Beküldve:

Pető-Veres Kata: Kortárs református keresztelési prédikációk vizsgálata a Magyarországi Református Egyházban

Bevezetés[1]

Sákramentumaink kiszolgáltatásának gyakorlata, liturgiában elfoglalt helye, hossza és egyházi közbeszédünkben való megítélése időről időre nagy port kavarnak és beszédtémát szolgáltatnak lelkészek, egyházi vezetők, a Magyar Református Egyház istentiszteleti életéért fáradozó, aggódó hívők számára. Az elmúlt hónapok kutatásai arra világítottak rá, hogy sok gyülekezet, lelkész szeretné méltóképpen kiszolgáltatni a keresztséget, ezért a helyi igényekhez, szokásokhoz igazodva és feltehetőleg egyéni elképzelések és jóindulatú újító szándéktól vezérelve feldíszítik az Istentiszteleti Rendtartás egyszerű előírásait és hangulatosabb, személyesebb, család,- és gyermekbarát atmoszféra megteremtésére törekszenek. A keresztelési gyakorlatunk sokszínűségével foglalkozni egy másik tanulmány témája lehetne, de jelen írásban kizárólag a keresztelőkön elhangzott vagy folyóiratokban, kötetben megjelent keresztelési prédikációk vizsgálatára vállalkozom.

A covid világjárvány óta számos gyülekezet él az online közvetítés adta lehetőséggel, ami a kutató számára lehetőséget ad arra, hogy beletekintsen az egyes gyülekezetek istentiszteleti életébe. Ennek köszönhetően több mint félszáz gyülekezet keresztelői közvetítését volt alkalmam megnézni. A kutatás során célul tűztem ki, hogy minden általam vizsgált gyülekezetnek több keresztelőjét is megnézzem és a nagyobb, több lelkésszel működő gyülekezetekben több lelkész szolgálatát is megismerjem. Jelenlegi tanulmányomban kizárólag a keresztelőkön elhangzott keresztelési beszédek tartalmát, témáját, textusait, a szereztetési ige és a keresztelés lényegi üzenetének meglétét kívánom vizsgálni, illetve azt, hogy jelen pillanatban mi az az üzenet, teológiai gondolat, amit a legtöbb lelkész releváns üzenetnek vagy elvárásnak tart egy keresztelői beszédben.

Munkamódszeremhez hozzá tartozott a Magyarországi Református Egyház reformatus.hu oldalán szereplő online eléréssel rendelkező gyülekezetek közvetítéseit kerestem fel először, feldolgoztam az Igazság és Élet című folyóiratban megjelent keresztelési prédikáció-vázlatokat, illetve figyelembe vettem a Dunántúli Református Egyházkerület gondozásában megjelent „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” című prédikációs kötet 55 lelkész által beküldött írásait is.

Jelen tanulmányban a könnyebb ellenőrizhetőség és hivatkozás miatt a publikált keresztelési prédikációkat részesítettem előnyben, ahol találtam az alábbiakban megfogalmazott szempontoknak megfelelőeket.

Ezen felül igyekeztem korábban szolgáló lelkészek hangfelvételen vagy írásban fennmaradt kereszteléseit is gyűjteni. Ez utóbbi munka csak néhány személy hagyatékára korlátozódott, de a jövőbeli terveimhez hozzá tartozik, hogy az 1985-ben hatályba lépett Istentiszteleti Rendtartás óta elhangzott keresztelési beszédeket minél nagyobb számban összegyűjtsem és feldolgozzam. Azért tartom ezt a munkát fontosnak, mert 1985 óta a lelkészként szolgálók között legalább egy generációváltás már lezajlott, de a hallgatók, a gyülekezet, a keresztelésre gyermeküket elhozó családok, illetve a megkereszteltek esetében legalább két generáció cserélődött le. A kutató számára ez a körülmény felvetheti a kérdést, hogy mennyiben próbált másképp kommunikálni a rendszerváltás előtt egy lelkész a keresztelésen, és mennyiben próbál most más húrokat megpendíteni ugyanazon sákramentum és a hátterében álló krisztusi parancs ismeretében egy jelen pillanatban is szolgáló lelkipásztor.

A gyülekezetek kiválasztásánál fontos volt, hogy minden egyházkerület képviseltetve legyen, illetve hogy a gyülekezetek között legyen fővárosi, az adott egyházkerület székhelyéről származó igehirdetés, nagyvárosi, kisvárosi és egészen apró falusi gyülekezet is.

Előzmények a keresztelési beszédek vizsgálatához

A keresztelési beszédek tartalmára, formai, terjedelmi elvárásaira nézve a szolgálatát végző lelkész találhat némi segítséget. Hirdesd az Igét ─ Az Igehirdetők kézikönyve címet viselő 1980-ban kiadott kézikönyv jellegéből adódóan is foglalkozik a kereszteléssel.[3] A 2021-ben szintén ezen a címen napvilágot látott kézikönyv szintén tárgyalja a keresztelést elődjéhez képest bővebben.[4]

Az 1980-ban kiadott Igehirdetők kézikönyve a keresztelési igehirdetésre vonatkozó tételeit négy pontban osztotta fel.[5] Első a keresztség homiletikumának bibliai gyökereinek felvázolása, melynek lényege, hogy Jézus misszióra vonatkozó utasításai mindig a keresztség gyakorlásának kontextusában hangzottak el.[6] A második egység A keresztelési igehirdetés homiletikumának hitvallási alapjai címet viseli.[7] Utalás történik a Hiedelbergi Káté 69.,[8] 70.,[9] 73.[10] és 74. [11] kérdésére, amely a víz és a bűnök eltörlésének kapcsolatáról, és a Szentlélek munkájáról beszélnek. A második helvét hitvallás XX. fejezete[12] pedig a megkeresztelkedtek egész életen át tartó, a gonosz ellen folytatott ádáz küzdelmét foglalja írásba.

A harmadik egység a keresztelési igehirdetés elvi homiletikai kérdéseit tárgyalja. E szerint a keresztelési igehirdetésnek három kérdésre kell választ adnia: „ki szerezte?”, „mit jelképez?” és „mire kötelez?”. E kérdések mentén világossá kell válnia, hogy a keresztség szerzője Jézus Krisztus, jelképezi a bűnök elmosását és a bűnös test és életmód megöldöklését. A mire kötelez kérdés kapcsán el kell hangozzon, hogy a keresztség nem végcél, hanem kezdete a Krisztus-követésnek.[13]

A negyedik egység a keresztelési igehirdetés homiletikumának formai homiletikai kérdéseit taglalja. A legfontosabb elvárás a szerző szerint a rövidség, hiszen ez már a második igehirdetés, amit a gyülekezet meghallgat.[14] Ez azonban nem jelenthet tartalmatlanságot. Az igehirdetésnek egyszerre kell szem előtt tartania a keresztelésen megjelent családot, hogy ezáltal személyes legyen az igehirdetés, ugyanekkor a gyülekezethez is szólnia kell az igehirdetőnek. Fontos alapelvek az egyszerűség és a képszerűség. A fejezet szerzője, Dr. Fekete Károly szemléltetésre a bibliai képek használatát kevéssé tartja célra vezetőnek, mert azok magyarázatára kevés idő áll rendelkezésre. Hasznosnak tartja azonban az ellentétpárok használatát. Az imádságban szerepeljen hálaadás és könyörgés. Lehetőleg az igehirdető törekedjen a személyes hangvételre.[15]

Az 2021-ben megjelent Igehirdetők kézikönyve szerzője távolabbról indítja a sákramentum és igehirdetés kapcsolatát, és arra keresi a választ, hogy ez a két dolog hogyan kapcsolódik össze. Ennek a szoros kapcsolatnak a bemutatása után summázza, hogy a sákramentumi igehirdetés milyen jellemzőkkel bír. A sákramentumi igehirdetés jellege misszió-proklamatív. A sákramentumi igehirdetés exhortatív jellegű, buzdít a keresztyén életvitelre. Magyarázó-tanító jelleggel is bír. Közvetlenül magyarázza, amit a sákramentum mutat. A sákramentumi igehirdetés krisztologikus. Bizonyságtevő jellege is van, közösségi jellege is van, hiszen Krisztus közösségébe vezet. A sákramentumi igehirdetés eszkatologikus jellegű is, mert emlékeztet Krisztus szenvedésére, bizonyító jele az ebből származó kegyelemnek és előre mutató jele a megígért jövendő dicsőségének. Ennek értelmében a sákramentumi igehirdetés emlékeztetés, bizonyítás és jövendölés. Lehetetlen lehetőség.[16]

A keresztelési prédikációkat tartalmazó gyűjteményekről

2007-től jelenik meg az Igazság és Élet című folyóirat, amely prédikáció vázlatokat közöl, hogy ezzel segítsék a szolgáló lelkészek munkáját a szószéki szolgálatokban. A vázlatok mellett kortörténeti, bibliai teológiai, exegetikai segítséget is találhat a folyóiratot használó lelkipásztor a felkészüléshez. A folyóiratnak vannak visszatérő szerzői, így megfigyelhető, hogy a szerzők többsége a Tiszántúli vagy a Tiszáninneni Egyházkerület keblén belül szolgál. Éppen ezért jónak láttam, hogy a Tiszántúlról és a Tiszáninneről származó keresztelési igehirdetéseket innen vegyem a könnyebb hivatkozás és az írásban közölt szöveg szerkesztettsége, átgondoltabb volta miatt. A Tiszántúli dominancia ellenére a Dunamelléki Egyházkerület gyülekezetei közül is néhány képviseltetve van, ezért ezeket is használtam, és ahol szükség volt rá, ott az interneten fellelhető prédikációk közül is válogattam. Hátránya ezeknek a prédikációknak, hogy a szerzők nem közlik, hogy az igehirdetés mikor hangzott el, de a személyes hangvétel, néhány esetben a család körülményeire, ünnepre való utalások miatt biztosra vehetjük, hogy ezek az igehirdetések elhangzottak a prédikációt jegyző lelkész gyülekezetében. Ennek ismeretében nem érheti őket az a vád, hogy fiktív, csak a folyóirat számára íródott bárhol, bármikor elmondható igehirdetések lennének. Az sem jelenthető ki, hogy nem adnak reális képet a mai református keresztelési igehirdetésekről. A Tiszáninneni Református Egyházkerület esetében nem találtam a folyóiratban elegendő prédikációt, amely az általam felállított szempontoknak megfelelt volna, ezért a Tiszáninneni Református Egyházkerület esetében online közvetítésen elhangzott igehirdetéseket is felhasználtam.

A Dunántúli Református Egyházkerület gondozásában 2018-ban megjelent egy 55 dunántúli református lelkipásztor keresztelési igehirdetését magába foglaló kötet „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” címmel.[17] A Dunántúli Egyházkerületben meglévő keresztelési igehirdetési gyakorlat vizsgálatához ebből a gyűjteményből választottam ki az igehirdetéseket. Sajnos a kötetben szereplő prédikációk adatai nagyon egyenetlenek. Valahol az elhangzás pontos dátuma nem szerepel, helyenként csak az év van feltüntetve, vagy semmilyen dátum nincs. Van olyan igehirdető, aki a megkeresztelt gyermek és szülei nevét is közölte. A kötetben szerepel olyan prédikáció is, ahol a lelkipásztor szolgálati helye, vagy a keresztelés helye nincs feltüntetve. A hiányos adatközlés miatt arra törekedtem az igehirdetések kiválasztásánál, hogy pontos dátum, az elhangzás helye, a lelkipásztor neve, a prédikáció címe és a textus szerepeljen. A gyermek és szülei nevének közlését nem tartom fontosnak, mert kutatásunkhoz semmit nem tesz hozzá, ellenben személyiségi jogokra vonatkozó kérdéseket felvet.

Az öt lényeges adat mellett ezeknek a prédikációknak a kiválasztásánál szempont volt, hogy mind a négy egyházkerületből szerepeljen az egyházkerület székhelye, nagyvárosi gyülekezet, kisvárosi gyülekezet, és község is.

Néhány szó az 1985-ben életbe lépett Istentiszteleti Rendtartásról

Az 1985 óta hatályban lévő Istentiszteleti Rendtartás így fogalmaz a keresztelési prédikációk kapcsán: „A mi nemzedékünk idejében elhomályosult sokak előtt a sákramentum evangéliumi értelme. A keresztelés népszokássá, névadási ünnepséggé változott.[18] Ezért mindent el kell követni az igehirdetés, tanítás és imádkozás eszközeivel azért, hogy a gyülekezet újra felismerje a szent keresztség sákramentumának evangéliumi értelmét.”[19]

Fontos kiemelni, hogy a Rendtartás egyedül a szereztetési igét (Mt 28, 18-20) tünteti fel mint felolvasandó igehelyet a keresztelési liturgiában.[20] Ennek ellenére az általam vizsgált gyülekezetek nagy részében a szereztetési ige mellett másik igét is felolvas a lelkész és erről az igéről beszél.[21]

A keresztelési prédikáció tartalmi jellemzői

Az 1980-ban megjelent az Hirdesd az Igét-Igehirdetők kézikönyve című kézikönyv, amely szerint akkor jó egy keresztelési beszéd, ha három dologra válaszol: „ki szerezte?”, „mit jelképez?” és „mire kötelez?”. E kérdések mentén világossá kell válnia, hogy a keresztség szerzője Jézus Krisztus, jelképezi a bűnök elmosását és a bűnös test és életmód megöldöklését. A mire kötelez kérdés kapcsán el kell hangozzon, hogy a keresztség nem végcél, hanem kezdete a Krisztus-követésnek.[22] A korábban megjelent Igehirdetők kézikönyve szerint erre a néhány kérdésre adott válaszból kibomlik a keresztelési prédikáció. Ennek alapján nincs szükség túlbonyolítani a mondanivalót, nincs szükség a egy másodikként felolvasott igeszakasz magyarázatára.

Boross Géza 1988-ban megjelent homiletikájában fontosnak tartotta, hogy a keresztelési beszéd szóljon arról, hogy Isten szövetségébe fogadja a megkereszteltet, az eredendő bűn miatt szükség van a keresztségre, mert Jézus bűntörlő ereje kiárad az emberre, beszélni kell Isten kitüntető szeretetéről és minden eszközzel hangsúlyozni kell a szülők számára a hitben való nevelésnek rájuk nehezülő felelősségét. Boross Géza hangsúlyozza, hogy a keresztelési igehirdetés kizárólag a szereztetési ige alapján hangozhat el. Ezzel legitimitást nyer a sákramentum és elkerülhető annak veszélye, hogy a keresztség dogmatikuma háttérbe szorul.[23]

Id. Fekete Károly 1993-ban megjelent homiletikájában a következő megállapításokra jut a keresztelési igehirdetések tartalmára vonatkozóan: A sákramentumok kiszolgáltatásakor a sákramentumi igehirdetésben a sákramentumok igei titkát kell kifejteni és hirdetni. Arról kell szóban beszélni, amit a jelképes cselekedet jelent. A sákramentumi igehirdetés éppen ezért egy nagyon kötött beszéd, alkalomról-alkalomra ugyanazok a gondolatok kell, hogy előjöjjenek. Az erdélyi ágendáskönyv tartalmilag meg is köti az igehirdetőt, hogy lehetőleg mindig ugyanazt mondja. A jelenleg is használt Istentiszteleti Rendtartás nem ad semmilyen keresztelési igehirdetési mintát,[24] ami megnehezíti a lelkipásztorok munkáját, készülését a sákramentum méltó kiszolgáltatására.

A keresztségi igehirdetésben mindenekelőtt hirdetni kell Isten kegyelmi szövetségét, melynek révén minket örök életre választott ki. A keresztelési beszédeknek hirdetnie kell, hogy a keresztség által alámerülünk Krisztus halálába, hogy örök életre támadhassunk fel. Új életben kell járnunk. Az új éltben való lét megköveteli az ó-ember folytonos megöldöklését. A keresztség kezdet, felvétel az Anyaszentegyházba, a közösség kapuja, de innen a rendszeres úrvacsorával való élésig kell vezessen az út. A szülőknek, a családnak, a gyülekezetnek felelőssége, hogy a megkeresztelt olyan tanításban, nevelésben részesüljön, ami segít neki megismerni Jézus Krisztust, hogy az Urat dicsőítő élete legyen, a gyülekezet, az egyház szolgáló tagjává váljon.[25]

A keresztelési beszédek egyházkerületenként csoportosítva

Dunamelléki Református Egyházkerület

Budapest-Budahegyvidéki Református Egyházközség

Dr. Bogárdi Szabó István saját honlapján tett közzé keresztelési prédikációt is. Ezek közül egy 2017. 08. 06-án elhangzott beszédet választottam.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: Az igehirdetésnek nincs külön feltüntetett címe, helyette a gyermek nevét olvashatjuk.

Az igehirdetés a szereztetési igében elhangzó „minden” kifejezés kibontása és az egész keresztyén életet felölelő aspektusait mutatja be. Négy ilyen „minden” van.

Megtanítani mindazt, amit Krisztus parancsolt, a krisztusi minden része. Az általános vélekedéssel szemben a keresztség nem kezdete a keresztyén életnek, hanem része annak. Akkor teljes a keresztyén életünk, ha ez nem hiányzik belőle.

A második minden az, hogy vannak, akik komolyan veszik, hogy tanítvánnyá kell tenni minden népet és ezért elhozzák megkereszteltetni a gyermeküket. Krisztusnak mindenki életére igénye van.

A harmadik minden, hogy Jézusnak nem szerzett, hanem isteni hatalma van. Övé minden hatalom. Aki ezt megértette, mások számára is közvetíteni szeretné.

A negyedik minden Jézus ígérete, ami a keresztséget sákramentummá teszi. Velünk van minden napon a világ végezetéig. Az igehirdető kívánja, hogy a megkeresztelt gyermek tapasztalja meg a négy mindent, ami az egész életét átöleli.

Az igehirdető a szereztetési igében többször előforduló minden kifejezést bontja ki és Krisztus mindenre kiterjedő hatalmát bizonyítja. A megkeresztelt Krisztus tanítványává lesz és a Krisztus által ajánlott, ígért minden az egész életét körbe öleli.[26]

Budapest-Budahegyvidéki[27] Református Egyházközség

Néhai Dr. Szűcs Ferenc 1999 karácsonyán saját unokáját keresztelte meg. Az igehirdetés textusa is klasszikusan karácsonykor felolvasott ige.

A keresztelési igehirdetés textusa: Lk 2,12

A keresztelési igehirdetés címe: A keresztelési beszédnek nincs külön címe, mert egy karácsonyi igehirdetés után következik, melynek címe: Isten mindig közelebb van.

A textusban szereplő jel és a sákramentumokat látható jelekként magyarázó fogalmak vannak összekapcsolva és az igehirdető a két dolog között párhuzamot von. A keresztség látható jele a víz túlmutat önmagán és Isten szövetségét ábrázolja ki, amit Jézus Krisztusban, textusban szereplő gyermek személyében kötött az emberiséggel és személy szerint a most megkeresztelt kisleánnyal is. A megkeresztelt gyermek láthatóan Isten szövetségéhez tartozik, de ez az odatartozás maga után vonja, hogy a szülők, a család vállalja a gyermek keresztyén hitben való nevelését. Az a reménység, hogy a gyermek ezt az odatartozást önként is vállalja majd.[28]

Az igehirdetés szertartási beszéd, mert a keresztség titkáról, értelméről akar elmondani valamit, a keresztség sákramentumát magyarázza és a textust is arra használja, hogy keresztség mibenléte világosabbá váljon. A textusban szereplő jel és a keresztség vizét jelként aposztrofáló református dogmatika gyönyörű összekapcsolását olvashatjuk ebben az igehirdetésben. A szerző, noha tulajdon unokáját kereszteli, nem törekszik annál személyesebbre, mint ami már a keresztségben, Jézus meghívásában benne foglaltatik. A szoros családi kapcsolat ellenére nincsenek személyeskedő kiszólások, a gyermek jövőjére tett utalások. Jézus meghívása ennek a gyermeknek ugyanannyira szól, mint mindenki másnak.

Budapest-Budafoki Református Egyházközség[29]

A Budapest-Budafoki Református Gyülekezet a Budapest-Déli Egyházmegyéhez tartozik, Budapest 22. kerületében, tehát a főváros budai oldalán, a külvárosban található.

A megkeresztelt gyermekről, családról nem tudunk meg semmilyen említésre méltó információt, de a gyermekre való utalásból tudhatjuk, hogy csecsemőről vagy pici gyermekről van szó.

Néhai Nagy Péter budafoki lelkipásztor a rövid igemagyarázat után egy külön bekezdésben megindokolja az igeválasztást, mert első olvasásra szokatlan. „Úgy gondolom, valóban szokatlan, mégis érdemes a kisgyermekkel kapcsolatban egyet s mást átgondolni az idővel kapcsolatban. A modern ember kilépett, vagy kiesett a bibliai időszemléletből, és újra Kronosz isten gyermekévé lett, aki felfalja saját gyermekeit. Ebbe a rendbe neveljük fel őket, azt gondoljuk, hogy azoknak a dolgoknak van itt az ideje, amit a több szülő is csinál.”[30] A magyarázat további részében tételes felsorolást kapunk arról, hogy a gyermekekkel mi minden taníttatnak a szülei, milyen foglalkozásokra járatják, illetve milyen elvárásokat támasztanak az egészen kicsi gyermekkel szemben is és milyen felfokozott félelem uralja a szülőket, hogy valamiről lemarad a gyermeke. A szerző az igehirdetésben reflektál erre a szülői attitűdre.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20 és Préd 3,1

A keresztelési igehirdetés címe: Fontossági sorrend

A keresztelési igehirdetés egyetlen gondolatot szeretne hangsúlyozni és a gyermek nevelésében a legfontosabb helyre emelni. A gyermeket nem szabad úgy nevelni, hogy csak a „célszerű dolgokra” legyen idő. Nem szabad őket idejekorán egy versenybe állítani, aminek se hossza, se vége. A gyermeknek elsősorban a családi kapcsolatok megélésére van szüksége, és arra, hogy Istennel töltsön időt. Ez nem „elfecsérelt idő”,[31] hanem mindig megtérül. Ebben az esetben lesz áldás a család életén, így élve futhatja meg az ember az Isten által neki szánt pályát.

Az igehirdetés itt is áttételesen a nevelés, tanítás gondolatán halad és egy helyes nevelési stratégia követésére ösztönzi a szülőket a gyermek egészen pici korától fogva.

Pécs-Belvárosi Református Egyházközség[32]

A megkeresztelt személyéről, családjáról nem tudunk meg semmit, de az igehirdetés végén egyértelmű utalás van arra, hogy szülőknek szól az üzenet.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: A keresztény ember élete – Isten képernyője

A prédikáció egy képpel nyit, amiben egy tv antennájának működését részletezi a szerző. Az igehirdetés 2008-as, ezért akkor ez a kép még aktuális lehetett. Az antenna akkor sugározza jól a műsort, ha megfelelően van beállítva. Ilyen a keresztyén ember élete is. Ha Istenre figyel, akkor mások számára is vonzó hívő életet él, ellenkező esetben azonban torz lehet az a látvány, ami mások szeme elé tárul.

Bevezető kép után három keresztyéni életre vonatkozó fogalmat olvashatunk: kiváltság, felelősség és küldetés. A három fogalmat a bevezető képpel magyarázza az igehirdető. Kiváltság, hogy a keresztyén ember életén keresztül ismerheti meg Krisztust. Felelősség, hogy milyen Krisztust látnak meg mások a keresztyén emberen keresztül. Végezetül küldetés is, mert permanens felelőssége az embernek, hogy korrigálja magát, kapcsolatban legyen Istennel és mindig törekedjen az Istennel való kapcsolatának helyreállítására.

A befejező gondolatok intik a szülőket, hogy az ő kiváltságuk, felelősségük és küldetésük, hogy gyermekük „elé éljék Krisztust. Ebben a gyülekezet is segítséget kíván nyújtani azzal, hogy egy gyermekbibliát ajándékozunk nektek; hogy szeretettel hívunk alkalmainkra stb.”[33]

Az igehirdetés egésze nagyon lazán kapcsolódik a textushoz. A prédikáció mögött azonban megérezhetjük azt a jószándékú törekvést, hogy a nevelés, neveltetés gondolatkörén belül a lelkipásztor igyekszik a szülők figyelmét felhívni arra, hogy a keresztséggel milyen feladatot vállalnak magukra. Krisztust a gyermek elé élni annyit tesz, hogy a második kérdésben foglaltaknak a család igyekszik eleget tenni. Olyan életet kell élniük, amelyből a gyermek számára nyilvánvaló a Krisztus-hit. A hitben való nevelés elkezdését a gyülekezet egy gyermekbibliával segíti és hívja, várja vissza a családot a gyülekezetbe, ahol minden segítséget megadnak ahhoz, hogy a fogadalmukat teljesíteni tudják.

Tahitótfalui Református Egyházközség

A Tahitótfalui Református Gyülekezet az Északpesti Református Egyházmegyéhez tartozik. A település mérete, lakosságának száma miatt község.

A lelkipásztor, Árvavölgyi Béla prédikációja előtt lényegesnek tartja közölni, hogy a keresztelésre hozott gyermek egy nagyon várt gyermek, aki azonban az átlagosnál betegesebb. Azt is megtudhatjuk, hogy a család a gyülekezethez csak lazán kapcsolódik.

A keresztelési igehirdetés textusa: Zsolt 125,1-2

A keresztelési igehirdetés címe: Átkarolja az Úr az Ő népét!

A választott zsoltárról is olvashatunk néhány gondolatot, ami az igehirdetésben visszaköszön. A fogság után keletkezett zsoltár szerzője, olvasói már megtapasztalták, hogy a templom eleshet, élhet Isten választott népe elnyomásban, de Istent senki sem győzheti le végérvényesen, mert hatalmasabb mindenkinél.

Az igehirdetés egyetlen gondolatot szeretne a minden bizonnyal ezernyi aggodalommal, félelemmel érkező szülőkkel megértetni: ahogyan Tahitótfalut körülvevő hegyek megvédik az ott élőket a természeti csapásoktól (jégeső, vihar stb) és a történelem viszontagságos időszakaiban az emberek menekülhettek a hegyek közé, ugyanúgy Isten gyermekei is védelem alatt állnak és a Sion-hegy magaslataiban nem érheti őket semmilyen bántalom. A szülők nincsenek egyedül a nevelés terhével, a gyülekezet mellettük áll és tárt karokkal várja őket.[34]

Az igehirdetésen jól érezhető, hogy a gondokkal küzdő, gyermekük egészségi állapota miatt aggódó szülőknek szeretne vigaszt, biztatást nyújtani, és a gyülekezet támogatásáról biztosítani.

Dunántúli Református Egyházkerület

Pápai Református Egyházközség

Pápa a Dunántúli Egyházkerület székhelye, s így a Pápai Egyházmegyéi is. Márkus Mihály keresztelési igehirdetése 2003. április 6-án hangzott el. A prédikációban nem találunk utalást a gyermek nevére, életkorára, de kiemelt státuszát feltételezhetjük két oknál fogva. Az igehirdető így fogalmaz: „Újra és újra azzal kell szembesülnie, hogy felmenőihez hasonlítják. Állandó figyelmek kereszttüzében, elvárásokkal szembesítve kell megpróbálnia irányítania az életét. Újra és újra az orra alá dörgölik majd, hogy egy ilyen gyermeknek ezt vagy azt kell tennie, ezt vagy azt pedig szabad tennie, pedig ő is olyan gyermek, mint a többi. A majd felnőtt korában sem lesz semmivel könnyebb neki.[35] A másik körülmény, ami utalhat a gyermek kiemelt státuszára, az az, hogy az igehirdető egy 2003-ban elhangzott keresztelési igehirdetés közlését tartotta fontosnak egy 2018-ban megjelent gyűjteményben. Minden bizonnyal a szerző igehirdetései gondosan vannak tárolva, ha 15 évvel korábbi prédikációját be tudta küldeni. A kiemelt sorok egy olyan gyermekről szólnak, akire sok tekintet szegeződik, figyelik a cselekedeteit, szem előtt van. A leírás tökéletesen ráillik egy lelkész gyermekére vagy unokájára.

A keresztelési igehirdetés textusa: Jer 32,17.19

A keresztelési igehirdetés címe: Isten tervei nagyszerűek

Az igehirdetés felütése az, hogy „Istennek semmi sem lehetetlen.” Jeremiás és további bibliai példákkal kerül alátámasztásra ez az állítás. Az ember a saját életében is megtapasztalhatja ezt, amikor reménytelennek hitt helyzeteken Isten áldása felülkerekedik, és ad valamit, ami elérhetetlennek tűnt. Istennek hatalmasak a tervei, és nagyszerűek a tervei. Erre bizonyíték egy gyermek megszületése és Istentől való elfogadása. Isten már a fogantatás előtt ismerte a gyermeket (Jer 1,5).

Az igehirdetésnek két biztatása van. Az egyik, hogy Istennek nagyszerű tervei vannak. Ebben lehet bízni, a gyermek életét alapozni. A másik, hogy szemét rajta tartja az emberek minden útján. Ebből következik, hogy bármit hozhat az élet, Isten az ember mellett áll.

A két ígéret lefedi az egész emberi életet. A múltban megtapasztalhatók voltak Isten tettei, a jövőben pedig ott lesz Isten óvó tekintete.

A prédikáció üzenete a gyermek és az egész család életét igyekszik biztos talajra, szilárd meggyőződésre helyezni. A szerző nem számol könnyű élettel, nem is áltat ezzel senkit, de biztat egy Isten gondoskodásában nyugvó életet, ami reményt ad a jövőre, mert szemét rajta tartja az emberek útjain. Márkus Mihály így fogalmaz: „Így van, így lehet értelme élni, gyermekeket szülni, családot, nemzetet fenntartani.”[36]

Fontos ez az üzenet egy olyan társadalmi kontextusban, ahol sokan azért nem vállalnak gyermeket, mert elbizonytalanítja őket a jövő. Elbizonytalanítja őket, mert nincs miben, kiben bízniuk. 21 évvel ezelőtt talán kevésbé volt releváns ez az üzenet, mert kevesebbet hallhattunk a világunkat, civilizációnkat fenyegető eseményekről, de most nagyon aktuális.

Székesfehérvári Református Egyházközség

Székesfehérvár a Mezőföldi Református Egyházmegyéhez tartozik.

A prédikációban nem találunk utalást a gyermek nevére, életkorára, de az igehirdetést olvasva csecsemőt, kicsi gyermeket sejthetünk a keresztelés alanyaként.

Szücs Zsolt László 2017. 09. 10-én mondta el Ne félj! című prédikációját.

A keresztelési igehirdetés textusa: Ézs 43,1-2

A keresztelési igehirdetés címe: Ne félj!

A prédikáció központi üzenete, hogy az emberi élet tele van félelmekkel. Egy gyermek várása, születése is félelmekkel vegyes érzésekkel van tele. De nem csak a szülők, a család fél, a gyermek is fél az ismeretlentől, a biztos elvesztésétől. Isten azonban 365-ször üzeni, hogy ne féljünk. Az igehirdető három pontban, a textus három kijelentésén keresztül magyarázza az igét. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1).

Ebből következik, hogy nincs okuk a félelemre, mert megváltottak, Krisztus elvette a bűneiket. Isten név szerint ismer és adja megváltását. Istenhez tartoznak, Isten tulajdonai.

Az utolsó bekezdés a keresztség az igehirdető által megfogalmazott lényegét tartalmazza: a keresztség látható jelével Isten aláír egy kétoldalú szerződést az örök életről, amit a gyermek akkor fog aláírni, amikor hitre jut. Ez a szülőket hálára indítja, de kötelességet is jelent, mert istenfélelemben kell a gyermeket nevelniük, hogy a konfirmáción önként tudjon fogadalma tenni.[37]

Az igehirdetés hangsúlya az emberi félelmeken és Isten ezekre adott válaszán van, de megfogalmazódik a keresztségben Isten által ígért örök élet is, ami átkeretezi az emberi félelmeket és új távlatokat ad az emberi életnek. Isten nagyvonalúságára a szülők azzal kötelesek válaszolni, hogy megkeresztelt gyermeküket hitben nevelik és a konfirmációra, önálló vallástételre felkészítik.

Siófoki Református Egyházközség

A Siófoki Református Gyülekezet a Somogyi Református Egyházmegyéhez tartozik. Bartha Béla siófoki református lelkipásztor igehirdetése 2018. 03. 04-én hangzott el gyülekezetében. A kötetben nem szerepel a megkeresztelt gyermek életkora, családi körülményei, nevére vonatkozó adat, de az igehirdetést olvasva feltételezhetjük, hogy kisebb gyermek vagy csecsemő a megkeresztelt.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,16-20

A keresztelési igehirdetés címe: Késznek érzitek-e magatokat?

A felvett textus a Mt 28,16-20, ami nem a szűken vett szereztetési ige, hanem annak egy tágabb kontextusa. A prédikációt olvasva világossá válik, hogy mi indokolja a szereztetési igeként számontartott igehelynél kissé hosszabb ige felvételét. Jézus tanítványokhoz való odalépését követően a tanítványok leborultak előtte, de voltak akik kételkedtek benne. Az igehirdető a kételkedő tanítványok képét és a szülőknek, keresztszülőknek feltett második kérdést kapcsolja össze, és fűzi fel a központi üzenetet. Jézus a tanítványokra, tehát emberekre bízta az evangélium hirdetését annak ellenére, hogy bennük is volt kétely, bizonytalanság. Hibáik, kételyeik ellenére sikeresen vitték szerte a világon az örömhírt. A szülők azzal, hogy elhozták a gyermeket megkeresztelni, megfogadják, hogy úgy nevelik és neveltetik a gyermeket, hogy felnőve képes legyen a Szentháromság Istenbe vetett hitéről vallást tenni. A dilemma azonban az, hogy a szülők, a család és általában véve a 21. század embere képes-e a „krisztusi életformát gyerekei, unokái elé élni?”[38] „Mennyire van jelen az életünkben az Úr?” „Vajon mennyire tudunk megbirkózni a gyermeknevelés áldott, mégis kihívásokkal teli feladatával?” – teszi fel a kérdést a keresztelést végző. A prédikáció utolsó felütése a bizakodásé, mert ha Jézusra tekintve nevelik a gyermeket, az elbizonytalanító helyzetekben is lesz bizonyosságuk, kapaszkodójuk. Az igehirdetést áldáskívánással fejezi be.[39]

A prédikáció központi üzenete tehát a keresztyén hitben való nevelés fontossága, a nevelés során fellépő elbizonytalanító tényezők és Jézus Krisztusra mint a nevelésben, hitben való járásban támogatónkra való utalás. Aki tehát megkeresztelteti a gyermekét, fogadalmat tesz arra, hogy hitben neveli és nevelteti, hogy alkalmassá váljon az önálló hitvallástételre, és ezen az úton a Jézus Krisztusba vetett hit fogja segíteni. Az igehirdető bízik abban, hogy mind a család, a gyermek közvetlen környezete és a gyülekezet megoldja is a rá bízott feladatot. „Hiszem, hogy ti is, mi is megoldjuk majd azt a feladatot, amit Urunk ránk bízott!”[40] – jelenti ki Bartha Béla. Ez a mondat utal a lelkipásztor és a gyülekezet keresztyén nevelésben vállalt felelősségére is. A kötet nem tartalmazza az egyes gyülekezet keresztelési szokásait, liturgiáját, ezért sajnos nem lehetünk benne biztosak, hogy a siófoki gyülekezetben elhangzik-e az Istentiszteleti Rendtartásban szereplő harmadik kérdés, amely a jelenlévő gyülekezetet hívja fogadalomtételre.

Kaposmérői Református Egyházközség

Kaposmérői Református Gyülekezet a Somogyi Református Egyházmegyéhez tartozik. A fentebb említett 2018-ban megjelent kötetben Szunyiné Szabó Judit küldte be 2018. augusztus 11-én gyülekezetben elhangzott igehirdetését.

A gyermek keresztnevét olvashatjuk, de életkorára, szüleire vonatkozó adatok nincsenek feltüntetve. A prédikáció tartalmát ismerve azonban jó okunk van feltételezni, hogy a megkeresztelt gyermek csecsemő, vagy még egészen fiatal gyermek. „Most még (mármint a szülők) adnak meg mindent, amivel (név) élete bővölködhet.”[41] Ezzel arra utal a lelkipásztor, hogy a gyermek fiatalságánál fogva függ a szüleitől, és ami számukra fontos, azt fogja megtanulni.

A keresztelési igehirdetés textusa: Jn 10,10

A keresztelési igehirdetés címe: Bővölködés

A keresztelési igehirdetés textusa egy ígéretet fogalmaz meg: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben éljenek.” Az igehirdetés központi üzenete Isten keresztségben adott ígérete körül fogalmazódik meg. A gyermek a keresztséggel Isten gyermekévé válik, meg lesz jelölve, és ennek köszönhetően Isten által számontartott személlyé válik. A szülők az igében felolvasott ígéretet kapják. A gyermek a keresztség által Isten gyermekeként életet nyer és bővölködik majd. A gyülekezet kap egy új tagot, aki ugyan még nem tudja ezt, de ennek ellenére a gyülekezet imádságban és reménységben hordozza. Isten is kap a keresztséggel, hiszen a szülők fogadalmat tesznek és ígéretet tesznek arra, hogy ezt a gyermeket úgy nevelik, hogy Istent megismerje. A szülők feladata, hogy a gyermek tőlük megtanulja, hogy Jézus mit tett értünk, Istennek milyen ígéretei vannak. Az életet és a bővölködést is többféleképpen érti a Biblia. Tartalmas és túláradó életet ígér a gyermeknek Isten, aki örül más örömének, másokért fáradozik, áldás a környezet számára. Az igehirdető kéri, hogy ezek az ígéretek jelentsenek sokat a szülőknek és tanítsanak, beszéljenek Istenről, Jézus Krisztusról a gyermeküknek.[42]

Az üzenet fókusza tehát Isten keresztségben adott ígérete, és a szülők nevelésben, tanításban vállat felelőssége. A prédikációban a fogadalom kérdései közül a második, nevelésre, neveltetésre vonatkozó köszön vissza, de az igehirdetés elején a szolgálattevő kijelenti, hogy „a keresztség által befogadjuk őt a keresztyén anyaszentegyházba.”[43]

Tiszáninneni Református Egyházkerület

Miskolc-Perecesi Református Egyházközség

A Miskolc-Perecesi Református Gyülekezet a Borsod-Gömöri Egyházmegyéhez tartozik. A gyülekezet kicsi, a külvárosban található.

Az igehirdetésnek vannak előzményei, a szülők éveken keresztül várták a gyermekáldást. Nehéz éveken vannak túl, és felelősségük tudatában vannak.

A textusról is olvashatunk néhány bevezető gondolatot, amelyben a szerző azt hangsúlyozza, hogy Jézus missziói parancsai mindig összefonódnak a keresztség felvételével.

Az igehirdető több lehetséges témát is felvet, amely a keresztelőn alkalmas üzenet lehet. Ilyen téma az, hogy Isten mindennapos jelenlétét ígéri. A keresztség jó alkalom arra, hogy a szülőkben tudatosodjék a keresztyén nevelés fontossága. A keresztség a gyülekezet közösségében történik, ezért a csatlakozásra való felhívás is fontos üzenet. A keresztség ajándék, Isten már az anyaméhben gondot viselt rólunk. A keresztség nem csupán szertartás, hanem bűnbocsánat, megváltás, egész életünket meghatározó aktus.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: A várt gyermek

Az igehirdetésnek két központi gondolata van. A gyermeké a főszerep, de nem szabad elfelejteni, hogy Isten adta ezt a gyermeket, és osztozni akar a család örömében. Isten az, aki előbb szeretett mindannyiunkat. A szülők feladata, hogy a gyermeket keresztyén hitben neveljék. „Az Isten meg tud ajándékozni gyermekkel, ezt már megtapasztaltátok. De Isten nem tud keresztyén gyermeket nevelni, ha ti, a családja, ti, akikre bízta, nem segítetek neki ebben.”[44] Szeretni is sokféleképpen lehet, a szülőket azonban biztatja, hogy jézusi szeretettel szeressék.[45]

A tanulmány szerzője számára kérdés, hogy Isten magához vonzó kegyelme, tanítvánnyá tétele függésben van-e a szülők nevelésétől? Sokan nem kapnak otthon keresztyén nevelést, talán azt is mondhatjuk, hogy egyre kevesebben kapnak, Istennek mégis vannak gyermekei, akik keresztyén hitre térnek. A szülők mulasztása nem jelenti azt, hogy később valaki ne találkozhatna Isten igéjével. Ennek jele, hogy vannak felnőtt keresztelők, akik felnőttként köteleződnek el a Szentháromság Isten mellett.

A gyermeket tehát keresztyén hitben kell nevelni és jézusi szeretettel kell szeretni. Ezek az elvárások toronyként magasodhatnak az újdonsült szülők fölé, de ahogyan a missziói parancsban benne van, „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön”, úgy a minden hatalommal rendelkező Jézustól segítséget kapnak a szülők, hogy küldetésüket teljesíthessék.

Egri Református Egyházközség[46]

Eger az Egervölgyi Református Egyházmegyéhez tartozik.

A családról nem tudunk meg semmit, annyi azonban fontos információ, hogy a gyermeket a covid járvány idején keresztelték meg, amikor várható volt, hogy a következő héten újra bezárnak a templomok. 2021. 03. 08-án volt a keresztelő.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: mivel a keresztelési prédikáció nem írásban jelent meg, nincs cím.

A keresztelési igehirdetés fókusza az, hogy Jézus Krisztus közösséget vállalt a bűnös emberrel már azzal a cselekedetével, hogy Keresztelő Jánoshoz elmenve megkeresztelkedett. Isten cselekedete az emberért az, hogy szerette és Jézus Krisztusban megváltotta a világot. A megkeresztelt gyermek erről még mit sem tud, a szülők felelőssége, hogy az őt szerető Istenről beszéljenek neki, tanítgassák Isten megelőző szeretetére.

Nyékládháza-Mályi Református Egyházközség[47]

Borsod-Gömöri Református Egyházmegye gyülekezete. A gyülekezet a Facebook-on közvetíti az istentiszteleteket. A keresztelésen megjelent családról is elhangzik néhány adat, amely a gyülekezethez való tartozásukat hivatott bizonyítani. A keresztelő 2024. 03. 10-én volt.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: mivel a keresztelési prédikáció nem írásban jelent meg, nincs cím

Az igehirdető keresztelési prédikációjában arra helyezi a hangsúlyt, hogy a kereszteléssel a gyermek életében milyen változások állnak be. Ezzel az aktussal Isten népéhez fog tartozni, de ahhoz, hogy be tudjon igazán kapcsolódni, tanulásra, tanításra van szüksége, ami a gyülekezetben való aktív részvételt feltételezi. Az igehirdető biztosítja a családot, hogy Krisztus áldozata az ő gyermekükért is történt.

Telkibányai Református Egyházközség

A Telkibányai Református Gyülekezet az Abaúji Református Egyházmegyéhez tartozó gyülekezet. A település méretét tekintve község.

A keresztelőn megjelent családról nem tudunk meg semmilyen közelebbit, és az igehirdetés sem ad semmilyen információt. Nem derül ki, hogy gyermek vagy felnőtt keresztelőjén hangzott volna, és semmilyen kiszólás sincs, ami választ adna a megkeresztelt személyére.

A keresztelési igehirdetés textusa: ApCsel 8,35-37

A keresztelési igehirdetés címe: A vágy és a lehetőség találkozása

Szalay László Pál igehirdetésében az etióp kincstárnok értelmének fokozatos megnyílását követi végig, melynek végén meglátja a vízben a keresztséghez, a bűnök elmosásához, az új élet kezdetéhez szükséges anyagot.

Az igehirdetés központi gondolata az, hogy az etióp kincstárnok fokozatosan eljutott arra, hogy mivel megismerte a Megváltót, szeretne megkeresztelkedni és a víz szennyet, bűnt elmosó erejében részesedni. Ez a tisztaság iránti vágy kell vezérelje a keresztyén embereket.[48]

Az igehirdetés hallgatósága nem tisztázott. Az üzenet releváns, de az az olvasó érzése, hogy nem konkrét emberekhez, meghatározott helyzetben lévő családhoz szól.

Tiszántúli Református Egyházkerület

Debrecen-Nagyerdei Református Egyházközség

A Debrecen-Nagyerdei gyülekezet a Tiszántúli Egyházkerület és a Debreceni Egyházmegye székhelyén helyezkedik el.

A megkeresztelt gyermek nemére, életkorára, szüleire vonatkozó adatokat nem olvashatunk, de az igehirdetés üzenete egy csecsemőt, kicsi gyermeket feltételez.

A keresztelési igehirdetés textusa: 1Jn 4,19

A keresztelési igehirdetés címe: A szeretet teljességre jutása

Püski Lajos a Debrecen-Nagyerdei Református Gyülekezet lelkipásztora a textus alapján Isten megelőző, előre adott szeretetéről beszél, amiről a gyermek még semmit sem tud, ahogyan a családja, az őt körülvevő világ dolgai iránt is tudatlan. Isten megelőző szeretete hasonlít a szülők megelőző szeretetére, mert a szülők már a gyermekvállalás gondolatától szerették a gyermeküket, Isten azonban a világ kezdetétől, öröktől fogva. Ez a szeretet hálára, önátadásra kell indítsa a szülőket, akik Isten szeretetéből merítve hitvalló gyermeket kell neveljenek. Ehhez segítséget a gyülekezettől kapnak.[49]

A keresztelési beszéd üzenete ok és okozat viszonyára építkezik. Isten megelőző szeretete az oka annak, hogy a gyermeket hálából, hitben nevelik a szülők.

Hajdúböszörményi Református Egyházközség

Hajdúböszörmény a Hajdúvidéki Református Egyházmegye egyik gyülekezete, Hajdú-Bihar Vármegye a megyeszékhely után a második legnagyobb gyülekezete. A településen két református gyülekezet is van. A keresztelési beszéd szerzője, Loment Péter református lelkész a hajdúböszörményi Bocskai téri Református Gyülekezet lelkipásztora.[50]

A kereszteltető család említésre méltó körülményeiről is megtudunk néhány dolgot mind a prédikáció vázlat előtti megjegyzésből, mind a prédikáció olvasása közben. A szülők nem vérszerinti szülők, hanem nevelőszülők, akik átmenetileg gondoznak négy családjától kiemelt gyermeket, akiket elhoztak megkeresztelni. A szerző a textusválasztást az exegézisben indokolja, a ház- és a családépítés ugyanazon héber szóból ered, de ezt sajnos a magyar fordítás nem tudja érzékeltetni.

A keresztelési igehirdetés textusa: Zsolt 127,3-5

A keresztelési igehirdetés címe: Isten ajándéka – feladat!

Az igehirdetés üzenete arra fókuszál, hogy a megjelent szülők ugyan nem vér szerinti szülők, de a gondozásukban lévő gyermekekért megteszik a legtöbbet, amit szülő a gyermekéért megtehet, Isten színe elé helyezik őket és a keresztség által gyermekeivé válnak. A nevelőszülők azzal, hogy gyermekeket nevelnek, ajándéknak tekintik az Istentől adományozott életet, és ezzel keresztyéni hivatásuknak tesznek eleget.[51]

Loment Péternek két keresztelési igehirdetését is közölte az Igazság és Élet ugyanazon száma, ezért ezt is elemeztem.

A keresztelési igehirdetés textusa: Jer 3,28 és Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: Hívás és küldés

A második igehirdetés egy kislány keresztelőjén hangzott el. A szülők meghallották Isten hívását és ennek eleget téve kérik a keresztséget. A keresztség nem más, mint Isten egyezsége, szövetsége az emberrel. A néhány csepp víz Isten szeretetének jele. A szülők felelőssége, hogy beszéljenek Istenről, tanítsák meg neki, hogy van, aki nagyon szereti. A lelkész kéri a családot, hogy kapcsolódjanak be a gyülekezet életébe.[52]

Derecskei Református Egyházközség

Derecske a Tiszántúli Egyházkerületen belül a Debreceni Egyházmegyéhez tartozik, és a maga alig 9000 fős lakosságával kisvárosnak tekinthetjük.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 18,11 (Lk 19,10)

A keresztelési igehirdetés címe: Isten kezében

A prédikáció vázlat szerzője, id. Fazakas Sándor fontosnak tartotta a textus legfontosabb kifejezéseit, a görög szöveg által használt szavakat magyarázni. Ez a munka a keresztelési beszédben visszaköszön, mert e kifejezések magyarázatára, kifejtésére és a gyermek életére való vonatkoztatására épül fel az igehirdetés fő üzenete: Jézus Krisztus ezért a gyermekért is meghalt, és váltásművének hála ezt a gyermeket is bele keresztelheti az Anyaszentegyház Krisztus nevébe. A textus kifejezései (meghívjam, megkeressem, megtartsam) azt a folyamatot mutatják be, ahogyan az ember Jézushoz közel kerül. Jézus mint jó pásztor keresi az embert, ahogyan ezzel a gyermekkel is teszi, amikor a keresztségben neve elé a krisztusi jelző kerül. Itt is elhangzik, hogy a meghívást a szülők nevelése, neveltetése kell kövesse, hogy a gyermek később ne csak hallja a hívást, hanem maga is elinduljon, „Jézus felé, az örök élet kenyere felé.”[53]

Gávavencsellői Református Egyházközség

Gávavencsellő a Tiszántúli Református Egyházkerülethez és azon belül a Nyírségi Református Egyházmegyéhez tartozik. A korábban önálló Gáva és Vencsellő települések összevonásával jött létre. Lélekszámára való tekintettel nagyközség. Érdekes megemlíteni, hogy a Magyarországi Református Egyház hivatalos honlapján lévő gyülekezeti kereső csak Gáva és Vencsellő néven ad találatot, a település egyesített nevét nem ismeri fel.[54]

A keresztelési igehirdetés textusa: Filippi 1,6

A keresztelési igehirdetés címe: A keresztség mint kezdőpont

Sipos Brigitta is a textus elemzésével kezd, és a Filippi-levelet számos magyarázóhoz hasonlóan az öröm leveleként definiálja. Pál itt Isten elkezdett munkájára és annak véghezviteléről beszél. E két kifejezés köré szerveződik a keresztelési beszéd üzenete is. Azzal, hogy a szülők elhozták a gyermeket megkereszteltetni, elkezdődött a gyermek életében valami, amit Isten véghez is fog vinni. Két kulcsfogalom kibontása történik meg: folytonosság és kiteljesedés. A gyermek élete folytonosságot mutat minden hitben előtte járóval és a keresztelés által kiteljesedés lehet osztályrésze, ahol szét lehet választani a fontosat a lényegtelentől. Isten kiteljesedést ígér, ha a gyermeket úgy nevelik és neveltetik, hogy alkalma legyen Istent megismerni. Ebben segítség a hitoktató, a lelkész, a gyülekezet. A gyermek előtt nagy távlatok nyílhatnak és a kiteljesedésének állomásai nem csak a konfirmáció, hanem a gyülekezetbe való bekapcsolódás és a hitvalló élet. A lelkipásztor hitet tesz amellett, hogy Isten már elkezdett valamit a gyermek, a család életében. Ő már látja, hogy mivé lesz ez a gyermek. A szülőknek is kívánja ezt a látást.[55]

 

Textusválasztás gyülekezetenkénti összegzése

A textusok számbavételekor figyelembe kell vennünk, hogy ugyan egy kivételével nincs feltüntetve[56], de a szereztetési igét valamennyi lelkész a keresztelési liturgia részeként felolvasta. A vizsgált 17 keresztelési prédikációból 6 alkalommal választották textusként a missziói parancsot. A többi esetben más ige alapján prédikált az igehirdető. A másik bibliai igehelyet választók prédikációiban érezhető, hogy a textusként választott igehely kifejtésére törekszenek. A keresztelés mint az Anyaszentegyházba való felvétel aspektusa, a keresztyén hit és életvitel origója jelenik meg. A legtöbb keresztelési igehirdetés üzenete az, hogy a keresztelés a tanítvánnyá tétel kezdete, amit a szülőknek kell nevelés és neveltetés által folytatniuk. Ebben van a keresztelési gyakorlatunk legnagyobb bizonytalansága annak ellenére, hogy a szülők, keresztszülők erre fogadalmat tesznek.

A legtöbb esetben nem látunk arra törekvést, hogy a szereztetési ige, a választott ige és a keresztség dogmatikuma harmóniában legyen. Egyik vagy másik lesz hangsúlyosabbá.

Következtetések

Az 1985-ben hatályba lépett Istentiszteleti Rendtartás a keresztelési liturgiában csak a szereztetési ige felolvasását és annak alapján történő rövid igehirdetést ír elő.[57] Ennek ellenére nagyon általános gyakorlatnak tekinthetjük, hogy a szereztetési ige után a legtöbb lelkész bizonyos megfontolások alapján felolvas egy második igét, így a szereztetési ige a lekció funkcióját tölti be a keresztelési szertartásban, ami sok esetben azt jelenti, hogy hangsúlytalanná válik. A választott igehely gyakorlata talán nem problémás, ha a szereztetési igével együtt, egymást kiegészítve, megvilágítva kerül kifejtésre és a keresztség igazi üzenete kerül megfogalmazásra. A keresztségi liturgiában elmondott prédikáció szertartási beszéd, amelynek jól megkülönböztethető jegyei vannak. A szertartási beszéd témalehetőségei sokkal korlátozottabbak a prédikációhoz képest. Szorosan vett értelemben a keresztség titkáról, a keresztségben jelzett dolgokról, Krisztusról mint a keresztség szerzőjéről lehet és kell szót ejteni. Az 1980-ban megjelent Igehirdetők kézikönyve három kérdés megválaszolása mentén határozta meg a keresztelési beszéd tartalmát. A szertartási beszéd jellegét tekintve rövid, ennek a három kérdésnek a megválaszolása mellett ezt siketül is betartani.

Jól látszik, hogy a keresztelő lelkészek számára az a legfontosabb üzenet, hogy a keresztelés kezdet, amit a keresztyén hitben való nevelés, neveltetés kell kövessen. Ezzel meg is válaszolják az Igehirdetők kézikönyvében feltett azon kérdést, hogy mire kötelez a keresztség. Ez összekapcsolódik a szereztetési igében elhangzó „Tegyetek tanítvánnyá minden népeket”

A keresztelés dogmatikumára csak nagyon kevesen utalnak, a kálvini szövetségteológia ritkán kap hangot, a keresztségben megjelenő jel és jelzett nincs kifejtve. A hitvallási irataink ide vonatkozó részei nem kerülnek elő. Van olyan keresztelési prédikáció, ahol a keresztség szerzőjéről, Jézusról nincs szó. Hangsúlyosabbak a gyermek nevelésére vonatkozó tanácsok, a szülők biztatása, a gyülekezet segítségének felajánlása. A keresztyén hitben való nevelés mikéntjeinek felmutatása.

Az egyház mindig úton van, keresi a megfelelő eszközöket, hogy az embereket megszólítsa az evangéliummal. Annak hatásfokát kevéssé tudjuk mérni, hogy egy ilyen érzelmileg felfokozott eseményen, mint a keresztelő, mennyire ér célba az üzenetünk. Azt biztosra vehetjük, hogy sokan sokféleképpen értelmezik a keresztelési beszéd műfaját, tartalmát, és sok esetben azt látjuk, hogy ez rovására megy annak, hogy református híveinknek esélye legyen megérteni, hogy mi olyan különleges a keresztségben, miért érezte Jézus fontosnak azt, hogy maga is részesedjen benne, miért volt az első keresztyének számára döntő, az egész életüket meghatározó esemény a keresztség, és Luther Márton miért tekintett élete válságos pillanataiban bizalommal arra a feliratra, hogy „Meg vagyok keresztelve.”

Nagy szükség lenne a fogalmak tisztázására, jó példák közlésére, és megújulásra mind liturgiánkban, mind igehirdetésünkben, mind pedig a sákramentumainkkal való élésünkben.

Felhasznált irodalom

„Hirdesd az Igét” ─Igehirdetők kézikönyve, Szerkesztette: Békési Andor ─ Boross Géza ─ Pásztor János ─ Szenes László, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1980.

„Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Szerkesztette: Köntös László ─ Steinbach József, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, Pápa, 2018, 30 ─ 31.

A Hiedelbergi Káté, Budapest, Kálvin János Kiadó, 2013.

Árvavölgyi Béla: Átkarolja az Úr az Ő népét, Igazság és Élet, 13. évf., 2019/4, 795─796.

Bartha Béla: Késznek érzitek-e magatokat? in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 30─31.

Bogárdi Szabó István honlapja, https://bogardiszaboistvan.hu/hu/igehirdetesek/garay-reka-kereszteloje

Bogárdi Szabó István: Prédikáció és a sákramentumok, in. Fekete Károly ─ Literáty Zoltán ─ Steinbach József (szerk.): Budapest, Kálvin Kiadó, 2021, 411─430.

Boross Géza: Homiletika, Budapest, 1988.

Bullinger Henrik: A második helvét hitvallás ─ Vallástétel és egyszerű magyarázat az igaz hitről és a tiszta keresztyén vallás egyetemes tantételeiről, Budapest, A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2017.

Fekete Károly: Homiletika, Debrecen, 1993.

Fekete Károly: Keresztség, in Békési Andor ─ Boross Géza ─ Pásztor János ─ Szenes László (szerk.): „Hirdesd az Igét” ─Igehirdetők kézikönyve, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1980, 197─202.

https://www.facebook.com/watch/?v=428334434937732

id. Fazakas Sándor: Isten kezében, Igazság és Élet, 4. évf., 2010/3, 486─488, 487.

Igehircetők Kézikönyve, Szerkesztette: Fekete Károly ─ Literáty Zoltán ─ Steinbach József, Budapest, Kálvin Kiadó, 2021.

Loment Péter: Hívás és küldés, Igazság és Élet, 4. évf. 2010/4, 675─676.

Loment Péter: Isten ajándéka─ feladat!, Igazság és Élet, 4. évf., 2010/4, 673-674.

Márkus Mihály: Isten tervei nagyszerűek, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 97─99.

Nagy Péter: Fontossági sorrend, Igazság és Élet, 4. évf., 2011/4, 689─691.

Peterdiné Molnár Judit: A keresztény ember élete ─ Isten képernyője, Igazság és Élet, 2. évf., 2008/2, 99─100.

Püski Lajos: A szeretet teljességre jutása, Igazság és Élet, 3. évf., 2009/2, 272─273.

Sipos Brigitta: A keresztség, mint kezdőpont, Igazság és Élet, 3. évf., 2009/1, 102─105.

Szunyiné Szabó Judit: Bővölködés, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 153─155.

Szűcs Ferenc: Szabadság és megkötöttség, Budapest, Dunamelléki Református Egyházkerület, 2022, 244─ 245.

Szücs Zsolt László: Ne félj!, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 163 ─ 164.

Tóth Orsolya: A várt gyermek, Igazság és Élet, 6. évf. 2012/3, 503─505.

Hivatkozások

  1. Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP─23─3─II kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült. ↑
  2. KRE-HDI hallgatója, gyakorlati teológiai alprogram résztvevője, Témavezető: Prof. Dr. Pap Ferenc, dékán (KRE─ PK), tanszékvezető egyetemi tanár ↑
  3. Fekete Károly: Keresztség, in Békési Andor ─ Boross Géza ─ Pásztor János ─ Szenes László (szerk.): „Hirdesd az Igét” ─ Igehirdetők kézikönyve, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1980, 197─202. ↑
  4. Igehirdetők kézikönyve, Szerkesztette: Fekete Károly ─ Literáty Zoltán ─ Steinbach József, Budapest, Kálvin Kiadó, 2021. A szerkesztők között szerepel ifj. Fekete Károly (1960-) a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke (2015-), a Debreceni Református Hittudományi Egyetem egyetemi tanára. ↑
  5. A tanulmány szerzője id. Fekete Károly (1930 ─ 2008), gyülekezeti lelkész, esperes, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszékének vezető tanára. ↑
  6. Fekete K.: Keresztség, 198. ↑
  7. Uo., 199 ─200. ↑
  8. A Hiedelbergi Káté, Budapest, Kálvin János Kiadó, 2013, 36. ↑
  9. Uo., 36. ↑
  10. Uo., 37. ↑
  11. Uo., 38. ↑
  12. Bullinger Henrik: XX. fejezet, A szent keresztségről, A második helvét hitvallás ─ Vallástétel és egyszerű magyarázat az igaz hitről és a tiszta keresztyén vallás egyetemes tantételeiről, Budapest, A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2017, 129─131. ↑
  13. Fekete K.: Keresztség, 200─201. ↑
  14. 1980-ban az 1931. január 1-jén életbe lépett Istentiszteleti Rendtartás volt még használatban, amely az istentisztelet végére tette a keresztelőt. Ezért hivatkozik a szerző második igehirdetésként a keresztelési beszédre. Az 1985-ben bevezetett és a mai napig használatban lévő Istentiszteleti Rendtartás szintén az istentisztelet végére javasolja a keresztelés kiszolgáltatását, de jellemzően a legtöbb gyülekezetben az istentisztelet legelején, sok esetben az apostoli köszöntés után végzik el. Az istentisztelet elején lévő keresztelések az általam elvégzett kutatómunka alapján általánosnak vehetők, kivételt képeznek az istentisztelet végi keresztelők. ↑
  15. Uo., 201─202. ↑
  16. Bogárdi Szabó István: Prédikáció és a sákramentumok, in. Fekete Károly ─ Literáty Zoltán ─ Steinbach József (szerk.): Budapest, Kálvin Kiadó, 2021, 411─430. ↑
  17. „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Szerkesztette: Köntös László ─ Steinbach József, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, Pápa, 2018, 30─31. ↑
  18. A közel negyven éve napvilágot látott Istentiszteleti Rendtartás ezen a ponton biztosan korrekcióra szorul, mert a jelen megváltozott társadalmi körülmények között a többség már biztosan nem tekinti névadási ceremóniának a keresztelőt. ↑
  19. Istentiszteleti Rendtartás a Magyar Református Egyház számára, az Országos Zsinat 1929. évi 550. számú határozatával megállapított szöveg revíziójának tervezete, (kézirat gyanánt), 1950.Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17-én megnyílt 5. ülésszakának 17. sz. határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1985, 21. ↑
  20. Uo., 70. ↑
  21. Az Igazság és Élet című folyóirat 2007 óta negyedévenként jelenik meg. Ezalatt az idő alatt megközelítőleg 70 db keresztelési prédikáció vázlatot közöltek, hogy ezzel is segítség a lelkészek igehirdetői munkáját. Két számhoz nem sikerült hozzáférnem, mert a 2019-es Ráday Könyvtárat is érintő tűzben megsemmisültek. 67 keresztelési beszédet olvastam itt, ebből 54 alkalommal beszélt a lelkész a szereztetési igén felül választott textus alapján. Ebből arra következtethetünk, hogy a legtöbb lelkész nem érzi elegendőnek a szereztetési ige alapján a keresztség titkának a kifejtését. A közvetítések is hasonló arányt mutatnak. ↑
  22. Fekete K.: Keresztség, 200─201. ↑
  23. Boross Géza: Homiletika, Budapest, 1988, 196─203. ↑
  24. Fekete Károly: Homiletika, Debrecen, 1993, 121. ↑
  25. Uo., 122. ↑
  26. Bogárdi Szabó István honlapja, https://bogardiszaboistvan.hu/hu/igehirdetesek/garay-reka-kereszteloje ↑
  27. Az igehirdetést tartalmazó kötet nem tüntette fel, hogy pontosan melyik gyülekezetben volt a keresztelő, illetve hangzott el a prédikáció. Ezt a szerző fia adta tudtomra. ↑
  28. Szűcs Ferenc: Szabadság és megkötöttség, Budapest, Dunamelléki Református Egyházkerület, 2022, 244─ 245. ↑
  29. Nagy Péter: Fontossági sorrend, Igazság és Élet, 4. évf., 2011/4, 689─691. ↑
  30. Nagy: Fontossági sorrend, 689. ↑
  31. Uo., 690. ↑
  32. Pécsen két református gyülekezet is működik, de a folyóirat nem jelzi külön, hogy Peterdiné Molnár Judit a Pécs-Belvárosi Gyülekezetben szolgál. ↑
  33. Peterdiné Molnár Judit: A keresztény ember élete ─ Isten képernyője, Igazság és Élet, 2. évf., 2008/2, 99. ↑
  34. Árvavölgyi Béla: Átkarolja az Úr az Ő népét, Igazság és Élet, 13. évf., 2019/4, 795─796. ↑
  35. Márkus Mihály: Isten tervei nagyszerűek, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 98. ↑
  36. Márkus M.: Isten tervei, 97─99. ↑
  37. Szücs Zsolt László: Ne félj!, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 163 ─ 164. ↑
  38. Bartha Béla: Késznek érzitek-e magatokat? in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 31. ↑
  39. Bartha: Késznek érzitek-e, 30─31. ↑
  40. Uo., 31. ↑
  41. Szunyiné Szabó Judit: Bővölködés, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 154. ↑
  42. Szunyiné: Bővölködés, 153─155. ↑
  43. Uo., 153. ↑
  44. Tóth Orsolya: A várt gyermek, Igazság és Élet, 6. évf. 2012/3, 504. ↑
  45. Tóth: A várt gyermek, 503─505. ↑
  46. https://www.facebook.com/watch/?v=428334434937732 (Letöltés dátuma: 2024. 03. 11.) ↑
  47. https://www.facebook.com/100070255864318/videos/1154247452267318/ (Letöltés dátuma: 2024. 03. 13.) ↑
  48. Szalay László Pál: A vágy és a lehetőség találkozása, Igazság és Élet, 8. évf., 2014/2, 330─334. ↑
  49. Püski Lajos: A szeretet teljességre jutása, Igazság és Élet, 3. évf., 2009/2, 272─273. ↑
  50. A folyóiratban nincs jelezve, hogy Hajdúböszörmény melyik gyülekezetében szolgál Loment Péter, ennek tisztázását némi utánajárás előzte meg. ↑
  51. Loment Péter: Isten ajándéka─ feladat!, Igazság és Élet, 4. évf., 2010/4, 673-674. ↑
  52. Loment Péter: Hívás és küldés, Igazság és Élet, 4. évf. 2010/4, 675─676. ↑
  53. id. Fazakas Sándor: Isten kezében, Igazság és Élet, 4. évf., 2010/3, 486─488, 487. ↑
  54. https://reformatusegyhaz.hu/egyhazunk/egyhazunk-felepitese/ (Letöltés dátuma: 2024. 03. 24.) ↑
  55. Sipos Brigitta: A keresztség, mint kezdőpont, Igazság és Élet, 3. évf., 2009/1, 102─105. ↑
  56. Nagy Péter: Fontossági sorrend című igehirdetése elején egyedüli szerzőként feltüntette a választott igehely mellett a szereztetési igét is. Egyértelmű, hogy a szereztetési ige felolvasása része a keresztelési liturgiának, de az elmúlt hónapok kutatásai rámutattak, hogy van olyan gyülekezet, ahol elmarad a felolvasás, és a szolgálatot végző legfeljebb utal a missziói parancsra. Nagy Péter: Fontossági sorrend, Igazság és Élet, 4. évf., 2011/4, 689─691. ↑
  57. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17-én megnyílt 5. ülésszakának 17. sz. határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1985, 70. ↑

 

Beküldve:

Ratkovics Petra Krisztina: Túl az idézeten – intertextuális hivatkozások a Szentíráson belül

Mai modern korunkban nagyon pontosan meg van határozva, hogy miként kell egy külső forrásra hivatkozni: lábjegyzettel, hivatkozással jelölni kell az idézetet, pontosan meg kell határozni a kiadást, az oldalszámot, és azt is jelölni kell, ha a legapróbb stilisztikai változást eszközöltük az adott szövegben (pl. nagybetű helyett kisbetűt írtunk, vagy egy szót kiemeltünk). Bibliaolvasó, Bibliát forgató emberek számára az sem okoz meglepetést, hogy a Szentírás lapjain az egyes oldalak alján találunk egyfajta „hivatkozásjegyzéket”, egy listát, ahol felsorolva megtalálható, hogy egy adott bibliai vers mely másik bibliai versekre mutat, esetleg idéz. A fent leírt hivatkozási kultúrában szocializálódva joggal gondolhatnánk, hogy ez egy „abszolút” lista, felsorol minden Biblián belüli intertextuális hivatkozást, azonban ez koránt sincs így.[1] Az ókor embere nem ismerte a mai hivatkozási követelményeket, és sokkal nagyobb szabadsággal bántak a Szentírás szövegével, mint azt mi ma el tudnánk képzelni. Hiányoznak azok a fogódzók, amelyek alapján egyértelműen eldönthetnénk, hogy a szentíró mikor utal melyik másik szövegre; ráadásul gyakran nem is egy teljes frázis idézésével találkozunk, hanem erősebb-halványabb utalással, egy-egy kulcsszó révén feltételezett szövegi kapcsolatról.

Jelen cikkünkben kifejezetten az Ószövetség (ÓSZ) és Újszövetség (ÚSZ) kapcsolata szempontjából vizsgáljuk ezt a jelenséget, három különböző mélységű irodalmi kapcsolódás mentén: az idézet, az utalás (vagy allúzió) és a visszhang kategóriáit használva. A cikk utolsó felében bemutatjuk, hogy milyen, a szavak szintjén alapuló (szintaktikai és lexikai) kapcsolaton túlmutató intertextualitási formákat fedezhetünk még fel. Célunk, hogy felvázoljunk, ismertessünk néhány olyan szempontot, amely alapján ezeket a szövegi összekapcsolásokat meg lehet tenni, és így segítséget nyújtsunk mindazoknak, akik az Ó- és Újszövetség összefonódását kívánják alaposan vizsgálni.[2]

1. Idézet

Idézetnek tekintünk egy hosszabb, több szóból álló frázist, amelyről a szentíró vagy a beszélő általában egyértelműen jelzi, hogy máshonnan emeli be. Ezt a jelzést az ún. bevezető formula teszi meg: „meg van írva”; „nem olvastátok”; „ahogy a próféták mondják”.[3] Ilyen és ehhez hasonló formulák nem egyediek az ÚSZ-ben, hanem széles körben el voltak terjedve a judaista írástudók között. Ezeknek a bevezető formuláknak nemcsak szintaktikai, hanem teológiai jelentősége is van: a bevezető formula használatával az író tudatosan Szentírásként, Istentől származó tekintélyként hivatkozik az ÓSZ-i szövegre.[4] Mégis, a bevezető formula jelenlétét nem tekinthetjük szabályszerűnek: Pál apostol két alkalommal is utal a Jer 9,22–23 szakaszra, és míg egyik alkalommal használ bevezető formulát (1Kor 1,31), másik előfordulásakor (2Kor 10,17) már nem.[5] Hasonlóan nincs bevezető formula a Jel 15,3–4 versekben olvasható szakasz előtt, amely a Jer 10,7-et szó szerint idézi. Az idézetek nem konzisztens jelölése miatt azzal is találkozunk, hogy egy-egy előfordulást egy lista idézetnek tekint, míg egy másik csak allúzió kategóriába sorolja (vö. az NA28 és UBS4 besorolása a Mt 11,29-ben előforduló Jer 6,11-et). Ezzel szemben több alkalommal is találkozunk a Szentírásban azzal, hogy a szentíró valamilyen formában jelzi, hogy idézni fog, és apokrif vagy extrabiblikus irodalomból idéz.[6]

Az ÚSZ-i írók nagy szabadsággal nyúltak a szöveghez, és különösebb probléma nélkül módosítják a héber (vagy görög) eredetit, hogy jobban illeszkedjen a mondanivalójukhoz. Ilyen módosítást figyelhetünk meg Máté evangéliumában (2,6), amikor az evangélista Betlehemről beszél, és megfordítja az ószövetségi idézet (Mik 5,1) tartalmát – a mikeási eredeti szerint Betlehem „a legkisebb (…) Júda nemzetségei között”, míg az evangélista szerint „Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között” (kiemelés tőlem). A módosított idézetek mellett találkozunk összevont idézetekkel is, amikor az újszövetségi író összekapcsol kettő vagy több ószövetségi igeszakaszt, amelyet egy egységként vagy egymás mellé téve idéz. Ennek egy példájaként látható az ApCsel 1,20-ban található idézet, amely egyesíti magában a Zsolt 69,25 versét, és a Zsolt 109,8 versét. Azonban az sem mindig egyértelmű, hogy mikor találkozunk összekapcsolt idézettel: a Róm 14,11 versében olvasható Ézs 45,23 idézethez a NA28 hozzákapcsolja a Jer 22,24 verset is („Élek én – így szól az Úr”), míg az UBS5 szerint itt csak az Ézs-i igéről beszélhetünk, nincs szó összekapcsolásról. Problémát jelenthet az is, hogy mivel nincsenek egyértelmű határok (idézőjelek), így bizonytalan, mikor ér véget egy-egy idézet. Ezzel találkozhatunk a Mt 21,13 (és vele párhuzamos Lk 19,46) versben, ahol Ézs 56,7 és Jer 7,11 verseket idézi az evangélista.

További kérdést vet fel, hogy milyen szöveget használt az újszövetségi szerző idézete alapjául; ez a kérdés nemcsak az idézetek, hanem az allúziók és visszhangok vizsgálatánál is felvetül. A jelenlegi kutatói tendencia a Septuaginta (LXX)[7] szövegét hajlamos alapul venni: a szövegi elemzések alapján úgy vélik, hogy az ÚSZ-i szentíró a LXX szövegét láthatta maga előtt, vagy csak egyszerűen abból idézett (akár emlékezetből) a héber szöveg (MT)[8] helyett. A Zsid 11,5 beszél Énókról, akiről a MT nagyon szűkszavúan nyilatkozik (1Móz 5,24), ellenben a LXX részletesebben szól; illetve szintén problémás Jer 31(38),31–32 versek előfordulása a Zsid 8,7–9-ben, ahol a szentíró a LXX változatát követi. Egyes idézetlisták[9] a feltételezett forrásszöveg (LXX, MT, a kettő keveréke vagy egyik sem) szerint csoportosítják az ÓSZ-i idézeteket – látható, hogy ez a problémakör nem ismeretlen a kutatók előtt.

Ahogy fentebb is láthattuk, az elsőre egyszerűnek tűnő kategória, az idézetek csoportja is számos kihívást foglal magában, így nehéz is általánosságban bármit mondani róluk. Azt fontos látnunk, hogy feleslegesen, csak az idézés kedvéért nem idézett a szentíró, hanem az ÓSZ-i igeszakaszt a hivatkozással egyidejűleg új kontextusba helyezte, újra (vagy újként) értelmezte. A Szentírás több ezer éves kutatástörténete során valószínűsíthetően a direkt idézések, idézetek feltárásra kerültek – ennél többet pedig az egyes idézetek vizsgálata kapcsán, az adott szakaszra specifikusan lehet mondani.

2. Utalás, allúzió

Sokáig a fókusz szinte csak a kimondott idézeteken volt; a nagy változást Richard Hays Echoes of the Scripture c. könyve (New Haven, Yale University Press, 1989) hozta, aki az irodalomtudományból kölcsönvette az intertextualitás fogalmát, és felhívta a figyelmet az utalások és visszhangok jelentőségére. Az utalások az idézeteknél sokkal kevésbé pontosak, általában egy-két kulcsszó révén kapcsolódnak az szöveghez, és belefonódnak az írás menetébe.[10] Itt még mindig szövegi, szó szerinti egyezésről beszélünk, bár sokkal kisebb mértékben, mint az idézetek esetében.

A problémát többek között az jelenti, hogy nehéz megállapítani, mikor beszélhetünk valóban utalásról, és mikor van inkább szó véletlenszerű egyezésről, esetleg egyáltalán semmiféle egyezésről. A Szentírás esetében számos szakkifejezéssel találkozhatunk, amelyek ugyan gyakran fordulnak elő, de többségben nem utalást jelentenek – pusztán csak az adott szakkifejezést, szófordulatot használják. Ennek a problémának a kiküszöbölésére állapított meg Hays hét kritériumot, amely segítségével meghatározható, hogy egy adott helyen utalásról van-e szó.[11]

    1. Elérhetőség: vajon rendelkezésére állt, elérhető volt-e az író számára a forrásszöveg, amihez kötni akarjuk az utalást? Ez a szempont az ÓSZ-ÚSZ kapcsolatát tekintve kevésbé releváns, hiszen ahogy fentebb láthattuk, az ÓSZ héber és/vagy görög szövege ismert volt az ÚSZ írói előtt.[12]
    2. Mennyiség: milyen mértékben fordulnak elő azonos szavak vagy szintaktikai minták; illetve az azonos szavak/kifejezések mennyire relevánsak, mennyire játszanak központi szerepet az átadott gondolatban?
    3. Előfordulás: milyen gyakran idéz az ÚSZ-i író máshol ugyanabból az ÓSZ-i iratból, vagy esetleg idézi-e máshol ugyanazt a szakaszt/verset? Ez a kritérium, bár fontos, de önmagában nem elégséges, hiszen könnyen lehet a körkörösség csapdájába esni: ha az előfordulási gyakoriság alapján döntjük el, hogy egy szakasz valakire utal vagy nem utal, akkor a következő alkalommal az előző döntés megerősíti önmagát.
    4. Tematikus koherencia: mennyire passzol bele a feltételezett utalás a szentíró érvelésébe vagy tárgyalt témájába? Az objektív textuális, szintaktikai elemzésen túl ez a kritérium már továbbvezet az értelmezés kérdésébe. Mivel (ahogy az idézetek kapcsán is megjegyeztük) minden utalás egyben értelmezés is, semmiképpen sem szabad alábecsülni ennek a kritériumnak a jelentőségét.
    5. Történelmi valószínűség: Érthette-e a szentíró az általunk feltételezett módon az adott ÓSZ-i igeszakaszt? Megérthették-e az olvasói? Ez a kritérium kihangsúlyozza az első század kulturális és vallási hátterét, valamint felhívja a figyelmet annak veszélyére, hogy saját, modern elképzelésinket olvassuk vissza a szövegbe.
    6. Értelmezéstörténet: az elmúlt évszázadok teológusai és kutatói látták-e a feltételezett allúziót? Ez is egy önmagában nem elégséges szempont, hiszen míg egy utalás valószínűségét alá tudja támasztani, hogyha számos teológus ugyanúgy hitelesnek tartotta, de főleg Pál apostol zsidó háttere kapcsán gyakran találkozhatunk azzal, hogy egyes értelmezési módok háttérbe kerülnek, és így csak limitált értelmezéstörténeti támogatottságot találunk – ez azonban nem jelenti feltétlen azt, hogy az utalás nem valós.
    7. Elégedettség: figyelmen kívül hagyva a fenti hat kritériumot, van-e értelme az adott utalásnak, ad-e többletet a szakasz értelmezéséhez? Kétségkívül ez a legszubjektívebb szempont, és önmagában semmiképpen sem elég egy utalás meglétének igazolására. Valószínűleg ez a kritérium első szűrőként tud jól funkcionálni: egy adott szakasz kapcsán először azt vizsgáljuk meg, hogy van-e egy ÓSZ-i kapcsolatnak értelme, és ezután kezdjük vizsgálni a többi szempontot.

A hét kritérium az elmúlt harminc évben nem sokat változott, és bár a Hays-i keretek nagy segítséget nyújtanak, Susan Docherty kiemeli,[13] hogy a következő nagy előrelépés az Ószövetség-Újszövetség kapcsolatának kutatásában azzal történhet meg, ha megszületik egy konszenzusos kritériumgyűjtemény, amely alapján meg lehet határozni az utalásokat. Ezzel szemben egyesek megkérdőjelezik, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen, mindent magába foglaló és minden eshetőségre kiterjedő kritériumgyűjteményt vagy definíciót megalkotni.[14]

Az utalások kapcsán különösen is fontos kiemelni a kontextus jelentőségét: bár az újszövetségi szerzők mindig tudatában voltak a kontextusnak, amikor idéztek az Ószövetségből,[15] az utalások sosem léteznek önmagukban. Nem létezik olyan, hogy atomizált utalás – a legkisebb allúzió is annak nagyobb kontextusára is utal.[16] Egy utalás ugyanakkor kevésbé direkt, mint egy idézet: nem mindenki fogja felismerni, hiszen felismerése nagyban függ az olvasó műveltségétől, és hogy ismerős-e azzal a szöveggel, amire az író utalni kíván.[17] Ha az olvasó felismerte az utalást, akkor az gazdagítja olvasatát; de a szöveg megértéséhez nem szükséges az utalás megtalálása.

Az alábbi példa illusztrálja az utalás jelenségét, és hogy egy hosszabb ószövetségi szakasz allúziója mennyiben tudja gazdagítani a leírt szakaszt:[18] a 2Kor 3,6 versben Pál egyértelműen idézi Jeremiást (31,31–32) az „új szövetség”-re való hivatkozással, azonban ha kiterjesztjük a kontextust, akkor további, sokkal kevésbé nyilvánvaló utalásokat is észrevehetünk. A Jer 31,31-34-ben olvasható új szövetségről szóló ígéretet Isten megismétli a próféta által a 32,36–44 versekben – a két kijelentés közé pedig beékelődik a szimbolikus történet, amelyben Jeremiás földet vásárol rokonától, és az adásvétel igazolására dokumentumot írnak, amelyet cserépedénybe tesznek, és elzárva, bizonyítékként eltesznek (Jer 32,1–25). Ez a történet nagyon is tudatosan került a két, szövetségről és kegyelemről szóló kijelentés közé, és segít már önmagában a Jer kontextusában értelmezni Isten új szövetségének ígéretét. A leírt dokumentumon a pecsét biztosította a hitelességet, és a cserépedény volt az az eszköz, amelyben ez a biztosíték (és így a föld birtoklásának joga) megőrződött. Jeremiás leírásában ez a biztosíték nem kevesebb, mint Isten eljövendő kegyelmének és az örömteli jövőnek bizonyossága (Jer 32,42–44).

Azt tudjuk, hogy a korinthusi gyülekezet a Krisztus-eseményben látta beteljesedni a jeremiási új szövetség ígéretét (1Kor 11,25 utalása Jer 31,31–34-re), így az értelmezhetőség és hitelesség szempontjából megállja a helyét a feltételezés, hogy az új szövetség ígéretéhez ilyen közel álló szakaszt is értelmezhettek saját keresztyén életük kontextusában. Pál egyes kulcsszavak behozatalával idézi be a jeremiási földvásárlás képét: a 2Kor 1,22-ben használja az „elpecsétel” kifejezést – amely a Jer 32-ben a levélre írt tartalom hitelességét igazolja. A páli képben a Szentlélek az, aki igazolja Isten Krisztusban nyújtott megváltását, és így biztosítja a híveket afelől, hogy a Krisztusban kapott kegyelem megváltoztathatatlan és elvehetetlen.

Ahogy az apostol folytatja érvelését, a 4,7 versben említést tesz a „cserépedény”-ről, amely a kincset tartja. Ez ismét csak felidézheti a jeremiási adás-vétel képét, és emlékezteti az olvasót a cserépedény szerepére a történetben. Ahogy ott is a cserép szerepe elsődlegesen a megőrzés volt, és a hangsúly nem az edényen, hanem a benne őrzött dokumentumon volt, úgy a 2Kor 4,7 kapcsán is látni kell, hogy a hangsúly nem a cserépedényen vagy annak törékenységén van, hanem a kontraszton, amit a benne őrzött kinccsel alkot – az edény értékét a benne őrzött tárgy értéke adja, amely a jeremiási kontextusban Isten helyreállításának ígérete, a korinthusi levélben pedig a megvalósult megváltás. A 2Kor 1,21–22 és 4,7 értelmezéséhez nem kell látni a kapcsolatot a Jer 32-vel, de annak háttérismerete szépen kiegészíti és elmélyíti az apostol által leírt üzenetet.

3. Visszhang

A visszhangok még az utalásoknál is nehezebben megfogható intertextuális kapcsolatok, bár a kettő közeli rokon. Egyes kutatók a kettőt a szerző szándékossága szerint különböztetik meg. Moyise szerint akkor beszélünk visszhangról, „amikor az utalás olyan gyenge, hogy a szerző tudatos szándéka nem valószínű.”[19] A visszhang jelensége mögött az állhat, hogy az ÚSZ-i írók olyannyira ismerték és elmélyültek az ÓSZ-i szövegekben, hogy természetes módon használtak onnan származó kifejezéseket, nyelvezetet – de nem kívánták az adott ÓSZ-i szakaszt beidézni, vagy érvelésként felhasználni.[20] Hays is felhívja a figyelmet a belemagyarázás veszélyére: „ahogy egyre közelítünk a visszhang határához, kikerülhetetlenül azzal a problémával szembesülünk, hogy nehéz döntést kell hoznunk: vajon valóban visszhangot hallunk, vagy csak az elménk mormolása vetít elénk délibábot?”[21] Ez a veszély annál valósabb, minél távolabb áll egymástól vizsgált szövegünk és az a szöveg, aminek a visszhangját hallani véljünk – ennek a csapdáját az 5. kritérium alkalmazásával próbáljuk kikerülni. A visszhangok ilyen ingadozó helyzetéből fakad, hogy egyes kutatók szinte teljesen feleslegesnek tartják azt, hogy külön foglalkozzanak visszhangokkal, és sokkal szívesebben hivatkoznak az ilyen szövegrészletekre „irodalmi párhuzamként”. Ellenben mások jelentősnek gondolják a visszhangok jelenlétét, és mélyebben utánajárnak, hogy egy-egy feltételezett visszhang miben gazdagíthatja a vizsgált szöveg jelentését.[22]

Egy ilyen (feltételezhető) visszhangot figyelhetünk meg a Róm 1,16–17 versekben, a „szégyellem” (epaiszkhünomai) szó kapcsán. Ennek a görög szónak a rokon kifejezése ismételten előfordul azokban a zsoltárokban és próféciákban, amelyekre Pál a megigazulással kapcsolatos teológiájában és szókincsében épített: így például Zsolt 25,2 („Benned bízom Istenem, ne szégyenüljek meg” [kataiszkhüntheién – kiemelés tőlem]) vagy Ézs 28,16 a LXX szerint[23] („Aki hisz benne, nem fog megszégyenülni” [kataiszkhünthé – saját fordítás, kiemelés tőlem]). Az Ézs-i szakaszt ebben a formájában Pál ugyanebben a levelében többször is szó szerint idézi (Róm 9,33; 10,11), így joggal feltételezhetjük, hogy a tudatosan-tudattalanul visszhangozta Ézsaiás szavait saját meggyőződéseként. Az ÓSZ-i előfordulások egyfajta jövőbetekintést fejeznek ki, Isten megmentő, szégyentől megszabadító kegyelmére várást. Pál kijelentése tökéletesen érthető önmagában, de külön mélységet kölcsönözhet az ÓSZ-i visszhang felismerése, ha meglátjuk, hogy Pál az ÓSZ jövő várakozását jelenidejűvé teszi, és ezt a megmentő kegyelmet az evangéliumhoz kapcsolja – ahogy azt számtalanszor, sokkal egyértelműbben megteszi írásai egyéb részeiben.

4. Az intertextualitás egyéb formái

A Hays utáni időszakban az irodalomtudomány tovább tágította az intertextualitás fogalmát és az azzal kapcsolatos vizsgálódásokat.[24] A kutatás következő fázisa túllépett a Hays-re jellemző szövegi (pontos szintaktikai vagy lexikai) egyezések keresésén, és a tágabban értelmezett intertextualitás mentén keres allúziókat. Egy szöveg (főként és elsősorban a biblia szöveg) sosem önmagában van, hanem mindig mélyen belegyökerezik egy értelmezési, vallási, doktrinális keretbe,[25] leírják és formálják a globális politikai, vallási és társadalmi kontextust. Ez a „kulturális kódrendszer”[26] létrehoz egy ún. intertextuális enciklopédiát, egy olyan (háttér)ismeretet, amely formálja mind a szentíró, mind az olvasó világnézetét,[27] és amelynek mentén kimondott szintaktikai egyezések nélkül létezhet intertextuális referencia egy-egy ÓSZ-i ideára, elképzelésre vagy képre. Ebben a felfogásban ún. dialógusos intertextualitásról beszélhetünk:[28] a szövegek egymással dialógusban vannak, és értelmezi horizontot hoznak létre, amelynek mentén interpretáljuk azokat.

Umberto Eco az intertextualitásnak három szintjét különbözteti meg:[29] tudatos direkt intertextualitást, tudattalan intertextualitást és kulturális intertextualitást. Az intertextualitásnak erre a formájára alapozva kezdhetünk el egy-egy ÓSZ-i szakasz, gondolat vagy akár teljes könyv hatásáról beszélni, immár elszakadva a pontos, szó szerinti egyezések keresésétől. Itt azokban a témákban, motívumokban, mintában, képiségben, attitűdben, gondolatiságban lehet tetten érni a két szövetség közötti összefüggéseket, amelyek az ÓSZ-ből fakadnak, onnan eredeztethetőek, és az ÚSZ-i iratokban megjelennek – akár direkt idézetek vagy utalások révén, de túl a szavak szintjén, szinonim kifejezések vagy tematikus egyezések mentén.[30] Fontos azonban felhívni a figyelmet a parallelománia veszélyére: arra a jelenségre, hogy az olvasó már minden utolsó felületes azonosságban utalást és hivatkozást lát, szinte belemagyarázva a szövegbe. Jelenleg nem létezik konszenzus (és talán nem is lehetséges) arról, hogy mi alapján lehetne megkülönböztetni, amikor a szentíró pusztán csak hasonló szókincsből merít, és mikor beszélhetünk valódi irodalmi függésről, hatásról – óvatosan kell eljárni a kulturális intertextualitás keresése során.

5. Összegzés

Az Ó- és ÚSZ egymáshoz való kapcsolatáról, belső összefüggéseiről számtalan mű született, és a hétköznapi bibliaolvasó számára is ismerősek lehetnek az evangéliumokban vagy a páli levelekben található ÓSZ-i idézetek. Azonban az idézetek csak az egyik formája a két szövetség között megfigyelhető intertextualitásnak. Az idézeteknél sokkal kevésbé direkt formában találjuk az allúziót, valamint a visszhangot is – mindkettő szintaktikai, lexikai azonosságra épül, és bár a szöveg megértéséhez nem szükséges a felismerésük, elmélyítik a szöveg értelmét. A fenti három intertextualitási forma mellé kapcsolhatunk még egy negyediket, amely a kulturális kódra épül, és szövegi, szó szerinti azonosságon túlmutatva az ÓSZ-i ideákra, gondolatokra, motívumokra, képiségre vagy tematikus hasonlóságra épít. Lehetetlen lenne egy olyan intertextualitás-definíciót megalkotni, amely kiterjed az egész Szentírás minden részére; azonban hiba lenne az ÓSZ ÚSZ-re gyakorolt hatását, illetve azzal való kapcsolatát pusztán az idézetekre vagy akár a szavak szintjére leszűkíteni. A fent ismertetett alapelvek keretet adhatnak számunkra az ÚSZ-i szakaszok ÓSZ-i előzményei vagy hatásai vizsgálatakor, és így értékes háttérismeretet, további mélységet kölcsönöznek írásmagyarázatunknak.

Bibliográfia

Docherty, Susan: Crossing testamentary borders – Methodological insights for OT/NT study from contemporary Hebrew Bible scholarship, in: David Allen – Steve Smith (eds.), Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), 579. London, T&T Clark, 2020, 11–22.

Dodd, Charles H.: According To The Scriptures: The Substructure Of New Testament Theology. London: Nisbet, 1952.

Eco, Umberto: A theory of semiotics, Indiana University Press, 1976.

Eco, Umberto: On literature, Orlando, Harcourt, 2004.

Eco, Umberto: The role of the reader, Indiana University Press, 1979.

Ellis, E. Earle: The Old Testament in Early Christianity – Canon and Interpretation in the light of Modern Research, Tübingen, Mohr Siebeck, 1991.

Fitzmyer, Joseph: The use of explicit Old Testament Quotations in Qumran literature and in the New Testament, New Testament Studies, VIII. évf., 1960, 297–333.

Genette, Gérard: The architext, CA, University of California Press, 1992

Gillmayr-Bucher, Susanne: Intertextuality – between literary theory and text analysis, in: Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.), The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), 16. Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 13–23.

Hawthorne, G. F. – Martin, R. P. (eds.): Dictionary of Paul and his letters. Downers Grove, IL, InterVarsity Press, 1993.

Kowalski, Beate: Selective versus contextual allusions – Reconsidering technical terms of intertextuality, in: David Allen – Steve Smith (eds.), Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), 579. London, T&T Clark, 2020, 86–102.

Kreuzer, Siegfried (ed.): Introduction to the Septuagint, Waco, TX, Baylor University Press, 2019.

Lange, Armin et al. (eds.). Brill Online Textual History of the Bible. Leiden, Brill, 2016.

Moyise, Steve: The Old Testament in the New: An Introduction. New York, Continuum, 2001.

Oropeza, J.: New Covenant Knowledge in an Earthenware Jar: Intertextual Reconfigurations of Jeremiah in 2Corinthians 1:21–22, 3:2–11, and 4:7, Bulletin for Biblical Research, XXVIII. évf., 2018/3, 405–424.

Paulien, Jon: Elusive allusions in the Apocalypse – two decades of research into John’s use of the OT, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.), The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), 16. Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 61–68.

Phillips, Peter: Biblical studies and intertextuality – should the work of Genette and Eco broaden our horizons? Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.), The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), 16. Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 35–45

Wee, Leonard: Beyond the Echoes: Extending the framework for biblical intertextuality, Durham University, 2012, http://etheses.dur.ac.uk/6968/

Hivatkozások

  1. Ezt legjobban az példázza, hogy ez a hivatkozási lista jószerével bibliakiadásonként változik. Az Újszövetségben felhasznált ószövetségi helyekről több lista is született, amelyek között számos eltéréssel találkozunk, a teológusok, kutatók által két leggyakrabban használt a Nestle-Aland 28. (NA28) és a United Bible Society 4. (UBS4) kritikai görög szövegkiadásának függelékei. Ezen felül azonban találkozunk ilyen listával pl. a G. F. Hawthorne – R. P. Martin (eds.): Dictionary of Paul and his letters, Downers Grove, IL, InterVarsity Press, 1993, 63. ↑
  2. Az ismertetett kritériumok nagyrészt felhasználhatóak az ÓSZ-en, illetve ÚSZ-en belüli hivatkozások használatához is, de jelen cikkben a példák és az alkalmazás bemutatása az ÓSZ-ÚSZ kapcsolatára lesz vonatkoztatva. ↑
  3. A bevezető formulákról részletesebben ld. Joseph A. Fitzmyer: The use of explicit Old Testament Quotations in Qumran literature and in the New Testament, New Testament Studies, VIII. évf., 1960, 300–304. Fiztmyer összehasonlítja, majd az alkalmazott bevezető formulák alapján kategóriákra bontja a qumráni szövegekben és az ÚSZ-i iratokban található kimondott idézeteket. ↑
  4. Fitzmyer: The use, 300; E. Earle Ellis: The Old Testament in Early Christianity – Canon and Interpretation in the light of Modern Research, Tübingen, Mohr Siebeck, 1991, 81–82. ↑
  5. Egyesek ezt megpróbálják úgy magyarázni, hogy mivel mind a két előfordulás a korinthusi gyülekezetnek írt levelekben található, és az első alkalommal találunk bevezető formulát, ez azt jelenti, hogy második alkalommal már nincs szükség a bevezető formulára, hisz a gyülekezet felismeri, hogy szentírási szöveggel van dolguk. ↑
  6. Külön problémát jelent a Júd 9, ahol a szentíró talán a Zak 3,1–2 versekre utal, de a mondás angyalnak tulajdonítása miatt (aki nem szerepel Zakariásnál) ez még mindig vita tárgyát képezi. A többi előfordulás a Júd 14–15 versek, amelyek eredete bizonytalan, de valószínűleg apokrif irodalomból származik; ApCsel 17,28, amelyben Pál Aratustól, Tit 1,12–13, amelyben Epimenidésztől, és 1Kor 15,33, amelyben Menandertől idéz. ↑
  7. A Kr. e. 3. sz. körül készülhetett el a Pentateuchos (Mózes öt könyve) görög fordítása, a legenda szerint hetven (vagy hetvenkettő) fordító munkájaként – innen ered latin neve, a Septuaginta (rövidítve LXX). A következő évszázadokban fokozatosan készült el az ÓSZ többi könyveinek fordítása is, a protestáns kánon szerinti 39 könyv a Kr. u. 1. században már valószínűleg közkézen foroghatott. Egyes teológusok és kutatói irányok mást értenek a LXX fogalma alatt, és több monográfia született az egyes könyvek szövegtörténetéről (bevezetésként ld. Siegfried Kreuzer (ed.). Introduction to the Septuagint, Waco, TX, Baylor University Press, 2019). Mivel jelen tanulmányunkban nincs lehetőség részletesen tárgyalni a kifejezés és az egyes könyvek szövegtörténetét, ezért az egyszerűség és közérthetőség érdekében itt az LXX kifejezés a protestáns kánon szerinti ÓSZ-i könyvek görög fordítását jelenti. Alapvetően a Rahlfs-Hanhart kritikai LXX szövegkiadásának főszövegét tekintjük mérvadó szövegnek. ↑
  8. Az ÓSZ standardizálódott héber szövege, amely a 6-10. sz. között működő ún. maszoréta írnoki iskolák eredménye. A tudományos körökben használt héber szövegkiadás alapját a Leningrádi kódexben található maszoréta szöveg képezi. A maszoréta szöveggel gyakorlatilag megegyező (ún. proto-maszoréta) héber szövegváltozat már valószínűsíthetően létezett az 1. sz-ban is (részletesebben ld. Armin Lange (et al. eds.): Brill Online Textual History of the Bible. Leiden, Brill, 2016), ezért indokoltnak látjuk, hogy jelen tanulmányban MT-ként hivatkozzunk az 1. sz-i ÚSZ-i írók előtt lévő héber szövegre. ↑
  9. Pl. a fentebb is említett Hawtorne–Martin: Dictonary, 63. ↑
  10. Steve Moyise: The Old Testament in the New: An Introduction, New York, Continuum, 2001, 6. ↑
  11. A hét kritériumot és leírásukat Hays könyvéből adaptáljuk (Hays: Echoes, 29–32) ↑
  12. Rendkívül kevés esetben egyes kutatók megkérdőjelezhetik, hogy egy adott ÓSZ-i szöveg abban a formában ismert volt-e az ÚSZ-i író előtt, de ezeket kivételeknek tekinthetjük. Az elérhetőség szempontja abból a szempontból lehet releváns, hogy vajon a szentíró előtt ott lehetett-e a szöveg, vagy csak emlékezetből tudott utalni az adott ÓSZ-i szakaszra. ↑
  13. Susan Docherty: Crossing testamentary borders – Methodological insights for OT/NT study from contemporary Hebrew Bible scholarship, in David Allen – Steve Smith (eds.): Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), London, T&T Clark, 2020, 15. ↑
  14. Beate Kowalski: Selective versus contextual allusions – Reconsidering technical terms of intertextuality, in David Allen – Steve Smith (eds.): Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), London, T&T Clark, 2020, 101. ↑
  15. Ld. C. H. Dodd: According To The Scriptures: The Substructure Of New Testament Theology. London: Nisbet, 1952, 53–55. ↑
  16. Kowalski: Selective versus contextual, 86. ↑
  17. Susanne Gillmayr-Bucher: Intertextuality – between literary theory and text analysis, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.): The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 18. ↑
  18. Részletesen, a teljes érvelés leírásáért és bibliográfiáért ld. B. J. Oropeza: New Covenant Knowledge in an Earthenware Jar: Intertextual Reconfigurations of Jeremiah in 2Corinthians 1:21–22, 3:2–11, and 4:7, Bulletin for Biblical Research, XXVIII. évf., 2018/3, 405–424. ↑
  19. Moyise: The Old Testament in the New, 6. ↑
  20. Hétköznapi példát láthatunk erre jelenségre az imádságokban: a keresztyén hívők hajlamosak olyan szavakat, kifejezéseket használni („hálát adok neked, Uram…”; „kérlek, őrizd és áldd meg…”; „Te legyél az, aki kipótolod…”), amelyek a hétköznapi, beszélt nyelvtől idegenek vagy távol állnak, és sokkal inkább egyfajta bibliai nyelvezetre emlékeztetnek – azonban mégsem tekinthetjük ezeket szentírási idézetnek. ↑
  21. Hays: Echoes, 23. ↑
  22. Jon Paulien: Elusive allusions in the Apocalypse – two decades of research into John’s use of the OT, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.): The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 62–63; és Moyise: The Old Testament in the New, 6. Moyise maga – fenntartásokkal ugyan, de – azon a véleményen van, hogy a visszhang jelentősége annak erősségével egyenes arányban nő, illetve csökken. ↑
  23. A MT szövege egy kicsit eltér: a héber szöveg (és az annak alapján készült magyar fordítás) szerint „Aki hisz, az nem menekül el!” ↑
  24. Az irodalomtudományi kutatások kapcsán ld. Gérard Genette: The architext, CA, University of California Press, 1992; Umberto Eco: A theory of semiotics, Indiana University Press, 1976. ↑
  25. Gillmayr-Bucher: Intertextuality, 17. ↑
  26. Leonard Wee: Beyond the Echoes: Extending the framework for biblical intertextuality, Durham University, 2012, http://etheses.dur.ac.uk/6968/ (Letöltés: 2024. március 31.), 23. ↑
  27. Umberto Eco: The role of the reader, Indiana University Press, 1979, 7–40. ↑
  28. Peter Phillips: Biblical studies and intertextuality – should the work of Genette and Eco broaden our horizons?, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.): The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 42. ↑
  29. Umberto Eco: Borges and my anxiety of influence, in Umberto Eco: On literature, Orlando, Harcourt, 2004, 121. ↑
  30. Wee: Beyond the Echoes, 47. ↑

 

Beküldve:

Strifler Zoltánné: A befolyásolás és meggyőzés kommunikációpszichológiai vonatkozásai homiletikai kitekintéssel

Előszó helyett: kommunikációpszichológiai alapvetések

Kétségtelen, hogy az igehirdetés lényegét az Ige határozza meg, amelynek tekintélye és jelentősége független minden emberi tényezőtől. Istennek azonban kedves, hogy az „igehirdetés bolondsága által” (1Kor 1,21) szóljon az emberhez, ezáltal utat nyitva a teológia, különösképpen a homiletika számára a pszichológia és a kommunikációs törvényszerűségek, szabályok megismerése és elsajátítása előtt.[1]

A prédikátorra bízott evangélium az emberi lélekhez szól, annak megmentéséért. Figyelembe kell vennie többek között az emberi tudat alapfunkcióit (gondolkozás, érzelem, érzékelés, intuíció), a pszichikus tartalmak kapcsolatát a tudattal és a tudattalannal.[2] Számolnia kell a participáció és az individuáció kettősségében fejlődő lelki működések hatásaival is, a folyton jelenlévő belső szükségletekkel, amelyek a megbízható és tartós szeretetkapcsolatokra, a jó és a rossz közötti választás dilemmájára, az emberi élet értékének megtalálására, vagy épp az emberi élet alakulásának befolyásolására irányulnak.[3] A prédikátornak nem lehet figyelmen kívül hagynia a vallásfilozófiai meglátásokat sem, vagy azokat a külső tényezőket, hatásokat, amelyek befolyásoló jelleggel bírnak az emberi lélekre, mint például az adott kor, az egyén társadalmi, szociális közege, a környezet, a kultúra, társadalmi rendek, egyéb kívülről érkező formáló hatások, kísértések.[4]

Alapvetésként még leszögezhetjük, hogy a prédikáció mint verbális műfaj, szintén előhív pszichés hatásokat. Túl azon, hogy reagál a hallgató szükségleteire, hiányosságaira, a hirdetett Ige célja mégis az, hogy cselekménnyé váljon a hallgatók életében.[5] „Ható cselekmény” akar lenni, vagyis olyan aktus, ami a hallgatókat megtérésre, erkölcsi szabályok elfogadására, életük megjobbítására ösztönzi.[6] Itt kap ismét szerepet a pszichológia. Ugyanis „az ember aktivitásának egyetlen formáját[7] sem lehet a pszichológiai ismeretektől függetlennek gondolni, és ha a működést érteni, szabályozni, és fejlődést adekvátan követni kívánjuk, ezt pszichológiai részesedés nélkül nem tehetjük meg […]”[8].

Kommunikációpszichológiai alapok

A társas interakció pszichológiája

Ahhoz, hogy egy társas interakció sikeres legyen, szükséges pontosan észlelni, értelmezni és előjelezni a másik ember viselkedését, valamint jól kell kommunikálni a közlendő gondolatokat, érzéseket.[9] Ehhez számolni kell egyrészt az úgynevezett társadalmi determinizmussal[10], másrészt az egyén nézőpontjával. A társas interakciót nagyban befolyásolják az egyén neveltetési, intelligenciabéli adottságai, kommunikációs eszköztára, valamint az a speciális megközelítés, benyomás, ahogyan az egyén a társas kapcsolatokról vélekedik. Végül fontos továbbá a társas interakciók módszeres és gondos tanulmányozása is. Sokáig uralkodó nézet volt, miszerint az emberi természet határozza meg a társas kölcsönhatásokat. Úgy, mint a fájdalom elkerülésére és az öröm maximalizálására való törekvés (hedonizmus), vagy a jutalmazásban való öröm és a büntetéstől való félelem (behaviourizmus). A 19. század második felében hódító útjára indult szociálpszichológia olyan elméleteket tett a pszichológia tudományának asztalára, mint az individualisztikus megközelítés elmélete, amely egyből forradalmasította a társas interakciókról való vélekedést. A legutóbbi évtizedekben azonban a kognitív megközelítés vált dominánssá. A kognitívpszichológia-elméletek abból indulnak ki, hogy a társas viselkedést meg kell érteni, fel kell ismerni az információfeldolgozási stratégiákat és képessé kell válni az embernek mint társas cselekvőknek az észlelésére.[11]

A hatékony kommunikáció néhány fontosabb összetevője – kommunikációpszichológiai szempontok

A hatás növelése érdekében a kommunikátor – esetünkben a prédikátor – ki van téve annak a veszélynek, hogy „erővel” akarja meggyőzni hallgatóit. Isten Igéje is figyelmeztet: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én Lelkemmel.” (Zak 4,6) Olyan eszközre van tehát szükség, ami nem lenyomni akarja az Igazságot a másik ember torkán, hanem ami szelíd szeretettel közeledik. A kommunikációkutatás ezt a „szelíd szeretetet” az empátiában találta meg. Az empátia kommunikációpszichológiai összefüggésben a következőt jelenti: „a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába.”[12] Képes érezni és érteni olyan emóciókat, indítékokat és ambíciókat, amelyek direkt módon nem fejeződnek ki szavakban, és amelyek a társas szituációból nem következnek értelemszerűen.[13] Eszerint az empátia[14] értelmi és érzelmi összetevőkből áll, amely követni igyekszik, hogy mit és hogyan él át a kommunikációban résztvevő másik fél.[15]

Kommunikációpszichológiai szempontból a sikeres kommunikációhoz elengedhetetlen továbbá a kommunikátor önmagával (belső kontextus) és a szituációval (szituatív kontextus) való összhangja. A kommunikátor identitásának megfelelő, azzal egyensúlyban lévő kommunikáció alapfeltétele a megértésnek és a hitelességnek[16]. A szituatív kontextus pedig azért jelentős, mert a kommunikáció nem lehet sikeres, ha nem az adott helyzetben és a helyzetnek megfelelően szólal meg a beszélő. Ehhez előzetes ismeretre van szükség, ugyanis minden egyes helyzet, amelyben kommunikálunk, rendelkezik valamifajta előtörténettel.[17] Különösen igaz ez egy gyülekezet életére, igehirdetéssel kapcsolatos korábbi tapasztalataira.

A befolyásolás és a meggyőzés célja

A befolyásolás különböző okokból és motivációkból ered. Céljai is más súlyozást kaphatnak attól függően, hogy a befolyásoló személy mit szeretne elérni. Általánosságban azonban igaz, hogy a befolyásolás elsődleges célja, hogy valamilyen reakciót váltson ki a célszemélyből. Ezt a reakciót előhívhatja egy szituáció, amiben felismerhetővé vált egy bizonyos norma.[18] Amikor egy szituáció által az adott norma aktivizálódik, életbe lép, érzelmi reakciót vált ki az egyénből, cselekvésre készteti vagy épp ellenkezőleg: megmakacsolja magát az ember és nem tesz semmit. Ez alapján láthatóvá válik, hogy a befolyásolási folyamatokra adható válasz három helyről érkezhet: 1. az ismeretekből (vagyis megismerésbeli válaszok adják a reakciót), 2. az érzelmi reakciókból, 3. a viselkedési reakciókból (cselekvési válaszok). Ezek egy szituáción belül egyszerre is megjelenhetnek, dilemmát okozhatnak, egymást erősíthetik vagy gyengíthetik. A szituáció jellegét sosem szabad lebecsülni, mert sok esetben az dönti el, hogy melyik típus lesz a domináns, ami végső soron a választ adja.

A befolyásolás további célja, hogy azt a válaszingert indítsa be a célszemélyben, amely a befolyásoló számára kedvező. Az inger megjelenését többféle válasz követheti, ahogyan ezt fentebb láttuk is, de hogy melyik fog reagálni, az a célszemély attitűdjétől függ. Az attitűd a befolyásolás pszichológiájának szempontjából összetett mentális konstrukciónak tekinthető, amely kapcsolatban áll meglévő ismeretekkel, véleményekkel, hiedelmekkel (kogníciókkal), érzelmi viszonyulásokkal (affekciókkal) viselkedési (konatív) mintákkal. Ezt figyelembe véve tehát a befolyásolás célja voltaképpen az, hogy változásra bírja valamely attitűdöt.[19]

Itt kell megemlíteni, hogy háromfajta úgynevezett befolyásolási reakciót különböztetünk meg:[20] a behódolást (1), ebben az esetben a viselkedésben észrevehető változást a jutalmazó és kényszerítő hatalom indítja el és fenntartható addig, míg ez a két tényező jelen van. Az azonosulást (2). Ebben az esetben fontos a személyes szimpátia és unszimpátia. Fő összetevője a vonzerő, amely addig képes fenntartani a kívánt viselkedésmódot, amíg a célszemély egy sokkal vonzóbbat, hitelesebbet nem talál. E kettő befolyásolási reakcióban nem beszélhetünk tényleges attitűdváltozásról. A harmadik a belsővé tétel (3), ami a hitelességen és a szakértelmen alapul. Ebben az esetben a hitelesség és megbízhatóság teszi elfogadhatóvá a befolyásoló vélekedését, gondolatát, üzenetét, ami által a célszemély képes saját értékrendszerébe azt beépíteni, és ezáltal ellenállóvá válik későbbi változásra irányuló ingerekkel szemben.[21] Ebben az esetben beszélhetünk attitűdváltozásról.

A befolyásoló kommunikátor – esetünkben a prédikátor – már értheti a belső működéseket, de a kérdésre még nincsen válasza: hogyan tudja előidézni a kívánt változást? Hogyan lehetséges az attitűdök megváltoztatása, a belsővé tétel? Ebben nyújt segítséget többek között a kognitívdisszonancia-elmélet, amely szerint „az ember alapvető beállítottsága az, hogy attitűdjeit stabilizálja, megismerései és attitűdjei között egyensúlyt tartson fönn”[22]. Kerülje az olyan helyzeteket és információkat, amelyek attitűdjével ellentétesek (disszonáns), mert ez mindenkor feszültséget, szorongást eredményez. Ebből következik, hogy ha változást akar előidézni a befolyásoló kommunikátor, akkor arra kell törekednie, hogy ezt a disszonanciát megteremtse, de úgy, hogy egyúttal felmutatja a disszonancia feloldásához szükséges lehetőséget.[23]

Azonban a meggyőző közléshez számolni kell még három tényezővel: a kommunikáció befogadójával, a kommunikáció forrásával, valamint a kommunikáció tartalmával. Ezek egymással való viszonya, önmagukban lévő tényezőinek összhangja mind-mind hatással vannak arra, hogy egy társas interakció – kommunikációs szempontból – sikeresnek legyen mondható.

Homiletikai meglátások

A prédikációs esemény kétségkívül társas interakció, amelyben a prédikátor és a hallgatók, a gyülekezet kapcsolatba kerül egymással. Amikor a homiletikában a prédikáció gyülekezetszerűségéről gondolkozunk, akkor tulajdonképpen a társas interakciók esetével foglalkozunk. A prédikátor hozzáállása a gyülekezethez önmagán keresztül (belső kontextus), valódi helyzetüknek a megismerése (szituatív kontextus), az objektivitás vagy más szóval a kellő távolság megtartása és a tapintat (empátia) alkalmazása[24] megfelelnek azoknak a kommunikációpszichológiai tényezőknek, amelyek a társas interakcióban feltétlenül szükségesek, és amelyek a hatékony kommunikáció alapjai. Az empátia, amely olyan nagyon hangsúlyos a sikeres kommunikáció szempontjából, nem elhanyagolandó tényező a prédikátori szolgálatból sem, hiszen ezáltal tud a prédikátor kapcsolatot teremteni a hallgatóival. Ahogy Németh Dávid fogalmazza: „Az empátiás megértés és az elfogadó attitűd nem jelent igazolást mindenféle gondolkodásmód és életvitel számára, hanem ráhangolódást arra a lelkiállapotra, amiben a hallgatók éppen vannak.”[25] Csakis empátiával lehet ráhangolódni, közeledni azokhoz a sokféle és gyakran a prédikátor értékrendjétől, saját tapasztalataitól eltérő attitűdökhöz, amelyekben végső soron a változást elindítani hivatott az Ige és a Szentlélek. Nincs reménytelen eset. Nincs megváltozhatatlan attitűd. Nincs változhatatlan norma. Csak ezzel a hittel és reménységgel állhat ki a gyülekezet elé a prédikátor, aki maga is tudja, hogy a saját attitűdje, cselekvési és viselkedési mintázatai – ha nem is teljes egészében, de – megváltoznak az Ige hatására.

Zárszó

Jézus azért jött, hogy „meggyőzze a világot” (Jn 16,33 Károli), vagyis átformálja és belső meggyőződéssé tegye a mindenkori ember számára, hogy Isten szereti őt, bűnbocsánatot és örök életet készített el neki. Adjon bátorságot az Ő példája ezeknek az ismereteknek a befogadására, felelős használatára.

Bibliai idézetek

Károli (Károli G. fordítása) Szent Biblia. Azaz Istennek Ó és Új Testamentomában

foglaltatott egész Szent Írás. Budapest, Magyar Biblia Tanács, 1989.

RÚF (Revideált új ford.) Biblia. Budapest, Kálvin Kiadó, 2010.

Felhasznált Irodalom

Barth, Karl: Homiletika, a prédikáció anyaga és előkészítése, Pápa, Kontaktprint Nyomda, 2021.

Czeglédy Sándor: A homiletika vázlata, Pápa–Debrecen, Kontaktprint Nyomda, 2021.

Dürselen, Paul R.: Homiletik und Psychologie, Berlin, Reuther & Reichard, 1897.

Fodor L. – Kriskó E.: A hatékony kommunikáció alapjai, Budapest, Noran Libro, 2014.

Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Budapest, Kairosz Kiadó, 2019.

Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, Budapest, Szent Gellért Kiadó, 1992–1996.

Literáty Zoltán: Homiletika és retorika, Budapest L’Harmattan, 2020.

Németh Dávid: A prédikáció kommunikációlélektani vonatkozásai, in Fekete Károly – Literáty Zoltán –Steinbach József (szerk.): Igehirdetők kézikönyve, Budapest, Kálvin Kiadó 2021.

Schultz von Thun, Friedemann: Kommunikációs stílusok, differenciáló kommunikációpszichológia, Budapest, Háttér Kiadó, 2019.

Schultz von Thun, Friedemann: Hiteles és helyzethez illő kommunikáció. Személy, szituáció és a belső csapat, Budapest, Háttér Kiadó, 2018.

Szegedi Márton: A lelkiismeret, Személyiség-lélektani konstrukció kialakulása, működése, in Horváth-Szabó Katalin (szerk.): Lélekvilág, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1998.

Zentai István: Meggyőzéstechnika és kritikai gondolkozás a mindennapi gyakorlatban, Budapest, Medicina Könyvkiadó, 2006.

Zentai István: A meggyőzés útja, a mindennapi élet meggyőzéspszichológiája, Budapest–Vác, Typotex, 1998.

Hivatkozások

  1. Németh Dávid: A prédikáció kommunikációlélektani vonatkozásai in Fekete Károly – Literáty Zoltán –Steinbach József (szerk.): Homiletika kézikönyve, Budapest, Kálvin Kiadó, 2021, 93. ↑
  2. Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, Budapest, Szent Gellért Kiadó, 1992–1996, 8. ↑
  3. Vö.: Németh Dávid: Az igehirdetés antropológiai alapjai in Fekete Károly – Literáty Zoltán –Steinbach József (szerk.): Igehirdetők kézikönyve, Budapest, Kálvin Kiadó, 2021, 90–91. ↑
  4. Dürselen, Paul R.: Homiletik und Psychologie, Berlin, Reuther & Reichard, 1897, 5–6. ↑
  5. Literáty Zoltán: Homiletika és retorika, Budapest L’Harmattan, 2020, 136. ↑
  6. Czeglédy Sándor: A homiletika vázlata, Pápa–Debrecen, Kontaktprint Nyomda, 2021, 91. ↑
  7. Így a megtérésre vágyakozást, az élet megjobbítására való törekvést sem. ↑
  8. Szegedi Márton: A lelkiismeret, személyiség-lélektani konstrukció kialakulása, működése, in Horváth-Szabó Katalin (szerk.): Lélekvilág, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1998, 75. ↑
  9. Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Budapest, Kairosz Kiadó, 2019, 13. ↑
  10. Ami azt jelenti, hogy a társadalmi rendszer és annak normái meghatározzák az egyén viselkedését. ↑
  11. Forgács: A társas érintkezés pszichológiája, 26–28. ↑
  12. Fodor László – Kriskó Edina: A hatékony kommunikáció alapjai, Budapest, Noran Libro, 2014, 190. ↑
  13. Uo., 190. ↑
  14. Az empátiakutatásban Carl Rogers alkotott maradandót. Véleménye szerint az empátia olyan érzékenység, amely észleli a másikban zajló jelentésváltozásokat, „ráérez” arra, aminek a másik nincsen tudatában. Rogers szerint az empátia képessége fejleszthető. Nem egy állapot, inkább folyamat jellegű és egyfajta bizalmas együttlétet feltételez. vö. Carl Rogers: Valakivé válni, a személyiség születése, Budapest, Edge Kft. 2023. ↑
  15. Schultz von Thun, Friedemann: Kommunikációs stílusok, differenciáló kommunikációpszichológia, Budapest, Háttér Kiadó, 2019, 269. ↑
  16. Egyes kutatási eredmények arról számolnak be, hogy aki hitelesen kommunikálja „önmagát”, annak nagyobb esélye van arra, hogy a kívánt célt elérje hallgatóinál. De ez már felveti a szimpátia kérdését is. ↑
  17. Schultz von Thun, Friedemann: Hiteles és helyzethez illő kommunikáció. Személy, szituáció és a belső csapat, Budapest, Háttér Kiadó, 2018, 13–19. ↑
  18. Például: ha a norma az, hogy a nálunk idősebbeken segítünk, akkor ha meglátunk egy idős hölgyet a buszon állni, ez a norma működésbe lép. ↑
  19. Zentai: A meggyőzés útja, 19–20. ↑
  20. Fodor–Kriskó: A hatékony kommunikáció alapjai, 230. ↑
  21. Uo., 230–231. ↑
  22. Zentai István: Meggyőzéstechnika és kritikai gondolkodás a mindennapi gyakorlatban, Budapest, Medicina Kiadó, 2006, 140–141. ↑
  23. Uo., 142. ↑
  24. Vö. Karl Barth: Homiletika, a prédikáció anyaga és előkészítése, Pápa, Kontaktprint Nyomda, 2021, 57. ↑
  25. Németh Dávid: A prédikáció kommunikáció-lélektani vonatkozásai, in Fekete Károly – Literáty Zoltán –Steinbach József (szerk.): Igehirdetők kézikönyve, 2021, 98. ↑

 

Beküldve:

Márkus Máté: Orthodoxy and Heterodoxy

Introduction

The word “relevance” is derived from the Latin word relevare, meaning: to raise (levare) again (re). It was probably not introduced into Hungarian from Latin, but indirectly, from other European languages. In Old French, the word relever means both to raise, to resurrect, to revive. If the term relevance implies the experience of resurrection or revitalization, we must ask the question: when is an object relevant, revitalizing? When can we re-think our situation based on it?

The sermon must be relevant. This axiomatic statement means that a sermon must be situational, but it also means, by the origin of the word relevant, relevare, that by being situational, a sermon must also be such that by it one can re-think his situation. If the sermon must be relevant or situational, then the preacher must have a system of thought about the situation of man. But in what way should we think about the situation of man? That is what this article is about.

The ways of orthodoxy and heterodoxy

The question of the situation of man is posed by all dogmatics. Even that dogmatics whose object is God, and God is the object of all dogmatics. The word dogmatics comes from the Greek word dogma, which means thought.[1] Dogmatics is the thinking of which God is the object. Yet there has never been a dogmatics that did not think about man by thinking about God. It is impossible to think about God without an implication regarding man, and the situation of man. The reason for this must be sought in the question of God. What do we mean by God? By God we understand the “object” that is the ultimate condition of all objects. Therefore, although it is infinitely beyond all objects, the “object” God applies to all objects, including man. It is necessary that if our object is God, then man must also be our object, because God is the object that applies to all objects, including man, or else our object is not God. This is the dependent relation between the knowledge of God and the knowledge of man.

In the history of dogma, that is, in the history of the thought that makes God its object, there are two schools of thought from the beginning. The source of dogma or thought is experience. It is impossible to think without experience. But there are two sources of experience: the experience of the self and the experience of others. In the understanding of the self, the source of every dogma throughout dogma history is the experience of others; the experience expressed in the Scripture (1John 1:1) – regardless of having the authority of divine self-disclosure. Thus, the two modes of thought that appear in the history of the dogma are the one that draws from the experience of “others” alone, and the one that draws from the experience of “others” and “self”.

Accordingly, we can call the way of thinking either orthodox or heterodox. The argument against the use of these terms is that the word orthodox in the days of the early church referred to the truthfulness of dogma or thought, and that which was other (hetero) than true (ortho) was false. Since the Reformation, however, the word orthodox has referred not to the truthfulness of dogma or thought but to its source. If the dogma is based on the Scripture, which is the experience of others, then it is orthodox.

Unfortunately, in the later history of dogma, dogmatics, and thought that draws not from one but from several sources, from the experience of “others” and “self”, was not called heterodox, but liberal, because heterodox as a synonym for heretical had already “worn out” in the early church. The word liberal, however, apart from being used in aspects incompatible with traditional Christian ethics, does not express the characteristic of the way of thinking it denotes, namely that it draws on a variety of sources of experience. I will therefore use the adjective orthodox in the homodox sense and the adjective heterodox in the liberal sense.

The aim of thinking is to structure reality. Both orthodox and heterodox thinking aim at structuring reality. However, because orthodox thinking seeks to structure reality solely from the experience of others, it ends up structuring not reality but the experience of others—namely, the experience expressed in the Scriptura (1 John 1:1). Therefore, instead of structuring reality on the basis of the experience expressed in the Scriptura, orthodoxy tends to create, alongside the reality of the self, another reality that is supposed to be expressed in the Scriptura. The source of orthodoxy is experience expressed in the Scriptura alone, that is what the principle of Sola Scriptura means. However, the representatives of orthodoxy ignore the fact that the Catholic Church created its dogmas, against which the principle of Sola Scriptura had to be asserted, precisely because the medieval experience of the self and the experience expressed in the Scripture did not coincide. In fact, the dogmas of the Catholic Church sought to express the experience of the self and to give it equal authority with the Scriptura. Which naturally led, over time, to the emergence of a third experience of reality, expressed in the dogmas, in addition to the experience of the self and the experience of the Scriptura. The Reformation was able to assert the principle of Sola Scriptura because it was able to unite the Pauline experience of reality expressed in the Scriptura with the medieval experience of the self in the matter of justification.

The sole source of orthodoxy is the experience of others, as expressed in the Scriptura, with the authority of the divine. The source of heterodoxy is the reality experienced by the self and others with the authority of the divine as well. But the cause of divine authority is different. In the case of orthodoxy, the ultimate cause of the divine authority of the Scriptura is that it is God’s self-disclosure. Who confirms this? The Holy Spirit. This is the internal testimony of the Holy Spirit (Testimonium Sanctum Spiritum). It is in fact the experience of the self, which, in other words, perhaps can be and is experienced by others outside the Protestant denominations. So, while the source of orthodoxy is solely the experience of others with a divine authority, and divine authority gives exclusivity to them, this divine authority is the experience of the self.

In the case of heterodoxy, the divine authority of the source is not the divine self-revelatory character, as in the case of orthodoxy, but the authenticity of the source. The more authentic the source, the more divine authority it gives to the heterodox thinker. What does authenticity mean? For orthodoxy, Scriptura is a homogeneous material. All the material it contains has equal divine authority. For heterodoxy, Scriptura is a heterogeneous material, a collection of symbols. For the heterodox thinker, for the heterodox theologian who makes God his object, the different symbols have different authenticities. Symbols are objects that express the subject’s experience of God as the ultimate object. For heterodoxy, the more universal the experience expressed in a symbol, the more authentic it is. And typically, the older the symbol, the more universal the experience it expresses, because the more it has passed the test of generations, i.e. it has been confirmed by newer and newer generations. This confirmation is expressed by the word ‘amen’, taken from the Hebrew.

It is the heterogeneity of the symbols of the Bible, and indeed of the symbols as a whole that determines the method of the heterodox theologian. The heterodox theologian’s method is to open up the experience of reality expressed in symbols, to compare it with the experience of reality expressed in other symbols and with the experience of the self, and to attempt to resolve any contradictions. In other words, the heterodox theologian does not inquire into the truthfulness of biblical symbols, in which case he would not be a theologian, but into their meaning. He is not asking whether the resurrection is true, but what it means.

In terms of the question of what the situation of man is, our way of thinking can be either orthodox or heterodox. In the case of orthodoxy, we view man in terms of the Scriptura. Throughout its history, orthodoxy has grouped the material of the Scriptura, i.e., the biblical material, around dogmas, thoughts formulated in Latin (e.g., creatura, imago Dei, peccatum originale, peccatum et peccata, concupiscentia, totus homo corruptus). This is problematic because these dogmas and thoughts formulated in Latin, tend to be detached from the original biblical-theological concepts, and also because they can express realities (e.g., resurrectio) that do not match the reality of the self, i.e. they also tend to be detached from reality itself. It is then that orthodoxy creates other realities, speculative ones, and moreover, with divine authority.

In heterodoxy, man is viewed in terms of the experience of the self. The orthodox theologian makes man his subject in regard to his relationship with God. But what is the aspect in which the heterodox makes man his object? The heterodox theologian makes man his object in his most universal aspect, namely, in the aspect of his being, or, so to say, in his ontological aspect. Ontology is the science of being. The ancient Greeks also called it the first science, in that before the nature of a being can be inquired into by natural science, it is the “first” nature of that being that it is. The question of ontology is what it means to be. What is it that is common to the structure of all that is?[2] The heterodox theologian makes man his object in ontological terms because he knows that every being has an ultimate condition, which is being itself, every object has an ultimate “object”, an “object” that is infinitely beyond all objects, and which is therefore called God: the “object” God. This way the heterodox theologian is inquiring man in the very same aspect as the orthodox theologian, namely in his relation to the “object” God. Yet ontological experience always begins with the experience of the self. Heterodox thinking compares the ontological experience of the self with the experience expressed by symbols, and hence by biblical symbols. If the reality structure of the self and the reality structures expressed in the biblical symbols match, this can be seen as a kind of normative verification (see Heidegger’s ontology and Bultmann’s hermeneutics); if they do not match, then the interpretative possibilities of the biblical symbols have to be rethought. This is the only way not to split or not to fissure reality into the reality of the self and another reality.

Our aim is to make the sermon relevant, that is, not only situational but also to revive one in his situation. To do this, the preacher must have a thought, or even a system of thought, in other words, a dogmatics, about man’s situation. The way of thinking may be orthodox, but it may also be heterodox and both theological.

Bibliography

Tillich, Paul: Love, Power, and Justice, Ontological Analyses and Ethical Applications, New York, Oxford University Press, 1954.

Tillich, Paul: The History of Christian Thought, New York, Harper and Row, Publishers, 1968.

Hivatkozások

  1. Paul Tillich: The History of Christian Thought, New York, Harper and Row, Publishers, 1968, xi-xii. ↑
  2. Paul Tillich: Love, Power, and Justice, Ontological Analyses and Ethical Applications, New York, Oxford University Press, 1954, 18-20. ↑
Beküldve:

Remonda Rofaiel: Ethical and Biblical Reflections on Refugee and Minority Issues: Global and Egyptian Perspectives

Overview of the refugee and minority issues

Refugees and religious minority groups face unique challenges and are vulnerable on a global scale. Refugees, forced to flee their homes due to conflict, persecution, or violence, often encounter additional difficulties when they belong to religious minority groups. These individuals not only experience the hardships of displacement but also grapple with religious discrimination, intolerance, and the threat of violence based on their beliefs[1]. They may face barriers in accessing humanitarian aid, protection, and asylum, leaving them particularly vulnerable to further marginalization and exclusion. Some of these groups, for example, but not limited to Black Americans[2], Roma people in Hungary[3], Ukrainian refugees[4], and Christians in Egypt.

It is essential to acknowledge and address the specific needs and rights of these groups, ensuring their safety, dignity, and freedom of religion or belief.

By narrowing down the context to Egypt, there are about 410,000 refugees and asylum-seekers from 59 different countries. The largest number of refugees in Egypt are from Sudan, followed by Syrians. Other significant countries of origin include South Sudan, Eritrea, Ethiopia, Yemen, Somalia, and Iraq. When it comes to marginalized groups, we have two categories to look at, one is ethnic and the other is religious.

The stories of the Nubians and the Amazigh as ethnic groups in Egypt are narratives of resilience, determination, and cultural pride. Despite being labeled as outcasts, these communities have persisted in their efforts to preserve their heritage and reclaim their rightful place in the world. Their struggles serve as a reminder of the importance of recognizing and respecting the diverse cultural harmony of our global society.

The religious situation in Egypt is characterized by the presence of a significant Christian minority, primarily Coptic Christians[5]. The Coptic Orthodox Church is the largest Christian denomination in Egypt, representing the majority of Christians in the country. It has a rich history and a strong presence in Egyptian society. The head of the Coptic Orthodox Church is the Pope of Alexandria[6], who serves as the spiritual leader of the Coptic Christian community.

Overall, while figures like Martin Luther King Jr.[7] played a significant role in defending the civil rights of Black Americans, we still need many more examples like King to advocate for a life of dignity for those who are treated as second-class citizens. This requires concerted efforts from governments, international organizations, and civil society to provide adequate support, protection, and inclusive policies that guarantee the rights and well-being of these individuals, fostering an environment of respect, tolerance, equality, and religious freedom for all.

Importance of ethical and biblical perspectives

The ethical and biblical perspectives play a crucial role in addressing the challenges faced by the outcast. Here are some key reasons why these perspectives are important:

1. Human Dignity: Ethical and biblical perspectives emphasize the inherent worth and dignity of every human being. Refugees, who have been forced to leave their homes and face numerous challenges, often experience a loss of dignity. Ethical and biblical frameworks remind us of the importance of upholding the dignity of refugees, treating them with respect, and recognizing their rights as individuals created in the image of God[8].

2. Compassion and Empathy: Both ethical and biblical perspectives call for compassion and empathy towards those suffering. Understanding the experiences and hardships of refugees through an ethical and biblical lens helps foster empathy and a deep sense of compassion. As the Christian philosopher, Henri Nouwen says: “Compassion asks us to go where it hurts, to enter into places of pain, to share in brokenness, fear, confusion, and anguish”[9]. This empathy drives individuals and communities to take action, provide support, and advocate for the rights and well-being of refugees.

3. Justice and Fairness: Ethical and biblical perspectives emphasize the principles of justice and fairness. They call for addressing the root causes of displacement, advocating for just policies, and ensuring equal treatment and opportunities for refugees. These perspectives challenge societal structures and systems that perpetuate marginalization and discrimination, urging individuals and communities to work towards a more just and equitable society for refugees and “peace, dignity, and equality on a healthy planet”[10].

Migration, refugees, and minority experiences are recurring themes in the Bible, highlighting the importance of understanding these narratives for contemporary Christian ministry. This section provides three significant biblical examples of migration, refugees, and minorities: the Exodus, the Exile, and Jesus as a refugee. By examining these narratives, we can draw lessons that can inform and inspire Christian ministry in addressing the challenges faced by displaced individuals and marginalized communities.

  • The Exodus: Lessons from the Israelites’ journey and liberation from Egypt.

The Exodus narrative recounts the Israelites’ liberation from slavery in Egypt and their subsequent journey to the Promised Land.

  • The Exile: The Babylonian captivity and the experiences of the Jewish people.

The Exile refers to the period when the Jewish people were forced into captivity and relocated to Babylon.

In both stories, we can see closely the experiences of displacement and marginalization faced by the Israelites as a displaced and marginalized community, and the exiled community in a foreign land. These experiences include the hardships of the wilderness journey, loss of homeland, cultural assimilation pressures, the struggle to maintain their faith and identity, and their struggle for belonging.

  • Jesus as a Refugee: Examining the flight to Egypt.

The flight to Egypt by Jesus and his family is a lesser-known but significant example of refugee experiences in the Bible. Jesus’ family were seeking refuge in Egypt to escape persecution with all their vulnerability, challenges, and difficulties, which are the basics faced by any refugee group.

Implications for Christian ministry

The implications for Christian ministry can be explored by considering Jesus’ identification as a refugee and drawing insights from the Exodus and Exile narratives. By examining these narratives, we can gain a deeper understanding of the challenges faced by refugees and the call to minister to them.

When we think of Jesus’ experience as a refugee, we need to emphasize the importance of fostering compassion, hospitality, and advocacy in ministry to refugees and marginalized communities, recognizing the inherent worth and dignity of every individual, and highlighting the need for compassion, empathy, and support. Jesus’ experience as a refugee in Egypt after his birth (Matthew 2:13-15) demonstrates his identification with vulnerable and displaced individuals. This calls Christian ministries to stand in solidarity with refugees, recognizing their humanity, and advocating for their rights and well-being.

The Exodus and Exile narratives highlight God’s concern for justice and liberation. Therefore, in my view, Christian ministry should involve advocating for the rights and dignity of refugees, addressing systemic issues that contribute to displacement, and working towards just and equitable policies. We also should emphasize the importance of advocating for the rights and well-being of minorities, providing practical support and resources, and journeying alongside them in their search for freedom, a place to call home, and the call to work towards justice and restoration.

The good news is that Christian organizations globally have been actively engaged in efforts to assist minorities, refugees, and marginalized groups[11]. These organizations recognize the biblical mandate to love and serve others, especially those in need. They provide essential humanitarian aid[12], including food, shelter, healthcare, and education[13], to displaced individuals and communities. Through their various initiatives, Christian organizations strive to create a more inclusive and compassionate society, reflecting the teachings of Jesus and embodying the principles of love, justice, and solidarity.

However, the world still requires additional assistance and support, echoing the words of Jesus who said, “The harvest is plentiful, but the workers are few.” Matthew 9:37-38.

Conclusion

In conclusion, the exploration of refugee and minority issues in both the global and Egyptian contexts highlights the pressing need for attention and action. The significance of ethical and biblical perspectives cannot be overstated, as they provide a solid foundation for understanding and addressing these challenges. By drawing from ethical principles and biblical examples, we recognize the inherent value and dignity of all individuals, particularly those who are marginalized and displaced. The implications for Christian ministry are profound, as they call us to embody compassion, justice, and solidarity. Christian organizations and individuals worldwide have a vital role to play in providing assistance, advocating for systemic change, and working towards the well-being and inclusion of refugees and minority groups. By embracing these implications, we can actively contribute to building a more just, compassionate, and inclusive society, fulfilling the call to love our neighbors as ourselves.

Bibliography

Cone, James H.: God of the Oppressed, New York, Maryknoll, Orbis Books, 1997.

Sztojka Szabina: ”A Way Towards a Roma Theology: Using Black Theology of Liberation as a Source”, Master’s thesis, Columbia Theological Seminary, 2018.

Online Sources

https://copticorthodox.church/en/

https://data.unhcr.org/en/situations/ukraine

https://minorityrights.org/minorities/copts/

https://opendoors.org

https://www.caritas.org

https://www.etsc.org

https://www.facesofhopevictimcenter.org/the-center/

https://www.un.org/en/

https://www.youtube.com/watch?v=9ppTiyxFSs0

References

  1. https://opendoors.org (Accessed: 30th of november, 2023). ↑
  2. Cone, James H.: God of the Oppressed, New York, Maryknoll, Orbis Books, 1997, 16. ↑
  3. Sztojka Szabina: ”A Way Towards a Roma Theology: Using Black Theology of Liberation as a Source”, Master’s thesis, Columbia Theological Seminary, 2018. ↑
  4. https://data.unhcr.org/en/situations/ukraine (Accessed: 30th of november, 2023). ↑
  5. https://minorityrights.org/minorities/copts/ (Accessed: 30th of november, 2023). ↑
  6. https://copticorthodox.church/en/ (Accessed: 30th of november, 2023). ↑
  7. https://www.youtube.com/watch?v=9ppTiyxFSs0 (Accessed: 30th of november, 2023). ↑
  8. ”So God created mankind in his own image, in the image of God he created them; male and female he created them.” – Genesis 1:27 (NIV) ↑
  9. Henri Nouwen, a Catholic theologian and writer, emphasizes the transformative power of compassion. He calls for a deep engagement with the suffering of others, encouraging us to empathize and stand in solidarity with those who are hurting. This quote emphasizes the importance of entering into the experiences of others, sharing in their pain, and embracing our shared humanity through acts of compassion and empathy. ↑
  10. The slogan of the UN. https://www.un.org/en/ (Accessed: 30th of november, 2023). ↑
  11. Faces of Hope Foundation serves people affected by interpersonal violence. https://www.facesofhopevictimcenter.org/the-center/ (Accessed: 30th of november, 2023). ↑
  12. Caritas is a Catholic organization, works in the field of medical aid, such as providing free medical examinations. https://www.caritas.org/ (Accessed: 30th of november, 2023). ↑
  13. Evangelical Theological Seminary in Cairo (ETSC) grants a scholarship for many Sudanese students for theological education. https://www.etsc.org (Accessed: 30th of november, 2023). ↑

 

Beküldve:

Kim Heung Sik: A koreai keresztyén diákevangéliumi mozgalom

(Bevezetés – magyarul)

A Koreai Köztársaság protestáns keresztyénsége körülbelül 140 éves. Ez alatt a viszonylag rövid idő alatt a keresztyének száma gyorsan megnövekedett, és meghaladta a teljes lakosság 20 százalékát. A protestáns keresztyénség növekedésének hátterében a keresztyén fiatal diákok evangéliumi mozgalmának fontos szerepe volt. A keresztyén diákmozgalmi egyesületek tevékenységének köszönhetően a koreai nép lelki ébredése indult el, és az ún. Han-folyó csodája nagy változást és fejlődést hozott. Jelen írásom célja megvizsgálni, hogy a keresztyén ifjúsági diákmozgalom milyen fontos szerepet játszott a koreai keresztyénség rövid, 140 éves történetében.

(Introduction – English)

The Protestant Christianity in the Republic of Korea is approximately 140 years old. During this relatively short time, the number of Christians grew rapidly, exceeding 20% of the total population. The evangelical movement of young Christian students played an important role in the background of the growth of Protestant Christianity. Thanks to the actions of Christian student movement associations, a spiritual awakening began in the Korean people, and the so-called miracle of Han River brought a great change and growth. The goal of this essay is to examine how important the Christian youth student movement has been in this short 140-year-old history of Christianity in Korea.

A koreai protestáns keresztyén egyház 140 éves története

A koreai protestáns egyház 140 éves múltra tekint vissza. A koreai keresztyénség történetére visszatekintve elmondható, hogy nehéz megpróbáltatásokkal teli időszakon ment keresztül. A Koreai-félsziget olyan nagyhatalmak közé szorult, mint Japán, Kína és Oroszország, aránylag nagyon kicsi és erőtlen ország volt, amely kevésbé volt ismert. Ha visszatekintünk Korea elmúlt 100 éves történetére, akkor az tele van nehézségekkel, bánatokkal, kétségbeeséssel és tragédiával; Korea kis nemzetként szomorú sorsra jutott és sokat szenvedett. A nemzeti függetlenségre vágyó fiatalokat a brutális bebörtönzés és kínzás súlyosan megsebesített mind testileg, mind lelkileg.

A protestantizmus történetében az első külföldi misszionárius, aki Koreába látogatott, a német Carl A. F. Gutzlaff volt 1832-ben. Nem sokkal ezután, 1866-ban Robert Jermain Thomas pedig az első misszionárius volt, aki mártírhalált halt a kikötőben, amint koreai földre lépett az amerikai kereskedelmi hajóval, a General Shermannal. Horace Newton Allen (1858.04.21., Delawak, Ohio – 1932.12.11.) 1884-ben érkezett Koreába, és orvosi misszionáriusként dolgozott. 1885. április 5-én Incshon kikötővárosban két misszionárius, Horace Grant Underwood (1859.07.19, London – 1916.10.12.) és Henry Gerhart Appenzeller (1858.02.06, Sonderton, Pennsylvania – 1916.06.11.) hivatalosan is misszionáriusként lépett be az országba. Az átfogó keresztyén misszionáriusi munka kezdete erre a napra tehető. Abban az időben Koreának semmi reménye nem volt kilépni a lelki sötétségből a fájdalom és a sebhelyek, a kormány korrupciója és az elnyomó japán imperializmus miatt.

Eközben a korai misszionáriusok számos kórházat és iskolát építettek (pl. Ewha Hakdang, Paichai Hakdang stb.), és segítették a koreai népet, hogy megszabadulhassanak különféle betegségekből, a szegénységből és szellemi tudatlanságból. Különösen a nyugati keresztyén oktatás nyitotta fel a fiatalok szemét, és a józan eszmék felé terelte őket. A misszionáriusok oktatási szolgálata komoly fordulópontot jelentett Korea történelmében.[1]

Két ember prófétált Korea jövőjéről reményt és jövőképet adva a nehéz időket átélő koreaiak számára: John Mott, az SVM mozgalom világvezetője, valamint Rabindranath Tagore, indiai gondolkodó és költő. John Mott 1946-ban Nobel-békedíjat kapott, Tagore pedig 1913-ban az első ázsiai irodalmi Nobel-díjban részesült. Tagore egy verset szentelt a fiatal koreaiaknak „Kelet lámpása” címmel, amellyel fellobbantotta a remény szikráját bennük, hogy „a világ sötétségét megvilágító fénnyel, mint a világ jelzőfényével”, ők is Kelet lámpásaivá válhatnak.[2]

John Mott egy jelentésében így fogalmazott, miután 1907-ben Koreában járt: „Ha több misszionáriust küldenek ide, és az evangélium tovább terjed, Korea lesz az első a nem keresztyén országok közül a világon, amely a 20. században keresztyén országgá válik.”

Úgy ahogyan megprófétálták, 1945-ig 1529 volt a Koreába küldött külföldi misszionáriusok száma, és ha megnézzük a 2010-ig tartó statisztikát, akkor a világ 169 országába küldött koreai misszionáriusok száma 22 014. Valóban Korea lett az első keresztyén ország a 20. században. Nagy átalakulás ment végbe: az evangéliumot befogadó nemzet az evangéliumot hirdető nemzetté vált. Dél-Korea a 2017-es statisztikák szerint több mint 9 millió protestáns hívővel rendelkezett (amely az akkori lakosság közel 20%-a). A belföldi- és a tengerentúli missziók területén dolgozó misszionáriusok számát tekintve az Egyesült Államok után a második ország Korea lett, amely misszionáriusokat küld. A 21. századi világevangelizáció számára papi nemzetté vált, amelyet Isten értékesen használ.

A diákevangéliumi mozgalom szerepe a koreai keresztyénség történetében

Korea változásának és növekedésének hátteréből nem maradhat ki az egyetemista missziós mozgalom. A protestáns egyház különösen a ’60-as, ’70-es és ’80-as években növekedett és terjeszkedett. Ezzel párhuzamosan Korea gazdaságilag is gyorsan fejlődött és erős országgá vált, státusza a világranglétrán emelkedett elnyerve a Han-folyó csodájának elnevezését. Mindebben az egyetemista missziós mozgalom fontos szerepet játszott.

A koreai protestáns egyház ébredési mozgalmának növekedésében a felekezettől független egyesületek, külföldi missziók és az ökumenikus szolgálatok vezető szerepet játszottak. A rövid idő alatt bekövetkezett változás és növekedés hátterében látható, hogy a diákevangéliumi mozgalomnak nagy befolyása van. Körülbelül 30 000 egyetem, felsőoktatási intézmény működik a világon közel 70 millió hallgatóval. Nem túlzás azt állítani, hogy egy ország jövője a felsőoktatásban tanuló fiataljain múlik.

A keresztyén értelmiség kiváltsága és küldetése, hogy a fiatalokat evangelizálja és képezze, hogy Krisztus katonájaként munkálkodhassanak a társadalomban.

Természetesen, ahogy belépünk a 21. századba látjuk, hogy az egyetemeken különböző ideológiák vannak jelen és az egyetemi missziós mozgalmak nagymértékben vesztik el erejüket szerte a világon. Itt az ideje, hogy újra kihívás elé állítsuk az egyetemi evangelizációt az eredeti elhívásérzés, a szellemiség és a lelki látomás visszaállításával! Világszerte sok fiatal, felsőoktatási intézmény hallgatója lelkileg szomjazik és szenved. Azért kell ragaszkodnunk a diákmisszióhoz, mert ahhoz, hogy az egyház (az ország, sőt, a világ) a jövőben is éljen, evangelizálnunk kell a fiatalokat, különösen a felsőoktatási hallgatókat, és a keresztyén életfilozófiával rendelkező vezetővé kell képeznünk őket, akik a társadalom különböző területein fognak elhelyezkedni.[3]

A Keresztyén Ifjúsági és Hallgatói Evangéliumi Mozgalom egy olyan mozgalom, amely az egyetemeket és a felsőoktatási hallgatókat megcélozva bűnbánatra és megtérésre szólítja fel a jövő dolgozó embereit és tehetségeit, teret adva a Szentlélek munkájának és megváltoztatva a keresztyén történelmet. A történelem bizonyítja, hogy az egyetemi missziók fontos szerepet játszottak a globális missziós mozgalomban. Az egyetem az ország szíve, az egyetemista misszió pedig az egyetem szíve. A felsőoktatási misszió a fiatal hallgatók felé irányuló szereteten és szolgálaton alapszik. Jézus Krisztus evangéliumát osztjuk meg velük lelkük megmentése érdekében, és rendszeres Biblia tanulmányozásra, valamint közösségi életre hívjuk őket. Később pedig Jézus tanítványaiként mennek tovább a világ minden tájára, családot alapítanak, elhelyezkednek egy munkahelynél és szolgálják az országot. Ez egy olyan misszió, amely a fiatalokon és közösségeikre hatva a társadalmat a bibliai értékek szerint állítja fel. Mint ún. társadalmi misszionáriusok teljesítik az Úr világmisszióra szóló nagy parancsolatot.

A koreai diákevangéliumi mozgalom kezdete

Ami a koreai diák evangéliumi mozgalom történetét illeti, a koreai keresztyénség 140 éves történetében a diákevangéliumi mozgalom története 130 évesnek tekinthető. A nyugati országok diákevangéliumi mozgalmaihoz képest nagyon rövid ideje létezik. Azonban a felsőoktatási hallgatói evangéliumi mozgalom hatása a koreai egyházi- és világmisszióra igen nagy. A Koreai Köztársaságban a keresztyén ifjúsági és diákmozgalom fontos kiindulópontjának tekinthetjük a Pai Chai és az Ewha Iskolák 1886-os megalapítását. Ms. Mary F. Scraton, az Ewha Hakdang alapítója, valamint Henry G. Appenzeller misszionárius, a Pai Chai Hakdang alapítója a keresztyén ifjúsági mozgalom úttörői voltak Koreában. Ezek a misszionáriusok keresztyén oktatási intézményeket hoztak létre missziós céllal.

1907-ben az amerikai John Mott Koreába látogatott, és Isten reményét hirdette a nehézségek és a csüggedés által elnyomott koreai nép számára. Adományokból felépítette a YMCA épületét, és azt vizionálta, hogy a 20. században Korea válik először keresztyén országgá a nem keresztyén országok közül. Korea nagyon viharos időszakokon ment keresztül, mint például Dél- és Észak-Korea felosztása 1945-ben, a koreai háború 1950-től, az 1960. április 19-ei diákforradalom a korrupt kormány ellen, és az 1961-es katonai diktatúra puccsa. Mindezek közepette mégis különféle diákmozgalmi keresztyén társaságok születtek Isten kegyelméből. A diákmozgalom az 1970-es években a növekedés időszakába lépett, és az 1980-as években a nemzeti evangelizáció mellett a világmissziókban való részvétel lett célul tűzve. Az 1990-es években a „University Student Vision 2000” mottó alatt a hallgatói evangélikus szervezetek egyesült mozgalmát tartották, melynek imatémája az egyetemi evangelizáció, a békés koreai egyesülés és a világevangelizáció volt. Az evangélikus diákmozgalmi szervezetek magja a Spirituális Ébredés Mozgalom, a Missziós Mozgalom, a Tanítványi Mozgalom és a Szentlélek Mozgalom voltak.

A Keresztyén Ifjúsági Diákevangéliumi Mozgalom növekedési időszaka a 70-es és 80-as években[4]

A koreai keresztyén történelem egyik fontos eseménye a 70-es évek végén és a 80-as évek elején az egyetemi missziós szervezet robbanásszerű újjáéledése volt. Körülbelül 18 missziós szervezet működik Koreában, köztük az SFC, IVF, CCC, Navigator, UBF, ESF, CMI, JOY, YWAM, KSCF, CAM és Hansarang Misszió. Gyülekezetként a hivatalos keresztyén egyházak nem látták el megfelelően a feladataikat. A keresztyének létszámának rohanó növekedésében nem tudták betölteni az igazi közösség-, a társadalom világosság és só szerepét, hanem éppen ellenkezőleg, kiderült, hogy a keresztyén vezetők közvetve vagy közvetlenül részt vettek a 6. köztársaság korrupciójában. Az erkölcstelenség egyházszakadásokhoz vezetett, például a református egyház körülbelül 80 felekezetre szakadt szét. Mindezzel párhuzamosan az egyetemi missziókra összpontosító Para-Church Mozgalom robbanásszerű újjáéledést élt meg, mivel a létező hivatalos egyházak nem tudtak központi szerepet játszani a valóságra különösen érzékeny fiatal diákok számára. A mozgalom missziói között volt a misszionáriusok más kultúrába küldése, a négyszemközti tanítványképzés, a kiscsoportos bibliatanulmányozás és dicsőítés.

Habár a missziós szervezetek a keresztyének számának robbanásszerű növekedését érték el az evangélium hirdetésével, a 80-as években nem tudták tartani a tempót a kor előre haladásával: a megszokott missziós stratégia szerint szolgáltak, ezért poszthisztorikus jellege miatt bírálták. A kor változását nem vették figyelembe, helyette szokásukhoz híven csupán Jézus megváltásáról, a négyszemközti evangelizációról és képzésről, a terjeszkedésről, és a külmisszióról beszéltek. Ennek következtében a 80-as évek közepén a konzervatív evangélikus keresztyén diákmozgalom fokozatosan elvesztette saját helyét, és súlyos stagnálásba került.

A konzervatív evangélikusként emlegetett keresztyén diákmozgalom 1974 augusztusában tartotta az „Expolo 74 – Christian World Evangelization Convention” rendezvényt a Yeouido Plaza-ban. Ez a gyűlés 4 éjszakán át 5 napig tartott, és egy nagyszabású esemény volt, ahol 320 000 ember részesült evangelizációs képzésben, és több mint másfél millió ember gyűlt össze egy-egy este. E gyűlés után az egyetemi- és a nemzeti evangelizációs mozgalom zászlója alatt robbanásszerű ébredésnek lehetünk tanúi. Ebben az újjászületésben komoly hatással voltak az olyan egyetemi hallgatói- és külmissziós szervezetek, mint a CCC, a Navigator, vagy a koreai UBF.

Az egyetemista missziós szervezetek két kategóriába sorolhatóak. Az egyikbe azok a külföldi missziós ügynökségek tartoznak, amelyek Koreába külföldről érkeztek és telepedtek le, és egy tengerentúli missziós ágként működnek (mint a CCC, az IVF, a Navigator, vagy az OM stb.), a másikba pedig a Koreából származó missziós szervezetek vannak.

Az egyetemista missziós mozgalom lényegében egy olyan mozgalom, amely az evangélium hitére építve erősíti a hallgatók autonómiáját és kreativitását. Célja elősegíteni a vezetőképességet, hogy minél több keresztyén váljon vezetővé. Ennek érdekében az egyetemista missziós mozgalmaknak tisztáknak és átláthatóknak kell lenniük, bármely szervezetről vagy felekezetről legyen szó. Az igazság, a tisztesség, a nyitottság és a közösség, valamint a vezetők megbízhatósága mind kulcsfontosságú tényezők.

Bibliográfia

Jae-Eun Ahn: A misszió elméletének fejlődése a koreai református egyházban, München, 1992.

Kim Sunghee: ESF 40 éves története, ESF kiadó, 2016.

Kim Dong-chun: A koreai keresztény diákmozgalom története, Goshin Teológia Akadémia, M. Div. diploma, 1993.

Hivatkozások

  1. Jae-Eun Ahn: A misszió elméletének fejlődése a koreai református egyházban, München, 1992, 56. ↑
  2. Balatonfüreden az indiai Tagore 92 cm magas és 120 kg súlyos mellszobrát 2005. június 25-én avatták fel, és a hindu költő által ültetett fa előtt helyezték el. A szobrot, amely Rasithan Kashar alkotása volt, az indiai kormány 1956-ban ajándékozta a városnak. A part menti sétány 1957 óta viseli Tagore nevét. ↑
  3. Kim Sunghee: ESF 40 éves története, ESF kiadó, 2016, 8–10. ↑
  4. Kim Dong-chun: A koreai keresztény diákmozgalom története, Goshin Teológia Akadémia, M. Div. diploma, 1993, 24. ↑
Beküldve:

Pető-Veres Kata: Adatok és összefüggések a keresztszülői intézmény előzményeihez és gyakorlatához a magyar református gyakorlatban

Bevezetés

Csecsemő vagy gyermek megkeresztelésének előkészítésekor fontos a megfelelő keresztszülők kiválasztása. A megfelelő személyek kiválasztása több szempont figyelembe vételével történhet. A keresztszülői intézmény századai alatt ezek a szempontok némiképp változtak, ahogyan a mindenkori emberi közösség, társadalom viszonya is változott az egyházhoz. Bizonyos alapvető szempontoknak mindig érvényesülniük kellett volna, de mint az alábbiakban majd látni fogjuk, ez nem mindig volt így.

Jelen írás arra vállalkozik, hogy bemutassa hogyan alakult ki a keresztszülői intézmény, milyen elvárásokat támasztott az egyház a keresztszülők felé, milyen változásokon ment keresztül a keresztszülők kiválasztása, milyen szerepe volt, vagy kellett volna legyen a keresztszülőknek a keresztelési liturgiában, milyen problémákkal szembesült az egyház a keresztszülői intézmény vonatkozásában, hogyan alakította a szokásjog a keresztszülőséget és arra milyen válaszokat tudott adni.

Ez a tanulmány a Magyar Református Egyház képviselőinek keresztszülői intézményre vonatkozó rendelkezéseit kívánja vizsgálni, annak figyelembevételével, hogy az egyház részéről megszületett elvárások sokszor a hívek részéről tapasztalható gyakorlatokra való reflexióként jelentek meg. A vizsgált keresztszülői intézmény a csecsemőkeresztség gyakorlatán nyugszik, azonban a csecsemő- és gyermekkeresztség további bibliai teológiai, dogmatikai kapcsolódó kérdéseit nem áll szándékunkban vizsgálni, mert jelen egyházi helyzetünkben hitvallási iratainkkal összhangban azt legitimnek fogadjuk el. Célunk, hogy a csecsemőkeresztségből kialakult keresztszülői intézményt vizsgáljuk a gyakorlatban meghonosodott és az egyházi vezetés által megkívánt szempontok feltérképezésével. Szándékunk, hogy a tanulmány végére mi magunk is átértékeljük ehhez a sákramentumhoz való viszonyunkat, és megértsük annak életformáló, élethosszig tartó elköteleződést kívánó jogos követeléseit.

A keresztszülői intézmény kialakulásának kezdetei

A keresztszülő szerepköre a gyermekkeresztség gyakorlata előtt alakult ki.[1] A keresztséget az ősegyházban elsősorban felnőtteknek szolgáltatták ki. Aki felnőttként a keresztyénség mellett döntött, feliratkozott a keresztelendők listájára.[2] Nagyböjt első vasárnapján leadták a nevüket, majd a következő napon a püspök megbizonyosodott szándékuk komolyságáról és erkölcsi életük tisztaságáról. Hiteles tanúk kikérdezése után elkezdődhetett a keresztségre való felkészítés.[3] A jelölt mellett pártfogója (sponsor) kellett tanúskodjon.[4] A kérelmezőt, ha férfi volt, az apja, vagy leendő keresztapja mutatta be a püspöknek. Ha pedig nő volt, akkor anyja, vagy leendő keresztanyja tette meg ugyanezt.[5] A sponsor szót először Tertullianus De baptismo című műve említi a XVIII. fejezetben,[6] akinek dolga az volt, hogy a keresztelendő helyett feleljen a feltett kérdésekre és a fogadásokat ő tegye meg. Későbbi ókeresztyén iratokból tudhatjuk, hogy a keresztszülők olyan személyek lehettek, akik a gyülekezet előtt jól ismert, hiteles emberek voltak.[7]

A megkeresztelt személyért gyakran a szülő kezeskedett még az V. században is. Fokozatosan szűnt meg ez a gyakorlat, majd a 813. évi Mainzi Zsinat el is törölte.[8]

Hamar megjelentek azok a kifejezések, amelyek a társszülőségre utalnak. Ezek bizonyítják, hogy a keresztszülő nem a természetes szülő volt (compatres, commatres, propatres, promatres, patrini és matrinae, susceptor).[9] Ezek a kifejezések utalnak a keresztszülő és a keresztgyermek közeli kapcsolatára is, amely kapcsolat olyan erős lelki kapcsolat volt, hogy házasságot sem köthettek a felek.[10]

A gyermekkeresztség általánossá válásával megmaradt a hagyomány, hogy a gyermeknek keresztszülőt választanak. Itt is megjelent az a tendencia, hogy míg kezdetben a szülő,[11] vagy egy rokon válaszolt a kérdésekre, később a gyermekkeresztségnél is olyan valakit kellett meghívni, aki ismert keresztyén gyülekezeti tag volt.[12]

A későbbi katolikus egyházjog és keresztelési szertartás szigorúan ragaszkodott a már kialakult keresztszülői intézményhez.[13]A reformáció ugyan a középkori hagyományból átvette a keresztszülői intézményt,[14] de azt képes volt új tartalommal megtölteni, mégpedig azzal, hogy a keresztszülői feladatokat egyfajta a gyülekezet felé, és a megkeresztelt gyermek felé is irányuló szolgálatként szemlélte. A keresztszülő felelősséget vállal a gyülekezet egy megkeresztelt tagjáért, érte imádkozik, tanúja a keresztségnek. Lehetőségei szerint mindent megtesz azért, hogy a gyermek megmaradjon a gyülekezet mellett, a gyermek hitbeli neveléséből kiveszi a részét.[15]

Érdekes megfigyelnünk a téma tárgyalásánál, hogy egy egyházhoz köthető alkalom, ez esetben a keresztség hogyan kezd el a népszokások szintjén mintegy külön életet élni.[16] A keresztszülők kiválasztásához az egyház igyekezett szabályokat felállítani, melyekből jó okkal feltételezhetjük, hogy a keresztszülők személyének megválasztásánál nem mindig olyan szempontok váltak hangsúlyossá, amelyek az egyház által is támogathatóak voltak. A keresztszülői intézmény jogi népszokásokon alapuló biztonsági intézmény is volt, amikor egyéb érdekvédelmi, biztonsági szervezetek nem voltak.[17]

Esetünkben hangsúlyos módon a református egyház által ajánlott szempontokat igyekszünk áttekinteni, de összehasonlítás, megemlítés szintjén fontosnak tartjuk a római katolikus és az evangélikus egyházzal is érintőlegesen foglalkozni. A keresztszülőség intézményére vonatkozó adatokat főként ágendákban, liturgikákban, egyházi szabályzatokban, paptanokban, de érdekes módon még presbitérium által összeállított határozatban is találhatunk. Fennmaradt irataink arról sem hagynak kétséget, hogy hányan lehetnek a keresztszülők, és a gyermek neméhez viszonyítva hogyan oszlik meg a keresztszülők neme.

Keresztszülők számára vonatkozó adatok

A 17. századi kiskomáromi regula így rendelkezik a keresztszülők számát illetőleg:

„Férfiúi gyermeknek két férfiú és egy asszony, leányzónak pedig két asszonyi és egy férfiúi komái[18] legyenek.”[19]

Samarjai János Az helvetiai vallason levő ecclesiaknak egyhazi ceremonijakrul es rend tartasukrol valo könyvetske–jében hasonlóan a kiskomáromi regulához rendelkezik a keresztszülők számáról. Három koma legyen, akik közül a gyermek nemével megfelelőből kettő legyen, egy pedig a másik nem képviselői közül. A komák nem lehetnek családtagok, ahogyan fogalmaz „idegen vérből valók” legyenek. Samarjai hozzáteszi, hogy ugyan a Szentírás nem beszél arról, hogy a keresztelésre a keresztszülő vitte volna a keresztelkedőt, sőt Keresztelő Jánosnak vagy Jézusnak a körülmetélésénél csak a rokonság volt jelen, a felnőttek mind maguk járultak a keresztséghez, de ennek ellenére megtartja a szokást, hogy a gyermeknek és felnőttnek apja, komái, rokonai legyenek jelen és fogadásokat tegyenek.[20]

A keresztszülők számának maximalizálását elengedhetetlenné tette az, hogy vidékenként, gyülekezetenként szokássá vált, hogy 20, 30, 40, 50 vagy akár még több koma lett elhívva. Ezt bizonyítja egy 18. századi feljegyzés Debrecenből:

„Az 1745. június 27-kén végeztetett:

„Eddig a kereszteltető szülék és a kereszt-komák közül, alkalmas időtől fogva, ily rendetlenség tartatott fel 1.) Igen sok komák hivattak volt, némelyiknél 20, 30, 40, 50 sőt tán 100 is. […] Hogy azért ennekutána ily rendetlenségek ne legyenek, a tiszteletes uraknak és a tekintetes nemes tanács tagjainak concursusában determináltatott, és a templomokban is közhírré tett azon rendelés a tanács és communitas solemnis gyűlésében előterjesztetvén, egyetértőleg megerősittetett: „1.) Hogy ennekutána csak három pár komát lessz szabad hivatni.”[21]

Láthatjuk, hogy a keresztszülők nemük szerinti megoszlása a kiskomáromi regulában és Samarjai János ágendájában is megegyezik. Zsarnay Lajos, a sárospataki református főiskola lelkésze, a tiszáninneni egyházkerület főjegyzője Paptanjában a keresztszülők számára nézve annyi adalékkal szolgál, hogy a keresztszülők száma a szokástól függ, náluk egy törvényes korú férfi és egy nő szokott lenni.[22]

Keresztszülők ismérvei, felekezeti hovatartozása és kötelességei mind a keresztelési szertartáson, mind később, a gyermek neveltetése kapcsán

Samarjai János a keresztszülők legfontosabb ismérvei között leszögezi, hogy azok emberkorbéliek,[23] házasok vagy házasságon kívül élők, de pogányok, zsidók, eretnekek, a keresztyén tanításokkal tisztában nem lévők, rossz hírben állók vagy elítélt törvényszegők nem lehetnek. Legalkalmasabbak a jámbor életű, igaz hitű keresztyének, akik képesek keresztgyermeküket a keresztséggel kapcsolatos tudnivalókra tanítani, ha arra szükség van.[24]

A kiskomáromi regula elvárásként írja elő a keresztszülők számára, hogy: „A komák a mi atyánkot, a’ credot és a Tízparancsolatot tudják és ha a Tanétó kívánja el is mondani tartozzanak.”[25]

Debrecen város XVIII. századi története is szolgál némi adalékkal a keresztszülők kötelességeivel kapcsolatban:

„Hogy csak a koma–asszonyok jelentek meg a templomban a keresztelés idején;[26] […] a komák a czélnak eleget nem tettek, a midőn az árván maradott keresztfiokat és leányokat nem neveltették és nem taníttatták a szent és keresztyén életre és tudományra. […] 2.) Mind a férfiak, mind az asszonyok jelen legyenek és a keresztelőhelyhez közel álljanak. 3.) Nemcsak ki a keresztvízre tartja és annak férje, hanem mind a 3 pár koma is – mint kereszt szülék – ily állapotú tisztükből folyó kötelességre komolyan figyelmeztessenek.”[27]

A fentebbi, Debrecen történetéből kiemelt megjegyzés megerősíti azt a korábbi megállapításukat, hogy a keresztszülők nem feltétlenül voltak jelen a keresztségnél, sőt ahogyan olvashatjuk, meghívásuk puszta formalitás volt, és sokszor nem is voltak tudatában annak, hogy egyáltalán mit vállaltak el. A kiemelt részből még egy, a keresztszülők fontos feladatának elmulasztásáról olvashatunk, mégpedig arról, hogy az elárvult gyermeket a keresztszülőknek kellett volna magukhoz venniük. Van tudomásunk arról, hogy ez is fontos szempont volt, hogy a keresztszülő a természetes szülő elhalálozása esetén átvállalja a gyermek felnevelését, gondozását.

Tóth Ferenc pápai teológiai tanár 1810-es Liturgikája részletezi a legbővebben a keresztszülők kötelességeit. Tóth hangsúlyozza, hogy a keresztszülőknek kell a csecsemőt a templomba a keresztelésre felvinni, kezeskednek afelől, hogy a gyermek keresztyén hitben fog neveltetni. Vállalják, hogy ha a szülők meghalnának, képtelenné válnának a gyermek nevelésére, vagy nem gondoznák azt, ők magunkhoz veszik a gyermeket. Ez sok esetben a papokra maradt, mert a keresztszülők nem vették komolyan fogadalmuk teljesítését. További fontos feladatuk, hogy tanúskodnak arról, hogy a gyermek rendben megkeresztelkedett, valóban azt a nevet kapta, amelyet visel. Tóth sajnálatosnak tartja, hogy sok esetben csak a keresztanyák jelentek meg, ahogyan azt is, hogy a keresztszülők kötelességeiről kevés szó esik a keresztelési ágendában vagy egyáltalán nincs erről iránymutatás, ennek elmulasztása legkésőbb a konfirmáció alkalmával pótolható.[28] Tóth Ferenc elvárja a keresztanyától, hogy a bába helyett ő tartsa a keresztvíz alá a csecsemőt.[29]

A keresztszülők számáról, választásáról és egyéb jellemzőivel kapcsolatban azt írja, hogy legjobb volna, ha a legközelebbi barátok, ismerősök közül kerülnének ki, mert a kapcsolat erősségéből kifolyólag a gyermekkel szembeni hatványozottabb kötelességtudat várható el. Mivel a szülők legdrágább kincsüket, gyermeküket bízzák a keresztszülőre, ezért a keresztszülőnek meghívott személy ne legyen túl idős, halálhoz közel álló, cselekvésében akadályozott, Tóth megfogalmazása szerint „nyomorék,” hanem jó erkölcsűnek, a keresztyén tanításokban járatosnak kell lennie. Az olyan keresztszülő sem alkalmas, aki nem tudja beosztani az idejét, túl messze lakik, és ezért nem láthatja a gyermeket, 14 évnél idősebbeknek kell lenniük, és nagyon fontos, hogy azok vállalhatják a keresztszülőséggel járó kötelességeket, akik konfirmáltak, és már éltek az úrvacsora sákramentumával. Tóth megengedő azzal kapcsolatban, hogy református gyereknek lehet–e katolikus keresztszülője.[30] Nem tartja ezt kardinális kérdésnek, mert a római katolikus hitben való neveltetés csak a római katolikus egyház által megkeresztelt gyermekre vonatkozik. Ezért egy római katolikus keresztszülőnek nem okozhat az lelkiismereti gondot, ha keresztgyermeke református, mert nem elvárás vele szemben, hogy a gyermek a római katolikus tanításoknak megfelelően nevelkedjék. Ugyanez fordítva is igaz.

Zsarnay Lajos a keresztszülői intézmény szükségességére nézve olyan megállapítást tesz, hogy az polgári és egyházi célból is szükséges. Polgári vonatkozásban azért, mert ők bizonyítják azt, hogy a gyermek azoké, akik helyett a keresztszülők most jelen vannak. Egyházi részről meg azért jelentős, mert ők azok, akik a szülők képében ajánlják a gyermeket az anyaszentegyház szövetégébe könyörgéseik által, azok keresztyén neveltetésére fogadalmat és ígéretet tesznek. Szerepkörük olyan feladattal is kiegészül,[31] hogy lehetőségeik szerint a beteg anyáról és a csecsemőről gondoskodjanak.[32]

A Dunántúli Protestáns Lap 1938. évi 18. számában is olvashatjuk azt, hogy a keresztszülők a szülők helyettesei, ami azt is magában foglalja, hogy ha a szülők meghalnának, a keresztszülők veszik magukhoz az elárvult gyermeket. Ennek létjogosultsága abban keresendő, hogy ahogyan a szerző fogalmaz: „Azt is jelenti ez a megbízatás, ha a szülők meghalnának, akkor a keresztszülőknek kell vállalni a kis gyermek keresztyén hitben való nevelését vagy neveltetését. Erre a keresztelés alkalmával ünnepélyesen igéretet is tesznek.”[33]

Az 1938-ból származó idézet jelentőségét abban nyeri el többek között, hogy szóvá tette a keresztszülők megválasztásánál felmerülő, a keresztség lényegét elodázó problémákat. Ezek között jelen vannak olyan gondok, mint hogy a legtöbb szülő csak régi hagyománynak tekinti a keresztséget, és csak a keresztelés időpontjára „szerzi” a keresztszülőket minden hosszabb távú megfontolás, hitbeli döntés nélkül. Csizmadia Károly mosonmagyaróvári lelkész azt is problémának véli, hogy a keresztszülőkkel kapcsolatban a szülőknek lelki igényei nincsenek, ahogyan az sem szempont, hogy haláluk esetén a keresztszülő gyarapítaná-e a lelki kincset, az azonban hangsúlyos, hogy ki legyen ugyanebben az esetben a gyám, aki az anyagi javakról gondoskodik. További ellenkezést vált ki a szerzőből, hogy a keresztszülő sok esetben nem is református, ami felveti a kérdést, hogy egy nem református hogyan tehet fogadalmat arra, hogy a gyermek felnőve önként tegyen vallást hitéről a gyülekezet előtt.[34] Sok esetben a lelkész semmit nem tud a keresztszülőkről addig, amíg a keresztelő után fel nem veszi az adatokat.[35] Volt olyan eset, amikor utólag derült ki, hogy zsidó vallású személy tartotta keresztvíz alá a csecsemőt. Még a 20. század első harmadában is jelentkezik az a probléma, hogy a szülők nem jelentek meg a keresztelésnél. Csizmadia Károly azt is hozzáteszi, hogy azok a gyermekek, akiknek keresztszülei nem reformátusok „megalkuvók, közönyösek, vallásukért, egyházukért áldozathozatalra képtelenek. Satnya, vérszegény vallásosság jellemzi őket, nincs felekezeti, református öntudatuk, és házasság esetén könnyebben egyeznek ki a református egyház kárára.”[36]

Tóth Ferenc 1810-es Liturgikája és Csizmadia Károly írásai között több, mint száz év telt el. A két nyilatkozat között érezhető a szigorítások irányába való hajlás. Azt egyikőjükről sem gondolhatjuk, hogy a véleményük mindenki által elfogadott lett volna a maguk korában. Azt viszont biztosan tudhatjuk, hogy ebben a százhúsz esztendőben számtalan dolog történt, ami mind a magyar társadalom, mind pedig az egyház életét érintette. Református részről többek között megszilárdultak a felekezeti határok, a közösen indított pesti teológián indított képzés útjai is szétváltak, ekkora tehető az 1848-49-es forradalom, a kiegyezés, az első világháború, és nem utolsó sorban a trianoni békediktátum, amely mind egyházszervezetileg, mind pedig létszám tekintetében érzékenyen érintette az egyes felekezeteket. Mind e mellett a református egyházban is megindult egy a liturgiára vonatkozó egységesítési szándék,[37] és a teológiai racionalizmus képviselői is háttérbe szorultak.

A felekezeti egyezőség kérdése az 1931-es Reformátusok Lapjában is előjön, ahol a szerző így fogalmaz: „komoly református ember csak református keresztszülőket kérhet fel.”[38]

Néhány évtizeddel korábban Fördős Lajos kecskeméti lelkész, főesperes 1875-ös ágendájában utal arra, hogy szerinte még a keresztanyákhoz intézett kérdést is el lehetne hagyni, mert csak a szószegők táborát gyarapítjuk vele. Ő csak minimális elvárásokat támasztana a keresztszülők felé, azonban fontosnak tartaná, hogy a feladataikról legyen tanítás. Szerinte keresztszülő minden felnőtt férfi és nő lehet, aki képes bizonyítani azt, hogy a gyermek azoktól a szülőktől származik, akiknek a nevében megkeresztelik, és képes tanúskodni, hogy a gyermeket valóban megkeresztelték. Ugyanez érvényes a felnőtt keresztségnél is. Azzal zárja sorait, hogy elég egy keresztapát és egy keresztanyát bejegyezni az anyakönyvbe.[39] Minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, hogy Fördős Lajos engedékenységét se vetítsük rá az egyház egészére, mert például az1869. évi Protestáns Egyházi és Iskola Lapok 6. számában közölt vélemény mindjárt ellentmond ennek. Itt Petz Gyula, mezőberényi lelkész foglalja össze, hogy mi várható el a keresztszülőktől. Itt fejti ki egy korábbi, 1751-es irat szerint, hogy a keresztszülőknek kegyes, istenfélő, és hívő embereknek kell lenniük, akik nem kerülik az úrvacsorát. A keresztyén tanításokkal tisztában vannak, a gyermekért imádkoznak, emlékeztetik arra a fogadalomra, amit helyettük tettek meg. Petz Gyula egyik lelkésztársa dilemmájára válaszolva fogalmazta meg meglátásait, aki azzal az égető kérdéssel szembesült, hogy helyes-e muszlim vagy zsidó vallású embert keresztszülői minőségében elfogadni. Petz Gyula írásából határozottan kiérződik a nem. Az ő gyülekezetében gondot okozott, hogy a keresztelésen meg sem jelent keresztapa nevét be kell-e jegyezni az anyakönyvbe.[40] Egy másik lelkész álláspontja, hogy a keresztszülő nem sokat tehet a gyermek neveltetéséért amíg a szülők élnek. Ha meghalnak, az állam jelöli ki a gyámot. Az áttért családok esetén is problematikus, hogy a keresztszülők hogyan tudnák fogadalmukat teljesíteni. A keresztszülői intézmény lényegét a tanúskodásban látja.[41]

A 20. század nagy változást hozott a tekintetben, hogy a szülők, keresztszülők jelenléte az 1931. január 1-ől bevezetett Istentiszteleti Rendtartásban foglaltak alapján a trianoni határok közé szorult magyarországi református gyülekezetekben elvárásként jelent meg. Ravasz László Istentiszteleti Rendtartásában a szülők és keresztszülők fogadástételéről beszél, amely feltételezi mind a szülők, mind a keresztszülők szertartáson való jelenlétét. E szerint az istentiszteleti rendtartás szerint a keresztszülőknek konkrét feladatuk is van. A szülők, keresztszülők, a bába (szülésznő) a lelkésszel együtt az úrasztala mellé állnak. A keresztanya a bábától (szülésznőtől) átveszi a csecsemőt,[42] és ő tartja a keresztvíz alá.[43] Az ugyanebben az időben megszületett erdélyi ágenda is hasonló megállapításokat tesz.[44] Az 1985-ös ágenda sem rendelkezik másképp, ahogyan az 1996-os sem. A lelkész a szülőkhöz és a keresztszülőkhöz intézi a két rájuk vonatkozó kérdést.[45]

Az 1930 és 1985 között eltelt évtizedek alatt kísérlet történt arra, hogy az 1931. január 1-jével bevezetett Istentiszteleti Rendtartást megújítsák, mert annak hiányosságait maga Ravasz László is látta. Magyarországon az 1931-es Istentiszteleti rendtartás megújításának gondolata 1948-1949-ben fogalmazódott meg. A Debreceni Teológiai Kar 1948-ban, a Budapesti Teológia Ifjúságának Kálvin János Köre pedig 1949-ben kezdeményezett közös gondolkozást az istentiszteleti gyakorlat kérdéséről. A kezdeményezők között Ravasz László mellett Makkai Sándor[46] a reformjavaslatok motorja.[47]

1949-ben Makkai Sándor szerkesztésében megjelenő Református Gyülekezet című folyóirat hasábjain több cikk jelent meg a liturgiai reform ügyében. 1949-ben megalakul az Egyetemes Konvent és annak Liturgiaügyi Bizottsága. A bizottság meg is kezdte munkáját. Február 2-án a négy kerület püspöke (Bereczky Albert dunamelléki, Révész Imre tiszántúli, Enyedy Andor tiszáninneni és Győry Elemér dunántúli püspökök) értekezletet tart a Konvent székházában, ahol Ravasz előterjesztésére megvitatták a liturgia-reformmal kapcsolatos elképzeléseiket.[48]

A Református Gyülekezet 1950. évi áprilisi számában beszámolót olvashatunk arról, hogy a debreceni Nagytemplomban január 18-án az új liturgiával tartottak istentiszteletet.[49]

Az 1950-es év tavaszán a kedvező fogadtatás és pozitív állásfoglalások figyelembevételével, a Liturgiái Bizottság munkája előre haladtával az új Ágenda elkészülésének és életbeléptetésének utolsó fázisa kezdődött el.[50]

Ez alkalommal nem annyira az egységre, mint inkább a teológiai, bibliai alap és a teljes istentisztelet fogalmának és gyakorlatának megvalósítására tevődött a hangsúly. Ravasz nemcsak egyetértett, hanem maga is sürgette a revíziót, mert úgy látta, hogy a fennálló rend nem tükrözi a teljes és tiszta református istentiszteletet.[51]

1950. szeptember 13-án az 5. Budapesti Zsinat elfogadta az új Istentiszteleti Rendtartás módosítására vonatkozó javaslatokat és ezzel megállapították a szabályrendelet végső alakját. Valójában nem történt más, mint a reform elnapolása, mert a homíliás istentiszteletet és az úrvacsora szertartását még függőben hagyta. Hiába emelkedett törvényerőre, de nem lépett életbe és nem adták ki a tervezett módon a Parochiális Könyvtár következő soron kívüli számában.[52]

1951. február 6-án a Zsinati tanács még tárgyalta az új Istentiszteleti Rendtartás ügyét, ahol Kiss Roland kijelentette Bereczky Alberttel vállvetve, hogy időszerűtlen egy új rendtartás bevezetése.

Kiss Roland így fogalmaz: „bátran áll ki azon véleményével, hogy ez a reform ma egyáltalán nem időszerű, mert minden reformtól óvakodni kell. Csodálja, hogy mégis
éppen Ravasz László püspök lép ki ezzel a nagy horderejű javaslattal.
Csak fokozzuk vele az egyház elleni agitatívumot, mert „provokatívan is
hathat.”[53]

A Zsinati Tanács végül úgy határozott, hogy 1952. január 1-jével életbe lépteti az új Istentiszteleti Rendtartás. Az 1951. október 24-án megalakult új Zsinat hét megalakult bizottsága közül a negyedik helyen van felsorolva a Liturgiai Bizottság, akiknek tagjai között már csak hárman vannak a régi tagok közül. A bizottság üléseiről és a zsinat döntéseiről az egyház hivatalos lapja Az Út tudósít 1951. decemberi számában:
A Liturgiai Bizottság előadója előterjesztette bizottsága javaslatát.
A javaslat értelmében a zsinat elhatározta, hogy most nem kívánja módosítani a gyülekezet istentiszteleteinkben szokásos istentiszteleti rendtartást.”[54]

Makkai Sándor korai halála után és Ravasz Lászlónak a zsinati tagságból való végleges kitaszítása,[55] püspöki tisztségéből való eltávolítás után a „teljes istentisztelet” és az egész istentiszteleti reform ügye lekerült a Zsinat napirendjéről.[56] Ilyen előzmények után közel két évtized kimaradása után indult meg a munka egy új istentiszteleti rend megállapítása érdekében. Az 1985-ös Istentiszteleti Rend megszületéséig vezető útról Az 1931. január 1-jével bevezetett rendtartás kialakulásának és felülvizsgálatának története címmel olvashatunk.[57]

Az 1968-as országos liturgiai felmérésből levonható következtetések[58]

Az 1930-ban és az 1985-ös Istentiszteleti Rendtartás megjelenése közötti időben egy érdekes liturgiai tárgyú felmérést végzett 1968-ban a református egyház[59], melynek ugyan nem volt tárgya a keresztszülői intézmény működését bemutatni, de jónéhány lelkész a keresztelésre vonatkozó kérdés kapcsán erre is kitért. Ez azért nagyon érdekes a számunkra, mert láthatjuk a megjegyzésekből, hogy a hatályos Istentiszteleti Rendtartásban (1931. január 1-től) foglaltak a gyülekezetek és a lelkészek szintjén mi módon valósultak vagy éppen hiúsultak meg. A lelkészek vonatkozó megjegyzései látképei annak, hogy mennyire tartotta magát a népszokás vagy mennyire volt képes célt érni egy felülről bevezetett a református istentiszteleti életet, a liturgiai gyakorlatot meghatározni kívánó dokumentum. A teljesség igénye nélkül néhány lelkész megjegyzését szeretnénk itt közölni visszautalva a korábbi századok tovább élésére és némileg kitekinteni a jelen helyzetre, amely újabb kutatás tárgya lehetne és kellene is legyen.

1968 húsvétja előtt a Magyarországi Református Egyház szolgálatban lévő lelkészei egy kérdőívet kaptak a kezükhöz. Az 1070/1968-as sorszámot viselő kérdéssorban a tervezett új Istentiszteleti Rendtartás összeállítása érdekében kérdéseket tettek fel a szolgálatban lévő lelkészeknek. Két kérdés vonatkozott a keresztelőkre, de ezek egyike sem utalt direkt a keresztszülői intézményre. Az első kérdés a keresztelés rendjére vonatkozott, a második pedig a keresztelőn feltett két kérdés helyességéről szerette volna a lelkészek véleményét kikérni. Az 1931. január 1-jével bevezetett Istentiszteleti Rendtartás a szülők és a keresztszülők jelenlétét, aktív részvételét, az úrasztalához való kiállásukat írta elő. Nem szabad azonban arról megfeledkeznünk, hogy ennek a rendtartásnak a bevezetésekor egészen más politikai és társadalmi berendezkedés volt uralkodó, mint azokban az évtizedeknek a többségében, amikor ezt a rendtartást ténylegesen használták.

Az 1968-as felmérésben olvasható a keresztszülőkre utaló megjegyzéseket a teljesség igénye nélkül mutatjuk be, mert már ez a néhány példa is jól illusztrálja, hogy a keresztszülők személye, jelenléte, szerepe, fogadalmai, a velük szembeni elvárások miképpen jelentek meg a kor egyházi viszonyai között.

A Nagykunsági Református Egyházmegyében Tiszafüreden szolgáló id. Karasszon Dezső jó példaként állítja elénk a gyülekezetében szokássá vált gyakorlatot, miszerint senki nem megy ki a templomból a keresztelő előtt, illetve a lelkész rendszeresen hangsúlyozza, hogy a keresztelőn az érintett család minél több tagja legyen jelen.[60] A tiszaigari Kolláth József a szülők és a keresztszülők feladatát abban jelöli meg, hogy „Jézus Krisztus hitvalló gyermekévé nevelni első és utolsó sorban a szülők és a keresztszülők feladata. A „neveltetés” az ő vállukról veszi le a felelősséget.”[61]

A Tiszaderzsen szolgálatban lévő Ábrahám Antal így nyilatkozik a keresztszülők személyéről: „a keresztkomaság evangéliumi tartalmáról szólni kell, hogy megértsék, hogy miért nem lehet másvallású a keresztszülő. Az sem kívánatos, hogy a rk. keresztszülő belemormolja a credoba a mi templomunkban disszonánsan a „maga katholikus anyaszentegyházába” vetett hitét.”[62] Ezzel új szemponttal gazdagítja az eddigi példákat. A keresztszülő csak református lehet. A keresztszülő felekezeti hovatartozása manapság is megosztja a lelkészeket.

Abádszalók lelkésze, Bán István még ennél is borúsabb képet fest a keresztszülői intézményről. Számára az is kérdésessé vált, hogy szükségszerű-e annak fenntartása: „Ha egyáltalán a keresztszülői intézményt fenntartjuk, neveljük rá a gyülekezetet, hogy a keresztszülő csak református legyen.”[63] A probléma tehát továbbra is az, hogy a keresztszülők felekezeti hovatartozása megkérdőjelezhető.

Az Egervölgyi Református Egyházmegyében lévő Tiszavalkon a kérdőíven a nevét nem feltűntető lelkész a szülők és a keresztszülők részéről aktívabb részvételt követelt volna meg: „álljanak a gyermek mögött a kereszteléskor, így történjen az első úrvacsora.”[64] A mezőnagymihályi Csorba László „családiasabb” keresztelőt szeretett volna hasonlóan a németországi gyakorlathoz, ahol a szülők és a keresztszülők együtt áldják meg a gyermeket.[65]

Az Északpesti Református Egyházmegyében Érden szolgáló Németh Géza ugyan nem tér ki a keresztszülők személyére, de a gyermeküket keresztelő szülőkkel kapcsolatba most is érvényes megállapítást tesz: a szülők legyenek konfirmáltak, mert „ teológiai képtelenség, hogy olyan szülők tegyenek fogadalmat arra, hogy gyermeküket keresztyén hitben nevelik, akik maguk sem konfirmált egyháztagok.” Ha a bejelentés és a keresztelő között túl rövid arra az idő, hogy a keresztelő előtt konfirmáljon legalább az egyik fél, akkor írásban adjon biztosítékot arra, hogy két hónapon belül leteszi a konfirmációi fogadalmat.[66]

Szintén az Északpesti Református Egyházmegyében lévő Fót lelkésze, Szűcs Ferenc így nyilatkozott a keresztszülői intézményről: „Egy liturgikai kézikönyv keretein belül „teológiailag tisztázni lehetne ennek a népszokás szintjére került intézménynek használhatóságát. Arra gondolok, hogy kifejezetten bátoríthatná Rendtartásunk azokat, akik hitvallási alapon –az előbbi okok miatt- nem kívánnak keresztszülőket, hanem maguk hoznák el gyermekeiket. Az anyakönyvi bejegyzésnél így nem okozna problémát.”[67] Ez egy újabb vélemény amellett, hogy a keresztszülők kiválasztása sokszor több problémát okoz a keresztyén tanok iránt elkötelezett szülőknek, mint amennyi segítséget remélhetnek a gyermek keresztyén hitben való neveléséhez.

A Szentendrén szolgáló Pásztor János a keresztszülői intézmény teljes elvetése helyett annak megerősítését tartotta volna szükségesnek a Szentháromság Istenbe vetett hitvallás elmondása által. „Kérdések jók. Egy változtatásra azonban feltétlenül szükség van bennük: legyen egy hitvalló kérdés: tehát szülők és keresztszülők hitvallása a Szentháromságról. Legjobb lenne, ha ez a hitvalló kérdés lenne az első.”[68] Szokolyán Szabó Sándor gyülekezetében továbbra is gondot okozott, hogy az apák és a keresztapák nem vettek részt a fogadalmak letételében, legalábbis erre következtethetünk abból, amit írt:” „Javaslom, hogy az Édesapák és a keresztapák is álljanak ki és mondják el a feleletet ők is.” [69]

A Hajdúvidéki Református egyházmegyei Földes lelkipásztora, Márton Károly az új Rendtartás szigorúbbá tételét látta volna szükségesnek: „Kötelezően írja elő a Rendtartás, hogy a keresztelésnél legyenek jelen a szülők és a keresztszülők.”[70]

Ez alapján a néhány visszajelzés alapján láthatjuk, hogy a keresztszülői intézmény a gyakorlatban több ponton problémás volt. Ezeket a problémákat több módon látták a válaszolók feloldhatónak. Helyenként hangsúlyozni kellett a szülők, keresztszülők, főleg az apák és a keresztapák megjelenésének elvárását, amely megkövetelését az új Istentiszteleti Rendtartással szemben is alapvetőnek látták a lelkészek, tehát a keresztelőn legalább azok vegyenek részt, akik a gyermek keresztelését kezdeményezték és a nevelésében közvetlenül részt vesznek. Ha jelen vannak, akkor a keresztelési liturgiában való részvételük legyen kézzelfoghatóbb: álljanak az úrasztalánál, álljanak a gyermek mögött. A keresztszülők legyenek lehetőség szerint reformátusok, mert más felekezet tagjai nem tudják hitelesen képviselni a református hitelveket, mivel maguk sincsenek tisztában velük. Kérdés azonban, hogy adott esetben konfirmált reformátusok mennyire tudnak a más felekezet tanítása között markánsan különbséget tenni. 1968-ban még kevésbé, de manapság egyre nagyobb teret hódítanak a keresztyén tanok mellett más világvallásokból átvett a nyugati ember számára befogadhatóbbá tett életfilozófiák, amik mostanra annyira a mindennapok részévé váltak, hogy teológiailag meglehetősen felkészültnek kell lennie annak, aki tisztán a református hitvallásokat, bibliaismeretet, teológiát szeretné a gyermekének átadni. Meglátásom szerint ebben az egyházi iskolába való járatás és „neveltetés” sem feltétlenül segít, mert előfordul, hogy az egyházi iskola végzőseinek tablóján szentírási idézet helyett egy Buddha-idézet olvasható. Nem beszélve a sokaknál tapasztalható zavarodottságról a szentek, a cölibátus és akárcsak az istentiszelet és a mise lényege közötti különbségtétel tekintetében. Fültanúja voltam annak, amikor nagyobbacska gyermek keresztelője után az apa az istentisztelet végéhez közeledve jelezte a gyermekének, hogy közeleg a mise vége, lassan indulnak haza. A keresztelő előtti felkészítést és keresztelésre bocsáthatóság feltételeit újra kellene gondolni és nagyobb energiát fektetni abba, hogy kiket és kiknek a fogadalmára keresztelünk meg. Ideje lenne a keresztelésről tanítani és szívügyünknek tekinteni ezt a sákramentumot (is).

A következő szintje a keresztszülői intézmény színvonalának javításában a szülők és keresztszülők hitvallási fogadalmának előírása, mint minimum a gyermek életére vonatkozó fogadalom előtt. Volt olyan nézet miszerint a keresztelőt „családiasabbá” kell tenni azáltal, hogy a szülők, keresztszülők megáldják a gyermeket. A „családiasabb” atmoszféra a jelenlét problémáját is megoldja, mert ezzel mindenki felelősséggel tartozhat a gyermek iránt. Volt olyan hang is, amely a keresztelőre gyermekét elhozni kívánó szülőknek szeretetett volna nagyobb szabadságot biztosítani azáltal, hogy leveszi annak terhét róluk, hogy keresztszülőket kelljen választaniuk. Azt gondoljuk, hogy ez is megfontolandó annak ismeretében, hogy sok család nincs kapcsolatban olyan személlyel, aki valóban alkalmas lenne feladata ellátására. Felvetődik a kérdés, hogy valójában hány keresztelő marad el azért, mert a szülők (adott esetben gyermekét egyedül nevelő szülő) nem tud megfelelő személyt felkérni a környezetében.

Az 1968-as országos liturgiai felméréskor adott válaszokból kiderül, hogy bőven akadt a keresztszülői intézmény vonatkozásában megoldandó kérdés, ami megkívánja a párbeszédet, az egységes látást, az elhatározást és tanítást.

Összegzés

A keresztszülői intézmény ugyan nem alapozható szentírási igehelyre, vagy apostoli gyakorlatra, de ennek ellenére az ősegyházban, feltehetően a 2. századtól már létezett a keresztszülő felkérésének szokása. Az első századok keresztyén üldözései közepette valószínűleg ez egyfajta biztosíték is volt arra, hogy a keresztelkedő szándéka valós, és nem egy a keresztyénekkel ellenséges, beépített ember, aki azért csatlakozik, hogy közösségromboló tevékenységet fejtsen ki. A keresztszülői intézmény nagy változásokon ment keresztül, mert amíg az első századokban jellemzően több felnőtt keresztelkedett, az idő előre haladtával a keresztyén szülők gyermekeinek keresztsége került előtérbe. Változásnak tekinthető, hogy korábban a szülő vállalt kezességet a gyermekért, később külső személy vállalhatta csak a feladatot. Változás történt abban a tekintetben is, hogy hányan lehetnek egyetlen gyermek keresztszülei. Az egyházi álláspontokat szemlélve kettő, maximum három ott, ahol a keresztgyermek nemétől függően saját neméből kettő keresztszülőt kellett választani. A tanulmány elején megemlítésre került, hogy a keresztség egyházi aktusa néphagyományokkal, szokásokkal keveredett. A keresztszülők száma is sokszor a helyi szokásoktól függött, hiszen az emberek nem feltétlenül a hitben való nevelés és neveltetés elősegítését látták a keresztszülői intézményben, hanem inkább a családi kapcsolatok kiszélesítését, egymás segítését, a gyermek minél több oldalról való támogatását, amely legtöbbször anyagi, fizikai segítségnyújtásban merült ki.

A keresztszülők keresztelési liturgiában való részvételében is fordulat következett be, mert még a 20. században is volt arra példa, hogy a keresztapa nem vett részt a szertartáson. Az anya távolmaradása érthető, mert a szülést követő napok valamelyikén kellett megkereszteltetni az újszülöttet. Az apák távolmaradásának egyik okaként azt nevezhetjük meg, hogy a gyermekek gondozását asszonyi munkának tartották. E rossz szokás ellen több ízben fellépett az egyház. Ez a gyakorlat még a 20. század első felében is létezett, ezért is kellett a Ravasz-féle Istentiszteleti Rendtartásnak hangsúlyoznia azt, hogy a keresztszülők lehetőség szerint legyenek jelen a szertartásnál.

Az 1968-as országos liturgiai felmérés visszajelzés arról, hogy a bevezetett Istentiszteleti Rendtartás által mennyire sikerült a korábban tapasztalható rossz szokásokat felülírni. Sok múlott a lelkész személyén és a gyülekezet nevelésén, de láthatjuk, hogy a korábbi problémák többnyire tovább éltek. Fekete Ágnes 2010-ben végzett liturgiai kutatása alapján állíthatjuk, hogy a jelenlét problémája megoldódott.

A keresztszülőkkel szembeni visszatérő elvárás, hogy nagykorú legyen, képes legyen a keresztség megtörténte felől tanúskodni, a gyermek kilétét igazolni tudja, hívő, büntetlen előéletű, megbízható személy legyen, aki alkalomadtán gondozásába tudja venni az elárvult gyermeket. Kötelessége, hogy emlékeztesse a gyermeket arra a fogadalomra, amit helyette tett le, de történetileg a keresztszülői intézménynek nincs köze a konfirmációra való felkészítésnek, mert az jóval fiatalabb beavató szertartás, mint a keresztszülők választásának szokása.[71] A 20. századtól erősödik meg az, hogy a keresztszülő szerepet játszik a konfirmációra való felkészítésben. Jelenleg erre tesznek fogadalmat a keresztszülők, ami megfontolásra méltó, hogy valóban jogos elvárás-e ez tőlük. Bármi mellett is tesszük le a voksunkat, látszik, hogy a keresztszülőség felelősséggel járó feladat, amelynek elvállalását mindenkinek hitben kell meghoznia és legjobb tudása szerint kell végezze.

Bibliográfia

Felhasznált ágendák, szertartástanok

Fördős Lajos: Ágenda. Egyházi szertartási beszédek és imák, Kecskemét, 1875.

Istentiszteleti rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára. Példatár, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17–én megnyílt 5. ülésszakának 17. számú határozatával. Kálvin János Kiadó, 2004.

Makkai Sándor (szerk.): A mi istentiszteletünk. Az Erdélyi Református Egyház Ágendáskönyve, Cluj-Kolozsvár, 1929.

Ravasz László (összeállította): Istentiszteleti rendtartás a Magyar Református Egyház számára, Megállapította az Országos Zsinat 1929. évi 550. számú határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház, 1930.

Samarjai Máté János: Az helvetiai vallason levő ecclesiaknak egyhazi ceremonijakrul es rend tartasukrol valo könyvetske, Lőcse, 1636.

Tóth Ferenc: Liturgika. mellyben A’ Helvétziai Vallástételt követö Ekklésiáknak Egyházi Tzeremóniáik, Rendtartásaik, és az Egyházi Szolgáknak azok körül való foglalatosságaik, s’ kötelességeik adatnak elöl, Győr, 1810.

Tóth Mihály: Egyházszertartástan alap vonalai tekintettel a magyar református egyházra, Debrecen, 1873.

Zsarnay Lajos: Paptan. Vezérfonalul tanításhoz kézirat helyett, Sárospatak, 1857.

Felhasznált irodalom

A Geleji–kánonok, Buzogány Dezső (ford), Budapest, Kálvin Kiadó, 2020.

A Keresztség, Katholikusok Lapja, II. évf., 1925/9, 145.

Bartha Tibor (szerk.): Tanulmányok az evangélium szerint reformált keresztyén gyülekezet istentiszteletéről, Kézirat, 1977.

Bényei Gábor: Egyházi élet, Dunántúli Protestáns Lap, II. évf., 1891, 248.

Boross Géza: A keresztszülők szerepe, a keresztszülői „intézmény” történeti alakulása, mai funkciója, Theológiai Szemle, XXIV. évf., 1981/3, 156–157.

Csizmadia Károly: Kik lehetnek keresztszülők? Dunántúli Protestáns Lap, XLIX, évf., 1938/18, 79.

Csűrös András Jakab: Püspök a püspöknél. Egy eddig feltáratlan találkozás részletes elemzése, in Zsnegellér József, Trajtler Dóra Ágnes (szerk.): „A szentek megismerése ad értelmet” Conferentia Rerum Divinarum 1–2, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2012.

Egeria útinaplója. Szentföldi zarándoklat a IV. századból, Jel Könyvkiadó, Budapest, 2009. 38.

Fekete Ágnes: Liturgia és idő–a magyar református istentiszteleti gyakorlat egy 1968-as és egy mai felmérés tükrében, Doktori értekezés (kézirat), Budapest, 2013.

Fekete Csaba: Pathai István református szertartási könyvecskéje. Úrvacsorai rend Milotai Nyilas István ágendájából. Melius Juhász Péter szertartási intelmei, Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, Debrecen, 2020.

Havi közlöny az elméleti és a gyakorlati lelkipásztorkodás köréből, XIV. évf., 1891/4, 291.

Hegyaljai Kiss Géza: A helyi Kálvinszövetségek alakulása, Sárospataki Református Lapok XXIII. évf., 1928/21, 132–133.

Heidl György: Lelki alakformálás. Szent Ágoston beavató beszédei, Keresztény Örökség Kutatóintézet–Kairos Kiadó, Pécs-Budapest, 2015.

Knorr Alajos: A magyar magánjog. különös tekintettek a gyakorlati élet igényeire, Pest, 1873.

Kovács József: A Magyarországi Református Egyház 1948/51-es liturgiai reformja, Sárospataki Füzetek, VII. évf., 2003/1, 57.

Nagy Varga Vera: Egyházjogi és liturgiatörténeti adatok a kereszteléshez fűződő szokások kutatásához. Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22–24. Veszprém, 2001.

Nagy Varga Vera: Műrokonság, szomszédság, kortársi csoportok, barátság, in Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar néprajz 8. Társadalom, Budapest, 2000, 532–557.

Pap Ferenc (szerk.) Illés lelkével. Tanulmányok Báthori Gábor és Dobos János lelkipásztori működéséről, Károli Gáspár Református Egyetem–L’harmattan Kiadó, Budapest, 2012.

Petz Gyula: Válasz, Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok, XII. évf., 1869/6, 174–175.

Ravasz László: Emlékezéseim, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1992.

S. Lackovits Emőke: Református keresztelési szokások a Dunántúlon. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, Veszprém, 1993–1994.

Szűcs István: Szabad királyi Debreczen város történelme 3. Városi monográfiák, 1871.

Uj istentiszteleti rendtartás. Keresztelés, Reformátusok Lapja, XVII. évf., 1931/14, 18.

Vajda Mária: Komámasszony adjon nekem szállást, Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1999.

Vanyó László: Tertullianus művei, Budapest, Szent István Társulat, 1986. (Ókeresztény írók 12.)

Pető-Veres Kata: A keresztséget érintő 20. századi változások az 1968-as országos református liturgiai felmérés válaszainak tükrében, KRE-DIt, IV. évf., 2021/2.

Hivatkozások

  1. Nagy Varga Vera: Egyházjogi és liturgiatörténeti adatok a kereszteléshez fűződő szokások kutatásához. Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22–24., Veszprém, 2001, 532–557, 31. ↑
  2. Heidl György: Lelki alakformálás. Szent Ágoston beavató beszédei, Pécs-Budapest, Keresztény Örökség Kutatóintézet–Kairos Kiadó, 2015, 14–15. ↑
  3. Egeria útinaplója. Szentföldi zarándoklat a IV. századból, Budapest, Jel Könyvkiadó, 2009, 38. ↑
  4. Heidl: Lelki alakformálás, 2015, 15. ↑
  5. Egeria útinaplója, 38. ↑
  6. Vanyó László: Tertullianus művei, Budapest, Szent István Társulat, 1986, 183. ↑
  7. Boross Géza: A keresztszülők szerepe, a keresztszülői „intézmény” történeti alakulása, mai funkciója. Theológiai Szemle, 24. évf., 1981/3, 156. ↑
  8. Nagy Varga: Egyházjogi és liturgiatörténeti adatok, 2001. 31. ↑
  9. Ua. ↑
  10. Ua. Knorr Alajos bíró, jogász tér ki arra részletesebben, hogy keresztszülő és keresztgyermek között a házasságkötés tilos. Ahogy ő fogalmaz: „A lelki rokonság a kánonjog szerint bontó akadályként jelentkezik.” Knorr Alajos: A magyar magánjog. különös tekintettek a gyakorlati élet igényeire. Pest, 1873, 449. ↑
  11. A Havi Közlöny az elméleti és gyakorlati lelkipásztorkodás köréből című lap 1891-es lapszámának írása kifejezetten tiltja, hogy a keresztszülő a gyermek szülője legyen. Érdekes megjegyezni, hogy azt is elutasítja a katolikus egyház a cikk megszületésekor, hogy két azonos nemű keresztszülő legyen. Egynéhány megjegyzés a keresztszülőkről. Havi közlöny az elméleti és a gyakorlati lelkipásztorkodás köréből. 14. évf., 1891/4, 291. ↑
  12. Boross: A keresztszülők szerepe, 157. ↑
  13. Ua. ↑
  14. Melius Juhász Péter nem tiltja, de nem is fogadja el a babonás komák intézményét, azaz ezt is antikrisztusinak bélyegzi. Ők mondják el az apostoli korig visszavezethető ördög, világ, test kísértésének való ellentmondást a gyermek nevében. Pathai István református szertartási könyvecskéje. Úrvacsorai rend Milotai Nyilas István ágendájából. Melius Juhász Péter szertartási intelmei, Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, Debrecen, 2020, 277. ↑
  15. Boross: A keresztszülők szerepe, 157. ↑
  16. S. Lackovits Emőke így fogalmaz: „A magyar református zsinatok végzéseit a 16. századtól végig nézve, megvizsgálva a liturgiás könyveket (Agenda), a keresztelés alakulására vonatkozóan gazdag adatokat találhatunk, amelyeknek áttanulmányozása után az a következtetés vonható le, hogy a kereszteléshez kapcsolódó népi szakrális szokásokban nagyrészt korábbi rendtartások előírásai őrződtek meg, összefonódva keresztyénség előtti hiedelmekkel.” S. Lackovits Emőke: Református keresztelési szokások a Dunántúlon. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, Veszprém, 1993–1994, 399–400. ↑
  17. Nagy Varga Vera: Műrokonság, szomszédság, kortársi csoportok, barátság. In: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar néprajz 8. Társadalom. Budapest, 2000. 535. ↑
  18. A magyar paraszti szóhasználatban a koma két vagy több különnemű párokból álló csoport. A komák kölcsönösen vagy egyoldalúan egymás gyermekeinek a keresztszülei, a keresztelési szertartáson részt vesznek (Sic!). Egy családdal komasági kapcsolatba kerülni igen megtisztelő feladat volt, azt visszautasítani nem illet. S. Lackovits: Református keresztelési szokások, 403. A tényleges rokonsággal szemben a komaságot a keresztkomák barátsága, személyes jó kapcsolata hozza létre. A komák segítségül, legyen az anyagi, fizikai, vagy erkölcsi segítség, elsősorban a komát hívják. Vajda Mária: Komámasszony adjon nekem szállást, Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1999, 207. ↑
  19. S. Lackovits: Református keresztelési szokások, 403. ↑
  20. Samarjai Máté János: Az helvetiai vallason levő ecclesiaknak egyhazi ceremonijakrul es rend tartasukrol valo könyvetske. Lőcse, 1636, 62–63. ↑
  21. Szűcs István: Szabad királyi Debreczen város történelme 3, Városi monográfiák, 1871, 871. ↑
  22. Zsarnay Lajos: Paptan. Vezérfonalul tanításhoz kézirat helyett, Sárospatak, 1857. Tóth Mihály debreceni tanár Egyházszertartástanában szinte szóról-szóra közli Zsarnay Lajos megállapításait. Tóth Mihály: Egyházszertartástan alap vonalai tekintettel a magyar református egyházra, Debrecen, 1873, 74. ↑
  23. A kiskomáromi regula ugyanezt mondja: „A komák ne gyermekek, hanem ugyan emberszámot keresztyén tisztösségbeli személyek legyenek.” S. Lackovits: Református keresztelési szokások, 403. ↑
  24. Samarjai: Az helvetiai vallason levő, 62–63. ↑
  25. S. Lackovits: Református keresztelési szokások, 1993–94. ↑
  26. Korábbról és későbbről fennmaradt dokumentumok bizonyítják, hogy a keresztszülők rendszerint még a 20. században sem voltak jelen a keresztelésnél. Pap Ferenc (szerk.) Illés lelkével. Tanulmányok Báthori Gábor és Dobos János lelkipásztori működéséről, Károli Gáspár Református Egyetem–L’harmattan Kiadó, Budapest, 2012, 76. ↑
  27. Szűcs: Szabad királyi Debreczen, 872. ↑
  28. A legkorábbi konfirmációt tárgyaló ágendánk 1751–ben jelent meg Debrecenben Piskárkosi Szilágyi Sámuel írásaként név nélkül. Pap: Illés lelkével, 79. ↑
  29. Tóth Ferenc: Liturgika. mellyben A’ Helvétziai Vallástételt követö Ekklésiáknak Egyházi Tzeremóniáik, Rendtartásaik, és az Egyházi Szolgáknak azok körül való foglalatosságaik, s’ kötelességeik adatnak elöl. Győr, 1810, 136–137. ↑
  30. Tóth: Liturgika. 138–140. ↑
  31. A Kálvin–szövetség nyilatkozata szerint a keresztszülő feladata ki kell terjedjen a gyermek testi, lelki jóllétére. Ebben benne foglaltatik szegény családok gyermeke esetén kelengye, kórházi kezelés is. Itt a megkeresztelt gyermek nevelését, neveltetését, gondozását egy tágabb kontextusban kell elképzelnünk, mert az egész gyülekezet Sárospataki Református Lapok 23 (1928 / 21), 132-133. ↑
  32. Zsarnay: Paptan, 40–41. Tóth Mihály debreceni tanár Egyházszertartástanában szinte szóról-szóra közli Zsarnay Lajos megállapításait. Tóth: Egyházszertartástan alap vonalai, 74. ↑
  33. Csizmadia Károly: Kik lehetnek keresztszülők? Dunántúli Protestáns Lap 49. évf., 1938/18, 79. ↑
  34. Csizmadia szóvá teszi, hogy a katolikusok nagyon komolya veszik azt, hogy a gyermek keresztszülei római katolikusok legyenek. Ezt a véleményt erősíti, hogy az 1925. évi Katholikus Lapjának 9. számában az áll, hogy katolikus gyermek keresztszülője csak katolikus lehet, ez alól senki sem adhat felmentést. Protestáns ezt a feladatot nem tudja ellátni. A keresztség. Katholikusok Lapja. 2 (1925/9) 145. ↑
  35. Ez azért történhetett meg, mert a gyermeket a születést követő napon, vagy néhány napon belül vitték megkeresztelni. Ennek időtartamát az egyház szabályozta. Maximum 7–8 nap telhetett el a születés és a keresztség között. A polgári anyakönyvezés bevezetése (1895) után ajánlott volt a polgári anyakönyvezőnél való bejelentés előtt megkereszteltetni a gyermeket. Bár a református teológia nem vallja, hogy a keresztség az üdvösség feltétele lenne, de bíztatták a szülőket, hogy minél hamarabb legyen a csecsemő megkeresztelve, mert ezzel válnak az anyaszentegyház tagjaivá, a szertartás Isten pecsétje lesz számukra is. A halogatókat szankciókkal sújtotta az egyház. A Geleji–kánonok. Buzogány Dezső (ford), Budapest, Kálvin Kiadó, 2020, 43. Ennek a sietségnek köszönhetően nem volt idő minden esetben egyeztetni a szülőkkel, ráadásul a gyermeket sok esetben a bába jelentette be a lelkésznél, papnál. Tudomásuk van olyan esetről, amikor a lelkész kifakadt, mert a nap bármely szakában rendelkezésre kellett álljon, ha keresztelők jöttek. Bényei Gábor: Egyházi élet, Dunántúli Protestáns Lap 2. évf., 1891, 248. ↑
  36. Csizmadia: Kik lehetnek keresztszülők?, 79. ↑
  37. Fekete Ágnes: Liturgia és idő–a magyar református istentiszteleti gyakorlat egy 1968-as és egy mai felmérés tükrében, Doktori értekezés (kézirat), Budapest, 2013. 124–127. ↑
  38. Uj istentiszteleti rendtartás, Keresztelés, Reformátusok Lapja 17. évf., 1931/14, 18. ↑
  39. Fördős Lajos: Ágenda. Egyházi szertartási beszédek és imák, Kecskemét, 247–248. ↑
  40. Petz Gyula: Válasz, Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok 12. évf., 1869/6, 174–175. ↑
  41. Egynéhány megjegyzés a keresztszülőkről, Havi közlöny az elméleti és a gyakorlati lelkipásztorkodás köréből. 14. évf., 1891/4, 292. ↑
  42. Ez azért fontos mozzanat, mert korábban előfordult, hogy a családból senki nem volt jelen, csak a bába vitte a gyermeket a keresztelőre. ↑
  43. Ravasz László: (összeállította): Istentiszteleti rendtartás a Magyar Református Egyház számára, Megállapította az Országos Zsinat 1929. évi 550. számú határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház, 1930, 16. ↑
  44. Makkai Sándor (szerk.): A mi istentiszteletünk. Az Erdélyi Református Egyház Ágendáskönyve, Cluj-Kolozsvár, 1929, 66. ↑
  45. Istentiszteleti rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára. Példatár, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17–én megnyílt 5. ülésszakának 17. számú határozatával. Kálvin János Kiadó, 2004, 42. ↑
  46. Makkai Sándor 1936-ban az anyaországba költözött. ↑
  47. Kovács József: A Magyarországi Református Egyház 1948/51-es liturgiai reformja, Sárospataki Füzetek, VII. évf., 2003/1, 57. ↑
  48. Kovács József: A Magyarországi Református Egyház, 59. ↑
  49. Kovács József: A Magyarországi Református Egyház, 68. ↑
  50. Uo. ↑
  51. Az 1985-ben kiadott Istentiszteleti Rendtartás első lapjain Az 1931. január 1-jével bevezetett rendtartás kialakulásának és felülvizsgálatának története címmel olvashatunk a ’85-ös rendtartás kialakulásához vezető útról, annak előzményeiről. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17-én megnyílt 5. ülésszakának 17. sz. határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1985, 7. ↑
  52. Kovács József: A Magyarországi református Egyház, 70–71. ↑
  53. A Zsinati Tanács 1951. február 6-án tartott ülésének jegyzőkönyve, Zsinati Levéltár 2. a. 351. ↑
  54. Fekete Sándor: Tartalmas és emelkedett hangú tanácskozáson két egyházi törvénycikket alkotott a Zsinat, Az Út, 4. évf., 1950/50. 1. ↑
  55. Az 1985-ben megjelent Istentiszteleti Rendtartás Az 1931. január 1-jével bevezetett rendtartás kialakulásának és felülvizsgálatának története című fejezet hallgat Ravasz eltávolításáról. ↑
  56. Ravasz László: Emlékezéseim, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1992, 359. Itt kell megemlítenünk, hogy 1960. február 9-é Szamosközi István akkori dunamelléki püspök találkozott Ravasz Lászlóval. A kettejük között lefolyt beszélgetésből a ránk vonatkozó rész szerint Ravasz kérte Szamosközit egy liturgikus könyv kiadására, aminek nagy szükségét látta. „Kérve a figyelmetekbe ajánlanám, hogy mielőbb adjatok ki egy liturgikus könyvet. […] Semmi igényem nincs, nevem akadály: ha erre sor kerülne nevem félre tételével nyomtassátok ki a liturgiai könyvet, mert erre nagy szükség van rá.” Csűrös András Jakab: Püspök a püspöknél. Egy eddig feltáratlan találkozás részletes elemzése, in Zsnegellér József, Trajtler Dóra Ágnes (szerk.): „A szentek megismerése ad értelmet” Conferentia Rerum Divinarum 1–2, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2012, 143–152. ↑
  57. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17-én megnyílt 5. ülésszakának 17. sz. határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1985, 7. ↑
  58. A liturgiai felmérés anyagával a szerző bővebben is foglalkozott. Ld. Pető-Veres Kata: A keresztséget érintő 20. századi változások az 1968-as országos református liturgiai felmérés válaszainak tükrében, KRE-DIt, 4. évf., 2021/2. ↑
  59. Az 1985-ben megjelent Istentiszteleti Rendtartás részletesen ír arról, hogy milyen állomsásai voltak az 1985-ös IR megalkotásának, de összefoglalója nem említi az 1968-as országos liturgiai felmérést mint a Rendtartás kialakításához vezető egyik lépcsőfokot. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, 7–11. Az 1977-ben kéziratként megjelent Tanulmányok az evangélium szerint reformált keresztyén gyülekezet istentiszteletéről című munka Az istentisztelet theológiája és gyakorlata a XX. században, Erőfeszítések az egységes liturgia kialakítására című fejezet szintén nem tesz a felmérésről említést. Bartha Tibor (szerk.): Tanulmányok az evangélium szerint reformált keresztyén gyülekezet istentiszteletéről, Kézirat, 1977. ↑
  60. Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára (későbbiekben: MREZSL), MREZSL, 4.i. fond, ad 152/1968, 27. ↑
  61. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 29. Nagykunsági Református Egyházmegye, ad 152/1968, 2070-307/1968. A „neveltetés” kifejezés utalás a keresztelői kérdésben szereplő „úgy nevelitek és neveltetitek” fordulatra. Ravasz: Istentiszteleti Rendtartás, 15. ↑
  62. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 65/1968, 24. ↑
  63. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 1. ↑
  64. MREZSL, 4.i. fond, 2580-378/1968, 17. ↑
  65. MREZSL, 4.i. fond, 2580-378/1968, 11. ↑
  66. MREZSL, 4.i. fond, 2/1968, 8. ↑
  67. MREZSL, 4.i. fond, 11. ↑
  68. MREZSL, 4.i. fond, 31. ↑
  69. MREZSL, 4.i. fond, 33. ↑
  70. MREZSL, 4.i. fond 497/1968, 6. ↑
  71. Pap: Illés lelkével, 76. ↑

 

Beküldve:

Tóth-Gyóllai Dániel: A lelkészképzés reformja – Kérdőíves kutatás tizenegy nyugati protestáns egyház részvételével

Bevezetés

2022. novemberi ülésén a Magyarországi Református Egyház (MRE) Zsinata a 2023-as évet A lelkipásztori hivatás évének nyilvánította. Az év folyamán a lelkipásztori szolgálat megannyi különböző aspektusával foglalkozva a MRE egyik fő célkitűzése teret adni annak újragondolására, miképpen toborozzuk, képezzük, s kísérjük szolgálatukban lelkipásztorainkat. Az év programját jelentő, a hazai egyházszervezet különböző fórumain folyó munka már 2022 decemberében megkezdődött, 2023 februárjától pedig egy kérdőíves kutatás mentén a nemzetközi tapasztalatok feltérképezésével folytatódott.

A program koordinációjával megbízott Zsinati Tanácsos, Gér András László és szűk munkacsoportja a MRE Kárpát-medencei és Külügyi Osztálya támogatásával 20 protestáns (testvér)egyházat[1] hívott meg a lelkipásztorok szolgálatáról, toborzásáról, képzéséről, kíséréséről szóló párbeszédre. Rövid tanulmányunkban a kérdőív tartalma és felépítése mellett a kérdőívet kitöltő 11 egyház válaszait prezentáljuk, remélve, hogy testvéreink jó gyakorlataiból, küzdelmeiből és meglátásaiból a mi közös egyházi gondolkodásunk számára is nyerhetünk hasznos szempontokat.

A kérdőívről

A kérdőív első tervezeteinek kidolgozását – még magyar nyelven – Zsinati Tanácsos úr kezdeményezésére prof. dr. Hanula Gergellyel együttműködve végeztem. Az előkészített anyagot később prof. dr. Siba Balázzsal és Gér András Lászlóval folytatott egyeztetések során tárgyalva, annak egy részét kiemelve, egy olyan kérdőív összeállítása mellett döntöttünk, melynek elsőszámú célja a testvéregyházak lelkészképzésben és továbbképzésben folytatott, vagy már lezárt reformjával kapcsolatos tapasztalatok összegyűjtése, s csak másodlagos célkitűzése a képzési programokkal, a lelkipásztori életpályával kapcsolatos tényszerű adatok lekérdezése.

Ezek alapján az angol nyelven a LimeSurvey kérdőívkészítő platformon összeállított – körülbelül 25 perc alatt kitölthető – online kérdőív[2] három kérdéscsoportban, a következő témákban intézett kérdéseket a címzett egyházakhoz:

    1. kérdéscsoport: A teológiai képzés felépítése, a képzés folyamata kapcsán két kérdésre válaszolva adhatták meg a válaszadók, hogy a képzés mely szintjein kell végighaladnia annak a hallgatónak, aki egyháza által ordinált lelkipásztorként kíván szolgálni; valamint, hogy melyek azok az intézményi vagy egyházi dokumentumok, melyek a képzés e szintjeit leírják.
    2. kérdéscsoportban Újítások és reformok a lelkészképzésben, szempontok, tapasztalatok, akadályok és jó gyakorlatok ügyében kérdeztük a testvéregyházakat. Összesen hat (három nyitott és három zárt) kérdéssel jártuk körül a lelkészképzés reformjával kapcsolatos tapasztalatokat, két további kérdéssel pedig a lelkipásztorok utánpótlásának és szolgálatban való támogatásának módjait.
    3. kérdéscsoport: a lelkészi életpálya anyagi vonzatának vizsgálata volt az utolsó kérdéscsoport három kérdésének tárgya.

Válaszok, tapasztalatok, adatok

A lelkészképzés menetéről

Bár e tanulmányban nem célunk sem az összes címzett, sem a válaszadó egyházak képzési-, képesítési és továbbképzési programjának részletes bemutatása, a következőkben a kérdőív első kérdéscsoportjában megfogalmazott kérdésekre beérkezett válaszokat összefoglaló jelleggel ismertetjük. Elsőre szembetűnő – főként magyarországi református lelkészképzésünk felől vizsgálódva –, hogy a kitöltő egyházak közül egyedül a Valdens Egyház vár el egy teljes, az egyház által fenntartott intézményben végzett 5 éves teológiai képzést a képesítési eljárás megkezdése feltételeként, melyhez a fennmaradó tíz egyház mindegyikében elegendő 3 évnyi (jellemzően Master of Divinity) teológiai képzés elvégzése. Hasonlóképpen egyetlen válaszadó egyház (Lengyel Református Egyház) számol be a képzésre való felvétel feltételei között a jelentkező gyülekezeti kötődésének lelkipásztori ajánlással való ellenőrzéséről (attól függetlenül, hogy több válaszadó egyház akár többlépéses, szigorú felvételi eljárással készíti fel és szűri meg a jelentkezőket[3]). A lelkésznövendékek két kivételtől eltekintve mindegyik egyházban csak mesterképzésben sajátíthatják el a lelkipásztori szolgálathoz szükséges ismereteket és kompetenciákat. A jelentkezésnek nem kizárólagos feltétele teológiai alapképzésben való részvétel, ennek hiányában azonban a jelentkezők vagy egy „premaster” képzéssel, vagy további (intézményspecifikus) feltételek teljesítésével kezdhetik meg a mester szakot.

A gyakorlati évek nem mindenütt kötelezőek, s azok száma is széles spektrumon mozog[4], az ezt követő ordináció feltételei és az azt megelőző lelkészképesítési folyamatok között szintén jelentős eltérések mutatkoznak. A továbbképzési rendszerben való részvétel a finn és a svájci protestánsok esetében kötelező, mely előbbi esetében a 40 ECTS[5] kreditet felölelő „pásztori képesítés”[6], utóbbi esetében pedig 5 évi kötelező kurzushallgatás és a coaching-programban való részvétel által valósul meg.

A képzési programok sokszínűségét mutatja, hogy nem találunk köztük két – akár csak körvonalaiban – egyező felépítésű rendszert. A Valdens Egyházban az 5 éves képzés utolsó évét kötelező külföldi teológiai intézményben hallgatni; a Skót Egyház lelkészképzésébe bekapcsolódó hallgató számára 4 év 3 hónaptól (3 év BA után 15 hónapnyi „próbaidőszak”) egészen 6 év 9 hónapig (6 hónapos előzetes vizsgálati időszak, 3+2 év BA+MA képzés, 15 hónap „próbaidőszak”) terjedő képzési utak lehetősége kínálkozik; a Franciaországi Egyesült Protestáns Egyházban világi és lelkészi tagokból fele-fele arányban alkotott 12–14 fős egységes bizottság dönt a lelkészek képesítéséről; a spanyol evangélikusok már a lelkészi kandidátusi jogállás létrejöttét is a későbbi gyakorlati év helyeként választott gyülekezet és a területi presbitérium[7] meghíváshoz/ajánlásához kötik; a Hollandiai Protestáns Egyházban egyelőre csak a 6 éves (ebből kötelezően teológiai képzés a PTHU[8]-n végzendő 3 éves MA) graduális képzést teljesítő teológusok végezhetnek az egyház által ordinált módon lelkipásztori szolgálatot, ezévben következő zsinati ülésükön azonban a gyülekezeteket már jelenleg is magas számban segítő, mesterdiplomával nem rendelkező egyházi munkatársak, ún. „church worker”-ek (jogállás tekintetében) egyenlő értékű ordinálásáról terveznek dönteni; a United Church of Christ (UCC) tagegyházaiban a lelkipásztorok képesítése (s így képzése) tekintetében az egyedüli feltételrendszert a „Marks of Faithful and Effective Authorized Ministers”[9] című kétoldalas dokumentumban meghatározott kompetenciák, személyi integritásra és hitvallásra vonatkozó követelmények teljesítése adja.

A lelkészképzés reformja

A második kérdéscsoport első hat kérdésében a lelkészképzés reformja, közelebbről is az elmúlt 30 évben lefolyt ezirányú próbálkozások, keresztülvitt változtatások és tervezetek kapcsán felgyűlt tapasztalataikról nyilatkozhattak a válaszadó egyházak. A felekezeti kisebbségben élő és önálló lelkészképző intézmény nélküli lengyel reformátusokon kívül mindegyik egyház beszámolt már lezárult vagy még folyamatban levő reformokról[10], közülük öt egyház több – és 10 évnél frissebb – ilyen jellegű kezdeményezést tud magáénak. A változtatásra késztető erők, okok között[11] legtöbben (10-ből 9 válaszadó) a gyülekezetek és az egyház egésze igényeinek felismerését, figyelembevételét nevezték meg, de a válaszadók legalább fele számára fontos volt ezen túl

1) az egyház reformjának reménye a lelkészképzés megújítása által,

2) a belső vágy/igény a lelkészek következő nemzedékének jobb nevelésére,

3) a lelkészek utánpótlásának sürgető szüksége, valamint

4) az egyház társadalmi szerepvállalásának, hatásának növelése iránti igény is.

Ezzel szemben mindössze egy-két egyház nyilatkozott úgy, hogy a teológiai hallgatók számának növelése, mint anyagi szükséglet, vagy a hasonló felsőoktatási képzésekkel, szakmákkal való verseny döntő faktor lett volna a reformok kezdeményezésében.

A már megvalósult reformok esetében elmondható, hogy az egyházak több mint fele elsősorban nem a lelkészképzési programban, vagy a képzés tartalmában ért el változásokat, jellemzőbb volt, hogy a revíziós törekvések eredménye a felvételi feltételek módosításában (különösen is a másoddiplomások felé való nyitás terén), valamint a képzés és nevelés bizonyos aspektusainak előtérbe helyezésében, kiemelésében (a lelkésznövendékek spirituális fejlődésére, gyakorlati képzésére, a képzés tudományosságára, szociális kontextualizálására fordított nagyobb figyelem) öltött alakot. A reformtervezetek kidolgozását az egyházi testületek, fórumok teljes skálájának bevonásával tudta csak elképzelni kilencből[12] négy válaszadó egyház. Közülük – elsősorban a válaszadás részletessége okán – kiemelendő a hollandiai protestánsok megannyi „stakeholder” csoportot képviseltető ma is folyamatban levő reformja. Az egyháza képviseletében válaszoló Rommie Nauta az alábbi résztvevőket nevezi meg: 1) az egyetem (PTHU) és más felsőoktatási intézmények, 2) lelkészek és „church worker”-ek képviselői, 3) a holland egyház különböző tanácsadó csoportjai és hivatalos bizottságai által küldött képviselők, 4) a teológusok és ifjúsági csoportok képviselői, 5) független akadémikusok (egyházjog és egyházi misszió), 6) továbbá ún. „knowledge groups” és „knowledge agencies” (melyek feladata a tervezetek, keresztülvitt változások ellenőrzése és szervezése, transzparencia és irányítás biztosítása a komplex folyamat alatt). Nauta a reform kivitelezésével kapcsolatban kiemeli továbbá a következő szempontok fontosságát: 1) a Zsinattal és a nemzeti vezetőiroda ügyvivő szerveivel való állandó kommunikáció, a menetrendben való előrehaladásról való tájékoztatás (transzparencia), valamint az egyházvezetés felől érkező támogatás és tanácsadás, 2) a munkálatokat, tervezeteket elsősorban a fenti „stakeholder” csoportokból vegyesen alkotott testületek és munkacsoportok készítik el, 3) e csoportokat független, széleskörben elismert – korábbi egyházi vezetők, professzorok, s akár további nem lelkészi jellegű – személyek vezetik, 4) végül pedig az a munkamódszer, melynek alapelve, hogy a változtatási folyamat első lépcsőjeként igyekeztek bizonyos szintű egyetértésre jutni annak kapcsán, hogy a lelkészképzés reformja sürgető és kiemelt fontosságú az egyház jövője szempontjából, s csak a konszenzus kialakulása után léptek tovább a jelenkor diverz lelkész-képe, valamint a reformtervezetek tárgyalása felé.

A lelkészképzés reformját illető tapasztalatokat végül az azt akadályozó és annak sikerességét biztosító tényezők felsorakoztatásával összegezték a válaszadók[13]. Több egyház beszámolt az egyházszervezetük komplexitásából, a formális procedúrák szükségszerűségéből adódó nehézségekről (lassú döntéshozatali folyamat, a valódi változás elérésének korlátozottsága stb.), ugyanakkor többen pozitívumként és a megbízható előrehaladás kulcsaként említették az egyházszervezet különböző szintjeinek, érdekcsoportjainak figyelembevételét, valamint az egyházi vezetők bevonását. Akadályozó körülmény volt több egyház számára a változtatások kivitelezésében közvetlenül érintett lelkészek és gyülekezetek rugalmatlansága, különösen is a másoddiplomás, valamint nem graduális képzésből érkező kandidátusok elfogadása kapcsán. Valamilyen formában szinte minden válaszadó megemlítette, hogy kulcsfontosságú volt, hogy az egyház képes volt együttesen felismerni a reform szükségességét, a folyamatban résztvevők pedig a kis lépésekért is hálásak tudtak lenni, azokat is képesek voltak „megünnepelni”.

A lelkészek utánpótlása, lelki és anyagi támogatása

A lelkésztoborzás „hagyományos” módjain túl (gyülekezeti[14], középiskolai, ifjúsági kampányok, felvételi hirdetése honlapon és újságban) a válaszadó egyházakban több, friss, új elgondolás szerint szervezett program is indult az elmúlt években. A Finnországi Evangélikus Egyház a lelkészi szolgálatot bemutató videósorozattal (13 db 3 perces klip[15]), a Skót Egyház a kandidátusok ösztöndíjának egységes szintre emelésével és annak szemináriumoktól való függetlenítésével[16], a spanyol protestánsok a helyi gyülekezetek számára biztosított anyagi támogatással, mellyel a szolgálattevő gyülekezeti tagok teológiai képeztetését szorgalmazzák, a berni reformátusok pedig egy stratégiai bizottság vezetése alatt, egyházi vezetők és teológiai tanárok együttműködésével az egész svájci reformátusságot célzó programsorozat szervezésével igyekeztek minél többeket a szolgálatra való elhívásukban megerősíteni, bátorítani.

A lelkészek karrierének, spirituális fejlődésének, mentális- és szociális jólétének támogatásáról szervezett módon gondoskodik tíz válaszadó egyházból nyolc, további kettő pedig biztosít különböző lehetőségeket, s a rendszeresített támogatás felé igyekszik elmozdulni. Az intézményesen bevezetett programok, felületek között szerepel a coaching, szupervízió, lelki kurzusok, mentor-rendszer kezdő lelkészek számára, regionális lelkész-közösségi programok, lelkészek kinevezése a regionális lelkész-közösségek pásztorolására. Különlegessége okán kiemelendő a Skót Egyház által indított „Ascend” program, melynek keretében minden lelkész saját éves keretösszegével gazdálkodva az alábbi támogatási lehetőségeket veheti igénybe: 1) tanulmányi szabadság, 2) coaching, 3) szupervízió, 4) lelki vezetés.

A lelkészek anyagi támogatásával kapcsolatos kérdésekre válaszoló 11 egyház közül 10-ben van kötelezően megállapított lelkészi minimálbér. A gyülekezeti lelkészek bérét négy egyházban maguk a gyülekezetek, másik négy egyházban központilag biztosítják, két egyházban e kettő között oszlik meg a lelkészi bérezés, s egyedül a Berni Református Egyház lelkészeinek fizetése származik állami forrásból. Nyugdíjazás tekintetében a legjellemzőbb a vegyes nyugdíjazási rendszer, négy-négy egyházban van vagy állami, vagy egyházi, s egy-egy egyházban kötelező, valamint fakultatív rendszerű lelkészi nyugdíjazás.

Kitekintés

Református egyházunk A lelkipásztori hivatás évében a lelkészek utánpótlásának, képzésének, képesítésének, továbbképzésének, lelki és anyagi támogatásának ügyét igyekszik előbbre vinni. E törekvéseinkkel korántsem vagyunk egyedül a protestáns egyházak között, s az eddig körvonalazódó megközelítéseink, tapasztalataink is sok hasonlóságot mutatnak a fent ismertetettekkel. Különböző társadalmi-, politikai-, és egyházszervezeti kontextussal, de nagy mértékben egyező indíttatással, teológiai alapokkal nézünk szembe a lelkészképzés reformjának minden időkben égető szükségével, s így lehetséges, s talán szükséges is, akár ilyen közvetett, akár közvetlen, személyes párbeszéd formájában tanulnunk egymástól. Ennek előmozdítását szorgalmazzuk e tanulmány megjelentetésével is.

Bibliográfia

A kérdőív összeállításában használt társadalomkutatási tanulmányok, monográfiák:

Babbie, Earl: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata, ford. Kende Gábor, Szaitz Mariann, Budapest, Balassi Kiadó, 2000.

Héra Gábor – Ligeti György: Módszertan, A társadalmi jelenségek kutatása, Budapest, Osiris Kiadó, 2014.

Letenyei László – Nagy Gábor Dániel: Rugalmas kérdőív, A standard kérdőív kritikái és javaslat a kérdőíves adatgyűjtés terepközeli alkalmazására, Szociológiai Szemle, XVII. évf., 2007/1–2, 29–46.

A kérdőív anyagának összeállításában használt és a tanulmányban hivatkozott források

https://www.youtube.com/playlist?list=PLuhTjCQOhK_8X76xLF8EtDAcoJlcTMi2E

https://www.pthu.nl/

https://iee-protestante.org/presbiterios/

https://evl.fi/plus/koulutus-ja-tyoelama/henkilostokoulutus/pastoraalitutkinto

https://education.ec.europa.eu/education-levels/higher-education/inclusive-and-connected-higher-education/european-credit-transfer-and-accumulation-system

https://churchofscotland.org.uk/serve/vocations/first-steps

Manual on Ministry. A Guide to Authorizing Ministry in the United Church of Christ, Ministerial Excellence, Support and Authorization, Local Church Ministries, A Covenanted Ministry of the United Church of Christ, 2018, https://www.ucc.org/wp-content/uploads/2022/10/ManualonMinistry-2018.pdf

Korányi András – Pángyánszky Ágnes: Az evangélikus lelkészi szolgálat és a lelkészképzés útkeresése. Adottságok, lehetőségek, kihívások. Lelkipásztor, XCVI. évf., 2021/1, 2–7.

Perry, Shaw: Transforming Theological Education. A Practical Handbook for Integrated Learning, Carlisle, Langham Global Library, 2014.

Tóth-Gyóllai Dániel: „Anyaszentegyházunk életszükséglete”. Az egységes lelkészképzés reformjai a magyarországi református egyházban 1883–1940 között, Budapest, KRE-HTE, https://htk.kre.hu/images/doc/kiadvanyok/monografia/Anyaszentegyhazunk_eletszukseglete_2023_2.pdf.

Tóth-Gyóllai Dániel: Kérdőív lelkipásztori kompetenciákról, szolgálati területekről, KRE-DIt, V. évf., 2022/2, http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/toth-gyollai-daniel-kerdoiv-lelkipasztori-kompetenciakrol-szolgalati-teruletekrol/

1. sz. melléklet

A kérdőív

The structure of theological education and the training of pastors

    1. Is there a uniform way of training pastors in your Church? If so, please describe the whole process of your Church’s pastoral training! What are the obligatory steps for becoming a pastor? (Theological education BA or MA, seminar, practice years, qualification, ordination, etc.)
    2. If relevant, please share us links or documents that can help us better understand the structure of your courses! (We are interested in eligibility requirements for application, structure and content of education, minimum years of studies, different training programs, etc.)

Innovation and reform in theological education, pastoral training, continuing education, career path, and supervision for pastors

  1. Please select the option that best describes the past 30 years of the system of preparing pastors in your Church! (egyválaszos)
    1. We reformed our system several times and have developed much in all aspects of our education, training, and supporting our pastors.
    2. We have accomplished at least one broad reform in our system (our latest being within the past 10 years) and have developed our way of educating, training, and supporting pastors.
    3. We have accomplished at least one broad reform in our system (the most recent being more than 10 years ago) and have continued to develop our way of educating, training, and supporting pastors.
    4. We accomplished broad reform in our system at least once and developed our way of educating, training, and supporting pastors.
    5. We carried out reforms in certain aspects of our system and developed our way of educating, training, and supporting pastors.
    6. We are continuously developing our system but cannot achieve reforms extending to more of the areas.
    7. We are struggling to develop our system, but we progressed in certain areas.
    8. We are in need of finding ways to reform our training system.
    9. Our current system has served us well and we do not see a need for any major changes at this time.
    10. None of the above. (Please elaborate)
  2. What were the most important factors you considered when beginning and preparing the reform of training pastors in your Church? (többválaszos)
    1. the needs of the congregations and the whole Church
    2. the feedback of congregations regarding the service of our pastors
    3. the financial need of increasing the number of our students
    4. the shortage in the supply of pastors
    5. the demand to meet the emerging trends in higher education pedagogy
    6. the competition with similar and related higher education courses
    7. the competition with similar and related professions
    8. the need for increasing the social impact of the Church
    9. the hope of reforming the Church by the renewal of pastoral ministry
    10. our own demand of revising and reforming how we prepare our new generations of pastors
    11. other:
  3. Which levels of Church government and what forums of the theological education system participated in carrying out the reforms and developments?
  4. In which areas did you achieve development? (többválaszos)
    1. revising the framework of the whole training program (e.g., developing different training models, courses with shortened training time, postgraduate training, etc.)
    2. elaboration of a new recruitment campaign
    3. revising the quality, content, and framework of the theological education
    4. changing the requirements and process of admission, qualification and ordination
    5. increasing the emphasis on certain areas of education and training (e.g., spiritual development of future pastors, practical education, education for independent theological work, etc.)
    6. other:
  5. In which areas did you encounter obstacles that held back the development of the renewal?
  6. What were the most important factors and keys to achieving your goals?
  7. What are the activities of the Church in the matter of resupplying pastors? What platforms do you consider successful in recruiting?
  8. In what ways do you support your pastors’ career, spiritual development, mental health, etc.?

Further questions about the financial aspect of the pastoral ministry and how they are supported in the Church

  1. What are the sources of the salary of the parish pastors? (többválaszos)
    1. congregation
    2. national Church
    3. state
    4. other:
  2. Is there a minimal monthly wage for the pastors (who minister only in congregation)? (egyválaszos)
    1. Yes, and we can share the exact amount.
    2. Yes, but we cannot share the exact amount.
    3. No, there is not.
  3. How does your Church implement the retirement of pastors? (többválaszos)
    1. state retirement
    2. Church retirement
    3. mixed retirement
    4. compulsory retirement
    5. optional retirement
    6. other:

2. sz. melléklet

Hivatkozások

  1. Lásd: 2. sz. melléklet. ↑
  2. A teljes kérdőívet lásd az 1. sz. mellékletben, vagy a LimeSurvey online platformján az alábbi linken: https://mrekerdoiv.limesurvey.net/484144?lang=en (Letöltés: 2023. június 1.) ↑
  3. Lásd például a Skót Egyház felvételi rendszerét: https://churchofscotland.org.uk/serve/vocations/first-steps (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  4. A Svájci Református Egyházban az 1 éves gyakorlati képzés alatt 60 kurzusnapot kell látogatniuk a hallgatóknak, míg a görög evangélikus teológusoknak 3 évnyi gyakorlatot kell teljesíteniük. ↑
  5. Európai kreditátviteli- és gyűjtési rendszer (EFT tagországok képzéseinek átláthatósági és összehasonlíthatósági mérőeszköze). https://education.ec.europa.eu/education-levels/higher-education/inclusive-and-connected-higher-education/european-credit-transfer-and-accumulation-system (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  6. „Pastoraalitutkinto” / „Pastoral degree”. Lásd: https://evl.fi/plus/koulutus-ja-tyoelama/henkilostokoulutus/pastoraalitutkinto (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  7. „Presbiterios” lásd: https://iee-protestante.org/presbiterios/ (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  8. Lásd: https://www.pthu.nl/ (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  9. Lásd: https://www.ucc.org/wp-content/uploads/2021/11/Marks-of-Faithful-and-Effective-Ministers.pdf (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  10. Az első, zárt kérdésre adott válasz, az azt kiegészítő megjegyzések és az egész kérdéscsoportban adott válaszok alapján. ↑
  11. A második, zárt kérdésre adott válaszok alapján. ↑
  12. A görög és a spanyol evangélikus egyházak képviselői e kérdéscsoport kifejtős kérdéseire nem adtak választ. ↑
  13. Eredmények összegzése két nyitott kérdésre adott válaszok alapján. ↑
  14. „The Local Church remains the best place to recruit clergy” – nyilatkozik a kérdést illetően a UCC-t képviselő Peter Makari. ↑
  15. https://www.youtube.com/playlist?list=PLuhTjCQOhK_8X76xLF8EtDAcoJlcTMi2E (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  16. A hallgatók ösztöndíja 2019-ig évi £4500-£11,000 között mozgott, a pontos összeg a kibocsátó intézménytől függött, 2019 után egységes £17,000 az ösztöndíj mértéke. ↑

 

Beküldve:

Gurányi Krisztián: A predestináció logikai sorrendjének bemutatása

Bevezető

Noha a predestinációnak egyáltalán már a mibenléte is nagy kérdés, jelen esetben most mégsem erre, hanem arra keressük a választ, hogy melyik történt előbb: a kiválasztás vagy a bűneset megengedése? A kálvinista értelemben vett predestinációt[1] alapvetésnek fogadjuk el[2], t.i. azt a nézetet, mely szerint Isten eleve elrendelt egy bizonyos számú embercsoportot, akik üdvözülnek, míg másokat meghagy a kárhozatban. Ez azért szükséges, mert az egész kérdés csak akkor áll fenn, ha elfogadjuk Isten eleve elrendelését. Amennyiben tagadnánk az eleve elrendelést, úgy fel sem merülhetne a probléma, hogy vajon Isten a bűneset megengedése előtt választott-e ki egyeseket, vagy azután.

Tanulmányom célja, hogy áttekintést adjak a szupra- és infralapszarianista nézetekről, bemutatva azok sajátosságait a hitvallások és a neves teológusok írásai alapján. Mivel magyarul a témában relatíve kevés írás jelent meg[3], így munkámban nem törekszem arra, hogy az egyes nézeteket és azok érveit alaposan bemutassam, sokkal inkább az általánosságok szintjén való elemzésre törekszem.

Fogalommagyarázat

Elsősorban fontos, hogy megértsük, mi is maga a predestináció, hiszen a tárgyalt kérdéskör is csak a predestináció fényében érthető meg. Predestinációnak nevezzük azt a tanítást, mely szerint Isten, még azelőtt, hogy az egyén számára egyáltalán hirdetnék az evangéliumot és újjászületne, kiválasztotta azokat, akiket megigazít és fiaivá fogad.[4] Isten döntése, hogy ki fog üdvözülni.[5] Az egyén üdvössége tehát egyesegyedül Isten munkája, nincs hatással rá sem az ember döntése, sem „előre látott” cselekedetei. A predestináció kálvinista értelmezését tagadó egyik legjelentősebb protestáns nézetet arminianizmusnak nevezzük, amely az emberi felelősséget hangsúlyozva azt tanítja, hogy Isten azokat választotta ki, akikről tudta, hogy életük során meg fognak térni.[6] Azaz, Isten azokat választotta ki, akik a Szentlélek munkája által elfogadják Krisztust, és kegyelméből megmaradnak a hitben. Ez viszont mindenki számára felkínált kegyelem, nem csupán egyesek számára. Érdekesség kedvéért megemlítendő még a molinista nézet is, amely azt vallja, hogy Isten minden lehetséges végkimenetelt előre tudva látta, hogy az emberek hogyan fognak dönteni, majd egy olyan világot teremtett, ahol ezek a döntések realizálódhatnak is.[7] Mivel munkám elsősorban a szupra- és infralapszarianista nézetek általános bemutatására törekszik, ezért a következőkben sem az arminianista, sem a molinista nézet nem lesz tárgyalva.

Ennek fényében felmerül a kérdés, hogy mikor „történt” a kiválasztás? Vagy a bűneset megengedése előtt választotta ki Isten az embereket az üdvösségre, vagy először a bűneset megengedése történt meg és csak utána választotta ki Isten azokat, akik üdvözülni fognak. Azt a nézetet, amelyik azt vallja, hogy először történt a kiválasztás, csak utána a bűneset megengedése, szupralapszarianizmusnak nevezzük. Ezzel ellentétben, az infralapszarianizmus azt tanítja, hogy először történt a bűneset megengedése, ezután történt csak az üdvözülendők kiválasztása.

    1. „Szupralapszarianizmus logikai sorrendje:
      1. Isten elrendelte a választottak eleve elrendelését az életre, Krisztussal, mint az ő fejükkel, és a kárhozottak eleve elrendelését az igazságos kárhozatra, mindezt Isten dicsőségére.
      2. Isten elrendelte a világ megteremtését a predestináció végrehajtásának érdekében
      3. Isten elrendelte a bűneset megengedését, mint a predestináció végrehajtásának eszközét
      4. Isten elrendelte, hogy elküldi Krisztust és a Lelket, hogy megmentse azokat, akiket Isten szabadon kiválasztott
    2. Infralapszarianizmus logikai sorrendje:
      1. Isten elrendelte a világ megteremtését, hogy ezáltal megdicsőítse önmagát
      2. Isten elrendelte az ember bűnbeesésének megengedését
      3. Isten elrendelte néhány elbukott egyén kiválasztását kegyelem által Krisztusban az üdvösségre, és mások elvettetését az ő igazságos kárhozatukra
      4. Isten elrendelte, hogy elküldi Krisztust és a Lelket, hogy megmentse azokat, akiket Isten szabadon kiválasztott.”[8]

A szupralapszarianizmus tehát vallja, hogy Isten a kiválasztottak és elveszettek sorsáról döntött először, csak utána döntötte el a bűneset megengedését, míg az infralapszarianizmus nézőpontja szerint Isten csak az emberiség bűnesetének megengedése után választotta ki azokat, akiket meg akar menteni. Fontos tisztázni, hogy egyik sorrend sem tényleges időbeliséget feltételez, hanem mindkettő logikai sorrendet állít fel.[9] Azaz, a kérdés nem arról szól, hogy Isten a teremtés után „időben” hogyan döntött, hanem még a teremtés előtt, „tervezés” szintjén mi volt Isten szándéka.

Amiben mindkét nézet egyetért[10]:

    1. „Isten nem szerzője a bűnnek (A szupra ugyanúgy egyetért ebben, ahogyan az infra)
    2. A Szentírás, nem pedig a filozófia az egyedüli forrásunk az isteni kiválasztásról való tudásunknak (A szupra ugyanúgy egyetért ebben, ahogyan az infra)
    3. Az ember bukása és büntetése nem pusztán Isten előre tudásának tárgya, hanem az ő elhatározásának és eleve elrendelésének tárgya (az infra ugyanúgy egyetért ebben, ahogyan a szupra)
    4. Hogy a hit nem a kiválasztás oka, és a bűn nem a kárhozat oka. (az infra ugyanúgy egyetért ebben, ahogyan a szupra).”

Az eltérés tehát pusztán a logikai sorrendben van: vagy a bűneset megengedése volt előbb, utána pedig a predestináció (infralapszarianizmus), vagy a predestináció volt előbb, és utána a bűneset megengedése (szupralapszarianizmus).

Áttekintés

A téma megértéséhez nem szükséges a predestináció tanításának mélyebb, dogmatörténeti áttekintése, már csak azért sem, mert a tárgyalt témakör elsősorban a reformáció és az utána következő időszakhoz kapcsolódik, emiatt a korábbi teológusokat nem nevezhetjük szigorú értelembe véve szupra- vagy infralapszariánusoknak (jóllehet munkásságuk alapján utólagosan be lehetne őket sorolni az előbbi vagy utóbbi kategóriába). Az infralapszarianizmus elsősorban a hitvallási iratokhoz kötődik, míg feltételezhetően Béza volt az, aki először megfogalmazta a szupralapszarianista tanítást.[11]

Augustinust viszont mégis fontosnak tartottam kiemelni, hiszen az ő munkásságára építenek a református hitvallások is, következtetésképpen az ő nézeteiben gyökeredzik elsődlegesen az infralapszariánus nézet, míg a szupralapszariánus sokkal inkább Kálvint tekinti mérvadónak, bár megemlítendő, hogy Kálvint magát nem lehet egyértelműen egyik oldalra sem besorolni. Tekintsük át röviden – amennyire a téma megértéséhez szükséges, – mi Augustinus és Kálvin elképzelése a predestinációról.

Augustinus szerint az egész emberiség az eredendő bűn állapotában van, emiatt az emberiség massa peccati. Az eredendő bűn folytán mindenkinek el kéne kárhoznia, azonban Isten egyeseket mégis kiválaszt arra, hogy megmeneküljenek.[12] Az elbukott emberben nincs erő ahhoz, hogy a jót cselekedje, csakis bűnt képes cselekedni, hacsak Isten kegyelméből meg nem szabadítja ebből az állapotból.[13] Augustinus azonban még nem válaszol arra a kérdésre, hogy a teremtés előtt volt-e bármiféle logikai sorrend, hiszen az ordo decreti az ő korában nem is volt kérdés. Vallomásaiban elmélkedik arról, hogy vajon a teremtés megtörténte előtt „csinált-e” bármit is Isten, azonban arra jut, hogy a kérdésre nem lehet válaszolni,[14] valamint Isten időkön felül áll, emiatt „örök időkről” sem lehet beszélni.[15]

Kálvin ezzel szemben tanítja, hogy Isten egyeseket üdvösségre, másokat pedig örök kárhozatra rendelt.[16] Az Institutio III.23.1.-ben Kálvin azok ellen érvel, akik vallják a predestinációt anélkül, hogy az elvettetést is vallanák. Azt írja, hogy Isten minden ember sorsáról egyénileg döntött, és akiket mellőz, azokat egyenesen el is veti. A III.23.6.-ban újfent megerősíti, hogy vannak olyanok, akik már születésük előtt a biztos halálra vannak szánva, hogy ezáltal is Isten neve megdicsőíttessék.

Láthatjuk tehát, hogy az infralapszariánus nézet sokkal inkább Augustinus nézeteiből fakad, amint azt a reformáció korabeli hitvallások is átvették, míg a szupralapszariánus sokkal inkább Kálvin nézetéből Béza írásai alapján. Ha ugyanis azt valljuk, hogy van egy elkárhozott tömeg, amelyből Isten némelyeket kiemel, akkor úgy logikus, hogy először a bűneset megengedése történt meg, csak utána a kiválasztás, ahogy az infralapszariánus nézet vallja. Ha azonban Isten egyeseket eleve elrendelt az üdvösségre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt, akkor a logika azt diktálja, hogy a kiválasztás történjen először, csak utána a bűneset megengedése. Az a tény is erősíti ezt a nézetet, hogy a szupralapszarianisták vallják, hogy Isten egyeseket egyenesen a kárhozatra teremtett, míg az infralapszarianisták amellett érvelnek, hogy Isten pusztán meghagyta ezeket az embereket a kárhozottak tömegében.[17]

Hitvallások

Az infralapszarianizmus mellett szól maga a tény, hogy a református hitvallások is ezt a nézetet vallják.[18] A történelem során a kálvinista teológusok többsége is inkább az infralapszarianista nézetet vallotta, míg a szupralapszarianista egy sokkal kisebb, pár teológus által vallott nézet volt csak, nem pedig általános.

A predestináció tanítása mellett állást foglaló (szemben a remonstránsokkal) dordrechti kánonok több helyen is erőteljesen az infralapszariánus nézetet erősíti meg. Rögtön az első rész I. cikkelye tanítja, hogy az egész emberiség Ádám bűne miatt kárhozat alá került:

„Miután minden ember vétkezett Ádámban, s az átok és az örök halál ítélete alá került, Isten senkivel sem lenne igazságtalan, ha meg akarná hagyni az egész emberi fajt a bűnben és az átok alatt, és el akarná ítélni őket a bűneik alapján.”

A VII. cikkely, ami a kiválasztás lényegét taglalja, a következőt írja:

„A világ megalapítása előtt puszta kegyelemből, az Ő szabad jótetszésének megfelelően kiválasztott Krisztusban az üdvösségre bizonyos határozott számú embert az emberi fajból, akik a saját hibájukból estek ki az eredendő ártatlanságukból a bűnbe és a romlásba.”

A X. cikkely, ami a predestináció alapjául Isten jótetszését határozza meg, így fogalmaz:

„…bizonyos konkrét személyek örökbe fogadását jelenti a bűnösök közös tömegéből a saját tulajdonaként.”

Az elvetettekről szóló XV. cikkely a következőt írja:

„[Isten]…meghagyja őket abban a közös nyomorúságban, amelyben a saját hibájukból önmagukat taszították bele.”

Mindez erőteljesen azt a nézetet fogadja el, amit Augustinus határozott meg, nevezetesen, hogy az önhibájából kárhozat alá rekedt emberiségből néhányakat Isten kiválaszt arra, hogy mégis üdvözüljenek, hiszen e nélkül az egész emberiség elkárhozna. Az infralapszarianista nézet leginkább a VII. cikkelyben olvasható a legtisztábban, ahol a kánonok azt a logikai sorrendet állítják fel, hogy Isten Krisztusban kiválasztott némelyeket a bűnből és romlottságból.

Megemlítendő még a Belga Hitvallás XVI. cikkelye, ami szintén ugyanezt tanítja:

„Hisszük, hogy miután Ádám összes leszármazottja így belezuhant a végromlásba és pusztulásba az első ember bűnének következtében, Isten kimutatta, milyen Ő valójában: könyörületes és igazságos. Könyörületes, mert kivonja és megmenti ebből a pusztulásból mindazokat, akiket örök és változhatatlan tanácsvégzésében kiválasztott és elkülönített Jézus Krisztusban, a mi Urunkban az Ő tiszta jósága által, tekintet nélkül a cselekedeteikre. S igazságos, mert másokat meghagy a pusztulásukban és bukásukban, amibe önmagukat taszították.”

Hasonló mondható el a II. Helvét Hitvallásról is, amely a X. cikkelyében pusztán a szentek kiválasztásáról beszél, az elvetettekről nem, tehát feltételezhetjük, hogy ebben szintén az ágostoni nézet kerül kifejtésre.

Bár a hitvallások az infralapszarianista nézet mellett foglalnak állást, a reformátorok nem ítélték el a szupralapszarianista nézetet, és nem gondolták, hogy az ellentétes volna a reformátori hittel.[19] Turretin azt írja, hogy mindkét nézet egyenlő mértékben ellenzi a pelagianizmus és szemi-pelagianizmus halálos tévedéseit.[20] Nagyobb volumenű vitákról így nem is tudunk a történelemben, amik kifejezetten a két nézet között zajlottak volna. Általánosságban elmondható, hogy mindkét nézet képviselői elismerik a másikat legitimnek.

E nézetek lényege

A két nézet lényegét leginkább Richard Sibbes határozza meg a következőképpen:

„Néhányan azt állítják, hogy az ember eleve elrendelésekor bűnös és nyomorúságos állapotban van Isten előtt, míg mások szerint Isten az első elrendelésben az embert az említett tényezőktől függetlenül, mint egy változékony teremtményt tekinti, aki képes boldogságra vagy nyomorúságra, és alkalmas arra, hogy Isten, aki saját maga ura, bármilyen természetfeletti cél érdekében rendelkezzen vele.”[21]

A két nézet között jelentős különbségek tehát nincsenek, ahogyan azt láthattuk az legelején Bavinck összefoglalójából, valamint abból a tényből, hogy mindkét nézet elismeri azt, hogy Isten minden egyes ember sorsát meghatározza isteni szuverenitása által, és hogy megbünteti a bűnt igazsága által.[22]

A szupralapszarianizmus lényegét legjobban Herman Hoeksema foglalja össze[23]:

    1. „Isten saját örök dicsőségét akarja kinyilatkoztatni szövetségének létrehozásában.
    2. E cél megvalósítása érdekében a Fiú Krisztussá, a láthatatlan Isten képmásává, minden teremtmény elsőszülöttjévé válik, hogy benne, mint a halottak közül elsőszülöttben lakjék Isten egész teljessége.
    3. Erre a Krisztusra és az ő egész teljességének kinyilatkoztatására van elrendelve az egyház és az összes választott. Isten rendelésében nem Krisztus van az egyháznak szánva, hanem az egyház Krisztusnak. Az egyház az ő teste, és azt a célt szolgálja, hogy kinyilatkoztassa a benne lévő teljességet, amelyet Krisztusban találunk.
    4. Azért van meghatározva, hogy megvalósuljon Krisztus egyháza és ezzel Krisztus dicsősége, hogy az elvetetteket a harag edényeként határozzák meg. Az elvettetés szolgálja a kiválasztás célját, mint a pelyva a búza érlelését. Ez összhangban van az Írás helyes gondolatával, amint az Ézsaiás 43,3-4-ben szó szerint kifejezésre jut: „Mert én, az Úr vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód! Kárpótlásul adom érted Egyiptomot, Etiópiát és Szebát adom helyetted. Mivel drágának tartalak és becsesnek, és mivel szeretlek, embereket adok helyetted, életedért cserébe nemzeteket.”
    5. Végül, Isten tanácsában minden más dolog a mennyben és a földön eszközként van rendelve mind a kiválasztás, mind az elvetés, és így Krisztus és az ő egyháza dicsőségének megvalósításához. Mivel Isten rendelése szerint minden dolog így van elgondolva, ezért minden dolognak együtt kell működnie azok javára, akik szeretik Istent, azok javára, akik az ő szándéka szerint hívattak el. Ennek fényében megérthetjük, amikor az Írás azt tanítja, hogy „minden a tietek; akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tietek. Ti viszont Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.” (1Kor 3,21-23)”

Ebből tehát az következik, hogy a szupralapszarianista nézetet vallók elsősorban Isten nagyobb dicsőségét akarják kihangsúlyozni azáltal, hogy a teljes teremtés Istenre nézve történt és minden az Ő dicsőségét szolgálja, beleértve az üdvösségre teremtett embereket és a kárhozatra teremtett embereket is. Az infralapszariánus logika sokkal inkább az, hogy egyfelől kegyetlenség volna feltételezni, hogy Isten egy semleges, potenciális embertömeget kétfelé oszt, másfelől viszont logikátlan lenne, hogy nemlétező tömegek tárgyai legyenek a kiválasztásnak.[24]

Összefoglalás

Összefoglalásként tehát elmondható, hogy míg a szupralapszarianizmus azt tartja logikusabbnak, hogy először „történt” a predestináció, csak utána a bűneset megengedése, addig az infralapszarianizmus épp a fordítottját. Fontos kihangsúlyozni, hogy mindkét nézet logikai sorrendekről beszél, azaz, az Isten elméjében lévő tervezési sorrendet próbálja meg meghatározni. Nem arról van szó tehát, hogy konkrétan a világ teremtése után mi történt, hanem arról, hogy a világ teremtése előtt Isten hogyan tervezhette meg az üdvösség rendjét.

A kérdéskör tehát mindenképpen érdekes és érdemes róla gondolkodni, azonban fontos hangsúlyozni, hogy mivel a Szentírás nem ad a kérdésben egyértelmű választ, így végeredményben eldönteni sem lehet, hogy a két nézet közül melyik „biblikusabb.” Mindkettő mellett születtek érvek, azonban komoly viták, szakadások nem történtek a téma kapcsán, már csak azért sem, mert mindkettő elfogadja egymást legitimnek. A téma sokkal inkább filozófiai és logikai jellegű, és ahogyan a témával foglalkozó teológusok is megállapították, pusztán logikára nem lehet alapozni a teológiánkat. Végeredményben tehát az, hogy az ember melyik nézet mellett teszi le a voksát, nem befolyásol különösebben sok mindent, már csak amiatt sem, mert a téma a teológián belül is eléggé periférikus. Nem túl sokan foglalkoztak vele, akik pedig igen, szintén nem túl részletesen.

Felhasznált irodalom

A Második Helvét Hitvallás, Budapest, Kálvin Kiadó, 2017.

Augustinus, Aurelius: Vallomások, ford. Városi István, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2022.

Bavinck, Herman: Reformed Dogmatics, Grand Rapids, Baker Publishing Group, 2011.

Beeke, Joel R. – Smalley, Paul M.: Reformed Systematic Theology, Vol. 1, Wheaton, Crossway, 2019.

Dodaro, Robert – Lawless, George: Augustine and his Critics, London, Routledge, 2000.

Grudem, Wayne: Systematic Theology, an introduction to Biblical Doctrine, London, Inter-Varsity Press, 2020.

Hoeksema, Herman: Reformed Dogmatics, Vol. 1., Jenison, Reformed Free Publishing Association, 1985.

Jenkins, Eric L.: Free to Say No?, Free will and Augustine’s Evolving Doctrines of Grace and Election, Cambridge, James Clarke & Co, 2013.

Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere, Budapest, Kálvin Kiadó, 2014.

Steinmetz, David C.: Reformers in the Wings: From Geiler von Kaysersberg to Theodore Beza, New York, Oxford, 2001.

Turretin, Francis: Institutes of Elenctic Theology, Vol. 1., ford. George Musgrave Giger, Phillipsburg, Presbyterian and Reformed Publishing Company, 1997.

Online források

Bavinck, Herman: Supralapsarianism and Infralapsarianism, http://www.the-highway.com/Bavinck_predestination2.html

Belga Hitvallás, https://www.refkossuthter.hu/sites/default/files/fajlok/belga_hitvallas.pdf

Dordrechti Kánonok, http://kalvinistaapologetika.hu/wp-content/uploads/2017/07/A-dordti-kánonok.pdf

Westminsteri hitvallás, https://www.reformatus.net/westminsteri-hitvallas

Hivatkozások

  1. Kálvin definíciója a predestinációt illetően a következő: „Eleve elrendelésnek nevezzük Isten döntését, amellyel önmagában elhatározta, mit akar, hogy történjen minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremtett mindenkit, egyeseket eleve örök életre, másokat pedig örök kárhozatra rendelt el. Mivel tehát mindenkit a két cél valamelyikére teremtett, azért mondjuk, hogy eleve elrendelt életre vagy halálra.” Lásd: Institutio III.21.5. ↑
  2. Noha a későbbiekben megkülönböztetek Augustinusra és Kálvinra alapozott predestinációt, mindkét nézet a „kálvinista predestinációtan” fogalomkörébe esik. ↑
  3. Kivételt képez pl.: László Emőke: Kiválasztás Krisztusban: az arminiánus vita teológiai háttere, KRE–L’Harmattan, Budapest, 2022. ↑
  4. Wayne Grudem: Systematic Theology, an introduction to Biblical Doctrine, London, Inter-Varsity Press, 2020, 817. ↑
  5. vö. II. Helvét Hitvallás X.1., Westminsteri Hitvallás III.3. ↑
  6. Joel R. Beeke – Paul M. Smalley: Reformed Systematic Theology, Vol. 1, Wheaton, Crossway, 2019, 1025. ↑
  7. Grudem: Systematic Theology, 456. ↑
  8. „1. a decree determining the purpose of all things, namely, the revelation of God’s virtues; specifically, the revelation of his mercy in the salvation of a definite number of possible men; and the revelation of his justice in the perdition of another definite number of possible men2. a decree to create the men thus elected and reprobated.3. a decree to permit them to fall.4. a decree to provide a Mediator for the elect and through him to justify them, and to condemn the reprobate”The logical order according to infra:
    1. a decree to create man in holiness and blessedness.
    2. a decree to permit man to fall.
    3. a decree to elect some out of this fallen multitude and to leave others in their misery.
    4. a decree to bring about the salvation of the elect through Christ.”Herman Bavinck: Supralapsarianism and Infralapsarianism, http://www.the-highway.com/Bavinck_predestination2.html (Letöltés: 2023. március 10.); Herman Hoeksema: Reformed Dogmatics, Vol. 1., Jenison, Reformed Free Publishing Association, 1985, 206; Beeke–Smalley: Reformed Systematic Theology, Vol. 1, 1026–1027. ↑
  9. Beeke–Smalley: Reformed Systematic Theology, 1028. ↑
  10. Both agree:(a) That God is not the Author of sin (supra as well as infra).(b) That Scripture (not philosophy) is the only source of our knowledge of God’s decree (supra as well as infra).(c) That man’s fall and punishment is not merely the object of God’s foreknowledge but of his decree and foreordination (infra as well as supra).
    (d) That faith is not the cause of the decree of election, neither sin the cause of the decree of reprobation (infra as well as supra).Bavinck: Supralapsarianism and Infralapsarianism. ↑
  11. Beeke–Smalley: Reformed Systematic Theology, 1025; David C. Steinmetz: Reformers in the Wings: From Geiler von Kaysersberg to Theodore Beza, New York, Oxford, 2001, 119. ↑
  12. James Wetzel: Snares of Truth: Augustine on free will and predestination, in Robert Dodaro–George Lawless (ed.): Augustine and his Critics, London, Routledge, 2000, 128. ↑
  13. Eric L. Jenkins: Free to Say No?, Free will and Augustine’s Evolving Doctrines of Grace and Election, Cambridge, James Clarke & Co, 2013, 69. ↑
  14. Aurelius Augustinus: Vallomások, ford. Városi István, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2022, 291–294. ↑
  15. Augustinus: Vallomások, 311. ↑
  16. Institutio, III.21.5. ↑
  17. Hoeksema: Reformed Dogmatics, 164. ↑
  18. vö. Hoeksema: Reformed Dogmatics, 163. ↑
  19. Hoeksema: Reformed dogmatics, 164.; Herman Bavinck: Reformed Dogmatics, Grand Rapids, Baker Publishing Group, 2011, 251. ↑
  20. Francis Turretin: Institutes of Elenctic Theology, Vol. 1., ford. George Musgrave Giger, Phillipsburg, Presbyterian and Reformed Publishing Company, 1997, 4.9.4. ↑
  21. Richard Sibbes: Introduction to Bayne[s], Ephesians, 3., in Beeke–Smalley (ed.): Reformed Systematic Theology, Vol. 1., 1028. ↑
  22. vö. Uo. ↑
  23. 1. God wants to reveal his own eternal glory in the establisment of his covenant.2. For the realization of this purpose, the Son becomes the Christ, the image of the invisible God, the firstborn of every creature, that in him as the first begotten of the dead all the fullness of God might dwell.3. For that Christ and the revelation of all his fullness, the church is decreed, and all the elect. In the decree of God, Christ is not designed for the church, but the church for Christ. The church is his body and serves the purpose of revealing the fullness there is in him.4. For the purpose of realizing this church of Christ and, therefore, the glory of Christ, the reprobate are determined as vessels of wrath. Reprobation serves the purpose of election as the chaff serves the ripening of the wheat. This is in harmony with the current thought of scripture. We find it expressed literally in Isaiah 43:3-4: „For I am the LORD thy God, the Holy one of Israel, thy Saviour: I gave Egypt for thy ransom, Ethiopia and Seba for thee. Since thou wast precious in my sight, thou hast been honourable, and I have loved thee: therefore will I give men for thee, and people for thy life.”5. Finally, in the counsel of God, all other things in heaven and on earth are designed as means to the realization of both election and reprobation and, therefore, of the glory of Christ and his church. Because in the decree of God all things are conceived in this manner, all things must work together for good to them that love God, to them that are the called according to his purpose. In this light we can also understand scripture when it teaches that „all things are yours; Whether Paul, or Apollos, or Cephas, or the world, or life, or death, or things present, or things to come, all are yours; and ye are Christ’s; and Christ is God’s” (1 Cor. 3:21-23). Hoeksema: Reformed dogmatics, 166. ↑
  24. vö. Turretin: Institutes of Elenctic Theology, 9.9. ↑
Beküldve:

Zoltán Bárány: Heroes Among Us (review)

Reviewed book: Czókos Gergely – Kiss Réka – Máthé Áron – Szalai Zoltán (eds.): Heroes Among Us – 50 True Stories of Brave Hungarians in the 20th Century, Budapest, Open Books Publishing, 2021. ISBN: 9789635720002 319 pp.

When I first held the book in my hands, I immediately thought that this work would surely be about the victims of communism, and this is why reason the colour red was chosen for the cover, and also the dominant colour of the interior of the book. However, the very first story, the tragedy of Gáspár Alapy (who died in the Dachau concentration camp), revealed a much more astonishing fact. The cover of the book and that found throughout the volume reflects the blood of the martyrs. The dictatorships that emerged in 20th century Hungarians amid domestic and foreign political turmoil shed much innocent blood. There are those who would have merited celebration for their anti-Nazi resistance, yet the Soviet-type communist regime tried to brutally break. Such is the story of Zoltán Benkő, who took part in the national anti-Nazi resistance. During World War II, he was involved in the bombing of the statue of Gyula Gömbös (a pro-German politician). For a short time, he hid the explosives under his mother’s sofa. Later, during his interrogation, an officer accused him of fascism, and when Benkő defended himself with the story above, the argument was that “anyone who had been able to blow things up in 1944 could blow things up after 1945.”

In addition, to the horrors of the Second World War, the Hungarian people also had to live through the sudden change from one dictatorship to another. It is generally accepted that 1945 was another watershed in Hungarian history. The communist regime used physical coercion or psychological terror to remove potential political opponents from the political arena. In addition, Soviet-style communism did not represent the very people it purported to be champions of but persecuted and exploited its own people. One of the greatest sins of the system was to pit father and son against each other within a family, doing so when it created a sense of shame and guilt for supposed sins against the regime and its ideology. For a long time, the violence and injustice suffered were not allowed to be spoken of, even within a family. However, the wounds of the past cannot be healed by the passage of time alone, they need to be talked about. Heroes Among Us wants to honour the memory of individuals who have been undeservedly forgotten. For example, Géza Soos had the astounding fearlessness to steal a plane with Nazi insignia to deliver the Auschwitz Protocols (or Vrba-Wetzler report) to the US Army in Italy and try to prevent the siege of Budapest. He was later forced to leave the country in 1946 due to communist persecution.

The work is difficult to read, but this is not the fault of the authors or the editors. Each life story is a world of its own, in which one can imagine oneself, trying to understand the motivations and thoughts of the protagonists of the story. The endings are often shocking, and it is difficult to digest the unanswerable questions. In my opinion, this book is not a “fast-read”. If someone is interested in the martyrs of 20th century Hungarian and wants to get to know the faces of the everyday heroes of anti-dictatorial resistance, I suggest reading one chapter per day for fifty days.

It is not easy to say what these fifty individuals have in common. They came from very different social situations, different professions, and careers, and were not all persecuted or humiliated to the same degree. What perhaps unites all of them, however, and why it is worth putting all fifty of them side by side, is that they were Hungarians, they loved their homeland and they desired to protect it from oppressive dictatorships.

While reading, one can also sense a kind of intention on the part of the authors: these heroes did not suffer alone, but each of them had a family, a community of friends, or a congregation standing beside them. For example, Reverend Lajos Gulyás (who was involved in a local National Council during the 1956 Revolution) was absolutely convinced of his innocence as he did not do anything unlawful, and he also saved a communist police officer from lynching. At the time of his arrest, he was celebrating his 39th birthday. He said goodbye to his three daughters, whom he never saw again as he was sentenced to death and executed by the communist state.

By its very nature, dictatorship does not tolerate any kind of counter-opinion. It does not think about morality or religion outside of its ideology. We can find two striking examples of this. First, György Krassó was like a “stuntman” or “an eternal revolutionary” as the chapter’s title refers to him. He produced thousands of pamphlets about the oppressive regime, and then he took part in the siege of the Hungarian Radio station in the Revolution of 1956 (for which he was sentenced to ten years in prison). In the 80’s he held illegal celebrations of the 1956 Uprising. Father Placid Oloffson repeatedly spoke out against communism and condemned all armed struggles. Nonetheless, the Soviet court accused him of: “inciting the audience in his speeches to commit massacres.” He was then innocently sent to a Gulag in the Soviet Union for almost ten years.

The book contains fifty names of people, examples of bravery, as the title declares. It reminds me of an ancient, iconic story from the pages of the Bible. Before the destruction of Sodom, God said: ”If I find fifty righteous people in the city of Sodom, I will spare the whole place for their sake” (Gen 18:26) One of the most important guarantees of Hungary’s rise, of the nation’s revival, was that there were at least fifty righteous and courageous people (and many more) who would not compromise with the oppressive regime and who took the risks that came with it. Some were even offered great opportunities, such as study trips and leadership positions. As an example, the communist regime wanted to win physicist Zoltán Bay over “using the proverbial carrot and stick”, but after he saw the sabotage operations against his colleagues, and alleged “reactionary forces”, he had to flee the country.

The book is so important to our nation that President János Áder presented it to Pope Francis during a visit to Hungary. The Hungarian fate has often been an oppressed fate, like that of early Christianity, or of today’s persecuted Christianity. And in connection with this, we can find pastors, priests, bishops, and clergymen from almost all denominations who were attacked and humiliated. These brave people were also like “those whom the world did not deserve.” (Hebrews 11:38) Furthermore, this volume also indicates that our present age must face the sins of the past and decry the curse of evil again and again. At the same time, there were predecessors of whom the Hungarian people can be proud, and who set an example for us in times of need. They were the heroes who are still among us today.

This book describes fifty people who “must be known”. At the same time, it is clear that many stories like theirs can be learned from recent research, so I hope future volumes will be born.