A KRE-DOK online folyóirata
Örömmel értesítjük minden olvasónkat és szerzőnket, hogy megjelent a KRE-DIt 2025-ös, VIII. évfolyamának második száma, amit itt érhetnek el.
Az aktuális lapszámban hat tanulmányt, egy esszét és három recenziót olvashatnak hittudományi, jogi és történettudományi témákban.
Áldott karácsonyt kíván a KRE-DIt szerkesztősége.
Pétsy Zsolt Balázs
Tóth-Gyóllai Dániel
Kiss-Kováts Anna
Purcsi Adrienn
Romhányi Orsolya
Timári Krisztián Attila
Dr. habil. Bertalan Péter Tamás
Dr. Farkas György Tamás PhD LL. M
Dr. Kincses Katalin Mária
Dr. habil. Móré Sándor PhD
Dr. Kovács Enikő Hajnalka
Prof. Dr. habil. Nagy Mariann
Prof. Dr. Szávai Ferenc
Jelen lapszámtól a KRE-DIt aktuális számát egységes kötetbe szerkesztve is olvashatják. A KRE-DIt 2025/2-es számát itt tudják letölteni:
Hittudományi tanulmányok
Jogtudományi tanulmányok
Történelemtudományi tanulmányok
Történelemtudományi esszék
Történelemtudományi recenziók
Irodalomtörténeti közlemények
Szerkesztők
Kiss-Kováts Anna (történelemtudomány)
Pétsy Zsolt Balázs, főszerkesztő (történelemtudomány)
Purcsi Adrienn (történelemtudomány)
Romhányi Orsolya (történelemtudomány)
Timári Krisztián Attila (történelemtudomány)
Tóth-Gyóllai Dániel, főszerkesztő-helyettes (hittudomány)
Lektorok
Hittudomány
Dr. Kovács Enikő Hajnalka
Jogtudomány
Prof. Dr. habil. Cservák Csaba
Történelemtudomány
Dr. habil. Bertalan Péter Tamás
Dr. Farkas György Tamás PhD LL. M
Dr. Kincses Katalin Mária
Dr. habil. Móré Sándor PhD
Prof. Dr. habil. Nagy Mariann
Prof. Dr. Szávai Ferenc
The central question of this article is how the practice of three-point preaching can be applied in such a way that the sermon does not fall apart, but rather dynamically directs attention toward a single message. According to the author, this is achieved when the three points do not represent three separate messages but convey one message in three distinct ways: addressing the listener’s cognitive, affective, and volitional dimensions. The sermons of Sándor Joó provide an excellent illustration of this principle, since in virtually any of his sermons the one message approach can be clearly observed. The study demonstrates this in practice through the analysis of three randomly selected sermons by Joó and draws from them the necessary substantive and formal conclusions.
Keywords: Sándor Joó, points, three-point preaching, message, formal homiletics
In my study, I examine the application of the necessity-proportionality test under special legal order by analysing 78 decisions of the Constitutional Court issued between 2020 and 2025, in which the Court reviewed the constitutionality of emergency regulations.
The analysis reveals that the Court’s practice significantly deviated from the steps of the test applied under ordinary constitutional conditions: the strict requirement of necessity was replaced by the much more lenient criterion of suitability, while the proportionality assessment was, in several periods, almost completely omitted.
In its modified form, the test results in a more lenient standard of review, thereby reducing the level of protection afforded to fundamental rights. A comparison with German and Austrian practice further reinforces my view that, under a state of emergency, the depth of constitutional scrutiny and the effectiveness of the necessity–proportionality test tend to diminish.
Given that the restriction of fundamental rights is permitted to a different extent in a state of emergency, their protection becomes particularly crucial. Based on these facts, it is justified to develop a permanent, special legal order-specific constitutional review test capable of ensuring consistent fundamental rights protection even under extraordinary circumstances.
Keywords: Special legal order, Necessity-proportionality test, Restriction of fundamental rights, Constitutional complaint, Constitutional Court
The quasi-special legal order has long been a part of the Hungarian legal system; however, the regulation of various statutory crisis and emergency situations remains difficult to navigate. Effective management of new challenges requires the development of a more flexible regulatory framework. In this context, the first step was taken by the legislator through Act XCIII of 2021 on the Coordination of Defense and Security Activities, which has become the backbone of the quasi-special legal regulation. This study systematizes the quasi-special legal norms and, by presenting various crisis and emergency situations, outlines the framework of Hungarian regulation.
Keywords: quasi-special legal order, crisis and emergency situations, regulatory levels, normative regulation
Our paper offers new perspective on Mór Balázs’s life compared to the recently published works. With this we begin research that could serve as a basis for a full biography. In this study we introduce Balázs’s family and the process of receiving nobility.
Keywords: merchants, coat of arms, Jewish communities, social mobility, Mór Balázs
Der vorliegende Artikel stellt Teilergebnisse einer umfangreicheren Forschung zur pragmatischen Sanktion vor. In welchem Kontext wurde sie im Sommer 1848 in der deutschsprachigen Presse der Habsburgermonarchie erwähnt und wie ist sie interpretiert worden? Dazu untersuchte der Verfasser die im Digitalarchiv der Österreichischen Nationalbibliothek verfügbaren Zeitungen der Monate März – September 1848. Dabei konzentrierte er sich besonders auf Publikationen um einige der wichtigeren Meilensteine in der Entwicklung der Beziehungen zwischen Österreich und Ungarn (die Aprilgesetze, die Union mit Siebenbürgen, die Staatsschrift des österreichischen Ministeriums Ende August). Die Hypothese war, dass die österreichischen Akteure aus einer wesentlich unterschiedlichen Auslegung der pragmatischen Sanktion ausgegangen sind als die Ungarn, dieser Unterschied aber erst im Laufe der Zeit für die beiden Parteien klar wurde, was die Diskussion von Anfang an erschwerte. Zudem war man eher bemüht, die Auslegung den jeweiligen politischen Zwecken unterzuordnen als einen prinzipiellen Ausgleich anzustreben. Die untersuchten Quellen bestätigen diese Hypothese, im Artikel werden die wenigen Versuche einer echten inhaltlichen Diskussion um die Auslegung in den Mittelpunkt gestellt und durch diese der Weg zum Scheitern des Dialogs vorgestellt.
Schlüsselwörter: 1848, die pragmatische Sanktion, österreichisch-ungarische Beziehungen
The article presents partial results of a more extensive study on the Pragmatic Sanction. In what context was it mentioned and how was it interpreted in the German-language press of the Habsburg Empire in the summer of 1848? To answer this, the author examined newspapers available in the digital archive of the Austrian National Library for the period between March and September 1848. In the research particular attention was paid to publications relating to the key milestones in Austro-Hungarian relations (the April Laws, the union with Transylvania, the Austrian Government’s state proclamation at the end of August). The hypothesis was that Austrian actors approached the Pragmatic Sanction with a significantly different interpretation than the Hungarians, but this difference only became clear to both sides over time, which complicated the debate from the beginning on. Moreover, they were more inclined to align the interpretation with current political intentions rather than to achieve an agreement on the level of principles. The sources examined support this hypothesis; the article focuses on a few real examples of content-related debates and shows through them how the dialogue ends in failure.
Keywords: 1848, the Pragmatic Sanction, Austrian–Hungarian relations
This study explores the social, economic, and religious changes of the 17th-century Dutch Republic through Johannes Vermeer van Delft’s painting View of Delft. The spread of the Reformed faith, along with the growth of trade and industry, led to a new bourgeois culture that expressed itself through realistic portrayals of daily life. To deepen the analysis, the painter’s biographical background is also included. This research emphasizes the important message that can be communicated through a single painting. My goal is to reveal, through detailed material analysis, the complex layers of meaning and technical skill packed into a single brushstroke by Vermeer.
Keywords: 17th century, Netherlands, Republic, Johannes Vermeer van Delft, View of Delft, fishing boats, New Church, agriculture, trade, Guild of St. Luke
Published in 1942 under the auspices of the Institute of Hungarian Studies and edited by Gyula Szekfű, The Hungarians and the Slavs examines the historical, linguistic, cultural, and ethnographic relations between the Hungarian and Slavic peoples. The volume is divided into two main parts: the first presents the history, culture, and intellectual development of the Slavic nations, while the second discusses the specific forms of Hungarian–Slavic interactions from linguistic, literary, and ethnographic perspectives. The studies in the volume explore the diversity of historical interrelations, the shared cultural zones, and the forms of regional coexistence, mapping the centuries-old connections between the Hungarian and Slavic peoples in Central Europe with scholarly precision.
Keywords: Hungarian–Slavic relations, intellectual history, Gyula Szekfű, Institute of Hungarian Studies, Central Europe, Hungarian–Polish historical relations, Pan-Slavism
Arkadiusz Adamczyk’s book “We Respect Each Other’s National Convictions…” – The Life of Count János Esterházy is a work that fills a gap in today’s Hungary. The person of János Esterházy is little known in our country, but his importance and actions are indisputable from the point of view of Hungarian history. The author brings us closer to the personality of the count, while also introducing us to the chain of historical events.
Keywords: János Esterházy, Czechoslovakia, Slovakia, Trianon
The review describes the recently published volume of studies exploring the career of Sándor Imre, education politician, university professor and pedagogical expert, his views on education, and the social and educational policy environment of his era.
Keywords: Sándor Imre, pedagogy, history of education, national education, education policy, culture war, school system, Ministry of Education and Religious Affairs
Farkas Mária Ildikó – Szemerey Márton Pál (szerk.): Kortárs Japanológia VI. Emlékkönyv Varrók Ilona tiszteletére, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, 2025, ISBN 978-963-646-227-7, 314 oldal.
A hazai japanológiai kutatásban egyedülállónak számító sorozat immár a hatodik kötetéhez érkezett. A tanulmánygyűjtemény a Károli Gáspár Református Egyetem oktatóinak, kutatóinak és hallgatóinak a munkáit tartalmazza. Az egyetem az orientalisztikai utánpótlás egyik meghatározó műhelye: több mint harminc éve nyújt szilárd alapokat a japán nyelv és a kapcsolódó tudományterületek elsajátításához. Ez idő alatt a tanszék folyamatosan megújította képzési kínálatát, és építette szakmai kapcsolatait.
A mostani kötet jól mutatja, milyen széles tudásanyagra és elkötelezettségre épül a KRE japanológiai képzése. A sorozat célja többek között az, hogy az olvasókat megismertesse a kortárs hazai japanológusokat leginkább foglalkoztató kérdésekkel. A tanulmányok világos felépítése, olvasmányos és sokszínű stílusa ezt remekül példázza.
Az eddigi kötetek mindegyike hasonló szemléletet követett és különböző tematikákat dolgozott fel: az első a szak fennállásának húszéves jubileumára készült tabló, a második a Japán Alapítvány SakuraCore projektjének eredményeit mutatta be, a harmadik a doktori disszertációk áttekintését adta. A negyedik kötet a művészetet vizsgálta a bölcsészettudomány részdiszciplínáin keresztül, míg az ötödik a KRE és az ELTE közös konferenciáján elhangzott, Edo-korral foglalkozó előadások tanulmányait tartalmazta.
A kötet négy fő egységből áll, melyek a következők: az első a Művészet, második a Történelem, társadalom, harmadik a Nyelvészet, nyelvoktatás és az utolsó a Kultúra szekció. Ezen struktúrát követve haladok végig az egyes írásokon, külön kiemelve, hogy ez csak egy felszínes ismertetése minden egyes itt szereplő tanulmánynak.
Az első szakasz Lázár Marianna A narai Sószóin kincstár múltja és jelene című írásával kezdődik. A tanulmány rendkívüli alapossággal mutatja be a kincstári épületet, korokon átívelő felhasználási célját és az itt található felbecsülhetetlen értékű műkincsek garmadáját a japán kulturális örökség kontextusában. A szerző részletesen elemzi a tárgyak megőrzésének technikai és eszmei vonatkozásait. A tanulmány érzékletesen tárja fel a japán hagyományőrzés intézményi kereteit, rendkívül részletes és széleskörű tudásról adva tanúbizonyságot, méltó nyitányt biztosítva ennek a kötetnek.
Máté Zoltán Szemelvények a Isze monogatariból című írása egy precíz irodalomtörténeti és stilisztikai szempontú elemzés, egy eddig ismeretlen forrásra támaszkodva mutat be részleteket a japán klasszikus irodalom egyik alapművéből. A szöveg különös figyelmet fordít a narráció és a lírai elemek kapcsolatára. A tanulmány hozzájárul a Heian-kori irodalom hazai recepciójához, ezáltal ihletet és inspirációt adva további kutatásokhoz. Mindemellett a japanológiai tematikájú szövegfordítási munkálatok nehézségeit is részletesen tárgyalja..
Janó István A japán haiku és a nyugati szimbolizmus, avagy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak című tanulmánya egy precíz recepciótörténeti áttekintés, amely végigvezeti az olvasót a haiku kialakulásán, a kezdetektől a különböző részdiszciplínák megjelenésén, virágzásán, majd hanyatlásán keresztül a Macuo Basó által végrehajtott reformáció általi kiteljesedéséig, örökségének tovább fejlődéséig. A szerző irodalomtörténeti és filozófiai szempontokat egyaránt érvényesít, átfogó képet ad a haikuról, kiterjesztve az értelmezhetőséget szélesebb rétegekhez is.
A művészeti szekciót Doma Petra Szuzuki Trójában című alkotása zárja. Ebben az írásban a szerző a klasszikus görög színjátszás és a modern japán színház kontextusán keresztül elemzi a különböző kultúrák egymásra gyakorolt hatását. Kiemelkedően érvényesíti a kulturális transzfer és a színházi antropológia vizsgálatának szempontjait, valamint részletesen feltárja az ezekből adódó differenciákat. A tanulmány pontosan rávilágít a tényre, mely szerint a hős szimbólumát, a belső értékek komplexitását teljes mértékig az adott kori társadalmi berendezkedés határozza meg egy folyton változó értékrendszer alapján.
A történelmi és társadalmi szakaszt Soós Sándor Irodalom, mitológia és történetírás: Kitabatake Csikafusza és a Dzsinnósótoki című munkája indítja. A szerző röviden bemutatja a japán irodalom eme meghatározó művét, annak történelmi hátterét és a szerző élettörténetét, munkásságának hatását a későbbi korok ideológiájának alakulására. Az elemzésében kitér a szöveg vallási és politikai kontextusaira. Rövid, de rendkívül pontos leírás a japán történelem egyik meghatározó időszakáról. A tanulmány hozzájárul a japán eszmetörténet hazai kutatásához és fontos példája a történetírás kulturális olvasatának.
Gergely Miklós Attila Tokugava mérleg, Játszmák, egyensúlyok, kifejletek című tanulmánya az Edo-korszak intézményi struktúráját és társadalmi dinamikáját elemzi társadalomtudományi szempontból, amit statisztikai adatokkal és táblázatokkal támaszt alá. Elbeszélési módját tekintve a cikk oktatási segédletként is hasznosítható, amely érzékletesen tárja fel a japán hatalmi berendezkedés és hatalomgyakorlás modelljét. Hiánypótló tanulmány, amely ékes példája a történeti-politikai-statisztikai interdiszciplinaritásnak, ami új alapokra helyezi a Tokugava-korszak értelmezését.
A kötet egyik szerkesztőjének, Farkas Mária Ildikónak A kokugaku értékelése című tanulmánya a japán eredettörténeti kutatások társadalmi szerepéről, a különböző korokra gyakorolt hatásáról és az ezzel foglalkozó szakemberek megítéléséről ad egy részletes áttekintést. Nem célja a teljes történelmi háttér felvázolása, a tanulmány kizárólag a jelenség társadalomra gyakorolt hatásaival foglalkozik. Az írás remekül tágítja a kultúrtörténet eddig ismert keretrendszerét, megismerteti az olvasót a témával foglalkozó kutatások legújabb eredményeivel.
Szabó Noémi Portugál–japán kapcsolatok a magyar sajtóban a kezdetektől 1853-ig című tanulmánya a magyar sajtón keresztül tárja elénk Japán felfedezésének történetét, a kereszténységhez való viszonyát, külpolitikai kapcsolatait a korszak nagyhatalmaival és Magyarország perspektíváját az egykorú információk alapján. Több forrást felsorakoztatva, a hasonlóságokat és a különbségeket egyaránt elemezve vázolja fel Japán felfedezésének eseménytörténetét. A tanulmány egyben szöveggyűjteményként is funkcionál, amely hozzájárul a magyar–japán kapcsolattörténeti kutatásokhoz.
Pataki-Tóth Angelika Az objektív tudományos források használatának fontossága a japán keresztény missziós tevékenységben – A doktori disszertáció alaptézisének bemutatása című tanulmányában a keresztény missziós tevékenységek oktatási anyagait vizsgálja. Kiemeli az ezekben fellelhető etnocentrikus hangnemet és önmagába visszatérő forráshasználatot, majd az exponált a problémákra különféle megoldási lehetőségeket javasol. A szerző az objektivitás melletti érvelést állítja témája középpontjába, kiemelve a szubjektivitás káros hatásait.
Ezt a tematikai egységet a kötet másik szerkesztője, Szemerey Márton zárja A mai japán nemzeti identitás néhány jellemzője a történelem szociális reprezentációjának tükrében című írásával, amely egy, a mai napig népszerű téma. A szerző a tanulmányában a nemzeti identitás kérdéskörét vizsgálja szociálpszichológiai szempontok alapján. Egy átfogó keretrendszerben tekinti át, hogy milyen különböző aspektusok alapján lehet vizsgálni az identitás kérdéskörét, majd figyelmet fordít az egyén, mint a társadalom legkisebb egységének gondolatvilágára, amelyhez egy szociális reprezentáción alapuló kutatás eredményeit is felhozza példaként.
A következő egységet Samu Veronika A japán onomatopoeiák és a hangszimbolizmus című tanulmánya nyitja. módszertanilag is alapos munkát végezve elemzi A tanulmány a japán onomatopoeiak hangszimbolikai rendszerét vizsgálja, különös figyelmet fordítva Hamano Soko elméletére. A szerző részletesen bemutatja a fonoszemantikai összefüggéseket és azok kritikáját. A szöveg nyelvészeti és kultúratudományi szempontokat egyaránt érvényesít. A szerző jól strukturált példákon keresztül mutatja be a feltárt eredményeket, majd azokat szembeállítva egymással rávilágít a köztük lévő összefüggésekre és ellentmondásokra. A tanulmány nagy mértékben hozzájárul a japán nyelv expresszív elemeinek megértéséhez.
Hornos Dániel Boku vagy ore? – A japán férfiak személyesnévmás-használati szokásai című munkája a szerző egy régebbi, még publikálásra nem került tanulmányának rövidített, átdolgozott változata. A japán nyelv személyes névmás használatát vizsgálja szemantikai szempontok alapján, mindennapi szociális kapcsolatok ábrázolásán keresztül. A szerző komplex témafeltárását jól mutatja az általa készített felmérések sokszínűsége, amelyek kiterjednek különböző korcsoportokra, mindezek mellett pedig az átfogó vizsgálati eredmény érdekében tankönyveket is elemez. A fentiek alapján Kijelenthető, hogy Hornos Dániel munkája fontos adaléka a japán nyelvoktatás módszertanának.
Molnár Gergő Ádám A kandzsi gyök oktatásáról című tanulmánya a japán nyelvtanítás oktatásmódszertani kérdéseit vizsgálja, a gyök alapú tanítás előnyein és kihívásain keresztül. A cikk didaktikai és nyelvpedagógiai szempontokat ötvöz, így hozzájárul a japán írásrendszer tanításának hazai fejlesztéséhez. A tanulmány jól illeszkedik a kötet interdiszciplináris szemléletéhez, egyedi megközelítésével jól felhasználható a japán írásrendszer tanításának hazai fejlesztéséhez.
Wakai Seiji Egy kis léptékű, örökölt Japán nyelvi intézmény fennmaradása – A Trajectory Equifinality Modeling alapján című cikke egy hazai szervezet életútját mutatja be a megalapításától, a pandémia okozta nehézségeken át, egészen napjainkig. A szöveg érzékenyen közelít a nyelvi örökség és oktatási struktúrák kapcsolatához, s emellett hozzájárul a japán nyelvi intézmények történeti megértéséhez. A cikk szerzője érzékenyen közelít a nyelvi örökség és oktatási struktúrák kapcsolatához. A tanulmány hozzájárul a japán nyelvi intézmények történeti megértéséhez, ilyen formában egy unikális tanulmány, mely jól reprezentálja a szerző multidiszciplináris jártasságát.
Az utolsó, a Kultúra tematika első és egyetlen írása Vihar Judit A japán közmondások című tanulmánya, amely egyszerre ismeretterjesztő és tudományos jellegű. Egy jól strukturált, magyarázatokkal kiegészített közmondásgyűjtemény, amely történeti, stilisztikai, és kulturális sajátosságok alapján elemzi a népi bölcsességeket. A szöveg interkulturális megközelítésben, párhuzamokat vonva a magyar közmondásokkal mutatja be a közmondások társadalmi funkcióit és világképi vonatkozásait. Vihar Judit munkája fontos hozzájárulás a nemzeti kulturális hagyományok kutatásához.
Összegzésképpen ez a kötet is – hasonlóan a sorozatban korábban megjelent tanulmánykötetekhez – megtartja a multidiszciplináris megközelítést. Jól strukturált, igényes és kiváló munkákat tartalmaz, amelyek a japanológia szerteágazó területeivel foglakozó szakembereknek további hasznos ismeretanyaggal szolgálnak, valamint e tudományág iránt laikusként érdeklődő olvasók számára is jól érthető módon közvetítenek információkat.
A kötetet a szerkesztők és a szerzők Varrók Ilonának, a Károli Gáspár Református Egyetem Japanológia Tanszéke alapítójának és a Kelet-Ázsia Intézet intézetvezetőjének ajánlják, hetvenedik születésnapjának alkalmából. Mindannyiunk nevében köszönjük az eddigi odaadó és áldozatos munkáját.
A magyarság és a szlávok című tanulmánykötet[1] a Magyarságtudományi Intézet gondozásában, Szekfű Gyula[2] szerkesztésben a második világháború évei alatt, 1942-ben jelent meg. A mű a magyarok és a szláv népek történelmi, nyelvi és kulturális kapcsolatainak átfogó tudományos vizsgálatát tűzte ki céljául. A szerkesztői bevezetőben az alábbiakat olvashatjuk: „A német és török népet kivéve, egyik népcsoporttal sem voltak a magyarságnak oly régi és állandó érintkezései, mint a szlávsággal. Viszont ezekkel a szoros kapcsolatokkal fordított arányban van irodalmunknak, és benne tudományos irodalmunknak feltűnő szegénysége szláv vonatkozásokban és azok magyarázatában.”[3] Szekfű Gyula, a 20. századi magyar történetírás meghatározó személyisége munkásságának kiemelt jelentőségét jelzi a Gyurgyák János és Kisantal Tamás által szerkesztett Történelemelmélet című kétkötetes mű fülszövegében olvasható megállapítás, miszerint „Közhelynek számít a magyar történeti irodalomban, hogy a magyar historiográfia egy rövid időszakot és irányzatot (a két világháború közötti szellemtörténetet és legfőképpen Szekfű Gyulát) leszámítva nem igazán érdeklődött a történettudomány teoretikus és metodológiai kérdései iránt.”[4] Halálának hetvenedik évfordulóján arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az említett tanulmánykötet napjainkban is aktuális, sőt, továbbra is nélkülözhetetlen a közép-európai történeti tér 21. századi eszmetörténeti vizsgálatához.[5]
A Magyarságtudományi Intézetet a két világháború között, 1939-ben alapította Eckhardt Sándor dékán, az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem (az egyetem ma Eötvös Loránd nevét viseli) bölcsészkarán, Domanovszky Sándor[6] rektorsága alatt. Igazgatótanácsában a dékán mellett az 1939/40-es tanévben Horváth János, Szekfű Gyula, Mályusz Elemér és Pais Dezső foglaltak helyet.[7] Az intézet célja nem pusztán a nemzeti múlt kutatása, hanem annak összehangolt, interdiszciplináris feltárása, a magyar nép történetének, nyelvének, társadalmi szerkezetének és kulturális hagyományainak egységes tudományos vizsgálata volt. A kutatási koncepció ideológiai–filozófiai előzményének is tekinthető a Szekfű Gyula szerkesztette 1939-es tanulmánykötet, a Mi a magyar?,[8] amelyben a nemzeti önismeret és a történeti kontinuitás kérdéseit vizsgálták a szerzők. Az Magyarságtudományi Intézet által szervezett előadássorozatok bővített anyaga könyv formájában is megjelent, ebbe a sorozatba illeszkedik az 1942-es A magyarság és a szlávok című kötet, melynek szerzői – így többek között Kniezsa István, Hadrovics László, Divéky Adorján, Gunda Béla, Gogolák Lajos[9] – a korszak elismert tudósai voltak, akik a nyelvtudomány, néprajz, irodalomtörténet és történelem különböző területein vizsgálták a magyar–szláv kapcsolatokat. A szláv népekkel való együttélés a tanulmánykötet szemléletében alapvetően, illetve nem kizárólag konfliktustörténetként, hanem kölcsönhatás-történetként értelmezendő. E mögött az a kutatói gondolat húzódik meg, hogy a magyar történelem nem önmagában, hanem a regionális – területileg a közép-európai térben zajló – kölcsönhatások rendszerében, nyelvi, kulturális, irodalmi interakciók, illetve általában a történelmi események hálózatában válik (még) jobban érthetővé. Ez a kutatói szemlélet ahhoz a törekvéshez illeszkedik, mely szerint a magyarság történetét, a magyar identitás önértelmezését a Közép-Európa-gondolat tágabb összefüggésrendszerébe lehetséges és célszerű helyezni. A kulturális, illetve nyelvi érintkezések – például a nyelvi átvételek – egyaránt alakítói a nemzeti identitásnak, ahogyan maguk a politikai események. A Magyarságtudományi Intézet berkeiben megszületett kötet a korszak tudományos modernizációjának és ideológiai önreflexiójának produktuma, amely hozzájárult a nemzeti önismeret erősítéséhez,[10] magas szintű szintezésre törekvő tudományos vállalkozás. A nemzeti identitást, a különböző értelmezéseket (vonulatokat) eltérő idősíkokban és eltérő irányokból lehet megközelíteni, de magának a nemzettudat értelmezésének története is vizsgálható historiográfiai szempontból.[11]
A kötet újszerűségét és hiánypótló jellegét Prokopy Imre[12] korabeli recenziója[13] is kiemeli, rámutatva, hogy az irodalomjegyzékben szinte csak külföldi szerzők külföldön megjelent munkái találhatók. A kötet különböző tanulmányaira a mai napig hivatkoznak, főleg nyelvészeti és néprajzi témájú munkákban, azonban több, kifejezetten Közép-Európával foglalkozó mű, például Ormos Mária a Közép-Európa. Volt? Van? Lesz? című könyve is említi a forrásai között.[14]
A kötet tartalmilag két nagyobb belső egységre osztható. Az első rész alapvetően a szláv népek nyelvi, kulturális fejlődését tárgyalja, szerzői: Kniezsa István, Zsirai Miklós, Fügedi Erik, Lukinich Imre, Trócsányi Zoltán, Divéky Adorján, Hadrovics László és Gogolák Lajos.[15] A második rész a magyar–szláv kapcsolódások konkrét formáit és annak típusait mutatja be, nyelvi, irodalmi, néprajzi és történeti szempontból, szerzői: Kniezsa István, Hadrovics László, Gunda Béla, Thim József[16] és Gogolák Lajos. A két belső tartalmi egység felépítése nemcsak tematikai, hanem módszertani tagolást is tükröz, hiszen az első rész a szláv népek történeti és kulturális keretét rajzolja meg, a második viszont már e viszonyrendszeren belül a magyar kapcsolódási pontokat vizsgálja meg.
A cím tudományos értelemben vett kapcsolatrendszereket jelöl és ragad meg, utalva arra, hogy a tanulmányok a magyarság történelmét a magyarságot körülvevő, illetve vele együtt élő szláv népek múltjának és kultúrájának ismeretével kívánja összekapcsolni. A szerkesztői előszó előre jelzi, hogy a kötet célja a magyarság és szlávok közötti kölcsönös egymásra hatások tudományos vizsgálata. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a címben az „és” összefüggéseket jelez, azt a felismerést, hogy – Szekfű szavaival élve, azokat ismételve – „a német és török népet kivéve egyik népcsoporttal sem voltak a magyarságnak oly régi és állandó érintkezései, mint a szlávsággal”.[17] Ez azt is jelenti, hogy történelmi múltunk és jelenünk vizsgálata a térség népeinek kölcsönös hatásrendszerében válik teljessé. A Közép-Európa[18] kifejezést a tanulmánykötet egyes szerzői szó szerint is használják, a kötet tartalmánál fogva magában hordja a közép-európai gondolat korabeli tudományos formáját, azt nem elsősorban politikai egységként tekintve, hanem sokkal inkább a terület kulturális–történeti kölcsönhatásait tekintve.
A közép-európai népek közötti kapcsolódások szimbolikus mintázataként értelmezhetőek a magyarok és a lengyelek közötti történelmi, illetve nyelvi-kulturális kapcsolatok. A kötetben a magyar–lengyel kapcsolatok alapvetően három – egymással összefüggő – dimenzióban, így történeti-történelmi, irodalmi-kulturális, valamint nyelvi-néprajzi összefüggésekben jelennek meg. A Lengyelország történelmi fejlődése[19] című tanulmányban Divéky Adorján a lengyel államiság alakulását mutatja be a középkortól egészen annak 1939-ban bekövetkező ismételt megsemmisüléséig. A szerző még az első világháború idején kezdett el magyar nyelvet és történelmet tanítani a Varsói egyetemen, majd később, 1934-től a Varsói Magyar Intézet első igazgatója volt. Divéky Adorján nevelte ki az első lengyel hungarológusokat.[20] A tanulmányban Magyarország és Lengyelország a „nyugati és keleti kultúra ütközőpontján” elhelyezkedő, azonos kulturális mintákat követő államokként jelennek meg, melyek sorsát a kelet felől érkező fenyegetettség és a nyugati kultúra védelme egyaránt meghatározta az elmúlt századokban. Fontos szerep jut a két ország közös történelmének: a perszonálunió Nagy Lajos király idején, majd leánya, Hedvig uralkodása, akinek házassága révén kezdődött meg a Jagelló-korszak, a Jagelló-házi magyar királyok, később pedig Báthory István erdélyi fejedelem lengyel királlyá választása uralkodókon keresztül is összekötötte a két országot. A Habsburg Monarchia időszakától kezdve, és főleg Lengyelország felosztása után a magyar–lengyel kapcsolatok nem politikai-államhatalmi, hanem elsősorban a népek közötti szolidaritás formájában élt tovább. A 19. századi magyar és lengyel szabadságharcok közös alakjai, Bem József (Józef Zachariasz Bem) és Dembinszky Henrik (Henryk Dembiński) ennek a testvériségnek szimbolikus alakjai. A szerző szemléletében a német és orosz hatalmi zónák közé szorult lengyel és magyar nép kulturális és erkölcsi szövetségének eszméje jelenik meg. Nem mellékes, hogy az osztrák politika a lengyelek felé az 1860-as évektől kedvezőbbé vált, mert szövetségest láttak bennük az orosz pánszlávizmussal szemben. A galíciai lengyelek valóban meg is alakították Krakkóban a Legfelsőbb Lengyel Nemzeti Bizottságot az első világháború kitörésekor, amely lengyel légiót is szervezett az osztrák–magyar hadseregben, és azon dolgozott, hogy a létrehozandó Lengyelország a dualista monarchiához csatlakozzon, azonban a háborút a központi hatalmak elveszítették, ezért sem erre, sem Károly István főherceg (1860–1933) lengyel királyságára – ami szintén szóba került ebben a körben – nem került már sor.[21] Itt szükséges még azt is megjegyezni, hogy a mű a második világháború idején, Lengyelország ismételt felosztását, valamint Magyarország Németország melletti Szovjetunió elleni hadba lépését követően született meg.
Hadrovics László Magyar–szláv irodalmi érintkezések[22] című tanulmányában rámutat arra, hogy a magyar filológia elsősorban a magyar irodalmat ért nyugati hatásokkal foglalkozott, de szinte elmaradt a magyar mint átadó kultúra részletes kutatása. Felsorolja a középkori kódexeket, a szlovákok és horvátok által átvett históriás énekeket, és a horvát–magyar kölcsönös hatásokat, amit a törökök elleni egymásrautaltság is erősített, és ez a kapcsolat fennmaradt egészen a Ljudevit Gaj-féle[23] nyelvi reformig, amely új irodalmi nyelvet alakított ki, dialektussá fokozva le az addigi irodalmi nyelveket. Kiemeli, hogy a magyarországi szerbek a 18–19. században a szerbség kulturális úttörői voltak, az egész szerb színjátszás Pesten indul meg, és sorolja a magyar irodalom hatásait a szerbre. A pánszlávizmussal kapcsolatosan pedig az alábbi véleményt fogalmazza meg: „A pánszlávizmus közép- európai formája Magyarország talajából nőtt ki. A pesti lutheránus tót hitközség papja, Kollár János[24] az előharcosa ennek a kezdetben kulturális, később határozott politikai programmal fellépő mozgalomnak s jellemző, hogy itt Pesten alakítják ki az összetalálkozó szlovák, szerb, horvát kultúrmunkások a szláv közösség öntudatát.”[25] Ebben az értelemzésben a szerző arra tesz utalást, hogy a pánszláv gondolat eredetileg kulturális és nyelvi mozgalomként, nem politikai eszmeként jelent meg. A szlovák irodalom esetén közvetlen hatások helyett inkább párhuzamosságokat mutat ki. A Kárpát-medencén túllépve a 19. századtól kezdve megjelenik az orosz irodalom hatása is a magyarra. Kniezsa István Magyar–szláv nyelvi érintkezések című írása részletesen, kategóriákra bontva mutatja be a szláv elemeket a magyarban, valamint a magyar elemeket a különböző szláv nyelvekben, rámutatva a felsorolt átvételek, párhuzamosságok okaira, hátterére is. Gunda Béla Magyar–szláv néprajzi kapcsolatok című tanulmánya sorra veszi a Kárpát-medence magyarsága, valamint az annak északi és déli peremén élő szlávok közötti néprajzi kapcsolatokat, amelyek a különféle házformák, ruházatok, szokások, dallamok, állattenyésztési eljárások kapcsolataiban jelennek meg. Figyelemre méltó, hogy például a horvát népköltészetben megjelennek magyar történelmi alakok, esetenként mesés elemekkel vegyítve. Az átadásokban az egymás mellett élésen kívül szerepet játszanak a szlávok vándorlásai, és az azok nyomán kialakuló kontaktusok is.
Szekfű Gyula a Három nemzedék[26] című könyvében Közép-Európát Nyugat-Európával végeredményében egy egységnek tekinti, mint nyugati keresztény közösséget, de attól mégis különállva, amely köztes helyzet az Osztrák-Magyar Monarchia korában intézményes keretet nyert. Ez a szemlélet A Magyarság és a szlávok című kötet több tanulmányában is visszatér. Fügedi Erik A nyugati szláv néphatár története című írása a földrajzi, illetve a történeti térben is megrajzolja ezt a határzónát, ahol a németek és a szláv népek hosszú távú együttélését mutatja be.[27] Gogolák Lajos A pánszlávizmus című tanulmányában felhívja a figyelmet a pánszlávizmus fogalmának[28] terhelt voltára, mivel a szláv gondolatot, vagy a szláv népek függetlenségi, önállósági igényeit sokszor a pánszlávizmussal mint az összes szláv nép egyesítésének lehetőségével és az orosz imperializmussal mosták össze. Pedig – a szerző állítása szerint – a szláv mozgalom eredetileg nem az állam és a politikum, hanem a nyelvhasználat és a kultúra igényével lépett fel. Megállapítja, hogy Magyarországon a reformkor és a magyarosodás gondolata taszította a szláv népeket az autokráciák felé. Kiemeli Ján Kollár (Kollár János) szerepét annak a gondolatnak a terjesztésében, hogy a szláv népek egyetlen nagy nép ágai, ami végül Oroszországban keltette a legnagyobb visszhangot, és ébresztette fel annak érdeklődését a többi szláv nép felé. A szláv gondolat ugyanakkor hanyatlásnak indult az önálló szláv államok megalakulásával, és amint a kisebb népek megérezték a nagyobbak centralizmusát, amelyhez hozzájárult Oroszország kommunista forradalma és annak azt követően kibontakozó új hozzáállása a nemzetiségi kérdéshez.
Trócsányi Zoltán Az orosz műveltség kialakulása[29] című tanulmánya az orosz kultúra pogány kezdeteit követő bizánci–ortodox örökségét és ennek következményeit vizsgálja meg, ennek során a vallási és politikai közösség egységét, az állam abszolút szerepét és a nyugattal szembeni önmeghatározást. Fontos szerepe van itt annak az orosz történeti gondolkodásban meggyökeresedett gondolatnak, hogy Moszkva a harmadik Róma, amely Bizánc bukása után a pravoszlávia egyetlen és végső megtestesülése, és az utolsó bizánci császár unokahúgával kötött fejedelmi házasság révén a bizánci császárság örököse. A nyugattól való teljes elszigetelődés falán csak Nagy Péter reformjai nyitottak ablakot. A szerző kiemeli azonban, hogy „[a] magyarságnak művelődési kapcsolata az oroszsággal soha nem volt”,[30] a 19. század irodalmi hatása pedig még tisztázatlan.
A tanulmánykötetet első kiadása után 58 évvel később, 2000-ben újra kiadták, ami mutatja hiánypótló jellegét.[31] Az új kiadáshoz Niederhauser Emil[32] írt utószót, amelyben a kötet keletkezésének körülményeit és történelmi hátterét is vázolja: a könyv kiadásának évében már folyt a II. világháború, azért is választhatták éppen Szekfű Gyulát a kötet szerkesztőjének annak ellenére, hogy nem volt a szláv kérdés szakértője, mert nem sokkal korábban, 1941 decemberében a Népszavában közölt cikkében[33] – ismételten – szembefordult a náci Németországgal. A háborúból való kilábalás vágya magával vonta annak a szükségességét, hogy a magyarság a németekkel szemben ellensúlyt jelentő népek felé közeledjen. Amellett, hogy a megjelent tanulmányok tudományos szempontból még mindig nem számítottak elavultnak (ma sem számítanak annak), a könyv keletkezésének háttere is indokolta az újrakiadást.[34] A tanulmánykötet tudományos jelentősége ma is élő: hazánk és térségünk történelmét a szomszédos szláv népekkel való történelmi, nyelvi, kulturális, illetve irodalmi interakciók feltárásán és megismerésén keresztül továbbra is kutatunk szükséges.
A. Sajti Enikő: Kisebbségpolitika és társadalomszervezés. Várady Imre (1867–1959) bánáti magyar politikus iratai, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2016.
Bátky Zoltán: Polsko–węgierska czytanka historyczna, Lengyel–magyar történelmi olvasókönyv, szerk. Biernacki Karol, ford. Rotár Krisztina, Szeged, Lengyel–Magyar Kulturális Egyesület, 2018.
F. Almási Éva (szerk.): Fügedi Erik, in Kortárs magyar írók (1945–1997), Budapest, Enciklopédia Kiadó, 1998–2000, https://vmek.oszk.hu/00000/00019/html/f/i004029.htm
Gerő András: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX–XX. Századi történetéből, Budapest, PolgART, 34.
Gulyás László: Edvard Beneš. Közép-Európa koncepciók és a valóság, Máriabesnyő – Gödöllő, Attraktor, 2008.
Gyóni Gábor: Szekfű Gyula és Oroszország, in Krausz Tamás – Radnóti Klára – Sashalmi Endre (szerk.): Apologia historiographiae. Az orosz történelem évszázadai, Budapest, Martin Opitz Kiadó, 2023, 383–394.
Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, Osiris, 2007.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás (szerk.): Történetelmélet I–II, Budapest, Osiris, 2006.
Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D
Kiss Lajos: Hadrovics László, A múlt magyar tudósai, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MuMaTu-a-mult-magyar-tudosai-1/hadrovics-laszlo-1F93/
Mudrák József: Divéky Adorján és a lengyelországi magyar emlékek, Újkor.hu, 2017. november 18. https://ujkor.hu/content/diveky-adorjan-es-lengyelorszagi-magyar-emlekei
Nagy Jenő: Gunda Béla (1911–1994), in Erdélyi Múzeum, 56. kötet, 1994/3–4, 82.
Nádor Orsolya – Žagar Szentesi Orsolya: Nyelvpolitikai és nyelvoktatás-politikai adalékok a horvát–magyar kapcsolatok múltjához és jelenéhez, in Fedinec Csilla (szerk.): A közép-európaiság dicsérete és kritikája, Pozsony, Kalligram, 2013, 498–511.
Niederhauser Emil: Utószó, in Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok, Budapest, Lucidus Kiadó, 2000.
Ormos Mária: Közép-Európa. Van? Volt? Lesz? A fogalom változásai a 19–20. században, Budapest, Napvilág, 2007.
Prokopy Imre: A magyarság és a szlávok, Magyar Szemle, XLIII. kötet, 5. (183.) sz, 1942. november, 255–262.
Romsics Ignác: A nagyhatalmak és Magyarország a 20. században, Budapest, Helikon Kiadó, 2025, 387–389.
Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép és Délkelet-Európában a 19. és 20. században, Budapest, Napvilág, 2005
Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok, Budapest, Magyarságtudományi Intézet, 1942.
Szekfű Gyula: A szabadság fogalma, Népszava, LXIX. évf. 293. szám, 1941. december 25., 17.
Szekfű Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története, Budapest, „Élet” Irodalmi és Nyomda R. T., 1920.
Szinnyei József: Kollár János, in Uő: Magyar írók élete és munkái, Budapest, 1891–1914. https://mek.oszk.hu/03600/03630/html/index.htm
Sziklay László: A magyar szlavisztikai kutatás és felsőoktatás in Berkes Tamás (szerk.): Keresztirányok. Közép- és kelet-európai összehasonlító kultúrtörténet, Res Publica Nostra 7, Budapest, Balassi Kiadó, 1999, 312–322.
Szőts Zoltán Oszkár: Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok – recenzió, Újkor.hu, 2015. március 3. https://ujkor.hu/content/szekfu-gyula-szerk-a-magyarsag-es-a-szlavok-recenzio
A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Almanachja fennállásának 305. tanévében az MCMXXXIX—MCMXL. tanévre, Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1940.
Károly István, in A Pallas nagy lexikona, 1893–1900 https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-pallas-nagy-lexikona-2/k-E039/karoly-istvan-E70C/
Megemlékezés, Magyar Tudomány, 171. évf., 2010/7, 896.
A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium, Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, az Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program keretében valósult meg
From its title, the article examines whether Sándor Joó’s preaching employed structured ‘points’. It thus addresses the practice of structuring sermons into points—specifically the so-called ‘three-point’ sermon—through an examination of the sermon material of a significant Hungarian preacher.
The practice of “three-point preaching” is perhaps more characteristic of Reformed sermons than of the preaching traditions of other denominations. It represents a traditionally Reformed homiletical method (which we might describe as ’Puritan’ or ’good Reformed’ in everyday speech). This approach deserves recognition, since it is undoubtedly better to listen week by week to a sermon structured in three points than to one without any. Yet, when listening to theology students and pastors, one often gets the impression that the preacher has prayed over the text until three messages were simply “squeezed out” of it. These messages, however, frequently relate only loosely to one another; it remains unclear what the central message is or why three points are necessary at all. Consequently, the sermon may appear fragmented. In such cases, the listener often feels that one strong point would have been more effective than three: “Less is sometimes more.” Three points are better than none, yet one point may be more powerful than three.
Even from this brief introduction, it is already clear that my aim is to examine the relationship between intention and consistency—or inconsistency—in the practice of three-point preaching. The clearer the preacher’s intention, the more consistent the sermon will be; the less clear the intention, the more inconsistent the sermon tends to become. Does this imply that three-point preaching is inherently flawed or a homiletical error? Not at all. It is, however, necessary to clarify what we mean by “three points.”
First: three-point preaching does not simply mean that a sermon has an introduction, body, and conclusion. It may be argued that virtually every Reformed pastor satisfies this rhetorical minimum. Rather, speaking in three points means that the main body of the sermon is divided into three principal sections—three theses.
In ancient rhetoric, we do not encounter any guidelines prescribing that the main body of a speech must have three parts. Nonetheless, the number three has carried significance from the beginning. In Rhetoric, Aristotle identifies three sources of persuasion: logos, pathos, and ethos.[1] Logos concerns the logical structure and truthfulness of the speech; pathos encompasses the emotions elicited in the listener; and ethos refers to the speaker’s integrity in delivering the speech—without which persuasion is incomplete, even if logically correct and emotionally engaging. From this tripartite division, it becomes clear that the speaker must engage the listener’s intellect and emotions, and—by implication—the will. Cicero puts this even more succinctly: the goal of speech is docere, delectare, movere—to teach, to delight, to move.[2] The speaker aims to impact the listener’s mind, emotions, and will alike. Quintilian adopts this same triad from Cicero.[3] It is evident from this basic introduction that ancient rhetoric never sought to generate three distinct messages in a speech. On the contrary, a speech is most powerful when it conveys a single message—yet that message must resonate on all three levels: intellect, emotions, and will.
Thus, three-point preaching should not be dismissed. The misconception lies in thinking that three points must equate to three messages. Instead, three-point preaching should signify that the preacher has a single message, which can be communicated in three ways: appealing to the intellect, the emotions, and the will. This, of course, does not preclude a sermon from containing three messages—it can.
When considering Sándor Joó, it is worth noting his successor in Pasarét, Kálmán Cseri, who delivered several sermons—primarily from the New Testament, mostly Pauline texts—in which three distinct messages appear as three points. Even if these points have little substantive connection, he unites them through a creative a semi-thematic, or formally unifying framework. Simultaneously, he also delivered sermons in which one message was divided into three parts. For example, in his 1997 sermon Saints–Servants–Soldiers, explaining the Letter to the Ephesians, he states: since God has raised you from spiritual death to life, be 1) Saints, 2) Servants, 3) Soldiers.[4] The first point discusses what it means to be holy, the second what it means to be a servant, and so on. Yet the sermon is not ultimately about defining biblical roles; rather, it conveys that the believer raised from spiritual death is on a developmental journey. The key question is: where are you, dear listener? Though seemingly divided into three “subjects,” the sermon presents a single clear question.
Thus, delivering three messages in one sermon—three quasi-independent sermonic units—is permissible, but this demands considerable creativity; without clear intention, inconsistency may easily result.
If there is a preacher in Hungarian homiletical history who consistently formulated one, clear message in nearly every sermon—sometimes in three ways—it is Sándor Joó. He is credited with the saying: If you want to shoot a wild duck with a shotgun, do not fire into the middle of the flock; aim at one. This mindset is reflected in his sermons: he always sought to deliver a specific message. In an early sermon (August 27, 1938), he noted that questions often arise in pastoral counseling, which he later addressed in sermons, based on the principle that what is one person’s question may be the question of many. As Kálmán Cseri observed: “In this way, many of his sermons became collective pastoral counseling.”[5] This perspective required precisely this approach: one clear question, one clear answer.
This principle can be demonstrated in nearly any of his sermons. Here, I illustrate it with three sermons selected according to a principle but randomly: the first sermon after New Bread in 1965, 1960, and 1955. Let us examine how the principle of a single message is realized.
The first sermon was delivered on August 29, 1965, with the title: The Foundation of Life.[6] The text of the sermon: Matthew 5:24–27, The House Built on the Rock. The sermon begins with the statement that Jesus does not say that storms may perhaps come in life, but speaks of it as a fact: storms will come, when the rain pours down, the floods rise, and the winds rage. In other words, storms and sufferings in life are inevitable. At first, almost imperceptibly, the preacher begins to engage the emotions of the audience. He mentions the various storms and sufferings of life, showing how much they can tear apart human existence. The listeners begin to connect emotionally with the theme, although no concrete message has yet been spoken.
Then he broadens the image of the storm to a universal and existential level when he says that even if there is someone who has not been struck by truly great storms in life, one great storm will inevitably overtake everyone: death. And then it will truly be revealed on what foundation one has built their life. With this, the first third of the sermon—which also forms its affective dimension—comes to a close, and the second third begins, in which he presents to the listeners the cognitive connection that whatever foundation one builds their life upon in this world, it may collapse. Here too, he reinforces the affective link with concrete examples: many thought real estate was an unshakable foundation—then came the war; many based their lives on love—then came a great disappointment; others on health—then a wrong step getting off the tram was enough. This is the second third of the sermon, at the end of which the listener almost asks the question themselves: what then is the foundation that can withstand the storms, upon which one may build their life? And the preacher declares that it is the Word of God that is eternal—but not in the sense that one has a secure foundation in life if the Word of God is merely occasionally a part of it, but only if one hears it and acts upon it. Here, the sermon reaches its goal, and the volitional dimension awakens, since the listener now personally desires to understand God’s personal message for them and to build their life upon it by putting it into practice—so that their house may not suffer “great ruin” when the storm strikes.
The message of the sermon is clear: whoever acts upon God’s personal message to them will not see their life collapse in the storms. The preacher does not announce the message in advance, but it unfolds gradually in three very clear stages: the first is affective, the second cognitive, and the third moves in the volitional dimension. The sermon is not static but dynamic: from storms it leads to the storm-proof life. Within it, the principle of one message, threefold engagement is perfectly traceable.
The second sermon was delivered on August 21, 1960, with the title also in possessive form: The Power of Sin.[7] The text of the sermon: Mark 5:1–19, The Story of the Gerasene Demoniac. The sermon begins by addressing the thought that the possession seen in this Gerasene man might be considered merely a myth of a world two thousand years ago, something no longer existing in the age of modern medicine, but this is not true. The same power that possessed that man two thousand years ago still exists today and still holds human lives under its dominion: the power of sin. With this, the development of the sermon begins, explaining the characteristics of this power. Interestingly, the ontology of sin is presented in a threefold structure.
Sin is greater than man. First, he explains the difference between fault and sin, showing that sin is not merely a “moral stumble,” but rather an opening of a door to a power over which man has no control: the power of sin. He cites the relevant Pauline text from the Letter to the Romans: “I do not do the good I want, but the evil I do not want is what I keep on doing.”
Then he draws attention to the fact that this man was bound with chains, and yet he broke them. This means the power of sin cannot be chained, cannot be controlled. There is nothing external that can restrain the power of sin over man. Here too, the preacher gives some examples.
Finally, he highlights that the demonic spirit destroyed an entire herd of pigs. This shows that the power of sin can destroy even a herd of pigs—in other words, it is destructive.
All three subpoints appeal both to reason and to emotion. The cognitive connections are clear, yet each one is given affective force through individual examples. Surprisingly, these points are short, not over-explained: he only elaborates until the listeners grasp the nature of sin. But at this moment, the sermon shifts direction, turning back from the power of sin to Jesus. The destruction of the herd of pigs not only demonstrates how destructive the power of sin is, but also how important a single lost human soul is to Jesus. The destruction of the pigs speaks of Jesus’ love, and the man’s deliverance speaks of Jesus’ power. The single, awe-inspiring message of the sermon unfolds in its final paragraph: as much as the power of sin is greater than man, so much greater is Jesus’ power over sin. In the end, whoever has felt the truth of this sermon almost spontaneously surrenders to its closing appeal: “fall down before this Jesus…”
The message of the sermon ultimately conveys the idea of two powers: the power of sin and the power of Jesus. Without didactically announcing this to the listeners in advance, the preacher simply presents before their eyes the power of sin through this story, and then presents before their eyes “the stronger one.” We must also note how precisely the three subpoints about the power of sin follow the dynamics of the text itself (1. the possessed man, 2. the chains, 3. the pigs). One message, grasped in multiple ways.
The third sermon was delivered on September 11, 1955, with the title: I Was Blind… Now I See![8] The text of the sermon: John 9:1–38, The Healing of the Man Born Blind. The sermon refers back to the previous Sundays, to how, in a previous sermon, the congregation already saw through the story of Zacchaeus that in an encounter with Jesus, a person’s life is renewed. Here, he announces in advance that this story is also about the same thing: a man meets Jesus, and his whole life is renewed, for he, once blind, now sees. It is the dimension of this renewal that he now wishes to unfold in this sermon. Surprisingly, he begins by noting that this story is usually interpreted spiritually: as when someone’s eyes are opened in a spiritual sense, moving from spiritual blindness to sight, recognizing their own sin and God’s love revealed to them in Jesus. But he immediately indicates that he does not wish to show this otherwise true, spiritual meaning to the congregation now. Instead, he wishes to draw attention to how radically this man’s life was changed: he was blind, and now he sees. What an enormous change it must have been in the life of a man born blind when he began to see! What a “wonder-filled amazement” it must have been at the created world.
From this point on, this practically determines the theme and structure of the sermon. The first section shows how blind we are to the wonder of the created world and of life itself. The second section shows that whoever meets Jesus begins again to marvel at the world. In a creative and biblical way, he brings in the example of children: children still know how to marvel at everything, how to wonder at the world—adults do not. But whoever is born of God becomes a child again in the spiritual sense, learning again to marvel at the world. Such a person’s sight is changed. They marvel at the created world, and through the created world at its Creator. They also begin to be characterized by a creative vision, like that of Jesus. Where others see only a sinner, such a person can see what another may become and will become. This he calls creative vision. Interestingly, the sermon does not end with a strong imperative, but rather inspires, opening our eyes to this childlike, God-given vision, asking only in conclusion that the listener yield to it if something of it has stirred in their soul.
The message of the sermon is again clear and singular: whoever meets Jesus has their eyes opened to the wonder of life and the world. This sermon is less characterized by distinct structuring or by separable cognitive and affective sections. Rather, it resembles a dynamically flowing river, beginning with human blindness and moving toward childlike sight.
From the above sermons—selected at random—we can see that Sándor Joó sought each Sunday to deliver only one message, but he did so in creative ways. Sometimes with a threefold structure (The Foundation of Life), sometimes with a twofold structure (The Power of Sin), and sometimes in a flowing form (I Was Blind… Now I See!).
Finally, almost every sermon of Sándor Joó ends with a brief but all-encompassing reference to the life, teachings, crucifixion, and resurrection of Jesus. Accordingly, at the conclusion of this analysis of Joó Sándor, it is worth recalling that in Jesus’ own sermons, too, the principle of one message—if necessary, expressed in many ways—is perfectly traceable. The Beatitudes do not so much present eight separate important messages as they present one, expressed in eight ways: blessed is the one whose connection with the kingdom of God is unbroken, even if for this reason their connection with the world is broken. In the same way, Jesus’ interpretation of the Law is not a detailed commentary on the Torah, but one single message told in many ways: if you think you are righteous because you have not committed certain sins outwardly, you are not. Likewise, Jesus’ parables, as parables, typically point toward one clear focal point.
All this does not present an entirely new thesis in homiletics, but rather a timely reminder and a novel exploration through the preaching of an ethos such as Sándor Joó.
Aristotle: Rhetoric, in Jonathan Barnes (ed.): The Complete Works of Aristotle, trans. W. Rhys Roberts, Princeton, Princeton University Press, 1984.
Cicero: De Oratore, trans. E.W. Sutton and H. Rackham, Cambridge, MA: Harvard University Press, 1942.
Cseri Kálmán: Száz éve született dr. Joó Sándor (1910–1970), in Kálvin Kalendárium 2010, Budapest, Kálvin Kiadó, 2009, 80.
Cseri Kálmán: Szentek–szolgák–katonák, https://cserikalman.hu/predikacio/51207366.
Joó Sándor: A hegyi beszéd, Budapest, Ajtony Artúr, 2006, 159–163.
Joó Sándor: Jézus követése, Budapest, Ajtony Artúr, 1996, 114–117.
Joó Sándor: Megragadott a Krisztus, Budapest, Ajtony Artúr, 1999, 142–146.
Quintilian: Institutio Oratoria, trans. H.E. Butler, Cambridge, MA: Harvard University Press, 1921.
Verőczei Balázs Mór 1849-ben Kohn Mózes néven látott napvilágot egy zsidó terménykereskedő gyermekeként. A budapesti villamosvasúti közlekedés közmegbecsülésben álló atyjaként – emellett magyar nemesként, valamint a főváros VII. kerületi képviselőjeként – 1897-ben mindössze 48 évesen hunyt el.
Az 1885-ös országos kiállítás során a főváros vezetése kezdeményezte a Podmaniczky, valamint a Stáczió utcai[1] lóvasútvonal megépítését.[2] Ezen felbuzdulva jelentkezett lóvasút helyett gőzüzemű vasútvonalra vonatkozó terveivel Balázs Mór a fővárosi vezetésnél. Terveit az 1886-ban publikált „Budapest gőzmozdonyu közúti vaspálya (gőz-tramway) hálózata” című munkájában mutatta be. A nyugat-európai városokban megjelenő, a gőzmeghajtásút felváltó villamos vasút megjelenésének hatására azonban Balázs Mór az új technológia magyarországi meghonosítását tűzte ki maga elé célul, és erre a vállalkozására a Siemens és Halske cégekben sikerült partnereket találnia. Az együttműködésből kifolyólag 1887-ben elindult az első budapesti villamos a Nyugati pályaudvar és a Király utca között. Ezt követően több vonal épült ki, és Budapest Európa első olyan városává vált, amely belvárosi villamoshálózattal rendelkezett, amivel számos külföldi szakembert vonzott a villamosközlekedés megismerése és tanulmányozása céljából. A pesti Duna parton fekvő, a Boráros tértől, az Eskü térig[3] haladó villamos vonal[4] tervei szintén Balázs Mór nevéhez kapcsolódnak.
Balázs Mór minden eredménye ellenére közel egy évszázadon át feledésbe merült, melynek oka nem a felejtés, sokkal inkább a 20. század szélsőséges zsidó- majd arisztokrataellenes közhangulata lehet. Ezeket az okokat részletesen jelen tanulmányunkban egyelőre nem tárgyaljuk, mivel kutatásunk célja elsősorban Balázs Mór személyiségének, életrajzának eddig ismeretlen vagy/és nyilvánosságra nem hozott részleteinek feltárása.
Tanulmányunkban kettő, az általunk már feldolgozott források alapján jól körül határolható témát kísérlünk meg kifejteni. Egyrészt a családi hátterének feltárására vállalkozunk, különös tekintettel a nevelő apa családi vonatkozásaira. A tanulmány második fele pedig a nemesi cím elnyerésének körülményeit, valamint a nemesi címer elfogadtatásának folyamatát mutatja be.
Balázs Mór munkásságáról három tudományos publikáció született: egy Merczi Miklós[5] és kettő Zsigmond Gábor[6] tollából. Merczi Miklós tanulmánya kizárólag a közlekedésfejlesztésben vállalt szerepét tárgyalja újságcikkek, illetve a nemesi oklevél szövegrészlete segítségével. Zsigmond Gábor már az életrajzzal is foglalkozott levéltári források, lexikon- és újságcikkek alapján.
Zsigmond Gábor és Merczi Miklós írásaikban kimerítően tárgyalják, hogy hogyan született meg a kontinens első földalatti vasútja Budapesten. A vonalat az Andrássy út alá tervezte Balázs Mór, mivel a felszínen haladó villamosok ötletét a városvezetés visszautasította esztétikai okokra hivatkozva (a felsővezetékek rontották volna a sugárút képét). A beruházást az általa vezetett részvénytársaság, a Budapesti Földalatti Villamos Közúti Vasút Rt.[7] végezte el a Siemens és Halske céggel, valamint – az addig Balázs Mór konkurenciáját képező – Jellinek Henrik[8] vezette Budapesti Közúti Vaspálya-Társasággal közösen. 1896-ban adták át a földalattit, amely az 1863-as londoni (gőzüzemű) után a második, emellett pedig a világon az első villamos üzeműnek tervezett ilyen vasút volt, és hamarosan Európa-szerte híressé vált. Balázs Mór emellett 1897-ben beadta a Kereskedelemügyi Minisztériumhoz Budapest metróhálózatának első terveit is, amelyek többé-kevésbé megfelelnek a mai 2-es és 4-es metró vonalainak.
A családtörténethez felhasznált – és egyben eddig feltáratlan forrásokat – Lózsy Tamás, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár munkatársa segítségével értük el a Magyar Családkutató Egyesület[9] és a FamilySearch[10] oldalain. Előbbin a születési és halálozási anyakönyvek fénymásolt oldalképei találhatóak, utóbbin pedig gyászjelentések. Balázs Mór (Mor Cohn-ként) és Deutsch Malvin (a forrásban Malvina) házassági anyakönyvét digitális átiratban a JewishGen[11] oldal adatbázisában találtuk meg.
A családtörténeti fejezet másik fontos forráscsoportja a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gyűjteményében fellelhető címjegyzékek: A Budapesti Czím-és Lakásjegyzék az 1880–1901-es, a Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn az 1832–1844-es, a Pesther und Ofner Wegweiser Kalender az 1837–1854-es, a Pest Szabad Királyi város házjegyzéke az 1848-as, a Pester Lloyd-Kalender az 1859–1868-as, az Adress-Kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen az 1867–1881-es évekre vonatkozóan. Ezek több kritikát igényelnek, mert szerkesztési elvük változó, és a puszta információmennyiség miatt olykor ellentmondásokat vagy egyenesen hibákat tartalmaznak. Az általános kritikához Faragó Éva összefoglalója ad támpontot,[12] míg az eltéréseket az azonos címjegyzékek évfolyamainak összevetése könnyedén megmagyarázza.[13]
Az 1820–1869 között készült zsidóösszeírások, melyeket eredetileg a zsidók és az általuk felkértek a türelmi adó beszedése céljából állítottak össze, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében találhatóak. Az 1825,[14] 1826,[15] 1827,[16] 1832-es[17] összeírások héber nyelven készültek, nyelvi akadályok miatt egyelőre ezeket a dolgozatunkban nem dolgozzuk föl. Németül állították össze az 1820,[18] 1833,[19] 1836,[20] 1838,[21] 1840,[22] 1846,[23] 1857,[24] 1869-os[25] összeírásokat. míg az 1844-est[26] magyarul. Az 1853-as összeírásnak csak a mutatója[27] maradt fenn.
A nemesítéssel kapcsolatban a Főpolgármesteri Hivatal és a Belügyminisztérium Balázs Mór címertervezetének ügyében váltott négy levelét[28] és a Király Személye Körüli Minisztérium Levéltárának Királyi Könyveinek 69. és 70. kötetét[29] használtuk fel. Utóbbiak a nemesítés tényét, a nemesi oklevél szövegét és az adományozott címer kicsinyített mását közlik és a MNL Országos Levéltár forrásai.
Balázs Mór édesapja, valamint nevelőapjának apja különböző társadalmi hátterű zsidó kereskedők, akik a 19. század hajnalán költöztek Pestre. Az alábbiakban összefoglaljuk azon tényezőket és folyamatokat, amelyek kontextust nyújtanak az egyéni történetek megértéséhez.
A Habsburg Birodalomban a zsidók letelepülését, üzleti tevékenységük és életmódjuk gyakorlását számos rendelkezéssel szabályozták a 18. században, melyekkel népességmozgásokat is előidéztek. VI. Károly német-római császár[30] 1726-ban csak az elsőszülött zsidó fiúk számára engedélyezte a házasodást és a családalapítást. Ezt az engedélyt a fiúk apjuk halálával örökölték, feltéve, hogy betöltötték a 24. életévüket. Aki a tilalmat megszegte, megvesszőztették és kitiltották az örökös tartományok területéről. Ez a rendelkezés főleg Morvaországot érintette és Maximilian Ulrich von Kaunitz (1679–1746) kormányzó végrehajtásában itt érvényesült leginkább, ami már az első években több, mint ezer zsidó Magyar Királyságba vándorlását eredményezte.[31]
Mária Terézia 1747-től rendszeressé tette a türelmi adó beszedését, amelyet az örökös tartományokban a Magyar Királyság területeihez képest sokkal magasabb értékben szabott meg, emellett tömegeket utasított ki Morvaországból,[32] ahonnan így ismételten tömegesen költöztek a Magyar Királyság területére. Az országban az új adónem mégis indokolttá tette a zsidóság helyben hagyását, hiszen nagy bevételt jelentett ez a Kamarának: 1846-ig, az adó megszüntetéséig összesen 6,5 millió forintot szedtek be a magyarországi zsidóságtól.[33] Komoróczy Géza számításai szerint a magyar jobbágyok adójának átlagosan majdhogynem háromszorosát fizette egy zsidó minden adóterhével együtt a 18. század közepén.[34] A türelmi adó listáit a zsidók maguk állították össze, az adót egy összegben fizették be, beszedését a megyei apparátus segítségével vitték véghez.[35] Ez a beszedési mód eredményezte a részletes forrásbázist jelentő zsidóösszeírások létrejöttét, azonban 1820−1833 közötti években azt héberül vezették, így tanulmányunk ez időszakot a nyelvismeret hiányában nem dolgozza fel.
II. József 1783. március 31-ei rendelete átfogóan szabályozta a zsidóság jogait, és lehetővé tette, hogy bizonyos összegért cserébe Pesten is letelepedjenek. A felvilágosult rendelkezések szimbolikus példája, hogy míg Mária Terézia kötelezővé tette a férfiak számára a szakállviselést a megkülönböztetés jeléül, addig az említett józsefi rendelet éppen annak betiltását is tartalmazta.[36] 1787-ben II. József kötelezővé tette a zsidóknak a német nevek felvételét, a rendelet értelmében 120 férfi és 37 női keresztnév közül választhattak. Ez a rendelet is a többségi társadalomba való beillesztést célozta, hiszen a hagyományos héber nevek döntően nem követték a már kialakult európai keresztnév-vezetéknév mintát, így azok szembetűnően a többségtől idegennek hatottak.[37]
„A mai főváros területén az újkorban Óbudán épült ki először annak rendje-módja szerint a zsidó község.” – írja Komoróczy Géza Kohn Herman, Balázs Mór apjának születési helyéről. Az eredetileg zsámbéki központú Zichy-birtokhoz tartozott e helység, mely kiváltképpen gr. Zichy Péterné keze alatt fejlődött.[38] A zsidóság itt többek közt zsinagógával, zsidóbíróval, tanítóval, kórházzal, kocsmárossal, Hevra Kadisa egyesülettel rendelkezett, és gettóba tömörülés nélkül, a település bármely területén élhetett.[39] Zsámbék és Óbuda végső soron Pest vonzáskörébe tartozott a kereskedelmi élet szempontjából: a város négy országos vásárt tartott évente, melyekre az ország egész területéről érkeztek árusok. Aki tehette, Pestre igyekezett költözni, mely költözést II. József említett rendelete megkönnyítette, majd ehhez a vándorlási kedvhez hozzájárult a Napóleon ellen vívott háborúk gazdasági konjunktúrája is, aminek hatása a pesti piacon is érzékelhető volt.[40]
A félévszázados felvilágosult abszolutizmus tehát ellentmondásos fejleményeket hozott a magyarországi, kiváltképpen a pest-budai zsidóság számára. A felvilágosodás eszméje a kereszténység teológiai alapú zsidóellenességét nem toleranciával, hanem racionalizmussal váltotta fel, azaz a zsidóságnak a hitéhez való ragaszkodását elavultnak tartotta.[41] E kor végén született tehát Balázs Mór apjának generációja.
A Pesti Izraelita Hitközség a 18−19. század fordulóján jött létre, ami nagymértékben köszönhető II. József 1783-as fent említett rendeletnek. Pest szabad királyi város rendelkezése szerint az izraeliták tűrt- (toleriert) és tartózkodó (commorirt) státuszban bérelhettek lakást Pesten, és csakis az akkori külvárosban, Terézvárosban. A magisztrátus a keresztény kereskedők érdekét úgy próbálta védeni, hogy a zsidók számára a kereskedést kizárólag nagyban, zárt ajtók mögött, cégtábla és kirakat nélkül engedélyezték. A két jogállás (tűrt és tartózkodó) között a fő különbséget eleinte az jelentette, hogy a tartózkodó zsidóknak időről időre hosszabbítaniuk kellett státuszukat, míg a tűrtek gyerekeikre is hagyhatták azt.[42]
A pesti zsidó közösség megszervezésének feladata először 3, majd 7 kóservendéglősre hárult, akiket a város reprezentatív embereknek tartott, hiszen ők napi kapcsolatban álltak a község tagjaival, és tevékenységük anyagilag is előkelő helyre emelte őket köztük. Ők lettek a zsidóság elöljárói.
Az 1790-es évek kisebb függetlenedési harcot jelentett Pestnek Óbudától, mivel Mosé Münz, az óbudai rabbi meg akarta tartani befolyását Pest felett, hiszen eleddig ő és hitközségének Tóra-könyvei szolgálták a pesti imaházakat. 1799-ben végül megválasztották Pest első önálló rabbiját, Wahrmann Israelt (1755−1826), aki élete végéig a pesti hitközség érdekében munkálkodott. Alapszabályt alkotott, melyben az elöljáróságot kibővítette hét választmányi taggal, melyet 1816-ig a tűrt státuszúak ötévente választottak maguk közül. Temetőnek való területet vásárolt, kórházat (1805) és iskolát (1814) építtetett.[43]
A 19. század elején Pesten működő zsidó kereskedők 39%-a született vagy nőtt fel Pesten, arányuk az 1830-as évekre 31%-ra csökkent, ez is mutatja, hogy akik addig például Óbudán voltak kénytelenek lakni, de a vásárok idején Pesten kereskedhettek, immár be is költöztek a városba.[44]
Balázs Mór családtörténetét az édesapjáról és a nevelőapja hozzátartozóiról általunk talált adatok alapján rekonstruáljuk, illetve pontosításokat közlünk az újonnan talált, korábban említett források alapján magáról Balázs Mórról is Zsigmond Gábor eredményeihez képest.
Balázs Mór születési idejét és helyét eddig még nem sikerült minden kétséget kizáróan meghatározni a lexikon-és újságcikkekben fellelhető ellentmondásos adatok miatt.[45] Zsigmond Gábor 2018-as tanulmányában az 1849. április 5-i dátum mellett foglalt állást, mert a közlekedési szakember mauzóleumában[46] található emléktáblán ez a dátum olvasható, szemben a névmagyarosítási iratán szereplő 1849. április 6-i dátummal, melyet Zsigmond elírásnak tartott.[47] 2024-ben ugyanezt állította.[48] Balázs Mór születési anyakönyvének ismeretében mi az április 6-i dátumot tartjuk hitelesnek. A bejegyzésből megtudhatjuk: „Kohn Mozes alias Moritz” Pesten, az Országút 565. szám[49] alatt látott napvilágot 1849. április 6-án.[50] Móricként szólíthatták, erre nem csak a névváltoztatás utáni keresztneve utal, hanem aláírása is.[51] Szintén Kohn Móric néven vásárolt két helyet a Dohány utcai zsinagógában.[52] Mi a kutatásunk során nem találtunk olyan dokumentumot az anyakönyvön kívül, ami Mózesként említi, ami azonban megmagyarázza azokat az eseteket, amikor Mózesként szerepel.[53]
Születési anyakönyvében érdekes részlet, hogy tanúként a „főrábiner úr” volt megjelölve, azaz a Pesti Izraelita Hitközség korabeli reformer főrabbija, Schwab Löw Arszlán (1794−1857). A Pesti Hitközségben élesek voltak az ellentétek a reformer és konzervatív (a majdani neológ és ortodox) irányzatokat követők között már akkor is, amikor Schwab hivatalba lépett (1836). A két tábor külön tartotta az istentiszteleteket. A negyvenes évek az egyre szakadozó közösség számára a Dohány utcai Zsinagóga tervezéséről szólt, melyet a neológok új istentiszteleti helyének szántak. A tervezésben Schwab prominens szerepet vállalt. 1850-ben az építkezési tervekről egyeztető bizottság tagja volt, de már nem élhette meg a zsinagóga megnyitását.[54] 1849. május 27-én, bő másfél hónappal a kis Móric születése után, Schwab a szószékről üdvözölte a Habsburg-ház trónfosztását, ami miatt a 35 napos vizsgálati fogságon túl 6 hetet töltött az Újépületben.[55] Schwab a hangját határozottan felemelő rabbi volt, akiről tudni lehetett, hogy milyen felekezeti és politikai beállítottsággal rendelkezik. Kohn Móric apja, Herman[56] mégis engedte, hogy fiának anyakönyvi bejegyzéséhez tanúskodjon, pedig bárki mást felkérhetett volna tanúnak. Ebből arra következtetünk, hogy Herman a neológ irányzathoz tartozott, viszont nem ismerünk olyan forrást, amely az aláírás körülményeit, Schwab jelentőségét Kohn Herman számára tovább árnyalná. Az édesapát az összes általunk felhasznált zsidóösszeírás (az 1844-es magyar nyelvű is)[57] és címjegyzék Hermanként említi kisebb helyesírási eltérésekkel, Árminként csak Balázs Mór névmagyarosítási dokumentumán és halotti anyakönyvében szerepel, így a továbbiakban is Hermanként fogunk rá hivatkozni.
Kohn Herman 1778-ban született Óbudán.[58] Felmenői közül egyedül édesanyját, az 1752-ben vagy 1758-ban Óbudán született Miriamot vagy Máriát[59] ismerjük, de az ő leánykori nevét nem. Herman az 1790-es években ismeretlen körülmények között költözött az épülő pesti közösségbe, ahol az 1802. június 16-án kelt 2836. számú magisztrátusi rendelet szerint tűrt státuszt kapott.[60] 1816-ban a hitközség közgyűlése új alapszabályokat fogadott el, melyek átformálták volna az elöljáróságot és annak választási rendjét. A város kapitánysága ezt a fejleményt formai okokra hivatkozva elutasította, és az előző szabályzat szerinti választást kényszerített ki. Ennek következtében 1817. augusztus 17-ével Kohn Herman is az elöljáróság tagja lett. Ez a testület november 20-án lemondott a közösség nyomására, mely nem fogadta el az oktrojált választást.[61]
Következő forrásunk 1820-ban szól Kohn Hermanról, aki Rozália nevű hitvesével,[62] özvegy anyjával, és 14 éves gyerekével terménykereskedőként élt Terézvárosban, a Rumbach-féle házban, a 415-ös házszám alatt.[63] 1833-ban az Ország út 527-ben lakott a család, és egy Dávid nevű 13 éves fiút neveltek gyámgyermekként.[64] 1836-ban az Országút 565-be költöztek, és Dávidot már nem említi a jegyzék, azonban gyámlányként szerepel Balázs Mór leendő anyja, a Verpeléten született kilenc éves Luria Roza (1827−1889).[65] 1838-ban a háromfős háztartásnak 200 konvenciós forintot kellett fizetnie türelmi adó gyanánt.[66]
Az 1840-es években címjegyzékek is említik Kohn Hermant, mint terménykereskedőt, üzlete az Ország út 572. alatt működött, nem messze lakásuktól.[67] Háztartásában egy-egy szakácsnőt és cselédet tartott, hasonlóan a korább említett évekhez. Feleségét 1844 és 1846 között vesztette el, ennek jele, hogy az utóbbi évben gyámlánya, Roza már hitveseként szerepel, és ketten laktak a lakásban egy cselédlánnyal és egy szakácsnővel.[68] 1849-ben a 71 éves Kohn Herman még biztosan megélte fia, a későbbi Balázs Mór születését, felesége, Luria Roza pedig 21 éves lehetett. Más gyermek születéséről nem tudunk, ahogy nem tudunk Kohn Herman gyászjelentéséről vagy halotti anyakönyvéről sem. 1849 és 1851 közt hunyt el, a fiatalon megözvegyült Luria Rozát pedig 1851. július 7-én Blass Zsigmond (1820 k.−1901)[69] terménykereskedő vette feleségül.[70]
Balázs Mór nevelőapja Blass Zsigmond volt, akinek apja, Móric (1791 k.−1863)[71] Kohn Hermanhoz hasonlóan első generációs Pestre költözött kereskedő[72] volt. Bonyhádon született, azon a településen, amelynek a zsidó hitközsége már a 18. század közepétől Tolna vármegye legnagyobb hitközségévé fejlődött.[73] A régió zsidósága Tolna vármegyében koncentrálódott, mivel Baranya vármegye nem engedte őket letelepedni.[74] A megye hitközségeinek lélekszáma mégis látványosan ingadozott,[75] ami megmagyarázható a vállalkozók és kereskedők mozgalmas életmódjával, a regionális és országos centrumokba vándorlással.
Blass Móric 1816 körül házasodott össze Kann Rozália óbudai származású özveggyel (1783 k.−1865).[76] Gyermekeik Budán születtek, a család 1830-ban költözött Pestre, tartózkodó státuszban. Blass Móric három évvel Pestre költözése után családjával 1833-ban már az Országút 648. alatt lakott. Volt egy Fülöp nevű fiuk is, akiről nem található adat az összeírások javarészében, viszont ahogy alább írjuk, Zsigmonddal közösen vállalkozott. Móric pesti működéséről 1835-ből származik az első címjegyzéki feljegyzés, de az 1843−45 közötti időszakban nem találunk róla ezekben említést.[77] Az összeírások szerint 1838-ban ugyanannyi, 200 konvenciós forint türelmi adót fizetett, mint Kohn Herman, holott háromszor annyi fő élt a háztartásban.[78]1844-ben már az Országút 647. alatt lakott családjával, ahonnan 1853-ban költöztek el előbb a Három Király utcába,[79] 1857-ben pedig a Váci utcába.[80] 1863 április 14-15. éjjelén Kohn Herman álmában elhunyt. Gyászjelentéséből tudjuk, hogy tagja volt számos egyletnek, például elnöke volt a Pesti Kereskedelmi Betegsegélyező Egyletnek, választmányi tagja a Pest-Budai Hangászegyleti Zenedének, amely zenei középiskolát üzemeltetett.[81] Jótékony tevékenységét egy akkoriban közismert vak zsidó emlékére írt füzetével[82] is alátámaszthatjuk. A korszakról szóló szakirodalomban még feldolgozatlan mind az ő, mind az általa igazgatott kereskedelmi egylet tevékenysége, ám az előbbiekből egyértelmű, hogy karitatív kezdeményezéseivel tevékeny szerepet vállalt a társadalomban. Állandó hellyel rendelkezett a Dohány utcai zsinagógában.[83] Szervezői és jótékonysági munkásságát érdemes volna külön tanulmányban feldolgozni, mivel annak ellenére, hogy mennyire beágyazott volt a társadalomban, egyetlen történeti munka sem említi meg.
Móric fia, Blass Zsigmond (Balázs Mór nevelőapja) testvérével, Fülöppel eleinte méteráruval kereskedett Blass Móritz fiai néven.[84] Az apjuk halálát követő évben Zsigmond már testvére nélkül, Blass Móritz fiaként működött.[85] 1865-től az Első Magyar Iparbank[86] likvidáló (azaz felszámolási) bizottmányának tagja lett.[87] Ebben az évben csődeljárás alá került a vállalkozása,[88] amit 1870-ben töröltek, helyére viszont saját nevén új céget jegyeztetett be.[89] A nyolcvanas években magánzóként és haszonbérlőként, a kilencvenes években magánzóként, háztulajdonosként és terménykereskedőként ismerhették. A címjegyzékek szerint 1880–1892-ig az V. Sas utca 29-ben élt, 1885–86-ban és 1888-ban viszont feltűnt az V. Korona utca 34. alatt is. 1894-ben költözött át az VII. Erzsébet körút 28 alá, majd 1-1 évfolyamban a József körút 3., a Wesselényi utca 28. és 36. alatt jelölik lakhelyét. 1900-ban a Klotild utca 22-be költözött és ott is hunyt el. [90]
Feltűnhet a mai szemnek a gyakori költözés. Gyáni Gábor 1998-as hipotézise szerint a „századfordulón a középosztály körében intenzív lakásmobilitás valószínűsíthető”. Makroszinten a kérdés nem vizsgálható, manuálisan a mobilitás vizsgálata a címjegyzékek információmennyisége miatt lehetetlen, így az összehasonlítások érdekében az összes rendelkezésre álló címjegyzék adatbázisba foglalása lenne célszerű. Gyáni azt is előrevetítette, hogy lakáscsere ugyanazon bérházakban is megvalósulhatott, tehát teljes képet még egy ilyen kutatómunka sem feltétlenül adhat a lakásmobilitásról.[91]
Budapesten belül a zsidóság elsősorban Terézvárosban és Lipótvárosban koncentrálódott,[92] mert a 19. század elején itt telepedhettek csak le. Ez igaz volt Kohn Herman és Blass Móric lakhelyeire, akik Terézvárosban éltek. A vizsgált időszak elejétől (1833) egészen az 1840-es évek végéig az Országúton laktak, Kohn Herman utolsó lakhelye itt volt. Blass Móric későbbi ismert lakhelyei haláláig (1863) ötszáz méter távolságon belül helyezkedtek el, az úton tovább nyugatra. Blass Zsigmond lakhelyei közt több erzsébetvárosi címet is megtalálunk már, ám a legtöbb ideig ő is Lipótvárosban lakott. 1880–1892-ig a Sas utcában, majd utolsó két évében a Klotild utcában (1900–1901).
Blass Zsigmond úgy tűnik, többféle kereskedelmi és vállalkozói formát űzött, mint apja, és forrásaink szerint apjától eltérően ő nem volt tagja egyleteknek. Mindezek után megállapíthatjuk, hogy Balázs Mór egy jómódú, neológhitű, a „nagypapa” révén erős szociális érzékenységgel is áthatott családban nevelkedett fel.[93] Nevelőapjával pozitív viszonyt ápolt, mely érezhető Blass Zsigmond végrendeletéből is: „Balázs Móric mostohafiam a kit 1 éves korától fogva felneveltem, minden tekintetben és mindenkor magát irányomban mint édes atya iránt a leggyengédebben viselte, őt édes gyermekemnek tekintem (…)”[94]
A dualizmus kori zsidó nemesítések történetét három nagyobb időszakra lehet bontani.[95] Az első ilyen időszak az 1867-es és az azt követő néhány év, amikor a kiegyezés és az emancipáció hatására megnőtt a zsidók nemesi rangra emelésének a száma. A második nagyobb periódus az 1882 és 1887 közé eső éveket fedi le. Ekkor a politikai antiszemitizmus erősödésére adott kormányzati válaszként értékelhetjük a kiemelkedő, zsidó származású egyének jelentős számú nemesítését. A harmadik szakaszt pedig az 1895 és 1897 közötti évek jelölik, amikor a millenniumi ünnepségsorozat adott lehetőséget arra, hogy az uralkodó az arra érdemes zsidó polgárokat nemesi címmel jutalmazza. Mindegyik időszakot figyelembe véve a hatalom fő motivációja az volt, hogy a nemesítés intézményén keresztül nyerjék meg a polgárság gazdasági elitjét politikájuk támogatására.[96] Ezt jól szemlélteti az is, hogy az 1880-as évektől kezdve a választási években mindig több tehetősebb zsidó polgár kapott nemesi címet a kormányzat politikájának támogatásáért cserébe.[97] Erre példaként szolgálhat a Krausz család esete, akik 1892-ben nyerték el a nemesi címet, amiért cserébe a következő választáson, 1894-ben a család egyik fiú gyermeke a Szabadelvű Párt jelöltjeként indult el az országos választásokon.[98] Az asszimilációban jelentős szerepet játszó zsidóság ugyanakkor nagy mértékben javította a magyar nyelvűek számarányát a soknemzetiségű országban, ennek az aránynak a javítását a korszakban az egyik legfontosabb feladatának tekintette a magyar politikai vezetés. 1880-ban a 638.000 izraelita vallású közül 367 ezer fő (57,5%) vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 1910-ben 927.000 zsidóból már 705 ezren (76%) voltak magyar anyanyelvűek.[99] Ebből következtethetünk arra, hogy a zsidók számára vonzó alternatívát jelentett a magyarsághoz való csatlakozás a korszak folyamán.
Balázs Mór nemességét a harmadik időszakban, 1896-ban szerezte. Az összes nemesítésnek egyébként mintegy ötödét kapták a gazdasági életben fontos szerepet játszó, elsősorban városi, azon belül is budapesti zsidók.[100] Budapesten belül a zsidóság elsősorban Terézvárosban és Lipótvárosban koncentrálódott.[101] A millennium évében összesen tizenegy, az ünnepségekkel kapcsolatosan négy zsidó származású személyt is nemesi címmel jutalmazott az uralkodó.[102] Érdekesség, hogy az 1896-os év is választási év volt és három család hasonlóképpen a már említett Krausz családhoz a választásokon támogatták a kormányt, amely minden bizonnyal hozzájárulhatott a nemesi címük elnyeréséhez.[103]
Balázs Mór a nemességét a millenniumi kiállításra elkészült Kisföldalatti megépítése és a város villamos közlekedésének kialakításában vállalt munkájának jutalmaként nyerte el, az oklevél 1896. június 6-ai keltezésű.[104] 1848 után a nemesi cím elsősorban presztízs kérdése volt, mivel a titulus már nem járt hivatalos kiváltságokkal.[105] A Balázshoz hasonló polgári rétegek magatartását egészen a századfordulóig a nemességhez való közeledés jellemezte, amit elsősorban a reprezentációban fedezhetünk fel.[106] Ezt a habitust azonban a századforduló után felváltotta egy jellemzően polgári mentalitás, ami szakított az elődök nemességet imitáló életvitelével.[107] Ez a jelenség ellentétes a nyugat-európai trendekkel, ahol a polgárságra nem volt jellemző a nemesség feltétel nélküli utánzása. Ezért is érdemes feltenni a kérdést, hogy a 19. század végén miért volt fontos egy zsidó ember számára a nemesi cím elnyerése Magyarországon? A válasz erre a már előbb említett presztízs, valamint a közösséghez, a magyar nemzethez való tartozás bizonyítása kifelé, a közösség felé, és befelé, az egyén identitásának erősítése. Nem elhanyagolható az a tényező sem, hogy a nemesi cím segítségével meg tudták erősíteni a társadalmi hierarchiában betöltött helyüket.[108] Balázs Mór esetében pedig fontos megjegyezni, hogy a nemesi címet tekinthetjük szakmai karrierje megkoronázásának, ami nem volt szokatlan a korszak nemességet elnyert zsidó személyei között.[109] A nemesi oklevél a zsidók számára sok lehetőséget nyitott meg a korban rendkívül fontos Kaszinó tagságtól az országgyűlés Felsőházában való politizálás lehetőségéig.[110] Érdemes megjegyezni azt a körülményt is, hogy a dualizmus korában nemesített zsidók körében túlnyomó többségben voltak a neológ irányzat hívei az ortodoxokkal szemben.[111] William McCagg monográfiájában kiemeli, hogy az 1887 és 1896 közötti időszakban a 29 nemességet kapott zsidó családból 23 volt tagja a Pesti Neológ Hitközségnek.[112] Ez abból fakad, hogy a neológ irányzat hívei inkább törekedtek arra, hogy beolvadjanak a magyarság soraiba, ezen beolvadás legékesebb bizonyítéka pedig egy nemesi oklevél lehetett. Balázs azon zsidó nemesek közé tartozott, akik nem tértek át más vallásra a nemesi cím megszerzése érdekében. Az első ilyen személy Schossberger Simon Vilmos volt, aki magyar nemesi címet kapott 1863-ban úgy, hogy zsidó vallású volt a nemesítése idején.[113]
Balázs Mór nemesítésének a hírét ezekkel a szavakkal adta hírül az Egyenlőség újság az 1896. június 12-i számában: „[…]aki hazája fővárosának olyan fényes közúti közlekedést adott, amilyen egyetlen világvárosnak sincs, méltán érdemelte meg a nemességet”. A nemesség elnyerése után egy, a reprezentáció szempontjából fontos feladat még Balázs előtt állt. Ez pedig a családi címer elkészítése és a hivatalos szervekkel való elfogadtatása volt. Erre vonatkozó törekvései kezdetben nehézségekbe ütköztek, melyek az 1896 októberétől egészen 1897 januárjáig tartó levélváltásokból ismerhetők meg. Balázs Mór és a Belügyminisztérium között lefolytatott levelezésben a budapesti főpolgármester, Ráth Károly[114] is fellépett közvetítőként. Az említett levélváltások oka az volt, hogy a Balázs által előzetesen a Belügyminisztérium számára elküldött címertervezet többrendben nem felelt meg a heraldika szabályainak. Ezt a tényt a belügyminisztérium államtitkára levélben erősítette meg, és a hibák javítására javaslatokat is tett.[115] Ezt a levelet nem közvetlenül Balázs Mórnak címezte a Belügyminisztérium államtitkára, hanem Ráth Károlynak, a főváros főpolgármesterének, azzal a kéréssel, hogy a levelet továbbítsa a címer megrendelőjének. A válasz csak két hónappal később, decemberben érkezett Balázs részéről, amelyhez csatolta a javítások alapján átdolgozott címertervezetet, azonban ezt nem látta el szabályos aláírásával.[116] Az aláírás hiányának pótlása után a Belügyminisztérium elfogadta a módosított címertervezetet, és Balázst a Király Személye Körüli Minisztériumhoz irányította a nemesi oklevél kiállításának ügyében.[117]
Maga a címer[118] egyedülálló a korábbi időszak nemesi címerei között, különleges elemei miatt. A következő címerábrákat találhatjuk meg a címertervezetben: „…vasúti alagut…”, „…három czikázó villámsugár…”, „…egy- a paizs alsó széléig futó sínpár…” valamint „…fehérszárnyas vaskerék [emelkedik ki,] jobbról és balról három-három czikázó arany villámsugárral.[119]” Ezek a motívumok meglehetősen szokatlanok voltak a korszak címerrajzaiban, ugyanakkor kiválóan rámutattak Balázs Mór villamos vasúti közlekedésben elért eredményeire. A heraldikai szabálytalanságok a címerábrákból fakadtak, mivel a modern, polgári világ motívumait csak nehézségek árán lehetett a heraldika, középkorban kialakult, meglehetősen merev szabályrendszerével kompatibilissé tenni. Tanulmányunk erre a kérdéskörre nem terjed ki, azonban a jövőbeni kutatások tárgyát képezheti akár Balázs Mórnak, akár a korszakban nemességet szerzett polgári családok címereinek részletes heraldikai megközelítésű vizsgálata.
Fontos és érdekes kérdés, hogy a nemességet szerzett zsidó családok életstílusa és életmódja milyen mértékben és irányban módosul a nemesi cím elnyerése után. Vannak példák arra, hogy az adott személy jelentős mértékben változtat életmódján, azonban többen is megtartották azokat a polgári életstílussal járó magatartási mintákat, amelyek életük szerves része volt a nemesítés előtt.[120] Balázs Mór esetében sajnos ennek a körülménynek a vizsgálatára nincs lehetőségünk, mivel alig egy évvel a nemesítése után, 1897. augusztus 1-én elhunyt.[121]
Kutatásunk célkitűzése az volt, hogy általunk lényegesnek tartott kérdésekben kiegészítsük Balázs Mór életrajzát. Először is a születési és a halálozási körülményeit sikerült pontosítanunk az eredeti anyakönyvek felhasználásával. Erre azért volt szükség, mert Zsigmond Gábor a 2018-as, illetve a 2024-es tanulmányában nem dolgozta fel, nem közölte ezeket az elsődleges forrásokat, és mindkét esetben olyan dátumot (1849. április 5.) adott meg születési dátumként, melynek ezek ellentmondanak.[122] A halálozási időpontját, melyet Zsigmond megadott, az anyakönyvek, valamint a hagyatéki ügy is megerősítik, így összességében kimondhatjuk: Balázs Mór 1849. április 6-án született Pesten, és 1897. augusztus 1-én hunyt el Remagenben.
Családi hátteréről megállapítottuk, hogy a Blass-családban neveltetése a neológia, a vállalkozás és a jótékonyság jegyében telhetett. A minták, melyeket nevelőapja, Blass Zsigmond és az ő apja, Blass Móric nyújtott, hasonlítanak arra a vállalkozói mentalitásra, magatartásra, jótékonyságra melyet Balázs Mór életében képviselt. Megtudtuk azt is, hogy mind nevelőapja, mind édesapja első generációs Pestre költözött kereskedők voltak a nem pesti zsidóság két prominens zsidó közösségéből, Óbudáról és Bonyhádról, és betagozódtak a fővárosi társadalmi életbe. A címjegyzékek és a zsidóösszeírások egymást kiegészítő módon adnak képet Pest-Buda, illetve Budapest népességéről, és lehetőséget arra, hogy akár a későbbiekben a rokonok sorsát is követhessük, mind az életkörülményeikre, mind a foglalkozásukra való tekintettel.
A nemesi cím megszerzésével kapcsolatos levelezés feldolgozását mi kíséreltük meg először, és ebből kiderült, hogy milyen nehézségekkel nézett szembe egy újnemes a cím elnyerése és a címerterv elfogadtatása közötti időszakban a dualizmus korában. A források lehetővé teszik egy, a dualizmus címereit érintő heraldikai kutatás megkezdését, hiszen tájékozódhatunk belőle arról, hogy a Belügyminisztérium a hagyományos heraldikai szempontok szerint közelítette meg az új címereket is.
Balázs Mór életének további mozaikkockáit is tervezzük megvizsgálni, mint például iskoláit, tanulmányi útjait, kapcsolati hálóját és hagyatéki ügyét, melyek lehetővé teszik majd Balázs Mór életrajzának megírását.
BaM. sz. ak. = Balázs Mór születési anyakönyve. https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:3QS7-L9PH-Q9Q9-F?cat=292437 (letöltve: 2024. május 23.)
BaM. h. ak. Balázs Mór halotti anyakönyve. https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:S3HY-6GRQ-HWM?i=125 (letöltve: 2024. május 23.)
BlaM gyj. I. = Blass Móric gyászjelentése I. https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:S3HT-6PDQ-52P?i=251&wc=M6W2-HMS%3A101520801%2C105897501&cc=1542666 (Letöltve: 2024. június 29.)
BlaZs LR h. ak. = Blass Zsigmond és Luria Roza házassági anyakönyve https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:S3HT-6R7Q-Q1X?i=10&cat=292437 (Letöltve: 2024. május 23.)
BlaZs gyj. = Blass Zsigmond gyászjelentése. https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:S3HT-DY29-B7V?i=87 (Letöltve: 2024. május 23.)
BLaZs h. ak. = Blass Zsigmond halotti anyakönyve https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:S3HT-DY29-B7V?i=87 (Letöltve: 2024. május 23.)
LR h. ak. = Blass Zsigmondné Luria Roza halotti anyakönyve. https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:9Q97-YSZS-TG?i=74&cat=292437 (Letöltve: 2024. május 23.)
BaM DM h. ak. = Mor Cohn és Malvina Deutsch házassági anyakönyve a JewishGen adatbázisban. Diaszáma: LDS 642975, Vol. 31, 78-01 (Linkkel nem elérhető, csak kulcsszavas kereséssel a „Hungarian Marriages” -re szűkítve a találatokat) https://www.jewishgen.org/ (Letölve: 2025. április 8.)
Adress-Kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen 1875.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1880–1881.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1882.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1883–1884.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1885–1886.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1888.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1890.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1891–1892.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1894.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1896–1897.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1898.
Budapesti Czim- és Lakásjegyzék, 1899.
Budapesti Czim- és Lakásjegyzék, 1900–1901.
Budapesti Czim- és Lakásjegyzék, 1901–1902.
Budapesti Czim- és Lakásjegyzék, 1902–1903.
Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn, 1835.
Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn, 1836.
Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn, 1837.
Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn, 1839.
Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn, 1840.
Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn, 1842.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1863.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1859.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1860.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1861.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1862.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1864.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1865.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1867.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1838.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1839.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1840.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1842.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1845.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1846.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1846.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1847.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1849.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1851.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender 1852.
HU BFL IV. 1402. b 1897. 15. Balázs Mór címertervének módosítására vonatkozó iratok.
HU BFL IV. 1402. b 1896. 1194. Ua.
HU BFL IV. 1402. b 1896. 1487 Ua.
HU BFL IV. 1402. b 1896. 1607 Ua.
HU BFL VII. 11.c. 1908. Ö 402. 79/1897. Balázs Mór hagyatéki ügye
HU BFL VII. 173a. 1890 1307 Blasz Zsigmond végrendelete
HU HJA I-3-2. Dohány utcai zsinagóga ülésnyilvántartásai, 1854–1950,
HU HJMA I-1-08 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1833
HU HJMA I-1-09 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1836
HU HJMA I-1-10 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1838
HU HJMA I-1-11 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1840
HU HJMA I-1-13 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1844
HU HJMA I-1-15 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1846
HU HJMA I-1-01 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1820
HU HJMA I-1-16 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1853, mutató
HU HJMA II-2-1-02 Pesti zsidók összeírása 1857
HU HJMA II-2-1-03 Pesti zsidók összeírása 1857
HU HJMA II-2-1-04 Pesti zsidók összeírása 1857
HU HJMA II-2-1-12 Pesti zsidók összeírása 796–1058-ig, 1869,
Budapesti Közlöny, 1870. december 13., 67817. számú cégbejegyzés
Egyenlőség, 1896. június 12.
Pester Lloyd, 1865. március 25.
Pesti Hírlap, 1897. november 5.
Politikai Ujdonságok, 4. évf., 14. szám, 1858. április 8.
Politikai Ujdonságok, 11. évf., 18. szám, 1865. május 3.
Sürgöny, 1864. június 2.
Sürgöny, 1866. január 24.
Törvények
1848. évi IX. törvénycikk az urbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézma és pénzbeli fizetések megszüntetéséről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=84800009.TV
Bácskai Vera: A pesti zsidóság a 19. század első felében, in Uő: Városok és polgárok Magyarországon I. kötet, Budapest, Budapest főváros levéltára, 2007. 345–354.
Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten, Budapest, Magvető, 1989.
Faragó Éva: Budapesti cím- és lakásjegyzékek, in Uő: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1988–1989–1990. Budapest, 1994. 38–41.
Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945, Budapest, Századvég, 1992.
Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten (11870–1940), Budapest, Új Mandátum, 1998.
Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Budapest, Osiris, 2001.
Horváth J., András: Ráth Károly, in Feisztl Ferenc (szerk.): A főváros élén: Budapest főpolgármesterei és polgármesterei, 1873–1950, Budapest, Napvilág, 2008. 29-35.
Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke – Toronyi Zsuzsanna (szerk.): A magyar zsidóság képes története, Budapest, Vince, 2014.
Kálmán Kálmán: A Dohány utcai Zsinagóga és orgonája építése, felújítása (1854–1996), in A Dohány utcai Zsinagóga 150 éve. Tudományos konferencia a Dohány utcai Zsinagógáról 2010. május 2–3. Budapest, Lancz Kft, 2010. 64–108.
Katus László: A Modern Magyarország születése. Magyarország története 1711–1914, Pécs, Kronosz, 2021.
Kirschenheuter Ferenc: Régi könyv egy pesti vakról, Siketnémák és Vakok Oktatásügye, 32. évf., 1930/3–4, 91.
Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon I, Pozsony, Kalligram, 2012.
Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon II, Pozsony, Kalligram, 2012.
McCagg, William O.: A főbb vitapontok. Fontos-e a zsidó nemesség? in Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában, Fejlődés-Tanulmányok. Regionális Sorozat 3, Budapest, ELTE ÁJK Tudományos Szocializmus Tanszék, 1985, 373–384.
McCagg, William O.: A sikerhez vezető út. A nagy válság 1910–1918 in Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában, Fejlődés-Tanulmányok. Regionális Sorozat 3, Budapest, ELTE ÁJK Tudományos Szocializmus Tanszék, 1985, 385–453.
McCagg, William O.: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918, Budapest, Cserépfalvi, 1992.
Merczi Miklós: Balázs Mór tevékenysége a budapesti közlekedésben, A Közlekedési Múzeum Évkönyve, 1994. 131–140.
Nagy Iván: Magyarország családai, Czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal, 12. kötet. Pest, Ráth Mór, 1865.
Prepuk Anikó: Befejezetlen emancipáció, Budapest, HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2024.
Újvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon, Budapest, 1929.
Zsigmond Gábor: 175 éve született Balázs Mór, Honismeret, LII. évf., 2024/2, 19–26.
Zsigmond Gábor: Balázs Mór élete és munkássága, Közlekedés- és technikatörténeti szemle, I. évf., 2018, 63–83.
Donáth Péter: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korában – Imre Sándor a nemzeti együttműködés akadályairól, művelődéspolitikai szerepvállalásáról, a köznevelésről, s a magyar pedagógiáról, Budapest, Trezor Kiadó, 2022. ISBN: 978-963-8144-55-3 (pdf), 978-963-8144-54-6 (nyomtatott), 581 oldal, https://real.mtak.hu/146415/
A Donáth Péter MTA-doktor által jegyzett és a Trezor Kiadó gondozásában 2022-ben megjelent tanulmánykötet célirányos áttekintést nyújt a magyar közoktatásügy történetében szerves szerepet játszó Imre Sándor (1877–1945) tanár, politikus életpályájáról.
Donáth Péter a 20. századi magyar művelődéstörténet és a magyarországi oktatáspolitika és tanítóképzés kutatója. Többek között kilenc önálló könyve mellett tíz tudományos kötetet és hat oktatásban használatos szöveggyűjteményt szerkesztett választott kutatási területén. A tanulmánykötet jól illeszkedik Donáth Péternek az Imre Sándor pályáját és oktatásügyi, nevelésügyi történelmi környezetét feltáró munkáinak a sorába.[1] Közülük több tanulmány is átdolgozva, de különálló fejezetekként részét képezi a recenzió témájául szolgáló munkának.
Imre Sándor pedagógus, oktatáspolitikai szakértő, művelődéspolitikus főgimnáziumi tanárként kezdte pályafutását. A kötetben közölt életrajzából többek között megtudhatjuk, hogy pályája során tisztségeket vállalt számos egyéb egyesület mellett a Magyar Pedagógiai Társaságban, a Gyermektanulmányi Társaságban. Szerkesztette a Magyar Pedagógia folyóiratot 1913 és 1918 között, valamint a Pedagógium (tanítóképző) igazgatási ügyeit intézte. A legkülönbözőbb politikai kurzusok váltakozása mellett 1918 és 1924 között volt helyettes államtitkár, ügyvivő miniszter, adminisztratív államtitkár a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban (továbbiakban: VKM). A budapesti Műszaki Egyetem pedagógiai tanszékének tanszékvezetője, egy évig az egyetem rektora; a Dunamelléki Református Egyházkerület tanügyi előadója; 1943–1944-ben az Országos Közoktatási Tanács alelnöke volt. Ezekből a vázlatos információkból is látható, hogy a szerző egy felettébb gazdag életpálya bemutatására vállalkozik.
A kötet – célkitűzése szerint – Imre Sándor művelődéspolitikai elképzeléseinek kialakulását vizsgálja az első világháborút megelőző években és azt, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban megtapasztalhatta: a politikai, gazdasági, társadalmi realitások, az egymást váltó, egymástól akár gyökeresen eltérő politikai rendszerek milyen korlátok közé szorították az átfogó reformok magas beosztású szorgalmazóját is. Imre Sándor a nemzeti egység és autonóm személyiségek nevelését szolgáló és a társadalom lehető legszélesebb konszenzusán alapuló művelődéspolitika ideológusa, szakembere volt. Meggyőződéses híve a közoktatás, a közszolgálat párt- és felekezeti semlegességének, s az egyetemi autonómiának. A monográfia tehát a mindig pártonkívüli, mérsékelt politikai nézeteket valló Imre Sándor egyéniségét s a korabeli magyar társadalomról, oktatási rendszerről, pedagógiáról adott diagnózisait, valamint a javításukra tett fontosabb kezdeményezéseit tárja fel az 1918-as őszirózsás, majd az 1919-es kommunista forradalmi kormányok, és az ellenforradalmi rendszer kezdeti 1919–1920-as időszakából, kitekintéssel Imre Sándor megnyilvánulásaira.
Az Előszóból megtudhatja az olvasó, hogy nemcsak Imre Sándor életének, munkásságának kíván a szerző emléket állítani, hanem számos kiadatlan művét, levéltári anyagát is számba szeretné venni. Utóbbi tekintetében Donáth Péter nagymértékben támaszkodott a Ráday Levéltárban található Imre Sándor-hagyatékra. Annak érdekében, hogy az említett, eddig perifériára került, elfeledett vagy egyenesen ismeretlen dokumentumok a nagyobb olvasóközönség számára is ismertekké váljanak, ezekből az írásokból hosszas idézetek és kiemelések olvashatók a könyvben. Ilyen módon a kötet Imre Sándor gondolatait, visszaemlékezéseit, oktatáspolitikai tervezeteit, minisztériumi beadványait, javaslatait, levélváltásait és nem utolsó sorban előadásait közvetlenül is ismerteti. A szerző nem titkolt szándéka volt ezzel, hogy az olvasók maguk alkossanak véleményt Imre Sándor munkájáról a közreadott források ismerete alapján.
Az első fejezet az Imre Sándor művelődéspolitikai nézeteinek kialakulása, formálódása címet viseli. Megismerhetjük Imre Sándor külföldi és hazai tanulmányait, pályájának kezdetét, pedagógiai nézetrendszerének kialakulását, mely folyamatban nagy szerepe volt egyetemi oktatójának, Schneller Istvánnak (1847–1939), illetve eszmei példaképeinek, Eötvös Józsefnek (1813–1871) és gróf Széchenyi Istvánnak (1791–1860). A fejezetből megismerhetjük a nagyon különböző iskolatípusokból, felekezeti, állami, községi, alapítványi, nemzetiségi intézményekből álló magyarországi iskolarendszert, melynek egységesítését Imre Sándor sürgető feladatnak látta. Rálátást kapunk a korszak polgári radikális, szociáldemokrata, szabadgondolkodású, valamint katolikus, konzervatív pedagógiai állásfoglalásának politikai alapú szembenállására, mely világnézeti harcot Imre Sándor károsnak, megosztónak talált a nemzet szempontjából.
A korabeli oktatási rendszer látlelete a „nemzetnevelés szempontjából”, s az Imre Sándor szerint szükséges és lehetséges terápia fejezetben Imre Sándor Nemzetnevelés. Jegyzetek a magyar művelődéspolitikához (1912), A köznevelés belső egysége és a nemzeti egység (1915) és A „nemzetnevelés” jogosultsága (1918) című munkáit ismerhetjük meg. Ezek a „nemzeti egység” hiányát és megteremtésének fontosságát hangsúlyozzák az államilag egységes, minél szélesebb rétegeket befogadni képes, felekezetek nélküli, a magyarság és a nemzetiségek egymás iránti toleranciáján alapuló iskola- és nevelésügyi rendszeren keresztül. A fejezet exkurzusa betekintést enged Imre Sándor és a szerzetes, egyetemi tanár Kornis Gyula (1885–1958) pedagógiai nézeteinek ütköztetésébe, valamint Schneller István egyetemi tanár és Sándor István szemléletének közös vonásaiba. Kornis Gyula felekezeti oktatóként kifogásolta Imre Sándor elgondolásait az iskolarendszer, a kultúra demokratizálására, fokozatos világivá tételére, a felekezeti vallásoktatásnak az iskolákból való kiiktatására, a tanult emberek tradicionális különnyelve, a latin tanításának a humán gimnáziumokba való visszaszorítására, a nemzetiségi nyelvek, irodalom, történelem oktatására való törekvést illetően. Megosztotta őket, hogy Imre Sándor fontosnak tartotta az iskolarendszer átjárhatóságának kiépítését, mely ily módon a társadalmi mobilizációt szolgálja. Kornis Gyula szerint ezzel szemben az iskolarendszer célja a társadalmi hierarchia újratermelése.[2]
A fejezet második exkurzusában a Polgári Radikális Párt politikai programjába kapunk betekintést, mellyel Imre Sándor alapvetően egyetértett, ám a párthoz és annak Jászi Oszkár-féle értelmiségi holdudvarához nem csatlakozott. Olvashatunk ezzel együtt a Magyar Társaság nevű titkos társaságról, mely Imre Sándort is feltehetően tagjai között tudhatta. A fejezet így hasznos lehet a 20. század eleji magyar oktatási rendszert kutató neveléstörténészek, a polgári radikalizmust kutatók és a magyar nacionalizmus történetét tanulmányozó szakértők számára is.
A „Nagy Háború” sodrában – Külső munkatársként a VKM-ben (1914–1918) című fejezet Imre Sándor háborús pedagógiáját tárja elénk. Úgy vélte, a diákokkal meg kell ismertetni a háború okozta gazdasági nehézségeket; a kül- és belpolitika alakulását; a járványok okozta veszedelmet; az iskolák elpusztulását; a menekültek kérdését; sebesültek, rokkantak, árvák gondozásának fontosságát. Tudatosítani kell egyén és közösség kölcsönhatását, a nemzet iránti felelősségérzet, az önfeláldozás és önzés kölcsönhatását a nemzetre. A fejezetben betekintést kapunk az Imre Sándor által 1917-ben szerkesztett Világháború. Vezérfonal iskolai tanításokhoz és tájékoztató a nagyközönség számára című tanulmánykötetről, melyből a Közerkölcsiség és a háború című Imre Sándor által jegyzett tanulmánnyal találkozhatunk. A kötet egyfajta vezérfonal lett, melynek használatát Jankovich Béla miniszter 1917. március 31-én, a VKM 2293/1917. számú rendeletével engedélyezte az egyes tantestületek számára, ha azok jóváhagyják. Imre Sándor 1916 nyarától a VKM „pedagógiai ügyekben külső tagjaként” dolgozott, ahol a VKM 132.864/1916. október 9. VII/b számú rendeletével a népiskolák tantervének módosítása kapcsán kérték fel egy állampolgári nevelésre vonatkozó javaslat elkészítésére. A tanulmánykötet ilyen módon minisztériumi rendeletek ismertetését is rendelkezésünkre bocsátja.
A fejezet exkurzusában Imre Sándornak a pozsonyi egyetem pedagógiai tanszékére 1917 végén benyújtott pályázatának körülményeit, procedúráját ismerhetjük meg. Donáth Péter részleteiben mutatja be Kornis Gyula, Fináczy Ernő (1860–1935), Schneller István egyetemi tanárok, nevelésügyi szakértők Imre Sándor pályázatához kapcsolódó anyagait, különvéleményeit, beszélgetéseiket, háttéregyeztetéseiket, egy dokumentatív elbeszélés. Donáth Péter figyelmeztet: az anyag összeállításában Imre Sándor iratai mellett csak az interneten fellelhető egyetemi tanácsülési jegyzőkönyvekre támaszkodhatott. Hangsúlyozza, hogy ez magában rejti annak veszélyét, hogy a pályázati procedúra egyéb szereplőit méltánytalanul ábrázolják az események alakulásában, ám bízik abban, hogy a jövő kutatói majd találnak olyan dokumentumokat, amelyek a felsorolt kollégák nézetrendszerét is bemutatják a pozsonyi események alakulásában.
A Minisztériumi szerepvállalásának körülményei, helyettes államtitkári tevékenysége (1918. november 7. – 1919. március 21.) című fejezetben Imre Sándor oktatásügyi tevékenységét ismerhetjük meg a Károlyi-kormányzatban (1918. október 31. – 1919. március 20/21.) kezdetben a Lovászy Márton (1864–1927), majd Kunfi Zsigmond (1879–1929) nevével fémjelzett VKM-ben. A fejezetet különösen azok figyelmébe lehet ajánlani, akik a Károlyi-kormány oktatásügyi politikáját, Kunfi Zsigmond oktatásügyi miniszter, Somogyi Béla (1868–1920) államtitkár tevékenységét szeretnék mélyebben megismerni. Áttekintést kapunk arra vonatkozóan is, hogy miképpen működtek a polgári radikális és szociáldemokrata oktatásügyi tervezetek a gyakorlatban.
Az Ismét a Pedagógium élén a Tanácsköztársaság és a Peidl-kormány idején című fejezetet azok figyelmébe lehet ajánlani, akik a forradalmak időszakának (1918. október – 1919. augusztus) hatását kívánják kutatni a korabeli diákság körében. Bemutatásra kerül a köz- és felsőoktatás diákságának politikai radikalizálódása, a frontokról hazatértek követelései: az egyszerűsített érettségi és az egyetemekre történő könnyített bejutás. Imre Sándort 1919 márciusában elmozdították a minisztériumi munkájából, ezért a tanácsköztársaság oktatáspolitikáját távolról figyelte csak. Ugyanakkor 1921-ben A bolsevizmus Magyarországon című kötetben Imre Sándor publikálta vonatkozó meglátásait, amelyeket a fejezet és a kötet jegyzetei ismertetnek.
Az Ügyvezető miniszteri tevékenysége a Friedrich-kormány idején (1919. augusztus 7–15.) című fejezetben az immár ellenforradalmi Friedrich-kormány néhány napos zűrzavaros belső működését ismerhetjük meg, melynek kormányfőjét Imre Sándor – ezen napokban ügyvivő oktatásügyi miniszter – politikai kalandorként értékelt. A fejezet prezentálja Imre Sándor visszaemlékezései alapján a politikusokkal folytatott beszélgetéseket, kormányüléseket, egyeztetéseket a színfalak mögött is, következésképp a politikai eseményekbe is betekintést nyerhetünk.
Az Adminisztratív államtitkársága (1919. augusztus 16. – 1922. június 15.) című részben Huszár Károly (1882–1941) néppárti politikus, országgyűlési képviselő, későbbi miniszterelnök oktatásügyi miniszterségét ismerhetjük meg, aki mellett Imre Sándor adminisztratív államtitkár lett. Államtitkári működésemről címmel írt Imre Sándor 1923-ban visszaemlékezést a Huszár Károly-éráról, amit Donáth Péter is közöl kötetében. Huszár Károly miniszterelnöki kinevezését követően Haller István, majd a klérus Vass József oktatásügyi miniszterségét tanulmányozhatjuk Imre Sándorral való közös munkájuk tükrében. Vass József idején is Imre számtalan javaslatot készített pl.: a középiskolák és leánygimnáziumok számának apasztásáról, a minősítési törvény módosításáról, a finn tanügyi kongresszuson való részvételről, az iskolák működésének biztosításáról, a testnevelési törvényjavaslatról, az iskoláztatási kötelezettség teljesítésének biztosításáról stb. A fejezet ezen kívül számos miniszteri rendeletet megismertet velünk, úgymint az 1919. október 5-én – Imre Sándor megfogalmazásában, de Huszár Károly miniszter aláírásával megjelent 186.932/1919. B. I. számú „az iskolák belső életének felügyeletéről és irányításáról” szóló rendeletet – melyet elküldtek valamennyi állami tanfelügyelőnek, a tanítóknak és tanító(nő)képzőknek is.
A Viták kereszttüzében I. elnevezést kapott fejezet a budapesti községi iskolák államosításának 1919–1920-as tervét mutatja be, melyet Imre Sándor még megbízott miniszterként kezdeményezett. A tervezetet az indokolta, hogy a budapesti tanítók és tanárok feltűnően nagy számban csatlakoztak a forradalmi kormányzatokhoz, melyekben többük is vezető szerepre tett szert. A proletárdiktatúra bukása után ezért sokan, így Imre Sándor is fontosnak érezte a nagyobb állami jelenlétet és ellenőrzést a fővárosi iskolákban. A szerző ezzel olyan témát tár fel, amely alig tekinthető feldolgozottnak Heksch Ágnes 1980-as tanulmányán kívül.[3] E történet adalékkal szolgál az óvoda- és iskolaállamosítások, valamint a Budapest és – a jórészt a vidékkel azonosított – „nemzeti keresztény” tábor szembenállása toposz kialakulásának történetéhez.
A Viták kereszttüzében II. című fejezet a Fővezérség, a Propagandaminisztérium (PM) és a Hadügyminisztérium (HM) részvételével, Imre Sándor elnökletével/részvételével a VKM-ben 1919 októberétől a „nemzeti”, „katonás” nevelés, s a várható békeszerződés miatt leszerelendő tisztek polgári foglalkozásba helyezésének tárgyában folytatott, végső soron a cserkészettel, testneveléssel és a leventeképzéssel kapcsolatos szabályozásokhoz vezető tanácskozások néhány korai mozzanatát idézi fel röviden. A Magyar Honvédség a korábbi időszakhoz képest nagyobb befolyást kívánt gyakorolni az oktatásügyben a tanítók és tanárok ellenőrzésére, kiválogatására, a diákok hazafias, katonás nevelésére. Imre Sándor fontosnak tartotta ugyan a nemzetvédelem jelenlétét a nemzetnevelésben, de kívánatosnak érezte ezzel együtt, hogy semmi olyat ne vezessenek be, ami pedagógiai szempontból káros a gyermeki lélekre. Imre Sándor legalábbis időleges kompromisszumra tudta rávenni az oktatásügybe belenyúló hivatásos katonákat, ezzel megakadályozta az iskolák totális militarizálását. A mű hasznos adalékul szolgálhat ennek fényében a Horthy-korszakban kibontakozó iskolai katonás és leventenevelés történetéhez is mind a neveléstörténészek, mind a hadtörténészek számára.
A Pergőtűzben: „Egy adat a „keresztény nemzeti kurzus” embervadászatából című fejezet részletezi Imre Sándornak, a hazai sajtó egy része, mint az Új Lap, a Népakarat, vagy a 8 Órai Újság által folytatott üldöztetését. Sokat támadták a sajtóban, hogy kommunista, zsidó, szabadkőműves vagy azoknak minősített tanárokat, tanítókat vesz védelmébe a forradalmak utáni fegyelmi eljárások során, holott csupán jogszerű, józan, higgadt eljárások lefolytatására törekedett. Emellett Imre emlékiratain keresztül bemutatásra kerülnek fegyelmi tanács által lefolytatott vizsgálódások, Benedek Marcell (1885–1969), Dénes Lajos (1879–1942), Somogyi Béla, Czakó Ambró (1887–1974) tanárokkal szemben, és az, hogy milyen szerepet játszottak a forradalmi kormányzatokban. A fejezet Imre Sándor Ráday Levéltárban őrzött 130 gépelt oldalas, a fejezet címével megegyező című visszaemlékezését, valamint egyéb dokumentumokat is feldolgoz. Adalékokat kapunk Benedek Marcell naplójából,[4] vagy Dénes Lajos leveleiből, melyeket Imre Sándorhoz és Friedrich Istvánhoz írt. Ez a rész a proletárdiktatúra bukása utáni fegyelmi ügyek történetére vonatkozóan nyújt szemléletes példákat.
A következő Kérészéletű államtitkársága, a VKM reformjára vonatkozó utolsó tervezete Klebelsberg Kuno miniszterségének első hónapjaiban címet viselő fejezetben gróf Klebelsberg Kuno (1875–1932) művelődéspolitikus, belügy-, majd vallás- és közoktatásügyi miniszter és Imre Sándor szakmai összeférhetetlenségének hátterét ismerhetjük meg. Imre Sándornak a politikától, felekezetektől független miniszter és minisztérium volt az ideálja, míg Klebelsberg Kuno gyakorló politikusként tudta, hogy ez a terv kivitelezhetetlen, ráadásul nem is állt ez érdekében Klebelsberg Kunónak, hiszen ő éppen kiszélesíteni akarta a felekezeti iskolák körét. Az 1918–1919-es forradalmi kormányok hibáinak tanulságait is figyelembe vevő, azokból tanuló Imre Sándor a vidéki népiskolák, a polgári iskolák megerősítését, fejlesztését, azok mezőgazdasági, ipari szakoktatással való kiegészítését, az iskolán kívüli népművelést tartotta a legsürgetőbbnek. Továbbá 10 éves kor helyett későbbre kívánta halasztani a társadalmi/iskolai szelekció fontos eszközeként működő pálya- vagy iskolaválasztást, s a klasszikus és reálgimnáziumok mellett gyakorlati irányú középiskolák létrehozásával demokratizálni kívánta az érettségi rendszerét. Klebelsberg ezzel szemben a gimnáziumokra és azok elitnevelésére kívánta a hangsúlyt fektetni, ezekben a képzési formákban látva a Kárpát-medencei magyar „kultúrfölény” hatékony eszközét. A két álláspont összeegyeztethetetlennek bizonyult.
A Kényszerszabadságolása, önvizsgálata, B-listázása (1922. szeptember 18. – 1924. május 22.) című fejezetben a VKM-ből eltávolított és megcsömörlött Imre Sándor önreflektív írásait ismerhetjük meg a Pálya végén című kéziratára és az Államtitkári működésemről című visszaemlékezésére támaszkodva. Ezekben papírra vetette, hogy hiba volt, hogy olyannyira visszavonultan élt: a tanítók, tanárok alig ismerték, a politikusok meg egyáltalán nem. Bevallja, nem tudott összeköttetéseket, kapcsolatokat, ismeretségeket (vagy ismertséget, de a kettő nem ugyanaz) szerezni, szövetségeket létrehozni.
A tanulmánykötet eddig alapvetően lineárisan bemutatott cselekményeihez képest a Konszenzuskeresése fiaskójának forrásai: A közös munka lelki akadályai című fejezetben Imre Sándornak a magyarság lelki állapotát, megosztottságainak okait kutató gondolatait olvashatjuk 1914-től kezdődően. Ebben a szerző ismerteti Imre Sándor Történelmi érzék (1922) és az Újjáépítés és megújhodás című írását (1923), melyekben a nemzet egyesítésének akadályozó elemeit kívánta feltárni. A közös munka lelki akadályai című értekezését 1923-ban a Magyar Pedagógiai Társaság előtt adta elő. Ebben önostorozó módon kifejtette: fő bajaink között szerepelnek a közös célok és egyetértés hiánya; nem ismerjük jól a nemzet helyzetét, ezért sorsunkat a magyarság nagy része nem érti; nem gondolkodunk eleget a világról és tudásunkat sem foglaljuk rendszerbe; nincs vezető nemzeti gondolatunk, sokféle érzelmi ellentétünk van; a társadalom egyes rétegeinek műveltsége nagymértékben eltérő; nem megfelelő emberek jutnak vezető pozíciókba; nincs nemzeti idealizmus, összefoglaló képességünk fejletlen; dologtalanság jellemez minket stb. Benső megújhodásra van szükség tehát szerinte. Ez a fejezet az eszmetörténészek figyelmére lehet igazán érdemes.
A köztisztviselők, pedagógusok felelőssége a nemzet sorsáért elnevezésű fejezetben a Dunamelléki Református Egyházkerületi tanügyi előadójaként is tevékenykedő Imre Sándor református hallgatósága számára tartott előadásaiba nyerünk betekintést. Érdemes kiemelni, hogy a kötet foglalkozik a Nagy László-féle Magyar Gyermektanulmányi és Gyermeklélektani Társasággal, ezért ez a rész beépíthető a gyermekpszichológusok, pedagógiai tanulmányokat, kutatásokat folytatók munkáiba.
Az utolsó fejezet az Idős egyetemi tanár az újabb világégés árnyékában immár az 1938 utáni időket mutatja be Imre Sándor pályafutásából, mikor a budapesti műszaki egyetemen tanszékvezető volt. Érdekes képet kapunk a zsidósághoz fűződő kapcsolatáról. Bár a ’10-es, ’20-as években maga is számontartotta kollégái és tanítványai zsidó származását, a zsidótörvényeket, a zsidóság jogfosztását elítélte, kirekesztésüket a magyar nemzetből helytelenítette. Ismertetésre kerül Imre Sándor rektorként – mely tisztséget 1941–1942-ben töltötte be – írt levele Hóman Bálint miniszterhez, melyben egy egyetemi hallgatónak zsidó társa elleni támadásáról tájékoztatja a minisztert. A könyv ezen része ajánlott olvasmány a magyar szélsőjobboldal, a hazai antiszemitizmus és a Turul mozgalmat kutatók számára is.
A Kétségek közt a lehetetlen megkísérlése: Imre Sándor OKT alelnöksége 1943–1944 Imre Sándornak az Országos Közoktatási Tanácsban (továbbiakban: OKT) vállalt egyéves alelnöki szerepkörét ismerhetjük meg, mely időszak már Imre Sándor és az OKT művelődéspolitikai hattyúdala volt. A Navigare necesse est – lapok az OKT 1943–1944. évi dokumentumaiból az OKT munkásságáról ad tájékoztatást a 1943–1944-es egy évről, mely források másolatai a tanulmánykötetben is közlésre kerültek. Az ügyek túlnyomó többsége az 1945-öt követő „rendszerváltás” okán nem, vagy csak alig gyakorolt hatást a magyar oktatásügyre. A szerző a neveléstörténész kollégák figyelmét ráirányítja például arra a kérdésre, hogy a nyolcosztályos általános iskola bevezetése során vajon felhasználtak-e bármit is az 1943–1944-ben a felső tagozatos korosztály számára készült tantervekből.
Donáth Péter munkája hosszú, meglehetősen sűrű olvasmányélmény. A címében vállalt személyes portré és pályafutás feldolgozását, bemutatását teljeskörűen teljesíti. A rendkívül alapos és részletes mű megértése azonban nem ütközik nehézségekbe, hiszen nyelvezete rendkívül olvasmányos, a szöveg magyarázatokkal bőven el van látva, ezért a korszak iránt érdeklődő, laikus olvasó számára is élményekkel teli lehet. Ez a könyv számos levélváltás, visszaemlékezés közreadásának, az alapvetően lineáris „történetvezetésnek” köszönhetően majdhogynem életrajzi regényként is olvasható helyenként, mely ezzel együtt azonban sosem veszít tudományos igényességéből. Ráadásul az olvasóközönség az interneten is hozzáférhet a munkához. A széleskörű hozzáférést az is garantálja, hogy a legutolsó oldalakon Donáth Péter egyéb műveinek elérhetőségei is megtalálhatók, valamint a lábjegyzetek közt is sokszor találunk online hivatkozásokat, melyek egy kattintással elérhetők.
Végezetül a kötet mindenki számára információgazdag olvasmányélmény, ám főképpen a neveléstörténészek fogják tudni nagy haszonnal fogatni. Mellettük a tanárszakos hallgatók számára lehet fontos olvasmány pedagógia- és neveléstörténeti kurzusaik és tanulmányaik támogatására. Donáth Péter ráadásul munkájának számos pontján rávilágít, mik az eddigi kutatások fehér foltjai, milyen irányba indulhatnak el a kutatók, hogy további releváns felfedezéseket tegyenek. Példaként hozható föl Imre Sándor esetleges részvétele a vészkorszak embermentésében az eddig ismeretlen források feltárásával; az, hogy mennyire széles körben került sor az 1917-es Világháború. Vezérfonal iskolai tanításokhoz és tájékoztató a nagyközönség számára című kötet alkalmazására a magyar oktatási rendszerben; vagy az a kérdés, hogy Imre Sándor 1933. április 4-én Hóman Bálinthoz intézett Hóman miniszternek átadott jegyzéket készített a közép- és középfokú iskolákkal kapcsolatos teendőkről című feljegyzésének lett-e bármi foganatja a gyakorlatban.
Bakó Péter: történelem MA szakos hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Jendrics Olivér: történelem MA szakos hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Faragó Gábor: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola
Fodor Fruzsina: hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar
Márkus Máté: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Hittudományi Doktori Iskola
dr. Nánássy Kincső, volt KRE ÁJK hallgató, „A különleges és kvázi különleges jogrendi szabályozás Magyarországon” című projekt kutatója
Pétsy Zsolt Balázs: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola
Purcsi Adrienn: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola
Romhányi Orsolya: történelem MA szakos hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Szente Márk: keleti nyelvek és kultúrák BA szakos hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem
Zmák Tamás: doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem, Történelemtudományi Doktori Iskola