Holló Róbert: Self-Government of Ethnic Minorities in the USA An Overview of the Self-Government of the Native American Lakota Nation

Introduction

The Lakota Tribe, also known as the Sioux, is one of the indigenous peoples of North America. Their traditional governance system is based on the principles of consensus, consultation, and respect for individual autonomy. In this system, decisions are made by consensus among members of the community, and everyone has an equal voice in the decision-making process. The Lakota also have a strong spiritual tradition, which is intertwined with their governance system and guides their relationships with the land and each other. In recent times, the Lakota have faced many challenges, including loss of land, cultural assimilation, and poverty. Despite these challenges, they have continued to maintain their traditional governance system and strive for self-determination. This essay provides an overview of the self-government of the Lakota Nation, including their governance structure, decision-making process, and relationship with the federal government. It also discusses the challenges they face and the strategies they have employed to preserve their cultural heritage and promote self-determination.

Historical Background

The Lakota people were originally a nomadic tribe that lived in the Great Plains region of North America, mainly in some parts of the area of present-day North and South Dakota, Montana, Wyoming and Nebraska. They were a hunting and gathering society, and their way of life was based on a deep respect for nature and the environment. The Lakota people had a complex social and political structure that was based on kinship ties and communal ownership of resources.

The arrival of Europeans in North America in the 16th century brought significant changes to the Lakota way of life. The Europeans introduced new technologies, such as firearms and horses, that allowed them to hunt more effectively and to wage war on neighboring tribes. The Europeans also brought diseases that decimated the Lakota population.

In the late 19th century, the US government began to actively pursue a policy of westward expansion, which involved the forced relocation of indigenous peoples from their ancestral lands. The US government entered into a series of treaties with the Lakota people, but these treaties were often ignored or violated by the US government.

The Lakota Tribe Constitution

In 1934, the United States government passed the Indian Reorganization Act, which aimed to reverse the policies of assimilation and allotment of Indian lands that had been in place since the late 19th century. As part of this act, the government encouraged tribes to adopt written constitutions and establish elected tribal governments.

In response to the erosion of their way of life and the continued violation of their rights by the US government, the Lakota people began to develop their own governance structures. Some Lakota bands did adopt written constitutions, but others rejected the idea as being contrary to their traditional forms of governance. Instead, they opted to maintain their traditional forms of decision-making, which are based on consensus and consultation among members of the community. Finally, the Lakota Tribe Constitution was adopted in 1935 and was revised in 1958 and 2001 and eventually they set up a government-to-government relationship with the US government. The Constitution recognizes and expresses the inherent sovereignty of the Lakota people and their right to self-government and also establishes the Lakota Tribal Council as the governing body of the Lakota Nation.

Government-to-government relationship

Over the years the US government negotiated treaties with the Lakota Nation that defined the terms of their relationship, including land cessions, hunting rights, and other matters. However, the relationship between the Lakota Nation and the US government has been fraught with conflict, and many of the treaties signed between the two parties have been violated or abrogated.

The government-to-government relationship between the Lakota Nation and the US government is based on these kept & unkept treaties and agreements that were signed between the two parties. As it was pointed out, the Lakota Nation is a sovereign entity that has a distinct political and legal status within the United States, and the US government recognizes this status by engaging in a special type of relations with the Lakota Nation. [1]

The Lakota Tribe Constitution established that so called government-to-government relationship between the Lakota Nation and the US government. This relationship is based on the US Constitution’s recognition of Native American tribes as ‘domestic dependent nations’. Under this relationship, the US government has a trust responsibility to protect the rights and sovereignty of Native American tribes. This includes providing funding for programs and services, negotiating and honoring treaties, and consulting with tribes on issues that affect them. The Lakota Nation shall bear the right to establish a government that operates independently from the US government, with its own laws, policies, and leaders. However, the US government also has a role in governing the tribe, particularly in matters related to federal law, such as land use and natural resource management. This relationship includes ongoing negotiations and consultations between the two parties on matters such as resource management, economic development, and cultural preservation.

Today, the Lakota Nation continues to assert its sovereignty and maintain a government-to-government relationship with the US government. Despite this government-to-government relationship, there have been historical and present-day conflicts between the Lakota Nation and the US government, particularly around issues of land ownership, resource exploitation, and treaty rights.

The Lakota self-government

The concept of self-government is central to the Lakota Tribe Constitution. Self-government allows the Lakota people to make decisions that affect their lives and their communities. Self-government also allows the Lakota people to maintain their culture and traditions, which are an important part of their identity.

The Lakota Tribal Council is the governing body of the Lakota Nation, and it is composed of 20 members, who are elected by the citizens of the Lakota Nation. The representatives are from each of the seven Lakota bands: the Oglala, Sicangu (Brulé), Hunkpapa, Miniconjou, Itazipco (Sans Arc), Sihasapa (Blackfeet), and Oohenumpa (Two Kettles).[2] Each band has two representatives on the council, and the council elects a chairman and vice-chairman from among its members. The Council is responsible for enacting laws and policies that promote the general welfare of the Lakota people. The Council also has the authority to manage and administer the resources of the Lakota Nation.

The process of electing the members of the Council begins with the band councils, which are responsible for selecting representatives to attend the tribal council meetings. Each band council is made up of elected or appointed leaders who are responsible for representing the interests of their respective bands. The band councils consult with their communities to identify individuals who are respected, knowledgeable, and have the ability to work collaboratively with others.

Once the band councils have identified their representatives, they come together in a larger tribal council meeting. The tribal council meeting is led by a respected community member, known as the council fire keeper. The council fire keeper is responsible for facilitating the decision-making process and ensuring that everyone has an opportunity to be heard.

The tribal council members are not elected for a fixed term, but instead serve at the pleasure of their respective band councils. If a council member is not fulfilling their responsibilities or is not acting in the best interest of their community, they may be replaced through the consensus-building process.

During the meeting, the representatives discuss the issues at hand and work to reach a consensus on the best course of action. Consensus is reached when everyone agrees on a course of action or when there is a general sense that the decision is acceptable to all.

The Tribal Council’s responsibilities include managing the affairs of the Nation, making and enforcing laws, and administering the programs and services provided to the Lakota people. The council also works with other tribal governments, federal and state governments, and private organizations to promote the interests of the Nation.

The council meets regularly to conduct business and make decisions. Tribal members may attend the meetings, which are open to the public, and have the opportunity to voice their opinions and concerns during public comment periods. The council operates under a constitution and bylaws that outline its powers and procedures, and decisions are made by majority vote.

When a decision needs to be made, a council member will introduce a motion, which is a proposal for action.[3] Other council members may then discuss the motion and offer amendments or changes. Once the discussion is complete, the council will vote on the motion. The chairman or vice-chairman of the council will call for the vote, and each council member will cast their vote either for or against the motion. The motion passes if it receives a majority of votes from the council members.

In some cases, the council may also convene a special meeting to discuss a specific issue or matter that requires immediate attention. Special meetings may be called by the chairman or vice-chairman or by a majority vote of the council.

Overall, the decision-making process in the Lakota tribal council is designed to ensure that decisions are made in a fair and democratic manner that represents the interests and perspectives of the Lakota people.

Challenges to Self-Government

Despite the adoption of the Lakota Tribe Constitution and the establishment of a government-to-government relationship with the US government, the Lakota people continue to face significant challenges to their self-government.

One of the major challenges is the lack of resources and funding. The Lakota Nation is one of the poorest regions in the United States, with high rates of unemployment, poverty, and disease. The lack of resources makes it difficult for the Lakota people to implement their own programs and policies and to maintain their traditional way of life.[4]

Another challenge is the ongoing legacy of colonization and oppression. The Lakota people have experienced significant trauma as a result of the forced relocation, the imposition of foreign laws and governance structures, and the continued violation of their rights. This trauma has had a profound impact on the social, cultural, and political life of the Lakota Nation.

Conclusion

The Lakota Tribe Constitution is an important document that recognizes the inherent sovereignty of the Lakota people and their right to self-government through which of a government-to-government relationship is established and practiced with the US government. The Constitution establishes the Lakota Tribal Council as the governing body of the Lakota Nation and provides a framework for the implementation of programs and policies that promote the general welfare of the Lakota people.

Bibliography

Fixico, Donald L.: The American Indian Mind in a Linear World, New York, Routledge, 2003.

Josephy Jr., Alvin: Red Power: The American Indians’ Fight for Freedom, American Heritage Press, 1971.

Marshall III, Joseph M.: The Lakota Way: Stories and Lessons for Living, New York, Penguin Compass, 2002.

Deloria Jr., Vine: The Indian Reorganization Act: Congresses and Bills, Norman, University of Oklahoma Press, 2002.

Morris, Nathan J.: Tribal Self-Governance: The Indian Reorganization Act and Its Implications for Indian Tribes Today, Colorado, University Press of Colorado, 2012.

Jorgensen, Miriam: Rebuilding Native Nations: Strategies for Governance and Development, Tucson, University of Arizona Press, 2007.

References

  1. Deloria Jr., Vine: The Indian Reorganization Act: Congresses and Bills, Norman, University of Oklahoma Press, 2002.
  2. Marshall III, Joseph M.: The Lakota Way: Stories and Lessons for Living, New York, Penguin Compass, 2002.
  3. Morris, Nathan J.: Tribal Self-Governance: The Indian Reorganization Act and Its Implications for Indian Tribes Today, Colorado, University Press of Colorado, 2012.
  4. Fixico, Donald L.: The American Indian Mind in a Linear World, New York, Routledge, 2003.

 

Lajos Edina: A Szent Korona és a legitimáció

A Szent Korona sokkal több, mint egy hatalmas vagyoni értéket megtestesítő tárgy. Annál is inkább, mert fizikai értelemben e csodálatos uralkodói dísz megalkotását bizonytalanság övezi. A korábbi felfogás szerint a II. Szilveszter pápától Szent Istvánnak (uralkodott 1000-1038) adományozott felső rész volt a ’corona latina’, az alsó rész pedig a valószínűleg I. Géza királynak (1074–1077) Dukász Mihály bizánci császár által küldött görög korona. A két összetevőt III. Béla király idején egyesíthették. Azonban a szakirodalomban sok egyéb eshetőség is megjelenik.[1]

A pápa által adományozott korona jelentősége két pilléren nyugszik. A fentieknek egyrészt az az üzenetük, hogy a magyar király megőrizte szuverenitását, kizárólag a római pápától függ és nem süllyedt (például) a német-római császár hűbéresévé. Továbbá az előbbi aktus velejárója, hogy a magyar király a korona által legitimálja hatalmát.[2]

Nemzetközi összevetésben (a közjogi szimbólum aspektusára) kijelenthetjük, hogy numizmatikai szempontból nem támokolható a koronának mint mással nem helyettesíthető uralkodói dísznek megléte a 10–11. századot megelőzően a világ országaiban. Irodalmi megközelítésben pedig kifejezetten úgy tűnik, hogy Szent István király Intelmeiben a korona szimbólumként kifejezetten határozottan megjelenik.[3] „Mégpedig egy olyan műben, ami közelmúltra visszatekintő, de legalábbis százharminc évnél nem régebbi előképekkel nem rendelkezett.” A meglehetősen régi előképek azonban olyan korszakban, nevezetesen a Karoling időkben születtek, amelyben – mint azt numizmatikai oldalról vizsgálva megállapítottuk – a korona távolról sem volt egyértelmű és határozott uralkodói és közjogi szimbólum.[4] Tekintetbe véve Szent Koronánknak a hazai közjogi hagyományokban kivívott hatalmas súlyát és jelentőségét, megalapozottan kimutatható, hogy a koronának mással nem helyettesíthető uralkodói szimbólumként való európai elterjedésében kiemelt szerepet játszhatott az egészen egyedi magyar koronatisztelet is.[5]

Nincs még a világon még egy olyan nemzet, amely ilyen szent ereklye iránti kegyelettel, sőt hódolattal viszonyulna koronájához. Tegyük hozzá, történelmünk során királyaink számos egyéb koronát készíttettek maguknak, ugyanis egyes szertartásokkhoz, protokolláris rendezvényekhez szükségük volt ún. házi koronára.[6] Még a temetéskor is koronát tettek a fejükre.[7] Ezen egészen elvont tisztelet kizárólag a Szent Koronára vonatkozott.[8] A Szent Korona-tan eszmeköre sok évszázados történelmi fejlődés során kristályosodott ki, periódusonként különböző vonásai domináltak, amelyeket először Werbőczy István a Hármaskönyvben összegzett és tett ezáltal a magyar közjog egyik alaptételévé.[9] A Hármaskönyvben történt meg a Szent Korona- tan és az organikus államszemlélet összekapcsolása. Az organikus állameszme egyházi eredetű. A Korintusiakhoz írt levél szellemében (Szent Pál tanítása szerint) az Egyház Krisztus misztikus teste, Krisztus pedig a test feje: „Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai.”[10]

Nemzetközi relációban a Szent Korona a 14. századtól lett a magyar állam jelképe. Amikor Magyarország egy külföldi állammal nemzetközi szerződést kötött, akkor nem a király, hanem a magyar állam (mint közjogi személy) volt a szerződő fél. Konkrét példaként először Velencei köztársasággal 1381-ben kötött nemzetközi szerződés alanyává vált a Szent Korona.[11]

Nagy sajátos helyzetet teremtett, amikor 1401-ben a bárók fogságba vetették Zsigmond királyt. Ekkor nem a királyt, hanem a Szent Koronát tekintették az államhatalom letéteményesének, önmagukat pedig a korona képviselőinek.[12] Innentől kezdve úgy is fogalmazhatunk, hogy a korona már nem a királyé, hanem nemzeté lett.

Nagyon sajátos fejlődési stádiumra figyelhetünk fel az 1462. évi II. törvénycikk révén. Ezáltal a jog a korona (és nem csupán a király) ellen támadókkal szemben is büntetőjogi védelmet adott, konkrétan azáltal, hogy azt hűtlenségnek minősítette és a legsúlyosabb büntetéssel szankcionálta.[13]

A fentiekből látható, hogy a 15. században a Szent Korona lényegében már az államiságot testesítette meg. Okleveleink folyton a Szent Korona joghatósága alatt álló területekről, a Szent Korona országairól, a Szent Korona iránti hűségről, a Szent Korona jogairól (különösen a háramlási jogról), a Szent Korona élén álló királyról és a Szent Korona alattvalóiról beszéltek. Innentől kezdve Szent Korona egyértelműen az állam közjogi jogi személye, a szuverén magyar államhatalom jelképe.[14]

A mohácsi tragikus csatvesztést követően (1526) hazánk három részre szakadt. (Általában ezt Buda török kézre kerüléséhez, vagyis 1541-hez kötik.) Ekkortól a Szent Korona az ország és a nemzet egységének a jelképévé vált. A Szent Korona-tan megőrző erejévé vált a magyar államiságnak, az ország újra egyesülésére irányuló törekvéseknek még akár a Habsburg házi királyokkal szemben is.[15]

Figyelemre méltó, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613–1629) megszerezte a Szent Koronát. A magyar rendek 1620. augusztus 25-én királlyá választották. A választott királyi címet elfogadta, de nem koronáztatta meg magát, annak ellenére, hogy fizikailag még birtokában volt a Szent Korona.[16]

Vegyünk górcső alá két olyan nem kívánt történelmi helyzetet, amelyek esetében a Szent Korona távol volt hazánktól, és ez legitimációs problémát okozott.

(1) A korona II. József uralkodása alatti elvitele a bécsi kincstárba (1784–1790) talán a legeklatánsabb problémára világít rá. A ’kalapos király’ ugyanis szándékosan szállította el hazánk földjéről a magyar államiság jelképét, és helyezkedett szembe ezáltal a magyar történeti alkotmánnyal. Ő volt az egyetlen királyunk, aki tudatosan nem koronáztatta meg magát magyar uralkodóvá. Magyarországot a felvilágosult abszolutizmus szellemében kormányzott birodalmának egyik tartományaként uralta, és nem akarta koronázási eskü révén sem elkötelezni magát. A koronázási ékszereket szinte múzeumi emléktárggyá degradálta.[17] Úgy tudnánk ezt az esetet minősíteni, hogy az elszállítás nem a legitimációs válság következménye volt – hanem maga az elszállítás okozta tudatosan a legitimációs válságot. Annak is komoly jelentősége van, hogy 1790-ben már Pozsony helyett Budára szállították és helyezték el tartósan.

(2) A ’Horthy-korszaknak’ is nevezett király nélküli királyság periódusában nemhogy nem csökkent a Szent Korona elhelyezésének jelentősége, hanem még szinte növekedett is. Már a középkor óta fontos tézis volt, miszerint nem a király uralkodik, hanem a korona. Az államforma és az elnevezés Magyar Királyság maradt; a királyi méltóság betöltetlenségére tekintettel a kormányzó látta el az államfői teendőket. A Szent Koronát tehát a Budai Várban őrizték, fennmaradt a több évszázados előzményekkel működő koronaőrség is. A háborús végveszély idején, Horthy Miklós kényszerű lemondása és a nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) után ideig Veszprémbe menekítették a koronázási ékszereket, majd szűk két hétre Szálasi Ferenc eskütételére visszaszállították Budára. Ebből az alábbiakra figyelhetünk fel. Egyrészt a Budai Várnak a jelképes jelentősége elvitathatatlan. Másrészt még a történeti jogfolytonosság megtörésében, a szuverenitást sárba tipró német megszállásban is kollaboráló „nemzetvezető” is kifejezetten a Szent Koronára akart felesküdni, ekkora felmérhetetlen jelentősége volt az államiságunkat megtestesítő királyi ékszernek! A szovjet csapatok közeledtével természetesen a nyilas kormányzat nyugat felé szállította a koronát (Velem, Kőszeg), majd 1945. március 27/28-án léptek vele az akkor német megszállás alatt álló osztrák területre. Ezután rövid utat követően (Mariazell, Attersee) Mattsee mellett elásták az államhatalom tárgyiasult letéteményesét. A kiásást követően (Augsburgba szállítás) a Szent Korona amerikai kézbe került. Átmenetileg Frankfurtban, a Német Nemzeti Bankban őrizték, majd az amerikai csapatok európai főhadiszállásán, Friedbergben. 1953-ban szállították hajón az USA-ba (New York).

Óriási jelentősége volt annak, hogy 1978. január 5-én elnöki különgéppel Budapestre érkezett a Szent Korona, majd január 6-án hivatalosan átadták az Országház épületében. Az USA kormányzata hangsúlyozottan nem a pártállami vezetésnek, hanem a magyar népnek akarta visszaadni nemzeti szimbólumunkat. Jóllehet az MSZMP uralta népköztársaságban az állami hatalomgyakorlás szempontjából nem volt jelentősége a koronának, mégis nemzeti szuverenitás korlátozását fokozta, hogy szent ereklyénk nem volt az államhatáron belül. Az átadó ünnepségen az amerikaiakkal született paktum jegyében Kádár János nem vehetett részt. A kommunisták a koronát szándékosan nem akarták a nemzeti szuverenitás letéteményeseként kezelni, ezért avítt történelmi emléktárgyként a Magyar Nemzeti Múzeumban helyezték el.[18]

Bibliográfia

Bartoniek Emma: Corona és regnum. Századok, LXVIII. évf., 1934/7–8.

Benda Kálmán – Fügedi Erik: A magyar korona regénye, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1984.

Bertényi Iván: A Magyar Szent Korona, Budapest, Kossuth Kiadó, 1996

Eckhart Ferenc: A szentkorona- eszme története, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1941.

Glant Tibor: A Szent Korona a tengerentúlon és az utolsó hazatérés (1944–1978), in. Pállfy Géza (szerk.): A Szent Korona hazatér, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézet, 2018.

Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, I. kötet, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., 1944.

Horváth Attila: A Szentkorona Tan története, in Arató Balázs (szerk.): Jogalkotási tükör, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2018.

Komáromy András: A Szent Korona és Bethlen Gábor, Századok, XXXII. évf., 1898/10

Pállffy Géza: A Szent Korona Bethlen Gábor erdélyi fejedelem birtokában. (1619–1622). Egy korona – itineárium összeállításának lehetőségéről, in Szijjártó M. István (szerk.): A történelem mint hivatás. A Benda – emlékkonferencia előadásai. 2013. november 27., Budapest, Balassi Kiadó, Ráday Gyűjtemény, 2015.

Soós István: Koronánk a bécsi kincstárban (1784–1790), in Pállfy Géza (szerk.): A Szent Korona hazatér, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézet, 2018.

Szalma József – Cservák Csaba: A Történelmi/Történeti Alkotmány és értelmezési kérdései az új magyar Alaptörvény fényében, Létünk, XLVII. évf., 2017/2.

Szmodis Jenő: A korona mint közjogi szimbólum, különös tekintettel a Szent Korona ősiségére, Jogelméleti szemle, 2022/2.

Teleszky, Kees: Az ismeretlen korona. Jelentések, szimbólumok és nemzeti identitás, Pannonhalma, Bencés Kiadó, 2009.

Tóth Gergely: Szent István, Szent Korona, államalapítás a protestáns történetírásban, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatócsoport Történettudományi Intézet, 2016.

Hivatkozások

  1. Vö. Bertényi Iván: A Magyar Szent Korona, Budapest, Kossuth Kiadó, 1996.; Benda Kálmán – Fügedi Erik: A magyar korona regénye, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1984.; Bartoniek Emma: Corona és regnum. Századok, LXVIII. évf., 1934/7–8, 314–331.
  2. A korona jelképezte, hogy viselője Isten kiválasztottja, helytartója (vicarius Dei) a kereszténységhez csatlakozó uralkodó, akinek kötelessége az egyházat megvédelmezni, a jog uralmát fenntartani, a békét védelmezni, igazságot szolgáltatni és a gyengéket oltalmazni. Horváth Attila: A Szentkorona Tan története, in Arató Balázs (szerk.): Jogalkotási tükör, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2018, 2.
  3. Erre vezethető vissza azon közjogi felfogás, miszerint nem a király uralkodik, hanem a korona. Ld. Szalma József – Cservák Csaba: A Történelmi/Történeti Alkotmány és értelmezési kérdései az új magyar Alaptörvény fényében, Létünk, XLVII. évf., 2017/2, 12.
  4. Szmodis Jenő: A korona mint közjogi szimbólum, különös tekintettel a Szent Korona ősiségére, Jogelméleti szemle, 2022/2, 121–122.
  5. Uo.
  6. Horváth: A Szentkorona Tan, 2–3.
  7. Uo.
  8. Bertényi: Szent Korona, 8.
  9. Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, I. kötet, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., 1944, 247.
  10. Vö. Eckhart Ferenc: A szentkorona- eszme története, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1941, 176.
  11. A torinói békeszerződés szerint Velence lemondott Dalmáciáról és az végleg „a magyar királysághoz és a magyar koronához tartozik”. A dalmáciai városok pedig 1388-ban ’Magyarország Szent Koronája’ iránti hűségünket fejezték ki. Ld. Horváth: A Szentkorona Tan
  12. A Szent Korona nevében hozott döntéseiket tartalmazó okleveleket az alábbi köriratú pecséttel pecsételték le: SIGILLUM SACRE REGNI HUNGARAE (Magyarország Szent Koronájának pecsétje). Az ország koronája kifejezés ettől kezdve vált általánossá. Ld. Horváth: A Szentkorona Tan, 7.
  13. Horváth: A Szentkorona Tan, 8.
  14. Uo.
  15. Horváth: A Szentkorona Tan; Teleszky, Kees: Az ismeretlen korona. Jelentések, szimbólumok és nemzeti identitás, Pannonhalma, Bencés Kiadó, 2009, 83.
  16. Pállffy Géza: A Szent Korona Bethlen Gábor erdélyi fejedelem birtokában. (1619–1622). Egy korona – itineárium összeállításának lehetőségéről, in Szijjártó M. István (szerk.): A történelem mint hivatás. A Benda – emlékkonferencia előadásai. 2013. november 27., Budapest, Balassi Kiadó, Ráday Gyűjtemény, 2015, 75.; Tóth Gergely: Szent István, Szent Korona, államalapítás a protestáns történetírásban, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatócsoport Történettudományi Intézet, 2016, 47.; Komáromy András: A Szent Korona és Bethlen Gábor, Századok, XXXII. évf., 1898/10, 876–883.
  17. Soós István: Koronánk a bécsi kincstárban (1784–1790), in Pállfy Géza (szerk.): A Szent Korona hazatér, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézet, 2018, 395.
  18. Vö. Glant Tibor: A Szent Korona a tengerentúlon és az utolsó hazatérés (1944–1978), in. Pállfy Géza (szerk.): A Szent Korona hazatér, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóintézet, 2018, 563–605.

 

Regős Franciska: A nemzetközileg jogellenes cselekményekért való felelősség fejlődése, különös tekintettel a Nemzetközi Jogi Bizottság kodifikációs munkájára

Bevezető

A felelősség egy olyan jogintézmény, amely minden jogágban előfordul. Ahogyan azt Nagy Károly megjegyzi, „a nemzetközi jogi felelősségre vonatkozó szabályok hiányában tulajdonképpen nemzetközi jogról, mint valódi jogról sem beszélhetnénk”.[1] A nemzetközi jogban a felelősség szabályainak vizsgálata viszonylag sokáig háttérbe szorult.[2] A nemzetközi felelősség normáinak alapvető jogforrása a szokásjog. A szokásjog azonban gyakran bizonytalan talajt jelent, mivel sok esetben homályosak. Előállhatnak olyan helyzetek, amikor az adott normának egyáltalán a létezése, mint szokásjogi szabály is megkérdőjelezhető.[3] Az államok így felismerték, hogy a szokásjogi szabályok kodifikációjának szükségességét. A kezdeti törekvések azonban a felelősséget nem általánosságban véve közelítették meg, hanem csak egy részterületére korlátozódtak, nevezetesen a külföldieknek okozott károkért való felelősségre. Ez került az első kodifikációs nemzetközi konferencia, az 1930-ban megrendezésre kerülő hágai nemzetközi kodifikációs konferencia egyik témájává is. Ugyanezt a kiindulópontot választotta később az ENSZ keretében meginduló, a Nemzetközi Jogi Bizottság által történő kodifikáció is. A Nemzetközi Jogi Bizottság több évtizedes munkájának eredménye a 2001-es, az államok nemzetközileg jogellenes cselekményekért való felelősségéről szóló végleges tervezet. Jelen írás célja, hogy a nemzetközi felelősség fejlődésének főbb állomásaiba betekintést nyújtson, különös tekintettel a Nemzetközi Jogi Bizottság munkájára. Ennek megfelelően a tanulmány először a korai kodifikációs törekvéseket ismerteti, majd bemutatja a Nemzetközi Jogi Bizottság a felelősség kodifikálása során felmerült kérdéseket és megoldásokat.

Az államok nemzetközi felelősségéről általában

A felelősség általános értelemben vett jelentése, hogy a kifejtett magatartásból folyó következményeket vállalni kell. A felelősségre vonásra csak akkor kerülhet sor, ha a felelősségre vont személy valamely tilalmat megszegett, illetve nem tartott be.[4] A felelősség tehát egyike azoknak a jogintézményeknek, amelyek minden jogágban előfordulnak, tekintve, hogy szükségszerű a kötelezettségek megsértésének következményeinek meghatározása.[5] A jogkövetkezmények jogáganként eltérőek lehetnek, ami a jogi felelősség sajátos jellegét mutatja.[6] A nemzetközi jogban a felelősség helyett a figyelem középpontjában inkább az államok jogainak megóvását célzó jogi eszközök vizsgálata került,[7] mint a represszália vagy az egyik leghatékonyabb nemzetközi szankció, az ultima ratio regum: a háború.[8] A nemzetközi felelősség nem került tanulmányozás tárgyává egészen a 19. század végéig.[9] Ennek fő oka, hogy kezdetben az államok nehezen tudták a szuverenitás fogalmával a felelősség intézményét összeegyeztetni, nevezetesen azt, hogy egy állam bármilyen cselekményéért a nemzetközi jog alapján a többi állam felé felelősséggel tartozzon.[10] A tétel, miszerint az államok csak saját maguk előtt felelősek az abszolút monarchia felelőtlenségéből származtatható. Bodin, Suarez és Vitoria a kérdést teológikus nézet alapján ítélték meg, mely szerint az csakis Isten előtt hajol meg.[11] A szuverenitás hordozójának tehát az uralkodót tekintették, akinek hatalma korlátlan volt és cselekedeteiért nem lehetett felelősségre vonni, így az általa megtestesített államhatalom sem tartozhatott felelősséggel.[12] Az állam saját területe és alattvalói tekintetében tehát tulajdonképpen korlátlan jogokat élvezhetett.[13] Amennyiben a felelősségre vonás szükségessé vált, arra a háború szolgált a legalkalmasabb eszköznek.[14] A felelősség joga egy reakció volt az államszuverenitás korlátlan mivolta ellen.[15] A fentiekből következik, hogy a téma igen kényes volt: az államfelelősség a szuverenitás szupremáciájával megy ellentétbe, amely a külső felelősség hatékony tagadása volt azon az alapon, hogy az állam végső soron csak önmaga felé felelős.[16] A hangsúly az államok egyenlőségére helyeződött, amely magában foglalja egyrészt a jognak való alávetettséget, másrészt más államok jogainak tiszteletben tartását.[17]

A fentiek után nem meglepő, hogy kezdetben az állam felelősségének értelmezését és alkalmazási körét szinte kizárólag más államok joghatósága alá tartozó magánszemélyek személyi és vagyoni jogait érintő sérelmek képezték.[18] A felelősség kodifikációjára tett első kísérletek is ezt mutatják, mivel ezt az értelmezési módot követte többek között az 1930-ban megrendezésre kerülő Hágai Konferencia, a Nemzetközi Jogi Intézet 1927. évi határozata, és a Harvard Egyetem 1929. évi tervezete és a Nemzetközi Jogi Bizottság kodifikációs munkája is.

Korai kodifikációs törekvések

A Nemzetközi Jogi Intézet és a Harvard Egyetem tervezetei

Az államok nemzetközi felelősségének korai kodifikációs törekvései a külföldieknek okozott károk miatti felelősségből indultak ki. A Nemzetközi Jogi Intézet 1927-ben elfogadott el egy 12 cikkből álló határozatot a témakörben,[19] amely ugyan nem rendelkezett kötelező erővel, de a nemzetközi jog klasszikus korszakának előremutató államfelelősségi felfogást tükrözött.[20] Jelentőségét mutatja, hogy ez a határozat képezte az alapját a három évvel később, Hágában megrendezésre kerülő kodifikációs célú konferenciának.[21] Lényeges megemlíteni a Harvard Egyetem Jogi Karának a munkáját is, amely szintén hozzájárult a Hágai kodifikációs konferenciához. 1929-ben a Harvard Egyetem Jogi Karának nemzetközi kutatócsoportja elkészített egy egyezmény tervezetet, amely az államok felelőssége a területükön külföldiek személyében vagy vagyonában okozott károkért címet viselte.[22] A tervezet meghatározott néhány általános elvet és definiálta azokat a körülményeket, amelyek esetén az állam felelőssége felmerül.[23] A kutatócsoport a már említett, az Nemzetek Szövetsége Hágában, 1930-ban tartott kodifikációs konferenciájának előkészületi munkái számára kísérelt meg támogatást adni.[24]

A Nemzetek Szövetsége és a Hágai kodifikációs konferencia

A Hágai, Nemzetközi jog kodifikálására tartott konferencia volt az első nemzetközi konferencia, amelyet kifejezetten kodifikációs céllal rendeztek meg.[25] 1924-ben az Nemzetek Szövetségének Közgyűlése határozatában felkérte a Tanácsot egy szakértőkből álló bizottság (Committee of Experts for the progressive codification of international law) létrehozására.[26] A 17 tagú szakértői bizottság feladatát a kodifikációs munka előkészítése és egy olyan lista elkészítése képezte, amely a nemzetközi jog kodifikálására alkalmasnak minősülő területeit tartalmazza, azaz azokat, amelyek nemzetközi egyezménybe foglalást igényelnek.[27] 1927-ben a Nemzetek Szövetségének Közgyűlése határozatában összesen három témát jelölt meg, így ennek megfelelően az első kodifikációs konferencia programjára három téma került kitűzésre. Az állampolgárság, és a területi vizek témája mellett kodifikációra érettnek találták a külföldi állampolgároknak okozott sérelmek miatti államfelelősség témakörét is.[28] Ez azt jelentette, hogy a konferencia nem kívánt általános jelleggel foglalkozni a felelősség teljes témakörével, csupán egyik részterületével.[29]

Ezt követően kijelölésre került egy, a konferencia előkészítését szorgalmazó öt tagból álló bizottság. A bizottság a kiválasztott témákhoz kérdőíveket készített, amiket megküldtek az államok részére. A kormányoktól a kérdőívekre érkezett válaszokat alapul véve került elkészítésre egy anyag, amely később a konferencia elé került.[30] Ez képezte a konferencia három témáját érintő tárgyalás alapját.[31] A konferencia sikerességére más dokumentumok is felhasználásra kerültek. Ahogyan az már korábban említésre került, a konferencia előkészítése közben más nemzetközi intézmények is aktívan foglalkoztak a nemzetközi felelősség témakörével, melyek közvetlenül kapcsolódtak a konferencia nemzetközi felelősség témájához. A Harvard Egyetem Jogi Kara által készített egyezménytervezetet például folyamatosan használták és nagyra értékelték a konferencia egész időtartama alatt.[32]

A konferencia megrendezésére 1930 tavaszán került sor Hágában, március 13 és április 12. között. A konferencián összesen 48 állam képviseltette magát.[33] A konferencia programjára tűzött három témának megfelelően három albizottságot hoztak lére. Az Első Bizottság foglalkozott az állampolgárság témakörével, míg a Második Bizottság a területi vizekkel, az utolsó téma, nevezetesen a felelősség pedig a Harmadik Bizottsághoz került.[34]

Milyen eredményekkel zárult az első nemzetközi kodifikációs konferencia? A konferencia sikerességét két oldalról érdemes vizsgálni: egyrészt, hogy milyen konkrétumok fogalmazódtak meg egyezmények formájában, másrészt, hogy a jövőre nézve milyen tanulságok vonhatóak le a konferenciából, és milyen előrehaladást sikerült elérni a problémás kérdéseket nézve.

Az elsőt tekintve a konferenciát inkább a sikertelenség jellemezte, és csalódásként került be a köztudatba. A konferencia zárását követően többféle kritika is megfogalmazásra került, melyek közül leggyakoribb a konferencia programjának túl nagy kiterjedése volt. A munkára szánt idő összesen egy hónap volt, ami azt jelenti, hogy körülbelül három hét jutott a tárgyalásokra, figyelembe véve a nyitó és záró eljárásokat. Mind a három téma rendkívüli fontossággal bírt, nemzetileg és nemzetközileg egyaránt. Miller szerint hiba volt megkísérelni három ilyen, különösen bonyolult téma megvitatását ennyire rövid időn belül.[35] Ahogyan Kecskés is megjegyzi, a munkát nagyban akadályozta a konferencia technikai lebonyolítása.[36] A konferencia időtartama alatt naponta három ülésre került sort, ami kevés időt hagyott a képviselőknek és tanácsadóiknak a reflektálásra, melynek következtében a nyomás túl nagynak bizonyult.[37] Ehhez hozzájárult az államok között felmerült ellentétek is. Az eredmények jól szemléltetik, hogy a konferencián csupán az állampolgárság témakörével kapcsolatban sikerült néhány olyan egyezményt elfogadni, amelyek még a mai napig is hatályban vannak.[38] Ami a felelősség témakörét illeti, a Harmadik Bizottság képtelen volt a kérdésben tanulmányát befejezni.[39] Ugyan első olvasatban elfogadott egy 10 cikkből álló tervezetet, de a felmerült ellentétek miatt álláspontját nem véglegezte.[40] Ennek oka, hogy a cikkekben összefoglalt szabályok nem nyertek kétharmados támogatást a bizottságon belül,[41] következésképpen jelentést sem tudott a konferencia plénuma elé terjeszteni.[42]

Kertész a konferencia sikertelensége mögött több meghúzódó tényezőt is megjelölt.[43] Az államok közt felmerült ellentétek nagymértékben akadályozták a felelősség részterületének kodifikációjának előrehaladást. Nézeteltérés alakult ki a latin-amerikai államok és az európai nagyhatalmak közötti különbségek és az eltérő politikai érdekek mentén éleződött ki, ami hatással volt az államfelelősséggel kapcsolatos felfogásokra is. Az államok még a nemzetközi kötelezettségek tekintetében sem tudtak megegyezni.[44] Két álláspont alakult ki: míg a latin-amerikai államok a nemzetközi szerződéseket és a szokásjogot tekintették az állam nemzetközi kötelezettségeinek forrásaként, addig a másik nézet képviselői az előbbieken túl a nemzetközi alapelveket és a jogtudósok munkáját is idesorolták.[45] Utóbbi nézet képviselő az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikkére hivatkoztak, amely több forrást is megjelölt.[46] Mivel jelentős számú állam már az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumát aláíró, annak szerződő fele volt, így szinte lehetetlennek bizonyult az a javaslat, ami arra utalt, hogy a nemzetközi jog vagy a nemzetközi kötelezettségek forrásai ennél szűkebb kört ölelnek át.[47] Másik lényeges eltérés volt a nemzetközi jog tudományának művelői és a konferencián résztvevő államok között a kártérítés fizetésének kérdése. Míg előbbi a kártérítésre – államosítás esetén – úgy tekintették, mint az államok belső jogának olyan közös elvére, mely egyben nemzetközi jogszabály is és így védi a külföldit az államosítási törvénnyel szemben akkor is, ha a belföldi állampolgár nem kapna kártérítést, addig utóbbi, vagyis az államok többsége ezt a fajta, a külföldiek privilegizált helyzetére vonatkozó elméletet visszautasította.[48] A konferencia a felelősség témakörét tekintve így érdemi előrehaladás nélkül zárult, mindazonáltal ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy hiábavaló lett volna: másik oldalról nézve fontos előrehaladásnak minősíthető a betudhatóság kategóriájára tekintettel az a felismerés, hogy az állam a nemzetközi viszonylatban egységes és oszthatatlan egész”.[49] Ez azt jelenti, hogy az állam szerveinek bármilyen okból történő hibás működése közvetlenül keletkezteti a felelősséget.[50]

Összességében, az első nemzetközi kodifikációs konferencia, egy csalódásként könyvelhető el, azonban semmi esetre sem szabad figyelmen kívül hagyni a pozitívumokat. A konferencián a felelősség kodifikációjának kezdeti lépéseire került sor, megalapozva a nemzetközi jogi felelősség későbbi kodifikációját.

Kodifikáció az ENSZ keretén belül

Bár a Nemzetközi Jogi Bizottság tervezeteinek szerződésbe foglalása még nem történt meg, mégis hivatkozási alapul szolgál, hiszen a nemzetközi szokásjogot dolgozza fel.[51] A tervezetek nagyban építkeznek a már létező szerződésekből, valamint a nemzetközi ítélkezési gyakorlatból. Kiemelést érdemelnek a különböző bírói és választottbírói döntések, amelyekben sok felelősségi és ezen belül környezettel kapcsolatos jogesettel találkozhatunk.[52] A létező jogról adnak képet, így nem meglepő, hogy pl. a nemzetközi környezetvédelmi vitákban sokszor kerülnek idézésére.[53]

Az államok nemzetközileg jogellenes cselekményeiért való felelősség tervezet fejlődése

A Hágai konferencia kudarcát követően, a második világháború miatt a kodifikációs törekvések lassulása következett be, így a munka érdemi folytatására csak 1947-ben került sor, azonban ez már az ENSZ keretein belül, új feltételek mellett történt, és felvetett kételyeket a nemzetközi felelősség témájának kodifikálhatóságának sikerességét illetően.[54]

1947-ben az ENSZ Közgyűlése határozatában létrehozta a Nemzetközi Jogi Bizottságot az ENSZ Alapokmányának 13 (11) (a) pontja alapján, hogy tanulmányokat kezdeményezzen és javaslatokat fogalmazzon meg a nemzetközi jog fejlesztése és kodifikálása érdekében.[55] 1949-ben, a Nemzetközi Jogi Bizottság első ülésén 14 témakört választott ki a nemzetközi jog anyagából, melyeket kodifikálásra alkalmasnak talált. Ezek közé felvette a nemzetközi felelősséget témakörét is.[56] A következő fontos évszám 1953, amikor a Kubai delegáció kezdeményezésére[57] az ENSZ Közgyűlése határozatában felkérte a Nemzetközi Jogi Bizottságot a felelősség szokásjogi szabályainak írásba foglalására.[58] A második világháborút követő időszak azonban igen bizonytalan talajt szolgáltatott a kodifikáláshoz.[59] Egy olyan érzékeny témáról volt szó, melynek kodifikációja a két világháború között kezdődött, és amit az államok közötti ellentét aláásott a Hágai Konferencia során. Mindezek ellenére a Nemzetközi Jogi Bizottság mégis programjára tűzte a felelősség témakörét.[60] Kiindulópontja – akárcsak a Hágai Konferenciának – a nemzetközi felelősségnek egy részterület képezte. Ennek megfelelően a munka korai szakaszában az államok felelőssége a külföldiek személyének vagy tulajdonban okozott károkért való felelősséghez kapcsolódóan került vizsgálatra.[61]

1955-ben a Nemzetközi Jogi Bizottság hetedik ülésén F. V García Amador-t nevezte ki a téma különelőadójává.[62] Amador összesen hat jelentést nyújtott be, melyek a felelősséget a külföldiek személyének vagy tulajdonban okozott károkért való felelősséggel kapcsolatban vizsgálta.[63] A Nemzetközi Jogi Bizottság azonban ebben az időszakban csak felületesen foglalkozott Amador által készített jelentésekkel,[64] mely mögött több ok is meghúzódott. Egyrészről figyelmét a nemzetközi jog más területeinek előrehaladottabb kodifikációja felé irányította.[65] Ilyen területek voltak a tengerjog, szerződések joga és a diplomáciai immunitás.[66] Másrészről nem volt konszenzus arról, hogy hogyan tovább: néhányan a részterületet a diplomáciai védelemre akarták korlátozni, míg mások úgy gondolták, hogy a diplomáciai védelem szabályai idejétmúlt.[67] Végül a témát a civil felelősségre szűkítették.[68] A munkát nagyban nehezítette az a tény is, hogy Amadornak a téma felé történő megközelítése jelentős kritikákat kapott.[69] A vitát leginkább az egyén közvetlen nemzetközi jogi felelősségének vizsgálata és az állam nemzetközi büntetőjogi felelősségének felvetése váltotta ki.[70] Utóbbi tekintetében Amador úgy látta, hogy a nemzetközi jogban bekövetkező változások indokolják a ’pusztán jogellenes cselekmények’ és a ’büntetendő cselekmények’ közötti megkülönböztetést.[71] Álláspontja szerint a felelősség felöleli mind a polgári jogi mind a büntetőjogi felelősséget, méghozzá az adott kötelezettség megsértésének vagy nem teljesítésének természetétől függően.[72] A gondolat nem részesült meleg fogadtatásban, és a nézeteltérések miatt kisebb előrehaladás valósulhatott meg.[73]

Idővel egyre többen úgy látták, hogy a nemzetközi felelősség témáját nem érdemes leszűkíteni csak a külföldieknek okozott károkért való felelősségre, abból kiindulva, hogy addig nem lehet kodifikálni egyes részterületeket, ameddig a nemzetközi felelősséggel kapcsolatos alapproblémák tisztázásra nem kerülnek.[74] Így Amador távozása után, az 1960-as évek elején nézőpontváltás következett be. Egyrészről az ENSZ Közgyűlése valamint a Nemzetközi Jogi Bizottság is megerősítette a nemzetközi felelősség témájának elsődlegességét,[75] Másrészről Amador tagságának megszűnését követően a Nemzetközi Jogi Bizottság újult erővel kezdte a témát tárgyalni: Roberto Ago javaslatára úgy döntött, hogy a hangsúlyt az államok nemzetközi felelősségének általános szabályainak meghatározására helyezi,[76] míg a nemzetközi jog más alanyainak felelőssége – mint például a nemzetközi szervezetek – figyelmen kívül hagyja.[77] Ez azt jelentette, hogy az államok nemzetközi felelősségének általános szabályai alkalmazhatóak nemcsak a diplomáciai védelemre, de más területekre is, mint pl. az emberi jogok, tengerjog vagy a környezetvédelmi jog.[78] Ennek értelmében a Bizottság 1970-től külön kezelte a jogellenes cselekményekért való felelősséget a nemzetközi jog által nem tiltott cselekmények káros következményeinek kategóriájától.[79] A fókusz a felelősség szabályainak keretrendszerére esett, vagyis annak meghatározására, hogy történt-e jogsértés, és ha igen, akkor annak mik a következményei.[80]

A téma új különelőadójává Roberto Ago került kinevezésre, aki a nemzetközi felelősség kodifikációjának erős lendületet adott. Ago 1969-től 1980-ig tartó hivatali ideje alatt összesen 8 jelentést készített, és összesen 35. cikk elfogadására került sor, amelyek a felelősség eredetéhez kapcsolódtak.[81] Ezek együttesen alkották az Első Részt. Az Első Rész koherens és átfogó volt, és egy hosszú kommentárral ellátott. Kiemelkedőnek minősültek a betudhatóság és a jogellenességet kizáró körülmények szabályainak meghatározása.[82] Ago javaslatára került megfogalmazásra a nemzetközi felelősségi szabályok jogi természete is, mely szerint tehetünk primer és szekunder normák között.[83] Első jelentésében megfogalmazott gondolat szerint a primer normák az államok jogait és kötelezettségeit határozzák meg (mint például a nemzetközi szerződések joga, tengerjog), ellentétben a szekunder normákkal, amelyek a primer normák által felállított kötelezettségek megszegéséből származó jogkövetkezmények meghatározására terjednek ki.[84] A szekunder normák tehát az államok felelősségének szabályait felölelik, ugyanis más dolog meghatározni egy szabályt valamint az államra rótt kötelezettség tartalmát, és más dolog annak meghatározása, hogy az adott kötelezettség megszegésére sor került-e, illetve az, hogy az esetleges megszegésnek milyen következményekkel kell járnia.[85]

A 21. ülésen a Bizottság megkérte Ago-t egy vázlat elkészítésére, amely meghatározza azokat a feltételeket melyek teljesülése esetén egy cselekmény nemzetközileg jogellenesnek minősül, illetve amely felveti a nemzetközi felelősséget, és amely egy államnak betudható.[86] Ennek megfelelően Ago második jelentésében tárgyalta a nemzetközileg jogellenes cselekményt, mint a felelősség forrását, a nemzetközileg jogellenes cselekmény megvalósulásának feltételeit, végül az ilyen cselekmény elkövetéséhez fűződő kérdéseket.[87] Pellet megfogalmazása szerint sor került az ’Ago forradalomra’.[88] A forradalmat jelentő cikk a következő volt az „állam minden nemzetközileg jogellenes cselekményéért felelősséggel tartozik”.[89] Ago elődje, Amador vizsgálatának központi eleme a kár volt, mint a felelősség generátora.[90] Ago megközelítés viszont azon a megfigyelésen alapult, hogy akármennyire is alapvető egy jogsértés és akármennyire súlyos is, lehetséges, hogy az egyáltalán nem okoz kárt egyetlen államnak sem, mint például a genocídium, amit egy állam a saját népessége ellen követhet el (például Ruanda).[91] Ago első cikkhez fűződő javaslatát 1973-ban elfogadásra került, ami változatlan maradt egészen a végső tervezetig, amit második olvasatban 2001-ben fogadtak el.[92] Ago harmadik jelentésében a felelősség forrását tárgyalta, ahol megjelent a gondolat, hogy léteznek olyan nemzetközileg jogellenes cselekmények, melyek nemcsak egy, hanem minden államra nézve súlyosak. A jelentés szerint egy olyan trend volt megfigyelhető, mely a ’nemzetközi bűntett’ kategóriáját körvonalazta.[93] Ez később a nemzetközi bűntett és deliktum kategóriája közötti megkülönböztetéshez vezetett, ami 1996-ban a tervezet első olvasatának 19. cikkében foglalt helyet.

A felelősség kodifikációjának megközelítését ebben az időben több döntés is formálta. Először is, ahogyan arról már szó volt, leszűkítésre került a vizsgálat az állam felelősségére, ezzel kizárva a nemzetközi felelősség olyan részterületeit, mint a nemzetközi szervezetek és a személyek felelőssége.[94] Másodszor kizárásra került a jogos cselekményekért való felelősség vizsgálata, viszont később bekerült a Nemzetközi Jogi Bizottság kodifikációs programjába a nemzetközi jog által nem tiltott cselekmények káros következményei miatti felelősség címmel.

Miután Ago-t a Nemzetközi Bíróság bírájának nevezték ki, nem tudta tovább folytatni munkáját. Utódja, Willem Riphagen kinevezésére 1980-ban került sor, aki összesen hét jelentést tett 1986-ig. Pellet szerint munkáját a túlzott absztrakció jellemezte, ami kissé elbátorította a bizottság többi tagját.[95] Ez azt eredményezte, hogy bár a Második Rész (a nemzetközi felelősség tartalma, foka és formái) és a Harmadik Rész (vitarendezés) tekintetében szabályok egésze került meghatározásra kommentárral együtt, azonban ezek közül csak öt cikk került elfogadásra. Egyik legfontosabb a sértett állam fogalma volt. A definíció olyan helyzeteket tartalmazott, melyekben a primer norma eredete és tartalma határozta meg a sértett állam vagy államok fogalmát.[96] 1985-re némi változtatásokkal, az 5. cikket ideiglenesen elfogadta a Bizottság, ami később az első olvasat 40. cikkének alapját adta.[97]

Riphagen 1986-ban hagyta el a Nemzetközi Jogi Bizottságot.[98] A negyedik, új különelőadó, az olasz Gaetano Arangio-Ruiz 1988 és 1995 között nyolc jelentést készített, és 1996-ban távozott.[99] Megközelítése morális jellegű volt, munkáját inkább a nemzetközi jog moralizálása inspirálta. Az államok nemzetközi bűntettek elgondolásának lelkes híve volt.[100] Arangio-Ruiz munkája segített tisztázni a nemzetközi kötelezettségek megsértésének következményeit, hangsúlyozva a további jogsértés abbahagyását.[101] A következő években a Nemzetközi Jogi Bizottság a Második és Harmadik rész első olvasatát befejezte. Bár ezeknek a cikkeknek a legnagyobb része a végleges tervezetben tükröződik, de a vitarendezés, amelyet leginkább Arangio-Ruizhoz kötnek, nem élte túl a második olvasatot.[102]

Az első olvasat

A felelősség kodifikációjának fordulópontját 1996 jelentette, amikor is a Nemzetközi Jogi Bizottság ideiglenes jelleggel elfogadott első olvasatban egy vázlatszöveget kommentárral együtt. A tervezet három részből állt: az Első Rész foglalkozott a nemzetközi felelősség eredetével, a Második Rész a nemzetközi felelősség tartalmával, formáival és sokaival, és végül az utolsó Harmadik rész a vitarendezéssel. Az 1996-os tervezet jelentőségét mutatja, hogy már idézésre került mind az irodalomban, mint a nemzetközi ítélkezés során.[103] Az 1996-os tervezetben azonban több kérdés is megoldatlan maradt, többek között a nemzetközi bűncselekmények, az ellenintézkedések és a vitarendezés.[104] Ezek közül a nemzetközi bűncselekmények körül alakult ki a leghevesebb vita, amit a tervezet 19. cikke ’Nemzetközi bűntettek és deliktumok’ címmel reprezentált.[105] Ahogyan az már a címből is kiolvasható, a tervezet különbséget tett nemzetközi bűntettek és deliktumok között. A két kategória mögött az a gondolat állt, hogy a nemzetközi jogsértések között jelentős különbségek vannak, mind súlyukban, megvalósításuk körülményeiben, és a sértettek körében stb. [106] Ezek a különbségek pedig visszavezethetőek a primer normák tárgyára, természetére és tartalmára.[107] Ezen gondolatmenet eredményéül jött létre a nemzetközi bűntett és deliktum közötti különbségtétel. Előbbi azt próbálta érzékeltetni, hogy vannak olyan nemzetközi jogsértések, melyek a nemzetközi közösség alapvető érdekeinek megóvása szempontjából lényegbevágó nemzetközi kötelezettség megszegését képzik.[108] Témánk szempontjából érdemes közelebbről is megvizsgálni a releváns rendelkezéseket. A 19. cikk (1) szerint, ha az állam nemzetközi kötelezettséget sért, az nemzetközileg jogellenes cselekménynek minősül, függetlenül a megsértett kötelezettség tárgyától. A 19. cikk (2) bekezdése szerint nemzetközi bűncselekménynek minősül az állam olyan nemzetközi joggal ellentétes cselekménye, ami olyan nemzetközi kötelezettség megsértéséből ered, amely a nemzetközi közösség alapvető érdekeit védelmezi, így ez olyan sérelem, amit az egész nemzetközi közösség bűncselekményként ismer el. A nemzetközi deliktum meghatározását a 19. cikk (4) bekezdése rendezi, mely szerint minden kötelezettség sértés, amely nem minősül nemzetközi bűncselekménynek, nemzetközi deliktum.[109]

A nemzetközi bűntettekhez kapcsolódóan a tervezet egy exemplifikatív felsorolást is adott azokról a cselekményekről, amelyek nemzetközi bűntettnek minősülnek, mind a hatályban lévő nemzetközi jogi szabályokra alapozva. A felsorolást a 19. cikk 3. pontja adja, mely szerint a nemzetközi bűncselekmény inter alia, származhat olyan, a lényeges nemzetközi kötelezettségek megsértéséből, amelyek célozzák: i) a nemzetközi béke és biztonság fenntartását, mint az agresszió tilalma; ii) az önrendelkezési jogot, mint a gyarmati uralom erőszakos kiépítésének és fenntartásának tilalma iii) az emberiség védelmét, mint a rabszolgaság tilalma, a genocídium és az apartheid. A felsorolásból érdekesebbnek mutatkozhat annak utolsó pontja, mivel az az előbb említetteken túl a nemzetközi bűntett kategóriájába sorolja az emberi környezet védelmét érintő nemzetközi kötelezettségek súlyos megsértését is.[110] Az összesen négy bűncselekményt tartalmazó felsorolásban az első három olyan kötelezettségek, tilalmak, melyek az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai között számontartottak, illetve jus cogens normák. Ezeket a nemzetközi közösség, mint egész ismeri el. Ez alapján azt feltételezhetjük, hogy a felsorolás negyedik, egyben utolsó pontja, nevezetesen az emberi környezet megőrzése és védelme érdekében különös fontossággal bíró nemzetközi kötelezettségek megsértése is a jus cogens szabályok közé tartozik. Ez arra a következtetéshez vezethet, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság szerint a nemzetközi közösség alapvető érdekeinek védelme érdekében ugyanannyira fontos az emberi környezet megóvása az olyan cselekményektől, – például a tengerek masszív szennyezése – mint a felsorolásban szereplő többi kategória.[111] Ez azt sugallja, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság elfogadta az atmoszféra és a tengerek masszív szennyezésének tilalmát, mint jus cogens normát. Ez olvasható ki a cikkekhez fűzött kommentárból is, amely kimondja, hogy a 19. cikk 2) és 3) második cikk a legsúlyosabb sérelmekkel foglalkozik, amely a jus cogens normákra is vonatkozik.[112] Ezt a feltételezést tovább erősíti, hogy a 19. cikk (3) pontban található felsorolás nem hierarchikus sorrendet állít fel. A felsorolás, tehát olyan kategóriákat jelenít meg, melyek nagyobb jelentőséggel bírnak más szabályokhoz képest a nemzetközi közösség alapvető érdekeinek megőrzése tekintetében.[113] A kommentár szerint ezeket a nemzetközi jogrend a jus cogens szintjére emelte.[114] A kommentár hangsúlyozza, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság különbséget kívánt tenni az általános jellegű nemzetközi jogsértések és a jus cogens normák megsértése között.[115] A Bizottság utóbbi tekintetében, pedig lényegében abba az irányba hajlott, hogy az emberi környezet megőrzése és megóvása szempontjából lényegbevágó nemzetközi kötelezettség megszegése jus cogens norma. Dupuy szerint nehéz elképzelni, hogy valamilyenféle környezeti normák imperatív természettel rendelkeznek.[116] Álláspontja szerint ezt az elgondolást alátámasztja, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság végül törölte a végleges tervezetből a bűncselekmények kategóriáját.

A Bizottság munkája során egyebek közt felmerült a jus cogens és erga omnes kötelezettségek közötti kapcsolat kérdése is, melyet leginkább a homály jellemezett.[117] 1980-ban a Bizottság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a bűntettek az erga omnes kötelezettségek megsértésének egyik alkategóriája, amely a 19. cikkben öltött testet.[118] A bűntettekkel kapcsolatban alapvető kérdésként merült fel, hogy mit is jelent az, hogy az állam ’bűncselekményt’ követett el.[119] A Nemzetközi Jogi Bizottság munkája során a nemzetközi bűncselekmény fogalmával kapcsolatban több definíció között ingadozott, amelyek az erga omnes kötelezettségekhez fűződő kapcsolatát volt hivatott tükrözni.[120] Riphagen szerint például a nemzetközi bűncselekményeken túl nincs olyan nemzetközileg jogellenes cselekmény, amely erga omnes karakterrel rendelkezik.[121] A bűncselekmény kategóriák beiktatása a tervezetbe sok vitát eredményezett a Bizottságon belül és az államok között egyaránt.[122] Több kétség is felmerült, inter alia a nemzetközi bűncselekmények alapjával kapcsolatban: i) mi a nemzetközi bűncselekmények és deliktumok közötti különbség ii) mik a bűncselekmények következményei iii) mi az a szerv, testület, amely meghatározza a nemzetközi bűncselekmény elkövetését.[123] Bruhács szavaival élve, kialakult a ’nemzetközi bűntett vita’[124] két tábor mentén. Míg az egyik tábor a nemzetközi felelősség kriminalizációjának tartotta a nemzetközi bűntett kategóriát, addig a másik tábor ragaszkodott a fogalomhoz, azonban komoly fenntartásokkal, ami a következményeit illeti.[125] A bűncselekmény terminológiájával szemben, így elég erős fenntartások voltak, amelyek érzékeltetésre kerültek. Egyrészről megjelentek magában a tervezethez fűzött egyik lábjegyzetben,[126] mely szerint, a ’bűncselekmény’ helyett alkalmazható alternatívaként például a ’komoly természetű nemzetközileg jogellenes cselekmény’ vagy ’különösen komoly jogellenes cselekmény’ megfogalmazás.[127] Másrészről a terminológiával való probléma az államok megjegyzéseiből is kitűnt.[128] Az első olvasat tervezetében kifejezésre kerülő nemzetközi bűncselekmény gondolata alapvetően megosztó volt, és összességében úgy tűnt, hogy komoly veszélynek teszi ki a kodifikációs munkát.[129]

Az első olvasat tervezetével tehát több probléma is adódott. Több állam tett megjegyzést például az Első Rész Harmadik Fejezetére, amit az államok túl bonyolultnak találtak. Németország például észrevételében figyelmeztette a Bizottságot arra, hogy a túl absztrakt természetű rendelkezések bizonyos veszélyeket hordoznak magukban, mivel nehézségek rejlenek az alkalmazásuk és kiterjedésük kiszámíthatóságában.[130] Mindemellett a Második Résszel kapcsolatban is felmerültek kérdések. Ezek voltak többek között a nemzetközi bűncselekményből származó jogkövetkezmények, a felelősség felélesztésével kapcsolatos kérdések, mint például az olyan eseteket, amelyek több államot foglalnak magukban és végül azoknak az államoknak az azonosítása, amelyek jogosultak felvetni a felelősséget.[131] Ezek közül az utolsót érte komolyabb nehézség, mivel a tervezet (40. cikk) az esetek nagyszámát sorolta fel, melyeknél az államok sértettnek minősülnek, azonban különösebb szintézis nélkül. Ezek az esetek a tisztán bilaterális kötelezettségektől a nemzetközi bűncselekményekig terjedtek, ahol minden állam sértettnek minősült.[132] Bár a kommentár figyelmeztetett arra, hogy a különböző kategóriák a jogkövetkezményük tekintetében nem azonosak, azonban a Második Résznek nem sikerült megjelenítenie, hogy a multilaterális felelősség milyen módon különbözik a bilaterálistól. Crawford szerint összességében nézve, míg a 40. cikk a bilaterális felelősség tekintetében terjedelmes volt, addig a multilaterális kötelezettségek kezelésével kapcsolatban egyenetlen és akadozó.[133]

Heves vitákat keltett továbbá a kötelező vitarendezés gondolata is. Mivel az államok nem értettek egyet Ruiz erre irányuló javaslataival, így az végül kikerült a Tervezetből. Mindazonáltal az 1996-os tervezet már előremutató volt, és a 2001-ben létrejött végleges tervezet alapjait lefektette. Az alapvető rendelkezések kisebb-nagyobb módosításokkal, illetve pontosításokkal megmaradtak.[134] Ahogyan Bruhács megjegyzi, az ideiglenes tervezet – szemben a különböző tudományos feldolgozásokkal – relatíve egyensúlyt teremtett a nemzetközi felelősség forrására.[135]

A végleges tervezet

Arangio-Ruiz távozását követően 1996-ban a téma utolsó különelőadójává James Crawford került kinevezésre. A már több mint 40 éve folyamatban lévő munkát a Nemzetközi Bizottság – érthető módon – már lekívánta zárni. Ennek egyik jele volt, hogy 1995-ben az ENSZ Közgyűlés határozatában sürgette a Bizottságot a munka felgyorsítására.[136] Crawford a tervezetet pragmatikusan közelítette meg, felismerve azt, hogy ahhoz, hogy a munka lezárása megtörténhessen, több, kihívást jelentő kérdést szükséges elhagyni. Végül, 2001-ben, Crawford megbízatásának ideje alatt készült el, és került elfogadásra a tervezet végleges szövege. Az ENSZ Közgyűlés határozatában a végleges tervezetet tudomásul vette és egyúttal a kormányok figyelmébe ajánlotta.[137] A végleges tervezet létrehozása során a függőben lévő kérdésekre – mint az ellenintézkedések és a vitarendezés, valamint a nemzetközi bűntett problémáira – kompromisszumos megoldást sikerült találni.[138] A tervezet második olvasatban való tárgyalása során azok a részek, melyekkel kapcsolatban egyetértés volt, jellemzően elfogadásra kerültek, viszont a vitás kérdéseket egyszerűen kihagyták a végleges tervezetből.[139] A heves vitát kiváltó nemzetközi bűntett kategóriája is erre a sorsra jutott: figyelembe véve az államok észrevételeit valamint Crawford a deliktumok és bűncselekmények közötti különbségekre adott javaslatát, a Bizottság végül törölte a nemzetközi bűntett és deliktum kategóriáját. Helyette a 40. cikk foglalja magában a nemzetközi bűntett és következményeit a nemzetközi felelősségi jogviszonyban, valamint az erga omnes nemzetközi kötelezettségek jelenségét.[140] Ahogyan Bruhács megjegyzi, »bár az államok nemzetközi felelőssége kodifikációjának sikerességét a témával conditio sine qua non viszonyban nem álló elemek kiiktatása nagyban megkönnyíthette, ugyanakkor e problémák továbbra is léteznek és visszahatnak e felelősségi rezsimre.«[141] Az eredmény egy erősen csiszolt tervezett lett, amely néhol absztrakt is.[142]

Az államok nemzetközi jogsértések miatti felelősségéről szóló végleges tervezet felépítése

A nemzetközi felelősség kodifikációjának eredményéül létrejött tervezet a következő 4 részből áll: az állam nemzetközi jogsértése, az állam nemzetközi felelősségének tartalma, az állam nemzetközi felelősségének végrehajtása, végül az általános rendelkezések.

A 27 cikkből álló Első Részben kaptak helyet az általános elvek, az államnak beszámítható magatartás, a nemzetközi kötelezettség megsértése, az állam felelőssége más állam nemzetközi jogsértésében, és a jogellenességet kizáró körülmények. A tervezet 1. cikke rendezi a nemzetközi felelősség eredetét: az állam minden nemzetközi jogsértéséből nemzetközi felelőssége keletkezik. A 2. cikk továbbá meghatározza a nemzetközi jogsértés elemeit, melyek egymással konjunktív kapcsolatban állnak: egyrészről az adott magatartás az államnak beszámítható, ami megvalósulhat cselekvéssel, illetve mulasztással egyaránt, másrészről szükséges, hogy említett magatartás valamilyen nemzetközi kötelezettség megszegését valósítsa meg.  A tervezet szerint az államnak az állami szervek magatartása számítható be (4. cikk), tehát az állam nem felel a magánszemélyek magatartásáért. Ez alól kivételt képez az a körülmény, hogyha az állam elmulasztotta megtenni az előbbi magatartások megelőzéshez szükséges intézkedéseket, mely esetben ismét az állami szerv megatartása kerül a középpontba.[143]  A tervezet nem foglal állást sem az objektív, sem a szubjektív felelősség mellett.[144] A kommentár magyarázata szerint egyrészről azért, mert az állam magatartása mindig az állam szervének individuális cselekményének az eredménye.  Az, hogy valamely szabály megsértésére sor került-e, az az adott állam releváns szerveinek és képviselőinek a szándékától és tudomásától függ, és ebben az értelemben szubjektívnek ítélhető meg. Másrészről azonban bizonyos esetekben az állami szervek, illetve képviselői irrelevánsak, így objektív felelősségről beszélhetünk. Az, hogy a felelősség szubjektív vagy objektív ebben az értelemben a körülményektől függ és a kérdéses elsődleges kötelezettség tartalmától.[145]

A nemzetközi kötelezettség megszegésére vonatkozó rendelkezéseket a 12-15. cikkek ölelik fel. A 12. cikk meghatározza a nemzetközi kötelezettségszegés fogalmát, amit a 13. cikk egészít ki azzal, hogy a kötelezettségszegés megállapíthatóságához szükséges az adott kötelezettség hatályossága. Nemzetközi kötelezettségszegés akkor valósul meg, ha az állam cselekménye nincs összhangban a tőle elvárt kötelezettséggel, függetlenül annak eredetétől vagy természetétől. Ez azt eredményezi, hogy a nemzetközi felelősség rezsimje egységes: nem különül el a polgári- és büntetőjogi felelősség, a szerződésszegés és a deliktuális felelősség, irreleváns a bilaterális és erga omnes kötelezettségek közötti különbség, illetve a különböző kötelezettségek tárgya.[146] A tervezet tehát alapvetően nem primer normákat állapít meg, melyek konkrét magatartásszabályokat határoznak meg, hanem a felelősség szabályai általános jelleggel határozzák meg, hogy egy kötelezettség megszegésére mikor került sor, és annak milyen jogkövetkezményei vannak.[147] A felelősség szekunder szabályai általános jellegűek, alkalmazandóak cselekvésre és mulasztásra, szerződéses és a nemzetközi szokásjog normáira, és a nemzetközi jog különböző területeire egyaránt, mint a humanitárius jog, tengerjog vagy a környezetvédelmi jog.[148] Azonban, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy bár a tervezet felelősségi szabályai általános jellegűek, de nem vonatkoznak szükségszerűen minden esetre. A szerződések vagy a nemzetközi szokásjog szabályai felállíthatják a saját felelősségi szabályaikat, amelyek eltérhetnek a tervezetben lefektetett cikkektől.[149] A tervezet kifejezetten szól a lex specialis rendelkezésekről: Amennyiben egy államra vonatkozóan a nemzetközi jogban lex specialis szabályok vannak érvényben, úgy azon felelősségi rendelkezések nyernek alkalmazást.[150] Ez a szabály a lex specialis derogat legi generali maximát tükrözi, ami tovább erősíti a tervezetben foglalt szabályok általános jellegét. Az államok szerződéssel speciális felelősségi rendszereket hozhatnak létre, mint például az 1972. űrkárfelelősségi egyezmény, vagy a nukleáris jog forrását képező 1963-as Bécsi, illetve 1960-ban létrejött Párizsi Egyezmény.[151] Amikor meghatározzák az elsődleges kötelezettségeket, (vagyis primer normákat), egyidejűleg gyakran hoznak létre speciális rendelkezéseket a megszegés jogi következményeire, sőt, még azt is meghatározzák, hogy volt-e egyáltalán kötelezettségszegés.[152]

A jogellenességet kizáró okok az ötödik fejezetben foglalnak helyet. A tervezet ide sorolja a következőket: beleegyezés (20. cikk), az önvédelem (21. cikk), ellenintézkedést (22. cikk), vis maior (23. cikk), a végveszély (24. cikk), és a szükséghelyzet (25. cikk). A jogellenességet kizáró körülmények felvetésének általános korlátját jelenti a nemzetközi ius cogens feltétlen tiszteletben tartása (26. cikk).[153]

A Második Rész a felelősség tartalmáról szól, ez lényegében a jogsértés következményeinek szabályozását adja. A felelős államot terhelő kötelezettségek között szerepel a tovább teljesítés kötelezettsége (29. cikk), a cessatio, vagyis a jogsértés abbahagyásának követelménye és a jogsértés megismétlése elleni garancia (30. cikk), végül az okozott sérelem jóvátétele (31. cikk). A nemzetközi jogsértéssel okozott sérelmet teljes egészében jóvá kell tenni.[154] Ha a körülmények megkövetelik, a felelős állam a jogsértés megismétlődése ellen köteles megfelelő garanciát felajánlani. A nemzetközi környezetvédelmi jogban ez az intézmény nem idegen. A környezetre nézve veszélyes és káros tevékenységek esetén gyakoriak az olyan előírások, amelyek biztosíték és garancia szolgáltatásáról rendelkeznek. Ilyen terület például a nukleáris jog.[155]

A jóvátétel célja az okozott sérelem teljes eltüntetése.[156] A végleges tervezet a jóvátétel formái közé sorolja (34. cikk) az eredeti állapot helyreállítását (35. cikk), a kártérítést (morálos vagy anyagi) (36. cikk) és az elégtételt (37. cikk). Elsődleges az eredeti állapot helyreállítása (35. cikk), amelynek célja, hogy a jogsértés előtti helyzet visszaállításra kerüljön, aminek két korlátja kerül megfogalmazásra. Egyrészről ennek lehetségesnek kell lennie, másrészről, ha a helyreállításból származó előny aránytalan a felelős állam költségeihez képest, akkor az megtagadható.[157] A jóvátétel formái tekintetében a sértett állam opciós joggal rendelkezik, és a tervezet kizárja a közvetett károk jóvátételét.[158] Amennyiben az eredeti állapot helyreállítása nem vezet eredményre, úgy a felelős állam köteles kártérítést fizetni, ami magában foglalja az elmaradt hasznot is.[159]

A harmadik fejezet a nemzetközi jog feltétlen érvényesülését kívánó normáiból fakadó kötelezettségek súlyos megsértésének szabályait taglalja. Ebben a részben az ideiglenes tervezetben megjelenő nemzetközi bűntett maradványai jelennek meg.[160] A tervezet először az alkalmazási kört határozza meg (40. cikk), majd a megszegés jogkövetkezményeire (41. cikk) nézve tartalmaz rendelkezést. A nemzetközi jog megsértése közötti különbségtétel nagy vitát váltott ki. Bár a nemzetközi deliktum és bűntett kategóriája törlésre került, azonban a Nemzetközi Jogi Bizottság szükségesnek találta a nemzetközi jog feltétlen érvényesülését kívánó normáinak súlyos megsértésének eseteit figyelembe venni.[161] Egyrészről imperatív normákból folyó kötelezettségek súlyos megszegése további következményeket vonnak maguk után, nemcsak a felelős állam, de minden állam számára. Másrészről minden állam jogosult felvetni a felelősséget a nemzetközi közösség, mint egésze irányában fennálló kötelezettségek megsértése esetén.[162] A tervezet tehát nem tisztázza a ius cogens és az erga omnes nemzetközi kötelezettségek viszonyát, sem a nemzetközi bűntett és a nemzetközi jog imperatív szabályainak súlyos megsértése közötti kapcsolatot.[163]

A nemzetközi felelősség végrehajtása a Harmadik Részben foglal helyet. Ez kettébomlik: míg az első fejezet az államfelelősség felvetésével és a hozzá fűződő kérdésekkel foglalkozik, addig a második fejezet az ellenintézkedésekre vonatkozó szabályokat tartalmazza. Meghatározásra kerül a felelősségi jogviszony alanya (42. cikk), a sértett állam, amely jogosult felvetni a felelősséget. Szó esik a notifikációs kötelezettségről is, amely a sértett állam igényeinek megfogalmazását jelenti (43. cikk).[164] Megfogalmazásra kerülnek az ellenintézkedések szabályai, melyekkel a felelős államot az adott magatartás befejezésére és jóvátétel teljesítésére lehet bírni.[165]

A második rész meghatározza a nemzetközileg sértő magatartások következményeit és a nemzetközi jogot sértő állam kötelezettségeit, továbbá tartalmaz rendelkezéseket az ellenintézkedések körére vonatkozóan, amelyekkel a felelős államot a kérdéses magatartás befejezésére és jóvátétel teljesítésére lehet bírni.[166] A 49. cikk rendezi a fogalmát, mely szerint a sértett állam jogosult arra, hogy a felelős állam irányában fennálló nemzetközi kötelezettségének teljesítését időlegesen megtagadja. Az 50. cikk kitér azokra a nemzetközi kötelezettségekre, amelyek ellenintézkedésekkel nem érinthetőek. Ezt követően a végleges tervezet az arányosságra nézve (51. cikk) fogalmaz meg rendelkezést. Ennek értelmében az ellenintézkedésnek arányban kell állnia az elszenvedett sérelemmel, figyelembe véve a nemzetközileg jogellenes magatartást és a kérdésben lévő jogokat.[167] A Bős-Nagymaros ügyben erre hivatkozott a Nemzetközi Bíróság, amikor megállapította, hogy Csehszlovákia ellenintézkedése nem lehetett jogszerű, amikor a Duna elterelését kivitelezte, mert az nem volt arányos.[168] Az arányosság a határon átnyúló környezeti károk szempontjából, annak elhárítása vagy megszüntetése esetén lehet jelentős.

Összegzés

A nemzetközi felelősség fejlődése, kodifikációja hosszú utat járt be. Bár az első nemzetközi kodifikációs konferenciát, a Hágai konferenciát kvázi a kudarc jellemezte, azonban egy kiindulópontot jelentett. Létrejött egy konszenzus, amely elismerte, hogy a nemzetközi felelősség kodifikációjára szükség van. Egy lökést adott az ENSZ, illetve a Nemzetközi Jogi Bizottság számára, amely elérte azt a felismerést, hogy a felelősség általános szabályainak meghatározása észszerűbb, mint a felelősség egy részterületének a kimunkálása. A Nemzetközi Jogi Bizottság maga mögött hagyva a külföldieknek okozott károkért való felelősség témáját, a felelősséggel általában véve foglalkozott és rögzített fontos szokásjogi szabályokat. Megkülönböztetésre kerültek a primer és szekunder normák, valamint elválasztásra kerültek a jogszerű tevékenységek káros következményei miatti felelősség.

Bár a Nemzetközi Jogi Bizottság kodifikációs munkája a mai napig nem realizálódott egy nemzetközi szerződésben, csupán egy közgyűlési határozat született. Az ENSZ Közgyűlésének határozata azonban nem nemzetközi jogforrás: önmagában nem keletkeztet jogokat sem kötelezettségeket, így a 2001-es nemzetközi felelősségről szóló végleges tervezet sem rendelkezik kötelező erővel. Azonban, ahogyan Bruhács arra rámutat, „megtörtént az államok nemzetközi felelősségére vonatkozó szokásjogi szabályok kvázi autentikus leszögezése… A végeredmény ennél fogva aligha különbözik nagyon sok generális sokoldalú nemzetközi szerződés sorsától”.[169] A tervezet rendszerint kerül hivatkozásra, mind a nemzetközi ítélkezési fórumok, mind az államok, mind a jogtudományban. A nemzetközi jogban betöltött szerepe, értéke és fontossága megkérdőjelezhetetlen.

Bibliográfia

Bibó István: A szankciók kérdése a nemzetközi jogban, M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Intézetének Kiadványai 3., Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Részvénytársaság, 1934.

Bodansky, Daniel M. – Crook, John R.: Symposium on the ILC’s State Responsibility Articles: Introduction and Overview, The American Journal of International Law, Vol. 96., No. 4, 2002

Borchard, Edwin M.: Responsibility of States, at the Hague Codification Conference, The American Journal of International Law, Vol. 24., No. 3, 1930.

Borchard, Edwin M.: The Law of Responsibility of States for Damage Done in Their Territory to the Person or Property of Foreigners, American Journal of International Law, Vol. 23., No. S5, 1929.

Boros Balázs Sándor: Nemzetközi Jogi Felelősség, Különös tekintettel az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága Szerződés Tervezetére, Iustum Aequum Salutare, III. évf., 2007/3.

Bruhács János: Nemzetközi Jog I., Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2011.

Crawford, James – Grant, T. D.: Responsibility of States for Injuries to Foreigners, in Grant, John P. – Baker, J. Craig (eds.): The Harvard Research in International Law: Contemporary Analysis and Appraisal, Buffalo, William S. Hein, 2007.

Crawford, James: State Responsibility, The General Part, Cambridge, Cambridge University Press, 2013.

Crawford, James: The International Law Commission’s Articles on State Responsibility, Cambridge, Cambridge University Press, 2002.

Dupuy, Pierre-Marie – Vinuales, Jorge E.: International Environmental Law, Cambridge, Cambridge University Press, 2015.

Fano, Jesper Jarl: Enforcing International Maritime Legislation on Air Pollution through UNCLOS, Oxford Bloomsbury Publishing, 2019.

Fitzmaurice, M. A.: International Protection of the Environment, Recueil Des Cours, Collected Courses, Martinus Nijhoff Publishers, Vol. 293., 2001.

Kecskés Gábor: A jogellenes magatartásból eredő államfelelősség kodifikációjának története, Jog, Állam, Politika, IV. évf., 2012/2.

Kecskés Gábor: A környezeti károkért való felelősség a nemzetközi jogban, Győr, Doktori Értekezés, Széchenyi István Egyetem, Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, 2012.

Kecskés Gábor: Néhány gondolat a felelősség történeti fejlődéséről a nemzetközi jogban, in Szoboszlai-Kiss Katalin – Deli Gergely (szerk.): Tanulmányok a 70 éves Bihari Mihály tiszteletére, Győr, Universitas-Győr, 2013.

Kenny, James T.: Manley O. Hudson and the Harvard Research in International Law 1927-1940, The International Lawyer, Vol. 11., No. 2, 1997.

Kertész István: Az állam nemzetközi felelőssége. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1938.

Kovács Péter: Nemzetközi Közjog, Budapest, Osiris, 2016.

Miller, Hunter: The Hague Codification Conference, The American Journal of International Law, Vol. 24., No. 4, 1930.

Nagy Károly: Az állam felelőssége a nemzetközi jog megsértése miatt, Budapest, Akadémia Kiadó, 1991.

Pellet, Allen: The ILC’s Articles on State Responsibility, in Crawford, James (et al.) (ed.): The Law of International Responsibility, Oxford Commentaries on International Law, Oxford, Oxford University Press, 2010.

Reeves, Jesse S.: The Hague Conference on the Codification of International Law, The American Journal of International Law, Vol. 24., No. 1, 1930.

Rosenstock, Robert: The ILC and State Responsibility, The American Journal of International Law, Vol. 96., No. 4, 2002.

Schuritaku, Sompong: State responsibility and international liability under international law, Loyola of Los Angeles International and Comparative Law Review, Vol. 18., No. 4, 1996.

Shabtai, Rosenne (edit): The International Law Commission’s Draft Articles on State Part 1., Articles 1-35., 1991.

Strisower, M. Leo: Responsabilité internationale des États à raison des dommages causés sur leur territoire à la personne et aux biens des étrangers, Session de Lausanne, Institut de Droit International, 1927.

Egyéb források

Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts with Commentaries, 2001.

Draft Articles on State Responsibility with Commentaries Thereto Adopted by The International Law Commission on First Reading, January 1997 272. https://legal.un.org/ilc/texts/instruments/english/commentaries/9_6_1996.pdf

Fourth report on the content, forms and degrees of state responsibility, doc. A/CN.4/366./Add.1

International Court of Justice Reports of Juddgments, Advisory Opinions and Orders 1997, Case Concerning the Gabcikovo-Nagymaros Project

League of Nations, Acts of the Conference or the Codification of International Law, Vol. I. Plenary Meetings, Series of League of Nations Publications V. Legal 1930. V. 14., C. 351. M. 145., 1930. V.

Preliminary report on State Responsibility, Mr. Gaetano Arangio-Ruiz, Special Rapporteur, A/CN.4/416 & Corr.1 & 2 and Add.1 & Corr.1

Report by Mr. Roberto Ago, Chairman of the Sub-Committee on State Responsibility, A/CN.4/152

Report on International Responsibility by Mr. F.V. Garcia-Amador, Special Rapporteur A/CN.4/96

Second report on State responsibility, by Roberto Ago, Special Rapporteur – the origin international responsibility, A/CN.4/233, A/CN.4/233

Third Report on State Responsibility, by Roberto Ago, Sepcial Rapporteur, Source of International Responsibility, A/CN.4/246 and Add.1-3

United Nations General Assembly Res. 50/45 (Dec. 11. 1995)

United Nations General Assembly Res. A/RES/56/83 (Jan. 28. 2002)

Yearbook of the International Law Commission, 1963 Vol. II., Part One

Yearbook of the International Law Commission, 1969, Vol. II.

Yearbook of the International Law Commission, 1970, Vol. II.

Yearbook of the International Law Commission, 1975, Vol. II.

Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol II., Part Two

Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol II., Part Two

Hivatkozások

  1. Nagy Károly: Az állam felelőssége a nemzetközi jog megsértése miatt, Budapest, Akadémia Kiadó, 1991, 9.
  2. Crawford, James: State Responsibility, The General Part, Cambridge, Cambridge University Press, 2013, 3.
  3. Nagy: Az állam felelőssége, 9.
  4. Uo. 19.
  5. Crawford: State Responsibility, 3.
  6. Nagy: Az állam felelőssége, 19.
  7. Crawford: State Responsibility, 3.
  8. Bibó István: A szankciók kérdése a nemzetközi jogban, M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Intézetének Kiadványai 3., Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Részvénytársaság, 1934, 18.
  9. Crawford: State Responsibility, 3.
  10. Nagy: Az állam felelőssége, 32.
  11. Crawford: State Responsibility, 4.
  12. Nagy: Az állam felelőssége, 32.
  13. Kecskés Gábor: A környezeti károkért való felelősség a nemzetközi jogban, Győr, Doktori Értekezés, Széchenyi István Egyetem, Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, 2012, 113.
  14. Boros Balázs Sándor: Nemzetközi Jogi Felelősség, Különös tekintettel az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága Szerződés Tervezetére, Iustum Aequum Salutare, III. évf., 2007/3, 132.
  15. Crawford: State Responsibility, 25.
  16. Uo. 25.
  17. Uo. 25.
  18. Kecskés Gábor: A jogellenes magatartásból eredő államfelelősség kodifikációjának története, Jog, Állam, Politika, IV. évf., 2012/2, 31.
  19. Strisower, M. Leo: Responsabilité internationale des États à raison des dommages causés sur leur territoire à la personne et aux biens des étrangers, Session de Lausanne, Institut de Droit International, 1927.
  20. Kecskés: A jogellenes magatartásból 34.
  21. Uo. 34.
  22. Borchard, Edwin M.: The Law of Responsibility of States for Damage Done in Their Territory to the Person or Property of Foreigners, American Journal of International Law, Vol. 23., No. S5, 1929.
  23. Schuritaku, Sompong: State responsibility and international liability under international law, Loyola of Los Angeles International and Comparative Law Review, Vol. 18., No. 4, 1996, 825.
  24. Kenny, James T.: Manley O. Hudson and the Harvard Research in International Law 1927-1940, The International Lawyer, Vol. 11., No. 2, 1997, 319.
  25. Miller, Hunter: The Hague Codification Conference, The American Journal of International Law, Vol. 24., No. 4, 1930, 674.
  26. Shabtai, Rosenne (edit): The International Law Commission’s Draft Articles on State Part 1., Articles 1-35., 1991, 2.
  27. Nagy: Az állam felelőssége 9.
  28. Reeves, Jesse S.: The Hague Conference on the Codification of International Law, The American Journal of International Law, Vol. 24., No. 1, 1930, 52.
  29. Nagy: Az állam felelőssége, 9.
  30. Uo. 9.
  31. Miller: The Hague Codification Conference, 674.
  32. Uo. 674.
  33. Uo. 675.
  34. Nagy: Az állam felelőssége, 10.
  35. Miller: The Hague Codification Conference, 675.Uo. 693.
  36. Kecskés: A jogellenes magatartásból, 34.
  37. Miller: The Hague Codification Conference, 675.
  38. Uo. 693.
  39. League of Nations, Acts of the Conference or the Codification of International Law, Vol. I. Plenary Meetings, Series of League of Nations Publications V. Legal 1930. V. 14., C. 351. M. 145., 1930. V., 169.
  40. Nagy: Az állam felelőssége a nemzetközi jog megsértése miatt, 10.
  41. Kecskés: A jogellenes magatartásból, 34.
  42. League of Nations, Acts of the Conference or the Codification of International Law, Vol. I. Plenary Meetings, Series of League of Nations Publications V. Legal 1930. V. 14., C. 351. M. 145., 1930. V., 169.
  43. Kertész István: Az állam nemzetközi felelőssége. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1938, 47–48.
  44. Kecskés Gábor: Néhány gondolat a felelősség történeti fejlődéséről a nemzetközi jogban, in Szoboszlai-Kiss Katalin – Deli Gergely (szerk.): Tanulmányok a 70 éves Bihari Mihály tiszteletére, Győr, Universitas-Győr, 2013, 262.
  45. Borchard, Edwin M.: Responsibility of States, at the Hague Codification Conference, The American Journal of International Law, Vol. 24., No. 3, 1930, 521.
  46. Uo. 521.
  47. Uo. 521.
  48. Nagy: Az állam felelőssége,11.
  49. Kecskés: Néhány gondolat, 262.
  50. Uo. 262.
  51. Kovács Péter: Nemzetközi Közjog, Budapest, Osiris, 2016, 542.
  52. Uo. 542.
  53. Pl. MOX erőmű ügy, (Írország k. Egyesült Királyság, 2003) vagy a Papírmalmok ügye (Argentína k. Uruguay, 2006)
  54. Shabtai: The International Law Commission’s Draft Articles on State, 1.
  55. A Nemzetközi Jogi Bizottság hivatalos honlapja, https://legal.un.org/ilc/
  56. Nagy: Az állam felelőssége, 11.
  57. Egy határozattervezetet nyújtott be (A/C.6/L.311) felkérve a bizottságot az állam felelősség kodifikálására.
  58. United Nations General Assembly Res. 799 (VIII) (Dec. 7. 1953.)
  59. Rosenstock, Robert: The ILC and State Responsibility, The American Journal of International Law, Vol. 96., No. 4, 2002, 792.
  60. Pellet, Allen: The ILC’s Articles on State Responsibility, in Crawford, James (et al.) (ed.): The Law of International Responsibility, Oxford Commentaries on International Law, Oxford, Oxford University Press, 2010, 76.
  61. Rosenstock: The ILC and State Responsibility, 792.
  62. Nagy: Az állam felelőssége a nemzetközi jog megsértése miatt, 11.
  63. A Nemzetközi Jogi Bizottság hivatalos honlapja: Summaries of the Work of the International Law Commission http://legal.un.org/ilc/summaries/9_6.shtml
  64. Pellet: The ILC’s Articles, 76.
  65. Yearbook of the International Law Commission, 1969, Vol. II., 229.
  66. Crawford, James: The International Law Commission’s Articles on State Responsibility, Cambridge, Cambridge University Press, 2002, 2.
  67. Uo. 1.
  68. Uo. 1.
  69. Crawford, James – Grant, T. D.: Responsibility of States for Injuries to Foreigners, in Grant, John P. – Baker, J. Craig (eds.): The Harvard Research in International Law: Contemporary Analysis and Appraisal, Buffalo, William S. Hein, 2007, 89–90.
  70. Nagy: Az állam felelőssége, 11.
  71. Report on International Responsibility by Mr. F.V. Garcia-Amador, Special Rapporteur A/CN.4/96, 180.
  72. Uo.
  73. Crawford: The International Law Commission’s, 2.
  74. Yearbook of the International Law Commission, 1969, Vol. II., 138.
  75. United Nations General Assemby Resolution A/Res/15/1505
  76. Yearbook of the International Law Commission, 1963 Vol. II., Part One, 228.
  77. Report by Mr. Roberto Ago, Chairman of the Sub-Committee on State Responsibility, A/CN.4/152, 228.
  78. Crawford: The International Law Commission’s, 2.
  79. Yearbook of the International Law Commission, 1970, Vol. II., 306.
  80. Crawford: The International Law Commission’s, 2.
  81. Crawford: State Responsibility: The General Part, 36.
  82. Crawford: The International Law Commission’s, 3.
  83. Second report on State responsibility, by Roberto Ago, Special Rapporteur – the origin international responsibility, A/CN.4/233, 179.
  84. Uo.
  85. Yearbook of the International Law Commission, 1970, Vol. II., 179.
  86. Yearbook of the International Law Commission, 1969, Vol. II., 233.
  87. Second report on State responsibility, by Roberto Ago, Special Rapporteur – the origin international responsibility, A/CN.4/233, 179.
  88. Pellet: The ILC’s Articles, 77.
  89. Every internationally wrongful act of a State entails the international responsibility of that State. Second report on State responsibility, by Roberto Ago, Special Rapporteur – the origin international responsibility, A/CN.4/233, 187.
  90. Pellet: The ILC’s Articles, 77.
  91. Uo.
  92. Uo.
  93. Third Report on State Responsibility, by Roberto Ago, Sepcial Rapporteur, Source of International Responsibility, A/CN.4/246 and Add.1-3, 212.
  94. Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol II., Part Two, 80.
  95. Pellet: The ILC’s Articles, 80.
  96. Draft Articles on State Responsibility with Commentaries Thereto Adopted by The International Law Commission on First Reading, January 1997 272. https://legal.un.org/ilc/texts/instruments/english/commentaries/9_6_1996.pdf
  97. Crawford: The International Law Commission’s, 3.
  98. Pellet: The ILC’s Articles, 80.
  99. Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol II., Part Two 58.
  100. Pellet: The ILC’s Articles, 81.
  101. Preliminary report on State Responsibility, Mr. Gaetano Arangio-Ruiz, Special Rapporteur, A/CN.4/416 & Corr.1 & 2 and Add.1 & Corr.1, 42.
  102. Bodansky, Daniel M. – Crook, John R.: Symposium on the ILC’s State Responsibility Articles: Introduction and Overview, The American Journal of International Law, Vol. 96., No. 4, 2002, 779.
  103. Crawford: The International Law Commission’s, 11.
  104. Uo. 4.
  105. Uo. 16.
  106. Bruhács János: Nemzetközi Jog I., Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2011, 213.
  107. Uo. 214.
  108. Uo. 214.
  109. Ld. Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol. II., Part Two, 63.
  110. Ld. Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol. II., Part Two, 60.
  111. Fano, Jesper Jarl: Enforcing International Maritime Legislation on Air Pollution through UNCLOS, Oxford Bloomsbury Publishing, 2019, 351.
  112. Uo. 351.
  113. Draft Articles on State Responsibility with Commentaries Thereto Adopted by The International Law Commission on First Reading, 130. https://legal.un.org/ilc/texts/instruments/english/commentaries/9_6_1996.pdf
  114. Uo.
  115. Uo. 132.
  116. Dupuy, Pierre-Marie – Vinuales, Jorge E.: International Environmental Law, Cambridge, Cambridge University Press, 2015, 47.
  117. Fitzmaurice, M. A.: International Protection of the Environment, Recueil Des Cours, Collected Courses, Martinus Nijhoff Publishers, Vol. 293., 2001, 146.
  118. Uo. 146.
  119. Crawford: The International Law Commission’s, 17.
  120. Fitzmaurice: International Protection of the Environment, 145.
  121. Fourth report on the content, forms and degrees of state responsibility, doc. A/CN.4/366./Add.1, 12.
  122. Fitzmaurice: International Protection of the Environment
  123. Uo. 146.
  124. Bruhács: Nemzetközi jog I., 213.
  125. Uo. 213–214.
  126. 40. cikk (3) bekezdéshez fűzött megyjegyzés, Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol. II Part Two, 63.
  127. Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol. II., Part Two, 63.
  128. Például Hollandia A/CN.4/515, 65., Szlovákia A/CN.4/515, 65., Kína A/CN.4/515, 67., Spanyolország A/CN.4/515, 69., Amerikai Egyesült Államok A/CN.4/515, 69.
  129. Crawford: The International Law Commission’s Articles, 20.
  130. Uo.
  131. Uo. 23.
  132. Uo. 25.
  133. Uo.
  134. Kecskés: A jogellenes magatartásból, 39.
  135. Bruhács János: Az államok nemzetközi felelősségéről, 120.
  136. United Nations General Assembly Res. 50/45 (Dec. 11. 1995)
  137. United Nations General Assembly Res. A/RES/56/83 (Jan. 28. 2002)
  138. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 120.
  139. Kecskés: A jogellenes magatartásból, 39.
  140. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 120.
  141. Uo.
  142. Bodansky–Crook: Symposium, 779.
  143. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 121.
  144. Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts with Commentaries, 2001, 34.
  145. Uo.
  146. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 122.
  147. Bodansky–Crook: Symposium, 779.
  148. Uo. 780.
  149. Uo. 780.
  150. Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts with Commentaries, 2001. 140.
  151. Bruhács: Nemzetközi Jog I., 218.
  152. Draft articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, with Commentaries, 2001., 140.
  153. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 123.
  154. Ld. Draft articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, with Commentaries, 2001, 91–94.
  155. Kecskés: A környezeti károkért, 138.
  156. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 124.
  157. Bruhács: Nemzetközi Jog I., 205.
  158. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 124.
  159. Ld. Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts with Commentaries, 2001, 98–105.
  160. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről szóló végleges tervezet, 124.
  161. Draft articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, with Commentaries, 2001, 111.
  162. Uo. 112.
  163. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 124.
  164. Uo. 125.
  165. Draft articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, with Commentaries, 2001, 116.
  166. Draft articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, with Commentaries, 2001, 116.
  167. Ld. Uo. 134–135.
  168. International Court of Justice Reports of Juddgments, Advisory Opinions and Orders 1997, Case Concerning the Gabcikovo-Nagymaros Project, 53. 87. §
  169. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 121.

 

Cservák Csaba: A történeti alkotmányosság és a főispáni tisztség

Magyarországnak évszázadokig volt egy – máig ható – alkotmánya: a Szent Korona-tanon alapuló Történeti Alkotmány.[1] (Más terminológiával Történelmi Alkotmány. Az utóbbit – a régi használat után – kezdi újra felfedezni a tudomány. A történet ugyanis csak események egymás utánisága, a történelem szóban pedig benne foglaltatik a logikus összefüggésrendszer és értéktartalom is.) Eszerint a Szent Korona az államhatalom és a szuverenitás tárgyiasult megtestesítője. Nem csak jelképes hordozója, hanem áttételesen kútforrása is. A jogi személy fogalmi konstrukciójának igen korai megjelenése ez az európai jogi kultúrában.

A történeti alkotmányokat szokás íratlan alkotmányoknak is nevezni, szemben a másik nagy kategóriát jelentő írott alkotmányokkal. Az előbbi csoportnál az alkotmány nem egyetlen dokumentumból áll, normái részben szokásjogiak, a közmegegyezés emeli azokat alkotmányos rangúvá. (Ebben hasonlít Nagy-Britannia történeti alkotmányához, illetőleg az angol gyarmatként önállósult Új-Zélandhoz.) Ki kell emelnünk e tekintetben a magyar jogfejlődésben a sarkalatos törvényeket, mely kör megállapítása nem teljesen vitán felül álló. Az írott alkotmányok esetében létezik egy alapvető dokumentum, amelyet már megalkotásakor is alkotmánynak szántak.

A Történeti Alkotmány magában hordoz olyan erkölcsi, a nép józan gondolkodásában rejlő logikai elveket, melyek korlátként állnak a jövendő jogszabályalkotás fölött. Nem is megváltoztathatóak, illetőleg esetleges megváltoztatásuk esetén kifejezetten deklarálni kellene, hogy ez vagy az a vezérelv valamiért innentől hatálytalan.

A Szent Korona-tannal összeforrt a jogfolytonosság eszméje is. Jelesül: a hatályos jogszabályokat csak a már meglévő szabályok szerint lehet folyamatosan módosítani.[2]

A korona a király személyétől elkülönítetten fejezi ki az elvont államhatalmat, ennél fogva az uralkodó nem tekintheti magánjogi értelemben sajátjának az országot. (Ez a patrimoniális-feudális középkori gondolkodás közepette egy igen fejlett absztrakciós megoldás volt, és a jogállamiság elméleti megalapozásának sajátos magyar megoldását jelentette.) A király nem egyedül, hanem a nemességgel együtt gyakorolja a hatalmat – a népszuverenitás elvének csírájára figyelhetünk fel ennek kapcsán.[3] A királyi hatalom és a rendiség egyetlen, elválaszthatatlan államhatalmi tényezőben, a Szent Koronában, egyesült és olvadt össze.[4] Ezen eszme tehát igen korszerűnek számított egyéb európai államokkal összevetve, így büszkeségre ad okot a hagyományokhoz hű magyarságnak.

A Történeti Alkotmány nem a megcsontosodott konzervativizmus közjele, hanem magában hordozza a változás lehetőségeit is, de csak szerves, folyamatos, önmaga szabályait betartó fejlődést tesz lehetővé. A feudális korszakig, sőt a vérszerződésig visszavezethető Történeti Alkotmány elvrendszere így megfelelt a polgári korszak állameszméjének is. Az „egy és azonos nemesei szabadság” 1351-ben deklarált tétele a diszkrimináció-mentesség korai megnyilvánulása volt. Az 1848-as áprilisi reformok ezt nem eltörölték, hanem éppenhogy kiterjesztették.[5] A korábban elnyomott jobbágyságot és a vérszegény fejlődésen keresztülment polgárságot ugyanis – ahogy akkor fogalmaztak – mintegy beemelték a hatalom sáncaiba. Nem a kiváltságosok jogait vették el, hanem a kiváltságokban részeltettek minden állampolgárt. De az ősi alkotmány magköve, logikai-erkölcsi belső alapja nem változott. Nem is próbálták megváltoztatni, sőt, büszkén hivatkoztak annak időtálló, szinte örök jellegére.

Magyarország államformája szinte egy évezreden keresztül királyság volt, élén a királlyal. Az uralkodó hatalma azonban már igen korán – szemben számos középkori állammal – mai szóval „fékekkel és egyensúlyokkal” volt kontrollálva, a törvényhozás terén a parlamentnek igen régóta jelentős szerepe volt. A király csak onnantól uralkodhatott, hogy megkoronázták és e szertartással egyidejűleg az alkotmányos feltételeket elfogadta. A magyar Országgyűlés hatáskörei az uralkodó irányában – a korabeli államokkal összevetve – tágabbak voltak. Tehát a hatalommegosztás eszménye hazánkban dicséretesen korán megnyilvánult.

Egy terminológiai vita dúl a tekintetben, hogy alkotmánynak nevezhető-e a sztálini indíttatású 1949. évi XX. törvény. A Történeti Alkotmány és a jogfolytonosság hitvallói rendszeresen kiemelik, hogy – mivel hazánknak volt alkotmánya és azt senki nem helyez(het)te hatályon kívül – a vitatott jogszabály legföljebb alaptörvénynek nevezhető. Az azonban mindkét esetben egyértelmű, hogy létezik a „legfelső írott jogszabály” fölött egy olyan norma, melyet egy oktrojált parlamenti tollvonással nem lehet egyszerűen félre tenni. (Mint ahogy ma is létezik alkotmányunk, mely tág értelemben – egyes értelmezések szerint – magában foglalja az Alaptörvény mellett többek között a Történelmi Alkotmány vívmányait és az Alkotmánybíróság értelmező döntéseit.)

Mindazonáltal a szerves fejlődésen keresztülment történeti alkotmányt egy illegitim parlament fogalmilag kizárt, hogy hatályon kívül helyezze. Az 1949. évi XX. törvényt egy antidemokratikus választójogi törvény antidemokratikus végrehajtásával megválasztott parlament hozta meg formailag. Hasonlóan jött létre azon országgyűlés, mely az alkotmányrevíziót legalizálta. Tehát az okláncolat, a jogfolytonosság megtörik.

Egyetlen megoldás volt elképzelhető, mely a Szent Korona-tan elkötelezettjei, az emberi jogok nemzetköziségének hitvallói, a státus quo és a formai jogbiztonság hívei, valamint az elmúlt rendszer illegitimitását nem teljes meggyőződéssel vallók között kompromisszumos lehetőségként létezik. Nem csupán jogelméleti, hanem gyakorlati aspektusból is. (Ugyanis bármiféle rendezéshez elengedhetetlen, hogy kellő társadalmi támogatást és parlamenti szavazatot maga mögött tudjon.) Egy olyan alaptörvényt kellett alkotni, mely nem a rossz emlékű 1949-es évszámot viseli, viszont amiben nem muszáj, nem tért el a rendszerváltás utáni alkotmánytól. Preambulumában helyreállítja a jogfolytonosságot, azaz kontinuitást vállal a Történelmi Alkotmánnyal. Emellett viszont beemeli szövegszerűen az Alkotmánybíróság elmúlt 20 évi legfontosabb döntéseit és merít a világ alkotmányainak legbölcsebb rendelkezéseiből. Ilyen volt a hatalommegosztás eszméje, illetőleg az alapjogok korlátozása tekintetében a szükségességi és arányossági teszt. Így született meg Magyarország Alaptörvénye 2011-ben, amely saját értelmezési hátterének deklarálta a Történeti Alkotmány vívmányait. (Az Alkotmánybíróság a 33/2012. (VII. 7.) AB határozatban ez utóbbira alapozta döntését a bírói függetlenséggel kapcsolatban.)

Ha már írott alaptörvénnyel rendelkezünk, ildomos néhány olyan hasonló vezérelvet szövegszerűen is kodifikálni, melyek egykor a nemzet lelkébe ivódtak.

Az államformának igen nagy volt a jelentősége a Szent Korona-tan szerint, de nem mindenek fölött való. A korona ugyanis nem elsősorban az uralkodó, hanem az államiság jelképe. A király nélküli királyság időszakában Horthy Miklóst az államforma kérdésének bolygatása nélkül, a az uralkodás aspektusának ideiglenes rendezéséig választották kormányzóvá. Ennek ellenére rámutathatunk, a kormányforma kérdése sokkal fontosabb gyakorlati szempontból az államformánál. Alkotmányos monarchiákban az uralkodónak jóval csekélyebb a súlya, mint egy prezidenciális elnöknek, de talán még egy parlamentáris államfőénél is gyengébb. Érdekes, hogy a közgondolkodás a királyokat „örök uralkodónak”, míg egyéb államfőket korlátozott mandátumúnak véli; ezzel szemben Horthy kormányzó (egy módosítás folytán) élethossziglani mandátummal bírt, míg például Malajzia királyának megbízatása 5 éves ciklusokra szól.

A közelmúltban a parlament visszaállította a megyei kormánymegbízottak tekintetében a főispáni titulust, amely sokak részéről ellenkezést vagy értetlenséget váltott ki. Az ispáni, főispáni tisztség a Történeti Alkotmány szerint az egyik legfontosabb feladatkör volt, történelmi nagyjaink közül sokan viselték.[6] (Csak példálózva: Hunyadi János, a Rákócziak, Bercsényi Miklós, Andrássy Gyula.) Mai terminológiával a központi kormányzat embere volt, akit (a végrehajtó hatalom fejeként) a király, majd a kiegyezést követően a kormány nevezett ki. (Léteztek – egyes családokhoz tartozó – örökös főispánságok is, illetőleg az alispáni pozíció a mai rendszerhez viszonyítva a megyei közgyűlés elnökének felet meg. Pest megye főispánja tisztségénél fogva a nádor volt.) A Rákosi-rendszerben pedig teljesen illegitim módon törölték el a főispánságot, csupán azért, mert a nemzeti hagyományokkal gyökeresen szakítani akartak. Ezért már a rendszerváltás küldetése lett volna a titulus visszaállítása 1990-ben. Akkor ehhez a kétharmados felhatalmazás hiányzott, illetve voltak a nemzet számára égetőbben sürgős ügyek. Tegyük hozzá, a megyéket felügyelő központi tisztségviselőket más névvel lényegében reaktiválták, köztársasági megbízottak, majd közigazgatási hivatalvezetők lettek, illetőleg az új Alaptörvény rendszerében kormánymegbízottak. Utóbbi elnevezést sajnos még jogászok is összekeverhették a teljesen eltérő hatáskörű kormánybiztossal. Sok mai államban létezik analóg pozíció, utalhatunk itt a francia prefektusokra.

Nem tudom elfogadni azon érvet a titulus visszaállítása ellen, hogy számos főispán kompromittálódott a világháború borzalmai közepette. Ez ugyanis nem a tisztség, hanem ad absurdum a viselőjének lehet a bűne. Ilyen alapon egy kollaboráns rendszerben „a miniszter”, „az államtitkár”, „a polgármester” fogalma is lejáratódhat. Akkor ezeket a kifejezéseket sem lehet többet demokratikus rendszerben használni? Gondolhatunk a Kőszívű ember fiainak (történelmi gyökereken nyugvó) történetére, amelyben éppen a nemzeti hagyományokat megtestesítő főispánokat sírták vissza a megyék a császár által rájuk oktrojált adminisztrátorokkal szemben az 1840-es években.

Számos ország használja ma is a történelmi titulusokat. Persze főképpen a monarchiákra igaz ez. (Legfőképpen Nagy-Britanniára és a Lordok Házára utalhatunk.) Ám az is tény, hogy az államfői poszt a legtöbb helyen egy jelképes méltóság, az uralkodók hatáskörei ma a legtöbb államban nem különböznek egy parlamentáris köztársasági elnök hatásköreitől, mint ahogy az államok berendezkedése sem tér el érdemben. De például a köztársasági Lengyelország területi egységeinek vezetői a rendszerváltozás után is vajdák lettek.[7] Németország miniszterelnöke pedig ma is kancellár. Mint történelmi időkben is volt. De még Hitler kancellári tisztsége sem nyomta rá ezen elnevezésre ördögbélyegét. Amennyiben megtalálnánk modern analógiájukat jogállami tartalommal, felvetődhetne még egyéb történelmi tisztségek újabb használata is. (Például nádor, országbíró, tárnokmester.)

A történelmi örökség egyben hatalmas elvárás is. A mai főispánoknak dicső történelmi elődjeik erkölcsi tartását kell zsinórmértéknek tekinteniük.

Bibliográfia

Balogh Elemér: Alkotmányunk történetisége, kitekintéssel az Alkotmánybíróság judikatúrájára, in Balogh Elemér (szerk.): Számadás az Alaptörvényről, Szeged, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft., 2016.

Barta Attila: A területi államigazgatási szervek jogállása és azok változásai Magyarországon, Doktori értekezés, Debrecen, Debreceni Egyetem, 2012.

Bölöny József: Történelmi alkotmányunk és az 1848-as fejlődés, Budapest, Magyar Közigazgatás Könyvtára, 1941.

Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986.

Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1944.

Horváth Attila: A Szentkorona Tan története, in Balázs Arató (szerk.): Jogalkotási tükör 2010–2018, Budapest, Patrocinium, 2018.

Zétényi Zsolt: A történeti alkotmány, Budapest, Magyarországért Kulturális Egyesület, 2010.

Hivatkozások

  1. Ld. Balogh Elemér: Alkotmányunk történetisége, kitekintéssel az Alkotmánybíróság judikatúrájára, in Balogh Elemér (szerk.): Számadás az Alaptörvényről, Szeged, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft., 2016, 541–543.
  2. Zétényi Zsolt: A történeti alkotmány, Budapest, Magyarországért Kulturális Egyesület, 2010, ld. különösen 161–164.
  3. Vö. Horváth Attila: A Szentkorona Tan története, in Balázs Arató (szerk.): Jogalkotási tükör 2010–2018, Budapest, Patrocinium, 2018, 45–70.
  4. Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1944, 247–251.
  5. Vö. Bölöny József: Történelmi alkotmányunk és az 1848-as fejlődés, Budapest, Magyar Közigazgatás Könyvtára, 1941, 16.
  6. Korábban ispán volt a titulus, később lett főispán. Tömören összefoglalva a királyi vármegye, majd a nemesi vármegye élén állt. Részben összefüggött a várnagyi tisztséggel. A pozsonyi, szepesi, sárosi ispán egyetemleg a megyeközpont várának várnagyi tisztségét is viselte. Ld. Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986, különösen 201.
  7. Barta Attila: A területi államigazgatási szervek jogállása és azok változásai Magyarországon, Doktori értekezés, Debrecen, Debreceni Egyetem, 2012, 26.

 

Juhász Imre: Fiume példátlan fejlődése és ennek jogi háttere Giovanni de Ciotta polgármestersége[1] idején[2]

Fiume történelme dióhéjban

Mária Terézia 1779. április 23-án Fiumét, mint corpus separatumot „a kereskedelem és az ipar fölvirágoztatása érdekében saját akaratából” a Magyar Királysághoz csatolta, azzal, hogy azt közvetlenül (Horvátország közbeiktatása nélkül) igazgassa a magyar állam.

Mivel Magyarország a kor felfogása szerint mégiscsak egy „jogállam” volt, ezért a területgyarapodást törvénybe kellett foglalni. Erre hosszas császári-királyi időhúzás után 1807-ben került sor, amikor megszületett az Országgyűlés Fiuméról szóló IV. törvénycikke, amely a fiumei kormányzónak a főrendek tábláján, Fiume város követeinek pedig a kk. és rr.[3] tábláján biztosított részvételt és az országhoz tartozónak nyilvánította a várost és kikötőjét.

Az első magyar korszaknak rövid francia uralom vetett véget, amely után Bécs egy Illír Királyság létrehozásával próbálkozott, így 1822-ig kellett várni a Szent Koronához való visszatérésre. 1822. július 1-jén hozott felséghatározatával I. Ferenc császár és király visszacsatolta Magyarországhoz Fiumét (és kerületét), a Littorale Hungaricummal (Magyar Tengermellék) együtt. A magyar Országgyűlés újfent nekirugaszkodott, de Fiume és a Tengermellék státusának normatív rendezésére csak az 1827. évi XIII. törvénycikkel került sor, amely „a Száván tuli országrészek és a magyar tengermellék visszakeblezéséről” szólt.

Ez a korszak azért is izgalmas, mert ebben a Fiuméban látta meg a napvilágot 1824-ben Giovanni de Ciotta, egy toszkánai eredetű gazdag patríciuscsalád legifjabb sarjaként. Édesapja kereskedő volt, édesanyja pedig nem másnak, mint a legendás politikus-mecénásnak Adamics András Lajosnak (Adamich, Andrea Lodovico) volt a lánya.

1848 a Tengermelléken is a nemzeti gondolat és a polgári átalakulás jegyében indult, de aztán mindent megelőzött és felülírt nacionalizmus és udvarhűség. Az 1848. évi XXVII. törvénycikk Fiume és Buccari szabad tengerkereskedési kerületekről a törvény előtti egyenlőség elvét valló, modern közigazgatást megvalósítani igyekvő felelős kormány törekvéseiből egyértelműen következett. Bár az ún. áprilisi törvények a társadalmi és gazdasági előrelépés jegyében születtek, a horvát legénységű birodalmi határőrezredek és a mögötte álló osztrák birodalmi lobbi némi hezitálás után a nyílt erőszak oldalára állt. Törekvéseiket egyre inkább Josip Jelačić, horvát bán és osztrák tábornok jelképezte. Jelačić még a Horvátországra is érvényes áprilisi törvények társadalmi változásokat legalizáló rendelkezéseit is a saját intézkedéseként „adta el” Horvát-Szlavónországban.

1848. augusztus 30-án Josip Bunjevac osztrák tábornok határőreivel – a hivatalosan még mindig a báni méltóságából és egyéb beosztásaiból történt királyi felmentésének hatálya alatt lévő –, Josip Jelačić nevében, augusztus 31-én kijelentette, hogy „a cs. és kir. Felség és a slavon-dalmát-horvát hármas országok nevében Fiumét tettleg elfoglalja.”[4] Ezután hosszú ex-lex állapot következett. Ennek a magyar-osztrák kiegyezéssel kialakult új helyzet vetett véget. Horvátországnak vissza kellett térnie a Szent Korona alá, mert a horvát önállósodási törekvések elvesztették a császári támogatót, aki amúgy sem tette önállóvá Horvát-Szlavónországot 1849 után sem.

Ciotta és a történelmi események

Nincs most lehetőség arra, hogy részletesen bemutassauk azt a néhány évet, amikor már látszott, hogy az oktrojált horvát-osztrák uralom nem marad fenn Fiuméban, de a megnyugtató megoldás késett. Ciotta életrajzi adatai egyébként jelzik az átmneneti időszakra jellemző politikai változásokat is. Ciotta a solferinói csata után 1859-ben hagyta ott a kk. hadsereget, és mérnöki végzettsége segítségével a gazdasági élet felé fordult. A politika világa sem volt ismeretlen számára. Fiume magyar-párti vezetői között tartották számon. Ciotta már Schmerling provizóriuma alatt a magyar-osztrák kiegyezési tárgyalásokat koordináló híres magyar jogász és reálpolitikus, Deák Ferenc hívévé vált. Köztük olyan szoros volt a kapcsolat, hogy 1876-ban mikor Budapesten meghalt Deák Ferenc, a Deákhoz mindvégig hű Ciotta is jelen volt a temetésen (1876. február 3.), és a város képviseletében babérkoszorút helyezett el fiumei és magyar nemzeti színű szalagokkal. A város pedig feketébe öltözött és Fiume egyik legszebb utcáját pedig elnevezték Deákról (Corsia Deák).

Természetesen az osztrák titkosrendőrség megfigyelte Ciottát és a fennálló rezsim ellenségeként, illetve Deák híveként tartották számon. Mint ismeretes 1861-ben Ferencz József összehívta a magyar Országgyűlést. Már erre az Országgyűlésre is várták a fiumeiek a meghívót, de erre még nem kerül sor. Az osztrák-magyar viszony hamar visszahűlt, mert az alkotmányos reformok (Októberi Diploma, Februári Pátens) nem elégítették ki a magyar követeléseket. Ekkor egyébként Horvát-Szalvónországban is rendeztek Szábor-választásokat és a Fiume megtartásában reménykedő horvát vezetők Fiuméban is elrendelték a választás lebonyolítását. Ez csúfos kudarcba fulladt: Az 52 tagú városi képviselőtestület – Ciottával – úgy döntött, hogy nem küld követeket a Száborba, mert Fiume felett csak a magyar Országgyűlés gyakorolhat fennhatóságot. A választáson végül 1222 választásra jogosult közül 870-en jelentek meg és ebből 840-en a „nessuno”, azaz senki kifejezést írták a szavazólapra.[5]

1865-re megváltozott a helyzet. Felgyorsultak az események és Deák Ferenc Húsvéti újságcikke után az osztrák és a magyar álláspontok közelednek a kiegyezés felé. Az ismét kiírt Szábor-választást továbbra sem támogatta a fiumeiek többsége. Így az első fordulóban csak egy képviselő megválasztására elegendő (1200-ból 189 érvényes) szavazat kerül leadásra. Ez az egy képviselő azonban nem más, mint Ciotta volt. A választásokat így meg kell ismételni és a Deák Párttal való egyezetetés után, báró Eötvös József javaslatára, a fiumeiek ezúttal érvényesen szavaztak, mert az volt az elképzelés, hogy a négy fiumei majd erősíti a horvát Száborban a magyar-horvát kiegyezés híveinek táborát. Ez az ötlet azonban zátonyra futott, mert a Szábor első ülésén deklarálni kívánta, hogy Fiume Horvátország kiegészítő része. Ezt a fiumeiek nem fogadták el, a nyitóülésen az annexiós tervvel szemben olaszul kívántak állást foglalni, de a horvát képviselők kifütyülték őket, ezért a fiumei képviselők (Ciotta, Martini, Verneda, Cosulich) a távozás mellett döntöttek.[6]

1868/1870

Bár 1868-ban létrejött a magyar-horvát kiegyezés, de Fiume státusát illetően nyitva maradtak a kérdések. Végül ideiglenes megoldás született: ez volt provizórium. A provizórium részleteit a magyar Kormány dolgozta ki és azt mind a Szábor, mind a magyar Országgyűlés jóváhagyta. 1870. július 28-án megjelent az erről szóló két királyi dokumentum, mely Fiuméban megszüntette az 1867 óta fennálló királyi biztosságot. Ifj. gróf Zichy Józsefnek fiumei és magyar-horvát tengerparti kormányzóvá kinevezésével hivatalosan is visszatért a magyar államhatalom a kikötővárosba: a magyar kormány átvette Fiume igazgatását. A magyar Szent Koronához csatolt külön testet (separatum sacrae regni coronae adnexum corpus) képező Fiuméra vonatkozó provizórium nem jelentett mentséget a tekintetben, hogy a magyar törvényhozásnak és a magyar Kormánynak a város fejlődését elősegítő, átlátható és modern jogszabályi környezetet kellett kialakítani. Ennek első csírái már a magyar-horvát Kiegyezés után megjelentek, de nagy részük a provizórium idejére esett. Ennek keretében egy unikális jogrend alakult ki Fiuméban.

Bár a magyar államhatalom hivatalosan csak 1870-ben tér vissza, Ciotta az 1869. évi április 20-ra hirdetett Országgyűlés Képviselőháza tagjainak név- és lakjegyzéke szerint már országgyűlési képviselő volt. Ezt a tisztséget 1875-ig gyakorolta, de baráti kapcsolata a magyar Országgyűléssel nem szakadt meg. 1881-ben a fiumei „felirat” miatt küldöttséget vezetett a Parlamentbe. Ennek oka az volt, hogy a város a rendelkezés helyett külön törvényben kívánta látni – mint 1807-ben és 1827-ben –, hogy Fiume Magyarország része, illetve egyes horvát intézményeket (gimnázium, Modrus-Fiume megye egyes hatóságai) szerettek volna eltávolítani a városból. Az Országgyűlést felszólították, hogy tegyen intézkedéseket (A gimnázium ügye különösen fájt a fiumeieknek, mivel az iskolát az 1848 utáni osztrák-horvát korszakban erőszakkal elvették a fiumei olaszoktól.) A küldöttséget miniszterelnök fogadta. Tisza Kálmán miniszterelnök jogi rendezést ígért, de csak a következő parlamenti ülés során.

A provizórium egyébként viszonylag nagyvonalúan a magyar Kormányra bízta Fiume igazgatását. Ennek jogszabályi kereteit azonban csak úgy lehetett kialakítani, hogy Fiume élhessen statútum-alkotási jogával és az önkormányzatiság ezen alapdokumentuma mintegy kiegészítse a központi (budapesti) Kormány és az Országgyűlés jogszabályait. Így az 1848 utáni első kormányzó egyik legfontosabb feladata volt, hogy a fiumei autonómia elsődleges dokumentuma legalább tervezeti szinten elkészüljön, hogy a magyar Kormány azt minél előbb el tudja fogadni. A Kormány 1872. április 20-i ülésére hivatalos volt a fiumei kormányzó is, aki ekkor annak a véleményének adott hangot, hogy a Statútum elfogadásával a közigazgatás rendezése beteljesedhet. A Kormány több ponton figyelembe vette a fiumei kéréseket is (pl. virilizmus mellőzése), és végül 1872. június 1-jei dátummal hirdette ki „Fiume szabad város és kerülete Statutumát” (a város hivatalos nyelvén, olaszul: Statuto della libera Citta di Fiume e suo Distretto, továbbiakban: Statútum). Az egykor volt, viszonylag nagy kerület – a Magyar Tengermellék – 1872-re azonban már a múlt ködébe veszett: csak Plasse, Cosala, Drenova alközségek tartoztak Fiuméhoz.[7]

A Magyar Állam részéről nyújtott fejlesztési támogatások törvényi háttere

A Ciotta-korszak elválaszthatatlan Fiume társadalmi és gazdasági fejlődésétől. Ez olyan arany-korszak volt a város életében, amely fejlődés nemcsak Magyarországon, de Európában is egyedülálló volt. A magyar Kormány által elhatározott fiumei fejlesztések hatalmas költségvetési összegeket mozgattak meg, amelyekről egyébként csak törvényben lehetett dönteni és így viszonylag pontosképet kaphatunk a kormányzati segítség mértékéről. A teljesség igénye nélkül nézzünk néhány törvényi példát!

Kezdjük a legfontosabbal: a kikötővel. Az 1871. június 10-én kihirdetett 1871. évi XIX. törvénycikk a fiumei kikötő kiépitéséről és az ezen czélra 1871-re megajánlott póthitelről volt az első olyan jogszabály, amely az akkor induló hatalmas fejlesztések nyitányához szolgáltatta a törvényi hátteret. A Magyar Állam 1872 és 1907 között csillagászati összeget költött a kikötő fejlesztésére, így az építkezési költségek elérték a 45,5 millió koronát, és ez az összeg még nem a végét jelentette a fejlesztési politikának. Még el sem készült már további fejlesztésekre kellett gondolni.

A fenti törvény, illetve a kikötőfejlesztés okán, egy – Ciotta képviselői munkásságát is jellemző – eseményről kell említést tennünk: a magyar Országgyűlés 1872. február 16-i ülésén (437. országos ülés) a 4. napirendi pont volt Ciotta fiumei képviselő interpellációja épp a fiumei kikötő ügyében – az 1871. évi XIX. tc.-re hivatkozással. Ciotta előadta, hogy eddig másfél millió frt. áll rendelekezésre, de az építkezés elégtelen erőkkel folyik, hogy aggodalomra ad okot. A kikötő fontosságát szerinte nem kell megokolni, csak annyit említett, hogy a vasút két irányból hamarosan eléri Fiumét és azt kérdezte, hogy miután Fiuméban már enyhül a tél, felgyorsulnak-e a munkálatok? A választ Tisza Lajos közlekedésügyi miniszter a következők szerint adta meg: Megértette, hogy a sokáig háttérbe szorított város polgárai türelmetlenek. Nem vette zokon a szemrehányást és biztosította a t. Házat, hogy a Kormány és a minisztérium a lehető leggyorsabban kívánja a beruházást elvégeztetni. Beszámolt az eddig végzett munkáról is. Tartottak több helyszíni egyeztetést, figyelembe vették a tervezésnél a fiumeiek kívánságait. Ezért a terveket át kellett dolgozni. Ez is megtörtént az ősszel. És decemberben már a szerződéskötésre is sor került a kivitelezővel. Említést tett a vasúti fejlesztésekről és ígéretet tett a gyors kivitelezésre és a kikötő mielőbbi átadására. Az interpelláló Ciotta megelégedéssel vette tudomásul a miniszteri választ.

Lássuk, a teljesség igénye nélkül, hogy milyen továbbiterületeken támogatta a fejlesztést a magyar állam. Az erről szóló törvények:

    • A kikötői kiszolgálólétesítmények, raktárak felépítésének finanszírozása komoly kihívást jelentett a Kormánynak: példaképpen álljon itt a fiumei kikötő II. számu rakpartján tervezett áruraktár épitésére felveendő kölcsönről szóló 1881. évi LXIX. törvénycikk, amely 260,000 forintnyi kölcsönt felvételét engedélyezte a tárgyi áruraktár felépítésére. E kölcsön (tőkéjét és kamatait) féléves részletekben, 38 és fél év alatt kellett visszafizetni.
    • A tengeri hajóforgalom átkalibrálását szolgálta az 1872. évi XXVI. törvénycikk, az „osztrák-magyar Lloyd” gőzhajózási vállalattal a tengeri postaszolgálat ellátása iránt kötött szerződésről, amely a közös külügyminiszter és az „osztrák-magyar Lloyd” gőzhajózási vállalat között a tengeri postaszolgálat ellátása iránt 1871. november 18-án kötött szerződést emelte törvényerőre. Ennek értelmében a Lloyd bizonyos, Fiumét érintő viszonylatok közlekedtetésével a magyar tengerhajózási szükségleteket is köteles volt kiszolgálni.
    • A tengeri szabad hajózást űző magyar kereskedelmi hajóknak állami segélyben és kedvezményekben való részesitéséről szóló 1893. évi XXII. törvénycikk alapján hajók építésére szolgáló támogatást kaphattak a hajós társaságok.
    • 1907. évi VI. törvénycikk a tengeri szabadhajózásban foglalkoztatott magyar kereskedelmi hajóknak, valamint a tengeri hajók épitésének állami segélyben és kedvezményekben való részesitéséről. E törvény végrehajtásával a Magyar Állam kiemelten támogatta a belföldi hajóépítést.
    • Az 1847/8. évi III. tc. 14. §-ának módositásáról szóló 1889. évi XVIII. törvénycikk egyértelmű közigazgatási viszonyokat teremtett, mivel a tengerészeti igazgatás teljes egészében az újjászervezett kereskedelmi tárca hatáskörébe került. Annak a kereskedelmi tárcának a hatáskörébe, amelynek vezetője 1889. június 15-én Baross Gábor lett, aki a közlekedési ágazatokat és azok teljes infrastruktúráját a nemzeti ipar és kereskedelem érdekeinek szolgálatában tudta csak elképzelni, és fejlesztésüket is ezen irányultság alapján ütemezte.
    • A Fiuméba irányuló, illetve onnan kiinduló utak elmaradottsága sokáig gátolta a város fejlődését. A Károly-út (Via Carolina), illetve a sokkal modernebb, de a XIX. sz. utolsó harmadában mégis elavultnak számító Lujza-út kapacitása nem állt a kor követelményeinek szintjén. A kiegyezés után csak 1877-ben került sor a Lujza út (korabeli szóhasználattal és írásmóddal: Luiza) sorsának rendezésére. Az 1879. évi XVII. törvénycikk a Luiza-út megváltásáról az 1877. évi november 26-án kötött szerződés jóváhagyásáról szólt, mellyel a magyar állam 325,000 forintért váltotta meg a Lujza-utat.
    • A hazai iparnak adandó állami kedvezményekről szóló 1881. évi XLIV. törvénycikk alapján állami kedvezményekben kívánta az állam részesíteni nemcsak azon vállalatokat, amelyek addig az országban elő nem állított cikkeket gyártanának, hanem azokat az iparágakat is, amelyek kisebb-nagyobb mértékben már meghonosodtak (pl. a posztó-ipar, az üveggyártás stb.), de részben csekély mértékben, részben elavult módszerekkel és technikával működtek.
    • Ami a beviteli vámokat illeti, felmentést kapott az államgyárak” számára behozott dohánylevél, illetve a lőpor, fegyverek, lőszerek, továbbá a hajók építésére és felszerelésére szükséges tárgyak (a hajóépitésre és felszerelésre szükséges tárgyak vámmentes behozataláról szóló 1872. évi XXV. törvénycikk értelmében).
    • A hajóépitésre és felszerelésre szükséges tárgyak vámmentes behozataláról 1872. évi XXV. törvénycikk egyértelműen jelezte a Kormány prioritásait a tengeri hajók építésének előmozdítása tárgyában.
    • Az 1895. évi XXXIV. törvénycikk a tengeri hajók épitésének állami segélyben való részesitéséről szólt és a törvény alanya lehetett minden válallat, amely „a magyar korona országainak területén tengeri hajóknak épitését megfelelően berendezett telepeken iparszerüleg űzik.”
    • Fiumei Kőolaj-finomító Rt. 1872-ben a Rockefeller család által birtokolt Standard Oil olcsó olajjal árasztotta Európát. A dömping arra sarkallta az olajüzletben szintén érdekelt Rothschild családot, hogy az általa befolyásolt pénzintézetekkel (pl. a Magyar Általános Hitelbank) és Ossoinack Lajossal kőolajfinomítót alapítson Fiuméban. A külföldi befektető ez esetben nem számított rosszul, ugyanis az ásványolajvám felemeléséről és az ásványolajadóról szóló 1882. évi XVIII. törvénycikk megvédte a hazai kőolajipart és szabályozta az egész folyamatot. E törvény ugyanakkor nagyszámú előírással terelte megfelelő mederbe e veszélyes anyag szállítására, az üzlethelyiségek műszerezettségére, a pénzügyi felügyeletre, az ellenőrzési kerület nagyságára, a hivatalos eladási lajstrom vezetésére stb. vonatkozó előírásokat.
    • Az olajipari létesítmények fejlesztése iránti kormányzati elkötelezettséget mutatja az 1883. évi XXVIII. törvénycikk a fiumei kikötőben épitendő kőolaj-kikötőmedencze létesitése iránt, amely intézkedett a fiumei nagykikötőtől északnyugatra felépítendő, önálló, zárható kőolajkikötőről, 1,9 Hektáros vízfelszínnel és közvetlen vasúti csatlakozással. Erre azért is volt nagy szükség, mert a galíciai kitermelés felfutásával megnőtt a vasúton érkező alapanyag volumene is. A gyár 400 tartálykocsival rendelkezett, ami akkoriban önmagában megkerülhetetlen piaci tényezőt sejtetett.

Eplógus

1896-ban ünnepelte Magyarország ezeréves fennállását. Budapesten a koronát kísérő körmenetben fogadta a tömeg a fiumei küldöttséget, amely 1896. június 8-án fiumei zászlóval hódolt meg a magyar királynak. A város megemlékezett a magyar állam első évezredéről is. Az 1868-as magyar-horvát kiegyezés és a fiumei provizórium 1870-es bevezetése óta eltelt évtizedek óriási fejlődése elhomályosította Fiume státuszának rendezetlenségét és időszerűségét. Nemcsak a város, hanem az egész ország fejlődése szárnyalt. A fiumei lakosság nagy mértékű bevándorlással terhelt összetételének és a közpolitikai gondolkodásmódnak a változása csak lassan szivárgott be a város legfelsőbb politikai vezetésébe, de az 1890-es évek második felére már hangsúlyeltolódás következett be. Bánffy Dezső kormánya egyértelműen az összetartás növelésére, központosításra törekedett a Magyar Királyság határain belül. Mivel eszközei inkább adminisztratívak, mint türelmesek és párbeszéd alapúak voltak, a siker kezdettől fogva kérdésessé vált. A fiumei elit nem igazán tudott mit kezdeni a modernizációs változás kettősségével és a status quo mindenáron való fenntartásának szándékával. A probléma nagyságát Batthyány Lajos kormányzó és Ciotta lemondása is érzékeltette: megromlott a viszony Budapesttel. E lemondással hivatalosan is véget ért a Ciotta nevével fémjelzett korszak és Fiuménak a központi kormányzattal való viszonyát már a változó körülmények között kellett újragondolnia.

Bibliográfia

Jakab Elek: A magyar Fiume, Budapest, Nyomtatott a Magyar Királyi Egyetemi Könyvnyomdában, 1881.

Radich Ákos: Fiume közjogi helyzete, Budapest, Franklin-Társulat, 1883.

Schnierer Gyula: Fiume múltja és jelene, Nemzetgazdasági Szemle, VI. évf., 1882/3.

Hivatkozások

  1. Valójában a tisztség elnevezése: „podestà”, de a magyar szövegekben közérthetőbb a podestának nem teljes mértékben megfelelő „polgármester” tisztség szerepeltetése.
  2. Szerkesztett és rövidített változata Juhász Imre alkotmánybíró Fiuméban 2021. november 23-án megtartott angol nyelvű tudományos konferencia-előadásnak (A konferencia témája: „Silenced European History: The City of Rijeka in the Golden Years of Giovanni Ciotta and Other Cases“)
  3. Karok és Rendek
  4. Jakab Elek: A magyar Fiume, Budapest, Nyomtatott a Magyar Királyi Egyetemi Könyvnyomdában, 1881, 26.
  5. Schnierer Gyula: Fiume múltja és jelene, Nemzetgazdasági Szemle, VI. évf., 1882/3, 39.
  6. Radich Ákos: Fiume közjogi helyzete, Budapest, Franklin-Társulat, 1883, 192.
  7. a magyar-horvát kiegyezéssel elégedetlen horvátoknak nyilván az sem tűnt fel, hogy szépen lassan, lépésről-lépésre az egykor volt Magyar Tengermellék, 20km2 kivételével, már Horvátország fennhatósága alá került.

 

Cservák Csaba: Az Alkotmánybíróság igazságszolgáltatási szerepéről

E tanulmány gondolatai egy átfogó problémafelvetésnek, ha úgy tetszik, vitaindítónak tekinthetők. Nem kívánunk abban a rendkívüli fontosságú kérdésben verdiktet mondani, miszerint bíróság-e az Alkotmánybíróság. (Csak röviden utalunk rá: egyes vonatkozásaiban komoly érvek szólnak amellett, hogy igen.) Ennek megválaszolása helyett egy még összetettebb problémát villantunk fel. Igazságszolgáltatás-e az Alkotmánybíráskodás? Egy kétismeretlenes helyett tehát kvázi egy háromismeretlenes egyenlet képe sejlik fel. Mindezek megvilágításhoz először az igazságszolgáltatás és a bíróság (illetőleg bíráskodás) fogalmát kell röviden górcső alá vennünk.

Egyes megközelítések szerint az igazságszolgáltatás a bíróságok által kifejtett tevékenység. A kérdés ellenkező szemléletű olvasata szerint azon szervek minősülnek bíróságnak, amelyek igazságszolgáltatási tevékenységet végeznek. A fentiekből az legalábbis egyértelmű, hogy a bíráskodás és az igazságszolgáltatás között „majdnem egyenlőségjel” állapítható meg. Az Alaptörvény értelmében.[1] bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el.

A „megsértett jogrend helyreállításának monopoljoga az igazságszolgáltatást illeti meg”.[2] Rá kell mutatnunk, létezik a kvázi igazságszolgáltatásnak is nevezhető funkció, ide sorolhatjuk elsősorban a közigazgatás igazságszolgáltató (jogvitát eldöntő) tevékenységét. Egy alkotmányos államban (jogállamban) azonban alapkövetelmény, hogy ezen eljárásokban született döntésekkel szemben bírói jogorvoslat vehető igénybe. Meg kell említenünk természetesen, hogy egyesek szerint a bíróságoknak nem céljuk az anyagi igazság kiderítése (tehát nem is „igazságszolgáltató” a fő csapásirányuk), csak jogszolgáltatást végeznek. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint a Római Egyezményt elfogadó részes államok nem arra vállaltak kötelezettséget, hogy a materiálisan igazságos döntéseket hozzák meg bíróságaik.[3] A jog és erkölcs elválaszthatatlan egységét alkotó, úgy is fogalmazhatnánk, keresztény jogszemlélet nem tud maradéktalanul ezzel azonosulni.[4] Az sem elhanyagolható szempont, hogy még mindig igazságügyi miniszternek, nem pedig „jogügyi miniszternek” hívják a szakmánkat érintő kérdésekben hatáskörrel rendelkező kormánytagot. Az igazságszolgáltatás fogalmában egyes szerzők szerint benne foglaltatik, hogy a jogszolgáltatáson felül egyéb, jogon túli, mintegy emberi szempontokat is magában foglal.[5] Ez egyrészt erény, de a jogbiztonságot sértő „contra legem” döntések miatt a kontinentális jogrendszerekben, illetőleg a centralizált alkotmánybíráskodási modellt követő országokban elkerülendő.

A jogállam[6] fogalmát tetszés szerint értelmezik bizonyos gondolkodók.[7] Erre reflektálva e sorok írójának is legyen szabad egy jogállami rekvizítummal előállnia. A jogállami jogszolgáltatás nem tekintheti irrelevánsnak az igazság(szolgáltatás) aspektusait.

Hogyan ítéltük meg korábban az Alkotmánybíróság tevékenységét a bíróságokhoz képest? Voltaképp jogalkalmazó tevékenységet végez a „taláros testület”; csak nem a tényállást és a jogszabályt veti össze, hanem a jogszabályt az alkotmánnyal. „A bíróságok a törvényhozás és a végrehajtás egymáshoz való viszonyának alakulásában nem játszanak szerepet”,[8] a kormányzati rendszerek egészének működése szempontjából tehát nem szokás az igazságszolgáltatást elemezni. A bíróságok nem vesznek részt az életviszonyok tartós alakításában, míg az alkotmánybíróságok esetlegesen nagyobb döntési szabadsága, a jogszabályok teljes, általános érvényű megsemmisítésének lehetősége a politika határmezsgyéjére sodorhatják ezen szervtípust. „Az európai típusú Alkotmánybíróság politikai szerv, mely a törvényhozó és végrehajtó hatalomhoz hasonlóan részt vesz a politika alakításában. Ez a részvétele azonban több szempontból korlátozott.”[9]

Az AB funkcióinak bővülése az egyedi bírói határozatok alkotmányossági felülvizsgálata kapcsán, új helyzetet teremt az igazságszolgáltatás résztvevői számára. Az AB ilyen irányú tevékenységéből kifolyólag – ha csak részben is – eltolódik az igazságszolgáltató hatalmi ág felé.[10]

A valódi, német mintájú[11] (vagyis a konkrét bírói döntéssel szemben igénybe vehető) alkotmányjogi panasz intézményesítése, valamint ezzel párhuzamosan az utólagos absztrakt normakontroll tekintetében a popularis actio jelentős szűkítése ugyanis azt eredményezte, hogy a taláros testület határozatai „a bírói hatalmi ág szűrőjén keresztül, illetve annak közreműködésével hatnak a jogrendszerre és a jogalkalmazás valamennyi résztvevőjére”.[12] Ezzel álláspontom szerint számottevően megváltozott a magyarországi jogérvényesítés alkotmányos karaktere.[13] Korábban csak akkor volt mód alkotmányjogi panasz benyújtására, ha maga az eljárásban alkalmazott jogszabály volt alkotmányellenes. Az alkotmányozó abból indult ki, hogy az alkotmánynak ellentmondó törvényt az AB, a jogszerűtlenül értelmezett jogszabály alapján hozott „hibás” ítéletet végső fokon az ország legfelsőbb bírói fóruma semmisíti meg. Ezáltal azonban a jogvédelem „légüres terébe” kerülhettek egyes személyek. Ugyanis a jogilag nem kellően átgondolt, esetleg joghézagot tartalmazó (de nem alkotmányellenes!) jogszabály merev, betű szerinti (de nem törvénytelen) alkalmazása összességében óriási fokú alapjogsértést is eredményezhet, jóllehet a két lépcsős folyamat egyik fele sem tekinthető önmagában hibásnak.

A klasszikus bíráskodási szerep megítélése tekintetében az az elsődleges kérdés, hogy az Alkotmánybíróság mi alapján ügyeket fogad be konkrét ügyeket. Az elmúlt években viszonylag konzekvens gyakorlatnak tűnik, hogy a testület nem fogadja be: a) a felhasznált bizonyítási eszközök kiválasztását vagy mellőzését, b) a tényállás megállapítását, c) a bizonyítékok bíróság általi értékelését, d) az alkalmazandó jogszabályok kiválasztását vitató beadványokat.[14] Az első három kategória egyértelműnek tűnik: ezek kifejezetten „ténybírósági” kérdések, a klasszikus kontradiktórius igazságszolgáltatáshoz tartoznak. (A rágalmazással, becsületsértéssel kapcsolatos ügyekben viszont sokszor kényszerül a testület ténykérdésekben dönteni.)[15]

(Figyelemre méltó, hogy arra kevésbé találunk zsinórmértékeket, hogy a testület milyen jellegű ügyeket fogad be garantáltan.) A fentiek alapján tehát rendszerint a jogértelmezési kérdéseket sem tekinti az Alkotmánybíróság maga által befogadhatónak.[16] A testület gyakorlata folyamatosan fejlődött és formálódott az elmúlt években. Különösen ezért is érdemel figyelmet az egyik viszonylag újabb, témánkat érintő döntés, a 3056/2017. (III. 20.) AB végzés. Ezen ügy indokolásában markánsan megjelenik, hogy a bírói döntéssel szemben benyújtott alkotmányjogi panasz nem tekinthető hagyományos értelemben vett jogorvoslatnak.

Varga Zs. András viszont komoly érveket hoz fel az alkotmányjogi panasz jogorvoslati jellegéről.

Eszerint:

    1. elsődleges alapjogvédő állami intézménynek a rendes bíróságokat tekinti;
    2. az alkotmányjogi panasz jogorvoslat, még ha rendkívül sajátos is;
    3. az alkotmányjogi panasz benyújtójának alanyi joga van ahhoz, hogy ügyében az Alkotmánybíróság határozzon;
    4. az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvényen alapuló joga van ahhoz, hogy az alkotmányellenes bírósági ítéletet megsemmisítse;
    5. a jogsérelemnek ezért az Alkotmánybíróság eljárása folytán kell orvosolhatónak lennie, különben a panasz a jogorvoslati jellegét veszítené el, ami lényegi elem, mert ez különbözteti meg az utólagos normakontrolltól.

Tegyük hozzá, az Alkotmánybíróság csak megsemmisíthet bírói döntéseket, ilyenkor az ügy jellegétől függően esetleg alsóbb szinten meg kell ismételni az eljárás releváns szakaszát. A testület tehát nem jegyeztet be tulajdonjogot, nem minősíti a terheltet bűnösnek és nem ítéli szabadságvesztésre. A rendes bíróságok szerepe tehát úgymond nem enyészik el.[17]

A jogorvoslati jelleg egyben jelenti az igazságszolgáltatási jelleget, tudniillik az Alkotmánybíróság elé kerülő jogeset „első fok” nem lehet. Talán egészen egyedi esetként az állambíráskodási funkciót lehet említeni, ami a magyar jogban a köztársasági elnök speciális felelősségre vonását jelenti.

E sorok írója is – miképpen a Kúria fentebb idézett elnöke is – úgy ítéli meg, hogy egyes speciális rálátást igénylő alkotmányjogi panaszok esetében indokolt lehet az indítványozó személyes meghallgatása is az alkotmányjogi panaszra vonatkozó eljárásban.

A legalapvetőbb erkölcsi normák leginkább az alkotmányos alapjogok révén abszorbeálódnak a jogba.[18] A taláros testület a tételes jogot az alkotmányosság és az alapjogok (így közvetve az erkölcs) alapján semmisíti meg. Ez a tevékenység – a fentebb említettek szerint – akkor lesz kvázi bíráskodási, ha az AB konkrét ügyben jár el, ez pedig leginkább a valódi alkotmányjogi panasz esetében áll fenn. Ilyenkor a testület bírói döntést semmisíthet meg, és arra is van hatásköre, hogy ne semmisítsen meg egyedi ügyben egy aggályos jogszabályt, hanem kizárja a konkrét ügyre vonatkozó alkalmazhatóságát. Tehát az Alkotmánybíróság contra legem dönthet a tételes joggal szemben, kvázi az erkölcsi normákhoz hasonló absztraktságú alkotmányos alapjogok mentén.

Amennyiben ad absurdum nem tekintjük azonos értelmű fogalomnak a bíráskodást és az igazságszolgáltatást, megállapíthatjuk, hogy az Alkotmánybíróság egyes megítélések szerint bíróság, de még talán ennél is védhetőbb, hogy igazságszolgáltatást végző testület. Sőt, még úgy is értelmezhetjük, hogy ha az igazságszolgáltatás nem egyenlő a jogszolgáltatással, az Alkotmánybíróság még inkább igazságszolgáltatást végez, mint a hagyományos bíróságok.[19]

Bibliográfia

Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntető ügyekben – emberijog-dogmatikai értekezés, Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007.

Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debrecen, DE ÁJK, 2012.

Erdei Árpád: Mi az igazság? in Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma, Budapest, Magyar Közlöny Lapés Könyvkiadó, 2010.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2.

Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.) Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022.

Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.): Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013.

Korinek László: Kriminológia I., Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010.

Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, (megjelenés alatt), sine loco

Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2.

Orbán Balázs: A magyar alkotmányosság karaktere, in Orbán Balázs – Szalai Zoltán(szerk.): Ezer éve Európa közepén: A magyar állam karaktere, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019.

Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20.

Paczolay Péter: Alkotmánybíráskodás – alkotmányértelmezés, Budapest, Rejtjel Politológiai Könyvek, 2003.

Papp László: Különbíróságok szerepe és rendeltetése a modern igazságszolgáltatási rendszerekben, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/1.

Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései különös tekintettel az igazságszolgáltatásra, Doktori értekezés, Budapest, KRE ÁJK, 2021.

Sári János: A hatalommegosztás, Budapest, Osiris, 2000.

Stumpf István: Alkotmányos hatalomgyakorlás és alkotmányos identitás, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara

Sulyok Márton: Compromise(d)? – Perspectives of Rule of Law in the European Union, Central European Journal of Comparative Law, 2021/1.

Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, LXIX. évf., 2014/5.

Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/7-8.

Varga Csaba: Jogállamiság – viták közegében, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022.

Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015.

Hivatkozások

  1. Ld. Magyarország Alaptörvénye, 25. cikk
  2. Ld. Papp László: Különbíróságok szerepe és rendeltetése a modern igazságszolgáltatási rendszerekben, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/1, 69.
  3. Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntető ügyekben – emberijog-dogmatikai értekezés, Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007, 69–75.; ill. Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debrecen, DE ÁJK, 2012, 35.
  4. Vö. Erdei Árpád: Mi az igazság? in Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma, Budapest, Magyar Közlöny Lapés Könyvkiadó, 2010, 9–22.
  5. Korinek szerint a bíróságok tevékenységében sem kizárólag a jogszerűség érvényesül, ennek részben oka a bírák személyisége, illetőleg a döntések meghozatalát befolyásoló egyéb tényezők.Ld. Korinek László: Kriminológia I., Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010, 652.
  6. A jelentős történeti fejlődésen keresztülment fogalmat egyes döntéshozók kvázi „szabad kártyaként” alkalmazzák. Vö. Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015, 228.; ill. Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2, 31–40.; ill. Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara; Sulyok Márton: Compromise(d)? – Perspectives of Rule of Law in the European Union, Central European Journal of Comparative Law, 2021/1, 1–21.
  7. Varga Csaba: Jogállamiság – viták közegében, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022, különösen 19–34.
  8. Sári János: A hatalommegosztás, Budapest, Osiris, 2000, 237.
  9. Ld. Paczolay Péter: Alkotmánybíráskodás – alkotmányértelmezés, Budapest, Rejtjel Politológiai Könyvek, 2003, 24. A szerző utal arra is, az európai típusú alkotmánybíróság politikai erőtérbe való sodródását elımozdítja, hogy minden eljárásjogilag megfelelően elé utalt kérdésben érdemi választ kell adnia, nem utasíthat el valamilyen indítványt a political question doctrine amerikai elvéhez hasonlóan, hogy az politikai és nem jogi kérdés.
  10. Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései különös tekintettel az igazságszolgáltatásra, Doktori értekezés, Budapest, KRE ÁJK, 2021, 30.
  11. Vö. Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 502–515., ill. Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2, 1–35.
  12. Stumpf István: Alkotmányos hatalomgyakorlás és alkotmányos identitás, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020, 127.
  13. Vö. Orbán Balázs: A magyar alkotmányosság karaktere, in Orbán Balázs – Szalai Zoltán(szerk.): Ezer éve Európa közepén: A magyar állam karaktere, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019, 311–327.
  14. Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, LXIX. évf., 2014/5, 231.
  15. A „ténybíráskodás” megjelenéséről az Alkotmánybíróság gyakorlatában ld. Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20, 21–24.; E kérdéskör összefügg a szólásszabadság mint alapjog hatókörével is. Ami ebbe nem fér bele, az nem alkotmánybírósági hatáskör. Ld. Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/7-8; Amennyiben az alkotmánybírósági határozatok indokolásának egésze kötelezőnek tekintjük (ld. majd alább) a rendes bíróságokra nézvést, az természetszerűleg növeli a testület ténybírósági jellegét.
  16. Például az alábbi, nagyrészt visszautasított ügyekben volt utalás jogértelmezési kérdésekre. 3056/2017. (III. 20.) AB végzés, 3050/2017. (III. 20.) AB végzés, 3040/2017. (III. 7.) AB végzés, 3074/2016. (IV. 18.) AB határozat, 9/2016. (IV. 6.) AB határozat.
  17. Vö. Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.) Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022, 59–77.; ill. Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.): Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013, 119–132.
  18. Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, (megjelenés alatt), sine loco, 1.
  19. Természetesen ide nem értve a ténybírósági jelleget; a fentiek csak a jogkérdésekre vonatkoznak. Az Alkotmánybíróság kötve van a rendes bíróságok által megállapított tényálláshoz. (De ez sem 100%-os elhatárolási ismérv, többek között a Kúria sem bírálja felül főszabály szerint az alsóbb fokú bíróságok döntéseit.)

 

Lajos Edina: A vallásszabadság és kereszténység európai megítéléséről, különös tekintettel a görög sajátosságokra

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 9. cikke a következőképpen rendelkezik az Emberi Jogok Európai Bíróságának értelmezésében. Mindenkinek joga van a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadsághoz. Ezen jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint azt a szabadságot, hogy a személy egyedül vagy másokkal együtt, valamint nyilvánosan vagy vallását vagy meggyőződését istentisztelet, tanítás, vallásgyakorlás és vallásgyakorlat formájában, vagy magánéletében nyilvánítsa ki.

A vallás vagy a meggyőződés kinyilvánításának szabadsága csak olyan korlátozásokkal szűkíthető, amelyek törvény által előírtak, egy demokratikus társadalomban ilyenek lehetnek a közbiztonság és a vallásszabadság védelme érdekében szükséges korlátozások; a közrend, az egészség vagy az erkölcs védelme érdekében, vagy az állampolgárok jogainak és szabadságainak védelme érdekében mások számára. Ide tartozhat például a görög szabályozásban jellemző tilalom a hittérítés vonatkozásában. Ez a tilalom – a véleménynyilvánítás szabadságára is tekintettel – csak akkor férhet össze az emberi jogokkal, amennyiben visszaélésszerű, manipulatív, és magában hordozza a presszionálás veszélyét is.

A gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság olyan alapvető jog, amely nemcsak a nemzeti jogban van rögzítve, hanem az Emberi Jogok Európai Egyezménye, és számos nemzeti, nemzetközi és vallási egyezmény által is.

Mindenkinek joga van a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadsághoz; ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint azt, hogy bárki, akár egyedül vagy másokkal együtt, akár nyilvánosan vallását vagy meggyőződését istentisztelet, tanítás, vallásgyakorlás és vallásgyakorlat formájában, vagy a magánéletben nyilvánítsa ki. Tegyük hozzá, ha valakinek valamihez joga van, azzal szemben valakinek a kikényszeríthető kötelezettsége áll, ezzel szemben ha egy személynek valamihez szabadsága van, azzal szemben csak a joghiány („no right”) áll, vagyis a szabadság addig terjed, amíg más szabadságát nem sérti. Ezen aspektusból a „vallásszabadság” az állam tűrési kötelezettségét (passzivitását) jelenti, míg a „szabad vallásgyakorlás joga” tartalmazza az állam tevőleges magatartását is; például egyházi intézmények (anyagi) támogatása tekintetében.

Az Egyezmény 1. jegyzőkönyvének 2. cikke a vallásszabadság egy speciális aspektusára vonatkozik, nevezetesen a szülők azon joga, hogy gyermekeiknek a vallásuknak megfelelő oktatást biztosítsák, vallási meggyőződésüknek megfelelően.

Senkitől sem lehet megtagadni az oktatáshoz való jogot. Az állam tiszteletben tartja a szülők jogát arra, hogy biztosítsa számukra a lehetőséget a választásra gyermekeik nevelése és tanítása tekintetében, saját vallási és világnézeti meggyőződésüknek megfelelően.

A 9. cikkre gyakran hivatkoznak az Egyezmény 14. cikkével együtt, amely tiltja többek között valláson és véleményen alapuló megkülönböztetést (lásd ezzel kapcsolatban İzzettin Doğan és társai kontra Törökország).[1]

Az Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét a következők nélkül kell biztosítani:

    • nemen, fajon, bőrszínen, nyelven, valláson, politikai vagy más véleményen alapuló megkülönböztetés nélkül,
    • nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet alapján való diszkrimináció nélkül.

Az Egyezményen túlmenően a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság is nyilvánvalóan az az Egyesült Nemzetek Szervezetének egyik legfontosabb alapvető joga. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 18. cikke szerint például mindenkinek joga van a gondolatszabadsághoz, lelkiismereti és vallási szabadsághoz; ez a jog magában foglalja a saját vallás vagy meggyőződés szabad megválasztásának vagy elfogadásának szabadságát. Magában foglalja továbbá a vallás és a vallás megválasztásának és gyakorlásának szabadságát, valamint azt a szabadságot, hogy egyénileg vagy másokkal együtt, nyilvánosan vagy magánéletben vallását vagy meggyőződését kinyilvánítása az istentisztelet, a vallásgyakorlás, a vallásgyakorlat és a tanítás terén. Senkit sem lehet olyan kényszerítésnek lehet alávetni, amely az általa választott vallás vagy meggyőződés gyakorlásának vagy elfogadásának szabadságát csorbítaná.[2]

Hozzá kell tennünk, hogy ez a jog tartalmazza a vallásgyakorlástól való tartózkodás szabadságát is. Rendkívül sajátos, hogy Indonézia Alkotmánya a vallásszabadságon azt érti, hogy mindenkinek ki kell választania egy monoteista (egyistenhívő) vallást, de azt viszont kötelező; az ateizmus tehát tiltott.[3]

Ki kell emelnünk, hogy a 18. cikk kvázi kimondja: az Egyezségokmányban részes államok vállalják, hogy tiszteletben tartják a szülők szabadságát, és adott esetben, a törvényes gyámok szabadságát, hogy biztosítsák gyermekeik vallási és erkölcsi nevelését a saját gyermekeiknek megfelelő meggyőződésüknek megfelelően. Az Egyezségokmány 26. cikke általános megkülönböztetés-mentességi elvet fogalmaz meg, amely a vallásra is kiterjed. Ez a vezérelv természetesen akkor ítélhető meg nehezen, amennyiben a gyermek két szülője eltérő vallású, és mind a ketten ragaszkodnak a maguk vallása szerinti neveléshez. Ez a konfliktus pedig akkor éleződik ki különösen, ha a szülők elváltak. A közös felügyeleti jog együttes döntéseket igényel hasonló helyzetben. Ha viszont nincs közös felügyeleti jog, a helyes értelmezés szerint egy emberi jog (alkotmányos alapjog) akkor sem szűkíthető le akként, hogy a vonatkozó döntés az egyik szülő „diktátuma” legyen. (Ez a rendkívül érzékeny problémakör főképp akkor eklatáns, ha az egyik vallás az erőszakos térítést írja elő. Ebből vezethető le többek között, hogy a vallásszabadság dogmatikailag az ún. „konkuráló alapjogok” közé sorolható.)

A vallásszabadság elve számos más szövegben is megjelenik, többek között a „Gyermek jogairól szóló nemzetközi egyezmény” 14. cikke nagyon világosan meghatározza ezt a kérdést.

Hasonlóképpen, az emberi jogokról szóló amerikai egyezmény 12. cikke kimondja, hogy mindenkinek joga van a vallásgyakorláshoz, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés fenntartásának vagy megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallás vagy meggyőződés megvallásának vagy terjesztésének szabadságát, akár egyénileg, akár másokkal együtt, nyilvánosan vagy magánéletben. Senki sem lehet alávetve olyan korlátozásoknak, amelyek sérthetik a vallása vagy meggyőződése fenntartásának vagy megváltoztatásának szabadságát.

Az Európai Unió Alapjogi Chartája is védi a gondolat, a lelkiismeret szabadságát és vallásszabadságot ugyanúgy, mint az Egyezmény (a Charta 10. cikke). Emellett a szülők jogait is rögzíti arra nézvést, hogy „gyermekeik nevelését és tanítását vallásukkal összhangban biztosítsák, filozófiai és pedagógiai meggyőződésüknek megfelelően tiszteletben kell tartani, az ilyen jog gyakorlását szabályozó nemzeti jogszabályokkal összhangban” (14. cikk 3. §). A vallásszabadság tehát szorosan érintkezik az oktatás szabadságával, az oktatáshoz való joggal is. (Ez részint egyéni alanyi jog, részint az oktatási intézmények közösségének kollektív joga is.)

A gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság fontosságát több alkalommal is hangsúlyozta az Emberi Jogok Európai Bírósága. Általánosságban a gondolatszabadság, lelkiismereti és vallásszabadságot a demokratikus társadalom egyik alapjának tekintik; sőt, az európai bírák a vallásszabadságot az identitás kialakítása egyik alapvető tényezőjének ítélik (ideértve a hívők identitását és életfelfogását). Valójában a Bíróság a vallásszabadságot az Egyezmény szerinti anyagi jog rangjára emelte, először közvetve, majd később közvetlenebbül.

Meg kell jegyezni, hogy az elmúlt tizenöt évben a Bíróság által a 9. cikk alapján vizsgált ügyek száma folyamatosan növekedett; ez a tendencia a vallásnak és a kapcsolódó kérdéseknek a társadalmi-politikai diskurzusban betöltött növekvő szerepével magyarázható.

A vallásszabadságba és ezzel kapcsolatos diszkrimináció tilalmába természetesen belefér a vallási közösségek strukturált szabályozása.[4]

Kereszténység az egyes alkotmányokban

Jóllehet az európai államok – az EJEB elemzett cikkei alapján is – a vallásszabadság talaján állnak, emellett kiemelt értéket tulajdonítanak a kereszténységnek.

A Ciprusi Alkotmány 2. cikkének megfogalmazása szerint a görög közösség tagjai azok a görög származású állampolgárok, akik anyanyelve a görög, a görög kulturális hagyományokat ápolják, és a görögkeleti egyházhoz tartoznak.[5] A török közösség tagjai azok a török származású állampolgárok, akik a török közösség tagjai anyanyelve a török, a török kulturális hagyományokat ápolják, és a muzulmán egyházhoz tartoznak. Ezek alapján megállapítható, hogy a ciprusi jogrendben az egyházhoz tartozás alkotmányos identitásképző tényező.

A Dán Királyság alkotmánya 4. cikkében leszögezi, hogy az Evangéliumi Lutheránus Egyház Dánia államegyháza, és ilyen minőségben az állam támogatja. 6. cikkében az alkotmány kimondja, hogy a mindenkori dán király az Evangéliumi Lutheránus Egyház tagja.[6]

A görög alkotmányt preambulumának megfogalmazása szerint „a Szent, Egylényegű és Oszthatatlan Szentháromság Isten nevében” alkották meg. A 3. cikk szabályozza az egyház és az állam viszonyát, mely kimondja, hogy

„Görögországban az uralkodó vallás: Krisztus kelet-ortodox egyházának vallása. Elismerve fejének a mi Urunk, Jézus Krisztus, Görögország ortodox egyháza elválaszthatatlanul egyesül hittételeiben a konstantinápolyi Nagy Egyházzal és Krisztusnak minden más azonos hitvallású egyházával, megtartva tántoríthatatlanul a szent apostoli, valamint a zsinatok által felállított kánonokat és a szent hagyományokat. Az egyház önálló és a hivatali tisztségükben lévő püspökök Szent Zsinata és az ebből létrehozott állandó Szent Zsinat vezeti.”[7]

Az ír alkotmány preambuluma a következőképpen szól „a legszentebb Szentháromság Isten nevében, akié minden hatalom, és akitől, mind végzetünktől, mind az emberek, mind az államok tevékenysége ered, mi Írország népe alázatosan elismerve kötelezettségeinket a mi Urunk, Jézus Krisztus felé, aki átsegítette atyáinkat évszázados megpróbáltatásainkon….” A 6. cikk alapján minden kormányzó, törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom Istennek alávetetten a néptől ered, mely jogosult meghatározni az állam elöljáróit, és végső soron eldönteni a nemzet irányvonalait érintő kérdésekről, a közjó kívánalmaival összhangban.[8]

Lengyelország alkotmányának preambuluma szerint „mi a Lengyel Nemzet – a Köztársaság valamennyi állampolgára, mindazok, akik hisznek Istenben, mint az Igazság, Jóság, és Szépség forrásában, mindazokkal, akik nem osztoznak ebben a hitben, de tiszteletben tartanak más forrásokból származó egyetemes értékeket…”[9]

Málta alkotmányának 2. cikkelye szerint Málta vallása az apostoli római katolikus vallás. Az Apostoli Római Katolikus Egyház szervei jogosultak a jó és a rossz tanítására. Az alkotmány szerint az apostoli római katolikus vallás tanítása a kötelező oktatás részeként minden állami iskolában biztosított.[10]

A Német Szövetségi Köztársaság alkotmányának preambuluma szerint: „Isten és ember felelőssége tudatában, attól az akarattól áthatva, hogy mint az egyesült Európa egyenjogú tagjai a világbékét szolgálja, a német nép alkotmányozó hatalmánál fogva meghatározza alaptörvényét.”[11]

Az olasz alkotmány 7. cikk alapján az állam és a katolikus egyház saját rendjükben egymástól függetlenek és szuverének. A 8. cikk (2) bekezdése szerint a katolikustól eltérő vallási felekezeteknek joguk van saját statútumaik szerint működni, ha azok az olasz jogrenddel nem ellentétesek.[12]

A spanyol alkotmány 16. cikkének (3) bekezdése alapján egyetlen vallás sem bír állami jelleggel. Az állami szervek figyelembe veszik a spanyol társadalom vallásos érzelmeit és ennek megfelelően együttműködést alakítanak ki a katolikus egyházzal és a többi felekezettel.[13]

A vallásszabadság sajátos megítélése Görögországban

Görögország számos ügyben megsértette az EJEE 9. cikkét, szinte hivatalos állami rangra emelve a diszkriminációt.[14] Ugyanis rendkívül érdekes az alkotmányos szabályozás a hellén államban. A vallásszabadság elvi deklarálása mellett a görög ortodox egyház szinte államegyház. Továbbá a hittérítés bűncselekménynek számít. Ezt – elsőre meglepő módon – a Bíróság nem tartja önmagában aggályosnak. (A jogvédő intézmény disztingvál ama tekintetben, hogy a térítés erőszakos vagy visszaélésszerű-e. Ezzel a megközelítéssel viszont egyetérthetünk.) A Kokkinakis v. Görögország (1993) sz. ügyben a Bíróság sajátos precedenst teremtett azáltal, hogy a Jehova Tanúi nevű egyház nevében térítők elítélését nem tartotta aggályosnak. Nem ítélte azonban szükségesnek és arányosnak az előbbiekért kiszabott 4 hónapos szabadságvesztést.

Larissis és társai Görögország elleni ügye[15] a következő tanulságokkal jár. A görög légierőnél szolgáló 3 tiszt volt a kérelmező, akik a pünkösdista egyház tagjai voltak. Ennek hittörekvései a Biblia tanításához való visszatérés, a tiszta evangélium hirdetése, az egyház anyagiasodásának visszafogása mellett a közösségi hitéletet is tartalmazzák. Az 1363/1938. számú görög törvény alapján elítélték őket alárendelt katonák hittérítése miatt, illetőleg polgári személyekkel szembeni hittérítés miatt. Ők sérelmesnek tartották ezt az Egyezmény 9. cikke (gondolati-, lelkiismereti- és vallásszabadság), illetve az Egyezmény 7. cikke (büntetés kiszabásának tilalma törvényi rendelkezés nélkül) tekintetében. Az 1363/1938. számú törvény 4. cikke alapján vádat emeltek a 3 kérelmező ellen „hittérítés bűncselekményére” hivatkozva. Ezen cikk értelmében bűncselekményt követ el az, aki hittérítést végez, amelyen érteni kell

„különösen bármilyen közvetlen vagy közvetett szándékot arra, hogy valaki különböző vallásos meggyőződését áthassa abból a célból, hogy ezt megváltoztassa, bármilyen szolgáltatás vagy annak ígértével, avagy erkölcsi vagy anyagi segítségnyújtás ígéretével, akár pedig csalárd módon, akár tapasztalatlansága kihasználásával vagy kihasználva bármilyen szükséghelyzetet, szellemi gyengeségét vagy hiszékenységét.”

Az 1975. évi Görög Alkotmány 3. cikke az alábbiakat deklarálta.

„1. Görögországban az uralkodó vallás a keresztény keleti ortodox egyházé. A görög ortodox egyház, mely fejének ismeri el a mi Urunkat, Jézus Krisztust, tartósan egyesült doktrinálisan a konstantinápolyi nagy egyházzal és az azzal közösségben levő más keresztény egyházakkal, megváltoztathatatlanul betartja, mint a többi egyház a szent apostoli és zsinati egyházi törvényeket és a szent tradíciókat. Független és a Szent Zsinat irányítja, mely a hivatalban levő valamennyi püspökből áll és az állandó Szent Zsinat útján úgy áll össze, ahogy azt az egyház statútumában lefektették, összhangban az 1850. június 29-i pátriárkai rendelet és az 1928. szeptember 4-i zsinati törvény rendelkezéseivel.
2. Az egyház kormányzati rendszere az állam egyes területi egységeiben nem működhet az előbbi szakasz rendelkezéseivel ellentétesen.
3. A Szentírás szövege megváltoztathatatlan, hivatalos fordítást bármely nyelvre a független görög egyház és a konstantinápolyi nagy keresztény egyház előzetes hozzájárulása nélkül nem készíthető.”

A Görög Alkotmány 13. cikke – az előzőekkel is összefüggésben – a következőket mondja ki.[16]

„1. A lelkiismereti szabadság vallási ügyekben sérthetetlen. A személyes és politikai jogok gyakorlása nem függhet az egyén vallási meggyőződésétől.
2. Bármely elismert vallás szabadon gyakorolható, az egyének szabadon végezhetik vallásos szertartásaikat, minden akadályoztatás nélkül a jog által védetten. A vallási szertartások elvégzése nem sértheti a közrendet vagy a közerkölcsöt. A hittérítés tilos.
3. Minden elismert vallás lelkészét ugyanolyan módon felügyeli az Állam és ugyanazok a kötelezettségeik, mint az uralkodó egyház lelkészeié.
4. Senki sem mentesíthető az állammal szemben fennálló kötelezettségeinek teljesítése alól vagy senki sem tagadhatja meg vallási meggyőződésből, hogy engedelmeskedjék a törvénynek.
5. Csak a törvény által előírt eskü letétele követelhető meg a törvény által meghatározott formában.”

A kérelmezők elsősorban azt panaszolták, hogy a görög törvényeknek a hittérítést büntető rendelkezései nem eléggé kristálytiszta megfogalmazásúak a bűncselekmény definiálásában, és alkalmazásuk esetükben indokolatlan beavatkozást valósított meg vallásos gondolatszabadságukhoz való jogukba.

(A Bíróság kiemelte, jóllehet a vallásszabadság elsődlegesen a hazai egyházi fórumtól függ, ez magában foglalja ezen felül még különösen a vallás kifejezésre juttatását is, ide sorolva a hozzátartozók meggyőzésének jogát is. A 9. cikk mindazonáltal nem mentesít bárminemű vallás vagy hit által motivált cselekményt. Így nem védi a rosszhiszemű hittérítést, mint amely abban nyilvánul meg, hogy anyagi vagy szociális előnyt kínálnak fel, avagy önkényes nyomást gyakorlásában, annak érdekében, hogy valamely egyházhoz csatlakozzanak.)

Az államok a Bíróság szerint megtehetik, hogy különleges rendelkezéseket léptessenek hatályba a hadsereg tekintetében, az alárendeltek jogainak és szabadságainak védelmében a zaklatók vagy hatalommal visszaélők ellen. Ennek oka, hogy a katonai hierarchikus struktúra befolyása miatt egy alárendelt hátrányt szenvedhet, ha visszautasítja feljebbvalóját, aki kvázi téríteni próbálja.

Konkrét ügyünkben a belső eljárásban előhozott bizonyítékokra alapozva a Bíróság megállapította, hogy a három katona, akikkel a kérelmezők vallásos disputát folytattak, bizonyos nyomásnak voltak kitéve, tekintettel a kérelmezők magas tiszti beosztására. A Bíróság kiemelte továbbá, hogy a kérelmezőkkel szemben meghozott intézkedések nem számítanak különösen súlyosnak; inkább megelőző, mint megtorló jellegűek voltak. Figyelemmel az eset összes körülményére, a Bíróság ezen szankciókat nem találta aránytalannak és nem ítélte meg úgy, hogy a szóban forgó intézkedések megsértették volna a 9. cikket a kérelmezőknek a katonákkal szembeni hittérítés miatti elítélésük miatt.

Eltérően ítélte meg azonban a Bíróság a polgári (tehát nem katonai) személyek tekintetében megvalósult hittérítést. Az EJEB kardinális jelentőséget tulajdonított azon ténynek, miszerint a háromból két kérelmező nem gyakorolt nyomást a megtéríteni szándékozott civilekre olyan módon, miképpen azt a katonákkal szemben tette. Nem találta úgy a Bíróság, hogy e polgári személyek különös védelemre tarthatnának igényt. Ennek kapcsán megállapítást nyert, hogy a kérelmezők nem gyakoroltak önkényes nyomást rájuk. Ebből következik, hogy a két kérelmezővel szemben a polgári személyek hittérítésére hivatkozással hozott szankciók indokolatlanok voltak és ekképp megsértették a Római Egyezmény 9. cikket.

(A Bíróság szerint a 9. cikk 2. pontjában található „törvényben megfogalmazott” kifejezés arra hív fel, hogy a szóban levő törvény megfelelőképpen hozzáférhető legyen az egyének számára és igen pontosan kifejező legyen, hogy az egyének magatartásukat irányíthassák. A Bíróság, a 9. cikk esetében is úgy döntött, hogy a vitatott intézkedések „törvényben meghatározottak” voltak. Nem állapították meg továbbá a véleménynyilvánításra vonatkozó 10. cikk sérelmét.[17])

Bibliográfia

Czigle János Tamás: Az Európai Unió Bíróságának munkahelyi vallásszabadsággal kapcsolatos joggyakorlata, Doktori értekezés, Budapest, PPKE, 2021.

Grád András: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve, Budapest, Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központ, 2005.

Köbel Szilvia: A vallási közösségek működésének strukturált szabályozása az egyházügyi törvényben, Magyar Jog, LVIII. évf., 2021/4.

Shah, Dian A. H.: Constitutions, Religion and Politics in Asia: Indonesia, Malaysia and Sri Lanka, Cambridge, Cambridge University Press, 2017.

Trócsányi László – Badó Attila (szerk.) Nemzeti alkotmányok az Európai Unióban, Budapest, Complex Kiadó, 2005.

Hivatkozások

  1. İzzettin Doğan and Others v. Turkey, 26 April 2016; no. 62649/10; 160., 166.
  2. Ld. még ehhez Czigle János Tamás: Az Európai Unió Bíróságának munkahelyi vallásszabadsággal kapcsolatos joggyakorlata, Doktori értekezés, Budapest, PPKE, 2021.
  3. Vö. Shah, Dian A. H.: Constitutions, Religion and Politics in Asia: Indonesia, Malaysia and Sri Lanka, Cambridge, Cambridge University Press, 2017.
  4. Köbel Szilvia: A vallási közösségek működésének strukturált szabályozása az egyházügyi törvényben, Magyar Jog, LVIII. évf., 2021/4, 247–255.
  5. Ciprusi Alkotmány 2. cikk
  6. Dán Királyság Alkotmánya 4. cikk
  7. Ld. Görögország Alkotmánya, Preambulum
  8. Ld. Írország Alkotmányának Preambuluma
  9. Ld. Lengyelország Alkotmánya, Preambulum
  10. Málta alkotmányának 2. cikk
  11. Ld. német Alaptörvény Preambuluma
  12. Olaszország Alkotmánya 7. cikk
  13. Spanyolország Alkotmánya 16. cikk
  14. Grád András: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve, Budapest, Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központ, 2005. 450.
  15. Larissis and Others v. Greece, 24 February 1998; nos. 23372/94, 26377/94 and 26378/94
  16. Trócsányi László – Badó Attila (szerk.) Nemzeti alkotmányok az Európai Unióban, Budapest, Complex Kiadó, 2005, 1064.
  17. Ld. még a fenti kérdéskörhöz Schanda Balázs: Véleményszabadság vs. vallásszabadság, Acta Humana, III. évf., 2015/6, 19–24.

Lajos Edina: Jogértelmezés és erkölcs

Először is tisztázandó, miért szükséges értelmezni a jogot. Főképp azért, mert eleve a szövegeket interpretálni kell, a jog pedig nyelvi egységekben manifesztálódik. Másrészt mivel a megfogalmazott jog absztrakt, a jogalkalmazás során a törvényi tényállást össze kell egyeztetni a történeti tényállással, ez pedig szintén jogértelmezést igényel.

Miképpen érvényesül az erkölcs az egyedi döntési szinteken az állampolgárok (és más személyek) tekintetében? Természetszerűleg főképp akkor, ha az arra hivatott szervek által megalkotott jogszabályok megfelelnek a legalapvetőbb erkölcsi követelményeknek. A népszuverenitást megtestesítő parlament ugyanis kvázi a társdalomban uralkodó közerkölcsöt hordozza. Amennyiben a megalkotott jogszabályok az alapjogokat (és így az abba abszorbeálódó erkölcsi elvárásokat) nem tükrözik, akkor nyitva áll azokkal szemben a normakontroll lehetősége. Ez e sorok írója későbbi külön publikációjának lesz tárgya. Azt is megállapíthatjuk, hogy a veszélyhelyzet problémái egyedi helyzetekre vetítve sok erkölcstelenséget eredményezhettek volna, ha a jogalkotó nem reagál rugalmasan számos kérdéskörre.[1]

Hogyan érvényesül az erkölcs az előbbi szempontok szerint – vélelmezhetően – helytálló jogszabályok alkalmazása vonatkozásában?

A legnagyobb kérdés, hogy a jogszabályi helyek közötti nyitottság, a jogalkalmazói mozgástér kitöltése tekintetében melyik interpretációs megoldást választjuk. A jogelméletben, illetve ennek nyomán a joggyakorlatban egy klasszikus négyes jogalkalmazási módszertan alakult ki, melyet sokáig a jogi oktatásban szinte evidenciának tartottak. E négy interpretációs technika: a nyelvtani, logikai, rendszertani és a történeti.[2]

Az ún. Bielefeldi-kör nyomán Magyarországon Pokol Béla teljesítette ki az addig oktatott négy helyett a jog értelmezésnek 12 módszerét, amelyet aztán Cservák Csaba és Tóth J. Zoltán[3] vitt tovább a hazai szakirodalomban.

1. Jogértelmezés a normában használt kifejezések hétköznapi jelentése alapján. Tehát a szavak, szintagmák átlagos állampolgár számára valószínűleg irányadó jelentéséből indul ki ezen metódus.[4] Már itt kiemelhetjük, hogy ennek kapcsán merülhet fel konkrét esetekben legtöbbször az erkölcsi normák megsértése.

2. Interpretáció a jogi szövegben használt kifejezések esetleges speciális-technikai jelentése szerint. Ez egy adott szakma gyakorlásával összefüggésben felmerülő jelentése alapján értelmezi a nyelvi elemeket, amit egy témában érintett szakember számára jelenthetnek.

3. A kontextuális nyelvtani típus a szövegösszefüggés egésze (az adott jogszabály) alapján értelmezi a nyelvi elemeket. (Vagy az összességében irányadó jogszabályok egészébe illesztve értelmez, de ez már átvezet bennünket a következő kategóriába.)

4. A doktrinális-jogdogmatikai, jogirodalmi értelmezés. Ez a metódus a jogtudomány eredményeiből, a jog ellentmondás-mentes rendszeréből indul ki, ahol elvileg minden kifejezés pontos helye megvan, az adott jogterületre különösen jellemző belső összefüggések alapján. (Tehát ez a módszer a kontextuális interpretációt bővíti, ugyanis nem az adott szövegben elfoglalt rendeltetésből, hanem mintegy az összes jogi szövegből, a jog egészének rendszeréből indul ki.) A jogdogmatika több évszázados szerves fejlődése miatt megállapítható, hogy e módszerbe is áttételesen beépülhetnek a (keresztény) erkölcsi szempontok. A római jogi gyökerű magánjogi dogmatika fejlődésére ugyanis az is ráhatást gyakorolt, amikor a Római Birodalomban a kereszténység államvallás lett.

5. A joglogikai maximák, jogelvek mentén történő értelmezés. Ezen típus a formállogika elvei alapján von le következtetéseket. Ezek az antik gyökerű magvas gondolatok szintén magukban hordoznak erkölcsi alapú vezérelveket. (Például argumentum ad absurdum, argumentum a minore ad maius / a maiore ad minus, stb.)

6. A (bírói) precedenseken alapuló értelmezés. A módszer a (szokásjogilag vagy írott jogi értelemben) kötelező bírói gyakorlat eredményeiből indul ki. Az angolszáz igazságszolgáltatás jogalkotó precedensei helyett a kontinentális rendszer jogértelmező precedenseket használ.

7. Az analógia révén történő értelmezés. Amennyiben egy kérdés rendezésére – deklaráltan – nincs irányadó jogi norma, akkor egy hasonló történeti tényállásra vonatkozó törvényi tényállást kell alapul venni. (Ez a büntetőjog tekintetében tilalmazott.) Ennek erkölcsi megalapozása, hogy hasonló helyzeteket hasonlóan kell eldönteni, mert más hozzáállás diszkriminációt eredményezne, ami a legnagyobb erkölcstelenségek egyike.

8. A jogági alapelvek mentén való jogértelmezés. A megoldást az adott jogág saját, belső összefüggés-rendszerét tükröző jogelvei alapján vezeti le az értelmező. (Ide tartozhat az általános jogelvek szerinti értelemzés is, de az már álláspontom szerint némileg átvezet a jogdogmatikai típusba.)

9. A (meghatározható) jogalkotó vélelmezhető akarata szerinti interpretáció. A konkrét jogszabályt megalkotó intézmény (pl. a magyar Országgyűlés az adott törvényhozás során) által valóban elérni kívánt célt, egy adott társadalmi probléma megoldására adott válaszát alapul véve vezeti le a lehetséges értelmet.

10. A jogszabály elvont célja szerinti értelmezés. Ez nem az adott jogalkotó akaratából indul ki, hanem abból, hogy vajon egy ilyen jogszabállyal egy ideális jogrendszerben mit akarhattak helyes esetben elérni.[5]

11. Az alkotmány (és az alapjogok) fényében való értelmezés. Abból indul ki, hogy az adott jogszabálynak milyen értelemzése teljesítené ki legjobban az alapjogok érvényesülését és garantálását.[6] Ez már nagyon közel áll az erkölcsi jellegű jogértelmezéshez.

12. Témánk aspektusából a legfontosabb: A jog mögötti etikai elvek alapján való interpretáció. Az adott társadalomban általánosan elterjedt morális szabályokat, az irányadó közerkölcs szerinti felfogást alapul véve értelmezi a kérdéses normát.[7]

Kijelenthetjük, hogy a kontinentális – és így a magyar – jogalkalmazásban a kifejezetten erkölcsi jellegű jogalkalmazásnak nincs kultúrája. Főképp nem annak, hogy ezt (mármint az etikai interpretációt) a bíróságok még kifejezetten deklarálnák is. Inkább az az elképzelhető, hogy – legföljebb – az erkölcsi jellegű jogértelmezést az alkotmányt (és a benne foglalt alapjogokat) zsinórmértéknek tekintő interpretációba olvasztva használják a jogalkalmazó szervek.

Az alkotmányos alapjogok szerinti értelmezés csak az egyik módszer, de segítségünkre lehet a megfelelő interpretációban. Amennyiben minden metódus ugyanazon eredményre vezet, akkor egyértelmű az eredmény. Ám ha kétség merül fel, akkor ki kell választani adott esetre nézvést a helyes módszert. Álláspontom szerint a 12-ből a jogszabály célja szerinti kategória lehet a perdöntő, amely, ha konklúziója találkozik az alapjogi és erkölcsi módszerrel, segíthet felülbírálni a szó szerinti nyelvtani metódust. Ez akkor elfogadható, ha legalább a szövegkontextus lehetővé teszi a kompromisszumos eredményt. (További, mindezidáig egzakt módon megválaszolatlan elméleti kérdés lehet, hogy vajon az alaptörvény-ellenességet jelent-e, ha egy jogszabálynak több különböző helyes értelmezése létezik. Vagy ez már önmagában olyan fokú jogbizonytalanság, hogy sérti az alkotmányosságot és így az alapjogokat?)

Ahogy azt már jeleztem az új Alaptörvény 28. cikke már meghatároz egyfajta kívánt sorrendet az interpretáció módszerei tekintetében: a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik.

Az Alaptörvény módosított 28. cikke a következők szerint rendelkezik. A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak. Látjuk tehát, hogy a kiindulópont a szöveg, de a jogszabály célja szerinti és az alkotmány fényében való interpretációt emeli ki még az Alaptörvény. (Viszont némileg keveredik a jogszabály célja és a jogalkotó szándéka szerinti módszer, mert a preambulum és az indokolás a konkrét jogalkotó szándékára utal – ellenben a 28. cikk szövegével, amely a „jogszabály célja” kifejezést használja.) Megjelenik a jog mögötti etikai értelmezési szempont is.

Ki kell emelnünk, hogy a jogszabályok gyakran visszautalnak erkölcsi szabályokra, jogilag kötelezővé téve az erkölcsös magatartást, vagy megtiltva az erkölcstelenséget. Előfordul, hogy (negatív) jogkövetkezményt fűznek az erkölcstelen magatartáshoz.[8] Semmis az a szerződés, amely nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik.[9] Ki lehet tagadni az öröklésből azon személyt, aki erkölcstelen életmódot folytat.[10] A „jó erkölcsbe ütközik” és az „erkölcstelen” fogalmakkal a jogalkotó kifejezetten etikai normarendszert illeszt be a jogba, „anélkül hogy megismételné, pontosan rögzítené azokat a szabályokat, amelyek kiváltják a jogkövetkezményt (a szerződés semmisségét, kikényszeríthetetlenné válását, illetve a remélt törvényes örökrésztől való megfosztást)”. Az erkölcsre utalás révén elkerülhetők bizonyos ismétlések, másrészt nagyobb mozgásteret adnak a jogalkalmazónak. A bíró a tényállás olyan elemeit is tekintetbe tudja venni, amelyekre a jogalkotó ad absurdum nem gondolt.[11]

Lehetséges-e erkölcsi alapon contra legem jogalkalmazást végrehajtani? Úgy is kérdezhetnénk, lehetséges-e közvetlenül alkalmazni az alapjogokat? (Mert a kontinentális jogrendszerben teljességgel kizárt, hogy erkölcsi normákat szubszumáljunk alkalmazandó jogként.[12]) E vonatkozásban is különböztetnünk kell az alapjogok közvetlen alkalmazása, illetve az Alaptörvény közvetlen alkalmazása között. Utóbbi valójában magában foglal egyéb alkotmányos elveket és értékeket. Továbbá tételes, egzakt normákat is. Példának okáért említhetjük a köztársasági elnök megválasztásának szabályait, amelyeket csak az Alaptörvény tartalmaz. Az Alaptörvény közvetlen alkalmazhatóságának általános tilalma esetén ad absurdum nem is választhatnánk államfőt.[13]

Kijelenthetjük, hogy a magyar (mint kontinentális) jogrendszerben nem lenne szerencsés megengedni, hogy a bírák,[14] hovatovább az állampolgárok félretolhassák a nekik nem tetsző jogszabályt, ha az szerintük sérti az Alaptörvényt, amennyiben van az esetre alkalmazható tételes jogszabály. (Ilyenkor mód nyílik a bírói eljárás felfüggesztésére.) Azonban e mondatban is benne volt egy kiskapu: mi van, ha nem létezik ilyen norma. A textualista, túlzottan szöveghez tapadó jogértelmezést követő bíráknak ugyanis sokszor célszerűbb, ha konkrét esetre való szubszumálhatóságot imitálnak, ahelyett, hogy belátnák: az adott kérdést egész pontosan nem rendezi tételes jogszabály.[15]

Az alapjogok rendkívüli fontosságát senki nem vonhatja kétségbe. Azok nélkül nem képzelhető el alkotmányos jogállam[16] és demokratikus berendezkedés. A probléma a kizárólag alapjogokra fókuszáló szemlélettel van, mert azok túlságosan absztraktak, átmoralizáltak és átpolitizáltak. Rendkívül nagy a nyitottság a megfogalmazásukban, igen szubjektív értelmezési lehetőségekre nyitnak módot. Éppen ezért, mint fentebb említettük, a gyakorlatban gondot okozhat alapjogi síkon félretolni konkrét, tételes jogszabályokat. (Főképp akkor problematikus ez, ha egyéni érdek vagy politikai befolyás vezérli a szubjektivitást.)

A valódi alkotmányjogi panasz az a jogintézmény, amely lehetőséget teremt a jogalkotás és a jogalkalmazás összetett folyamatából fakadó, erkölcstelenséget is jelentő alapjogsértés kiküszöbölésére.[17]

Bibliográfia

Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Arató Balázs – Cservák Csaba: A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről, Jogelméleti Szemle 2020/2.

Bíró György – Lenkovics Barnabás: Magyar polgári jog – Általános tanok. Miskolc, Novotni Kiadó, 1997.

Cservák Csaba: A jogértelmezés és az alkotmányértelmezés egyes módszerei, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, VI. évf., 2016/2.

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2018.

Cservák Csaba: Az alapjogok (és az Alaptörvény) érvényesüléséről, alkalmazhatóságáról, Jogelméleti szemle, 2017/3.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIT, Jogtudományi Különszám, 2021.

Juhász Imre: Alapjogok és polgári perrendtartás: A Pp. szabályainak vizsgálata az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Menyhárd Attila – Varga István (szerk.): 350 éves az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara : a jubileumi év konferenciasorozatának tanulmányai, Budapest ELTE Eötvös Kiadó, 2018.

Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022.

Miskolczi-Bodnár Péter: Az erkölcs és a jog szoros kapcsolata, Polgári Szemle, XI. évf., 2015/4-6.

Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2.

Pokol Béla: Jogelmélet, Budapest, Századvég Kiadó, 2005.

Pongrácz Alex (szerk.): Ünnepi tanulmányok a 65 éves Cs. Kiss Lajos tiszteletére. Ut vocatio scientia, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021.

Sári János: A rendes bíróságok alapjogi bíráskodása, Jogtudományi Közlöny, LXI. évf., 2006/1.

Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT, 2020/1.

Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara

Tóth J. Zoltán: Jogértelmezési módszerek a bírói gyakorlatban, Jogelméleti Szemle, 2009/4.

Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015.

Hivatkozások

  1. Vö. Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT, 2020/1, 8.; ill. Stumpf István: Állam és alkotmányosság a járvány hálójában, in Pongrácz Alex (szerk.): Ünnepi tanulmányok a 65 éves Cs. Kiss Lajos tiszteletére. Ut vocatio scientia, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021, 435–452.
  2. Bíró György – Lenkovics Barnabás: Magyar polgári jog – Általános tanok. Miskolc, Novotni Kiadó, 1997, 142.
  3. Tóth J. Zoltán: Jogértelmezési módszerek a bírói gyakorlatban, Jogelméleti Szemle, 2009/4.
  4. A továbbiakban ld. Cservák Csaba: A jogértelmezés és az alkotmányértelmezés egyes módszerei, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, VI. évf., 2016/2, 57–59.
  5. Ez a felfogás közel áll az érdekkutató jogtudományhoz. Eszerint minden jogszabállyal valamilyen társadalmi érdekkonfliktust akarnak megoldani, ez a cél vezérli a megalkotását. A jogalkalmazás során meg kell találni, hogy a jogalkotó vajon kinek az érdekeit kívánta védeni, ideális esetben milyen célt akarhatott megvalósítani. Ld. Pokol Béla: Jogelmélet, Budapest, Századvég Kiadó, 2005, 296–299.
  6. Uo.
  7. Az USA-ban egy elterjed és neves eset volt a Holy Trinity-ügy. Az Egyesült Államokban szigorú büntetés (akár szabadságvesztés) sújtotta a munkavállalási engedély nélkül dolgozókat. Egy kisegyház pedig így foglalkoztatott lelkészeket, akik köztiszteletre méltó karitatív munkát végeztek. A Legfelsőbb Bíróság viszont a lelkészek magasrendű értékeire hivatkozva kifejezetten erkölcsi döntést hozott contra legem. Ld. Pokol: Jogelmélet, 182.
  8. Ld. Miskolczi-Bodnár Péter: Az erkölcs és a jog szoros kapcsolata, Polgári Szemle, XI. évf., 2015/4-6, 27–33.
  9. Ld. Ptk. 6:97. §-a.
  10. Ptk. 7:78. § (1) bekezdés e) pont
  11. Ld. Miskolczi-Bodnár: Az erkölcs és a jog, 29–31. A devizahitel-szerződések kapcsán lefolytatott perekben az ítéletek például a jó erkölcs fogalmát értelmezték az új típusú, hosszú távra szóló és e körülményekből fakadóan fokozott kockázattal járó ügyletek esetén.
  12. Mint ahogy az USA-ban (ritkán) előfordul. ld. uo.
  13. Ld. erről még Cservák Csaba: Az alapjogok (és az Alaptörvény) érvényesüléséről, alkalmazhatóságáról, Jogelméleti szemle, 2017/3, 15–25.
  14. Sári János éles különbséget lát úgy általában a bírák és a (korábbi nevén) Legfelsőbb Bíróság alapjogi bíráskodás között, különösen a jogegységi határozatok lehetősége miatt. Példát is említ, amikor az LB a tételes jogi kizáró rendelkezések félretolásával jogorvoslati lehetőséget nyitott meg egyes államigazgatási ügyekbe. (Tegyük hozzá, hogy a Kúria jogegységesítő hatáskörének bővülése tovább erősíti ezen tendenciát.) Ld.: Sári János: A rendes bíróságok alapjogi bíráskodása, Jogtudományi Közlöny, LXI. évf., 2006/1, 7.
  15. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2018.
  16. Ez annak ellenére igaz, hogy egyes szerzők, közéleti gondolkodók tetszés szerint, hektikusan belemagyarázhatják saját szubjektív álláspontjukat a jogállam képlékeny fogalmába. Vö. Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015, 228.; ill. Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2, 31–40.; ill. Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara
  17. Vö. Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022, 59–77.; Juhász Imre: Alapjogok és polgári perrendtartás: A Pp. szabályainak vizsgálata az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Menyhárd Attila – Varga István (szerk.): 350 éves az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara : a jubileumi év konferenciasorozatának tanulmányai, Budapest ELTE Eötvös Kiadó, 2018, 146–157.; Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 502–515.; ill. Arató Balázs – Cservák Csaba: A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről, Jogelméleti Szemle 2020/2, 3–14.; valamint Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, Jogtudományi Különszám, 2021.

 

Mercz Mónika: Alkotmányos identitás a tagállamokban – és az EU-ban?

Miért fontos az ún. „alkotmányos identitás”?

Ahhoz, hogy egy állam alapvető funkcióiról folytassunk diskurzust, szükséges néhány alapfogalom meghatározása, amelyek mentén felépíthetjük ezeknek a funkcióknak koherens rendszerét, amelyek az unió hatáskörmegosztás keretei között autonóm módon érvényesülnek. Az uniós szerződések jelenleg olyan kötelezettséget rögzítenek az EU számára, amely alapján az Unió tiszteletben tartja a tagállamok

„nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is. Tiszteletben tartja az alapvető állami funkciókat, köztük az állam területi integritásának biztosítását, a közrend fenntartását és a nemzeti biztonság védelmét. Így különösen a nemzeti biztonság az egyes tagállamok kizárólagos feladata marad.” [EUSz 4. cikk (2)]

Ez alapján tehát a tagállam alapvető politikai és alkotmányos struktúrái alkotnak egy keretet, amelyek keretek között válik értelmezhetővé az alapvető állami funkciók – szuverenitástól elválasztott – kérdése és ezen funkciók pontos mibenléte az azokhoz kapcsolódó olyan tagállami hatáskörökben, amelyekben érintett (lehet) a hatáskör-transzfer az uniós döntéshozatali folyamatok vonatkozásában.

Az alapvető állami funkciók és az alkotmányos identitás kérdésköre az Európai Unió szabályozási szintjén a Lisszaboni szerződésben, egészen pontosan az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) 4. cikk (2) bekezdésében merül fel. Az EUSZ 4. Cikk (2) bek. fejlődését már többen vizsgálták történeti szempontból,[1] és a történeti vizsgálat sokat segíthet az egyes kifejezések mögött meghúzódó jogalkotói szándék feltárásában.

A rendelkezés értelmében az Unió irányából kiemelt tiszteletet élvez mind az államok jogi, Szerződések előtti egyenlősége, mind pedig nemzeti identitásuk. Itt a szöveg a nemzeti identitás inherens részének tekinti az alapvető politikai és alkotmányos berendezkedést, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is.

De mit takar pontosan az identitás kifejezés? Fontos kiindulópont, hogy filozófiai szempontból „az a logikai törvény, amely szerint minden fogalomnak adott időben és vonatkozásban önmagával azonosnak kell lennie. Jelenti továbbá az önmagunkkal, vagy valamely csoporttal való azonosulás érzését is”.[2] Az identitás azonban soha nem statikus, hanem egy dinamikus, interaktív folyamat, amely teljes mértékben személyes, mivel azt mindenkinek állandóan és folyamatosan kell felépítenie.[3] Az alkotmányos identitás természetesen szélesebb skálán való gondolkodást kíván meg az egyének identitásának vizsgálatánál. Személyek szervezett csoportja is viselkedhet egyfajta identitást felvéve, azzal összhangban és annak mentén.[4] Mindez lehet vallási,[5] kulturális,[6] nemzeti,[7] és még sok más.[8] A kollektív identitás sajátossága, hogy bár az azt létrehozó entitások egységes akaratából jön létre, szükségszerűen formálja is az azt létrehozó entitásokat.[9]

Mindez hasonló gondolkodási struktúrát eredményez, mint a történeti alkotmányok alkotmányjogi fogalma, amely összeforr a nemzet történelmével és azzal párhuzamosan, organikusan fejlődik. Ugyanakkor a tény, hogy egy államnak nincs kartális alkotmánya, nem befolyásolja az alkotmányos identitás természetét.[10] Mindezt alátámasztja az is, hogy az Alkotmánybíróság a történeti alkotmány vívmányait Magyarország alkotmányos önazonossága körében nevesíti.[11]

Egy nemzet, ország identitásának vizsgálata sokrétű kérdéseket vet fel. Az identitáson belül annak személye, azaz alanya úgy kerül meghatározásra, mint „egy személy alapvető, esszenciális lénye, amely megkülönbözteti őt másoktól, különös tekintettel az önvizsgálat tárgyára, vagy visszaható cselekvésre.”[12] Az alkotmányos identitás tárgykörében azonban nehézségeket vet fel az alany fogalmának egyértelmű lehatárolása, hiszen az többértelmű. Utalhat ez a kifejezés az alkotmányos rendszert életre hívó és meghatározó közösségre, az alkotmányozó hatalom letéteményeseire vagy az alkotmány tárgyára is.[13] Fontos a téma szempontjából a nemzet fogalma is. A nemzet egyes érvek szerint egy olyan közösség, amelyet történelmi-kulturális kötelék köt össze, és egy területen vagy államban él, azonban a nép fogalmától el kell határolni, és több fogalmi meghatározása is lehetséges.[14]

Az alkotmányos identitás-fogalom két komponensét külön is érdemes vizsgálat tárgyává tenni: kell beszélni az alkotmányról[15] és az identitásról[16] is. Ez azt is előirányozza, hogy az identitásképzés folyamatát magát az alkotmányos közösség által létrehozott alkotmányos berendezkedés alapjául szolgáló, egyúttal azt megtestesítő alkotmány hívja életre,[17] amely a társadalmi-politikai közösségtől elválaszthatatlan.[18] Az alkotmány, mint a nemzeti szuverenitást megtestesítő fogalom, mindig egy adott államhoz kötődik.[19] Miután 2018. június 20-án az Országgyűlés elfogadta az Alaptörvény 7. módosítását, Magyarország alkotmányos önazonossága, mint védendő alkotmányos érték az Alaptörvény részévé vált. Ennek megfelelően Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme immár az állam minden szervének kötelessége [Alaptörvény R) cikk (4)].

Az alkotmányos önazonosság vizsgálata körében érdemes figyelemmel lennünk az Alkotmánybíróság 32/2021. (XII. 20.) AB határozatára,[20] amelyet absztrakt Alaptörvény-értelmezés hatáskörében eljárva hozott. Bár az Alkotmánybíróság három rendelkező részt fogalmazott meg,[21] nem adott választ minden kérdésre. Sőt, az indítványozó Kormány szabad belátására bízta az uniós jogból eredő jogi kötelezettség végrehajtását,[22] ami értelmezhető oly módon is, hogy a magyar Alkotmánybíróság a lengyelhez hasonlóan[23] az identitás erősödését preferálja az uniós jog érvényesülésének elősegítésével szemben.[24] Az emberi méltóság és alkotmányos identitás vizsgálata során az Alkotmánybíróság arra a kérdésre fókuszál, hogy a közös hatáskörgyakorlás, illetve annak hiányos érvényesülése felveti-e az Alaptörvényben biztosított alapvető jogok és szabadságok sérelmét. Arra a következtetésre jut, hogy a „közös hatáskörgyakorlás hiányos érvényesülése”[25] maga után vonja a „demokratikus felhatalmazás nélküliség” állapotát, egyféle „mulasztásos ultra vires” lehetőségét. Ha tehát a mindez a magyar állampolgárok alapjogait sértő módon valósul meg a hatáskörgyakorlás, úgy a magyar állam, intézményvédelmi kötelezettségének keretében gondoskodni köteles e jog védelméről. Az alkotmánybíróság a közös hatáskör hiányos érvényesülése tekintetében az alkotmányos önazonosság tartalmát igyekezett konkretizálni, kiemelve ennek szuverenitással való kapcsolatát. A határozat elméleti különbséget tesz a nemzeti és az alkotmányos identitás fogalma között. Értelmezésében az alkotmányos önazonosság szűkebb fogalom, az alkotmány keretein kívüli nemzeti identitás jogi leképeződése, amelyet az alkotmányozó hatalom az alkotmányban rögzít. Az uniós jog körében definiált „nemzeti identitás” és az „alkotmányos önazonosság” viszonyáról elmondható, hogy ezek azonos jelentéssel bírnak, és fogalmuk folyamatosan változik. A szuverenitás és az alkotmányos identitás az AB szerint komplementer fogalmak,[26] és csak a szuverenitás magja tekintendő az alkotmányos önazonosság részének. Az AB értelmezése szerint tehát az alkotmányos identitás védelme elsősorban szuverenitásvédelmi kérdés, amely az ország alkotmányos önrendelkezési jogának megőrzésével szoros kapcsolatban áll. Végső soron ez a határozat a nem hatékonyan vagy hiányosan érvényesülő uniós jogi aktusok esetében megalapozhatja a közös hatáskör újbóli tagállami gyakorlását, ami párhuzamosan elvezethet az uniós jogi aktus átmeneti alkalmazhatatlanságához.[27]

A fogalom az Európai Unió szempontjából újabb jelentésrétegeket vesz fel, hiszen a tagállamok – legtöbbször alkotmánybíróságaikon keresztül – kénytelenek meghatározni alkotmányos identitásukat Európa többszintű alkotmányosságának új rendszerében, illetve a tagállami alkotmánybíróságokkal párhuzamosan az EU Bírósága is értelmezi az alkotmányos identitás fogalmát az EUSZ 4. Cikk (2) bekezdés érintettsége körében. Ez az új rendszer az Európai Uniót, mint egy jogközösség és önálló államiság között elhelyezkedő entitást jeleníti meg, ami rákényszeríti a tagállamokat, hogy pontosan meghúzzák szuverenitásuk határait (s többek között ebben ad segítséget pl. az alapvető állami funkciókra tett utalás a Szerződés szövegében, s az e fogalom értelmezésére és meghatározására tett kísérletek a tudomány részéről).[28] Az alkotmányos identitás egyfajta kitörési pont a tagállami alkotmányok számára az uniós jog abszolút elsőbbségéből.[29] Azonban érdemes figyelmet szentelni arra a kérdésre is, hogy az Európai Unió és a tagállamok milyen viszonyban állnak. Az EU elsősorban gazdasági integráció,[30] ezért is elengedhetetlen az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésének értelmében a nemzeti identitás tiszteletben tartása.[31] Egyes nézetek szerint a Lisszaboni Szerződés ’nemzeti identitás’ szövegrészét talán helyesebb lenne tagállami identitásként értelmezni, hiszen a fogalom tartalmát meghatározó elemek a tagállamok államonként történő önmeghatározására utalnak.[32] Ez a tagállami identitás az,[33] amelynek sajátosságait az alkotmánynak azok a rendelkezései adják, amelyek alapján saját identitásuk – önazonosságuk, vagyis nem a mással való azonosságuk – feltételezhető.[34]

Az Európai Unió alkotmányos identitása – jövőkép vagy vágyálom?

De van-e, lehet-e az Európai Uniónak – mással nem azonos – alkotmányos identitása? Ahhoz, hogy erről beszéljünk, szükséges áttekintenünk az EU integráció fejlődésének történelmi kontextusát és jelenlegi tendenciáit.

Amikor először megfogalmazásra került az európai integráció elképzelése,[35] azt politikai és kulturális szinten szándékozták megalapozni.[36] Természetesen számos korábbi kísérlet is volt sokszínű kontinensünk egységesítésére,[37] azonban ezek vagy kudarcba fulladtak,[38] vagy rövid ideig tartottak.[39] Végül Robert Schuman 1950-es beszéde[40] nyitotta meg az utat az integráció felé, 1957-ben pedig aláírtak a római szerződéseket,[41] amelyek létrehozták az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergia-közösséget. Az integráció története során az együttműködés egyre szorosabbá vált. Az utóbbi években elértük azt a pontot, hogy egy kollektív tudat alakult ki, amely képes azonosulni Európával, Európa értékeivel és sokszínűségével.[42] Ma már másodlagos identitásunkként az európaiság, amely az európai polgárság eszméje miatt elsődlegesen az Európai Unió összefüggésében jelentkezik leginkább, és a fiatalok és a képzettek körében jellemző.[43]

Amikor az alapvető állami funkciókról beszélünk, fontos rögzítenünk, hogy elkülönül egymástól az identitás külső és belső oldala, az EUSZ vizsgált rendelkezését helytállóbb pedig az alkotmányos identitás külső oldalaként felfogni.[44] A tagállamok nemzeti identitásának védelme már a Maastrichti Szerződéssel megjelent, a tagállamok szerződések előtti egyenlősége és az alapvető állami funkciók tiszteletben tartása pedig a Lisszaboni Szerződés sajátosságai.[45] Ezen felül az eredeti elképzelés szerint több mindennek kellett volna bekerülnie a Szerződésbe, azonban a javaslatból kevesebb példa került felsorolásra a tényleges rendelkezésben.[46] Több javaslatot tettek azóta a Szerződések bővítésére, amelyek az integráció mélyülésének megkönnyítését eredményeznék.[47] Vajon a Szerződés bővítése utat nyithatna egy mélyebb európai identitás kialakítására, esetleg annak alkotmányos identitás szintjére történő emelésére?

Felmerül azonban a kérdés, hogy beszélhetünk-e az Európai Unió alkotmányos identitásáról? Mint azt már rögzítettem, az alkotmányos identitáshoz kettő dolog szükséges: alkotmány és identitás. Az EU-jognak számos olyan specifikuma létezik, amely identitásképző jelentőséggel bír, pl. a közös alkotmányos örökség vagy azok a jogelvek, amelyek az EU Bírósága esetjogán keresztül váltak az Unió jellegadó ismérveivé, az egyetlen dolog, ami hiányzik ahhoz, hogy az EU esetében is a szó szoros értelmében alkotmányos identitásról beszéljünk, az – államtani szempontból – az Unió „államiságának” egy új szintre lépése, és egy ezt megalapozó alkotmány(os struktúra). Egyes európai intézményi nézőpontok szerint az EU Szerződései, elsődleges jogforrásai kvázi alkotmányként aposztrofálhatók már az 1980-as évek közepe óta.[48] Volt viszont már tényleges „alkotmányozási kísérlet” is a tervezett, de megbukott Alkotmányos Szerződés elfogadása idején,[49] amely egy tényleges, kartális alkotmányos keretet akart létrehozni.[50]

Jelenleg az Európai Unió a nemzetközi szervezetek sajátos alakzataként (máshol: nem állami szereplőként) jelenik meg, s részint ez adja identitásának specifikumát.[51] Ha egy egységes európai alkotmány jönne létre a jövőben, amellyel kapcsolatos (föderális irányultságú) magántervezeteket már idén május óta ismerünk,[52] akkor talán elhárulna az akadály egy önálló európai alkotmányos identitás gyökerének létrejötte elől, amely az irányíthatatlanság jelenlegi helyzetét is orvosolhatná.[53] Ez esetben azonban az EU így létrejött alkotmányos identitása szemben erősen szembehelyezkedhetne a tagállamok alkotmányos identitásával, és ez további nehézségeket okozna a tagállamok alapvető állami funkcióinak, és ezekre épülő hatásköreinek érvényesítése szempontjából az Unió eddigi hatáskör-transzferre épülő mechanizmusaival ellentétben.

Jogi szempontból a jelenlegi keretek között a nemzetközi együttműködés eredményessége érdekében elengedhetetlen az uniós normák feltétel nélküli érvényesülése.[54] Kérdésként fogalmazódik meg bennem, hogy az EU-jog elsődlegességének[55] érvényesítése mellett egyre erősödő európai identitás érzése, amely alapján a fiatalok közül sokan már másodlagos identitásuk forrásaként tekintenek az EU-ra megerősödhetne-e annyira, hogy az a tagállami identitás érzésével egy szintre kerüljön? Ez vajon mennyiben nyitna utat a tagállamokhoz tartozás érzésének csökkenéséhez, és a későbbiekben akár a jogi keretek átalakításához?

Mindez egyértelműen negatívan befolyásolná a hivatkozott EUSZ 4. cikk (2) bekezdésének kereteit is,[56] hiszen az alapvető állami funkciók közül ott felsoroltak, mint például az állam területi integritásának biztosítása[57] is érintve lennének, ha létezne egy Európai alkotmány.

Kritikák az EU alkotmányos identitásával szemben

Az alkotmányos identitás koncepciójának kritikája, hogy az euroszkeptikus politikai törekvések[58] az integrációs folyamattal szemben kívánják alkalmazni. Az alapvető állami funkciók értelmezési kérdései egyesek szerint a szuverenitás gondolatköre felé terelik a diskurzust azzal, hogy az állam egy alapvető ismérvét, a szuverenitást vonják védelem alá.[59] Fontos azonban látni, hogy ami egy államnak ismérve (ld. szuverenitás), az nem azonos az állam funkciójával. Más szóval: a szuverenitásból (mint államismérv) eredő hatáskörök kapcsolódnak az állam alapvető funkcióihoz, pl. szabályalkotás, igazságszolgáltatás, nemzeti biztonság védelme, etc., amelyekkel kapcsolatban merülnek fel a viták a közös hatáskörgyakorlás kiterjedése vonatkozásában. A jelenlegi keretek között elengedhetetlen kijelenteni, hogy a csatlakozás az Európai Unióhoz nem jelent sem asszimilációt, sem pedig azt a kötelezettséget nem rója a tagállamokra, hogy az uniós intézmények esetleges ultra vires aktusait elfogadják vagy végrehajtsák.[60] Magukra nézve kötelezőnek fogadják el azonban az Alapító Szerződéseket, valamint azt, hogy az Európai Unió Bíróságának jogértelmezése erga omnes hatállyal bír a Szerződések hatókörén belül.[61]

Az alkotmányos identitás pedig egyfajta védelmi funkciót tölt be a tagállamok szempontjából az Uniós jog primátusával szemben, folyamatosan fejlődő organikus jellege azonban nem jelenthet korlátok nélküli változékonyságot.[62]. Például a Runevic-Vardyn (Litvánia) ügyben[63] az Európai Unió Bírósága az állam hivatalos nyelvének védelmével kapcsolatosan hivatkozott a tagállami nemzeti identitásra,[64] de egyre több nemzeti alkotmánybíróság igyekszik megjeleníteni az alkotmányában foglalt alkotmányos identitás elemeit.[65] Magyarország tekintetében három határozott identitásképző és nemzeti kohéziót erősítő irány található az Alaptörvényben:[66] a keresztény értékek, a nemzet mint közjogi fogalom, és a történelmi tradíciók.[67] Ezeket egészítette ki az Alkotmánybíróság 22/2016. (XII. 5.) AB határozata, amely a történeti alkotmány vívmányait[68] nevesíti, mint identitásképző tényezőket. A 2/2019. (III. 5.) AB határozatban Varga Zs. András alkotmánybíró párhuzamos indokolásában kifejtette, hogy utólag megváltoztathatatlan része alkotmányos önazonosságunknak a török megszállás elutasítása, a küzdelem a három részre szakadt ország alkotmányos függetlenségének helyreállítására, az Ausztriával közös, utolsó szakaszában az Osztrák-Magyar és az is, hogy 2004. május 1-je óta Magyarország az Európai Unió tagja.[69] A 32/2021. (XII. 20.) AB határozat pedig a már ismertetett körben elméleti különbséget tesz a nemzeti és az alkotmányos identitás fogalma között, és dinamikus fogalomként értelmezi azokat.

Az Európai Unió szemszögéből nézve a kérdés az lehet, annak alkotmányos identitása tükrében, hogy az vajon a külső hatásokkal szembeni „védekezés” reflexének eredményeként fog-e létrejönni? Lehetséges, hogy az EU-t (akár az integráción kívülről, akár azon belülről) olyan támadások érjék, amelyek következtében csak az integráció megújult alkotmányos identitása tudná biztosítani annak fennmaradását?

Összegzés

A fentiekben feltett kérdésekre jelenleg még nincsen válasz, azonban az Európa jövőjéről folyó párbeszéd kapcsán összehívásra kerülő Konventre tekintettel lehetséges, hogy ez a téma hamarosan igen aktuális lesz. Az Európai Unió jövőjéről szóló konferencia, valamint az ehhez kapcsolódó események eredményeinek összegzése mellett remélhetően elindulunk olyan kérdések egyértelmű megválaszolásának irányába is, mint a tagállamok hatáskörének és alapvető állami funkcióinak még pontosabb tisztázása, illetve az egyes állami funkciók gyakorlásának integrációs korlátjai. A Konvent során megvitatásra kerül majd 49 javaslat és 326 intézkedés,[70] valamint új politikai célkitűzések, és bizonyos esetekben az EU elsődleges jogforrásainak, a Szerződéseknek módosításaira vonatkozó javaslatok is.[71] Ennek eredményei között nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a tagállamok alkotmányos identitása és az EU esetleges hatáskörének, jelentőségének bővítése is heves vitát fog kiváltani. Tekintettel arra, hogy a tagállamok Alkotmánybíróságai egyre nagyobb számban találnak olyan eseteket, amikor az Európai Unió jogának implementálása a tagállami hatáskörök gyakorlása szempontjából nem megfelelő, véleményem szerint nagy esély van arra, hogy a jövőben az EU jogi keretei nagy változásokon mennek majd keresztül.

Bibliográfia

Angyal Zoltán: Az Európai Alkotmányszerződés ratifikációs válsága, avagy a közvetlen demokrácia és az integráció kollíziója, Sectio Juridica et Politica, 2007/1.

Arató Krisztina – Lux Ágnes: Az Európai Unió alkotmányozási kísérlete, in Jakab. András – Körösényi András (szerk): Alkotmányozás Magyarországon és máshol, Budapest, MTA TK PTI – Új Mandátum Kiadó, 2012.

Bernal, Carlos: Unconstitutional Constitutional Amendments in the Case Study of Colombia: An Analysis of the Justification and Meaning of the Constitutional Replacement Doctrine, ICON, 2013/2.

Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2013.

Blanke, Hermann-Josef– Mangiameli, Stelio (ed.): The Treaty on European Union (TEU) A Commentary, Heidelberg – New York – Dordrecht – London, Springer, 2013.

Blutman László: Szuverenitás, szupranacionalitás, szubszidiaritás, in Fejes Zsuzsa – Szalai Anikó (szerk.): Államközi kapcsolatok, Szeged, Iurisperitus Kiadó, 2019, 79–90.; Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2013

Bodó Barna: Az identitás egyetemessége, Kolozsvár, Polis könyvkiadó, 2004.

Chronowski Nóra: Fordulópont az európai bírói párbeszédben: a Német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP-döntése, Közjogi Szemle, 2020/2.

Chronowski Nóra – Vincze Attila: Alapjogvédelem, szuverenitás, alkotmányos önazonosság: az uniós jog érvényesülésének új határai, in Chronowski Nóra (szerk.): Szuverenitás és államiság az Európai Unióban, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2017.

Csekey István: A magyar nemzetfogalom, Acta Litterarum ac Scientiarum Regiae Universitatis Hungaricae Francisco-Josephinae : sectio juridico-politica, 1938.

Csink Lóránt: Az Alaptörvény identitása – honnan hová? in Tóth Judit (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridia Et Politica, 2015.

Daniel, Krystyna – Durham, W. Cole: A vallási azonosságtudat, mint a nemzeti identitás összetevője, FUNDAMENTUM, 1997/2.

de Witte, Bruno: 5 Treaty Revision Procedures after Lisbon, in Biondi, Andrea (et al.) (ed.): EU Law after Lisbon, Oxford, Oxford University Press, 2012.

Drinóczi Tímea: A tagállami identitás, MTA Law Working Papers, 2018/8

Drinóczi Tímea – Mohay Ágoston: The Preliminary Ruling Procedure and the Identity Review, in DUIĆ, Dunja– PETRAŠEVIĆ, Tunjica (ed.): Procedural Aspects of EU Law: Jean Monnet International Scientific Conference, Osijek, Josip Juraj Strossmayer University of Osijek, 2017.

Dúró József: Ellenzők, kritikusok, kétkedők – A pártalapú euroszkepticizmus arcai, Budapest, Századvég Kiadó, 2017.

Fábián Attila: Az integráció elmélete, Sopron, Nyugat-magyarországi Egyetem Kiadó, 2011.

Fligstein, Neil – McAdam, Doug: The Field of Theory, Contemporary Sociology, A Journal of Reviews, 2014/ 3.

Göncz Borbála: Európai identitás?!, Pro Minoritate, 2013 tavasz.

Habermas, Jürgen: Képesek-e a komplex társadalmak ésszerű identitás kialakítására? in Felkai Gábor (szerk.): Jürgen Habermas – Válogatott tanulmányok, ford. Felkai Gábor, Budapest, Atlantisz kiadó, 1994.

Halmai Péter: Európai gazdasági integráció, Budapest, Dialóg Campus, 2020.

Hornby, A. S. (et al.): Oxford advanced learner’s dictionary of current English. Oxford, Oxford University Press, 2015.

Horváth Klaudia Gabriella: Recenzió: Halmai Péter: Európai gazdasági integráció, Pro Publico Bono, 2022/2.

Jacobsohn, Gary Jeffrey: Az alkotmányos identitás változásai, Fundamentum, 2013/1.

Klinkers, Leo: The making of the ’Federated States of Europe’, Iustitia Scripta – FAEF, 2022.

Kiss Jenő: Identitás és anyanyelv a magyarság történetében, Magyar Tudomány, 2017/7.

Kruzslicz Péter Pál: A nemzeti alkotmányosság tagállami alapjai: a nemzeti szuverenitás és a nemzeti alkotmányos önazonosság, különös tekintettel a francia jogelméletre és a magyar joggyakorlatra, Szeged, Doktori értekezés, 2019.

Kürti László: Határkutatás–a regionális tudományok új ága, Magyar Tudomány, 2006/1.

László János: Történelem, elbeszélés, identitás, Magyar Tudomány, 2003/1.

Molnár Alíz: Az európai és a nemzeti identitás formálódó szerepe, Prosperitas, 2018/1.

Möllers, Christoph: Pouvoir Constituant – Constitution – Constitutionalisation, in Bodgandy, Armin von – Bast, Jürgen (ed.): Principles of European Constitutional Law, Oxford – München, Hart – Beck, 2009.

Orbán Endre – Szabó Patrik: A „visszafoglalás elve” Az Alkotmánybíróság 32/2021. (XII. 20.) AB határozata az uniós jog hazai érvényesüléséről, Közjogi Szemle, 2022/2.

Pataki Ferenc: Identitás – személyiség – társadalom, in Lengyel Zsuzsanna: Szociálpszichológia, Budapest, Osiris Kiadó, 1997.

Pintér Tibor: Az európai integráció – gazdasági és politikai alapú elméleti megközelítések, Polgári Szemle, 2017/4–6.

Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar Értelmező Kéziszótár, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2014.

Rosenfeld, Michel: Identity of the Constitutional Subject: Selfhood, Citizenship, Culture and Community, London and New York, Routledge. Taylor and Francis Group, 2010.

Saint-Pierre, Charles de: Projet pour perfectionner l’éducation, Paris, 1728.

Schmitt, Carl: Constitutional Theory, Durham – London, Duke University Press, 2008.

Simon, Denys: Les fondements de l’autonomie du droit communautaire in acte du colloque Droit international et droit communautaire, perspectives actuelles, Bordeaux, Párizs, A Pedone, 2000.

Sulyok Márton – Tribl Norbert: „A gazda bekeríti házát”? A Német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP-döntésének jelentősége és az európai integrációért viselt alkotmányos felelősség realitása, Európai Tükör, XXIII. évf., 2020/2.

Sulyok Márton: Értelem és érzelem vagy büszkeség és balítélet – Alkotmányos identitás és alkotmánybíráskodás, FONTES IURIS: Az Igazságügyi Minisztérium Szakmai Folyóirata, 2015/1.

Sulyok Márton: Nemzeti és alkotmányos identitás a nemzeti alkotmánybíróságok gyakorlatában, in Jakó Mira Anna (szerk): Nemzeti identitás és alkotmányos identitás az Európai Unió és a tagállamok viszonylatában, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2014.

Szabó Patrik: A felszín alatt. Adalékok az alkotmányos identitás elméleti és dogmatikai problémáihoz, Közjogi Szemle, 2019/3.

Tribl Norbert: Az alkotmányos identitás funkciója és alkalmazhatósága a szupranacionális térben, Doktori (Ph.D.) értekezés, Szegedi Tudományegyetem, 2020.

Trócsányi László: Alkotmányos identitás és európai integráció, in Jakab Éva (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Molnár Imre egyetemi tanár 80. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et Politica, 2014.

Trócsányi László: Az alkotmányozás dilemmái. HVG ORAC, Budapest, 2014.

Trócsányi László: Nemzeti alkotmányok, európai integráció és alkotmányos identitás, in Tóth Judit (szerk.): Tanulmányok dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, 2015.

Vincze Attila – Chronowski Nóra: Magyar alkotmányosság az európai integrációban, Budapest, HVG-ORAC, Budapest, 2018.

Internetes források:

A Bizottság Európa jövőjéről szóló konferencia nyomán született javaslatok elemzése, https://ec.europa.eu/commission/presscorner/detail/hu/IP_22_3750 (letöltés: 2022. október 10.)

A Comprehensive Federal Constitution for Europe By the Federal Alliance of European Federalists https://www.faef.eu/en_gb/federal-constitution/ (letöltés: 2022. október 20.)

Conference on the Future of Europe, Report on the final outcome, May 2022. https://futureu.europa.eu/en/pages/reporting?locale=en (letöltés: 2022. október 10.)

Monnet, Jean: Az Európai Unió megszületése mögött meghúzódó egyesítő erő, https://european-union.europa.eu/principles-countries-history/history-eu/eu-pioneers/jean-monnet_hu (letöltés: 2022. október. 10.)

Schuman Plan – European history, https://www.britannica.com/event/Schuman-Plan (letöltés: 2022. október. 10.)

Churchill, Winston: Az „Európai Egyesült Államok” szorgalmazója, https://european-union.europa.eu/principles-countries-history/history-eu/eu-pioneers/winston-churchill_hu (letöltés: 2022. október. 10.)

Hivatkozások

  1. Lásd: Drinóczi Tímea: A tagállami identitás, MTA Law Working Papers, 2018/8.
  2. Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar Értelmező Kéziszótár, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2014, 553.
  3. Bodó Barna: Az identitás egyetemessége, Kolozsvár, Polis könyvkiadó, 2004, 15.
  4. Pataki Ferenc: Identitás – személyiség – társadalom, in Lengyel Zsuzsanna: Szociálpszichológia, Budapest, Osiris Kiadó, 1997, 326.
  5. Daniel, Krystyna – Durham, W. Cole: A vallási azonosságtudat, mint a nemzeti identitás összetevője, FUNDAMENTUM, 1997/2, 5–21.
  6. Kürti László: Határkutatás–a regionális tudományok új ága, Magyar Tudomány, 2006/1, 29–37.
  7. Kiss Jenő: Identitás és anyanyelv a magyarság történetében, Magyar Tudomány, 2017/7, 805–809.
  8. László János: Történelem, elbeszélés, identitás, Magyar Tudomány, 2003/1, 48–57.
  9. Habermas, Jürgen: Képesek-e a komplex társadalmak ésszerű identitás kialakítására? in Felkai Gábor (szerk.): Jürgen Habermas – Válogatott tanulmányok, ford. Felkai Gábor, Budapest, Atlantisz kiadó, 1994, 145–154.
  10. Rosenfeld, Michel: Identity of the Constitutional Subject: Selfhood, Citizenship, Culture and Community, London and New York, Routledge. Taylor and Francis Group, 2010, 163–169.
  11. Ld. 22/2016. (XII. 5.) AB határozat, ABH 2016, 456, különösen 473–474.
  12. Hornby, A. S. (et al.): Oxford advanced learner’s dictionary of current English. Oxford, Oxford University Press, 2015, 1402.
  13. Uo. 1049.
  14. Csekey István: A magyar nemzetfogalom, Acta Litterarum ac Scientiarum Regiae Universitatis Hungaricae Francisco-Josephinae : sectio juridico-politica, 1938, 107–191.
  15. Egyes felfogások szerint az alkotmány a szuverenitás olyan új formáját hozza létre, amit a kezdetektől korlátoznak az egyén jogai. Lásd: Möllers, Christoph: Pouvoir Constituant – Constitution – Constitutionalisation, in Bodgandy, Armin von – Bast, Jürgen (ed.): Principles of European Constitutional Law, Oxford – München, Hart – Beck, 2009, 169–204, 186–187.
  16. Az alkotmánynak van egy az identitását adó magja, ami megváltoztathatatlan elvekből áll, Lásd: Schmitt, Carl: Constitutional Theory, Durham – London, Duke University Press, 2008, 150–155.; Bernal, Carlos: Unconstitutional Constitutional Amendments in the Case Study of Colombia: An Analysis of the Justification and Meaning of the Constitutional Replacement Doctrine, ICON, 2013/2. 348.
  17. Tribl Norbert: Az alkotmányos identitás funkciója és alkalmazhatósága a szupranacionális térben, Doktori (Ph.D.) értekezés, Szegedi Tudományegyetem, 2020, 34.
  18. Csink Lóránt: Az Alaptörvény identitása – honnan hová? in Tóth Judit (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridia Et Politica, 2015, 137.
  19. Trócsányi László: Alkotmányos identitás és európai integráció, in Jakab Éva (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Molnár Imre egyetemi tanár 80. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et Politica, 2014, 473–482.
  20. A Kormány az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdése és XIV. cikk (4) bekezdése értelmezését kérte a testülettől. A Kormány álláspontja szerint ugyanis az Európai Unió Bírósága C-808/18. számú ítéletének végrehajtása azt a konkrét alkotmányjogi problémát veti fel, hogy végrehajthat-e Magyarország olyan európai uniós jogi kötelezettséget, amely arra vezethet, hogy a Magyarország területén jogellenesen tartózkodó külföldi állampolgár a tagállam területén előre nem meghatározható ideig tartózkodik, és ezáltal ténylegesen az ország népességének részévé válik. ABH 2021, 1145, 1148.
  21. 1. Tekintettel arra, hogy az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdése alapján az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésében meghatározott hatáskörgyakorlásnak összhangban kell állnia az Alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá az nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát, az Alkotmánybíróság az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésének értelmezése alapján megállapítja, hogy amennyiben az e bekezdésében meghatározott közös hatáskörgyakorlás érvényesülése hiányos, Magyarország a fenntartott szuverenitás vélelmének megfelelően jogosult az adott, nem kizárólagos uniós hatáskör gyakorlására mindaddig, amíg az Európai Unió intézményei meg nem teszik a közös hatáskörgyakorlás hatékony érvényesítéséhez szükséges intézkedéseket.2. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény E) cikkének és I. cikk (1) bekezdésének együttes értelmezése során megállapítja továbbá, hogy amennyiben az 1. pontban meghatározott közös hatáskörgyakorlás hiányos érvényesülése olyan következményekre vezet, amely felveti a Magyarország államterületén élő személyek önazonossághoz való jogának sérelmét, a magyar állam, intézményvédelmi kötelezettségének keretében gondoskodni köteles e jog védelméről.3. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésének, illetve a XIV. cikk (1) és (4) bekezdéseinek együttes értelmezése alapján megállapítja, hogy Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogának védelme az alkotmányos önazonosság részét képezi. Ld. ABH 2021, 1145, 1145–1146.
  22. „[…] az Alkotmánybíróság jelen határozatában foglalt megállapítások értelemszerűen csak az indítványban foglalt érvelés ténybeli helytállósága esetén lehetnek teljes mértékig irányadók, melynek megítélése elsődlegesen az indítványozó, illetőleg a magyar állam más szerveinek a feladata.” ABH 2021, 1145, 1159.
  23. K 3/21. sz. 2021. október 7-én született határozat
  24. Az identitás jelentőségét előtérbe helyező döntések még: Cseh Alkotmánybíróság: ÚS 5/12 sz. ügy a szlovák nyugdíjakról; XVII, 2012. január 31., Dán Legfelső Bíróság: 15/2014. sz. ügy, Ajos; 2016. december 6.
  25. Ezzel összefüggésben a testület az uniós jogi doktrínák köréből az indokolásban a hatékony érvényesülés elvét, az előfoglalás elvét, a szubszidiaritás elvét és a lojális együttműködés elvét vizsgálta. Kiemelte, hogy a hatáskör visszavételének eljárási feltétele, „hogy Magyarország felhívja az Európai Unió, illetőleg intézményei figyelmét a közösen gyakorolandó hatáskör gyakorlásának szükségességére, mely felhívásban foglaltaknak az Európai Unió, illetőleg intézményei nem tesznek eleget” (ABH 2021, 1145, 1167–1168.). A nem hatékonyan érvényesülő vagy hiányos jogi aktusok legfeljebb kevesek lehetnek, nem pedig túlterjeszkedők, az Alkotmánybíróság azonban mindezt szuverenitáskérdésként kezeli.
  26. Ez abból következik, hogy (i) az alkotmányos identitás megőrzését a szuverenitás megőrzése teszi lehetővé, (ii) az identitás elsősorban szuverén aktuson (alkotmányozáson) keresztül nyilvánul meg, (iii) az ország szuverén döntési jogköreinek megőrzésére irányuló törekvés, és ahogy az a jelenleg vizsgált határozatból később kiderül, az ezeket megörökítő nemzeti ünnepek is az alkotmányos önazonosság részei, valamint (iv) a szuverenitás nemzetközi jogban elismert legfőbb ismérvei szorosan összekapcsolódnak az alkotmányos identitással.
  27. Orbán Endre – Szabó Patrik: A „visszafoglalás elve” Az Alkotmánybíróság 32/2021. (XII. 20.) AB határozata az uniós jog hazai érvényesüléséről, Közjogi Szemle, 2022/2, 103–111.
  28. Sulyok Márton: Nemzeti és alkotmányos identitás a nemzeti alkotmánybíróságok gyakorlatában, in Jakó Mira Anna (szerk): Nemzeti identitás és alkotmányos identitás az Európai Unió és a tagállamok viszonylatában, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2014, 44–62. Lásd még: Sulyok Márton: Értelem és érzelem vagy büszkeség és balítélet – Alkotmányos identitás és alkotmánybíráskodás, FONTES IURIS: Az Igazságügyi Minisztérium Szakmai Folyóirata, 2015/1, 27–40.
  29. Trócsányi László: Nemzeti alkotmányok, európai integráció és alkotmányos identitás, in Tóth Judit (szerk.): Tanulmányok dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, 2015, 320.
  30. Horváth Klaudia Gabriella: Recenzió: Halmai Péter: Európai gazdasági integráció, Pro Publico Bono, 2022/2, 170–178.
  31. Ld. Möllers: Pouvoir Constituant – Constitution – Constitutionalisation.
  32. Trócsányi László: Az alkotmányozás dilemmái. HVG ORAC, Budapest, 2014, 77.
  33. Drinóczi: Tagállami identitás
  34. Drinóczi: Tagállami identitás, Lásd még: Drinóczi Tímea – Mohay Ágoston: The Preliminary Ruling Procedure and the Identity Review, in DUIĆ, Dunja– PETRAŠEVIĆ, Tunjica (ed.): Procedural Aspects of EU Law: Jean Monnet International Scientific Conference, Osijek, Josip Juraj Strossmayer University of Osijek, 2017. 192–209.
  35. Monnet. Jean: Az Európai Unió megszületése mögött meghúzódó egyesítő erő, https://european-union.europa.eu/principles-countries-history/history-eu/eu-pioneers/jean-monnet_hu (letöltés: 2022. október. 10.)
  36. Pintér Tibor: Az európai integráció – gazdasági és politikai alapú elméleti megközelítések, Polgári Szemle, 2017/4–6, 341–364.
  37. 1728-ban Charles de Saint-Pierre apát 18 szuverén államból álló, határok nélküli unió létrehozását kezdeményezte, közös kincstárral, egységes gazdasággal. Saint-Pierre, Charles de: Projet pour perfectionner l’éducation, Paris, 1728, 170.
  38. Churchill, Winston: Az „Európai Egyesült Államok” szorgalmazója, https://european-union.europa.eu/principles-countries-history/history-eu/eu-pioneers/winston-churchill_hu (letöltés: 2022. október. 10.)
  39. Lásd. Fábián Attila: Az integráció elmélete, Sopron, Nyugat-magyarországi Egyetem Kiadó, 2011.
  40. Schuman Plan – European history, https://www.britannica.com/event/Schuman-Plan (letöltés: 2022. október. 10.)
  41. Halmai Péter: Európai gazdasági integráció, Budapest, Dialóg Campus, 2020. 22.
  42. Göncz Borbála: Európai identitás?!, Pro Minoritate, 2013 tavasz, 79–95.; Molnár Alíz: Az európai és a nemzeti identitás formálódó szerepe, Prosperitas, 2018/1.
  43. Fligstein, Neil – McAdam, Doug: The Field of Theory, Contemporary Sociology, A Journal of Reviews, 2014/ 3. Mivel legtöbbjük az Európai Unió jogi hatásait mindennapi életük során is érzi, előszeretettel tartozik egy sokszínűséget egybefogó közösséghez, nyitott az embertársaival való közelebbi kapcsolat kialakítására, ezért önazonosságuk részévé vált, hogy nemcsak magyarnak, hanem európai embernek tartják magukat (ún. rétegzett, többszintű identitásuk alakul ki).
  44. Tribl: Az alkotmányos identitás funkciója, 104.
  45. A kifejezés eredetéről lásd: Angyal Zoltán: Az Európai Alkotmányszerződés ratifikációs válsága, avagy a közvetlen demokrácia és az integráció kollíziója, Sectio Juridica et Politica, 2007/1, 175–190.
  46. Blanke, Hermann-Josef– Mangiameli, Stelio (ed.): The Treaty on European Union (TEU) A Commentary, Heidelberg – New York – Dordrecht – London, Springer, 2013, 195.
  47. Lásd: de Witte, Bruno: 5 Treaty Revision Procedures after Lisbon, in Biondi, Andrea (et al.) (ed.): EU Law after Lisbon, Oxford, Oxford University Press, 2012.
  48. A Bíróság április 23.-i ítélete: 1986. Parti écologiste „Les Verts” kontra Európai Parlament. Megsemmisítés iránti kereset – Az európai parlamenti választás tájékoztató kampánya. 294/83. sz. ügy, ECLI:EU:C:1986:166
  49. Lásd Szerződés Európai Alkotmány Létrehozásáról, Az Európai Unió Hivatalos Lapja, 2004/C 310/1.; valamint European Parliament note on the Constitution, Summary of the Constitution adopted by the European Council in Brussels on 17/18 June 2004, PE 337.106
  50. Arató Krisztina – Lux Ágnes: Az Európai Unió alkotmányozási kísérlete, in Jakab. András – Körösényi András (szerk): Alkotmányozás Magyarországon és máshol, Budapest, MTA TK PTI – Új Mandátum Kiadó, 2012, 177–200.
  51. Simon, Denys: Les fondements de l’autonomie du droit communautaire in acte du colloque Droit international et droit communautaire, perspectives actuelles, Bordeaux, Párizs, A Pedone, 2000, 209–249.
  52. Vö. Klinkers, Leo: The making of the ’Federated States of Europe’, Iustitia Scripta – FAEF, 2022.
  53. https://www.europe-today.eu/2022/05/23/the-making-of-the-constitution-for-the-federated-states-of-europe/
  54. Kruzslicz Péter Pál: A nemzeti alkotmányosság tagállami alapjai: a nemzeti szuverenitás és a nemzeti alkotmányos önazonosság, különös tekintettel a francia jogelméletre és a magyar joggyakorlatra, Szeged, Doktori értekezés, 2019, 52–53.
  55. Amelyeket leszögezett a Costa v. ENEL (Judgment of the Court of 15 July 1964. Flaminio Costa v E.N.E.L. Reference for a preliminary ruling: Giudice conciliatore di Milano – Italy. Case 6-64.; ECLI:EU:C:1964:66) vagy az Internationale Handelsgesellschaft (A Bíróság 1970. december 17-i ítélete. Internationale Handelsgesellschaft mbH kontra Einfuhr- und Vorratsstelle für Getreide und Futtermittel. Előzetes döntéshozatal iránti kérelem: Verwaltungsgericht Frankfurt am Main – Németország. 11-70. sz. ügy; ECLI:EU:C:1970:114) ügyekben az Európai Unió Bírósága
  56. Ennek értelmezése kapcsán tudományos álláspontokat lásd: Chronowski Nóra – Vincze Attila: Alapjogvédelem, szuverenitás, alkotmányos önazonosság: az uniós jog érvényesülésének új határai, in Chronowski Nóra (szerk.): Szuverenitás és államiság az Európai Unióban, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2017, 118–119.; Szabó Patrik: A felszín alatt. Adalékok az alkotmányos identitás elméleti és dogmatikai problémáihoz, Közjogi Szemle, 2019/3, 43.
  57. Egy föderális Európa lehetséges alkotmányát dolgozta ki a Federal Alliance of European Federalists, a koncepciót lásd: A Comprehensive Federal Constitution for Europe By the Federal Alliance of European Federalists https://www.faef.eu/en_gb/federal-constitution/ (letöltés: 2022. október 20.)
  58. Dúró József: Ellenzők, kritikusok, kétkedők – A pártalapú euroszkepticizmus arcai, Budapest, Századvég Kiadó, 2017.
  59. Vö.: Blutman László: Szuverenitás, szupranacionalitás, szubszidiaritás, in Fejes Zsuzsa – Szalai Anikó (szerk.): Államközi kapcsolatok, Szeged, Iurisperitus Kiadó, 2019, 79–90.; Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2013.
  60. Sulyok Márton – Tribl Norbert: „A gazda bekeríti házát”? A Német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP-döntésének jelentősége és az európai integrációért viselt alkotmányos felelősség realitása, Európai Tükör, XXIII. évf., 2020/2, 7–30.
  61. Vincze Attila – Chronowski Nóra: Magyar alkotmányosság az európai integrációban, Budapest, HVG-ORAC, Budapest, 2018, 493–515.
  62. Jacobsohn, Gary Jeffrey: Az alkotmányos identitás változásai, Fundamentum, 2013/1, 7.
  63. Judgment of the Court (Second Chamber) of 12 May 2011., C‑391/09.; ECLI:EU:C:2011:291
  64. „Az EUSz. 4.cikk (2) bekezdésének megfelelően, az Unió tiszteletben tartja a tagállamai nemzeti identitását, amelynek részét képezi az állam hivatalos, nemzeti nyelvének védelme is.” (C-391/09, 86-87. pontok)
  65. Chronowski Nóra: Fordulópont az európai bírói párbeszédben: a Német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP-döntése, Közjogi Szemle, 2020/2, 74–79.
  66. Trócsányi: Az alkotmányozás dilemmái, 75.
  67. Trócsányi: Nemzeti alkotmányok, európai integráció, 322.
  68. Példálózó jelleggel felsorol néhányat az alkotmányos önazonosság összetevői közül: a szabadságjogok, a hatalommegosztás, a köztársasági államforma, a közjogi autonómiák tisztelete, a vallásszabadság, a törvényes hatalomgyakorlás, a parlamentarizmus, a jogegyenlőség, a bírói hatalom elismerése, a velünk élő nemzetiségek védelme. Ld. Indokolás [65], ABH 2016, 456, 473.
  69. Ld. Varga Zs. András alkotmánybíró párhuzamos indokolása [73]; ABH 2019, 28, 51.
  70. Conference on the Future of Europe, Report on the final outcome, May 2022. https://futureu.europa.eu/en/pages/reporting?locale=en (letöltés: 2022. október 10.)
  71. A Bizottság közzétette az Európa jövőjéről szóló konferencia nyomán született javaslatok első elemzését, https://ec.europa.eu/commission/presscorner/detail/hu/IP_22_3750 (letöltés: 2022. október 10.)

Ronga Adrienn: A halálbüntetés napjaink büntetőjogi szankciórendszerében való alkalmazása nemzetközi kitekintésben

1. Bevezetés – Élethez való jog és emberi méltósághoz való jog viszonya

Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog egymáshoz való viszonyát illetően két féle felfogás ismert.

A dualista felfogás szerint test és lélek adja az embert. Élethez való jogból következik a kínzás, kegyetlen bánásmód tilalma, az emberi méltósághoz való jogból pedig a személyiségi jogok fakadnak.

A monista felfogás szerint élet és méltóság nem szétválasztható a jog által érinthetetlen, ezzel szemben más jogot mérlegelni nem lehet. Ez a magyar Alkotmánybíróság nézőpontja is egyben.

Emberi méltósághoz való jog tulajdonképpen általános személyiségi jogot jelent, amely a magában foglalja az önrendelkezés szabadságát, a magánszférához való jogot, továbbá a személyiség szabad kibontakozását, illetve az egyéni szabadságot. Szokás „anyajogként” is hívni, mivel újabb jogok vezethetők le belőle. Minden más alapjog alapfeltétele, minden emberi joggal összefüggésben és azok lényeges tartalmának része, érinthetetlen lényege. Mivel abszolút, korlátozhatatlan, veleszületett, elidegeníthetetlen jog– a jogrendnek nem kell beavatkoznia, magától érvényesülő alapjog, főszabályként nem igényel szabályozást.[1]

„Ahhoz, hogy az emberi méltóságról és ezen keresztül az élethez való jogról beszélni lehessen, elöljáróban szükséges tisztázni az emberi személy fogalmát, ugyanis az ember személye képezi a hozzá kapcsolódó jogok forrását így azoktól elválaszthatatlan.
Az emberi személy tehát nem pusztán biológiai fogalom, amelybe bármi beleilleszthető, hanem annak ontológiai tartalma van, amit emberi természetnek hívunk. Az emberi természetről alkotott emberkép a természetjog által konkrétan meghatározott, ellentétben a posztmodern kor emberével, amely esendő és gyenge, így amíg előbbi esetben bizonyos értékek konkrétan meghatározottak és levezethetőek, utóbbi esetben már ezen értékek kikezdhetőek, egymással szembe fordíthatóak így az emberi én kiszakadva a valóságból, a természetnek már nem része többé.”[2]

Az emberi természetből származó emberi személyiség tehát ezen személyi minőségéből fakadó azon joga, hogy egyáltalán emberi létét, identitását és kiteljesedésétbiztosító alapvető jogai, követelhető es biztosítandó jogosultságai legyenek.[3]

„Mészáros Ádám Zoltán meglátása szerint az Alkotmánybíróság gyakorlata és az Alaptörvény vonatkozó rendelkezése „egyértelműen amellett tesznek hitet, hogy lélek és test elválaszthatatlan egymástól, az emberi méltóság egyik megjelenési formájának tartják az élethez való jogot, így azok oszthatatlanok és korlátozhatatlanok is. Véleményem szerint főszabályként helyt álló következtetésnek tekintendő ez az álláspont, bár néhány gyakorlati eset kapcsán szükséges ez alól kivételeket is megállapítani, így nagyon szűk körben az élethez való jogot korlátozhatónak tartom. Elöljáróban megjegyezném, hogy azon okok, amik korlátozhatják az élethez való jogot, nem önkényesen, emberek által létrehozott formák, hanem a dolgok természetes rendje szerinti olyan méltányos szituációk, amelyek az emberi természettel összeegyeztethetőek. Az eddigi leggyakrabban említett problémakörök tükrében (eutanázia, halálbüntetés, abortusz) nem lehet az élethez való jog korlátozhatóságának kérdésében állást foglalni, mivel tartalmi sajátosságaik miatt önkényesek és az emberi természettel ellentétesek, így az élethez való jogot sem korlátozhatják.”[4]

Jelen tanulmány az élethez és emberi méltósághoz való jog vizsgálata körében a halálbüntetés jelenlegi nemzetközi megítélésével és elfogadottságával foglalkozik, mely az élethez való jog, mint leglényegesebb alapjog, valamint az állam büntetőjogi igényének, társadalomvédelmi funkciójának kollízióját eredményezi. Ez az alkotmányjogi konfliktus a világ szinte mindegyik országában lényegi és kulcsfontosságú alkotmányjogi kérdésként jelentkezett és jelentkezik a mai napig is, amit országtól és korszaktól függően sokféleképpen oldottak fel akár az élethez való jog, akár az állam büntetőjogi igényének, társadalomvédelmi funkciójának javára. Jelen tanulmány célja, hogy globális kitekintést adjon a halálbüntetés büntetőjogi szankciórendszerben betöltött szerepéről.

2. A halálbüntetés pro és kontra

Ebben a fejezetben igyekszem felsorakoztatni (a teljesség igénye nélkül) a jogirodalom alapján megfogalmazott érveket és ellenérveket, illetve összefoglalni a halálbüntetést ellenzők, tehát az abolicionisták érveit, valamint a halálbüntetéspártiak, vagyis a retencionisták ellenérveit.

A halálbüntetés nem más, mint lex tálió, és összeegyezhetetlen a modern büntetőjogi elméletekkel, Hangzatos érv, ám attól függ, hogy milyen elméletet tartunk ,,modernnek”. Az úgynevezett klasszikus iskola szerint meghatározó a tett, függetlenül a tettes személyétől. Ez messzemenően haladó vonás a feudális önkénnyel szemben, és egyértelműen érvényesíti Beccaria-i alapelveit, továbbá a büntetés a bűnösség fokát (szándékosság-gondatlanság).

A társadalomnak nincs joga más életét elvenni- ez az abolicionista érv második kifogása. A ius puniendi szerint az államnak nemcsak joga van, hanem egyenesen kötelessége a társadalom védelmi büntetőjogi eszközökkel.

Továbbá, a jogos védelem jogintézményét a megfelelő előfeltételek esetén alkalmazni kell. Aligha kérdőjelezhető meg, hogy amennyiben a társadalom bármely tagjának-mint megtámadottnak – elhárítási magatartása mellőzi azanyagi jogellenességet, ezért ez esetben ez büntethetőséget kizáró ok, úgy a társadalmat is meg kell, hogy illesse a védekezés joga, különös tekintetben a terrorcselekmények, légi kalózkodás, valamint a maffiabűnözés vonatkozásában, melyek nem csupán a társadalom, hanem konkrét nemzetközi viszonylatban a társadalmak összességének az érdekeit sértik vagy veszélyeztetik.[5]

„Ha az egyénnek individuumként joga van az önvédelemre, akkor joga kell hogy legyen egy közösség, azaz a társadalom tagjaként is. A társadalomnak tehát nemcsak joga, hanem tagjaival szembeni kötelessége is, hogy megvédje őket mások jogtalan támadásival szemben. Ha pedig az életellenes támadásokat csak a támadó életének elvételével tudja megakadályozni, akkor köteles ezt megtenni.”

„Ezzel kapcsolatban az abolicionisták azt az ellenvéleményt fogalmazták meg, mely szerint különbség van a jogos védelmi szituáció és a büntetésként alkalmazott kivégzés között. Az előbbi esetben ugyanis a támadó életének kioltásával járó védekezés megelőzi az élet jogellenes elvételét, tehát olyan aktusról van szó, amely képes megakadályozni egy másik, jogtalan aktus céljának (gyilkosságnak) a realizálódását; míg az utóbbi esetben a halálbüntetés nem előzi meg és még csak nem is teszi jóvá az emberölést, hiszen az már megtörtént. Ha kivégzéssel fel lehetne támasztani az ártatlanul megöltet, akkor- vélik az abolicionisták- más lenne a helyzet, de mivel ez fizikai képtelenség, és a későbbi életkioltás (kivégzés) nem képes megváltoztatni a múltat, ezért a halálbüntetés, mint utólagos állami reakció nem lehet az önvédelemnek az eszköze.”[6]

A kapitális szankció hívei ugyanakkor a kivégzést nem pusztán az emberölésekkel szembeni önvédelem eszközeként veszik górcső alá, hanem pár huzamba állítják más olyan állami tevékenységekkel is, amelyek – a halálbüntetéshez hasonlóan – emberi életek megsemmisítését eredményezik. Ezzel kapcsolatban pedig azzal érvelnek, hogy ha elismerjük ezen egyéb állami aktusok jogszerűségét, akkor nincs indok arra, hogy ennek analógiájára a halálbüntetéses jogosságot ne ismerjük el ugyanígy. A gyilkosok esetében emberi jogokra hivatkoznak, amiért emberek ezreit pusztítják el. A halálbüntetés pártiak szerint tehát szükség van a legkeményebb büntetésre, hiszen ez lehet vélelmük szerint a leginkább visszatartó erő, követve Szingapúr mintáját, ahol a kábítószer-kereskedőkkel szemben a halálbüntetés következetes alkalmazása tulajdonképpen felszámolta a maffiabűnözést az országban.[7]

A halálbüntetés ellenzői szerint minden végrehajtási mód, kegyetlen, embertelen, fogalmilag nem létezik tehát humánus kivégzés. És ez nem csak a fejlődő országok némelyikében ma is alkalmazott, a ,,fejlett” világ által barbárnak tekintett végrehajtási módokra, például a megkövezésre igaz, hanem például az USA-ban is használt akasztásra, sortűzre, villamosszékre, gázkamrára, sőt még a méreginjekcióra is. Mivel ezeket a büntetéseket sokszor problémásan, rosszul hajtják végre, ezáltal kínt okoznak a halálra ítélt személynek.

A halálbüntetés továbbá azért is embertelen, mivel a halálos ítélet és annak kihirdetése között rengeteg idő telik el. Ez a demokratikus országokban szükséges ahhoz, hogy a justizmord kockázatát a minimálisra csökkentsék, illetve törvény írja elő azt, hogy lehetőség legyen biztosítva az elítélt számára, hogy minden szinten az ítélet megváltoztatását kérje, valamint, hogy kegyelemért folyamodjon. A hosszú várakozási idő az elítéltet főként mentálisan viseli meg.[8]

Továbbá az abolicionisták egyik legfőbb érve a halálbüntetés ellen, hogy annak nincs nagyobb elrettentő hatása, mint más súlyos büntetési formáknak végső konklúzióként levonva, tehát szükségtelen. A halálbüntetés hívei ugyanakkor azt az álláspontot képviselik, hogy valamennyi embert biztosan képes visszatartani a halálbüntetés jogintézménye és ezért megéri alkalmazni ezt a büntetési nemet. Továbbá a retencionisták úgy vélik, hogy a lehetséges áldozat élete többet ér, mint a bűnöző(k) élete.

Ezen felül a halálbüntetés-pártiak véleménye szerint nem szabad több esélyt adni arra a gyilkosoknak, hogy visszatérjenek a társadalomba, emiatt a határozott ideig tartó szabadságvesztést, illetve a nem tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést sem tartják alkalmasnak arra, hiszen így meg van az esély arra, hogy a fegyházból szabaduló illető újabb emberölést kövessen el. A gonoszság életkortól nem függ állításuk szerint, ezen kívül, ha a gyilkos jó magaviseletet tanúsít fogva tartása idején ez álca is lehet, mivel feltételezhető, hogy csak arra vár, hogy bosszút állhasson azon az illetőn, aki őt rácsok mögé juttatta vagy ha ezen az illetőn nem is tudja végrehajtani tettét, mert meghalt ez a személy azóta akkor a családján, leszármazóin fogja megtorolni, levezetni a börtönben megélt sérelmeit. Ezzel szemben a halálbüntetést ellenzők szerint az életellenes bűnözők raboskodásuk ideje alatt megbánják, ráébrednek tettük súlyosságára és megváltoznak. A hivatalos személyek szakértelmében bízva a terhelt feltételes szabadlábra helyezése esetén, ha az adott bíró úgy ítéli, hogy a terhelt a társadalomra már nem veszélyes, akkor rendjén van, hogy szabadon távozhat.

A retencionisták a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést sem tartják megfelelő büntetésnek egy gyilkos tekintetében, mivel nézetük alapján ekkor a bűnöző a börtönben bármit megtehet, nincs vesztenivalója, hiszen a vele szemben hozható legsúlyosabb büntetés akkor sem alkalmazható, így semmi sem gátolja, hogy akár megölje a rabtársát. A TÉSZ alatt teljesen hitehagyottá válhat, valamint kegyetlenné és fékezhetetlenné.[9]

A továbbiakban justizmord esetkörét szeretném részletesebben kifejteni.

„Az abolicionisták legfőbb érve, hogy a halálbüntetés tévedés esetén jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan. Habár a tévesen kiszabott szabadságvesztés-büntetés esetén sem lehet az időt visszafordítani és az el nem követett bűncselekmény miatt „leült” éveket meg nem történte tenni, de ekkor legalább a tévedés észrevétele után lehetőség van az élet folytatására, míg a tévesen kiszabott halálbüntetés az életet véglegesen és visszavonhatatlanul megszünteti. Az ember pedig nem tökéletes és ez alól a bíró sem kivétel: ő is bűnössé nyilváníthat olyan személyt, aki a vád tárgyává tett bűncselekményt nem követte el. A bírói hiba pedig nem feltétlenül korlátozódik az egyszerűbb bűncselekményekre, hanem bármilyen ügyben előfordulhat. A tévesen kiszabott halálbüntetésekre manapság egyre több példa felhozható, hiszen az utóbbi években sorra derülnek ki olyan esetek, amikor a bíróság kétes vagy megkérdőjelezhető bizonyítékok alapján ítélt el olyan személyeket, akikről ma – DNS-vizsgálatok vagy egyéb modern kriminalisztikai módszerek – kétséget kizáróan megállapítható, hogy semmi közük sem volt az adottbűncselekményhez. Ezen esetek száma csak az Egyesült Államokban több tucatra tehető, amelyek szenvedő alanyai szinte kivétel nélkül színesbőrűek voltak. Lehetne azt mondani, hogy ilyen esetek ma már nem történhetnének meg, ám ez nem lenne igaz. Amíg csak az ítélkezést emberek végzik, addig a hiba lehetősége sem zárható ki, és nemcsak a bíró, hanem az eljárás más résztvevői is hibázhatnak.

A halálbüntetés pártolói ezzel szemben azt mondják, hogy a tévedés nem elkerülhetetlen velejárója a bíróiítélkezésnek, és ha igen, akkor is a jelentéktelenebb ügyekre jellemző; azokban az ügyekben pedig, amelyekben halálbüntetést is ki lehet szabni, a tévesen kiszabott halálos ítélet lehetősége bizonyos eljárási garanciák bevezetésével, illetve kiterjesztésével elkerülhető. Ilyen eljárási garancia lehet például az, ha halálbüntetést csak a bírói tanács összes tagjának egyetértésével lehetne kiszabni; esetleg ilyen ügyekben több tanács egyhangú határozatára lenne szükség a halálbüntetés kiszabásához; ha az ítélkező bírói tanács létszámát megemelnék hét vagy akár kilenc főre és ezek mindegyikének beleegyezése szükséges lenne a halálos ítélet meghozatalához; ha csak két vagy három ügyész egymástól független, halálbüntetés kiszabását javasló indítványára volna lehetőség egyáltalán e büntetési nem bírói mérlegelésére stb.

Az abolicionisták véleménye viszont az, hogy – túl azon, hogy hibalehetőség nélküli módszerek nincsenek – a tévedés lehetősége ma is előfordul. Tehát minden perbeli biztosíték és modern kriminalisztikai vizsgálat ellenére is a Justizmord elkerülésére egyetlen biztos módszer van: a halálbüntetés kiszabásától való tartózkodás.”[10]

Végezetül pedig a halálbüntetés témakörét gazdasági oldalról szeretném megvilágítani.

„Elsőként fontos azt leszögezni, hogy egy ember élete nem lehet pénz kérdése. Gazdasági indokok, okok alapján nem lehet életről vagy halálról dönteni. A halálbüntetéssel financiális szempontjaival kapcsolatos érvek és ellenérvek gyakran felmerülnek. A halálbüntetés-pártiak szerint a gyilkosok halálra ítélése és kivégzése olcsóbb, mint élethossziglani tartásuk, mégpedig két szempontból. Az egyik az, ha egy gyilkost kivégeznek, akkor ezután már több költség nem merül fel az állam számára, míg, ha életfogytiglani szabadságvesztésre ítélik, akkor évtizedeken át etetni, őrizni kell őt, fűteni, világítani kell rá stb., tehát az elítélt életben tartása jelentős többletterhet ró a társadalomra, vagyis ebben az esetben a bűntettes jóval többe kerül az államnak, mint ha kivégeznék őt.

Az abolicionisták ezzel ellentétben 2 okból sem tartják igaznak: szerintük egyrészt a szabadságvesztés azért gazdaságosabb, mert az elítélt munkaereje így még kihasználható, másrészt tényekkel és adatokkal bizonyítják, hogy egy, a tisztességhez eljáráshoz és bírósági tárgyaláshoz való jogot biztosító jogállami garanciákkal felvértezett jogrendszerben lefolytatott olyan eljárás, amelyben akár halálbüntetést is ki lehet szabni, messze költségesebb, mint egy olyan, ahol ezen szankció alkalmazására nem kerülhet sor.”[11]

3. Halálbüntetés a világban jelenleg

A 2020-as évet egy újabb globális esemény jellemezte a halálbüntetés alkalmazásának csökkenése vonatkozásában, és miközben a Covid-19 járvány hozzájárult a csökkenésekhez a végrehajtott kivégzések és a halálesetek számában kiszabott büntetésekben, ez egyben súlyosbította e büntetés eredendő kegyetlenségét.

Az ismertté vált kivégzések száma 26%-kal csökkent a 2019-es teljeshez képest, folytatva a 2015 óta mért éves csökkenést, és ismét elérte a több mint 10 év legalacsonyabb értékét. Az ismert végrehajtó országok száma (18) 2-vel csökkent 2019-hez képest, és megerősítette, hogy a kivégzések továbbra is az országok kisebbségére korlátozódnak.

A jelentős visszaesés elsősorban a kivégzések számának számottevő csökkenésével függött össze két országban történelmileg magas kivégzési számokról számoltak be, Irakban és Szaúd-Arábiában; és kisebb mértékben néhány hiátust leszámítva, amely a Covid-19 világjárványra válaszul történt. Az USA-ban megugrott a szövetségi kivégzések száma országos számban kiegyenlített, többnyire az újabb végrehajtási felfüggesztések – vagy a végzések lassabb végrehajtása miatt– egyes amerikai államokban a Covid-19 világjárvány következményeként. Az Egyesült Államokban 2020-ban hozott bírósági halasztások közül hat kifejezetten a Covid-19 világjárványra hivatkozott. Szingapúrban a kivégzéseket perek miatt felfüggesztették, többek között a Covid-19-hez kapcsolódó korlátozások hatása miatt. Az Amnesty International által ismert újonnan kiszabott halálbüntetések száma 36%-kal csökkent 2019-hez képest, részben azért, mert a Covid-19 világjárvány fennakadásokat és késéseket okozott a büntetőeljárásokban világszerte.

Mégis, miközben a világ küzdött a vírus terjedésének megakadályozásáért és az emberek életének védelméért, egyes államokban riasztóan megnövekedett a kivégzések száma. Egyiptom több mint háromszorosára növelte éves számát, míg az Egyesült Államokban a Trump-kormányzat júliusban engedélyezte és folytatta a szövetségi kivégzések újraindítását 17 év után, végül öt és fél hónap alatt 10 embert öltek meg. India, Omán, Katar és Tajvan is folytatta az állami gyilkosságokat.

Továbbá sok országban a hatóságok felfüggesztették a börtönlátogatásokat és a személyes bírósági eljárásokat. A világjárványra adott válaszként a halálbüntetéssel sújtottakat huzamosabb ideig társadalmi érintkezés nélkül hagyták, és – kritikus módon – korlátozott hozzáféréssel rendelkeztek törvényes képviselőikhez. Mivel egyes államok bármilyen módon is a halálbüntetést választották, a világjárvány nemcsak a fogvatartottak és a folyamatban részt vevő összes érdekelt számára jelentett komoly egészségügyi kockázatot, hanem a jogi képviselethez és más tisztességes tárgyalási garanciákhoz való hozzáférést is korlátozta.

A 2020-tól kezdődő fejlődések is megerősítették az elmúlt évek tendenciáit, amelyek szerint a világ folyamatos előrelépést tett a halálbüntetés eltörlése felé. Például 2020 szeptemberében Kazahsztán aláírta, decemberben pedig lépéseket tett a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának második fakultatív jegyzőkönyvének ratifikálása érdekében, célja a halálbüntetés eltörlése volt. Nem jegyeztek fel kivégzést Bahreinben, Fehéroroszországban, Japánban, Pakisztánban vagy Szudánban, tulajdonképpen minden olyan országban, ahol 2019-ben még kivégeztek embereket. Kazahsztán, az Orosz Föderáció, Tádzsikisztán, Malajzia és Gambia továbbra is betartotta a kivégzésekre vonatkozó hivatalos moratóriumot. Az USA-ban, Colorado lett az Egyesült Államok 22. abolicionista állama, továbbá a kormányzó moratóriumot adott ki Kaliforniában, Oregonban és Pennsylvaniában, ami egész évben folytatódott; Ohio pedig minden tervezett kivégzését átütemezte.

A haladás további jeleként figyelhető meg, hogy Barbados januárban lezárta a kötelező halálbüntetés eltörlésére irányuló reformokat; áprilisban pedig Szaúd-Arábia hatóságai bejelentették, hogy az ország megszünteti a halálbüntetés alkalmazását a bűncselekmény elkövetésekor 18. életévét be nem töltött személyekkel szemben a terrorellenes törvényhez nem kapcsolódó ügyekben. Júliusban a szudáni hatóságok pedig eltörölték a halálbüntetés alkalmazását a hitehagyás miatt.

Decemberben az ENSZ Közgyűlésének plenáris ülésén rekordszámú, pontosan 123 állam támogatta a kivégzésekre vonatkozó moratórium bevezetését szorgalmazó kétévente szóló határozat elfogadását. A halálbüntetés teljes eltörlése érdekében – 19 szavazattal nőtt a szavazatszám 2007-hez képest, amikor elfogadták az ENSZ Közgyűlésének első határozatát ebben a kérdésben. Kongó (Köztársaság), Guinea, Nauru és a Fülöp-szigetek, amely tartózkodott a 2018-as határozat mellett, vagy ellene szavazott eddig, most szintén támogatta, míg Jemen és Zimbabwe ellenzékről tartózkodásra váltott.

A Covid-19 világjárványhoz kapcsolódó néhány kudarc és további kihívások ellenére a világ útja töretlenül folytatódott a halálbüntetés globális eltörlése felé. Most minden eddiginél fontosabb, hogy további lépéseket tegyenek minden szinten annak biztosítására, hogy 2021 ne legyen az az év, amikor mindezt az előrelépést visszavonják.[12]

Európa és Közép-Ázsia vonatkozásában a halálbüntetés alkalmazása az alábbiak szerint alakult az elmúlt években.

Ország 2020 Rögzített kivégzések 2020 Rögzített halálos ítéletek Emberek, akik halálos ítélet hatálya alá tartoztak 2020 végén
Fehéroroszország 0 3 4
Kazahsztán 0 0 0
Orosz Föderáció 0 0 0
Tádzsikisztán 0 0 0

A táblázat alapján látható, hogy jelentős országos fejlesztések figyelhetők meg ugyanis, Miközben Fehéroroszország továbbra is halálbüntetést szabott ki, 2020-ban nem hajtottak végre kivégzést. Kazahsztán, az Orosz Föderáció és Tádzsikisztán továbbra is betartotta a moratóriumot kivégzéseket. Kazahsztán aláírta és ratifikálta a Nemzetközi Egyezségokmány második fakultatív jegyzőkönyvét a polgári és politikai jogokról, amelynek célja a halálbüntetés eltörlése.[13]

A világ országainak több mint kétharmada mára eltörölte a halálbüntetést a törvényeiben vagy a gyakorlatban. 2020. december 31-én a számok a következők voltak:

Abolicionizmus minden bűncselekmény tekintetében: 108
Abolicionizmus csak a köztörvényes bűncselekményének vonatkozásában: 8
Abolicionizmus a gyakorlatban: 28
Teljes abolicionizmus a gyakorlatban: 144
Halálbüntetést megtartók: 55

Abolicionizmus minden bűncselekmény tekintetében

Azok az országok, amelyek törvényei egyetlen bűncselekmény vonatkozásában sem írnak elő halálbüntetést az alábbiak:

Albánia, Andorra, Angola, Argentína, Örményország, Ausztrália, Ausztria, Azerbajdzsán, Belgium, Benin, Bhután, Bolívia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Burundi, Zöld-foki Köztársaság, Kambodzsa, Kanada, Csád, Kolumbia, Kongó (Köztársaság), Cook-szigetek, Costa Rica, Elefántcsontpart, Horvátország, Ciprus, Cseh Köztársaság, Dánia, Dzsibuti, Dominikai Köztársaság, Ecuador, Észtország, Fidzsi-szigetek, Finnország, Franciaország, Gabon, Grúzia, Németország, Görögország, Guinea, Bissau-Guinea, Haiti, Honduras, Magyarország, Izland, Írország, Olaszország, Kiribati, Koszovó, Kirgizisztán, Lettország, Liechtenstein, Litvánia, Luxemburg, Madagaszkár, Málta, Marshall-szigetek, Mauritius, Mexikó, Mikronézia, Moldova, Monaco, Mongólia, Montenegró, Mozambik, Namíbia, Nauru, Nepál, Hollandia, Új-Zéland, Nicaragua, Niue, Észak-Macedónia, Norvégia, Palau, Panama, Paraguay, Fülöp-szigetek, Lengyelország, Portugália, Románia, Ruanda, Szamoa, San Marino, São Tome és Príncipe, Szenegál, Szerbia, Seychelle-szigetek, Szlovákia, Szlovénia, Salamon-szigetek, Dél-Afrika, Spanyolország, Suriname, Svédország, Svájc, Kelet-Timor, Togo, Törökország, Türkmenisztán, Tuvalu, Egyesült Királyság, Ukrajna, Uruguay, Üzbegisztán, Vanuatu, Vatikánváros, Venezuela.

Abolicionizmus csak a köztörvényes bűncselekményének vonatkozásában

Azok az országok, amelyek törvényei csak kivételes bűncselekmények esetén írnak elő halálbüntetést, például a katonai bűncselekmények esetében törvény vagy kivételes körülmények között elkövetett bűncselekmények esetében a következők:

Brazília, Burkina Faso, Chile, El Salvador, Guatemala, Izrael, Kazahsztán, Peru.

Abolicionizmus a gyakorlatban

Azok az országok, amelyek megtartják a halálbüntetést olyan köztörvényes bűncselekmények tekintetében, mint például az emberölés, de abolicionistáknak tekinthetők a gyakorlatban annyiban, hogy az elmúlt 10 évben nem végeztek ki senkit, és abban hisznek, az a politikájuk vagy megalapozott gyakorlatuk, hogy nem hajtják végre a kivégzéseket. Ezek az országok a következők:

Algéria, Brunei Darussalam, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság, Eritrea, Eswatini (volt Szváziföld), Ghána, Grenada, Kenya, Laosz, Libéria, Malawi, Maldív-szigetek, Mali, Mauritánia, Marokkó/Nyugat-Szahara, Mianmar, Niger, Pápua Új-Guinea, Orosz Föderáció, 195 Sierra Leone, Dél-Korea (Koreai Köztársaság), Sri Lanka, Tádzsikisztán, Tanzánia, Tonga, Tunézia, Zambia.

Halálbüntetést megtartók

Azok az országok, amelyek megtartják a halálbüntetést a köztörvényes bűncselekmények vonatkozásában az alábbiak:

Afganisztán, Antigua és Barbuda, Bahama-szigetek, Bahrein, Banglades, Barbados, Fehéroroszország, Belize, Botswana, Kína, Comore-szigetek, Kuba, Kongói Demokratikus Köztársaság, Dominika, Egyiptom, Egyenlítői-Guinea, Etiópia, Gambia, Guyana, India, Indonézia, Irán, Irak, Jamaica, Japán, Jordánia, Kuvait, Libanon, Lesotho, Líbia, Malajzia, Nigéria, Észak-Korea (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság), Omán, Pakisztán, Palesztina (állam), Katar, Saint Kitts és Nevis, Saint Lucia, Saint Vincent és Grenadine-szigetek, Szaúd-Arábia, Szingapúr, Szomália, Dél-Szudán, Szudán, Szíria, Tajvan, Thaiföld, Trinidad és Tobago, Uganda, Egyesült Arab Emírségek, USA, Vietnam, Jemen, Zimbabwe.[14]

A 2020-as évet egy újabb globális esemény jellemezte a halálbüntetés alkalmazásának visszaszorításában, és bár a Covid-19 járvány hozzájárult a végrehajtott kivégzések számának és a halálozások számának csökkenéséhez, a velejárót is súlyosbította. ennek a büntetésnek a kegyetlensége.

Az ismert kivégzések száma 26%-kal csökkent a 2019-es teljeshez képest, folytatva a 2015 óta tartó éves csökkenést, és több mint 10 éve ismét a legalacsonyabb szintet érte el. Az ismert végrehajtó országok száma (18) 2-vel csökkent 2019-hez képest, és megerősítette, hogy a kivégzések továbbra is az országok kisebbségére korlátozódnak.

Az Amnesty International által kiszabott új halálos ítéletek száma 36%-kal csökkent 2019-hez képest, részben azért, mert a Covid-19 világjárvány világszerte fennakadásokat és késéseket okozott a büntetőeljárásokban.

A Covid-19 világjárványhoz kapcsolódó néhány kudarc és további kihívások ellenére a világ útja töretlenül folytatódott a halálbüntetés globális eltörlése felé. Jelen tanulmány összefoglalja, hogy mely országokban van jelen még ezen a büntetési nem.

Bibliográfia

Amnesty International Global Report – Death sentences and executions, 2020.

Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé- a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András (szerk.): Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010.

Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1.

Pálinkás György: Requiem egy jogintézményért, Belügyi Szemle, 2001/6.

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2018.

Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés pró és kontra, Budapest HVG-ORAC, 2019.

Vigh József: A halálbüntetés eltörlésének időszerűségéről, Belügyi Szemle, 1995/1.

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2018, 175–176.

Hivatkozások

  1. Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1, 2.
  2. Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé- a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András (szerk.): Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010, 19.
  3. Mészáros: Az élethez való jog, 2-3.
  4. Pálinkás György: Requiem egy jogintézményért, Belügyi Szemle, 2001/6, 66.
  5. Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés pró és kontra, Budapest HVG-ORAC, 2019, 187–188.
  6. Lásd: Vigh József: A halálbüntetés eltörlésének időszerűségéről, Belügyi Szemle, 1995/1, 19.
  7. Tóth: Halálbüntetés, 190–196.
  8. Tóth: Halálbüntetés, 198–200.
  9. Tóth: Halálbüntetés, 74–77.
  10. Tóth: Halálbüntetés, 214–215.
  11. Amnesty International Global Report – Death sentences and executions, 2020, 7–9.
  12. Uo. 34.
  13. Uo. 57–58.