Kategória: Esszék

„Láttam az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vigasztalójuk”^[1] – A háborús erőszakról

Hadtörténetírásunk az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben nélkülözte a háborús események vizsgálata során az egyes emberek megértésére irányuló törekvést. Tette ezt egyrészt talán azért, mert „irtózott” az úgynevezett angolszász hadtörténetírás sodró, de időnként pongyolának tekintett megfogalmazásaitól. Másrészt az is lehet az ok, hogy hadtörténetírásunk sokáig katonatudósok „kezeiben” volt, akik feszesen és jórészt a harcászati, hadműveleti szabályszerűségek nyomán igyekeztek feltárni a múlt harci eseményeit. Ily módon a vizsgált hadműveletek úgy jelenhetnek meg előttünk, mint terepasztalon lejátszott harci játék, ahol az egyik (kék), vagy a másik (piros) fél „birtokba vesz” egy-egy települést, vagy „felszámolja” az ellenség ellenállását ilyen vagy olyan magaslatokon, vagy fontos átkelők közelében. A dolog kiélezettebbé válik, amint ismerős helynevekkel helyettesítjük be az adott „települést”, „magaslatot”, „átkelőt” és még inkább, ha a megsejtjük, hogy mi rejlik az ellenállás felszámolása mögött. El kellene tehát siratnunk minden hősi halottat, vagy a háborúban elfásult összes gazembert, vagy szegény lelket, akit a semmiből váratlanul agyonvágott az akna vagy lekaszált egy tetszőleges fegyverből leadott sorozat? Semmiképpen sem. Erről Németh László idevágó sorai jutnak eszünkbe, melyek szerint „Tele van ez a világ földomlásokkal, skalpoló átviteli szíjakkal, bombákkal, merényletekkel… Milyen kísérteties dolog ennyi izgalom, őrültség, indulat fölött egy nyugodt kapavágás.”^[2]

Szükséges volna nem csupán szenvtelenül vizsgálnunk a háborús eseményeket, hanem bizonyára hasznos volna, ha törekednénk arra, hogy megértsük az emberi motivációkat, döntéseket. Hiszen a háború is csak olyan, mint az élet; ahogyan José Ortega y Gasset fogalmaz: „Feladat az élet. És az életet alkotó feladatokban nem az a legsúlyosabb, hogy végre kell hajtani őket, hanem – bizonyos értelemben – ennek épp az ellenkezője, vagyis az, hogy mindig kénytelenek vagyunk tenni valamit (…)”^[3] – Háborús körülmények között a döntéskényszer értelemszerűen kiélezettebb, ezért a „mit tegyünk?” kérdésre lehetőleg minél hamarabb, vagy minél átgondoltabban kell válaszolnunk. A cselekvő ember tehát aktívan jelen van, és félrevezető lenne, ha csupán az úgynevezett magasabbegységek és (különböző szintű) alárendeltjeik harctevékenységéről beszélnénk, figyelmen kívül hagyva ezáltal az emberi tényezőt.

A fenti tételmondatot árnyalják azok az újabb történeti munkák, amelyekben a szerzők a korábbinál már nagyobb teret engednek a résztvevők visszaemlékezéseinek. Mindez talán annak is köszönhető, hogy a mikrotörténelmi feldolgozás és a személyes motiváció megértésének igénye fokozatosan nálunk is tért nyer.

A visszaemlékezés, levél vagy kortárs harctudósítás némileg hasonlatos a fényképhez, amely elénk hozza azokat a körülményeket, helyszíneket, embereket, amelyeket már elképzelni sem tudunk. A látvány és tapasztalat leírásán kívül – a fényképet meghaladóan – azonban a személyes visszaemlékezések következtetni engednek a lélek rezdüléseire is, és megmutatják azt is, hogy a harcoló feleken kívül a szenvedő lakosság miképpen érzékeli az eseményeket. Naivitás lenne azt gondolni, hogy a lövészárokban küzdő harcos szemén keresztül be lehet mutatni a háborút. A retina befogadóképessége korlátolt, nem írhatjuk le a háborút csak az egyes emberek élményei alapján, hiszen a háború a lövészárkok mellett ott dúl a megfigyelőállásokban, a harcálláspontokon, de megtaláljuk az általános iskolában, a napilapok hasábjain és a parlamenti felszólalásokban is. Horváth Dezső A tizedik ember című munkájában erről ekképp ír: „Ahány ember, annyi dráma, nem tudni hány fölvonásban. Van, aki ki tud bújni mind alól, és komédiára fordítja, de sokan vannak, akik előtt elsötétül a világ, mert tragédiára érzékenyítette őket ez a század.”^[4]

Jó példa erre Magyary Zoltán és feleségének búcsúlevele, amelyben egyszerre látjuk a személyes motivációkat, egy falu szovjet megszállását, és némi kutatással képet kaphatunk arról is, hogy milyen állapotban lehetett egy olyan szovjet alakulat, amely a magyarországi hadműveletek legkeményebb ütközeteit harcolta végig az elmúlt hat hónapban. Ez a tény felmenti őket az elkövetett kegyetlenségektől? Egyáltalán nem. De legalább megérthetjük, hogy komolyabb oka volt ezeknek, mint ahogy első látásra gondolnánk. Mindezek után Ivo Andrićcsal együtt feltehetjük a kérdést: „Hogyan lehet leírni azt a hullámzást az emberekben, amely a néma állati félelemtől az öngyilkos lelkesedésig terjedt a vérontás és alattomos fosztogatás legalacsonyabb ösztönétől a szent áldozathozatal legmagasztosabb vállalásáig, melyben az ember fölülmúlja önmagát, s egy pillanatra más törvények szerint élő, magasabb világok szféráit érinti.”^[5]

Az egyes ember tehát formálója lehet az eseményeknek, akár öngyilkos lelkesedésével, akár alattomosságával, de hasonlóképpen tétlenségével és néma tűrésével is. A harci eseményekről szóló jelentésekből vagy a hadműveleti összefoglalókból jól látszik, hogy a harcok eredményességét befolyásoló elsődleges tényezőkön kívül mik azok, amelyeket ugyancsak érdemes figyelembe venni. A csapatok létszáma, felszereltsége, összetétele mellett, ha lehetséges, számba kell venni a terepviszonyokat, az időjárást és az események alakítására alkalmas embereket is. Egy kedvezővé „átmaszkírozott” jelentés, vagy a másokat is magával ragadó állhatatos harc képes a helyi jellegű ütközetek végeredményére befolyást gyakorolni.

Lám, a terepasztal színeket, vertikális irányú kiterjedést kapott, a birtokba vett településekre lakosság került, (talán rokonaink?) az „ellenség”, illetve a „saját csapatok” kategóriába pedig emberi tulajdonságokkal felruházott, folyton fokozott döntéshelyzetben őrlődő egyének kerültek! Előbbieket meg kell mászni, vagy át kell kelni rajtuk. Azokra ott rászakad a pince, agyonlövik őket, vagy megmérgezik magukat, emezek meg harcolnak, rabolnak, menekülnek, „hozzáfognak, hogy megássák közös sírjukat”, vagy próbálnak a megszokott működés szerint viselkedni.

Ha szeretnénk bemutatni egy térség harci eseményeit – akármennyire is az összfegyvernemi harc kerül a fókuszba –, nem tekinthetünk el attól, hogy az elérhető források tükrében szemügyre vegyük azokat a tényezőket, amelyek befolyással lehettek az ismert végeredményre. Ezzel sem nyerhetjük meg az elvesztett háborúkat, de közelebb kerülhetünk a hadakozó ember megértéséhez.

Hivatkozások

1. Préd 4,1 ↑
2. Németh László: Európai utas, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973, 624. ↑
3. José Ortega y Gasset: Két történelmi esszé, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983, 147. ↑
4. Horváth Dezső: A tizedik ember, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985, 261. ↑
5. Ivo Andrić: Híd a Drinán, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1973, 302. ↑

1673-ban Kolozsváron magyarul is megjelent Markus Friedrich Wendelin, egy német református teológus 1634-ben írt munkája. A könyv a maga nemében igazi ritkaság, különlegességét azonban nem a szerzője, nem is a tartalma, de még csak nem is az utóélete adja. Sokkal érdekesebb számunkra a fordító személye. Ő ugyanis nem más, mint az akkor már uralkodásának tizenkettedik évében járó erdélyi fejedelem, Apafi Mihály. A művet pedig még izgalmasabbá teszi az uralkodó által írt elöljáró beszéd. A prédikátor könyvének mintájára felépített szöveg elején a boldogságról értekezik. Kiábrándultan veti el a bölcsességet, a dicsőséget, a gazdagságot és sok minden más mellett a hatalmat is. Mondanivalóját ugyan a Bibliából meríti, szavai mögött mégis érezhető személyes csalódottsága, lelki vívódása. Életútjának ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk.

Apafi Mihály 1632-ben született. II. Rákóczi György 1657-es lengyelországi hadjáratában ő is tatár fogságba került, ahonnan csak közel hároméves raboskodás után szabadult. Erdélyben eközben óriási változások zajlottak le. Mivel a Porta nem tudta Rákóczit megfosztani hatalmától, kétszer indított hadjáratot a Fejedelemség ellen. 1658-ban Jenőt és Karánsebes vidékét, 1660-ban pedig Váradot kebelezte be. Ugyanebben az évben Szászfenesnél Rákóczi György halálos sebet kapott, ám hívei gyorsan fejedelmükké választották korábbi generálisát, Kemény Jánost, aki a következő évben elfogta és megölette a törökök által még korábban fejedelemmé tett Barcsay Ákost. A válasz azonban most sem maradt el. Kösze Ali pasa vezetésével ismét oszmán hadak nyomultak be az országba. Kemény Jánost ugyan elkergették, azonban a törököknek szükségük volt valakire Barcsay helyére. Ali pasa figyelme ekkor terelődött Apafi Mihályra. Az erdélyi nemest ebesfalvi kastélyából, első gyermeke születése közben vitette Marosvásárhelyre, ahol 1661. szeptember 14-én a rendek megjelent tagjai fejedelemmé választották. Uralma azonban eléggé ingatag volt. Rajta kívül volt egy másik fejedelem is, aki ráadásul maga mögött tudhatta az ország elitjének a nagy részét. Apafit ezzel szemben csupán néhány köznemes támogatta.

1662 januárjában azonban újabb fordulatot vettek az események. Kemény János holtan maradt a nagyszőlősi csatatéren, és bár hívei fiát, Kemény Simont fővezérükké választották, helyzetük reménytelenségét nemsokára kénytelenek voltak belátni, és két éven belül valamennyien behódoltak az új fejedelemnek. Apafi Mihály tehát megkezdhette uralkodását. Megcsonkított országa azonban romokban hevert, ráadásul az oszmánok által büntetésből felemelt adó kifizetése évről évre óriási problémát okozott, miközben családok tömegei igyekeztek tatár rabságban lévő tagjaik váltságdíját összegyűjteni. Tovább bonyolította a dolgot, hogy 1661 óta Erdély északnyugati részének főbb váraiban császári katonaság állomásozott. A Várad körül ekkoriban kiépülő új török vilajet pedig agresszívan terjeszkedett kelet felé, katonái egészen Désig hódoltattak.

1663-ban az események újabb fordulatot vettek. Köprülüzáde Fázil Ahmed nagyvezír megtámadta a Habsburg Birodalmat. Erdély ennek a háborúnak egy különleges résztvevője lett. Területén ugyan nem zajlottak komolyabb harci cselekmények, és csapatai sem vettek részt nagyobb hadműveletekben, a háborút lezáró vasvári békének mégis közel fele érintette. Apafi Mihály ugyan el tudta érni, hogy seregei otthon maradhassanak, személyesen mégis meg kellett jelennie a nagyvezír előtt Érsekújvár falai alatt. Köprülüzáde Fázil Ahmed ugyanis be akarta hódoltatni a Magyar Királyságot. Az erdélyi fejedelemnek ebben kellett részt vennie. Közben minden erejével igyekezett megoldani országa legégetőbb problémáit. Megpróbálta elérni, hogy az oszmán–erdélyi határvonal kérdését békés úton rendezzék, illetve, a Portának fizetendő éves adót szállítsák le a régi összegre. Miután egyértelművé vált, hogy ez az út járhatatlan, felvette a diplomáciai kapcsolatot Béccsel, természetesen titokban. Azt szerette volna elérni, hogy a háború céljai közé, majd a békeokmányba a Habsburgok révén kerüljenek bele az említett ügyek is, de ebbéli reményeiben is csalatkoznia kellett. Az 1664. augusztus 10-én titokban megkötött, szeptemberben nyilvánosságra hozott vasvári béke ugyanis sem a határról, sem az adóról nem rendelkezett. Erdély végleg elvesztette területének közel egynegyedét, egyik legnagyobb városát, Váradot, legfontosabb kereskedelmi útvonalát, valamint gabonatermő vidékeinek többségét.

Közben azonban több eredményt is elért. A nagyvezír a hódoltatásban való részvétel miatt a még 1658-ban a fejedelemségre kiszabott 500 000 tallér hadisarcból a hátra lévő részt, azaz nagyjából a felét elengedte. A fejedelemnek továbbá seregeivel sem 1663-ban, sem 1664-ben nem kellett részt vennie a háborúban. 1664 elején a székelyhídi és a kolozsvári német őrségek átállásával két fontos vár jutott a birtokába. Elkezdődhetett egy új végvári vonal megszervezése. Kolozsvár birtokbavételével egyidejűleg erdélyi katonák visszafordulásra kényszerítettek egy hódoltató török csapatot, de még fegyveres összecsapás nélkül. Július végén viszont a város őrsége már tényleges harc során szabadította ki a fogságba vetett kajántói lakosokat. Ezzel a korábbiaknál sokkal kedvezőbb helyzet alakult ki, ám az ügyet véglegesen nem tudta megoldani. Gyakorlatilag Apafi Mihály uralkodásának a későbbiekben is az egyik központi kérdése maradt a határvédelem.

Erdély korábbi állapotát nem tudta visszaállítani. Országa a korábbiaknál kisebb, gyengébb és kiszolgáltatottabb lett. Ennek hátterében elsősorban nem Apafi Mihály személyes kvalitásai, hanem az Oszmán Birodalom külpolitikájának megváltozása, illetve ezáltal a vazallusaihoz fűződő viszonyának átalakulása áll. Korábban a birodalom, leszámítva egy Lengyelország elleni hadjárat rövid epizódját, rendkívül hosszú háborúkat vívott Perzsia, illetve 1645-től Velence ellen. Távoli hadszíntereken kötötte le magát, ez pedig lehetővé tette vazallusai számára, hogy valamivel szabadabb külpolitikát alakítsanak ki. A 17. század első felében a Krími Kánság önálló diplomáciát folytatott, fegyveres segítséget adott hol a lengyeleknek, hol az oroszoknak, hol a lázadó kozákoknak, valamint adóztatta Lengyelország és Oroszország mellett Moldvát és Havasalföldet is. Utóbbiakra az Erdélyi Fejedelemség is igyekezett kiterjeszteni a befolyását, ezért a két állam viszonylag gyorsan egymás vetélytársává vált a térségben. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György az oszmánok mellett a Habsburgok szorongatott helyzetét is kihasználhatták, akiket szintén egy elhúzódó konfliktus, nevezetesen a harminc éves háború kötött le. Ezért tudtak hadjáratokat vezetni a Magyar Királyság területére, és így lett Erdély az európai nagypolitika elismert tagja. A század közepén azonban minden megváltozott. IV. Mehmed szultán és a Köprülü nagyvezírek újra feltámasztották a dzsihád és a hódító szultánok szellemét. Újra nyugati, később északi irányú terjeszkedésbe kezdtek. Emellett a vazallusaikat is szorosabb függésbe kívánták vonni. Már az Erdély elleni durva fellépés is ezt sugallta, az 1663-as hadjárat pedig ennek lett a fontos állomása. A nagyvezír ugyanis többször megalázó helyzetbe hozta a két román vajdát és az apja helyett megjelent kánfit. A háború után az árulással gyanúsított, illetve a nagyvezír előtt meg nem jelenő havasalföldi vajdát, valamint a hadjáraton részt nem vevő krími kánt is letette tisztségükből. A Krími Kánság történetében nagyjából ekkortól mutatható ki egyértelműen a markánsabb alávetettség korszaka. Ebben a kontextusban az erdélyi fejedelem által elért részsikerek sem lebecsülendők.

A kortársak nem látták, vagy nem voltak hajlandók megérteni ezeket a változásokat. A fejedelemmel szemben irreális elvárásokat támasztottak, miközben a rendek Apafi Mihály uralkodásának kezdete óta törekedtek a fejedelmi hatalom visszaszorítására. Nagyobb részesedést kértek maguknak a hatalomból, miközben számonkérték a fejedelmen, hogy nem kormányoz elég erős kézzel. A külpolitikai kudarcok okát a fejedelem alkalmatlanságában látták, miközben egyre többször hasonlították össze személyét a korábbi uralkodókkal, elsősorban Bethlen Gáborral. Apafi Mihály a későbbiekben, amennyire lehetett, újjáépítette országát. A művelt fejedelem a tudományos életet kiemelten támogatta. Korlátozott mozgásterű országában másra nem is nagyon maradt lehetősége, ebben pedig kétségtelen sikereket ért el. Hosszú, majdnem három évtizedes uralma során ennek ellenére mindvégig azt érezhette, hogy nem tud megfelelni alattvalói elvárásainak. Közben egy fia kivételével összes gyermekét, majd szeretett feleségét is eltemette. Uralkodása alatt az ország elitje örökös pártharcokba merült, melyek többször tragédiákba torkolltak. Ezekben a fejedelem is felelős volt, s mindez maradandó nyomokat hagyott a lelkiismeretén. Uralkodása végére valóban búskomor, zárkózott lett, miközben az alkohol rabjává vált. Legismertebb jellemzései mind ebből a kései korszakból származnak, az utókor pedig hajlamos volt ezt a kései képet rávetíteni teljes életére. Uralkodásának elején azonban egyáltalán nem ilyen volt. Kényszerű hatalomra jutása után igen aktívan lépett fel országa védelmében. Sikeresen akadályozta I. Lipót terjeszkedését, miközben a Portától is sikerült bizonyos engedményeket kicsikarnia. Az idő kerekét azonban nem lehetett visszafordítani, a régi dicsőséget nem lehet visszaállítani. Új idők jöttek, új kihívásokkal.

Az 1848–49. évi szabadságharc leverését követően a győztes Ausztria kemény megtorlást alkalmazott az események résztvevőivel szemben. Október 6. a nap, mely a kegyetlen megtorlás emlékeként vonult be a magyar történelembe. 1849-ben ezen a napon végezték ki Aradon a tizenhárom honvédtisztet. Petőfi Talpra magyar c. költeménye utolsó versszakának két sora tényleg valóra vált, hiszen a mai napig szinte áldó imádság mellett mondják el szent neveiket.

A kivégzés mellett más formája is létezett a megtorlásnak. Ennek egyik fajtája volt a várfogság. Ez számított a kivégzést követő legsúlyosabb büntetési formának. Gyakori volt, hogy kegyelemből a kivégzés helyett várfogságra változtatták az ítéletet. A várfogságra ítéltek száma több ezerre becsülhető. A büntetés letöltése néhány hónaptól akár 20 évig is terjedhetett. Szerencsére nem volt példa arra, hogy valaki letöltött 20, vagy akár 15 évet. Az elítéltek nagy részének büntetését amnesztiával csökkentették, ezért hamarabb szabadulhattak. Nem kellett nagy bűnt elkövetni ahhoz, hogy valakit néhány év várfogságra ítéljenek. Elég volt, ha az illető szobája falán Kossuth Lajos képe függött, vagy a fiókjában forradalmi iratokat, verseket találtak. Egyes személyeket a nemzeti zászló birtoklásáért vagy az uralkodócsalád szidalmazásáért ítéltek el.

A megtorlás már 1849 januárjában kezdetét vette, azonban az utolsó várfogságra ítélt rab 1858-ban szabadult. A szabadságharc leverését követően az erődítmények nagy részét várbörtönként használták pl. Komáromot, Aradot, Munkácsot, Lipótvárat, Péterváradot stb. A várbörtönt a várparancsnok irányította, akik közül néhányan részt vettek a szabadságharcban is, mint Komárom erődjének parancsnoka, Balthasar Simunich altábornagy. A börtönökre egységes szabályzat vonatkozott, viszont a várparancsnoktól függött, hogy mennyire tartja magát a leírtakhoz.

Kufstein az egyik legrosszabb várbörtön hírében állt. Itt nagyon szigorúan vették a börtönszabályzatot. Jókai Mór is megemlítette a kufsteini várbörtönt Az új földesúr című művében: „Arad, Komárom, Josefstadt, a pesti Újépület mind csak gimnáziumok és elemi tanodák hozzá képest; aki még csak ezekben végezte a kurzust, az ne is beszéljen; az csak félig van értesülve.” A legenyhébb és legelviselhetőbb körülmények az aradi várbörtönben uralkodtak. Josef Castellitz, az egyik várparancsnok nagyon emberségesen bánt a rabokkal. A kötelező vasláncok hordásától is eltekintett, különben a raboknak egész nap viselniük kellett a láncokat, s csak a reggeli és az esti átöltözéskor vehették le röpke 15-20 percre.

A rabok napi kétszer mehettek ki a vár udvarára sétálni. Havonta levelezhettek a szeretteikkel, viszont a levelek csakis németül íródhattak. Havonta egyszer fogadhattak látogatót 60 percre, s csakis németül beszélhettek egymással. A látogatásra egy tiszt jelenlétében került sor. A német nyelv használatát főleg azért követelték meg, hogy a leveleket és a beszélgetést ellenőrizni tudják. Egykor az aradi várbörtönben raboskodott galsai Kovách Ernő szerint az ember igazi jelleme a nehéz helyzetekben mutatkozik meg, amikor lehull a lepel. „A nyomor, szenvedés és a viszontagság próbaköve az emberi jellemnek! Ilyen helyzetben lehull az emberről azon külmáz, fény és tekintély, melyet az illetőnek rangja, vagyoni állapota és polgári állása kölcsönöz, és azok egyéb lelki tulajdonaikra mintegy külmázt vonnak. Itt csak az ember a maga szellemi és lelki tulajdonaival lép az előtérbe!”

A foglyok legnagyobb ellenségének az unalom számított, amit igyekeztek mindenféle tevékenységgel elűzni. A szabályzat ugyan tiltotta, de egyes várbörtönökben a várparancsnok engedélyével könyveket, napilapokat olvastak, amiket megosztottak rabtársaikkal is. Vitákat rendeztek egy-egy téma kapcsán. Mások folytatták a szabadságharc kitörésekor félbehagyott tanulmányaikat, vagy műveket fordítottak. Népszerűnek számított az idegen nyelvek elsajátítása. Néhányan annak az országnak nyelvét kezdték el tanulni, amelytől a felszabadítást várták, például a törököt, az angolt, a franciát stb. Később főzőegyleteket hoztak létre, amiket 10-12 rab alkotott. A várparancsnok szenet, tűzifát és vizet biztosított az egyletek számára. Olmützben és Aradon kertészkedni is volt lehetőségük a raboknak, akiknek a kertészeszközöket, csemetéket, vetőmagokat és a termőföldet családtagjaik vitték a látogatások alkalmával. Az aradi várbörtönben még egy zenekart is alakított néhány rab. Komárom várbörtönében külön műhelyeket alakított ki a várparancsnok, ahol egyes mesterségeket lehetett elsajátítani. Egyes rabok az unaloműzés vagy pénzszerzés céljából karkötőket, nyakláncokat, órákat és egyéb faragványokat készítettek.

A Ferenc József ellen 1853-ban elkövetett sikertelen merénylet után a szabályokat elkezdték szigorítani. Ezt követően már csak negyedévente írhattak szeretteiknek és fogadhattak látogatókat. A cellákat folyamatosan ellenőrizték és elkobozták az „oda nem illő” tárgyakat pl. könyveket, írószereket stb. Felszámolásra kerültek a főzőegyletek is. Ezek a körülmények szinte az utolsó rab szabadulásáig így maradtak.

A szabadulást követően a raboknak vissza kellett illeszkedniük a társadalomba. Évekig a négy fal között éltek, s főleg csak a rabtársaikkal érintkezhettek. Míg a családfő a várbörtönben sínylődött addig a feleségének vagy az idősebb fiúgyermeknek kellett gondoskodnia a családról. Sokszor ez a szabadulást követő pár évben is így maradt. Ennek nem az volt az oka, hogy a frissen szabadult családfő nem szeretett volna dolgozni, ugyanis több egykori rab nehezen kapott munkát a szabadulást követően. Az 1861–1867 közötti provizórium alatt többen is elvesztették az addig megszerzett állást.

A börtönévek az egészségre is kifejtették negatív hatásukat. Többeknek kihullottak a fogaik, másoknál köszvény, reuma vagy súlyos tüdőbetegség alakult ki, amik szintén megnehezítették a munkavállalást. Főleg a családtagjaikra, rokonaikra és a barátaikra számíthattak, akik igyekeztek őket támogatni. A volt honvédek megsegítésére honvédegyleteket hoztak létre, amik igyekeztek anyagilag is segíteni a szabadságharcban részt vett honvédeket. A legtöbb honvédegyletbe csakis volt honvédek léphettek be, viszont akadt néhány egylet, aminek bárki tagja lehetett. Ez a szervezet is segítségükre lehetett a várbörtönt megjárt honvédeknek.

Emlékük viszonylag ma is él annak köszönhetően, hogy néhányuk papírra vetette történetét. Keszi Hajdu Lajos a korabeli sajtóban igyekezett közölni egykori rabtársainak neveit, s néhány bekezdésben saját tapasztalatait is megírta. Hajdu cikkeiben másokat is arra bíztatott, hogy ők is tegyék meg. Ennek köszönhetően többek is követték példáját, köztük galsai Kovách Ernő is. Az egykori várbörtönökben kialakított múzeumok pedig a leghitelesebben adják át az egykori rabok történeteit és tapasztalatait.

Források

Barsi József – Simon V. Péter (közreadó): Utazás ismeretlen állomás felé 1849–1856, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988.

Deák Farkas – Kovács József (közreadó): Fogságom története, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1972.

Galsai Kovách Ernő: A fogságom Arad várában 1849–1856 években, kézirat, Országos Széchenyi Könyvtár. Kézirattár, Folio Hungaro 1419. (Másolat)

Galsai Kovách Ernő: A fogságom Zimonyban és Pesten az Újépületben, kézirat, Országos Széchenyi Könyvtár. Kézirattár, Folio Hungaro 1419. (Másolat)

Hajdu Lajos: Börtön-krónika, Vasárnapi Újság, XVI. évf., 17. sz., 1869. április 25., 229–230.

Hermann Róbert: Megtorlás az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után. Változó Világ 27., Budapest, Press Publica Kiadó, 1999.

Madarász József: Emlékirataim 1831–1881, Budapest, Franklin-társulat könyvnyomdája, 1881.

Valószínűleg kevés ismertebb kézifegyver létezik a világon, mint a Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov által tervezett AK–47. Szinte minden ember látta már az AK fegyvercsalád valamelyik tagját, ha máskor nem, a tévében az esti híradóban vagy valamilyen akciófilmben, még ha nem is tudta pontosan megnevezni, hogy milyen fegyvert lát a filmvásznon. Az alábbi írás célja, hogy adott keretek között átfogó ismertetést adjon a Magyar Néphadsereg és a Magyar Honvédség egyik legnagyobb számban és legtovább használt egyéni lőfegyveréről, az AMD–65-ről.

Az 1950-es évek közepétől folyamatosan teret nyert a magyar haderő minőségi fejlesztése – a mennyiségi helyett. Az 1956-os forradalom után konszolidálódó Magyar Néphadsereg (MN) szembesült azzal az évtized végére, az 1960-as évek elejére, hogy fegyverzetét haladéktalanul modernizálni kell, hogy egy esetleges konfliktus során fel tudja venni a versenyt a szemben álló NATO országokkal. Ez a modernizációs folyamat vezetett oda, hogy az MN felső vezetése az egyéni lőfegyverek fejlesztését is szükségesnek látta. A hadsereg főként második világháborús szovjet fegyverekkel volt ellátva, amelyek már nem feleltek meg a kor követelményeinek. Ugyanakkor feltűnt a horizonton a Szovjet Hadseregben 1949-től rendszeresített AK–47 gépkarabély, vagy a korabeli – helytelen szóhasználat szerint – géppisztoly. Az új fegyver első éles bevetésére egyébként 1956 novemberében Budapesten került sor, ami után hamar felkeltette mind a nyugati, mind pedig a Varsói Szerződés (VSZ) országainak érdeklődését.

Így kerülhetett sor arra, hogy a magyar és a szovjet fél közötti megegyezésnek köszönhetően a műszaki dokumentáció átadása és magyar nyelvre történő lefordítása után, 1959-től nálunk is megindult az AK–47 licensz alapján történő gyártása, ami olyan jól sikerült, hogy a levéltári dokumentumok tanúsága szerint a Német Demokratikus Köztársaságba is Magyarországról került az AK–47 műszaki dokumentációjának egy része, magyarról fordították le német nyelvre, hogy ott is megindulhasson a fegyver gyártása és rendszeresítése.

Az elkészült „0” széria „nyúzópróbáját” a Haditechnikai Intézet táborfalvi kísérleti állomásán végezték sikeresen 1959 elején, majd a csapatpróbák után 1960-tól a rendszeresítették. A fegyver kiváló paraméterekkel rendelkezett, kezelése egyszerű, tűzereje nagy volt. Jelentős minőségi ugrást jelentett a Magyar Néphadsereg katonái számára a megjelenése. Ugyanakkor felmerült néhány olyan dolog is, amely miatt nem minden fegyvernem vagy szakcsapat számára volt ideális. Mérete és tömege a gyorsan mozgó légideszant csapatok és az 1960-as évektől megjelenő gépesített lövészek számára nagy és nehéz volt, mert mind a repülőeszközök, mind a páncélozott szállító harcjárművek szűk belső tere korlátozta a használható egyéni fegyverek méretét.

A szovjet mérnökök ugyan elkészítették a Kalasnyikov behajtható válltámasszal szerelt változatát, de a Magyar Néphadsereg felső vezetése az 1960-as évek elejétől már egy új konstrukcióban gondolkodott. Az AK gépkarabélyok gyártásával foglakozó Fegyver és Gázkészülék Gyár tervező csapata Zala Károly vezető mérnökkel az élén 1965 elejére megalkotta az Automata Módosított Deszantfegyvert, röviden az AMD-t. Alapjául az ekkor már nagy számban gyártott AKM–63 szolgált, amihez a korábbi AK–47-től eltérően lemezből sajtolt és műanyagból fröccsöntött alkatrészeket használtak. A tervezésnél elsődleges szempont volt a kis méret és a kompakt kialakítás, ezért a korábbiaktól eltérően ezt a fegyvert egy oldalra behajtható, fémcsőből készült válltámasszal látták el, amelynek végére egy gumitalp került, hogy a lövő vállára visszaható erőket tovább csökkentsék. Szintén szempont volt, hogy a korábbiakhoz hasonlóan a működése Kalasnyikov-rendszerű, azaz forgózáras, gázelvételes legyen, illetve, hogy az AK–47-hez már rendszeresített, 7,62×39mm-es karabélylőszert tüzelje. A modernizáció és a tömegcsökkentés jegyében nemcsak a fa tusát cserélték behajtható fém válltámaszra, hanem a korábban alkalmazott bükkfa markolatokat is műanyagra cserélték, amelyből az AMD–65 egy hátsóval és egy elsővel is rendelkezett. A FÉG szerint erre azért volt szükség, hogy a katona kúszás és csípőből leadott lövések esetén is stabil fogást találjon a fegyverén. Ez a fegyver a korábbi AK–47-nál és AKM–63-nál rövidebb csövet is kapott, és felhasznált műanyagoknak és a gyártási eljárásoknak köszönhetően valóban újszerűnek és modernnek hatott, de ugyanakkor megőrizte a Kalasnyikovokra jellemző működést.

A MN felső vezetésének tetszését olyannyira elnyerte az új fegyver, hogy tervbe vették az MN teljes átfegyverzését is, amire az AMD nem a legjobb választás volt. A FÉG olyan gyártási kapacitást tudott megvalósítani az 1960-as évek végére, hogy évente le tudjon gyártani 30-40 ezer darab fegyvert. Ez lehetővé tette, hogy az 1970-es évek közepére az AMD–65 legyen a Magyar Néphadsereg és a társ fegyveres szervezetek alapvető lövészfegyvere. A fegyverre a VSZ országain belül is nagy érdeklődés mutatkozott, illetve a FÉG is készült az exporttevékenységre, de valószínűleg felsőbb politikai döntések következtében erre nem került sor.

A fegyver utóélete sem mindennapi. Az évek során számos fejlesztési kísérlet kiindulási alapjaként szolgált. Ezek közül talán a legérdekesebb az AMP–69 névre „keresztelt”, puskagránát kilövésére tervezett gépkarabély, ami egy esetleges háborúban a néphadsereg ellenséges páncélosok elleni ütőképességét növelte volna. A fegyver alapvetően megtartotta a Kalasnyikov-rendszerű fegyverek jellemzőit, de számos újítást is magában foglalt, mint például a speciális válltámaszt, ami a kezelő vállára ható erőket volt hivatott csökkenteni.

Említésre érdemes az AMD Európán kívüli története is. Az 1990-es évektől a rendszerváltás és a hidegháború vége miatt a Magyar Néphadsereg, illetve utódja, a Magyar Honvédség is haderőcsökkentésen ment át. Ez nemcsak a személyi állomány létszámát érintette, hanem a haditechnika számát, így a kézi fegyverekét is. Tízezerszámra váltak fölöslegessé az addig aktív használatban lévő, vagy egy háború esetére „M”-zárolt készletekben tárolt fegyverek, lőszerek. Az AMD–65 mint a hadsereg legnagyobb számban rendszeresített egyéni lőfegyvere is nagymértékben érintett volt a selejtezésekben. A kivont fegyvereket a kormány és Honvédség nemcsak megsemmisítette, hanem nagy számban eladta, de leginkább elajándékozta a feleslegessé vált készleteket külföldre.

Ezekben az években a világ számos pontján nagy kereslet mutatkozott magyar fegyverekre. A déli szomszédjainknál az 1990-es évek elején fellángoló véres polgárháborúban számos magyar Kalasnyikov jutott „főszerephez”, a magyar kormány nagy mennyiségű hadianyagot szállított hadisegélyként a frissen függetlenné vált és éppen a szabadságért harcoló Horvátország haderejének. Szintén nagy tételben kerültek a 2000-es években AMD-k Afganisztánba az afgán hadsereg és az afgán rendőrség állományába a tálibok ellen küzdő afgán kormányon keresztül. Mindez összhangban volt az országban a stabilizációs célzattal tevékenykedő Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő (ISAF) alárendeltségébe tartozó Tartományi Újjáépítési Csoport (PRT) tevékenységével. Az országba érkező magyar gyártású fegyverek azonban igen hamar megjelentek a tálibok kezében is, köszönhetően az országban jelenlévő hatalmas korrupciónak és laza biztonsági rendszabályoknak.

Nagy eséllyel ilyen forrásból kerülhetett szomáliai kalózok kezébe is az a két darab AMD–65 is, amit a Dán Királyi Haditengerészet foglalt le egy kalózellenes művelet során az Ádeni-öbölben 2008. november 4-én, illetve 2009. február 25-én. A fegyverek „gazdái” szomáliai kalózok voltak, akik a Szuezi-csatorna felé tartó kereskedelmi hajókra vadásztak, kezükben a FÉG egykori büszkeségeivel. Az első lefoglalt fegyver jelenleg a Dán Háborús Múzeum (Krigsmuseet) állandó tárlatában tekinthető meg Koppenhágában, miután a gépkarabélyt a flotta a múzeumnak ajándékozta. A fegyver érdekességei a gyáritól eltérő, feltehetőleg a kalózok által végzett átalakítások, amelyek nagyban megváltoztatták a fegyver külső megjelenését. A behajtható válltámaszt a tövénél fogva lefűrészelték, és leszerelték a fegyverről az első markolatot, valamint a gyorsabb tárcsere érdekében két tárat egymáshoz rögzítettek, és azokkal használták a fegyvert.

Hasonlóan kalandos úton került két másik fegyver a londoni Birodalmi Háborús Múzeum (Imperial War Museum, IWM) állományába. Az egyik AMD–65 kiválóan szemlélteti a szocialista országok közötti együttműködést és segítségnyújtást, illetve a keleti blokk országainak külpolitikáját a nyugattal vagy a nyugat által támogatott országokkal szemben. A kettő közül az első, a DB4266 gyári számú fegyver Vietnámból érkezett a múzeumba. A fegyvert valószínűleg hadisegélyként küldte a magyar vezetés a Vietnámi Demokratikus Köztársaságba, ahol vagy az Észak-Vietnámi Néphadsereg, vagy a délen tevékenykedő Dél-Vietnámi Nemzeti Felszabadítási Front arzenáljába került. Végül itt zsákmányolhatták amerikai vagy dél-vietnámi erők feltehetőleg harcban, ugyanis a hátsó műanyag markolaton, egy M18 Claymore gyalogsági repeszakna repeszei jó néhány találatot ejtettek. Az IWM birtokában lévő másik AMD is hasonló módon került a gyűjteménybe. Az EK 6709 gyári számú fegyvert a jordán kormányerők foglalták le Jordániában a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) harcosaitól, majd ezt követően innen került a múzeumba. A fegyver életútja nem meglepő, abból kiindulva, hogy a szocialista országok, így Magyarország is folyamatos katonai segítséget nyújtottak az USA által támogatott Izrael ellen küzdő PFSZ-nek az 1970-es, 1980-as években.

Az AMD–65 képében valóban egy igazán újszerű és formabontó lőfegyver született az 1960-as évek közepén, amely üde színfoltja lett a Kalasnyikov-rendszerű gépkarabélyok amúgy sem hétköznapi családjában. Ennek a fegyvernek a története a mai napig sem ért véget, mert rendszerben maradt a magyar Rendőrség, a Büntetésvégrehajtás és a NAV állományában.

Képzeljünk magunk elé egy embert, aki a millenniumi Magyarországon látta meg a napvilágot 1896 novemberében vagy decemberében! Alig 18 éves, amikor a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merényletet követően az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzen Szerbiának, megtéve az első lépést az úton, amely a történelem addigi legnagyobb és több mint 10 millió áldozatot követelő háborújához vezetett. 22 éves korára az életének addig keretet adó struktúrák már nem, vagy csak részben léteznek: a Monarchia szétesett, az egykori területén élő népek igyekeznek minél gyorsabban megszilárdítani nemzetállamaikat, a Magyar Királyság területének nagy része idegen megszállás alatt áll. Eközben kevesebb, mint fél év leforgása alatt az ország átéli az őszirózsás forradalmat, a köztársaság kikiáltását, a földosztás kísérletét, a demokratizálódás kudarcát és a bolsevikok hatalomra jutását. A Tanácsköztársaság „dicsőséges 133 napját” követően „megérkezik” a román megszállás, majd Horthy Miklós budapesti bevonulása jelöli ki Magyarország belpolitikai pályájának ívét a következő két és fél évtizedre. 1920 június 4-én aláírásra kerül a trianoni békeszerződés, amely determinálja a „király nélküli királyság” külpolitikáját. Képzeletbeli főszereplőnk ekkor ér húszas éveinek közepére. Önálló életének új miliőjét valószínűleg ekkor kezdi berendezni: karriert épít, a nehézségek ellenére egzisztenciát teremt, idővel családot alapít. Tömören fogalmazva: a zavaros éveket követően élete konszolidálódik, éppen úgy, ahogy az országé is. A harmincas évek elejének politikai és gazdasági válságai ugyanakkor már jelzik, hogy a „békeidőszak” minden bizonnyal csak átmeneti lesz. Az ország második világháborús részvétele főhősünk generációja számára – ekkor még csak 45 éves – a második hadba lépést jelenti, igaz 1944-ig a magyar hátországot „csak” közvetetten érintik a harcok. A keleti front közeledte viszont magával hozza a második világégés minden borzalmát, elsöpörve mindent, ami addig biztosnak, állandónak tűnt. A szovjet megszállás tartósnak bizonyul, s ami főszereplőnk életének elején csak Szabó Ervin és néhány radikális fiatal utópikus gondolataiban, majd a tanácshatalom véres komédiájában nyilvánult meg, az most egy idegen szuperhatalom katonai erejének nyomatékával tér vissza, a lehető legbrutálisabb, de egyben legracionálisabb formájában. A kommunista hatalomátvételt követően az országban maradt lakosság kezdetben megpróbál megbékélni az új helyzettel, de a sztálinizmus saját lakossága ellen vívott háborúja elviselhetetlenné teszi az életet. Képzeletbeli hősünk hatvanadik évében jár életének második forradalma és már sokadik háborúja idején, de ahogy a korábbiak, ez is vereséggel végződik. Időskorának nagy részét békében, de egy a szocializációjával, értékrendjével, politikai identitásával ellentétes ideológiájú diktatúrának kiszolgáltatva tölti. Mégis azon kevés szerencsések közé tartozik generációjából, akik megélik 1990-ben a rendszerváltoztatást, és úgy érezheti, hogy a rövid XX. század borzalmaiból kilépve Magyarország tiszta lappal kezdheti meg történelmének második évezredét.

Kitalált karakterünk életútja nem egyedi. A XX. századi nyomot hagyott a magyar társadalmon, a társadalom ezt magával vitte és át is örökítette az utókornak. Hogy ezek a törések mennyire részei maradtak napjainknak is, elég a közelmúlt vitáinak sorát végig gondolni a szoborállításokról, szoboreltávolításokról, szoborátalakításokról és szoboráthelyezésekről. Megfér-e egymás mellett, egy történelmi tudatban Horn Gyula és Horthy Miklós, Nagy Imre és Tisza István, és minden, amit ők tágabb értelemben képviseltek? Ennek megválaszolásához segíthet a töredezettség megértése. Az 1918 és 1990 között eltelt alig több mint hét évtized során az ország elveszítette területeinek kétharmadát, megvívott két vesztes világháborút, lezajlott a területén két forradalom és részt vett hét rendszerváltozásban. Eközben a társadalom megtapasztalta legalább öt egymástól megkülönböztethető politikai rendszer működését és két egymással szembenálló gazdasági berendezkedés sajátosságait, amelyek e hetven évből nagyjából ugyanannyi évet voltak érvényben. Láthatjuk, hogy a XX. században hazánkban az egyetlen állandóságot a változás jelentette.

Maga a változás szó értelmezése közelebb visz a megértéshez, hiszen rendszeresen hivatkozunk – sokszor teljesen véletlenszerűen – rendszerváltásra, rendszerváltozásra, rendszerváltoztatásra. Mindhárom kifejezés más és mást jelent és más ok-okozati összefüggést sejtet a történeti események hátterében. A korábbi, kronológiai jellegű felsorolás alapján a társadalmi-politikai kataklizmáink többségének kiváltó oka a nemzetközi hatalmi térben bekövetkező átrendeződés volt, ami elsöpörte az éppen uralmon lévő magyar politikai rendszert. Ilyen volt a Monarchia szétesése, a két világháború közötti autoriter parlamentarizmust felváltó nyilas diktatúra, a demokratizálódás látszatát hamar levető kommunista diktatúra kiépítése, majd a Szovjetunió meggyengülése és a kétpólusú világrend hanyatlása mentén végbement rendszerváltozás. Ebben az értelemben az esetek többségében rendszerváltozásokról beszélhetünk, hiszen valamilyen külpolitikai tényező hatására „megváltozott” a magyar társadalmi-politikai status quo. Jóval kevesebb esetben lehet szó rendszerváltásról, hiszen ez esetben a nép vagy bizonyos hatalmi csoportok önerőből, külső ráhatás nélkül képesek megdönteni a fennálló uralmi struktúrát és lerakni a maguk által kiépíteni szándékozott rendszer alapjait. Ilyen értelemben a rendszerváltás kifejezés szoros analógiát mutat a forradalom jelenségével, ezért a XX. századi magyar történelemben vegytisztán csak az 1956-os forradalom győzelmét követő rövid periódus tekinthető rendszerváltásnak. A rendszerváltoztatás terminológia az előbbi kettőnél jóval bonyolultabb, és nem véletlen, hogy általában csak az 1989–1990-es eseményekre alkalmazzuk, ahol az MSZMP egy része tudatosan próbálta átmenteni saját hatalmát egy minden szempontból monopolhelyzetből a plurális politikai környezetbe.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezek a törések nem voltak konfliktusmentesek. A trianoni Magyarország nem csak területileg, de anyagi bázisában is megcsonkult. Egy ilyen csekély gazdasági potenciállal rendelkező ország a történelmi tapasztalatok alapján nem bírt el olyan több pólusra osztott gazdasági elitet, amely alapja lehetett volna a politikai váltógazdaság kiépülésének. Ez, illetve az antidemokratikus politikai gyakorlatok vezettek ahhoz, hogy a tartós politikai rendszerek egy hatalmi csoport dominanciájára épültek, amelyekben az ellenzék hatalomra jutása – ha egyáltalán létezhetett ellenzék – lehetetlenné vált. Ennek ellenére minden korszakban, még a legkegyetlenebb diktatúrák alatt is, létezett olyan alternatív, gazdasági erővel még nem, de politikai tudással rendelkező csoport, amely egy nemzetközi politikai kataklizmát kihasználva kezébe vehette a hatalmat. A legtöbb efféle elitcsere brutálisan zajlott le, gondoljunk példaként a baloldal visszaszorítására 1920-tól kezdődően, a nyilas hatalomátvételre, vagy a Rákosi-korszak politikai eszközeire az ország szovjetizálás során. Az elitcserék viszont nem kizárólag a legmagasabb szinten szedték áldozataikat. A gazdasági hegemónia megteremtése során a veszélyesnek tartott adminisztratív, értelmiségi, tulajdonosi réteg is politikai ellenségé vált, aminek ellehetetlenítése, pacifikálása, rosszabb esetben elüldözése vagy likvidálása is szükségszerűnek hatott a politikai hatalom birtokosainak szemében, ahogy azt a zsidótörvények, a kollektivizálás, az államosítás és a terror alkalmazása bizonyította. Mindezen történelmi tapasztalatok összegzésére kijelenthetjük, hogy maga a változás, a konfliktus a jelenti XX. századi történelmünk állandóságát.

A mohácsi csatát jogosan tekintjük a magyar történelem egyik fő fordulópontjának. Visszatérő kérdés a csatával kapcsolatosan, hogy mi lett volna, ha győzünk. Mi lett volna, ha sikerül Tomori Pál terve, és a még éppen csak a csatatérre érkező, ott leereszkedő, a meneteléstől kifáradt és táborbontáshoz készülődő török csapatokat egy összehangolt nagy rohammal sikerül külön-külön megverni?

Ezután rögvest Dózsát választják meg I. György néven székely-magyar királlyá, mely kronológiai képtelenség már gyerekként sem állt össze a fejemben. Tudjuk be annak, hogy ez a hőn áhított csodás győzelem nem csupán az ország, de Dózsa testi egységét is jól szolgálta volna.

Ez után egyenes az út Rákóczi előtt, hogy Párizst, majd Moszkvát hódoltassa. Később Kossuth számára adódik a lehetőség Mohács hátán felkapaszkodva, hogy életre hívja a Dunai konföderációt, avagy a Dunamenti Köztársaságot. Ebben ismét érezhető a logika kerékbetörése, hiszen ha már világot hódoltattunk, miért lenne szükségünk a szomszédjaink többé-kevésbé egyenrangú szövetségére?

Az efféle kérdések esetén szokott felmerülni a Mohácshoz hasonló közhely: a mi lett volna, ha… A klasszikus kérdésén gondolkodni felesleges, komolytalan, történelmietlen. A magam részéről azonban sosem éreztem komolytalannak a kérdés feltevését. Amellett, hogy szórakoztató, egyfajta izgalmas logikai játéknak is érzem a mi lett volna, ha… „Rubik-kockát” forgatni, szemlélni. Amikor tanítottam, összefoglaltam magamnak egy külön esszében, hogy miért is tanulunk történelmet. Ennek egyik központi gondolata volt részemről, hogy a történelemoktatás részben hajdani „forgatókönyvek” megtanulását jelenti, melyeket napjainkra tudunk alkalmazni. Ugyanezeket a „forgatókönyveket” alkalmazzuk kreatív módon, mikor a fentiekhez hasonló kérdéseken töprengünk.

Ezt a nézetrendszert éreztem legitimálva, amikor a Rubicon folyóirat 2018 őszén egy egész számot szentelt a mi lett volna, ha… kérdések körüljárásának. Volt egyetemi tanárom, Csunderlik Péter is kiemelte: amikor értékítéletet mondunk egy történelmi eseményről, kimondatlanul, de egy narratíva van a fejünkben, amihez képest fogalmazunk meg pozitív vagy negatív értékítéletet.

Eredeti kérdésünkhöz visszatérve: mi lett volna, ha győzelmet aratunk Mohácsnál 1526-ban? Véleményem szerint semmi. Majdhogynem úgy haladtak volna az események, mint ahogyan azt ismerjük.

Amikor a mohácsi csatát vesszük górcső alá és a hadmozdulatokat, a Batthyány-féle jobbszárny, Perényi-féle balszárny manővereit vizsgáljuk és vitatkozunk, melyik volt a csatának az a pontja, amikor sikerülhetett volna visszavonulásra kényszeríteni a törököket, általában nem kerül szóba a tény, hogy a déli végvárrendszer ettől még török kézen maradt volna. Szulejmán már 1521-ben meghódoltatta az ország kulcsát, Nándorfehérvárat és sorra elfoglalta a környező várakat, erődöket. Érdemi vállalkozás ezen erősségek visszaszerzésére kísérleti szinten sem történt az évek során. Pontosabban mégiscsak volt, még Nándorfehérvár ostroma után a magyar királyi sereg felvonult a vár felmentésére, ám tétlenül nézte a vár magyar és szerb katonáinak harcát, míg végül a táborban kitört pestisjárvány feloszlatta a keresztény sereget.

Ha sikerül megverni a törököket Mohácsnál, a győzelem valószínűleg nem érte volna már el az 1456-os nándorfehérvári diadal hatásfokát. Az akkor már 130 éve tartó, szinte folyamatos anyagháború felőrölte a Magyar Királyság erejét. B. Szabó János is felhívja a figyelmet A Mohácsi csata című könyvében, hogy míg Hunyadi Jánosnak jellemzően 50-60 ezer fős szultáni seregekkel kellett szembenéznie, 1526-ra ezek a török seregek már inkább 80-100 ezer fős létszámúak voltak, míg a magyar királyi haderő létszáma érdemben nem növekedett.

Érdemes az előző gondolatmenethez visszacsatolni példaként az 1523-as szávaszentdemeteri csatát. A Szerémségbe betört török csapatokat Tomori erői alaposan elverték. A körülbelül 15 ezer fős oszmán sereg 5-6 ezer halottat hagyott hátra, míg a magyar csapatok „csak” 700 főt veszítettek. A nagy különbség az volt, hogy a török hadigépezet ezt a veszteséget szinte meg sem érezte, míg a magyar hadvezetés számára a 700 katona kiesése mondhatni pótolhatatlan volt.

Ha sikerül Mohácsnál visszavonulásra kényszeríteni Szulejmánt, feltehetően hasonló lett volna a helyzet. A törökök a veszteségeiket rövid úton kipótolták volna, míg a magyar királynak (ha túléli a győzelmet) ez sokkal nagyobb, ha nem megugorhatatlan kihívás lett volna.

A déli végvárrendszer ellenőrzésével az oszmánok számára Magyarország egy nyitott, kiszolgáltatott területté vált volna, a vereségük ellenére is. Legalábbis amíg akciórádiuszuk elér. Veszprém, Székesfehérvár, Buda, Eger, Nagyvárad vonaláig nem állt volna útjukban természetes akadály. Jó eséllyel rendszeressé váltak volna a Pest és Buda környékét is felprédáló török portyák. A gyakori betörések, pusztítások okán az ország középső, szinte védelmezhetetlen területei a győzelmet követően is elnéptelenednek, hiszen a lakosok vagy északabbra költöznek, vagy a törökök hajtják el őket rabszíjon.

Ezt a nézetet talán alátámasztja, hogy a mi tér-időnk szerint is a törökök a mohácsi csata után 1529-ben már Bécs ellen vezetnek inváziót. Itt meg kell jegyezzük, hogy ennek a gigászi oszmán seregnek nem Mohács, nem Buda megszállása, vagy akár konkrétan a Magyar Királyság bekebelezése volt a célja, hanem Bécs elfoglalása a szulejmáni birodalomépítő ideológia betöltésének érdekében, kaput nyitva Nyugat-Európára. Az oszmán-török hadipotenciál éppen ezekben az években volt csúcsra járatva, és ez a kapacitás a mi térségünket helyezte fókuszába. Nem érződik reálisnak, hogy egy esetleges vereség letörte volna a harmincas éveiben járó ambiciózus szultán lendületét.

Mindemellett nehezen hihető, hogy a királyi udvartartás megmaradt volt Budán. Hihetőbbnek tetszik, hogy inkább megkezdődik részükről is az északabbra húzódás. II. Lajos feltehetően átteszi székhelyét Prágába. Esetleg kibontakozik valami alku közte és Habsburg Ferdinánd között, melynek következtében Lajos magyar királyként fokozatosan alárendelt státuszba kerül. A királyt és köreit kapcsolatrendszerük bizonyosan nyugati irányba gravitálják, ezért a Magyar Királyság keleti részével egyre nehezebb, esetlegesebb lett volna a kapcsolattartás, mely a Habsburg- és Jagelló-erők szemszögéből kerül ki az akciórádiuszból.

Nem állítható, hogy a történelemnek van törvényszerű iránya, ugyanakkor elgondolkodtató, hogy ha kellően sok tényező egy irányba mutat, akkor a végeredmény sok esetben determináltnak tekinthető.

This article is a mirror translation of a previously published article. In our opinion, its appearance is essential in terms of the importance of the topic. Furthermore, this essay is a summary of our previously published publications. In our essay, we try to answer the questions formulated above. First of all, it is important to clarify how and why this idea of the state appears? Perhaps this is the easiest to answer. Called to life by the Peace Treaty of Trianon, the proclamation of the principles of the idea was also a kind of instinctive social reaction to the emerging insecurity in the country, which was later adopted by the Christian-conservative political elite of the Horthy era. St. Stephen’s idea of the state considers the Empire of St. Stephen and his policy as an example, the return to which was the ultimate goal in post-Trianon Hungary. Fortunately, we don’t have to search for a definition for a very long time since Prime Minister Pál Teleki^[1] perfectly formulated the essence of the concept: “This is the state ideal of understanding the peoples, the correct and sane leadership of the peoples in this area, so it is the state ideal of the Danube basin. It organizes all people living here into a common life, a unified way of life, and joint aspirations.”^[2]

St. Stephen’s concept of the state contains two important, interrelated public issues and offers solutions to them. One is revision and the other is the question of nationality. Emphasizing these is essential when examining the concept. Knowing the above, it can be very simply concluded that the ultimate and only goal of the revisionist policy appearing in the spirit of St. Stephen’s ideal of state is the restoration of St. Stephen’s Empire, while minor differences can be observed in its implementation and the way it is carried out. But there is another important feature behind the idea of restoring the Empire and it is none other than the minority issue. In previous research, this was not given a prominent role, although it is by no means negligible, because the concept formulates how it should have been before, and also defines how the nationalities should be treated at the time when the separated parts of the country are reunited.

According to the representatives of the state idea, the reason for the Trianon case was that the country had deviated from the path marked by St. Stephen, and this was also true for nationality politics. Therefore, the quickest solution would be for the country to start treating its nationalities as it did in the time of St. Stephen. But what exactly does that mean? István Bethlen put it as follows: “The conscious settlement of foreign ethnic elements in Hungary began already in the time of St. Stephen and sometimes at a faster and sometimes at a slower pace, but it continued uninterrupted for 800 years, until the first half of the last century, until the Hungarian Risorgimento.”^[3] He also pointed out that later in the reform era, the Hungarian government had to rein in the nationalities that had awakened to national consciousness, and he blamed the Habsburg Empire for the forced resettlement after the Turks, because it served to weaken the Hungarian nation, unlike St. Stephen, who, as Bethlen puts it, settled foreign nationalities absolutely consciously and was guided by the intention to improve, “so that the seeds of Western Christian culture could be sown in the ranks of the people of the steppes who had been brought up in Asian culture, so that new branches of occupation could be introduced, without which a civilized country could not exist and so that the one-sided military qualities of our people could be replaced.”^[4] According to this, the territory of Hungary cannot be limited to areas inhabited by Hungarians, but must include all the peoples of the Carpathian Basin, and only the Hungarian people are qualified to lead it.

Overall, in our opinion, the important government political figures whose thinking was permeated by the idea of the state, such as Pál Teleki and István Bethlen, all agreed that a return to medieval Hungarian nationality politics was the only right way, and that the nationality policy of the following eras did not take the relationship between the Hungarians and the nationalities in the right direction because it only sharpened the contrasts. The concept does not end here, as this was not the only element of nationality politics that should be pursued by the leadership, but the restoration of the borders and the leading role of the Hungarians who have held the empire together since St. Stephen and led the peoples living here should also be part of it. They advocated for a federalist cooperation, as this is the only way this area could prosper. We need the nationalities that have ended up across the border want to rejoin the motherland. In addition to all these highlighted and sometimes polarized points, of course differences can also be observed in the theories of different political personalities, for example in terms of putting these ideas into practice. Still, the common and particularly important elements of the idea of the state are those highlighted above. It is also important to emphasize that all of this could have worked very well in theory, and as a result, the politicians set extremely ambitious goals. However, the implementation of this policy is a very complex task, which was made difficult by various factors, such as the nationalities in the annexed areas having been attuned against the Hungarians.

Nevertheless, despite all these difficulties, questions and problems, St. Stephen’s idea of the state occupies an important place in the political thinking of the Horthy era, since this was the ideal of the state represented by government thinking.

Bibliography

Bethlen István, gróf [count]: Szent István napján [On St Stepehen’s Day], Pesti Napló, LXXXIX. évf., 1938/165, 1938. augusztus 20., 1–2.

Teleki Pál, gróf [count]: Magyar nemzetiségi politika [Hungarian nationality politics], Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. nyomdája, 1940. 3–4.

References

1. Pál Teleki (1879-1941) Hungarian politician. Prime Minister of the Kingdom of Hungary from 1920 to 1921 and from 1939 to 1941. ↑
2. Gróf Teleki Pál: Magyar nemzetiségi politika [Hungarian nationality politics], Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. nyomdája, 1940, 3–4. ↑
3. Gróf Bethlen István: Szent István napján [On St Stephen’s Day]: Pesti Napló, LXXXIX. évf., 1938/165, 1938. augusztus 20., 1–2. ↑
4. Ibid. ↑