A KRE-DOK online folyóirata
Az interjúban Segesdi Gergő PhD-hallgató (KRE TDI), a KRE-DIt szerkesztője beszélget Makra Mónika történésszel, PhD-hallgatóval (KRE TDI), a Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága titkárával a 2021.02.25-26. között megrendezésre kerülő Közösség és egyén – a szovjet fogságba hurcoltak kontextusában című konferencia című konferencia kapcsán.
Az interjú itt tekinthető meg: https://fb.watch/3Pi0FwNxe5/
Újabb örömhírt közölhetünk, ugyanis Szerkesztőbizottságunk két újabb történettudományi lektorral bővült, Prof. Dr. Szávai Ferenc DSc és Dr. habil. Bertalan Péter Tamás PhD
személyében. Megtiszteltetés számunkra, hogy két újabb bizottsági tagunk mellett, továbbra is együtt dolgozhatunk korábbi lektorainkkal, akik Dr. László Emőke PhD, Prof. Dr. habil. Cservák Csaba PhD, valamint Prof. Dr. Hermann Róbert DSc
Minden kezdet szép. Így van ez új Facebook oldalunkkal is. Az eddigiekben közlésre szerkesztőségünk a KRE-DOK közösségi oldalát használta, ám hatékonyabbá válhat a kommunikációnk, ha az egy saját oldalon keresztül történik. Szeretettel ajánljuk az új oldalunkat, melynek címe: https://www.facebook.com/KREDItFolyoirat
Örömmel adunk hírt róla, hogy újjáalakult szerkesztőségünk. 2021-től, az új stáb továbbra is Farkas György főszerkesztő és jogtudományi szerkesztő vezetésével, Jakab-Köves Gyopárka hittudományi szerkesztő, Segesdi Gergő történelemtudományi szerkesztő, valamint Csanádi Viktor főszerkesztő helyettes közreműködésében dolgozik majd. Sikeres együttműködést és eredményes szerkesztői munkát kívánunk, valamint ezúton is hálásan köszönjük a korábbi Szerkesztőség áldozatos és áldásos tevékenységét!
Örömmel adjuk hírül, hogy megjelent a KRE-DIt, a KRE-DOK online tudományos folyóiratának hatodik száma.
Az hatodik szám közvetlenül erről a hivatkozásról is elérhető:
http://www.kre-dit.hu/szamok/kre-dit-2020-2/
Jó böngészést kívánunk!
Az alapjogok közvetlen alkalmazhatósága rögtön a témával történt első találkozásom alkalmával megfogott. Ebben része lehetett a szellemileg igen inspiráló közegnek: képzésünk első félévében látogatást tettünk a Kúrián, ahol Darák Péter, a Kúria elnöke, más kúriai bírák és jogtudósok körében – a hosszú, szinte teljes jogi szaknyelv-használat mentes időszak miatt meglehetős izgalommal – tettem fel első kérdésemet.
A kérdéskör komplexitása és bonyolultsága azonban csak a vonatkozó szakirodalom megismerése során mutatta meg magát. Nehezítette a tájékozódást a fogalmak többször tapasztalt nem letisztult meghatározása, nem konzekvens alkalmazása, a téma sokszoros összetettsége, és a kapcsolódó fogalmak szerteágazása.
Az alapjogok közvetlen alkalmazhatósága ugyanakkor az alapjogokról való gondolkodás rengeteg szféráját érinti: az alapjogok jogrendszerben elfoglalt helyét és arra gyakorolt hatását, az alapjogok hatályát, az alapjogi jogviszony szerkezetét, a bírói alapjogvédelem hatásköreit, a bírói jogértelmezést (és most csak néhány példát említettem).
A téma tehát nagyon izgalmas, de kicsit sem egyszerű.
Az alapjogok alkalmazhatósága rendes bírósági eljárás során a rendszerváltás, vagyis – témánkra kihegyezve – az alapjogok valódi jogokként elismerése óta foglalkoztatja a jogtudomány magyarországi képviselőit. Nemzetközi jogirodalmi hatások, az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok gyakorlata a jogalkotással együtt folyamatosan alakítja az alapjogvédelem magyarországi rendszerét. A bírói alapjogvédelemben a legutolsó nagy léptékű változásokat az Alaptörvény és az Alkotmánybíróságról szóló CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) hatályba lépése hozta. Az új szabályozás új hatásköröket, értelmezési kereteket, eljárásokat, bírói és alkotmánybírósági gyakorlatot hozott, egyúttal felpezsdítette az alapjogok hatályának kérdésével is foglalkozó tudományos közéletet.
Az alapjogok közvetlen alkalmazhatósága kiszakíthatatlan az alapjogvédelem komplex fogalom- és szervezetrendszeréből; írásomban igyekszem – a tanulmány adta keretek között – az általánostól a különös felé haladva ezekre a kölcsönhatásokra is kitérni.
Végül: az általam vizsgált tanulmányok és alkotmánybírósági határozatok alapján született meg a tanulmány konklúziója, amelyet az összegzésben fejtek ki részletesebben.
A jelen tanulmány az alapjogoknak a bírósági eljárásokban betöltött szerepére koncentrál, így első lépésként az alapjogok fogalmát valamint a jogrendszerben elfoglalt helyüket és szerepüket szükséges tisztázni.
Ahhoz, hogy az alapjogok definíciójához eljussunk, első lépésként meg kell határoznunk az emberi jogok fogalmának tartalmát. Az emberi jogok először a XVIII. században jelennek meg jogi dokumentumokban. Legfontosabb jellemzői, hogy az emberrel veleszületettek, sérthetetlenek, elidegeníthetetlenek, és valamennyi embert megilletik. Az emberi jog alapvetően filozófiai, morális kategória, abban az esetben is, ha jogi természetű deklarációban kerül kinyilvánításra. Alapvető joggá, alapjoggá, vagyis valódi jogi kategóriává akkor válik, ha az állam elismeri, és érvényesülését biztosítja többek között azzal, hogy bíróság előtt kikényszeríthetővé teszi[1]. Az államnak az alapjogok érvényesítése körében a kötelezettsége ugyanakkor nem csak ebben merül ki: a bírói út mellett egyéb jogérvényesítési lehetőség például az ombudsman intézménye. Állami kötelezettség továbbá az alapjogok megfelelő törvényi szabályozása, jogi és intézményi garanciák kiépítése.
Az alapjogok – akárcsak az emberi jogok – valamennyi embert megilletik, akkor is, ha egy adott állam alkotmányában szerepelnek. Ehhez képest az állampolgári jogok kifejezetten az adott állam polgáraira vonatkoznak, így ebből a szempontból szűkebb csoportot alkotnak.
Míg az alapjogok elsődlegesen az alkotmányokban jelennek meg, egyes alapjogokat szakjogi törvények tölthetnek meg tartalommal (pl. gyülekezéshez való jog). Ennek különösen akkor lesz jelentősége, amikor az alapjogok alkalmazhatóságára vonatkozó ellentétes elméleteket vizsgáljuk. Az alapjogok további forrásai a magyar jogrendszerben az Alkotmánybíróság határozatai valamint a nemzetközi egyezmények, szerződések stb.[2]
Az alapjogokat legtipikusabban a jogirodalomban, illetve ezt követően az egyes jogi deklarációkban, alaptörvényekben való megjelenésük ideje szerint csoportosítják. Ez alapján megkülönböztetünk első, második és harmadik generációs alapjogokat.
Első generációs alapjognak számítanak azok a jogok, amelyek az emberi jogi gondolkodás legkorábbi szakaszában, a XVII-XVIII. században fogalmazódtak meg. Hívjuk klasszikus szabadságjogoknak is; elsősorban politikai és polgári jogok, jellemzőjük, hogy az államtól a jogokba történő be nem avatkozást, azaz tartózkodást várják el. A gyülekezési jog, a sajtószabadság, a lelkiismereti és vallásszabadság tipikusan első generációs alapjog.
A második generációs alapjogok a XIX-XX. század fordulójától kezdve jelentek meg. Lényeges különbség az első generációhoz képest, hogy az államtól tevőleges magatartást követelnek a jogok biztosítására. A gazdasági, kulturális és szociális (ECOSOC) jogok tartoznak ebbe a körbe, mint például a tulajdonhoz való jog, a munkához való jog vagy a gyermekek jogai.
A harmadik generációs alapjogokról a XX. század második felétől beszélünk; ezek jellemzően nem egyéni, hanem kollektív jogok, biztosításuk sokszor nemzetközi együttműködést igényel. Harmadik generációs alapjog az egészséges környezethez való jog, a békéhez való jog.
Számos más csoportosítási lehetőség adódik az alapvető jogokat illetően. Osztályozhatók aszerint, hogy egyénileg, csoportosan gyakorolhatók; érvényesíthetők egyénileg vagy csak kollektíven stb.
Az alapjogok jogrendszerben betöltött szerepére azért fontos röviden kitérni, mert az – ahogy a későbbiekben látni fogjuk – jelentős hatást gyakorol az alapjogi jogviszony szerkezetére, az alapjogok horizontális illetve vertikális, valamint a közvetett és közvetlen hatályára is. Az alapjogok szerepe jelentős viták tárgya. Egyik oldalon áll az alkotmányjogászok (nagy részének) csoportja; ők az alapjogok rendszerét olyan szervező erőnek tekintik, amely az egész jogrendszert áthatja, és valamennyi további jogág összes szabálya csak ennek fényében értelmezhető és alkalmazható. A kiváltképp a jelentős dogmatikával rendelkező szakjogágak képviselői ezzel ellentétben – bár az alapjogokat a jogrendszer fundamentumaként elismerik – az alapjogoknak ennél szűkebb szerepet tulajdonítanak. A két nézetrendszerben rejlő különbségek a szakirodalmon túl az alkotmánybírósági döntések körül is tapasztalhatók (ezt részletesebben az 5.2. alfejezetben ismertetem).
Ahhoz, hogy az alapjogokat a jogrendszeren belül el tudjuk helyezni, szükséges meghatározni a társadalom működésével kapcsolatos céljukat. Téglási András összefoglalása szerint: „[a]z alapjogok elsődleges célja, rendeltetése ugyanis az, hogy korlátok közé szorítsák a közhatalmat, vagyis röviden: az államhatalom korlátozása[3]”. Az államhatalmat pedig az egyénnel szemben szükséges korlátozni annak érdekében, hogy élhessen veleszületett szabadságával. Az Alaptörvény I. cikke szintén ezt a megközelítést tartalmazza, amikor (1) bekezdésében kimondja, hogy az ember alapvető jogainak védelme az állam feladata.
Az államhatalom korlátozása mint cél elsősorban az első generációs alapjogokhoz kapcsolódik, mivel – ahogy korábban láttuk – ezek esetében elvárás az állam be nem avatkozása az egyén szabadságába. A második illetve harmadik generációs alapjogok az államtól már inkább tevőleges magatartást igényelnek. Az állam Alaptörvényben megfogalmazott védelmi kötelezettsége azonban valamennyi alapjog tekintetében megilleti az egyént.
Az alapjogi jogviszony egyik, mégpedig a jogosulti oldalán tehát – az alapjogok természetéből fakadóan – az egyén áll, amely lehet magánszemély, egyes esetekben pedig jogi személy is. Az alapjogi jogviszony kötelezetti oldala az államot illetve valamely közhatalmat gyakorló szervet jelenti, mivel az alapjogok az állammal szemben fogalmaznak meg kötelezettségeket.
Ezt a klasszikus felállást töri át a joggyakorlat két olyan iránya, amely témánk szempontjából nem hagyható figyelmen kívül.
A problémát az jelenti ebben az esetben, hogy felbomlik az alapjogi jogviszony hagyományos felosztása, és az állam egyszerre válik jogosulttá és a kötelezetté is. Ezáltal felvetődik a kérdés, hogy valójában kit illetnek meg az alapjogok. A jelenlegi alkotmánybírósági gyakorlat egyelőre a tisztességes eljáráshoz való jog esetében nyitotta meg a jogosulti pozíciót közhatalmat gyakorló szerv előtt; kérdés, hogy itt megáll-e, vagy tovább terjeszkedik más alapjogokra is.
Az alapjogi jogviszony szerkezetére vonatkozó nézetek egyben meghatározzák az alapjogok közvetett-közvetlen illetve vertikális-horizontális hatályát illető hozzáállást, mivel ez utóbbiak éppen azt a kérdést feszegetik, hogy milyen felek között és milyen „mélységben” hatályosulhatnak az alapjogok.
Az alkotmányjog alapjogokkal foglalkozó ága, az olyan klasszikus jogágakhoz képest, mint a polgári vagy a büntetőjog, jóval később alakult ki. Az alapjogok katalógusa a mai napig nyitott, rendszere dinamikusabban változik, mint a már említett jogágaké. Természeténél fogva ráadásul nagyobb teret enged a szubjektív értelmezésnek, könnyebben átpolitizálódhat, mint a stabilabb struktúrájú jogágak.
A napjainkban is zajló dinamikus fejlődés példája az alapjogi jogviszony klasszikus szerkezetének fellazulása, vagy a Drittwirkung jelensége. Az alapjogok jogrendszerben elfoglalt központi szerepének révén ezzel azonban más jogágak jogelvei is megkérdőjeleződhetnek.
Az alapjogok közvetlen alkalmazhatósága nem egy teljesen különálló kérdéskör, számos más fogalommal és jogintézménnyel áll igen szoros kapcsolatban és kölcsönhatásban. Mindenképp szükséges tehát ezeket röviden ismertetni, jelentésüket, funkciójukat meghatározni, hogy a közvetlen alkalmazhatóság valamennyi aspektusát átlássuk, és a tanulmány további részében egységes fogalomrendszerrel dolgozhassunk.
Az alapjogok védelme, mint az állam Alaptörvény I. cikkében megfogalmazott elsőrendű kötelezettsége, a demokratikus jogállam működésének alapelve[7]. Az alapjogok védelmét a bíróság az alapjogi bíráskodás során valósítja meg.
Az alapjogi bíráskodást a korábban idézett Somody–Szabó–Szigeti–Vissy tanulmány a következőképp határozza meg: „(…) azt tekintjük alapjogi bíráskodásnak, ha egy meghatározott egyén alanyi alapjogi jogosultságát bíróság kényszeríti ki”[8]. Eszerint alapjogi bíráskodást végez az Alkotmánybíróság, amikor valódi alkotmányjogi panaszt vizsgál, a rendes bíróság pedig abban az esetben, ha az előtte folyó ügyben valamelyik fél alapjogi igényt érvényesít.
Az egyén fogalmát a fenti definíció kapcsán álláspontom szerint mindenképpen szükséges a magánszemélyek mellett kiterjeszteni jogi személyekre, és a 23/2018. (XII. 28.) AB határozat (lásd: 2.4. alfejezet i. pontja) folyományaként – meghatározott esetekben – már a közjogi jogi személyekre is.
Összekötő kapocs az Alkotmánybíróság alapjogi bíráskodása és normakontroll tevékenysége között az Abtv. 25. § szerinti bírói kezdeményezés egyedi normakontroll eljárás iránt (a továbbiakban: bírói konkrét normakontroll). Ez, bár az Alkotmánybíróság normakontroll hatásköre, amennyiben alapjogsérelemmel érintett ügy kapcsán merül fel a szükségessége, az alapjogi bíráskodás folyamatába ékelődik be[9], tehát alapjogi bíráskodás funkciót tölt be.
Az alapjogi bíráskodás Somody–Szabó–Szigeti–Vissy-féle meghatározásához képest szélesebb ügykört ölel fel az Alkotmánybíróság értelmezési gyakorlata. Az Alkotmánybírósági határozatok szerint – ahogy később látni fogjuk – a bíróságoknak „az alkalmazandó jogszabályi rendelkezések értelmezése és a konkrét tényállásra való alkalmazása során figyelemmel kell lenniük a releváns alkotmányossági szempontokra[10]”. Ez a megközelítés annyival tágítja az első definíciót, hogy nem kizárólag azokra a bírósági ügyekre összpontosít, amelyek konkrét alapjogi igény érvényesítésére irányulnak, hanem felöleli valamennyi ügyet, amelyek során az alkalmazandó jogszabályok Alaptörvény 28. cikk szerinti értelmezésére sor kerül.
Látjuk tehát, hogy az alapjogi bíráskodás fogalmának nincs egységesen elfogadott meghatározása, az értelmezési skála az egészen szűk behatárolástól (amely kizárólag az Alkotmánybíróság valódi alkotmányjogi panasz elbírálására vonatkozó eljárását tekinti idevalónak), a jóval tágabb, a rendes bíróságok alapjogokkal kapcsolatba kerülő valamennyi jogalkalmazói tevékenységének elismeréséig terjedhet.
Az alapjogi bíráskodás magyarországi sajátosságaival a 4. fejezet foglalkozik.
Visszautalva az Alaptörvény I. cikk (1) bekezdésére, amely az alapjogok védelmét az állam elsődleges feladataként határozza meg, az alapjogok horizontális hatályát egyáltalán nem vagy csak korlátozottan elismerő nézetek többnyire ebből a tételből indulnak ki.
Az alapjogi jogviszony természetéből fakadóan alanyai egyik oldalon egyének (természetes és bizonyos alapjogok esetében jogi személyek is), másik oldalon pedig maga az állam vagy valamelyik szerve. Pokol Béla összegzése szerint „[a]z emberi jogok – majd alkotmányba foglalásuk után: alkotmányos alapjogok – eredetileg az egyén és a közösséget reprezentáló állam közötti viszonyban fogalmazódtak meg, és védték az egyént az állam bizonyos megnyilvánulásaival szemben”[11]. Az alapjogok vertikális hatálya ebben a viszonyrendszerben érvényesül, tehát azt jelenti, hogy az alapjogok az egyének és az állam (szervei) közötti jogvitákban érvényesíthetők, ahol az egyén a jogosult, az állam a kötelezett. A horizontális hatály elismerése esetében két egyén jogvitájában is érvényesíthetővé válnak az alapjogok, így a jogviszony kötelezetti oldalára is magánfél kerül. Amíg az alapjogok vertikális hatálya természetszerűleg mindenki által elfogadott tény, a horizontális hatály esetében erősen vitatott.
Az alapjogok horizontális hatályának következménye a Drittwirkung, amely a magánjogi jogalanyok alapjogi kötöttségét és az alapjogok magánjogi érvényességét egyaránt jelenti [12].
Egy norma alkalmazását jelenti, hogy az eljáró bíró a döntéshozatal során figyelemmel van az adott szabályra, az kihat a döntésére[13]. Az alapjogi normák esetében tehát akkor beszélhetünk alkalmazásról, ha a bíró előtt folyamatban lévő ügy eldöntésére közvetett vagy közvetlen módon – kihatott valamely alapjogi norma.
Az alapjogi norma alkalmazhatóságának közvetett illetve közvetlen módja fokozatbeli különbséget jelent. Közvetett alkalmazás során a bíró az ügyre vonatkozó jogszabály értelmezésénél támaszkodik az alapjogi normára. Közvetlen alkalmazást jelent, ha az eljárás során közvetlenül alapjogi normára hivatkozhatnak a felek, a bíró pedig döntését alapíthatja közvetlenül alapjogi normára[14].
Következő lépésként külön kell választanunk az alapjogok és az Alaptörvény közvetlen alkalmazhatóságát. Az Alaptörvény az alapjogok katalógusa mellett alaptörvényi értékeket, elveket is magában foglal, ezek mellett pedig olyan tételes rendelkezéseket, amelyek más, a jogszabályi hierarchia alsóbb fokán nem kerültek szabályozásra, kizárólag az Alaptörvényben szerepelnek (pl. a köztársasági elnök megválasztásának módja) [15]. Ahogy a későbbiekben látni fogjuk, az alapjogok horizontális hatályának ellenzői közül is akad, aki az alaptörvényi értékek horizontális hatályát elismeri; az Alaptörvényben igen, de más, alacsonyabb fokú jogszabályban nem szereplő tételes szabályok közvetlen alkalmazhatóságát pedig nehéz lenne kétségbe vonni.
Míg a fentiek alapján az Alaptörvény egyes rendelkezéseinek közvetlen alkalmazhatósága – bizonyos és szigorú feltételekkel – nagyjából mindenki számára elfogadható, az alapjogok közvetlen alkalmazhatóságának kérdése komoly vitákat szül.
A szakjogi jogszabályok bírói döntéshozatal során történő félretolásának vagy félretételének megítélése egybeesik az alapjogok közvetett-közvetlen hatályának elismerésével. Amennyiben ugyanis a bíróság egy ügyben egy alapjogi normát közvetlenül alkalmaz, ezzel – a joghézag esetét leszámítva – egy vonatkozó szakjogi szabályt helyettesít, vagyis nem vesz figyelembe.
Az előző alfejezetben láttuk, hogy létezhet olyan eset, amikor egyéb – szakjogi – jogszabály félretétele nélkül lehet illetőleg kell alkalmazni közvetlenül az Alaptörvényt: akkor, amikor valamely norma kizárólag az Alaptörvényben került szabályozásra.
Akkor azonban, amikor az adott tényállásra létezik jogszabályi rendelkezés, amennyiben ezt figyelembe nem véve – félretolva – a bíró közvetlenül az alapjogi normára alapítja az ítéletét, fennáll a contra legem jogalkalmazás veszélye[16].
A jogszabályok félretétele tehát az alapjogok közvetlen alkalmazhatóságához hasonlóan a jogtudományt és –gyakorlatot igen megosztó kérdés.
Az alapjogi bíráskodás, az alapjogok vertikális-horizontális hatálya, az alaptörvény-konform jogértelmezés és a jogszabályok félretolása mind olyan fogalmak, amely szoros kölcsönhatásban áll az alapjogok közvetlen alkalmazhatóságának kérdésével. A témakört ezeknek a meghatározása és viszonyrendszerük feltárása nélkül nem lehet kellő mélységben vizsgálni. Sőt, ha figyelmen kívül hagyjuk ezeket az összefüggéseket, nem kellően megalapozott következtetésekre juthatunk.
Az alapjogi bíráskodás az állami alapjogvédelem komplex rendszerének az egyik kiemelkedően fontos eleme. Az Alkotmánybíróság gyakorlatára figyelemmel azt biztosan kijelenthetjük, hogy az alapvető jogok bírói védelme a rendes bíróságok és az Alkotmánybíróság közös feladata[17].
Az alapjogvédelmet az Alkotmánybíróság egyrészt a normakontroll tevékenysége, másrészt az alapjogi bíráskodás során valósítja meg. Az Alkotmánybíróság alapjogi bíráskodása körébe a valódi alkotmányjogi panasz, és bizonyos értelemben a bírói konkrét normakontroll tartozik[18] (ami átmenetet képez a két terület között – lásd 3.1. alfejezet).
A rendes bíróságok számára az alapjogok figyelembe vétele döntéshozataluk során az Alaptörvény hatályba lépése óta – az alaptörvény-konform jogértelmezés útján – kötelező, tehát a bíróságok is végeznek alapjogi bíráskodást. Az alapjogok közvetlen hatálya azonban nem egyformán érinti a két szereplőt: az Alkotmánybíróság alapjogi bíráskodása során természetszerűleg alkalmazhatja közvetlenül az alapjogi normát, hiszen maga a valódi alkotmányjogi panasz megindítása a bírói döntéssel okozott alapjog-sértéshez kötött. Tehát az Alkotmánybíróság az előtte folyó valódi alkotmányjogi panasz eljárásban kifejezetten az alapjogok esetleges sérelmét vizsgálja.
Az alapjogok közvetlen illetve közvetett alkalmazhatóságának kérdésköre így a bírói alapjogi bíráskodás kontextusában nyer elsősorban értelmet. Attól ugyanakkor elválaszthatatlan.
Alapjogi bíráskodásról a korábbi Alkotmány hatályba lépésétől egészen a rendszerváltásig nem beszélhetünk. Ez elsősorban abból adódik, hogy az Alkotmányban bár szerepeltek alapjogok, azok érvényesítéséhez semmiféle garanciát nem kapcsolt a jogalkotó, így megmaradtak a deklaráció szintjén. Alkotmánybíróság nem működött, az alapjogi bíráskodás kialakulására nem volt lehetőség.
Az Alkotmánybíróság 1990. január 1-jén kezdte meg működését, a módosított Alkotmányba pedig folyamatosan belekerültek az alapjogokat védő mechanizmusok. Az Alkotmány 70/K. § kimondta, hogy „[a]z alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők”, emellett az Alkotmánybíróság működésének legelején megfogalmazta, hogy mind a jogalkotó, mind a jogalkalmazó szervek feladata az alkotmány értelmezése[19].
Az alapjogi bíráskodás alapjai tehát megteremtődtek, az Alkotmánybíróság nagy lendülettel bele is kezdett a munkába, a bíróságok azonban lassabban nyitottak az új szerepkör felé. Ebben szerepe volt mindenképpen az alapjogi bíráskodás „gyökértelenségének”, vagyis annak, hogy korábbi tapasztalatok híján egy a korábbinál lényegesen más nézőpontot kellett magukévá tenniük a bíráknak[20].
A tapasztalatok azt mutatták, hogy azokat a kereseteket, amelyeket kizárólag alapjog megsértésére és a 70/K. §-ra alapítottak, a bíróságok idézés kibocsátása nélkül elutasították[21], tehát az alapjogok közvetlen alkalmazhatóságát nem ismerték el. Az Alkotmánybíróság tevékenysége azonban alakította a bíróságok gyakorlatát is, megjelent az alkotmányértelmezés a döntéshozatal során, és az Alkotmány rendelkezéseire is egyre többször hivatkoztak[22]. A hivatkozások esetében persze nem mindegy, hogy azok érdemben befolyásolták a döntés eredményét, vagy csak kötelességből szerepelnek, valódi relevanciájuk azonban nincs[23].
A következő nagyobb léptékű változást az alkotmánybíróságról szóló új törvény valamint az Alaptörvény hatályba lépése hozta az alapjogi bíráskodás tekintetében. Jakab András megfogalmazása szerint az Alaptörvény hatályba lépésével a bíróságok implicit alaptörvény-konform jogértelmezési kötelezettsége explicitté vált[24].
Az új Abtv. vezette be a valódi alkotmányjogi panasz intézményét a magyar jogrendszerbe. A valódi alkotmányjogi panasz által a rendes bírósági ítéletek – kizárólag alapjogi szempontból – felülvizsgálhatókká váltak, ezáltal a magyarországi alapjogvédelem komplexebb és hatékonyabb lett.
A magyar alkotmányjogi elméletekre és gyakorlatra kezdettől fogva nagy hatást gyakorolt a német modell. A német alapjogvédelem rendszere átfogó és teljes, főképp a valódi alkotmányjogi panasz kidolgozott intézményének köszönhetően[25]. Ezért is övezte nagy várakozás az intézmény magyarországi bevezetését.
A várakozás mellett – szintén a német tapasztalatokból kiindulva – aggályok is felmerültek a valódi alkotmányjogi panasz alkalmazásával kapcsolatosan. Egyes elméletek a szakjogi dogmatikát féltik az alapjogi dogmatika túlzott hatásától[26], míg mások a két típus összebékítését lehetségesnek illetőleg kívánatosnak tartják[27].
További aggályként merül fel, hogy a valódi alkotmányjogi panasz révén az Alkotmánybíróság előbb vagy utóbb eljut az alapjogok közvetlen horizontális hatályának kimondásához[28], ami nem csak a szakjogi dogmatikák erodálódásához, hanem az egyes jogágak közötti határok elmosódásához vezethet.
Az alkotmányjogiasítás szélsőséges példájaként említi Pokol Béla azt az Egyesült Államokban az 1970-es években tapasztalt irányt, amikor az eljárást megindító fél választhatott, hogy az alkotmányjogi vagy a szakjogi jogszabályok alapján kezdeményezi a pert. Ezzel a perlés gyakorlatilag megkettőződött[29].
Az Abtv. mellett az Alaptörvény is hozott új elemet az alapjogvédelemben, vagyis az alapjogi bíráskodás területén azzal, hogy kötelezővé tette a jogszabályok Alaptörvény szerinti értelmezését a bírósági eljárásokban. A jogértelmezés a jogalkalmazás folyamatának szükségképpeni része, ezzel az alapjogok közvetett alkalmazása kikerülhetetlenné vált a bírósági eljárások jelentős hányadában.
Az alapjogi bíráskodás első lépcsője és egyben legfontosabb szereplője a rendes bíróság, amelyet megerősít az Alaptörvény 28. és R) cikke is. „Az alapjogi bíráskodás során a jogalkalmazó feladata, hogy értelmezze és alkalmazza a jogszabályt, hogy az alkotmánynak megfelelő értelmezéssel elkerülje az alapjog alkotmányellenes sérelmét.”[30] A bíróság döntéshozatala folyamán az Alaptörvénnyel összhangban értelmezi a jogszabályt, ebben segítik a korábbi alkotmánybírósági határozatok és az alkotmányos követelmények. Amennyiben a bíró ítélete jogerőre emelkedik, és vele szemben egyik fél sem nyújt be valódi alkotmányjogi panaszt az Alkotmánybírósághoz, az alapjogi bíráskodás az adott ügyben lezárul.
 |
Az Alkotmánybíróság – a bírói jogértelmezést segítő funkciói mellett – két másik esetben jelenik meg ebben a folyamatban: az egyik a bírói konkrét normakontroll, a másik pedig a valódi alkotmányjogi panasz.
Azzal, hogy a valódi alkotmányjogi panasz révén a bírói döntések az Alkotmánybíróság által felülvizsgálhatók, fennáll annak a lehetősége, hogy az Alkotmánybíróság mintegy negyedfokú „szuperbírósággá” válik. Abban, hogy erre egyelőre nem került sor, szerepe van az Alkotmánybíróság ezen a területen tapasztalható önmagát korlátozó gyakorlatának.
Az alábbi táblázat azt mutatja, hogy a 6. fejezetben ismertetett felmérés alapjául szolgáló alkotmánybírósági határozatokban a testület mely tényezőket vizsgál érdemben és melyeket nem a valódi alkotmányjogi panasz eljárás során.
| Alkotmánybíróság vizsgálja | Alkotmánybíróság nem vizsgálja |
| a bíróság az ügy alaptörvényi érintettségére tekintet nélkül járt el[31] | a jogági dogmatikához tartozó kérdések helytállóságát, törvényességét[32] |
| a bíróság ítélete az Alaptörvény által megszabott értelmezési tartományt megsérti, ezáltal a döntés alaptörvény-ellenes lesz[33] | a bírói törvényértelmezés helyességét[34] |
| a bíróság jogértelmezésének és jogalkalmazásának egyértelmű következménye valamely Alaptörvényben biztosított jog sérelme[35] | a bizonyítékok és érvek megalapozottságát és bírói értékelését[36] |
| a tényállás megalapozottságát[37] |
Az Alkotmánybíróság – határozatai alapján – tartja magát ahhoz, hogy a bírói döntést kizárólag akkor vizsgálja felül, ha az alapjog-sérelmet okoz illetve alaptörvény-ellenes. Amennyiben a jövőben is így marad, és az alapjogi bíráskodás esetén felmerülő hatáskörök élesen elválnak, álláspontom szerint az Alkotmánybíróság szuperbírósággá válása nem következik be.
Az alapjogi bíráskodást a bírói alapjogvédelem részeként határoztam meg, amelynek két szereplője a rendes bíróságok és az Alkotmánybíróság. Múltja – Magyarország történelmi helyzete miatt – rövid időre nyúlik vissza, ezért működése sem stabilizálódott teljesen. Elemei jelentős részét a német modellből vette át, remélhetőleg az ott tapasztalt és már sikeresen kikerült buktatókba a magyar rendszer nem fut bele.
A jogértelmezés témaköre az alapjog-konform jogértelmezéshez, így az alapjogok közvetett hatályához kapcsolódik. Az Alaptörvény 28. cikke a következőt mondja ki: „(a) bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.”
Látjuk, hogy a 28. cikk a teleologikus, vagyis a jogszabályok céljához igazodó értelmezés mellett az Alaptörvénnyel összhangban történő értelmezést teszi kötelezővé a bíróságok számára. Ami azt jelenti, hogy a számos lehetséges értelmezési típus közül ezt a kettőt kiemelte a jogalkotó, ezzel a többit gyakorlatilag háttérbe szorítva, másodlagossá téve. Más szemszögből az Alaptörvény-konform értelmezés kiemelésével a jogalkotó kimondta, hogy a jogértelmezés – és ezzel a jogalkalmazás – legfőbb szempontja az alkotmányossági követelmények érvényesítése[38].
A jogértelmezés típusaira többféle csoportosítás született, én Pokol Béláét és Tóth J. Zoltánét találtam kellően átfogónak és differenciáltnak, így a következőkben ezt a két kategorizálást ismertetem.
Pokol Béla a következőképp határozta meg a bírói jogértelmezési módszereket[39]:
A nyelvtani értelmezés egyik típusa a szavak hétköznapi értelme szerinti értelmezés, amely valamennyi jogértelmezés első fázisa. Problémát okozhat, ha egy régebbi jogszabály esetében a benne használt szavak jelentése időközben módosult.
A nyelvtani értelmezés másik típusa, amely szembe kerülhet az i. pontban kifejtett hétköznapi jelentés szerinti értelmezéssel, amikor ugyanannak a kifejezésnek több, eltérő jelentése van. Szintén kérdéseket vet fel, hogy milyen esetben elégséges a jogszabály nyelvtani értelmezése egymagában.
A szó szerinti nyelvtani értelmezésnél összetettebb, és a bíró számára nagyobb szabadságot biztosít. Figyelembe veszi a jogszabályi környezetet, ha tágan alkalmazzák, átnyúlhat a dogmatikai értelmezés kategóriájába.
A jogi maximák szerepe az, hogy vezessék a bírói jogértelmezést, és segítsék két norma kollíziójának feloldását a jogalkalmazás során. Ilyen jogi maxima például a lex specialis derogat legi generali és az argumentum a contrario elve.
Joghézag esetén merül fel alkalmazása, amikor az adott tényállásra nem vonatkozik az értelmezett jogszabály. Ilyenkor törvényi (hasonló esetekre vonatkozó jogszabály alkalmazásával) vagy jogi (a jog általános elvei alapján) analógia útján dönti el a bíró az ügyet. Fontos különbséget tenni az analógia és a kiterjesztett értelmezés között, mert az analógia alkalmazását több jogág (pl. büntetőjog) is tiltja.
Elvileg precedensjog csak az angolszász jogrendszerben létezik, gyakorlatilag azonban mára a legtöbb európai országban visszanyúlnak a bírák a korábbi felsőbb bírósági döntésekhez jogértelmezésük során. Veszélye, hogy szűkítheti az adott rendelkezés vagy jogszabály értelmezési keretét.
Ennek az értelmezési módnak az alkalmazása a kidolgozottabb dogmatikai rendszerű jogágakban (pl. polgári jog, büntetőjog) elfogadottabb, mint a szubjektívebb, jobban átpolitizált jogágakban (pl. alkotmányjog). Az utóbbi esetben utat nyithat a bírói önkény felé.
A jogelvek a jogági dogmatikai rendszerek letisztult, hivatalosan elfogadott kivonatai, amelyek szerepelnek az egyes törvények szövegeiben. A jogdogmatikai szövegekben kerülnek részletes kifejtésre, ezért szoros a kapcsolat a dogmatikai értelmezéssel.
Az alkotmánykonform jogértelmezés, amelyet az Alaptörvény 28. cikke fogalmaz meg.
Egészen el tudja távolítani a jogszabályok alkalmazását azok nyelvtani értelmétől ez a módszer. Akár nyelvtani értelmezéssel az adott jogszabály szövegéből kiolvashatatlan, kiemelkedő társadalmi értékekre hivatkozással születnek döntések.
A teleologikus értelmezést szintén kötelezővé teszi a bíróságok számára az Alaptörvény 28. cikke. A jogszabály rendeltetése minden esetben egy objektív cél, amely írott formában is fellelhető – az Alaptörvény elsősorban a jogszabály preambulumát és a megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását határozza meg a teleologikus értelmezés forrásának.
Az előző objektív célhoz képest ez egy szubjektív kategória. Valamennyi korábban felsorolt értelmezési módszert átfogó kategóriaként is értelmezhető, mivel mindegyik pont esetében vizsgálható, hogy mi lehetett a jogalkotó szándéka. A jogszabályt előkészítő dokumentumokat is szokás bevonni ennek az értelmezésnek a folyamatába.
Tóth J. Zoltán a jogértelmezési típusokat a felsőbb bíróságok jogértelmezési gyakorlatának 2009-ben és 2011-ben végzett empirikus jogszociológiai vizsgálata alapján határozza meg. Kutatása alapján összesen 14 kategóriát állapít meg, amelyeket egyes esetekben további altípusokra bont. A 14 fő kategória elmélete szerint a következő: 1. nyelvtani értelmezés, 2. szűk értelemben vett kontextuális értelmezés, 3. bírói jog szerinti értelmezés, 4. egyéb jogalkalmazói értelmezés, 5. logikai értelmezés, 6. teleologikus értelmezés, 7. történeti értelmezés, 8. jogtudományi-jogirodalmi értelmezés, 9. alkotmányos alapjogok, alapelvek, alapértékek, alkotmánybírósági határozatok alapján történő értelmezés, 10. nemzetközi egyezmények szerinti értelmezés, 11. összehasonlító jogi értelmezés, 12. általános jogelvek fényében történő értelmezés, 13. szubsztantív értelmezés, 14. egyéb, jogrendszer-specifikus értelmezés.
Témánk szempontjából különösen érdekes, hogy az alaptörvény-konform jogértelmezés Alaptörvénybe iktatását megelőzően mi volt a bíróságok tényleges jogértelmezési gyakorlata. A kutatás megállapításai szerint leggyakrabban a nyelvtani értelmezéssel éltek a bíróságok, ezt követi a bírói jog szerinti és a logikai értelmezési módszer – az utóbbi esetében a gyakoriságnál fontosabb tényező a módszer érvelési súlya. Az alapjogok fényében történő értelmezési mód a lista vége felé található csak.[40]
Azzal, hogy a jogalkotó az Alaptörvénybe emelte az alaptörvény-konform jogértelmezés követelményét, alkalmazása kötelezővé vált a rendes bíróságok jogalkalmazása során. Az alaptörvény-konform jogértelmezés módszere, tartománya és feltételei ennek ellenére komoly vitára adnak alapot. Maga az Alkotmánybíróság sem egységes a kérdésben, amely következtetés a különvélemények illetve párhuzamos indoklások számán is lemérhető.
Az alaptörvény-konform jogértelmezés célja a lehető legteljesebb alapjogvédelem biztosítása az érintettek számára[41]azzal, hogy lehetővé teszi az Alaptörvény ráhatását az egész jogrendszerre[42]. Ez a cél nem sok vitára adhat okot, ám a megvalósítás módját nem övezi ekkora konszenzus, azaz az alaptörvény-konform értelmezés követelménye maga is többféleképp értelmezhető. Ennek egyik lehetséges módja, ha úgy tekintjük az alaptörvény-konform jogértelmezést, hogy azt a jogalkalmazónak tevékenysége során minden esetben figyelembe kell vennie, szűkebben értelmezve viszont kizárólag azokban az esetekben, ha az alkalmazandó norma többféleképpen értelmezhető[43]. Amennyiben pedig túl tágan értelmezzük, könnyen az alapjogok közvetlen alkalmazhatóságának elismerésére jutunk.
Mivel az alaptörvény-konform jogértelmezés ennyire szoros kapcsolatban áll az alapjogok közvetlen alkalmazhatóságának kérdésével, viszont azzal ellentétben tételesen szerepel az Alaptörvényben – tehát az Alkotmánybíróság döntéseinek hivatkozási alapját képezheti –, megvizsgáltam az Alkotmánybíróság erre a kérdéskörre vonatkozó gyakorlatát.
A szűrés időintervallumának kezdetét az Alaptörvény hatályba lépéséhez, tehát 2012. január 1-jéhez igazítottam, mivel alaptörvényi szinten innentől jelenik meg az alaptörvény-konform jogértelmezés követelménye. Az időintervallum vége 2020. október 30. napja.
Ügytípusként kifejezetten a valódi alkotmányjogi panaszt, hivatkozott rendelkezésnek pedig az Alaptörvény 28. cikkét állítottam be. Az ügytípus szűkítése azért indokolt, mert bár a 3.1. alfejezetben az alapjogi bíráskodás körébe a bírói normakontroll eljárást is belevontam, elsősorban arra voltam kíváncsi, mi az Alkotmánybíróság illetve egyes tagjainak álláspontja az alaptörvény-konform jogértelmezés terjedelméről a rendes bíróságok eljárásaiban. A bírói normakontroll eljárás esetében nem vitatott, hogy a rendes bíróság az Alaptörvény rendelkezéseit figyelembe veszi jogértelmezése során, hiszen ő maga észleli az alaptörvény-ellenességet, és fordul emiatt az Alkotmánybírósághoz.
A keresés összesen 133 találatot hozott. A 133 találat közül nem vettem figyelembe azokat, amelyekben az Alaptörvény 28. cikke kizárólag a döntés egyik hivatkozási alapját jelentette, és azt sem maga a testület, sem valamelyik alkotmánybíró nem értelmezte a döntéshozatal illetve párhuzamos indoklás vagy különvélemény során. Végül 77 vizsgálandó határozat maradt.
Viszonylag korán, már a 3176/2013. (X. 9.) AB határozatban szerepel, hogy az alaptörvény-konform jogértelmezés követelményét kimondó Alaptörvény 28. cikk címzettjei a bíróságok; a rendelkezés nem minősül olyan Alaptörvényben biztosított jognak, amelyre hivatkozással az Abtv. 27. § szerinti alkotmányjogi panaszt lehetne alapítani.[44]
Számos, a későbbiekben sokszor hivatkozott megállapítást tesz a 3/2015. (II. 2.) AB határozat az alaptörvény-konform jogértelmezésre vonatkozóan. Az első ilyen, hogy a valódi alkotmányjogi panasz az Alaptörvény 28. cikkének érvényesülését szolgáló jogintézmény, amely alapján az Alkotmánybíróság azt vizsgálja, hogy a bíróság eljárása során az alapjogi érintettséget figyelembe vette és érvényre juttatta-e. A döntés ebből a szempontból akkor alaptörvény-ellenes, ha a bíróság jogértelmezése nem áll összhangban az alapjog tartalmával, vagy az ügy alapjogi érintettségére tekintet nélkül jár el.[45] Ezt a későbbiekben a testület a következőképp értelmezi: „[a]z Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panasznak az Alkotmánybíróság tehát akkor ad helyt, ha a bírósági jogértelmezés és jogalkalmazás egyértelmű következménye valamely Alaptörvényben biztosított jog sérelme”[46].
Kimondja továbbá, hogy az alapjogi érintettség érvényre juttatása nem egyenlő azzal, hogy a bíróság kifejezetten alapjogi rendelkezésekre alapozza a döntését (ez jelentené az alapjogok közvetlen hatályát), hanem azt jelenti, hogy a bíróság a jogszabályok szubszumálása során az alapjogi szempontokra figyelemmel van.
A 3090/2015. (V. 19.) AB határozat hivatkozik több korábbi alkotmánybírósági végzésre, amikor – érintve a bíróságok és az Alkotmánybíróság hatásköreinek elhatárolását is – kijelenti, hogy a jogszabályok értelmezése a rendes bíróságok feladata, míg az Alkotmánybíróság az értelmezési keretek kialakítására szorítkozik.[47] Ennek következtében – ahogy ezt a 14/2015. (V. 26.) AB határozat is kifejti – az Alkotmánybíróság nem foglal állást szakjogi és törvényértelmezési kérdésekben mindaddig, amíg azok az egyes alapjogok érvényesíthetőségét nem szűkítik vagy korlátozzák, azaz ezekre az esetleges értelmezése hibákra alkotmányjogi panaszt alapítani nem lehet.[48] A bíróságok nagyfokú szabadságát a jogértelmezés terén az korlátozza, hogy egy adott jogszabály többféle lehetséges értelmezése közül olyat kell választania, amely összhangban áll az Alaptörvénnyel, ez azonban nem jelenthet „(…) contra legem értelmezést vagy a normatartalom mellőzését”[49], azaz a jogszabály félretételét. Contra legem jogalkalmazást, az Alkotmánybíróság szerint egyenesen jogalkotói tevékenységet, azaz alaptörvény-ellenességet jelent például, ha a bíróság túlzottan tágan értelmezi az adott jogszabályt.
A szakjogágak esetében az értelmezési kereteket az Alkotmánybíróság alkotmányos követelménybe foglalt jogértelmezés útján biztosítja[50]. Ezek az alkotmányos követelmények ugyan konkrét ügy kapcsán születnek, azokat minden későbbi, az alkotmányos követelménnyel érintett ügy során alkalmazni kell. Korlátot jelent azonban, hogy az Alkotmánybíróság sem terjeszkedhet értelmezésének kialakítása során túl a jogalkotói értelmezésen, nem tágíthatja tetszőlegesen az értelmezés kereteit, mert ennek következtében – ahogy a rendes bíróságoknál is láttuk – jogalkotói hatáskört vonna magához[51].
Az alapjogok vertikális és horizontális hatályát az alaptörvény-konform jogértelmezés viszonyában tárgyaló, egyúttal az egyik legnagyobb vitát kiváltó alkotmánybírósági döntés a 3312/2017. (XI. 30.) AB határozat. Eszerint az Alaptörvény 28. cikke „(a bíróságok) kötelezettségévé tette, hogy az alapjogokat a magánjog alanyai közötti viszonyokban is érvényre juttassa”[52]. Ezzel gyakorlatilag kimondta az alapjogok horizontális hatályát, vagyis az alapjogi jogviszony klasszikus felállásához képest (ti. jogosult: (magán)személy – kötelezett: állam) elismerte, hogy a jogviszony kötelezetti oldalán magánfél is állhat[53]. Az alapjogok közvetett alkalmazásához azonban továbbra is köti magát azzal, hogy leszögezi:
A ii. pont azt jelenti egyben, hogy a bíróságok eljárásuk során elsősorban a szakjogi rendelkezésekre támaszkodnak, azokat az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik, és amennyiben az alaptörvény-konform értelmezés lehetetlen, az adott norma alaptörvény-ellenes[54]. Ebben az esetben kerül sor az Abtv. 25. § (1) szerinti bírói konkrét normakontrollra[55].
Az alkotmánybírósági határozatokhoz fűzött párhuzamos indoklások és különvélemények lényegi érvrendszere az alaptörvény-konform jogértelmezés valamint az Alkotmánybíróság hatáskörének határai, korlátai köré összpontosul. Témánk szempontjából legfontosabb megállapításaikat hat pontban szedtem össze.
Főképp a párhuzamos indoklások esetén, de a különvéleményekben is gyakori, hogy az Alkotmánybíróság valamely korábbi döntését bontják ki, kiemelve azokat az elemeket, amelyeket az adott bíró álláspontja szerint az új határozat egyáltalán nem, vagy nem megfelelő hangsúllyal jelenít meg, esetleg a testület korábbi gyakorlatával éppen ellenkezőek. A hat pont két nagyobb csoportra osztható: az elsőben (i-iii. pontok) szerepelnek azok az érvek, amelyek az Alkotmánybíróság bírói döntésekre vonatkozó felülbírálati jogkörét igyekeznek behatárolni, a másik csoport (iv-vi. pontok) pedig az alapjogok vertikális-horizontális, közvetett-közvetlen hatályát járják körül.
Az Alkotmánybíróság – álláspontom szerint igen helyesen – saját maga is igyekszik a bíróságok döntései feletti jogkörének határait megszabni. Ahogy arra maga a testület több határozatában hivatkozik, kizárólag alapjogi relevanciával bíró ügy kapcsán kialakított jogértelmezést vizsgálhat felül[56]. További korlátozást jelent, hogy amennyiben a bíróság az ügy alapjogi relevanciájára és az Alaptörvény 28. cikkben foglalt értelmezési tartományra tekintettel hozza meg döntését, azt az Alkotmánybíróság nem bírálhatja felül. Ez jelentené ugyanis az Alkotmánybíróság negyedfokú bírósággá válását, amely veszélyeztetné a jogbiztonságot, hatásköri összeütközést generálna a rendes bíróságok és az Alkotmánybíróság között.
A fenti i. ponthoz szorosan kapcsolódik, ugyanúgy az Alkotmánybíróság felülbírálati jogkörét korlátozza az, hogy szakjogi kérdésekben mindaddig nem foglal állást, amíg a bírói döntés nem korlátozza vagy lehetetleníti el valamely alapjog érvényesítését. A bíró értelmezi a törvényt[57] a szakjogi rendelkezések alapján, tekintettel az ügy alapjogi vonatkozásaira. Ebben a témakörben is felmerül a hatáskörök elválasztásának kérdése és a jogszabályok félretételének veszélye, amelyre számos különvélemény és párhuzamos indoklás is felhívja a veszélyt[58].
Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény legfőbb őreként felügyeli azok érvényesülését, és értelmezési kereteket nyújt a bíróságok részére az alapjogi bíráskodásuk során. Az Alkotmánybíróság által kialakított értelmezéssel szemben követelmény egyrészt, hogy más, hasonló ügyekben is felhasználhatók legyenek, másrészt pedig tekintettel legyenek a szakjogágak által kialakított dogmatikára[59].
Ahogy a tudományos vitákban, itt is felmerül az a markáns álláspont, hogy nem alapítható bírósági ítélet közvetlenül az Alaptörvényben szereplő alapjogokra, a 28. cikk kizárólag az alapjogok közvetett hatályát mondja ki. Továbbá „(…) kógens előírásokat tartalmazó törvényi szabályok negligálására nem ad felhatalmazást”[61]. Azaz valamely alapjogi normára történő hivatkozással nem tolhatók félre az ügyre vonatkozó szakjogi rendelkezések.
Ahogy a fenti 5.2.2.. pontban láttuk, az Alkotmánybíróság az alaptörvény-konform jogértelmezést megkövetelő Alaptörvény hatályba lépése után nem sokkal eljutott arra a következtetésre, hogy a 28. cikk alapján a bíróságoknak az alapjogokat magánjogi jogviszonyokban, vagyis magánjogi jogalanyok közötti ügyekben is érvényesíteniük kell. Ezzel a megállapítással több alkotmánybíró egyáltalán nem vagy részben nem értett egyet, elsősorban az alapjogi jogviszony vertikális jellegére tekintettel. Az alapjogok hatályának kiterjesztése a magánjogi jogviszonyokra a szakjogi fogalmi rendszer és dogmatika gyökeres átalakulását okozza. Ennél jelentősebb probléma a 3/2015. (II. 2.) AB határozathoz csatolt egyik különvélemény szerint, hogy az alapjogok vertikális hatályának deklarálása az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésbe ütközik, amely kimondja, hogy az alapvető jogokra vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Így tehát magánfelek között az alapjogokat szabályozó törvények alapján kell a bíróságnak dönteni[62].
A párhuzamos indoklásokat és különvéleményeket jegyző illetve azokhoz csatlakozó alkotmánybírókat az alapjogoknak illetve az alapjogi bíráskodásnak elsősorban a magánjogi jogviszonyokra gyakorolt hatása foglalkoztatja. Ennek oka, hogy szemben a közjogi jogviszonnyal, ahol a klasszikus alapjogi jogviszonnyal egyezően a jogviszony egyik alanya az állam, a magánjogi jogviszonyok esetében mindegyik fél magánjogi jogalany. Így amíg a közjogi jogviszonyokban elfogadható és értelmezhető az alapjogok közvetlen hatálya, ugyanez magánjogi jogviszonyokban erősen vitatott.
Áthidaló értelmezés, amely szerint az alapjogvédelem a szakjogi generálklauzulákon és az alaptörvény-konform értelmezésen keresztül szűrődik át a magánjogi jogviszonyokba[63].
Az Alkotmánybíróság – az Alaptörvény hatályba lépését megelőző gyakorlatát folytatva, immár az Alaptörvény 28. cikkével megtámogatva – kiáll az alaptörvény-konform értelmezés illetve az alapjogok közvetett hatálya mellett, azonban az utóbbi években elmozdulás érzékelhető az alapjogok horizontális hatályának, vagyis magánjogi jogviszonyokban történő elismerésének irányába.
6. Elméletek az alapjogok közvetlen alkalmazhatóságára tekintettel
Láttuk, hogy az alapjogok közvetlen alkalmazhatósága a rendes bíróságok alapjogi bíráskodása során válhat vitatottá, és a gyakorlatban nem választható el az alapjogok vertikális-horizontális hatályának kérdésétől. Ha egy koordináta-rendszer vízszintes tengelyén a vertikális hatálytól haladunk a horizontális felé, a függőleges tengelyen pedig a közvetettől a közvetlen alkalmazhatóság irányába, a következő felosztást kapjuk:
A témát érintő elméletekre vonatkoztatva ez akár egy skálát is jelenthet, amelynek egyik végpontja az alapjogok vertikális közvetett hatályának tagadása (ezt egyébként nehezen tartom elképzelhetőnek, mert ez gyakorlatilag az alapjogok garantálásának tagadását jelentené), a másik végpontja pedig az alapjogok horizontális közvetlen hatályának elismerése (ami gyakori elképzelés).
Az alapjogok vertikális közvetett hatása alatt azt értjük, amikor az alapjogok egyén és állam viszonyában sem érvényesülnek közvetlenül, csak a bíró jogszabály-értelmezésén keresztül. Közvetlenül hatályosulnak az alapjogok egyén és állam viszonyában, ha az egyén igényét, a bíró pedig ítéletét alapíthatja közvetlenül valamely alapjogra. Ugyanez a meghatározás érvényes a horizontális hatály, vagyis a magánjogi jogalanyok közötti ügyekre is[64].
Jakab András és Vincze Attila részletesen összevetette az Alkotmány közvetlen alkalmazása melletti és elleni érveket. (Ezek az érvek és ellenérvek univerzálisak, az Alaptörvény vonatkozásában is megállják a helyüket.) Az Alkotmány közvetlen alkalmazása ellen szól álláspontjuk szerint a jogbiztonság követelménye, amely sérül a jogszabályok félretétele okán. Sérelmet szenved még a hatalommegosztás, az alkotmányértelmezés egységessége, a lex specialis elve. További ellenérv, hogy az Alkotmány rendelkezéseinek az egyének nem közvetlen címzettjei, az alkotmány rendelkezéseinek nincs horizontális hatálya. Utalnak továbbá az 57/1991. (XI. 8.) AB határozatra, amely konkrétan kimondja, hogy a bíróságoknak nem kell az Alkotmányt közvetlenül alkalmazniuk. Mindezen ellenérvek közül egyedül a jogbiztonság sérülését tartják elfogadhatónak.
A közvetlen alkalmazás mellett szóló érvek: az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezési hatásköre nem kizárólagos; az alkotmányellenes jogszabály megsemmisítés nélkül félretolható; hatékonyabb jogvédelmet biztosít; nincs technikai különbség az Alkotmány és a szakjogi rendelkezések alkalmazása között; az Alkotmány mindenkire kötelező. A tanulmány a hatékony jogvédelem érvét találja ebből a körből védhetőnek, így a megoldás álláspontuk szerint a jogbiztonság és a hatékonyság közötti döntés függvénye[65].
Az alapjogok közvetlen vertikális hatályát az elméletek többsége elfogadja, tekintettel az alapjogok – korábban már kifejtett – eredeti szerepére az egyén és az állam viszonyában[66]. Az alapjogok magánfelek közötti közvetlen érvényesülése tekintetében azonban nincs egyetértés a jogirodalomban.
Az alapjogok közvetlen horizontális hatálya mellett érvel Tóth Gábor Attila, aki szerint az Alkotmány 70/K. § kifejezetten az alapjogok rendes bíróságok előtti közvetlen érvényesíthetőségét mondja ki. Álláspontja szerint a bíróságok ezzel ellentétes gyakorlata az Alkotmányt politikai puszta deklarációvá minősíti, mivel épp a garanciarendszert nem működtetik, amitől valódi joggá válhatnának az alapjogok. A probléma megoldásának pedig a valód alkotmányjogi panasz bevezetését látja.[67]
Halmai Gábor szintén a közvetlen horizontális hatály mellett foglal állást. Azt elismeri, hogy a bíró az alkotmányba ütköző jogszabályokat nem teheti félre, véleménye szerint azonban úgy mégis alkalmazhatja közvetlenül az alkotmányt, hogy az ítéletben más jogszabályra nem hivatkozik[68]. Ez – úgy gondolom – csak technikailag különbözik a jogszabályok félretolásától, az eredmény tulajdonképpen ugyanaz: a szakjogi rendelkezések figyelmen kívül hagyása.
Vékás Lajos és Vincze Attila a jogbiztonság és a hatalommegosztás elvének követelményét állítja szembe a gyors és hatékony alapjogvédelem szempontjával az alapjogok közvetlen horizontális hatályának vizsgálata során. Következtetésük az, hogy polgári jogviszonyokban az alapjogok a magánjogi rendelkezések bírói jogértelmezése útján fejtik ki hatásukat, azokat az Alkotmánybíróság alkalmazza közvetlenül az alkotmányjogi panasz eljárás során[69].
Sonnevend Pál összegyűjtötte azokat az érveket, amelyek az alapjogok közvetlen horizontális hatálya ellen szólnak. Ezek az aggályok meglehetősen sokrétegűek: az alapjogok hagyományos, és a tanulmányban korábban kifejtett szerepe az egyén és az állam viszonyában; a kötelezett fél valamely alapjogának, ezzel magánautonómiájának esetleges korlátozása; a magánjog alkotmányjoggal történő helyettesítése a jogalkalmazásban; a túlzottan tág megfogalmazású alapjogi szabályozást a bírónak kell megtöltenie tartalommal, így jogalkotói hatáskörbe kerülnek a bíróságok. A fenti indokok alapján – amellett, hogy az alapjogok vertikális közvetlen hatályát elismeri – az alapjogok magánszemélyek közötti közvetlen alkalmazását visszautasítja[70].
A valódi alkotmányjogi panasz úgy tűnik, bizonyos szempontból beváltotta az alapjogoknak a magánjogi viszonyokban is közvetlen alkalmazását szorgalmazók reményeit. Téglási András megállapítása szerint ugyanis bevezetése óta vagyonjogi jogvitákban elszaporodott a tulajdonhoz való alapjog sérelmére történő hivatkozás. Az Alkotmánybíróság azonban – legalábbis a tanulmány születése idején – kiállt az alapjogok közvetett horizontális hatálya mellett. Lényeges következtetése a tanulmánynak, hogy az alapjogok generálklauzulákon átszivárgó közvetett hatása sem eredményezhet jogszabállyal ellentétes értelmezést[71].
Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik Czine Ágnesnek a 3/2015. (II. 2.) AB határozathoz fűzött párhuzamos indoklása, amelyben kifejti, hogy az alaptörvény-konform jogértelmezés adott ügyben történő alkalmazásának lehetetlenülése esetében az ellentmondás feloldása a jogalkotó hatásköre, ugyanis a bíróság általi megoldás ilyen esetekben csak a jogszabály félretolása lehet. [72]
A magánfelek közötti horizontális hatályt korlátozottan, meghatározott esetekben ismeri el Pokol Béla, aki a 3312/2017. (XI. 30.) AB határozathoz fűzött párhuzamos indoklásában kifejti, hogy amíg az alaptörvényi értékek horizontális hatálya elismerhető, addig az alapjogok horizontális hatálya csak korlátozottan érvényesülhet. A határvonalat az jelenti álláspontja szerint, ha magánfelek közötti jogvitának közéleti relevanciája van[73].
Ugyanezt a nézetet vallja magáénak Arató Balázs és Cservák Csaba, pontosítva a közéleti relevancia követelményét, amely szerint abban az esetben fogadható el magánfelek között az alapjogok horizontális hatálya, ha „(…) az egyik fél – mint jogi személy – állami tulajdonban van, illetőleg közfeladatot lát el, közigazgatási jellegű hatásköröket gyakorol[74]”. Téglási András ezt azzal indokolja, hogy amikor az állam magánfélként részese egy magánjogi eljárásnak, gazdasági és hatalmi szempontból is erősebb a pozíciója, így szükséges a legmagasabb, alkotmányos alapjogi szint beemelése az ügybe azzal, hogy a magánszemély számára alapjoga közvetlenül érvényesíthetővé válik[75].
Téglási András részletesen elemzi az alapjogok magánfelek közötti érvényesítése – amit ő Pokol Béla nyomán a magánjog alapjogiasításának nevez – veszélyeit, amelyek álláspontja szerint a horizontális hatály elismerése ellen szólnak. Ha adott ügy két jogág – vagyis az alkotmányjog és a magánjog – szabályai alapján is elbírálható, az a jogbiztonságot ássa alá, a jogszabályok félretolása pedig contra legem jogalkalmazáshoz vezethet. A magánjog alapjogiasítása eredményezheti továbbá a polgári jogi dogmatika kiszorítását, valamint azt, hogy alkotmányjogi szempontokra hivatkozással az alkotmánybíróság a jogszabályok módosítása során a jogalkotó hatáskörébe beleavatkozhat (sérül a hatalommegosztás elve). Az ellenérveket összegezve arra a következtetésre jut, hogy főszabályként ne lehessen magánjogi jogvitákban közvetlenül alapjogokra hivatkozni; kivételt képezhet, ha az egyik fél maga az állam mint magánfél, illetve az egyes eljárásjogi jellegű alapjogok.[76]
A jogági dogmatikák keveredésére hoz példát Arató Balázs és Cservák Csaba BKV-pótdíjjal kapcsolatos cikke[77].
Cservák Csaba az alapjogok közvetlen alkalmazhatóságának kérdését más aspektusból: a jogalkalmazás két típusa, a hierarchikus és a normakontrolláló jogalkalmazás közötti különbség alapján is megvizsgálja. Míg az előbbi típus lényege a lex specialis elvének alkalmazása, és az európai rendszerek sajátja, az utóbbi megengedi a legfelsőbb normáknak ellentmondó jogszabályok félretolását, és az Egyesült Államokra jellemző, de az uniós jog révén beszivárog a kontinentális államok jogalkalmazásába is. Megoldást az jelenthet, hogy a bíró akkor hivatkozik közvetlenül alapjogra, ha az ügyben nincs alkalmazható szakjogi (lex specialis) jogszabály, egyébként az alapjogok közvetetten, jogértelmezés útján hatályosulnak. [78]
Az alapjogok közvetlen alkalmazhatóságának témakörét két markáns nézet uralja. Az első nézetrendszer képviselői a kérdést elsősorban alkotmányjogi szempontból vizsgálják, aminek az eredménye az alapjogok – közvetett mellett – közvetlen horizontális hatályának az elismerése. Érvrendszerük az alapjogok jogrendszerben betöltött alapvető szerepéből indul ki, és a jogalkalmazás gyorsaságára és hatékonyságára, valamint ezek által az alapjogvédelem rendszerének teljességére fókuszál.
A másik irányzat képviselői, akik között magánjogászok mellett alkotmányjogászok és más jogágak képviselői is akadnak, az alapjogok horizontális hatályára kritikusan tekintenek. Az alapjogok közvetlen alkalmazását elsősorban a vertikális jogviszonyok sajátjának tekintik, horizontális, magánjogi jogviszonyokban csak kivételesen tartják elfogadhatónak.
Az alapjogok pozíciója a kezdeti deklaratív szerepük óta fokozatosan erősödik, és egyre nagyobb teret nyernek olyan jóval korábban kialakult, jelentős dogmatikai rendszerrel dolgozó jogágak körében is, ahol megjelenésük feszültséggel jár a jogalkalmazók és jogtudósok körében egyaránt.
Azt a tényt, hogy az alapjogok magánjogi jogviszonyokban történő közvetlen alkalmazásának elfogadásában hiányzik az egységes álláspont, magam is jórészt az alapjogok természetéből fakadónak gondolom. Az alapjogok absztrakt meghatározásával, sokféle szubjektív – akár átpolitizált – értelmezésre lehetőséget adó jellegével, dinamikus fejlődésével jelentősen különbözik a magánjog (és más klasszikus jogágak) konkrét dogmatikájától, zártabb és objektívebb értelmezési kereteitől.
Az alapjogvédelem alapvető fontosságának elismerése mellett ahhoz a megközelítéshez csatlakozom, amelyik az alapjogok közvetlen alkalmazhatóságát magánfelek közötti jogvita esetén csak bizonyos esetekben tartja elfogadhatónak. A jogalkotónak már a magánjogi szabályok megalkotása során is figyelemmel kell lennie az alapjogi sérelmek kizárására, a bírói alapjogvédelem oldaláról nézve pedig a bíróság feladata, hogy a magánjogi szabályok értelmezése során érvényre juttassa az alapjogokat. Ez elsősorban a generálklauzulákon keresztül mehet végbe.[79] Az alapjogok horizontális jogviszonyokban történő közvetlen alkalmazásának kivételes példája lehet, amikor az egyik magánfél maga az állam (lásd Pokol Béla, Cservák Csaba, Téglási András gondolatait).
Az alapjogvédelem teljességének igénye – álláspontom szerint – nem jelentheti azt, hogy e cél érdekében az alkotmányjog maga alá gyűrhet minden más jogágat, mivel azok funkcióját átvenni eleve képtelen. Ezzel a jogrendszerben sokkal nagyobb kárt okozna, mint amekkora haszon származik az alapjogvédelem oldalán.
Az alapjogi szempontok túlzott ráerőltetése a szakjogágakra a közöttük lévő határvonalak elmosódását, és az évszázadokon keresztül kiérlelt dogmatikák széttöredezését okozhatják. Erre a problémára adhatna választ egy, a szakjogi bíróságoktól elkülönülő alapjogi bírósági szervezet[80], aminek felállítására azonban a közeljövőben nem sok esély mutatkozik.
Megoldást jelenthet, ha az Alkotmánybíróság – tartva magát eddigi gyakorlatához és a jogértelmezési kérdésekben a fentiekben kifejtett irányokhoz – saját maga elé állít korlátokat az alapjog-konform értelmezés, az alapjogok közvetett-közvetlen és vertikális-horizontális hatályának megítélése illetve alkalmazása során egyaránt.
A nemzetközi tapasztalatok megfelelő, a magyarországi feltételekre alkalmazott feldolgozása segíthet olyan gyakorlat kialakításában, amely az alapjogvédelem teljességének elérése mellett tiszteletben tartja az egyéb jogágak struktúráját és dogmatikáját is.
[1] Somody Bernadette – Szabó Máté Dániel – Szigeti Tamás – Vissy Beatrix (2013): Alapjogi igények, alapjogi szabályok: az alapjogi ítélkezés egy koncepciója. in: Alapjogi bíráskodás – alapjogok az ítélkezésben, szerk. Somody Bernadette, Budapest, l’Harmattan Kiadó, 30. o.
[2] Sári János – Somody Bernadette (2008): Alapjogok – Alkotmánytan II. Osiris Kiadó, 2008.
[3] Téglási András (2020): A magánjog alapjogiasítása – kritikák és veszélyek. in: Jogelméleti Szemle 2020/2. szám 164. o.
[4] pl. 23/2009. (XI. 12.) AB határozat, 167/2018. (V. 16.) AB végzés
[5] 23/2018. (XII. 28.) AB határozat
[6] Pokol Béla (2005): Jogelmélet: Társadalomtudományi trilógia II. Századvég Kiadó, Budapest. 65. o.
[7] Gárdos-Orosz Fruzsina (2019): A rendes bíróságok és az Alkotmánybíróság kapcsolata az alapjog-érvényesítésben. in: Alkotmányjogi panasz – az alapjog-érvényesítés gyakorlata. HVG-ORAC, Budapest. 1. o.
[8] Somody et al. (2013) 29. o.
[9] Somody et al. (2013) 32. o.
[10] 3312/2017. (XI. 30.) AB határozat [32]
[11] Pokol (2005) 90. o.
[12] Molnár András – Téglási András – Tóth J. Zoltán (2012): A magánjogi és az alapjogi érvelések együttélése – feszültségek és dilemmák, Jogelméleti szemle, 2012/2. 24. o.
[13] Somody et al. (2013) 23. o.
[14] Téglási András (2015): Az alapjogok hatása a magánjogi viszonyokban az Alkotmánybíróság gyakorlatában az Alaptörvény hatálybalépését követő első három évben – különös tekintettel a tulajdonhoz való jog alkotmányos védelmére. in: Jogtudományi Közlöny 2015/3. 150. o.
[15] Cservák Csaba (2017): Az alapjogok (és az Alaptörvény) érvényesüléséről, alkalmazhatóságáról. in: Jogelméleti Szemle 2017/3. szám 15. o.
[16] Téglási (2020) 168. o.
[17] 22/2017. (IX. 11.) AB határozat [38]
[18] Somody et al. (2013) 32. o.
[19] Chronowski Nóra (2017): Az Alkotmánykonform értelmezés és az Alaptörvény. in: Közjogi Szemle, 2017/4, 10. o.
[20] Halmai Gábor (2003): Az emberi jogokat védő magyarországi intézmények. in: Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok, Osiris 227. o.
[21] Halmai (2003) 225. o.
[22] Halmai (2003) 229. o.
[23] Gárdos-Orosz (2019) 4. o.
[24] Jakab András (2011): A bírói jogértelmezés az Alaptörvény tükrében. in: Jogesetek magyarázata, 2011/4. 93. o.
[25] Arató Balázs – Cservák Csaba (2020): A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről. in: Jogelméleti Szemle 2020/2. szám 14. o.
[26] Cservák (2017) 22. o.
[27] Dojcsák Dalma (2016): Beszűrődő alapjogok – alapjogi bíráskodás és annak hiánya a rendesbíróságok gyakorlatában: ki védje az alapjogokat? in: Fundamentum 2016/1. szám 78. o.
[28] Téglási (2015) 156. o.
[29] Pokol Béla (2003): A bírói hatalom. Budapest: Századvég Kiadó 72. o.
[30] Gárdos-Orosz (2019) 1. o.
[31] 3173/2015. (IX. 23.) AB határozat [53]
[32] 3003/2012. (VI. 21.) AB végzés [4]
[33] 3119/2015. (VII. 2.) AB végzés [22]
[34] 3003/2012. (VI. 21.) AB végzés [4]
[35] 3021/2018. (I. 26.) AB határozat [23]
[36] 3309/2012. (XI. 12.) AB végzés [5]
[37] 3309/2012. (XI. 12.) AB végzés [5]
[38] Chronowski (2017) 10. o.
[39] Pokol (2005) 172-173. o.
[40] Tóth J. Zoltán (2017): A magyar bírói érvelés jellege: jogértelmezés és jogi érvelés a magyar felsőbíróságok gyakorlatában. in: Iustum Aequum Salutare XIII. 2017. 2. szám 121–138. o.
[41] Gárdos-Orosz (2019) 1. o.
[42] Chronowski (2017) 8. o.
[43] Chronowski (2017) 7. o.
[44] 3176/2013. (X. 9.) AB határozat
[45] 3/2015. (II. 2.) AB határozat
[46] 3134/2020. (V. 15.) AB határozat [24]
[47] 3090/2015. (V. 19.) AB határozat
[48] 14/2015. (V. 26.) AB határozat
[49] 9/2016. (IV. 6.) AB határozat [37]
[50] 34/2017. (XII. 11.) AB határozat [19]
[51] 6/2018. (VI. 27.) AB határozat [30]
[52] 3312/2017. (XI. 30.) AB határozat [31]
[53] lásd még pl.: 6/2018. (VI. 27.) AB határozat [28]
[54] 3002/2018. (I. 10.) AB határozat [60]
[55] 6/2018. (VI. 27.) AB határozat [29]
[56] 14/2016. (VII. 18.) AB határozat [89]
[57] 5/2017. (III. 10.) AB határozat [55]
[58] pl. 3/2015. (II. 2.) AB határozat
[59] 3/2015. (II. 2.) AB határozat [59]
[60] 3/2015. (II. 2.) AB határozat [48]- [50]
[61] 9/2016. (IV. 6.) AB határozat [82]
[62] 3/2015. (II. 2.) AB határozat [78]- [79]
[63] 3312/2017. (XI. 30.) AB határozat [88], 3145/2018. (V. 7.) AB határozat [92]
[64] Téglási (2015) 149. o.
[65] Jakab András – Vincze Attila (2009): Alapjogok érvényesíthetősége a bíróságokon. in: Az Alkotmány kommentárja II, szerk. Jakab András, Budapest, Századvég Kiadó, 2670-2677. o.
[66] pl. Bedő Renáta (2018): Az alapjogok érvényesülése magánviszonyokban Magyarországon – fókuszban a fórumrendszer. in: Fundamentum 2018/1. szám 59. o.
[67] Tóth Gábor Attila (1995): Az emberi jogok bírói védelme. in: Társadalmi szemle, 1995/7. 43. o.
[68] Halmai (2003) 227. o.
[69] Vékás Lajos – Vincze Attila (2011): A Legfelsőbb Bíróság döntése az alapvető jogok polgári jogviszonyokban való alkalmazásáról. Gyülekezési jog birtokháborító jellegű gyakorlása. in: Jogesetek Magyarázata 2011/4. 14. o.
[70] Sonnevend Pál (1998): Az alapjogi bíráskodás és korlátai. in: Fundamentum 1998/4. 80-82. o.
[71] Téglási (2015) 149. o.
[72] 3/2015. (II. 2.) AB határozat [37]
[73] 3312/2017. (XI. 30.) AB határozat [49]
[74] Arató–Cservák (2020) 3-4. o.
[75] Téglási (2020) 166. o.
[76] Téglási (2020)
[77] Arató Balázs – Cservák Csaba (2003): Részvénytársaság – egy hatóság képében. in: Jogelméleti Szemle 2003/2. szám
[78] Cservák Csaba (2020): A jog rétegelméletének új megközelítése – különös tekintettel az alkotmánybíráskodás szempontjaira. in: Jogelméleti Szemle 2020/2. szám 129-130. o.
[79] Sonnevend (1998)
[80] Cservák (2017) 20. o.
History is a near-bottomless well of secrets, from which knowledge is constantly brought to the surface by the tireless efforts of historians and archaeologists. Yet, while certain facets of history are very well-understood, others are obscured behind the trappings of conflicting accounts, the scarceness of primary sources, the rarity of archaeological evidence and the sheer passage of time.
Despite having existed in the fairly recent past – as far as the depth of human historical record is concerned –, the polity now known as the Aztec Empire is relatively ill-understood in the popular consciousness, something further compounded by its rapid and virtually fullscale destruction, along with a general lack of surviving written records; immediately after the conquest, the Spanish clergy ordered most of the Aztec codices incinerated.[1]
The following study is an attempt to present what we know on how the state of the Mexica people was organised, particularly the government of its central city-state and the outlying territories it came to administer.
Conventionally speaking, an empire is generally understood as a centralised and often militarised polity led by a single monarch that governs a significant number of distinct ethnic groups that often speak many different languages, be it a territorially contiguous state or a thalassocratic maritime empire.
Therefore, the Aztec Empire is a bit of a misnomer – and for two reasons.
The Aztec Empire – which was referred to as the Triple Alliance of Tenochtitlan, Texcoco and Tlacopan – was no empire at all; at least not in the traditional, European sense of the word, its decentralised and tributary structure was more resemblant of a less-than-voluntary confederation, or tribal alliance.
Secondly, the term “Aztec” was never used by the people of the empire to identify themselves. Instead, it was a word from the Mexica ethnogenesis, a reference to their mythical, ancient homeland of Aztlán they left behind.[2] It later came to be applied to a multitude of different ethnic groups that constituted the pre-Columbian Mexican civilisation.
By all accounts, the Nahua peoples – to which the Aztecs belonged – were the descendants of the Chichimec people that arrived to Central Mexico at the beginning of the thirteenth century, from a northernly direction.[3] The last of the Nahua peoples, the Mexica ended up founding their capital city, Tenochtitlan, on an island in the middle of Lake Texcoco, from which they began their military expansion in all directions.
Neither the city nor the lake exist today; their location is now the historical centre of Mexico City.
III. Government
Source: sosyalforum.org
III.1. The Cities
The altepetl – the Meso-American city-state – was the main building block of the Aztec Empire, and it was within the confines of these cities that the vast majority of social organisation took place.
At the very bottom of the Aztec social hierarchy lay the family, which consisted of one man, one woman and their unmarried children. The next level was an alliance of families called the calpulli. The calpulli was a clan formed by a group of families often related by blood that owned communal lands, possessing a form of micro-government of their own. This social unit also assisted in tax collection[4] and the creation of militarised public schools, which entailed no reading or writing, and were separated by gender. In the cities, this social unit would sometimes transcend blood ties and instead involve families that had an occupational or political connection to the calpulli‘s other members, functioning almost akin to a contemporary trade guild on the other side of the Atlantic.[5]
Each urban calpulli had a leader, and out of these leaders, a city council[6] was formed. The council’s tasks were largely administrative in nature, and it was headed by the following four officials:
The first two of these titles – the tlacochcalcatl and the tlaccatecatl – were above the rest in status and prestige, hailing from a long-standing military order each. Nevertheless, each of the four executive advisors possessed the power of veto, forcing them to act in tandem and placing a systems of checks on their power. In addition to being the executive body of the city council, they also served as the electors and advisors of the city-state’s singular ruler. All of them were accomplished warriors and generals in their own right, and their advisory function played a key role in the competent management of the emperor’s wars.[7]
Some of the military societies that constituted a warrior aristocracy in Tenochtitlan were as follows:
An Aztec city-state was led by a tlatoani, meaning speaker, but the capital city of Tenochtitlan was headed by the huey tlatoani, or great speaker. These two terms can also be functionally translated as king and emperor, respectively. They were singular leaders with the power of an absolute monarch at their disposal, being the ultimate owner of all the land belonging to their city-state, aided by an extensive array of councillors, clergy, judges and a nascent form of bureaucracy.
The creation of new rulers in the Aztec world was a peculiar process. The prospective emperor had to be a man from a noble bloodline. He had to be at least thirty years of age and well-educated in military affairs and personal combat in one of the elite schools named calmecac. Yet, succession was not an automatic and hereditary process, like in so many of the European monarchies that adhered to the principles of seniority or primogeniture. Instead, upon the death of the previous huey tlatoani, the four-member executive council that advised him saw about electing the new emperor; someone who fulfilled the above criteria, and was also usually a close family member of the deceased. This system ensured both legitimacy and royal continuity, but it did so while providing for a means to prevent the ascension of potential heirs that might have been incompetent, weak, unjust or uninterested in the affairs of the state.[8]
While the tlatoani of a regular city-state was usually a hereditary post, they could also be freely replaced by the emperor; a regular occurrence after a fresh conquest.
Finally, the office of the cihuacoatl bears mention: while the tlatoani or huey tlatoani chiefly concerned himself with external affairs, such as war and diplomacy, the cihuacoatl was, in effect, the supreme judge and administrator of the city-state, an aristocratic second-in-command who handled the multi-layered courts and the financial affairs of the altepetl.
III.2. The Provinces
It bears reiterating that the Aztec Empire was not a traditional empire with its direct control being exercised over contiguous territories. Instead, it was a loose confederation of city-states, each with its limited control over the surrounding farmlands and wilderness, held together by the emperor of Tenochtitlan and the Triple Alliance of the Mexica people.
When new territories were conquered, their main expectations were to submit to the authority of Tenochtitlan and to pay recurring tribute. To this end, the rulers of these city-states were either replaced by a new tlatoani – selected from the local royal bloodline –, or supplanted by an Aztec steward called a calpixqui. These governors would make sure the new city-state stayed in line and provided the expected taxation to a fault. If this proved to be a particularly difficult task, owing to the proclivity of the fresh conquest for revolt, a military governor called a cuauhtlatoani took the calpixqui‘s place, alongside a military garrison.[9]
Much like in the better part of Europe at the time, the nobility and the clergy were exempt from taxation; only the commoners paid tribute. As previously mentioned, this tribute was gathered and paid by each calpulli family alliance, which in the smaller cities and rural areas were far closer-knit and usually involved a degree of blood relation, akin to a clan.
At the height of the empire[10], the Triple Alliance counted a total of sixty provinces under its dominion, each of which corresponded to a single city-state and its zone of influence, spanning over an area of 220,000 km2.
Of these, thirty-eight were tributary provinces, meaning they were conquered territories obligated to pay tribute. The other twenty-two were strategic provinces, which willingly entered into a treaty with the Triple Alliance, effectively becoming the client states of Tenochtitlan, Texcoco and Tlacopan.[11]
In conclusion, the Aztec Empire was administered with a sophistication that most certainly surprised the first Europeans that came in contact with it; and in certain ways, surpassed them. During its century of existence, it managed to reach such complexities of state organisation that were virtually unrivalled in the Western Hemisphere – perhaps with the notable exceptions of the Maya and Inca civilisations –, and proving beyond the shadow of a doubt that a decentralised and confederated empire is entirely within the realm of legitimately viable possibilities, provided that both the material means and the political will to enforce central authority and its legislation are present.
Current-day supranational entities such as the European Union typically enjoy the former – the economic, administrative and military ability to enforce their law –, but not so much the latter, the political consensus and the sheer will to use decisive or even violent means, if necessary, which makes issues like external border control particularly difficult. The Aztecs and their European contemporaries held significantly fewer reservations, both legally, politically and militarily speaking.
The system for the selection of their leadership also markedly differed from that of current-day European states in that the chief executive was only electable by a council of military veterans. According to Aztec state theory, only people of noble birth who were well-schooled from early childhood and then distinguished themselves under the duress of countless battles had the necessary wisdom and strength of character to decide who would best guide the empire through the calamities of a world of perpetual conflict; armed or otherwise. This middle road between hereditary absolute monarchy and the universal suffrage of a mass-democracy provided them with a century of stable, competent and legitimate leadership.
[1] Manuel Aguilar-Moreno: Handbook to Life in the Aztec World, pp. 265–266.
[2] Michael E. Smith: The Aztlan Migrations of the Nahuatl Chronicles: Myth or History? Ethnohistory, Vol. 31, No. 3, pp. 153-186.
[3] Nigel Davies: The Aztecs: A History, pp. 3-22.
[4] Taxes were paid after each calpulli, rather than by each citizen individually.
[5] Rudolph van Zantwijk: The Aztec Arrangement: The Social History of Pre-Spanish Mexico.
[6] Comparable, in its overall socio-political function, to the Senate of Imperial Rome.
[7] Richard F. Townshend: The Aztecs. Revised Ed, p. 204.
[8] https://tarlton.law.utexas.edu/aztec-and-maya-law/aztec-political-structure
[9] Edward E. Calnek: Patterns of Empire Formation in the Valley of Mexico, in The Inca and Aztec States: 1400–1800, pp. 56-59.
[10] Which can arguably be dated just before the arrival of the Spanish; the Aztec Empire has not even been a century old at that time and was very much on an ascent of power, already being the preemiment military and economic polity of Central America.
[11] Susan T. Evans: Ancient Mexico and Central America: Archaeology and Culture History, 2nd edition, pp. 470–471.
Szeretettel köszöntjük Olvasóinkat a KRE-DIt – a KRE-DOK online tudományos folyóiratának összességében hatodik, 2020-ban pedig második számában!
Az aktuális számban jogász doktoranduszok tanulmányai mellett a KRE-ÁJK Alapjogvédelmi Szakjogász képzésén résztvevőhallgatók tanulmányai is közöljük.
Jogtudományi tanulmányok