Adler Brigitta: Protokoll és jogok – problémafelvetés a szülészeti ellátást meghatározó szokásokról

Jelen cikkemben arra vállalkozom, hogy a Magyarországon kialakult és megszilárdult szülészeti ellátás néhány alapvető szokásán keresztül bepillantást engedjek a szülészeti rendszer működésébe, jellemző vonásaiba. Az ellátórendszer számos olyan gyakorlatot alkalmaz, amely nem az evidence-based medicine szemléletén alapul, hanem a kialakult kórházi szokásokon, házirendeken.

Fontos adalék a kérdéskör tárgyalásához az, hogy a perinatális jogsértések előfordulása nem egy hazai jellegzetesség, ugyanis világszintű problémát jelent a kórházakban tapasztalt durva bánásmód, elégtelen tájékoztatás vagy éppen az erőszak.[1] Ez a szülészeti bánásmód nem kizárólag a fejlődő, szegényebb országok sajátja, ugyanis éppúgy érinti Etiópiát,[2],[3] Indiát[4] vagy Nigériát,[5] mint a fejlett Olaszországot,[6] Csehországot,[7] vagy éppen az Amerikai Egyesült Államokat.[8] A szülés körüli jogsértő bánásmód tehát nem egy magyar sajátosság; inkább úgy határozhatnánk meg, hogy a világszintű problémakör tárgyalása során a magyarországi gyakorlat sem kivétel, nem maradhat ki a vizsgálat alól.

Hazánkban a szülés körüli jogsértések, a szülés körüli környezet vizsgálatával kapcsolatban még nem született elégséges és olyan terjedelmű kutatási anyag, amilyet a problémakör indokolna, azonban a társadalmi és tudományos diskurzus már felélénkült.[9] A meglévő tanulmányokból kiderül, hogy a magyar nők jellemzően ugyanolyan bánásmódot tapasztalnak, mint ami a régiónkra, Kelet-Közép-Európára jellemző.

Az írás nem állítja, hogy minden szülést ugyanúgy meghatároznak a megemlített jogsértések, pusztán a már elindult fejlődés ellenére még meglévő káros gyakorlatok bemutatására törekszik. Fontos látni azonban, hogy ezek a gyakorlatok nem néhány elszigetelt esetből származnak, hanem egy berendezkedés általános jellemzőit vázolják fel. Nem minden szülés hemzseg a jogsértésektől, a javuló tendenciák elismerése mellett azonban szükség van a jelenleg még számos helyen meghatározó szülészeti szokásjog feltérképezésére. Ennek a munkának az eredményével lehetne közelíteni az ellátást szabályozó házirendi utasításokat a szülő nő jogait princípiumként tisztelő szülészeti ellátás felé.

Ezek közt a szokások közt számos olyat találni, amelyek ellentmondanak a bizonyítékokon alapuló orvoslás elvárásainak. Ezek lehetnek olyan ártások, amelyeknek a jog vagy a társadalom kisebb jelentőséget biztosít, például szóban történő ártások, vagy akár nagyobb sérelmet okozó lelki, de több esetben akár fizikai bántalmazások is. A perinatális jogsértések sokféle arcot mutathatnak, azok általános közös jellemzője azonban az, hogy a szülő nő szülés körüli jogai az adott kórház házirendjének utasításai miatt sérülnek. Ezek a házirend által meghatározott szabályok lerontják a szülő nő emberi mivoltából, emberi minőségéből eredő emberi méltósághoz való alapvető jogát, emellett pedig a törvény által biztosított jogai is sérülnek.

Az írás célja tehát felvázolni a perinatális ellátást meghatározó alapvető jogok, valamint a törvény által biztosított jogok és a házirend szabályai közti küzdelmet a szülés körüli jogok meghatározásáért.

Ahhoz, hogy egy rövid betekintést kaphassunk a rendszer jellegzetességeibe, működésébe, néhány meghatározó és gyakran előforduló jogsértést érdemes szemügyre venni. Az írás ennek megfelelően külön említi többek közt a beleegyezés és önrendelkezés kérdését; egyes beavatkozásokat mint elrendelt rutint, például a szülés során megtiltott szabad mozgást, az indikáció nélkül végzett gátmetszést; vagy épp a paternalizmust.

A szülő nő ellátására többek közt az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény adja a jogi szabályozást.[10] Érdekes megjegyzés, hogy a szülő nő ezzel a törvény által is „beteg” státusba szorul, a várandósság pedig mint „betegség” van szabályozva. A jogszabály rendszere mellett az egészségügyi ellátórendszer tagjainak gondolatrendszere szerint is gyógyításra szoruló páciensként kellene a szülő nőre tekinteni.

A törvény meghatározza a betegek jogait, ennél fogva szülő nő jogait is. A törvény egyik kiemelt célja, hogy az ellátás során minden beteg megőrizhesse emberi méltóságát és önazonosságát, önrendelkezési s minden egyéb joga csorbítatlan maradjon.[11]

E törvény rendezi a tájékoztatáshoz való jogot is. A tájékoztatáshoz való jog kapcsán meg kell említeni az informed choice és az informed consent kérdését is.[12],[13] Az informed choice (tájékozott választás) azt jelenti, hogy a szülő nő helyzetére, állapotára, igényeire tekintettel az egészségügyi személyzet több személyre szabott ellátást, kezelést, beavatkozást, eljárást ajánl fel érthetően, a szülő nő lelki, mentális körülményeinek megfelelően. Ahhoz, hogy a választás valóban tájékozott legyen, feltételként szolgál az egészségügyi személyzet tagjai számára az érdek nélküli tájékoztatás az ajánlott lehetőségek, és a lehetőségek előnyeinek, hátrányainak, kockázatainak ismertetése kapcsán; a választást pedig a szülő nőnek kell meghoznia.[14]

Az informed consent (tájékozott beleegyezés) során a szülő nő megismeri a számára egyénre szabottan felajánlott eljárás, kezelés, beavatkozás előnyeit, hátrányait és kockázatait. A döntés során az egészségügyi személyzet nem befolyásolja, így a szülő nő a számára személyre szabottan nyújtott teljes körű tájékoztatás után megalapozottan tud dönteni a helyzetének és a felajánlott eljárások ismertetésének megfelelően.[15]

Kiemelt jelentőségű eleme a tájékoztatáshoz való jognak az a kritérium, hogy a szülő nőt tájékoztatni kell a felajánlott vizsgálatokkal, eljárásokkal, beavatkozásokkal kapcsolatban a döntési jogáról. A szülő nőnek tehát nem csupán elméletben kell megadni a lehetőséget, hogy az egészsége és a testi-lelki épsége tekintetében döntéseket hozzon, hanem az egészségügyi személyzet számára kötelezettségként megfogalmazódik, hogy a szülő nő figyelmét fel is kell hívni arra, hogy joga van a döntéshozáshoz.

Amellett, hogy az önrendelkezéshez való jog egy önmagáért tiszteletben tartandó jog, a törvény is meghatározza a szülő nő önrendelkezéshez való jogát a betegjogok közt. A meghatározott önrendelkezéshez való jog a szülészeti ellátással összefüggésben azt jelenti a szülő nő számára, hogy joga van az ellátásával kapcsolatos döntési folyamatokban részt venni. A jog nyelvén az autonómiát az önrendelkezési jog jelenti, az orvosi etika[16] négy fő alapelve[17] közül pedig az egyik éppen az autonómia. Ennek értelmében főszabály szerint a szülő nő önállóan dönti el, hogy milyen ellátást utasít vissza vagy vesz igénybe. A várandósság speciális körülményeiből eredően, valamint a perinatális kérdések tárgyalása során az önrendelkezéshez való jog a várandósság és szülés természeténél, sajátosságainál fogva egy rendkívül sokszor megkérdőjelezett jog, aminek épp, hogy nem az egészségügyi személyzet saját érdekeinek érvényesítése felé kellene közelítenie, hanem a szülő nő és gyermeke érdekeinek érvényesítése felé. Ennek az ellentétnek a megszüntetése jelenti talán az egyik legjelentősebb és legnagyobb kihívást jelentő problémát.

A lassú átalakulást mutató kórházi hierarchiarendszer még nem oldotta fel az orvos és a beteg, jelen körülmények közt az orvos és a szülő nő közti erőkülönbségeket.[18] Az ellátás során ez az alá-fölérendeltség pedig meghatározó a kórházi ellátást igénybe vevő szülő nő státusát illetően is.[19]

2020-ban készült felmérésemben, amelyben a 2010 után az állami ellátórendszerben szült nők tapasztalataira kérdeztem rá, érintettem a tájékoztatáshoz való jogot és az önrendelkezéshez való jogot is. 169 szülő nő töltötte ki az interneten elérhetővé tett, önkéntes válaszadáson alapuló felmérést.

Arra a kérdésre, hogy megismertették-e a kitöltővel a kórház beleegyező nyilatkozatát, 104 szülő nő válaszolt nemmel, és a kitöltőknek csak 38,5%-a, 65 válaszolt igennel.

Arra a kérdésre, hogy tájékoztatták-e a beavatkozásokba való beleegyezéshez és annak visszautasításához való jogáról, illetve arról, hogy joga van azokról bármikor tájékoztatást, felvilágosítást kérni, még kevesebb kitöltő válaszolt igennel, csak 45-en, 26,6% kapott megfelelő tájékoztatást.

Hiába tudjuk, hogy a betegek, és így a szülő nők jogainak törvénybe foglalása és azok tiszteletben tartása hozzájárulhat a kiszolgáltatottság csökkenéséhez, képes elősegíteni a beteg és orvos közti partneri viszonyt, és így eredményesebb ellátáshoz vezethet, az orvos mégis számos esetben különböző okok és érdekek mentén úgy dönt, hogy nem tesz eleget a tájékoztatási és felvilágosítási kötelezettségének. Ennek oka lehet többek közt a tekintélyelvűség, a pertől való félelem, az esetleges tévedés lehetősége, vagy akár az orvos félelme a tájékoztatott túlzó reakciójától.[20]

A vázolt jogok tárgyalása kapcsán szükséges ismertetni néhány beavatkozást a perinatális jogsértések pontosabb és jobb megértéséhez, hogy láthatóvá váljon, pontosan mit jelent a szülő nő számára az adott jogának megsértése, és ez mit jelent az ő lelki és testi egészségére nézve.

Az említett felmérés több olyan beavatkozásra kérdezett rá, amelyek a világ számos országát érintő szülés körüli jogsértések tekintetében a leginkább aggályos és lényegi pontok, amelyek szinte minden szülészeti rendszer gyenge pontjait jelentik.

A felmérésben szerepelt kérdés azzal kapcsolatban, hogy a szülő nőt érte-e bármilyen szóbeli abúzus. A válaszadók több, mint 41%-a, 70 nő élt át valamilyen szóbeli bántást, abúzust, ártást a kórházban töltött idő alatt, illetve a szülése során. Az ilyen ártások leggyakrabban a szülő nő valamilyen tulajdonságára vagy képességére, készségére irányulnak.

Arra a kérdésre, hogy a válaszadó érezte-e úgy, hogy fizikai vagy lelki abúzus éri, több, mint 40% válaszolt igennel, 75 szülő nő. Ezek az abúzusok többnyire valamilyen visszaélésben, bántalmazásban öltenek testet. Lehetnek kisebbnek értékelhető, enyhébb ártások, vagy akár súlyos jogsértések. Ezen ártások alatt gondolhatunk a becsmérlésre, amit a szülő nő a szülés során szenved el valamilyen tulajdonságára, vágyára, képességére tekintettel, vagy lehetnek fizikai bántalmazások is, például az engedély nélküli leszíjazás, gyógyszerezés, vagy a gát engedély vagy bármilyen előzetes jelzés nélküli átvágása.

Ahogy jelen tanulmány már említette, a magyar berendezkedés nem egyedi a világban.[21],[22] Számos ország szülészeti ellátása szenved attól, hogy a szülő nőket nem egyenrangú félnek tekintik a szülés során, a kórházban, hanem a szülés levezetésének eszközeként. Olyan általános és világméretű problémakörről van tehát szó, amiről a The Lancet orvosi szakfolyóirat is értekezik: egy 2018-ban publikált kutatás beszámol arról, hogy a szülés során alkalmazott szülészeti erőszak világszintű probléma.[23]

Az engedély, valamint orvosi indikáció nélkül végzett, pusztán a szülészeti szokások által indokolt beavatkozások feltérképezése során jellemző jogsértés még a rutinszerű gátmetszés, vagy a szabad és igény szerinti mozgás tiltása a szülés során.

A 2020-ban készült felmérésemben ezekre az általánosan előforduló jogsértésekre is rákérdeztem.

A gátmetszés mint beavatkozás a megfelelő indikáció és egyénre szabott ellátás esetén egy hasznos és adott esetben szükséges beavatkozás. Megfelelően alkalmazva tehát az anya és a gyermeke érdekét elégíti ki. A probléma ott van, amikor a beavatkozást nem az egyén egészségügyi, testi igényei, szükségletei indokolják, és nem személyre szabott ellátásban részesül, ahogy abban törvény szerint is részesíteni kéne, hanem a rutin dönt arról, hogy mi fog történni az egyénnel.

A kérdésre, hogy a kitöltő szülése során kérték-e a beleegyezését a gátmetszés végzéséhez, 88 nő válaszolt nemmel. Ez azt jelenti, hogy a nők több, mint 79%-ától nem kérték a beleegyezésüket egy olyan beavatkozás végzéséhez, amit joguk lett volna visszautasítani, arról tájékoztatást kérni és kapni, és annak minden testi és lelki következményével ők élnek tovább.

A gátmetszéshez kapcsolódóan szerepelt még kérdés a gátvágás ellátására vonatkozóan. 39 szülő nő számolt be arról, hogy a gátvágás varrása, ellátása során nem kapott megfelelő fájdalomcsillapítást, nem vagy nem megfelelően érzéstelenítették a területet varrás előtt, vagy nem kaptak megfelelő figyelmet a seb ellátása során.

Szorosan kapcsolódik a rutinszerű gátmetszéshez a szabad és igény szerinti mozgás tiltása, ami a perinatális jogsértések vizsgálata során szintén az egyik legelterjedtebb és legjelentősebb problémát jelenti világszerte.

Az, hogy a szülő nő számára nem megfelelő, vagy akár fájdalmas a hátra fektetett testhelyzet, számos okból előfordulhat. A szabad mozgás iránti igényt indokolhatja akár valamilyen kényelmi, akár valamilyen egészségügyi ok is, akár a szükségtelen fájdalom elkerülése iránti igény, szükség. Az az igény és jog, hogy az ember mozgását ne korlátozzák jogszerűtlen módon, nem szorul különösebb magyarázatra, de mégis kutatni kell, hogy hiába van joga és szüksége a szülő nőnek a szabad mozgásához, hogyan fordulhat elő, hogy ezt a jogát és igényét mégis számos esetben elveszik tőle.

A hétköznapi életben is létező jelenség, hogy az egyik testhelyzet fájdalmasabb, kényelmetlenebb a másiknál, ilyenkor az ember magától értetődően mozog, és megkeresi a számára legmegfelelőbb testhelyzetet, ami a legkisebb fájdalmat okozza, vagy azt megszünteti. A várandóst is érintik ezek a problémák, különösen kiemelt jelentősége van ennek a szülés során. Ebben az élethelyzetben ugyanis nem pusztán arról van szó, hogy az egyik testhelyzet kényelmesebb a másiknál, hanem már arról, hogy az egyik testhelyzet könnyíti a szülést, a másik pedig jelentősen megnehezíti, esetenként akadályozza. A szülő nő az, aki átéli a szülést, ő az, aki érzi, hogy milyen testhelyzet az ideális az ő és a gyermeke számára, ő tudja a mozgásával könnyíteni a gyermeke útját a megszületéséig.

A házirendek által leszabályozott szülések során az egyik legsarkalatosabb problémát az erőltetett fektetés jelenti. Bizonyos esetekben, kórházakban, bizonyos orvosok szokásrendje szerint ez odáig fajulhat, hogy a kitolás alatt kikényszerített háton fekvő pózban az anya lábát le is szíjazzák, és hiába az anya határozott kérése vagy tiltása, nem engedik mozogni vagy más testhelyzetet keresni, amivel a szülés menetét segíteni tudná.

Ezt az erőltetett és kikényszerített hátra fektetést annak ellenére hajtják végre rutinszerűen, a szülő nő igényeivel ellentétes módon a protokoll szabályainak engedelmeskedve, hogy a kikényszerített testhelyzet az egyik lehető legártalmasabb pozíció a szülés és a kitolás során.[24]

A felmérésemben is ezen jogsértő szokás elterjedtségét és gyakoriságát támasztották alá válaszaikkal a kitöltők. A válaszadó nők több, mint 61 %-a, 104 nő tapasztalta azt, hogy korlátozták a szabad mozgását; többek közt nem mehetett ki mosdóra, nem állhatott vagy ülhetett fel, nem engedték felkelni a fektetett helyzetből.

Ennél a jogsértő szokásnál is fontos megjegyezni, hogy a problémát itt is az egyénre szabott ellátás megtagadása jelenti. Az ellátás során arra kell törekedni, hogy az egyén igényei és szükségletei határozzák meg az ellátása formáját és minőségét.

Az az anya, aki számára a legmegfelelőbb testhelyzet a fekvő, ugyanúgy részesülhessen a számára optimális ellátásban, mint az az anya, aki egyszer ülve, egyszer állva tudja legjobban segíteni a gyermekét a megszületésében.[25]

A kérdéskört vizsgáló kutatások is arra szolgálnak bizonyítékkal, hogy az anya és a baba számára a lehető legjobb ellátást az adja, ha az egészségügyi személyzet a szabad testhelyzetválasztásra és mozgásra bátorítja az anyát.[26]

A szülés élettani folyamatába ilyen mértékben beavatkozó irányítás vizsgálata során felmerül a kérdés, hogy az azt irányító miért és miért ilyen mértékben avatkozik be.

Konkrét választ talán nem lehet meghatározni, de a válasz egyik elemeként mindenképp meg kell említeni a paternalizmust.[27]

Nem pusztán a szülés körüli környezetben kell keresünk a paternalista szemléletet. Az egész egészségügyi ellátásban évtizedek óta kutatott terület a paternalizmus és az autonómia, a kérdéskör régóta foglalkoztatja a tudományágakat, a társadalmat és az ellátásban résztvevő személyeket. Az 1972-es régi egészségügyi törvényt átitatta a paternalizmus, főleg a betegek kötelezettségeit tárgyalta, a jogaikról kevés szó esett. Egyáltalán nem utalt az ellátás során érvényesítendő alapvető emberi jogokra, például a beleegyezéshez való jogra, vagy az ellátás visszautasításához való jogra. Az ellátás során végrehajtott beavatkozásokat intézkedéseknek nevezte a jogszabály, az orvos számára pedig utasítási jogot adott.

Elgondolkodtató kérdés, hogy a mai szülészeti rendszer szokásai miben haladták meg ezt az elavult berendezkedést, ha például kötelezővé tesznek egyes beavatkozásokat a szülő nő számára, mert ezt írja elő a házirend, vagy mert ezt így szokás?

Megfigyelhető, hogy az orvos utasító magatartása és a páciens engedelmeskedő hozzáállása lassú átalakulást mutat, kezd kialakulni egy partneribb, egyenrangúbb viszony, de a kapcsolatuk természete és a már rögzült szokások miatt ez az átalakulás számos kihívással küzd.[28]

Megjegyzendő, hogy az autonómia és a paternalizmus nem szükségképpen ellentétek, a szülő nő igényein alapuló ellátásban helye van az autonómiának és helye lehet a paternalizmusnak is, az egyénre szabott ellátás kritériumainak megfelelően.[29] A gondot az jelenti, ha minden embert ugyanolyannak kezelnek, és minden emberre ugyanazt a papírforma szerinti ellátást erőltetik rá.

A tudomány folyamatos fejlődése az élet számos területén magában hordozza az adott terület fejlődését is. Nincs ez másként a szülészeti ellátás vagy az azt meghatározó jogi környezet esetében sem. A kérdés az, hogy az ellátórendszer és a jogi környezetet meghatározó szakma követi-e a tudományos fejlődést, beépíti-e a kutatási eredményeket a rendszerébe, vagy maradnak az elavult, szokásokon alapuló szülészeti gyakorlatok.

Jelenleg olyan erős a protokoll primátusa, hogy a szülészeti ellátásban egyes beavatkozásokat kötelezően végrehajtandóvá tesz.

A jogsértés ott bújik meg, amikor az egyéntől a személyre szabott és az ő számára legmegfelelőbb, optimális és a számára mint egyedi ember számára kialakított ellátást tőle megtagadják, elveszti emberi méltóságát és csak egy eszköz válik belőle a szüléslevezetés szokásjogában. Az emberi méltóság tiszteletben tartásával maradhat az ember alany, és így nem válik belőle eszköz vagy tárgy: az emberi identitás meghatározó szempontja az ember személyként kezelése, a tiszteletteljes, méltóságteljes szülészeti ellátás („RMC”) pedig alapvető emberi jog.[30]

A bizonyítékokon alapuló orvoslás eredményeivel összhangban a fent vázolt rutinszerű, jogsértő gyakorlatok általánossá tételét sem orvosilag, sem jogilag, sem etikailag nem lehet védeni.

Az egyik legmeghatározóbb problémát a kórházanként, orvosonként eltérő ellátás jelenti: országosan egységes eljárásrend kialakítására van szükség, hogy minden szülészeti ellátást igénybe vevő ember számára adottak legyenek ugyanazon jogok és ellátás.

A meglévő és az ellátás minőségét meghatározó házirendek, protokollok és szokások ártó, elavult, nem megalapozott elemeit felül kell vizsgálni a bizonyítékokon alapuló orvoslás és a legújabb szakmai kutatási eredmények segítségével, a megszüntetett elemek helyére pedig a már létező és kipróbált rendszerek elemeit kell beépíteni.

Bibliográfia

Beauchamp, Tom L. – Childress, James F.: A biomedikális etika alapelvei, Oxford, Oxford University Press, 1979.

Begley, C (et al.) (2018). Respectful and disrespectful care in the Czech Republic: an online survey. Reproductive health, 15(1), 198. https://doi.org/10.1186/s12978-018-0648-7 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC6280471/

Belizán JM (et al.): Every woman in the world must have respectful care during childbirth: a reflection [published correction appears in Reprod Health. 2020 Jul 23;17(1):112]. Reprod Health. 2020;17(1):7. Published 2020 Jan 22. doi:10.1186/s12978-020-0855-x 2022.03.02. https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC6975084/

Berta M (et al.): Effect of maternal birth positions on duration of second stage of labor: systematic review and meta-analysis. BMC Pregnancy Childbirth. 2019. doi: 10.1186/s12884-019-2620-0. PMID: 31801479; PMCID: PMC6894325 https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/31801479/

Bohren MA (et al.): How women are treated during facility-based childbirth in four countries: a cross-sectional study with labour observations and community-based surveys. Lancet. 2019 Nov 9;394(10210):1750-1763. doi: 10.1016/S0140-6736(19)31992-0. Epub 2019 Oct 8. PMID: 31604660; PMCID: PMC6853169. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/31604660/

Bohren MA (et al.): Methodological development of tools to measure how women are treated during facility-based childbirth in four countries: labor observation and community survey. BMC Med Res Methodol. 2018. doi: 10.1186/s12874-018-0603-x. PMID: 30442102; PMCID: PMC6238369 https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/30442102/

Childress, James F.: Paternalism in Healthcare and Health Policy In: Public Bioethics DOI: 10.1093/med/9780199798483.003.0003 2020.

Danichevski K (et al.): Prescribing in maternity care in Russia: the legacy of Soviet medicine. Health Policy. 2008 Feb;85(2):242-51. doi: 10.1016/j.healthpol.2007.08.001. Epub 2007 Sep 12. PMID: 17854946.

Dósa Ágnes (et al.): Kommentár az egészségügyi törvényhez, Budapest, Wolters Kluwer, 2016.

Fernández-Ballesteros, R (et al.): Paternalism vs. Autonomy: Are They Alternative Types of Formal Care? 2019 Frontiers in Psychology 10:1460 DOI: 10.3389/fpsyg.2019.01460 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC6611139/

Gaizler Gyula – Nyéky Kálmán: Bioetika, Budapest, Gondolat Kör Kiadó, 2003.

Kovács József: A modern orvosi etika alapjai. Bevezetés a bioetikába (2. kiadás), Budapest, Medicina Kiadó, 1999.

Málovics Éva (et al.): Paternalizmus vagy közös döntés? Páciensek az orvos – beteg kommunikációról, in Hetesi E. (et al.) (szerk.): A szolgáltatások világa, Szeged, JATEPress, 2009

Ravaldi C (et al.): Abuse and disrespect in childbirth assistance in Italy: A community-based survey. Eur J Obstet Gynecol Reprod Biol. 2018. doi: 10.1016/j.ejogrb.2018.03.055. Epub 2018 Mar 28. PMID: 29655941 https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/29655941/

Royal College of Midwifes (RCM): Midwifery care in labour guidance for women in all settings 2018.

Rubashkin N (et al.) Assessing quality of maternity care in Hungary: expert validation and testing of the mother-centered prenatal care (MCPC) survey instrument. Reprod Health. 2017 doi:10.1186/s12978-017-0413-3.

Sharma G (et al.): An investigation into mistreatment of women during labour and childbirth in maternity care facilities in Uttar Pradesh, India: a mixed methods study. Reprod Health. 2019. doi: 10.1186/s12978-019-0668-y. PMID: 30674323; PMCID: PMC6345007. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/30674323/

Sheferaw ED (et al.): Mistreatment of women in public health facilities of Ethiopia. Reprod Health. 2019. doi: 10.1186/s12978-019-0781-y. PMID: 31455400; PMCID: PMC6712647. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/31455400/

Sheferaw ED (et al.): Respectful maternity care in Ethiopian public health facilities. Reprod Health. 2017. doi: 10.1186/s12978-017-0323-4. PMID: 28511685; PMCID: PMC5434569. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/28511685/

The International MotherBaby Childbirth Organization (IMBCO) and the Federation of Gynecology and Obstetrics (FIGO): International Childbirth Initiative 2018.

Vedam, S (et al.) & GVtM-US Steering Council (2019). The Giving Voice to Mothers study: inequity and mistreatment during pregnancy and childbirth in the United States. Reproductive health, 16(1), 77. https://doi.org/10.1186/s12978-019-0729-2 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC6558766/

WHO recommendations: intrapartum care for a positive childbirth experience. Geneva: World Health Organization; 2018.

Hivatkozások

  1. Danichevski K (et al.): Prescribing in maternity care in Russia: the legacy of Soviet medicine. Health Policy. 2008 Feb;85(2):242-51. doi: 10.1016/j.healthpol.2007.08.001. Epub 2007 Sep 12. PMID: 17854946. 2022.03.02.
  2. Sheferaw ED (et al.): Respectful maternity care in Ethiopian public health facilities. Reprod Health. 2017. doi: 10.1186/s12978-017-0323-4. PMID: 28511685; PMCID: PMC5434569. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/28511685/ 2022.03.02.
  3. Sheferaw ED (et al.): Mistreatment of women in public health facilities of Ethiopia. Reprod Health. 2019. doi: 10.1186/s12978-019-0781-y. PMID: 31455400; PMCID: PMC6712647. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/31455400/ 2022.03.02.
  4. Sharma G (et al.): An investigation into mistreatment of women during labour and childbirth in maternity care facilities in Uttar Pradesh, India: a mixed methods study. Reprod Health. 2019. doi: 10.1186/s12978-019-0668-y. PMID: 30674323; PMCID: PMC6345007. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/30674323/ 2022.03.02.
  5. Bohren MA (et al.): Methodological development of tools to measure how women are treated during facility-based childbirth in four countries: labor observation and community survey. BMC Med Res Methodol. 2018. doi: 10.1186/s12874-018-0603-x. PMID: 30442102; PMCID: PMC6238369 https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/30442102/ 2022.03.02.
  6. Ravaldi C (et al.): Abuse and disrespect in childbirth assistance in Italy: A community-based survey. Eur J Obstet Gynecol Reprod Biol. 2018. doi: 10.1016/j.ejogrb.2018.03.055. Epub 2018 Mar 28. PMID: 29655941 https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/29655941/ 2022.03.02.
  7. Begley, C (et al.) (2018). Respectful and disrespectful care in the Czech Republic: an online survey. Reproductive health, 15(1), 198. https://doi.org/10.1186/s12978-018-0648-7 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC6280471/ 2022.03.02.
  8. Vedam, S (et al.) & GVtM-US Steering Council (2019). The Giving Voice to Mothers study: inequity and mistreatment during pregnancy and childbirth in the United States. Reproductive health, 16(1), 77. https://doi.org/10.1186/s12978-019-0729-2 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC6558766/ 2022.03.02.
  9. Rubashkin N (et al.) Assessing quality of maternity care in Hungary: expert validation and testing of the mother-centered prenatal care (MCPC) survey instrument. Reprod Health. 2017 doi:10.1186/s12978-017-0413-3. Az egyik legjelentősebb hazai helyzetet vizsgáló kutatás.
  10. A törvény értelmezéséhez lásd: Dósa Ágnes (et al.): Kommentár az egészségügyi törvényhez, Budapest, Wolters Kluwer, 2016.
  11. 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről 1. cím
  12. Az Európai Unió Alapjogi Chartája, amit 2000-ben fogadtak el Nizzában, kiemelkedő jelentőségű dokumentum. A Charta 2009-ben a Lisszaboni Szerződés részeként vált kötelező erejűvé a részes államok számára. Ezzel az emberi jogok védelme a közösségi jog részévé vált. A Charta tartalmazza többek közt az informed consent követelményét.
  13. Kovács József: A modern orvosi etika alapjai. Bevezetés a bioetikába (2. kiadás), Budapest, Medicina Kiadó, 1999, 597. „The Pregnant Patient’s Bill of Rights” („A terhes anyák jogai”). A dokumentum célja a szülészeti osztályok káros gyakorlatainak javítása.
  14. BH2003. 453., BDT.2005.1261.
  15. A törvény megfogalmazza, hogy a beteg jogosult a számára egyéniesített formában megadott teljes körű tájékoztatásra. A törvény kiemeli, hogy az ellátást igénybe vevőnek joga van ahhoz, hogy számára érthető módon kapja meg a tájékoztatást, figyelemmel többek közt a lelkiállapotára és kívánságaira is.
  16. Beauchamp, Tom L. – Childress, James F.: A biomedikális etika alapelvei, Oxford, Oxford University Press, 1979.
  17. Az orvosi hivatás alapvető törvénye: „salus aegroti, suprema lex esto” („a beteg üdve a legfőbb törvény”). Gaizler Gyula – Nyéky Kálmán: Bioetika, Budapest, Gondolat Kör Kiadó, 2003, 20.
  18. Málovics Éva (et al.): Paternalizmus vagy közös döntés? Páciensek az orvos – beteg kommunikációról, in Hetesi E. (et al.) (szerk.): A szolgáltatások világa, Szeged, JATEPress, 2009, 250–264.
  19. Gaizler–Nyéky: Bioetika, 110. Az orvostársadalom felépítése ma is tekintélyelvű.
  20. Gaizler–Nyéky: Bioetika
  21. Belizán JM (et al.): Every woman in the world must have respectful care during childbirth: a reflection [published correction appears in Reprod Health. 2020 Jul 23;17(1):112]. Reprod Health. 2020;17(1):7. Published 2020 Jan 22. doi:10.1186/s12978-020-0855-x 2022.03.02. https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC6975084/
  22. v.ö.: The International MotherBaby Childbirth Organization (IMBCO) and the Federation of Gynecology and Obstetrics (FIGO): International Childbirth Initiative 2018; Royal College of Midwifes (RCM): Midwifery care in labour guidance for women in all settings 2018; Genfi deklaráció.
  23. Bohren MA (et al.): How women are treated during facility-based childbirth in four countries: a cross-sectional study with labour observations and community-based surveys. Lancet. 2019 Nov 9;394(10210):1750-1763. doi: 10.1016/S0140-6736(19)31992-0. Epub 2019 Oct 8. PMID: 31604660; PMCID: PMC6853169. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/31604660/ 2022.03.02.
  24. Berta M (et al.): Effect of maternal birth positions on duration of second stage of labor: systematic review and meta-analysis. BMC Pregnancy Childbirth. 2019. doi: 10.1186/s12884-019-2620-0. PMID: 31801479; PMCID: PMC6894325 https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/31801479/ 2022.03.02.
  25. Uo.
  26. WHO recommendations: intrapartum care for a positive childbirth experience. Geneva: World Health Organization; 2018.
  27. Málovics: Paternalizmus vagy közös döntés? 250–264.
  28. Childress, James F.: Paternalism in Healthcare and Health Policy In: Public Bioethics DOI: 10.1093/med/9780199798483.003.0003 2020. 38–52.
  29. Fernández-Ballesteros, R (et al.): Paternalism vs. Autonomy: Are They Alternative Types of Formal Care? 2019 Frontiers in Psychology 10:1460 DOI: 10.3389/fpsyg.2019.01460 https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC6611139/ 2022.03.02.
  30. Downe S, Lawrie TA, Finlayson K, Oladapo OT. Effectiveness of respectful care policies for women using routine intrapartum services: a systematic review. Reprod Health. 2018. doi: 10.1186/s12978-018-0466-y. PMID: 29409519; PMCID: PMC5801845. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/29409519/ 2022.03.02.

 

Róbert Holló: American Indian Self-Determination: Brief History History and The Political Economy of a Policy that Works

A. Historic background

Introduction

Very little real information about Native Americans reaches Hungary, and it is also mainly taken from Hollywood films, which is far from reality. Knowledge of the history or legal history of The American Indians is important in two respects: one is how not to treat a minority, and the other is an example of how old sins can be corrected, or at least strive to do so at the state level.

The uniquely rich culture, history and special status of the Indians make them an inescapable factor both in the present and in the future. Throughout history, the white man has taken almost all of their land from them and extended his power to them, tried to assimilate them, and made thousands of decisions about them without asking them. However, they were not fully conquered, because the Indian peoples had political sovereignty in their original way, even before the advent of the United States, and they are still present as independent nations in American everyday life. The United States consists not only of 50 member states, but also of 567 federally recognized Indian tribal governments that have diversified indefinitely. They have their own language, religion, customs. They have a own territory, a government, and even a written constitution. They have legal bodies, they have jurisdiction, they have tribal police, a court, and, not incidentally, they maintain business ventures.

However, federal Indian politics has taken a 180-degree turn several times over the years, so that everything that was valid for a given day became invalid, and the next day the direction of the old one became diametrically opposed. The purpose of this writing is to briefly present these turns through the most important events.

Colonial period II – before 1776

The settlers who came to the colonies had only one goal: to conquer an area and survive. They met the natives there, they were regarded as absolute inferior peoples, savages, and treated as such. Fortunately, the area was so large that they did not often get into conflict with the Indians at first. The settlers in the 13 colonies clearly mistreated the Indians because they did not care to settle or occupy land in such a way as to ask for the consent of the Indians who lived there. As the number of settlers increased, so did the conflicts, both in number of cases and in seriousness.

The first document dealing with the legal situation of the Indians is annex III. A proclamation by King George issued in 1773 after the British seized significant territory from the French during the seven-year Franco-Indian War. The proclamation thus drew an imaginary line on the ridge of the Appalachian Mountains and forbade whites to settle west of it, as he called it, native American territories. He also stated that no one could obtain land from the Indians without the approval of the British Crown. He set up a royal superintendent organization that centralized the acquisition and registration of Indian lands.

From the War of Independence to the Constitution (1776-1789)

When the colonies declared their independence in 1776, they included an article in the Confederate Articles, which gave Congress the exclusive right to regulate trade with Indians and all other matters. Nothing proves better that the authors of the Articles could not agree on how to treat the Indians, as they also describe in the same document that certain rights are also vested in the States over the Indians who are citizens of that state. It is mathematically and politically impossible for Congress to have 100% of the exclusive right to administer, but even member states should have rights that Congress does not have.

During the Revolutionary War, the Indians fought on the side of the British, which did not improve their relations with the now independent Americans. In the 1873 British-American Treaty of Paris, the British abandoned the Allied Indians, they were not covered by any article of the treaty, they were not asked for any rights or guarantees. The newly formed United States then treated them as unified conquered peoples, although most of them had never met. To maintain the appearance of legality, some treaties were made with tribes in the Ohio Valley, but most Native American tribes did not ask for it. The tribes were infuriated by the need to sign a deal with the federal government to surrender, so they banded together and expressed their distaste. Congress did not want war at the time, nor did it have the resources, so at the urging of George Washington and Henry Knox, the treaties were rewritten and from then on, as a „government-to-government”, it entered into a treaty with the Indians.

In 1787, Congress passed the Northwest Ordinance, which, similar to the 1773 proclamation, prohibited anyone from obtaining land from Indians in areas west of the Ohio Valley without congressional approval.

The Constitution clarified and eliminated the mathematically and legally impossible situation created by the Confederate Articles and deprived states of the right to regulate Indian affairs, delegated it to Congress by regulating trade with Indians in one of his articles. This rule had to be interpreted in an expansive way, since in addition to commercial cases, many other cases were also regulated.

1790-1834

The Trade and Intercourse Act of 1790 forbade non-Native American descent from entering Indian lands without federal permission and regulated trade in order to prevent Indians from being misled during the agreements and prohibited it. that non-Indians obtain from the Indians full ownership of the land (fee simple) without the approval of Congress.

The Intercourse Act did not have the desired effect because many states, most notably Georgia and New York, ignored this law and registered it. Property lawsuits are still pending for this reason.

During this early period, the U.S. Supreme Court ruled in several cases that determined the fate of the Indians for decades to come. There are three big decisions that are related to Chief Justice John Marshall’s name, so they’re also called the Marshall Trilogy.

1. Johnson v. M’Intosh (1823)[1]

The plaintiff, Johnson, demanded land from the defendant, claiming that the land had been purchased directly from the Indians by his testator. In contrast, the defendant claimed that he had purchased the same land from the federal government. The decision establishes two doctrines. The first is the „Doctrine of Discovery”, which says that the United States, expanding westwards, has discovered unknown lands, and as a result of this discovery, it has the right to extend its ownership to land! The other is the doctrine that says that Indians living on land have an original right to reside on the land on the ground on the basis of their existence, and this is recognized by the federal government, but they have no right to dispose of the land without the approval of the United States! This is the Indian title of occupancy.

2. Cherokee Nation v. Georgia (1831)[2]

This case was about whether the Member State had jurisdiction over Indian territories and tribe members. In this lawsuit, the legal status of the Indians, the „domestic dependent nation”, was defined. It is „domestic” that they exist only within the body of the United States, so if someone attacks Cherokee territory, they also attack the United States at the same time. „It’s disappointing” in that if tribal laws violate federal law, then the federal will be the one to apply. And „no” in that its members form a separate, independent nation within the body of the United States.

3. Worchester v. Georgia (1832)[3]

The decision establishing tribal independence in the case of Samuel Worchester and co. defendants who were in Indian territory without the permission of the plaintiff, the state of Georgia. The decision states that „the Cherokee Nation is a separate community that lives in its own precisely demarcated territory and over which the state of Georgia has no jurisdiction!”

The main findings of the Marshall Trilogy can be summarised as follows:

(a) Indian nations have original sovereignty and right to stay on their lands

(b) The tribes independently govern and regulate the people living on their land and their living conditions, but they do not alienate land in a fee simple way without the approval of the United States.

(c) Member states have no jurisdiction over Indian lands and tribesmen

(d) The U.S. has jurisdiction over Indians at the federal level.

These items determined the official status of the Indian peoples. Indian people are considered ethnic minority instead of national minority. Looking out to the world we can see that other countries start to apply the „ethnic” minority distinction even in those countries that totally opposed to the ethnic distinction. For example, „the new law in Hungary replaces the former terminology of „minority” with „national minority”, due to previous resentment about the Roma community being referred to as an ethnic minority group, as opposed to national minorities with nations of their own. „National minority” intends to signify that the group in question receives its privileges not only because it constitutes a numerically inferior group within society, but also because it is valuable to the nation”.[4]

The Indian Wars and The Age of Forced Confinement to the Reservation (1835-1887)

The Marshall Trilogy also points to progressivity and tribal sovereignty from today’s point of view, but there was a change in federal politics in the first third of the 19th century.

The debate over the removal and forced resettlement of Indians from their original lands began as early as the 1820s, but their organized forced settlement on reservations at the federal level is just one law, the Indian Removal Act. it has taken on a larger scale. It was nothing more than a state-enforced wave of migration to relocate Indians on the east coast of the country to the western side of the Mississippi, about 100 miles away. In what is now Oklahoma. Here we can talk about the almost fatal march for the Cherokee nation, known as the Trail of Tears, during which a quarter of the tribe died during a migration of almost 1,000 km. Along with the Cherokee tribe, four more tribes — the Choctaw, Muscogee (Creek), Chikasaw, Seminole – were forced to leave their ancestral lands. It is a historical irony that these five tribes were then called the „Fived Civilized Tribes”.

The expansion to the Nyugat and the confrontation with the Indian peoples brought about the many decades of the Indian wars. At least six Lakota (Sioux) wars, two Nez Perce wars, the uprising of the Night Paiute nation, the Chiricahua Apache War led by Geronimo (Go-yat-‘h-lay), the rebellion and then exodus of the Northern Cheyennes can be mentioned as the main ones. events. The constant struggle with the settlers and the American cavalry brought the Indians all the way to the point where their initial estimated population of 3.5 million, by the end of the era, was about 100,000 people in what was then Boston. It’s down to 200,000. The continuous warfare not only exhausted the Indians, but the United States had no interest, so instead of acquiring land by fighting, they began to prefer contracting and buying land. They signed a separate treaty with each tribe and nation, in which, in exchange for a piece of land, they promised that the rest of the land would remain undisturbed Indian land forever. This promise, however, always lasted only until one found gold on Indian land or strayed into a well-cultivated agricultural land. At the time, the government, on the one hand, did not want, and on the other hand could not, contain the influx of settlers and fortune hunters.

No matter how much the Indians fought against the settlement of the reservations, they were all forced there in the end. The reservation meant that the once free, migratory peoples were closed down and forbidden to leave the reserve. They promised housing, medical care and food for their land, but because of negligence, corruption, looting and racism, they didn’t really reach them. Starvation, disease, and depression characterized the era, but even in such a state that a group broke out of the reserve and forced the American cavalry to pursue and fight for a long time.

On December 29, 1890, the Wounded Knee massacre, when the cavalry, chasing the warriors, came across the Lakota camp and killed more than 300 old people, children, and women, marked the end of the armed Indian resistance and the deepest, darkest point in Indian history. By this time, there were about 40 whites for every Indian in the West, and this determined their future fate!

The Allotment Period (1887-1934)

Contracting, buying land, and even resettlement on reservations pointed in the direction that the federal government sometimes viewed Indians as partners and independent nations, but in the mid-1880s Indian politics turned again. From then on, the goal was to completely eliminate the tribal culture and abolish the Indian existence.

In 1891, the federal government passed the Compulsory Attendance Law Act, which took Indian children over the age of 5 from their parents and forced them into compulsory boarding schools, where the goal was to convert to Christianity and eliminate Indian culture and language. About the life and circumstances there, a journalist at the time cynically said, „It’s bigger than a bullet!”

The final blow to tribal creation was the Allotment Act, also known as the Dawes Act, passed in 1887. According to this law, the Indians no longer exist as a unified, collective nation, but must be regarded as one, individuals, without belonging to the tribe or nation. Therefore, 160 hectares of farmland, or 320 hectares of pasture, and the rest of the tribal land were declared remnants, surpluses, and distributed to the whites. More than 90 million hectares of tribal land have been lost in this way!

In 1885, a special court for Indian cases, the Courts of Indian Offenses, was established to punish the ghost dance that was spreading at the time, the still very frequent use of language, and the indian religious practice.

In 1883, Crow Dog, a Lakota Sioux chief, killed another Indian. Since the case took place in Indian territory, neither the state nor federal courts would have had the jurisdiction to rule on the perpetrator. The tribal court conducted the proceedings and determined the punishment, which consisted of a ceremony of judgment and reparation conducted by the community, followed by a ceremony of healing and forgiveness. This procedure and the sanction imposed outraged the surrounding white population because they considered it barbaric and uncivilized that the Indian judgment did not know the sanction for imprisonment or execution, so they took the case to the point where it was referred to the Supreme Court, which explained in the ex parte Crow Dog’s decision that the tribal judgment was not recognized. The court does not have the right to decide in criminal cases. Ez’s decision provided the basis for the complete abolition of tribal jurisdiction in criminal cases by the Major Crime Act of 1885.

In 1888, in United States v. Kagama, the Supreme Court upheld the ex parte Crow Dog’s decision, so there was no longer any question that instead of a tribal court, the federal court had jurisdiction for crimes where both the perpetrator and the victim were both Indian and the act took place on Indian territory.

In 1903, Lone Wolf v. Hitchcock sued the United States, claiming that the tribe had been deceived and that the later owners had illegally obtained Indian land. The Supreme Court’s decision in this case is one of the most outrageous in Indian legal history. He says that the treaty with the Indians is not a private matter, but a political one. The United States has full power over the Indian peoples, the Indian peoples are not entitled to constitutional protection, that is, they are not entitled to any compensation if they take their land, and the treaties concluded by the Indians and whites have binding power only for the Indians, not for the white man!

The Indian Citizenship Act of 1924 granted U.S. citizenship to Indians, but with the restriction that although it stated that everyone born in the United States should be considered equal citizens, it does not apply to Indians. Therefore, for example, they were not allowed to vote in local elections until 1948.

The Indian Reorganization Period (1934-1943)

This era is marked by the Indian Reorganization Act, another backlash to federal Indian politics in previous decades. Instead of eliminating the indian and tribal culture, the aim is now to revive tribal culture. This law is also known as the Indian New Deal.

They revived tribal self-government, supported the use of language, research of tribal culture, history, and the revitalization of traditions. They encouraged the tribes to adopt their own constitution but did not make it mandatory. Some tribes even had written constitutions, but the Navajos, for example, refused because they could not reconcile it with their traditions.

They allowed tribes to start doing business, legalized gambling in tribal areas, and granted them exclusivity in this area. This helped create casinos in Las Vegas.

They allowed tribal areas lost by the Allotment Act to be returned or eligible for compensation with certain restrictions.

The Reorganization Act became the law for which the Supreme Court was most often asked to examine the constitution. In practice, cases of this law are still brought before the courts today, typically in inheritance cases.

Indian terminology (1943-1961)

The era of reorganization did not last long, because after World War II, the United States began to loosen the relationship between the federal government and Indian municipalities. Just as in the case of past changes of direction, it is not known why this new turn in federal politics occurred.

The turnaround is illustrated by the Tee-Hit-Ton Indians v. United States case from 1955, where he applied for tribal compensation for tree fellings on the territory of Alaskan Indians, citing the 5th Amendment to the Constitution. However, the Supreme Court dismissed the action because the tribe did not have federal recognition and therefore, according to the ruling, was not entitled to constitutional protection, meaning that the state could take away its property without compensation.

The era of self-determination (1961 to the present)

The term was not long either, and new change was brought about by the Indian Civil Rights Act in 1968. This law extended most of the provisions of the First 10 Amendments to the Constitution, the Bill of Rights, to include Indians.

The law regulates jurisdiction in criminal and civil law cases, the relationship between the tribal government and the federal government. It’s about the rights of tribal government, the need for equality in terms of employment and access to housing. It provides for constitutional rights, hate crimes, legal representation. In fact, it is a framework law that must be supplemented by other specific laws.

The Indian Self-Determination and Education Assistant Act, passed in 1975, allows tribes to directly contract with various federal funds organizations in order to receive funding directly for the development of areas defined by law without the involvement of the federal government.

Since 1978, the Indian Child Welfare Act gives the tribal government full jurisdiction to place children in foster care if necessary.

The Violence Against Woman Act (VAWA), passed in 2013, is a general law against domestic violence to protect women, so it is not written specifically for Indians, but in one provision it still gives the tribal court jurisdiction to act against a non-Native American person who abuses women in Indian territory. This is important because the criminal jurisdiction was taken away from the tribes in 1885, but now a small part of it has been returned.

As a conclusion regarding the ups-and-downs of the federal legislation, the federal government is determined to fill in the autonomy, and sovereignty of the Indian nations with content. The United States does not recognize national minorities unlike other countries in Europe but provide similar right and even more. In some countries in Europe e.g „national minorities have the right to access and relay information in their own language, whether it be through traditional press or modern mass-communication and media services. The state is obligated to provide access for recurring national minority-language broadcasts in both radio and audiovisual format in a way that enables full access to such services in all relevant regions inhabited by the respective national minority”.[5] There is no such thing in the USA, but maintaining a government-to-government relation with them.

B. Models of tribal self-government, self-determination

Introduction to the Indian Self-Determination and Education Assistance Act

ISDEAA largely focuses on strengthening tribal governments and tribal organizations of indigenous peoples living on Indian reservations by giving it to the management of the tribal administration and putting it under the control of Indian programs initiated and established by the federal government. At, the various services. Besides this it encourages various activities and provides the necessary funds in whole or in part.

The law currently consists of five chapters:

    • Title I. – Self-determination contract program provided by the Bureau of Indian Affairs (BIA) and the Indian Health Service (IHS);
    • Title II – Education and aid programs;
    • Title IV – Continuous municipal program within the framework of the Department of Interior (DOI), both for BIA and non-BIA programs;
    • Title V. – permanent municipal program within the framework provided by the Department of Health and Human Services (DHHS);
    • Title VI – a feasibility study examining the possibility of participating in local government projects within DHHS and within DHHS to involve organizations not operating within the framework of HIS.

Initial models

The earliest models of self-government and self-determination can be found in laws restoring the statuses of previously defunct tribes, as well as important efforts by the Kennedy, Johnson, and Nixon administrations, all of which provided a political backdrop for president Nixon’s policy of self-determination. In a message to Congress, President Nixon explained that BIA has begun a policy of concluding service agreements with tribes to help run BIA programs. These efforts were treated with an aversion to bureaucracy, it was not clearly communicated that it had the necessary legal authority, so they quickly bled to death in the fight. For example, in 1970, the Miccosukee tribe in South Florida submitted a proposal to BIA to conclude a contract by BIA’s Miccosukee Agency and to provide related activities. BIA’s lawyers initially rejected the proposal for a contract based on the view that BIA had no legal authority to conclude a contract with the tribe. After lengthy, multi-round negotiations between the tribe, BIA’s legal representation, and the House and Senate committees, it was established that the tribe could set up private companies that would give BIA the legal authority to conclude service contracts. onto. However, miccosukee has faced objections each time in its negotiations with BIA about the specific content of its contract proposal, saying that „existing laws are not designed to facilitate an Indian municipality to buy into a program that the Bureau (BIA) is already carrying out”.[6]

In short, the experience of the Miccosukee tribe showed that BIA’s efforts to advance the self-determination capacity of the Indian population were hindered by all kinds of legal methods by the existing authorities. Separate legislation was needed in order to develop the concept of Indian self-determination and then to implement it in different ways.

Despite President Nixon’s „fish-for-the-Native American-people” rhetoric, the self-determination law was drafted primarily by federal bureaucrats with little Indian tribal contributions. Perhaps that’s why the legislative proposal did not generate any noticeable support among the Reservation Indians, and it received a cold reception from Congress. Senate Bill 3157 began with the following statement: „If the legitimacy of all governments is obtained by the consent of the governed, maximum Indian participation in the governments of the Indian peoples must be a national goal.”[7] Although this bill was flawed and ultimately not passed, tribal self-government was based on declaring the basic democratic principle of „governing consent” to guide the following legislation. Five years after Nixon’s experiment, in 1975, Congress passed ISDEAA. The political declaration at the head of the Statute expresses a break with past politics, while acknowledging the need for self-determination in the federal government’s special and ongoing relationship with the Indian peoples, and expressed it in the following ways:

(a) Congress has recognized the obligation of the United States to take a positive approach to the realization of the self-determination and self-determination of the Native American peoples and to do so by ensuring maximum Indian participation of Native American communities in the educational and other services provided by federal programs, with a view to ensuring that they are better suit the needs and desires of these communities.

(b) Congress has declared its commitment to maintain continuous contact with the Indian peoples, has taken on the responsibility of maintaining this relationship, and has undertaken to create a feasible Indian self-determination policy with the involvement of individual Indian tribes and the Indian people as a whole, which can be filled with real legal and political content which allows for an orderly transition from the federal dominance of Indian programs and services to the effective and meaningful participation of the Indian people in planning and in the conduct and administration of these programs and services.

Congress sought to achieve these goals by giving Native American tribes and tribal organizations the right to negotiate with federal agencies that have the responsibility to finance and manage operational programs for the benefit of eligible Native Americans and Alaska Natives. In fact, the goal was for tribes- tribal governments – to replace the federal government by taking responsibility for running programs previously provided by federal agencies. After much congressional debate, the tribes finally got what they wanted: the right to run programs, provide services, and distribute funds to finance them through contracts.

Overview of self-determination contracts

The purpose of the contracts was to enable tribes to build organizations that could perform tasks better than federal non-Native American institutions, as well as improve programs by better responding to local tribal needs. For example, by giving the tribes that run a health clinic with a self-determination contract with a much more accurate local view within themselves, they have a better knowledge of needs and flexibility for tribe members, so they can better serve their health needs. Programs under local tribal administration are more effective than programs run by federal agencies many miles away, and at the same time develop leadership skills and administrative capacity. Since the adoption of the Law in 1975, Title I has been amended as follows: Title 1 contracts provided one of the primary mechanisms for Native American tribes to exercise their right of self-determination by helping the tribes build their governmental organs in a way that best serves the local needs of tribal members. Title I is replaced by the following: However, it was very difficult to achieve the full implementation of the principles embodied in Title 1, because both federal bodies responsible for implementing the law – DHHS and DOI – were at best reluctant to cooperate with the tribes. Federal bureaucrats repeatedly used their discretion to prevent congressional intent from fully implementing it, leading to a series of amendments.

The first such amendment – Section 106(a) of Proposition 93-638 -, provided that the contracts with tribal organizations were in accordance with the federal laws and regulations governing the conclusion of contracts, but the Secretary could invalidate the provisions of those contracts if it is considered to be inappropriate. Thus, contracts that fulfill and provide the right to self-determination with content have essentially been reduced to public contracts managed by federal officials. The law has since been amended so that federal laws and regulations do not apply to self-determination contracts, unless these laws explicitly state that they also apply to Native American tribes.

Section 103 (c) of Bill 93-638 authorized the minister to require the tribe requesting the contract to provide adequate financial security to the federal government to ensure the fulfilment of his contractual obligation. The Congress then forced tribal businesses and contractors to take out compulsory insurance under the Federal Tort Claims Act; FTCA), however, it did not extend it to non-Native American businesses and entrepreneurs contracting with federal agencies. As tribal contractors replaced federal agencies, Congress argued that it would not be fair to tribes or others to allow agencies to use the self-determination process as a tool to get rid of potential liability.

Title I. grants all federally recognized Native American tribes and tribal organizations the right to contract programs, functions, services, and activities provided by the DOI or DHHS to Indians and Alaska Natives, together with the associated funds and responsibilities. Title I. contracts are special government-to-government contracts and are not similar to those concluded by the federal government with other organizations, because here the party to the contract with the federal state is not an organization, but an independent Indian nation.

After submitting the contract proposal, the law provides for a strict procedure and timetable for examining the offer. The Law I. The federal agencies and ministries are required to conclude contracts unless one of five narrowly defined legal exceptions exists. This section also specifies the appeal rights of the participating tribes. If an agency or minister rejects a tribe’s contract proposal, the federal organization should help the tribes overcome the obstacles that cause rejection and give the tribe the right to redress. The law also authorizes each federal organization to award grants to itself, independently, or to assist participating tribes in developing programs that they can eventually contract under Title I chapters of az. Once a proposal has been approved, it is mandatory for institutions and agencies to sit down with the team wishing to conclude the contract within a reasonable period of time, to work out the details and to conclude an agreement on a term of at least one year on services and financing.

A certain section of the law also gives the parties a model agreement, with provisions that must be included in all contracts. The legislature, Congress, imposed these mandatory provisions to strike a balance between promoting tribal self-determination and maintaining federal oversight of tribal contracts. In addition to the mandatory provisions, according to the classical contract rules, the contract may contain all other provisions adopted by both parties. The mandatory provisions of the model treaty laid down in the act ensure that the special relationship between the tribes and the United States is maintained: to ensure that tribal sovereignty and immunity do not prevail over the obligation of the federal state to conclude a contract, that federal resources cannot be diverted, and that, that the responsibility of the United States towards the tribes cannot be eliminated, that is, the federal state cannot withdraw from its historical responsibility.

How do you do that? E.g. the contracts of Title I. shall contain a provision requiring that tribes responsible for the resources of each Indian nation must provide the same level of service as the United States would provide if that resource were to fall under its jurisdiction. On the other hand, with the DOI and DHHS having general oversight of how tribes perform their duties under Title I contracts, the law limits the discretion of federal agencies. For example, the only reporting requirement that participating tribes are required to provide agencies with is the annual financial report. In limited circumstances, the DOI and DHHS have the right to take unilateral steps to ensure that the Contracting Parties perform coordinated tasks. For example, agencies have the right to withdraw any contractual service from the tribe if there is a violation or threat to the health, safety or well-being of any person, or if the contact person performs his duties as a trustee on the assets or land entrusted to him. Agencies have the right to delay, suspend or withhold contract payments for a period of 30 days if it is established that the tribal service provider has not fulfilled the contract and has no good reason for non-performance. Following unilateral actions by federal organizations, tribes always have remedies available. Contracting tribes also have the right to propose a redesign of the contracted programmes after the conclusion of the contract, so that, after awarding them, they are better suited to local needs not known before the conclusion of the contract.

The law requires agencies to evaluate redesign proposals based on criteria identical to new contract proposals. The tribes also have the right to transfer the funds awarded, provided that the redistribution does not have a detrimental effect on the performance of the contract.

Tribes are treated as federal agencies when they are federal agencies in order to achieve certain goals, when they are classified in Title I. They shall carry out contractual tasks under Title I. In such cases, for example, the right to use the surplus generated during the service, or the right to access specific federal resources (databases), the right to access federal reserves. These provisions all reflect the fact that Native American tribes and tribal organizations replace the federal government when they undertake program tasks under ISDEAA.

On the other hand, there are provisions for Title I. The difference between Indian tribes and the United States. For example, participating tribes have the right to set rules for tribal employment preference when selecting their coworkers. Tribal contractors are also exempt from the Davis-Bacon Act, which requires most federal contractors to pay the locally dominant wage level set by the Labor Department.

The Supreme Court has acknowledged that Title I contracts are as legally binding as any other contract – „Congress, in terms of the binding nature of the promise, treats equally the promises made in the [ISDEAA] Act and ordinary contractual promises (such as those made in public contracts)”.[8]

This does not mean, of course, that ISDEAA contracts are ordinary public contracts. Title I is replaced by the following: The contracts referred to in Title I. of this Regulation shall be the specific inter-governmental agreements. Title I is replaced by the following: The treaty provisions of Title I. therefore reflect a delicate balance between competing interest groups: it serves the interests of the tribes to fill their self-determination objectives with real content , while ensuring that the responsibility of the United States to them remains intact, and that while the It is in the interest of the United States to pursue a policy that promotes tribal self-determination, yet to retain some control and supervision over the contracting tribal contractors.

Title I rule-making

The process of fully drafting the law and creating rules for its implementation was a confusing and complex undertaking. As passed in 1975, the law granted only a minimum legal authority to the responsible ministry to draw up the rules. Title I is replaced by the following: The first group of implementing regulations for Title I. of this Regulation was deemed unacceptable by the tribes because BIA and IHS would have been given too broad control over the provision of tribal contracts and services. Ironically, an early report by the Government Accountability Office (GAO) found the opposite, namely that the United States had not fully complied with the control of the use of contracts and grants awarded under the law. These needs and events illustrate the difficulties and delicateness of maintaining the balance intended to be established by law. In response to previous objections from the participating tribes, the amendments of 1994 made a number of important changes to Title I. e.g. based on tribal and congressional reactions to proposals published in 1994, according to one of the amendments, a section of the az requires that the legislative process follows a so-called legislative process that applies only to this law. Negotiated Rulemaking Act. (Act establishing agreed implementing rules) This Act requires tribal representations to be involved in the drafting of the rules.

After extensive negotiations, tribal and federal negotiators reached a consensus on the vast majority of the regulations, their language, and az I. The final implementing regulation for the contracts referred to in Title I. of 1996 entered into force on 23 August 1996 by agreement of the parties.

C. Conclusion

Looking back 300 years, the history of the Indians is rather sad, filled with so much suffering and injustice. However, if we look at the events of the last 50 years, and especially the 21st century, we can say that modern Indian history can be a success story.

Of course, the community is currently struggling with a lot of problems. Fragmentation, lack of uniform action and legal protection remain a problem. Az Indian communities have high unemployment, alcoholism and still a problem of identity search. However, it seems that in overcoming these problems, the federal government has now found an honest partner.

We hope that there will be no more turnaround and that indigenous peoples will find their place and peace.

In the second part of the paper the emphasis in the legislation was on the federally recognized tribes’ inherited right to self-government, in order to promote and control Native American participation in federal programs according to their own priorities. The Act, along with a number of agreements and treaties over the years, facilitated a move towards tribal autonomy and away from pervasive federal control. However, the acts of the federal legislature are only one aspect of a broader push towards tribal self-determination, even in an economic and political context. Undoubtedly, federal policy, which first allowed and then generally facilitated self-determination, has played a significant role in empowering tribal governments and communities in recent decades. The contracting and compacting of federal programs bring jobs to tribal communities and increases tribal administrative capacity, but tribes also exercise self-determination through economic development, cultural activity, linguistic revitalization, and other aspects of nation-building. As tribes experience increasing success in exercising their sovereignty in a wide variety of contexts, this greater movement is expected to spur changes in the 2000s in the areas of amendments and the study of future self-governance. The political context within tribal self-governance itself is largely outside the control of indigenous peoples. At present, traditional bipartisan support for Native American self-determination in the federal legislature is largely intact, but some observers see that bipartisanship as melting away as conservative party distance themselves from the liberal principles expressed in President Nixon’s 1970 speech. If tribal self-governance is treated as a liberal issue that is merely tied to one party (the Democratic Party), achieving the legislative reforms and progress discussed above becomes much more difficult. One thing is certain: whatever legislative and administrative form and means tribal self-government takes in the future, it is and will remain a fundamental right under U.S. law.If tribal self-governance becomes identified merely as a liberal cause, the legislative reforms and advances discussed above will become much more difficult to achieve. One thing is certain: whatever particular legislative and administrative forms and vehicles tribal self-governance takes in the future, it is, and will remain, a fundamental right under United States’ law.

Literature used

Brown, Dee: Bury My Heart at Wounded Knee: An Indian History of the American West

New York, NY, Holt Publisher Inc. – 2001

Cservak, Csaba – Farkas, György Tamas: Development of the Nationality Law in Hungary, Journal on European History of Law, Vol. 4 / 2013 No. 2

Spitzer, Elianna: Cherokee Nation v. Georgia: The Case and Its Impact, ThoughtCo., 2020

Suagee, Dean B.: The Consent of of the Governed – The New Concept in Indian Affairs, North Dakota Law Review, Vol. 48, No. 4, 1972.

Treueur, David: The Heartbeat of Wounded Knee: Native America from 1890 to the Present, New York, NY, Penguin Random House, 2019.

Blackhawk, Ned: Violence over the Land: Indians and Empires in the Early American West, Boston – Cambride, MA, Harvard University Press, 2008.

References

  1. Description of the case: https://www.lexisnexis.com/community/casebrief/p/casebrief-johnson-v-m-intosh
  2. Elianna Spitzer: Cherokee Nation v. Georgia: The Case and Its Impact, ThoughtCo., 2020, https://www.thoughtco.com/cherokee-nation-v-georgia-4174060
  3. Description of the case: https://www.oyez.org/cases/1789-1850/31us515
  4. Csaba Cservak – György Tamas Farkas: Development of the Nationality Law in Hungary, Journal on European History of Law, Vol. 4 / 2013 No. 2
  5. Cservák–Farkas: Development of the Nationality Law in Hungary.
  6. Dean B. Suagee: The Consent of of the Governed – The New Concept in Indian Affairs, North Dakota Law Review, Vol. 48, No. 4, 1972.
  7. S. 3157, 92d Cong. § 1(a)(1).
  8. Cherokee Nation v. Leavitt, 543 U.S. 631, 639 (2005)

 

Lajos Edina: Az emberi jogok védelmezése vagy a közigazgatás visszásságainak orvoslása?

Honnan ered ez a sajátos, címben szereplő tisztség? Hogyan került be a magyar közjogi rendszerbe? A szakirodalom részben a parlamenti ellenőrzés szervei közé sorolja.[1] Az intézmény gyökerei az 1700-as évek elejének Svédországáig vezetnek bennünket.[2] Az ombudsman fogalmi körébe tartozó tisztségviselőket nemzetközi összevetésben sokféle névvel illetik. Magyarország mellett Lengyelországban állampolgári jogok biztosának, Ukrajnában országgyűlési biztosnak nevezik. Oroszországban, Azerbajdzsánban emberi jogok biztosának. Horvátországban és Albániában nép szószólójának titulálják. Szlovákiában, Csehországban és Spanyolországban népi jogvédőnek hívják. Belgiumban, Luxemburgban és Franciaországban mediátornak. Portugáliában pedig jogvédőnek. Macedóniában népi ügyésznek.[3] A név természetesen segít a jogösszehasonlításban[4]; utal a tisztség fő funkcióira. Figyelemre méltó, hogy az ombudsman klasszikusan a közigazgatás visszaéléseinek, méltánytalanságainak ellensúlyozására hivatott tisztségviselő volt.[5] Emellet nemzetközi szinten mára elterjedt jelentése szerint az emberi jogok védelmezője.[6]

Mennyire lehet a konszenzust teremteni a két tézis között? Álláspontunk szerint e két megközelítés között nemhogy nem áll fenn ellentmondás, de a fogalmak kölcsönösen előfeltételezik is egymást. Az alapjogokat megsértő közigazgatás ugyanis biztos, hogy méltánytalan. A jogszerűtlen végrehajtás pedig eleve eredményezi az alapjogok csorbítását.[7]

Az ombudsmanok eszköze az ajánlás, tehát „saft law”-t alkalmaznak, ami nem kikényszeríthető. Ez a „gyengéjük”, mozgásterük alapja viszont a szakmai tekintély. Ide tartozik, hogy az ombudsman a sztrikt, betű szerinti tételes jogból áttévedhet a „de lege ferenda”, az ideális jog világába.[8]

Az alapvető jogok biztosa (és a helyettesek) a hatályos jogunkban

A rendszerváltozást követően megszilárdult kormányzati rendszerben[9] hazánkban az állampolgári jogok országgyűlési biztosa töltötte be az általános ombudsmani funkciót. Két egyenrangú, szintén miniszteri besorolású különbiztos működött: a kisebbségi biztos és az adatvédelmi biztos.[10] Az új rendszer egyfejűvé tette a struktúrát. Az alapvető jogok biztosa az általános ombudsman, akinek két helyettese van. Az egyik a jövő nemzedékek jogaiért, a másik a nemzetiségek jogaiért felel.

Az alapvető jogok biztosa tevékenysége során – különösen hivatalból indított eljárások lefolytatásával – megkülönböztetett figyelmet fordít[11]

    1. a gyermekek jogainak,
    2. az Alaptörvény P) cikkében[12] meghatározott értékeknek (a továbbiakban: a jövő nemzedékek érdekei),
    3. az Alaptörvény XXIX. cikkében[13] meghatározott jogoknak (a továbbiakban: a Magyarországon élő nemzetiségek jogai), valamint
    4. a leginkább veszélyeztetett társadalmi csoportok jogainak

a védelmére.

Az alapvető jogok biztosa tevékenysége során – különösen hivatalból indított eljárások lefolytatásával – megkülönböztetett figyelmet fordít a 2007. évi XCII. törvénnyel kihirdetett, a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény végrehajtásának segítésére, védelmére és ellenőrzésére. Az ombudsman áttekinti és elemzi az alapvető jogok magyarországi helyzetét, és az alapvető jogokkal összefüggő, Magyarországon történt jogsértésekről statisztikai kimutatást készít. Az egyenlő bánásmód követelményének érvényesülését ellenőrző közigazgatási szerv, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság, az oktatási jogok biztosa, valamint a pénzügyi jogok biztosa az alapvető jogok biztosának megkeresése alapján a statisztikai kimutatáshoz személyes adatokat nem tartalmazó összesített adatokat szolgáltat.

Az alapvető jogok biztosa az új törvény alapján kiemelt feladatot kap; a popularis actio megszűnése után különösen fontos, hogy a jogszabályok Alaptörvénnyel való összhangjának felülvizsgálatát kérheti az Alkotmánybíróságnál. Az ombudsman közreműködik a feladat- és hatáskörét érintő nemzetközi szerződések alapján készülő nemzeti jelentések előkészítésében, figyelemmel kíséri és értékeli e szerződések magyar joghatóság alá tartozó érvényesülését.

Az alapvető jogok biztosa tevékenysége során együttműködik azon szervezetekkel, amelyek célja az alapvető jogok védelmének előmozdítása.

Az alapvető jogok biztosának a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó helyettese figyelemmel kíséri a jövő nemzedékek érdekeinek érvényesülését, és

    1. rendszeresen tájékoztatja az alapvető jogok biztosát a jövő nemzedékek érdekeinek érvényesülésével kapcsolatos tapasztalatairól,
    2. felhívja az alapvető jogok biztosának figyelmét a természetes személyek nagyobb csoportját érintő jogsértés veszélyére,
    3. az alapvető jogok biztosának hivatalbóli eljárás megindítását javasolhatja,
    4. közreműködik az alapvető jogok biztosának vizsgálatában,
    5. javasolhatja, hogy az alapvető jogok biztosa az Alkotmánybírósághoz forduljon.

Az alapvető jogok biztosának a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó helyettese figyelemmel kíséri a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak érvényesülését, és

    1. rendszeresen tájékoztatja az alapvető jogok biztosát a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak érvényesülésével kapcsolatos tapasztalatairól,
    2. felhívja az alapvető jogok biztosának figyelmét a természetes személyek nagyobb csoportját érintő jogsértés veszélyére,
    3. az alapvető jogok biztosának hivatalból történő eljárás megindítását javasolhatja,
    4. közreműködik az alapvető jogok biztosának vizsgálatában,
    5. javasolhatja, hogy az alapvető jogok biztosa az Alkotmánybírósághoz forduljon.

Ha az alapvető jogok biztosának a helyettese saját speciális feladatkörében, tehát jövő nemzedékeket érintő vagy nemzetiségi ügyben meghatározott feladatkörében tesz javaslatot arra, hogy az alapvető jogok biztosa hivatalból járjon el vagy forduljon az Alkotmánybírósághoz, az alapvető jogok biztosa köteles ennek megfelelően eljárni, vagy az elutasítás indokairól éves beszámolójában az Országgyűlést tájékoztatni.

Az Országgyűlés az alapvető jogok biztosának a javaslatára választja meg az alapvető jogok biztosának a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó helyettesét, valamint az alapvető jogok biztosának a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó helyettesét. Az alapvető jogok biztosának helyettese felett – a megbízatás létrejöttének és megszüntetésének kivételével – a munkáltatói jogokat az alapvető jogok biztosa gyakorolja.

A parlament az alapvető jogok biztosát azok közül a kiemelkedő tudású elméleti vagy legalább tízévi szakmai gyakorlattal[14] rendelkező jogászok közül választja meg az összes képviselő legalább kétharmadának voksával, akik harmincötödik életévüket betöltötték, és az alapvető jogokat érintő eljárások lefolytatásában, felügyeletében vagy tudományos elméletében jelentős tapasztalatokkal rendelkeznek. Hangsúlyozzuk, hogy a jelölés joga az államfőé; legföljebb szokásjogi norma, hogy egyeztetnie kell a jogvédő szervezetekkel és (hatékonysági szempontból) a frakciók vezetőivel.

Tegyük hozzá, hogy a magyar szabályozás feltételei nemzetközi összevetésben is igen szigorúak, de ez dicséretes. [15]

A helyettesekre hasonló szabály vonatkozik. A parlament az alapvető jogok biztosának a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó helyettesét azok közül a harmincötödik életévüket betöltött jogászok közül választja meg, akik kiemelkedő elméleti tudással vagy legalább tízéves szakmai gyakorlattal rendelkeznek, és a jövő nemzedékek érdekeit érintő eljárások lefolytatásában, felügyeletében vagy tudományos elméletében jelentős tapasztalatokkal bírnak. Az Országgyűlés az alapvető jogok biztosának a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó helyettesét azok közül a harmincötödik életévüket betöltött jogászok közül választja meg, akik kiemelkedő elméleti tudással vagy legalább tízéves szakmai gyakorlattal rendelkeznek, és a Magyarországon élő nemzetiségek jogait érintő eljárások lefolytatásában, felügyeletében vagy tudományos elméletében jelentős tapasztalatokkal rendelkeznek.

Az Ajbtv. igen szigorú kvázi visszamenőleges összeférhetetlenségi szabályokat is alkalmaz.[16] Nem lehet az alapvető jogok biztosa vagy helyettese az, aki a választásra irányuló javaslat megtételének időpontját megelőző négy évben országgyűlési képviselő, európai parlamenti képviselő, köztársasági elnök, a Kormány tagja, államtitkár, önkormányzati képviselő, polgármester, alpolgármester, nemzetiségi önkormányzat tagja, jegyző, a Magyar Honvédség hivatásos állományú tagja, a rendvédelmi szervek és rendvédelmi feladatot ellátó szervek hivatásos állományú tagja, párt tisztségviselője vagy alkalmazottja volt. A parlamenti képviselőség visszamenőleges összeférhetetlenné nyilvánítása ezen összefüggésben (mivel az ombudsman az Országgyűlést nem felügyeli) érdekesnek tűnhet, de a parlamentarizmus logikájából, vagyis a kormányzat parlamenti felelősségéből egyenesen következik a tilalom.

A köztársasági elnök az alapvető jogok biztosának a személyére az alapvető jogok biztosa megbízatási idejének a lejártát megelőző kilencven napon belül, de legkésőbb a megbízatási idő lejártát megelőző negyvenötödik napon tesz javaslatot.

Ha az alapvető jogok biztosának a megbízatása az Ajbtv. 16. § (1) bekezdés b)–g) pontjában[17] meghatározott okból szűnt meg, a köztársasági elnök a megbízatás megszűnésétől számított harminc napon belül tesz javaslatot az alapvető jogok biztosának a személyére.

Amennyiben a javasolt személyt az Országgyűlés nem választja meg, az államfő legkésőbb harminc napon belül új javaslatot tesz. Az alapvető jogok biztosának javasolt személyt az parlament – az ombudsman feladatkörét érintően – hatáskörrel rendelkező bizottsága meghallgatja. A biztos egy alkalommal újraválasztható.

Az alapvető jogok biztosa a helyettesének a személyére a helyettes megbízatási idejének a lejártát megelőző kilencven napon belül, de legkésőbb a megbízatási idő lejártát megelőző negyvenötödik napon tesz javaslatot.

Ha az alapvető jogok biztosa helyettesének a megbízatása az Ajbtv. 17. § (1) bekezdés b)–g) pontjában[18] meghatározott okból szűnt meg, az alapvető jogok biztosa a megbízatás megszűnésétől számított harminc napon belül tesz javaslatot az alapvető jogok biztosa helyettesének a személyére.

Ha az alapvető jogok biztosa helyettesének javasolt személyt az Országgyűlés nem választja meg, az alapvető jogok biztosa legkésőbb harminc napon belül új javaslatot tesz. Az alapvető jogok biztosa a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó helyettesének személyére vonatkozó javaslatának megtétele előtt köteles kikérni az országos nemzetiségi önkormányzatok véleményét.

Az alapvető jogok biztosa helyettesének javasolt személyt az Országgyűlésnek a helyettes feladatkörét érintően hatáskörrel rendelkező bizottsága meghallgatja. Az alapvető jogok biztosának helyettese egyszer újraválasztható.

Eljárási szabályok

Az ombudsmanhoz bárki fordulhat, ha megítélése szerint

    1. közigazgatási szerv,
    2. helyi önkormányzat,
    3. nemzetiségi önkormányzat,
    4. kötelező tagság alapján működő köztestület,
    5. a Magyar Honvédség,
    6. rendvédelmi szerv,
    7. közigazgatási jogkörben eljáró egyéb szerv e jogkörében,
    8. nyomozó hatóság vagy az ügyészség nyomozást végző szerve,
    9. közjegyző,
    10. törvényszéki végrehajtó,
    11. önálló bírósági végrehajtó vagy
    12. közszolgáltatást végző szerv

(leegyszerűsítve: hatóság) tevékenysége vagy mulasztása a beadványt tevő személy alapvető jogát sérti vagy annak közvetlen veszélyével jár (összefoglaló elnevezéssel: visszásság), feltéve, hogy a rendelkezésre álló közigazgatási jogorvoslati lehetőségeket – ide nem értve a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát – már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. Az új. Ajbtv. a korábbival szemben a fentiek szerint – ha igen lakonikusan is – de legalább definiálja a jogirodalomban és a tételes jogban korábban nem elterjedt visszásság fogalmát, az előző vonatkozó jogszabályban még ez sem szerepelt.

Korábban csupán – normatív támpont hiányában – maga az ombudsmani gyakorlat volt kénytelen értelmezni a fogalmat[19]. Nyelvtani értelemben a visszásságon helytelen, rendellenes, kellemetlen helyzetet érthetünk[20]. A terminus technicus kifejezi azt, hogy a biztos nem pusztán a szűk értelemben vett jogsértések esetén járhat el, hanem kimutathat olyan jogi hibákat is, amelyeket a jogalkalmazó szervek az írott jog aspektusából nem tartanának törvényellenesnek, ad absurdum még az Alkotmánybíróság sem ítélné alaptörvény-ellenesnek, de az érintett szerveknek célszerű lehet a vonatkozó normát átgondolniuk, vagy esetleg gyakorlatukon változtatniuk.[21]

Közszolgáltatást végző szerv – függetlenül attól, hogy milyen szervezeti formában működik –

    1. az állami vagy önkormányzati feladatot ellátó, illetve e feladat ellátásában közreműködő szerv,
    2. a közüzemi szolgáltató,
    3. az egyetemes szolgáltató,
    4. az állami vagy európai uniós támogatás nyújtásában vagy közvetítésében közreműködő szervezet,
    5. a jogszabályban közszolgáltatásként megjelölt tevékenységet végző szervezet, valamint
    6. a jogszabályban előírt, kötelezően igénybeveendő szolgáltatást nyújtó szervezet.

A közszolgáltatást végző szerv kizárólag e tevékenységével összefüggésben vizsgálható.

Nemzetközi összevetésben egyre inkább jellemzővé válik, hogy az ombudsmanok nem csupán a szó legszűkebb értelmében vett közigazgatást vizsgálhatják. A biztos vizsgálata sok helyen kiterjeszthető nem csak közigazgatási funkciót, hanem „közfeladatot” ellátó, „közszolgáltatást végző” magánszervezetekre is[22].

Az alapvető jogok biztosa nem vizsgálhatja

    1. az Országgyűlés,
    2. a köztársasági elnök,
    3. az Alkotmánybíróság,
    4. az Állami Számvevőszék,
    5. a bíróság, valamint
    6. az ügyészség nyomozást végző szerve kivételével az ügyészség

tevékenységét.

A hatalommegosztás eszméjéből és az igazságszolgáltatás függetlenségének elvéből fakadóan az ombudsmanok az igazságszolgáltatásnak maximum az adminisztratív tevékenységét vizsgálhatják[23]. Az igazságszolgáltatás függetlenségének elvével még összhangban van a cseh ombudsman és az osztrák ombudsmani testület vonatkozó mozgástere: ők a bíróságok adminisztratív tevékenységét vizsgálhatják[24].

Az ombudsman intézkedései

Ha az alapvető jogok biztosa a lefolytatott vizsgálat alapján arra a megállapításra jut, hogy az alapvető jogokkal kapcsolatos visszásság fennáll, annak orvoslására (a vizsgált hatóság egyidejű tájékoztatása mellett) ajánlást tehet a vizsgált hatóság felügyeleti szervénél[25]. Ez a lehetőség mintegy az ombudsman fogalmi ismérve.[26] Nemzetközi összevetésben a kikényszeríthető határozathozatali hatáskörrel szemben kifejezetten az ajánlás tekinthető az intézmény általános eszközének. A felügyeleti szerv az ajánlás tekintetében kialakított érdemi állásfoglalásáról, illetve a megtett intézkedésről az ajánlás kézhezvételétől számított harminc napon belül értesíti az alapvető jogok biztosát.

Ha a felügyeleti szerv az ajánlásban foglaltakkal nem értett egyet, az erre vonatkozó közlés kézhezvételétől számított tizenöt napon belül az alapvető jogok biztosa tájékoztatja a felügyeleti szervet az ajánlás fenntartásáról, módosításáról vagy visszavonásáról. Amennyiben az alapvető jogok biztosa az ajánlást módosítja, azt a megteendő intézkedések szempontjából új ajánlásnak kell tekinteni. Amennyiben a vizsgált hatóságnak nincs felügyeleti szerve, az alapvető jogok biztosa a vizsgált hatóság számára tesz ajánlást.[27]

Ha a rendelkezésre álló adatok szerint az alapvető jogokkal kapcsolatos visszásságot a vizsgált hatóság saját hatáskörben meg tudja szüntetni, az alapvető jogok biztosa kezdeményezheti a vizsgált hatóság vezetőjénél a visszásság orvoslását. Az ilyen kezdeményezés rövid úton – távbeszélőn, szóban vagy elektronikus levélben – is történhet, ez esetben a kezdeményezés időpontját, módját és lényegét az ügyiraton kell rögzíteni. A vizsgált hatóság a kezdeményezés tekintetében kialakított érdemi állásfoglalásáról, illetve a megtett intézkedésről a kezdeményezés kézhezvételétől számított harminc napon belül, környezetet károsító tevékenység esetén haladéktalanul tájékoztatja az alapvető jogok biztosát.

Amennyiben a vizsgált hatóság a kezdeményezéssel nem ért egyet, – az Ajbtv. 31. § (4) bekezdésében[28] meghatározott hatóság kivételével – a kezdeményezés kézhezvételétől számított harminc napon belül köteles azt véleményével ellátva felügyeleti szervéhez felterjeszteni. A felügyeleti szerv a felterjesztés kézhezvételétől számított harminc napon belül köteles állásfoglalásáról, illetve a megtett intézkedésről az alapvető jogok biztosát értesíteni.

A vizsgált szerv felügyeleti szervének, illetve az ombudsmannak a további eljárására az Ajbtv. 31. § (1)–(3) bekezdésében[29] foglaltak megfelelően irányadóak azzal, hogy az alapvető jogok biztosa arról értesíti a felügyeleti szervet, hogy a kezdeményezést változatlan vagy módosított formában ajánlásként tartja-e fenn.

Az ombudsman a környezet állapotával összefüggő közigazgatási döntés bírósági felülvizsgálata során a perben beavatkozóként részt vehet. (Az egyfejű rendszerhez híven figyelemre méltó, hogy nem a „zöldügyi helyettes”, hanem maga az általános biztos vehet részt a peres eljárásban.)

Az alapvető jogok biztosa az Alkotmánybíróságról szóló törvényben meghatározottak szerint az Alkotmánybírósághoz fordulhat utólagos normakontrollt indítványozva. Mivel e tárgykörben megszűnt a popularis actio, így a biztos kiemelt alkotmányvédelmi szerephez jut, mert ő válik közvetítővé az állampolgári panaszok és az Alkotmánybíróság között[30].

Az alapvető jogok biztosa a feltárt alapvető joggal összefüggő visszásság orvoslása végett a legfőbb ügyész útján kezdeményezheti az ügyész fellépését. Az ügyész a fellépés kezdeményezésével kapcsolatos álláspontjáról, esetleges intézkedéséről hatvan napon belül értesíti az alapvető jogok biztosát. Amennyiben az alapvető jogok biztosa vizsgálata során alapvető joggal összefüggő visszásságot nem állapít meg, de jogszabálysértésre utaló körülményt észlel, a beadványt a legfőbb ügyész útján megküldheti az illetékes ügyésznek.

Ha az alapvető jogok biztosa vizsgálata során bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúját észleli, büntetőeljárást kezdeményez az annak megindítására jogosult szervnél. Ha az alapvető jogok biztosa vizsgálata során szabálysértés vagy fegyelmi vétség elkövetésének alapos gyanúját észleli, szabálysértési, illetve fegyelmi eljárást kezdeményez a szabálysértési, illetve a fegyelmi eljárás lefolytatására jogosult szervnél.

De lege ferenda elképzelhető lenne még néhány hatáskör, például, hogy a megújult polgári peres szabályokba[31] illesztve szakhatósági véleményként vehessék figyelembe az ombudsmani ajánlásokat.

Biztosak lehetünk abban, hogy a veszélyhelyzetet[32] követően számos közigazgatási eljárás fog – indokoltan vagy indokolatlanul – az ombudsmannál landolni.

Felhasznált irodalom

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2018.

Cservák Csaba: Az alapvető jogok biztosa nemzetközi összevetésben, Polgári szemle, XIII. évf., 2017/4-6.

Cservák Csaba: Az ombudsmantól az alkotmánybíróságig – az alapvető jogok védelmének rendszere, Debrecen, Licium-Art, 2013.

Cservák Csaba: Milyen a magyar kormányzati rendszer? – A kormányforma fejlődése és problémái?, Jogelméleti szemle, 2001/4.

Jakab Éva: Jogtörténet és jogösszehasonlítás, in Nagy Csongor István (szerk.): Liber Amicorum János Martonyi – Ünnepi kötet Martonyi János tiszteletére – Festschrift für János Martonyi – Mélanges en l’honneur du János Martonyi, HVG-ORAC, Budapest, 2014.

Juhász Imre: A polgári perrendtartás elmúlt tíz évi egyes reformjairól, Jogalkotási tükör, Budapest, Patrocinium, 2018.

Juhász Imre: Reformok a polgári perrendtartás korszerűsítése érdekében 2010-2018 között, KRE-DIt 2020/1.

Juhász Zoltán: Az igazságszolgáltatás és az ombudsmani jogvédelem viszonya, in Hajas Barnabás–Szabó Máté (szerk.): Az ombudsmani intézmények újraszabályozása a 21. században Magyarországon és Európában, Budapest, Országgyűlés Hivatala, 2012.

Kucsko-Stadlmayer, Gabriele: Európai ombudsman-intézmények, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010.

Lukácsi Dániel Csaba: Az Országgyűlés ellenőrző szervei, KRE-DIt, 2019/1.

Simicskó István: A világjárvány és a hibrid hadviselés egyes összefüggései az álhíresztelések terjedésének tükrében, Acta Humana, VIII. évf., 2020/2.

Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIt, 2020/1.

Sólyom László: Az ombudsman „alapjog értelmezése” és „normakontrollja”, Fundamentum, V. évf., 2001/2.

Somody Bernadette: Hol húzódnak az ombudsman alapjog-értelmezésének határai?, Jogtudományi közlöny, LIX. évf., 2004/10.

Stumpf István: A járvány hatása az alkotmányos hatalomgyakorlásra, in Körösényi András (et al.) (szerk.): Vírusba oltott politika : Világjárvány és politikatudomány, Budapest. Napvilág Kiadó, 2020.

Stumpf István: Állam és alkotmányosság a járvány hálójában, in Pongrácz Alex (szerk.): Ünnepi tanulmányok a 65 éves Cs. Kiss Lajos tiszteletére. Ut vocatio scientia, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021.

Sziklay Júlia: Hatalommegosztás és ombudsmani intézmények az európai jogállami kultúrában, in Hajas Barnabás – Szabó Máté (szerk.): Az ombudsmani intézmények újraszabályozása a 21. században Magyarországon és Európában, Budapest, Országgyűlés Hivatala, 2012.

Trócsányi László: A különleges jogrend elméleti kérdései, in Nagy Zoltán – Horváth Attila: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021.

Varga Zs. András: Ombudsmanok Magyarországon, Budapest, Rejtjel Kiadó, 2004.

Hivatkozások

  1. Ld. Lukácsi Dániel Csaba: Az Országgyűlés ellenőrző szervei, KRE-DIt, 2019/1.
  2. Varga Zs. András: Ombudsmanok Magyarországon, Budapest, Rejtjel Kiadó, 2004, 14.
  3. Gabriele Kucsko-Stadlmayer: Európai ombudsman-intézmények, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010, 27.
  4. Továbbá a tisztség történeti kialakulásának elemzése is segít a jogösszehasonlításban és az ombudsman adekvát státuszának kialakításában. Vö. Jakab Éva: Jogtörténet és jogösszehasonlítás, in Nagy Csongor István (szerk.): Liber Amicorum János Martonyi – Ünnepi kötet Martonyi János tiszteletére – Festschrift für János Martonyi – Mélanges en l’honneur du János Martonyi, HVG-ORAC, Budapest, 2014.
  5. Varga: Ombudsmanok Magyarországon, 32.
  6. Ld. Cservák Csaba: Az ombudsmantól az alkotmánybíróságig – az alapvető jogok védelmének rendszere, Debrecen, Licium-Art, 2013, 29–31.
  7. „Az általános hatáskörű országgyűlési biztos eljárásának tárgya az alapvető jogokkal összefüggő visszásság. A visszásságnak (jogsérelemnek vagy a jogsérelem közvetlen veszélyének) tehát mindig valamely alapvető joggal kapcsolatban kell fennállnia. A közigazgatás jogszabálysértő vagy hibás működése, az úgynevezett közigazgatási hiba önmagában nem alapozza meg az ombudsmani kezdeményezést, ajánlást. Az „alkotmányos visszásság” kategóriája nem a „maladministration” szó magyar fordítása, nem a közigazgatási hiba magyar jogszabályi megfelelője. Nem is kell annak lennie, hiszen a magyar országgyűlési biztos funkciója nem a közigazgatás tevékenységének ellenőrzésére irányul. Ezt azonban a hazai országgyűlési biztosi gyakorlat nem vállalta fel a jogbiztonsághoz és tisztességes eljáráshoz való jog – ombudsman által alkotott – fogalmán keresztül igyekezett igazolni a közigazgatási hibáknak, a közigazgatás törvényes és tisztességes működésének a vizsgálatát.” Ennek talán csak látszatra mond ellent, miszerint „…nem vitatható, sőt inkább megerősíthető, hogy a tisztességes eljárás fogalmi definíciója részben hasonlóságot mutat a hagyományos ombudsmani hatáskörbe tartozó közigazgatási hiba fogalmával” Somody Bernadette idézi a biztosi beszámolót (1999., 39.), Somody Bernadette: Hol húzódnak az ombudsman alapjog-értelmezésének határai?, Jogtudományi közlöny, LIX. évf., 2004/10, 328.
  8. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2018, 56–59.
  9. Vö. Cservák Csaba: Milyen a magyar kormányzati rendszer? – A kormányforma fejlődése és problémái? Jogelméleti szemle, 2001/4.
  10. Ld. 1993. évi LIX. törvény
  11. Cservák: Az ombudsmantól az alkotmánybíróságig, 35–38.
  12. Alaptörvény P. cikk A természeti erőforrások, különösen a termőföld, az erdők és a vízkészlet, a biológiai sokféleség, különösen a honos növény- és állatfajok, valamint a kulturális értékek a nemzet közös örökségét képezik, amelynek védelme, fenntartása és a jövő nemzedékek számára való megőrzése az állam és mindenki kötelessége.(2) A termőföld és az erdők tulajdonjogának megszerzése, valamint hasznosítása (1) bekezdés szerinti célok eléréséhez szükséges korlátait és feltételeit, valamint az integrált mezőgazdasági termelésszervezésre és a családi gazdaságokra, továbbá más mezőgazdasági üzemekre vonatkozó szabályokat sarkalatos törvény határozza meg.
  13. Alaptörvény XXIX. cikk(1) A Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. Minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez. A Magyarországon élő nemzetiségeknek joguk van az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz.(2) A Magyarországon élő nemzetiségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre.(3) A Magyarországon élő nemzetiségek jogaira vonatkozó részletes szabályokat, a nemzetiségeket és a nemzetiségként való elismerés feltételeit, valamint a helyi és országos nemzetiségi önkormányzatok megválasztásának szabályait sarkalatos törvény határozza meg. Sarkalatos törvény a nemzetiségként való elismerést meghatározott idejű honossághoz és meghatározott számú, magát az adott nemzetiséghez tartozónak valló személy kezdeményezéséhez kötheti.
  14. Egyes megközelítések szerint ezen szabályok – különösen az Alkotmánybíróság később említendő szabályozásához képest – dicséretesek, ugyanis a vonatkozó szakmai gyakorlatot kifejezetten az alkotmányos alapjogok tekintetében várják el. Például egy kiváló agrárjogász professzor nem biztos, hogy az alkotmányjog tekintetében is releváns tudással rendelkezik… Alkotmánybíró viszont lehet egy 45. életévet betöltött szakember, bármilyen jogterületen is tevékenykedik. (Tegyük hozzá, az Alkotmánybíróság az egyes szakjogágak normáit veti össze az Alaptörvénnyel, így az előbbiek terén is fontos a kiemelkedő szakértelem. A 15 alkotmánybíró tudása úgymond összeadódik. Az általános ombudsman azonban leginkább alapjogi összefüggésekkel foglalkozik, így nála tényleg még inkább fontos az ilyen szabályozás. Ld. Cservák: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, 67.
  15. A – jogszabályi alapot nélkülöző – gyakorlat Svédországban az, hogy az ombudsmanok szinte mindig korábbi magas beosztású bírák. Lengyelországban kifejezetten „kiemelkedő jogi tudás” a jelölési feltétel, míg Romániában ezzel párhuzamosan a miénket is jóval meghaladó 18 év gyakorlatot várnak el az ombudsmantól. Sziklay Júlia: Hatalommegosztás és ombudsmani intézmények az európai jogállami kultúrában, in Hajas Barnabás – Szabó Máté (szerk.): Az ombudsmani intézmények újraszabályozása a 21. században Magyarországon és Európában, Budapest, Országgyűlés Hivatala, 2012, 19.
  16. Cservák: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, 68.
  17. Ajbtv. 16. § (1) Az alapvető jogok biztosának a megbízatása megszűnik b) a halálával, c) a lemondásával, d) ha a megválasztásához szükséges feltételek már nem állnak fenn, e) az összeférhetetlenség kimondásával, f) a felmentésével vagy g) a tisztségtől való megfosztással.
  18. Ajbtv. 17. § (1) Az alapvető jogok biztosa helyettesének megbízatása megszűnik b) a halálával, c) a lemondásával, d) ha a megválasztásához szükséges feltételek már nem állnak fenn, e) az összeférhetetlenség kimondásával, f) a felmentésével vagy g) a tisztségtől való megfosztással.
  19. Sólyom László: Az ombudsman „alapjog értelmezése” és „normakontrollja”, Fundamentum, V. évf., 2001/2, 14.; A volt államfő utal arra is, hogy ez az értelmezés alkalmanként és ombudsmanonként (így az adatvédelmi és az általános biztos viszonylatában) változó lehetett.
  20. Varga: Ombudsmanok Magyarországon, 77.; A szerző – mint az ombudsman hivatalának korábbi vezetője – nyilván a gyakorlatban is alkalmazta ezen értelmezést. Utal arra, hogy az Alkotmány eredeti szövege az „alkotmányos jogokat érintő eljárásokkal kapcsolatban tudomására jutott visszásságokat” utalta az ombudsman hatáskörébe, míg a vonatkozó miniszteri indokolás utalt arra, hogy ezeken nem csak államigazgatási eljárásokat érthetünk.
  21. Vö. Cservák: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, 96–98.
  22. A gyakorlat szerint közömbös, hogy magánszektorban tevékenykedő közszolgáltató (kórház, szociális intézmény, víziközmű) a vizsgált szervezet, vagy pedig az állami infrastruktúra része (posta, telekommunikációs cég, elektromos hálózat, vasút). Van, ahol az állam meghatározó tulajdonosi részesedéséhez vagy befolyásához kötik a vizsgálódási lehetőség megnyitását. (Görögország, Svédország, Izrael, Málta, Portugália) Az is előfordul, hogy egymással sajátos alá-fölérendeltségi viszonyban lévő magánszemélyek kapcsolatrendszerének emberi jogi relációit is vizsgálhatja a biztos. (Pl.: Portugália) Görögországban magánjogi jogalanyok gyermekjogokat érintő aktusait lehet górcső alá venni. Ld. Kucsko-Stadlmayer: Európai ombudsman-intézmények, 51–52.
  23. Ez alól látványos kivétel a svéd, finn és lengyel modell. Előbbi kettőben arra is van mód, hogy a biztos érdemben beavatkozzon a bírósági eljárásba, tájékoztatást kérjen a bírótól és végső soron befolyásolja a döntést! E jogkörökkel azonban – a betű szerinti törvényi felhatalmazás ellenére – természetesen viszonylag visszafogottan élnek, leginkább eljárási mulasztások esetében. Szlovéniában a biztos eljárási késedelem és nyilvánvaló hatásköri visszaélés esetén avatkozhat be a bírósági szakaszban lévő ügyekbe. Szlovákiában a bíróság „elvi hibája” esetére a törvény biztosítja az ombudsman jogát a beavatkozásra, ezen megfogalmazás azonban – a gyakorlat alapján is – igen képlékeny. Kucsko-Stadlmayer: Európai ombudsman-intézmények, 55–56.
  24. Juhász Zoltán: Az igazságszolgáltatás és az ombudsmani jogvédelem viszonya, in Hajas Barnabás–Szabó Máté (szerk.): Az ombudsmani intézmények újraszabályozása a 21. században Magyarországon és Európában, Budapest, Országgyűlés Hivatala, 2012, 34–35.
  25. Cservák: Az ombudsmantól az alkotmánybíróságig, 66-67.
  26. Ld. Cservák Csaba: Az alapvető jogok biztosa nemzetközi összevetésben, Polgári szemle, XIII. évf., 2017/4-6, 259–275.
  27. Uo.
  28. Ajbtv. 31. § (4) Ha a vizsgált hatóságnak nincs felügyeleti szerve, az alapvető jogok biztosa a vizsgált hatóság számára tesz ajánlást.
  29. Ajbtv. 31. § (1) Ha az alapvető jogok biztosa a lefolytatott vizsgálat alapján arra a megállapításra jut, hogy az alapvető jogokkal kapcsolatos visszásság fennáll, annak orvoslására – a vizsgált hatóság egyidejű tájékoztatása mellett – ajánlást tehet a vizsgált hatóság felügyeleti szervének. A felügyeleti szerv az ajánlás tekintetében kialakított érdemi állásfoglalásáról, illetve a megtett intézkedésről az ajánlás kézhezvételétől számított harminc napon belül értesíti az alapvető jogok biztosát.(2) Ha a felügyeleti szerv az ajánlásban foglaltakkal nem értett egyet, az erre vonatkozó közlés kézhezvételétől számított tizenöt napon belül az alapvető jogok biztosa tájékoztatja a felügyeleti szervet az ajánlás fenntartásáról, módosításáról vagy visszavonásáról.(3) Ha az alapvető jogok biztosa az ajánlást módosítja, azt a megteendő intézkedések szempontjából új ajánlásnak kell tekinteni.
  30. Cservák: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, 95.
  31. Vö. Juhász Imre: Reformok a polgári perrendtartás korszerűsítése érdekében 2010-2018 között, KRE-DIt 2020/1,valamint Juhász Imre: A polgári perrendtartás elmúlt tíz évi egyes reformjairól, Jogalkotási tükör, Budapest, Patrocinium, 2018.
  32. Ld. Ehhez Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIt, 2020/1; vö. Simicskó István: A világjárvány és a hibrid hadviselés egyes összefüggései az álhíresztelések terjedésének tükrében, Acta Humana, VIII. évf., 2020/2, 31–42.; Stumpf István: Állam és alkotmányosság a járvány hálójában, in Pongrácz Alex (szerk.): Ünnepi tanulmányok a 65 éves Cs. Kiss Lajos tiszteletére. Ut vocatio scientia, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021, 435–452.; ill. Stumpf István: A járvány hatása az alkotmányos hatalomgyakorlásra, in Körösényi András (et al.) (szerk.): Vírusba oltott politika : Világjárvány és politikatudomány, Budapest. Napvilág Kiadó, 2020, 73–88., továbbá Trócsányi László: A különleges jogrend elméleti kérdései, in Nagy Zoltán – Horváth Attila: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021, 26–36.

 

Molnár Péter: Terminológiai változások az elektronikus közigazgatás területén

Bevezetés

Elektronikus közigazgatás, elektronikus kormányzás, elektronikus ügyintézés. Valamennyi fogalmat rendszeresen használjuk, ám jelentésük meghatározása korántsem egyszerű feladat. Egyrészt mindenképpen tekintettel kell lennünk a nyelvi korlátokra.[1] Az olyan, írásom tárgyát képező, alapvetően angol nyelvű kifejezések, mint az e-government, e-governance vagy az e-administration egyszerű magyar tükörfordításai az eredetiektől többé-kevésbé eltérő jelentéstartalommal bírnak, köszönhetően a különböző jogrendszerek sajátosságainak. Másrészről az elektronikus közigazgatás értelmezési tartománya folyamatosan változik, abba napjainkra eljárásjogi szempontból a szűken vett közigazgatási hatósági eljáráson túl minden olyan eljárásjogi rendelkezés beletartozhat, amelyben megjelenik a fejlett technológia alkalmazása abból a célból, hogy az érintettek által teljesítendő eljárási cselekmény elvégzése hatékonyabb legyen.[2]

Rövid tanulmányomban kísérletet teszek egy fogalmi áttekintésre, külön kitérve a legújabb terminológia változásokra.

Az elektronikus közigazgatástól az elektronikus ügyintézés fogalmáig

A „government” fogalma az Egyesült Államokban a közhatalmi szervek egészét átfogja, magyarul tehát leginkább a közigazgatás kifejezésnek feleltethető meg.[3]

Az elektronikus közigazgatás (e-government) egyik legrégibb és talán legtöbbször hivatkozott definícióját az OECD alkotta meg 2003-ban.[4] Eszerint elektronikus közigazgatás alatt az információs és kommunikációs technológiák, valamint részben az internet felhasználását értjük a jobb kormányzás érdekében.

Az ENSZ mindössze egy évvel korábbi, 2002-ben publikált nemzetközi összehasonlító e-közigazgatási jelentésében az elektronikus közigazgatás körébe sorolt minden olyan infokommunikációs eszközt, platformot és alkalmazást, amelyeket a közigazgatás használ.[5] A dokumentum alapvető érdeme, hogy elhatárolja az e-közigazgatást az e-kormányzástól és az e-ügyintézéstől. A szűken értelmezett e-government körébe a jelentés az alábbi tevékenységeket sorolta: (1) politikai koordináció, a szolgáltatások online elérésének biztosítása; (2) polgárközpontú programok fejlesztése; (3) az állampolgári részvétel ösztönzése; (4) az online szolgáltatások tökéletesítése, az eredményesség, hatékonyság mérése; (5) a portálok, vizsgálata, értékelése.[6]

A Világbank meghatározása[7] szerint az elektronikus közigazgatás lényege, hogy a közigazgatási szervek olyan információs technológiákat használnak, amelyek képesek átalakítani a kormányzatnak polgárokkal és vállalkozásokkal fenntartott, valamint az egyes közigazgatási szervek egymás közötti kapcsolatait.

Általánosságban kijelenthetjük, hogy az elektronikus közigazgatás kezelhető egyfajta gyűjtőfogalomként, amely az új technológiáknak a közigazgatás keretein belül felhasználására fókuszál. Másként fogalmazva: e-közigazgatás alatt a közigazgatási tevékenységek és az infokommunikációs eszközök és technológiák közötti kölcsönhatását érthetjük.[8]

Az angolszász „governance” fogalmát leginkább a kormányzás kifejezésnek feleltethetjük meg. Az ENSZ értelmezésében[9] a kormányzás nem feltétlenül egy közjogi értelemben vett kormányzat tevékenységét takarja, ehelyett inkább egy folyamatot kell érteni alatta. Alapvető célkitűzése, hogy a leginnovatívabb információs kommunikációs technológiák alkalmazásával nyújtson az állampolgárok számára továbbfejlesztett szolgáltatásokat, adjon át megbízhatóbb információkat, szélesebb körű ismereteket, valamint olyan tudást, amelyeken keresztül könnyebbé válik a kormányzási folyamatokhoz való hozzáférés és szélesedik az állampolgári részvétel.

Az elektronikus kormányzás tehát az elektronikus közigazgatással szemben nem eszköz- hanem tevékenységközpontú.

Az elektronikus ügyintézés (e-administration) meghatározása során sajátos problémába ütközhetünk, ugyanis a kifejezés nyelvtani értelmezéséből nem következik feltétlenül az, hogy a jelenség kizárólag a közigazgatás vonatkozásában értelmezhető. Elektronikus ügyintézés vajon az online banki szolgáltatások igénybevétele vagy az internetes vásárlás is?

Egyes szerzők az elektronikus ügyintézést a papírmentes iroda, mint ideális állapot elérését célzó eszközrendszernek tekintik. Egy széles körben alkalmazott meghatározás szerint az elektronikus ügyintézés egy olyan mechanizmusra utal, amely a hagyományos irodai papíralapú folyamatokat elektronikus folyamatokká alakítja, azaz voltaképpen olyan IKT-eszközöket értünk alatta, amelyek célja a különféle szervezetek hatékonyságának és teljesítményének javítása.[10]

Nem vagyunk egyszerű helyzetben akkor sem, ha jogi definíciót keresünk. Az elektronikus ügyintézés fogalmát jelenleg egyetlen hazai jogszabály sem határozza meg, az az elektronikus ügyintézés és a bizalmi szolgáltatások általános szabályairól szóló 2015. évi CCXXII. törvény indokolása kifejezetten rögzíti, hogy a szakirodalom mindmáig adós egy konszenzusos definícióval. Mindezek ellenére a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 2016. december 31. napjáig hatályos szövege tartalmazott egy meghatározást: azokat az eljárási cselekményeket sorolta az elektronikus ügyintézés körébe, amelyek során az ügyfél vagy az ügyintézést biztosító szerv elektronikus nyilatkozatot tesz, vagy az ügyintézést biztosító szerv az ügyfél vagy más ügyintézést biztosító szerv nem elektronikus nyilatkozatát elektronikus nyilatkozattá alakítja át és azt az eljárás során felhasználja.[11]

Talán nem tévedünk nagyot, ha közigazgatási tárgyú kutatásaink során az elektronikus ügyintézés lényegét a hatóság és az ügyfél közötti sajátos, papírmentes vagy digitális formában megvalósuló, jellemzően joghatás kiváltására irányuló konkrét interakcióként ragadjuk meg. Mindazonáltal alá kell húznunk, hogy az elektronikus ügyintézésnek létezik egy másik, a szervezet belső folyamataira koncentráló értelmezése is. Eszerint az e-ügyintézés jelöli azt a folyamatot, amikor az egyes szervezeteken belül zajló papíralapú ügyintézés (pl.: építésügy) elektronikussá válik.[12]

Az elektronikus közigazgatástól a digitális közigazgatásig

A 2010-es évek derekától sajátos jelenségnek lehettünk tanúi. A szakirodalomban az „electronic” előtagot egyre inkább a már korábban kialakult, de kevésbé hangsúlyos „digital” kifejezés váltotta fel, így beszélhetünk elektronikus közigazgatás vagy elektronikus kormányzás helyett újabban gyakorta digitális közigazgatásról (digital government vagy d-government) vagy digitális kormányzásról (digital governance vagy d-governance).

E ponton felmerül a kérdés, hogy azonosíthatunk-e bármilyen különbséget a két különböző előtag által meghatározott fogalmak között. A felszínen a fogalmak azonosnak tűnnek, azokat régebben többen is szinonimként használták[13], míg mások – különösen az utóbbi időben – minőségileg is mást, többet értenek a digital government, illetve a digital governance alatt.

Az elektronikus közigazgatás fentebb említett, talán legszélesebb körben alkalmazott definícióját kialakító OECD 2014-ben adta ki ajánlását a digitális közigazgatási stratégiákról[14] A dokumentumban egyértelműen rögzítésre kerül, hogy az e-government és a digital government egymás mellett párhuzamosan létező és értelmezhető fogalmak. A digitális közigazgatás a digitális technológiáknak a kormányzati modernizációs stratégiák integrált részeként történő alkalmazását jelenti közösségi érték generálása céljából. [15]

Az OECD az ajánlásban olyan kormányzati digitális közigazgatási stratégiák kifejlesztését és adaptálását szorgalmazza, amelyek az alábbi főbb célokat szolgálják: (1) a kormányzati folyamatok és műveletek nyitottságának és nagyobb átláthatóságának, elszámoltathatóságának biztosítása; (2) a digitális megosztottság és a digitális kirekesztés mérséklése; a közszféra, a magánszféra és a civil társadalom érdekeltjeinek bevonása a politikai döntéshozatalba, a tervezésbe és a végrehajtásba, illetve részvételük ösztönzése; (3) adatközpontú kultúra létrehozása az állami szektorban, valamint az ehhez szükséges keretrendszerek kidolgozása, továbbá az erre vonatkozó adatfelhasználási kockázatok kezelése; (4) megfelelő biztonsági intézkedések kidolgozása a szolgáltatásokkal kapcsolatos bizalom növelése érdekében; (5) a digitális technológiák következetes használata a szakpolitikai területeken és kormányzati szinteken; (6) digitális stratégiák, valamint hatékony szervezeti és irányítási keretek létrehozása a digitális stratégia végrehajtása érdekében; (7) az általános és ágazatspecifikus jogi és szabályozási keretek kialakítása és rendszeres felülvizsgálata a digitális működés érdekében.[16]

Összevetve a fentieket tapasztalhatjuk, hogy a digitális közigazgatás az elektronikus közigazgatáshoz hasonlóan szintén a modern technológiák kormányzati alkalmazásából indul ki, célja valamilyen érték teremtése, ám a digitális megoldásokra alapvetően már a kormányzati stratégiák integráns részeként tekint.

Összefoglalás

Rövid tanulmányomban azonosítottam az elektronikus közigazgatás, elektronikus kormányzás és elektronikus ügyintézés fogalmát, felhívtam a figyelmet az értelmezési nehézségekre, egyben bemutattam azon szempontokat, amelyek alapján a fenti alapfogalmak elhatárolhatóak egymástól. Fontosnak tartottam hangsúlyozni a digitális közigazgatás terminus térnyerését és az elektronikus közigazgatástól való eltéréseit. Tettem mindezt abból a célból, hogy segítsem a hasonló tárgykörben kutatásokat folytató sorstársaim eligazodását a terminológiai labirintusban.

Bibliográfia

Chen, Yu-Che: E-Government for Current and Future Senior Citizens, in Christopher G. Reddick (ed.): Handbook of Research on Strategies for Local E-Government Adoption and Implementation: Comparative Studies, Hershey, Information Science Reference, 2009.

Csáki Gyula: Az elektronikus közigazgatás tartalma és gyakorlatának egyes kérdései, Budapest, HVG-ORAC, 2010.

Csáki-Hatalovics Gyula Balázs: Új trendek Európában az elektronikus közigazgatás területén, Glossa Iuridica, IV. évf., 2017/3–4.

Csáki-Hatalovics Gyula Balázs: A digitális közigazgatás, Miskolci Jogi Szemle, XVI. évf., 2021/1. különszám

Khorow-Pour, Mehdi (ed.): Encyclopedia of Information Science and Technology, Third Edition, Hershey, IGI Global, 2015.

OECD: Recommendation of the Council on Digital Government Strategies, OECD, 2014.

OECD: The E-government imperative, OECD E-Government Studies, Paris, OECD, 2003.

Osborne, D. – Gaebler, T.: Új utak a közigazgatásban. Vállalkozói szellem a közösségi szektorban. Budapest, Kossuth Kiadó, 1994.

The World Bank: E-government, IBRD-IDA, 2015.

United Nations: Benchmarking E-government: A Global Perspective, New York, United Nations – DPEPA, 2002.

Zsom Brigitta: Az elektronikus közigazgatás és a területi kutatások kapcsolatáról, Tér és Társadalom, XXVIII. évf., 2014/3.

Hivatkozások

  1. Csáki Gyula: Az elektronikus közigazgatás tartalma és gyakorlatának egyes kérdései, Budapest, HVG-ORAC, 2010, 109-110.
  2. Csáki-Hatalovics Gyula Balázs: Új trendek Európában az elektronikus közigazgatás területén, Glossa Iuridica, IV. évf., 2017/3–4, 73–74.
  3. D. Osborne – T. Gaebler: Új utak a közigazgatásban. Vállalkozói szellem a közösségi szektorban. Budapest, Kossuth Kiadó, 1994.
  4. OECD: The E-government imperative, OECD E-Government Studies, Paris, OECD, 2003, 22.
  5. United Nations: Benchmarking E-government: A Global Perspective, New York, United Nations – DPEPA, 2002, 1.
  6. United Nations: Benchmarking E-government, 54.
  7. The World Bank: E-government, IBRD-IDA, 2015. https://www.worldbank.org/en/topic/digitaldevelopment/brief/e-government (Letöltés: 2022. március 30.)
  8. Csáki-Hatalovics Gyula Balázs: A digitális közigazgatás, Miskolci Jogi Szemle, XVI. évf.., 2021/1. különszám, 56.
  9. United Nations: Benchmarking E-government, 53–54.o.
  10. Mehdi Khorow-Pour (ed.): Encyclopedia of Information Science and Technology, Third Edition, Hershey, IGI Global, 2015. 5301.
  11. A törvény 172.§ a) pontja
  12. Zsom Brigitta: Az elektronikus közigazgatás és a területi kutatások kapcsolatáról, Tér és Társadalom, XXVIII. évf., 2014/3, 21.
  13. Ld. pl. Yu-Che Chen: E-Government for Current and Future Senior Citizens, in Christopher G. Reddick (ed.): Handbook of Research on Strategies for Local E-Government Adoption and Implementation: Comparative Studies, Hershey, Information Science Reference, 2009.
  14. OECD: Recommendation of the Council on Digital Government Strategies, OECD, 2014, https://www.oecd.org/gov/digital-government/Recommendation-digital-government-strategies.pdf (Letöltés: 2022. március 30.)
  15. OECD: Recommendation, 6.
  16. Uo., 6-8.

 

Ripszám Dóra: A veszélyhelyzetről röviden, különös tekintettel annak aktualitására

Különös figyelmet kell fordítani a katasztrófakockázat átfogó csökkentésére. Magyarországnak rendelkeznie kell olyan képességekkel, amelyek komplex megelőzési és katasztrófakockázat-csökkentési rendszert alkotnak, és természeti vagy ipari katasztrófák, valamint egészségügyi válsághelyzetek és tömeges sérülésekkel és rombolással járó támadás esetén hatékonyan reagálnak a lakosság életének, egészségének, anyagi javainak védelme és a károk minimalizálása érdekében[1]

Bevezetés[2]

A válsághelyzetek alapvető jellemzője, hogy szükséges kilépni a hétköznapi élet szokványos jogi keretei, rendszerei közül, elengedhetetlen gyors és határozott feltételeket, reakciókat adni, ezekre pedig a rendkívüli állapot intézménye szolgáltat lehetőséget.[3]

Általánosságban a különleges jogrendet olyan kivételes, szükség- vagy válsághelyzetben lehet bevezetni, amely a normális jogrend keretei között, a meglévő jogszabályok, illetve eljárások útján nem kezelhető eredményesen. Ezek olyan helyzetek, amelyekben az állam jogszerű működése, és/vagy az állampolgárok élete, egészsége vagy vagyona tömeges mértékben veszélybe kerül, s e veszély elhárítása, következményeinek kezelése vagy a normális jogrend helyreállítása csak meghatározott állami-közhatalmi szervek speciális felhatalmazása által lehetséges.[4]

A különleges jogrend nem más, mint a társadalom működésének egy olyan állapota, amelynél a biztonság (a természetes személyek vagy a közösség biztonsága) különösen is fenyegetett, mégpedig olyan mértékben, hogy az állam speciális szabályokat alkot a biztonság fenntartása, vagy annak megmentése érdekében. Ez magával vonja azt, hogy a szabadságból többet kell áldozni; és a gyakorlat valóban azt mutatja, hogy különleges jogrend idejére az államok olyan, vagy olyan mértékű alapjog-korlátozást tesznek lehetővé, amelyet más esetben nem.[5]

A hagyományos közjogi felfogás csak a hadiállapotra, esetleg egyéb, a közhatalom addigi gyakorlásának módját fenyegető más helyzetekre vonatkozóan ismerte el legitimnek a szükségrendeleti kormányzást.[6] A 20. századi alkotmányfejlődés kiterjesztette a rendkívüli jogrend lehetőségét a természeti csapásokra (például földrengésre, árvízre) és az ipari katasztrófákra. Természeti vagy elemi csapásokon előre nem látható, a természet erői által előidézett, és emberi közreműködéssel nem megakadályozható katasztrófákat értettek, szembeállítva azokat olyan válsághelyzetekkel, amelyek emberi tevékenységre vagy mulasztásra vezethetők vissza. A legtöbb ország jogrendszerében a különleges jogállapotok egyfajta lépcsőzetes szabályozást kaptak; a szükséghelyzetek leggyakoribb védelmi tárgya még ma is maga az állam, illetve az alkotmányos rend, ennélfogva e szabályok leggyakrabban a hadiállapotra, vagy a hatalomgyakorlás rendjét veszélyeztető egyéb helyzetekre vonatkoznak, ugyanakkor a jog több más katasztrófahelyzet esetére is különleges, a válsághelyzet sajátosságaira specializált szabályokat alkalmaz[7] – vagyis a normális jogrendtől való eltérés módja és mértéke alapvetően a veszély jellegétől függ.[8]

Magyarország hatályos Alaptörvénye e tanulmány készülésének idején[9] hat különböző különleges jogrendet rögzít, ezek a:

    • A rendkívüli állapot
    • A szükségállapot
    • A megelőző védelmi helyzet
    • A terrorveszélyhelyzet
    • A váratlan támadás
    • A veszélyhelyzet[10]

A rendkívüli állapot nemzetközi konfliktus, a szükségállapot országon belüli eredetű szükséghelyzet (konkrétabban lázongás, vagy polgárháború), a megelőző védelmi helyzet rendkívüli állapot kihirdetése előtti háborús veszély esetén hirdetendő ki. A váratlan külső támadás esetét természeténél fogva nem kell kihirdetni, a veszélyhelyzet pedig természeti vagy ipari katasztrófa következtében alkalmazható.[11]

A terrorveszélyhelyzet terrortámadás jelentős és közvetlen veszélye vagy terrortámadás esetén hirdethető ki.

A veszélyhelyzet, mint speciális különleges jogrend

A különleges jogrenden belül speciálisnak tekinthető a veszélyhelyzet, hiszen ez az egyetlen olyan eleme, amely nem az állam fegyveres védelmére irányul. Ettől függetlenül a katasztrófák előidézés is elképzelhető egy fegyveres konfliktusban, bár ezt a nemzetközi hadijog szigorúan tiltja. A történelem során háborúk esetében pl. a kutak mérgezése, járványok okozása megengedett módszer volt. Azért vezették be a hadijogi tilalmakat, mert ezeknek az eszközöknek a használata azt eredményezte, hogy a civilek (sőt, elsősorban a civilek) szenvedtek tőle, ráadásul olyan mértékben, amit a modern korban elfogadhatatlannak tartunk. A veszélyes létesítmények elleni támadások veszélye különösen a nemzetközi terrorizmus és az aszimmetrikus hadviselés esetén jelenik meg, ezért e létesítmények katonai védelmi és polgári védelmi felkészítése egyaránt indokolt.[12]

Magyarország Alaptörvénye kimondja, hogy

(1) A Kormány az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség esetén, valamint ezek következményeinek az elhárítása érdekében veszélyhelyzetet hirdet ki, és sarkalatos törvényben meghatározott rendkívüli intézkedéseket vezethet be.

(2) A Kormány a veszélyhelyzetben rendeletet alkothat, amellyel – sarkalatos törvényben meghatározottak szerint – egyes törvények alkalmazását felfüggesztheti, törvényi rendelkezésektől eltérhet, valamint egyéb rendkívüli intézkedéseket hozhat.

(3) A Kormány (2) bekezdés szerinti rendelete tizenöt napig marad hatályban, kivéve, ha a Kormány – az Országgyűlés felhatalmazása alapján – a rendelet hatályát meghosszabbítja.

(4) A Kormány rendelete a veszélyhelyzet megszűnésével hatályát veszti.[13]

Az Alkotmány alapszövegének rendelkezéseit a jogalkotó kibővítette és meghatározta, hogy ipari katasztrófa esetén a Kormány veszélyhelyzetet hirdethet ki.[14]

A katasztrófa nem más, mint

a veszélyhelyzet kihirdetésére alkalmas, illetve e helyzet kihirdetését el nem érő mértékű olyan állapot vagy helyzet, amely emberek életét, egészségét, anyagi értékeiket, a lakosság alapvető ellátását, a természeti környezetet, a természeti értékeket olyan módon vagy mértékben veszélyezteti, károsítja, hogy a kár megelőzése, elhárítása vagy a következmények felszámolása meghaladja az erre rendelt szervezetek előírt együttműködési rendben történő védekezési lehetőségeit, és különleges intézkedések bevezetését, valamint az önkormányzatok és az állami szervek folyamatos és szigorúan összehangolt együttműködését, illetve nemzetközi segítség igénybevételét igényli.[15]

Veszélyhelyzet kihirdetésének feltételei

Az Alaptörvény 53. cikk (1) bekezdése az előfeltételek közül az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapást és ipari szerencsétlenséget nevesíti az utólagos következmény-elhárítási esetkörön túl, tehát a következmények mérlegelésén alapuló kihirdetésre okot adó folyamatot akár a természeti erők spontán tevékenysége, akár emberi közreműködés is kiválthatja.[16]

A veszélyhelyzetet kiváltó események közül a katasztrófavédelemről és a hozzá kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2011. évi CXXVIII. törvény az alábbiakat nevesíti:

    • elemi csapások, természeti eredetű veszélyek, különösen:
      • árvízvédekezés során, ha az előrejelzések szerint az áradó víz az addig észlelt legmagasabb vízállást megközelíti és további jelentős áradás várható, vagy elháríthatatlan jégtorlasz keletkezett, vagy töltésszakadás veszélye fenyeget,
      • belvízvédekezés során, ha a belvíz lakott területeket, ipartelepeket, fő közlekedési utakat, vasutakat veszélyeztet és a veszélyeztetés olyan mértékű, hogy a kár megelőzése, az újabb elöntések elhárítása meghaladja az erre rendelt szervezetek védekezési lehetőségeit,
      • több napon keresztül tartó kiterjedő, folyamatos, intenzív, megmaradó hóesés vagy hófúvás,
      • más szélsőséges időjárás következtében az emberek életét, anyagi javait a lakosság alapvető ellátását veszélyeztető helyzet következik be,
      • földtani veszélyforrások.
    • ipari szerencsétlenség, civilizációs eredetű veszélyek, különösen:
      • a veszélyes anyagokkal és hulladékokkal történő tevékenység során a szabadba kerülő anyag az emberi életet, egészséget, továbbá a környezetet tömeges méretekben és súlyosan veszélyezteti,
      • nem tervezett radioaktív kiszóródás és egyéb sugárterhelés, amely a biztonságot kedvezőtlenül befolyásolja és a lakosság nem tervezett sugárterhelését idézi elő.
    • egyéb eredetű veszélyek, különösen:
      • tömeges megbetegedést okozó humánjárvány vagy járványveszély, valamint állatjárvány,
      • ivóvíz célú vízkivétellel érintett felszíni és felszín alatti vizek haváriaszerű szennyezése,
      • bármely okból létrejövő olyan mértékű légszennyezettség, amely a külön jogszabályban meghatározott riasztási küszöbértéket meghaladja,
      • a kritikus infrastruktúrák olyan mértékű működési zavara, melynek következtében a lakosság alapvető ellátása több napon keresztül, vagy több megyét érintően akadályozott.[17]

Fontos megjegyezni, hogy az alaptörvényi okokat a sarkalatos törvény példálózó jelleggel mutatja be, annak felsorolása nem teljeskörű.

A kihirdetés alanya és egyben a veszélyhelyzeti döntéshozatal centruma is maga a Kormány, amelynek mérlegelési jogköre az Alaptörvény megfogalmazása szerint utólagos is lehet. Elképzelhető tehát, hogy a magára a katasztrófa idejére nem, pusztán a későbbiekben a következményeinek felszámolása érdekében kerül kihirdetésre a veszélyhelyzet.[18]

Magyarországon kihirdetett veszélyhelyzetek

A 2020. március 11-én kihirdetett veszélyhelyzet nem az első volt Magyarországon, hiszen a Kormány a rendszerváltás óta nem kevesebb mint 16 alkalommal hozott már ilyen döntést.
Amint az az táblázatból kitűnik, a veszélyhelyzetre okot adó körülmény 15 alkalommal az árvíz és a belvíz volt (A 15 ár-/belvizes veszélyhelyzet valójában kevesebb, hét időszakra vonatkozik, azonban a Kormány egyes esetekben – akár néhány nap különbséggel – több veszélyhelyzetet kihirdető rendeletet is kiadott, többnyire eltérő területi hatállyal.), egyszer pedig – a 2010-es kolontári iszapkatasztrófa nyomán – ipari baleset miatt kellett veszélyhelyzetet hirdetni.[19]

Veszélyhelyzetet kihirdető kormányrendelet Veszélyhelyzetre okot adó körülmény Területi hatály Hatály időtartama
1. 47/2000. (IV. 10.) Korm. rendelet árvíz 9 megye 32 nap
2. 40/2001. (III. 6.) Korm. rendelet árvíz 1 megye n. a.
3. 176/2002. (VIII. 15.) Korm. rendelet árvíz 3 megye és a főváros 6 nap
4. 76/2006. (IV. 3.) Korm. rendelet árvíz Duna és Ipoly egyes szakaszai 7 nap
5. 87/2006. (IV. 14.) Korm. rendelet árvíz Tisza egyes szakaszai 11 nap
6. 101/2006. (IV. 25.) Korm. rendelet árvíz Tisza egyes szakaszai 14 nap
7. 183/2010. (V. 17.) Korm. rendelet árvíz 1 megye 8 nap
8. 186/2010. (VI. 2.) Korm. rendelet árvíz és belvíz 1 megye 15 nap
9. 187/2010. (VI. 2.) Korm. rendelet árvíz 1 megye 7 nap
10. 188/2010. (VI. 3.) Korm. rendelet árvíz és belvíz 2 megye 14 nap
11. 189/2010. (VI. 4.) Korm. rendelet árvíz és belvíz 8 megye 13 nap
12. 245/2010. (X. 6.) Korm. rendelet ipari baleset 3 megye 267 nap
13. 1/2011. (I. 12.) Korm. rendelet árvíz 1 megye 43 nap
14. 15/2011. (II. 24.) Korm. rendelet árvíz 1 megye n. a.
15. 177/2013. (VI. 4.) Korm. rendelet árvíz 3 megye és a főváros 46 nap
16. 191/2013. (VI. 10.) Korm. rendelet árvíz 5 megye 40 nap

1. táblázat
A 2020 előtt kihirdetett veszélyhelyzetek jellemzői[20]

Tehát részleges veszélyhelyzet kihirdetésére korábban is sor került már több alkalommal, azonban a 2020. március 11-én 15 órakor hatályba lépett kormányrendelettel bevezetett veszélyhelyzet olyan új helyzetet teremtett, mind a teljes magyar jogrendszer, mind annak társadalmi, gazdasági környezete vonatkozásában, amelyre korábban még nem volt példa. Az alkotmányos felhatalmazás útján megszülető veszélyhelyzeti kormányrendeletek az ország teljes területén és a jogrendszer szinte minden ágában éreztették hatásukat, egyes kérdésekben hosszabb távú, maradandó változásokat is előidézve.[21]

A koronavírus járvánnyal összefüggő veszélyhelyzet

Magyarország Kormánya 2020. március 11-én az ország egész területére veszélyhelyzetet hirdetett ki az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány következményeinek elhárítása, a magyar állampolgárok egészségének és életének megóvása érdekében.[22] Ezen kormányrendelet 2020. június 18-tól hatályát vesztette, azonban rövid rendes jogrendi időszakot követően a járványhelyzet súlyosbodásával újra különleges jogrendi állapot bevezetését tartotta szükségesnek a Kormány, így előbb 2020 novemberében[23], majd – annak megszüntetését követően[24] – 2021 februárjától[25] ismét veszélyhelyzetet hirdetett.[26]

Az Alaptörvény 53. cikke akkor teszi lehetővé a veszélyhelyzet elrendelését, ha élet-
vagy vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség következik be,
valamint abban az esetben, ha ezen események következményeinek elhárítása azt szükségessé
teszi. Ennek értelmében az Alaptörvény nem ismeri a különleges jogrend elrendelésének lehetőségét járványveszély esetén, ugyanakkor a vonatkozó sarkalatos törvény (a katasztrófavédelemről és a hozzá a hozzá kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2011. évi CXXVIII. törvény, a továbbiakban: Kat.) 44. §-a megadja a veszélyhelyzetet előidéző körülmények pontos meghatározását, ennek keretében az elemi csapás és az ipari szerencsétlenségek mellett nevesíti a tömeges megbetegedést okozó humánjárványt is, mint az egyéb eredetű veszélyek egyik esetkörét. A veszélyhelyzetet kihirdető kormányrendelet tehát nem magára az Alaptörvényre, hanem a Kat.-ra hivatkozással rendelte el a különleges jogrendet, a magyar állampolgárok egészségének és életének hatékony megóvása érdekében.[27]

A különleges jogrend ezen speciális formájának bevezetése a Kormány számára rendkívüli felhatalmazást jelentett arra, hogy a járvány által okozott veszélyhelyzetet rendeleti kormányzással hárítsa el. A Kormány ennek keretei között olyan rendeletek egész sorát adta ki, amelyekkel felfüggesztette egyes törvények részleges alkalmazását, vagy eltért bizonyos törvényi rendelkezésektől, valamint egyéb rendkívüli intézkedéseket léptetett életbe.[28]

Az alkotmányos szabályozás értelmében a kihirdetett veszélyhelyzettel kapcsolatos rendkívüli intézkedésekről kormányrendeletek rendelkeznek, amelyek főszabály szerint tizenöt napig maradnak hatályban, azonban a koronavírus elleni védekezésről szóló 2020. évi XII. törvény (a továbbiakban: Felhatalmazási törvény) elfogadásával az Országgyűlés – az addig elfogadott kormányrendeletek megerősítésén túl – felhatalmazta a Kormányt a veszélyhelyzeti kormányrendeletek különleges jogrend megszűnéséig való meghosszabbítására (Felhatalmazási törvény 3. §). Ezen túlmenően a Felhatalmazási törvény rögzítette a Kormány azon jogkörét, miszerint veszélyhelyzetben – a Kat.-ban meghatározott rendkívüli intézkedéseken és szabályokon túl – meghatározott célból (mint például az állampolgárok élet, egészség- és jogbiztonsága), a szükségesség és arányosság elvének megfelelően rendeletével egyes törvények alkalmazását felfüggessze, törvényi rendelkezésektől eltérjen, továbbá egyéb rendkívüli intézkedéseket hozzon (Felhatalmazási törvény 2. §).[29]

Alaptörvénymódosítás

László Viktória és Muhoray Árpád összegyűjtötte azokat a tényezőket, melyek az alkotmányos szabályozás megújítását napjainkban indokolja.

    • Magyarország a Nemzeti Biztonsági Stratégiájában rögzítik, hogy „Különös figyelmet kell fordítani a katasztrófakockázat átfogó csökkentésére. Magyarországnak rendelkeznie kell olyan képességekkel, amelyek komplex megelőzési és katasztrófakockázat-csökkentési rendszert alkotnak, és természeti vagy ipari katasztrófák, valamint egészségügyi válsághelyzetek és tömeges sérülésekkel és rombolással járó támadás esetén hatékonyan reagálnak a lakosság életének, egészségének, anyagi javainak védelme és a károk minimalizálása érdekében”.[30]
    • A koronavírusjárvány 2020. márciusában Magyarországon is megjelent, így a Kormánynak ismeretlen, eddig nem létező rendkívüli helyzettel szemben kellett fellépnie. A járvány negatív következményeinek – amelyek az élet minden területén megjelentek összetett, előre nem látható, egymással kölcsönhatásban álló folyamatokat indítva el – kezelése érdekében a Kormány 2020. március 11-én az ország egész területére kiterjedő hatállyal kihirdette a veszélyhelyzet,[31] ezáltal a rendszerváltozást követően Magyarország teljes területén először valósult meg különleges jogrend.[32] A járvány idején a veszélyhelyzetre vonatkozó alapvető rendelkezéseket maga az Alaptörvény, a részletes szabályanyagot a katasztrófavédelmi törvény tartalmazta.[33]
    • A 21. századi hatékony válságkezelést nehezítő ellentmondásoknak, hiányosságoknak a kiküszöbölése érdekében 2020. december 22-én sor került az Alaptörvény kilencedik módosításának kihirdetésére.[34] A különleges jogrendre vonatkozó módosítás 2023. július 1-jén lép hatályba.[35]

Az Alaptörvény 2020. decemberben elfogadott kilencedik módosítása gyökeresen átformázta a különleges jogrendre vonatkozó szabályozást. A módosítás általános indokolása védelmi és biztonsági reformról szól, és leszögezi, hogy a módosítás célja „a korszerűbb, a változó biztonsági környezethez jobban alkalmazkodó és az elmúlt évek válságkezeléseinek tapasztalataira építő, hatékony rendszer” kialakítása, és mindemellett az Alaptörvénybe többletgaranciákat beépítésére is sor kerül. A részletes indokolás megemlíti továbbá az átláthatóságot és a fokozatosság elvét, mint a módosító javaslat során szem előtt tartott elveket. A különleges jogrendi rész rövidülésével a korábbi hat különleges jogrendi állapot helyett a módosítás nyomán csak három kategória lesz megkülönböztetve: a hadiállapot, a szükségállapot és a veszélyhelyzet.[36]

A veszélyhelyzet kihirdetésére okot adó körülmények a következők szerint módosultak[37]:

Veszélyhelyzet [Alaptörvény jelenlegi szövegváltozata, 53. cikk (1) bekezdés] Veszélyhelyzet [Alaptörvény Módosítás utáni szövegváltozata, 51. cikk (1) bekezdés]
az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapás vagy ipari szerencsétlenségesetén az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető
súlyos esemény – különösen elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség – esetén

2. ábra[38]

A továbbiakban tehát az Alaptörvény szövegében az elemi csapás és az ipari szerencsétlenség kizárólag példálózó jelleggel jelenik meg, a veszélyhelyzet bármely, az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető súlyos esemény esetén kihirdethető.

Az Alaptörvény 9. módosítása értelmében a veszélyhelyzet szabályozása 2023. július 1-től a következők szerint alakul

(1) A Kormány az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető súlyos esemény – különösen elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség – esetén, valamint ezek következményeinek az elhárítása érdekében veszélyhelyzetet hirdethet ki.

(2) A veszélyhelyzet harminc napra hirdethető ki.

(3) A Kormány a veszélyhelyzetet az Országgyűlés felhatalmazása alapján meghosszabbíthatja, ha a veszélyhelyzet kihirdetésére okot adó körülmény továbbra is fennáll.

(4) A (3) bekezdés szerinti felhatalmazásról az Országgyűlés a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával dönt.[39]

Összegezés

A különleges jogrend a társadalom működésének egy olyan állapota, amelynél a biztonság (a természetes személyek vagy a közösség biztonsága) különösen is fenyegetett, így az állam speciális szabályokat alkot a biztonság fenntartására, megmentésére.[40]

A különleges jogrenden belül is kitűnik a veszélyhelyzet, hiszen ez az egyetlen olyan eleme, amely nem az állam fegyveres védelmére irányul.[41]

A koronavírus járványt megelőzően veszélyhelyzet kihirdetésére korábban is sor került már több alkalommal is, azonban a 2020. március 11-én 15 órakor hatályba lépett kormányrendelettel bevezetett veszélyhelyzet olyan új helyzetet teremtett, mind a teljes magyar jogrendszer, mind annak társadalmi, gazdasági környezete vonatkozásában, amelyre korábban még nem volt példa. [42]

Részben a koronavírus járvány kapcsán kihirdetett veszélyhelyzet vezetett az Alaptörvény 9. módosításához, melynek értelmében a veszélyhelyzet szabályozása 2023. július 1-től a következők szerint alakul: „A Kormány az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető súlyos esemény – különösen elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség – esetén, valamint ezek következményeinek az elhárítása érdekében veszélyhelyzetet hirdethet ki.” [43]

Felhasznált irodalom

Agamben, Giorgio: State of Exception, Chicago and London, The University of Chicago Press, 2005.

Csink Lóránt: Mikor legyen a jogrend különleges?, Iustum Aequum Salutare, XIII. évf., 2017/4

Ferejohn, John – Pasquino, Pasquale: The law of the exception: A typology of emergency powers, International Journal of Constitutional Law, 2004/2

Fődi Kitti: Nekem kéne feláldozni magam, vagy mások áldozzák fel magukat értem?, 444.hu, 2020. április 10.

Friedrich Koja: Állami szükségállapot és a szükségállapotra vonatkozó jog, in Takács Péter (szerk.): Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Budapest, Szent István Társulat, 2003.

Horváth Attila: A 2020-as Covid-veszélyhelyzet alkotmányjogi szemmel, in: Nagy Zoltán – Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei. Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021.

Horváth Attila: A különleges jogrend fejlődése Magyarországon a kilencedik Alaptörvény-módosítás tükrében in: Nagy Zoltán – Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei. Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021.

Jakab András – Till Szabolcs: A különleges jogrend, in: Trócsányi László (et al.) (szerk.): Bevezetés az alkotmányjogba, Budapest, HVG-ORAC, 2014.

László Viktória – Muhoray Árpád: A veszélyhelyzeti szabályozás alkotmányos jogfejlődési tapasztalatainak értékelése, Hadtudomány, 2021. évi elektronikus lapszám

László Viktória: A hatályos magyar szabályozás és a koronavírus-járvány első hulláma idején kihirdetett veszélyhelyzet során bevezetett kormányzati intézkedések vizsgálata, Katonai Jogi és Hadijogi Szemle, IX. évf. 2021/1.

Mészáros Gábor: Indokolt-e a különleges jogrend koronavírus idején? – Avagy a 40/2020. (III. 11.) Korm. rendelettel összefüggő alkotmányjogi kérdésekről, Fundamentum, XXIII. Évf., 2019/3–4.

Rácz Lilla: A veszélyhelyzet első kihirdetésének évfordulójára: 365 nap rövid veszélyhelyzeti kronológiája, jtiblog, A Jogtudományi Intézet blogoldala, 2021. március 11.

Szabó Csaba – Horváth László: Magyarország Alaptörvényének és a Magyar Köztársaság Alkotmányának összevetése a különleges jogrend vonatkozásában, Hadmérnök, VII. évf., 2012/2.

Szente Zoltán: A 2020. március 11-én kihirdetett veszélyhelyzet alkotmányossági problémái, Állam- és Jogtudomány, LXI. évf., 2020/3

Ungvári Álmos – Sabjanics István: Pandémia és különleges jogrend Magyarországon, Scientia et Securitas, II. Évf., 2021/3.

Hivatkozások

  1. Magyarország Nemzeti Biztonsági Stratégiájáról szóló 1163/2020. (IV. 21.) Korm. határozat, 174.
  2. Készült „A hazai biovédelmi és biobiztonsági kutatások tudományos alapjainak megteremtése” című, TKP-2021-NVA-07 azonosítószámú pályázat keretében
  3. Fődi Kitti: Nekem kéne feláldozni magam, vagy mások áldozzák fel magukat értem?, 444.hu, 2020. április 10. https://444.hu/2020/04/10/nekem-kene-felaldozni-magam-vagy-masok-aldozzak-fel-magukat-ertem (Letöltés: n.a.) Idézi: Karácsony András – Nagypál Szabolcs: Jogállam és rendkívüli helyzet, in Koltay András – Török Bálint (szerk.): Járvány sújtotta társadalom, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021, 39–47.
  4. Friedrich: Állami szükségállapot, 797. Idézi: Szent: A 2020. március 11-én kihirdetett veszélyhelyzet, 115–139.
  5. Csink Lóránt: Mikor legyen a jogrend különleges?, Iustum Aequum Salutare, XIII. évf., 2017/4, 7–16.
  6. Lásd például Giorgio Agamben: State of Exception, Chicago and London, The University of Chicago Press, 2005. Idézi: Szente: A 2020. március 11-én kihirdetett veszélyhelyzet, 115–139.
  7. John Ferejohn – Pasquale Pasquino: The law of the exception: A typology of emergency powers, International Journal of Constitutional Law, 2004/2, 229. Idézi: Szente: A 2020. március 11-én kihirdetett veszélyhelyzet, 115–139.
  8. A Nemzetközi Monetáris Alap (IMF) adatbázisa szerint 2020. április 3-áig összesen 15 európai ország vezetett be szükséghelyzetet. Ld. https://www.imf.org/en/Topics/imf-and-covid19/Policy-Responses-to-COVID-19. Idézi: Szente: A 2020. március 11-én kihirdetett veszélyhelyzet, 115–139.
  9. Magyar Közlöny 2020/285. 10130, mely Magyarország Alaptörvényének 9. módosítását tartalmazza 11. cikkében kimondja, hogy az Alaptörvény 48. Cikke 2023. július 1-től a következő jogrendeket ismeri el: „Különleges jogrend a hadiállapot, a szükségállapot és a veszélyhelyzet.”
  10. Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.) 49-53. cikk
  11. Jakab–Till: A különleges jogrend, 466.
  12. Uo.
  13. Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.) 53. cikk
  14. Szabó Csaba – Horváth László: Magyarország Alaptörvényének és a Magyar Köztársaság Alkotmányának összevetése a különleges jogrend vonatkozásában, Hadmérnök, VII. évf., 2012/2, 395–404.
  15. A katasztrófavédelemről és a hozzá kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2011. évi CXXVIII. törvény 3.§ 5. pont
  16. Jakab–Till: A különleges jogrend, 466.
  17. A katasztrófavédelemről és a hozzá kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2011. évi CXXVIII. törvény 44. §
  18. Jakab–Till: A különleges jogrend, 466.
  19. Horváth Attila: A 2020-as Covid-veszélyhelyzet alkotmányjogi szemmel, in: Nagy Zoltán – Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei. Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021, 149–173.
  20. Horváth: A 2020-as Covid-veszélyhelyzet alkotmányjogi szemmel, 149-173.
  21. Rácz Lilla: A veszélyhelyzet első kihirdetésének évfordulójára: 365 nap rövid veszélyhelyzeti kronológiája,jtiblog, A Jogtudományi Intézet blogoldala, 2021. március 11., https://jog.tk.hu/blog/2021/03/a-veszelyhelyzet-elso-kihirdetesenek-evfordulojara (Letöltés: 2022. április 4.)
  22. A veszélyhelyzet kihirdetéséről szóló 40/2020. (III. 11.) Korm. rendelet
  23. A veszélyhelyzet kihirdetéséről szóló 478/2020. (XI. 3.) Korm. rendelet
  24. A veszélyhelyzet kihirdetéséről szóló 478/2020. (XI. 3.) Korm. rendelettel kihirdetett veszélyhelyzet megszüntetéséről szóló 26/2021. (I. 29.) Kormány rendelet
  25. A veszélyhelyzet kihirdetéséről és a veszélyhelyzeti intézkedések hatálybalépéséről szóló 27/2021. (I. 29.) Korm. rendelet
  26. Ungvári Álmos – Sabjanics István: Pandémia és különleges jogrend Magyarországon, Scientia et Securitas, II. Évf., 2021/3, 284–291.
  27. Mészáros Gábor: Indokolt-e a különleges jogrend koronavírus idején? – Avagy a 40/2020. (III. 11.) Korm. rendelettel összefüggő alkotmányjogi kérdésekről, Fundamentum, XXIII. Évf., 2019/3–4, 63–72.
  28. Szente: A 2020. március 11-én kihirdetett veszélyhelyzet, 115–139.
  29. Ungvári–Sabjanics: Pandémia és különleges jogrend Magyarországon, 284-291.
  30. Magyarország Nemzeti Biztonsági Stratégiájáról szóló 1163/2020. (IV. 21.) Korm. határozat, 174. Idézi: László Viktória – Muhoray Árpád: A veszélyhelyzeti szabályozás alkotmányos jogfejlődési tapasztalatainak értékelése, Hadtudomány, 2021. évi elektronikus lapszámhttps://www.mhtt.eu/hadtudomany/2021/2021e/L%c3%a1szl%c3%b3%20V%20Muhoray%20%c3%81.pdf (Letöltés: 2022. március 25.)
  31. 40/2020. (III. 11.) Korm. rendelet veszélyhelyzet kihirdetéséről. Idézi: László–Muhoray: A veszélyhelyzeti szabályozás
  32. László–Muhoray: A veszélyhelyzeti szabályozás
  33. László Viktória: A hatályos magyar szabályozás és a koronavírus-járvány első hulláma idején kihirdetett veszélyhelyzet során bevezetett kormányzati intézkedések vizsgálata, Katonai Jogi és Hadijogi Szemle, IX. évf. 2021/1, 43–76. Idézi: László–Muhoray: A veszélyhelyzeti szabályozás
  34. Magyarország Alaptörvényének kilencedik módosítása. 11. cikk. Magyar Közlöny 2020/285. 10128–10131. Idézi: László–Muhoray: A veszélyhelyzeti szabályozás
  35. Az Alaptörvényhez és annak módosításaihoz tartozó indokolások. Indokolások Tára 2020/161. 1894. idézi: László–Muhoray: A veszélyhelyzeti szabályozás
  36. Horváth Attila: A különleges jogrend fejlődése Magyarországon a kilencedik Alaptörvény-módosítás tükrében in: Nagy Zoltán – Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei. Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021, 122–148.
  37. Horváth: A különleges jogrend fejlődése Magyarországon, 122–148.
  38. Uo.
  39. Magyar Közlöny 2020/285. 10130
  40. Csink: Mikor legyen a jogrend különleges?, 7–16.
  41. Jakab–Till: A különleges jogrend, 466.
  42. Rácz: A veszélyhelyzet első kihirdetésének évfordulójára
  43. Magyar Közlöny 2020/285. 10130

Szabó Imre Szilárd: Munkajogi kérdések az országgyűlési választásokról

Magyarország köztársasági elnöke 2022. április 3. napjára tűzte ki az országgyűlési képviselők általános választását, amelyre reggel 6 és 19 óra között kerül sor. Az esemény egyúttal egy közös eljárásban lebonyolított országgyűlési képviselő-választás és országos népszavazás is.

A gyakorlatban a választásokon való részvételnek is vannak munkajogi dimenziói és szabályozási kérdései, amelyeket az alábbiakban ismertetek.

Az Alaptörvény XXIII. cikke alapján a választásokon való részvétel valamennyi nagykorú, választójoggal rendelkező magyar állampolgár alkotmányos joga. Nem rendelkezik választójoggal az, akit bűncselekmény elkövetése vagy belátási képességének korlátozottsága miatt a bíróság a választójogból kizárt.

Munkajogi szempontból kihívást okoz, hogy az általános munkarendtől eltérően (pl. a munkaidőkeret vagy az elszámolási időszak alkalmazása alapján) munkát végző munkavállaló hogyan tud élni az Alaptörvényben rögzített szavazati jogával. Fontos kiemelni, hogy az országgyűlési választások időpontja nem minősül munkaszüneti napnak, így az ahhoz kapcsolódó eltérő munkajogi szabályok sem kerülnek ebből a szempontból figyelembevételre. Rendes munkaidő vasárnap csak kivételes esetekben, az Mt. 101. § (1) bekezdése alapján osztható be,[1] például a rendeltetése folytán e napon is működő munkáltatónál vagy munkakörben; megszakítás nélküli, több műszakos tevékenység keretében vagy készenléti jellegű munkakörben stb. Rendkívüli munkavégzés általában (így e napon is) természetesen az Mt.-ben meghatározott általános szabályok (illetve az esetleges kollektív szerződés vagy munkaszerződés) alapján rendelhető el; előre nem látható, kivételes körülményeket feltételezve.

Amennyiben a munkavállalónak a fentebb említett munkaidőkeretből vagy az elszámolási időszakból fakadó egyenlőtlen munkaidő-beosztás, vagy az elrendelt rendkívüli munkavégzés miatt dolgoznia kell az országgyűlési választások napján, a munkaidejének maximuma az esetlegesen elrendelt túlórákat is figyelembe véve sem haladhatja meg a 12 órát, igaz, az az extrém eset is előállhat (speciális esetekben és a felek megállapodása alapján), hogy a munkavállaló beosztás szerinti napi munkaideje eléri akár a 24 órát is. Kérdés, hogy ezekben az esetekben a munkavállaló egyáltalán tud-e élni állampolgári jogával? A szavazás időtartama (reggel hat és este hét óra között) ugyanis összesen 13 órát tesz ki, így könnyen megeshet, hogy van olyan munkavállaló, aki nem ér oda a rendelkezésre álló időben az urnákhoz. Érdemes leszögezni, hogy ilyenkor a munkáltatónak arra vonatkozó törvényi kötelezettsége nincs, hogy mentesítse a munkavállalót a munkavégzés alól. De mit lehet tenni ebben az esetben?

A választójogának gyakorlásában a munkavállalót megakadályozni nem szabad. A gyakorlatban ezért számos munkáltató (pl. a köztulajdonban működő közszolgáltatást végző vállalat) él azzal, hogy rendelkezést ad ki a munkáltatói jogkörgyakorlók részére arról, hogy előzetesen tájékozódjanak, mely munkavállalók esetében jelenthet problémát a választáson való részvétel lehetőségének biztosítása. A választás napján munkát végző munkavállaló választáson való részvételi szándéka esetén a lehető legkisebb munkaidő-kieséssel járó megoldást kell választani. A munkavállaló választáson való részvétele érdekében kiesett munkaidő – a munkáltató döntése alapján – igazolt, távolléti díjjal fizetett távollétnek minősülhet.[2]

Amennyiben a munkáltató nem a fenti (a munkavállalóra tekintettel humánus és álláspontom szerint az alkotmányos alapjogokat megfelelően tiszteletben tartó) eljárást alkalmazza, akkor sincs „elveszve” a munkavállaló. A körülmények megfelelő igazolása mellett is kérheti a munkavégzés alóli mentesítését, amit a munkáltató jogszerűen nem tagadhat meg. Ezt támasztja alá az Mt. 6. § (3) bekezdése, amely alapján a munkáltató a munkavállaló érdekeit a méltányos mérlegelés alapján köteles figyelembe venni, de hivatkozható a felek együttműködési kötelezettsége és az adott helyzetben általában elvárható magatartás alapelve is. A munkaszerződés teljesítése során – kivéve, ha törvény eltérő követelményt ír elő – úgy kell eljárni, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. Ilyen gyakorlati helyzet lehet az is, ha a munkavállaló lakóhelye és munkavégzési helye nem esik egybe, így maga az utazási idő is megnehezítené, ad absurdum lehetetlenné tenné a választáson történő részvétel lehetőségét. Ebben az esetben ugyanakkor a munkáltató érvelhet amellett, hogy nem biztosítja a munkavállaló számára az előző esetben említett távolléti díj megfizetését, pusztán a mentesítés lehetőségét adja meg (Mt. 146. § (2), de munkabért (kifejezett rendelkezésének hiányában) nem fizet. A vita így „csak” a kieső időre járó bérezés miatt jelentkezik.[3]

A szavazatszámláló bizottság tagjaira vonatkozó munkajogi szabályok

A jogalkotó a 2/2022. (I. 11.) IM rendelet alapján járó díjazás[4] mellett külön munkaidő-kedvezménnyel is biztosítani kívánja a választások lebonyolítását, figyelemmel az esetlegesen áthúzódó feladatokra és a megfelelő pihenési idő biztosítására. A szavazatszámláló bizottság (az egy szavazókörrel rendelkező településen a helyi választási bizottság) tagjai a választási eljárásról szóló törvény 15. § (1)-(2) bekezdése értelmében a szavazást követő napon (tehát 9-én) mentesülnek a jogszabályban előírt munkavégzési kötelezettség alól, és az emiatt kiesett időre „átlagbér” (melynek összege értelmezést kíván az Mt., a Ptk., és a vonatkozó közjogi szabályok tükrében) illeti meg őket. A munkáltató a választási szerv tagját megillető bér és járulékainak megtérítését a választást követő 5 napon belül igényelheti a választási irodától.

A kétségtelen jó szándék mellett a jogalkotó nem gondolt arra az esetre, hogy a szavazás napján is keletkezhet munkavégzési kötelezettség (lásd megszakítás nélküli tevékenység stb.), így előfordulhat, hogy az e napra beosztott munkavállaló adott esetben csak szabadságának terhére vehet részt a szavazatszámlálásban, ugyanakkor az ún. szabadság-kivétel is csak az Mt. 122. § (2) bekezdésében említett korlát mellett lehetséges. Felmerülhet még hivatkozásként az Mt. 55. § (1) bekezdés i) pontja, mely alapján a munkavállaló mentesül rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettségének teljesítése alól bíróság vagy hatóság felhívására, vagy az eljárásban való személyes részvételhez szükséges időtartamra. Megítélésem szerint ez nem megfelelő jogcím, ugyanis annak lényege (a jogalkotói szándék szerint), hogy a munkavállalót hatósági jellegű aktussal (értsd: egyoldalúan, s az érintett akaratától függetlenül kötelezően) kötelezték arra, hogy meghatározott időben és helyen jelenjen meg. A szavazatszámlálásban való részvétel nem hatósági kötelezésen alapul (az előbbi értelemben), hanem azon, hogy az érintett munkavállaló ebben megállapodik a választási szervekkel.

A másik probléma – miután a választási eljárásról szóló jogszabályban a jogalkotó ez esetben is az általános munkarendet vette alapul –, hogy miként élhet a munkavégzési kötelezettség alóli mentesítéssel az, akinek a hétfői napon egyáltalán nincs a rá irányadó munkaidő-beosztás szerint munkavégzési kötelezettsége (szabadnapja van). Erre csak akkor van lehetőség, ha a munkáltató kifejezetten méltányos szeretne lenni az érintett munkavállalóval, és ilyenkor erre a napra mégis csak beosztja munkavégzésre, majd – a bölcs jogalkotói szándékot felismerve – mentesíti a választási eljárásról szóló jogszabály szerint a munkavégzési kötelezettsége alól. E – nem tipikus, de talán kívánatos – esetben az egyenlőtlen munkaidő-beosztásban dolgozó állampolgár is élni tud a jogalkotó által biztosított kedvezménnyel.

Következtetésként így megjegyzendő, hogy a jogalkotó alkotmányos mulasztásban is lehet azzal, hogy eltérést nem engedő (kógens) szabályokkal nem írta elő a választási eljárásban való állampolgári közreműködés munkajogi következményeit (szabályait). Ennek egyébként az előremutató szabályozási módja az volna, hogy az a munkavállaló, aki – észszerű időben – bejelenti a választási eljárásban való közreműködését, nem osztható be munkavégzésre. Magyarán feltehető az a kérdés, hogy a szóban lévő tevékenység közpolitikai kötelezettségként fogható-e fel, s ilyenként háttérbe szoríthatja-e a munkáltató jogos (az Mt. által is biztosított) gazdasági érdekeit. A magyar jogfelfogás jelenleg nem így fogja fel a választási eljárásban való – alapvetően önkéntes – részvételt.

Bibliográfia

Tudnivalók az Országgyűlési képviselő-választással kapcsolatban, VDSzSz, 2022., https://vdszsz.hu/8679-tudnivalok-az-orszaggyulesi-kepviselo-valasztassal.html (2022. március 31.)

Hivatkozások

  1. Tételesen:a) a rendeltetése folytán e napon is működő munkáltatónál vagy munkakörben,b) az idényjellegű,c) a megszakítás nélküli,d) a több műszakos tevékenység keretében,e) a készenléti jellegű munkakörben,

    f) a kizárólag szombaton és vasárnap részmunkaidőben,

    g) társadalmi közszükségletet kielégítő, vagy külföldre történő szolgáltatás nyújtásához – a szolgáltatás jellegéből eredően – e napon szükséges munkavégzés esetén,

    h) külföldön történő munkavégzés során, valamint

    i) a kereskedelemről szóló törvény hatálya alá tartozó, kereskedelmi tevékenységet, a kereskedelmet kiszolgáló szolgáltató, valamint kereskedelmi jellegű turisztikai szolgáltatási tevékenységet folytató munkáltatónál.

  2. Lásd erre példaként: Tudnivalók az Országgyűlési képviselő-választással kapcsolatban, VDSzSz, 2022., https://vdszsz.hu/8679-tudnivalok-az-orszaggyulesi-kepviselo-valasztassal.html (2022. március 31.)
  3. A munkavállalót, ha a munkáltató hozzájárulása alapján mentesül a munkavégzés alól, a kiesett munkaidőre megállapodásuk szerint illeti meg díjazás
  4. 1. melléklet a 2/2022. (I. 11.) IM rendelethez

 

Tóth-Gyóllai Dániel: A magyarországi református lelkészképző intézmények állami elismerése – Tanulmány a rendszerváltás körüli felsőoktatás-politikai változások egyházi felsőoktatási intézményekre gyakorolt hatásáról

Keretek

A rendszerváltás körüli politikai változások több területen is érintették a Magyarországi Református Egyház életét. Az egyház és állam viszonyának rendezése kapcsán fontos lépést jelentett, hogy törvényi szabályozások születtek az egyházi intézményekben folyó különböző szintű oktatási tevékenységek jogállásának rendezésére. A református lelkészképzés kereteiben az utóbbi két évtizedben bekövetkezett jelentős változások alapját az 1980-as 1990-es években hozott jogi rendelkezések vetették meg a hazai felsőoktatás állami szférájának megújulásával párhuzamosan. Ezen folyamatok eredménye, hogy az egyházi felsőoktatási intézmények, így református teológiai akadémiáink is a magyarországi felsőoktatási rendszer „teljes jogú”[1] tagjaivá lettek. Az átalakulás centrumában a felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény (továbbiakban: Ftv.) és annak főbb módosításai álltak. A hittudományi főiskolákon és egyetemeken e törvényi rendelkezés óta a hatályos állami jogszabályok alapján folyik az oktatási, kutatási és önkormányzati tevékenység. Ugyanakkor fontos szerepet játszottak e folyamatban korábbi szabályozások is, mint az oktatásról szóló 1985. évi I. törvény (továbbiakban: Ot.), annak végrehajtási rendeletei (továbbiakban: Ot. Vhr.), az 1989-es minisztertanácsi törvényerejű rendelet, valamint az Ot. módosításáról szóló 1990. évi XXIII. törvény (továbbiakban: Ot. Tv.). Éppen ezért indokolt ezen törvényi szabályozások önálló és alapos vizsgálata, az általuk kifejtett hatások tematikus tárgyalása. Jelen tanulmány célja, hogy az egyházi intézmények állami elismerésével kapcsolatos egyes jelenségeket bemutatva felvázolja a református lelkészképző intézmények állami jogi kereteit a rendszerváltás időszakától kezdve az 1993. évi felsőoktatási törvény hatályvesztésével bezárólag.

Bevezetés

A rendszerváltás utáni új oktatási törvényeket, így a magyar történelem első önálló felsőoktatási törvényét is csak az Országgyűlés 1993. évi tavaszi ülésszakán kezdték el tárgyalni. A törvények július 13-ai elfogadásáig a rendszerváltást követő közel 4 éves átmeneti időszakban a köz- és felsőoktatást együttesen szabályozó 1985. évi I. törvény (majd a rendszerváltás után annak 1990. március 1-jei országgyűlési napon elfogadott 1990. évi XXIII. törvénnyel módosított változata[2]) volt hatályban. Az oktatási törvény adta keretek között már 1989 előtt megindulhatott az intézmények belső demokratizálódása[3], 1990 után felszámolásra került az intézményalapítás állami monopóliuma, szabaddá vált a költségtérítéses képzések szervezése, külföldi tanulmányok folytatása.[4]

A már meglevő reformtörekvések mellett azonban a felsőoktatási intézmények vezetői egybehangzóan kiálltak a mellett, hogy a valódi változásokhoz elengedhetetlen egy önálló felsőoktatási törvény koncepciójának kidolgozása.[5] Így 1990 szeptemberében Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter idején megalakult a minisztérium felsőoktatási és tudományos kutatási törvényt előkészítő bizottsága.[6] A törvényjavaslat előkészítésében megvalósuló széles szakmai és érdekképviseleti együttműködés[7] megannyi egyeztetési nehézséggel is járt,[8] így csak az Antall-kormány második oktatási minisztere, Mádl Ferenc tudta az Országgyűlés elé vinni annak tervezetét az 1993. évi tavaszi ülésszak június 7-ei ülésnapján.[9] A július 13-án elfogadott[10] 1993. évi LXXX. törvény a hazai önálló felsőoktatási jogalkotás eddigi három évtizedének legrövidebb törvénye[11], melyet valóban keretjellegű törvénynek nevezhetünk. A Ftv. egészen 2006. február 28-ig, közel 13 évig hatályos maradt, ez idő alatt mindössze 37-szer módosították,[12] ebből kétszer átfogó jelleggel (az 1996. évi LXI. és az 1999. évi LII. törvénnyel). S bár e törvény nyomán az állam közvetlen intézményfenntartó szerepe továbbra is fennmaradt[13], ezt ellensúlyozták az intézményeknek adott önkormányzati jogosítványok[14], valamint a rendszerszintű folyamatok szabályozásában fontos szerephez jutó köztes testületek[15] létrehozása.[16] A törvénnyel kapcsolatos legfőbb felsőoktatás-politikai célok között az intézményi autonómia többszintű[17] helyreállítása, a felsőoktatás kiterjesztése a hallgatói létszám (tovább)növelése által[18], a felsőoktatás irányítás szaktárcák szerinti széttagoltságának megszüntetése[19], a képzési rendszer nyugat-európai normákhoz való igazítása[20], az intézmények felügyeleti széttagoltságának megszüntetése[21], az oktatás és tudományos kutatás integrálása, valamint az intézményi integrációs folyamat megindítása[22] mellett az egységes felsőoktatási rendszer kialakítását is említhetjük[23]. Ez utóbbi kapcsán fogalmazódtak meg a törvény azon rendelkezései, melyek nyomán hosszú idő után újra a magyar felsőoktatás teljes jogú szereplőjévé válhattak az egyházi felsőoktatási intézmények.[24]

Az egyházi felsőoktatási intézmények jogállásának alakulása

Az állami elismerés

Az állami elismerés kezdetei az 1993. évi törvény hatálybalépése előtt

Az 1985. évi oktatási törvény hatályosságának idején az egyházi felsőoktatási intézmények hivatalosan nem képezték a hazai felsőoktatási rendszer részét. A törvény mindössze az Ot. 161. §-a (2) bekezdésében intézkedett a teológiai akadémiák jogállásáról, megállapítva, hogy ezen intézményekben szerzett „oklevél – külön megállapított esetekben – az általa tanúsított végzettség szintje tekintetében egyetemi, illetőleg főiskolai oklevéllel egyenértékű.” Az 1990-es módosítással az egyházi főiskolákra és egyetemekre vonatkozó szabályozások már egy külön cikkelyben (Ot. Tv. 161/A. §) négy bekezdésben szerepeltek, rendelkezve a hallgatói jogok egyenértékűségéről[25], s az oklevéllel járó jogosultságok kiegészítéséről.[26] A törvény keretei azonban még mindig nem tették lehetővé, hogy az az egyházi fenntartású intézményeket is hatálya alá vonja.[27] A módosítás mégis jelentős lépéseket tett az állami elismerés felé.
A módosított 13. § (2) bekezdésében az iskolai nevelés-oktatás intézményeit felsoroló lista végén már „az egyházak hittudományi intézményei” megnevezés is szerepelt,[28] a paragrafus (6) bekezdése pedig elrendelte ezen intézmények hivatalos egyetemeket és főiskolákat felsoroló listákra való felvételét. A református akadémiák felsőoktatási rendszerbe való formális integrálását jelentette, hogy e két listán (30/1990. [III. 21.] OGY határozat[29] az egyetemekről, 1048/1990. [III. 21.] MT határozat a főiskolákról[30]) felsorolt intézmények között szerepeltek a budapesti, debreceni, pápai és sárospataki teológiák is. Mindezek ellenére a ’93-as törvény hatálybalépésééig az egyházi intézmények továbbra is kizárólag saját fenntartói szabályozásuk alá tartoztak.

A jogi átmenetiség időszakában, mikor az 1990. évi IV. törvény 17. § (1) bekezdés[31] rendelkezésének köszönhetően volt lehetőség további egyházi intézmények létesítésére, az oktatási törvény (vagy egyéb rendelet) azonban nem rendelkezett a létesítés pontos feltételeiről, hat egyházi fenntartású intézmény (főiskola) alapítása, vagy újra-alapítása is végbement a létesítés feltételeinek jogi szabályozása nélkül. Ezen intézményeket kormányrendelettel iktatták be a főiskolákról szóló 1048/1990. MT határozat listájára, épp úgy, mint azon alapítványi[32] főiskolákat, melyek ebben az időben születtek,[33] s amelyek létesítése kapcsán a módosított oktatási törvényt kiegészítő – sokat vitatott[34] – 36/1990. (IX. 12.) kormányrendelet részletesen rendelkezett.

Állami elismerés az 1993. évi LXXX. törvényben

Az 1993-as törvény egyik legjelentősebb újítása volt, hogy együttesen (egyetlen törvényen belül) szabályozta az állami, az alapítványi, magán, valamint egyházi[35] fenntartású felsőoktatási intézményeket is[36], s ezzel a hazai felsőoktatási intézményrendszer teljes jelen és jövőbeli horizontját egy törvénynek vetette alá. Az újítást fémjelezte az állami elismerés fogalma[37], mely e törvényben a nem állami felsőoktatási intézmények létesítéséhez való országgyűlési hozzájárulást (Ftv. 6. §), valamint ennek a törvény 1. számú mellékletében való felsorolás általi megerősítését (Ftv. 2. § [4] bekezdés) jelentette. Az állami elismeréssel létesített felsőoktatási intézmények válhattak hivatalosan is a hazai felsőoktatási intézményrendszer tagjává, melyek a törvény hatálya alatt működő intézményekként élvezhették az egyetemeket és főiskolákat kizárólagosan megillető törvényben felsorolt jogosultságokat. A Ftv. 6. §-a szerint az állami elismeréshez szükséges országgyűlési hozzájárulást csak azon intézmények kaphatták meg, melyek a 3–4. §-okban foglalt létesítőtől függetlenül érvényes létesítési és működési feltételeknek megfeleltek. Ugyanakkor a törvény hatálybalépésekor az 1. számú melléklet már tartalmazta mindazon nem állami felsőoktatási intézményeket, melyek a korábbi 1990–1993 között többször módosított országgyűlési és minisztertanácsi határozatokon szerepeltek. A hittudományi akadémiák állami elismeréshez így nem kellett a 3–4. §-ok által leírt eljárást lefolytatni, amint a felsorolásban szereplő állami intézmények esetében sem.

A törvény hatálya alá eső felsőoktatási intézményekként a magyarországi református teológiai akadémiák államilag elismert okleveleket bocsájthattak ki az alap és szakirányú továbbképzésben. 1993-ig[38] a Magyar Tudományos Akadémia (továbbiakban: MTA) által felügyelt Tudományos Minősítő Bizottság (továbbiakban: TMB) gyakorolta a doktori minősítés kizárólagos jogát, melyet a felsőoktatási törvény ismét az egyetemek jogkörébe utalt. Ennek következményeképpen egyetemi címet viselő egyházi intézmények is jogosulttá váltak doktori programok indítására,[39] a hittudomány doktoranduszai államilag elismert tudományos fokozatot szerezhettek. Ezzel együtt a törvény hatásköre kiterjedt ezen intézmények szervezeti-irányítási területei mellett a képzési, tevékenységi, funkcionális és felügyeleti, valamint személyi területeire is.[40]

Az akkreditáció

A ’93-as törvény rendelkezéseinek az immáron a magyarországi felsőoktatási rendszer keretein belül működő református teológiai akadémiákon folyó képzésre gyakorolt hatása az első években csak kis mértékben volt felfedezhető. Az 1. számú mellékletben való feltüntetés általi állami elismerésnek köszönhetően egyik intézménynek sem kellett a létesítési feltételekkel és a szervezeti működésre vonatkozó dokumentumokkal elszámolnia.[41] A törvényben rögzített keretek érvényesülésének ellenőrzésére egészen az akkreditációs eljárások kezdetéig nem került sor.[42] Az állami elismerés kezdeti formai jellegéről tanúskodik a Pápai Református Teológiai Akadémia (továbbiakban: PRTA) esete. Az akadémia ugyanis szerepelt az egyházi főiskolák listáján már a törvény 1993-as közlönyállapotában is[43], noha az intézményben egészen 1998 szeptemberéig nem folyt teológiai oktatás.[44]

Az első jelentős változást az Országos Akkreditációs Bizottság (OAB) – későbbi[45] Magyar Akkreditációs Bizottság (továbbiakban: MAB) – által a törvény megszületését követő években lefolytatott intézményi akkreditációs eljárás hozta. Az „első akkreditációs eljárás” során a MAB elsődlegesen a működésre való alkalmassági feltételeket vizsgálta a törvény 3–4. §-aiban megfogalmazott elveknek megfelelően, a Ftv. 114. § (1) bekezdésének kitételével, miszerint az állami elismeréskor (s a gyakorlatban ezzel együtt az akkreditációs eljáráskor[46]) „a hitélettel összefüggő tárgyak, ismeretek tartalma nem vizsgálható”. A MAB akkreditációs munkája rámutatott a felsőoktatási törvény hiányosságaira[47] a 3–4. §-ok tekintetében, a cikkelyek egyes rendelkezései ugyanis teljesíthetetlen követelményeket támasztottak az egyházi felsőoktatási intézmények felé. A felismerést követve a törvény 1996-os átfogó módosításakor a 114. § (2) bekezdése kiegészült a 3–4. § tudományterületekre[48], tudományágakra és szakokra vonatkozó bevezető résztől való eltekintés lehetőségével, annak érdekében, hogy a jellemzően egyedül a hittudomány tudományterületén, teológia tudományágán képzést folytató egyházi intézmények is megfelelhessenek a törvényi feltételeknek. Ezen módosítás megteremtette a jogi alapját annak, hogy a református hittudományi akadémiák mindegyike egyetemi besorolásban működhessen[49], az átsorolás a pápai[50] és sárospataki akadémiák esetében egyéb okokból mégsem történt meg. A debreceni és budapesti akadémiákat azonban az 1990-es országgyűlési határozat után az 1993-as törvény 1. számú melléklete is az egyetemek között sorolta fel, noha ezen intézmények elnevezésének egyetemre változtatása csak a törvény 1993-as hatálybalépése után következett be. A budapesti intézmény esetében 1993. szeptemberében a tanítóképző főiskolával való integráció idején, a debreceni akadémiával kapcsolatosan pedig az ’96-os módosító törvény jóváhagyásával egyidejűleg. A változtatásról természetesen az Országgyűlés döntött mindkét esetben, tárgyalás azonban csak a Károli Egyetem esetében olvasható az Országgyűlési Naplókban.[51] A DRHE névváltoztatásának kérdésével kapcsolatban Bölcskei Gusztáv és Fekete Károly a debreceni teológia 1950–2000 közötti időszakáról szóló vonatkozó tanulmányában az alábbiakat olvashatjuk: „1996 nyarán megszületett a felsőoktatási törvény módosítása. A Parlament elfogadta a névmódosítási javaslatot, így a teológia hivatalos neve: Debreceni Református Hittudományi Egyetem (DRHE).”[52]

Az 1996-os módosításig a doktori fokozat odaítélésére való jogosultságát is csak névleg szerezte vissza a két református hittudományi egyetem államilag elismert doktori fokozattal rendelkező oktatók hiányában.[53] A rendszerváltás előtt ugyanis nem minősülhetett kandidátusnak vagy tudományos doktornak egyetlen teológus sem, minthogy a tudományos minősítés és az arra való kutatói felkészítés kizárólagos jogát az MTA által vezetett és felügyelt Tudományos Minősítő Bizottság gyakorolta (lásd: 9/1970. törvényerejű rendelet).[54] Egyedül az MTA tudományági nómenklatúráján szereplő tudományágak esetében adhatott minősítést a TMB, mely listán a rendszerváltás előtt[55] értelemszerűen nem szerepelt a hittudomány.[56] A ’96-os módosítás a fennálló helyzet megfelelő orvoslása érdekében a Ftv. 118. § doktori cím viselésére vonatkozó rendelkezéseinek végére (6) számú bekezdésében egy a MAB vezette átmeneti eljárást kezdeményezett. Ennek alapján a debreceni és budapesti egyetemeken is megalakultak a nemzetközileg elismert[57] hazai és külföldi teológiai szakértőkből álló ad hoc bizottságok[58], melyek a MAB felügyeletével elvégezték a korábbi teológiai doktori címek átminősítését.[59]

Az államilag elismert egyetemi szintű teológiai képzések megjelenése a tudományterületek és tudományágak hagyományos felosztására is hatással volt. A törvény 81. §-a szerint: egyetem, doktori képzésre és fokozat odaítélésére azon tudományágban volt jogosult, amelyben a doktori iskola létesítését a Magyar Akkreditációs Bizottság jóváhagyta. A jóváhagyást a MAB jobb lehetőség híján[60] a gyakorlatban egyedül az MTA minősítési rendszerében alkalmazott felosztás szerinti 27 tudományág esetében adta meg, melyek között továbbra sem szerepelt a hittudomány, vagy teológia.[61] A MAB még a hittudományi doktori programok elfogadása után 1999/2/IX. számú határozatában is így foglalt állást[62]:

Tudományterület a tudomány három nagy területe: a társadalom és humán tudományok, az élővilággal foglalkozó tudományok; valamint az élettelen világgal foglalkozó tudományok, a mérnöki tudományok, a matematika. A teológia és a művészetek nem sorolhatók be a fenti rendszerbe.

Az 1999. évi átfogó törvénymódosítással (LII. törvény) azonban a – korábbi ’96-os módosítás által bevezetett – 124/E. § tudományterületi meghatározásában már a hittudomány is szerepelt.[63] Ezt követően a 2000. évi XCVII. törvény a Kormány feladatkörébe utalta a tudományágak rendeletbeli felsorolását[64], aminek megfelelően kiadott 169/2000. kormányrendelet[65] listáján a hittudomány mint tudományterület szintén megjelent.

A feltételek fokozatos rendezésével párhuzamosan lezajlottak a református egyetemek és főiskolák intézményakkreditációs eljárásai is, melyek során a MAB elsősorban azt vizsgálta, hogy az intézmények megfelelnek-e a törvényi rendelkezéseknek: szabályzataikban és azok oktatásban való alkalmazásában, az oktatók minősítésében, az oktatott tananyag mennyiségében arányában és szerkezetében, valamint az intézményekben folyó oktatás infrastrukturális hátterében.[66] Az akkreditációs eljárás kezdetére ezen intézmények is elkészítették – a törvény rendelkezéseinek megfelelő – az intézmény működését és vezetését egészében lefedő Szabályzatokat[67], szakonkénti képesítési követelményeket[68], tanterveket és tantárgyi programokat.[69] 1998-ban három református hittudományi intézmény intézményakkreditációja zajlott, melyek közül kettő: a sárospataki akadémiáé[70] és a debreceni egyetemé[71] sikeresen, a pápai akadémiáé[72] pedig sikertelenül zárult. A PRTA sikeres akkreditációja[73] végül 2000-ben a KRE sikeres intézményi és kari akkreditációi[74] idején valósult meg.

Az intézményi autonómia kérdése – önkormányzati jogok

Az intézmények szervezeti önállósága

Az 1993-as törvény egyik legfontosabb célkitűzése a felsőoktatási intézmények autonóm működéséhez szükséges feltételek megteremtése volt. A törvény hatálybalépésével felgyorsuló folyamatot azonban már az 1985-ös törvény és annak 1990-es módosítása elindította.[75] Az 1993-as törvény lényegében maradéktalan szabadságot biztosított az intézmények számára az intézményi struktúra, az oktatás tartalma, az oktatói kar és a juttatások kapcsán. Az intézmények némi megkötöttségekkel, de maguk alakíthatták költségvetésüket, a hallgatók létszámát és a felvétel szabályait. Az intézményeket az önkormányzati jogok magas foka, az intézményi tanács és a rektor osztott hatásköre jellemezte.[76]

A nem állami fenntartású intézményekkel kapcsolatos különös szabályozásokat a 113–114. §-ok bekezdései tartalmazták. A 113. § (2) és a 114. § (3) felhatalmazásával a hittudományi akadémiák főként az intézményi önkormányzatot érintő rendelkezésekben jutottak a fenntartói jogoknak megfelelő autonómiához. A törvény szervezeti működést érintő rendelkezései közül egyedül az oktatók és intézményvezetők kinevezésével kapcsolatos eljárást nehezményezték az egyházi vezetők[77], s egyes parlamenti képviselők.[78] Az Alkotmánynak megfelelően ugyanis a törvény elrendelte, hogy az intézmények egyetemi tanárait és rektorát a köztársasági elnök, főiskolai tanárait és főigazgatóját pedig a miniszterelnök nevezze ki mind állami, mind nem állami intézmények esetében (Ftv. 17–18. §-ok 1. bekezdései).

Autonómia az intézmények oktatási tevékenységében

A 114. § bekezdései kiemelten is az egyházi intézményekre vonatkozó jogi elemeket tartalmazták. E bekezdések többszöri módosításai során két rendelkezés[79] gyakorlatilag érintetlen maradt. Egyrészt a törvény kikötötte, – amint azt a MAB akkreditációs munkája kapcsán már láthattuk – hogy az egyházi egyetemek, főiskolák, teológiai karok, illetőleg szakok állami elismerésekor a hitélettel összefüggő tárgyak, ismeretek tartalmát nem vizsgálhatta felügyeleti szerv. E rendelkezést nem csak a ’93-as, de a 2005-ös majd a 2011-es törvények is maradéktalanul megőrizték.[80] A Ftv. 72. § c) pontja alapján a szakok képesítési követelményeinek meghatározása a Kormány jogkörébe tartozott. A 114. § (1) bekezdésének köszönhetően azonban e tekintetben is fennmaradt az egyházi intézmények autonómiája. A hitéleti képzések esetében az egyházi jogszabályok határozták meg a képesítési követelményeket. A 2005-ös felsőoktatási törvényt követően a tanterveket a hitéleti képzések esetében is a miniszter által kiadott[81] képzési és kimeneti követelmények alapján kellett elkészíteni.[82] Az új felsőoktatási törvény 2006-os hatálybalépéséig ugyanakkor nem született református egyházi szabályozás felősoktatási intézményeink képesítési követelményeinek meghatározására, tanterveinek összeállítására. A református teológus-lelkész szak tantervét hagyományosan az 1940. április 18-án ülésező Egyetemes Konvent által elfogadott tanulmányi, nevelési és vizsgálati szabályzat határozta meg[83], a képzési cél megfogalmazásában a Magyarországi Református Egyház alkotmányáról szóló 1994. évi II. törvény református lelkipásztorok jogállását szabályozó 30–39. §-ai voltak irányadóak. A református lelkészképzés képesítési követelményeire vonatkozó első egyházi szabályozás a 2005. évi felősoktatási törvény hatálybalépése után született meg.[84]

Az egyházi felősoktatási intézményekben folyó oktatás kereteit azonban már az új felsőoktatási törvények előtt a kreditrendszer bevezetése is nagyban befolyásolta. Az Országgyűlés 1995. október 24-ei ülésnapján döntött a felsőoktatás fejlesztésének irányelveiről[85] (107/1995. [XI. 4.] OGY határozat), mellyel megkezdődött a felsőoktatási törvény átfogó átdolgozásának folyamata. A hallgatói létszám továbbnövelésének érdekében az új törvényjavaslat[86] egy átjárható, rugalmas, többszintű képzési rendszer kialakítását tűzte ki célul[87], melyben négyféle szintű képzési programot, végzettséget különböztetett meg: a felsőfokú szakképzést, a főiskolai és egyetemi alapképzést, a főiskolai és egyetemi szakirányú továbbképzést, valamint a doktori szintű képzést[88]. Az Országgyűlés a ’96-os törvény elfogadásával[89], a többszintű képzés feltételeinek teljesítésére és a képzési szintek közti átjárhatóság megteremtésére egy országosan egységes képzési (és nyilvántartási) rendszer: a kreditrendszer[90] bevezetéséről határozott.[91] A törvény 124/D. § b) pontja e központi rendszer szabályainak kidolgozására a Kormányt hatalmazta fel, melyről elsőként az 90/1998. (V. 8.) kormányrendelet, majd az előzőt több ponton módosítva[92] a 200/2000. (XI. 29.) kormányrendelet (továbbiakban együttesen: kreditrendelet[93]) rendelkezett. A kreditrendelet különbségtétel nélkül (az intézmények fenntartóitól függetlenül), egységesen rendelte el a kreditrendszer kidolgozásával kapcsolatos szabályokat, így azok a lelkészképzést folytató református intézményekre is maradéktalanul érvényesek voltak. A rendelet a fentebb felvázolt célkitűzések érdekében nagymértékben változtatott a felősoktatás addigi hagyományos keretein.[94] Az új tanrendben a kreditek a képesítési követelmények teljesítésének, s így a végzettség megszerzésének elsőszámú mutatójává lettek.[95] A kredit[96] mint a tanulmányi kötelezettségek teljesítésére irányuló hallgatói tanulmányi munka mértékegysége, a képzések[97], a tantervi egységek és tantárgyak súlyozását egyaránt kötelezővé tette. Az intézmények a változásoknak megfelelő új tanulmányi és vizsgaszabályzataik mellett tanterveiket és tantárgyi programjaikat is átfogóan újratervezték[98]. A korábbi „hálós” tanterveknek[99] megfelelő órarendet a hallgatók által többnyire szabadon[100] alkalmazható mintatantervek váltották fel, a képzési elemek sorrendjét – az előtanulmányi feltételek betartásával – a hallgatók határozhatták meg. A kreditrendszer lehetővé tette egy tanulmányi félév sikeres lezárását a félévhez tartozó követelmények részleges teljesítése esetén is.[101] Ezen rendelkezések az oktatás formai kereteit és a képesítési követelményeket jelentősen megváltoztatták. Az e rendelet hatálya alá eső egyházi fenntartású intézmények 114. §-ban meghatározott változatlan joga[102] így bizonyos mértékig korlátozódott. A rendeletnek megfelelően tehát a lelkészképzés kreditalapú átdolgozása is megtörtént, mely hatással volt az oktatással kapcsolatos szervezési kérdéseken keresztül a képzésben folyó oktatásra is.

A lelkészképzés állami finanszírozása

Végül az egyházi intézményekben folyó képzés autonómiája szempontjából kiemelt szerepe volt az állami költségvetési támogatás folyósításának is, mely 1948-tól a rendszerváltásig gyakorlatilag teljesen elapadt.[103] A rendszerváltást követően azonban az új Alkotmány az állam és egyház szétválasztott működését új alapokra helyezte[104] 60. § (3) bekezdésével. Az Alkotmány fényében született lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény[105] rendelkezett az egyházak intézményeinek anyagi támogatásáról, melynek értelmében az Országgyűlés 1990-től kezdve normatív finanszírozást[106] rendelt el az egyházi felsőoktatási intézmények esetében is. Az 1990. évi állami költségvetésről szóló 1989. évi L. törvény módosított 14. § (1) bekezdésében 60.000 Ft/fő/év nappali tagozatos hallgatónként járó költségvetési támogatást állapított meg a hittudományi egyetemek és főiskolák javára.[107]

A normatív finanszírozás tekintetében az 1993. évi törvény nem hozott különösebb változást.[108] A törvény közlönyállapotában nem tartalmazott speciális szabályozást az egyházi intézmények költségvetési támogatására vonatkozóan.[109] A normatív támogatás törvényi alapját az 1996-os[110] majd 1997-es módosítások hozták el a nem állami, s különösen is az egyházi felsőoktatási intézmények esetében. Az 1996. évi LXI. törvény 9/H. § (2) bekezdése elrendelte a nem állami intézményekben folyó felsőfokú szakemberképzés állami finanszírozásának lehetőségét. Az 1997. évi CXXVI. törvénnyel az időközben az Apostoli Szentszék és a Magyar Köztársaság között létrejött megállapodás[111] hatására[112] – az azonos jogok érvényesítése érdekében – ugyanezen paragrafus kiegészült a (4) bekezdéssel, mely az egyházi felsőoktatási intézmények[113] hitélettel összefüggő képzésére vonatkozó normatív támogatásról rendelkezett,[114] a 114. § után pedig beiktatta a törvény 114/A. §-át, mely az egyházi felsőoktatási intézmények államilag finanszírozott hallgatólétszámának megállapítását rögzítette. Az Apostoli Szentszékkel kötött megállapodásnak megfelelően a törvény hatálybelépését követően az intézményenként értelmezett államilag finanszírozott hallgatói helyek aránya a református intézményekben sem lehetett kisebb, mint az 1997/98-as tanévre az adott egyházi intézménybe felvett hallgatóknak az összes államilag finanszírozott hallgatókhoz viszonyított aránya. E rendelkezés a hittudományi képzést folytató intézményekben további hallgatói létszámnövekedést idézett elő.[115]

Összegzés, konklúziók

A rendszerváltás követő felsőoktatás-politikai változások a magyarországi református lelkészképzés teljes horizontjára hatást gyakoroltak. A budapesti és debreceni intézmények 1990-től egyetemként működhettek tovább, a sárospataki és pápai akadémiák újraindulásának táptalajt adtak a törvényi módosítások, különösen is a ’93-as állami elismerés. Az új egységes törvényi keretekben működő hazai felsőoktatási rendszerbe való beilleszkedés az állami felsőoktatási intézményekhez hasonlóan érintette a lelkészképző intézményeket is. Egyetemeinken és főiskoláinkon új hitéleti és világi szakok indítására, korábban is működő szakok akkreditálására került sor, 1993 óta államilag elismert végzettséget tanúsítanak a teológiák által kiadott oklevelek. A doktori programok újraindításához kapcsolódóan a hittudomány helyet kapott a tudományterületek nómenklatúráján, az 1964 után szerzett teológiai doktori címek PhD átminősítésére is sor került. A normatív állami finanszírozás 1990-es kiterjesztése óta minden egyházi felsőoktatási intézmény jelentős (1998-tól az állami intézményekével gyakorlatilag minden területen megegyező) költségvetési támogatásban részesül. Részben ennek köszönhető, hogy az állami szférához hasonlóan az 1990-es években látványos hallgatói létszámnövekedés következett be a lelkészképzésben is. A református teológiai oktatás 1993-tól a fenntartói szabályozás mellet elsősorban az Országgyűlés, valamint a Kormány által elfogadott törvényi és rendeleti keretek között folyik. A megváltozott szabályozás főként szervezeti, de egyes esetekben az oktatásra is hatást gyakorló módosításokat követel(t) meg. A felsőoktatási szféra modernizációja formai jellegű változásokon keresztül a lelkészképzést is elérte, az 1940 óta hagyományos teológiai képzési terv átalakítására a kreditrendelet, majd a későbbi 2006-os egységes (felekezetközi) képzési és kimeneti követelmények megállapításával került sor. Mindezek alapján megállapítható, hogy a ’90-es évek fordulata mai napig meghatározó jelleggel bír a magyarországi református teológiai oktatás alakulásában.

Bibliográfia

Bölcskei Gusztáv – Fekete Károly: Református Teológiai Akadémia – Hittudományi Egyetem 1950–2000, in Baráth Béla Levente – Fekete Károly (szerk.): Őrállóvá tettelek. Műhelytanulmányok a debreceni teológiai oktatás és református lelkészképzés 1850–2000 közötti történetéhez, Debrecen, TTRE, DRHE, 2019, 271–340.

Dénes D. István: A felsőoktatás fejlesztése pártpolitika feletti ügy, Magyar Nemzet, LIII. évf., 1990/217, 11.

Derényi András: A magyar felsőoktatás átalakulása 1989 – 2008, in Drótos György – Kováts Gergely (szerk.): Felsőoktatás-menedzsment, Budapest, Aula, 2009, 31–60.

Derényi András: Az intézményi működési keretek átalakítási kísérletei a magyar felsőoktatásban, Educatio, XXIX. évf., 2020/1, 64–77.

Fináncz Judit: Tudományos utánpótláskezelés Európában és Magyarországon: A doktori képzésben résztvevők helyzete, Doktori értekezés, Debrecen, DE-BTK, 2008.

Kocsis Miklós: A felsőoktatási autonómia elmélete és gyakorlata Magyarországon, Doktori Értekezés, Pécs, PTE-ÁJK, 2010.

Ladányi Sándor – Bolyki János: Hat évtized története, in Ladányi Sándor (szerk.): A Károli Gáspár Református Egyetem Teológiai Karának története, Budapest, KRE-HTK, 179–228.

Lengyel Nóra Zsuzsanna: Az egyházak és az egyházi intézmények finanszírozása Magyarországon, Új magyar közigazgatás, IX. évf., 2016/különszám, 26–34.

Polónyi István: A hazai felsőoktatás-politika átalakulásai, Iskolakultúra, XXV. évf., 2015/5–6, 3–14.

Polónyi István: Az aranykor vége. Bezárnak-e a papírgyárak?, Budapest, Gondolat, 2013.

Polónyi István: Oktatás, oktatáspolitika, oktatásgazdaság, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2008.

Reszkető Petra – Váradi Balázs: Elöl-hátul doktor, A tudományos címek mai rendszerének kialakulása, 2000, XIV. évf., 2002/5, 40–57.

Szitás József: A felsőoktatás finanszírozásának változásai, Doktori értekezés, Sopron, 2006.

Internetes szövegforrások:

Az idézett jogszabályok módosításai elérhetők a Nemzeti Jogszabálytár jogszabálykereső felületén: https://njt.hu/.

Országgyűlési Naplók elérhetők a Library Hungaricana Könyv- és Dokumentumtárában: https://library.hungaricana.hu/en/collection/ogyk_on1990/.

Magyar Közlöny 1998 előtti számai elérhetők az Arcanum Digitális Tudománytárában: https://adt.arcanum.com/hu/collection/MagyarKozlony/.

Magyar Közlöny 1998 utáni számai elérhetők a Magyar Közlöny hivatalos oldalán: https://magyarkozlony.hu/.

MAB Évkönyvek elérhetők: http://old.mab.hu/web/doc/kiadvanyok/.

A Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének Jegyzőkönyvei elérhetők: https://library.hungaricana.hu/hu/collection/reformatus_gyujtemeny_jkv_konventi/.

További internetes források

Ki hová tartozik? Elkészült az új tudományági besorolás, 2016, https://mta.hu/mta_hirei/ki-hova-tartozik-elkeszult-az-uj-tudomanyagi-besorolas-106818

Történet, 2021, https://www.kodolanyi.hu/az-egyetem/bemutatkozas/tortenet.

Akadémia újkori története, 2016, http://www.prta.hu/web/akademia-ujkori-tortenete/.

Oktatási Minisztérium: A felsőoktatási kreditrendszer bevezetésével és működésével kapcsolatos helyzetelemzés és akcióterv, AAM Vezető Informatikai Tanácsadó Rt, 2003. június, http://www.nefmi.gov.hu/letolt/felsoo/fejlesztes/3_3_3_felsoo_kreditrend_bev_tap_2003_080331.pdf

Halász Gábor: Az oktatáspolitika két évtizede Magyarországon 1990–2010, Kézirat, 2011, http://halaszg.elte.hu/download/Policy_kotet.pdf.

Hivatkozások

  1. Mádl Ferenc művelődési- és oktatási miniszter ezzel a kifejezéssel írta le az egyházi felsőoktatási intézmények tekintetében bekövetkezett jogi változást a ’93-as törvény általános vitája kezdetén mondott nyitóbeszédében: Országgyűlési Napló, 1993. tavaszi ülésszak, 1993. június 7, 37. nap, 2764.
  2. A Németh-kormány vezette 1990. márciusáig ülésező Országgyűlés az október 23-ai új Alkotmánnyal összhangban több az egyházi felsőoktatást érintő törvényt és rendelkezést hozott. Elsőként 1990. január 24-én megszavazta a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló alkotmányerejű törvényt, majd a március 1-ei ülésnapon a ’85-ös oktatási törvény módosításáról szóló 1990. évi XXIII. törvényt, és az állami éves költségvetés módosításáról szóló XXIV. törvényt, mely az egyházi intézmények támogatására további 150 millió forint kiadással terhelte meg az államháztartást.
  3. A törvény döntési jogot adott az intézményi tanácsoknak több szakmai és szervezeti kérésben, rendelkezett arról, hogy az intézményi tanács tagjainak egyharmadát a hallgatói képviselet delegálja, és lehetővé tette az oktatók hallgatói véleményezését. Lásd: Derényi András: A magyar felsőoktatás átalakulása 1989 – 2008, in Drótos György – Kováts Gergely (szerk.): Felsőoktatás-menedzsment, Budapest, Aula, 2009, 31–60, 33.
  4. Lásd a ’90-es módosítással egybeszerkesztett Ot. Tv. 18/A. §-át, valamint Ot. Vhr. 2. § (2)–(7) bekezdéseit. A témában részletesen is értekezik: Derényi: A magyar felsőoktatás, 33.
  5. A minisztérium eredetileg a rendszerváltás előtti 20/1986. (VIII. 31.) MM rendelet módosítását tűzte ki célul. A tervezetet az azt véleményező egyetemek és főiskolák vezetői egyöntetűen elutasították, mondván, hogy a felsőoktatási intézmények szervezeti reformját nem alapozhatják egy a régi rendszerből fennmaradt szabályozást tisztázó rendeletre. Lásd: Országgyűlési Napló, 1990. évi nyári rendkívüli ülésszak, 1990. augusztus 28, 21. nap, 1200–1201.
  6. A koncepcióról először a miniszter 1990. augusztus 24-én kelt felsőoktatási intézményeknek címzett körlevelében olvashatunk. A levél nyomtatásban is megjelent: Dénes D. István: A felsőoktatás fejlesztése pártpolitika feletti ügy, Magyar Nemzet, LIII. évf., 217. szám, 1990, 11.
  7. Mádl Ferenc, művelődési- és közoktatási miniszter beszédéből vett idézet a törvényjavaslat általános vitájának kezdetén: „Tárgyalták a javaslatot a felsőoktatás és a tudomány illetékes fórumai, az egyetemi és főiskolai rektori és főigazgatói konferenciák, az érdek-képviseleti és hallgatói szervezetek, a történelmi egyházak vezető testületei, az egyetemfenntartó tárcák, a tudománypolitikai bizottság. A konszenzus nagy fokát lehetett elérni. Az Európa Tanács és az OECD felsőoktatási szakemberei is számos tanácskozásban elemezték és értékelték a törvénytervezetet.” Országgyűlési Napló, 1993. tavaszi ülésszak, 1993. június 7, 37. nap, 2764.
  8. Lásd Polónyi István tanulmányának felsorolását: Polónyi István: A hazai felsőoktatás-politika átalakulásai, Iskolakultúra, XXV. évf., 2015/5–6, 3–14, 4.
  9. Első általános vita: Országgyűlési Napló, 1993. tavaszi ülésszak, 37. nap, 2761–2774.
  10. Az Országgyűlés 1993. július 13-án kedden, 19 óra 25 perc tájékában, 179 szavazattal, 91 ellenében és 14 tartózkodás mellett fogadta el a törvényjavaslatot.
  11. A maga 105 ezer karakterével. Polónyi: Felsőoktatás-politika, 4.
  12. Összehasonlításképp: a 2005-ös felsőoktatási törvényt bő 6 év alatt 42-szer, a 2011-es nemzeti felsőoktatási törvényt pedig az eddigi 10 évben közel 80-szor módosították.
  13. Bretter Zoltán állami tulajdonú intézményrendszerként jellemzi a törvény által kialakítani tervezett kereteket. Országgyűlési Napló, 1993. tavaszi ülésszak, 1993. június 7, 37. nap, 2772.
  14. Az intézményi autonómia ’93-as törvényben megvalósuló mértékéről az OECD 2003-as Education Policy Analysis indikátorai alapján készített elemzést Polónyi István, lásd: Polónyi: Felsőoktatás-politika, 3–4, 10.
  15. A törvény elfogadásakor Felsőoktatási és Tudományos Tanács és Országos Akkreditációs Bizottság nevet viselő két testület.
  16. Halász Gábor: Az oktatáspolitika két évtizede Magyarországon 1990–2010, Kézirat, 2011, http://halaszg.elte.hu/download/Policy_kotet.pdf (Letöltés: 2022. január 13.) 5.
  17. Különösen is a tudományos minősítés, az intézményirányítás, a szervezeti és működési szabályok, valamint az intézményalapítás tekintetében.
  18. A hallgatói létszámnövelés a 1991. tavaszi és a 1993. tavaszi országgyűlési ülésszakok között a felsőoktatás kapcsán egyik leggyakrabban tárgyalt témakör. Pl.: a törvényjavaslat általános vitáján: Országgyűlési Napló, 1993. tavaszi ülésszak, 1993. június 8., 38. nap, 2762, 2773, 2839, 2840, 2844, 2848, 2849, 2853, 2859; 3 évvel a törvény elfogadása után Magyar Bálint művelődési- és oktatási miniszter az új törvénymódosítás általános vitájának kezdetén az autonómia-törekvés után másodikként említi a hallgatói létszám növelését a ’93-as törvény eredeti céljai kapcsán. Lásd: Országgyűlési Napló, 1996. tavaszi ülésszak, 1996. május 29, 181. szám, 3864. A felsőoktatás eltömegesedésének jelenségéről lásd továbbá: Polónyi István: Az aranykor vége. Bezárnak-e a papírgyárak? Budapest, Gondolat, 2013, 44–52; Polónyi István: Oktatás, oktatáspolitika, oktatásgazdaság, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2008, 122–127; Derényi: A magyar felsőoktatás, 33–35; Szitás József: A felsőoktatás finanszírozásának változásai, Doktori értekezés, Sopron, 2006, 22–26.
  19. Lásd: a 107/1995. (XI. 4.) OGY határozat melléklet II. cikkely értékelését e tekintetben.
  20. Polónyi: Felsőoktatás-politika, 4.
  21. Mádl Ferenc (művelődési- és közoktatási miniszter: mkm) Országgyűlési Napló, 1993. tavaszi ülésszak, 1993. június 7, 37. nap, 2763.
  22. Uo.
  23. Lásd: Országgyűlési Napló, 1993. tavaszi ülésszak, 1993. június 7, 37. nap, 2763, 2840–2841.
  24. Mádl Ferenc: Országgyűlési Napló, 1993. tavaszi ülésszak, 1993. június 7, 37. nap, 2764.
  25. A hittudományi felsőoktatási intézményekben tanuló állampolgárok juttatásaiban, kedvezményeiben a hittudományi intézmények hallgatói is részesülhettek (33. § 1. bekezdés), az itt folytatott tanulmányokat munkaviszonyban töltött időként vették figyelembe.
  26. A rendelkezés értelmében az ezen intézményekben szerzett oklevél egyetemi, főiskolai végzettséghez kötött munkakörök betöltésére, foglalkozás (tevékenység) gyakorlására jogosít.
  27. Ezzel kapcsolatos indoklást lásd: Magyar Közlöny, 1990. január-május (1–40. szám), 22. szám, 465.
  28. A törvénymódosítás általános, majd később az 5. §-al kapcsolatos részletes indoklásának soraiban az alábbi gondolatokat találjuk: „…lehetővé kell tenni, hogy az oktatási törvény hatálya alá tartozó nevelési-oktatási tevékenységeket – megfelelő intézmények létesítésével, fenntartásával – természetes személyek, egyházak, alapítványok és más jogi személyek is végezhessenek […] A megváltozott társadalmi-politikai viszonyoknak megfelelően a Javaslat a nevelési-oktatási intézmények rendszerébe az egyházak hittudományi intézményeit is bevonja.” Lásd: Magyar Közlöny, 1990, 22. szám, 459, 461.
  29. A határozat értelmében az Országgyűlés valóban egyetemmé nyilvánította a felsorolt egyházi intézményeket. A budapesti és debreceni akadémiák így hivatalosan 1990 óta egyetemi című intézmények. lásd: Ladányi Sándor – Bolyki János: Hat évtized története, in Ladányi Sándor (szerk.): A Károli Gáspár Református Egyetem Teológiai Karának története, Budapest, KRE-HTK, 179–228, 219.
  30. 1059/1991. (XII. 6.) Kormány határozattal módosítva, melyben már szerepel a sárospataki és a pápai teológiai akadémia is.
  31. Az 1992-ben alapított Sola Scriptura Teológiai Főiskola a megnevezett bekezdésre hivatkozik Alapító Okiratában.
  32. Magán főiskola vagy egyetem nem született ebben az időszakban. A magán felsőoktatási intézmények hiánya kapcsán lásd: Bretter Zoltán (SZDSZ): Országgyűlési Napló, 1993. tavaszi ülésszak, 1993. június 7., 37. nap, 2773.
  33. Összesen három ilyen intézmény volt, mindhárom főiskola. Lásd pl.: Történet, 2021, https://www.kodolanyi.hu/az-egyetem/bemutatkozas/tortenet (Letöltés: 2022. január 4.)
  34. Az idézett kormányrendelet rendelkezéseinek lehetetlenségére Bretter Zoltán SZDSZ képviselő 1991. tavaszi parlamenti ülésszaktól kezdve több ízben is felhívta a figyelmet.
  35. Utóbbi hármat a ’93-as törvény összefoglalóan nem állami intézményeknek nevezi. A korábban hatályos oktatási törvény ugyanezen kifejezést egyedül az alapítványi és magán alapítású intézményekre használta. Később a ’93-as törvény 1997. évi CXXVI. törvénnyel módosított változatának 9/H. §-ában ismét elválasztásra került a két intézménycsoport egyházi és magán felsőoktatási intézmények elnevezésekkel.
  36. 1993-ban az akkor érvényes határozatok listáján szereplő 32 nem állami intézmény közül 28 volt egyházi fenntartású.
  37. Az állami elismerés 1993 után a felsőoktatási jog általánosan használt fogalmává lett, a fogalom definícióját azonban egyik törvényi rendelkezés sem adta meg. A kifejezés használata azonban 2005 után egyértelműen megváltozott, a két új törvényben már létesítőtől függetlenül (állami és nem állami fenntartó esetében egyaránt) az intézménylétesítési eljárás végeredményeképp létrejött jogi helyzetet írta le. Az állami elismerés mai napig kizárólagosan az Országgyűlés joga.
  38. Az 1949–50-es fordulattól kezdve. Lásd: Fináncz Judit: Tudományos utánpótláskezelés Európában és Magyarországon: A doktori képzésben résztvevők helyzete, Doktori értekezés, Debrecen, DE-BTK, 2008, 46.; Reszkető Petra – Váradi Balázs: Elöl-hátul doktor, A tudományos címek mai rendszerének kialakulása, 2000, XIV. évf., 2002/5, 40–57, 42.
  39. Halász: Oktatáspolitika, 19.
  40. Hajdu Istvánné (kisgazda képviselőcsoport): Országgyűlési Napló, 1993. tavaszi ülésszak, 1993. június 7, 37. nap, 2840.
  41. Az állami intézmények számára szintén az akkreditációs eljárás jelentette az első jelentős ellenőrzést. Lásd ezzel kapcsolatban Orosz István (MSZP-képviselő) meglátását: Országgyűlési Napló, 1996. tavaszi ülésszak, 1996. június 12, 189. szám, 4917.
  42. Melyet a törvény 122. §-a rendelt el 1998. június végi határidővel.
  43. Ahogyan az 1991-ben módosított minisztertanácsi határozat listáján is.
  44. A PRTA-n 1991-től névlegesen ugyan újraindult a hitoktató képzés, a gyakorlatban azonban az Akadémiai Tanács 1998/99-es tanévben döntött a Kaposvárott és Győrött 1991 óta folyó református hitoktatóképzés átvételéről (első évfolyam: 1999/2000). Ugyanezen évben kezdődött meg a teológus-lelkész képzés is a Dunántúli Református Egyházkerület elnökségi döntése alapján. A képzések akkreditációja csak 2000-ben valósult meg. Lásd: Akadémia újkori története, 2016, http://www.prta.hu/web/akademia-ujkori-tortenete/ (Letöltés: 2022. január 25.); MAB 1998. évkönyv, 94; MAB 2000. évkönyv, 54.
  45. Az 1996-os törvénymódosítástól.
  46. Lásd: MAB 1996. évkönyv, 59.
  47. „Speciális problémát jelentett a teológiai doktori fokozat kérdése, tekintettel arra, hogy a felsőoktatási törvény előírása szerint egy egyetemen habilitálni csak abból a tudományágból lehet, amelyben az egyetem megkapta a doktoráltatási jogot. Ez különösen nehéz helyzetbe hozza az újonnan alakuló felsőoktatási intézményeket, így az egyházi egyetemeket. Ezzel kapcsolatban az OAB egyházi intézményi és vallástudományi, teológiai szakbizottsága terjesztett elő javaslatot, különös tekintettel a régebbi egyházi doktori fokozatok átminősítésére.” MAB 1995. évkönyv, 11.
  48. Az 1996. évi LXI. törvény által bevezetett terminológia.
  49. Ha eltekintünk attól az átmeneti körülménytől, hogy a ’96-os módosítás idején doktori programjaink még nem kerültek akkreditálásra és egyetemi tanáraink doktori címeinek átminősítéseire is csak később került sor.
  50. A PRTA ekkori helyzetéről fentebb részletesen szóltunk.
  51. Országgyűlési Napló, 1993. évi őszi ülésszak, 6. nap, 1993. szeptember 21., 324. szám, 391.
  52. Bölcskei–Fekete: DRTA–DRHE 1950-2000, 293.
  53. A sikeres átminősítések időpontjáról lásd lentebb.
  54. A debreceni és budapesti akadémiákon 1964-től a Doktori Fokozat Adományozására Jogosított Zsinati Bizottság révén doktori programok működhettek. Lásd: Ladányi–János: Hat évtized története, 207.
  55. Majd később 2016 óta ismét: lásd: Ki hová tartozik? Elkészült az új tudományági besorolás, 2016, https://mta.hu/mta_hirei/ki-hova-tartozik-elkeszult-az-uj-tudomanyagi-besorolas-106818 (Letöltés: 2022. január 26.)
  56. A ’93-as törvény előtti doktori minősítés kapcsán lásd részletesebben: Fináncz: Tudományos utánpótláskezelés, 46–50; Reszkető–Váradi: Elöl-hátul doktor, 40–57.
  57. Külföldi egyetemeken szerzett doktori fokozatok (így pl. teológiai doktorátusok) honosításáról a ’93-as törvény 121. § (3) bekezdése rendelkezett.
  58. Lásd: MAB 1996/IX./1. számú határozat.
  59. Budapesten 1996–97 között: MAB Évkönyvek: 1996, 64; 1997, 130. Debrecenben 1997-ben: MAB 1997. Évkönyv, 130; továbbá: Bölcskei–Fekete: DRTA–DRHE 1950–2000, 295.
  60. Lásd: MAB 1995. évkönyv, 10; MAB 1996. évkönyv, 12.
  61. MAB 1995. évkönyv, 10.
  62. MAB 1999. évkönyv, 223.
  63. Ezzel együtt a MAB tudományterületekre és tudományágakra vonatkozó meghatározását is módosították: MAB évkönyv 2000, 151.
  64. Az intézményi autonómia és a tudományos minőség meghatározása kapcsán felmerülő kérdésekről lásd: Kocsis Miklós: A felsőoktatási autonómia elmélete és gyakorlata Magyarországon, Doktori Értekezés, Pécs, PTE-ÁJK, 2010, 104.
  65. A rendelet még az új felsőoktatási törvény hatálybalépése után is hatályban maradt, s csak a doktori iskola létesítésének eljárási rendjéről és a doktori fokozat megszerzésének feltételeiről szóló 33/2007. (III. 7.) kormányrendelet záró rendelkezésével vesztette hatályát.
  66. Lásd a MAB államilag elismert egyházi felsőoktatási intézmények akkreditációs értékelésére vonatkozó speciális eljárásrendjét: a MAB 1996/9/VIII/2. sz. határozatával kiegészített 1996/8/VIII./3. számú határozata, V./2.
  67. Ftv. 51. §.
  68. Melyeket hitéleti szakok esetében tartalmilag nem, csak az oktatás minősége szempontjából vizsgáltak, világi szakok esetében pedig a MAB általános eljárásának vetettek alá. Ftv. 86. §.
  69. Ftv. 87. § (1) bekezdés.
  70. 1998/2/IV/1. számú MAB határozat.
  71. 1998/2/III/1. számú MAB határozat.
  72. A vizsgálat idején az akadémián még nem folyt képzési és kutatási tevékenység. Lásd: 1998/2/VI/1. számú MAB határozat
  73. 2000/6/II/2. számú MAB határozat.
  74. 2000/6/II/1. számú MAB határozat.
  75. Lásd fentebb. Derényi: A magyar felsőoktatás, 33.
  76. Lásd: Polónyi: Felsőoktatás-politika, 4–5.
  77. Lásd: Ladányi–Bolyki: Hat évtized története, 221.
  78. Egy pár példa: Tóth Sándor (KDNP): Országgyűlési Napló, 1993. tavaszi ülésszak, 1993. június 8, 38. nap, 2861; Fazekas Zoltán (SZDSZ): Országgyűlési Napló, 1993. nyári rendkívüli ülésszak, 1993. július 8., 9. nap, 734; Kávássy Sándor (FKGP): Országgyűlési Napló, 1996. tavaszi ülésszak, 1996. június 12, 189. szám, 4928.
  79. Ftv. 114. § (1) majd később az 1999-es módosítástól (2) bekezdés két mondata.
  80. Lásd: 2005. évi CXXXIX. tv. 139. § (4) bekezdés, 2011. évi CCIV. tv. 91. § (6) bekezdés.
  81. A fenntartóval való egyeztetés feltétele mellett. Ez a feltétel a teológia szakra vonatkozó egységes képesítési követelmények kialakításában érthető okokból egyeztetési nehézségeket okozott.
  82. 2005. évi CXXXIX. tv. 32. § (1) bekezdés; 2011. évi CCIV. tv. 15. § (1) bekezdés.
  83. Lásd: 285/1940. számú konventi határozathoz tartozó mellékletet: A Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének Jegyzőkönyvei 1887–1944, 1940. április 18, 10. számú melléklet, 532–553.
  84. Zs-90/2006. zsinati határozat.
  85. Derényi András: Az intézményi működési keretek átalakítási kísérletei a magyar felsőoktatásban, Educatio, XXIX. évf., 2020/1, 64–77, 64.
  86. Amint azt a felsőoktatás fejlesztésének irányelveiről szóló 107/1995. (XI. 4.) OGY határozat mellékletének II. cikkelye is előírta.
  87. A kreditrendszer bevezetéséig a főiskolai és az egyetemi világ, a képzések, az oktatók, a foglalkoztatási követelmények élesen elkülönültek, az átjárás csekély és nehéz volt a két intézménytípus és képzési típus között. Lásd: Derényi: A magyar felsőoktatás, 31.
  88. 107/1995. (XI. 4.) OGY határozat, melléklet, II. cikkely.
  89. Magyar Bálint (mkm): Országgyűlési Napló, 1996. tavaszi ülésszak, 1996. május 29, 181. szám, 3867.
  90. A kreditrendszer esetleges bevezetéséről már a ’93-as törvényjavaslat vitáján többször szó esett, lásd: Országgyűlési Napló, 1993. évi nyári rendkívüli ülésszak, 1993. június 22, 2. ülésnap, 170; 1993. július 18, 9. ülésnap, 713; 1993. július 13, 11. ülésnap, 894.
  91. A hagyományos merev képzési rendszer oldása történhet moduláris elemek beépülésével, nagyobb hallgatói választási szabadság és mobilitás (intézményen belüli és kívüli átjárhatóság) révén. Ez nem kizárólag kreditrendszerben képzelhető el, ahogyan ezt bel- és külföldi példák is igazolják. Szitás: Felsőoktatás finanszírozás, 33.
  92. A kormányváltást követően.
  93. Kivéve azon esetekben, ahol a két kreditrendelet rendelkezései tartalmilag eltérnek.
  94. A hagyományos keretek ilyen erőteljes központi módosítása több országgyűlési képviselő szerint is érintette az intézményi autonómia területét. lásd: Tóth István (MDF): Országgyűlési Napló, 1995. évi őszi ülésszak, 1995. szeptember 12, 105. szám, 279; Rab Károly (független): Országgyűlési Napló, 1996. tavaszi ülésszak, 1996. június 12, 189. szám, 4887.
  95. Lásd a 200/2000. kreditrendelet, 3. §-át.
  96. Egy kredit 30 tanulmányi munkaórának felel meg, ami a kontaktórák és egyéni munkaórák összege, s amelyben nappali tagozaton a kontaktóra minimum a munkaórák egynegyedét kell, hogy kitegye. Egy kredit minimum 7,5 kontaktóra (8 darab 45 perces vagy 4 darab 90 perces kontaktóra). A kreditrendelet nem korlátozza a minimális egyéni munkaórák számát. Lásd: 200/2000. kreditrendelet 6. § (6).
  97. Lásd: Kreditrendelet 3. §; 77/2002. (IV. 3.) kormányrendelet.
  98. Nem kizárólag a kreditrendelet által előírt Intézményi Tájékoztató elkészítése érdekében. Lásd: Oktatási Minisztérium: A felsőoktatási kreditrendszer bevezetésével és működésével kapcsolatos helyzetelemzés és akcióterv, AAM Vezető Informatikai Tanácsadó Rt, 2003. június,
    http://www.nefmi.gov.hu/letolt/felsoo/fejlesztes/3_3_3_felsoo_kreditrend_bev_tap_2003_080331.pdf
    (Letöltés: 2022. január 27.) 24.
  99. OM: Kreditrendszer helyzetelemzés, 18–19.
  100. Előtanulmányi feltételekre és a tanulmányi és vizsgaszabályzat egyes megkötéseire való tekintettel.
  101. Lásd: Derényi: A magyar felsőoktatás, 32.
  102. A képesítési követelmények meghatározása hitéleti képzések esetén fenntartói jog volt.
  103. Bölcskei–Fekete: DRTA–DRHE 1950–2000, 293.
  104. Lengyel Nóra Zsuzsanna: Az egyházak és az egyházi intézmények finanszírozása Magyarországon, Új magyar közigazgatás, IX. évf., 2016/különszám, 26–34, 26.
  105. Lásd: 19. § (1) bekezdés.
  106. A hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatás, lásd: 1991-től az állami éves költségvetések Társadalmi önszerveződések támogatása címsorait.
  107. 1993-ig folytatólagosan minden évben az állami felsőoktatási intézmények esetében megállapított normatív költségvetési támogatás vonatkozott az egyházi felsőoktatási intézményekre is.
  108. Lásd az éves költségvetések Társadalmi önszerveződések támogatása címsorait 1994-től kezdve:
  109. Lásd: Ftv. 10. § (4) bekezdés.
  110. Az új koncepció fő célja volt többletforrásokhoz juttatni az addig alulfinanszírozott képzési területeket, így pl.: a kutatással és gyakorlati képzéssel kapcsolatos tevékenységeket. Lásd: Országgyűlési Napló, 1996. tavaszi ülésszak, 1996. május 29, 181. szám, 3865.
  111. Aláírás dátuma: 1997. június 20. Törvényi kihirdetés: 1998. április 3. – az 1999. évi LXX. törvény hatálybalépésével.
  112. 1999. évi LXX. törvény 3. cikk (1) bekezdés.
  113. A fogalmat először az 1997. évi CXXVI. törvény használta. Lásd: Ftv. 9/H. § (1) bekezdés 1998. szeptember 1-től hatályos változatát.
  114. „A hittudományi és hitélettel összefüggő képzésben az állami intézmények bölcsész-szakjaira, a főiskolai képzésben pedig a tanárképző főiskolák bölcsész-tanár szakjaira nyújtott normatíva illeti meg a képzést végző egyházi intézményt.”
  115. A létszámnövekedéssel együtt járó esetleges minőségi színvonalcsökkenés veszélyével kapcsolatban már a ’93-as és ’96-os törvényjavaslat tárgyalásakor is többen megfogalmazták aggodalmukat. Lásd: Országgyűlési Napló, 1993. tavaszi ülésszak, 1993. június 7, 37. nap, 2849; 2853; 2859; 1996. tavaszi ülésszak, 1996. június 12, 189. szám, 4914; 1996. nyári rendkívüli ülésszak, 1996. július 3, 196. szám, 813.

Almási Dóra: Telemedicina alkalmazása az egészségügyben

I. A 21. század egészségügy kihívásai, megoldási lehetőségei

Az emberiség kezdettől fogva élet-halál harcot vív a természettel. Gondoljunk csak arra, mikor az ősember megsérült a vadászat közben, véletlenül mérgező hatású növényt evett, kutatás vagy vándorlás közben kiütést okozó növényekhez ért, vagy az időjárási, éghajlatváltozási viszonyok következtében megbetegedett. A példákat természetesen végtelenségig sorolhatnánk, a lényeg, hogy ezen események, kihívások a történelem során milliónyi emberrel újra és újra megestek. Ezen sérüléseket, megbetegedéseket koronként és kultúránként eltérő módon próbálták kezelni. Összességében elmondható, hogy az igyekezet ellenére jelentősebb fejlődés időszámításunktól kezdve körülbelül 1900 évig nem történt, majd mintegy száz év alatt a tudomány annyit fejlődött, mint az azt megelőző 1900 évben összesen. Az évezredfordulótól számítva napjainkig pedig már nagyobb léptékű a fejlődés, mint az előző évszázadban. Mindez természetesen meglátszik az emberiség átlagéletkorán, mely kontinensenként, országonként és kultúránként eltérő. Az egyes országok gazdasága, kultúrája, étkezési szokásai, éghajlata nagyban befolyásolják az átlagéletkort és persze a megbetegedések gyakoriságát. Magyarországon a nők születéskor várható élettartama 2014-ben például nyolcvan év volt, míg a férfiaké hetvenkettő év.[1]

Az élet-halál harcban a társadalom legfőbb szerve az egészségügyi ellátórendszer, mely alatt a gyógyító, illetve megelőző ellátásokat nyújtó egészségügyi szolgáltatók összessége értendő.[2] Az első szervezett egészségügyi szolgáltató a katolikus egyház által kiépített szerzetesrendek tevékenysége lehetett. Magyarországon a társadalombiztosítás kezdetének 1245-öt tekinthetjük, azonban akkoriban még nem volt olyan átfogó a társadalombiztosítás, hiszen ez jórészt csak a bányászokra és azok családjaira terjedt ki.[3] A felvilágosodás eszméinek terjedésével az állam egyre nagyobb figyelmet kezdett fordítani a munkavállaló polgárok egészségére, mely intézkedések már nem csak a bányászokat érintették. Erre példa Mária Terézia azon intézkedése is, hogy 1752-től kezdve minden vármegyének legyen képzett főorvosa, aki nem súlyos összegekért cserébe, hanem ingyen, és mindenkit ellát.[4] Ez persze az akkori orvoshiány miatt sok helyen nem valósult meg, de ennek eredményeképpen 1769-ben a Nagyszombati Egyetem orvosképző karának felállításával létrejött egy egyetemi szintű orvosképzés hazánkban, mely következtében többé nem kellett külföldi tanulmányutakra menni orvosi diplomáért.[5] Mára pedig az egészségügyet, és az egészségügyi szakképzést szinte teljes egészében az állam irányítja. Ennek egyik nagy előnye, hogy pénzügyi státuszától függetlenül mindenki kaphat egészségügyi ellátást, ugyanakkor az egészségügy állami irányítás alá vétele magával hozta a túlzsúfoltságot, a várólisták hosszú sorát. A kormányok pedig nem biztosították eléggé az egészségügyben lévő munkaerőhiány és technikai felszerelések utánpótlását.

Leszögezendő, hogy az egészségi állapotunkat alapvetően négy tényező együttes vizsgálatával mérhetjük meg. Ezen tényezők jelenlegi alakulása mutatja meg számunkra, hogy a telemedicina nagyobb mértékű bevezetése, népszerűsítése, elterjedése és oktatása a hétköznapokban több szempontból is indokolt és sürgető. Az egyik ilyen tényező a népességi mutatók, vagyis a demográfiai tényező.[6] Tudjuk, hogy a Föld népessége évtizedek óta hatalmas iramban nő, de ez az állítás egyes kontinensekre, földrészekre nem igaz.[7] Európa egyike azon helyeknek a bolygón, ahol a lakosság elöregedése (az átlagéletkor jelentős meghosszabbodása és az átlagszületésszám jelentős csökkenése, illetve a korábbi nyugdíjazás és hosszabb tanulási időszak miatt) hatalmas problémát jelent.[8] Németországban például a szövetségi statisztikai hivatal számításai alapján 2030-ban az ország lakosságának egyharmada, 2050-ben pedig közel negyven százaléka lesz hatvan évnél idősebb.[9] A probléma régebben különösen Olaszországot, Japánt, Németországot, Ausztriát és Hollandiát érintette, de mára elmondható, hogy az egész kontinensünket fenyegető problémáról van szó.[10] Az Eurostat adatai szerint 2018-ban az Európai Unió minden ötödik lakója (vagyis körülbelül a tizenkilenc százaléka) hatvanöt éves vagy annál idősebb korú volt. Az előrejelzések szerint pedig a nyolcvan évesek, vagy az ennél idősebbek részaránya 2100-ig több mint kétszeresére nőhet, ami összességében a teljes népesség 14,6 százalékát jelentheti majd.[11]

A második kiemelten fontos indok a természeti tényezők alakulása, ugyanis egyre több káros anyag jut a szervezetünkbe több különböző csatornán át. Ez a csatorna lehet genetikai örökség vagy természetföldrajzi feltétel, mint amilyen a vízben, levegőben, földben lévő káros anyagok, melyeket tisztálkodás, táplálkozás, lélegzés, vagy az egyszerű hétköznapi életünk, munkánk során bejuttatunk a szervezetünkbe. 2018-ban például az Egyesült Nemzetek Szövetségének jelentése szerint rekordszintűre emelkedett a levegőben lévő szén-dioxid, és más üvegházhatású gázok koncentrációja.[12] 2015-ben pedig világszerte hatszázhatvanhárommillió ember nem jutott tiszta ivóvízhez.[13]

A harmadik a társadalmi tényező, vagyis a káros anyagok felhalmozása egyéni cselekvéssel. Ide kell soroljuk a szeszes italok túlzott fogyasztását[14], az egészségtelen táplálkozást[15], a dohányáruk fogyasztását,[16] és az elégtelen mennyiségű testmozgást. Utóbbi eredménye lehet akár olyan súlyos betegség is, mint a szívelégtelenség, rák vagy diabétesz.[17] Mindennek fényében különösen aggodalomkeltő, hogy a Központi Statisztikai Hivatal egy 2015-ben megjelent kutatása szerint a nők egynegyede, illetve a férfiak egyharmada cigarettázik.[18] A helytelen táplálkozás miatt pedig az Egyesült Nemzetek Szövetségének Gyermekalapja, vagyis az UNICEF 2019-ben kiadott jelentése szerint minden harmadik öt éven aluli, azaz több mint kétszázmillió gyermek alultáplált vagy éppen elhízott a világon.[19] Az alultápláltság eredménye pedig lehet a kognitív képességek korlátozottsága, fokozott fertőzésveszély, tanulási nehézségek, gyenge immunrendszer vagy szélsőséges esetekben akár halál is.[20]

Végül pedig muszáj megemlíteni a politikai-gazdasági tényezőt is. Hiszen a politikai közösség határozhat úgy, hogy minden állampolgárra kiterjeszti a biztosítást és magas állami támogatást, prioritást élvez az egészségügy, vagy lehetnek társadalombiztosítás nélkül és a GDP (gross domestic product, azaz bruttó hazai összermék) csak egy igen kicsi részét költi az állam az egészségügy támogatására. A biztosító pedig lehet monopolista, oligopolista vagy akár száz résztvevős funholding rendszer is, ahogy az is lehetséges, hogy valamiféle kevert rendszer jön létre, melyben a gazdagoknak magánbiztosításuk, míg a szegényeknek oligopolista rendszer jut. A Nagy-Britanniában használt rendszer monopolnak tekinthető, hiszen az állam tejes felelősséget vállalt, illetve vállal a közegészségügyi szolgáltatásokért. A svédek lényegében ezt a modellt alakították át kissé decentralizáltabb formába. Németországban a kórházakat az államok finanszírozzák, de az engedélyek kiadásában és a társadalombiztosítási rendszerben is inkább a központi szint dominál. Az Egyesült Államokban pedig egy szegmentált rendszer működik, különböző alrendszerek egymás mellett, melyeket mindenki igényei és vagyoni helyzete alapján magánfinonszározási szolgáltatásokkal egészíthet ki.[21] Ezek a sokszínű megoldási kísérletek, hozzáállások lehetnek igazságosak vagy éppen ellenkezőleg. Egy valami azonban biztosra vehető, mégpedig, hogy jelenleg nem létezik olyan egészségügyi rendszer a világon, amiben a megfelelő ellátás és kezelés a társadalom minden egyes részvevője számára egyformán, ugyanolyan minőségben elérhető lenne.

A fentebb írtak alapján néhány logikus következtésre kell jutnunk. Értelemszerűen, ha egyre csak nő a népesség, akkor a jövőben alapvetően egyre több és több lesz a beteg, illetve egészségügyi ellátásra szoruló lakosság. Az elöregedő társadalmakban – melyek közé sajnálatos módon hazánk is tartozik -, várhatóan különösen megnő majd a lakossági igény az egészségügyi szolgáltatásokra, hiszen általánosságban mégiscsak elmondható, hogy az idősebb emberek több egészségügyi problémával küzdenek, valamint azokkal jóval lassabban birkóznak meg a fiatalabb populációhoz képest. Fontos lenne nagyobb hangsúlyt fektetnünk a környezetünk védelmére, hiszen azzal saját egészségünk is védenénk. A jelenlegi tendenciák alapján egyre több lesz az olyan ember, aki a levegőben lévő szén-dioxid, és más üvegházhatású gázok koncentrációja miatt betegedik meg, vagy a nem megfelelő tisztaságú ivóvíz, esetleg az ételekben lévő mikroműanyag, vagy egyéb káros anyag szervezetbe való bejutása veszélyezteti majd az életét. A hosszú évtizedek során kialakult fogyasztói társadalom szemléletén is változtatni kell, hiszen az emberek nem fektetnek kellő hangsúlyt az egészséges életvitelre. Amint azt korábban felvázoltam, a mozgásszegény, dohányzó, alkohol vagy más tudatmódosító szerek fogyasztása, bizonyos gyógyhatású készítmények orvosi javaslat nélküli szedése, a helytelen táplálkozás eredményeként vélhetően egyre többen szorulnak majd egészségügyi ellátásra. Mindeközben pedig nem történik jelentős változás, illetve előrelépés az egészségügyi rendszerek fejlődésében, viszont a napjainkban előforduló egészségügyi rendszerek reformszerű átalakítása elengedhetetlen, ha felsorolt egészségünket befolyásoló tényezők továbbra is a jelenlegi tendenciák szerint alakulnak.

Mindent összevetve tehát kiemelt fontosságú, hogy reflektáljunk a világunk olyan újabb változásaira, mint az idősek számának növekedése, a krónikus betegségek egyre gyakoribb előfordulása, a betegségek mintázatának, lefutásának változása, az egészségügyben megjelenő költséghatékonyság igénye, az ellátás preferenciájának megváltoztatása (kiváltképp a rehabilitáció és a prevenció előtérbe helyezése), a társadalomban megjelenő igény az egészségügyi ellátás terjesztésére távoli területekre, az információtechnológia előterjedése, előretörése a betegellátásban és a kutatásokban,[22] a betegek magatartásának megváltozása (ideértve az otthoni betegellátás igényét, az emberek információéhségét és aktív közreműködését a gyógyulás folyamataiban, a szabad orvos-, és egészségügyi ellátó választásának igényét).[23] Az említett változásokat és igényeket Magyarország kormánya is észlelte, ezért a Pénzügyminisztérium tavalyi javaslatcsomagja jópár megoldási lehetőséget és intézkedést vázol fel, köztük például a távdiagnosztikai és távkonzultációs lehetőségek elérését.[24] Mindez nem egyedi eset, a WHO (World Health Organization) adatai szerint a világ országainak – értendőek ezalatt azon országok, melyek tagjai a világszervezetnek – ötvennyolc százalékának van valamilyen elektronikus egészségügyre vonatkozó stratégiája és ezen stratégiák hozzávetőlegesen kilencven százaléka utal a UHT (Universal Health Coveragere) vagy annak valamely lényeges pontjára.[25] A leírtak nem csupán azt jelentik, hogy a világ vezetői számolnak az elektronikus egészségügyben rejlő potenciállal, de mindezt minőségi módon tervezik, beépítve azt a kritériumot, hogy mindenki számára, akinek csak szüksége van rá, megkapja ezt az ellátást anyagi korlátokba ütközés nélkül.[26] Ennek egyik eleme lehet, hogy a kutatás alapján az országok túlnyomó többségében, pontosabban nyolcvanhét százalékában működik valamilyen mobilegészségügyi (mHealth) szolgáltatási program, amelyeknek többségét legalább két éve indították és legalább további két éve finanszírozzák. A gyors fejlődés ellenére viszont az országok csupán tizennégy százaléka számolt be állam által szponzorált elektronikus egészségügyi rendszerről.[27]

A fentieket tekintve egyértelműen kijelenthető, hogy a probléma tehát adott, de mi lehetne a megoldás? Az egészségügyről levehetné a kezét az állam és megszűnhetne az ingyenes ellátás, de a társadalom egyes rétegei szinte egészen biztosan nem tudnák megfizetni, különösen igaz ez a bonyolultabb és nagyobb kiadást igénylő beavatkozásokra, illetve kezelésekre. Természetesen a megoldáson gondolkodva a legtöbb ember eszébe juthat az a gondolat, hogy esetlegesen megoldást jelenthetne a képzések bővítése a munkaerőhiány orvoslására, viszont ez a szaktudás esetleges gyengülését, a szakma felhígulását hozhatná magával, nem is beszélve arról a sok időről és pénzről amire szükség lenne, hogy az egészségügyben lévő munkaerőhiányt teljesen felszámolják. A megoldást mesterséges intelligenciával ellátott robot orvosok, ápolók vagy a szervezetbe bejuttatott nanorobotok is jelenthetnék, melyek a testben felvennék a versenyt a káros sejtekkel. Mindez mai szemmel elég futurisztikusnak tűnhet, de a tudomány gyors léptékű fejlődése ötven éven belül akár ezt is hozhatja magával. De mi a teendő, ha az emberek egészségügyi állapota nem tud ötven évet várni a nanorobotokra és nem tud húsz vagy harminc évet várni egy új generációra, akiknek a mostaninál jóval magasabb aránya dolgozna kórházakban és szakrendelőkben. Meglátásom szerint az informatikatudomány lehet a leggyorsabb, és legköltséghatékonyabb megoldása az egészségügyben felmerülő, korábban említett problémákra, méghozzá a telemedicina segítségével.

II. Telemedicina fogalmának tisztázása

Telemedicina, távgyógyászat (telehealth), távorvoslás, e-egészségügy, e-health, mHealth. Ezen szavak mind furcsán hangozhatnak elsőre, hiszen mindössze néhány éve jelentek meg a köztudatban. Először csupán idegen, távoli kifejezésként, viszont napjainkban egyre több szó esik róluk. De mi is ez pontosan?

Elsőre nehéz lehet eligazodni, hiszen van olyan külföldi tanulmány, amely szerint száznégy féle meghatározást lehet használni az e tárgykörbe tartozó ellátási formák megnevezésére.[28] Köztudomású, hogy az információs és kommunikációs technológiák társadalomra és a kommunikációs folyamatokra milyen hatást gyakorolt. Az újfajta kommunikációs eszközök (például PC /azaz személyi számítógép, az angol personal computer szóból eredően/, notebook, netbook, internet /azon belül elektronikus levelek [e-mail], csevegő szobák [chat] stb./, mobiltelefon, SMS /short message service, magyarul rövidüzenet-szolgáltatás/, MMS [Multimedia Messaging Service, azaz multimédiás üzenetküldési szolgáltatás], okostelefon, MP3/4-lejátszók, iPodok, tabletek stb./ megjelenése és elterjedése alapjaiban változtatta meg a korábbi világunk, különös tekintettel a tudásszerzés folyamatára, az információszerzés és a tájékozódás gyakorlataira. Amint az várható volt, az információs és kommunikációs technológiák fejlődése, olcsóbbá és szélesebb körben hozzáférhetővé válása felgyorsította az egészségügyi ellátó rendszerek globalizációját is, hiszen napjainkban már lehetőségünk van rá, hogy adott esetben egy külföldi specialistával konzultáljunk anélkül, hogy messzire kellene utaznunk ezért. Ez a távkonzultáció pedig részben kimeríti a telemedicina fogalmát, mely ugyan elsőre újdonságnak hangozhat, de közel sem az. Már a huszadik század elején továbbítottak EKG (elektrokardiográfia) adatokat telefonvonalon, majd ezt az ötletet továbbgondolva a hatvanas években már tömegekhez voltak képesek szólni a televíziós orvosi tanácsadások révén.[29] Persze ezzel szinte egyidőben megjelentek a paramedicinális szemfényvesztők, akik a távközlési eszközök segítségével kezdtek praktizálni, de ezek kiszűrésére a kritikusan gondolkodó szemlélet oktatása egyszerű megoldást jelent, hiszen egy kicsit is tanult ember nem dől be olyan hazugságoknak, mint hogy valaki a televízió készüléken keresztül képes gerincműtétet végezni.

A telemedicina fogalmát Harsányi Gábor úgy fogalmazza meg, mint a távközlési és informatikai technológiák alkalmazása az egészségügyi ellátás javítása érdekében akkor, amikor a résztvevők között lényeges távolságot kell áthidalni.[30] A változó betegellátással kapcsolatos igények, a gyógyítási lehetőségek folyamatos változása, az informatika és a telekommunikáció, telekommunikációs eszközök fejlődése és elterjedése mind megjelenik a fogalommeghatározásban, melynek további fontos eleme a távolság, azaz mikor valamilyen okból kifolyólag nem tud, vagy nem képes a beteg és a kezelőorvos személyesen találkozni.

Mindezt megerősíti a gyógyító-megelőző eljárások során alkalmazott egészségügyi technológiák egészségbiztosítási finanszírozásba történő befogadásához kapcsolódó eljárás során alkalmazandó szakmai szempontrendszerről és szakmapolitikai prioritásokról, valamint a befogadásához kapcsolódó egyes eljárásokért fizetendő igazgatási szolgáltatási díjakról szóló 28/2010. (V. 12.) EüM rendelet 1. mellékletében nagyon hasonlóképp megjelenő fogalom.[31]

A már említett meghatározásoknál némileg részletesebben határozza ezt meg a COVID-19 világjárvány idején elrendelt veszélyhelyzet során kiadott az egyes egészségügyi intézkedésekről szóló 157/2020. (IV. 29.) kormányrendelet, mely szerint „telemedicinának minősül az a tevékenység, amelynek célja a beteg távollétében a) a beteg egészségi állapotának szakmai megítélése, b) a betegségek, illetve azok kockázatának felderítése, c) a konkrét betegség(ek) meghatározása, d) a beteg állapotának pontosabb megítéléséhez szükséges további vizsgálatok elrendelése, gyógykezelés elindítása, e) az a)-d) pont szerinti kezelések eredményességének megállapítása (távkonzultáció), valamint f) a beteg állapotának követése és diagnózis felállítása távmonitoring eszközökkel és egyéb infokommunikációs technológiák révén hozzáférhető információk alapján”.[32] Egyesek ugyanakkor kiegészítenék a törvény ezen felsorolását a kutatással, hiszen vannak olyan álláspontok melyek szerint az egészségügyi kutatás céljából történő konzultáció, illetve az ilyen célú információtovábbítás modern technológiák segítségével is a telemedicina tárgykörébe tartozik.[33] A telemdeicina fogalma tehát semmiképp sem szűkíthető le csupán az orvos és a beteg viszonyára, bár kétségkívül ez a legfontosabb és talán a leggyakrabban megjelenő formája.

III. Egészségügy mely területein alkalmazható a telemedicina és mely fajtái léteznek

A szükségessége tehát összességében indokolt. A világ sok országában már alkalmazzák is, de pontosan mely területek azok az egészségügyben, ahol ezt ténylegesen alkalmazhatnák, vagy már aktívan alkalmazzák? Továbbá, ha alkalmazzák, pontosan milyen céllal? Közvetlen betegellátásra, kizárólag előszűrésre, háziorvossal való konzultációra vagy nem orvosok számára készült alkalmazásokkal?

A távgyógyászat hasznosítható lenne a bőrgyógyászat, a gasztroenterológia, a pszichiátria, a geriátroa, a sebészet, a neurológia, az infektológia (mely területen már az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 61. § (1) alapján is megjelenik az elektronikus nyilvántartás részbeli követelménye,[34] ezt leszámítva viszont nem kifejezetten jelenik meg a telemedicina ebben a törvényben), a kardiológia, a patológia,[35] az onkológia és a traumatológia területén. A veszélyhelyzet során elrendelt egyes egészségügyi intézkedésekről szóló 157/2020. (IV. 29.) Korm. rendelet ezek mellett említi még gyógyszerek rendelését, a krízisintervenciót, a szülőkonzultációt, a tanácsadást, a szupportív pszichoterápiát, a fizioterápiát, valamint a szoptatási tanácsadást, a védőnői gondozást és sok mást.[36]

A továbbiakban az eljárás fajtáit, menetét és módszerét a bőrgyógyászat példáján kívánom bemutatni, lévén, hogy ezek lényegét tekintve tudományterülettől függetlenül sok közős jellemzővel bírnak.

A világ bőrgyógyászai azok táborát erősítik, akik gyakorlottnak számítanak az eHealth alkalmazásában, a bőrgyógyászati távellátásnak külön nevet is adtak, ez pedig a teledermatológia, melyet először Norvégiában és Oregonban dokumentált a szakirodalom.[37] A módszer egyszerű, a beteg megadja az adatait, tünetei leírását, képeket készít, és végül elküldi a kezelőorvosának, aki tartózkodási helytől függetlenül, akár egy későbbi időpontban, akár azonnal (például egy videókonferencia alkalmával), vagy a két módszert egyesítve, keverve (ez egyre kedveltebb) kiértékeli, és felállít egy diagnózist, majd ha szükséges, további lépéseket, kezelést javasol. Az adatok, képek, videóhívások mellett különösen a pszichiátriában lehetőség nyílik a virtuális realitás felhasználására a diagnózis felállítása vagy akár a kezelés során. Ebben az esetben a beteg különböző eszközök segítségével valósnak érezheti a virtuális teret és az abban, különböző szituációkban mutatott viselkedése fontos következtetések alapja lehet a pszichiáterek számára.[38]

A módszerek egy másik csoportosítása szerint négy technikai megoldás van. A távkonzílium, mely csak a diagnózis és kezelés menetében ad szakvéleményt. A távmanipuláció, mely során a beavatkozást vagy vizsgálatot végző személy távvezérlőkre támaszkodva végzi a vizsgálatot (például endoszkópiával) vagy beavatkozást (például valamilyen távvezérlésre alkalmas eszközzel, robottal, videó segítségével). A távdiagnosztika, mely során a diagnózis felállítója és a vizsgálat vezetője nem tartózkodik egy helyen, de aktív kapcsolatban vannak egymással. Végül pedig a telemonitoring, azaz a távfelügyelet, amely egy külön módszer, mely alkalmával a személyes egészségügyi felügyeletet a pácienst figyelő detektorok és jeltovábbítók pótolják.[39]

Az egészségügyi szolgáltatások nyújtásához szükséges szakmai minimumfeltételekről szóló 60/2003. (X. 20.) EszCsM rendelet magába foglal az említett módszerek közül valamennyit és határoz meg hozzájuk feltételeket.[40] A rendelethez tartozó első számú melléklet konkrétan említi a teleradiológiát, mint a telemedicina egyik fajtáját. A leírás szerint akkor beszélhetünk teleradiológiáról, mikor a képalkotó diagnosztikai vizsgálatok felvételeit elektronikus úton továbbítják egyik helyről a másikra konzultáció vagy leletezés céljából. Ezen belül megkülönböztet távdiagnosztikát és telekonzultációt. Előbbi jelentéseképp azt írja, hogy olyan a vizsgálat lezárását követő, a képalkotás helyétől távol végzett képkiértékelés, amely lehet első- vagy másodleletezés. Olyan vizsgálatok esetén, ahol a két orvos által végzett kiértékelés előírt, az egyik vagy mindkét orvos értékelését kiválthatja. Az utóbbi esetében pedig úgy fogalmaz, hogy a képalkotással egy időben vagy röviddel azután történő képkiértékelés, amelynek eredménye befolyásolhatja a vizsgálat menetét, vagy egy korábbi, már kiértékelt vizsgálat új szempontok szerinti újraértékelését követelheti meg. Megjegyzendő, hogy a teleradiológiai szolgáltatást igénybe vevő egészségügyi intézményt terheli a felelősség a képek törvény által előírt tárolása, archiválása kapcsán.[41]

A rendelet szerint a szakorvos, egészségügyi szakdolgozó, valamint a felsőfokú egészségügyi szakirányú szakképzettséggel rendelkező klinikai szakpszichológus személyes jelenlét nélkül is állíthat fel diagnózist, terápiás javaslatot tehet, tanácsadást és konzultációt végezhet, beutalót adhat, terápiát, rehabilitációs tevékenységet végezhet, betegirányítást végezhet, gondozást láthat el, továbbá elektronikus vényen rendelhető gyógyászati segédeszközt, valamint gyógyszereket írhat fel a rendeletben meghatározott feltételek teljesítése esetén.[42] Mindehhez az egészségügyi szolgáltatónak nyilvánvalóan biztosítani kell az egészségügyi dokumentációnak az egészségügyi adatokra vonatkozó szabályok szerinti tárolását, valamint kezelését.[43] Emellett a telemedicina útján nyújtott egészségügyi szolgáltatás esetén a szolgáltatás nyújtásához a szolgáltató részéről szükséges infokommunikációs eszközt, továbbá telemedicina ellátásra vonatkozó eljárásrendet, betegtájékoztatót, valamint az adott ellátáshoz szükséges orvostechnikai eszközöket.[44] Utóbbi esetében a rendelet kiemeli, hogy amennyiben a szolgáltatás internetkapcsolat keretében valósul meg, úgy biztosítani kell a szélessávú internetkapcsolatot, illetve a megfelelő, stabil adatátvitelt és adatbiztonságot, valamint vírusvédelmet. A rendelet hangsúlyozza, hogy abban az esetben, ha a jogszabály az adott egészségügyi eljáráshoz videokapcsolat alkalmazását írja elő, akkor az infokommunikációs eszköz alatt ezen eszközöket is természetesen érteni kell. A semmiképpen sem mellőzhető beteg egyértelmű azonosításáról is a szolgáltatónak kell gondoskodnia.[45] A második számú melléklet szerint mindez a gyakorlatban a háziorvosi és házi gyermekorvosi ellátás minimumfeltételei között is megjelenik, ugyanis a háziorvosi rendelőnek rendelkeznie kell – természetesen sok egyéb mellett – a távkonzultáció nyújtására alkalmas telefon, mobiltelefon vagy számítógép széles sávú internetkapcsolattal.[46]

A közvetlen betegellátásban a távgyógyászat célja, hogy többek között a krónikus sebek kezelésénél, terápiák hatásának ellenőrzésénél csökkentsék a személyes kontrollvizsgálatok számát. Magyarországon bár rendelkezésre állnak olyan eszközök, melyekkel hasonló munkát lehetne végezni, sajnos ezek többsége magyar nyelven egyelőre korlátozottan érhető el, ami miatt sok felhasználó nem tudná alkalmazni ezt a módszert. Továbbá az online konzultáció ára feltehetően nem sokban különbözne a személyes vizsgálat árától, egyáltalán nem biztos, hogy költséghatékonyabb lenne. Ugyanakkor nyilvánvalóan az orvosok és a páciensek számára is megspóroloná az utazási időt, utazás költségeit és adott esetben akár a kezelőorvosok is gyorsabban tudnának haladni a betegek ellátásával, hiszen ki tudnák szűrni a nem sürgős eseteket, mivel a módszer természetesen használható (és igen közkedvelt is) előszűrésre.[47] Emellett meghatározó lehet a prevenció kapcsán is.[48]

Fontos kiemelni továbbá a háziorvosok jelentőségét is, hiszen első körben nagyon sokan hozzájuk fordulnak a panaszaikkal, ezzel is egyfajta előszűrést végezve. Amennyiben az eset nem igényel további szakértelmet, ellátja vagy kezelést javasol a páciensnek. Ha egy szakterület pedig esetleg túlterhelt, a háziorvos tudna konzultálni a telemedicina segítségével egy szakértővel, aki utána útmutatást adva elmondaná, leírná a háziorvosnak, hogy a továbbiakban milyen kezelés lenne célszerű. A háziorvos vagy asszisztens által képek készítése és feltöltése nagyjából 5-15 perc lehet, a kiértékelés pedig 12-15 percet vehet igénybe. Az információk alapján készült válasz jellemzően 2-4 óra elteltével érkezik.[49] Persze értelemszerűen ez az idő nagyban függ az internetkapcsolat minőségétől és a rendelkezésre álló technikai felszerelés minőségétől, eszközök minőségétől és gyorsaságától is.

Felmerülhet továbbá az a kérdés, hogy mennyire megbízható az ilyen úton felállított diagnózis. Erre a válasz kutatásonként eltér, hiszen nyilván függhet ez oktatás színvonalától, szakértelemtől, a rendelkezésre álló információtechnológiától, de a legalacsonyabb mutatók is hetvenöt százalékos megbízhatóságot állítottak. Mindazonáltal gazdasági szempontból is előnyösnek bizonyult, mert Nagy-Britanniában (ahol a vizsgálat készült) a háziorvos által elküldött képek alapján a betegek hetvenöt százaléka nem igényelt szakorvosi ellátást.[50]

Továbbá a nem orvosi alkalmazások használata és elterjedése is nagyban csökkenthetné a nyomást az egészségügyön. Ezen alkalmazások alatt kell érteni azokat a böngészőre vagy mobileszközre tervezett applikációkat (mint például a Dcont eNaplója vagy mobilalkalmazása, ami a cukorbetegek hétköznapjait hivatott könnyíteni[51]), melyek ugyan nem orvosoknak készültek, de az emberek rendszeresen be tudják jegyezni a reggel vagy akár napközben mért hőmérsékletüket, nők esetében a menstruációjukat, fel tudják jegyezni benne érzelmeiket, vagy azt, hogy melyik testtáj és milyen mértékben fáj egy egytől tízig terjedő skálán, az aznap mért vércukorszintet, vérnyomást. Azt is számon lehet tartani, hogy milyen gyógyszereket, és mikor vettünk be, ha szükséges mindezekről értesítést is kérhetünk, amennyiben attól tartunk, hogy elfeledkezünk a mért adatok rögzítéséről. Mindemellett nyomon lehetne követni a pontos testsúlyváltozást, emlékeztetőt beállítani a szűrővizsgálatok időpontjára vagy időpontkérésre. Sok alkalmazás már most képes mérni a lépéseink számát és akár emlékeztetni, ha az aktivitásunk nem éri el az egészséges átlagot. Tudnak plusz edzéstervet javasolni, ami akár azt is jelentheti, hogy már nem muszáj személyi edzőt, vagy edzőtermet igénybe venni, hiszen az applikáció lesz a személyi edzőnk, és az otthonunk vagy a park az edzőterem.

Végül, de nem utolsó sorban, kiemelt szerepe van az továbbképzéseknek és az oktatásnak. Nem csak ezen eszközök használatát kell oktatni, hanem a saját testünkkel kapcsolatban sokkal nagyobb hangsúlyt helyezni az ilyen tantárgyakra a közoktatásban. Valamint támogatni kell a már megjelent, vagy megjelenőfélben lévő cikkeket, tanulmányokat és egyéb ismeretterjesztő anyagokat, melyek egy része jelenleg általában orvostanhallgatóknak, rezidenseknek vagy más egészségügyi tanulmányokat folytatóknak készülnek, ugyanakkor elérhetőek a laikus tömegek számára is. Erre példa a webbeteg.hu, ahol általános összefoglalót kapunk különböző betegségekről, de közben mégis megbízható forrásból. Említhető még a házipatika.com, ahol betegségek mellett kifejezetten gyógyszerekre, kezelésekre is rákereshetünk amin keresztül betegségekről és kezelésekről gyűjthetünk hasznos információkat, továbbá számos gyógyszer betegtájékoztatója is elérhetővé válik számunkra. Végül pedig vannak olyan egyéb ismeretterjesztő felületek, mint a Zállatorvos nevezetű youtube-csatorna, melynek hitelességét adja, hogy egyrészt egy korábban praktizáló állatorvos készíti az anyagokat, másrészt minden videóját lektoráltatja a szakma egy-egy kiemelkedő alakjával.[52]

Megjegyzendő, hogy habár az internet gyakorlatilag határtalan tudásgyűjtési helyként funkcionálhat az egyén számára, a korlátlan és nem ellenőrzött tartalmak ugyanakkor félrevezetők is lehetnek. Pont ezért néhány weboldal egyenesen veszélyforrásnak tekinthető abban az esetben, ha az egészségről, betegségről kínálnak információkat, lehetséges diagnózisokat, gyógyulást ígérő praktikákat. Kiváltképp aggodalomra adhat okot, ha az illető idegennyelvű oldalakat látogat kevésbé magabiztos nyelvtudással és ennek eredményeként tájékoztatja félre önmagát. Egy a WHO által publikált tanulmány szerint a felnőtt internetfelhasználók nyolcvan százaléka rendszeresen keres online egészségügyi tartalmakat, azonban csupán tizenöt százalékuk mondta azt, hogy az olvasott tartalmak hitelességét, illetve a publikáció helyét és idejét mindig ellenőrzi.[53] Az ilyen weboldalak magas látogatottságának hátterében vélhetően számos megfontolás áll. Az időtakarékosság lehet az egyik szempont, hiszen a beteg bizakodhat abban, hogy talál megoldást a problémájára és íly módon elkerülhető az orvosi váróterem. Felmerülhet persze az is, hogy valaki pusztán kíváncsiságból, az állapota komolyságának kiderítése végett látogat ilyen oldalakat és az ott olvasottak szerint dönt arról, hogy csupán gyógyszertárba megy, háziorvosát keresi fel vagy esetleg egy szakrendelőt. Valamint sajnos sokan anyagi megfontolásból is választhatják ezt a módszert, hiszen számos országban az egészségügyi ellátás nem magától értetődő és súlyos összegeket kell fizetni az orvossal való találkozásért.

Fontos kiemelni, hogy az információ hitelességének minden esetben fontos utána járni, ez pedig praktikusan azt jelenti, hogy az orvosunktól, gyógyszerészünktől érdeklődünk a cikk, illetve a weboldal tartalmának esetleges hitelességéről. Tehát a valós szaktudással rendelkező orvosok és egyéb egészségügyi dolgozók továbbra sem mellőzhetőek a diagnosztikában, illetve a megbetegedések kezelésében.

IV. A telemedicina alkalmazásának feltételei és már meglévő rendszerei

A telemedicina alapvető feltétele, hogy legyen egy működő egészségügyi informatikai rendszer és hozzá egy olyan telekommunikációs eszközpark mely kompatibilis a rendszerrel. Az eszköz lehet valamilyen okostelefonra letölthető applikáció vagy smartphone szolgáltatás, call center használatára alkalmas egyéb eszköz, videokonferenciás platformok és eszközök. Jeladó és jelfogadó szenzorok, tárhelyek, melyek képesek tárolni a hatalmas adatmennyiséget.[54] Ezek mellett pedig természetesen fontos a szakemberállomány megléte, és a távorvoslási rendszerek bevétele az oktatásba, továbbképzésekbe. A már meglévő és rendelkezésre álló rendszereknek pedig a szélesebb körű ismertetése, népszerűsítése is fontos lenne. Ennek okán a továbbiakban ismertetnék néhány ilyen rendelkezésre álló platformot.

Magyarországon már viszonylag régóta működik az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér (EESZT),[55] mely egy olyan platform, amit a nap egészében el tudunk érni kényelmesen, akár az otthonunkból, és megtaláljuk rajta keresztül az egészségügyi adatainkat, melyeket egy központi adatbázisban tárolnak és az orvosaink vagy gyógyszerészeink töltötték fel. A platform célja, hogy a betegadatok és dokumentációk cseréjét megvalósítsa, továbbá segítse az erőforrások (mint a CT, labor, MR, RTG és egyéb diagnosztikák) megosztását. Mindezzel a jövőbeli kezelőorvosok munkáját segíti, hiszen pontosan ismertté válnak előttük a beteg előzményadatai, kórtörténete. Szinte bárki (egészségügyi szakemberek és nem egészségügyi dolgozók egyaránt) igénybe veheti egy igénylőlap segítségével a felhasználói fiókhoz. A rendszert nagyjából százezer ember ugyanabban az időben történő kiszolgálására tervezték, ami egyúttal azt is jelenti, hogy az összes felhasználó körülbelül negyven százalékát képes egyidejűleg kiszolgálni.[56] A platform részletszabályait és biztonságos használatának alapját pedig jogszabályok biztosítják, mint az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló 1997. évi XLVII. törvény, a kötelező egészségbiztosításról szóló 1997. évi LXXXIII. törvény, a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény végrehajtásáról szóló 217/1997. (XII. 1.) Korm. rendelet, az emberi felhasználásra kerülő gyógyszerek rendeléséről és kiadásáról szóló 44/2004. (IV. 28.) ESZCSM rendelet, az egyes egészségügyi és egészségbiztosítási tárgyú törvények módosításáról szóló 2015. évi CCXXIV. törvény és persze az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Térrel kapcsolatos részletes szabályokról szóló 39/2016. (XII. 21.) EMMI rendelet.

Az EESZT-n kívül még számos hasonló megoldás létezik, mint például A T-Systems Magyarország által kifejlesztett E-Medsolution, mely főként az integrált kórházi rendszerek közötti kapcsolat kialakítására jött létre, de van külön lakossági része is, mely segítségével vizsgálatokra jelentkezhetünk, letölthetjük a dokumentumainkat és ha rendelkezünk meghatalmazással, még a hozzátartozóink adatait is. De említésre méltó a HISCOM is, ami kifejezetten egy intézményközi kommunikációs rendszer. Vagy akár az eHealthConnect, mely egy korai figyelmeztetésen alapuló rendszer, és kifejezetten a telemedicina klasszikus funkcióit hivatott támogatni, mint például a háziorvosi hozzáférést, orvosi nyomtatványok kezelését, kapcsolatot a sürgősségi ellátással, elektronikus betegrekordok kezelését, vitális adatok monitorozását, páciensek távoli kezelését és instruálását, a szereplők közti kommunikációt és az interfészeket a mérőműszerekhez.[57] Létezik még a korábban már említett mHealth, mely mobil eszközökkel segíti az egészségünk megőrzését. A WHO egy 2011-ben megjelent kutatása szerint a mobiltelemedicinát negyvenkilenc százalék használta, telefonos segítő vonalakat ötvenkilenc százalék, a sürgősségi hívásokat ötvennégy százalék, díjtalan sürgősségi telefonos szolgáltatásokat pedig ötvenöt százalék.[58] Dániában pedig leginkább az EESZT-hez hasonlítható rendszer működik, melyet E-Jornalennek neveznek.[59]

Meglátásom szerint a telemedicina a jövőben és a jelenben is könnyebbé teheti a betegek és az orvosok életét és munkáját. Ugyanakkor ez a módszer sokakban aggodalmat kelthet, különösen adatvédelmi szempontból, de hosszabb távon szinte az összes létező jogágat érinti, hiszen az egészségügy mindenki számára fontos kérdés az élet minden területén. A korábban összegzett adatok, ismeretek azonban felvetik a kérdést, hogy szükséges-e ezeket egyáltalán jogilag szabályozni és mindenekelőtt lehetséges-e, ha igen, milyen mértékben? Hiszen az ilyen rendszerek elterjedése a világban minden bizonnyal a jogrendszereket is komoly kihívások és dilemmák elé fogják állítani. Számos személyiségi jogot érintő kérdés merül fel a betegek adatkezelésénél, mely kapcsán a legnagyobb aggodalmat a hackerek jelenthetik, akik kiszolgáltathatják az adatokat piackutatási célokra, mellyel egyes társaságok jelentős előnyre tehetnek szert a piacon. Továbbá a telemedicina összességében olyan költségeket vet fel, melyek elgondolkodtatóak. Az egészséghez való jog egyike a fejlett világ elismert alapjogainak. De mi van akkor, ha ezt az alapjogot kiterjesztik a telemedicinára? Mindenki számára biztosítson az állam okosórát, vérnyomás és vércukorszint mérőt? Talán írja elő az állam, a kötelező heti alapvizsgálatokat? Akárhogyan is, a telemedicina erősen támogatott és kiépülőben lévő jelenség, melyre a jognak szükségszerűen reflektálnia kell majd. Jelen dolgozatom következő részeiben pedig a telemedicina alkotmányos vonatkozásaira, adatvédelmi aggályaira és az Európai Unió eddig ismert kezdeményezéseire, álláspontjára térnék ki.

V. Alkotmányos kérdések

Magyarország Alaptörvényének II. cikke kimondja, hogy az emberi méltóság sérthetetlen, minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz (beleértve természetesen a magzat életét is a fogantatástól kezdve).[60] Az élet és az emberi méltóság részben kéz a kézben jár az emberek egészségügyi állapotával. Ennek fényében következtethetünk arra, hogy az Alaptörvény a mindenki számára elérhető egészségügy követelményét mondja ki.

Hazánkban alkotmányos alapelv az egyenlőség is, mely magába foglalja egyrészt a diszkrimináció szinte összes létező formájának tilalmát (nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel). Másrészt megjelenik benne az a célkitűzés országunk részéről, hogy a társadalmi felzárkózás és az esélyegyenlőség megvalósuljon, ennek érdekében külön intézkedésekkel védi a valamilyen szempontból kiszolgáltatottabb társadalmi csoportokat (nevezetesen a családokat, nőket, gyermekeket, időseket, továbbá a fogyatékkal élőket).[61] Sajnos az egyenlőség biztosítása olykor minden igyekezet ellenére nem megoldható, hiszen sokan azt tapasztalhatják hétköznapjaik során, hogy az egyenlőségnek anyagi korlátjai vannak. Az egészségünk, illetve az életünk viszont olyasmi, ami meghatározhatatlan érték. Habár a történelem során voltak erre irányuló kísérletek, mint például az Amerikai Egyesült Államokban a 2001. szeptember 11-én történt tragédia után létrehozott alapítvány, melynél a hozzátartozók fájdalmát kártérítés formájában próbálták ellensúlyozni.[62] A kísérletek mégsem mutatták azt, hogy egy ember élete, valamint egészsége valaha is igazán beárazható lenne. Viszont az egészségügyi ellátórendszerek fenntartásában nagyon is megjelennek az anyagi szempontok.

A társadalombiztosítás ellátásaira jogosultakról, valamint ezen ellátások fedezetéről szóló 2019. évi CXXII. törvény azt is kimondja, hogy a társadalombiztosításban való részvétel a törvényben meghatározott szabályok szerint kötelező.[63] Tehát Magyarországon a társadalombiztosításban való részvétel nem fakultatív, hanem kötelező minden olyan személynek, akik a törvényben rögzített jövedelemszerző tevékenységet végez. Amint az ismeretes, megkülönböztetünk pénzbeli és természetbeli ellátásokat a társadalombiztosítás keretében. A természetbeli ellátás maga az egészségügyi szolgáltatás, amit igénybe veszünk a kórházban, háziorvosnál stb. A pénzbeli ellátás pedig az, amivel az állam a kiszolgáltatott állampolgárok szociális biztonságát kívánja segíteni. Pénzbeli ellátás alatt értendő a csecsemőgondozási díj, gyermekgondozási díj, táppénz, örökbefogadói díj, a baleseti ellátások, így a baleseti egészségügyi szolgáltatás, baleseti táppénz, baleseti járadék, valamint a megváltozott munkaképességű személyek ellátásai, melynek két fajtája ismert, a rokkantsági ellátás és a rehabilitációs ellátás.[64]

Az Alaptörvény XIX. cikke kimondja, hogy Magyarország törekszik, hogy minden valamilyen oknál fogva rászoruló állampolgárának szociális biztonságot nyújtani, mindezt pedig törvényben meghatározott támogatással kívánja megvalósítani. A törvény konkrétan nevesíti az anyaságot, a betegséget, a rokkantságot, fogyatékosságot, özvegységet, árvaságot, valamint az állampolgár önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliségét, mint olyan csoportokat, melyek az átlagosnál kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, ennél fogva a szociális biztonságuk nem garantált, tehát az állam számukra kíván egyfajta védőhálót biztosítani.[65]

A járulékfizetés fenntarthatóvá teszi a pénzbeli ellátások biztosítását, de a természetbeli ellátásokra ez sajnos már nem igaz, hiszen arra azok is jogosultak, akik nem fizetnek járulékot (például rászorultak, nyugellátásban részesülők vagy kiskorúak). Habár kétségkívül szükség van társadalmi szolidaritásra, ennek megvalósulásához az államnak egyre több költségvetési forrást kell bevonni az egészségügyi szolgáltatások finanszírozásába, hiszen az állam által működtetett egészségügyi intézmények ugyan nem profitorientáltak, de jelentős működési költségei vannak (fenntartási költségek, alkalmazottak bére stb.), melyeket az állam kizárólag a jelenlegi társadalombiztosítási járulék mértékéből nem tudna finanszírozni, így azt adóeszközökön keresztül pótolja, majd forgatja be az egészségügyi ellátórendszerbe. Megoldásként egyre többet hallani a köznyelvben is azt, hogy az államnak több lehetőséget kellene teremteni, hogy pótlólagos források bevonásával, egyfajta kiegészítő jelleggel egy magán-egészségbiztosítási rendszer is kialakításra kerüljön.[66] Álláspontom szerint a társadalombiztosítási járulék a jelenleginél magasabb összegre növelése is megoldást jelenthetne, de kétségkívül ez egy nagyon népszerűtlen intézkedés lenne, mivel a magasabb járulékfizetési kötelezettség ugyan alapvetően a foglalkoztatót terhelné, félő, hogy végsősoron a munkabérek csökkenését eredményezhetné. Ami pedig a magán-egészségbiztosítási rendszert illeti, lényegében ugyanaz a probléma merül fel, vagyis, hogy hogyan lehetne megoldani azt, hogy a hozzáférhetőség elve gond nélkül teljesüljön. Ugyanis jelentős aggályokat vet fel annak a lehetősége, hogy egy ilyen intézkedést követően a hátrányosabb helyzetben lévő társadalmi rétegek kiszorulnak az egészségügyi ellátásokhoz való hozzáférésből. Fontos leszögezni, hogy ez a „reform” kizárólag a társadalmunk egyetértésével valósulhatna meg. Ez a társadalmi konszenzus pedig feltehetően csak az egyenlő hozzáférhetőség és a társadalmi szolidaritás elvét szem elött tartva születhetne meg.

A XX. cikk kifejezetten a testi és lelki egészséghez való jogot rögzíti. Ezen jog érvényesítését az állam sokféle intézkedéssel törekszik biztosítani, ilyen például a genetikailag módosított élőlényektől mentes mezőgazdaság, az egészséges élelmiszerekhez és tiszta ivóvízhez való hozzáférés, a munkavédelem és egészségügyi ellátás megszervezése, a sportolás, rendszeres testedzés támogatása, vagy a környezetünk védelme.[67] A felsorolás utolsó elemét külön megerősíti a XXI. cikk, mely szerint Magyarország elismeri, valamint érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez. Az érvényesítéshez kapcsolódva pedig rögtön két szabályt is hoz a törvény. Előbb azt, hogy aki törvényben meghatározottak szerint a környezetben kárt okoz, az köteles azt helyreállítani vagy a helyreállítás költségét viselni. Majd leszögezi, hogy hazánk területére elhelyezés céljából kifejezetten tilos szennyező hulladékot behozni.

Felmerül a kérdés, hogy a testi és lelki egészséghez való jog biztosítása a jövőben hogyan valósul meg, illetve hogyan változik meg, egészül ki. Mi lesz azokkal, akik számára önerőből nem elérhető a telemedicina során használatos eszközök, vagy éppen nincs internethozzáférésük. Számukra vajon biztosítja ezt majd az állam? Nem lenne teljesen meglepő, ha figyelembe vesszük azt az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa (UNHRC) által hozott korszakalkotó döntést, mely szerint az internethez való hozzáférés az alapvető emberi jogok része.[68] Az internethez való jogot a harmadik generációs alapjog közé sorolhatjuk. Az ebbe a generációba tartozó alapjogokat klasszikus értelemben nem igazán tekinthetjük emberi jogoknak, hiszen alapvetően az emberi jogokat alkalmazható és érvényesíthető, az államon szamon kérhető egyéni jogosultságoknak tekintjük. Ehhez képest a harmadik generációs jogok az emberi fejlődéssel, a szolidaritással és a globális problémák megoldásával kapcsolatos, jogként megfogalmazott igényeknek, célkitűzéseknek sem az alanya, sem a kötelezettje, sem pedig a tartalma nem teljes egészében egyértelmű.[69] A harmadik generációs alapjogok közé sorolását egyrészt indokolja a keletkezésének ideje, másrészt a tény, hogy jelenleg ez az alapjog inkább csak egy kívánság, ha úgy tetszik, vágyálom. Pont ezért várhatóan csak a fejlett országokban tudják majd ezt az alapjogot valóban biztosítani. Például Észtországban 2000-től már szerepel az alkotmányban és az ország folyamatosan dolgozik rajta, hogy ez valóban mindenki számára elérhető legyen.[70] Számos ügyintézés, köztük az egészségügy is, jelentős mértékben főként elektronikus módon működő rendszerre állt át. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a receptek kilencvenkilenc százaléka kizárólag digitális formában kerül kiadásra.[71] Az Európai Unió által 2030-ra kitűzött célok között szerepel például 10 ezer klímasemleges és fokozottan biztonságos peremhálózati csomópont létrehozása, ötödik generációs vezeték nélküli hálózat elérhetővé tétele az egész unióban, a népesség legalább nyolcvan százaléka rendelkezzen digitális alapkészségekkel, a kulcsfontosságú közszolgáltatások száz százalékban online elérhetővé tétele, az e-egészségügy keretében minden európai polgár számára való hozzáférés van egészségügyi adataihoz, valamint a digitális személyazonosság terén a polgárok nyolcvan százaléka használjon digitális azonosítót.[72] A felsoroltak egy része már napjainkban is elérhető Magyarországon, gondoljunk csak az ügyfélkapura és ezen oldal lehetőségeire, melyekkel a hétköznapi ügyintézés sokkal gyorsabbá vált. De az e-egészségügy területén is rendelkezünk már platformmal, hiszen az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér (EESZT) segítségével bármikor kényelmesen hozzáférünk az egészségügyi adatainkhoz.

Az Alaptörvény XXVI. cikke rögzíti, hogy az állam – többek között az esélyegyenlőség, a közszolgáltatások színvonalának emelésének előmozdítása érdében – törekszik az új műszaki megoldásoknak és a tudomány eredményeinek az alkalmazására.[73] Az Európai Unió célkitűzéseivel összevetve kijelenthető, hogy vannak bizonyos pontok, melyek hazánkban már most 2021-ben megvalósultak. Ennek fényében az is megállapítható, hogy Magyarország valóban törekszik az Alaptörvény XXVI. cikkében foglaltakat teljesíteni.

A III. cikk magában foglalja a kínzás és az embertelen, megalázó bánásmód, az önkéntes hozzájárulása nélküli orvosi vagy tudományos kísérlet, a fajnemesítést célzó gyakorlatok, emberi test és testrészek haszonszerzési céllal való felhasználása és egyedmódosítás tilalmát.[74] Vagyis a telemedicina alkalmazása során keletkezett adatokat, kezeléseket soha nem használhatja majd senki ilyen célokra. A XVI. cikk kimondja, hogy minden gyermeket megillet a megfelelő szellemi, testi és erkölcsi fejlődéshez szükséges gondoskodás és védelem.[75] Ebből levezethető, hogy többek között az elektronikus egészségügynek a gyermekek számára is elérhetőnek kell lennie. A XVII. cikk harmadik bekezdése szerint a munkavállalókat megilleti az egészségüket, biztonságukat és méltóságukat tiszteletben tartó munkafeltételek.[76] Tehát a munkavállalóknak olyan feltételeket, munkakörülményeket kell biztosítani, amely során nem károsodik az egészségük. Azonban, ha ez már megtörtént, akkor kulcsszerepe lehet a távorvoslásnak. Hiszen, ha nem is az azonnali ellátásban, de a későbbi kezelések vagy a diagnózis felállításában, és persze a prevenció terén is igen hasznos lehet. A jövőben talán ez majd kiterjed arra, hogy a munkavállalóknak (ha csak munkaidőn belül is), de pédául olyan okosórát kell viselniük, ami sok különböző betegség korai diagnosztizálásában, megelőzésében segíthet.

A VI. cikk (3) értelmében mindenkinek joga van a személyes adatainak védelméhez és a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez.[77] De vizsgáljuk meg hogyan valósul meg ez a rendelkezés a részletszabályozásban, különösen a telemedicina tekintetében.

VI. Adatvédelmi kérdések

Először is, érdemes tisztázni, hogy a távorvosláshoz szükséges informatikai rendszerek képesek lesznek-e valaha megfelelni az olyan alapkövetelményeknek, mint a személyiségi jogok védelme, az adatok hozzáférésének szabályozása, adattovábbítási és konvertálási biztonság, az adatok manipulálásának megakadályozása vagy az adattárolási biztonság. A World Health Organization tanulmányából kiderül, hogy azon tagországok, amelyek jelenleg bírnak valamiféle elektronikus egészségügyi rendszerrel, azok csupán ötvenöt százaléka rendelkezik olyan jogszabályi rendelkezéssel, amely védi a betegek elektronikus adatait.[78] Tekintettel arra, hogy az egészségügyi, a kóros szenvedélyeinkre vagy a szexuális életre vonatkozó adatokat már az 1992. évi LXIII. a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény is mind különleges adatnak minősítette,[79] így igen aggasztó ez az ötvenöt százalék körüli adat.

Magyarországon e kérdés tekintetében elsőként figyelemre méltó a 2011. évi CXII. törvény az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról (a továbbiakban: Info törvény), mely részben az 1992 évi LXIII. törvényt volt hivatott felváltani.[80] A törvényben feltűnő, többek között adatvédelmi kérdésekben eljáró Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (a továbbiakban: NAIH) az adatvédelemet úgy definiálja, mint a személyes adatok gyűjtésének, feldolgozásának és felhasználásának korlátozása, az érintett személyek védelmét biztosító alapelvek, szabályok, eljárások, adatkezelési eszközök és módszerek összességével együtt.[81] Személyes adat alatt pedig minden az érintettre vonatkozó információ értendő, azzal a kiegészítéssel, hogy az adatok visszavezethetők a tulajdonosra.[82]

Alapvetően a már említett Infotörvény a személyes adatok kezelésénél kiemeli, hogy egyértelműen meghatározott és jogszerű célból tegyék azt, valamit tisztességesnek és törvényesnek kell lennie, természetesen az adatkezelés minden szakaszában. További feltétel, hogy a cél megvalósulását veszélyeztetné az adatkezelés hiánya, viszont a szükségesség-arányosság elve itt is mérvadó. Az adatkezelés során az adatkezelő köteles biztosítani az adatok biztonságát.[83] [84]

Az adatkezelés alapja lehet törvény vagy helyi önkormányzat rendelet, hozzájárulás, más személy létfontosságú érdekeinek védelme, mint indok. A személyek életét, testi épségét vagy javait fenyegető közvetlen veszély elhárításához és megelőzéséhez szükséges tevékenység, mint az adatkezelés alapja (például bűncselekmények megelőzésének céljából), vagy ha az érintett kifejezetten nyilvánosságra hozta. Természetesen mindezt a szükségesség és arányosság tükrében szemlélve.

Amennyiben a kötelező adatkezelés időintervallumát vagy szükségessége időszakos felülvizsgálatát a törvény, a helyi önkormányzat rendelete vagy az Európai Unió kötelező jogi aktusa nem határozná meg, az adatkezelő az adatkezelés megkezdésétől számítva legalább háromévente felülvizsgálja annak szükségességét. Minderről dokumentációt készít, melyet a felülvizsgálattól számított tíz évig megőriz és azt a NAIH kérésére rendelkezésre bocsátja.[85] A személyes adatokat az adatkezelő vagy adatfeldolgozó harmadik országban, illetve nemzetközi szervezetként adatkezelést végző vagy adatfeldolgozást végző akkor továbbíthat, ha az érintett ehhez hozzájárult, a továbbítás az adatkezelés céljának eléréséhez szükséges, és egyrészt a korábban ismertetett, személyes adatok kezelhetőségének esetkörei fennállnak, másrészt az adatok megfelelő védelme biztosított.[86] Továbbá abban az esetben lehet harmadik országba, vagy nemzetközi szervezet számára személyes adatokat továbbítani, ha valamely EGT-állam, vagy harmadik ország közbiztonságát közvetlenül, és súlyos mértékben fenyegető veszély elhárítása érdekében kerül erre sor.[87]

Minden személyes adatra vonatkozó szabály általában érvényes a különleges adatokra is, azonban ezeket érzékenyebb mivoltukból eredően némileg szigorúbb szabályozással fedte le a jogalkotó. Az ilyen adatok kezelését például azzal egészíti ki, hogy „akkor kezelhető, ha az törvényben kihirdetett nemzetközi szerződés végrehajtásához feltétlenül szükséges és azzal arányos, vagy azt az Alaptörvényben biztosított alapvető jog érvényesítése, továbbá a nemzetbiztonság, a bűncselekmények megelőzése, felderítése vagy üldözése érdekében vagy honvédelmi érdekből törvény elrendeli”.[88] Továbbá az ilyen adatok kezelése esetén az adatkezelő, annak megbízásából vagy rendelkezése alapján eljáró adatfeldolgozó biztosítsa azt, hogy az adatkezelés során az adatokhoz csak az férjen hozzá, akinek az adatkezeléssel kapcsolatos feladatának ellátásához ez elengedhetetlenül szükséges.[89] Kizárt különleges adatok felhasználásával való, csakis automatizált adatkezelésen alapuló, az érintett jogis érdekeire vagy személyére nézve hátrányos, vagy az érintett számára jelentős mértékben jogkövetkezménnyel járó döntés meghozatala.[90]

Mindezt kiegészíti természetesen az 1997. évi XLVII. törvény, mely az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szól. Ez az Infotörvényhez képest specifikusabban foglalkozik az egészségügyi ellátóhálózatra és mindazokra, akik kifejezetten egészségügyi adatokat kezelnek, valamint az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevő természetes személyekre, és azok egészségügyi és személyazonosító adataira (függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg személy).[91] E törvény értelmében adatkezelőnek számít „a betegellátó, az intézményvezető, az adatvédelmi felelős, illetve az adatkezeléssel általuk megbízott egyéb személy, a tolmács és a jeltolmács, valamint a külön törvény alapján adatkezelésre felhatalmazott személy vagy szerv vezetője”.[92] Továbbá ez a törvény fogalkozik több pontban is az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Térre (EESZT) vonatkozó szabályozással.[93]

VII. Az Európai Unió vonatkozása a telemedicina területén

Az Európai Unió normaalkotó tevékenysége során 2016. április 27-én meghozta a General Data Protection Regulation-t (a továbbiakban: GDPR), vagyis az általános adatvédelmi szabályzatot rendelet formájában.[94] A rendeletet, mely a korábbi uniós adatvédelmi irányelvek helyébe lépett, hazánkban 2018. május 25-től kezdve kell alkalmazni. Céljai közt megelenik a személyes adatok megfelelő védelmének biztosítása, melyhez való jogot korábban már rögzítette az Európai Unió Alapjogi Chartája[95] és az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ)[96] is.[97] Cél továbbá a személyes adatok biztonságának megvalósítása, az adatok kezelése, felhasználhatósága átláthatóságának biztosítása, a személyek jogainak bővítése (elsődlegesen a személyes adatok feletti nagyobb kontroll tekintetében), úgy, hogy közben a társaságok kötelezettségeit bővítik. Utóbbi alatt legfőképp a biztonsági és megfelelőségi intézkedéseket kell érteni az adatvédelem tekintetében. De összességében kijelenthető, hogy a GDPR tartalmát tekintve nem tartalmaz a már említett Info törvényhez képest markáns különbséget.

A legfontosabb kérdés mindazonáltal az adatvédelmi jogszabályok betartatása, hiszen semmit sem ér az a jog, melynek nincs kikényszerítő ereje, amelyet nem követnek és nem tartanak be az állampolgárok. Mindezért a 2004-ben létrehozott European Data Protection Supervisor (EDPS), vagyis az Európai adatvédelmi biztos[98] mellé a GDPR behozta az European Data Protection Board (EDPB), vagyis az Európai Adatvédelmi Testület intézményét.[99] Mindezek mellett pedig a tagállamok is rendelkeznek saját adatvédelmi szervvel, mely hazánkban a már említett NAIH. Ezen szervek célja és tevékenységi köre közel azonos. Különböző intézményeket, szerveket felügyelnek, tanácsokkal látják el a szakpolitikát és a jogszabályok alkotóit, kezelik a hozzájuk beérkező panaszokat, bejelentéseket és vizsgálatot folytatnak le. Kapcsolatot tartanak a többi hatósággal, jelentést tesznek tevékenységükről, és mindeközben folyamatosan figyelemmel kísérik az új technológiák fejlesztését, hiszen azok adott esetben akár rést is üthetnek a jelenlegi adatvédelmi szabályokon.

Az Európai Szociális Karta, mely az Unió által elismert fontosabb jogosítványokat és szabadságjogokat tartalmazza. Magyarországon ezt a Módosított Európai Szociális Karta kihirdetéséről szóló 2009. évi VI. törvénnyel került beiktatásra. Tartalmazza az egyébként már Alaptörvényből is ismert biztonságos és egészséges munkafeltételekhez való jogot,[100] a gyermekek és fiatalok védelméhez való jogot.[101] A törvény tízenegyedik cikkében tér ki az egészség védelméhez való jogra.[102] Lényegében azt fogalmazza meg, hogy azon országok, melyek aláírták a Kartát, vállalják azt, hogy különféle oktatási lehetőségeket biztosítanak az egészségügyi kérdésekkel kapcsolatos egyéni felelősség növelése érdekében, felszámolják a nem megfelelő egészségi állapot okait, és előfeszítéseket tesznek a járványos, fertőző, illetve egyéb betegségek prevenciójára. De az alapvető jogok közt szerepel a társadalombiztosításhoz való jog[103], szociális és egészségügyi segítséghez való jog,[104] a jóléti szolgáltatásokból való részesülés,[105] ami tágabb értelemben magába foglalhatja az összes harmadik generációs jogot, köztük a telemedicinához szükséges technikai feltételeket, mint az internet, elektronikus eszközök és platformok használata. Megjegyzendő, hogy az Európai Unió által 2030-ra kitűzött digitalizációs célok között szereplő digitális alapelvek formájában szerepel a hozzáférés a digitális egészségügyi szolgáltatásokhoz, a hozzáférés környezetkímélő digitális rendszerekhez és eszközökhöz, valamint a biztonságos és megbízható online környezet megteremtése. Várhatóan az elkövetkezendő években az Európai Bizottság javasolni fogja többek között azt, hogy a legfontosabb digitális jogok és elvek rögzítését egy intézményközi nyilatkozatban foglalják össze. A nyilatkozatnak pedig része legyen az is, hogy az unió biztosítja minden polgár számára azt, hogy élvezhesse a digitalizáció előnyeit, továbbá fel legyen vértezve a szükséges digitális készségekkel, és érvényesíteni tudja jogait online és offline térben egyaránt.[106]

2011-ben az Európai Parlament és a Tanács kiadta a 2011/24/EU irányelvet a határon átnyúló egészségügyi ellátásra vonatkozó betegjogok érvényesítéséről. Ezelőtt viszont az Unió már foglalkozott a betegmobilitás kérdésével a migráns munkavállalók szociális biztonságáról szóló 1408/71/EGK-rendeletben (1971), a Maastrichti Szerződés, 129. cikkében (1992), a Kohll és Decker jogesetben (1998), a szociális biztonsági rendszerek koordinációjáról szóló 883/2004/EK-rendeletben (2004), és a Lisszaboni Szerződés, 168. cikkében (2007) is.[107] Az irányelv azonban valamivel több a korábbiakhoz képest, hiszen lehetővé teszi a betegek előzetes engedély nélküli mobilitását bizonyos mértékben, a tagállamokat arra kötelezi, hogy alakítsanak ki egy vagy több nemzeti kapcsolattartó pontot, a szolgáltatásért való felelősség pedig a szolgáltatást nyújtó tagállamot terheli.[108] Mindez fontos mérföldkő az egységes európai egészségügy felé, de az irányelv nem foglalkozik a határokon átnyúló konzultációkkal. Meglátásom szerint pedig szükséges volna egy olyan uniós jogszabály, mely létrehozna egy olyan platformot, mely hasonló az EESZT-hez. Ugyanis hiába látnak el Hollandiában egy magyar beteget, a kórtörténete nem biztos, hogy elérhető lesz a holland orvosok számára, illetve, ha el is érik azt, lehetséges, hogy mire az megérkezik vagy mire lefordítják, addigra már késő lesz.

Mára a világ különböző pontjain úgynevezett Szilícium-völgyek alakultak ki, melyek az információtechnológia fejlesztésével foglalkoznak. Az Egyesült Államokban ennek San José, Japánban Tokió, Kínában Peking, a Közel-Keleten Izrael, Oroszországban pedig Moszkva a központja. Mindezek tükrében logikus lépés lett volna, ha az Európai Unió is kialakít egy egységes központot, ahol a tagállamok megosztanák egymással a tudásukat és a rendelkezésre álló technológiájukat. A támogatott fejlesztéseket viszont az Unió tagállami szinten hagyta, így alakulhatott ki, hogy mára az IT területén kiemelkedő Németország, Franciaország, Hollandia, Svédország és Finnország.[109] Meglátásom szerint a jövőben az Európai Uniónak ki kellene egészíteni a jelenleg meglévő intézményrendszerét, és azok központjait egy olyannal, mely nem csupán jogilag köti össze a tagállamokat, hanem megosztaná a tudományos felfedezéseiket is. Mindez természetesen túlmutatna a már létező Közös Kutatóközponton, mely jelenlegi fő feladata a Bizottság szakpolitikai döntéseinek segítése.[110] Szükséges lenne az Európai Uniónak egy tudományos központot kialakítania egyrészt az állampolgárok egységes életszínvonala, másrészt annak érdekében, hogy a világban megjelenő nagyhatalmak fejlettsége ne haladja meg jelentős mértékben a miénket.

VIII. Nemzetközi szabályozás

Mint az köztudott, megkülönböztetünk multilaterális (vagy univerzális), regionális és bilateriális szabályozásokat. Multilateriálisok közt említendő a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, mely több ponton is rögzíti az egészséghez való jogot, különösen kitérve a munkakörülményekre, a testi és lelki egészségre egyaránt, a gyermekvédelemre és az egészségügy fejlesztésére.[111] A Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata a huszonötödik cikkében fogalmazza meg, hogy mindenkinek joga van az egészségének és jólétének biztosításához szükséges többek között orvosi ellátáshoz, szociális szolgáltatásokhoz, betegség vagy rokkantság esetére szóló biztosításhoz.[112] A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya főként úgy hivatkozik a közegészségre, mint egy indokra, mellyel egyes jogok korlátozhatóvá válnak.[113]

IX. Összegzés a telemedicina mellett

Amint azt a dolgozatom elején említettem, meglátásom szerint korunk egészségügyi rendszerének valamennyi kihívására megoldást jelenthet a telemedicina. Kutatásom során ez némileg megerősítést nyert, hiszen a Covid-19 világjárvány alatt több hazai orvosi társaság is kiállt emelett. Ilyen volt a Magyar Gyermekorvosok Társasága is, mely a 2021-ben megtartott gyűlésén a távorvoslás fontosságára hívta fel a figyelmet, külön kiemelve, hogy a távkonzultáció segítségével jelentősen csökkenthető az egészségügyi intézményekben töltött várakozás, a feleslegesen elhasznált szülői szabadnapokat, valamint az indokolatlan iskolai hiányzásokat. Kiemelték azt is, hogy ennek köszönhetően sokkal több értékes idő jut a komolyabb egészségügyi problémákkal jelentkező beteg gyermekekre.[114] Ugyanezen társaság telemedicina munkacsoportja által végzett kérdőíves kutatás azt az eredményt hozta, hogy a járvány második hullámában a válaszadók ötvenhat százaléka igénybe vette ezt a típusú szolgáltatást, a többségük biztonságban érezte gyermekét és ami ezek fényében különösen örvendetes, az az, hogy a válaszadók háromnegyede eltudja képelni, hogy a jövőben is használja a telemedicina által nyújtott lehetőségeket.[115] A 2021-ben megtartott Digital Health konferencián elhangzottak alapján a távorvoslás harmadára csökkentheti a táppénzes napok számát, hiszen a várakozással töltött időt is megspórolnák.[116] A konferencián kitértek arra is, hogy az elmúlt években az e-beutalót az EESZT-használók harminchat százaléka használta, illetve sokan ezen platform segítségével foglaltak időpontot koronavírus elleni oltásra is. Mindez nem meglepő, hiszen az EESZT felületét az ügyfélkapu segítségével a magyarországi lakosság negyvenhárom százaléka vette igénybe.[117]

Az elektronikusan, időrendben eltárolt adatok szinte mindig rendelkezésre állnak, visszakereshetők, ami egyben azt is jelenti, hogy az adatvesztés lehetősége kevésbé fenyeget, szemben a papír alapú dokumentációval. Valamint a manapság használt szoftverek jelentős többsége képes értékelő funkciók elvégzésére is, ami megkönnyítheti a diagnózis felállítását vagy akár a prevenciót, szekunderprevenciót.[118] Létrejön a professzionális ellátás tartózkodási helytől függetlenül. Kevesebb orvos-beteg találkozó szükséges, amely időt és költségeket takarít meg számunkra, az orvos számára pedig kapacitást. Azzal, hogy az emberek könnyebben hozzáférnek egészségügyi adataikhoz, kórtörténetükhöz (vagy akár a felmenőik kórtörténetéhez), illetve a rendszeresen rögzített önmagukra vonatkozó megfigyelésekhez, azzal ők maguk is tudatosabbá válhatnak a saját egészségmegőrzésüket tekintve.[119] Ami pedig a lehetséges elidegenedést illeti az orvos-beteg viszonyában, arra pszichiáterek rácáfolnak. Ugyanis a napjainkban jelenlévő közel folyamatos internethasználat, közösségi média, az okostelefonunk szinte állandó közelsége azt az illúziót kelti, hogy mindig mindenki folyamatosan, a nap huszonnégy órájában elérhető. A mai emberi kapcsolatok egyik mércéjét is az elérhetőség adja, hiszen aki fontos a számunkra, vagy akinek mi fontosak vagyunk, annak valószínűleg tényleg elérhetőek vagyunk a nap egészében. Ennek fényében az, ha az orvosunk telefonszáma megvan, tudunk vele értekezni valamilyen platformon keresztül szinte bármikor, időpont vagy beutalók nélkül, az nagy bizalmat és egyúttal biztonságérzetet ad a páciens számára.[120]

Bibliográfia

Ábel Tatjána (szerk.): Klinikai dietetika és orvostudomány. Budapest, Akadémia Kiadó, 2020.

Averting the old age crisis World Bank Policy Research Report, 1994.

Balogh Margit (szerk.): Diszciplínák határain innen és túl. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 2007.

Balogh Tamás (et al.): Határon átnyúló egészségügyi szolgáltatások megalapozása. A határon átnyúló betegmobilitás lehetőségei a magyar határok mentén. CESCI, 2018.

Budai Balázs Benjámin: A közigazgatás újragondolása alkalmazkodás, megújulás, hatékonyság. Budapest, Akadémia Kiadó, 2017.

Danis Judit (et al.): A telemedicina alkalmazása bőrgyógyászatban: a teledermatológia, Orvos Hetilap, 2016. 157. évf., 10. szám

eHealth in Denmark, eHealth as a part of a coherent Danish health care system. Danish Ministry of Health, 2012.

Ember Alex: A magyar társadalombiztosítás története a kezdetektől 1846-ig, Acta Jur. et Pol., 3. évf., 2013/2.

Fejes Zsolt: Új lehetőség a védelem-egészségügyi ellátásban: telemedicina, Hadmérnök, XI. évf., 1. szám

Ficzere Andrea – Ködmön József: Telemedicina, Kórház, 2011/11.

Forgács Anna: Egészségügyi rendszerek mai hatékonyságának történeti gyökerei, Doktori (PhD) értekezés Budapest, 2004.

Giczi Johanna (szerk.): Ezüstkor: korosodás és társadalom, Konferenciakötet. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 2017.

Gyuris Petra (et al.): Az evolúció árnyoldala: A lelki betegségek és az alternatív szexualitás darwini elemzése. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2014.

Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi Jogok. Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

Harsányi Gábor: A telemedicina, http://dev.greymatter.hu/ipa/etc/student-work/medinf/report99/harsanyi/harsanyi.html

Homicskó Árpád Olivér (szerk.): A digitalizáció hatása az egyes jogterületeken. Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2020.

Jakobi Ákos: Az információs társadalom térbelisége. Budapest, ELTE Regionális Tudományi Tanszék, 2007

Jenei György: Az egészségügy, mint közpolitikai probléma. Budapest, Corvinus Egyetem, Közszolgálati Tanszék, 2005.

Keeley, Brian (et al.) (ed.): Children, food and nutrition. Growing well in a changing world. UNICEF, 2019.

Kelemen Andrea – Szilvay Attila: Telemedicina a (missziós) katona-egészségügyben, Hadmérnök, XI. évf. 1. szám

Kozma Zsolt: A 21. század katonai célú természettudományos kutató munkájának fő csapásirányai, Hadmérnök, XI. évf., 1. szám

Központi Statisztikai Hivatal Statisztikai Tükör 2019. július 11.

Lashley, Kai (et al.) (ed.): mHealth New horizons for health through mobile technologies, Global Observatory for eHealth series – Volume 3. Geneca, World Health Organization, 2011.

Lashley, Kai (et al.) (ed.): Safety and security on the Internet Challenges and advances in Member States. Global Observatory for eHealth series – Volume 4. Geneva, World Health Organization, 2011.

Lashley, Kai (et al.) (ed.): Telemedicine. Opportunities and developments in Member States. Report on the Global Survey on eHealth, Global Observatory for eHealth series – Volume 2. Geneva, World Health Organization, 2010.

Mózsa Szabolcs – Szűcs Emőke: A magyar egészségügy fejlődéstörténete a honfoglalástól napjainkig, in Kereszty András – Nógrádi Tóth Erzsébet: Medicina. Greger-Delacroix, 1998.

Rédei Mária: Demográfiai Ismeretek. Budapest, REG-INFO, 2006.

Vincze Gábor (et al.): A telemedicina térhódítása, Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 2004/3.

WHO: Global diffusion of eHealth: Making universal health coverage achievable, Report. Geneva, World Health Organization, 2016.

Hivatkozások

  1. Giczi Johanna (szerk.): Ezüstkor: korosodás és társadalom, Konferenciakötet. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 2017, 8.
  2. Ld. Egészségügyi Fogalomtár. AEEK, https://fogalomtar.aeek.hu/index.php/Kezd%C5%91lap
  3. Ember Alex: A magyar társadalombiztosítás története a kezdetektől 1846-ig, Acta Jur. et Pol., 3. évf., 2013/2, 33.
  4. Főorvost rendelnek minden vármegyébe, Múlt-kor, 2004, https://mult-kor.hu/cikk.php?id=3703
  5. Mózsa Szabolcs – Szűcs Emőke: A magyar egészségügy fejlődéstörténete a honfoglalástól napjainkig, in Kereszty András – Nógrádi Tóth Erzsébet: Medicina. Greger-Delacroix, 1998, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/TenyekKonyve-tenyek-konyve-1/medicina-1B567/
  6. Forgács Anna: Egészségügyi rendszerek mai hatékonyságának történeti gyökerei, Doktori (PhD) értekezés Budapest, 2004.
  7. Ld. Rédei Mária: Demográfiai Ismeretek. Budapest, REG-INFO, 2006, 33.
  8. Ld. Központi Statisztikai Hivatal Statisztikai Tükör 2019. július 11.
  9. Egyre öregebbek a németek, Index.hu, 2003, https://index.hu/gazdasag/vilag/euro031003
  10. Averting the old age crisis World Bank Policy Research Report, 1994
  11. Population structure and ageing, EUROSTAT, https://ec.europa.eu/eurostat/statistics-explained/index.php?title=Population_structure_and_ageing
  12. Elkeserítő a helyzet, sosem volt még ennyi szén-dioxid a levegőben, hvg.hu, 2019, https://hvg.hu/tudomany/20191125_szen_dioxid_kibocsatas_ensz_meteorologiai_vilagszervezet_uveghazhatasu_gaz
  13. Minden tizedik ember nem jut tiszta ivóvízhez, index.hu, 2016, https://index.hu/tudomany/egeszseg/2016/03/22/minden_tizedik_ember_nem_jut_tiszta_ivovizhez/
  14. Kónya Judit: Az alkoholfogyasztás veszélyei, WEBBeteg, 2018, https://www.webbeteg.hu/cikkek/szenvedelybetegseg/1805/az-alkoholfogyasztas-veszelyei
  15. Az egészségtelen étkezés veszélyesebb, mint a dohányzás, origo.hu, 2018, https://www.origo.hu/tudomany/20181130-ot-halalesetbol-egyert-az-egeszsegtelen-taplalkozas-felel.html
  16. Diószegi Judit: A dohányzás káros hatásai, WEBBeteg, 2017, https://www.webbeteg.hu/cikkek/sziv_es_errendszer/9864/a-dohanyzas-karos-hatasai
  17. A mozgáshiány ugyanolyan halálos, mint a dohányzás, WEBBeteg, 2012, https://www.webbeteg.hu/cikkek/sport_egeszseg/13531/a-mozgashiany-ugyanolyan-halalos-mint-a-dohanyzas
  18. Kovács-Angel Marianna: KSH: egyre többen dohányoznak, 24.hu, 2015, https://24.hu/belfold/2015/05/04/ksh-egyre-tobben-dohanyoznak/
  19. BRIAN Keeley (et al.) (ed.): Children, food and nutrition. Growing well in a changing world. UNICEF, 2019
  20. Az alultápláltság nem soványság!, medicalonline, 2017, http://medicalonline.hu/gyogyitas/cikk/az_alultaplaltsag_nem_sovanysag
  21. Jenei György: Az egészségügy, mint közpolitikai probléma. Budapest, Corvinus Egyetem, Közszolgálati Tanszék, 2005, 5-6.
  22. Jakobi Ákos: Az információs társadalom térbelisége. Budapest, ELTE Regionális Tudományi Tanszék, 2007, 89-93.
  23. Ficzere Andrea – Ködmön József: Telemedicina, Kórház, 2011/11.
  24. Egészségügy: rendkívüli lépésre készül a kormány, Magyar Orvosi Kamara, https://mok.hu/hirek/lapszemle/egeszsegugy-rendkivuli-lepesre-keszul-a-kormany
  25. WHO: Global diffusion of eHealth: Making universal health coverage achievable, Report. Geneva, World Health Organization, 2016. 11.
  26. https://www.who.int/health-topics/universal-health-coverage#tab=tab_1
  27. WHO: Global diffusion of eHealth, 27.
  28. Sood, Sanjay (et al.): What Is Telemedicine? A Collection of 104 Peer-Reviewed Perspectives and Theoretical Underpinnings, Telemedicine and e-Health.Oct 2007., https://www.liebertpub.com/doi/10.1089/tmj.2006.0073
  29. Lashley, Kai (et al.) (ed.): Telemedicine. Opportunities and developments in Member States. Report on the Global Survey on eHealth, Global Observatory for eHealth series – Volume 2. Geneva, World Health Organization, 2010, 9.
  30. Harsányi Gábor: A telemedicina, http://dev.greymatter.hu/ipa/etc/student-work/medinf/report99/harsanyi/harsanyi.html
  31. 28/2010. (V. 12.) EüM rendelet a gyógyító-megelőző eljárások során alkalmazott egészségügyi technológiák egészségbiztosítási finanszírozásba történő befogadásához kapcsolódó eljárás során alkalmazandó szakmai szempontrendszerről és szakmapolitikai prioritásokról, valamint a befogadásához kapcsolódó egyes eljárásokért fizetendő igazgatási szolgáltatási díjakról 1. melléklet 1.2.3.
  32. 157/2020. (IV. 29.) Korm. rendelet a veszélyhelyzet során elrendelt egyes egészségügyi intézkedésekről 2. § (1)
  33. Ld. Nagy Éva (et al.) (szerk.): Egészség és társadalom. Budapest, Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kar, 2013. (III. Betegségkép, mindennapi kultúra, kommunikáció -III. B. E-medicina, cyber medicina, telemedicina, paramedicina)
  34. 1997. évi CLIV. törvény 61. § (1)
  35. Vincze Gábor (et al.): A telemedicina térhódítása, Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 2004/3, 216.
  36. 157/2020. (IV. 29.) Korm. rendelet a veszélyhelyzet során elrendelt egyes egészségügyi intézkedésekről 2. § (2)
  37. Danis Judit (et al.): A telemedicina alkalmazása bőrgyógyászatban: a teledermatológia, Orvos Hetilap, 2016. 157. évf., 10. szám, 364.
  38. Vincze: A telemedicina térhódítása, 219.
  39. Kelemen Andrea – Szilvay Attila: Telemedicina a (missziós) katona-egészségügyben, Hadmérnök, XI. évf. 1. szám, 247.
  40. 60/2003. (X. 20.) ESzCsM rendelet az egészségügyi szolgáltatások nyújtásához szükséges szakmai minimumfeltételekről
  41. 2. melléklet a 60/2003. (X. 20.) ESzCsM rendelethez
  42. 60/2003. (X. 20.) ESzCsM rendelet 9. § (7)
  43. 60/2003. (X. 20.) ESzCsM rendelet 3. § (1) e)
  44. 60/2003. (X. 20.) ESzCsM rendelet 3. § (1) g)
  45. 60/2003. (X. 20.) ESzCsM rendelet 3. § (2b)
  46. 2. melléklet a 60/2003. (X. 20.) ESzCsM rendelethez
  47. Danis: A telemedicina alkalmazása bőrgyógyászatban, 364-365.
  48. Gyuris Petra (et al.): Az evolúció árnyoldala: A lelki betegségek és az alternatív szexualitás darwini elemzése. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2014. (8.5. Az evészavarok prevenciója)
  49. Danis: A telemedicina alkalmazása bőrgyógyászatban, 365-366.
  50. Uo.
  51. Ábel Tatjána (szerk.): Klinikai dietetika és orvostudomány. Budapest, Akadémia Kiadó, 2020. (4.3 Összegzés)
  52. https://www.youtube.com/user/zallatorvos
  53. Lashley, Kai (et al.) (ed.): Safety and security on the Internet Challenges and advances in Member States. Global Observatory for eHealth series – Volume 4. Geneva, World Health Organization, 2011, 17.
  54. Fejes Zsolt: Új lehetőség a védelem-egészségügyi ellátásban: telemedicina, Hadmérnök, XI. évf., 1. szám, 235.
  55. Ld. Budai Balázs Benjámin: A közigazgatás újragondolása alkalmazkodás, megújulás, hatékonyság. Budapest, Akadémia Kiadó, 2017. (7.2. Távolabb a vasakkal: Outsourcing, menedzselt szolgáltatások és felhők, A haza ASP koncepció)
  56. EESZT adatszolgáltatás megkezdéséhez szükséges tudnivalók, EESZT Információs portál, https://e-egeszsegugy.gov.hu/az-eeszt-hasznalata
  57. eHealthConnect, a Telemedicine Solution, T-Systems, https://www.t-systems.hu/healthcare/solutions-and-portfolio/products/ehealthconnect-telemedicine
  58. Lashley, Kai (et al.) (ed.): mHealth New horizons for health through mobile technologies, Global Observatory for eHealth series – Volume 3. Geneca, World Health Organization, 2011, 12.
  59. eHealth in Denmark, eHealth as a part of a coherent Danish health care system. Danish Ministry of Health, 2012, 18.
  60. Magyarország Alaptörvénye II. cikk
  61. Magyarország Alaptörvénye XV. cikk (1-5)
  62. Kim, Catherine: The battle over extending the September 11th Victim Compensation Fund, explained. Vox, 2019, https://www.vox.com/2019/6/20/18691670/jon-stewart-9-11-september-11th-victim-compensation-fund-explained
  63. 2019. évi CXXII. törvény 2. § (2) bekezdés
  64. 2019. évi CXXII. törvény 5. § (2) bekezdés
  65. Magyarország Alaptörvénye XIX. cikk (1)
  66. Homicskó Árpád Olivér (szerk.): A digitalizáció hatása az egyes jogterületeken. Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2020, 101.
  67. Magyarország Alaptörvénye XX. cikk (1-2)
  68. Tibor Vovesz: Az alapvető emberi jogok része lett az internet, euronews, 2016, https://hu.euronews.com/2016/07/05/az-alapveto-emberi-jogok-resze-lett-az-internet
  69. Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi Jogok. Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 88.
  70. Balogh Margit (szerk.): Diszciplínák határain innen és túl. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 2007, 489.
  71. https://24.hu/tech/2019/04/19/esztorszag-sandra-sarav-eloadas-internet-economy-summit-hongkong-2019/ Letöltve: 2021.10.02.
  72. Európa digitális évtizede: a 2030-ra kitűzött célok, A digitális évtizedhez vezető út, Európai Bizottság, https://ec.europa.eu/info/strategy/priorities-2019-2024/europe-fit-digital-age/europes-digital-decade-digital-targets-2030_hu#a-digitlis-vtizedhez-vezet-t
  73. Magyarország Alaptörvénye XXVI. cikk
  74. Magyarország Alaptörvénye III. cikk (1-3)
  75. Magyarország Alaptörvénye XVI. cikk (1)
  76. Magyarország Alaptörvénye XVII. cikk (3)
  77. Magyarország Alaptörvénye VI. cikk (3)
  78. WHO: Global diffusion of eHealth, 99.
  79. 1992. évi LXIII. törvény a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról 2. § 2. b)
  80. Adatvédelem az egészségügyben, Jogászvilág, 2013, https://jogaszvilag.hu/adatvedelem-az-egeszsegugyben/
  81. Ld. Adatvédelmi értelmező szótár, NAIH, https://www.naih.hu/adatvedelmi-szotar.html
  82. 2011. évi CXII. törvény az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról 4. § (3)
  83. 2011. évi CXII. törvény az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról 5. § (1) a-d)
  84. 2011. évi CXII. törvény az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról 25/I. § (1-2)
  85. 2011. évi CXII. törvény az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról 5. § (5)
  86. 2011. évi CXII. törvény az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról 10. § (1) a-c)
  87. 2011. évi CXII. törvény az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról 11. § (1) b)
  88. 2011. évi CXII. törvény az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról 5. § (2) b)
  89. 2011. évi CXII. törvény az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról 5. § (6)
  90. 2011. évi CXII. törvény az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról 6. § c)
  91. 1997. évi XLVII. törvény az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről 2. § a-c)
  92. 1997. évi XLVII. törvény az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről 3. § i)
  93. 1997. évi XLVII. törvény az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről
  94. Az Európai Parlament és a Tanács (Eu) 2016/679 Rendelete
  95. Európai Unió Alapjogi Chartája 8. cikk (1)
  96. Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 16. cikk (1)
  97. Az Európai Parlament és a Tanács (Eu) 2016/679 Rendelete (1)
  98. European Data Protection Supervisor (EDPS), https://european-union.europa.eu/institutions-law-budget/institutions-and-bodies/institutions-and-bodies-profiles/edps_en
  99. European Data Protection Board (EDPB), https://edpb.europa.eu/about-edpb/about-edpb/who-we-are_hu
  100. 2009. évi VI. törvény a Módosított Európai Szociális Karta kihirdetéséről 3. cikk
  101. 2009. évi VI. törvény a Módosított Európai Szociális Karta kihirdetéséről 7. cikk
  102. 2009. évi VI. törvény a Módosított Európai Szociális Karta kihirdetéséről 11. cikk
  103. 2009. évi VI. törvény a Módosított Európai Szociális Karta kihirdetéséről 12. cikk
  104. 2009. évi VI. törvény a Módosított Európai Szociális Karta kihirdetéséről 13. cikk
  105. 2009. évi VI. törvény a Módosított Európai Szociális Karta kihirdetéséről 14. cikk
  106. Európai Bizottság: A digitális évtizedhez vezető út.
  107. Balogh Tamás (et al.): Határon átnyúló egészségügyi szolgáltatások megalapozása. A határon átnyúló betegmobilitás lehetőségei a magyar határok mentén. CESCI, 2018, 25.
  108. Uo. 30.
  109. Kozma Zsolt: A 21. század katonai célú természettudományos kutató munkájának fő csapásirányai, Hadmérnök, XI. évf., 1. szám, 257.
  110. JRC mission statement & work programme, European Comission, https://joint-research-centre.ec.europa.eu/jrc-mission-statement-work-programme_en
  111. 1976. évi 9. törvényerejű rendelet az Egyesült Nemzetek közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kihirdetéséről 7. cikk, 10. cikk, 12. cikk
  112. Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 25. cikk
  113. 1976. évi 8. törvényerejű rendelet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kihirdetéséről
  114. Hazai gyermekorvosok hangsúlyozzák a telemedicina fontosságát, origo.hu, 2021, https://www.origo.hu/tudomany/20210625-a-telemedicina-fontossagat-hangsulyozzak-a-hazai-gyermekorvosok.html
  115. MGYT: a szülők többsége élt a telemedicina lehetőségével, medicalonline, 2021, http://medicalonline.hu/gyerekgyogyaszat/cikk/a_szulok_tobbsege_elt_a_telemedicina_lehetosegevel
  116. A telemedicina csökkentheti a táppénzes napok számát, WebORVOS, 2021, https://weborvos.hu/lapszemle/a-telemedicina-csokkentheti-a-tappenzes-napok-szamat-269766
  117. Koncsek Rita: A telemedicina alkalmazása harmadával csökkentheti a táppénzes napok számát, VilágGazdaság, 2021, https://www.vg.hu/vilaggazdasag-magyar-gazdasag/2021/09/a-telemedicina-alkalmazasa-harmadaval-csokkentheti-a-tappenzes-napok-szamat
  118. Fejes: Új lehetőség a védelem-egészségügyi ellátásban, 235.
  119. Kelemen-Szilvay: Telemedicina a (missziós) katona-egészségügyben, 248.
  120. Vincze: A telemedicina térhódítása, 214.

 

Bene Andrea Dorottya: Az emberi élet szabályozhatóságának kérdései – a gyógyítástól a génmódosításig

Bevezető

A születésünktől halálunk pillanatáig szabályok vesznek minket körül és ezek között a szabályok között kell, hogy éljük az életünket. Ezek a szabályok határozzák meg, hogy mikortól számítunk jogképes vagy cselekvőképes embernek, milyen, a saját testünkkel vagy éppen életünkkel kapcsolatos beavatkozásokban vehetünk részt, illetve, hogy milyen keretek között szeretnénk az utolsó napjainkat tölteni, mielőtt végleg elhagyjuk földi porhüvelyünket. Pályázatom témaválasztása is épp ezért került az orvosi jogra, mivel szerintem ez a jogterület ténylegesen az egész életünket átöleli és nem csak bizonyos szakaszait. Ez a jogterület egy olyan átfogó és komplex terület, ami véleményem szerint sokkal nagyobb figyelmet kell, hogy kapjon, mivel ténylegesen végig kíséri az életünket. Vizsgálódásom alapja az, hogy pontosan milyen keretek, illetve szabályok közé lehet az emberi életet zárni, továbbá, hogy ezek között a keretek között milyen jogaink vannak. Milyen jogok kapcsolódnak születésünkhöz, megválaszthatjuk, hogy milyen orvosi beavatkozásokban, kezelésekben vagy kísérletekben vehetünk részt, továbbá, hogy jogunk van-e ahhoz, hogy meg válasszuk a saját halálunk lefolyását. Tanulmányomban ezeknek a kérdéseknek a megvizsgálásával próbálok egy olyan konklúziót levonni, amely egy komplett képet ad arról, hogy mennyire van szabályozva az életünk. Ténylegesen mennyire tudjuk befolyásolni, azt, hogy hogyan is éljünk, illetve haljunk meg.

Bibliai vonatkozások

Az emberi élet a születésünktől kezdődő és halálunk pillanatáig tartó állapot, viszont ahogy ezt a biblia is leírja halálunk után a lelkünk tovább él. Ezért is szokás mondani azt, hogy az élet Isten ajándéka. Felmerül a kérdés, hogy minden esetben áldás az élet, pontosítanék, minden esetben élet az élet, bármennyire nem tudjuk befolyásolni a körülöttünk zajló eseményeket? A Biblia legfontosabb tanításai, igéi között találjuk a „Ne ölj!” parancsot. Ez a parancs, vagy mondjuk úgy szabály megjelenik az orvosi esküben is, nem is hiába, mivel az orvosok az élet védelmére esküdnek fel. Ezért is próbáltam a kutatásomba az egyes fejezeteknél az egyház álláspontját is kifejteni.

Az orvosi jog történeti kialakulásának áttekintése Magyarországon

Ahhoz, hogy megértük, hogy mégis miért alakult ki ilyen későn az orvosi jognak a jogszabályi háttere tisztáznunk kell annak történeti fejlődését. Az orvoslás, illetve a gyógyítás története egészen addig vezethető vissza, amikor megjelent az ember a Földön. Már az ősi kultúráknál is megfigyelhetjük azt, hogy volt egy olyan ember a közösségben, aki a gyógyító, vagy a sámán szerepét töltötte be. Ezek az emberek általában az akkori kezdetleges tudásuk alapján, mindenféle varázslattal, gyógyfüvekkel és különféle főzetekkel próbálták valahogy meggyógyítani a betegeket. A honfoglaláskori Magyarországon is ismert volt a gyógyító sámán személye, aki különböző beavatkozásokat hajtott végre egy különleges gyógyító rítus során, amelyet transzban, táncolva és dobot ütve próbált a túlvilággal kapcsolatot teremteni és a szellemek által gyógyítani. A ritmus és a hang fontos kellékei voltak a gyógyító rítusnak. A megidézett segítő szellemek erősítették a gyógyító sámánt a betegségek és a szellemek elleni harcában.[1] A honfoglalás után megközelítőleg 200 évet kellet várni ahhoz, hogy elkezdjen fellendüli a betegek gyógyításának az igénye. Ennek következménye az volt, hogy Magyarországon először, akik a betegekkel, illetve a szegények segítésével foglalkoztak azok a katolikus papok és a szerzetesrendek voltak. A katolikus egyház egyik fő hivatása már Szent István óta, hogy az elesetteket, betegeket, szegényeket és a rászorulókat támogassa. Ezt a támogatást általában kimerítette a betegek ápolása, a szegények és rászorulók élelmezése, ruháztatása vagy akár a lakhatásuk megoldása. A bencések, kiket Szent István telepített Magyarországra elsődlegesen gyógyító rend voltak. A rendhez tartozó Pannonhalmi apátság 1221-ben kórházat is fenntartott. A szerzetesrendek mellett működő kórházat, ispotályt, domus hospitálist[2] nem tekinthetjük a mai értelemben vett célszerű gyógyító tevékenység színhelyének, főleg azért nem, mert vezetőik, ápolóik természetesen mindig papok voltak alaposabb orvosi képzés nélkül. Ugyanakkor viszont meg kell jegyezni, hogy a gyógyfüvekkel, természetes eljárásokkal való gyógyítás nálunk is magas színvonalat ért el. A középkorban a 14. századig egyébként külföldön sem volt orvosképzés, így az egyházi irányítás alatt álló egyetemek kezdetben kiegészítő orvosi képesítést adtak a tanulmányaikat végzett papoknak, így teljes mértékben érthető is, hogy miért a szerzetesrendekre hárult az orvosi feladatoknak az ellátása, hiszen csak a papok és szerzetesek tudtak olvasni, írni, illetve csak ők beszéltek olyan szinten latinul, hogy meg is értsék, azt, amit az egyetemeken tanítanak. A papok azonban a rendek keretén kívül is igyekeztek orvosi gyakorlatot folytatni, bár ettől több zsinat is eltiltotta őket, így pl. az 1139., az 1212. és az 1215. évi lateráni zsinatok. Az eltiltás azonban kevés eredménnyel járt, mert a 15. században is rengeteg orvoslással foglalkozó pap volt. A korabeli orvosi viszonyok némiképpen tükröződnek törvényeinkben is, melyekre általános jellemzőként lehet mondani, hogy a 19. századig nagyon csekély a központi jogszabályok száma és a 16. századtól kezdve jelennek meg helyi céhszabályok, bírói döntések, városi jogalkotás, melyek némi helyi keretet adtak az orvos és beteg viszonyának. Az első ilyen kezdetleges központi jogszabályok közé tartozott I. Kálmán első könyve, amelynek 58. fejezete a „magzatjokat vesztő asszonyokról” szólt. Werbőczy 1517. évi Tripartitumának I. rész 55. címe is rendelkezik az „őrjöngő és bárgyú fiúkról”, vagyis az olyan örökösökről, akik nem kerülhetnek ki az apjuk hatalma alól, mert valamilyen szellemi fogyatékossággal rendelkeznek. [3] Mint tudjuk a középkorban ahhoz, hogy valaki valamilyen mesterséget tudjon űzni csatlakoznia kellett egy céhhez, ahol kitanulta az adott mesterséget és a mestervizsga után válhatott mesteremberré. Ez a céhszabályozás a korabeli gyógyító mesterségre is kihatott, mivel általában a borbélyok látták el a sebészek, chirurgusok[4] és a fogorvosok feladatát. Tehát ahhoz, hogy hatékonyabban védeni lehessen, azt, hogy ki töltheti be az orvos szerepét szabályozni kellett a céheket és azok működését. A 18. század közepéről viszont vannak már olyan feljegyzések is, amelyek azt támasztják alá, hogy nem elég a mestervizsga, ahhoz, hogy valaki orvos legyen, hanem külön kell egy képesítési vizsgát is tenniük, illetve megkövetelték azt is, hogy ha értenek a baromgyógyászathoz[5], akkor azt is a borbélyok, orvosok és a sebészek lássák el.[6] Ez a szabályozás sem lendítette feljebb a sebészet színvonalát és előfordultak olyan esetek is, ahol úgy működtek a sebészek, hogy egyik céhhez sem tartoztak, illetve nem volt képesítésük vagy sebészmesteri levelük.[7] Kifejezett orvosi egyetemek is csak jóval később keletkeztek, Magyarországon például az első orvosi egyetemet 5 tanszékkel Pázmány Péter 1770-ben alapította bécsi mintára Nagyszombaton.[8] A 19. század közepéig nyomasztó volt Magyarországon az orvoshiány. Az egyház által fenntartott ispotályok ekkora már nem minősültek szakszerű gyógyító intézmények. Több orvosnak kellett volna Magyarországra jönnie, hogy több olyan egységesen működő intézményt tudjanak létrehozni, amely megfelel a követelményeknek, viszont ez nagyon nehéz volt, mivel a bécsi egyetemen sem volt annyi orvos, mint ahány betegnek szüksége lett volna. A reformkor némi változást hozott, mivel megalkották az 1832-36. évi országgyűlésen a XLII. törvényt, a tébolyodottak intézésére tett ajánlásokról. 1841-ben megindul a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Nagygyűlése, mely 1934-ig ad nyilvánosságot az orvosoknak. Az igazi fejlődés azonban a 19. század utolsó harmadában indul meg. Ennek előzménye, hogy Markusovszky Lajos 1857-ben megalapítja az Orvosi Hetilapot, mely legrégebbi ma is létező folyóiratunk. Megjelentek a nagy magyar orvosegyéniségek Semmelweis Ignác után. Köztük volt Korányi Frigyes, Balassa János, Fodor József, Hőgyes Endre és Bókay János. A jogalkotásban az első jelentős tény az 1875. évi III. te. volt, a nyilvános betegápolás költségeiről. Ez a törvény fő elvként mondta ki, hogy a költségeket elsődlegesen az ápoltak és ha ők vagyontalanok, hozzátartozóik viselik. Amennyiben a hozzátartozók is vagyontalanok, akkor a költségeket a területi törvényhatóság fedezi, amely e célból betegápolási alapot hoz létre, melyet pótadóval tölthet fel. Sok fejlett országot megelőzött az 1876. évi XIV. tv. a közegészségügy rendezéséről. A törvény közel 200 bekezdésével és korszerű felépítésével majdnem egy évszázadra rendezte az egészségügy alapvető területeit. Polgári jogi szempontból különösen jelentős a 47. §, mely kimondja az orvos gyógymódválasztási szabadságát, egyben műhibákért való felelősségét. Az 58. § kimondja, hogy a kórházak kötelesek minden jelentkező beteget befogadni, lakhelyre és állampolgárságra tekintet nélkül, ameddig szabad ágy van. A törvény az egészségügyet lényegében a Belügyminisztérium irányítása alá helyezi. Ez különösen vitatható megoldás és politikai változásoknál azonnal változtathatnak is rajta. A törvény további bekezdései széles körben biztosítják az elmebetegek védelmét a korabeli állapotokhoz képest, mikor a végleges elmegyógyintézeti elhelyezést bírósági határozathoz köti és kimondja a kényszereszközök, illetve a személyes korlátozások általános tilalmát. A 109. § és a 110. § kötelezővé teszi az eltemettetés előtti halottkémlelést, a halál biztos beálltának megállapítását. Az 1890. évi XI. törvénnyel létrejön az Igazságügyi Orvosi Tanács, melynek egyik feladata a véleményadás orvosi műhibák esetén.[9] Ezek a korabeli szabályozások megadták azt az alapot, amely által Magyarország egy olyan országgá váljon, amely az orvoslás, egészségügy és betegápolás területén az Európai színvonalat erőteljesen elérje. A jogszabályi háttér kiegészítéseként elkezdték megreformálni a biztosításokkal kapcsolatos rendelkezéseket is. A falusi lakosság ellátás jobbá tételére megalkották az 1900. évi XVI. törvényt, viszont ez a törvény nem volt annyira eredményes, mint az eddigiek. Az 1898. évi XXL. törvény az Országos Betegápolási Alap (OTBA) létrehozásával újraszabályozta a nyilvános betegápolás költségét. Sajnálatos módon ez az alap és maga a rendszer nem volt teljes mértékben kielégítő a rossz anyagi helyzetek miatt. A magyar társadalombiztosítási rendszer komoly problémákkal küzdött ezekben az időkben és egészen 1927-ig, amikor megalkották és újraszabályozták a betegségi és baleseti kötelező biztosítást. Ez a jogszabály megszüntette a társadalombiztosítás önkormányzati rendszerét, az alkalmazottakat úgymond „államosítja” és nem bővítette ki a biztosítottak körét. Ennek ellenére létrejött az 1930-as évekre a társadalom jelentős részét átfogó, összesen 9 biztosító intézet által a magyar társadalombiztosítás. Az 1930-as évektől egészen 1945-ig több változáson is keresztül ment az egészségügy, az orvosi rendtartás és az érdekképviseletek szabályozása. Ekkor jelent meg először a magyar jogban az, hogy az orvos-beteg jogviszonya pontosan a megbízás szerződéstípusába tartozik. 1945-től viharos gyorsasággal alakult át a magyar egészségügy és vele együtt az orvosi jog is. A második világháború, illetve az, hogy országunk szovjet irányítás alá került erősen befolyásolta a jogalkotást és azt, hogy az eddig megalkotott törvényeket és rendeleteket egyszerűen már nem lehetett úgy értelmezni, mint a háború előtti időszakban. Egyre több alacsonyabb szintű rendeletet alkottak meg, melynek mértéktelen növekedése többek közt arra is vezetett, hogy a hatályos joganyag áttekinthetetlenné vált. Jelentős változást hozott a 14 évi ex lex[10] állapot után az 1959. évi 8. törvény erejű rendelet, az orvosi rendtartásról. Új szakaszt nyitott az 1972. évi II. tv. az egészségügyről, mivel a törvényalkotó átlátva annak kötelezettségét, hogy alapvető jogokat és kötelezettségeket törvényi szinten kell szabályozni, számos polgári jogi kérdést igyekezett megoldani, mint pl. a szerv, szövet kivételét vagy átültetését. Viszont több olyan kérdéskörrel nem, vagy nem teljes egészében átfogóan foglalkozott a törvény, mint pl. terhességmegszakítás, műtétekre vonatkozó rendelkezések vagy eutanázia. A törvény a szocialista jogra sokszor jellemző paternalisztikus[11] szemléletet tükröz. Ennek lényege az, hogy az orvos és a beteg között nem mellérendelt, egyenjogú polgári jogviszony van, hanem alá-fölérendeltségen nyugvó államigazgatási kapcsolat. Ebben a szemléletben az orvos jó atyaként mindig a beteg érdekében ténykedik, ezért a beteg jogait, jogvédelmét nem is kell szabályozni. Ebben a szemléletben az orvos az, aki mindig és minden körülmények között a legjobban tudja, hogy mi szükséges a betegnek, anélkül, hogy a beteget megkérdezné, vagy a beteget morális lényként elfogadná és a sorsával kapcsolatos döntésekbe bevonná. Tehát itt is megfigyelhető az, ami az egész rendszert tükrözi, hogy az egyénnek nincsen önálló akarata, saját szabad döntése az adott ügykörökben. A rendszerváltozás után megindult az orvosi jog átalakulása, felzárkózása a jogállamok gyakorlatához. Egyre több fontos törvényt alkottak meg, köztük az egészségügyi törvényt, a magzati élet védelméről szóló törvényt és a Magyar Orvosi Kamaráról szóló törvényt. Az Alkotmánybíróság több orvosi jogi tárgyú határozatot is hozott, köztük pl. abortuszdöntések és az eutanáziával kapcsolatos döntés. A törvényeket és a döntéseket kísérő nagy nyilvánosság előtt zajló viták a társadalom előtt bemutatták be az orvosi jogi kérdések súlyát, melynek hatására fejlődésnek indult az orvosi jog tudománya is, amelyet több remek jogásznak és orvosnak köszönhetünk.[12]

Az orvosi jog alapelvei

Az orvosi jog a polgári jog olyan területe, amely a mai jogállamokban a legdinamikusabban fejlődő jogrész. Ez a fejlettség a nyugati államokban, illetve Amerikában sokkal gyorsabban mutatkozik meg, mint hazánkban. Ez a fejlődési ütem annak köszönhető, hogy a nyugati államok rendívül gazdag betegjogi és orvosi felelősségi jogi jogforrásokkal, lexikonokkal és enciklopédiákkal rendelkeznek.[13] Már az ókori kultúrákban is fellehető volt az orvoslásnak, a gyógyításnak, illetve a betegápolásnak az alapjai. Ha az orvosi jog szót meghallja valaki rögtön Hippokratész jut többünk eszébe, nem is véletlenül, hiszen ő fektette le az ókori Görögországban az orvoslás alapjait és ő mondta ki, hogy egy orvosnak milyennek is kellene lennie. Ettől a ponttól kezdve a középkoron át a mai modern korig elengedhetetlenül kapcsolódik hozzánk emberekhez ez a terület, hiszen enélkül a jogterület nélkül már életünk kezdetén komoly problémákba ütköznénk. Attól függetlenül, hogy milyen régóta ismert az orvoslás tudománya maga az orvosi jog nem rendelkezik olyan, hosszú évszázadokon keresztül alakuló, nemzetközileg elfogadott alapelvekkel. Az orvosi jog alapelveit Magyarországon az egészségügyi törvény (Eütv.) tartalmazza, viszont ezek azonban nem tekinthetőek teljes körűnek, mivel nem hivatkoznak az orvosi jog területén is érvényesülő alkotmányos és polgári jogi alapelvekre.[14] Ezért is van szükség a törvény mellett a Magyar Orvosi Kamara (MOK) Etikai Kódexének, illetve az orvosi Bioetikai Kódexének, a Polgári Törvénykönyvünk, az Alaptörvényünk és nemzetközi etikai deklarációk értelmezéséhez, mivel ezen törvények módosítása kihat az orvosi jogra is. Ebből kifolyólag az orvosi jogi alapelvek közé tartozik maga az orvosi, ismertebb nevén a hippokratészi eskü is. A eskü, latinul Hippocratis Iusiurandum, valószínűleg a Hippokratészt megelőző időszakból kb. i.e. 6. századból származik, viszont csak Hippokratész révén vált szélesebb körben is ismertté. Az eskü hagyományosan a Kósz szigetén működött, Aszklépiosznak hódoló orvospapok fogadalmi szövege volt, mivel már akkor csak olyan személyek gyógyíthattak, akik megfelelő végzettséggel rendelkeztek. Az esküt és az orvostudomány szövegét azért is kötik Hippokratészhoz, mivel ő volt az első orvos, aki egy egységes rendszerbe szedte az orvoslással kapcsolatos tanokat. Ennek az eskünek a továbbélése a mai értelemben vett orvosi eskü, amit az orvostanhallgatók mondanak el orvossá avatásukkor.[15] Az orvosi esküt úgy is szokták emlegetni, hogy „Primum nil nocere”, melynek jelentése az első, hogy ne árts. Ez az alapvető orvosi intelem meghatározza, hogy mégis, hogyan kell viselkednie egy orvosnak a beteggel szemben. Sok eseteben a felesküdött orvosok ezt mégsem tartják szem előtt és elkövetnek olyan súlyos, az emberi élettel összeegyezhetetlen beavatkozásokat, amelyek esetenként a betegek életébe is kerülhet, vagy olyan fogyatékossággal kell élniük, amely a mindennapjaikat lényegesen megnehezítik. Ebből kifolyólag volt szükséges megalkotni olyan kódexeket, amelyek átfogóan megadják azt a keretet, amelyben az orvosok mozoghatnak. Az említett MOK általi orvosi kódex meghatározza az egész orvosi szakma hivatásrendjének szabályait, illetve annak erkölcsi normáit. A kódex kimondja, hogy az alapelvek közül az első és legfontosabb az élet és az emberi méltóság tisztelete. Ez azt jelenti, hogy minden körülmény között védenie kell az orvosnak az emberi életet és mindet megkell tennie annak érdekében, hogy ezt az emberi méltóságának tiszteletében tegye. A második legfontosabb alapelv az, hogy mindig jót kell tenni a betegnek és nem szabad neki ártani. Ez az alapelv, ahogy már említettem magának az orvosi eskünek is az egyik legfontosabb eleme. Véleményem szerint ezt az alapelvet nem annyira könnyű értelmezni, mivel lehet, hogy amit az orvos jónak gondol, az pont az ellenkezőjét váltja ki egy betegnél. Ilyen például az eutanázia kérdésköre, hiszen lehet, hogy a beteg már annyira súlyos állapotban van, hogy egyszerűen már csak azt várja, hogy minél hamarabb vége legyen a szenvedéseinek és elmúljon a fájdalom, de az orvos „nem ölheti meg”, mivel arra esküdött fel, hogy minden esetben védi az emberi életet és ebben az esetben csak a fájdalmait csillapíthatja és ha mégis megtenné, akkor a magyar szabályozások és az Etikai Kódex értelében kirívóan súlyos vétséget követne el. De ilyen például egy több éve agyi aktivitások nélkül kómában fekvő beteg esete is, mikor dönt jól az orvos, hogyha továbbra is gépek által életben tartja, vagy lekapacsolja a gépekről? A további alapelvek közé tartozik az egyenjogúság és a kölcsönös bizalom az orvos és betege, illetve orvos és orvos között, a beteg önrendelkezési joga, az igazságosság, illetve a betegek fokozott védelme.[16] Az élethez való jog egy olyan velünk született jog, amely mindennel szemben előnyt élvez és ezt az orvosoknak kötelezően szem előtt kell tartaniuk, mivel az emberi élet és annak védelme az ő hivatásuk alapja. Ahogy a kódex is kimondja az emberi élet a legnagyobb érték, amitől a többi érték függ. Aki megszegi a kódexben meghatározott etikai szabályokat, annak számolnia kell az esetleges következményekkel, amely akár súlyosabb esetben az orvosi hivatástól való eltiltás is lehet. Mint nekünk jogászoknak, úgy az orvosoknak is megvan határozva, hogy a magánéletükben is ugyan úgy be kell tartaniuk a társadalom törvényeit és a közerkölcs szabályait, mint az egészségügyi tevékenységük közben, illetve nem élhet vissza hivatali rangjával, gazdasági, politikai helyzetével sem. Meg van határozva továbbá az is, hogy nem diszkriminálhatja betegeit és munkatársait egy orvos a nemzetiségi vagy politikai hovatartozása, neme, bőr színe vagy vallása miatt. Egy orvos nem élhet vissza a betegek kiszolgáltatott helyzetével, nem sértheti a méltóságukat és figyelembe kell vennie szemérmességét és szégyenérzetét.[17] Ezek az alapelvek a második világháború után társultak a bioetikai alapelvekkel, melynek fejlődésére a Nürnbergi Kódex nagy hatással volt. Ez főként a hitleri eutanázia program, kényszersterilizáció és mindenféle emberkísérletek következményeként tartott náci orvospereknek köszönhető. A Hitler bukása utáni perek nyilvánvalóvá tették azt az egész világ számára, hogy olyan emberellenes kísérleteket folytattak, illetve vettek részt orvosok, amely ellentmond minden orvosi alapelvnek és tudásukat a gyógyítás helyett az emberi faj nemesítésére használták fel. Több ott dolgozó orvosnak a feljegyzései alapján megállapítható az is, hogy egyes orvosok, köztük Josef Mengele nem a felsőbb kényszer hatására, hanem állítása szerint a tudomány érdekében, de inkább saját szórakoztatására hajtott végre olyan kísérleteket nőkön, illetve ikergyerekeken, amelyek általában halállal végződtek. A perek időszaka volt az pont, amikor dönteni kellett, hogy valamilyen keretek közé kell az orvosi tevékenységet szorítani. Nem csak az etikai normákat kellett megalkotni, hanem az orvosi felelősség szabályozását is ki kellett alakítani.[18] Ezek a náci orvosok bármennyire is az emberi élet ellen mentek ezekkel a kísérletekkel egy fontos dolgot mégis tanított az emberiségnek, méghozzá azt, hogy nem elégséges minden esetben az orvosok etikus magatartásának biztosítására az orvosi esküjük, hanem magát a magatartásukat a társadalomnak kell kontrollálnia.[19] Témámnak főként ezért is választottam az orvosi jogot, mivel bármennyire is próbáljuk, ezeket a kereteket nagyon nehéz kialakítani, úgy hogy a felek mellérendelt pozícióban helyezkedjenek el. A hitleri időszak tökéletes példa arra, hogy mennyire jelentéktelen volt az emberi élet, nem csak orvosi, hanem állami szempontból is. Kezdetben arra törekedtek a náci orvosok ezekkel a beavatkozásokkal és kísérletekkel, hogy egy erős és tökéletes génállományú német „übermenscht”[20] hozzanak létre, aki uralkodni fog az egész világon, de ez a elképzelés nagyon hamar kudarcba fulladt, mivel az orvosok megérezték a hatalom ízét és az ellenkezőjét váltották ki. Olyan lelkileg és testileg meggyötört emberek kerültek ki a táborokban lévő vizsgálati és műtő barakkokból, akik már csak abban reménykedtek, hogy mihamarabb vége legyen a szenvedéseiknek.

Jogszabályi háttér – Alaptörvény, Polgári Törvénykönyv, Büntető Törvénykönyv, Egészségügyi törvény és etikai kódexek

Hazánkban ahogy már említettem az orvosi tevékenységgel kapcsolatos előírásokat a Magyar Orvosi Kamara által kiadott Etikai Kódex, illetve az orvosi Bioetikai Kódex tartalmazza. Ezen kívül külön jogszabályok rendelkeznek az orvosi joggal, illetve a különböző orvosi tevékenységgel kapcsolatos beavatkozásokról, ellátásokról és feltételekről. Mivel nincsen hazánknak egy teljesen átfogó, minden területét lefedő komplex jogszabálya az orvosi jogra, ezért az egyes jogforrások egymás háttérszabályai, ezért ezeket a szabályokat az orvosi jog tekintetében együtt kell értelmeznünk. Az első jogforrás, amit megkell vizsgálnunk az maga Magyarország Alaptörvénye. Az Alaptörvény több olyan deklarációt is találunk, ami az emberi élet védelmével, testi és lelki egészségével, illetve az egyén önálló akaratával, autonómiájával és az emberek egyenlőségével foglalkozik. Ez azt jelenti, hogy az élet összes területén jogunk van az testi és lelki egészséghez és az önálló döntéshozatalhoz, jelen esetben ez a döntéshozatal a saját életünkkel és egészségünkkel kapcsolatos. Jogunk van eldönteni, hogy melyik orvoshoz menjünk, illetve, hogy egyáltalán menjünk vagy sem. Jogunk van a testünkkel kapcsolatos bármilyen beavatkozás mellett vagy ellen dönteni és jogunk van ahhoz is, hogy ha egy orvos diszkriminál minket, vagy más lehetőség, intézmény kínálása nélkül visszautasítja az esetleges kezelésünket, akkor élhessünk alkotmányos jogainkkal, mivel az Etikai kódex II. 2.2. fejezetének 6. pontja is külön kiemeli. A második törvény, amit megkell vizsgálnunk az a 2013. évi V. törvény, vagyis a Polgári Törvénykönyvünk (Ptk.). A Ptk. második könyve rögtön kimondja, hogy az ember mikortól számít a jog értelmében jogképesnek és ez pontosan meddig tart. A törvény értelében az élve születés a feltétele minden további jogunknak. Ez a törvényi feltétel sok esetben eléggé nagy vitát képez például az abortusszal kapcsolatban, mivel a pro és contra táborok éppen ezt vitatják, hogy a megfogant magzat élő embernek számít már az anyaméhben vagy sem, illetve milyen jogai vannak az anyjával szemben. Ennek a kérdéskörnek a vizsgálatával szakdolgozatom későbbi pontjában fogok vizsgálódni. A Ptk. külön nem rendelkezik magáról az orvosi jogviszonyról, mivel ez egy speciális jogviszony, viszont volt már több példa is a kezdeményezésére. Annak az indoka, hogy még nem került bele a törvénybe talán az lehet, hogy nem tudják pontosan eldönteni, hogy az orvos és a beteg között fennálló jogviszony a polgári jogon belül pontosan milyen kapcsolatot, eredmény képez. Azt viszont tudjuk, a magyar szakirodalom többsége megbízási szerződésnek minősítette, mivel az orvosi szolgáltatás főként a gondossági kötelem jellemzőit viseli, még úgy is, hogy nem minden esetben teljesülnek ennek a feltételei pl. képviselet, mivel az orvos nem képviselheti a beteget, illetve az utasításadási jog, ami nem illeti meg a beteget.[21] A következő vizsgálandó jogszabály a 2012. évi C. törvény, vagyis a Büntető Törvénykönyvünk (Btk.). A Btk. szélesebb körben foglalkozik az orvos és a beteg kapcsolatával és annak büntetőjogi hátterével. A Btk. XV. és XVI. fejezete külön foglalkozik az emberi élettel, a testi épséggel és magával az egészséggel és az azok ellen elkövetett bűncselekményekkel, illetve az egészségügyi beavatkozások és kutatások elleni bűncselekményekkel. A törvény ezekben a fejezetekben nevesíti az emberölést, az öngyilkosságban való közreműködést, a magzatelhajtást, a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetést, az emberi génállományba való beavatkozást, az emberi ivarsejt tiltott felhasználását, a születendő gyermek nemének megválasztását, az embereken végezhető kutatások szabályainak megszegését, az embrióval vagy ivarsejttel végezhető kutatások szabályainak megszegését, a genetikailag megegyező emberi egyedek létrehozását, vagyis a klónozást, illetve az emberi test tiltott felhasználását és az ezek kapcsolódó büntethetőségi tételeket. Ezeknek a magatartásoknak a büntetőjogi szempontból való vizsgálata éppúgy bonyolult, mint a polgári jogi tekintetben való vizsgálat. Pontosan hol húzódik az a határ ezekben az esetekben, amikor még az orvos nem valósít meg bűncselekményt az esetleges beavatkozásokkal. Emberölésnek minősül a már említett abortusz, vagy az, ha lekapcsolnak valakit az életben tartó gépekről, tekintve, hogy kómában van? Öngyilkosságban való közreműködésnek minősül az, ha a beteg kéri az orvosait, hogy kapcsolják le az életben tartó gépekről? Ezek olyan kérdések, amelyeket nagyon nehéz megválaszolni, de dolgozatom későbbi fejezetében ezekre a kérdésekre próbálok majd válaszokat találni. A következő vizsgálandó törvényünk az az 1997.évi CLIV. törvény, az egészségügyről (Eütv.). Ebben a törvényben az egészségüggyel kapcsolatos összes beavatkozás, ellátás, betegápolás, kutatások, illetve feltételrendszer benne van. a törvény meghatározza a betegek és az egészségügyi dolgozók jogait és kötelezettségeit, az egészségügyi ellátást, hogy milyen intézményekben lehetséges az adott ellátásokat és szolgáltatásokat igénybe venni, illetve milyen ellátásokat vehetünk egyáltalán igénybe, akár térítés mentesen. Ennek feltétele, hogy a törvény tekintetében jogosultak legyünk ezekre az ellátásokra. A kódexeket már az előző fejezetben ismertettem, viszont fontos megjegyezni, hogy maguk a kódexeknek, illetve az Eütv-nek önmagukban nincsen akkora befolyásoló képességük, ezért is szükséges a jogszabályi háttér áttekintése, mivel a Ptk. és a Btk. nyújtanak biztosítékot, szankciórendszert a megfogalmazott normák betartásának érdekében.

Az orvos-beteg jogviszonyának vizsgálata, jogok és kötelezettségek

Az orvos-beteg jogviszonyának alapját már az előző fejezetben megemlítettem, viszont olyan mélyen nem fejtettem ki, mivel ez a viszony egy eléggé bonyolult kapcsolatot fed le. Az orvos-beteg jogviszonyának tárgya a beteg egészsége, élete. Az emberi élet tárgya és mégis a polgári joghoz tartozik, mivel a két fél között a megbízási szerződéshez hasonló jogviszony jön létre azzal, hogy a beteg képletesen mondva megbízza az orvost, hogy lássa el. Ennek tekintetében mégsem beszélhetünk tisztán megbízási szerződésről, mivel az orvos nem képviselheti a beteg ebben a jogviszonyban, nincsen utasítási jogköre a betegnek, viszont az egészségbiztosítási és társadalombiztosítási hozzájárulást nagy vonalakban tekinthetjük ebből a szempontból a megbízás díjának. Ebben a látszólag mellérendelt jogviszonyban a beteg az orvosára van utalva, mivel csak az orvosok rendelkeznek olyan szaktudással, amivel az esetleges betegségeket kezelni, illetve gyógyítani lehet. Így véleményem szerint az orvos nem teljesen a beteggel egy szinten helyezkedik el, hanem jóval felette, függünk tőlük, főleg a tudásuktól. Tehát az, hogy megbízási szerződésnek tekintjük ezt a jogviszonyt nem teljesen releváns. Jobbágyi Gábor vélemény szerint ez a jogviszony inkább a német szolgálati szerződés, azon belül is a kezelési szerződéseknek felelne meg pontosabban, mivel nem illik bele a megbízási szerződés hézagpótló szerepébe.[22] Mellékesen Jobbágyi 1984 óta több alkalommal próbálta nevesíteni a polgári jogban ezt a szerződést, viszont eddig nem járt sikerrel. Véleménye szerint még mindig vannak olyan problémás helyzetek, amelyek esetén nem fedi le pontosan ezt a jogviszonyt a megbízási szerződés. Ilyen eset pl. a művi megtermékenyítés, a pszichiátriai betegek esete és a halottakkal kapcsolatos rendelkezések. Viszont, hogyha szerződés áll fent a felek között, mi történik akkor, ha az egyik fél megszegi a szerződést, lesz-e annak következménye? Természetesen, ha a polgári jogi tudásunkból indulunk ki akkor kell lennie valamilyen következménynek. Ebben az esetben delikutális felelősségről beszélhetünk, amivel a beteg előnybe kerülhet az orvossal szemben, de ez sem határozza meg pontosan a szerződésszegést, mivel sokkal több tényezőtől függ a szerződés megszegése. Itt érdemes megemlíteni, hogy ez a pont határozta meg azt, hogy az orvos és a beteg között létrejött jogviszonyt megbízási szerződésnek minősítsék a magyar szakirodalomban. Ahogy említettem a jogviszony főként a gondossági kötelem jegyeit viseli magán, viszont vannak olyan befolyásoló tényezők, amelyek az orvostól és annak felelősségétől függetlenek, ilyen pl. a beteg életkora, általános egészségi állapota, betegsége súlyossága, a beteg együttműködése és az esetleges előre nem látható komplikációk fellépése.[23] Mindent összegezve ez a jogviszony egy sokkal bonyolultabb és összetettebb jogviszony, mint azt első ránézésre gondolna az ember.

A betegjogokat Magyarországon két főbb jogszabály tartalmazza, de további olyan jogszabályhelyek is megvannak jelölve az említett Büntető Törvénykönyvünkbe, illetve a Polgári Törvénykönyvünkbe, amelyek szorosan kapcsolódnak az emberi élethez. A két jogszabály közül az egyik ilyen főbb jogszabály Magyarország Alaptörvény, amely arról rendelkezik, hogy mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez. A II. cikke értelmében az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg. A másik főbb jogszabály pedig a már említett egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény rendelkezik a betegeket az egészségügyi ellátások során megillető jogairól és őket terhelő kötelezettségeiről, az egészségügyi szolgáltatásokról és az ellátást nyújtó intézményekről.[24] A jogok és a kötelezettségek mind az orvosok, mind a betegek szempontjából külön kell vizsgálni. Az 1997. évi CLIV. törvény pontos felsorolást ad arról, hogy a betegeknek milyen jogai vannak, illetve milyen kötelezettségei. Már említettem, hogy a felek között polgári jogi kapcsolat van, tehát ebben a jogviszonyban az orvos és a beteg között mellérendelt jogviszony áll fent, mivel egyenjogúak és autonómok. A betegeknek joga van a megfelelő szintű egészségügyi ellátáshoz. Ennek a jognak négy lényeges eleme van. Az első ilyen elem az, hogy minden betegnek joga van a sürgős ellátáshoz, esetenként, ha szükséges az életmentő, illetve a súlyos vagy maradandó egészségkárosodást megelőző ellátáshoz, valamint a fájdalmának csillapításához és a szenvedéseinek a csökkentéséhez. A második ilyen elem az, hogy minden betegnek joga van az egészségi állapotához mérten a megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és megkülönböztetés, diszkrimináció nélküli egészségügyi ellátáshoz, úgy, hogy az egyenlő bánásmód követelménye ne sérüljön. A harmadik ilyen elem az, hogy a betegnek joga van az állapota által indokolt orvosválasztáshoz. A negyedik és egyben utolsó ilyen lényeges elem pedig az, hogy ha a beteg az adott egészségügyi szolgáltatónál nem részesíthető az egészségi állapotának indokolt ellátásban részesülnie a lehető legrövidebb időn belül átkell irányítani a megfelelő intézetbe, vagy a megfelelő várólistára.[25] A betegnek joga van az emberi méltóság tiszteletben tartásához, éppúgy megkülönböztetés és diszkrimináció mentesen, mint ahogy az ellátáshoz is. Joga van továbbá a kapcsolattartáshoz, a gyógyintézet elhagyásához, a tájékoztatáshoz, az önrendelkezéshez és az ellátás visszautasításához, az egészségügyi dokumentáció megismeréséhez és az orvosi titoktartáshoz. A betegek kötelezettségei közé tartozik az, hogy a beteg az egészségügyi szolgáltatás igénybevételekor köteles tiszteletben tartani a szolgáltatásra vonatkozó jogszabályokat és az egészségügyi szolgáltató működési rendjét. A beteg, amennyiben ezt egészségi állapota lehetővé teszi, köteles az ellátásában közreműködő egészségügyi dolgozókkal képességei és ismeretei szerint együttműködni és tájékoztatni őket. A beteg és hozzátartozói jogaik gyakorlása során kötelesek tiszteletben tartani mások jogait.[26] Az orvosok jogait és kötelezettségeit a már említett Etikai Kódex tartalmazza. Pontosan meghatározza, hogy az orvosoknak az ellátások és beavatkozások során bekell tartaniuk a meghatározott alapelveket, a legjobb tudásuk szerint kell ellátniuk a betegeiket, úgy, hogy az emberi méltóságuk, lelki és testi épségük ne sérüljön. Az Erikai Kódex és a Bioetikai Kódex együttesen meghatározza, hogy bizonyos beavatkozásokat, kutatásokat miként kell egy orvosnak lefolytatnia, milyen eszközöket részesíthet előnyben annak érdekében, hogy a betegek mielőbbi gyógyulását elősegítse.

Az egyes orvosi beavatkozások szabályozása

1.Gyógyító hatású beavatkozások

Az orvosi hivatás alapvető törvénye az, hogy tisztelnie és védenie kell az emberi életet. A gyógyítás ezért az orvosok egyik alapvető kötelezettsége, amelyet az esküjükben is nyomatékosítanak. Ahogy már a korábbi fejezetekben is említettem az idő előre haladtával csak olyan ember lehet orvos, aki rendelkezik a megfelelő szaktudással, illetve egyetemi oklevéllel. A korábban már említett orvosi etikai kódex alapelvei is magukba foglalják azt, hogy az életet és az emberi méltóságot tiszteletben kell tartaniuk, mindig jót kell tenniük a betegekkel és nem szabad ártaniuk nekik, továbbá, hogy tiszteletben kell tartaniuk a betegek autonómiáját, vagyis önrendelkezésüket és védeniük kell a betegeket. Az kódex alapján az emberi élet alapvetően a legnagyobb érték, amelyet védeni kell a fogantatástól a halálig.[27] A gyógyító hatású beavatkozások tárháza eléggé széles spektrumú, mivel ide tartoznak a megfázástól kezdődően egészen a kemoterápiás kezelésekig minden olyan beavatkozások, amelyeket az orvosok alkalmaznak a betegeken. Ezeket a beavatkozásokat azért tekintjük gyógyító hatásúnak, mert ezekben az esetekben valamilyen, már meglévő betegséget próbálnak kezelni vagy ha olyan súlyos akkor egy bizonyos szinten tartani az orvosok. A gyógyítás elengedhetetlen része a betegségek okának, illetve kialakulásának a kutatása, amely által az orvosok válaszokat kaphatnak azokra a kérdésekre, mint pl. mitől alakul ki egy rákos sejt a szervezetben és a kutatások által nagyobb esély van a gyógyítására. Az 1997. évi CLIV. törvény, az egészségügyről, röviden Eütv. biztosít megfelelő jogi hátteret. A törvény 10.§ meghatározza, hogy a betegen milyen beavatkozásokat lehet elvégezni, úgy, hogy azok ne sértsék az emberi méltóságot. A jogszabályi háttér tehát meghatározza azt a keretet, amelyben az orvosok és a betegek mozoghatnak az egyes beavatkozásokkal kapcsolatosan. A 2012. évi C. törvény, a Büntető Törvénykönyvről (Btk.) is tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek meghatározzák azt, hogy ha valaki jogosulatlanul fejti ki ezeket a beavatkozásokat, akkor az a személy vétség miatt szabadságvesztéssel büntetendő.

Felvetendő kérdés, hogy mi van akkor, ha egy beavatkozás, műtét vagy egy szervátültetés csak akkor lehet sikeres, hogyha az egy másik ember életétől függ. A szervadományozásnak, szervátültetésnek komoly jogi és etikai háttere van, ami meghatározza, hogy pontosan ki és hogyan tud a másikon segíteni. Ez a segítség, vagyis a szerv vagy szövetátültetés általában ingyenes, ami annak köszönhető, hogy próbálkák kiküszöbölni a szervkereskedelmet és hogy tudatosítsák az emberekben, hogy az emberi test részei nem dolgok, nem lehet őket csak úgy elvenni, akár élő, akár halott emberről legyen szó. Az eljárás megkezdése előtt a szervet a donornak felkell ajánlania, vagy hogyha már elhunyt, akkor a családjának kell hozzájárulnia, hogyha nincsen donorkártyája az illetőnek. Ez a donorkártya amúgy az Egyesült Államokban és Németországban a legelterjedtebb.[28] Hogyha már megemlítettem Amerikát, szerintem már többen hallottak arról, hogy vannak olyan családok, akik csak azért vállalnak még egy gyereket vagy esetenként kettőt, mert az első gyereknek valamilyen betegsége van és csúnyán fogalmazva kell a „donortestvér”. Ilyenkor felmerül a kérdés, áldozza fel az életét az egyik, hogy megmentse a másikat? Mennyi beleszólási joga van egy gyereknek, aki többnyire csak azért született meg, mert a testvérének kellenek a szervei vagy a csontvelője? Véleményem szerint az ilyen esetekben az orvosnak és a gyámhivatalnak is egyszerre kéne jelen lennie a beavatkozások előtt és minden tekintetben védenie kellene a gyerek döntési jogait, amik kihatnak az életére. Szerencsére ilyen esetekről nem túl gyakran hallunk, de hogyha mégis, akkor az szerintem már az orvos-beteg jogviszonyán túl mutat és nem elég, az, hogy a szülők hozzájárulnak az esetleges műtétekhez, mert nem csak egy gyerek szempontjából kell vizsgálódni.

2.Elmebetegek, pszichiátriai betegek jogi helyzete

Épp úgy, mint a többi beteg esetében a pszichiátriai betegeknek is vannak jogaik a kezelőorvosukkal szemben. Ezek a jogok az alapvető emberi jogokon kívül ugyan úgy megilletik őket, még attól függetlenül is, hogy egyes betegek nem rendelkeznek belátási vagy beszámítási képességükkel. Főként ezért is kell gondoskodni jogaik védelméről, hiszen ezek a betegek sok esetben nincsenek is tisztában a jogaikkal és kötelezettségeikkel. Persze manapság már nem csak azért kerülhet valaki a pszichiátriára, mert pl. gyengeelméjű, szellemileg sérült vagy tudathasadása van, hanem azok is bekerülhetnek, akiknek valamilyen szenvedélybetegsége van vagy olyan betegsége, mint az anorexia. Ezeket a betegekkel kapcsolatos jogokat az 1997. évi CLIV. törvény és más szabályhelyek szabályozzák. A törvény meghatározza, hogy minden betegnek joga van az egészségügyi ellátáshoz, valamint fájdalmának csillapításához és szenvedéseinek csökkentéséhez, amely által megelőzik a súlyos vagy maradandó egészségkárosodást. Ebben az esetben viszont sokszor előfordul az, hogy a beteg már olyan állapotba került, vagy éppen ilyen állapotban született, melynek kezelése sokkal speciálisabb a többi betegénél. A törvény rendelkezései között találunk külön a pszichiátriai betegekre vonatkozó különös szabályokat is. A pszichiátriai beteg személyiségi jogait egészségügyi ellátása során, helyzetére való tekintettel fokozott védelemben kell részesíteni. A törvény kiemeli, hogy bármennyire is veszélyes, vagy közvetlenül veszélyes magatartást tanúsít a beteg, még akkor sem lehet az emberi méltóságát megsérteni, illetve korlátozni. Ilyenkor szerintem mindenkinek az eszébe jutnak az amerikai filmek, ahol a pszichiátriai betegeket emberhez nem méltó bánásmódban részesítik és olyan kezeléseket és gyógyszereket kapnak, amiktől teljesen eltompulnak. Ennek szerintem az lehet az előzménye, hogy már a 18-19. században is alkalmaztak olyan kezeléseket, mint pl. az elektorsokk-terápia, ami abban az időben újdonság volt és a betegek a kezelés után megváltoztak tőle, viszont a tudomány fejlődésével és a kutatásokkal kiderült, hogy sokkal több a kognitív mellékhatása, mint az gondolták volna. Szerencsére az idő múlásával és az orvostudomány fejlődésével ezek a kezelések sokkal speciálisabbak minden beteg esetében, már nem csak egy-két fajta gyógymóddal próbálják meggyógyítani, illetve szinten tartani a betegségeket. Viszont még mindig nem szabad azt elfelejteni, hogy ebben a jogviszonyban az orvos és a kezelt beteg nem egyenrangú fél. Előfordulhat az is, hogy valakit tévesen utalnak be bizonyos kezelésekre, viszont ebben az esetben már más a beteg jogállása, mivel lehet, hogy rendelkezik cselekvőképességgel. Véleményem szerint ez a jogviszony nem teljesen illik bele az orvos-beteg között fentálló megbízási szerződésbe, mivel ez egy még annál is inkább speciálisabb jogviszony. Ezt a viszont sokkal inkább egy kezelési szerződésnek kéne minősíteni, mivel itt a betegnek a helyzete teljesen eltérő a többi betegétől és az orvos szerepe is.

3.Terhességmegszakítás

A terhességmegszakítását általában a köznyelv csak abortuszként emlegeti, viszont e mögött a szó mögött sokkal több van. A fogalomi kavarodások érdekében tisztázni kell, hogy mi a terhességmegszakítás, illetve a vetélés, és miért szokták csak annyival illetni az orvosok is ezt a két szót, hogy abortusz vagy abortus arteficialis[29], úgy, hogy a kettő fogalom között nagy eltérések vannak, bár a procedúrák végkimenetele ugyan azt az eredményt képezi. A terhesség megszakítását a terhes nő saját belátása, vagy a születendő gyermek életével összeegyeztethetetlen betegsége miatt, szakorvos általi beavatkozás keretében végzik el. A vetélés, akár mesterséges, más szóval művi vagy spontán nem tartozik bele a terhességmegszakításba, mivel ezt megindult, vagy az orvosok által, a terhes nő megmentése céljából megindított szülésnek tekintik, de erre is az abortusz szót szokták használni.[30] Jelenleg hazánkban a nőknek lehetőségük van arra, hogy a terhesség bizonyos szakaszáig megszakítsák azt, tehát törvényes keretek között hajtsák végre az abortuszt. Ezt a megszakítás az 1992. évi LXXIX. törvényünk, vagyis a magzati élet védelméről szóló törvény (Mtv.) szabályozza. A törvény 5. és 6.§ értelében a terhességet csak akkor lehet megszakítani, ha az állapotos nő súlyos válsághelyzetbe kerül, amely a testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést eredményez. A súlyos válsághelyzeten kívül a törvény még további három lehetőséget biztosít a terhességmegszakításra, aminek annyi feltétele van, hogy a megszakításnak a terhesség 12. hetéig kell megtörténnie. Ilyen indok lehet, ha az állapotos nő egészségét súlyosan veszélyezteti a terhesség, vagy a magzat súlyos fogyatékossággal vagy károsodással születne, illetve, hogyha a terhesség bűncselekmény következménye. A terhességmegszakítása a 12. hét után is lehetséges, de csak a 20. hét betöltéséig, mivel az az életképességi határ, tehát a 20. hét után más semmilyen lehetőség nincs a terhesség megszakítására. A 12. és a 20. hét közötti terhességmegszakítás már nem műtéttel, hanem fájáskeltéssel történi, ami a szülésnek felel meg. Az ilyen késői terhességmegszakításnak sokkal komolyabb indokkal kell már rendelkeznie, amely nem csak a gyermek életével, de az anya életével is szoros összefüggésben van, tehát ekkor már nem elég az, hogy a nő kéri a terhesség megszakítását. Mivel hazánkban a nőknek joguk van, ahhoz, hogy a saját testük felett rendelkezhessenek így ezeken az eseteken kívül is előfordul a terhességmegszakítás. Viszont, ha a terhességmegszakítását nem a törvényi feltételek között végzik el, akkor már egy bűncselekményt valósítanak meg, aminek a neve magzatelhajtás. Ezt a 2012. évi C. törvény, vagyis a Büntető Törvénykönyvünk (Btk.) szabályozza a XV. fejezetében. A Btk. 163.§ meghatározza, hogy aki más magzatát elhajtja, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Van súlyosbító körülmény is a törvényben, hogyha azt üzletszerűen, az állapotos nő beleegyezése nélkül, súlyos testi sérülést vagy életveszélyt okoz az, aki végrehajtja a magzatelhajtást, akkor a büntetés egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés. A törvény meghatározza azt is, hogy a büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a magzatelhajtás az állapotos nő halálát okozza, illetve az a nő, aki magzatát elhajtja vagy elhajtatja, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Több indítvány is érkezett az elmúlt 30 évben az Alkotmánybírósághoz a terhességmegszakítással, illetve a magzatelhajtással kapcsolatban, mivel ez egy eléggé kényes téma, már csak azért is, mivel nem mindenki ért ebben egyet, illetve a vallási és a politikai nézeteik alapján igazodnak az emberek a pro és a contra oldalhoz. Ehhez a vizsgálódáshoz, hogy pontosabb képet kapjunk el kell döntenünk, hogy az az embrió, akit abortálni akarnak már embernek számít vagy „csak” egy sejtcsomónak. A Ptk. meghatározza rögtön az első fejezetében, hogy egy magzat mikortól számít jogképes embernek. A törvény kimondja, hogy az élve születés az első és legfontosabb feltétele ennek. Tehát a Ptk. értelében addig nem ember a magzat, ameddig nem teljesül az élve születés feltétele. Ahhoz, hogy még pontosabb képek kapjuk arról, hogy hazánkban, illetve a világon hogyan viszonyulnak az abortuszhoz, illetve annak a szabályozásához megkell vizsgálnunk, az egyes vallások hogyan vélekednek erről a kérdéshez. Sokan azzal érvelnek, hogy a terhesség bármilyen nemű megszakítása gyilkosság, mivel hogyha visszavezetjük a Hippokratészi esküig a szálakat és az első és legfontosabb részt emeljük ki belőle, hogy „Primum nil nocere”, vagyis az első, hogy ne árts, akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy miért képez kivételt a még meg nem született magzat? A Magyar Püspöki Kar megfogalmazott több körlevelet is az abortuszhoz való viszonyulásáról.

… És ne mondja senki, hogy a törvény megengedi, mert Isten törvénye nem engedi! És Isten egykoron nem emberi törvény szerint fog megítélni titeket, hanem a saját örök törvénye szerint, mely így szól: “Ne ölj!”… A terhesség megszakításának súlyos következményei vannak nemcsak lelki szempontból, hanem az anyák egészsége szempontjából is, továbbá erkölcsi és szociális szempontból egyaránt.[31]

… Ezt a helyzetet az orvosi technika fejlődése mellett segíti a társadalom egy részének ama véleménye is, amely az abortuszt elfogadhatónak tartja és a családtervezés módjának tekinti. Eltűrik az állami rendelkezések is, amikor az abortuszt legalizálják. Az abortusz azonban nemcsak orvosi, társadalmi, jogi, hanem mindenekelőtt erkölcsi kérdés, amely mélyen befolyásolja az egyéni és társadalmi magatartást az élet tiszteletben tartására vonatkozóan. Jogos, hogy a megfogant emberi élet védelmében elsősorban erkölcsi szempontok érvényesüljenek. … a katolikus egyház a magzati élet elpusztítását a legsúlyosabb bűnök közé sorolja, elkövetőit pedig az Egyházi Törvénykönyv kiközösítéssel bünteti. … A biológia egyértelmű megállapítása, hogy az új élet a megtermékenyítés pillanatában kezdődik el. A megtermékenyítéskor olyan minőségi változás történik, amelyből tévedhetetlenül ember fejlődik ki. A magzat az első pillanattól kezdve önálló emberi élőlény, még ha nem is tud az anyától függetlenül élni, fejlődni. … Az emberi élet a legnagyobb ajándék, de ugyanakkor mások védelmére is szorul. Mindenkinek az élete bizonyos módon függ másoktól. Vannak azonban olyan sajátos helyzetek, amikor ez a függőség szinte teljes és az életbenmaradás mások segítségét kívánja meg. A magzati élet az anyának teljesen kiszolgáltatott. Az anya szerepét más nem tudja átvállalni.[32]

Ez a két részlet a Magyar Püspöki Kar nyilatkozatából jól tükrözi a többi vallás viszonyulását is az abortuszhoz, hiszen nem csak a katolikus, de a református, a zsidó, az iszlám, a buddhista, az ortodox, a krisna-tudat és még sok más vallás is osztja azt, hogy az élet Isten ajándéka és azt senki el nem veheti mástól, illetve, hogy a megfogant magzat is egy érző embernek számít, akinek joga van az élethez. Annyiban igaza van a Püspöki karnak, hogy a magzat függ az anyától, mivel más nem tudja ezt az úgymond feladatot átvállalni, hiszen csak a nő képes gyermeket szülni. Viszont, ahogy már a fentiekben említettem hazánkban a jelen jogszabályok szerint a nőnek a saját teste fölött joga van döntenie, amelyet maximálisan az orvosa befolyásolhat, hogyha olyan az élettel összeegyezhetetlen súlyos rendellenességben szenvedne a magzat vagy az anya életével kerül összeütközésbe a magzat élete, akkor a nő döntését befolyásolhatja az orvosi szakvélemény. Ebben a kérdéskörben tehát Magyarország Alaptörvényének XX. cikkének (1) bekezdése értelmében mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez. Ez azt jelenti, hogy egy nőre senki sem kényszerítheti azt, hogy terhes legyen, illetve, hogy abortusz alá vesse magát, ez mindenkinek a saját döntése. Na de milyen jogai vannak az ilyen esetekben az apának? Jelenleg a magyar szabályozások szerint nincs beleszólási joga abba, hogy a felesége, párja vagy a barátnője mit akar csinálni a magzatjával. Az Mvt. 1. § is meghatározza, hogy a női és férfi ivarsejt egyesüléséből létrejött, az anyaméhben kifejlődő magzatot és a gyermeket váró nőt támogatás és védelem illeti meg. Ahogy már említette a nő joga és döntése, az, hogy hogyan cselekszik, hiszen az ő testéről van szó és ezt a függést nem csak az egyház, hanem a törvények is elismerik. Vajon miért nincs az apának beleszólási joga, hogyha úgy termékenyítődik meg egy petesejt, hogy kell hozzá a férfi hímivarsejtje, mondhatjuk úgy is, hogyha nincs férfi, akkor nincs megtermékenyített petesejt sem? Véleményem szerint főként azért, mivel az esetek döntő többségében egy ilyen helyzetben nem biztos, hogy ismert az apa személye, vagy ha igen, akkor az apa nem tart igényt a születendő gyermekre, nem is beszélve arról, hogyha erőszak során jött létre a fogantatás. Bármennyire is etikátlannak, sőt gyilkosságnak tartják az abortuszt, ez egy olyan döntése a nőnek, amelyet nem minden esetben könnyű meghozni, nem csak érzelmileg, hanem testileg is felkell készülnie rá. Nem is az emberi élet lehetőségét semmisítik meg ezzel a beavatkozással, mivel az a magzat a jogszabályok értelmében nem tekinthető embernek, hiszen egy olyan magzatról van szó, akinek nincsen tudata arról, hogy egyáltalán élne vagy személyiséggel rendelkezne. Azt, hogy nincs tudata, vagyis nincsen a teste fölött önrendelkezési joga tekinthetjük úgy is, mint azokat az embereket, akiknél beállt az agyhalál. A testük még működik, de nincsen agyi aktivitásuk. Az orvostudomány az agyhalál beállta után halottnak tekintik az embereket, hiszen ebből az állapotból már nem lehet visszafordítani senkit. A kérdés, amit az abortuszt ellenzőknek föl kell tenniük azt, hogy kinek a joga érvényesebb: a magzaté, amely képtelen az önálló életre és nincs tudata vagy egy felnőtt, racionálisan gondolkodó emberé, aki képes a testével kapcsolatos döntések meghozatalára?[33]

A terhességmegszakítás egy olyan téma, amelyet nem csak Magyarországon hanem a világ majdnem minden országában próbálnak valahogy szabályozni, többé kevésbé sikeresen. Ez egy több ezer éve fennálló vitatéma, amelyet befolyásol az aktuális politikai hatalom, az emberek véleménye és nem utolsó sorban a vallási nézeteik. Az Európai Parlament 2021. június 25-én kiadott egy állásfoglalást, miszerint garantálni kell, hogy a nőknek rendelkezésére álljon biztonságos és legális terhességmegszakítás. Az elfogadott állásfoglalás kijelenti, hogy az egészséghez, és különösen a szexuális és reproduktív egészséghez fűződő jog alapvető eleme a női jogoknak és a nemek közötti egyenlőségnek. A Parlament azt is leszögezi, hogy ezt a jogot semmilyen módon nem szabad gyengíteni vagy visszavonni. Mivel a nők szexuális és reprodukciós jogainak megsértése a nők és lányok elleni erőszak egyik formája, ezért a Parlament felszólítja a tagállamokat, hogy biztosítsanak hozzáférést a magas színvonalú, átfogó és hozzáférhető egészségügyi szolgáltatások teljes köréhez. A képviselők kiemelték, hogy néhány tagállamban még mindig szigorú korlátok közé szorítják a nők abortuszhoz való jogát, aminek következtében a nőknek illegális terhességmegszakításhoz folyamodnak, vagy terhességüket akaratuk ellenére ki kell hordaniuk, ami viszont az emberi jogaik megsértését jelenti. Czeizel Endre nevéhez fűződik a mondás, miszerint „a nők két dologért hajlandók pokolra menni: azért, hogy legyen, és azért, hogy ne legyen gyermekük”. A Parlament ezért is sürgeti a tagállamokat, hogy mindenhol és mindenkinek tegyék elérhetővé a biztonságos és legális terhességmegszakítást, a kérésre történő abortusz legyen jogszerű a terhesség korai szakaszában, ha pedig a terhes nő egészsége vagy élete veszélyben van, akkor azon túl is. Az ülésen a képviselők sajnálatukat fejezték ki az iránt, hogy egyes tagállamokban orvosok, és bizonyos esetekben egész egészségügyi intézmények megtagadhatják az egészségügyi szolgáltatások nyújtását egy úgynevezett lelkiismereti záradék alapján. Ez ahhoz vezet, hogy orvosok vagy intézmények vallási vagy lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadhatják az abortusz elvégzését, ami viszont nők életét és jogait veszélyezteti. A Parlament emellett arra is felkéri a tagállamokat az állásfoglalásban, hogy biztosítsanak sokféle, jó minőségű és korszerű fogamzásgátlási módszert és eszközt, ajánljanak családtervezési tanácsadást és nyújtsanak széleskörű tájékoztatást a fogamzásgátlással kapcsolatban.[34] Ez az állásfoglalás sajnos még nem érte el azt a célt, amit meg akar valósítani, hiszen Lengyelország egyszerűen a földbe tiporja a nők terhességmegszakításával kapcsolatos jogait, mivel tavaly októberben a varsói alkotmánybíróság olyan határozatot fogadott el, amellyel teljesen ellehetetlenítette a nők ezen jogát. Egyedül ez az alól a döntés alól kivételt képet az, ha a terhesség az anya életét veszélyeztetné vagy vérfertőzésből, vagy erőszakból fogant meg a magzat. Aki ezt megszegi, vagyis az terhességet megszakító nő, illetve a beavatkozást elvégző orvost, illetve orvosi személyzetet egyaránt börtönbüntetéssel sújtják. Idén szeptemberben ezzel kapcsolatosan történt is egy haláleset, mivel a legyen abortusztörvény értelében nem hajtották végre az anyán a terhességmegszakító beavatkozást. Az orvosi vizsgálatok során kiderült, hogy a magzatnak fejlődési rendellenességei vannak, amit a lengyel alkotmánybíróság nem tekint indoknak. A fiatal nő kórházba került, mivel elfolyt a magzatvize a 22. héten, de ekkor sem kezdték meg a műtétet, mivel megkellett várniuk az orvosoknak, hogy megálljon a magzat szívverése. Ez a várakozás odáig vezetett, hogy a magzati szívhang megállása után az anya szepszisben meghalt, mivel túl későn végezték el rajta a beavatkozást. A lengyel kormány és a Lengyel Orvosi Kamara is azt nyilatkozta, hogy ez a haláleset nem az alkotmánybíróság döntése miatt következett be és hogy az adott esetben az érvényes jogi szabályok alapján, a nő és a magzat egészségét és életét szem előtt tartva jártak el.[35] Ebből kifolyólag több ország, köztük Belgium is felajánlotta, hogy finanszírozza azon lengyel nők művi terhességmegszakítását, akiknek hazájukban erre nincs lehetőség, viszont ehhez kikell utazniuk Belgiumban. Nem csak Lengyelország az egyedüli példa a terhességmegszakítás tiltására, hanem Máltán és El Salvadorban is illegálisnak minősül az abortusz.[36] Ezzel a tiltással szerintem sokan nem értenek egyet, mivel, ha illegálisnak számít az abortálás, akkor a nőknek valamilyen alternatívát keresnek arra, hogy megszakítsák a terhességet és sajnos ez az esetek döntő többségében valamilyen házi megoldás vagy hozzá nem értő személy által szokott végbe menni, ami akár a nő életébe is kerülhet.

Az Amerikai Egyesült Államokban viszont az elmúlt évben megkezdődött egy olyan kezdeményezés több vallási vezetővel az élen a törvényhozók felé, hogy módosítsák az alkotmányt, miszerint biztosítsák az abortuszhoz való jogot a nőknek, mivel „az abortusz egyfajta egészségügyi ellátás, az egészségügy pedig alapvető emberi szükséglet, mindenki megérdemli a reproduktív egészségügyi szolgáltatások teljes skálájához való egyenlő hozzáférést, beleértve a biztonságos és legális abortuszt is”. A kezdeményezés főként azért indult el, mivel az abortuszellene törvény azt feltételezi, hogy a nőkben nem lehet megbízni, egyszerűen nem képesek az etikai és erkölcsi döntések meghozatalára, illetve a terhességmegszakításáról a lelkiismeretnek kéne döntenie és nem a kormánynak.[37]

A terhességmegszakítás jogi hátterének vizsgálata során számomra kiderült az, hogy az orvos ezekben az esetekben törvényi keretek közé van zárva, de mégis kap egyfajta szabad kezet, mivel rendelkezik bizonyos keretek között vétójoggal és megtagadhatja a beavatkozást, hogyha a terhesség meghaladja a törvényben meghatározott időt vagy maga a beavatkozás súlyosan veszélyezteti a nő egészségét. Ekkor van lehetősége a nőnek szakmai felülvizsgálatra, amelyet a beavatkozást megtagadó intézmény szülészeti-nőgyógyászati osztályának vetető főorvosa 2 napon belül eldönt, hogy engedélyezi a beavatkozást vagy véglegesen megtagadja azt. Az emberi élet szabályozását itt a szó szoros értelmében kell venni, mivel szorosan kapcsolódik hozzá, azzal, hogy a terhes nő életét befolyásolja, viszont ettől még a meg nem született magzatot nem tekintjük a magyar jogszabályok alapján különálló személynek. Ezeknek a terhességmegszakító beavatkozásoknak is olyannak kellene lenniük minden országban, mint bármilyen más ellátásnak, mindenkinek joga van a szakszerű ellátáshoz és joga van eldönteni, hogy él-e ezzel a jogával vagy sem, a további döntéseknek viszont már az orvosok kezébe kell kerülniük, mivel ők tudják elvégezni azokat a vizsgálatokat és beavatkozásokat biztonságosan, amelyek alátámasztják az abortusz szükségességét.

4.Művi meddővé tétel

A művi meddővé tételről, vagy más néven a sterilizációról az Eütv. 187.§-e rendelkezik. A beavatkozás általában a nemző és megtermékenyülő képesség végleges elvesztését jelenti, akár férfiak, akár nők esetében. A beavatkozás lényege szerint az ondó vagy a petevezeték lekötését vagy átvágását jelenti, amely után esetleg csak művi megtermékenyítés után lehetséges a szülővé válás. A műtét a súlyos következményei ellenére lefolyását tekintve „kis beavatkozásnak” tekinthető, mely adott esetben egy napos kórházi tartózkodással, sőt illegális körülmény között ambulánsan is elvégezhető. A sterilizáció megkülönböztetendő a kasztrációtól. Utóbbi a nemző és közösülési képesség elvesztését is jelenti.[38] Mint ahogy minden kezelés, illetve beavatkozás esetében itt is előfordulhat az, hogy a beteg tudta, illetve beleegyezése nélkül hajtják végre a beavatkozást. Ezt az orvosok általában azzal szokták megmagyarázni, hogy véleményük szerint a további, akár az anya életébe kerülő terhességek elkerülése végett hajták végre. Ezzel az indokolással, bármennyire is legyen igaz az orvos nem dönthet önkényesen arról, hogy a beteg mit akar és mit nem. Már korábban említette, hogy ez milye következménnyel járhat pl. nürnbergi orvosperek. Véleményem szerint ez egy olyan fajta fogamzásgátlás, amit annak a nőnek vagy férfinak kell eldönteni, akit érint és maximum csak tanácsot adhat az orvos, hogy szerinte mi lenne az ideális megoldás. Itt is jól látszódik, hogy az orvos és a beteg között fennálló jogviszony egyszerűen nem lehet megbízási típusú, mivel itt is egy sokkal speciálisabb dolog a szerződés tárgya. A visszaélésszerű és illegális sterilizáció hazánkban nem számít bűncselekménynek, vagyis nincs a Btk.-ban utalás rá, viszont a többi Európai tagállamban az és maradandó testi fogyatékosságot okozó súlyos testi sértésnek minősül. Az Eütv. két okból tette lehetővé a művi meddővé tételt, az egyik a családtervezési célból és a másik pedig egészségügyi indokból. Az egészségügyi indokból elvégezhető sterilizációnak a jogszabályokban semmiféle megjelölt orvosi oka nem volt, pusztán a betegség szerint illetékes kórházi és klinikai osztály javaslata volt szükséges. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy pontosan milyen betegségről is van szó, viszont az Alkotmánybíróság 908/B/1992. AB határozatával 2006. június 30-i hatállyal megsemmisítette a családtervezési indokú sterilizációs szabályokat. A megsemmisítés fő indoka az volt, hogy a szabályok jelenleg túl szigorúak, ezért sértik az emberek önrendelkezési jogát. Ugyanakkor a testület megállapította, hogy „az ilyen eljárások alapjogként nem illet­nek meg senkit (pl. művi megtermékenyítés, dajkaterhesség), és a családtervezés egyes módjai korlátozhatóak”.[39]

5.Művi megtermékenyítés, emberi reprodukció

A családtervezés, a gyerekvállalás, illetve egy gyermek megszületése az egyik legnagyobb ajándék a szülőknek, főleg, hogyha már régóta próbálkoznak a családalapítással. Viszont az esetek döntő többségében a szülőknek ahhoz, hogy gyereket tudjanak nemzeni különböző vizsgálatokon kell részt venniük, sőt, ha komolyabb probléma áll fent, akkor különböző beavatkozásokat is végezhetnek rajtuk. Ha egy pár 1 éven keresztül próbálkozik a gyereknemzéssel eredménytelenül, akkor meddőségről beszélhetünk. Ilyenkor mindenkinek rögtön a „lombikbébi” program jut az eszébe, amit a hivatalos nevén reprodukciós eljárásnak hívunk. Az emberi reprodukció a testen kívül megtermékenyített embrió beültetését jelenti. Ezt a beavatkozást az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről (Eütv.) szabályozza. A törvény 166.§ kimondja, hogy pontosan mely módszerek alkalmazhatóak az eljárás során. A törvény azt is kiemeli, hogy az eljárás során csak és kizárólag emberi ivarsejt és embrió használható fel, továbbá nem alkalmazható az eljárás során a holttestből, illetve halott magzatból származó ivarsejt. Véleményem szerint a reprodukciós eljárás során a kezelt páciens sokkal jobban kivan szolgáltatva a kezelő orvosa tudásának, illetve 100%-an megkell bíznia benne, hogy a megfelelő petesejtet ülteti be. Mint ahogy a terhességmegszakításnál, úgy itt is ugyan olyan fontos megemlíteni a Katolikus Egyház álláspontját, pontosabban II. János Pál pápa „Az élet evangéliuma” című enciklikáját, mely kimondja, hogy:

A mesterséges megtermékenyítés különféle módozatai is, melyek látszólag az élet szolgálatában állnak, s nemegyszer pozitív szándékkal végzik, valójában kaput nyitnak az élet elleni új támadásoknak. Eltekintve attól, hogy erkölcsileg elfogadhatatlanok, mert kiszakítják az életfakasztást a házastársi aktus emberi egészéből, ezeknek az eljá­rásoknak igen nagy hányada sikertelen: nem annyira a megtermékenyülés szempontjá­ból, hanem mert az embrió fejlődése nem történik meg, s ezzel halálveszélynek teszik ki az éppen megfogant életet. Továbbá, olykor a beültetéshez a szükségesnél nagyobb számban történik a megtermékenyítés, s az úgynevezett számfölötti embriókat el­pusztítják vagy tudományos és orvosi kísérletekhez használják föl; valójában azonban az emberi életet egyszerű biológiai anyag szintjére fokozzák le, amivel szabadon ren­delkezhetnek.[40]

Ebből a részletből is jól látszódik, hogy az egyház éppúgy, mint a terhességmegszakítást és bármely más az élettel és annak megszakításával vagy mesterséges beavatkozásával nem ért egyet és egyáltalán nem támogatja, mivel ezzel beleszólnak az orvosok a természet rendjébe és Isten törvényeibe. Jelen esetben ezek a kérdések már nem csak az orvosokat és a betegeiket érintik, hanem azok vallási nézeteit is. Itt is jól látszódik, hogy ez egy sokkal bonyolultabb jogviszony, amire erősen hatnak külső tényezők is.

6.Eutanázia

Az eutanázia, vagy ahogy másképp is szokták emlegetni a kegyes halál azt jelenti, hogy a gyógyíthatatlan beteg halálát akaratának megfelelően mesterségesen segítik elő, azaz a beteg beleegyezésével szenvedéseinek megrövidítése érdekében halálát meggyorsítják vagy előidézik. Az eutanázia fogalmán belül megkülönböztetjük az úgynevezett aktív eutanáziát és a passzív eutanáziát. Az aktív eutanázia a halál tevőleges, cselekvéssel való előidézését jelenti. Ezzel szemben a passzív eutanázia esetén az életmentő, életfenntartó kezelés hiányáról, vagy annak abbahagyásáról beszélünk, melynek következtében a betegség lefolyása a beteg saját döntése következtében a beteg halálával végződik. Az eutanázia kérdése az egyik legnehezebb etikai, filozófiai és jogi probléma, amely az orvosi gyakorlat során felvetődik, végrehajtása a legtöbb országban tilos és büntetést von maga után.[41] Hazánkban az 1997. évi CLIV. törvény, vagyis a más emlegetett egészségügyről szóló törvény (Eütv.) alapelvei között találjuk a beteg önrendelkezéséhez való jogát. E szerint a beteg szabadon dönti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasítja vissza. Ennek egyetlen korlátja van, mégpedig az, ha a betegség mások testi épségét vagy egészségét veszélyeztetné. Az önrendelkezési jog mellett áll szorosan az ellátás visszautasításának a joga is, melyet korlátoz az alábbi kitétel: a betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül, megfelelő egészségügyi ellátás mellett is halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Jelenleg Magyarországon csak és kizárólag ez az önkéntes passzív eutanázia engedélyezett, vagyis az, hogyha azt mondja a beteg, hogy visszautasítja a kezelést, akkor az orvosoknak azt elkell fogadniuk.[42] Az Eütv. 20.§ konkrét feltételekhez köti azt, hogy valaki visszautasíthassa az életfenntartó vagy életmentő ellátást. A törvény értelmében csak akkor lehet visszautasítani az ilyenfajta ellátást, hogyha egy 3 tagú orvosi bizottság, melynek tagja a beteg kezelőorvosa, a betegség jellegének megfelelő szakorvos és egy pszichiáter szakorvos, akik a beteg megvizsgálása után egybehangzóan írásban nyilatkoznak arról, hogy a beteg döntését, annak következményének tudatában hozta meg, illetve olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori álláspontja szerint rövid időn belül halálhoz vezet és gyógyíthatatlan és ezt a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követően 3 napon belül, két tanú előtt ismételten kinyilvánítja szándékát. Ezt a nyilatkozatot a beteg bármikor visszavonhatja és a kezelést tovább folytathatja, viszont amennyiben nem hajlandó a kötelező vizsgálathoz, úgy a nyilatkozata nem vehető figyelembe, és tovább kell kezelni. A beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást akkor, ha várandós és előreláthatóan képes a gyermeke kihordására, illetve cselekvőképtelen beteg, korlátozottan cselekvőképes kiskorú és a cselekvőképességében az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása tekintetében részlegesen korlátozott beteg esetén visszautasító nyilatkozat nem tehető.[43] Az eutanázia tehát a törvény alapján egy olyan beavatkozás, amely csak és kizárólag az orvos és a betege kapcsolatban fordulhat elő. Hogyha ez nem a megfelelő körülmények között történik, illetve a magyar jogszabályoknak nem megfelelően, akkor az bűncselekménynek minősül. Az orvosi mulasztás vagy az önkéntes aktív eutanáziát büntetni rendeli a Btk. méghozzá emberölésként, mivel az elkövető az emberi élet ellen követ el bűncselekményt. Viszont felmerül a kérdés, hogy ha van önrendelkezési jogunk, illetve az Alaptörvényünk is kimondja, hogy mindenkinek joga van a saját teste, illetve élete felett dönteni, akkor miért nincs jogunk megválasztani a halálunk lefolyását is? Erre a kérdésre az Alkotmánybíróság 22/2003. (IV.28.) határozatában válaszolt, hogy melyik a fontosabb, az életvédelem vagy a beteg önrendelkezése. Álláspontjuk alapján a saját halálról való döntés mindenkit megillet, tehát öngyilkosságot bárki elkövethet, de ahhoz segítséget senki sem nyújthat. Az Alkotmánybíróság tehát fenntartotta azt az álláspontját, hogy az élethez és a méltósághoz való jog elválaszthatatlan egységet alkotó, korlátozhatatlan alapjogok, s ez alapján áll fenn az állam életvédelmi kötelezettsége is. Ha azonban a betegnek engedélyeznék az aktív eutanáziát, azzal két probléma vetődne fel. Az egyik, hogy a beteg nem egyedül döntene ilyen helyzetben, hanem zavarnák idegen hatások is, mint például a befolyásolás. A másik problémát abban látják, hogy amennyiben az önrendelkezési jog nem esne korlátozás alá, úgy az egészségügyi közbizalom megrendülne az állampolgárokban, azokban, akik egyébként nem kívánnak ezzel a lehetőséggel élni.[44] Itt is meg kell említeni az egyház álláspontját, mint az eddigi beavatkozások esetében. Az egyház ellenzi az eutanáziát, mivel ezzel is a természet rendjébe szólnak bele, mivel a legfőbb alapvetés az emberi élet védelme és senkinek nincsen hatalma a másik ember felett ítélkezni, ez a jogosultság csak Istené. Ebből az ítélkezésből ered a már említett „Ne ölj!” tilalma.

7.Orvosi kísérltetek

Az orvosi kísérletek tekintetében az Alaptörvényünk is kimondja, hogy „tilos emberen tájékoztatáson alapuló, önkéntes hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni”, mivel ez sérti az emberek jogát és méltóságát. Természetesen vannak olyan kísérletek, amikhez a páciensek hozzájárulnak, de inkább az illegális kísérletek váltak híresebbé. Ahogy már említettem a II. világháború során a náci orvosok több olyan kísérletet is elvégeztek a fogolytábor lakóink, akik jobb esetben bele haltak, rosszabb esetben rokkanttá váltak. Innentől kezdve, illetve a nürnbergi orvosperek és a Kódex, a Nürnbergi Charta után kezdődött meg ezeknek a kísérleteknek a szabályozása. Ez volt a kiindulópont ahhoz, hogy a modern orvosi jogban megkülönböztessük az emberkísérleteket. Az egyik fajátja a gyógykísérletek, a másik pedig a klinikai tudományos kísérletek. A kettő között az a különbség, hogy a klinikai a kutatást szolgálta és általában egészséges embereken hajtják végre, ellenben a másikkal, mert ott a betegek gyógyítása a cél. Természetesen itt is megjelenik az első és legfontosabb orvosi intelem, a „Nil nocere”, vagyis a ne árts! Főként ez is a náci orvosokhoz vezethető vissza, mivel ahogy már említettem a táborokban több olyan kísérletet is végrehajtottak, ami akár a rabok életébe is kerülhetett. A kísérletek tekintetében is hozzászólt az egyház. A gyógykísérlet tekintetében a Katolikus Egyháznak pozitív a véleménye feltételezve, hogy a javulás és a siker kilátásai nagyobbak a várható kockázatnál. A tudományos kísérletek esetében, bár szükségességük elismert komoly feltételeknek kell megfelelni. Legfontosabb feltétel a kísérleti alany teljes tájékoztatáson alapuló beleegyezése. A „beleegyezésre képtelen személyeken”, vagyis a gyermekeken, az öregeken és a fogyatékosokon végzett kísérlet kizárt, törvényes képviselőjük csak olyan vizsgálat és teszt végrehajtását engedélyezheti, melyek egyáltalán nem veszélyeztetik életüket, egészségüket, integritásukat. Kizárt az embriókutatás, mivel emberi lények és esetükben hozzájárulásról nem lehet beszélni úgyszintén tilos az abortusz során elhunyt magzatokon végzett kutatás.[45] Az egyház véleményéből kiindulva, a magyar hatályos törvények szerint a magzat nem számít embernek, így eldologiasodik a kísérlet szempontjából. Ezekkel a magzatokon végzett kísérletekkel jelenleg az Európai Parlament adott ki egy jelentést, amit a többi Európai Uniós ország „Embrióvédelmi törvényként” hozott létre saját országaikban. Magyarországon ez az 1997. évi LXXIX. törvény a magzati élet védelméről. Ez a jelentés meghatározza, hogy milyen jogi és etikai szabályokat kell betartaniuk az estleges kísérletek során. Viszont az embriókísérletek terén az egyház teljesen elutasító, mivel az a magzat ember és jelen esetben nem tud beleegyezni a kísérletbe. A magzatkísérletekre vonatkozó magyar szabályok az Eütv. 180-182. § bekezdésében találhatóak, amik szoros összefüggésben vannak a művi megtermékenyítésre vonatkozó szabályokkal. Ennek oka, hogy a művi megtermékenyítés során létrejött, be nem ültetett magzatok, a „fölös embriók” esetében kerülhet sor általában magzatkísérletekre. A magyar szabályozás több szempontból eltér a nemzetközileg elfogadott gyakorlattól. Bevezetésként megemlítendő, hogy a törvény bevezetőként megkülönbözteti az embriót és a magzatot. Ezzel szembekerül a magzati élet védelméről szóló törvénnyel, mely egységesen magzatról beszél. A törvény értelében embrió minden elő ember a terhesség 12. hetéig, illetve magzat minden a méhen belül fejlődő emberi lény a terhesség 12. hetétől. A törvény lehetővé teszi, hogy a felesleges magzatokat dologként felajánlják a magzatkísérletekhez, melyet a kísérlet után 14 napon belül megkell semmisíteni. [46] Manapság egyre több petíciót írnak alá hazánkban is és az Európai Unióban is politikusok, egyházi vezetők és állampolgárok is, mivel nem támogatják azt, hogy egy magzatot dologként kezeljenek és mivel nem tud beleegyezni a kísérletekbe így bármit is csináljanak rajta.[47]

8.Klónozás és génmódosítás

A klónozás egy olyan élőlény előállítását jelenti, mely a másikkal genetikailag teljesen azonos.[48] A klónozás, a tág értelemben véve mesterséges (re)produkció, azaz ember emberi kéz általi létrehozása, mindig is érdekelte az embereket. A különböző szerzők irodalmi alkotásaikban azonban meglehetős szkepszissel mutatták be az ember létrehozására tett próbálkozásokat. A szkepszis, kétely oka az lehetett, hogy az ember teremtőjének szerepét hagyományosan foglaltnak tekintették. Így például Homérosz Iliászában Hephaisztosz, aki ugyan nem ember, alkot ember alakú lényeket bronzból és fiatal nőket aranyból, Mary Shelley művében Victor Frankenstein alkotja meg Frankensteint, H. G. Wells művében pedig Dr. Moreau próbál állatokból embereket teremteni. Ezek a teremtmények azonban nem emberek, mivel vagy nem rendelkeznek lélekkel, vagy lélekkel ugyan rendelkeznek, azonban szeretet nélkül kell élniük, esetleg nem képesek gyilkolási ösztönüknek gátat vetni. Hagyományosan tehát úgy tekintettek a klónozásra, mint amiről csak mesélni lehet, de megvalósítani nem. Következésképpen nem is merültek fel erkölcsi problémák a klónozással kapcsolatban.[49] Manapság egyre több orvos próbálkozik a kíséretei, kutatásai során az ember reprodukálásával, de eddig a leghíresebb ilyen kísérlet az állatok által sikeredett, köztük Dollyval a báránnyal. [50] Az emberi klónozás a tudomány jelenlegi álláspontja szerint még nem lehetséges, mivel nem tudnak olyan emberi egyedeket elállítani, akik mind testileg, mint szellemileg és lelkileg is ugyan olyanok lennének. Véleményem szerint ez nem is lesz lehetséges, mivel bármennyire is próbálkoznak vannak olyan emberi tényezőink, amiket egyszerűen nem lehet lemásolni és mesterségesen előállítani.

Utószó

A kutatásom során rájöttem arra, hogy az orvostudomány fejlődésével a jogalkotóknak is fejlődniük kell és egy sokkal speciálisabb jogszabályi háttért kellene kialakítaniuk az orvosi joghoz kapcsolódóan. Minden egyes beavatkozáshoz más jogviszonyba kellene elhelyezni a feleket, mivel minden ilyen kezelés, beavatkozás és kísérlet annyira eltérő a Ptk.-ban szabályozott többi szerződéstől, bármennyire is viseli a megbízási szerződés bizonyos elemeit.

Bibliográfia

A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe. MOK, 2012.

A Magyar Püspöki Kar körlevele az abortusz ellen. Budapest, 1956. szeptember 12. https://katolikus.hu/dokumentumtar/a-magyar-puspoki-kar-korlevele-az-abortusz-ellen

A Magyar Püspöki Kar nyilatkozata a megfogant élet védelmében. Esztergom, 1991. július 17. https://katolikus.hu/dokumentumtar/nyilatkozat-a-megfogant-elet-vedelmeben

Boda Mihály: Az emberklónozás erkölcsi problémái, Magyar Tudomány, 2008/7.

Evangelium Vitae, II. János Pál pápa enciklikája a püspököknek, a papoknak és diakónusoknak, szerzeteseknek és szerzetesnőknek, a laikus krisztushívőknek és minden jóakaratú embernek az emberi élet sérthetetlenségéről. 1995. március 25. https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=78

Fedor Zsuzsanna: Az eutanázia, büntetőjogi és orvosi jogi szemszögből, Arsboni, 2017. március 3., https://arsboni.hu/az-eutanazia-buntetojogi-es-orvosi-jogi-szemszogbol/

Gottmayer Lea: Erkölcsi érvek az abortusz mellett. 2016. november 15., https://reflektor.blog.hu

Homicskó Árpád Olivér: Szociális jog II. Budapest, Patrocinium Kiadó, 2019.

HVG: Ezrek tüntettek Varsóban, miután meghalt egy lengyel kismama, akin valószínűleg későn hajtották végre az abortuszt, hvg.hu, 2021, https://hvg.hu/vilag/20211107_A_kismama_halala_utan_pontositott_a_lengyel_egeszsegugyi_miniszterium

HVG: Magzatkísérletek elleni petíciót írtak alá Veszprémben, hvg.hu, 2013, https://hvg.hu/itthon/20130302_magzatkiserlet_ellenesseg

Jobbágyi Gábor: Az orvos-beteg jogviszony az új Ptk.-ban, Polgári Jogi Kodifikáció, VII. évf. 2005/3.

Jobbágyi Gábor: Az orvosi kezelési szerződés. Budapest, Szent István Társulat, 2014.

Jobbágyi Gábor: Orvosi jog. Hippokratésztől a klónozásig. Budapest, Szent István Társulat, 2014.

Kerpel-Fronius Sándor: A Nürnbergi orvosper ma is élő tanulságai. Budapest, Szent István Tudományos Akadémia, 2007.

Lomnici Zoltán: Az orvosi jog és az orvosi jogviszony alapvonalai. Budapest, Doktori értekezés, PTE Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, 2013.

Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó, 1940.

Mizsei Bernadett: Vallási vezetők is támogatják a magzatgyilkosságot – abortusz, mint alapvető emberi szükséglet, Vasárnap, 2021, https://vasarnap.hu/2021/04/07/abortusz-mint-alapveto-emberi-szukseglet-vallasi-vezetok-is-tamogatjak-a-magzatgyilkossagot/

Szőcs Levente: Európa nagy részében nem biztosított a szabad és biztonságos abortusz, MASZOL, 2021, https://maszol.ro/kulfold/Europa-nagy-reszeben-nem-biztositott-a-szabad-es-biztonsagos-abortusz

Hivatkozások

  1. A honfoglalás kori gyógyítás emlékei, https://www.arcanum.com
  2. Szerzetesrendhez tartozó a keresztény ókortól kezdődően idegenek, zarándokok, betegek, szegények és rászorulók gondozására, a vendég iránti szeretet címén fenntartott intézmény.
  3. Jobbágyi Gábor: Orvosi jog. Hippokratésztől a klónozásig. Budapest, Szent István Társulat, 2014, 27-28.
  4. Latin eredetű szó, jelentése sebész
  5. Állatorvoslás
  6. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó, 1940, 201.
  7. Jobbágyi: Orvosi jog, 28.
  8. Semmelweis Egyetem, https://semmelweis.hu
  9. Jobbágyi: Orvosi jog. 28-33.
  10. Latin szó, jelentése törvényen kívüli, törvény nélküli állapot, helyzet.
  11. Latin szó, jelentése atyáskodó, az érintettekről saját belátása szerint, azok véleményét figyelmen kívül hagyva gondoskodó állami vagy intézményi vezetés.
  12. Jobbágyi: Orvosi jog. 28-33.
  13. Uo. 26.
  14. Uo. 20.
  15. Újszeged irattár, https://www.ujszeged.hu
  16. A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe. MOK, 2012, 3.
  17. Uo. 4.
  18. Lomnici Zoltán: Az orvosi jog és az orvosi jogviszony alapvonalai. Budapest, Doktori értekezés, PTE Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, 2013, 20.
  19. Kerpel-Fronius Sándor: A Nürnbergi orvosper ma is élő tanulságai. Budapest, Szent István Tudományos Akadémia, 2007, 10.
  20. Német szó, jelentése felsőbbrendű ember – Friedrich Nietzsche használta először.
  21. Jobbágyi Gábor: Az orvos-beteg jogviszony az új Ptk.-ban, Polgári Jogi Kodifikáció, VII. évf. 2005/3, 15–20.
  22. Jobbágyi Gábor: Az orvosi kezelési szerződés. Budapest, Szent István Társulat, 2014, 8.
  23. Uo. 14–15.
  24. Debreceni Egyetem, https://klinikaikozpont.unideb.hu/
  25. Homicskó Árpád Olivér: Szociális jog II. Budapest, Patrocinium Kiadó, 2019, 37–37.
  26. Debreceni Egyetem, https://klinikaikozpont.unideb.hu/
  27. A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe. MOK, 2012, 3.
  28. Jobbágyi: Az orvosi kezelési szerződés. 81–86.
  29. Latin eredetű szó, jelentése terhességmegszakítás, mely lehet művi, mesterséges és spontán.
  30. https://semmelweis.hu
  31. A Magyar Püspöki Kar körlevele az abortusz ellen. Budapest, 1956. szeptember 12. https://katolikus.hu/dokumentumtar/a-magyar-puspoki-kar-korlevele-az-abortusz-ellen
  32. A Magyar Püspöki Kar nyilatkozata a megfogant élet védelmében. Esztergom, 1991. július 17. https://katolikus.hu/dokumentumtar/nyilatkozat-a-megfogant-elet-vedelmeben
  33. Gottmayer Lea: Erkölcsi érvek az abortusz mellett. 2016. november 15., https://reflektor.blog.hu
  34. Európai Parlament Magyarországi Kapcsolattartó Irodája, https://www.europarl.europa.eu
  35. HVG: Ezrek tüntettek Varsóban, miután meghalt egy lengyel kismama, akin valószínűleg későn hajtották végre az abortuszt, hvg.hu, 2021,https://hvg.hu/vilag/20211107_A_kismama_halala_utan_pontositott_a_lengyel_egeszsegugyi_miniszterium
  36. Szőcs Levente: Európa nagy részében nem biztosított a szabad és biztonságos abortusz, MASZOL, 2021, https://maszol.ro/kulfold/Europa-nagy-reszeben-nem-biztositott-a-szabad-es-biztonsagos-abortusz
  37. Mizsei Bernadett: Vallási vezetők is támogatják a magzatgyilkosságot – abortusz, mint alapvető emberi szükséglet, Vasárnap, 2021, https://vasarnap.hu/2021/04/07/abortusz-mint-alapveto-emberi-szukseglet-vallasi-vezetok-is-tamogatjak-a-magzatgyilkossagot/
  38. Jobbágyi: Az orvosi kezelési szerződés. 86.
  39. Uo. 88.
  40. Evangelium Vitae, II. János Pál pápa enciklikája a püspököknek, a papoknak és diakónusoknak, szerzeteseknek és szerzetesnőknek, a laikus krisztushívőknek és minden jóakaratú embernek az emberi élet sérthetetlenségéről. 1995. március 25. https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=78
  41. Ld. Eutanázia fogalma, https://fogalomtar.aeek.hu/index.php/Kezd%C5%91lap
  42. Fedor Zsuzsanna: Az eutanázia, büntetőjogi és orvosi jogi szemszögből, Arsboni, 2017. március 3., https://arsboni.hu/az-eutanazia-buntetojogi-es-orvosi-jogi-szemszogbol/
  43. Uo.
  44. Uo.
  45. Jobbágyi: Az orvosi kezelési szerződés. 178–180.
  46. Uo. 182–188.
  47. HVG: Magzatkísérletek elleni petíciót írtak alá Veszprémben, hvg.hu, 2013, https://hvg.hu/itthon/20130302_magzatkiserlet_ellenesseg
  48. Jobbágyi: Az orvosi kezelési szerződés. 187.
  49. Boda Mihály: Az emberklónozás erkölcsi problémái, Magyar Tudomány, 2008/7, 782.
  50. Potó Juli: Az emberi klónozás nem scifi többé, 24.hu, 2018, https://24.hu/tudomany/2018/02/03/az-emberi-klonozas-nem-scifi-tobbe/

 

Bicskei Tamás: Az élethez való jog polgári jogi védelmének alapjogi aspektusai

Bevezetés

Az élethez való jog személyiségi jogként a magyar jogban minden embert megillet, a jogviszony abszolút szerkezete folytán azt mindenki köteles tiszteletben tartani. Amennyiben az élethez való jogot megsértik, a Hatodik Könyv általános szabályai alapján relatív szerkezetű, kötelmi jogviszony keletkezik a jogosult és a jogellenes magatartást kifejtő személy között.

A személyiségi jogok érvényesítése azonban – szűk körben megjelölt kivételektől eltekintve – csak személyesen lehetséges. A jogszabály ezen megoldása azt eredményezi, hogy bár a személyiségi jogok közül az emberi élet megsértése elméletileg a jog megsértésével egyidejűleg létrehozza a felek közötti kötelmi jogviszonyt, annak érvényesítése a Ptk. alapján nem lehetséges: azt a személyiségi jogok közvetlen érvényesítésére vonatkozó szabály kizárja.

A fenti körülmények vezettek el ahhoz, hogy a halállal járó balesetek, orvosi műhibák esetén a bírói gyakorlat által kimunkált, az emberi méltósághoz való jogból levezethető, teljes családban éléshez való jog érvényesítésére van lehetősége az elhunytat túlélő hozzátartozóknak.

A teljes családban éléshez való jog alkalmazása során azonban több gyakorlati jellegű problémával kell szembesülnie a jogalkalmazónak.

Az élethez való jog a magyar polgári jogban

Az élethez való jog védelme központi helyet foglal el a magyar alkotmányjogi gondolkodásban. A Magyar Köztársaság Alkotmányának 54. § (1) bekezdése deklarálta minden ember veleszületett jogát az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. Az Alaptörvény II. cikke szerint minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg. Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott ezen kérdéssel, több aspektusból vizsgálva, pontosan meghatározva az alapjog tartalmát. A magyarországi alkotmánybíráskodás korai időszakában az élethez való jog vonatkozásában született határozat többek között a halálbüntetés eltörléséről (23/1990. (XI. 31.) AB határozat), az abortusz kérdéséről (64/1991. (XII. 17.) AB határozat és 48/1998. (XI. 23.) AB határozat) és az eutanáziáról 22/2003. (IV. 28.) AB határozat.

A régi Ptk. élethez való jog védelmével kapcsolatos rendelkezései és a nem vagyoni kártérítés

Az 1959. évi Ptk. az élethez való jog védelmét a polgári jogban definitíven nem, csupán elszórt rendelkezésekben meghatározottan valósította meg. Az élethez való jog védelméről rendelkezik pl. az 1959. évi Ptk. 107. § (1) bekezdése, mely szerint más életét, testi épségét vagy vagyonát fenyegető szükséghelyzetben a tulajdonos köteles tűrni dolgának használatát és sérelmét. Az 1959. évi Ptk. 314. § (1) bekezdése szerint az életet megkárosító szerződésszegésért való felelősséget nem lehet érvényesen kizárni, hasonlóan rendelkezik a 342. § (1) bekezdése, mely ugyanígy semmisnek nyilvánítja a szerződésen kívüli károkozások esetén az életet károsító magatartásokért vállalt felelősség kizárását vagy korlátozását. Az 1959. évi Ptk. 392. § (4) bekezdése kötelezővé teszi a vállalkozó számára a megrendelő utasításának megtagadását, ha az az életbiztonság veszélyeztetését eredményezné. Az 1959. évi Ptk. 343. §-a alapján a jogtalan támadás elhárítása érdekében okozott károk megtérítésére nem kötelezhető a károkozó, ha a védekezés során a támadás elhárításához szükséges mértéket nem lépte túl. Az 1959. évi Ptk. 485. § (2) bekezdése lehetővé teszi a megbízás nélküli ügyvitelt az ügy urának akarata ellenére is, ha az életveszély elhárítása miatt szükséges.

A személyiségi jogok (az 1959. évi Ptk. szóhasználatában: személyhez fűződő jogok) védelmét szolgálta 84. § (1) bekezdése, melynek e) pontja tette lehetővé kártérítési igények támasztását ezen jogok megsértése esetén. Az 1959. évi Ptk. 354. §-a rendelkezett a nem vagyoni károk megtérítéséről, melynek „a társadalmi életben való részvételét, vagy egyébként életét tartósan vagy súlyosan megnehezíti, illetőleg a jogi személynek a gazdasági forgalomban való részvételét hátrányosan befolyásolja” szűkítő kitételét a 34/1992. (VI. 1.) AB határozat megsemmisítette. A 354. § egészének hatályon kívül helyezéséről döntött a jogalkotó, így a 355. § (1), és 356. § (4) bekezdései utalnak a nem vagyoni károk megtérítésére. Ez a jogalkotói megoldás – szakítva a korábbi törvényi szabályozási iránnyal – a nem vagyoni károk jogszabályi fogalmának meghatározásának mellőzésével megnyitotta az utat a kérdés bírói gyakorlat általi

A 34/1992. (VI. 1.) AB határozat indokolásában az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a nem vagyoni kártérítés a polgári jog intézménye. A személyiségi jogok megsértése a vagyoni jogok megsértésével egy sorban törvényi védelem illeti. A személyiségi jogok az autonómia biztosítását szolgálják, ilyen aspektusukban pedig elválaszthatatlanok az alkotmányos szabadságjogoktól. A nem vagyoni kártérítés jogintézményének belső ellentmondásai olyan fokúak, hogy az alkotmányossági kérdések a polgári jogi felelősségi rendszerrel összhangban nehezen vizsgálhatóak, a polgári jogi védelem módja a sérelemhez képest inadekvát. A polgári jogi védelem célja tehát ebben az esetben nem az okozott károk megtérítése, hiszen a sérelemnek pénzbeli egyenértéke nincsen: a kártérítés célja ezért nem lehet más célja, mint az elszenvedett sérelmekkel hasonló értékű másnemű előny nyújtása.

A határozat felidézi, hogy a jogintézmény eredete büntetőjogi gyökerű. A személyiség elleni sérelemokozások (iniuriák) történetileg a bíró szabad belátásán alapuló, becsült összegű „büntetést” vontak maguk után, amikor a kártérítés és a büntetés jogintézményeinek modern jogrendszerekre jellemző éles megkülönböztetése hiányzott. A klasszikus, liberális polgári jog kizárólag vagyoni jogi rendelkezéseket tartalmazott, de az autonómia biztosítását egyre erőteljesebben személyiségjogok kezdték el ellátni. A polgári jogban az erkölcsi kártérítés reagált a személyiség sérelmére, a nem vagyoni kártérítés pedig az általánosodott személyiségvédelem eszközeként jelenik meg más jogrendszerekben is.

A nem vagyoni kártérítés jogintézményét az 1959. évi Ptk. 1977. évi reformja „hozta vissza” a magyar polgári jogba. A Ptk.-t módosító 1977. évi IV. törvényhez fűzött miniszteri indokolás utal arra, hogy az állampolgárok alapvető jogainak hatékony érvényesítési eszközeit fogalmazza meg az Alkotmány is, a módosítás ezen követelménynek kíván megfelelni. Az indokolás külön megemlíti, hogy az Alkotmány előírásaival összhangban „tilos az alapvető emberi jogok sérelmével járó olyan magatartás is, amely a személyes szabadság jogellenes megsértését jelenti, vagy a lelkiismereti szabadsághoz, az élethez, a testi épséghez, az egészséghez, valamint a becsülethez és emberi méltósághoz való jog sérelmével jár.” Megjegyzendő, hogy az indokolás ellenére hiányzik az 1959. évi Ptk. 76. §-ból az élet megsértése, mint a személyiségi jogok sérelmét jelentő, különös tényállás. Az 1959. évi Ptk. kommentárja ugyanakkor leszögezi, hogy a törvény felsorolása nem taxatív, így a nem nevesített személyhez fűződő jogokat is megilleti a törvényben nevesített védelem.[1] Az 1959. évi Ptk. 85. § (1) bekezdése alapján a személyiségi jogokat csak személyesen lehet érvényesíteni.

Lábady Tamás összefoglalása szerint a nem vagyoni kártérítés joga összetett, kaotikus képet ad, a jogintézmény tartalma nemzeti jogokként és jogtörténeti koronként változik, és már maga a terminológia is következetlen és változó. A dogmatikai ellentmondás elsősorban abban áll, hogy míg a kár pénzben kifejezhető, összegszerűen meghatározható vagyoni hátránty jelent, a személyiséget ért immateriális sérelem tipikusan nem fejezhető ki pénzben. A jogintézmény alkalmazása során a bíróságok számára kihívást jelentett a személyiségi jogok sérelme és a kártérítés közötti ellentmondás, a kiútkeresés során a bírói gyakorlat a kárfogalom személyiségi jogi megfelelőjét a hátrányban találta meg, melynek bizonyítására a „sértett” köteles.[2]

Szalma József szerint a nem vagyoni kártérítésben kifejezésre jut a nem pénzbeli és a pénzbeli elégtételnyújtás. Álláspontja szerint azon tényállások esetén lehet megalapozott a nem vagyoni kártérítés jogintézményének alkalmazása, amikor a sértettet tévesen ítélik szabadságvesztésre, életképesség-csökkenést, torzulást eredményező lelki szenvedések érik, közeli hozzátartozó halála miatt lelki sérelmeket szenved. A német polgári jogban sérelemdíj követelhető halál okozása, testi sértés, egészség, szabadság megsértése esetén. A francia polgári jogban a vagyoni sérelmekkel egyenrangú értéket képviselnek a morális értékek, az emberek materiális vagyonuk mellett morális vagyonnal is rendelkeznek.[3]

Molnár Ambrus meglátása szerint a nem vagyoni kártérítés esetén a jogkövetkezményt kiváltó hátrány mindig immateriális jellegű, a hátrány orvoslása mégis minden esetben vagyoni eszközzel történik. A témában lefolytatott viták rámutattak arra, hogy a személyiségi jogok megsértése nem kezelhető a vagyoni viszonyokra jellemző szankciókkal, azok önálló, sajátos jogintézményben testet öltő védelmet igényelnek. A magyar jogfejlődés útját bemutatva látható, hogy a nem vagyoni károk megtérítésére vonatkozó rendelkezések az 1977. évi Ptk. novella útján kerültek be ismét a polgári jog anyagába: azok 1959-ben történő mellőzésének okai a kor szocialista társadalmi, gazdasági berendezkedésében jelölhetőek meg. A 16. számú Legfelsőbb Bírósági Irányelv, az 1977. évi IV. törvény, majd a rendszerváltást követő 34/1992. (VI. 1.) AB határozat mind egy-egy lépést jelentett a jogintézmény „evolúciós folyamatában”, mely során bár a jogkövetkezmény a kártérítési jogviszony keretei között maradt, a bírói gyakorlat pedig a kárfogalom bővítésével igyekezett megteremteni a jogintézmény alkalmazási kereteit.[4]

Petrik Ferenc némileg eltérő álláspontja szerint a nem vagyoni kár megtérítésének rendszere a vagyoni kártérítés intézményéből fejlődött ki a római jogban. Az angolszász jogrendszerekben a vagyont megillető jogi védelmet terjesztették ki a nem vagyoni értékekre, a személyiség védelmére. Hasonló jogfejlődési út mutatható ki a francia és a német polgári jogban is. A magyar jogi dogmatikában is hasonló kérdések vizsgálata szükséges a nem vagyoni károk megtérítése iránti igény esetén, mint a kártérítési igényeknél: felróhatóság, okozati összefüggés, végül a kárpótlás mértéke, esedékessége, elévülése stb. A bírói gyakorlat bizonytalansága a nem vagyoni károk megítélése körében sem annyira releváns, mint arról egyes szerzők értekeznek. Petrik Ferenc álláspontja szerint a személyiség általános védelmet igényel, ebben a körben nem tehető különbség a sérelmet elszenvedett személyek között azok szociális háttere, társadalmi „értéke” alapján.[5]

Az új Ptk. élethez való jog védelmével kapcsolatos rendelkezései és a sérelemdíj

Az új Ptk. hatályba lépése természetesen megreformálta a polgári jog személyiségi jogok védelmével kapcsolatos rendszerét, új alapokra helyezve ezen jogok megsértésének jogkövetkezményeit. A szükséghelyzet (5:26. §), az emberi életet megkárosító szerződésszegésért (6:152. §) vagy károkozásért (6:526. §) való felelősség korlátozása vagy kizárása, a mások személyét veszélyeztető megrendelői utasítás megtagadására (6:240. §), a megbízás nélküli ügyvitel helyénvalóságára (6:584. §), valamint a jogtalan támadás elhárításával okozott kár jogszerűségére (6:520. §) vonatkozó, az élethez való jog védelmét érintő szabályok tartalmilag lényegében változatlan formában megmaradtak az új kódex rendelkezéseiben.

A lényeges tartalmi változások a személyiségi jogok rendszerét, és a személyiségi jogok megsértésének jogkövetkezményeit érintették. A személyiségi jogokkal kapcsolatos rendelkezések a Második Könyvben, egy helyen kerültek elhelyezésre. A nevesített személyiségi jogok között a Ptk. kifejezetten megemlíti, hogy a személyiségi jogok sérelmét jelenti különösen az élet, a testi épség és az egészség megsértése.

A nem vagyoni kártérítést a Ptk. rendszerében felváltotta a sérelemdíj jogintézménye. A Ptk. hatályba lépésétől kezdődően így a személyiségi jogok megsértéséből eredő nem vagyoni sérelmekért az érintett személy sérelemdíjat követelhet. A sérelemdíj megfizetésére a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni, azzal a lényeges distinkcióval, hogy a jogsértés tényén kívül a hátrány bekövetkeztét a jogosult nem köteles bizonyítani. A sérelemdíj mértékét a bíróság mérlegeléssel állapítja meg. A személyiségi jogokat a Ptk. alapján is kizárólag személyesen lehet érvényesíteni.

A nem vagyoni kár fogalmának felváltása sérelemdíj jogintézményével a Ptk. megalkotása során közreműködő kodifikációs bizottság által végigkísért, a jogalkotó részéről tudatos döntés volt, mely számos célzott, a korábbiakban említett dogmatikai problémát volt hivatott orvosolni.[6]

A terminológiai, egyben dogmatikai problémát is indukáló nem vagyoni kár elnevezést felváltó sérelemdíj lehetővé teszi a bírói gyakorlat számára a kártérítés jogintézményéhez kapcsolódó elméleti megfontolásoktól való eltávolodást. Ennek egyik elsődleges célja a Ptk. normaszövegében is megjelenő követelmény, mely szerint a jogosult nem kötelezhető az őt ért nem vagyoni hátrány bizonyítására. A sérelemdíj továbbra is a személyiséget ért immateriális hátrányok orvoslására szolgál, azonban a törvény megdönthetetlen vélelmet állít fel személyiségi jogi jogsértés hátrányos volta mellett.[7]

A sérelemdíj kifejezi a jogintézmény kettős funkcióját, mely szerint a személyiségi jogok megsértésének általános, felróhatóságtól független szankciója egyszerre szolgálja a sértett kompenzációját (kárpótlási funkció), és a további jogsértések elkövetésétől visszatartó, preventív büntetési célokat (punitív funkció).

Teljes családban éléshez való jog

A fentiek alapján látható, hogy a Ptk., és az 1959. évi Ptk. rendszerében is a személyiségi jogok megsértéséből eredő igények – azok természete, és személyhez kötöttsége folytán – csak személyesen érvényesíthetőek.

Az élethez való jog megsértése szükségszerűen a jogosult természetes személy halálával jár. Mivel a személyiségi jogában megsértett, az igényérvényesítésre jogosult személy elhalálozott, személyes fellépése a perben a jogkövetkezmények érvényesítésére – a Ptk.-nak az élethez való jog nevesített személyiségi jogként való megnevezése ellenére – kizárt.

Ezen probléma kiküszöbölése érdekében alkotta meg a bírói gyakorlat a teljes családban éléshez, vagy teljes családi élethez fűződő személyiségi jogot. A magyar polgári jogi tradíció az 1959. évi Ptk. és a Ptk. (2:42. § (2) bekezdés) alapján is lehetőséget biztosított arra, hogy az általános személyiségi jogi védelemből kiindulva, az emberi méltósághoz való jogból fakadóan újabb, a Ptk.-ban vagy más jogszabályban nem nevesített személyiségi jogokat konstruáljon.[8]

Az élethez való jog közvetlen érvényesíthetőségének hiányában tehát mind az 1959. évi Ptk, mind a Ptk. hatálya alatt történt jogsértések esetén a teljes családban éléshez való jog érvényesítése nyújt lehetőséget a hozzátartozó halálával elszenvedett immateriális sérelmek orvoslására.

A hozzátartozó halála esetén érvényesíthető jogok más jogrendszerekben

A hozzátartozói haláleseteket követően érvényesíthető kárigények tekintetében más államok jogrendszerei is a magyar polgári joghoz hasonló problémákat mutatnak. A tanulmány tárgyához igazodva ebben a körben elsősorban a külföldi jogokban alkalmazott jogcímek vizsgálatára szorítkozom.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) gyakorlatában értelmezte az Emberi Jogok Európai Egyezményének 2., 3. és 13. cikkének jelentését a Keenan v. United Kingdom ügyben. Az ítélet indokolásának 130. bekezdése alapján, amennyiben egy kormányzati szerv megsérti az élethez való jogot, akkor a jóvátételi eljárásban automatikusan helyet kell kapnia egy, a sérelmeket elhárító, kártérítésnek megfelelő jogintézménynek.[9] Ezen megállapításait az EJEB megerősítette a Bubbins v. Uniteg Kingdom és a Kontrová v. Slovakia ügyekben is.[10]

Szalma József álláspontja szerint a francia polgári jogban az immateriális sérelmek orvoslására az erkölcsi kár szolgál (dommage moral). A Code civil alapján az állampolgárok a vagyoni jogai egyenrangú védelmet élveznek az ún. morális értékekkel. A francia jogban így a materiális és a „morális vagyont” ugyanolyan szintű védelem illeti, azonos szankciókkal. Ezek megsértése megfelelő elégtételnyújtással, vagyoni jellegű kárfelelősséggel jár.[11]

Ezzel szemben a német polgári jogban[12] a nem vagyoni, immateriális „károk” megtérítésének kizárólag a törvény kifejezett rendelkezése esetén van helye.[13] A hozzátartozókat megillető jogi kárpótlás tekintetében a BGB a legtöbb európai jogrendszertől eltérően tudatosan nem teszi lehetővé, hogy a hozzátartozók automatikusan a személyiségi joguk megsértésére alapozott igényt terjesszenek elő. Ilyen igények csak akkor ítélhetőek meg, ha a közeli hozzátartozó pszichikai sérülése eléri az egészségkárosodás tényállását, mely esetben a jogosult saját jogán érvényesítheti a sérelemből fakadó igényeit. Vékás Lajos szerint „a német jognak ez az alapállása a kártérítési jog elvi kiindulópontjával függ össze: a német jogban – szemben például a Code civil 1382. cikkével vagy a Ptk. 339. §-ával – a felelősséget nem a károkozás, hanem meghatározott jogilag védett érdekek (BGB 823. §) sérelme váltja ki.”

Ezen igények érvényesítését a BGB csak a közvetlen sértett viszonylatában, a jogosult saját jogán való perindítását teszi lehetővé. Így nem tud sikeresen igényt érvényesíteni a sértett személy közeli hozzátartozója az átlagos, betegség szintjét el nem érő bánata, lelki szenvedése miatt. Egy ettől eltérő gyakorlat törést jelentene a német kártérítési felelősségi jog alapvető kiinduló elvével. Ezért alakult a bírói gyakorlat úgy, hogy a közeli hozzátartozó csak a sokk hatására elszenvedett egészségkárosodás miatt (mint közvetlen hátrány miatt) igényelhet – adott esetben – vagyoni elégtételt az őt ért sérelemért.

Dogmatikai és gyakorlati problémák a teljes családban éléshez való jog érvényesítésével kapcsolatban

Ahogy a bevezetésben említésre került, jelentős különbségek figyelhetőek meg az ítélkezési gyakorlatban a károsulti közrehatás tekintetében azokban az esetekben, amikor a fokozott veszéllyel járó tevékenység működése folytán a balesetet szenvedő személy elhalálozik.[14]

A Kúria által követett álláspont szerint a károkozó kizárólag azon károknak a megtérítésére kötelezhető, amelyet okozott. Tehát attól függetlenül, hogy a hozzátartozó a kárigényt az elhunyt személy örököseként, vagy mint önálló, az elhunyt személy halálát követően keletkező jogviszonyban érvényesíti, az elvesztett hozzátartozó felróható magatartását be kell tudni a károsultnak, és a magatartás következményeit értékelni kell.[15]

A Kúria ezen gyakorlatát láthatólag a Ptk. hatálybalépését követően is fenntartja. A Pfv.20.830/2018/4. számú közbenső ítélet alapjául szolgáló tényállás szerint a kerékpárral közlekedő károsult szabálytalanul kikanyarodott a főútra, a gépjárművel közlekedő károkozó pedig vészfékezés ellenére sem tudta elkerülni az ütközést, és a károsultat halálra gázolta. Az első- és másodfokú bíróságok az elhunyt kerékpáros hozzátartozói által benyújtott keresetnek a jogalap hiánya miatti elutasítása mellett döntöttek: a szakértői véleményt is figyelembe véve a főútvonalon szabálytalanul, hirtelen a gépkocsi elé vágó kerékpárosra a fokozott veszélyt üzemeltető járművezetőnek nem kellett számítania, a kerékpáros szabályszegése elháríthatatlan külső oknak minősül, még azzal együtt is, hogy a járművezető a megengedett sebességnél gyorsabban közlekedett, így a baleset bekövetkezte elháríthatatlan volt.

A Kúria – korábbi döntéseiben kifejtett indokokra való hivatkozással – megállapította, hogy a kerékpáros közlekedés nem minősül a veszélyes üzemi tevékenységen kívül eső oknak, így elháríthatatlanság esetén sem mentesülhet az üzembentartó a veszélyes üzemi felelősség alól. Figyelemre méltó azonban a felülvizsgálati bíróság indokolásában kifejtett útmutatása a károsulti közrehatással kapcsolatban: bár az üzembentartó felróhatóság hiányában sem mentesülhet a veszélyes üzemi felelősség alól, annak ellenére, hogy a keresetet az elhunyt személy hozzátartozói terjesztették elő, a közrehatási arány meghatározása során az elhunyt károsult magatartásának felróhatóságát értékelni kell, és az értékelhető az üzembentartó veszélyes üzemi felelősségének csökkentése során. Az elhunyt hozzátartozó „közlekedési szabályszegései rendkívül súlyosak, felróhatóságuk mértéke lényegesen meghaladja a gépjárművezető magatartásának felróhatóságát, azonban a Kúria az alperes terhére vette figyelembe a tevékenység fokozottan veszélyes jellegét. Ezért a közrehatási arányt egyenlő mértékben határozta meg.”

A Fővárosi Ítélőtábla által követett álláspont alapján szétválasztandó, hogy a hozzátartozó az elhunyt személy halálát követően a kártérítési perben jogutódként érvényesíti követelését, vagy egy olyan jogviszonyban, mely eredetileg is közte és a károkozó között jött létre. Az előbbi esetben alkalmazhatóak a károsulti közrehatás szabályai, az utóbbiban „saját kárukat azonban a hozzátartozók nem az esetleges örökösi mivoltuk alapján érvényesítik. Ebben a tekintetben ezért köztük és az elhunyt között nincs olyan jogviszony, ami a néhai vétkes magatartásának a túlélők terhére való „betudását” indokolná. A törvény értelmében a károsult saját hibája alapozhat meg kármegosztást. Amennyiben a hozzátartozók maguk nem tanúsítottak a kár bekövetkeztében felróható magatartást, az őket illető kártérítés […] nem csökkenthető. […] a kár bekövetkeztében közreható elhunyt is a túlélő hozzátartozók károsodására vezető oksági láncolatba tartozó magatartást tanúsított. Ebből következően a túlélő károsultak szempontjából az elhunyt ténylegesen maga is károkozó.”[16] Az 1959. évi IV. törvény 344. § (1) bekezdése, valamint a Ptk. 6:524. § (1) bekezdése alapján az elhunyt személy és az üzembentartó közös károkozása folytán felelősségük egyetemleges, így amennyiben a hozzátartozók a károkozóval szemben kártérítési igényt érvényesítenek, a teljes kárukat köteles megtéríteni. Az elhunyt személy örököseivel szemben a többek közös károkozására vonatkozó szabályok szerint a kártérítés megfizetésére kötelezett károkozó megtérítési igénnyel léphet fel.

A Fővárosi Ítélőtáblának a Ptk. hatálybalépését követő eseti döntése szintén arra utal, hogy eddigi gyakorlatán nem kíván változtatni. A Pf. 21.246/2018/5. számú ítélet alapjául szolgáló tényállás szerint a felperesek édesanyja közlekedési baleset folytán elhunyt, mely folytán a büntetőbíróság megállapította a járművezető büntetőjogi felelősségét, ugyanakkor a sértett megszegte a KRESZ 36. § (12) bekezdés b) pontjában foglaltakat, mely magatartásával a veszélyhelyzetet létrehozta. A felperesek keresetükben előadták, hogy a balesetet szenvedett hozzátartozó halála miatt keletkezett kárigényt a hozzátartozók saját jogon érvényesíthetik, és az igény elbírálásakor a balesetet szenvedett személy esetleges felróható közrehatása nem értékelhető. Az elsőfokú bíróság sérelemdíj fizetésére kötelezte az alperest, indokolásában megjegyezve, hogy ezen igény elbírálásakor a felperesek esetleges saját felróható magatartása adhatna okot kármegosztás alkalmazására, az elhunyt személy felróható magatartása nem értékelhető, így kármegosztásnak sincs helye.

Az Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét indokolásbeli pontosításokkal helybenhagyta. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az elhunyt személy, mint közvetlen károsult közrehatása a hozzátartozók sérelemdíj iránti igényének figyelembevételére nincs lehetőség: „[…] a hátrány immateriális jellegére figyelemmel, sem a nem vagyoni kártérítés, sem a sérelemdíj tekintetében nem értelmezhető a károsulti közrehatás jogintézménye. Amit a vagyoni károk vonatkozásában károsulti közrehatásként kell értékelni, az (a nem vagyoni kártérítés, illetve) a sérelemdíj vonatkozásában csupán a sérelemdíj mértékét csökkentő tényezőként vehető figyelembe.” A bíróság ezt követően részletezi a sérelemdíj megállapításánál figyelembe vehető szempontokat, és a perben felmerült, ehhez támpontot nyújtó szempontokat (a felpereseket ért hátrányt, pszichés állapotukat, életminőségükre ható változásokat stb.), hallgat azonban az elhunyt hozzátartozó magatartásának felróhatóságáról, valamint esetleges, a baleset bekövetkeztében játszott szerepéről. Álláspontom szerint az Ítélőtábla hallgatása a (közvetlen) károsult felróható közrehatásáról a sérelemdíj mértékének megállapításakor arra enged következtetni, hogy – az alperes fellebbezési hivatkozása, és a büntetőbíróság ítélete ellenére – a másodfokú bíróság nem találta értékelhetőnek a károsulti közrehatást, és e tekintetben egyetértett az elsőfokú bíróság megállapításával.

Összegzés

A tanulmány terjedelmi korlátai miatt nem vállalkozik az élethez való jog érvényesítéséhez kapcsolódó valamennyi potenciális dogmatikai probléma alaposabb elemzésére. Ennek okán jelenleg csak be kívánom mutatni, hogy egy következő tanulmány mely problémák megvizsgálatára nyújthatna még lehetőséget.

A teljes családban éléshez való jog alkalmazása során több gyakorlati jellegű problémával kell szembesülnie a jogalkalmazónak. Először, a bírói gyakorlat során kérdésként merült fel, hogy pontosan mely hozzátartozók lehetnek jogosultak személyiségi joguk megsértésére hivatkozva sérelemdíj (a korábbi Ptk. hatálya alá tartozó esetekben nem vagyoni kártérítés) iránti igényük érvényesítésére. Aggálytalanul lehet érvelni elsősorban a házastárs, a szülő, a gyermek jogérvényesítésének megalapozottsága mellett, de a hozzátartozói viszony távolabbi fokával, esetleg az elhunyt személy és a személyiségi jogának megsértését állító személy közötti viszony társadalmi elismertségének csökkenésével arányosan enyhül az érvelés megalapozottsága is.[17]

Másodszor, a hozzátartozó elvesztése esetén érvényesíthető igények tekintetében a megítélhető sérelemdíj (nem vagyoni kártérítés) mértékének bírói mérlegelése során kizárólag a jogérvényesítő hozzátartozót ért sérelem tekintetében vizsgálandóak a törvényi szempontok, így a jogsértés súlya, ismétlődő jellege, a felróhatóság mértéke stb., az elhunyt személyt érintően, az őt ért sérelem tekintetében ezek a kérdések elméletileg nem vizsgálhatóak. Problémát jelent ezen a téren a jogosultat ért sérelem „értékelése” is: az elfogadott álláspont szerint az általános szintű gyász, pszichikai hátrány nem adhat önmagában alapot a személyiségi jogsértés megállapítására.

Végül, a bírói jogalkalmazás számára problémát jelent az igényérvényesítés közvetettsége folytán a felróható károsulti közrehatás értékelése. A dogmatikailag megalapozottabbnak tűnő érvelés szerint, mivel a teljes családban éléshez való jogot érvényesítő hozzátartozó személy szerint – pl. rendszerint egy közlekedési baleset során – nem járul hozzá felróhatóan az őt ért, a hozzátartozó hiányából fakadó sérelem bekövetkeztéhez, így az elhunyt személy esetleges felróható hozzájárulása a halál bekövetkeztében nem adhat alapot a kármegosztás alkalmazásához, a sérelemdíj mértékének ezen okból történő csökkentéséhez. A másik, uralkodónak tekinthető, és a Kúria által is osztott álláspont szerint figyelembe kell venni a ténylegesen sérelmet szenvedett, és ennek folytán elhunyt személy esetleges közrehatását, melynek a sérelemdíj mértékének mérlegelése során kell súlyt adni.[18]

Bibliográfia

Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog. Budapest, HVG-ORAC, 2015.

Gellért György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Budapest, Wolters Kluwer, 2014.

Lábady Tamás: A nem vagyoni kártérítés metamorfózisa sérelemdíjjá. A bírói gyakorlat kezdeti dilemmái, Polgári Jog, 2016/2.

Lábady Tamás: Sérelemdíj versus nem vagyoni kártérítés, Állam- és Jogtudomány, 57 évf. 2016/1.

Rijnhout, Rianka – Emaus, Jessy M.: Damages in Wrongful Death Cases in the Light of European Human Rights Law: Towards a Rights-Based Approach to the Law of Damages. Utrecht Law Review, Volume 10, Issue 3 (June) 2014.

Vékás Lajos: Sérelemdíj – fájdalomdíj: Gondolatok az új Ptk. reformjavaslatáról a német jog újabb fejleményei tükrében, Magyar Jog, LII. évf., 2005/4.

Hivatkozások

  1. Gellért György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Budapest, Wolters Kluwer, 2014. A 355. §-hoz fűzött kommentár.
  2. Lábady Tamás: Sérelemdíj versus nem vagyoni kártérítés, Állam- és Jogtudomány, 57 évf. 2016/1, valamint Lábady Tamás: A nem vagyoni kártérítés metamorfózisa sérelemdíjjá. A bírói gyakorlat kezdeti dilemmái, Polgári Jog, 2016/2.
  3. Szalma József: A természetjogról, in Szalma József (szerk.): A Magyar Tudomány Napja a Délvidéken. Budapest, Dialóg Campus, 2018. 279.
  4. Molnár Ambrus: A sérelemdíj elméleti és gyakorlati kérdései, Kúriai Döntések, 2013/7, 744–748.
  5. Petrik Ferenc: A nem vagyoni kár megtérítése védelmében, Polgári Jogi Kodifikáció, V. évf., 2003/1, 6–8.
  6. lásd Vékás Lajos: Sérelemdíj – fájdalomdíj: Gondolatok az új Ptk. reformjavaslatáról a német jog újabb fejleményei tükrében, Magyar Jog, LII. évf., 2005/4, 193–207.
  7. Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog. Budapest, HVG-ORAC, 2015, 829.
  8. A 8/1990. (IV. 23.) AB határozatban kifejtett indokolás alapján az emberi méltóság az „általános személyiségi jog” egyik megfogalmazása, mely olyan „anyajog”, melyet az Alkotmánybíróság mellett a bíróságok is felhívhatnak az egyének autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.
  9. A konkrét ügyben a kérelmező gyermeke a börtönkörülmények elivselhetetlensége folytán öngyilkos lett, ezért követelt kártérítést az EJEB-től a kérelmező édesanya. A 2. cikk az élethez való jogot, a 3. cikk a kínzás tilalmát, a 13. cikk a hatékony jogorvoslathoz való jogot deklarálja. Ld. Keenan v. The United Kingdom, 27229/95., 130.
  10. lásd Rianka Rijnhout – Jessy M. Emaus: Damages in Wrongful Death Cases in the Light of European Human Rights Law: Towards a Rights-Based Approach to the Law of Damages. Utrecht Law Review, Volume 10, Issue 3 (June) 2014.
  11. Szalma: A természetjogról, 282.
  12. bővebben lásd Vékás: Sérelemdíj – fájdalomdíj, 193–207.
  13. BGB § 253 Immaterieller Schaden (1) Wegen eines Schadens, der nicht Vermögensschaden ist, kann Entschädigung in Geld nur in den durch das Gesetz bestimmten Fällen gefordert werden.
  14. Az elhunyt hozzátartozó közrehatásáról részletesen lásd Fuglinszky: Kártérítési jog, 397–400.
  15. Lásd BH 2012.151.
  16. Csóka Istvánt idézi Fuglinszky, lásd Fuglinszky: Kártérítési jog, 397–398.
  17. Kérdéses lehet a bírói gyakorlat alapján például a külön élő szülő halála, az idősebb testvér halála, az időskorú, egyedül élő hozzátartozó halála esetén a teljes családban éléshez való jog megalapozottságának megítélése.
  18. Álláspontom szerint a kármegosztásra a sérelemdíj mértékének mérlegelése mellett a káron szerzés tilalmának alapelvekből is levezethető követelménye adhat alapot ezekben az esetekben.