogadják, addig a politikai ellenfeleik között feltűnő zsidókat megbélyegzik és zsidó-összeesküvéssel vádolják. Annyiban igazat adhatunk Jászinak, hogy a szocialista mozgalmak zsidó származású tagjai között valóban nehéz kimutatni bármiféle zsidó öntudatot (hisz ők magukat sem tartották annak) vagy „zsidó célokért” való munkálkodást.

Hogy politikai ellenfeleit, a szerinte néprontó tevékenységet végző zsidó pénzembereket és földbirtokosokat tüntetően „lezsidózta”, láthattuk. Magánlevelezésében azonban több olyan elejtett „zsidózást” is találhatunk, melyekkel nem az előbb említett ellenfeleit, hanem saját elvbarátait illette. Így például Szabó Ervinnek írt, korábban idézett levelében ekképp sopánkodik: „Csak mi volnánk arra kárhoztatva, hogy szocializmusunk pusztán a nyomorgókból álljon néhány szellemileg és erkölcsileg félművelt vezérrel és egy csomó izgága zsidó gyerekkel, akik, ha egy Szabó Ervinük akad, a kis szatócsok bornírtságával félnek tőle vagy irigykednek rá.”[48] Somló Bódognak arról beszélt, hogy neki egy „lármás zsidó gyerek” legalább annyira utálatos „ha szocialista is, mint ha lipótvárosi gavallér”.[49]

Naplójának némely bejegyzése szintén arról árulkodik, hogy kifejezetten negatív jelentéstartalmat tulajdonított a „zsidó” kifejezéshez, s azokra a személyekre használta előszeretettel, akik nem nyerték el szimpátiáját. „Elvittem Károlyi 2. cikkét Austerlitzhez. Kellemetlen és ízléstelen zsidó”[50]; „Séta a Moldva partján Visegrádra. Tea egy külső kávéházban. Jól esett – szemben a belvárosiakkal – a síboló zsidók hiánya”[51]; „Rundtnéval Dr. Schwarzwaldéknál. Jelentékeny, de nem rokonszenves asszony, ritka organizátori tehetség, szociális és nevelési téren. […] A férfi nagy valutatekintély: neveletlen zsidó”[52]. Fenyves Katalin világít rá, hogy Jászi naplóbejegyzéseiben gyakran a „zsidó” ellentéte a „finom ember”, mint jelző, s elsősorban egyfajta viselkedést ért alatta.[53] De hogy ezen jelzők használatakor nem törekedett a következetességre, jól mutatja, hogy olykor az is előfordul, hogy zsidó származású beszédpartnerét is „finom emberként” írja le (pl. Rónai Zoltán ügyvéd vagy Lóránd Jenő, a Galilei Kör tagja).

Körkérdés 1917-ben

Mindezek után lássuk, milyen választ adott Jászi Oszkár a Huszadik Század körkérdésére 1917-ben.

Az ankét apropóját a radikálisan asszimiláció-párti szociáldemokrata Ágoston Péter 1917 áprilisában megjelent, A zsidók útja[54] című könyve adta. Jászi kénytelen volt védelmébe venni a szellemi köréhez tartozó Ágostont, ugyanis sokan antiszemita gondolatokat véltek felfedezni művében. A felkorbácsolt indulatok levezetésének céljával Jásziék körkérdést intéztek a magyar közélet általuk eklektikusan kiválasztott tagjaihoz. A három feltett kérdés így hangzott:

„1. Van -e Magyarországon zsidókérdés, és ha igen, miben látja annak lényegét? 2. Mik az okai a magyarországi zsidókérdésnek 3. Miben látja ön a magyarországi zsidókérdés megoldását, minő társadalmi vagy törvényhozási reformokat tart szükségesnek?[55] A beérkezett válaszokat három nagy csoportba osztották: akik szerint van zsidókérdés Magyarországon, akik szerint nincs, és akik nem küldtek érdemleges választ. Érdekesség, hogy a Huszadik Század „zsidószá­mának” szerkesztésekor a főszerkesztő Jászi mellett egyedül Szabó Ervin volt az, aki „fenntartás nélkül helyeselte és támogatta” a vállalkozást.[56]

Jászi azzal kezdi írását, hogy maga a probléma – összetettségénél fogva – nehezen behatárolható. Egy biztos szerinte, hogy a zsidókérdés egy „surlódásokkal komplikált csoportantagonizmus”, pontosabban egy a csoportantagonizmusok közül, annak egy különleges válfaja. A gazdasági ellentétet nevezi meg a legélesebb konfliktusforrásként, ami a zsidókérdésben is jelentős szerepet játszik a zsidóság gazdasági területen érzékelhető felülreprezentáltsága miatt: „a haute finance és a kereskedelem túlnyomó mértékben zsidó foglalkozás, az ezen működésekhez tapodó érdekellentétek könnyen öltenek felekezeti vagy faji színezetet”.[57] Jászi szerint így lesz „az uzsora nálunk »zsidó uzsora«, a tisztességtelen verseny »zsidó verseny«, a mozgótőke növekedő befolyása »zsidó befolyás«, az általa szükségkép fejlesztett nemzetköziség »zsidó kozmopolitizmus«, a nagyvárosi gócok által létrehozott lazább nemi morál »zsidó szabadosság«, a kávéházak felü­letes társalgási modora »zsidó szellemesség«”.[58] A modernitás összekötése a zsidósággal pedig az általánosítás eredménye. Ezek után kísérletet tesz azon zsidósághoz köthető tulajdonságok megnevezésére, amelyek a többségi társadalomból ellenszenvet válthatnak ki. Ilyen szerinte többek között a „túlzott racionalizmus” és (némi ellentmondással) az „ösztönszerűség”; a „tradíciónélküliség” (!), a túlzott alázatosság és az otrombaság közötti ingadozás; az „izgékonyság”; a „pénzsóvárság” stb. Jászi hosszasan sorolja a hasonló, sokszor az antiszemita közbeszédben felbukkanó sztereotípiákat, majd megállapítja, hogy a sok évszázados üldöztetés és kinézés hatására többen közülük utálattal tudnak csak a keresztény kultúrára gondolni, a mindig újjáélesztett gyűlölet pedig „bizonyos faji szolidaritást teremt azokban is, akik világnézetben és életstandardban már rég nem zsidók”.[59] Rávilágít a zsidóság nagyfokú városiasodása miatt kialakult városi-falusi, gyakran szintén faji jelleget öltő ellentétére is, melyet alapvetően a magyarság elmaradottságára vezet vissza. Jászi egyértelműen származási alapon, számos negatív tulajdonság hordozóiként látja a zsidóságot, s ez érezhetően növeli saját zsidó származása miatti frusztráltságát.[60]

Megoldási javaslatában óva int a törvényi megoldásoktól, inkább a zsidóság és a magyarság egymáshoz való közeledését javasolja, vagyis a keresztény társadalom „eliparosodását, elvárosiasodását, minden szellemi mozgalomban való fokozott részvételét”, továbbá Magyarország demokratizálódását.[61] Az asszimilációban már előrébb járó zsidóságtól azt várja, hogy közelebb kerüljön a „föld és a természet ösztönös szeretetéhez a nagyvárosok sivár kávéházkultúrájával szemben”; a hagyománytisztelőktől pedig, hogy lebontsák az „évszázados gettó” teremtette másságot, s hagyják maguk mögött a zsargont, a talmudisztikát, az egzotikus viseleteket és a „szűkös tradicionális ideológiát”.[62] Az egymáshoz való fokozott hasonulás, vagy egymásban való feloldódás gondolatát a legplasztikusabban egyébként Jászi barátja, Ady Endre fejtette ki az ankétra szánt, de csak később megjelenő Korrobori című írásában.[63]

A Huszadik Század körkérdése vitathatatlanul új dimenzióba helyezte a zsidókérdésről való közgondolkodást. Számos tényező játszott közre abban, hogy a magyar szellemi élet egészen újfajta állásfoglalásokat produkált az ankét alkalmával. Ilyennek tekinthetjük a harma­dik évébe lépő, tovább dübörgő világháborút és a következményeként fellépő hátországi bizonytalanságot, a szociális feszültségek növekedését, a februári orosz forradalmat, és a cio­nizmus nemzetközi politikai szintre emelkedését. Vészjóslóan hatott, hogy a liberális politikai nemzet kereteit erőteljesen feszegették az emancipáció és asszimiláció gyakran (ön)kritikus megközelítései.[64]

Fentebb már utaltam rá, hogy Ágoston Péter műve mennyire megosztotta a hazai zsidóságot, s hogy tulajdonképp a vallásos zsidók felháborodása érlelte meg Jásziékban a körkérdés gondolatát. Nemcsak A zsidók útja iránt fejezték ki azonban sokan a nemtetszésüket, hanem maga az ankét is az ellentétek és feszültségek kiéleződésének mérföldkövévé vált többek szemében. Hasonlóan látta az Egyenlőség című zsidó politikai hetilap felelős szerkesztője, Szabolcsi Lajos is, aki már Ágoston könyvét is szigorú bírálatban részesítette[65], visszaemlékezéseiben pedig egyenesen a zsidótörvények szellemi előfutárának tartotta a Huszadik Század azon felvetését, hogy akár a törvényi reformok eszközét is igénybe lehet venni a probléma kezelésében. Így írt erről:

Alig néhány napja volt miniszter[66], Jászi Oszkár megmozdult. Ágoston Péter tönkretett reputációját kellett megmenteni. Ezt Jászi vállalta. A Galilei-kör szelleme kelt fel, hogy a zsidókérdést kiépítse, rendszerezze, összefoglalja és az ország asztalára helyezze. Körkérdést intézett a felekezeti élet szereplőihez, az antiszemitákhoz, a cionistákhoz, nyilatkozzanak a Huszadik Század részére a zsidókérdésről. Ebben a körlevélben Jászi Oszkár abból indult ki, hogy Ágoston Péter milyen fogadtatásban részesült, és most már azt kéri, hogy nyilatkozzunk a ’magyarországi zsidókérdés egész komplexumáról’, mondjuk meg többek között, milyen ’törvényhozási reformokat’ tartunk szükségesnek a zsidókérdés megoldására. Fejemhez kaptam. Ez a magyar baloldali radikalizmus és szabadgondolkodás szelleme? Zsidótörvényt akar a törvényhozással elfogadtatni? Alig bírtam magammal. Csak egy kitért zsidótól telhet ki ilyesmi, csak konvertita gyűlölheti így volt felekezetét. Én azonnal feleltem Jászinak, és válaszomat – ami talán illetlenség volt – azonnal közzé is tettem a lapban, nem vártam meg, míg a Huszadik Század zsidó száma megjelenik.[67]

Majd hozzáteszi: „a zsidótörvények vitájában hányszor hallottuk azokat az érveket, melyeket Jásziból és társaiból merítettek!”[68]

Jászi kálváriája

Az őszirózsás forradalom bukása után Jászi emigrációba vonult, előbb Bécsben élt, majd az Egyesült Államokban, az Ohio állambeli Oberlin városkában telepedett le. 1919-től számíthatjuk második korszakát, melyet a forradalmi tapasztalatokon alapuló, markáns zsidóellenes retorika jellemez. Harsány kirohanásai és a szélsőjobboldal által használt jelszavak között ekkor már nehéz különbséget tenni.

Bécsi emigrációjában látott hozzá az 1918-19-es eseményeket feldolgozó „elemzésének” megírásához, mely 1920 novemberében Magyar kálvária – magyar feltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai címen jelent meg. Művében tobzódnak a zsidókra szórt „átkok” (pl. „piszkos zsidó üzletes sajtó”; „keresztény betyárok és többnyire zsidó írástudóik”[69]) és a bűnbakképzés klasszikus formulái. Ennél is érdekesebb azonban, hogy igyekszik megmagyarázni, miért volt a kommunista vezérkar 95%-a zsidó származású. Fejtegetéseiben párhuzamot von a „bolsevista lélek” és a „zsidó lélek” között: „az ösztönélettől és a természettől való elváltság, a tradíciók hiánya, a gőgös exkluzivitás, a messianisztikus hivatás, az ellenvéleményekkel szembeni türelmetlenség, a materialista hedonika túltengése, vagy – a másik végleten – a konok, keleti, az élettől elforduló miszticizmus mindkét típusnál közös”.[70] Jászi az általa csak „forradalmi messianizmusnak” nevezett jelenség képviselőivel nem rokonszenvezett, úgy érzékelte, az könnyen értelmetlen terrorizmusba is torkollhat.[71] Az asszimiláció kudarcáról és a gettószellem továbbéléséről szintén sarkos véleményt fogalmaz meg:

A zsidóság és a keresztény világ közötti ellentét sokkal nagyobb Kelet-Európában, mint Nyugaton. A magyar nép még jóval falusibb, konzervatívabb, gondolatrestebb, mint a nyugati parasztnépek. Ellenben a magyarországi zsidóság sokkal kevésbé asszimilált, mint a nyugati, sokkal inkább külön test a társadalomban, mely az ország ősi lelkével sohasem volt igazi kontaktusban. A falu és a városi gettó ellentéte itt még csaknem középkorias színezetű.[72]

Majd a két világháború közötti népszerű értelmezést villantja fel – kiegészítve a „magyar fajiság” bírálatával –, amikor kijelenti:

A török-turáni magyarság faji nehézkességében, földhöz kötött kábultságában – melyet a feudális és az uzsorás elnyomás még mesterségesen kiélezett – nagyon kevéssé volt alkalmas a nyugati eszmék befogadására, mely föladatot addig túlnyomó részben idegenek és elsősorban azok a zsidók teljesítették, akik nagy mozgékonyságuknál, nemzetköziségüknél, az uralkodó társadalomból való inkább érzelmi, mint intézményes kizártságunknál fogva éppúgy kezükbe vették újabban a szellemi csereforgalom lebonyolítását, mint már régebben a gazdaságit. A magyar zsidóság nemcsak a bolsevizmusban játszott ilyen jelentékeny szerepet, hanem minden gazdasági és ideológiai mozgalomban, még olyan tereken is, melyek évszázadokon át el voltak zárva előlük. Így már a mezőgazdaságban is vezető szerepre kezdtek jutni, mint nagybirtokosok vagy gazdasági veze­tők, úgyszintén a sajtó­ban, a politikában, a művészetben és az irodalomban is és minden téren, úgyhogy az ember azt a benyomást nyerte, mintha ennek az országnak 90%-a zsidó volna, nem pedig a népességnek egy elenyésző töredéke.[73]

Az általa később még a liberális-nacionalista kurzusnál is jobban megvetett Horthy-rendszert már ekkor azzal támadja, hogy együgyű antiszemitizmussal izgatja a csőcseléket, ugyanakkor „a zsidó bank- és uzsoratőke szabadabban terjeszkedik mint valaha, és a munkáskizsákmányolás elérte rekordját”.[74] Kitér könyvében a zsidókérdést életrehívó okokra is, és megállapítja, hogy annak elsőszámú előidézője a magyar nép „óriási kulturális” elmaradottsága, „gazdasági és politikai szervezetlensége”, illetve az idegen zsidók térhódítása volt. A magyarok által üresen hagyott pozíciókat pedig szerinte nem akármilyen zsidók töltik be, hanem a „leglármásabb, legtekintetnélkülibb, legskrupulustalanabb, legeljunkeresedettebb” elemek.[75]

Eme, második világháborúig tartó második korszakából még számos hasonló kirohanást lehetne idézni, ehelyett azonban álljon itt az a megdöbbentő vélemény, melyet a német nemzetiszocializmus és egy leendő magyar fasiszta berendezkedés kapcsán fogalmazott meg egy Csécsy Imrének küldött levelében, 1938-ban: „A német nácizmust előnyben részesíteném egy magyar fasizmusnál. Ugyan brutálisabb és kegyetlenebb volna (első sorban zsidó szempontból) de nolens-volens kénytelen volna a feudalizmusnak véget vetni, s a nagybirtok rendszert feloszlatni.”[76] Nem nagyon lehet máshogy érteni szavait, mint hogy a nagybirtokrendszer megszűnése végső soron megéri a zsidóság szenvedéseit.[77]

Szembenézés?

Idős korában Jászi korábbi tevékenységét, így a zsidókérdésben tett kijelentéseit is jelentősen átértékelte. Maga is belátta, hogy némelyik megjegyzésének erősen antiszemita kicsengése volt. „Nem szeretem 1919-20-as naplóm néhány antiszemita kitételét” – vallja be naplójában[78] – Reakció a túlnyomórészt zsidó vörös terrorra.”[79] Ekkor már úgy gondolta, tü­relmetlensége, „izgágasága” politikai pályafutásának legnagyobb hibája, valamint, hogy zsidó­sága miatt kisebb volt esélye az érvényesülésre. De megkérdőjelezi egyáltalán a zsidó származásúaknak a politikai élet első vonalában való részvételének létjogosultságát is.

Ami az én „önvádaimat” illeti, azok, mint jól sejtetted, nem munkám irányvonalaira vonatkoznak, hanem inkább epizódokra. Így pl. nagy hiba volt, hogy pártot csináltam. […] És itt belejátszik a fajiság problémája is. Sokszor eszembe jut: ha kurtanemesnek, vagy akár csak paraszti sarjnak születtem volna, munkám hatása megezerszeresedett volna. S általában kételyeim vannak, hogy egy idegen faj emberének szabad-e résztvenni a vezető politikai életben? Ebben a véleményemben nincs semmi szerepe a Nazi ideológiának, melyet természetesen mai formulázásaiban ostobaságnak és gonoszságnak tartok.[80]

A történelem szédülete térítette csak némileg észhez Jászit. A második világháború borzalmában második feleségével, Recha Wollmannal tiszteletreméltó módon igyekeztek segíteni a bajba jutott zsidóságon, mindent megtettek veszélyeztetett rokonaik, barátaik és volt kollégáik Amerikába juttatásáért. Jászi ugyanakkor határozottan kijelentette, ő nem zsidó, hanem emberi szolidaritásból teszi, amit tesz.[81] „Mindezt elsősorban nem mint zsidóproblémát látom. Ellenkezőleg, nekem a zsidóság szörnyű helyzete mégiscsak egy epizód.”[82] Teljes őszinteséggel tehát még ekkor sem tudott szembenézni saját zsidóságával.

A szembenézést azonban tervbe vette, önálló könyvet szánt a „zsidókérdés” újragondolásának. „Ugyan inkább hívogat egy-két más terv. Az egyik egy halálosan őszinte könyv volna a Zsidókérdésről, a másik a Természetjog új megalapozása, egy végső harc marxizmus, freudizmus és egyéb relativizmus ellen… De sokkal valószínűbb, hogy Halál Ő fensége hamarabb fogja kimondani a csittet”.[83] Hogy mit írt volna ezen „halálosan őszinte könyvében”, azt sosem fogjuk megtudni, ugyanis a halál valóban előbb hallgattatta el Jászit.

A bevezetésben feltett kérdésre, miszerint önantiszemita volt-e Jászi, nehéz egyértelmű választ adni. Mindenesetre, véleményem szerint Ungvári Tamás interpretációja jár a legközelebb az „igazsághoz”:

A Jászi-típusú önantiszemitizmus a zsidó múlt kötöttségétől szabadulni kívánó asszimiláns szándékot fordítja le némi cinizmussal zsidógúnyoló sztereotípiákra. Jászi egy eszményi asszimiláció híve volt, s kegyetlen bírálója a valóságban tapasztalt ferde és egészében nem teljesen sikeres beilleszkedés folyamatának. Ő […] egy citoyen álom igézetében mind a valóságos polgárságtól s a hanyatló arisztokráciától megkülönböztette magát. Magatartása doktrinér liberalizmusnak is nevezhető, ha mindazt a merő elméletieskedés számlájára írnánk, ami a nyugat-európai „normális fejlődés” mintájára képzelte el a „másik Magyarországot”.[84]

Számos érv szól tehát amellett, hogy Jászi Oszkár zsidóságról, „zsidókérdésről” való gondolkodásának lényeges elemét képezte a korszakban egyre elterjedtebb érzületté váló önantiszemitizmus. Ez az érzés több forrásból is táplálkozhatott: mivel nem alakult ki nála hagyományos zsidó identitás, élete végéig nem vállalt igazi közösséget „hitsorsosaival”; a zsidó vallásosságot (mind az ortodoxiát, mind a neológiát) elmaradottnak tekintette; viszolygott a hazafiaskodó, megmagyarosodott zsidóktól (pontosabban mindazoktól, akik nem tartoztak a progresszió táborába)[85]; zsidó származását hátrányként élte meg, igyekezett a nyilvánosság előtt leplezni azt. Jászi példája kétségtelenül rávilágít arra is, hogy az 1910-es évek antiszemita diskurzusának folyamatos erősödéséhez a zsidó származásuk miatti frusztráltságukat zajos kirohanásokkal enyhítő radikális baloldali értelmiségiek is hozzájárulhattak.

Bibliográfia

Források

A zsidókérdés Magyarországon – A Huszadik Század körkérdése, Budapest, Társadalomtudományi Társaság, 1917.

Ady Endre: „Korrobori”, in Komoróczy Géza (szerk.): „Nekem itt zsidónak kell lenni” – Szöveggyűjtemény a Zsidók története Magyarország I-II. kötetéhez, Pozsony, Kalligram, 2013, 892–895.

Ágoston Péter: A jövő kérdései. 2. köt. A zsidók útja, Nagyvárad, Nagyváradi Társadalomtudományi Társaság, 1917.

Egy zsidó: A radikalizmus ellenségei, Világ, III. évf., 140. szám, 1912. június 14., 8.

Egy zsidó: A radikalizmus és a zsidók, Világ, III. évf., 142. szám, 1912. június 16., 10.

Jászi Oszkár: 1912. május 23., Huszadik Század, XIII. évf., 1912/6, 737–752.

Jászi Oszkár: A magyar középosztály korrumpálása [1917], in Litván György – Varga F. János (szerk): Jászi Oszkár publicisztikája, Budapest, Magvető, 1982. 258–262.

Jászi Oszkár: A radikalizmus és a zsidók, Világ, III. évf., 141. szám, 1912. június 15., 7–8.

Jászi Oszkár: Az új Magyarország felé, Huszadik Század, VIII. évf., 1907/1., 1–10.

Jászi Oszkár: Emlékeimből: Szülőföldemen, in Litván György – Varga F. János (szerk): Jászi Oszkár publicisztikája, Budapest, Magvető, 1982, 542–591.

Jászi Oszkár: Magyar kálvária, magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai, Budapest, Pallas, 1989.

Jászi Oszkár: Radikalizmus és nemzeti eszme [1918], in Litván György – Varga F. János (szerk): Jászi Oszkár publicisztikája, Budapest, Magvető, 1982. 271–275.

Jászi Oszkár: Szabó Ervin és életmunkája, in Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban, Budapest, Népszava, 1946, 8–29.

Jászi Oszkár: Zsidó-politika, Világ, II. évf., 88. szám, 1911. április 30., 1–3.

Litván György – Varga F. János összeáll.: Jászi Oszkár válogatott levelei, Budapest, Magvető, 1991.

Litván György (szerk.): Jászi Oszkár naplója (1919-1923), Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 2001.

Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881-1931), Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993.

Szabolcsi Lajos: Mi az igazság? Válasz Ágoston Péter A zsidók útja című munkájára, Budapest, Magyar Könyvnyomda és Kiadóvállalat, 1917.

Felhasznált irodalom

Bartha Ákos: Modernizációs problémák Magyarországon a Nagy Háború látószögéből, in uő: Populizmus, népiség, modernizáció. Fejezetek a kelet-közép-európai politikai gondolkodás 20. századi történetéből, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2017.

Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán, Budapest, Napvilág, 2008.

Bolgár Dániel: Integrálódás asszimilációországba. A zsidóságmegmaradás törvényének magyarázata, Sic Itur ad Astra, XXIV. évf., 2016/65, 199–248.

Erényi Tibor: Jászi Oszkár 1918-1919-ben, Világosság, 30. évf., 1989/11, 801–809.

Erényi Tibor: Zsidók és a magyar baloldaliság, Világosság, XXXIII. évf., 1992/2, 152–158.

Fenyves Katalin: Képzelt asszimiláció? Négy zsidó értelmiségi nemzedék önképe, Budapest, Corvina, 2010.

G. Fodor Gábor: Gondoljuk újra a polgári radikálisokat, Budapest, L’Harmattan, 2004.

Gerő András: Magyar másik. Értelmezések és reprezentációk, Budapest, Habsburg Történeti Intézet, Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalomkutatásért Közalapítvány, 2014.

Gyáni Gábor: „Erkölcstelen emancipáció” és „illuzórikus asszimiláció”, in: Történészdiskurzusok, Budapest, L’Harmattan, 2002,

Gyáni Gábor: A polgárosodás, mint zsidó identitás, in uő: Történészdiskurzusok, Budapest, L’Harmattan, 2002,

Gyáni Gábor: Identitás versus imázs: asszimiláció és diszkrimináció a magyar zsidóság életében, in uő: Nép, nemzet, zsidó, Pozsony, Kalligram, 2012,

Győri Szabó Róbert: A kommunizmus és a zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Budapest, Gondolat, 2009.

Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet, Budapest, Osiris, 2001.

Hanák Péter: A lezáratlan per – A zsidóság asszimilációja a Monarchiában, Jelenkor, XXVI. évf., 1983/5, 450-462.

Hanák Péter: Jászi Oszkár dunai patriotizmusa, Budapest, Magvető, 1985.

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története, Budapest, Jaffa, 2018.

Karsai László: Zsidók és kommunisták, Szombat, V. évf., 1993/4, 3–8.

Lewin, Kurt: Öngyűlölet a zsidók között [1941]. Szombat Online, https://www.szombat.org/kultura-muveszetek/kurt-lewin-ongyulolet-a-zsidok-kozott-1941

Litván György: „Magyar gondolat – szabad gondolat”. Nacionalizmus és progresszió a század eleji Magyarországon, in uő: Magyar gondolat – szabad gondolat. Válogatott történeti tanulmányok, Budapest, Osiris, 2008, 15-105.

Litván György: Jászi Oszkár és a zsidókérdés, in Molnár Judit (szerk.): A holokauszt Magyarországon európai perspektívában, Budapest, Balassi, 2005, 45–53.

Lukacs, John: Budapest, 1900. A város és kultúrája, Budapest, Európa, 1991.

Molnár Gusztáv: Demokrácia és nemzeti hegemónia a 20. század eleji Magyarországon, Korunk, XXIV. évf., 2013/8, 79–92.

Raffay Ernő: Szabadkőművesek Trianon előtt, Budapest, Kárpátia Stúdió, 2010.

Schweitzer Gábor: „A zsidókérdés két világ ütközésének problémája.” Tuka Béla levele Concha Győzőnek 1918-ban, Világosság, XLII. évf., 2002/2-3, 54-79.

Ungvári Tamás: Ahasvérus és Shylock. A „zsidókérdés” Magyarországon, Budapest, Akadémiai, 1999.

Vermes Gábor: Tisza István, Budapest, Századvég, 1994.

Hivatkozások

  1. A zsidó öngyűlölet klasszikus példája a híressé vált zsidó származású bécsi filozófus, Otto Weininger esete, aki 1903-ban, mindössze 23 évesen kibérelte Beethoven halottas szobáját, és mellbe lőve magát öngyilkosságot követett el. Weininger zsidó volt, de olyannyira nem akart az lenni, hogy inkább a halálba menekült. A jelenségről bővebben lásd Kurt Lewin: Öngyűlölet a zsidók között [1941]. Szombat Online, https://www.szombat.org/kultura-muveszetek/kurt-lewin-ongyulolet-a-zsidok-kozott-1941 (Letöltés: 2021. október 21.)
  2. Hanák Péter: Jászi Oszkár dunai patriotizmusa, Budapest, Magvető, 1985, 10.
  3. Molnár Gusztáv: Demokrácia és nemzeti hegemónia a 20. század eleji Magyarországon, Korunk, XXIV. évf., 2013/8, 80–82.
  4. Gyáni Gábor: A polgárosodás, mint zsidó identitás, in uő: Történészdiskurzusok, Budapest, L’Harmattan, 2002, 136–137.
  5. Győri Szabó Róbert: A kommunizmus és a zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Budapest, Gondolat, 2009, 25.
  6. Gyáni Gábor: Identitás versus imázs: asszimiláció és diszkrimináció a magyar zsidóság életében, in uő: Nép, nemzet, zsidó, Pozsony, Kalligram, 2012, 217.
  7. Az 1871 és 1888 között születettek. Jászi és Szabó Ervin is ezt a generációt erősítette.
  8. Hanák Péter: A lezáratlan per – A zsidóság asszimilációja a Monarchiában, Jelenkor, XXVI. évf., 1983/5, 452. Mivel 1895 után lehetségessé vált, hogy valaki egyetlen vallási felekezethez se tartozzon, többen teljesen hátat fordítottak mind az ortodox vagy neológ hitközségeknek, mind a keresztény egyházaknak.
  9. Fenyves Katalin: Képzelt asszimiláció? Négy zsidó értelmiségi nemzedék önképe, Budapest, Corvina, 2010, 222.
  10. A kifejezést elsősorban a többségi társadalom szinonimájaként használom.
  11. Uo., 229–230.
  12. Gyáni: „Erkölcstelen emancipáció” és „illuzórikus asszimiláció”, in: Történészdiskurzusok, 150.
  13. Vermes Gábor: Tisza István, Budapest, Századvég, 1994, 174.
  14. Fenyves: Képzelt asszimiláció?, 226.
  15. Bartha Ákos: Modernizációs problémák Magyarországon a Nagy Háború látószögéből, in uő: Populizmus, népiség, modernizáció. Fejezetek a kelet-közép-európai politikai gondolkodás 20. századi történetéből, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2017, 76.
  16. Bővebben lásd Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán, Budapest, Napvilág, 2008, 187–222.
  17. Karsai László: Zsidók és kommunisták, Szombat, V. évf., 1993/4.
  18. Erényi Tibor: Zsidók és a magyar baloldaliság, Világosság, XXXIII. évf., 1992/2, 154.
  19. Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története, Budapest, Jaffa, 2018, 47.
  20. Győri Szabó: A kommunizmus és a zsidóság, 26.
  21. Uo. 154–155.
  22. Hosszútávon ugyanakkor kártékonynak bizonyult a hazai zsidóság szempontjából, hogy a zsidóság és a baloldaliság szinte egymás szinonimáivá váltak.
  23. John Lukacs: Budapest, 1900. A város és kultúrája, Budapest, Európa, 1991, 218.
  24. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet, Budapest, Osiris, 2001, 366.
  25. Litván György: „Magyar gondolat – szabad gondolat”. Nacionalizmus és progresszió a század eleji Magyarországon, in uő: Magyar gondolat – szabad gondolat. Válogatott történeti tanulmányok, Budapest, Osiris, 2008. 49-50.
  26. Győri Szabó: A kommunizmus és a zsidóság, 30.
  27. Litván: Jászi Oszkár, 17–18.
  28. A család 1881 körül tért református hitre.
  29. Jászi Oszkár: Emlékeimből: Szülőföldemen, in Litván György – Varga F. János (szerk): Jászi Oszkár publicisztikája, Budapest, Magvető, 1982, 547.
  30. Uo., 548.
  31. Igen elterjedt volt, hogy a névmagyarosítók olyan egyedi, nem egyszer archaizált írásmóddal íródott nevet próbáltak találni maguknak, melynek senki nem kérdőjelezheti meg a magyarságát. Később azonban kiderült, a túlzott gyakoriság és a sok régies forma ellenkező hatást ért el, s leleplezte viselőinek zsidóságát. Bővebben lásd Bolgár Dániel: Integrálódás asszimilációországba. A zsidóságmegmaradás törvényének magyarázata, Sic Itur ad Astra, XXIV. évf., 2016/65, 207.
  32. Litván: Jászi Oszkár, 19.
  33. Jászi: Emlékeimből, 544.
  34. Hanák: Jászi Oszkár dunai patriotizmusa, 9.
  35. Gyurgyák: A zsidókérdés Magyarországon, 496.
  36. Elméletét kiválóan és részletesen mutatja be G. Fodor Gábor: Gondoljuk újra a polgári radikálisokat, Budapest, L’Harmattan, 2004, 48–107.
  37. Jászi Oszkár: Az új Magyarország felé, Huszadik Század, VIII. évf., 1907/1, 11.
  38. Jászi Oszkár: 1912. május 23., Huszadik Század, XIII. évf., 1912/6, 740.
  39. Jászi Oszkár: A magyar középosztály korrumpálása [1917], in Jászi Oszkár publicisztikája, 261.
  40. Jászi Oszkár: Radikalizmus és nemzeti eszme [1918], in Jászi Oszkár publicisztikája, 274–275.
  41. Igazából a felelős szerkesztő, Yartin József tollából.
  42. Egy zsidó: A radikalizmus ellenségei, Világ, III. évf., 140. szám, 1912. június 14., 8.
  43. Jászi Oszkár: A radikalizmus és a zsidók, Világ, III. évf., 141. szám, 1912. június 15., 7–8.
  44. Egy zsidó: A radikalizmus és a zsidók, Világ, III. évf., 142. szám, 1912. június 16., 10.
  45. Jászi Oszkár: Zsidó-politika, Világ, II. évf., 88. szám, 1911. április 30., 1.
  46. A parlamenti csatározásról részletesen lásd Raffay Ernő: Szabadkőművesek Trianon előtt, Budapest, Kárpátia Stúdió, 2010, 138–170.
  47. Jászi: Zsidó-politika, 2.
  48. Jászi Oszkár levele Szabó Ervinhez, 1904. okt. 16., in Litván György – Varga F. János összeáll.: Jászi Oszkár válogatott levelei, Budapest, Magvető, 1991, 47.
  49. Jászi Oszkár levele Somló Bódoghoz, 1905. máj. 25., in Jászi Oszkár válogatott levelei, 100.
  50. Litván György (szerk.): Jászi Oszkár naplója (1919-1923), Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 2001, 59. Idézi Fenyves: Képzelt asszimiláció?, 234.
  51. Uo. 67. Idézi Fenyves, 234.
  52. Uo. 69. Idézi Fenyves, 234.
  53. Fenyves: Képzelt asszimiláció?, 233–236. Nem nélkülözi az iróniát, hogy Jászi első felesége (Lesznai Anna) és baráti társaságának jelentős része is zsidó származású volt.
  54. Ágoston Péter: A jövő kérdései. 2. köt. A zsidók útja, Nagyvárad, Nagyváradi Társadalomtudományi Társaság, 1917.
  55. A zsidókérdés Magyarországon – A Huszadik Század körkérdése, Budapest, Társadalomtudományi Társaság, 1917, 2.
  56. Jászi Oszkár: Szabó Ervin és életmunkája, in Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban, Budapest, Népszava, 1946, 21.
  57. Jászi Oszkár hozzászólása. A Huszadik Század körkérdése, 96.
  58. Uo. 96.
  59. Uo., 97.
  60. Gerő András: Magyar másik. Értelmezések és reprezentációk, Budapest, Habsburg Történeti Intézet, Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalomkutatásért Közalapítvány, 2014, 36.
  61. Uo., 99.
  62. Uo. 99.
  63. Lásd Ady Endre: „Korrobori”, in Komoróczy Géza (szerk.): „Nekem itt zsidónak kell lenni” – Szöveggyűjtemény a Zsidók története Magyarország I-II. kötetéhez, Pozsony, Kalligram, 2013, 892–895.
  64. Schweitzer Gábor: „A zsidókérdés két világ ütközésének problémája.” Tuka Béla levele Concha Győzőnek 1918-ban, Világosság, XLII. évf., 2002/2-3, 117.
  65. Szabolcsi Lajos: Mi az igazság? Válasz Ágoston Péter A zsidók útja című munkájára, Budapest, Magyar Könyvnyomda és Kiadóvállalat, 1917.
  66. Szabolcsi nyilvánvalóan téved. Jászi csak egy évvel később, 1918. október 31-én lett tárca nélküli miniszter.
  67. Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881-1931), Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993, 202–203.
  68. Uo., 209.
  69. Jászi Oszkár: Magyar kálvária, magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai, Budapest, Pallas, 1989, 55.
  70. Uo. 55.
  71. Erényi Tibor: Jászi Oszkár 1918-1919-ben, Világosság, 30. évf., 1989/11, 807.
  72. Jászi: Magyar kálvária, 129.
  73. Uo., 129-130.
  74. Uo., 159.
  75. Uo. 159.
  76. Jászi Oszkár levele Csécsy Imréhez, 1938. július 3., in Jászi Oszkár válogatott levelei, 414.
  77. Ekkor ugyan azt még senki, így Jászi sem sejthette, hogy pár év múlva zsidók millióit semmisítik meg náci haláltáborokban. Ugyanakkor a náci ideológiában rejlő mély antiszemitizmusról és erőszakosságról természetesen tudomása volt.
  78. Jászi Oszkár naplója. Kézirat. 5. A napló eredetije a Columbia University Butler Library Jászi-hagyatékában található. Másolata mikrofilmen olvasható az Országos Széchényi Könyvtárban (FM1 3251.).
  79. „I dislike some anti-semitic passages in the 1919-20 diaries. Reaction against the red terror overwhelmingly Jewish.” Idézi Gyurgyák: A zsidókérdés Magyarországon, 485, 508.
  80. Jászi Oszkár levele Liebermann Pálhoz, 1936. márc. 1., in Jászi Oszkár válogatott levelei, 370.
  81. Litván György: Jászi Oszkár és a zsidókérdés, in Molnár Judit (szerk.): A holokauszt Magyarországon európai perspektívában, Budapest, Balassi, 2005, 53.
  82. Columbia University, New York, Butler Library, Rare Books and Special Collection, Jaszi Papers, és Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár, 419. fond. Idézi Gyurgyák: A zsidókérdés Magyarországon, 508.
  83. Jászi Oszkár levele Csécsy Imréhez, 1939. máj. 13., in Jászi Oszkár válogatott levelei, 423.
  84. Ungvári Tamás: Ahasvérus és Shylock. A „zsidókérdés” Magyarországon, Budapest, Akadémiai, 1999, 118.
  85. Mint láthattuk, előfordult, hogy a haladó mozgalmakban részt vevő „zsidó gyerekeket” is bírálta.

 

Timári Krisztián Attila: A Habsburg Birodalom keleti politikai rendszere és útja az utolsó törökellenes háborúba

A jelen tanulmányban a korszak két kiemelkedő uralkodói személyisége, II. József császár és II. Katalin cárnő viszonyát kívánjuk közelebbről megvizsgálni, melynek alakulása birodalmaik hódítási szándékait tükröző módon Európa keleti felének hatalmi viszonyait is meghatározták. Ez egyúttal választ adhat arra a kérdésre is, vajon az érintett felek el akarták-e kerülni a fegyveres konfliktust, vagy egyéb meggondolások vezérelték őket. A problematika nemzetközi diplomáciatörténeti szakirodalmának eredményeit felhasználva egyértelműen támaszkodni kívánunk a kor diplomatáinak tevékenységét dokumentáló forráskiadványokra, valamint a két uralkodó levelezésére.

A korszakban létrejött szövetségi rendszerekről betekintés kaphatunk Michael Hochedlinger Krise und Wiederherstellung című művéből, illetve a Habsburg Birodalom keleti irányú politikáját Adolf Beer Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774 munkája foglalja össze. II. József életét és az uralkodásának meghatározó eseményeit Derek Beales Joseph II, Against the World 1780-1790 műve mutatja be a legjobban. Claus Scharf Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung tanulmánykötete az európai politikába és kultúrába beilleszkedni próbáló Orosz Birodalmat mutatja be.

A 18. századi európai háborúk alapjaiban formálták át az addig kialakult európai szövetségeket és az addig kiépített diplomáciai kapcsolatokat. A Habsburg Birodalomban Mária Terézia (1740-1780) királynő uralkodásának kezdetével új korszak következett be a külpolitika területén. A Pragmatica Sanctio („gyakorlati rendezés”), amely lehetővé tette a trónutódlást VI. Károly (1711-1740) német-római császár halála után, addig szokatlan lépés volt, s kiváltotta több európai hatalom ellenszenvét. A Porosz Királyság a bajorok, szászok és franciák együttműködésével hadat üzentek a Habsburg Birodalomnak. Az 1740-1748 között több részben lezajlott osztrák örökösödési háború lemondásra késztette a királynőt a birodalom egyik legfejlettebb tartományáról, Sziléziáról. Az 1748-ban megkötött aacheni béke a porosz és osztrák udvar között biztosította a Habsburg Birodalom öröklési rendjét és Sziléziáról való lemondását.

Az 1756-ban kirobbant hétéves háború (1756-1763) a Porosz Királyság és a Habsburg Birodalom között, az előző háború folytatásának bizonyult, és ez új politikai rendszert teremtett Nyugat-Európában, mivel az évszázadok óta rivalizáló Francia Királyság és a Habsburg Birodalom szövetséget kötött egymással a saját céljaik eléréséhez. Az 1756-ban Versailles-ban megkötött francia-osztrák szövetség egyfajta átmeneti megoldásként született.[1] A hét éven át tartó küzdelem végül a Habsburg Birodalom részéről eredménytelenül záródott, mert a Porosz Királyságtól nem sikerült visszavenni a Sziléziai területet. A diplomáciai forradalomként ismert szövetségkötés túlélte a háborút. A 18. században kialakulni látszó szövetségi rendszer fennmaradt, amelyek megalapozták a század második felét is, de már előtérbe került egy a Habsburg-orosz szövetség lehetősége is.

A Francia Királyság szövetséges maradt, de jelentős területi veszteségeket szenvedett, leginkább az észak-amerikai gyarmatokon. A franciák részéről a mérhetetlen anyagi kiadások miatt a külföldi hitelezők szemében is romlott a Francia Királyság megítélése.[2] A Varsóban, Konstantinápolyban és Stockholmban lévő eddig kiépített diplomáciai 1741 kapcsolataik és befolyásuk elveszni látszott és később sem állt helyre teljesen.[3]

I.

Az osztrák örökösödési háború alatt kezdett el tevékenykedni Wenzel Anton von Kaunitz (1711-1794) gróf is, aki a 18. század egyik legkiválóbb államférfija lett a Habsburg Birodalmon belül. Kaunitz diplomáciai ismereteit már 1740-ben Koppenhágában kezdte el kifejleszteni.[4] Később itáliai területeken dolgozott, majd 1743-ban már az osztrák-németalföldi területeken tevékenykedett.[5] Az osztrák örökösödési háború után Mária Terézia figyelmét felkeltette, így később 1750-1752 között már Párizsban követként teljesített szolgálatot.[6] Kaunitz intelligens és megnyerő személyiség volt, akinek a gondolkodása és odaadása az uralkodó iránt példa értékű volt. Az ő nevéhez fűződik az 1756-ban megkötött versailles-i szerződés, ami diplomáciai forradalomként értékelhető. Az Orosz Birodalom bekapcsolódása a hétéves háborúba a Habsburg Birodalom oldalán a porosz ellenes koalícióba is Kaunitz herceg elképzelése és érdeme volt.[7]

Haladéktalanul a külpolitika terén kezdett el tevékenykedni és annak szélesebb kiépítését, precízebb kivitelezését tűzte ki célul, amit magasan kvalifikált tanácsadókkal tervezett végrehajtani, akiket maga Kaunitz hívott, ezzel követve a francia diplomácia példáját.[8] Kaunitz külpolitikai elképzelései nagyon jól átgondolt elveken működtek, miszerint első lépésként vissza kell szerezni a Monarchia területeit harcok vagy akár cserék árán.[9] A háború után a herceg, mint a birodalom kancellárja rendelkezett a megfelelő befolyással, hogy elkezdje a Habsburg Birodalom felvirágoztatását. A hétéves háború idejében már egyszer létrehozott hármas szövetség újraépítését tűzte ki célul, egy osztrák, francia, orosz háromszög kialakítását, amiben a Francia Királyság, mint gátlóerő szerepelt az angolok ellen.[10] Ennek a két országnak a támogatásával kívánta a territoriális terjeszkedést végrehajtani.

Az 1763. évi hubertusburgi béke után, amely a hétéves háborút zárta le a porosz-osztrák fél között, békésebb időszak következett. A Habsburg Birodalom számára gazdasági és kulturális színvonal emelkedés történt. A diplomácia területén a legfőbb szövetséges még mindig a Francia Királyság volt, ami stabilitást, egyfajta egyensúlyhelyzetet eredményezett az európai nagypolitikában. A francia orientális politika inkább nyugati irányú a Habsburgok pedig egy keleti-déli irányú terjeszkedési politikát tartották elsődlegesnek, amire azért is volt lehetőség mivel az itáliai, illetve a németalföldi területeken béke uralkodott a régi francia-oszmán szövetség pedig szinte teljesen eltűnt.[11]

Mindamellett a megosztottság az 1770-es években kezdett még erősebben körvonalazódni. Egy új háború ugyanis Kelet-Európában rendkívül sok diplomáciai bonyodalmat és problémát jelentett volna, amiben a Francia Királyság nem kívánt részt venni, még kevésbé a Habsburg Birodalom érdekeinek védelmében, ezzel szemben fékezni próbáltak mindenfajta területi növekedést a Habsburg-ház számára és fenntartani a kialakult békét.[12] Ugyanakkor a szövetség ápolása egyaránt fontos volt mindkét fél számára, jóllehet a közös célokat nehéz volt összeegyeztetni Európa két másik végén. A szövetség megerősítése miatt a birodalom érdekeit is szolgálva kötötték meg 1770 tavaszán Marie Antoienette (1755-1793) és a későbbi XVI. Lajos (1754-1793) francia király házasságát.[13] II. József (1741-1790) császár testvére, szimbólumként szolgált a két ország szövetségesi viszonyát tekintve, annak ellenére, hogy XVI. Lajos francia király felesége az alattvalók körében népszerűtlen volt, ráadásul a külpolitika alakításában egyáltalán nem játszott komolyabb szerepet.[14]

A Habsburgok kelet-európai diplomáciai tevékenységének egyik legnagyobb eredményeként könyvelhető el az 1772-ben végrehajtott első lengyel területi felosztás, amelynek eredményeképpen az Orosz Birodalom és a Porosz Királyság részvételével Mária Terézia is jelentősen növelni tudta saját birodalma területét.[15] A lengyel területek elcsatolása egyértelműen rámutatott a keleti irányú expanzió könnyebben megvalósítható voltára nyugati területek megszerzéséhez képest, de Bécsben azt is figyelembe kellett venni, hogy a porosz-orosz szövetség hivatott fékezni a Habsburgok további térnyerését ezen a területen. A mozgatórúgója az volt a lengyel-kérdésnek, hogy az egyensúlyt a nagyhatalmak között meg kell tartani mindenáron, így csak mindhárom fél részvételével és együttműködésével lehetett végrehajtani az 1772. évi területi felosztást.

Európa nyugati térfelén a területszerzés sokkal nehezebben alakult. A Wittelsbach uralkodóház férfiágon történ kihalása következtében 1778-ban kirobbant a bajor örökösödési háború, ami egyértelműen komoly háborús feszültségekhez vezetett a Porosz Királyság és a Habsburg Birodalom között. II. Frigyes (1740-1786) porosz király megakadályozta, hogy a területet a Habsburg Birodalomba beolvasszák és ezzel újabb területi növekedést sikerült meghiúsítania. A háborút lezáró 1779. május 13-i Tescheni béke volt a kiindulópontja az osztrák-orosz birodalmi közeledésnek, ami az 1780-as évek elejétől figyelhető meg, illetve a Német-Római Birodalom területeinek védelmét és integritását a Francia Királyság és az Orosz Birodalom szavatolta.[16] A nyugati területekért folytatott katonai és diplomáciai kísérletek tehát nem hozták meg a kívánt eredményeket.

A keleti politika felértékelődése már az 1770-es évek végén egyre nagyobb hangsúlyt kapott Bécsben, így a nyitás az Orosz Birodalom felé már Mária Terézia idején elkezdődött. A bajor örökösödési háború és az állandóan kiújuló Habsburg-németalföldi problémák árnyékában bontakozott ki a keleti orientáció terve.[17] A Porosz Királyság állandóan fenyegető és megfigyelő magatartása ellen a császárnak új szövetségest kellett keresnie, akivel közösen nagyobb diplomáciai és katonai erőt tud felvonultatni a céljai eléréséhez. Kaunitz herceg és II. József császár is egy Európa felé nyitó, de a saját érdekeit eredményesebben szolgálni tudó birodalom kialakítását tűzte ki célként. Ennek megfelelően a keleti politika csakis a régi módszerekhez folyamodhatott, vagyis vissza kellett állítani az oroszokkal azt a kapcsolatot és bizalmat, ami a hétéves háború alatt létezett, illetve meg kellett zavarni a Berlin és Pétervár között kialakult összhangot.[18]

Az Orosz Birodalom és a Habsburg Birodalom kapcsolata a hétéves háború alatt nagyon eredményesnek bizonyult, hiszen mint szövetségesek harcoltak a Porosz Királyság ellen. Erzsébet cárnő (1741-1762) 1762. évi halála után, fia III. Péter cár került hatalomra, ami azonnal teljes fordulatot hozott a háború és a diplomáciai kapcsolatok tekintetében. A fiatal cár poroszbarát politikát folytatott, ezzel megmentve Nagy Frigyest és országát a teljes vereségtől.[19] II. Katalin orosz cárnő (1762-1796), férje, III. Péter halála után foglalta el az orosz trónt[20] és célul tűzte ki, hogy tovább viszi I. Péter (1682-1725) orosz cár kulturális és hadügyi elképzeléseit, miszerint kulturális tekintetben az Orosz Birodalomnak nyitnia kell a Nyugat felé, illetve a területi növekedést alapvetően keleti, valamint déli irányban kell folytatni.

II.

A hétéves háború befejeztével mindenfajta politikai kezdeményezést Kelet- és Közép-Európában a Porosz Királyságot megmentő és szövetségesévé váló Orosz Birodalom határozta meg. [21] A hódító szándék már 1767-ben felmerült, amikor a cárnő egyik bizalmasa, felvázolta egy esetleges támadás lehetőségét az Oszmán Birodalom ellen.[22] Az 1768-1774 között lezajlott háború a két birodalom között elsöprő orosz győzelemmel ért véget. Az Orosz Birodalom sikerei és ambíciói a nyugati politika vonatkozásában arra késztették Kaunitz herceget, illetve a császárt, hogy átgondolják az addigi magatartásukat és megítélésüket a cárnőt illetően. Ezzel magyarázható, hogy Kaunitz herceg az 1774-es Kücsük-Kajnardzsi béke után felvetette a közös szövetség gondolatát, mivel meglátása szerint az oroszok sebezhetetlenek a saját területükön, ameddig a Habsburg Birodalom több irányból is sérülékenynek volt tekinthető.[23]

II. József a régi szövetség helyreállítására és a régebb óta fennálló diplomáciai zárkózottság feloldása érdekében, s még a királynő életében utazott 1780-ban, orosz területre. Bevett diplomáciai gyakorlatnak megfelelően inkognitója megőrzése érdekében a császár Falkenstein gróf néven haladt az utakon. A két uralkodó találkozása azután egyfajta szimbólumként is értékelhető, mivel nyolc évvel korábban, az 1772. évi események előtt, a terület még a Lengyel Királysághoz tartozott.[24]

Az utazás előkészítésében Kaunitz hercegen kívül nagy hatáskört kapott Johann Ludwig Joseph von Cobenzl (1753-1809), aki a kancellárhoz hasonló diplomáciai tapasztalatok, birtokában 1779 óta a Habsburg Birodalom szentpétervári követi tisztségét is betöltötte.[25] A Kaunitz által a császárnak adott részletes tájékoztatás és útvonalterv, az 1780. április 9-ei levelében található meg.[26] II. József utóbb egy meleg hangú levélben köszönte meg a hercegnek a sok segítséget és munkát, amit érte tett.[27] A találkozó József és Katalin között 1780. júniusában elsősorban ismerkedéssel telt, melynek során Katalin egy alkalommal megjegyezte, hogy Róma a Német-római Birodalomnak szebb fővárosa lenne, mire József hangsúlyozta, hogy az ortodox vallás központja Bizánc.[28]

A két uralkodó közötti találkozás jelentőségét vizsgálva egyértelműen megállapítható, hogy a személyes kapcsolatfelvétel nagyban elősegítette a közeledést a két birodalom között.[29] Mindamellett óvatos manőverezések és visszafogott közeledés jellemezte tárgyalásaikat, mely idővel a levelezésre tért át, s amelynek keretében sokkalta nagyobb szabadsággal és részletesebb módon tudták saját nézeteiket bemutatni. A levélváltás a cárnő és a császár között a lehető legprivátabb formában történt és csak néhány ember, a legbizalmasabb kör tudhatott róla. Cobenzl a császár felhatalmazásával elismerte az orosz területeket, illetve a legelején született egy megállapodás, hogy egyik hatalom sem köt szövetséget az Oszmán Birodalommal.[30]

Az éppen kialakuló szövetség időszakában a cárnőre két ember tudott igazán befolyást gyakorolni, jóllehet a két személy nézetei teljesen különböztek egymástól. Egyikük Nyikita Ivanovics Panin (1762-1780) volt, aki Katalin uralkodásának kezdetétől az első évtizedekben közösen irányította a cárnővel a diplomáciai ügyeket.[31] Az ő nevéhez fűződik az orosz-porosz szövetségi rendszer kiépítése.[32] A cárnő udvarában a poroszokat támogató politikai körök vezetője volt Panin, aki 1781-től kezdve azonban fokozatosan háttérbe szorult, ezzel megfosztva a poroszokat befolyásuktól, s kétségtelen, hogy ebben a folyamatban 1783-ban bekövetkezett halála is szerepet játszott.[33]

II. Katalin első török háborúja óta szintén hatalmas befolyást gyakorolt a cárnőre egyik szeretője és tábornoka, Grigorij Alekszandrovics Patyomkin. Az új orientációt ez a kétségtelenül tehetséges és energikus katonai vezető szabta meg, Az ő elképzelései és vezetése révén került sor a déli területek megszervezésére.[34]

Végül az 1781. január 19-én II. József császárnak címzett levélben csatolta Cobenzl azt a Katalin cárnő által kiadott 15 pontot, ami a leendő szövetséget körvonalazta.[35] Néhány héttel később, 1781. február 14-én kelt levelében, Cobenzl kifejtette részletesen, hogy a cárnő azzal az indokkal emelt kifogásolt a megkötendő szerződés tervezetét illetően, hogy a cárnő neve és titulusai később szerepeltek benne mint a császáré.[36] Itt mutatkozott meg először Katalin cárnő értékrendje és törekvéseinek nagysága, miszerint az Orosz Birodalom senki szemében nem lehet másodlagos.

A szerződés megkötése előtt a császár természetesen nagy figyelmet fordított a cárnő terjeszkedési terveire és ennek érdekében minél többet igyekezett megtudni ezekről. Ezt különösképpen jelzi a cárnőnek küldött 1781. március 6-ai levele.[37] Hosszú hónapokon át tartó egyeztetés után végül 1781. május 21-én megkötötték az orosz-osztrák szövetséget, amit Kaunitz herceg és II. József császár a legnagyobb diplomáciai sikerüknek értékeltek.[38] A két fél kölcsönös védelmi egyezményt kötött egymással, ami garantálta a másik fél területének épségét, beleértve a kérdéses területeket, mint például az 1772-ben elcsatolt lengyel területeket is.[39] A szövetségi szerződésben azt is tartalmazta, hogy mindegyik fél fenntartja a saját kiépített szövetségi rendszerét. A közeljövőt illetően szóba került az Oszmán Birodalom ellen vívandó közös háború is, ami Görög-tervként épült be a levelezéseikbe.

A szövetség a két ország között nem nevezhető formális szerződésnek, mivel azt kifejezetten csak a privát levelekben ígértek alapján kötötték meg. A levélben kötött titkos szövetség nagyon szokatlan formája volt mind a császár mind a cárnő részéről, s ennek oka a cárnő részéről az volt, hogy korábban már diplomáciai bonyodalmakat okozott egy-egy országot érintő címekkel, megnevezésekkel.[40] Az Orosz Birodalom részéről ez a szövetség és a jövőbeli tervek, előnyök, annyira titkosak voltak, hogy eleinte még Katalin fia, a trónörökös Pál nagyherceg előtt is titkolták a dolgot, aki köztudottan poroszbarát volt.[41]

Az úgynevezett Görög-terv és annak végrehajtása, ami már az 1770-es évektől foglalkoztatta a cárnőt, komoly kapcsolódási pont volt a két fél között. A Görög-terv sokkal többet jelentett, mint egyszerű hódító szándékot az Oszmán Birodalom ellen. A kortársak szemében is irreális elképzelés végső célja Konstantinápoly visszafoglalása és a régi Bizánci Birodalom felélesztése volt, jóllehet a törökök kiűzése Európából évszázadok óta jelenlévő gondolat volt. Katalin cárnő a dél-európai országok ortodox lakosaira megvédendő alattvalókként tekintett, illetve már a kücsük-kajnardzsi békében van egy paragrafus arról, hogy az oroszok a védelmezői az Oszmán Birodalom területén élő ortodox híveknek.[42] Az újonnan visszaállított „Keleti Birodalom” felett pedig a cárnő 1779-ben született unokája Konstantin uralma alá került volna. A cárnő az unokáinak névválasztásában is egyértelműen jelezte jövőbeni szándékait, mivel az első szülött unokája Sándor, aki 1777-ben született, hasonlóan görög nevet kapott.[43]

Katalin 1782. szeptember 10-ei levele minden addiginál részletesebben felvázolta a Görög-tervet.[44] A sikeres háború után egy ütköző állam alapítását is célul tűzte ki, „Dákia” néven, ami Moldva, Havasalföld és Besszarábia összeolvadásával jöhetett volna létre.[45] Az ütköző állam vezetése az Orosz Birodalom feladata lett volna. A császár részéről ilyenfajta térbeli átrendeződés még egy egyenértékű területszerzéssel is nehezen lettek volna elfogadhatók. A császár még az 1780-as évek elején nem az Oszmán Birodalom területeiből kívánt gyarapodni, hanem a szomszédos Velence kárára. Véleménye szerint Velence már veszített erejéből és befolyásából, de a hajókereskedelme megfojtja a Habsburg Birodalom legfontosabb kikötőit, vagyis Fiumét és Triesztet, ezenfelül Velence birtokában a császár ura lehetne Itáliának.[46]

A császár 1782. novemberi levelében Velencét, Isztriát és a Dalmáciát kérte cserébe, illetve a Porosz Királyság ellehetetlenítését annak mindenfajta provokációjával szemben.[47] A császár további célja volt a birodalom határait jól védhető városokkal és területekkel kiterjeszteni, így vélekedései szerint Khotym városa Galícia és Bukovina lefedésében játszana szerepet, onnan tovább a havasalföldi területek korrekcióját hajtanák végre, illetve a Duna mentén, Vidin, Orsova, Belgrád városok bevételére kerülne sor a magyar területek védelmének fokozása érdekében.[48] Ugyanakkor mindkét uralkodó részéről tarthatatlan követelések is felmerültek, s egyes esetekben nem tudtak megegyezni a területi felosztást illetően. További nehézségeket okozott, hogy a császár a francia aktív vagy passzív együttműködés biztosítása nélkül nem volt hajlandó elkötelezni magát a Görög-terv mellett. A szövetség és a titkos záradék az Oszmán Birodalom ellen az első két évben nem keltett feltűnést, mivel semmifajta esemény nem kényszerítette a titkok felfedésére egyik országot sem.[49]

A területszerzést több különböző módon és módszerrel lehetett volna elérni. A békésen elért területszerzés kivitelezését, aminek az esélye minimális, jóvá kellett volna hagynia a szultánnak, ami hosszas egyeztetéseken keresztül történhetett volna meg a bécsi és konstantinápolyi udvar között, amiben a bécsi konstantinápolyi követ képviselte volna a császár érdekeit. Nem ritka, hogy az adott országok jogilag is megpróbálták alátámasztani követelésüket a vitatott területekre. A Habsburg Birodalom a Magyar Királyság jogalapjával hivatkozhatott volna a déli-dunai területek egy bizonyos részére, de ez az eljárás mindig jogi vitákba ütközött. A katonai erővel megszerzett területszerzés legfontosabb lépése, mint ahogy a békében is, hogy valamilyen írásos szerződés köttessen, lehetőleg a legmagasabb rangú politikai, katonai vezetővel vagy azoknak a képviselőivel. Fontos volt kihangsúlyozni a nép előtt is, hogy miért, hogyan és milyen okból tart igényt a Habsburg Birodalom az adott területekre. Erre a célra több oldalas felhívást adhatnak ki, amiben az elmúlt évek sérelmeit és jogalapjait próbálják bemutatni. A legitimáció eléréséhez ezt a dokumentumot több ország vezetésének is el kell fogadnia vagy akár a megkötött béke fennmaradásért kezességet kell vállalniuk.

Az események felgyorsulását a cárnő által régóta kívánt déli-nyugati irányú térhódítás idézte elő. Az 1774. évi kücsük-kajnardzsi béke óta viszonylagos béke uralkodott az Orosz és az Oszmán Birodalom között. A béke által sikerült több tartományt is az Orosz Birodalomhoz csatolni, de sokkal jelentősebb eredménynek számított, hogy egy kijárat jött létre a Fekete-tengerre, továbbá szabaddá vált az orosz hajóknak a kijutása és hozzáférése a Boszporuszhoz.[50] A béke óta a Krími Kánság önálló független területként funkcionált, de ez a valóságban erős orosz befolyást jelentett. A terület meghódítását nem csak kizárólag katonai úton kívánták végrehajtani, hanem az ott uralkodó kánt szerették volna meghagyni a terület uralkodójaként, de orosz fennhatósággal.[51]

A terv végrehajtásához szüksége lett volna a cárnőnek a császár támogatására, de az 1783. február 25-én írt levélben József világosan kijelentette, hogy a korábbi levelezés a görög tervvel kapcsolatban arról szólt, hogy mi történhetne és mi fog történni abban az esetben, ha az Oszmán Birodalom hadat üzenne az Orosz Birodalomnak.[52] Az eddig megalkotott két szövetségi rendszer először az 1783-1784-es krími háborúban ütközött egymásnak, ahol a császár a magasabb célok ellenére a franciák megkötése miatt nem tudott jelentősen segíteni az Orosz Birodalom számára.[53] A Habsburg Birodalom jogosan járhatott el, hiszen csak akkor kellett volna fegyverrel támogatni az Orosz Birodalmat, ha a szultán nem enged a követeléseknek és háborút hirdet a cárnő ellen. Ez esetben a császárnak három hónapon belül hadsereget kell küldenie és támogatnia kell a szövetségesét az Oszmán Birodalom ellen, ezenfelül nyilvánosan hadat kell üzennie, ami bármilyen másik államra is vonatkozik, ha az megtámadja másikat.[54]

A krími területek birtokba vétele elégedettséggel töltötte el a cárnőt, de kevésbé az a tudat, hogy a szövetségese, a Habsburg Birodalom elutasító magatartást mutatott, ami a két fél kapcsolatát is jelentősen befolyásolta. Katalin cárnő egyértelműen kimutatta mély csalódottságát és érzéseit a császár felé, amit 1783. február 29-i levelében fejtett ki, miszerint a Caesar név nem egyenértékű a császárral, de reméli idővel azzá válik majd.[55] Szintén nagy felháborodást váltott ki az európai udvarokban a Krím annektálása, illetve köztudottá vált az orosz-osztrák együttműködés. 1783. júniusában ugyan nyilvánvalóvá lett a szövetség, de annak megkötési ideje, tartalma, még sokáig titok maradt szinte minden más európai udvar előtt.[56]

III.

A nyugat-európai érdekeknek megfelelően, elsősorban a Francia Királyság, mindent megtett, hogy megakadályozza a cárnő területszerzését a szövetségese ellen. Mind az 1768-1774 közötti, mind az 1783-as események idején igyekeztek nyomást gyakorolni az Orosz Birodalom felé, hogy Katalin eredményeit némiképpen csökkentsék[57] A Francia Királyság, bár szövetségben állt a Habsburg Birodalommal, a saját érdekeit is szem előtt kellett tartania, amiben az Oszmán Birodalom fennmaradása alapvető tényezőnek számított. A francia-török kapcsolatok 1774 óta felélénkültek, és a franciák, mint barátok és mint védőhatalom szerepeltek a szultán számításaiban. A francia-osztrák szövetségnek már így is voltak heves ellenzői, mind az arisztokrácia, mind a nép részéről a franciák körében, és a császár közeledése az oroszokhoz, illetve a törökök fenyegetése csak még nehezebbé tette a dolgokat. Az ausztrofóbia a franciák körében még mindig nagyon erős volt, ami a korábbi évszázados küzdelmek és rivalizálás miatt alakult ki.

A Krím annektálása a császár és Kaunitz herceg számára újra lehetőséget adott a nyugati orientáció vonatkozásában. Az 1784-ben kialakult konfliktus a Schelde folyó körül, ami a Holland Köztársaság ellenállása miatt történt, minthogy nem kívánták megnyitni a folyót az osztrák hajók számára, újabb kudarcként szerepelt Bécs nyugati politikájában. Antwerpen kikötőjét a hollandok továbbra is blokád alatt tartották, amivel súlyos anyagi károkat okoztak. A Habsburg Birodalom ugyanakkor nem kívánta katonai erővel is alátámasztani követeléseit az eleve nyugtalan Osztrák-Németalföld területén, illetve azon túl. Ugyanakkor az 1784-1785. évben újabb sikertelen próbálkozásra került sor bajor területi cserék érdekében.[58] A nyugati kudarcok után, illetve az állandó porosz fenyegetés miatt fordult újra a császár Kaunitz teljes biztatásával a keleti területek felé. A Schelde-konfliktus, illetve a belga-bajor területek cseréje a poroszok közbenjárásával hiúsult meg, ami rossz fényt vetett a császár elképzeléseire és sorra kelet felé mutatott.[59]

A Német-Római Birodalom területein belül is elkezdődött a polarizáció, amit elsősorban a Porosz Királyság provokált ki, mivel 1785. június 24-én megalakult a Porosz Királyság, Hannover és Szászország szövetsége, ami nem sokkal később hivatalossá is vált a külvilág számára, s ami súlyos veszélyt jelentett a császár további területi cserékre vonatkozó terveit illetően. Mindenfajta ilyen jellegű kezdeményezés ugyanis a tescheni békét sértette volna meg, s ez háborúhoz vezethetett volna.[60] Az újonnan alakult szövetség feladata volt mindenfajta csereprogram megakadályozása a birodalmon belül.[61] 1785. októberében a mainzi választófejedelem is csatlakozott, aki szintén tekintélyes befolyással bírt a birodalom életében, mint választófejedelem.[62] A Nagy Frigyes vezetésével fellépő szövetség egyértelmű üzenetként volt értelmezhető a császár számára, mely azzal is fenyegetett, hogy a Porosz Királyság idővel még nagyobb befolyásra tehet szert a Német-római Birodalmon belül. Mindez egyúttal a császárválasztást is problematikusabbá tehette volna Habsburg-ház részére.

Kaunitz jól tudta, semmilyen esetben nem szabad felbosszantania az Orosz Birodalmat, mivel csak annak a segítségével sikerülhet bármilyenfajta eredményeket elérni a keleti területeken. A két sikertelen nyugat-európai ügy kapcsán a herceg prussophobiája, erősebb volt, mint valaha.[63] A Francia Királysággal való szövetség féken tarthatta a Porosz Királyságot, de cserébe az Oszmán Birodalmat nem lehetett következmények nélkül megtámadni. Kaunitz mindent megtett annak érdekében, hogy az úgynevezett régi hármas szövetség, az osztrák-francia-orosz háromszöget visszaállítsa, mint a hétéves háború ideje alatt, de itt a franciák, az angolok elleni fékezőerőként szerepeltek a terveiben.[64]

Az 1786. év nyara eseményekben gazdag volt, elsősorban mivel 1786. augusztusában Nagy Frigyes porosz király meghalt. Nagy Frigyes halála többet jelentett egyszerű uralkodó váltásnál, mivel halálával a Habsburg Birodalom egyik legnagyobb ellenfele távozott az élők sorából. A bécsi politika egyes számításai szerint a következő porosz királyok már sokkal kisebb fenyegetést fognak jelenteni a Habsburg Birodalomra nézve, ami érthető felfogásnak tűnhetett, hiszen Nagy Frigyes katonai és államszervezési képességei páratlannak és utánozhatatlannak bizonyultak.

Az uralkodó nagyságát az is mutatta, hogy halála után a császár közeledni próbált a Porosz Királyság felé, egyfajta szűkebb szövetség kialakítása érdekében, s amit kezdetben még az új király, II. Frigyes Vilmos (1786-1797) sem utasított el.[65] A hirtelen közeledés a császár részéről a személyes sérelmek lezárásával indulhatott el, illetve már nem riválisként tekintett a porosz királyra. Nagy Frigyes halála után a porosz-osztrák kapcsolatokban, eleinte javulás jelei mutatkoztak, hiszen közeledés indult el a két fél között, s ez a múlt eseményei miatt óriási lépésként értékelhető.[66] A császárt a békülés és szövetség gondolata foglalkoztatta 1786 őszétől kezdve, de a legfőbb tanácsadója, Kaunitz herceg ellenezte ezt az irányvonalat, mivel a poroszokat a birodalom ősellenségének tartotta.[67] A kezdeti biztató jelek után, végül nem változott a két ország kapcsolata. Ugyanakkor Kaunitz 1786. decemberében történt heves tiltakozásai sem voltak elegendőek ahhoz, hogy a császár lemondjon minden reményről egy porosz-osztrák kiegyezést illetően.[68]

A másik fontos esemény 1786. év nyarán látszott körvonalazódni Bécsben, mivel a cárnő a következő évre tervezett egy déli körutazást a még 1783-84-ben megszerzett területek megszemlélése érdekében. 1786. augusztus 9-ei levélben Kaunitz közölte II Józseffel, hogy minden valószínűség szerint kapni fog egy meghívást, az elfoglalt területek megtekintése céljából, s, aminek az újabb előkészítése és megszervezése óriási feladat lesz.[69] Kaunitz vélekedése szerint a cárnő meghívásával új esély nyílt arra, hogy meggyőzzék a szövetség létjogosultságáról, illetve az utazás kiváló alkalom lehet a poroszok ellen vívott háború előkészítésére,.[70] 1786. augusztus 21-ei levelében Kaunitz kifejtette a császárnak, hogy a poroszok még mindig nagy veszélyt jelentenek, de az új szövetséggel visszaszoríthatják a porosz elképzeléseket.[71]

A császár csak hosszas rábeszélés után volt hajlandó elfogadni a meghívást a krími területekre, de Kaunitz herceg rendkívüli meggyőző képessége itt is előkerült. II. József végül 1786. szeptember 17-ei levelében részletesen kifejtette, hogy a lehető legnagyobb buzgalommal kívánja folytatni az eltervezett ügyeiket Katalinnal, illetve, hogy Herszonba fog utazni a találkozóra.[72] A következő év nyarán esedékes találkozó súlya sokkal nagyobb volt, mint az 1780. évben tett látogatás, mivel lényegében vissza kellett állítani Katalin bizalmát, illetve a Görög-terv részletesebb kivitelezését is ki kellett dolgozni. Az utazásról és kételyeiről a kancelláron kívül, a testvére, Lipót toszkán nagyherceg is tudomást szerzett. Kaunitz ugyanakkor komolyan aggódott, hogy József útja során nem fog erőteljesen érvelni Katalinnál a poroszok ellen, mivel eleve nehezen szánta rá magát az utazásra.[73] A kancellár aggodalma érthető módon megalapozott volt, hiszen a császár a konciliáns magatartást tartotta a legjobb megoldásnak, hogy féken tudják tartani a Porosz Királyságot. A császár és a herceg véleménye itt ütközött ki a lehető legjobban, mivel Kaunitz a Porosz Királyság ellen kívánt revansot venni az oroszok segítségével, miközben a császár inkább békés viszony kialakítására törekedett a poroszokkal szemben. Az orosz szövetséget egyértelműen megtartani és felhasználni akarta a császár és a kancellár is, de a végcélok különböztek egymástól.

Az utazás előkészítésében, ahogyan évekkel korábban már, szintén Kaunitz herceg és Cobenzl, a szentpétervári követ segített a császárnak a legtöbbet. A császár és a kancellár közötti nézeteltérésről természetesen Cobenzl is tudott, aki az 1787. február 23-ai levelében a császár szempontjait tartotta szem előtt, bár belátta, hogy a herceget meggyőzni szinte lehetetlen.[74]

A császár és bizalmi köre között 1786-1787 telén folytatott levelezések legfőbb tárgya az uralkodó utazása volt a cárnőhöz. A bécsi legbelsőbb körök rendkívüli érdeklődéssel figyelték a fejleményeket, ami megalapozhatta volna a Habsburg Birodalom külpolitikai irányvonalát az elkövetkező évekre nézve. A cárnő és a császár nagy várakozással tekintett a közelgő találkozás elébe, s hogy a cárnő hangulata még kedvezőbb legyen a Birodalom számára, a császár elküldte régi bizalmasát a cárnőhöz. Charles-Joseph de Ligne (1735-1814) herceg utazása Katalinhoz egyértelműen reprezentatív jelleget öltött, mint ahogyan arra korábban, vagyis 1780-ban is volt példa, de Ligne herceg a cárnő szűk priváti körébe nyerhetett bebocsátást és azóta is kedvelt személynek számított.[75] A herceg látogatását a cárnő nagyon jól fogadta, illetve a császárral való találkozást is igen várta, amint az Katalinnak a császárhoz intézett 1787. március 12-ei leveléből, kiderül.[76]

A cárnő a vártnál hamarabb indult el Szentpétervárról a krími területek felé, mivel ő már január 7-én elhagyta a Carszkoje Szelót, vagyis a palotáját.[77] A cárnő több ezer fős kíséretével indult útnak dél felé, több megállót beiktatva az utazás során, amit a lehető legnagyobb pompával szándékozott kivitelezeni. Az úton a cárnővel tartott egy ideig Cobenzl a Habsburg Birodalom oroszországi követe, míg a francia és a brit követ végig a cárnő kíséretével maradt. A diplomaták megbecsült privátvendégként, saját lovashintót és személyzetet kaptak.[78] Ezenfelül unokája Konstantin, illetve a fia, a trónörökös Pál nagyherceg, is elindult a cárnővel.[79] Az utazás alatt a cárnő ünnepségeket és katonai parádékat tartott, adományozott pénzt, ékszert, könyveket, illetve találkozott a terület legvagyonosabb és legbefolyásosabb nemeseivel, bürokratáival. A cárnőtől eltérően a császár csak 1787. áprilisában kelt útra A cárnő és kísérete egészen Kijevig ment le hintóval, ahonnan hajón szállították tovább őket Herszonba. A vízi utat 80 hajó biztosította.[80] Az utazása alatt egyébként más rangos személyek is meghívást kaptak, hogy csatlakozzanak, köztük a legfontosabb, maga a lengyel király, II. Poniatowski Szaniszló Ágost (1732-1798).[81]

E különleges utazás alapvetően az orosz politika azon a törekvését szolgálta, hogy bemutassák a külvilágnak az újonnan megszerzett területeket. A fejlesztési dinamika elsöprőnek bizonyult, mivel a cárnő kegyence Patyomkin herceg korlátlan hatalmat és szinte korlátlan mennyiségű pénzt invesztálhatott ebbe a területbe, s egyértelműen azzal a céllal, hogy az előbbiekben is említett vendégek révén egész Európa csodájára járhasson az itteni változásoknak. Az utazás előkészítőinek kimondott szándéka volt, hogy az európai kultúra ötvözésének és megőrzésének látszatával, a görög és római civilizáció találkozási pontjaként jelenítsék meg a vidéket a fényes kíséret valamennyi résztvevője számára.[82] A több mint féléves utazás tetőpontja egyébként az a nagyjából háromhetes Krím-félszigeten való tartózkodás és körutazás volt, ahol a cárnő személyesen találkozott a császárral és a magasabb rangú vendégekkel.

József császár május első napjaiban már Herszonból utazott a cárnő elé, aki késett a találkozóról, de nem sokkal később, vagyis május 8-án nem messze Herszon városától sor kerülhetett a két uralkodó találkozására, s egy egész napot eltöltöttek egymással.[83] A találkozás több közös rendezvényt rejtett magában, de a fontos kérdések megtárgyalása nem a nyilvánosság előtt zajlott le. Az utazás fő látványossága Bahcsiszeráj volt, ahol az egykori krími tatár kán palotája állt, valamint az újonnan épített Szevasztopol kikötője. A fekete-tengeri flotta kiépítése csak a Krím-félsziget annektálása után kezdődhetett meg Herszon központtal, ami a Dnyeper folyó torkolatában fekszik, de 1784 után Szevasztopolba került át a székhely és a hadsereg fő kikötője is ez a város lett.[84]

1787. június elején vette kezdetét a körút a Krímben.[85] Katalint nem érdekelték különösebben a Patyomkin által felépített látvány-falvak, mivel a legfontosabb cél számára az volt, hogy Szevasztopol kikötőjéből még határozottabb fenyegetést tudjon kelteni az Oszmán Birodalom felé.[86][87] A kikötőben való látogatásnál a cárnő, illetve Patyomkin személyes és felejthetetlen ajándékot kívánt adni a császárnak, így a három ott bemutatott hadihajó egyikét a császárról nevezték el.[88] A császár saját elégedettségéről és a megannyi látványosságról Szevasztopol kikötőjéből 1787. június 3-án kelt levelében számolt be Kaunitznak, illetve azt is közölte, hogy minden a tervek szerint halad.[89]

Mindazonáltal a császár minden igyekezete ellenére nem tudta önfeledten élvezni a történéseket, mivel Bécsből rossz hírek érkeztek. 1787. májusában kitört egy újabb forradalom tört ki Osztrák-Németalföld területen, Brabantban, az ott működő kolostorok egy részének bezárása miatt, ami fegyverkezést és önkéntesek toborzását váltotta ki.[90] A nem kívánatos németalföldi belpolitikai fordulat miatt a császár figyelme megoszlott, s érthető módon kénytelen volt útját lerövidíteni.[91] Mindamellett a császár megosztotta benyomásait Cobenzl-lel, miszerint a barátság alapvetően elmélyült a két fél között, jóllehet a jövőbeli tervekről, leginkább a török kérdésről kevesebb szó esett, továbbá a belga felkelés és németalföldi történések ekkor sokkal jobban foglalkoztatták magát a császárt, mint Katalin esetleges orientális tervei.[92] II. József végül néhány közösen eltöltött nap után, visszaindult Bécsbe, ahova június végén, július elején érkezett meg.

A krími utazás láthatóan nem hozott újdonságot a két fél kapcsolatában, a katonai parádék, a szevasztopoli hadihajók viszont nagy visszhangot keltettek, illetve a közelgő háború híre is hamarosan elterjedt Európában, mivel a találkozót sok európai udvar, de elsősorban az Oszmán Birodalom erődemonstrációnak és fenyegetésnek ítélte. Az orosz-török kapcsolat 1787-ben a krími utazásig sem volt felhőtlen, de az utolsó esély a békére ezzel a látogatással végképp szertefoszlott. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy már 1787 januárjában a konstantinápolyi orosz követ, Yakov Bulgakov jegyzéket nyújtott át a Kaukázusban és a Balkánon történt török túlkapások miatt, s ez tovább mélyítette a szakadékot a két fél között.[93] Az egyébként is feszült viszony tovább romlott, midőn az 1787. augusztus 6-ai ülésen Bulgakov követ nem engedett a a kaukázusi területek visszaadását célzó török követeléseknek.[94] A későbbiekben egy nyilvános találkozóra hívták az orosz követet, amit a Divan, az Oszmán Birodalom legfelsőbb államtanácsa tartott, melynek során azonban ismételten nem engedett semmilyen követelésnek, A követ a cárnő parancsa szerint járt el, aminek következtében viszont a békeerőfeszítések teljesen lehetetlenné váltak. Ezt követően az Oszmán Birodalom 1787. augusztus 24-én hadat üzen.[95] Az orosz követet, Bulgakovot, a „Hét Toronyba” zárták, ami egy előkelő rezidencia volt, ahová csak a legbefolyásosabb emberek léphettek, s ahol viszonylagos kényelemben és biztonságban voltak itt az emberek.[96]

Az Oszmán Birodalom a fenyegetések ellenére hadba lépett az Orosz Birodalommal, ami egyértelmű megdöbbenést váltott ki Európában. A cárnő és környezete viszont remek lehetőségként értékelte a helyzetet, hiszen az oroszok háborús készülődése már igencsak előrehaladott, miközben az Oszmán Birodalom agresszorként jelent meg európai diplomáciai körökben, s akik eddig védelmezőkként álltak a szultán mellett, immáron sokkal kisebb mozgástérrel rendelkeztek a török hadüzenet következtében.[97] A két fél közötti feszültség a hadszínterekre vetült ki és ott próbálták megoldani mindazt, amire a diplomácia már képtelen volt.

1787. augusztus 29-érkezett a hír Bécsbe, Versailles-ba 6 nappal később, míg Szentpétervár szeptember első napjaiban értesült a hírről, amit azonnali hadüzenet követet.[98] Kaunitz és Cobenzl meglátása szerint egy agresszor ellen való fellépés semmifajta kivetni valót nem rejthetett a Habsburg Birodalom részéről a külföld előtt.[99] A császár 1787. augusztus 30-ai levelében szomorú hírként értékelte azt, ami Bulgakovval történt, illetve segítségnyújtását ajánlotta fel a kialakult helyzetben.[100]A háborúba történő esetleges belépés gondolata semmit sem változott az 1780-as években, melynek értelmében a Habsburg Birodalomnak semmiképpen sem szabad kimaradni a háborúból, mivel ebben az esetben az összes elfoglalt terület az Orosz Birodalom részévé válik, ami geopolitikai vészhelyzetet idézne elő a Habsburg Birodalom számára. Az elköteleződés, még ha az egy kényszerhelyzet is volt, Bécs részéről teljessé vált, viszont Bécs hadüzenete az Oszmán Birodalom ellen egyre csak késett.

A hadüzenet visszatartására a császárnak jó okai voltak, mivel a lehető legjobb módon kívánta felszerelni, ellátni és szétosztani a katonáit, hogy a Habsburg Birodalom a legkedvezőbb feltételekkel indulhasson háborúba. Az első intézkedések egyike volt, hogy szeptember 10-én megparancsolta a hadsereg mobilizálását a déli határokon.[101] 1787 októberében pedig elrendelte gróf Hadik Andrásnak (1711-1790), az Udvari Haditanács elnökének, hogy a birodalom haderejét több mint 420 ezer fős hadilétszámra töltse fel, illetve 180 ezer fős hadsereget küldjön az Oszmán Birodalommal határos területekre.[102]

A katonai ügyek lebonyolításában nagyobb szerepet kapott Hadik Andráson kívül a császár személyes jóbarátja és hűséges katonája. Franz Moritz von Lacy (1725-1801) már az osztrák örökösödési háború óta szolgálta a Habsburg Birodalmat katonai vezetőként.[103] 1787 szeptemberének végén kérte fel a császár Lacy tábornagyot, hogy vállaljon hadvezéri feladatot és az Udvari Haditanácsban is támogassa a császárt minden erejével.[104] Lacy tábornagy a több mint 240 ezer fős hadsereget az Adriai-tenger partjaitól egészen Dnyeper folyóig kívánta szétosztani és egy összefüggő védelmi vonalat kívánt létrehozni.[105] Ez a több mint 1400 km hosszú frontvonal az egyszerre megindított közös támadás elvén nyugodott, amire a császár és a tábornagy elgondolásai alapján az Oszmán Birodalom képtelen lett volna reagálni. A tábornagy és a császár tervének egyik fő célja volt, hogy megvédjék a Habsburg Birodalom déli területeit az ellenséges betörések ellen, mivel egy ilyen helyzetben az orosz csapatok támogatására csak igen korlátozott mértékben számíthattak volna.[106]

A császári hadsereg Galíciától egészen Dalmáciáig sorakozott fel, ami eredetileg három részre lett szétosztva, egy galíciai, egy magyar és egy szlavóniai hadtestre.[107] A háborúban végül öt hadtest szolgált, a felsorolt hármat ugyanis kiegészítették egy bánsági hadtesttel, valamint egy erdélyi hadtesttel.[108] A hadseregparancsnokság központja Zimony városa lett, mely a Duna partján mindössze pár kilométerre található Belgrádtól. Belgrád a császár és Lacy tábornagy terveiben elsődleges helyen szerepelt, mivel annak bevételét, még a háború megüzenése előtt eltervezték. Belgrád számított ugyanis a legerősebb erődítménynek, továbbá a legjelentősebb akadályt képezte is a császári sereg dél felé való előretörése vonatkozásában. A császár báró Alvinczy József (1735-1810) tábornagyot bízta meg a feladattal, hogy csellel bevegye az erődítményt még a háború tényleges megkezdése előtt. Alvinczy hosszas előkészítés után december 2-ról 3-ra virradó éjjelt jelölte ki a támadás idejének, melynek során három bevetésre kerülő rohamoszlop közül az elsőt ő maga vezette volna.[109] A vállalkozás végül a rossz időjárás miatt meghiúsult, mivel a Dunán átkelő hajók egy része nem tudott a megfelelő helyen kikötni a nagy köd miatt. A sikertelen rajtaütés híre hamar közismertté vált az Oszmán Birodalmon belül, ami még jobban elmérgesítette a két fél viszonyát.

IV.

A háborúra történő felkészülés ideje alatt bekövetkező külpolitikai fordulatok a hadba lépni kívánó Habsburg Birodalom számára igen kedvezőtlenül alakultak, mivel a németalföldi tartományok lázadásainak megismétlődése jelentős kockázattal járhatott, illetve a Francia Királyság mindenfajta háborút ellenző magatartása a külső támogatás látszatát is lehetetlenné tette. Nem elhanyagolható szempont viszont, hogy a versailles-i udvarban már egyre erőteljesebben körvonalazódtak a teljes gazdasági összeomlás jelei és a stabilitás hiánya. A Porosz Királyság ugyanakkor kiváró magatartást mutatott és próbált a lehető legnagyobb hasznot szerezni a kialakult helyzetből, mi több, Berlinben már 1787 végén elkészítettek egy tervezetet a lehetséges végkimenetelt illetően. Gróf Ewalt Friedrich von Hertzberg (1725-1795) porosz államminiszter tervei alapján az Oszmán Birodalom visszaadja a Krími területeket, Besszarábiát és Ocsakov városát a cárnőnek, miközben Moldva és Havasalföld a Habsburg Birodalom részévé válna, viszont a közvetítésért cserébe a császár átadja Galícia területét a lengyeleknek, akik ennek fejében Thorn és Danzig városát átadják a Porosz Királyságnak.[110] Bár a „Hertzberg-terv” kivitelezése szinte lehetetlennek mutatkozott, a porosz udvart viszont erősen foglalkoztatta a területszerzés lehetősége. Nem mellékes szempont ugyanakkor, hogy a többi európai ország magatartásán kívül, komoly kételyek ébredtek a szövetség erősségét illetően is, de mindenki úgy vélte, hogy valamennyi probléma megoldható, ha energikusan és sikeresen indítják meg a harcokat az oszmánok ellen, aminek következtében néhány gyors hódítás és győzelem után már békére is kényszeríthető az Oszmán Birodalom.[111]

A császár személyes tulajdonságaival magyarázható módon igen komoly előkészületek előzték meg a hadba lépést, jóllehet ez a folyamat rengeteg időt emésztett fel. A cárnő türelmetlensége egyre csak nőtt, illetve az 1781-es szövetségi kötelezettségvállalás szerint a császárnak csak három hónapja lett volna az előkészületek végrehajtására, ami egyúttal azt is jelentette volna, hogy még 1787. decemberében hadba kellett volna vonulnia. A hosszas előkészületek és a sikertelen belgrádi rajtaütést követően a császár végül 1788. február 7-ei levelében közölte a cárnővel, hogy az elkövetkező napokban hadat üzen az Oszmán Birodalomnak, illetve, hogy korán kívánja elkezdeni az 1788. évi hadjáratot.[112] A bel- és külpolitikai problémák elkerülésére egy gyors lefolyású háború szolgálhatott volna, ami egyúttal területi gyarapodással is járt volna. Mindezeket számbavétele nyomán üzent hadat II. József császár 1788. február 9-én az Oszmán Birodalomnak.

Bibliográfia

Aretin, Karl Otmar: Russland und die Reichspolitik Kaiser Josephs II., in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 121–132.

Arneth, Alfred Ritter von: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869.

Beer, Adolf: Joseph II., Leopold II., und Kaunitz: ihr Briefwechsel, Wien Braumüller, 1873.

Beer, Adolf: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, Prag-Leipzig, F.Tempsky- G. Freytag, 1883.

Bonza, Boro: The Habsburg Monarchy and the Projects for Division of the Ottoman Balkans 1771–1788, in Plamen Mitev: Empires and Peninsulas: Southeastern Europe Between Carlowitz and the Peace of Adrianople, 1699-1829, Berlin, 2010, 51–62.

Brunner, Sebastian: Correspondances intimes de l’Empereur Joseph II avec son ami le Comte de Cobenzl et son Premier Ministre le Prince de Kaunitz, Mayence, Kirchheim, 1871.

Carrére, Hélene: II. Katalin, Budapest, Európa Kiadó, 2006.

Cegielski, Tadeusz: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner, 1988.

Criste, Oskar: Kriege unter Kaiser Joseph II., Wien, L. W. Seidel, 1904,

Beales, Derek: Joseph II, Against the World, 1780-1790, Cambridge, Cambridge Unversity Press, 2013.

Duby, George: Franciaország története, 1. köt., Budapest, Osiris, 2007.

Elbin, Günther: Literat und Erinnerungen des Fürsten Charles Joseph de Ligne 1735-1814, Stuttgart, Deutsche Verlags-Anstalt, 1979.

Gottlob, Salomo: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig: bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792.

Scott, Hamish M.: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 3–57.

Hochedlinger, Michael: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000.

Hochedlinger, Michael: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 185–225.

Jobst, Kerstin S.: Russländisch-imperiale Image-Produktionen im ausgehenden 18. Jahrhundert. in Christoph Augustynowicz u. Agnieszka Pufelska: Konstruierte (Fremd-?) Bilder. Das östliche Europa im Diskurs des 18. Jahrhunderts, Berlin/Boston, De Gruyter Oldenbourg, 2016, 94–107.

Kotasek, Edith: Feldmarschall Graf Lacy: ein leben für Österreichs Heer, Horn, F. Berger, 1956.

Kunisch, Johannes: Das Mirakel des Hauses Brandenburg, München, Oldenbourg, 1978.

Kusber, Jan: Katharina die Große: Legimitation durch Reform und Expansion, Stuttgart, W. Kohlhammer GmbH, 2021.

Madariaga, Isabel De: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, The Slavonic and East European Review, Dec., 1959, Vol. 38, No. 90, 114–145.

Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, 1880, XIV. évf., 185–206.

Nagy L. István: A császári-királyi hadsereg 1765-1815. Szervezettörténet és létszámviszonyok, Pápa, Gróf Esterházy Károly Múzeum, 2013.

Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, X. évf., 1940/5, 510–516.

Roider, Karl A. Jr.: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, The Slavonic and East European Review, Vol. 54, 1976, 538–556.

Roider, Karl A. Jr: Austria’s Eastern Question 1700-1790, New Jersey, Princeton University Press, 1982.

Schlitter, Hanns: Die Sendung Birkenstocks nach Berlin und „der Grosse Plan” Hertzbergs. Ein Beitrag zur Geschichte der Beziehungen Österreichs zu Preussen in den letzen Lebensjahren Josefs II., = Beiträge zur Neueren Geschichte Österreichs. in Gesellschaft für neure Geschichte Österreichs, Heft 2., 247-79, Wien, Adolf Holzhausen, 1907.

Stefanovic-Vilovsky, Theodor: Belgrad während des Krieges Österreichs und Rußlands gegen die Pforte (1787–1792), Beiträge zur Neueren Geschichte Österreichs, Wien, Adolf Holzhausen, 1908 (Gesellschaft für neuere Geschichte Österreichs, Heft IV.), 129–196.

Streeter, Michael: Catherine the Great, London, Haus Publishing, 2007.

Szabo, Franz A. J.: Prince Kaunitz and the Balance of Power, in The International History Review, 1979, Vol.1 No.3, 399–408.

Szabo, Franz A. J.: Kaunitz and Enlightened Absolutism 1753-1780, Cambridge, Cambridge University Press, 1994.

Weikard, Melchior: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung 1799.

Wolf, Gerson Wolf: Österreich und Preussen 1780-1790, Wien, Alfred Hölder K. K. Hof- und Universitäts-Buchhändler, 1880.

Wurzbach, Constantin von: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 2., Wien, Verlag Universitäts-Buchdruckerei von L.C. Zamarski, 1857.

Wurzbach, Constantin von: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 7., Wien, Verlag Universitäts-Buchdruckerei von L.C. Zamarski, 1861.

Wurzbach, Constant von: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 11, Wien, Verlag der Universitäts Buchdruckerei von L. C. Zamarski, 1864.

Zachar József: Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1990.

Hivatkozások

  1. Michael Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000, 27.
  2. George Duby: Franciaország története, 1. köt., Budapest, Osiris, 2007, 674.
  3. Hamish M. Scott: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 15.
  4. Franz A. J. Szabo: Kaunitz and Enlightened Absolutism 1753-1780, Cambridge, Cambridge University Press, 1994, 14.
  5. Franz A. J. Szabo: Prince Kaunitz and the Balance of Power, in The International History Review, 1979, Vol.1 No.3, 399.
  6. Constant von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 11, Wien, Verlag der Universitäts Buchdruckerei von L. C. Zamarski, 1864, 72.
  7. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 15.
  8. Hochedlinger, Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 51.
  9. Derek Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2013, 108.
  10. Karl A. Roider Jr.: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, The Slavonic and East European Review, Vol. 54, 1976, 539.
  11. Michael Hochedlinger: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 185.
  12. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 27.
  13. Constantin von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 7., Wien, Verlag Universitäts-Buchdruckerei von L.C. Zamarski, 1861, 31.
  14. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 111.
  15. Erről lásd bővebben: Tadeusz Cegielski: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner, 1988.
  16. Karl Otmar Aretin: Russland und die Reichspolitik Kaiser Josephs II., in Claus Scharf: Katharina II., Russland und Europa. Beiträge zur internationalen Forschung, Mainz, Verlag Philipp von Zabern, 2001, 121.
  17. Boro Bonza: The Habsburg Monarchy and the Projects for Division of the Ottoman Balkans 1771–1788, in Plamen Mitev: Empires and Peninsulas: Southeastern Europe Between Carlowitz and the Peace of Adrianople, 1699-1829, Berlin, 2010, 60.11
  18. Hochedlinger: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 186.
  19. Erről lásd bővebben: Johannes Kunisch: Das Mirakel des Hauses Brandenburg, München, Oldenbourg, 1978.
  20. A cárnő korai éveiről, illetve a férjével való kapcsolatáról fennmaradt naplója a megkerülhetetlen forrás, ami angol nyelven megjelent. Markus Curse: The Memoirs of Catherine the Great, New York, Random House, 2006.
  21. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 32–33.
  22. Michael Streeter: Catherine the Great, London, Haus Publishing, 2007, 64.
  23. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 33.
  24. Hélene Carrére: II. Katalin, Budapest, Európa Kiadó, 2006, 389.
  25. Constantin von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Band 2., Wien, Verlag Universitäts-Buchdruckerei von L.C. Zamarski, 1857, 390.
  26. Adolf Beer: Joseph II., Leopold II., und Kaunitz: ihr Briefwechsel, Wien Braumüller, 1873, 11–12.
  27. Uo., 14.
  28. Isabel De Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, The Slavonic and East European Review, Dec., 1959, Vol. 38, No. 90, 115.
  29. Hochedlinger: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 187.
  30. Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, 116.
  31. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 3.
  32. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 115.
  33. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 109.
  34. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 26.
  35. Adolf Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, Prag-Leipzig, F.Tempsky- G. Freytag, 1883, 49.
  36. Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, 120.
  37. Alfred Ritter von Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869, 56. „M. de Cobenzl est chargé aussi de remettre aux ministres de V. M. I. un petit changement dans l’article important et secret qu’Elle a bien voulu lui faire communiquer. J’espère qu’Elle le trouvera conçu de façon à ne La pas faire douter un instant de l’efficacité de mes sentiments et de la promptitude de mes désirs et de mavolonté, de Lui être dans toutes les occasions, et surtout une guerre turque venante, le plus efficacement utile que possible, et je désire d’apprendre là- dessus d’avance Ses intentions, uniquement afin de pouvoir de loin à loin prendre mes mesures en conséquence.”
  38. Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, 1880, XIV. évf., 192.
  39. Carrére: II. Katalin, 392.
  40. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 47.
  41. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 121.
  42. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 27.
  43. Jan Kusber: Katharina die Große: Legimitation durch Reform und Expansion, Stuttgart, W. Kohlhammer GmbH, 2021, 225.
  44. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 143–157.
  45. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 121.
  46. Marczali: II. József első terjeszkedési tervei, 195–196.
  47. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 121.
  48. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 172–173.
  49. Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, 131.
  50. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 114.
  51. Kusber: Katharina die Große: Legimitation durch Reform und Expansion, 225.
  52. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 188–191.
  53. Hochedlinger: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 189.
  54. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 120.
  55. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 192.
  56. Madariaga: The Secret Austro-Russian Treaty of 1781, 143.
  57. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 9.
  58. Hochedlinger: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 191.
  59. Theodor Stefanovic-Vilovsky: Belgrad während des Krieges Österreichs und Rußlands gegen die Pforte (1787–1792), Beiträge zur Neueren Geschichte Österreichs, Wien, Adolf Holzhausen, 1908 (Gesellschaft für neuere Geschichte Österreichs, Heft IV.), 131.
  60. Aretin: Russland und die Reichspolitik Kaiser Josephs II., 129–131.
  61. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 539.
  62. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 114.
  63. Karl A. Roider Jr: Austria’s Eastern Question 1700-1790, New Jersey, Princeton University Press, 1982, 170.
  64. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 539.
  65. Oskar Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II., Wien, L. W. Seidel, 1904, 145.
  66. Gerson Wolf: Österreich und Preussen 1780-1790, Wien, Alfred Hölder K. K. Hof- und Universitäts-Buchhändler, 1880, 153.
  67. Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, 82.
  68. Hochedlinger: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 144.
  69. Beer: Joseph II., Leopold II., und Kaunitz: ihr Briefwechsel, 236.
  70. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War : Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 540.
  71. Beer: Joseph II., Leopold II., und Kaunitz: ihr Briefwechsel, 242. „Le Roi de Prusse ou plutôt son enragé Pédant Herzberg, dont la façon de penser perce dans touttes les let­tres, soit du Ministere, soit du Cabinet, attendra longtems, ce me semble , les propositions qu’il a la vanité de croire que Nous pourrions lui faire ; mais comme politiquement ily a encore beaucoup moins loin de lui à nous, que de Nousà lui , Votre Majesté Lui prouvera sans doute par le fait,qu’il s’est lourdement trompé.”
  72. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 279–280.
  73. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 541.
  74. Sebastian Brunner: Correspondances intimes de l’Empereur Joseph II avec son ami le Comte de Cobenzl et son Premier Ministre le Prince de Kaunitz, Mayence, Kirchheim, 1871, 60. „J’ai beaucoup discuté la question avec Spielmannl), ct après un scrupuleux examen du pour et du contre non seulement il est convenu avec moi du principe, mais de plus, s’étant mis à travailler sur les moyens de l’exé-cution, il a couché vaguement par écrit quelques notes. qui me paraissent prouver clairement que rien ne serait ‘plus désirable que l’exécution du plan de V. M.
  75. Günther Elbin: Literat und Erinnerungen des Fürsten Charles Joseph de Ligne 1735-1814, Stuttgart, Deutsche Verlags-Anstalt, 1979, 52.
  76. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 286.
  77. Streeter: Catherine the Great, 116.
  78. Melchior Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung 1799, 14.
  79. Streeter: Catherine the Great, 117.
  80. Elbin: Literat und Erinnerungen des Fürsten Charles Joseph de Ligne 1735-1814, 55.
  81. Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II. 93.
  82. Kerstin S. Jobst: Russländisch-imperiale Image-Produktionen im ausgehenden 18. Jahrhundert. in Christoph Augustynowicz u. Agnieszka Pufelska: Konstruierte (Fremd-?) Bilder. Das östliche Europa im Diskurs des 18. Jahrhunderts, Berlin/Boston, De Gruyter Oldenbourg, 2016, 94–107.
  83. Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II. 111.
  84. Hamish: Katharinas Russland und das europaische Staatensystem, 10.
  85. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 171.
  86. Carrére: II. Katalin, 437.
  87. Az itt látható falvakat nevezték el gúnyosan Patyomkin falvaknak, mivel azok csak a cárnő érkezésére készültek és a krími utazása után egy részüket elbontották vagy hanyatlani hagyták. A Patyomkin falvak elnevezés a XVIII-XIX. Század fordulóján állt elő Georg von Helbig, aki sosem járt egyik ilyen faluban sem. Carrére: II. Katalin, 437.
  88. Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II. 120.
  89. Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, 264–265.
  90. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 544.
  91. Wolf: Österreich und Preussen 1780-1790, 154.
  92. Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, 83.
  93. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 542.
  94. Vilovsky: Belgrad während des Krieges Österreichs und Rußlands gegen die Pforte (1787–1792),133.
  95. Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II., 146.
  96. Salomo Gottlob: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig: bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792, 5.
  97. Hochedlinger: “Herzensfreundschaft” – Zweckgemeinschaft – Hypothek? Das russisch-österreichische Bündnis von 1781 bis zur zweiten Teilung Polens, 192.
  98. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 187.
  99. Roider: Kaunitz, Joseph II and the Turkish War, 544.
  100. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 298–300. Az egyik kiemelt rész így szól: „Pour moi, fidèle aux engagements qui me lient comme allié à V. M. I., et encore plus par le tendre attachement et la sincère amitié que je Lui ai voués pour la vie, je suis prêt à Lui prouver par tous les moyens possibles, combien Sa cause est la mienne” Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 299.
  101. Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II., 153.
  102. Zachar József: Csaták, hadvezérek, katonák a XVIII. században, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1990, 241.
  103. Constantin von Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Oesterreich, Wien, Verlag der Universitäts-Buchdrukerei von L. C. Zamarski, Band 13., 1865, 464.
  104. Edith Kotasek: Feldmarschall Graf Lacy: ein leben für Österreichs Heer, Horn, F. Berger, 1956, 173.
  105. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung. Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution” 1787-1791, 190.
  106. Beales: Joseph II, Against the World, 1780-1790, 561
  107. Gottlob: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, 7
  108. Nagy L. István: A császári-királyi hadsereg 1765-1815. Szervezettörténet és létszámviszonyok, Pápa, Gróf Esterházy Károly Múzeum, 2013, 297–299.
  109. Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, X. évf., 1940/5, 513.
  110. Hanns Schlitter: Die Sendung Birkenstocks nach Berlin und „der Grosse Plan” Hertzbergs. Ein Beitrag zur Geschichte der Beziehungen Österreichs zu Preussen in den letzen Lebensjahren Josefs II., = Beiträge zur Neueren Geschichte Österreichs. in Gesellschaft für neure Geschichte Österreichs, Heft 2., 247-79, Wien, Adolf Holzhausen, 1907, 25.
  111. Beer: Die Orientalische Politik Oesterreichs seit 1774, 95.
  112. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 310–311.

Kiss Anna: A Vietnámi háború magyarországi reprezentációjának forrásai és lehetséges elemzési módjai

Bevezetés

A vietnámi háború a hidegháború egyik legjelentősebb konfliktusa volt, amely a médiában is kiemelt szerepet kapott. A nyilvánosságra hozott felvételek erős hatást gyakoroltak az azokat befogadókra, ezen jelenség „Vietnám-szindróma” néven vált ismertté. Ennek következményeképp az amerikai közvélemény előtt megszűnt a háború legitimitása.[1] Tehát az amerikai médiának jelentős szerepe volt ebben a konfliktusban, de vajon hogyan reprezentálódott a magyar médiában a vietnámi háború? Mit tudtak a kommunista vezetés által kontrollált médiatermékeket fogyasztó magyar emberek arról a háborúról, amely megrengette a második világháború utáni világot uraló egyik szuperhatalmat? Milyen magyar vonatkozásai vannak a Vietnámi háborúnak? Mit várt a magyar vezetés a háború befejezését támogató magyar békemissziótól? Témafelvető írásom célja összegyűjteni, milyen módszerekkel lehet ezekre a kérdésekre választ kapni, milyen források lelhetők fel a témában, és, hogy miért is érdemesek kutatásra ezek a kérdés körök.

Források

A vietnámi háború a 20. század második felében zajlott, abban a korban, amelyben az új audiovizuális médiumok elkezdték meghódítani a világot, azonban még mindig hatalmas ereje volt a hagyományos nyomtatott sajtónak is. Ennek köszönhetően igen magas a dokumentáltsága a háborúnak mind szöveges, mind képi formában. Az adatokbázisok nagy része interneten is elérhető és komplex keresési szoftverek is támogatják a kutatók munkáját.

Kiemelkedően fontos forrásanyagokat biztosítanak a különböző levéltárak. Ezek közül a legnagyobb a Magyar Nemzeti Levéltár és annak tagintézményei, melyek a folyamatosan bővülő iratanyaguk mellett számos egyéb emléket – pecséteket, okleveleket, fotókat, filmeket stb. – őriznek.[2] Az Állami Szaklevéltárakat azon belül is az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát (ÁBTL) is feltétlen meg kell említenünk, ha vizsgálni szeretnénk az 1944. december 21. és 1990. február 14. között keletkezett nemzetbiztonsági iratokat.[3] Egyes levéltári anyagokat csak különleges hozzáférési engedéllyel lehet megvizsgálni és felhasználni.

A sajtó vizsgálatához a legnagyobb segítséget az Arcanum Digitális Tudománytár adja, amely egy magyar nyelvű, folyamatosan bővülő digitális adatbázis. Előfizetésért cserébe vagy intézményi bejelentkezés segítségével korlátlanul férhetünk hozzá a digitalizált heti- és napilapokhoz vagy tudományos- és szakfolyóiratokhoz.[4]

Vizsgálat tárgyát képezhetik az egyes visszaemlékezések, naplók és egyéb, a témában keletkezett művek. Többek között ilyenek a Vietnámból tudósító magyar újságírók művei. Érdemes kiemelni közülük Győri Sándor és Róbert László nevét, akik több könyvet is készítettek az átélt élményeik alapján. Ilyen például Győri Sándor: Magyarok Dél-Vietnámban: Szemtanúként Saigonban című műve (Zrínyi kiadó, 1985.), amely a magyarok szerepvállalását örökíti meg a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottságban. Ezek színesíthetik, új kontextusba helyezhetik a témáról kapott képünket. Érdemes lehet a fent említetteket összevetni a tankönyvekben, újságokban, vagy a különböző jelentésekben megjelent információkkal. Továbbá nem hanyagolhatóak el az idegen nyelvű források sem, hiszen a magyar nyelvű forrásokkal összevetve kaphatunk csak teljesen komplex képet az eseményekről és azok hatásairól.

Elemzési módszerek

A kiválasztott témában fellelhető források számbavétele után azt kell eldöntenünk, hogy milyen módszerekkel kívánjuk elemezni azokat. A legmegfelelőbb elemzési módszer kiválasztásához több tényezőt is figyelembe kell vennünk, ilyen például a rendelkezésünkre álló idő és erőforrás, valamint az, hogy milyen aspektusait kívánjuk vizsgálni egy adott témakörnek. Döntő lehet még a téma feldolgozottsága, aktualitása és hasznossága is. Érdemes lehet a módszereket kombinálni annak érdekében, hogy minél tisztább képet kapjunk a kutatásunk végeredményeként.

Sajtóelemzés

A sajtóban megjelent hírek vizsgálata elengedhetetlen a vietnámi háború magyarországi reprezentációja kapcsán. Vizsgálhatjuk többet között a hírek tartalmát, elhelyezkedését, részletességét, az illusztrációk gyakoriságát és okait. Elemezhetjük az egyes sajtóorgánumokban megjelent publikációk közötti hasonlóságokat és különbözőségeket. Vizsgálhatunk egy-egy eseményt, egy eseménysorozatot vagy hosszabb időintervallumot is. A sajtó mélyebb megértéséhez azonban érdemes a diskurzuselemzés módszeréhez folyamodni.

Diskurzuselemzés

A diskurzuselemzés egy új szintre kívánja emelni a sajtóelemzést, nem csak a szöveg különböző szintjeit írja le, hanem a tágabb kontextust is vizsgálja, amelyben a szöveg keletkezett, ezzel keresve arra a kérdésre a választ, hogy befolyásolja-e a végeredményt a keletkezés folyamata.[5]A diskurzuselemzés a társadalmi valóság újszerű megértését kínálja, képviselői szerint minden szöveg magában hordoz egyfajta ideológiát (tudatosan vagy tudattalanul), ami hatással lehet a befogadóra. Nem csak a nagyobb ideológiákat értjük ez alatt, hanem a mindennapokat átszövő és meghatározó nézeteket is, amelyek olykor alternatíva nélkül jelennek meg.[6] A diskurzuselemzés fontos eleme a kritikai attitűd, amely segítségével az elemzés során megkérdőjeleződhet a fennálló társadalmi rend, előkerülhetnek hatalmi visszaélések és fény derülhet az igazság torzítására.[7] Ez a fajta megközelítési mód a vietnámi háború kapcsán kifejezetten eredményes lehet az új információk feltárására, mivel a 20. század második felében mire egy nemzetközi hír eljutott a magyar olvasóig, addigra több szűrőn is keresztül kellett mennie. Amennyiben sikerülne kiküszübölni ezeket a torzító tényezőket a diskurzuselemzés alkalmazásával, úgy tisztább képet kaphatnánk arról, hogy a különböző érdekek milyen hatással voltak a tényszerű hírközlésre.

Visszaemlékezések, naplók és egyéb írások elemzése

Vizsgálhatjuk az eseményeket mikrotörténelmi szempontok alapján is, és kiindulhatunk a személyes hangvételű forrásokból, ahelyett, hogy a nagyobb történelmi események lennének az elemzésünk alapjai. A kritikai attitűd ennél az elemzési módszernél is kiemelten fontos, hiszen az egyéneket könnyen befolyásolhatják a saját érzelmeik, meggyőződésük és egyéb tényezők is. A visszaemlékezések segítségével alátámaszthatunk, vagy akár meg is cáfolhatunk tényeket, új információkra bukkanhatunk, melyek újabb kérdéseket vethetnek fel.

Példa a módszerek használatára (két magyar katonatiszt halála)

Példaként a Vietnámban, egy helikopter lezuhanásának következtében meghalt, magyar katonatisztekről szóló hírt választottam. 1973. április 7.-én Dél-Vietnámban lezuhant egy katonai helikopter, melynek két magyar utasa is volt, Dylski Aurél határőr százados és Cziboly Csaba főhadnagy, akik életüket vesztették a tragédiában. Erről az esetről a magyar sajtó április 10-én számolt be az MTI közleménye alapján. A katonák a magyar békekontingens tagjai voltak, akik 1973 elején utaztak ki, annak érdekében, hogy érvényre juttassák a párizsi békeszerződésben foglaltakat, a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság keretei között.

A magyar lapok többsége egymás alatt közölte az MTI közleményét és a Quang Tri tartományi népi forradalmi bizottság nyilatkozatát az esetről. Az MTI röviden számolt be a szerencsétlenségről, ezt követően a két katonatiszt rövid nekrológja volt olvasható, lezárásként pedig a részvétnyilvánítás kapott helyet. Az ezek után olvasható nyilatkozat, amelyet a népi forradalmi bizottság közölt, már részletesebben írta le a történteket, kifejtve azt, hogy milyen célból, honnan hova tartott a helikopter és valószínűsíthetően mi okozhatta a lezuhanását, viszont kiemelte azt, hogy még folyik a nyomozás.

Négy újságban vizsgáltam meg a magyar katonák haláláról szóló cikkeket, a Népszabadságban[8], a Népszavában[9], a Magyar Nemzetben[10] és a Magyar Hírlapban[11]. Az első szempont, amit figyeltem, a cikkek elhelyezkedése volt. Egyik kiadványban sem került címlapra a hír, a Magyar Nemzetben és a Népszavában a második oldalon, a Népszabadságban és a Magyar Hírlapban pedig a harmadik oldalon kapott helyet. Több újság is foglalkozott az első oldalán vietnámi kérdésekkel, mégsem a magyar vonatkozás fontos információ került a nyitó oldalra. Felmerülhet a kérdés, hogy vajon azért nem került címlapra a hír, mert a két magyar katona halála nem volt akkora horderejű hír, vagy a sajtó nem akarta, hogy túl nagy figyelmet fordítsanak rá az olvasók?

A címben a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap katasztrófaként írja le az eseményt, a Népszabadság szerencsétlenségként, a Népszava pedig úgy fogalmaz, hogy lezuhant a helikopter. Az MTI közleményében azonban nem tapasztalható eltérés, azok teljes terjedelmükben megegyeznek. Az ez után következő Quang Tri tartomány népi forradalmi bizottságának nyilatkozata külön címet kapott az újságokban, kivétel ez alól a Népszava, amelyben kiemelés nélkül következik a magyar katonák halálhíre után.

Érdemes azt is megvizsgálni, hogy milyen egyéb hírekkel került egy oldalra a helikopter lezuhanásának híre. A Magyar Hírlapban külpolitikai, diplomáciai és választási tudnivalók társultak hozzá és a Magyar Nemzetben is szintén a külpolitikai hírek között kapott helyet. A Népszavában megjelent az adott oldalon még Apró Antal Októberi Forradalom Érdemrenddel való kitüntetése, jelentések a saigoni rendőr terrorról és egyéb külpolitikai hírek is. A Népszabadságban azonban nem hírekkel került egy oldalra a tragédia beszámolója, hanem a Heves megyei tanács vb-titkárával készített interjú mellett kapott helyet.

A rövid vizsgálat eredményeképp elmondható, hogy nem kezelték az újságok kiemelt hírként az esetet, csak a belső oldalakon kaptak helyet a közlemények, amelyek kisebb eltéréseket leszámítva azonosak voltak. Az viszont, hogy milyen egyéb hírekkel és cikkekkel került egy oldalra a helikopter lezuhanása már igencsak eltérő képet mutat.

Összegzés

Számos forrás áll azok rendelkezésére, akik a vietnámi háború magyarországi reprezentációját akarják vizsgálni: levéltárak, archívumok, visszaemlékezések és egyéb dokumentumok A megfelelő források kiválasztása után, a feldolgozás folyamata során fokozottan ügyelni kell arra, hogy megfelelő forráskritikával kezeljük azokat. Miközben a vietnámi háború eseménytörténete igencsak feldolgozott, addig a magyar vonatkozásaival már kevesebben foglalkoztak, ennek köszönhetően még számos új kérdés fogalmazható meg a korszakkal kapcsolatban.

Bibliográfia

Sajtóforrások

A dél-vietnámi helikopterszerencsétlenségről, Népszabadság, XXI. évf., 83. szám, 1973. április 10., 3.

Lezuhant a NEFB egyik helikoptere, Népszava, CI. évf., 83. szám, 1973. április 10., 2.

A Nemzetközi Ellenőrző Bizottság két magyar tagja helikopterkatasztrófa áldozata lett Dél-Vietnámban, Magyar Nemzet, XXIX. évf., 83. szám, 1973. április 10., 2.

Közlemény a dél-vietnami nemzetközi ellenőrző bizottság helikopterének katasztrófájáról, Magyar Hírlap, VI. évf., 99. szám, 1973. április 10., 3.

Szakirodalom

Jakusné Harnos Éva: A nyomtatott sajtó hírei a diskurzuselemzés szemszögéből, Magyar Nyelvőr, CXXVI. évf. 2002/2, 142–156

P. Szilczl Dóra: Bevezetés a kritikai diskurzuselemzésbe, Jel-Kép, 2018/3. szám, https://communicatio.hu/jelkep/2018/3/JelKep_2018_3_P_Szilczl_Dora.pdf

Internetes hivatkozás

Vietnam-szindróma – http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=KIJKSM

A Magyar Nemzeti Levéltár küldetésnyilatkozata – https://mnl.gov.hu/kuldetesnyilatkozat

Az ÁBTL alaptevékenysége, feladata- és hatásköre –https://www.abtl.hu/rolunk/alaptevekenyseg

Az Arcanum Digitális Tudománytár bemutatkozása – https://www.arcanum.com/hu/rolunk/

Hivatkozások

  1. http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=KIJKSM (Letöltés: 2022. március 18.)
  2. https://mnl.gov.hu/kuldetesnyilatkozat (Letöltés: 2022. március 18.)
  3. https://www.abtl.hu/rolunk/alaptevekenyseg (Letöltés: 2022. március 18.)
  4. https://www.arcanum.com/hu/rolunk/ (Letöltés: 2022. március 18.)
  5. Jakusné Harnos Éva: A nyomtatott sajtó hírei a diskurzuselemzés szemszögéből, Magyar Nyelvőr, CXXVI. évf. 2002/2, 142–143.
  6. P. Szilczl Dóra: Bevezetés a kritikai diskurzuselemzésbe, Jel-Kép, 2018/3, szám, https://communicatio.hu/jelkep/2018/3/JelKep_2018_3_P_Szilczl_Dora.pdf 3–4. (Letöltés: 2022. március 18.)
  7. Uo., 8–9.
  8. A dél-vietnámi helikopterszerencsétlenségről, Népszabadság, XXI. évf., 83. szám, 1973. április 10., 3.
  9. Lezuhant a NEFB egyik helikoptere, Népszava, CI. évf., 83. szám, 1973. április 10., 2.
  10. A Nemzetközi Ellenőrző Bizottság két magyar tagja helikopterkatasztrófa áldozata lett Dél-Vietnámban, Magyar Nemzet, XXIX. évf., 83. szám, 1973. április 10., 2.
  11. Közlemény a dél-vietnami nemzetközi ellenőrző bizottság helikopterének katasztrófájáról, Magyar Hírlap, VI. évf., 99. szám, 1973. április 10., 3.

 

Semsey Enikő: Németország politika- és művelődéstörténetéről az 1951-ben Kelet-Berlinben felállított Sztálin-szobor kapcsán

Bevezetés

A köztéri szobrokkal kapcsolatos érdeklődésemet néhány évvel ezelőtt talán az a felismerés vezette, hogy a nemzeti emlékezet vizuálisan ható, ám a háttérben sokszor politikai üzenetet közvetítő tárgyi nyomaiként lehet vagy kell őket szemlélni. Történészként tehát komplex feladattal van dolga annak, aki megpróbálja ezeket az összefüggéseket feltárni.

Jelen tanulmányomban arra vállalkoztam, hogy bemutassam, hogyan jelenítette meg Kelet-Berlinben az 1951-ben felépült Sztálin szobor azt a politikai ideológiát, amelyet a szovjet rendszer jelentett.

A szobor konkrét bemutatása előtt egy rövid– a témára koncentráló– részben az ideológiai és eseménytörténeti hátteret vázolom. Elsősorban azt vizsgálom, hogy milyen történelmi-politikai körülmények között épült fel, illetve, hogy miért volt jelentős ennek a létrejötte, mennyiben támogatta létüket a politikai vezetés, hogyan viszonyult hozzájuk a társadalom.

Az ország második világháborúban betöltött szerepe és a szovjet csapatok jelenléte miatt kialakult politikai helyzetben a Német Demokratikus Köztársaságban (továbbiakban NDK) teljesen új politikai rendszer jött létre.

Miután a németországi szovjet emlékművekről magyar nyelvű tanulmányok, feldolgozások nem jelentek meg, ezzel újdonság értékű lehet a munkám. Újszerűnek mondható az is, hogy végigkísérem a szobor történetének legfontosabb állomásait felavatásától lerombolása napjáig. A burkolt és kezdetben „legitimáltnak” tűnő szovjet hatalomátvétel vizuális lenyomataként tekintem, vizsgálom a szobrot, amelyek társadalmi beágyazottsága, nemzeti ünnepek közé „emelése” kezdettől fogva a politikai vezetés szándéka volt, ám az élet és a változtatni akaró lakosság politikai szándéka ennek ellenállt.

Munkám során főleg a Lukas Verlag „Der Rote Gott- Stalin und die Deutschen” című munkájára támaszkodtam, amelyhez hozzávettem a korabeli német ideológia történetét. A vírushelyzet ellenére a német könyvtárak, és napilapok kiadóinak segítségével sikerült hozzájutnom korabeli sajtóforrásokhoz is.

A XX. századi egyetemes történelem legnagyobb traumáit okozó és radikális változásait hozó második világháború befejeződése egyben a kétpólusú világ létrejöttét is jelentette. A világháborúban betöltött szerep és a nagyhatalmi politika sokban befolyásolta a különböző országok politikai rendszereit, nemzeti emlékezet-politikáját.

A második világháború lezárását követő évtizedekben Németország esetében radikális változásokat látunk, de ezek – részben – más történelmi körülmények hatása alatt következtek be, mint például a Szovjetunió szatellit államai közé került Magyarország esetében. Úgy vélem, hogy a politikai ideológiák hatására kialakult nemzeti emlékezetkultúrát, változásainak okait –lehetőség szerint – úgy érdemes vizsgálni, hogy azt nem a jelenből visszavetített értékrendszer alapján tesszük, ám ez nem egyszerű feladat. Pedig, ahogyan Lucian Boia, ismert román történész mondja: „Semmi sem világít rá jobban a jelenre és a jövendő felé vezető választott utakra, mint az a mód, ahogyan a társadalom magáénak vállalja a múltját.”[1]

Németország története 1945 után

1945-ben Németország romokban hevert. Ekkoriban még sem a lakosság, sem a megszálló hatalmak nem tudták mit hoz a jövő. Kezdetben a szövetségesek bizonytalanok voltak Németország jövőjét illetően. Az 1943-as teheráni, és az 1945-ös jaltai konferencián megállapodás született arról, hogy Németországot megszállási övezetekre kell osztani. Jaltában arról is döntöttek, hogy az amerikai, az angol és a szovjet zónák mellett a franciáknak is kell egy külön zónát biztosítani. 1945. június-júliusában Potsdamban az amerikaiak az angolok és a szovjetek megegyezésre jutottak abban, hogy a nácizmust ki kell irtani Németországból, demilitarizálni és demokratizálni kell, de konkrét politikai javaslatokat  – amelyeket egységesen életbe lehetett volna léptetni minden megszállási övezetben – nem sikerült megfogalmazniuk. Németország május 8-i feltétel nélküli kapitulációja után saját kormányszervek nélküli megszállt ország lett.[2]

Berlinben Szövetséges Ellenőrző Bizottságot állítottak fel, amelynek össze kellett hangolni a különböző megszállási övezetekben zajló politikát. A legradikálisabb változások a szovjet megszállási övezetben következtek be. A politikai pártokat újjáalakították, hogy legitimálják Németország Kommunista Pártja (KPD) azonnali működését. A Moszkvából hazatérő német kommunisták (Walter Ulbrichttal élükön) már 1945 áprilisában megérkeztek Berlinbe. Ezek a káderek minél előbb igyekeztek átvenni a politikai hatalmat a Szovjet Katonai Közigazgatás (SMAD) támogatásával. 1945 őszén a KPD vezetői számára világossá vált, hogy önmagukban nem tudják megtartani a hatalmat, ezért 1946-ra kényszerű egyesülés jött létre a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) és a KPD közt. Megalakult a NSZEP, azaz Németország Szocialista Egységpártja (Sozialistische Einheitspartei Deutschlands). A NSZEP 1948-ra kommunisták uralta, sztálinista párttá alakult át.[3]

Társadalom és gazdaság

Megkezdődtek a radikális társadalmi-gazdasági változások is a szovjet zónában. Az első intézkedések között bevezették a földreformot. Minden 100 hektárnál nagyobb területet kisajátítottak, az egykori nácik birtokaival együtt, s ezeket szétosztották kisbirtokos parasztok, mezőgazdasági, földnélküli munkások és keleti menekültek között, de bizonyos birtokokat állami tulajdon alá vontak. A nagyipari üzemeket, bányákat, pénzintézeteket államosították, s a magánvállalkozásokat fokozatosan megszüntették.[4]

A gazdasági segély kezelése érdekében nyugaton pénzreformot kellett végrehajtani, ugyanis a Reichsmark értéktelenné vált. Helyette a Deutschmark nevű pénznemet vezették be. Az 1948-as nyugati pénzreformot olyan formában javasolták a keletieknek, hogy a szovjetek semmiképp se fogadják el az ajánlatot. Helyette bevezették saját keleti márkájukat, s ezzel egyidejűleg megpróbálták elvágni a nyugati szövetségesek elől a Berlinbe vezető utakat, s eltorlaszolták az autópályákat, valamint a vízi közlekedés minden vonalát. A nyugatiak erre a híres berlini léghíddal válaszoltak, amellyel sikerült Berlin nyugati övezeteit élelmiszerekkel és fűtőanyagokkal ellátniuk. 1948-tól, miközben nyugaton kialakult a totalitarizmussal és a kommunizmussal szembenálló szövetség, keleten egyre inkább kiépülőben volt a totális kommunista diktatúra. Ez végül ahhoz vezetett, hogy 1949 májusában megalakult a Német Szövetségi Köztársaság (BRD) és októberben a Német Demokratikus Köztársaság (DDR).[5]

1949. szeptember 27-én Sztálin hozzájárult az NDK megalapításához. Október 4-én a népi kongresszust felváltotta Németország Nemzeti Frontja, amely minden pártot és tömegszervezetet felölelt. A hatalom jogállami megosztását az NDK alkotmánya nem tartalmazta. A legfőbb szerv névleg a Népi Kamara lett, amely kizárta a független igazságszolgáltatást. Az alkotmány elfogadását követően 1949. október 11-én elnökké választották Wilhelm Piecket, aki a KPD alapító tagja volt. Másnap pedig Otto Grotewohl lett a miniszterelnök. Helyettesei Walter Ulbricht (NSZEP), Otto Nuschke (CDU), és Hermann Kastner (LDPD) voltak. Az NSZEP-ből kerültek ki a belügy-, az igazságügy-, és a népoktatásügyi miniszterek, valamint összesen 14 szakminiszterből még négy. 1949-ben az NSZEP szovjet mintára marxista-leninista káderpárttá alakult át, s könyörtelen harcot kívánt folytatni a szociáldemokraták ellen. Az NDK tehát totális diktatúraként kezdte meg működését.[6]

A két Németország megosztottságát eleinte nem tartották visszafordíthatatlan ténynek. Létük több stádiumban merevült meg, mint az 1952-es újraegyesítési kezdeményezések kudarca, és végül 1961-ben a berlini fal megépülése, amely 1991-ig szinte teljesen elzárta a németek elől a keletről nyugatra való menekülés lehetőségét.

Kultúra és tudomány

1945-ben Németországban a kulturális és a tudományos élet megszűnt létezni. Nem működtek a színházak, a mozik, a koncerttermek és az operák sem. Elhallgattatták a rádióadókat, sajtótermékeket pedig csak a megszálló hatalmak nyomtathattak, s csakis tájékoztató jelleggel. Hitler és a nemzetiszocializmus démonizálása megjelent a szépirodalmi és a szakirodalmi művekben egyaránt. Irodalomról egyébként a szó szoros értelmében a háborút követő pár évtizedben nem beszélhetünk. Leginkább szociográfiák jelentek meg, vagy politikai elemzések. A festészetből, a szobrászatból és az építészetből eltűnt az első világháborút követően megjelenő avantgardizmus. Az anyag és a pénz hiánya miatt a szobrászok néhány évig újat nem is nagyon tudtak alkotni. A zenei életből kiszorult a népies, nacionalista romantika, mert ezt a nemzeti szocialista rendszerrel azonosították. Helyette népszerűek lettek az operettek. 1946-ban helyreállt a DEFA (Deutsche Film AG) nevű filmcentrum, amely olykor nyugati rendezők alkotásainak elkészítését is vállalta, de ez többnyire hátrányos következményekkel járt a német rendezők számára. A kulturális elszakadásra a nyugat és a kelet között 1947-ben került sor. A szovjet zónában, 1947 júliusában a keletnémet művészek számára kiutazási tilalmat rendeltek el, majd letiltották a színpadokról az amerikai drámákat is.[7]

A szocialista realizmus megjelenése a kultúrpolitikában

Még ugyan ebben az évben megjelent a szocialista realizmus. A művészet pártállami eszközökkel való átalakítása. A szocialista realizmus célját 1952-ben Walter Ulbricht az „Új Ember” (Neuen Mensch), a szocialista embertípus ábrázolásában látta. Ez lényegében egy olyan alak illusztrálását jelentette, (a szobrokban, és a festők vásznain) aki hősként dolgozik a szocializmus építéséért. A háborút megelőző művészet megszűnt létezni. Új mottó terjedt el: „Az embernek szüksége van új ábrázolásmódra” („Der Mensch braucht eine neue Darstellung”). Az iránymutatást a SED adta. A képzőművészek állami megrendeléseket kaptak, melyekben a nehézipar fejlesztésének és a mezőgazdaság kollektivizálásának propagálása volt a feladatuk.[8]

A Sztálin szobor felállítása

1951 júliusának végén a SED pártvezetése egy nagy jelentőségű szállítmányt várt Leningrádból: Joszif Sztálin óriási bronzszobrát. Tervezője Nyikolaj Tomszkij orosz szobrászművész. Kelet-Berlinnek sürgősen szüksége volt egy reprezentatív kegyhelyre a lakosság számára, a szovjet befolyás miatt. Ráadásul a fiatalok és diákok számára rendezett világfesztivál a sztálini kultusz jegyében augusztus 5-én került volna megrendezésre. A város vezetése több mint egymillió látogatóra számított és mintegy 25 000 résztvevőre több mint 100 országból.[9]

A szobor hivatalosan a Komszomol, a Szovjetunió Kommunista Ifjúsági Szövetségének ajándékaként érkezett Berlinbe. A valóságban Walter Ulbricht, a SED főtitkára személyesen az OAK fődiplomatáját kérte meg, hogy kérjen engedélyt Moszkvából az NDK részére „J. V. Sztálin bronzszoborának megvásárlására”. Ennek megfelelően a kormánynak kellett állnia a költségeket.[10]

Ulbricht eredetileg egy 16 méter magas szobrot kért a Szovjetuniótól, azonban azt a választ kapta, hogy meg kell elégednie egy (valamivel) kisebb példánnyal. A szállítólevél szerint a szobor 4,5 méteres magas volt és 2,3 tonnát nyomott. A szállítás közben megsérült szobrot acéllemezekkel és egyfajta tinktúrával javították meg.[11]

A szobor felállításának helyszínéül Ulbricht és a Szovjetunió diplomáciai missziójának vezetője, Georgi Puskin kezdetben az Alexander Platzot választották, végül azonban a szobor a Strausberger Platzra került, mert a körülötte levő épületekkel együtt beleillett a kelet-német „szocialista klasszicizmus” stílusirányzatába.[12]

Walter Ulbricht 1951 augusztus 23-án avatta fel az emlékművet. Az avatáson jelen voltak még Wilhelm Pieck, az NDK elnöke és Otto Grotewohl miniszterelnök is.

A marsall egyenruha ellenére az emlékmű nem a „diadalmas” Sztálinra emlékeztetett. Tomszkij Sztálin szobra kedvesen, mosolyogva tekintett le az emberekre, amely nem volt jellemző a diktátorra. A szobor nem egy dinamikus, inkább egy statikus képet mutatott. Tomszkij gyakran megfigyelte Sztálin gesztusait (aki jobb kezét gyakran a kabátjának gombsora alá, vagy nadrágzsebébe dugta) éppen ezért ábrázolta így. Ez a testtartás a nézőt Napóleonra emlékeztette, amely által tiszteletreméltó, győztes hadvezérként tekintettek rá. Jogar vagy marsallbot helyett bal kezében egy papírtekercset tartott, amely a jövőre vonatkozó terveket szimbolizálta.[13]

Sztálin személyét – érthető módon – nem volt könnyű megszerettetni a német lakossággal, hisz a németek a diktátor nevét Sztálingrádhoz, illetve a „Sztálinorgonákhoz”[14], a Vörös hadsereg erőszakoskodásaihoz, a tömeges letartóztatásokhoz, a hadifoglyok kényszermunkatáborokba kényszerítéséhez, és a megszálló hatalom szigorú rendszeréhez kötötték. A lakosság nagy része tehát negatív képet őrzött a szovjetekről, nem szerették őket. Az 1945 utáni propaganda így óriási kihívások előtt állt. A háború utáni első évben tehát a SED és a KPD lemondott arról, hogy megszerettesse Sztálint a lakossággal, csak a megszálló hatalmak adták meg az úgynevezett „szovjetführernek” a kultikus tiszteletet.[15]

1946-tól azonban a SMAD megkezdte a német „elvtársak” politikai oktatását az agitáció és a propaganda kérdéseiben. Erre azért is volt szükség, mert az 1946-ban megrendezett választásokon a SED egységpárt elmaradt a többihez képest, s ezt a propaganda hiányának tudták be.[16]

Végül 1949-ben az NDK megalakításával Sztálin elvette a reményt a németektől, hogy a szovjet megszállási övezetben egy semleges államot hozzanak létre, s személyi kultusza egyre inkább meghatározta a SED propagandáját. 1949 december 21-ére, Sztálin 70. születésnapjára már óriási ünnepségekkel készültek. A SED hónapokkal korábban megbízta a tömegszervezeteket, hogy szervezzék meg az ünnepségeket. A Szabad Német Ifjúság (FJD) nevű tömegszervezet, valamint a Társaság a Német- Szovjet Barátságért pedig kiadványok megjelentetéséről gondoskodott. Az iskolákban a Népoktatási Minisztérium pontos utasításokat adott az ünnepségek kivitelezéséhez. Innentől kezdve Sztálint dicsőítették a hivatalos pártközleményekben, és neve elé minden szövegben oda kellett tenni a „Nagy” jelzőt. Minden egyes tettét dicsőítették különleges tehetséget tulajdonítottak neki. Szinte mindenhol megjelent; idealizált portrékon és a dicsőítő szlogenekben, mert a SED úgy gondolta különleges tiszteletet érdemel.[17]

A személyi kultusz évei után

Sztálin személyi kultuszának végét 1953 március 5-én bekövetkezett halála hozta el. Ám ekkor még gyászolók ezrei vonultak el a kelet-berlini Sztálin szobor előtt, leróva tiszteletüket. Az emlékművet virágokkal, fekete szalagokkal díszítették fel, s tiszteletbeli fegyveres őröket is állítottak mellé.[18]

A Tomszkij-féle Sztálin szobor végül ugyan arra a sorsra jutott, mint országszerte a többi Sztálin emlékmű. Az 1961 november 13 és 14-e közötti éjszakán egy építészekből álló brigád sűrített levegős vésőkkel felismerhetetlenségig rombolta. Tomszkij évekkel később egy másik megbízást kapott. A Salinallee-től, (amelyet Karl Marx-Allee névre kereszteltek) néhány száz méterre, a Lenin térre egy 19 méter magas Lenin szobrot tervezett, amelyet 1970-ben állítottak fel.[19]

Összefoglaló gondolatok

Németországban, hivatalosan a mai napig elfogadják, hogy a II. világháborús szovjet katonai áldozat megérdemli a tiszteletet. Ennek jeleként most is nemzeti ünnepként tartják számon a háború végét német területen, és minden évben megkoszorúzzák a három hatalmas berlini emlékművet, a Tiergartenben, a Treptower Parkban és a Schönholzer Heideban találhatót. Május 8-a továbbra is nemzeti ünnep, munkaszüneti nap, elnevezése „Felszabadulás napja”, míg Magyarországon ezt kezdettől fogva vitatják. Érdekes és fontos továbbá az is, hogy míg a hazánkban felépült Mikus-féle Sztálin szobrot az 1956-os forradalomban nyilvánosan pusztította el a feldúlt tömeg, az NDK-ban ez a „desztalinizáció” csendben, mindenféle vita nélkül ment végbe, nemcsak Berlinben.

A II. világháború egyik legfontosabb következménye az a sokrétű hatás, amelyet az egyes nemzetek – főként a résztvevők – emlékezetpolitikájára, kultúrájára gyakorolt. Adott politikai rendszerek – érthető módon – az eltelt sok évtized alatt, úgy Európában, mint Európán kívül, hiszen az USA-tól Japánig, az egész világot érintette a világháború, sokféle szempontot figyelembe véve tárgyalták ezt a hatást történeti munkákban és szépirodalomban egyaránt. Szeretnénk egy olyat kiemelni közülük, amely egy 2013-ban Münchenben megjelent, majd magyarul 2016-ban kiadott mű szerzőjétől Aleida Assmanntól származik: „Az emlékezetkultúra napjainkban átalakulóban van, mivel Európa közös emlékezethorizontján a másik totalitárius diktatúra, a sztálinizmus bűneinek is helyet kell kapnia.” Közös keretként Assmann a dialogikus emlékezet perspektíváját javasolja, amely elismeri az áldozat és tettes szempontjait is. Miközben az ember a másik fél traumatikus emlékeit a saját – nemzeti, európai – emlékezetébe integrálja, talán képessé válik közös békévé oldani az erőszakos múlt mindenkinek másként fájó képeit.[20]

Napjainkig tartó szakmai és társadalmi viták zajlanak a II. világháború szerepének és a Sztálin-kultusznak az emlékezetpolitikában elfoglalt helyéről, szerepéről, hatásáról. Ebben a bonyolult vitában, amely többnyire kapcsolódik az aktuálpolitikához, érthető módon merül fel a kérdés, eljuthat-e valamilyen nyugvópontra a nemzeti önvizsgálat?

Bibliográfia

Szakirodalom

Assmann, Aleida: Rossz közérzet az emlékezet kultúrában, Budapest, Múlt és Jövő alapítvány, 2006.

Boia, Lucian: A történelem és mítosz a román köztudatban, Bukarest, Gordiusz, 1999.

Winkler, Heinrich August: Németország története a modern korban 2. köt., ford. D. Molnár Judit – Ress László, Budapest, Osiris, 2005.

Engwert, Andreas: Ikonografie des Stalin-Kultes in der DDR, in hrg v.: Andreas Engwert, Hubertus Knabe: Der rote Gott. Stalin und die Deutschen, Berlin, Lukas Verlag, 2018.

Ormos Mária: Németország története a 20. században, Budapest, Rubicon, 2008.

Fulbrook, Mary: Németország Története, ford. Szuhay-Havas Ervin, Budapest, Maecenas, 1997.

Karin, Thomas: Zweilmal Deutsche Kunst nach 1945- 40 Jahre Naehe und Ferne, Köln, DuMont Verlag, 1985.

Források

Neues Deutschland vom 14.11.1961.

Schreiben Ministerium für Auswärtige Angelegenheiten an Walter Ulbricht, Betr. Stalinstatue für Berlin vom 24.7.1951, gez. Florin, BArch DC 20/3883

Telegramm Ulbricht an den Chef der Diplomatischen Mission der DDR Rudolf Appelt, BArch DC 20/3883

Hivatkozások

  1. Lucian Boia: A történelem és mítosz a román köztudatban, Bukarest, Gordiusz, 1999. 10.
  2. Mary Fulbrook: Németország Története, ford. Szuhay-Havas Ervin, Budapest, Maecenas, 1997, 203.
  3. Uo. 205.
  4. Uo. 208.
  5. Uo. 210.
  6. Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban, 2. köt., ford. D. Molnár Judit – Ress László, Budapest, Osiris, 2005, 135.
  7. Ormos Mária: Németország története a 20. században, Budapest, Rubicon, 2008, 314-317.
  8. Thomas Karin: Zweilmal Deutsche Kunst nach 1945- 40 Jahre Naehe und Ferne, Köln, DuMont Verlag, 1985, 57.
  9. Engwert, Andreas: Ikonografie des Stalin-Kultes in der DDR, in hrg v.: Andreas Engwert, Hubertus Knabe: Der rote Gott. Stalin und die Deutschen, Berlin, Lukas Verlag, 2018, 129.
  10. Telegramm Ulbricht an den Chef der Diplomatischen Mission der DDR Rudolf Appelt, BArch DC 20/3883, 47.
  11. Schreiben Ministerium für Auswärtige Angelegenheiten an Walter Ulbricht, Betr. Stalinstatue für Berlin vom 24.7.1951, gez. Florin, BArch DC 20/3883, S. 48.
  12. Engwert: Ikonografie des Stalin-Kultes in der DDR, 130.
  13. Engwert: Ikonografie des Stalin-Kultes in der DDR, 131.
  14. Szovjet rakétavető, amely zuhanásakor sípoló hangot adott ki rémületet keltve ezzel a lakosságban. Eva Langhals: Die Stalinorgel: Ikonografie des Stalin-Kultes in der DDR. in hrg v.: Andreas Engwert, Hubertus Knabe: Der rote Gott. Stalin und die Deutschen, Berlin, Lukas Verlag, 2018, 50.
  15. Uo. 131.
  16. Uo. 132.
  17. Hubertus Knabe: Vorvort in hrg v.: Andreas Engwert, Hubertus Knabe: Der rote Gott. Stalin und die Deutschen, Berlin, Lukas Verlag, 2018, 6.
  18. Engwert: Ikonografie des Stalin-Kultes in der DDR, 139.
  19. Neues Deutschland vom 14.11.1961.
  20. Aleida Assmann: Rossz közérzet az emlékezet kultúrában. Budapest, Múlt és Jövő alapítvány, 2006, 290.

 

Berek Patrícia: Ein Vergessenes Ungarisches Genie Dénes Mihály, Erfinder des Telehor

„Hey, ich bin jetzt ein Fischer, der Bilder aus dem Äther fischt!” Dieser Satz wurde 1912 auf der Terrasse einer Villa in Pécel von einem damals 18-jährigen Jungen geäußert. Er sagte es zu seiner Schwester Edit, die als erste Person auf der Welt erfuhr, dass sein jüngerer Bruder Dénes Mihály gerade den Vorläufer des Fernsehens, den Fernsehapparat, erfunden hatte. Dieses Gerät sollte schließlich als Telehor in die Geschichte der Technik eingehen. Das war nicht seine einzige Innovation. Auch viele andere Erfindungen tragen seinen Namen. Dem Europäischen Patentamt liegen 119 seiner Erfindungen vor, dem ungarischen Amt für geistiges Eigentum 22. Dénes Mihály ist einer der produktivsten ungarischen Erfinder in der Geschichte der Wissenschaft.

Das ungarische Postmuseum bewahrt das Vermächtnis von Frau Graf Dr. Boldizsár Nyáry – sie war die in der Einleitung erwähnte Schwester, Edit Mihály. Sie sammelte akribisch Zeitungsartikel über ihren Bruder. Die Artikel sind natürlich auch in digitalen Pressearchiven verfügbar, aber die Kisten im Postmuseum enthalten neben den Zeitungsausschnitten zwei echte Schätze. Eines davon ist ein maschinengeschriebenes Büchlein, das an einigen Stellen mit schwarzer Tinte korrigiert wurde: eine persönliche Erinnerung von Edit Mihály an ihren Bruder Dénes. Dieses kleine Buch lag lange Zeit herum, bis Zsigmond Nyáry, der Sohn von Edit, das Vermächtnis seiner Mutter an das Postmuseum weitergab. In den vergilbten Kartons ist auch eine weitere Kuriosität aufbewahrt: ein deutschsprachiges Gerichtsurteil, das auf acht maschinengeschriebenen Seiten erklärt, warum der ungarische Erfinder, der gerade in Berlin und in der ganzen Welt gefeiert wurde, ein Feind von Hitlerdeutschland war. Bei der Abfassung dieses Aufsatzes habe ich mich in hohem Maße auf diese beiden Quellen gestützt – natürlich im vollen Bewusstsein, dass Edit Mihálys Erinnerung von Natur aus parteiisch und, was die Geschichte der Technik betrifft, nicht ganz korrekt ist.

Dénes Mihály wurde am 7. Juli 1894 in Gödöllő geboren. Er war der fünfte Kind von Dr. József Mihály von Homoródlövéte und Mária Ambrus von Csíkszentkirály. Sein Onkel mütterlicherseits, Zoltán Ambrus, war Schriftsteller, literarischer Übersetzer und ehemaliger Direktor des Nationaltheaters. Obwohl der Vater, Dr. József Mihály, Arzt war, war das literarische Übersetzen fast sein zweiter Beruf. Die Familie lebte in Budapest, aber Dénes Mihály wurde in Gödöllő geboren, weil sich seine schwangere Mutter, als die Wehen einsetzten, in Gödöllő im Urlaub befand. Deshalb wurde der Junge einige Tage später dort getauft. Der ständige Wohnsitz der Familie Mihály war jedoch in Budapest, in der Mária Straße 29. Die Mihály-Vörösmarty-Realschule besuchte er in der benachbarten Horánszky Straße.

Den Erinnerungen von Edit Mihály zufolge zeigte Dénes schon als kleines Kind sein besonderes Sehvermögen und sein Interesse für Strukturen. Über den nur wenige Jahre alten Jungen schreibt Edit Mihály:[1]

In einem Sommer, als wir auf dem Quarnero Urlaub machten, zeichnete er in Fiume Querschnitte von Schiffen und Torpedos. Der Kapitän und die Matrosen waren ganz erstaunt, wie ein kleiner Junge so etwas zeichnen konnte, den wir auf den Arm nehmen mussten, wenn wir ihm etwas auf dem Schiff zeigten. Er war so ein kleines, erwachsenes Kind. Auch später zermarterte er sich ständig über irgendetwas den Kopf. Für Oma baute er einen Tisch, der sich auf Knopfdruck in zwei Hälften teilen ließ, und ein Roboterarm trug die Zeitung und das Frühstück zum Bett, damit Oma nicht aufstehen musste.

Dénes Mihály interessierte sich auch später für die Strukturen. Laut seiner Schwester war er noch Siebtklässler in der Realschule, als er eine Vorrichtung für Feuer- und Einbruchalarm für Tresore patentieren ließ. In Wirklichkeit war er damals schon 18 Jahre alt und es war sein erstes eingetragenes Patent.[2] Dem vorausgegangen war jedoch sein erstes veröffentlichtes Buch. Laut Familienerinnerungen zerlegte er als Jugendlicher ein Auto, um dessen Innenraum zu studieren, dann schrieb er im Alter von nur fünfzehneinhalb Jahren ein technisches Buch darüber. Die erste Ausgabe wurde 1911 vom Athenaeum veröffentlicht, und erlebte später mehrere weitere Auflagen. Bis in die 1930er Jahre war es das Lehrbuch, mit dem sich die Fahrer und Ausbilder auf ihre Prüfungen vorbereiteten. Dieses Buch enthielt nicht nur eine Beschreibung der Konstruktion von Autos, sondern auch die damals geltenden Vorschriften. Hier gebe ich erneut das Wort an Edit Mihály:

Als er mit dem Manuskript in der Hand zu Róbert Lampel, dem Verleger in der Andrássy Straße, ging, wurde er mit schallendem Gelächter empfangen. Aber dann, nachdem Lampel das Buch gelesen hatte, sah er Dénes an, und sagte zu ihm: »Nun, mein junger Freund, schreibe weiter solche Bücher, ich werde sie immer veröffentlichen. Ich werde alle guten Bücher veröffentlichen«. 2100 Kronen bekam er dafür. Die Presse und die Öffentlichkeit nahmen das Buch sehr positiv auf, denn es war damals das erste Buch dieser Art in Ungarn, und die Fahrer und Prüfer hatten jahrelang aus dem Buch des 16-jährigen Jungen gelernt.

Edit Mihálys Erinnerung kann in mehreren Punkten korrigiert werden, denn Róbert Lampel kann kaum der fröhlich lachende Verleger selbst gewesen sein. Er starb gut zwanzig Jahre vor der Geburt von Dénes Mihály, aber sein Nachfolger behielt Lampels Namen im Namen des Verlags für den Verlag und setzte ihn auf die veröffentlichten Bücher. Daher auch der Fehler in Edit Mihálys Memoiren. Später veröffentlichte Dénes Mihály ein ebenso wichtiges Nachschlagewerk über Motorräder, gefolgt von einer erweiterten Auflage.[3]

Der junge Gymnasiast begleitete seinen Vater 1911 – oder 1912 – nach London. Auf dem Weg dorthin machten sie jedoch einen Zwischenstopp in München, wo sie einen Vortrag des Vaters des Bildtelegrafie, Professor Arthur Korn, besuchten. In Deutschland hatte Dénes auch die Gelegenheit, die Experimente von Ernst Ruhmer zu studieren, die ihm wichtige Hilfsmittel für die spätere Entwicklung des Tonfilms liefern sollten. Der Zeitpunkt der Reise ist noch ungewiss. Attila Tihanyi[4] datiert den Besuch auf das Jahr 1911, während Edit Mihály und Dénes Mihály selbst sich an die Reise als Belohnungsreise zum Schulabschluss im Jahr 1912 erinnern. Der Grund für diese leichte Diskrepanz – 1911 oder 1912 – liegt darin, dass Dénes Mihály sein Abitur am Ende des Schuljahres 1911/1912 abgelegt hat, und das Portal der öffentlichen Sammlung Hungaricana das Schuljahrbuch mit dem Jahr 1911 angibt.[5] Auf jeden Fall, war die Reise nach Deutschland ein entscheidender Wendepunkt im Leben des jungen Mannes. Insbesondere der Vortrag des damals weltberühmten preußischen Professors Arthur Korn über das Wesen seiner Erfindung, des Bildtelegraphen. Es war ein technologischer Durchbruch von enormer Bedeutung, dass sein Gerät in der Lage war, das entwickelte Standbild zwischen Paris und Lyon zu übertragen. Doch der junge Dénes Mihály war nicht zufrieden. Attila Tihanyi zitiert in seiner Studie die fast kindliche Frage des jungen Mannes an den damals schon älteren Korn:

Nach dem Vortrag fragte Dénes Mihály in der Fragestunde: »Warum überträgt das Gerät nur Standbilder, die man erst nach der Entwicklung betrachten kann?« Er fügte seiner Frage hinzu: »Meiner Meinung nach kann man bewegten Figuren und Aktionen sofort elektrisch übertragen. «” Korn sagte zu ihm: »Junger Mann, das ist unmöglich. Ansonsten kaufen Sie mein Buch, 28 Mark, daraus werden Sie verstehen.« Dénes wusste sehr wohl, was Bildtelegrafie ist und wie man sie anwendet, aber er kaufte das Buch trotzdem, obwohl er die 28 Mark zu viel dafür fand. Dann kam er nach Hause. Am 7. Juli wurde er 18 Jahre alt und zwei Monate später hatte er den Fernsehapparat erfunden.

Diese Reise erwies sich in der Tat als bedeutsam für die wissenschaftliche Karriere von Dénes Mihály. Von hier aus vertiefte er sein Interesse an dem Problem der sofortigen Übertragung von Bildern ohne Verzögerung oder, wie man es damals nannte, Sehen in der Ferne. In Wirklichkeit hatte er an dem in der Einleitung erwähnten Nachmittag in Pécel nur das Prinzip des Fernsehens entdeckt. Erst dann begannen die Jahre des Experimentierens. Doch seine wissenschaftliche Arbeit, die Anerkennung seiner Ergebnisse und seine Experimente wurden von den stürmischen Erreignissen der Geschichte alles andere als begünstigt. Während des Ersten Weltkriegs half der junge Mann zunächst der ungarischen Armee aus dem Hintergrund. Hier übergebe ich das Wort wieder an Edit Mihály.[6]

Im Jahr 1914 brach der seit langem drohende Weltkrieg aus. Dénes wandte sich an das Ministerium und bot an, dass er und seine Freunde Autos, die von der Kriegsfront zurückkehrten, kostenlos reparieren würden, damit sie in kürzester Zeit wieder an die Front gebracht werden konnten. Sie berichteten dies István Tisza (dem damaligen Premierminister – B.P.), der von der Aufopferung des ungarischen Jungen sehr beeindruckt war und anordnete, dass diese Autoreparaturwerkstatt gebaut werden sollte. Die Idee war gut, und anfangs lief alles sehr gut, das Werk wurde immer größer und hatte sogar einen Kommandanten, Hauptmann Romanics Brankó. Je mehr sich der Krieg ausbreitete, desto schneller expandierte die Werkstatt. Nach und nach gab es so viele Maschinenbauingenieure, dass es weit mehr als reparaturbedürftige Autos gab. Es wurde Platz benötigt. Sie brauchten sogar den Platz von Dénes Mihály, dem Gründer des Ganzen. (…) Jemand schrieb einen Drohbrief an den Hauptmann, und es wurde angenommen, dass der anonyme Brief von dem jungen Dénes geschrieben wurde. Romanics Branko steckte Dénes in ein stränges Militärgefängnis, und wir zu Hause warteten vergeblich darauf, dass er nach Hause kam, ein paar Tage lang wussten wir nichts von ihm. Schließlich schickte er uns – mit Hilfe eines Gefängniswärters – einen geheimen Brief, in dem er uns mitteilte, dass er unschuldig inhaftiert worden sei, dass er keine Decke habe, dass ihm kalt sei und er krank sei und dass er ständig verhört werde. (…) Unser Vater ging mit seinem Verwandten, dem stellvertretenden Polizeichef Eperjessy, zu Romanics Brankos Vorgesetzten, seinem Oberstleutnant, und innerhalb einer Stunde war Dénes zu Hause. (…) Wir waren verzweifelt, als wir Dénes wiedersahen, krank und blass. Er war gezwungen gewesen, sich für einige Wochen in ein Sanatorium zu begeben, um sich von seinem unangenehmen Abenteuer zu erholen.

Projektophon und andere jugendlichen Erfindungen

Dénes Mihály studierte Maschinenbau an der Technischen Universität Budapest und setzte seine Experimente während des Studiums fort, aber er interessierte sich auch für andere Themen, die mit dem Idee des Fernsehens zusammenhängen. Er arbeitete an mehreren Erfindungen gleichzeitig. Im Alter von 23 Jahren meldete er 1917 ein Patent für eine Vorrichtung zur gleichmäßigen Schmierung von Zylindern und Kolben an, das ein Jahr später veröffentlicht wurde.[7] In dieser Zeit machte er mehrere weitere Erfindungen: 1918 meldete er seine Erfindung des magneto-elektrischen Verriegelungskontakts an, für die am 15. November 1920 ein Patent erteilt wurde[8], am gleichen Tag wie für seine Erfindung des Selbststarters für Gasmotoren[9]. Doch all dies schuf er nur nebenbei, da sich seine Aufmerksamkeit – neben dem Feinschliff seines Hauptwerks, den Experimenten am Telehor – schon damals auf das Problem des Tonfilms richtete.

Er war erst 22 Jahre alt, als er am 7. Juni 1916 den ersten acht Meter langen Tonfilm vorstellte, der Ton und Bild auf einem 35-Millimeter-Band festhielt.[10] Die Experimente von Ernst Ruhmer wurden noch während seines Belohnungsurlaubs in Deutschland untersucht. Der deutsche Forscher hatte die Prinzipien der Licht-Ton-Aufzeichnung entwickelt, bei der Schallwellen in elektrische Impulse umgewandelt werden, die dann in Lichtsignale umgewandelt werden. Diese wird dann auf ein lichtempfindliches Material, in diesem Fall den Filmstreifen selbst, aufgezeichnet. Dieses Verfahren wurde später von dem Französen Eugéne Lauste weiterentwickelt, dessen Genialität darin bestand, das aufgenommene Licht gleichzeitig mit der Wiedergabe des Bildes in Schallwellen umzuwandeln. Dies war jedoch nur möglich, wenn das Publikum den Ton über Kopfhörer hören konnte. Dénes Mihály studierte all dies mit Interesse, als er Deutschland besuchte, aber es dauerte Jahre des Experimentierens, bevor er das Verfahren durch die Entwicklung des Tonfilms perfektionierte. Hier wurde der Ton gleichzeitig mit dem Bild auf demselben Filmstreifen geliefert, und die Wiedergabe war gleichzeitig möglich – nur diesmal nicht nur über Kopfhörer, sondern auch hörbar für das gesamte Kinopublikum. Das ist etwas, was noch nie zuvor jemand gemacht hat. Dénes Mihály kündigte seine Erfindung, das Projectophon, im Jahr 1919 an.[11] István Nemeskürty datiert die Ankündigung auf den 30. April 1918.[12] Er zitiert aus der Patentschrift: “Gegenstand der vorliegenden Erfindung ist eine Vorrichtung, die es ermöglicht, bei kinematographischen Aufnahmen gleichzeitig erzeugte Töne aufzuzeichnen und wiederzugeben, und zwar mit Hilfe der optischen Effekte der Töne und durch Aufzeichnung dieser Lichteffekte auf demselben Film, auf dem auch das Bild aufgezeichnet wird.” Leider ist das Anmeldedatum für das Projectophon wenig aussagekräftig, dafür aber die Veröffentlichung umso mehr: Aufgrund der Kriegsumstände wurde dieses Patent erst vier Jahre später, im Jahr 1922, veröffentlicht. Im selben Jahr entwickelten drei deutsche Ingenieure – Hans Vogt, Joseph Massolle und Benedict Engel – das Triergon-Verfahren, das fast dem gleichen Verfahren entsprach, jedoch mit einem breiteren Filmband für Bild und Ton, als Dénes Mihály verwendet hatte, und zwar mit einem 42-Millimeter- statt 35-Millimeter-Band. Ihre Methode war daher weniger wirtschaftlich. Die drei Ingenieure arbeiteten diese Methode zwischen 1919 und 1922 schrittweise aus und begannen im selben Jahr, in dem Mihály seine Methode vollendet hatte. Dies änderte jedoch nichts an der Tatsache, dass die Öffentlichkeit von den Entwicklungen der Deutschen früher erfuhr als von Mihálys Methode. Das ist der Grund, warum die Welt heute sie, und nicht Dénes Mihály als die Väter des Tonfilms betrachtet. Sein deutschsprachiges Buch über den Tonfilm, Der sprechende Film, wurde 1928 veröffentlicht. Obwohl er, wie die Arbeit der drei deutschen Ingenieure zeigt, nicht der einzige war, der auf diesem Gebiet nach Lösungen suchte, wurde die Pionierarbeit des Projectophon von Friedrich von Zglinicki in seinem 1956 erschienenen Buch Der Weg des Films gewürdigt: „Wir müssen das Mihály-Verfahren als ersten Sprechfilm im heutigen Sinne anerkennen”.

All diesem folgten weitere Erfindungen. Ich werde in diesem Beitrag nicht auf die technische Beschreibung aller seiner Erfindungen eingehen. Viele seiner Erfindungen gingen dem Telehor voraus, oder wurde zur gleichen Zeit wie dieser angekündigt, und viele von ihnen waren für ihn weit weniger wichtig als Telehor. Ich versuche dennoch, seine Erfindungen in chronologischer Reihenfolge aufzulisten. Dies ist nur deshalb interessant, weil es einen Einblick in die vielfältigen Aktivitäten von Dénes Mihály gibt. Schauen wir uns an, woran er – parallel zu seinen Experimenten mit Telehor – arbeitete: Sein Patent für eine Vorrichtung zur Anzeige des Verbotszeichen von Eisenbahnsignalen für Züge, die vor dem Signal vorbeifahren, wurde ebenfalls 1918 angemeldet, und – ähnlich dem, was mit Projectophon geschah – mit erheblicher Verzögerung 1922 veröffentlicht.[13] Ein Jahr später wurde 1919 seine Erfindung zur Modifizierung und Synchronisierung von Geräten, die mit Tonrädern betrieben werden, unter dem Titel “Apparat zur Kontrolle der Schwingungszahl von Stimmgabeln und zur Modifizierung oder Synchronisierung von Geräten, die durch sie angetrieben werden” veröffentlicht. Seine nächste Erfindung, der Leistungsmesser für Mühlen[14], ist inzwischen völlig in Vergessenheit geraten.

Das Telehor

Nach einiger Zeit machte es sich Dénes Mihály zur Gewohnheit, seine Erfindungen jedes Jahr an seinem Geburtstag bekannt zu geben. Seinen 25. Geburtstag feierte er mit einer großen Neuheit: Am 7. Juli 1919 stellte er sein Gerät für Fernsehen, nämlich das Telehor vor. Die gepixelten Bilder wurden mit einer Geschwindigkeit von einer Zehntelsekunde an die Empfänger übertragen. Damit schuf er genau die sofortige Bildübermittlung, die Arthur Korn, der Vater des Bildtelegrafen, zuvor als unmöglich bezeichnet hatte. Diese erste Maschine, das antike Telehor, verwendete noch eine Selenzelle und einen Saitenoszillographen. Für die Bildauflösung wurde die Nipkow-Scheibe, diese spiralförmig mit Löcher versehene Scheibe verwendet. Im Grunde entwickelte der deutsche Ingenieur Paul Nipkow das Prinzip der elektronischen Bildauflösung, also die Idee, dass ein Bild in Linien, und innerhalb der Linien, in Punkte zerlegt werden muss, um als elektrisches Signal übertragen werden zu können. Das Licht der Pixel wird in ein elektrisches Signal umgewandelt und – zunächst per Kabel und später über den Äther – vom Sender zum Empfänger übertragen, wo eine Lampe mit unterschiedlicher Helligkeit, je nach Stärke des Signals, die elektronischen Signale wieder in Pixel, dann in Zeilen und schließlich in ein kohärentes Bild umwandelt. Dénes Mihály war nicht der einzige, der die Nipkow-Scheibe verwendete, eine technische Lösung, die die Grundlage für die Experimente anderer Forscher bildete. Im Fall von Mihály reicht diese Experimentierphase bis in die Kriegszeit zurück. In diesem Fall hat sich die Schwester jedoch aktiv für ihren Bruder eingesetzt. Laut ihren Memoiren schrieb Edit Mihály einen Brief an Gyula Spett, Schriftsteller und literarischer Übersetzer, Domherr von Nagyvárad, den sie in ihren Memoiren “unseren Onkel” nennt. Der Piaristenmönch Gyula Spett war ein Verwandter mütterlicherseits.[15]

Wir können uns bei ihm am sichersten fühlen, denn die Wissenschaftler, die die Arbeiten begutachten, müssen zu 100 Prozent zuverlässig sein. Ich schrieb den Brief und erhielt bald eine Antwort. »Wenn ich deinen Brief richtig verstanden habe,« – schrieb mein Onkel, – »hat Dénes ein Fernrohr gebaut« /damals wusste man noch nicht, was elektrische Fernrohre sind, was in der Kriegsführung wichtig ist/. »Schicke es mir einfach zu, oder noch besser, lass mir von Dénes die Beschreibung der Erfindung und die Zeichnungen bringen. Der große Physiker Károly Irén ist gerade hier in Várad, der sich verpflichtet hat, es zu beurteilen. Und dann, wenn es möglich ist, wird Belopotoczky, der Lagerbischof, dieses dem Oberkommando vorlegen. « So ist es geschehen. Dann beglückwünschte Károly Irén den jungen Erfinder, und die drei alten und gelehrten Erzpriester beschlossen, das Projekt im Namen der Kultur und des menschlichen Fortschritts zu unterstützen, auch wenn es Opfer forderte. Generalfeldmarschall Schleyer und Kriegsminister Dr. Generaloberst Stöger-Steiner glaubten an das Vertrauen der alten Wissenschaftler, und halfen einem jungen Husarenfreiwilligen, seine ehrgeizigen Pläne gegen ein ganzes wissenschaftliches Weltbild durchzusetzen. (…) Und am 25. August 1917 meldete er die Patente an, und patentierte das elektrische Fernsehen in der ganzen Welt. Im Ganzen und in Teilen. Das elektrische Fernsehen wurde durch sechsundsiebzig Patente geschützt. (…) In der Zwischenzeit trat er 1917 in das 1. Husarenregiment ein, doch in seiner knappen Freizeit setzte er seine Experimente fort. Nach dem Weltkrieg, boten ihm seine Gönner in Wien, insbesondere Generalfeldmarschall Schleyer, eine Stelle als Chefingenieur in der ungarischen Telefonfabrik an.

Diese etwas unordentlichen und naturgemäß subjektiven Erinnerungen sollten durch die folgenden Fakten ergänzt werden. Wie es in den Memoiren heißt, war er als Soldat in Nagyvárad, wo er auf Empfehlung von Gyula Spett den Prämonstratenser Mönch, Irén Károly (voller Name: Károly Iréneusz József) kennenlernte, einen Lehrer für Physik und Mathematik am Prämonstratenserkolleg von Nagyvárad, der ein Pionier der Funktechnik war[16] – er hatte sogar schon vor Marconi erfolgreich mit seinem drahtlosen Telegrafen in Nagyvárad experimentiert. (Er übermittelte die Signale seines Sonartelegrafen an einen Empfänger auf einer Bergkuppe oberhalb des Lungensanatoriums, etwa zehn Kilometer vom Prämonstratenserkloster in der Stadt Váradszentmárton entfernt – und das im Frühsommer 1895, ein Jahr bevor Marconi seine ähnlich erfolgreichen Experimente bekannt gab.) So fand Dénes Mihály in ihm einen echten intellektuellen Partner. Auf Anraten von Iréneusz Károly, hatte Mihály das Kriegsministerium in Wien um Unterstützung für seine Experimente gebeten. Dort gelang es ihm, Kontakt mit Leopold Schleyer aufzunehmen, der vorschlug, dass das Militärtechnische Komitee des Kriegsministeriums die Entwicklung der Erfindung unterstützen sollte. Der junge Forscher wurde der Telefonfabrik zugewiesen, wo er einen Posten als Chefingenieur und ein unabhängiges Labor erhielt. Deshalb konnte er am 7. Juli 1919 triumphal demonstrieren, wie das Telehor Bilder sofort übermitteln konnte – damals nur Standbilder, aber mit einer Geschwindigkeit von einer Zehntelsekunde im Vergleich zu Arthur Korns Telegraf. Allein die Tatsache, dass es möglich war, Bilder von kleinen Objekten sofort, und ohne Verzögerung vom Sender zum Empfänger zu übertragen, war schon ein Durchbruch an sich. Es gelang ihm, das Bild eines Schraubenziehers zu übertragen, wie er in einem zehn Jahre später veröffentlichten Interview erzählt. [17]

Mihály suchte weiterhin nach Möglichkeiten, auch bewegte Bilder zu übertragen. Das war keine leichte Aufgabe. Die Experimente waren teuer, und Ungarn erlebte die schwierigste Zeit seiner Geschichte. Nach der Weltkrieg, noch vor Trianon, brach die kommunistische Diktatur (die Räterepublik) aus. Es war kein Wunder, dass nicht genügend Mittel zur Verfügung standen für Mihálys Experimentieren. Ganz zu schweigen davon, dass die ersten Ergebnisse des jungen Forschers mit großer Skepsis aufgenommen wurden. Dénes Mihály selbst schreibt darüber in seinem Buch Das Fernsehen und ihr Apparat:[18]

Als erstes ernsthaftes Ergebnis meiner Experimente im Laboratorium der Budapester Telefonfabrik r.t., mit Hilfe und aktiver Unterstützung des Direktors Kornél Neuhold, gelang es mir am 7. Juli 1919 zum ersten Mal, das schwache Bild einfacher Linien, Buchstaben, geometrischer Formen durch optische Hindernisse hindurch elektrisch zu sehen. Die damaligen Bedingungen in Ungarn machten es sehr schwierig, meine Experimente fortzusetzen. Die Revolution, der Kommunismus, aber nicht zuletzt der Unglaube und das Misstrauen gegenüber meiner Erfindung in bestimmten, allzu konservativen Kreisen, machten meine weitere Arbeit unmöglich. Unter diesen zwingenden Umständen nahm ich das erste günstige Angebot aus Deutschland an…

Fotografien der ersten Telehor-Geräte aus dieser Zeit, wurden ebenfalls in der Sammlung des Postmuseums gefunden.

1. Bild: der Telehor-Sender

2. Bild: der Telehor-Empfänger

Ein ungarischer Erfinder in Deutschland

Der junge Wissenschaftler, der bis zu dieser Zeit bereits international anerkannt war, hat immer mehr Angebote aus dem Ausland erhalten. Nachdem die Telefongesellschaft ihm klar gemacht hatte, dass sie seine Experimente – deren Ergebnisse als zweifelhaft angesehen wurden – nicht finanzieren würde, wandte sich Mihály an Deutschland. Er nahm eine Stelle als Oberingenieur bei Schiele und Bruchsaler an und kontaktierte dann die W. A. Hirgfeld Telephon und Telegraphenbau AG wegen einiger seiner Erfindungen. Zu dieser Zeit war er noch häufig in der Heimat. 1922 schrieb er in Pest sein Buch über das Fernsehen, aber erst ein Jahr später, 1923, veröffentlichte er es auf Deutsch in Berlin. Das elektrische Fernsehen und das Telehor[19] hat für Aufsehen gesorgt. (Später veröffentlichte er 1926 eine erweiterte Ausgabe.) Nicht zuletzt deshalb erhielt Dénes Mihály 1924 von der Allgemeinen Elektrizitäts Gesellschaft (AEG) eine Stelle als Chefingenieur und ein gut ausgestattetes Labor. In einem Interview, das 1929 in der ungarischen Zeitung in Prag (Prágai Magyar Hírlap – B.P.) veröffentlicht wurde, berichtet er stolz, dass er in seinem Vertrag festgeschrieben hatte, dass er ins Büro kommen würde, wann immer er wollte. Dies war wichtig für ihn, denn früher, in Ungarn, in der Telefonfabrik – so sagt er – hätten die Manager ihn dafür kritisiert, dass er manchmal zu spät kam, weil er gerne in Ruhe und ungestört experimentierte, meistens nachts, und frühes Aufstehen daher nicht seine Stärke war. Noch wichtiger ist, dass die Bedingungen für die Forschung nun gesichert waren, aber es fehlte immer noch an der finanziellen Unterstützung. Dies wurde durch den Deutschen Paul Kressmann überbrückt. Laut Mihály tauchte Kressman 1928 unerwartet in seinem Büro auf und fragte, ob er Geld brauche. Er stellte ihm einen Scheck über 160.000 Mark aus, als Gegenleistung für ein Viertel der Nettoeinnahmen der von ihm gegründeten Aktiengesellschaft. Mit diesem Kapital gründete Mihály die Telehor AG, und von da an war der unternehmerische Rückhalt für die Erfindung gesichert.

Als Ergebnis der Experimente in Deutschland erwies sich das Jahr 1928 in jeder Hinsicht als bahnbrechend. Im August desselben Jahres wurde auf der Berliner Funkausstellung der Öffentlichkeit eine echte Weltsensation präsentierte: das Telehor – den Fernseher. (Was den Namen betrifft, so ist er weniger wichtig als die Erfindung, aber es ist interessant, dass Mihály selbst den Namen “Telehor” oder “Fernseher” für den am besten geeigneten Namen für seine Erfindung hielt. Und das auch nur, weil das Wort Teleskop, das er für das treffendste hielt, längst für die Optik des Fernrohrs reserviert war. In der ersten Fußnote seines ungarischen Buches erklärt er, dass „Telehor” ein griechisches Wort ist, das “in die Ferne schauen” bedeutet, während das deutsche “Fernseher” oder “Fernschau” die gleiche Bedeutung hat, aber „Television” ist ein falsches Wort, weil die erste Hälfte griechisch und die zweite Hälfte lateinisch ist. Meistens benutzte er in seinen Interviews jedoch einfach das Wort “Fernsehen”.)

Die Funkausstellung in Berlin am 28. August 1928 machte Dénes Mihály weltberühmt. Dies bedeutete für den Forscher nicht nur Anerkennung, sondern auch die Möglichkeit, seine Experimente fortzusetzen. Der Erfolg des Projekts veranlasste die Deutsche Reichspost, weitere Verbesserungen zu unterstützen, und am 8. März 1929 gelang es dem Radiosender Berlin-Witzleben, das erste Bild einer Person zu übertragen, die in einem Raum ohne künstliche Lichtquelle sitzt. Dies war in der Tat der Vorläufer des Fernsehers, im Gegensatz zum alten Telehor, das eigentlich nur ein Bildtelegraf war, wenn auch wesentlich schneller als der Bildtelegraf von Artur Korn. Eine Kopie des “Telehor”, die in Berlin ausgestellt war, ist heute im Deutschen Museum aufbewahrt.

Edit Mihály berichtet über die Bildübertragung mittels Radiowellen:

In der Nacht des 8. März 1929 erlebten Radiohörer in Europa ein seltsames Phänomen, als sie Berlin hörten. Bis dahin unbekannte Geräusche waren zu hören. (…) Dieses wirre Brummen ist eigentlich ein bewegtes Foto in Form eines Geräusches, und zu diesem Zeitpunkt sendet das Studio Berlin-Witzleben die Fernsicht von Dénes Mihály.

Über dieses Nachtexperiment berichtete einer der Pioniere des Rundfunks, der Elektroingenieur Dr. Eugen Nesper – der bereits das Vorwort zu Das elektrische Fernsehen und das Telehor (1923) geschrieben hatte, nachdem er das Buch korrekturgelesen hatte – begeistert. Die Website des Deutschen Fernsehmuseums in Wiesbaden zitiert[20] Nespers 1929 erschienenen und 1954 in Heft 4/5 der Zeitschriftenreihe Fernsehen veröffentlichten Bericht über diesen besonderen Moment in der Geschichte der Fernsehtechnik, den er mit dem Elektroingenieur-Physiker Friedrich Wilhelm Banneitz (ab 1928 Leiter der Abteilung für drahtlose Schnelltelegrafie und Bildübertragung bei der Deutschen Reichspost) teilte.

Ich wurde am Abend des 8. März 1929, kurz nach 23 Uhr, durch einen Anruf von Fritz Banneitz überrascht: ich möchte mich fertig machen, denn er würde mich in etwa zehn Minuten im Auto von meiner Wohnung abholen, da »es ist soweit!« Und tatsächlich hielt bald darauf vor meiner Haustür ein ziemlich klappriges Taxi, in dessen Inneren ich Danneitz (Tippfehler im Original – B.P.) im Schlafrock und mit Filzpantinen an den Füssen, sowie zwei Telehor-Fernsehempfänger mit reichlichem Zubehör entdeckte. Mihály hatte ihn eine halbe Stunde vorher noch aus dem Bett geholt und ihm, zur Belebung seiner Herztätigkeit, reichlich Slivowitz eingeflöst, zugleich mit der Bitte, sich sofort an möglichst verschiedene Stellen in Groß-Berlin den Fernsehempfang anzusehen. Auf meine Frage, wer denn sende, erhielt ich die lakonische Antwort: »Na, Witzleben!« – Darauf ich: »Aber die haben doch noch Programmsendung!« – Banneitz: »Wenn schon, dann werden eben diese Nacht Fernsehbilder gesendet!« (…) Inzwischen ratterte das Taxi in die Gegend von Frohnau. Hier, wie an den anderen von uns später noch aufgesuchten Stellen wurde einer der Telehor-Empfänger rasch klar gemacht und angeschlossen, und dann sahen wir. Der Wahrheit die Ehre: Ja, wir sahen nicht allzuviel, denn abgesehen davon, dass der Frequenzabstand des Mittelwellensender nur 10kHz und somit die Modulations-Bandbreite höchstens 5kHz betragen durfte, und nur bestenfalls 900 Bildpunkte zur Verfügung standen, erschienen die Bilder in rötlichem Flimmerlicht. Ich flüsterte: »Bilder« aber es waren nur auf Glasstreifen gezeichnete Buchstaben und Zeichnungen, allerdings darunter auch Porträts, sowie Gegenstände mit guten Konturen, wie eine sich öffnende und schliessende Zange, die in den Strahlengang gehalten wurden und dergleichen. (…) Die erste drahtlose Fernsehübertragung war in der Nacht vom 8. auf dem 9. März 1929 gestartet worden!

Dies war zweifellos ein großer Durchbruch, auch wenn spätere Entwicklungen Mihálys Methode übertrafen, aber das Prinzip erwies sich für andere Forscher als wichtig. Ganz zu schweigen von der Tatsache, dass diese Jahrzehnte als eine Zeit der Telekommunikationsrevolution in Europa und Amerika angesehen werden können. Zu dieser Zeit experimentierten viele Pioniere des Fernsehens gleichzeitig. Einer von ihnen war der Schotte John Logie Baird, dem es am 6. Juli 1928 ebenfalls gelang, Farbbilder zwischen London und New York zu übertragen. Aus diesem Grund wird er von vielen als der Erfinder des Fernsehens angesehen. Tatsächlich hatte er aber das Buch von Dénes Mihály gelesen, das ihn inspirierte und ihm bei seinen Experimenten half. Er hatte auch eine gute berufliche Beziehung zu Mihály. Unabhängig davon führte er seine eigenen Experimente durch. Zur gleichen Zeit wie Mihály, führte auch Augustus Karolus seine Experimente durch, und 1924 – nach der Veröffentlichung von Mihálys Buch – übertragte er das erste bewegte Bilder mit der Nipkow-Scheibe. Mihály arbeitete sogar mit Karolus zusammen. Man kann also sagen, dass die größten technischen Köpfe der Zeit – die manchmal voneinander lernten, manchmal unabhängig voneinander arbeiteten – räumlich getrennt, aber fast gleichzeitig versuchten, dieselbe Herausforderung zu bewältigen. Edit Mihály, die liebende Schwester, empfand die beruflichen Erfolge der anderen jedoch so, dass sie ihrem Bruder Dénes den Ruhm vorenthielt, den er, und nur er verdiente. Mehrmals in ihren Memoiren bekräftigt die Autorin ihre Überzeugung, dass das Fernsehen nur Dank der Genialität ihres Bruders existiert. Sie bezeichnet alle anderen Erfinder in ihrem Buch als “Nachahmer”. Diese Verbitterung spiegelt sich jedoch nicht im Gesicht von Dénes Mihály auf dem Foto wider, das sich ebenfalls im Postmuseum befindet. Das Foto aus dem Jahr 1929 wurde von Dénes Mihály als Postkarte nach Hause geschickt. Ganz links ist John Logie Baird zu sehen. Der zweite von links auf dem Bild ist Dénes Mihály.

3. Bild: Baird, Schöffer, Mihály, Leithauser, 1929

Erfindungen zur Eisenbahnsicherheit

Was seine Tätigkeit in Deutschland betrifft, lohnt es sich, auf den Tonfilm zurückzukommen, denn in den Memoiren von Edit Mihály lässt sich ein sachlicher Fehler entdecken: Die Veröffentlichung des Buches von Dénes Mihály Der sprechende Film in Deutschland datiert sie auf das Jahr 1927, und nach ihrer Erinnerung wurde Dénes Mihály danach zur AEG eingeladen, wo er seine Karriere als Oberingenieur in der Eisenbahnabteilung begann. Dieser chronologische Fehler ist jedoch nicht so bedeutsam wie Mihálys andere Erfindungen bei der AEG, die für die Eisenbahnsicherheit wichtig waren. Hier gebe ich das Wort wieder an Edit Mihály zurück:[21]

Er schenkte der deutschen Eisenbahn bald drei für den Verkehr bedeutende Erfindungen. Die erste war die Einrichtung zur Zugbeeinflussung auf induktivem Wege. Die Bahnstrecken sind in Blöcke unterteilt, und innerhalb der Blockgrenzen zeigt ein Semaphor an, ob die Straße frei oder gesperrt ist. Vor den Augenbalken sind sogenannte Warnleuchten angebracht. Die ungarische Erfindung besteht aus einer auf der Lokomotive montierten elektrischen Vorrichtung, die ohne mechanische Hilfe mit der an der Warnbake installierten Vorrichtung verbunden ist. Bemerkt der Lokführer eine Störung, oder kann er die Maschine aus Krankheits- oder anderen Gründen nicht bedienen und der Zug passiert den Stellwerkswärter ohne richtig abzubremsen, wird das empfindliche Gerät aktiviert und signalisiert dem nächsten Bahnhof, dessen Fahrdienstleiter dann die notwendigen Vorkehrungen treffen kann. Das Gerät macht jedoch auch dies weitgehend überflüssig, da in einem solchen Fall eine mit dem Gerät verbundene automatische Notbremse einsetzt und die Geschwindigkeit des Fahrzeugs erheblich verlangsamt.

Die zweite Erfindung ist ebenfalls von großer Bedeutung. Bei allen europäischen Eisenbahnen, auch bei den ungarischen, wurde die Abfahrt der Züge zum nächsten Bahnhof durch elektrische Kontakte signalisiert. Die Geräte zeigten jedoch nur an, dass der Zug im Block angekommen war oder ihn verlassen hatte. Aber das war nicht perfekt. Wenn zum Beispiel die hinteren Waggon eines fahrenden Güterzuges sich entkoppelten, hinter dem Zug zurückblieben und auf dem Gleis stehen blieben, wurde dies von den Geräten nicht gemeldet. Der nachfolgende Zug fuhr dann auf die Waggons auf. Mihálys Erfindung verhindert diese Art von Unfällen. Die Lösung liegt in einer so genannten Achszählung. Das Gerät wird neben den isolierten Schienen platziert und zählt dann auf einer lichtempfindlichen Platte genau, wie viele Achsen oder Waggons sie überfahren haben. Und sie überträgt diese Zahl auf fotoelektrischem Wege an die nächste Station. Hier weiß man natürlich schon im Voraus, wie viele Waggons der Zug umfassen soll. Das Gerät meldet dies, und der Bahnhof kann dann rechtzeitig eine Benachrichtigung senden, dass auf diesem Gleis keine Züge gestartet werden sollen.

Die dritte Erfindung befasst sich mit der Verbesserung von automatischen Rangierbahnhöfen. Die deutsche Bahn regelte den Verkehr in verkehrsreichen Gebieten mit Hilfe von automatischen Drehscheiben. Ein Druck auf die Kurven der Drehscheiben genügte, um den Wagenzug auf das gewünschte Gleis zu lenken. Dies wurde durch den so genannten Quecksilber-Kontakt erreicht, der jedoch nicht perfekt war, da bei nassem Wetter im Herbst und Winter der Sand auf der Fahrbahn an den Rädern kleben blieb. Der Sand ist ein Isoliermaterial, und das automatische Kontrollsystem hat nicht funktioniert. Der ungarische Ingenieur hat dies nun mit einem Magnetkontakt in einer Box perfektioniert.

Aber das Jahr 1927 war für Dénes Mihály trotz seines Erfindungsreichtums und seines Ruhms eines der traurigsten Jahre. Es war das Jahr, in dem sein geliebter Vater, Dr. József Mihály, am 15. Mai 1927 starb, und erst bei seiner Beerdigung am 18. Mai 1927 konnte er nach Hause kommen, um auf dem Friedhof an der Kerepesi-Straße Abschied zu nehmen.

Dénes Mihály und Ungarn

Obwohl er die Möglichkeit hatte, das Telehor in Deutschland zu perfektionieren, und hier Weltruhm erlangte, bestand Mihály darauf, das Telehor zuerst in Ungarn einzuführen. Die erste geplante ungarische Demonstration endete jedoch mit Desinteresse. Edit Mihály schreibt dazu:[22]

Am 16. Juni 1928 wurden in Budapest Einladungen verteilt, wonach Dénes Mihály vor der Sektion für Maschinenbau, Industrie und Elektrotechnik des Ungarischen Ingenieur- und Architektenvereins einen Vortrag über elektrisches Fernsehen hielt. Die Sektion hielt am 16. Juni um Mitternacht eine Sitzung ab, auf der Dénes Mihály einen Vortrag hielt. Leider gab es kein Interesse.

Nachdem ihm die Funkausstellung einen Welterfolg beschert hatte und 1929 das Buch Der Apparat der Fernsicht in ungarischer Sprache erschienen war, wurde Dénes Mihály, als er 1930 Ungarn besuchte, auf ganz andere Weise empfangen: Zum ersten Mal konnte er in Ungarn im Hotel Gellért eine sehr erfolgreiche Vorstellung geben. Nachdem die zuvor geplante Präsentation die Regierung nicht interessiert hatte, wurde diese neue Aufführung von umso mehr Würdenträgern besucht. So waren bei dieser Präsentation der Reichsverweser Miklós Horthy und seine Frau sowie die halbe politische und akademische Welt anwesend. Seine Ankunft in Budapest war ein regelrechter Festakt, der allerdings von dem Ärger überschattet wurde, dass der 720 Kilogramm schwere Telehor-Apparat, den er im Zug mitgebracht hatte, in Komárom aufgehalten wurde – glücklicherweise nur vorübergehend. Laut Edit Mihály – und natürlich den Zeitungen – begrüßten am Morgen des 4. April 1930 Polizeibeamte, Pfadfinder, eine Delegation von Schülern des Gymnasiums in der Horánszky-Straße und allerlei Prominenz den heimkehrenden Erfinder am Ostbahnhof. Vor dem Bahnhof wartete eine große Menschenmenge darauf, Mihálys Wagenkolonne zum Hotel Gellért zu eskortieren. Zu diesem Zeitpunkt wartete der Zug, der in Révkomárom aufgehalten worden war, noch immer auf seine Ankunft in Budapest. Am nächsten Nachmittag waren Erzherzog Joseph und seine Gattin bei der Aufführung anwesend, und zur abendlichen Vorstellung betraten der Reichsverweser Miklós Horthy und seine Gattin feierlich den Hauptsaal des Hotels Gellért. Die Presse kündigte die Präsentation bereits im Vorfeld an und lobte den Erfinder, der auch zum Ehrenbürger von Gödöllő ernannt wurde. Doch die liebende Schwester hatte bei der Präsentation eine ungute Vorahnungen. Sie schreibt darüber:[23]

Am nächsten Morgen erinnerte sich die gesamte ungarische Presse einhellig an die Präsentation und lobte Dénes in den höchsten Tönen. (…) Nur eine einzige Zeitung, die »Morgen Zeitung« (Reggeli Újság – B.P), griff Dénes Mihály heftig an. Meine Vermutung an diesem Abend war also nicht unbegründet. Hinter diesem Artikel standen Feinde und Neider. Die gleiche Zeitung griff ihn am 11. April 1930 und am 15. Dezember 1930 an.

Es war kein Zufall, dass Edit Mihály ein ungutes Gefühl bei dieser glanzvollen Veranstaltung hatte, die schon einige Monate zurückliegt. Diese Präsentation am 4. April 1930 ging nicht auf die Initiative von Dénes Mihály zurück. Im Januar desselben Jahres wandte sich die Witwe eines Obersts, Frau Krokovich, an Dénes Mihály. Zuvor war sie gebeten worden, sich im ganzen Land dafür einzusetzen, dass der Nationale Kindertag überall gefeiert werden konnte. Der Kindertag fand jedes Jahr am ersten Sonntag nach dem Jahrestag des Vertrags von Trianon statt und Frau Krokovich wollte dieses Ziel mit allen Mitteln fördern. So wandte sie sich an Dénes Mihály, der zu Besuch in Budapest war, mit der Bitte, das Telehor anlässlich des Kindertages für einen wohltätigen Zweck vorzuführen. Der Erfinder stimmte freudig zu, deshalb organisierte er die Heimreise mit der 720 Kilogramm schweren Maschine und seinen Assistenten, alles auf eigene Kosten. Dazu musste er zunächst die Rechte von der Telehor AG kaufen, einer Firma, die er in Deutschland gegründet hatte. Auch Frau Krokovich war nicht untätig: Sie warb auf Plakaten für die Wohltätigkeitsveranstaltung, Mihálys Präsentation im April und druckte die Einladungen und Eintrittskarten auf eigene Kosten. Die Hauptstadt verlangte von Frau Krokovich sogar 200 Pence für das Aufhängen der Plakate. Die eigentliche Aufregung begann jedoch erst nach dem feierlichen Auftritt des weltberühmten ungarischen Erfinders.

In der Ausgabe vom 10. April 1930[24] in der Zeitung Ungarn (Magyarország – B.P.) wurde eine schockierende Geschichte berichtet, die, wenn auch nicht ganz, so doch größtenteils wörtlich zu zitieren ist:

… das Gastgeberkomitee wurde darauf aufmerksam gemacht, dass das Betrachten des Telegrafen als Veranstaltung gilt und, dass die Veranstaltungssteuer jeden Morgen im Voraus an die Hauptstadt zu entrichten ist. (…) Als Frau Krokowitsch sah, dass diese Kosten die Einnahmen aus den Eintrittsgeldern von fünfzig Pfenning (in Ungarn: fillér – B.P.) und einem Pence (in Ungarn: pengő – B.P.) bei weitem übersteigen würden, so dass nichts für wohltätige Zwecke übrig bliebe, ging sie mit Frau Mihalyn zum Rathaus. Sie erklärten, dass alle Ministerien, die geladenen Gäste, die Presse und die Jugendlichen die Veranstaltungen kostenlos besuchen, und baten die Stadt, die Veranstaltungssteuer im Hinblick auf die Wohltätigkeit zu erlassen. Der Mann im Rathaus antwortete, dass dies nicht in Frage käme, dass sie 250 Pence pro Tag im Voraus zahlen müssten. (…) Im Rathaus wurde ihnen auf ihren Wunsch hin ein Mann zur Verfügung gestellt, der für 15 Pence pro Tag die Buchhaltung und die Steuern erledigte. Am nächsten Tag tauchte der Beamte tatsächlich auf, setzte sich mit Frau Krokovich an einen Tisch und ging die Liste der Ausgaben durch. Das gefiel ihm nicht und er erklärte, dass er das Trinkgeld für den Brunch, die Taxikosten usw. nicht annehmen würde. Er sagte: »Es gibt nur einen einzigen anständigen Punkt darin: die 250 Pence Veranstaltungssteuer, die an die Hauptstadt gezahlt wurden«, und der »Experte« nahm schließlich am Abend die ganze Einnahmen unter der Rubrik Veranstaltungssteuer entgegen. Dennoch wurden die Karten gestern Morgen im Rathaus nicht abgestempelt, weil sie die Veranstaltungssteuer nicht im Voraus bezahlen konnten. Gestern gab es also keine Eintrittskarte, jeder konnte das Telehor kostenlos sehen.

Die Präsentation wurde von der gesamten ungarischen Presse gelobt – mit Ausnahme von Reggeli Újság, die geradezu einen beleidigenden Artikel über Dénes Mihály, über seine angebliche Motivation und den Wert seiner Erfindungen schrieb. Ich konnte in keiner elektronischen Pressedatenbank Exemplare von Reggeli Újság finden, aber die physischen Exemplare befinden sich im Besitz der Széchenyi-Nationalbibliothek. In der Ausgabe vom 7. April 1930 veröffentlichte die Zeitung einen Artikel auf der Titelseite mit der Überschrift Mihály Dénes, Krausz Simon, “Genius Rt”, “Telehor” und andere Erfindungen[25] , dessen Untertitel sich darauf bezieht, dass Mihály nach Ungarn gekommen war, um vor allem Geschäfte mit deutschen Interessen zu machen, und dass ein ungenannter Experte der ungarischen Post sagte, dass der Telehor noch immer nur in der Experimentierphase sei und nicht verwendet werden könne.

Dénes Mihály antwortete auf die Anschuldigungen im ersten beleidigenden Artikel im Reggeli Újság vom Montag, dem 7. April 1930, in der am nächsten Tag erschienenen Ausgabe der Zeitung Ungarn.[26] Auf die Behauptungen in dem beleidigenden Artikel in der Reggeli Újság, dass er das Telehor zu geschäftlichen Zwecken präsentierte, argumentierte Mihály dass allgemein bekannt war, dass er das Gerät auf eigene Kosten nach Budapest gebracht hatte, um für wohltätige Zwecke zu werben. Eine weitere Behauptung des Reggeli Újság ist, dass Telehor nur Standbilder ausstrahlt und diese unscharf sind – obwohl, so antwortet Mihály, jeder bei der Präsentation sehen konnte, dass die Bilder scharf waren. Auf die Behauptung des Reggeli Újság, die Maschinen von Baird und Alexanderson seien viel perfekter, antwortet er in einem Interview in Ungarn:

…die oben genannten Herren haben selbst schriftlich zugegeben, dass mein 1922 veröffentlichtes Buch[27] grundlegend war und, dass es die Basis war, auf der sie ihre Experimente begannen. Dass ihr System perfekter wäre? Es kann nicht annähernd so gut sein, wie das Telehor. Alexanderson, dessen Apparat laut dem Artikel von heute morgen bereits 1927 Farbbilde von Amerika nach Europa übertrug, besuchte die diesjährige Funkausstellung und erklärte den deutschen Postverantwortlichen, dass er mit seinen Experimenten noch nicht die Perfektion von Telehor erreicht habe.

Doch viel später, frei von den Rivalitäten und Vergleichen der Zeit, und nicht zuletzt bewaffnet mit den technischen und historischen Informationen, die der Nachwelt zur Verfügung stehen, bezeichnet Heinz Zemanek im Lexikon der Neuen Deutschen Biografie[28] die mechanische Lösung von Dénes Mihály als Sackgasse, über die die elektronische Lösung schließlich triumphiert hat. Zemanek weist jedoch darauf hin, dass Mihálys beharrliches Experimentieren und seine Lösungen sicherlich bahnbrechend waren.

Steigen und Fallen in Deutschland

Nach seiner Rückkehr nach Berlin entwickelte und patentierte er bald den “Phono-Rad”, mit dem er Bild und Ton synchronisieren konnte und der zur Verbreitung des Tonfilms beitrug. Er entwickelte auch das Telehor weiter, diesmal in Zusammenarbeit mit dem Physiker Ernest Traub. Der Mihály-Traub-Drehspiegel-Empfänger gab nun ein stärker verpixeltes Bild wieder, das auf eine fast gigantische Größe von 2,5 x 3 Metern projiziert werden konnte, während das ursprüngliche Telehor-Bild 4 x 4 Zentimeter groß war und nur mit einer Lupe betrachtet werden konnte. In der Zwischenzeit arbeitete er auch an anderen technischen Lösungen und entwickelte das, was Edit Mihály das Filmgrammophon nannte.

Diese Erfindung ist beim Europäischen Patentamt als Schallplattenfilm eingetragen.[29] Das am 13. November 1933 angemeldete und am 3. Mai 1934 veröffentlichte Patent besteht in der Aufzeichnung von Ton auf endlosen Filmbändern, d.h. auf einer durchgehenden Aufnahmespur, wobei die beiden Enden miteinander verbunden sind. Mihálys Aktionsradius war nicht auf Berlin beschränkt. Ebenfalls in den 1930er Jahren gründete er in London ein Verkaufsbüro für Projektoren und entwickelte das Telehor weiter.

Nach einem seiner Heimatbesuche kehrte er mit einer ungarischen Frau nach Deutschland zurück: 1925 heirateten sie Gizella Halmay von Erdőtelek. Er lebte von da an mit ihr in Berlin-Wilmersdorf. Das Paar hatte keine Kinder. Dénes Mihály forschte seit 1924 hauptsächlich in seiner Berliner Fünf-Zimmer-Wohnung – zwei davon nutzte er als Labor – und in seiner Werkstatt im Haus gegenüber. Das letzte Mal besuchte er Ungarn 1940 anlässlich der Beerdigung seiner Mutter.

Drei Jahre später erreichte die Nachricht von seiner Verhaftung die Familienmitglieder in Ungarn, die verzweifelt Kontakt zu siebenbürgischen Verwandten in Homoródlövéte und Csíkszentkirály aufnahmen, um die szeklerische Herkunft von Dénes Mihály zu beweisen. Dies war notwendig, weil Hitlerdeutschland ihn 1943 vor Gericht gestellt hatte und er, um sein Leben zu retten, zumindest beweisen musste, dass er selbst nicht jüdischer Herkunft war. Dennoch wurde er zu fünf Jahren Haft verurteilt, weil er versuchte, verfolgte Juden zu retten. Das geht aus dem 8-seitigen Prozessprotokoll[30] hervor, in dem das Sondergericht im November 1943 alles über Dénes Mihály beschreibt, wofür er heute vielleicht auch den Gerechter unter den Völkern Ehrentitel erhalten würde, was aber damals als Anklage formuliert wurde.

Laut Anklage – und der Verurteilung, die diese bestätigte – hatte Dénes Mihály sein Unternehmen und seine Forschung weitgehend auf jüdisches Kapital gestützt und jüdische Mitarbeiter beschäftigt, obwohl ihm dies durch die Rassengesetze untersagt war. Er fälschte auch weiterhin in industriellem Maßstab Dokumente, indem er gefälschte Personalausweise, Reisepässe und Lebensmittelkarten für seine jüdischen Kollegen und deren Familien herstellte, um sie vor der Deportation zu schützen. Zu diesem Zweck besorgte er sich sogar mit Hilfe eines Polizisten – der im Gerichtsurteil als Kurzhals bezeichnet wird und während der polizeilichen Ermittlungen auf mysteriöse Weise verstarb – einen falschen Rundstempel, und stellte dann selbst Stempel her. Er stellte Angestelltenbescheinigungen und Urlaubspapiere für Personen aus, die er vor dem Konzentrationslager schützen wollte, teils im Namen seines eigenen Labors, teils im Namen der nicht existierenden “Forschung Anstalt für Fernmeldetechnik”, wobei er einen gefälschten Stempel verwendete. Einige der Dokumente unterzeichnete er mit seinem eigenen Namen, andere mit fiktiven Namen. Das Gericht stützte sich bei seinem Urteil auf die Aussagen der Zeugen Jacob, Altenberg, Glasberg, Spektor und Kloschizky, die nicht vollständig identifiziert wurden, sowie auf eine Vielzahl von Beweisen. Bei einer Hausdurchsuchung am 13. Februar 1943[31] fanden die Ermittler in Mihálys Arbeitszimmer eine Reihe von vorgefertigten Ausweispapieren, halbfertige gefälschte Ausweispapiere und die zu ihrer Herstellung benötigte Ausrüstung – eine Druckerpresse, eine Setzmaschine, einen Schriftsatz, Stempel, Papiere, Fotos, die mit Namen und Geburtsdaten versehen waren. Zeugen sagten aus, dass einige der Papiere bezahlt werden mussten – aus dem Prozessprotokoll geht aber auch hervor, dass Kurzhals zumindest einmal 1.000 Reichsmark verlangte. Da Dénes Mihály auch in anderen Fällen für die Dokumente bezahlt wurde, kann davon ausgegangen werden, dass die Kosten nicht nur in diesem einen Fall bezahlt wurden. Doch selbst das Gericht stellt fest, dass es nicht nachgewiesen werden kann, dass Mihály versucht hat, sich selbst finanzielle Vorteile zu verschaffen, und in der Anklageschrift wird deutlich hervorgehoben, dass alle befragten jüdischen Zeugen, unabhängig voneinander, Dénes Mihály als ihren Retter betrachten. In Anbetracht dessen ist es fast ein Wunder, dass er “nur” zu fünf Jahren Gefängnis verurteilt wurde, denn der ungarische Erfinder hätte in einem Konzentrationslager enden können. Der Grund dafür, dass dies nicht der Fall war, war, dass er – dank der Geburtsurkunden, die er von Szeklers Verwandten erhalten hatte – beweisen konnte, dass seine eigene Herkunft bei seinem Bemühungen zur Rettung der verfolgten jüdischer Menschen keine Rolle spielte.

Nach Angaben von Edit Mihály wurde er zur Verbüßung seiner Haftstrafe in das Zwangsarbeitslager Finsterwalde gebracht. Finsterwalde war eine der Sammelstellen für Häftlinge ausländischer Herkunft, d. h. nicht in Deutschland geborene Häftlinge, die zu einer Haftstrafe verurteilt wurden. Mihály arbeitete bis zum Ende des Krieges bei der Finsterwalder Maschinen GmbH (FIMAG). Obwohl das Ende des Krieges auch das Ende der Gefangenschaft bedeutete, war Mihály für den Rest seines Lebens krank. Dies geht aus dem Bericht von Edit Mihály hervor, die von Gizella Halmay, der Ehefrau von Mihály, von der schlechten Gesundheit seines Bruders erfuhr. Seine bereits bestehende Lungenerkrankung, wegen der er während des Ersten Weltkriegs in einem Sanatorium behandelt worden war, trat in Finsterwalde erneut auf und verschlimmerte sich. Trotzdem arbeitete er bis zu seinem Tod – unter anderem an einer Lesemaschine für Blinde und einem Alphabet für Taubstumme. Sein sich verschlechternder Zustand zwang ihn jedoch 1953 zu einem Krankenhausaufenthalt: Am 25. August wurde er operiert, über die Operation erfährt Edit Mihály jedoch nichts mehr. Doch das Krankenhaus konnte ihm nicht mehr helfen: Vier Tage nach der Operation, und fast auf den Tag genau 25 Jahre nach der weltberühmten Funkausstellung in Berlin, starb er am 29. August 1953 in West-Berlin an einem Lungenleiden. Er ist auf dem Friedhof Berlin-Wilmersdorf unter einem verwitterten Steinkreuz und Efeu begraben.

Bibliografie

Bödők, Zsigmond: Magyar feltalálók a távközlés történetében, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2005.

Dr. Nyári Boldizsárné Mihály Edith: Mihály Dénes emlékezete, Írógéppel írt füzet, Postamúzeum, leltári szám: D21-2019.1.142.1.

Mihály Dénes: A távolbalátás és készüléke, Budapest, Technikai Újdonságok Kiadása, 1929. Elektronikus elérhetőség: http://www.telehor.c3.hu/mihaly/telehor/index.html

Mihály Dénes: Az automobil, teherautó, motorkerékpár. Szerkezete, kezelése, vezetése, gyakorlati tanácsok, hatósági rendeletek, soffőrvizsgálat stb, 4. bővített kiadás, 1926.

Mihaly, Dionys von: Das elektrische Fernsehen und das Telehor, Berlin, Verlag von M. Krayn, 1923.

Nemeskürty István: A hangosfilm magyar feltalálója, Budapest, Magvető Kiadó, 1986.

Tihanyi Attila: Mihály Dénes munkássága. Elektronikus elérhetőség: http://users.itk.ppke.hu/~tihanyia/bevezet/Mihaly%20Denes.pdf

Zemanek, Heinz: Mihaly, Denes v., in Otto zu Stolberg-Wernigerode: Neue deutsche Biographie, Bd.: 17, Berlin, Melander – Moller, 1994, 489–490. https://daten.digitale-sammlungen.de/0001/bsb00016335/images/index.html?id=00016335&groesser=&fip=ewqxseayayztseayaewqfsdrwxdsyd&no=5&seite=505

Quellen

Hauptstädtische Archiv Budapest – Budapest Főváros Levéltára, VII.12.b-1922-32852

Ungarische Nationalbibliothek – Országos Széchenyi Könyvtár

Postmuseum – Postamúzeum

Elektronische Quellen

Nationales Amt für geistiges Eigentum – Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala

https://www.sztnh.gov.hu/hu/magyar-feltalalok-es-talalmanyaik/mihaly-denes

Europäisches Patentamt

https://worldwide.espacenet.com/patent/search/family/010325749/publication/GB409609A?q=denes%20mihaly

dr. Horváth Cirill (szerk.): A budapeti VIII. kerületi községi főreáliskola negyvenedik évi értesítője. 1911-1912., Budapest, Budapet Székesfőváros Házinyomdája, 1912,

https://library.hungaricana.hu/hu/view/Budapest_B702_8kerForeal_B742_1911/?query=%22Mih%C3%A1ly%2BD%C3%A9nes%22&pg=77&layout=s

Prágai Magyar Hírlap, 1929. 09.24., 8. évf. 2142. sz. Prágai Magyar Hírlap, VIII. évf., 217. szám, 1929. szeptember 24.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/PragaiMagyarHirlap_1929_09/?query=%22Mih%C3%A1ly%2BD%C3%A9nes%22&pg=265&layout=s

Magyarország, 37. évf. 80. szám, 1930. április 8., https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Magyarorszag_1930_04/?query=Rettenetesen%20csod%C3%A1lkozik&pg=95&layout=s

Magyarország, XXXVII. 37. évf. 82. szám, 1930. április 10.

https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Magyarorszag_1930_04/?query=Mih%C3%A1ly%20D%C3%A9nes&pg=125&layout=s

Ein Rückblick auf 50 Jahre Fernsehen, Deutsches Fernsehmuseum (1) professionell. http://www.fernsehmuseum.info/1929-1979-50-jahre.html

Beschreibung und Quelle der Bilder

  1. der Telehor-Sender – Postmuseum
  2. der Telehor-Empfänger – Postmuseum
  3. Baird, Schöffer, Mihály, Leithauser, 1929 – Postmuseum

Verweise

  1. Dr. Nyári Boldizsárné Mihály Edith: Mihály Dénes emlékezete, Maschinengeschriebenes Heft. Postmuseum, Inventarnummer: D21-2019.1.142.1., 10.
  2. Variety No: 57962. Elektronisch verfügbare Datenbank auf der Website des Nationalen Amtes für geistiges Eigentum (nachstehend: NIPO). https://www.sztnh.gov.hu/hu/magyar-feltalalok-es-talalmanyaik/mihaly-denes (letzter Zugriff: 12. Marsch 2022)
  3. Mihály Dénes: Az automobil, teherautó, motorkerékpár. Szerkezete, kezelése, vezetése, gyakorlati tanácsok, hatósági rendeletek, soffőrvizsgálat stb, 4. bővített kiadás, 1926.
  4. Tihanyi Attila: Mihály Dénes munkássága, http://users.itk.ppke.hu/~tihanyia/bevezet/Mihaly%20Denes.pdf. (letzter Zugriff: 12. Marsch 2022)
  5. dr. Horváth Cirill (szerk.): A budapeti VIII. kerületi községi főreáliskola negyvenedik évi értesítője. 1911-1912., Budapest, Budapet Székesfőváros Házinyomdája, 1912, https://library.hungaricana.hu/hu/view/Budapest_B702_8kerForeal_B742_1911/?query=%22Mih%C3%A1ly%2BD%C3%A9nes%22&pg=77&layout=s (letzter Zugriff: 29. Juli 2020)
  6. Nyári: Mihály Dénes emlékezete, 17–18.
  7. SZTNH-Registrierungsnummer: 73301.
  8. SZTNH-Registrierungsnummer: 78072.
  9. SZTNH-Registrierungsnummer: 78074.
  10. Nemeskürty István: A hangosfilm magyar feltalálója, Budapest, Magvető Kiadó, 1986, 577.
  11. SZTNH-Registrierungsnummer: 79584.
  12. Nemeskürty: A hangosfilm magyar feltalálója, 576.
  13. SZTNH-Registrierungsnummer: 80511.
  14. SZTNH-Registrierungsnummer: 82046.
  15. Nyári: Mihály Dénes emlékezete, 16–17.
  16. Bödők, Zsigmond: Magyar feltalálók a távközlés történetében, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2005, 38.
  17. Prágai Magyar Hírlap, Vol. VIII., No. 217., 24. September 1929, 6. https://library.hungaricana.hu/hu/view/PragaiMagyarHirlap_1929_09/?query=%22Mih%C3%A1ly%2BD%C3%A9nes%22&pg=265&layout=s (letzter Zugriff: 29. Juli. 2020)
  18. Mihály Dénes: A távolbalátás és készüléke, Budapest, Technikai Újdonságok Kiadása, 1929, http://www.telehor.c3.hu/mihaly/telehor/index.html (letzter Zugriff: 19. Juli 2020)
  19. Dionys von Mihaly: Das elektrische Fernsehen und das Telehor, Berlin, Verlag von M. Krayn, 1923.
  20. Ein Rückblick auf 50 Jahre Fernsehen, Deutsches Fernsehmuseum (1) professionell. http://www.fernsehmuseum.info/1929-1979-50-jahre.html (letzter Zugriff: 20. Marsch 2022)
  21. Nyári: Mihály Dénes emlékezete, 23–24.
  22. Ebd., 26.
  23. Ebd., 48.
  24. Magyarország, Vol. XXXVII., Nr. 82., 10. April 1930 https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Magyarorszag_1930_04/?query=Mih%C3%A1ly%20D%C3%A9nes&pg=125&layout=s (letzter Zugriff: 20. Marsch 2022.)
  25. Reggeli Újság, 7. April 1930, Bd. II Nr. 16, OSZK, Sammlung von Zeitungen und Zeitschriften, Referenz: FM3/5933.
  26. Mihály ist sehr überrascht über die gegen ihn und das Telehor vorgebrachten Einwände”, Magyarország, Vol. XXXVII., Nr. 80., 8. April 1930, 1–2. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Magyarorszag_1930_04/?query=Rettenetesen%20csod%C3%A1lkozik&pg=95&layout=s (letzter Zugriff: 20. Marsch 2022)
  27. Das Jahr der Veröffentlichung ist eigentlich 1923 – B.P.
  28. Heinz Zemanek: Mihaly, Denes v., in Otto zu Stolberg-Wernigerode: Neue deutsche Biographie, Bd.: 17, Berlin, Melander – Moller, 489–490. https://daten.digitale-sammlungen.de/0001/bsb00016335/images/index.html?id=00016335&groesser=&fip=ewqxseayayztseayaewqfsdrwxdsyd&no=5&seite=505 (letzter Zugriff: 20. Marsch 2022)
  29. Registrierungsnummer: GB409609A-1934-05-03 https://worldwide.espacenet.com/patent/search/family/010325749/publication/GB409609A?q=denes%20mihaly (letzter Zugriff: 20. Marsch 2022)
  30. Postmuseum, D.21-2019.1.134.
  31. Anmerkung: Im Gerichtsdokument ist der 13. Februar angegeben, in Edit Mihálys Erinnerung jedoch der 12. Februar. B.P.

Kiss-Mikó Nikoletta: Várjobbágyságtól a köznemességig: A Rádayak eredettörténete

Bevezetés

A rádai Ráday család nevétől a magyar irodalom, a magyar műveltség fejlődése,[1] valamint a Dunamelléki Református Egyházkerület kulturális Gyűjteménye egyaránt elválaszthatatlan. Ahogy a Széchenyi famíliáét a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia, ugyanúgy jelképezi a magyarországi protestantizmus történetében a Rádayakét a családi értékből később nemzetivé vált Gyűjteményük.[2] A 18. században mind a magyar politikai, mind a kulturális életben meghatározó szerepet betöltő, előbb köznemesi, majd az arisztokrácia soraiba bekerülő Ráday család eredete azonban bizonytalan.[3] Éppen ezért igen kevés mű dolgozza fel e família származásának történetét. A 18–19. század fordulóján megjelent nagy genealógiai írások mindegyike „mitikus ősöket” rendelt a Rádayak gyökereihez.[4] A 20. század végén kiadott munkák viszont már tényekre alapozva kutatták a család származását.[5] Jelen értekezésben ezekre az újabb kutatásokra hagyatkozva vizsgáljuk meg a Ráday család őseinek történetét, illetve, hogy a família egyes tagjainak a birtokviszonyai a különböző korszakokban miként változtak földrajzilag, s mennyiségileg egyaránt. Igyekszünk továbbá bemutatni református gyökereiket, családi kapcsolataikat, s hogy ezek miként befolyásolták birtokszerző tevékenységüket.

A família hagyományait bizonyító adatokat, valamint dokumentumokat a 18. század második felében Ráday I. Gedeon gyűjtötte össze, s alkotta meg segítségükkel családja eredetének vázlatát.[6] Ezeket az iratokat használta fel Kazinczy Ferenc A Rádayak című műve megírásakor,[7] s később ezt vették alapul a családtörténeti munkák is.[8] Eszerint a Ráday család a Ratold (vagy Rátold/Rátót)[9] nemzetségből (genus Ratold) származott. A 11. század végén, Könyves Kálmán uralkodásának idején a Nápolyi Királyság Apulia tartományának Caserta városából (ma: Caserta, Olaszország) érkezett ugyanis Ratold és Olivér a Magyar Királyság területére, ahol megalapították az idővel több ágra oszlott Ratold nemzetséget. Egy 1348. évi, Dobos helység beiktatásáról szóló oklevél[10] szerint ebből a nemzetségből származott Rádai I. Balázs, akinek fia, Jakab 1348-ban élt.[11]

Ezt, a családi hagyományokra épülő megállapítást Wertner Mór és Karácsonyi János, a 19. század neves nemzetségkutatói, bár némi fenntartással, de elfogadta,[12] Négyesy László azonban elutasította.[13] Vajay Szabolcs sem ért egyet a Rádayak Ratold nemből való eredetével, feltételezése szerint a család ősei a középkori Pest vármegye várjobbágyai közül emelkedtek az Aranybullának köszönhetően létrejött új társadalomba. Családfájuk ezért vélhetően az 1222-ben bekövetkezett reformban gyökerezik, annak ellenére, hogy első említésük csak III. András uralkodásának idejéről, egy 1295/96-ból származó oklevélben található. Ebben szerepel Benedictus et Gregorius filii Rada, akik feltételezhetően 1260 táján éltek. Ugyanebben az okmányban olvasható – a rokonsági fok megjelölése nélkül –, Thomas comes de Rada senex és Brictius de Rada, ami azt bizonyítja, hogy a családnak ekkor már több felnőtt férfi tagja volt.[14]

Vajay szerint továbbá a család központja a hódoltság idején elpusztult, Pest vármegyei Ráda települése volt, Alsónémedi és Bugyi mai határában. Emlékét a Rádapuszta és a Rádai szőlő helyrajzi megjelölések máig őrzik. Az egykori község valószínűsíthetően alapítójáról kapta a nevét, aki hogyha feltételezzük, hogy egy 1222 körül élt várjobbágy volt, akkor nagyapja lehetett a 1295/96-ban említett Benedek és Gergely apjának. Az ő utódaikat azonban három-négy nemzedéken túl már nem lehet követni, mivel a török hódoltság alatt az okiratok jelentős része megsemmisült. Éppen ezért nem kapcsolható hozzájuk a szintén 1290 körül élt Blasius de Rada sem, akiről azonban feltételezhető, hogy szintén az 1222-ben köznemesség soraiba emelkedő Ráda várjobbágy utóda.[15]

IV. 1. kép A Vajay Szabolcs által közzétett Ráda 13. századi leszármazottait bemutató tábla[16]

Kezdetben a Rádai család a 14. század közepére egységesülő köznemesség alsó rétegébe, az egy faluval (vagy falurésszel) rendelkező kisnemességhez tartozott. Ám társadalmi presztízsük már ekkor megmutatkozott, Ráda fia Benedek fia István 1322-ben ugyanis Pest vármegyében ugyanis a megyei járások élén álló szolgabírói tisztséget viselt. Mivel azonban korábban itt a királyi szervienseké volt a vezető szerep, feltételezhető, hogy István egy olyan várjobbágy volt, akit a szerviensek közé emeltek, s akit az uralkodó ezzel egyidőben birtokával együtt – Rádával, vagy a földdel, melyen a falu később létrejött – felmentett szolgálatai alól.[17]

István 1341-ben örökösök nélkül, kegyvesztetten halt meg. Rádai birtokrészeit ezért I. Károly Kuluz fia, Kuluz mester udvari ifjúnak adományozta.[18] István kegyvesztésének körülményeiről semmit sem tudnunk meg az 1341. május 6-án kelt oklevélből, annyi azonban bizonyos, hogy a Rádayak ősi birtokának egy része így kikerült a família kezéből. A proskripció csak Istvánra vonatkozott, az 1350–1360-as évekből származó okiratokban előforduló családtagok szinte kivétel nélkül mind homo regiusok voltak, akik főként nemesség igazolások, valamint birtokba iktatások során működtek közre. Közéjük tartozott az a Rádai Balázs fia Jakab is – nem mellesleg Rádai I. Balázst tartotta számon a Ráday család az első ismert őseként –, akit az oklevelek először 1368-ban említenek. Bár Nagy Iván, s nyomán a többi genealógiai, illetve Rádayakkal foglalkozó mű Jakab első megjelenését egy 1348-ban keletkezett oklevélhez köti, ez a családi levéltárban nem lelhető fel.[19] Az elérhető források közül csak egy húsz évvel későbbi, 1368-as okiratban szerepel a neve, mint homo regius.[20] Az mindenesetre tény, hogy a Ráday család őseinek első képviselőjét, a 14. század első felében élt Balázst források hiányában lehetetlen közvetlenül a korábban ismertetett Ráda várjobbágy utódaihoz kapcsolni.[21]

A Rádayak rádai birtokállományáról a rendelkezésünkre álló korai források csak nagyon keveset árulnak el. Mivel nem rendelkezünk pontos adatokkal Ráda várjobbágy leszármazottjait illetően, így nem tudjuk meghatározni azt sem, hogy a 14. század közepén élt István kegyvesztettsége miatt mekkora földterület került ki a Rádai család István ágának kezéből. 1399-ből ismerünk egy Rádai Pál fia Jakab fia János lányát, Erzsébetet, akinek rádai örökölt birtokrészéről találunk információkat okiratokban, ő azonban teljes bizonyossággal nem kapcsolható össze a szintén a 13. század második felében élt Rádával.[22] 1399-ben ugyanis Rádai Erzsébet 12 márkáért (48 aranyforintért) zálogba adta Herbordhazai Miklós fiának, Jánosnak a rádai plébánia hetedrészét, egy jobbágytelket, melyen saját maga lakik, valamint egy elhagyatott jobbágy sessiot, egy ekényi földet (~ 120–150 hold), negyven kaszás rétet (~20–40 hold) és ötven királyi mérték hossznyi földet.[23] Az oklevél hátoldalán található 17. századi feljegyzés („Zalogos lewel az Radaiake uolt attiank fia ezek az radaiak nekünk.”) azonban bizonyítja, hogy ez az ág rokonságban állt a korábban már említett Rádai Jakabbal.[24]

IV. 2 kép A Kovács Krisztián által közzétett, 13–15. századi Rádai-ágakat bemutató tábla[25]

A fellelhető forrásokkal Rádai Mihályt és fiát, Damjánt sem tudjuk egyértelműen a fentebb említett Ráda leszármazottjaihoz kötni. Egy 1426-ban kelt oklevél szerint ugyanis egy Rádai Damján fiaival, Jánossal és Benedekkel rádai nemesi telkét, tizennégy királyi öl hossznyi földdel és minden tartozékával a Wanon élő Széki Bálintnak és fiainak elzálogosította negyven évre 100 aranyforintért cserébe.[26] 1430-ban továbbá a Rádán lévő curiájukat és fele birtokukat is zálogba adták ötven évre negyven aranyforintért Szentfalvai Lászlónak és rokonainak.[27] Ezt később Damján rokona, Rádai Balázs és gyermekei, Gergely és Mihály vették zálogba, s adták bérbe 1479-ben. Ezután, valószínűsíthetően az így szerzett pénzből, Erdélybe költöztek, s ezzel megalapították a família erdélyi ágát.[28]

A ránk maradt dokumentumokból arra következtethetünk, hogy a 15. század végéig a Rádai család csak a rádai birtok felett rendelkezett, melyből azonban a különféle zálogosítások, illetve eladományozások miatt egyre nagyobb rész kerülhetett ki az irányításuk alól. Annyi bizonyos, hogy a 15. század második felében Rádai Balázs ága lett a família kezében megmaradt rádai birtokrész legfőbb – ha nem kizárólagos – tulajdonosa, amelynek egy részét később ideiglenesen elzálogosították.[29]

Egyelőre nem ismerünk olyan iratot, amelyből részletesebben megismerhetnénk a Rádayak birtokügyeit a 15–16. század fordulóján. A 17. század első felében élt Rádai I. András iratai között ugyan megtalálható egy jegyzet, amely 16. századi adatokat rögzít, ez azonban csupán a Rádai Bálint által Martonvásári Marton Jánosnak és fiainak 1522-ben eladott jószágokról szól.[30] Így tehát a 16. század elején a következők voltak a Rádai család birtokában: Solt vármegyében Kápolna, Csalka (ma: Csóka puszta), Jánoshalma, Daj possessio, Virágosberek, Galya, Katol (ma: Kátó puszta), Vidatelek és Boltelke; Pest vármegyében Délegyháza és Peresrét.[31] Valószínűsíthető, hogy a zálogösszegeket a família egyes tagjai további birtokok vásárlására fordították. A család a birtokügyleteinek, valamint kiváló házassági stratégiájának köszönhetően a 16. századra a kisnemesség soraiból fokozatosan a köznemesség felsőbb rétegébe emelkedett.[32]

IV. 1. térkép A Ráday család birtokai a 16. században[33]

A Ráday család 16. századi birtokainak ismert (körrel jelzett), valamint feltételezett (négyszöggel jelzett) elhelyezkedése (Balla Antal által készített 1811-es térképrészlet).

A Ráday család fentebb említett felmenőinek házastársairól, s így házasodási szokásaikról viszonylag kevés forrás maradt ránk. Ezekből azonban megtudhatjuk, hogy a 15. század második felétől a 16. század közepéig inkább keleti irányba, utána pedig észak felé terjeszkedtek.[34] Az első feleség, akit név szerint is ismerünk, a 15. század második felében élt Rádai Balázs fiának, Gergelynek neje, Inárcsi Farkas Ilona,[35] tehát a Rádával szomszédos Inárcs faluból származott. Ilona őseit, akik szintén a várjobbágyok alsó rétegéhez tartoztak, V. István – ekkor még iunior rexként – 1263-ban a „tisztes jobbágyok” közé emelte, 1275-ben pedig IV. Lászlótól nemeslevelet, s Inárcsra vonatkozóan adománylevelet kaptak.[36] Az Inárcsiakat egyébként szintén illették időnként a rádai előnévvel,[37] amiből arra következtethetünk, hogy ők is rendelkeztek rádai birtokokkal. Így tehát a két család közvetlen kapcsolatban állhatott egymással már a nevezett frigy előtt is.[38]

Rádai Gergely fiának, Bálintnak házassága szintén a család kapcsolatainak bővülését mutatja. Az ő felesége, az Inárcs keleti szomszédságában található Csévről (ma: Csévharaszt) származó Csévi Balázs lánya, Margit volt.[39] Balázs neve ugyan 1467-től több oklevélben is olvasható, családjáról azonban semmilyen más adattal nem szolgálnak ezek az okiratok.[40] Feltételezhető viszont, hogy ők is várjobbágyokból lett kisnemesi család voltak. Velük ellentétben a 16. század közepén élt Rádai Bálint fia, István már a szomszédos településről választott magának feleséget, hiszen neje Újszászi Lőrinc lánya, Ilona volt, akinek első ismert őse egy 1400-as évek elején élt jász szálláskapitány volt. Ők Újszászon, illetve a szomszédos Szarvas faluban rendelkeztek birtokokkal.[41]

Mindenképpen említést kell tennünk Rádai Bálint másik fiáról,[42] Mátéról is, aki II. Lajos uralkodása alatt Dévény, míg I. Ferdinánd uralkodása alatt Babócsa várkapitánya volt,[43] s aki utóbb alországbíró is lett.[44] Máténak vitézsége, s egyéb érdemei miatt[45] 1552. április 4-én I. Ferdinánd címerbővítési jogot adományozott. Az ősi Ráday címerhez – hasított pajzson vörös mezőben, zöld alapon egy balra fordult ágaskodó egyszarvú mellső lábaiban liliomot tart – hozzákapcsoltak egy új részt, melyen kék mezőben, zöld alapon egy hársfa törzse látható, amelynek egyetlen még zöldellő ágán egy felrepülni készülő ezüst galamb ül csőrében egy ágat tartva,[46] fölötte a jobb sarokban egy negyedhold, míg a bal sarokban egy csillag látható. Az egyesített címer alatt e hexameteres felirat található: „Prisca haec Rgáda tenet” – az egyszarvú alatt, „nova dat rex arma fideli” – a hársfa alatt.[47] Feltételezhetően az így létrejövő új címer szolgáltatta a bizonyítékot, amely miatt a Rádayak családi hagyománya a Ratold nemzetségtől származtatta magát.

Arról nem maradt fent pontos adat, hogy a Rádayak mikor hagyták el az oszmán hódítás miatt ősi birtokukat. Az 1546-os, első török összeírásban Ráda nem szerepel. Ebből arra következtethetünk, hogy már ekkor teljesen elhagyott volt. Ráda preadium először 1559-ben került be a török defterek nyilvántartásába, s a következőt írták róla: „elhagyott és senki birtokában nem lévén”. Ezzel magyarázható, hogy a fentebb említett Rádai István fia, I. Gáspár, az oszmánok elől északra húzódva, Heves vármegyében telepedett le. Itt ismerkedhetett meg későbbi feleségével, Bay Ignác lányával, Klárával.[48]

Ez a házasság nagy mértékben befolyásolta a Ráday család birtokainak földrajzi elhelyezkedését is. A Bay Klárával kötött frigynek köszönhetően ugyanis a nógrádi, Ipoly menti területekre is kiterjesztették befolyásukat.[49] Ez a térség egészen a 18. század közepéig meghatározó jelentőségű volt a família számára, bár a nógrádi birtokokból származó javakat I. Gáspár már nem élvezhette sokáig, mivel 1596-ban „néhai”-ként említik a források. Utódai nem mellékesen Heves vármegyéből Nógrádba helyezték át a székhelyüket.[50]

1596-ban I. Rudolf Ráday I. Gáspár fiainak, Istvánnak, Jánosnak, I. Andrásnak és Sándornak adományozta a ludányi ősi birtokrész egészét, az ottani, valamint a szomszédos halászi nemesi curiával, illetve Luczin (ma: Lucfalva) deserta possessio felével együtt.[51] Közülük I. András volt az, aki a Ráday nevet tovább vitte, s megteremtette a családi vagyon alapját azzal, hogy újabb területeket csatolt a már meglévő birtokállományhoz.[52] A Rádayak korabeli társadalmi megbecsülését mutatja egyébként, hogy Ráday I. András többször viselt megyei – leginkább alispáni és esküdt ülnöki – tisztségeket.[53]

A Ráday család gazdasági létalapját biztosító birtokállományt főként a Nógrád, valamint Pest-Pilis-Solt vármegyei földterületekből tevődött össze, melyek közül sok térség generációkon keresztül a família tulajdonában volt. Sok 17. században szerzett birtoktest irányítását még a 19. században is kezükben tartották. András birtokszerzéseiről viszonylag sok korabeli forrással rendelkezünk, így könnyen rekonstruálni tudjuk birtokait.[54] 1616-ban, az apai örökség mellett a kezében tartotta a Pest vármegyei Félegyháza, Iklad, Györgye (ma: Tápiógyörgye), Szele (ma: Tápiószele) praediumokat. 1626-ban megszerezte továbbá a Nógrád vármegyei Csécse és a Heves vármegyei Apc, Nagyréde, Csány, Méra (ma: Tarnaméra) possessiókat és Fogacs praediumot. 1627-ben birtokában volt – a már említetteken túl – a Pest vármegyei Ráda, Csév (ma: Csévharaszt), Vasad, Nyáregyháza, Tete (ma: Tetepuszta), Leb, valamint a Solt megyei Karnicza, Szentdemeter, Berencske, Cebe, és Harka praediumok, 1628-ban kapott egy lakott jobbágytelket Szurdokpüspökiben, valamint Galábocs (ma: Glabušovce, Szlovákia) egyik birtokosa lett, az 1630–1640-es években pedig Gömör és Hont vármegyei területeket is szerzett.[55]

I. András 1655-ös halála után, az első feleségétől, Madách Zsófiától született gyerekei, II. András, II. Gáspár és Ilona, illetve második neje, Libercsey Erzsébet lettek az örökösei. 1656. február 7-én, a szécsényi praesidiumban került sor a hagyaték elosztására. Az osztálylevélből megtudhatjuk, hogy a Rádayak birtokállománya a 17. század közepén észak-déli kiterjedést mutatott, s elsősorban Nógrád és Heves vármegyéknek az Ipoly és a Zagyva folyók menti, valamint Pest-Pilis-Solt vármegyei területeken húzódott.[56] 1662-ben Ráday II. András is elhunyt, így az ő örökségéül szolgáló birtokrészek két testvére kezébe kerültek.[57]

IV. 2. térkép Ráday birtokok a 17. század közepén[58]

A képen térkép látható Automatikusan generált leírás

1. Zólyom 2. Alsónyék 3. Csehi 4. Galábocs 5. [Ipoly]Vece 6. Szécsény 7. Halászi 8. Alsóludány 9. Felsőludány 10. Herencsény 11. Lucin 12. Csécse 13. Szurdokpüspöki 14. Apc 15. Nagyréde 16. Bay puszta 17. Iklad 18. Básztil/Vasztil 19. Szent László 20. Sár/Szaár 21. Alsó-, Felső Tabajd 22. Fogacs puszta 23. Ráda 24. Leb 25. Farkasd 26. Tete 27. [Tápió]Györgye 28. [Új]Hartyán 29. Csév 30. Nyáregyháza 31. Félegyháza 32. [Duna]Haraszti 33. Baracs 34. Kisharta 35. Harka 36. Vasad

Ráday I. András másik fia, II. Gáspár apjához hasonlóan politikai és katonai nevelést egyaránt kapott. Kapcsolatainak köszönhetően viszonylag fiatalon nagy tekintélyre tett szert, hiszen Nógrád vármegye nemessége a IV. Ferdinándot koronázó országgyűlésre őt küldte követül.[59] Emellett rövidebb időre többször is vállalt ugyan alispáni és megyei pénztárnoki címet is, mégis leginkább birtokai gazdálkodásával foglalkozott.[60] Libercsey Mihály lányával, Rozinával kötött házasságából született az a Ráday I. Pál,[61] aki később neves magyar költő, híres diplomata, II. Rákóczi Ferenc titkára, s a Kancellária igazgatója volt.[62]

Néhány mondatban még mindenképpen érdemes kitérnünk arra, hogy bár a família a református egyház számára meghatározó jelentőségű volt a 18. századtól, protestáns gyökereiről szinte semmit nem tudunk. Ugyanis sem írásos formában, sem a családi hagyományból nem maradt fenn még közvetett forrás sem. Ha azonban megvizsgáljuk I. István utódainak párválasztásait, megfigyelhetjük, hogy a 17. századtól kezdve kivétel nélkül mind evangélikus felekezethez tartozó, köznemesi családokból származó nőket vettek feleségül. A Rádayak Nógrád vármegyei megjelenésük után a megye jelentősebb famíliáival igyekeztek kapcsolatba kerülni. Itt még a 17. század elején is evangélikus vallású volt a nemesség egésze, így – az ekkor egyébként már – református Rádayak feleségei továbbra is lutheránus vallásúak voltak. Megfigyelhető tehát, hogy a család házasodási stratégiája a birtokstruktúra változása mellett, a família vallásos irányultságát is jelentősen meghatározta.[63]

Bibliográfia

Levéltári Források

A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára (=DERL, Budapest)

A Ráday család levéltára 1204-1936. DERL C/64.

DERL C/64-2c 62/12 – „Ráday Jozsag Pesth és Solth vár[me]gyékben a kikeresésre”.

Feldolgozások

Bakács István: Iratok Pest megye történetéhez. Oklevélregeszták, 10021437. (Pest Megye Multjából 5.), Budapest, Pest Megyei Levéltár, 1982.

Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei 10021599-ig, Budapest, A Vallás- és Közoktatási Minisztérium támogatásával kiadja a Szerző, 1938.

Benda Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai I. 17031706, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955.

Benkó Imre: Az Inárcsi Farkas család története, Nagykőrös, 1903.

Borosy András: Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűlési iratainak regesztái. Igazságszolgáltatási iratok I. 1589–1660, (Pest Megyei Levéltári Füzetek 27.), Budapest, Pest Megyei Levéltár, 1998.

Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, 3. kötet. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1897.

Csapó Csaba: Életrajz és mentalitás: Ráday Gedeon elfelejtett élete, Aetas. XVII. évf. 2002/2–3., 55–83.

Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig, 3/1. kötet. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1901.

Kazinczy Ferenc: A Rádayak. Felső Magyar-Országi Minerva 3. 1827/6. 1225–1233.

Kempelen Béla: Magyar nemes családok. 9. kötet. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1915.

Kovács Krisztián: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája. in Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2012. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XXXVI., Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2013, 121–139.

Kovács Krisztián: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XL. – Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére, Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum 2017, 36–55.

Kovács Krisztián: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, in Lator László (szerk.): Sorsok és missziók a politikai változások tükrében, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, 2018, 9–30.

Ladányi Sándor: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti Intézete. 1997.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal. IX. kötet, Pest, Kiadja Ráth Mór, 1862.

Négyesy László: Rádai Ráday Pál munkái, Budapest, Franklin Társulat, 1889.

Rácz Viktor: Adatok a rádai Rádai[!] család történetéhez, Genealógiai Füzetek, I. évf., 1903/1. 23–24.

Szabó András Péter (összeáll.): A szécsényi seregszék jegyzőkönyve (1651–1661) Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 59. Salgótarján, Nógrád Megyei Levéltár, 2010.

Vajay Szabolcs: A könyvtáradományozó Ráday Gedeon, Levéltári Közlemények LXIII. évf., 1992/1–2. 193–213.

Wertner Mór, dr.: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig II. I-Z., Temesvár, 1892.

Hivatkozások

  1. Négyesy László: Rádai Ráday Pál munkái, Budapest, Franklin Társulat, 1889, 7.
  2. Vajay Szabolcs: A könyvtáradományozó Ráday Gedeon. Levéltári Közlemények LXIII. évf., 1992/1–2, 193.
  3. Ladányi Sándor: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti Intézete, 1997, 11.
  4. Vö. Kempelen Béla: Magyar nemes családok. 9. kötet. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata. 1915, 18–19.; Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 9. köt., Pest, Kiadja Ráth Mór, 1862, 548–554.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái; Rácz Viktor: Adatok a rádai Rádai[!] család történetéhez. Genealógiai Füzetek, I. évf., 1903/1, 23–24.; Wertner Mór, dr.: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig II. I-Z. Temesvár, 1892, 303–304.
  5. Kovács Krisztián: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13-17. század), in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2017. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XL. – Tanulmányok a 70 éves Praznovszky Mihály tiszteletére, Salótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2017, 36.
  6. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 11.
  7. Vö. Kazinczy Ferenc: A Rádayak. Felső Magyar-Országi Minerva 3. 1827/6, 1225–1233.
  8. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 11.
  9. A nemzetség neve több változatban is fennmaradt. Vö. Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig, 3/1. köt., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1901, 20.; Kempelen: Magyar nemes családok, 9. köt., 18.; Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13-17. század), 37.; Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 11.; Nagy: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 9. köt., 548.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 7.; Wertner: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig II. I-Z, 303.
  10. A családi hagyomány szerint először egy 1348-as, Dobos helység iktatásáról szóló oklevélben szerepelt a Ráday név. Két személy is meg van benne nevezve, Jacobus, és fia, Blasius de Rada, s itt van hozzátéve: de genere Ratoldi. Ezt az adatot vette alapul az a hagyomány, amely a Rádayakat a Rátold nemzetséghez kapcsolja. A 12. századtól e nemzetség nem mellékesen az egyike volt a Magyar Királyság kiemelkedő nemzetségeinek. Két Rátoldot emeltek ki belőle, az egyik a családalapító, akit Turóci János és Kézai Simon is megemlített műveikben: Post hos intrant Oliverius et Retoldus tempore regis Kolomanni, de regno Apulorum, de Caserta ortum habentes; a másik Rátold, a 12. század végén Fejérkőnek és Bárkánynak (ma: Nagybárkány) földesura, s III. Béla hadvezére volt. (Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 8.)
  11. Nagy: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 9. köt., 548–549.
  12. Vö. Karácsonyi: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig, 3/1. köt., 20.; Wertner: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig II. I-Z, 303.; Vajay: A könyvtáradományozó Ráday Gedeon, 195.
  13. Az egyik ok, amiért megkérdőjelezi a Rádayak Ratold nemzetségből való származását, hogy bár e nemről aránylag sok oklevél maradt fenn, egyáltalán nem említik meg bennük őket. A másik ok, hogy szerinte a kérdéses eredet nem állja ki a heraldika próbáját, vagyis, a família címere nem illik bele a többi, Ratold nemzetséghez tartozó családok címerének sorába. E nemzetség címere, mely a bécsi képes krónikában is szerepel, vörös mezőben egy arany hársfalevél, amely megtalálható a nemzetség családjainak címerében. Az Ilsvai (vagy Jolsvai) családé egy koronás falevél. A Kazaiak címere, melyet a báró Radvánszky Béla birtokában lévő, 1380-ból származó pecsétről ismerünk –, szintén a Ratold nemzetségből származó családok közös címere, vagyis egy hárslevél. A Lorántffyak címere egy gyökér nélküli törzsből kihajtó kétágú hárslevél. A Pásztói família 1395-ös címerében ugyancsak egy hársfalevelet találunk. Ettől az egyhangú heraldikai hagyománytól viszont a Rádayak korai címere eltér, azon ugyanis vörös udvarban zöld pázsiton befele fordulva fehér egyszarvú ágaskodik, mellső lábaival liliomágat tartva. A későbbi, 1552. utáni címer tartalmazza a hársmotívumot, ez azonban nem öröklött, csupán kapott dísz, s az eredeti címerben nyoma sincs. Négyesy tehát úgy véli, hogy a családi címer egyértelműen cáfolja a Rádayak Ratold nemzetséggel való rokonságát. A „de genere” kifejezés ráadásul egy olyan korszakból származó oklevélben található, amikor egyébként is nagy divat volt hangzatos ősökig levezetni a családfákat. (Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 8–10.)
  14. Vajay: A könyvtáradományozó Ráday Gedeon, 195.
  15. Uo., 195–196.
  16. Uo., 196.
  17. Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), 37–38.
  18. Bakács István: Iratok Pest megye történetéhez. Oklevélregeszták, 10021437. (Pest Megye Multjából 5.), Budapest, Pest Megyei Levéltár, 1982.; Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei 10021599-ig, Budapest, A Vallás- és Közoktatási Minisztérium támogatásával kiadja a Szerző, 1938, 50. (265. sz.)
  19. Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), 38.
  20. Az oklevél Bessenyei Tamás fia, Egyed, Dobos-i Lőrinc fiától, Mihálytól vásárolt, Pest vármegyei Wayn birtokba való beiktatásáról szól. (Bakács: Iratok Pest megye történetéhez. Oklevélregeszták, 10021437, 237. (838. sz.); ld. még Bártfai Szabó: Pest megye történetének okleveles emlékei 10021599-ig, 82. (390. sz.)
  21. Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), 38.
  22. Uo., 38–39.
  23. Bakács: Iratok Pest megye történetéhez. Oklevélregeszták, 10021437, 311. (1132. sz.)
  24. Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), 39.
  25. Uo., 39.
  26. Bakács: Iratok Pest megye történetéhez. Oklevélregeszták, 10021437, 389–390. (1453. sz.)
  27. Uo., 402. (1507. sz.)
  28. Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), 39–40.
  29. Uo., 40–41.
  30. DERL C/64-2c 62/12 – „Ráday Jozsag Pesth és Solth vár[me]gyékben a kikeresésre”.
  31. Kápolna: Kiskunlacházától keletre fekvő vidéken lehetett. (Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, III. köt., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1897, 334.) Csalka: egykor Fejér vármegyében lévő puszta, szintén Kiskunlacháza mellett feküdt. (Csánki: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, III. köt., 333.) Jánoshalma: Kápolnához tartozott. (Csánki: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, III. köt., 333.) Daj possessio: Lacházától északra terült el. (Csánki: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, III. köt., 324.) Virágosberek: azonosítatlan. Galya: Gálya puszta Lacháza mellett feküdt. (Csánki: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, III. köt., 329.) Katol: Kápolnához tartozott. (Csánki: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, III. köt., 334.) Vidatelek: Kápoltnához tartozó puszta volt Fejér vármegyében. (Csánki: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, III. köt., 357.) Boltelke: azonosítatlan.
  32. Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), 41.
  33. Uo., 41.
  34. Uo., 42.
  35. Rácz: Adatok a rádai Rádai[!] család történetéhez, 23.
  36. Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), 42.
  37. Benkó Imre: Az Inárcsi Farkas család története. Nagykőrös, 1903. 4.
  38. Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), 42.
  39. Vajay: A könyvtáradományozó Ráday Gedeon, 197.
  40. Bártfai Szabó: Pest megye történetének okleveles emlékei 10021599-ig, 247. (942. sz.); (961. sz.); (1047. sz.).
  41. Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), 42–43.
  42. Vajay: A könyvtáradományozó Ráday Gedeon, 197.
  43. Csapó Csaba: Életrajz és mentalitás: Ráday Gedeon elfelejtett élete, Aetas. XVII. évf., 2002/2–3, 56.
  44. Nagy: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 9. köt., 549.
  45. A források eltérnek abban, hogy pontosan mi miatt adományozta I. Ferdinánd Rádai Máténak a címerbővítést. Kármán András szerint I. Szülejmán bécsi ostroma miatt, Intze István, Ráday Eszter halotti szónoka szerint Babócsa védelméért és más érdemei jutalmául kapta. (Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 10–11.)
  46. Wertner: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig II. I-Z, 303.
  47. Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 11.
  48. Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), 45.
  49. Kovács Krisztián: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, in Lator László (szerk.): Sorsok és missziók a politikai változások tükrében. Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, 2018, 10–11.
  50. Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), 45–46.
  51. Kovács Krisztián: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, in Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2012. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XXXVI., Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2013, 127.
  52. Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), 46.
  53. Vö. Borosy András: Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűlési iratainak regesztái. Igazságszolgáltatási iratok I. 1589–1660, Pest Megyei Levéltári Füzetek 27., Budapest, Pest Megyei Levéltár, 1998.; Szabó András Péter (összeáll.): A szécsényi seregszék jegyzőkönyve (1656–1661) Adatok, források és tanulmányok a Nógrád Megyei Levéltárból 59., Salgótarján, Nógrádi Megyei Levéltár, 2010, 385.
  54. Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), 48.
  55. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 11.
  56. Uo., 11–12.
  57. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 130.
  58. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 12.
  59. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 12.
  60. Benda Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai I. 17031706, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955, 5.
  61. Vajay: A könyvtáradományozó Ráday Gedeon, 200.
  62. Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 12.
  63. Kovács: A felemelkedés útján – Birtokszerzés, házassági stratégia és reformáció a Ráday család korai történetében (13–17. század), 43; 47.