Bene Andrea Dorottya: Az emberi élet szabályozhatóságának kérdései – a gyógyítástól a génmódosításig

Bevezető

A születésünktől halálunk pillanatáig szabályok vesznek minket körül és ezek között a szabályok között kell, hogy éljük az életünket. Ezek a szabályok határozzák meg, hogy mikortól számítunk jogképes vagy cselekvőképes embernek, milyen, a saját testünkkel vagy éppen életünkkel kapcsolatos beavatkozásokban vehetünk részt, illetve, hogy milyen keretek között szeretnénk az utolsó napjainkat tölteni, mielőtt végleg elhagyjuk földi porhüvelyünket. Pályázatom témaválasztása is épp ezért került az orvosi jogra, mivel szerintem ez a jogterület ténylegesen az egész életünket átöleli és nem csak bizonyos szakaszait. Ez a jogterület egy olyan átfogó és komplex terület, ami véleményem szerint sokkal nagyobb figyelmet kell, hogy kapjon, mivel ténylegesen végig kíséri az életünket. Vizsgálódásom alapja az, hogy pontosan milyen keretek, illetve szabályok közé lehet az emberi életet zárni, továbbá, hogy ezek között a keretek között milyen jogaink vannak. Milyen jogok kapcsolódnak születésünkhöz, megválaszthatjuk, hogy milyen orvosi beavatkozásokban, kezelésekben vagy kísérletekben vehetünk részt, továbbá, hogy jogunk van-e ahhoz, hogy meg válasszuk a saját halálunk lefolyását. Tanulmányomban ezeknek a kérdéseknek a megvizsgálásával próbálok egy olyan konklúziót levonni, amely egy komplett képet ad arról, hogy mennyire van szabályozva az életünk. Ténylegesen mennyire tudjuk befolyásolni, azt, hogy hogyan is éljünk, illetve haljunk meg.

Bibliai vonatkozások

Az emberi élet a születésünktől kezdődő és halálunk pillanatáig tartó állapot, viszont ahogy ezt a biblia is leírja halálunk után a lelkünk tovább él. Ezért is szokás mondani azt, hogy az élet Isten ajándéka. Felmerül a kérdés, hogy minden esetben áldás az élet, pontosítanék, minden esetben élet az élet, bármennyire nem tudjuk befolyásolni a körülöttünk zajló eseményeket? A Biblia legfontosabb tanításai, igéi között találjuk a „Ne ölj!” parancsot. Ez a parancs, vagy mondjuk úgy szabály megjelenik az orvosi esküben is, nem is hiába, mivel az orvosok az élet védelmére esküdnek fel. Ezért is próbáltam a kutatásomba az egyes fejezeteknél az egyház álláspontját is kifejteni.

Az orvosi jog történeti kialakulásának áttekintése Magyarországon

Ahhoz, hogy megértük, hogy mégis miért alakult ki ilyen későn az orvosi jognak a jogszabályi háttere tisztáznunk kell annak történeti fejlődését. Az orvoslás, illetve a gyógyítás története egészen addig vezethető vissza, amikor megjelent az ember a Földön. Már az ősi kultúráknál is megfigyelhetjük azt, hogy volt egy olyan ember a közösségben, aki a gyógyító, vagy a sámán szerepét töltötte be. Ezek az emberek általában az akkori kezdetleges tudásuk alapján, mindenféle varázslattal, gyógyfüvekkel és különféle főzetekkel próbálták valahogy meggyógyítani a betegeket. A honfoglaláskori Magyarországon is ismert volt a gyógyító sámán személye, aki különböző beavatkozásokat hajtott végre egy különleges gyógyító rítus során, amelyet transzban, táncolva és dobot ütve próbált a túlvilággal kapcsolatot teremteni és a szellemek által gyógyítani. A ritmus és a hang fontos kellékei voltak a gyógyító rítusnak. A megidézett segítő szellemek erősítették a gyógyító sámánt a betegségek és a szellemek elleni harcában.[1] A honfoglalás után megközelítőleg 200 évet kellet várni ahhoz, hogy elkezdjen fellendüli a betegek gyógyításának az igénye. Ennek következménye az volt, hogy Magyarországon először, akik a betegekkel, illetve a szegények segítésével foglalkoztak azok a katolikus papok és a szerzetesrendek voltak. A katolikus egyház egyik fő hivatása már Szent István óta, hogy az elesetteket, betegeket, szegényeket és a rászorulókat támogassa. Ezt a támogatást általában kimerítette a betegek ápolása, a szegények és rászorulók élelmezése, ruháztatása vagy akár a lakhatásuk megoldása. A bencések, kiket Szent István telepített Magyarországra elsődlegesen gyógyító rend voltak. A rendhez tartozó Pannonhalmi apátság 1221-ben kórházat is fenntartott. A szerzetesrendek mellett működő kórházat, ispotályt, domus hospitálist[2] nem tekinthetjük a mai értelemben vett célszerű gyógyító tevékenység színhelyének, főleg azért nem, mert vezetőik, ápolóik természetesen mindig papok voltak alaposabb orvosi képzés nélkül. Ugyanakkor viszont meg kell jegyezni, hogy a gyógyfüvekkel, természetes eljárásokkal való gyógyítás nálunk is magas színvonalat ért el. A középkorban a 14. századig egyébként külföldön sem volt orvosképzés, így az egyházi irányítás alatt álló egyetemek kezdetben kiegészítő orvosi képesítést adtak a tanulmányaikat végzett papoknak, így teljes mértékben érthető is, hogy miért a szerzetesrendekre hárult az orvosi feladatoknak az ellátása, hiszen csak a papok és szerzetesek tudtak olvasni, írni, illetve csak ők beszéltek olyan szinten latinul, hogy meg is értsék, azt, amit az egyetemeken tanítanak. A papok azonban a rendek keretén kívül is igyekeztek orvosi gyakorlatot folytatni, bár ettől több zsinat is eltiltotta őket, így pl. az 1139., az 1212. és az 1215. évi lateráni zsinatok. Az eltiltás azonban kevés eredménnyel járt, mert a 15. században is rengeteg orvoslással foglalkozó pap volt. A korabeli orvosi viszonyok némiképpen tükröződnek törvényeinkben is, melyekre általános jellemzőként lehet mondani, hogy a 19. századig nagyon csekély a központi jogszabályok száma és a 16. századtól kezdve jelennek meg helyi céhszabályok, bírói döntések, városi jogalkotás, melyek némi helyi keretet adtak az orvos és beteg viszonyának. Az első ilyen kezdetleges központi jogszabályok közé tartozott I. Kálmán első könyve, amelynek 58. fejezete a „magzatjokat vesztő asszonyokról” szólt. Werbőczy 1517. évi Tripartitumának I. rész 55. címe is rendelkezik az „őrjöngő és bárgyú fiúkról”, vagyis az olyan örökösökről, akik nem kerülhetnek ki az apjuk hatalma alól, mert valamilyen szellemi fogyatékossággal rendelkeznek. [3] Mint tudjuk a középkorban ahhoz, hogy valaki valamilyen mesterséget tudjon űzni csatlakoznia kellett egy céhhez, ahol kitanulta az adott mesterséget és a mestervizsga után válhatott mesteremberré. Ez a céhszabályozás a korabeli gyógyító mesterségre is kihatott, mivel általában a borbélyok látták el a sebészek, chirurgusok[4] és a fogorvosok feladatát. Tehát ahhoz, hogy hatékonyabban védeni lehessen, azt, hogy ki töltheti be az orvos szerepét szabályozni kellett a céheket és azok működését. A 18. század közepéről viszont vannak már olyan feljegyzések is, amelyek azt támasztják alá, hogy nem elég a mestervizsga, ahhoz, hogy valaki orvos legyen, hanem külön kell egy képesítési vizsgát is tenniük, illetve megkövetelték azt is, hogy ha értenek a baromgyógyászathoz[5], akkor azt is a borbélyok, orvosok és a sebészek lássák el.[6] Ez a szabályozás sem lendítette feljebb a sebészet színvonalát és előfordultak olyan esetek is, ahol úgy működtek a sebészek, hogy egyik céhhez sem tartoztak, illetve nem volt képesítésük vagy sebészmesteri levelük.[7] Kifejezett orvosi egyetemek is csak jóval később keletkeztek, Magyarországon például az első orvosi egyetemet 5 tanszékkel Pázmány Péter 1770-ben alapította bécsi mintára Nagyszombaton.[8] A 19. század közepéig nyomasztó volt Magyarországon az orvoshiány. Az egyház által fenntartott ispotályok ekkora már nem minősültek szakszerű gyógyító intézmények. Több orvosnak kellett volna Magyarországra jönnie, hogy több olyan egységesen működő intézményt tudjanak létrehozni, amely megfelel a követelményeknek, viszont ez nagyon nehéz volt, mivel a bécsi egyetemen sem volt annyi orvos, mint ahány betegnek szüksége lett volna. A reformkor némi változást hozott, mivel megalkották az 1832-36. évi országgyűlésen a XLII. törvényt, a tébolyodottak intézésére tett ajánlásokról. 1841-ben megindul a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Nagygyűlése, mely 1934-ig ad nyilvánosságot az orvosoknak. Az igazi fejlődés azonban a 19. század utolsó harmadában indul meg. Ennek előzménye, hogy Markusovszky Lajos 1857-ben megalapítja az Orvosi Hetilapot, mely legrégebbi ma is létező folyóiratunk. Megjelentek a nagy magyar orvosegyéniségek Semmelweis Ignác után. Köztük volt Korányi Frigyes, Balassa János, Fodor József, Hőgyes Endre és Bókay János. A jogalkotásban az első jelentős tény az 1875. évi III. te. volt, a nyilvános betegápolás költségeiről. Ez a törvény fő elvként mondta ki, hogy a költségeket elsődlegesen az ápoltak és ha ők vagyontalanok, hozzátartozóik viselik. Amennyiben a hozzátartozók is vagyontalanok, akkor a költségeket a területi törvényhatóság fedezi, amely e célból betegápolási alapot hoz létre, melyet pótadóval tölthet fel. Sok fejlett országot megelőzött az 1876. évi XIV. tv. a közegészségügy rendezéséről. A törvény közel 200 bekezdésével és korszerű felépítésével majdnem egy évszázadra rendezte az egészségügy alapvető területeit. Polgári jogi szempontból különösen jelentős a 47. §, mely kimondja az orvos gyógymódválasztási szabadságát, egyben műhibákért való felelősségét. Az 58. § kimondja, hogy a kórházak kötelesek minden jelentkező beteget befogadni, lakhelyre és állampolgárságra tekintet nélkül, ameddig szabad ágy van. A törvény az egészségügyet lényegében a Belügyminisztérium irányítása alá helyezi. Ez különösen vitatható megoldás és politikai változásoknál azonnal változtathatnak is rajta. A törvény további bekezdései széles körben biztosítják az elmebetegek védelmét a korabeli állapotokhoz képest, mikor a végleges elmegyógyintézeti elhelyezést bírósági határozathoz köti és kimondja a kényszereszközök, illetve a személyes korlátozások általános tilalmát. A 109. § és a 110. § kötelezővé teszi az eltemettetés előtti halottkémlelést, a halál biztos beálltának megállapítását. Az 1890. évi XI. törvénnyel létrejön az Igazságügyi Orvosi Tanács, melynek egyik feladata a véleményadás orvosi műhibák esetén.[9] Ezek a korabeli szabályozások megadták azt az alapot, amely által Magyarország egy olyan országgá váljon, amely az orvoslás, egészségügy és betegápolás területén az Európai színvonalat erőteljesen elérje. A jogszabályi háttér kiegészítéseként elkezdték megreformálni a biztosításokkal kapcsolatos rendelkezéseket is. A falusi lakosság ellátás jobbá tételére megalkották az 1900. évi XVI. törvényt, viszont ez a törvény nem volt annyira eredményes, mint az eddigiek. Az 1898. évi XXL. törvény az Országos Betegápolási Alap (OTBA) létrehozásával újraszabályozta a nyilvános betegápolás költségét. Sajnálatos módon ez az alap és maga a rendszer nem volt teljes mértékben kielégítő a rossz anyagi helyzetek miatt. A magyar társadalombiztosítási rendszer komoly problémákkal küzdött ezekben az időkben és egészen 1927-ig, amikor megalkották és újraszabályozták a betegségi és baleseti kötelező biztosítást. Ez a jogszabály megszüntette a társadalombiztosítás önkormányzati rendszerét, az alkalmazottakat úgymond „államosítja” és nem bővítette ki a biztosítottak körét. Ennek ellenére létrejött az 1930-as évekre a társadalom jelentős részét átfogó, összesen 9 biztosító intézet által a magyar társadalombiztosítás. Az 1930-as évektől egészen 1945-ig több változáson is keresztül ment az egészségügy, az orvosi rendtartás és az érdekképviseletek szabályozása. Ekkor jelent meg először a magyar jogban az, hogy az orvos-beteg jogviszonya pontosan a megbízás szerződéstípusába tartozik. 1945-től viharos gyorsasággal alakult át a magyar egészségügy és vele együtt az orvosi jog is. A második világháború, illetve az, hogy országunk szovjet irányítás alá került erősen befolyásolta a jogalkotást és azt, hogy az eddig megalkotott törvényeket és rendeleteket egyszerűen már nem lehetett úgy értelmezni, mint a háború előtti időszakban. Egyre több alacsonyabb szintű rendeletet alkottak meg, melynek mértéktelen növekedése többek közt arra is vezetett, hogy a hatályos joganyag áttekinthetetlenné vált. Jelentős változást hozott a 14 évi ex lex[10] állapot után az 1959. évi 8. törvény erejű rendelet, az orvosi rendtartásról. Új szakaszt nyitott az 1972. évi II. tv. az egészségügyről, mivel a törvényalkotó átlátva annak kötelezettségét, hogy alapvető jogokat és kötelezettségeket törvényi szinten kell szabályozni, számos polgári jogi kérdést igyekezett megoldani, mint pl. a szerv, szövet kivételét vagy átültetését. Viszont több olyan kérdéskörrel nem, vagy nem teljes egészében átfogóan foglalkozott a törvény, mint pl. terhességmegszakítás, műtétekre vonatkozó rendelkezések vagy eutanázia. A törvény a szocialista jogra sokszor jellemző paternalisztikus[11] szemléletet tükröz. Ennek lényege az, hogy az orvos és a beteg között nem mellérendelt, egyenjogú polgári jogviszony van, hanem alá-fölérendeltségen nyugvó államigazgatási kapcsolat. Ebben a szemléletben az orvos jó atyaként mindig a beteg érdekében ténykedik, ezért a beteg jogait, jogvédelmét nem is kell szabályozni. Ebben a szemléletben az orvos az, aki mindig és minden körülmények között a legjobban tudja, hogy mi szükséges a betegnek, anélkül, hogy a beteget megkérdezné, vagy a beteget morális lényként elfogadná és a sorsával kapcsolatos döntésekbe bevonná. Tehát itt is megfigyelhető az, ami az egész rendszert tükrözi, hogy az egyénnek nincsen önálló akarata, saját szabad döntése az adott ügykörökben. A rendszerváltozás után megindult az orvosi jog átalakulása, felzárkózása a jogállamok gyakorlatához. Egyre több fontos törvényt alkottak meg, köztük az egészségügyi törvényt, a magzati élet védelméről szóló törvényt és a Magyar Orvosi Kamaráról szóló törvényt. Az Alkotmánybíróság több orvosi jogi tárgyú határozatot is hozott, köztük pl. abortuszdöntések és az eutanáziával kapcsolatos döntés. A törvényeket és a döntéseket kísérő nagy nyilvánosság előtt zajló viták a társadalom előtt bemutatták be az orvosi jogi kérdések súlyát, melynek hatására fejlődésnek indult az orvosi jog tudománya is, amelyet több remek jogásznak és orvosnak köszönhetünk.[12]

Az orvosi jog alapelvei

Az orvosi jog a polgári jog olyan területe, amely a mai jogállamokban a legdinamikusabban fejlődő jogrész. Ez a fejlettség a nyugati államokban, illetve Amerikában sokkal gyorsabban mutatkozik meg, mint hazánkban. Ez a fejlődési ütem annak köszönhető, hogy a nyugati államok rendívül gazdag betegjogi és orvosi felelősségi jogi jogforrásokkal, lexikonokkal és enciklopédiákkal rendelkeznek.[13] Már az ókori kultúrákban is fellehető volt az orvoslásnak, a gyógyításnak, illetve a betegápolásnak az alapjai. Ha az orvosi jog szót meghallja valaki rögtön Hippokratész jut többünk eszébe, nem is véletlenül, hiszen ő fektette le az ókori Görögországban az orvoslás alapjait és ő mondta ki, hogy egy orvosnak milyennek is kellene lennie. Ettől a ponttól kezdve a középkoron át a mai modern korig elengedhetetlenül kapcsolódik hozzánk emberekhez ez a terület, hiszen enélkül a jogterület nélkül már életünk kezdetén komoly problémákba ütköznénk. Attól függetlenül, hogy milyen régóta ismert az orvoslás tudománya maga az orvosi jog nem rendelkezik olyan, hosszú évszázadokon keresztül alakuló, nemzetközileg elfogadott alapelvekkel. Az orvosi jog alapelveit Magyarországon az egészségügyi törvény (Eütv.) tartalmazza, viszont ezek azonban nem tekinthetőek teljes körűnek, mivel nem hivatkoznak az orvosi jog területén is érvényesülő alkotmányos és polgári jogi alapelvekre.[14] Ezért is van szükség a törvény mellett a Magyar Orvosi Kamara (MOK) Etikai Kódexének, illetve az orvosi Bioetikai Kódexének, a Polgári Törvénykönyvünk, az Alaptörvényünk és nemzetközi etikai deklarációk értelmezéséhez, mivel ezen törvények módosítása kihat az orvosi jogra is. Ebből kifolyólag az orvosi jogi alapelvek közé tartozik maga az orvosi, ismertebb nevén a hippokratészi eskü is. A eskü, latinul Hippocratis Iusiurandum, valószínűleg a Hippokratészt megelőző időszakból kb. i.e. 6. századból származik, viszont csak Hippokratész révén vált szélesebb körben is ismertté. Az eskü hagyományosan a Kósz szigetén működött, Aszklépiosznak hódoló orvospapok fogadalmi szövege volt, mivel már akkor csak olyan személyek gyógyíthattak, akik megfelelő végzettséggel rendelkeztek. Az esküt és az orvostudomány szövegét azért is kötik Hippokratészhoz, mivel ő volt az első orvos, aki egy egységes rendszerbe szedte az orvoslással kapcsolatos tanokat. Ennek az eskünek a továbbélése a mai értelemben vett orvosi eskü, amit az orvostanhallgatók mondanak el orvossá avatásukkor.[15] Az orvosi esküt úgy is szokták emlegetni, hogy „Primum nil nocere”, melynek jelentése az első, hogy ne árts. Ez az alapvető orvosi intelem meghatározza, hogy mégis, hogyan kell viselkednie egy orvosnak a beteggel szemben. Sok eseteben a felesküdött orvosok ezt mégsem tartják szem előtt és elkövetnek olyan súlyos, az emberi élettel összeegyezhetetlen beavatkozásokat, amelyek esetenként a betegek életébe is kerülhet, vagy olyan fogyatékossággal kell élniük, amely a mindennapjaikat lényegesen megnehezítik. Ebből kifolyólag volt szükséges megalkotni olyan kódexeket, amelyek átfogóan megadják azt a keretet, amelyben az orvosok mozoghatnak. Az említett MOK általi orvosi kódex meghatározza az egész orvosi szakma hivatásrendjének szabályait, illetve annak erkölcsi normáit. A kódex kimondja, hogy az alapelvek közül az első és legfontosabb az élet és az emberi méltóság tisztelete. Ez azt jelenti, hogy minden körülmény között védenie kell az orvosnak az emberi életet és mindet megkell tennie annak érdekében, hogy ezt az emberi méltóságának tiszteletében tegye. A második legfontosabb alapelv az, hogy mindig jót kell tenni a betegnek és nem szabad neki ártani. Ez az alapelv, ahogy már említettem magának az orvosi eskünek is az egyik legfontosabb eleme. Véleményem szerint ezt az alapelvet nem annyira könnyű értelmezni, mivel lehet, hogy amit az orvos jónak gondol, az pont az ellenkezőjét váltja ki egy betegnél. Ilyen például az eutanázia kérdésköre, hiszen lehet, hogy a beteg már annyira súlyos állapotban van, hogy egyszerűen már csak azt várja, hogy minél hamarabb vége legyen a szenvedéseinek és elmúljon a fájdalom, de az orvos „nem ölheti meg”, mivel arra esküdött fel, hogy minden esetben védi az emberi életet és ebben az esetben csak a fájdalmait csillapíthatja és ha mégis megtenné, akkor a magyar szabályozások és az Etikai Kódex értelében kirívóan súlyos vétséget követne el. De ilyen például egy több éve agyi aktivitások nélkül kómában fekvő beteg esete is, mikor dönt jól az orvos, hogyha továbbra is gépek által életben tartja, vagy lekapacsolja a gépekről? A további alapelvek közé tartozik az egyenjogúság és a kölcsönös bizalom az orvos és betege, illetve orvos és orvos között, a beteg önrendelkezési joga, az igazságosság, illetve a betegek fokozott védelme.[16] Az élethez való jog egy olyan velünk született jog, amely mindennel szemben előnyt élvez és ezt az orvosoknak kötelezően szem előtt kell tartaniuk, mivel az emberi élet és annak védelme az ő hivatásuk alapja. Ahogy a kódex is kimondja az emberi élet a legnagyobb érték, amitől a többi érték függ. Aki megszegi a kódexben meghatározott etikai szabályokat, annak számolnia kell az esetleges következményekkel, amely akár súlyosabb esetben az orvosi hivatástól való eltiltás is lehet. Mint nekünk jogászoknak, úgy az orvosoknak is megvan határozva, hogy a magánéletükben is ugyan úgy be kell tartaniuk a társadalom törvényeit és a közerkölcs szabályait, mint az egészségügyi tevékenységük közben, illetve nem élhet vissza hivatali rangjával, gazdasági, politikai helyzetével sem. Meg van határozva továbbá az is, hogy nem diszkriminálhatja betegeit és munkatársait egy orvos a nemzetiségi vagy politikai hovatartozása, neme, bőr színe vagy vallása miatt. Egy orvos nem élhet vissza a betegek kiszolgáltatott helyzetével, nem sértheti a méltóságukat és figyelembe kell vennie szemérmességét és szégyenérzetét.[17] Ezek az alapelvek a második világháború után társultak a bioetikai alapelvekkel, melynek fejlődésére a Nürnbergi Kódex nagy hatással volt. Ez főként a hitleri eutanázia program, kényszersterilizáció és mindenféle emberkísérletek következményeként tartott náci orvospereknek köszönhető. A Hitler bukása utáni perek nyilvánvalóvá tették azt az egész világ számára, hogy olyan emberellenes kísérleteket folytattak, illetve vettek részt orvosok, amely ellentmond minden orvosi alapelvnek és tudásukat a gyógyítás helyett az emberi faj nemesítésére használták fel. Több ott dolgozó orvosnak a feljegyzései alapján megállapítható az is, hogy egyes orvosok, köztük Josef Mengele nem a felsőbb kényszer hatására, hanem állítása szerint a tudomány érdekében, de inkább saját szórakoztatására hajtott végre olyan kísérleteket nőkön, illetve ikergyerekeken, amelyek általában halállal végződtek. A perek időszaka volt az pont, amikor dönteni kellett, hogy valamilyen keretek közé kell az orvosi tevékenységet szorítani. Nem csak az etikai normákat kellett megalkotni, hanem az orvosi felelősség szabályozását is ki kellett alakítani.[18] Ezek a náci orvosok bármennyire is az emberi élet ellen mentek ezekkel a kísérletekkel egy fontos dolgot mégis tanított az emberiségnek, méghozzá azt, hogy nem elégséges minden esetben az orvosok etikus magatartásának biztosítására az orvosi esküjük, hanem magát a magatartásukat a társadalomnak kell kontrollálnia.[19] Témámnak főként ezért is választottam az orvosi jogot, mivel bármennyire is próbáljuk, ezeket a kereteket nagyon nehéz kialakítani, úgy hogy a felek mellérendelt pozícióban helyezkedjenek el. A hitleri időszak tökéletes példa arra, hogy mennyire jelentéktelen volt az emberi élet, nem csak orvosi, hanem állami szempontból is. Kezdetben arra törekedtek a náci orvosok ezekkel a beavatkozásokkal és kísérletekkel, hogy egy erős és tökéletes génállományú német „übermenscht”[20] hozzanak létre, aki uralkodni fog az egész világon, de ez a elképzelés nagyon hamar kudarcba fulladt, mivel az orvosok megérezték a hatalom ízét és az ellenkezőjét váltották ki. Olyan lelkileg és testileg meggyötört emberek kerültek ki a táborokban lévő vizsgálati és műtő barakkokból, akik már csak abban reménykedtek, hogy mihamarabb vége legyen a szenvedéseiknek.

Jogszabályi háttér – Alaptörvény, Polgári Törvénykönyv, Büntető Törvénykönyv, Egészségügyi törvény és etikai kódexek

Hazánkban ahogy már említettem az orvosi tevékenységgel kapcsolatos előírásokat a Magyar Orvosi Kamara által kiadott Etikai Kódex, illetve az orvosi Bioetikai Kódex tartalmazza. Ezen kívül külön jogszabályok rendelkeznek az orvosi joggal, illetve a különböző orvosi tevékenységgel kapcsolatos beavatkozásokról, ellátásokról és feltételekről. Mivel nincsen hazánknak egy teljesen átfogó, minden területét lefedő komplex jogszabálya az orvosi jogra, ezért az egyes jogforrások egymás háttérszabályai, ezért ezeket a szabályokat az orvosi jog tekintetében együtt kell értelmeznünk. Az első jogforrás, amit megkell vizsgálnunk az maga Magyarország Alaptörvénye. Az Alaptörvény több olyan deklarációt is találunk, ami az emberi élet védelmével, testi és lelki egészségével, illetve az egyén önálló akaratával, autonómiájával és az emberek egyenlőségével foglalkozik. Ez azt jelenti, hogy az élet összes területén jogunk van az testi és lelki egészséghez és az önálló döntéshozatalhoz, jelen esetben ez a döntéshozatal a saját életünkkel és egészségünkkel kapcsolatos. Jogunk van eldönteni, hogy melyik orvoshoz menjünk, illetve, hogy egyáltalán menjünk vagy sem. Jogunk van a testünkkel kapcsolatos bármilyen beavatkozás mellett vagy ellen dönteni és jogunk van ahhoz is, hogy ha egy orvos diszkriminál minket, vagy más lehetőség, intézmény kínálása nélkül visszautasítja az esetleges kezelésünket, akkor élhessünk alkotmányos jogainkkal, mivel az Etikai kódex II. 2.2. fejezetének 6. pontja is külön kiemeli. A második törvény, amit megkell vizsgálnunk az a 2013. évi V. törvény, vagyis a Polgári Törvénykönyvünk (Ptk.). A Ptk. második könyve rögtön kimondja, hogy az ember mikortól számít a jog értelmében jogképesnek és ez pontosan meddig tart. A törvény értelében az élve születés a feltétele minden további jogunknak. Ez a törvényi feltétel sok esetben eléggé nagy vitát képez például az abortusszal kapcsolatban, mivel a pro és contra táborok éppen ezt vitatják, hogy a megfogant magzat élő embernek számít már az anyaméhben vagy sem, illetve milyen jogai vannak az anyjával szemben. Ennek a kérdéskörnek a vizsgálatával szakdolgozatom későbbi pontjában fogok vizsgálódni. A Ptk. külön nem rendelkezik magáról az orvosi jogviszonyról, mivel ez egy speciális jogviszony, viszont volt már több példa is a kezdeményezésére. Annak az indoka, hogy még nem került bele a törvénybe talán az lehet, hogy nem tudják pontosan eldönteni, hogy az orvos és a beteg között fennálló jogviszony a polgári jogon belül pontosan milyen kapcsolatot, eredmény képez. Azt viszont tudjuk, a magyar szakirodalom többsége megbízási szerződésnek minősítette, mivel az orvosi szolgáltatás főként a gondossági kötelem jellemzőit viseli, még úgy is, hogy nem minden esetben teljesülnek ennek a feltételei pl. képviselet, mivel az orvos nem képviselheti a beteget, illetve az utasításadási jog, ami nem illeti meg a beteget.[21] A következő vizsgálandó jogszabály a 2012. évi C. törvény, vagyis a Büntető Törvénykönyvünk (Btk.). A Btk. szélesebb körben foglalkozik az orvos és a beteg kapcsolatával és annak büntetőjogi hátterével. A Btk. XV. és XVI. fejezete külön foglalkozik az emberi élettel, a testi épséggel és magával az egészséggel és az azok ellen elkövetett bűncselekményekkel, illetve az egészségügyi beavatkozások és kutatások elleni bűncselekményekkel. A törvény ezekben a fejezetekben nevesíti az emberölést, az öngyilkosságban való közreműködést, a magzatelhajtást, a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetést, az emberi génállományba való beavatkozást, az emberi ivarsejt tiltott felhasználását, a születendő gyermek nemének megválasztását, az embereken végezhető kutatások szabályainak megszegését, az embrióval vagy ivarsejttel végezhető kutatások szabályainak megszegését, a genetikailag megegyező emberi egyedek létrehozását, vagyis a klónozást, illetve az emberi test tiltott felhasználását és az ezek kapcsolódó büntethetőségi tételeket. Ezeknek a magatartásoknak a büntetőjogi szempontból való vizsgálata éppúgy bonyolult, mint a polgári jogi tekintetben való vizsgálat. Pontosan hol húzódik az a határ ezekben az esetekben, amikor még az orvos nem valósít meg bűncselekményt az esetleges beavatkozásokkal. Emberölésnek minősül a már említett abortusz, vagy az, ha lekapcsolnak valakit az életben tartó gépekről, tekintve, hogy kómában van? Öngyilkosságban való közreműködésnek minősül az, ha a beteg kéri az orvosait, hogy kapcsolják le az életben tartó gépekről? Ezek olyan kérdések, amelyeket nagyon nehéz megválaszolni, de dolgozatom későbbi fejezetében ezekre a kérdésekre próbálok majd válaszokat találni. A következő vizsgálandó törvényünk az az 1997.évi CLIV. törvény, az egészségügyről (Eütv.). Ebben a törvényben az egészségüggyel kapcsolatos összes beavatkozás, ellátás, betegápolás, kutatások, illetve feltételrendszer benne van. a törvény meghatározza a betegek és az egészségügyi dolgozók jogait és kötelezettségeit, az egészségügyi ellátást, hogy milyen intézményekben lehetséges az adott ellátásokat és szolgáltatásokat igénybe venni, illetve milyen ellátásokat vehetünk egyáltalán igénybe, akár térítés mentesen. Ennek feltétele, hogy a törvény tekintetében jogosultak legyünk ezekre az ellátásokra. A kódexeket már az előző fejezetben ismertettem, viszont fontos megjegyezni, hogy maguk a kódexeknek, illetve az Eütv-nek önmagukban nincsen akkora befolyásoló képességük, ezért is szükséges a jogszabályi háttér áttekintése, mivel a Ptk. és a Btk. nyújtanak biztosítékot, szankciórendszert a megfogalmazott normák betartásának érdekében.

Az orvos-beteg jogviszonyának vizsgálata, jogok és kötelezettségek

Az orvos-beteg jogviszonyának alapját már az előző fejezetben megemlítettem, viszont olyan mélyen nem fejtettem ki, mivel ez a viszony egy eléggé bonyolult kapcsolatot fed le. Az orvos-beteg jogviszonyának tárgya a beteg egészsége, élete. Az emberi élet tárgya és mégis a polgári joghoz tartozik, mivel a két fél között a megbízási szerződéshez hasonló jogviszony jön létre azzal, hogy a beteg képletesen mondva megbízza az orvost, hogy lássa el. Ennek tekintetében mégsem beszélhetünk tisztán megbízási szerződésről, mivel az orvos nem képviselheti a beteg ebben a jogviszonyban, nincsen utasítási jogköre a betegnek, viszont az egészségbiztosítási és társadalombiztosítási hozzájárulást nagy vonalakban tekinthetjük ebből a szempontból a megbízás díjának. Ebben a látszólag mellérendelt jogviszonyban a beteg az orvosára van utalva, mivel csak az orvosok rendelkeznek olyan szaktudással, amivel az esetleges betegségeket kezelni, illetve gyógyítani lehet. Így véleményem szerint az orvos nem teljesen a beteggel egy szinten helyezkedik el, hanem jóval felette, függünk tőlük, főleg a tudásuktól. Tehát az, hogy megbízási szerződésnek tekintjük ezt a jogviszonyt nem teljesen releváns. Jobbágyi Gábor vélemény szerint ez a jogviszony inkább a német szolgálati szerződés, azon belül is a kezelési szerződéseknek felelne meg pontosabban, mivel nem illik bele a megbízási szerződés hézagpótló szerepébe.[22] Mellékesen Jobbágyi 1984 óta több alkalommal próbálta nevesíteni a polgári jogban ezt a szerződést, viszont eddig nem járt sikerrel. Véleménye szerint még mindig vannak olyan problémás helyzetek, amelyek esetén nem fedi le pontosan ezt a jogviszonyt a megbízási szerződés. Ilyen eset pl. a művi megtermékenyítés, a pszichiátriai betegek esete és a halottakkal kapcsolatos rendelkezések. Viszont, hogyha szerződés áll fent a felek között, mi történik akkor, ha az egyik fél megszegi a szerződést, lesz-e annak következménye? Természetesen, ha a polgári jogi tudásunkból indulunk ki akkor kell lennie valamilyen következménynek. Ebben az esetben delikutális felelősségről beszélhetünk, amivel a beteg előnybe kerülhet az orvossal szemben, de ez sem határozza meg pontosan a szerződésszegést, mivel sokkal több tényezőtől függ a szerződés megszegése. Itt érdemes megemlíteni, hogy ez a pont határozta meg azt, hogy az orvos és a beteg között létrejött jogviszonyt megbízási szerződésnek minősítsék a magyar szakirodalomban. Ahogy említettem a jogviszony főként a gondossági kötelem jegyeit viseli magán, viszont vannak olyan befolyásoló tényezők, amelyek az orvostól és annak felelősségétől függetlenek, ilyen pl. a beteg életkora, általános egészségi állapota, betegsége súlyossága, a beteg együttműködése és az esetleges előre nem látható komplikációk fellépése.[23] Mindent összegezve ez a jogviszony egy sokkal bonyolultabb és összetettebb jogviszony, mint azt első ránézésre gondolna az ember.

A betegjogokat Magyarországon két főbb jogszabály tartalmazza, de további olyan jogszabályhelyek is megvannak jelölve az említett Büntető Törvénykönyvünkbe, illetve a Polgári Törvénykönyvünkbe, amelyek szorosan kapcsolódnak az emberi élethez. A két jogszabály közül az egyik ilyen főbb jogszabály Magyarország Alaptörvény, amely arról rendelkezik, hogy mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez. A II. cikke értelmében az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg. A másik főbb jogszabály pedig a már említett egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény rendelkezik a betegeket az egészségügyi ellátások során megillető jogairól és őket terhelő kötelezettségeiről, az egészségügyi szolgáltatásokról és az ellátást nyújtó intézményekről.[24] A jogok és a kötelezettségek mind az orvosok, mind a betegek szempontjából külön kell vizsgálni. Az 1997. évi CLIV. törvény pontos felsorolást ad arról, hogy a betegeknek milyen jogai vannak, illetve milyen kötelezettségei. Már említettem, hogy a felek között polgári jogi kapcsolat van, tehát ebben a jogviszonyban az orvos és a beteg között mellérendelt jogviszony áll fent, mivel egyenjogúak és autonómok. A betegeknek joga van a megfelelő szintű egészségügyi ellátáshoz. Ennek a jognak négy lényeges eleme van. Az első ilyen elem az, hogy minden betegnek joga van a sürgős ellátáshoz, esetenként, ha szükséges az életmentő, illetve a súlyos vagy maradandó egészségkárosodást megelőző ellátáshoz, valamint a fájdalmának csillapításához és a szenvedéseinek a csökkentéséhez. A második ilyen elem az, hogy minden betegnek joga van az egészségi állapotához mérten a megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és megkülönböztetés, diszkrimináció nélküli egészségügyi ellátáshoz, úgy, hogy az egyenlő bánásmód követelménye ne sérüljön. A harmadik ilyen elem az, hogy a betegnek joga van az állapota által indokolt orvosválasztáshoz. A negyedik és egyben utolsó ilyen lényeges elem pedig az, hogy ha a beteg az adott egészségügyi szolgáltatónál nem részesíthető az egészségi állapotának indokolt ellátásban részesülnie a lehető legrövidebb időn belül átkell irányítani a megfelelő intézetbe, vagy a megfelelő várólistára.[25] A betegnek joga van az emberi méltóság tiszteletben tartásához, éppúgy megkülönböztetés és diszkrimináció mentesen, mint ahogy az ellátáshoz is. Joga van továbbá a kapcsolattartáshoz, a gyógyintézet elhagyásához, a tájékoztatáshoz, az önrendelkezéshez és az ellátás visszautasításához, az egészségügyi dokumentáció megismeréséhez és az orvosi titoktartáshoz. A betegek kötelezettségei közé tartozik az, hogy a beteg az egészségügyi szolgáltatás igénybevételekor köteles tiszteletben tartani a szolgáltatásra vonatkozó jogszabályokat és az egészségügyi szolgáltató működési rendjét. A beteg, amennyiben ezt egészségi állapota lehetővé teszi, köteles az ellátásában közreműködő egészségügyi dolgozókkal képességei és ismeretei szerint együttműködni és tájékoztatni őket. A beteg és hozzátartozói jogaik gyakorlása során kötelesek tiszteletben tartani mások jogait.[26] Az orvosok jogait és kötelezettségeit a már említett Etikai Kódex tartalmazza. Pontosan meghatározza, hogy az orvosoknak az ellátások és beavatkozások során bekell tartaniuk a meghatározott alapelveket, a legjobb tudásuk szerint kell ellátniuk a betegeiket, úgy, hogy az emberi méltóságuk, lelki és testi épségük ne sérüljön. Az Erikai Kódex és a Bioetikai Kódex együttesen meghatározza, hogy bizonyos beavatkozásokat, kutatásokat miként kell egy orvosnak lefolytatnia, milyen eszközöket részesíthet előnyben annak érdekében, hogy a betegek mielőbbi gyógyulását elősegítse.

Az egyes orvosi beavatkozások szabályozása

1.Gyógyító hatású beavatkozások

Az orvosi hivatás alapvető törvénye az, hogy tisztelnie és védenie kell az emberi életet. A gyógyítás ezért az orvosok egyik alapvető kötelezettsége, amelyet az esküjükben is nyomatékosítanak. Ahogy már a korábbi fejezetekben is említettem az idő előre haladtával csak olyan ember lehet orvos, aki rendelkezik a megfelelő szaktudással, illetve egyetemi oklevéllel. A korábban már említett orvosi etikai kódex alapelvei is magukba foglalják azt, hogy az életet és az emberi méltóságot tiszteletben kell tartaniuk, mindig jót kell tenniük a betegekkel és nem szabad ártaniuk nekik, továbbá, hogy tiszteletben kell tartaniuk a betegek autonómiáját, vagyis önrendelkezésüket és védeniük kell a betegeket. Az kódex alapján az emberi élet alapvetően a legnagyobb érték, amelyet védeni kell a fogantatástól a halálig.[27] A gyógyító hatású beavatkozások tárháza eléggé széles spektrumú, mivel ide tartoznak a megfázástól kezdődően egészen a kemoterápiás kezelésekig minden olyan beavatkozások, amelyeket az orvosok alkalmaznak a betegeken. Ezeket a beavatkozásokat azért tekintjük gyógyító hatásúnak, mert ezekben az esetekben valamilyen, már meglévő betegséget próbálnak kezelni vagy ha olyan súlyos akkor egy bizonyos szinten tartani az orvosok. A gyógyítás elengedhetetlen része a betegségek okának, illetve kialakulásának a kutatása, amely által az orvosok válaszokat kaphatnak azokra a kérdésekre, mint pl. mitől alakul ki egy rákos sejt a szervezetben és a kutatások által nagyobb esély van a gyógyítására. Az 1997. évi CLIV. törvény, az egészségügyről, röviden Eütv. biztosít megfelelő jogi hátteret. A törvény 10.§ meghatározza, hogy a betegen milyen beavatkozásokat lehet elvégezni, úgy, hogy azok ne sértsék az emberi méltóságot. A jogszabályi háttér tehát meghatározza azt a keretet, amelyben az orvosok és a betegek mozoghatnak az egyes beavatkozásokkal kapcsolatosan. A 2012. évi C. törvény, a Büntető Törvénykönyvről (Btk.) is tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek meghatározzák azt, hogy ha valaki jogosulatlanul fejti ki ezeket a beavatkozásokat, akkor az a személy vétség miatt szabadságvesztéssel büntetendő.

Felvetendő kérdés, hogy mi van akkor, ha egy beavatkozás, műtét vagy egy szervátültetés csak akkor lehet sikeres, hogyha az egy másik ember életétől függ. A szervadományozásnak, szervátültetésnek komoly jogi és etikai háttere van, ami meghatározza, hogy pontosan ki és hogyan tud a másikon segíteni. Ez a segítség, vagyis a szerv vagy szövetátültetés általában ingyenes, ami annak köszönhető, hogy próbálkák kiküszöbölni a szervkereskedelmet és hogy tudatosítsák az emberekben, hogy az emberi test részei nem dolgok, nem lehet őket csak úgy elvenni, akár élő, akár halott emberről legyen szó. Az eljárás megkezdése előtt a szervet a donornak felkell ajánlania, vagy hogyha már elhunyt, akkor a családjának kell hozzájárulnia, hogyha nincsen donorkártyája az illetőnek. Ez a donorkártya amúgy az Egyesült Államokban és Németországban a legelterjedtebb.[28] Hogyha már megemlítettem Amerikát, szerintem már többen hallottak arról, hogy vannak olyan családok, akik csak azért vállalnak még egy gyereket vagy esetenként kettőt, mert az első gyereknek valamilyen betegsége van és csúnyán fogalmazva kell a „donortestvér”. Ilyenkor felmerül a kérdés, áldozza fel az életét az egyik, hogy megmentse a másikat? Mennyi beleszólási joga van egy gyereknek, aki többnyire csak azért született meg, mert a testvérének kellenek a szervei vagy a csontvelője? Véleményem szerint az ilyen esetekben az orvosnak és a gyámhivatalnak is egyszerre kéne jelen lennie a beavatkozások előtt és minden tekintetben védenie kellene a gyerek döntési jogait, amik kihatnak az életére. Szerencsére ilyen esetekről nem túl gyakran hallunk, de hogyha mégis, akkor az szerintem már az orvos-beteg jogviszonyán túl mutat és nem elég, az, hogy a szülők hozzájárulnak az esetleges műtétekhez, mert nem csak egy gyerek szempontjából kell vizsgálódni.

2.Elmebetegek, pszichiátriai betegek jogi helyzete

Épp úgy, mint a többi beteg esetében a pszichiátriai betegeknek is vannak jogaik a kezelőorvosukkal szemben. Ezek a jogok az alapvető emberi jogokon kívül ugyan úgy megilletik őket, még attól függetlenül is, hogy egyes betegek nem rendelkeznek belátási vagy beszámítási képességükkel. Főként ezért is kell gondoskodni jogaik védelméről, hiszen ezek a betegek sok esetben nincsenek is tisztában a jogaikkal és kötelezettségeikkel. Persze manapság már nem csak azért kerülhet valaki a pszichiátriára, mert pl. gyengeelméjű, szellemileg sérült vagy tudathasadása van, hanem azok is bekerülhetnek, akiknek valamilyen szenvedélybetegsége van vagy olyan betegsége, mint az anorexia. Ezeket a betegekkel kapcsolatos jogokat az 1997. évi CLIV. törvény és más szabályhelyek szabályozzák. A törvény meghatározza, hogy minden betegnek joga van az egészségügyi ellátáshoz, valamint fájdalmának csillapításához és szenvedéseinek csökkentéséhez, amely által megelőzik a súlyos vagy maradandó egészségkárosodást. Ebben az esetben viszont sokszor előfordul az, hogy a beteg már olyan állapotba került, vagy éppen ilyen állapotban született, melynek kezelése sokkal speciálisabb a többi betegénél. A törvény rendelkezései között találunk külön a pszichiátriai betegekre vonatkozó különös szabályokat is. A pszichiátriai beteg személyiségi jogait egészségügyi ellátása során, helyzetére való tekintettel fokozott védelemben kell részesíteni. A törvény kiemeli, hogy bármennyire is veszélyes, vagy közvetlenül veszélyes magatartást tanúsít a beteg, még akkor sem lehet az emberi méltóságát megsérteni, illetve korlátozni. Ilyenkor szerintem mindenkinek az eszébe jutnak az amerikai filmek, ahol a pszichiátriai betegeket emberhez nem méltó bánásmódban részesítik és olyan kezeléseket és gyógyszereket kapnak, amiktől teljesen eltompulnak. Ennek szerintem az lehet az előzménye, hogy már a 18-19. században is alkalmaztak olyan kezeléseket, mint pl. az elektorsokk-terápia, ami abban az időben újdonság volt és a betegek a kezelés után megváltoztak tőle, viszont a tudomány fejlődésével és a kutatásokkal kiderült, hogy sokkal több a kognitív mellékhatása, mint az gondolták volna. Szerencsére az idő múlásával és az orvostudomány fejlődésével ezek a kezelések sokkal speciálisabbak minden beteg esetében, már nem csak egy-két fajta gyógymóddal próbálják meggyógyítani, illetve szinten tartani a betegségeket. Viszont még mindig nem szabad azt elfelejteni, hogy ebben a jogviszonyban az orvos és a kezelt beteg nem egyenrangú fél. Előfordulhat az is, hogy valakit tévesen utalnak be bizonyos kezelésekre, viszont ebben az esetben már más a beteg jogállása, mivel lehet, hogy rendelkezik cselekvőképességgel. Véleményem szerint ez a jogviszony nem teljesen illik bele az orvos-beteg között fentálló megbízási szerződésbe, mivel ez egy még annál is inkább speciálisabb jogviszony. Ezt a viszont sokkal inkább egy kezelési szerződésnek kéne minősíteni, mivel itt a betegnek a helyzete teljesen eltérő a többi betegétől és az orvos szerepe is.

3.Terhességmegszakítás

A terhességmegszakítását általában a köznyelv csak abortuszként emlegeti, viszont e mögött a szó mögött sokkal több van. A fogalomi kavarodások érdekében tisztázni kell, hogy mi a terhességmegszakítás, illetve a vetélés, és miért szokták csak annyival illetni az orvosok is ezt a két szót, hogy abortusz vagy abortus arteficialis[29], úgy, hogy a kettő fogalom között nagy eltérések vannak, bár a procedúrák végkimenetele ugyan azt az eredményt képezi. A terhesség megszakítását a terhes nő saját belátása, vagy a születendő gyermek életével összeegyeztethetetlen betegsége miatt, szakorvos általi beavatkozás keretében végzik el. A vetélés, akár mesterséges, más szóval művi vagy spontán nem tartozik bele a terhességmegszakításba, mivel ezt megindult, vagy az orvosok által, a terhes nő megmentése céljából megindított szülésnek tekintik, de erre is az abortusz szót szokták használni.[30] Jelenleg hazánkban a nőknek lehetőségük van arra, hogy a terhesség bizonyos szakaszáig megszakítsák azt, tehát törvényes keretek között hajtsák végre az abortuszt. Ezt a megszakítás az 1992. évi LXXIX. törvényünk, vagyis a magzati élet védelméről szóló törvény (Mtv.) szabályozza. A törvény 5. és 6.§ értelében a terhességet csak akkor lehet megszakítani, ha az állapotos nő súlyos válsághelyzetbe kerül, amely a testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést eredményez. A súlyos válsághelyzeten kívül a törvény még további három lehetőséget biztosít a terhességmegszakításra, aminek annyi feltétele van, hogy a megszakításnak a terhesség 12. hetéig kell megtörténnie. Ilyen indok lehet, ha az állapotos nő egészségét súlyosan veszélyezteti a terhesség, vagy a magzat súlyos fogyatékossággal vagy károsodással születne, illetve, hogyha a terhesség bűncselekmény következménye. A terhességmegszakítása a 12. hét után is lehetséges, de csak a 20. hét betöltéséig, mivel az az életképességi határ, tehát a 20. hét után más semmilyen lehetőség nincs a terhesség megszakítására. A 12. és a 20. hét közötti terhességmegszakítás már nem műtéttel, hanem fájáskeltéssel történi, ami a szülésnek felel meg. Az ilyen késői terhességmegszakításnak sokkal komolyabb indokkal kell már rendelkeznie, amely nem csak a gyermek életével, de az anya életével is szoros összefüggésben van, tehát ekkor már nem elég az, hogy a nő kéri a terhesség megszakítását. Mivel hazánkban a nőknek joguk van, ahhoz, hogy a saját testük felett rendelkezhessenek így ezeken az eseteken kívül is előfordul a terhességmegszakítás. Viszont, ha a terhességmegszakítását nem a törvényi feltételek között végzik el, akkor már egy bűncselekményt valósítanak meg, aminek a neve magzatelhajtás. Ezt a 2012. évi C. törvény, vagyis a Büntető Törvénykönyvünk (Btk.) szabályozza a XV. fejezetében. A Btk. 163.§ meghatározza, hogy aki más magzatát elhajtja, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Van súlyosbító körülmény is a törvényben, hogyha azt üzletszerűen, az állapotos nő beleegyezése nélkül, súlyos testi sérülést vagy életveszélyt okoz az, aki végrehajtja a magzatelhajtást, akkor a büntetés egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés. A törvény meghatározza azt is, hogy a büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a magzatelhajtás az állapotos nő halálát okozza, illetve az a nő, aki magzatát elhajtja vagy elhajtatja, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Több indítvány is érkezett az elmúlt 30 évben az Alkotmánybírósághoz a terhességmegszakítással, illetve a magzatelhajtással kapcsolatban, mivel ez egy eléggé kényes téma, már csak azért is, mivel nem mindenki ért ebben egyet, illetve a vallási és a politikai nézeteik alapján igazodnak az emberek a pro és a contra oldalhoz. Ehhez a vizsgálódáshoz, hogy pontosabb képet kapjunk el kell döntenünk, hogy az az embrió, akit abortálni akarnak már embernek számít vagy „csak” egy sejtcsomónak. A Ptk. meghatározza rögtön az első fejezetében, hogy egy magzat mikortól számít jogképes embernek. A törvény kimondja, hogy az élve születés az első és legfontosabb feltétele ennek. Tehát a Ptk. értelében addig nem ember a magzat, ameddig nem teljesül az élve születés feltétele. Ahhoz, hogy még pontosabb képek kapjuk arról, hogy hazánkban, illetve a világon hogyan viszonyulnak az abortuszhoz, illetve annak a szabályozásához megkell vizsgálnunk, az egyes vallások hogyan vélekednek erről a kérdéshez. Sokan azzal érvelnek, hogy a terhesség bármilyen nemű megszakítása gyilkosság, mivel hogyha visszavezetjük a Hippokratészi esküig a szálakat és az első és legfontosabb részt emeljük ki belőle, hogy „Primum nil nocere”, vagyis az első, hogy ne árts, akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy miért képez kivételt a még meg nem született magzat? A Magyar Püspöki Kar megfogalmazott több körlevelet is az abortuszhoz való viszonyulásáról.

… És ne mondja senki, hogy a törvény megengedi, mert Isten törvénye nem engedi! És Isten egykoron nem emberi törvény szerint fog megítélni titeket, hanem a saját örök törvénye szerint, mely így szól: “Ne ölj!”… A terhesség megszakításának súlyos következményei vannak nemcsak lelki szempontból, hanem az anyák egészsége szempontjából is, továbbá erkölcsi és szociális szempontból egyaránt.[31]

… Ezt a helyzetet az orvosi technika fejlődése mellett segíti a társadalom egy részének ama véleménye is, amely az abortuszt elfogadhatónak tartja és a családtervezés módjának tekinti. Eltűrik az állami rendelkezések is, amikor az abortuszt legalizálják. Az abortusz azonban nemcsak orvosi, társadalmi, jogi, hanem mindenekelőtt erkölcsi kérdés, amely mélyen befolyásolja az egyéni és társadalmi magatartást az élet tiszteletben tartására vonatkozóan. Jogos, hogy a megfogant emberi élet védelmében elsősorban erkölcsi szempontok érvényesüljenek. … a katolikus egyház a magzati élet elpusztítását a legsúlyosabb bűnök közé sorolja, elkövetőit pedig az Egyházi Törvénykönyv kiközösítéssel bünteti. … A biológia egyértelmű megállapítása, hogy az új élet a megtermékenyítés pillanatában kezdődik el. A megtermékenyítéskor olyan minőségi változás történik, amelyből tévedhetetlenül ember fejlődik ki. A magzat az első pillanattól kezdve önálló emberi élőlény, még ha nem is tud az anyától függetlenül élni, fejlődni. … Az emberi élet a legnagyobb ajándék, de ugyanakkor mások védelmére is szorul. Mindenkinek az élete bizonyos módon függ másoktól. Vannak azonban olyan sajátos helyzetek, amikor ez a függőség szinte teljes és az életbenmaradás mások segítségét kívánja meg. A magzati élet az anyának teljesen kiszolgáltatott. Az anya szerepét más nem tudja átvállalni.[32]

Ez a két részlet a Magyar Püspöki Kar nyilatkozatából jól tükrözi a többi vallás viszonyulását is az abortuszhoz, hiszen nem csak a katolikus, de a református, a zsidó, az iszlám, a buddhista, az ortodox, a krisna-tudat és még sok más vallás is osztja azt, hogy az élet Isten ajándéka és azt senki el nem veheti mástól, illetve, hogy a megfogant magzat is egy érző embernek számít, akinek joga van az élethez. Annyiban igaza van a Püspöki karnak, hogy a magzat függ az anyától, mivel más nem tudja ezt az úgymond feladatot átvállalni, hiszen csak a nő képes gyermeket szülni. Viszont, ahogy már a fentiekben említettem hazánkban a jelen jogszabályok szerint a nőnek a saját teste fölött joga van döntenie, amelyet maximálisan az orvosa befolyásolhat, hogyha olyan az élettel összeegyezhetetlen súlyos rendellenességben szenvedne a magzat vagy az anya életével kerül összeütközésbe a magzat élete, akkor a nő döntését befolyásolhatja az orvosi szakvélemény. Ebben a kérdéskörben tehát Magyarország Alaptörvényének XX. cikkének (1) bekezdése értelmében mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez. Ez azt jelenti, hogy egy nőre senki sem kényszerítheti azt, hogy terhes legyen, illetve, hogy abortusz alá vesse magát, ez mindenkinek a saját döntése. Na de milyen jogai vannak az ilyen esetekben az apának? Jelenleg a magyar szabályozások szerint nincs beleszólási joga abba, hogy a felesége, párja vagy a barátnője mit akar csinálni a magzatjával. Az Mvt. 1. § is meghatározza, hogy a női és férfi ivarsejt egyesüléséből létrejött, az anyaméhben kifejlődő magzatot és a gyermeket váró nőt támogatás és védelem illeti meg. Ahogy már említette a nő joga és döntése, az, hogy hogyan cselekszik, hiszen az ő testéről van szó és ezt a függést nem csak az egyház, hanem a törvények is elismerik. Vajon miért nincs az apának beleszólási joga, hogyha úgy termékenyítődik meg egy petesejt, hogy kell hozzá a férfi hímivarsejtje, mondhatjuk úgy is, hogyha nincs férfi, akkor nincs megtermékenyített petesejt sem? Véleményem szerint főként azért, mivel az esetek döntő többségében egy ilyen helyzetben nem biztos, hogy ismert az apa személye, vagy ha igen, akkor az apa nem tart igényt a születendő gyermekre, nem is beszélve arról, hogyha erőszak során jött létre a fogantatás. Bármennyire is etikátlannak, sőt gyilkosságnak tartják az abortuszt, ez egy olyan döntése a nőnek, amelyet nem minden esetben könnyű meghozni, nem csak érzelmileg, hanem testileg is felkell készülnie rá. Nem is az emberi élet lehetőségét semmisítik meg ezzel a beavatkozással, mivel az a magzat a jogszabályok értelmében nem tekinthető embernek, hiszen egy olyan magzatról van szó, akinek nincsen tudata arról, hogy egyáltalán élne vagy személyiséggel rendelkezne. Azt, hogy nincs tudata, vagyis nincsen a teste fölött önrendelkezési joga tekinthetjük úgy is, mint azokat az embereket, akiknél beállt az agyhalál. A testük még működik, de nincsen agyi aktivitásuk. Az orvostudomány az agyhalál beállta után halottnak tekintik az embereket, hiszen ebből az állapotból már nem lehet visszafordítani senkit. A kérdés, amit az abortuszt ellenzőknek föl kell tenniük azt, hogy kinek a joga érvényesebb: a magzaté, amely képtelen az önálló életre és nincs tudata vagy egy felnőtt, racionálisan gondolkodó emberé, aki képes a testével kapcsolatos döntések meghozatalára?[33]

A terhességmegszakítás egy olyan téma, amelyet nem csak Magyarországon hanem a világ majdnem minden országában próbálnak valahogy szabályozni, többé kevésbé sikeresen. Ez egy több ezer éve fennálló vitatéma, amelyet befolyásol az aktuális politikai hatalom, az emberek véleménye és nem utolsó sorban a vallási nézeteik. Az Európai Parlament 2021. június 25-én kiadott egy állásfoglalást, miszerint garantálni kell, hogy a nőknek rendelkezésére álljon biztonságos és legális terhességmegszakítás. Az elfogadott állásfoglalás kijelenti, hogy az egészséghez, és különösen a szexuális és reproduktív egészséghez fűződő jog alapvető eleme a női jogoknak és a nemek közötti egyenlőségnek. A Parlament azt is leszögezi, hogy ezt a jogot semmilyen módon nem szabad gyengíteni vagy visszavonni. Mivel a nők szexuális és reprodukciós jogainak megsértése a nők és lányok elleni erőszak egyik formája, ezért a Parlament felszólítja a tagállamokat, hogy biztosítsanak hozzáférést a magas színvonalú, átfogó és hozzáférhető egészségügyi szolgáltatások teljes köréhez. A képviselők kiemelték, hogy néhány tagállamban még mindig szigorú korlátok közé szorítják a nők abortuszhoz való jogát, aminek következtében a nőknek illegális terhességmegszakításhoz folyamodnak, vagy terhességüket akaratuk ellenére ki kell hordaniuk, ami viszont az emberi jogaik megsértését jelenti. Czeizel Endre nevéhez fűződik a mondás, miszerint „a nők két dologért hajlandók pokolra menni: azért, hogy legyen, és azért, hogy ne legyen gyermekük”. A Parlament ezért is sürgeti a tagállamokat, hogy mindenhol és mindenkinek tegyék elérhetővé a biztonságos és legális terhességmegszakítást, a kérésre történő abortusz legyen jogszerű a terhesség korai szakaszában, ha pedig a terhes nő egészsége vagy élete veszélyben van, akkor azon túl is. Az ülésen a képviselők sajnálatukat fejezték ki az iránt, hogy egyes tagállamokban orvosok, és bizonyos esetekben egész egészségügyi intézmények megtagadhatják az egészségügyi szolgáltatások nyújtását egy úgynevezett lelkiismereti záradék alapján. Ez ahhoz vezet, hogy orvosok vagy intézmények vallási vagy lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadhatják az abortusz elvégzését, ami viszont nők életét és jogait veszélyezteti. A Parlament emellett arra is felkéri a tagállamokat az állásfoglalásban, hogy biztosítsanak sokféle, jó minőségű és korszerű fogamzásgátlási módszert és eszközt, ajánljanak családtervezési tanácsadást és nyújtsanak széleskörű tájékoztatást a fogamzásgátlással kapcsolatban.[34] Ez az állásfoglalás sajnos még nem érte el azt a célt, amit meg akar valósítani, hiszen Lengyelország egyszerűen a földbe tiporja a nők terhességmegszakításával kapcsolatos jogait, mivel tavaly októberben a varsói alkotmánybíróság olyan határozatot fogadott el, amellyel teljesen ellehetetlenítette a nők ezen jogát. Egyedül ez az alól a döntés alól kivételt képet az, ha a terhesség az anya életét veszélyeztetné vagy vérfertőzésből, vagy erőszakból fogant meg a magzat. Aki ezt megszegi, vagyis az terhességet megszakító nő, illetve a beavatkozást elvégző orvost, illetve orvosi személyzetet egyaránt börtönbüntetéssel sújtják. Idén szeptemberben ezzel kapcsolatosan történt is egy haláleset, mivel a legyen abortusztörvény értelében nem hajtották végre az anyán a terhességmegszakító beavatkozást. Az orvosi vizsgálatok során kiderült, hogy a magzatnak fejlődési rendellenességei vannak, amit a lengyel alkotmánybíróság nem tekint indoknak. A fiatal nő kórházba került, mivel elfolyt a magzatvize a 22. héten, de ekkor sem kezdték meg a műtétet, mivel megkellett várniuk az orvosoknak, hogy megálljon a magzat szívverése. Ez a várakozás odáig vezetett, hogy a magzati szívhang megállása után az anya szepszisben meghalt, mivel túl későn végezték el rajta a beavatkozást. A lengyel kormány és a Lengyel Orvosi Kamara is azt nyilatkozta, hogy ez a haláleset nem az alkotmánybíróság döntése miatt következett be és hogy az adott esetben az érvényes jogi szabályok alapján, a nő és a magzat egészségét és életét szem előtt tartva jártak el.[35] Ebből kifolyólag több ország, köztük Belgium is felajánlotta, hogy finanszírozza azon lengyel nők művi terhességmegszakítását, akiknek hazájukban erre nincs lehetőség, viszont ehhez kikell utazniuk Belgiumban. Nem csak Lengyelország az egyedüli példa a terhességmegszakítás tiltására, hanem Máltán és El Salvadorban is illegálisnak minősül az abortusz.[36] Ezzel a tiltással szerintem sokan nem értenek egyet, mivel, ha illegálisnak számít az abortálás, akkor a nőknek valamilyen alternatívát keresnek arra, hogy megszakítsák a terhességet és sajnos ez az esetek döntő többségében valamilyen házi megoldás vagy hozzá nem értő személy által szokott végbe menni, ami akár a nő életébe is kerülhet.

Az Amerikai Egyesült Államokban viszont az elmúlt évben megkezdődött egy olyan kezdeményezés több vallási vezetővel az élen a törvényhozók felé, hogy módosítsák az alkotmányt, miszerint biztosítsák az abortuszhoz való jogot a nőknek, mivel „az abortusz egyfajta egészségügyi ellátás, az egészségügy pedig alapvető emberi szükséglet, mindenki megérdemli a reproduktív egészségügyi szolgáltatások teljes skálájához való egyenlő hozzáférést, beleértve a biztonságos és legális abortuszt is”. A kezdeményezés főként azért indult el, mivel az abortuszellene törvény azt feltételezi, hogy a nőkben nem lehet megbízni, egyszerűen nem képesek az etikai és erkölcsi döntések meghozatalára, illetve a terhességmegszakításáról a lelkiismeretnek kéne döntenie és nem a kormánynak.[37]

A terhességmegszakítás jogi hátterének vizsgálata során számomra kiderült az, hogy az orvos ezekben az esetekben törvényi keretek közé van zárva, de mégis kap egyfajta szabad kezet, mivel rendelkezik bizonyos keretek között vétójoggal és megtagadhatja a beavatkozást, hogyha a terhesség meghaladja a törvényben meghatározott időt vagy maga a beavatkozás súlyosan veszélyezteti a nő egészségét. Ekkor van lehetősége a nőnek szakmai felülvizsgálatra, amelyet a beavatkozást megtagadó intézmény szülészeti-nőgyógyászati osztályának vetető főorvosa 2 napon belül eldönt, hogy engedélyezi a beavatkozást vagy véglegesen megtagadja azt. Az emberi élet szabályozását itt a szó szoros értelmében kell venni, mivel szorosan kapcsolódik hozzá, azzal, hogy a terhes nő életét befolyásolja, viszont ettől még a meg nem született magzatot nem tekintjük a magyar jogszabályok alapján különálló személynek. Ezeknek a terhességmegszakító beavatkozásoknak is olyannak kellene lenniük minden országban, mint bármilyen más ellátásnak, mindenkinek joga van a szakszerű ellátáshoz és joga van eldönteni, hogy él-e ezzel a jogával vagy sem, a további döntéseknek viszont már az orvosok kezébe kell kerülniük, mivel ők tudják elvégezni azokat a vizsgálatokat és beavatkozásokat biztonságosan, amelyek alátámasztják az abortusz szükségességét.

4.Művi meddővé tétel

A művi meddővé tételről, vagy más néven a sterilizációról az Eütv. 187.§-e rendelkezik. A beavatkozás általában a nemző és megtermékenyülő képesség végleges elvesztését jelenti, akár férfiak, akár nők esetében. A beavatkozás lényege szerint az ondó vagy a petevezeték lekötését vagy átvágását jelenti, amely után esetleg csak művi megtermékenyítés után lehetséges a szülővé válás. A műtét a súlyos következményei ellenére lefolyását tekintve „kis beavatkozásnak” tekinthető, mely adott esetben egy napos kórházi tartózkodással, sőt illegális körülmény között ambulánsan is elvégezhető. A sterilizáció megkülönböztetendő a kasztrációtól. Utóbbi a nemző és közösülési képesség elvesztését is jelenti.[38] Mint ahogy minden kezelés, illetve beavatkozás esetében itt is előfordulhat az, hogy a beteg tudta, illetve beleegyezése nélkül hajtják végre a beavatkozást. Ezt az orvosok általában azzal szokták megmagyarázni, hogy véleményük szerint a további, akár az anya életébe kerülő terhességek elkerülése végett hajták végre. Ezzel az indokolással, bármennyire is legyen igaz az orvos nem dönthet önkényesen arról, hogy a beteg mit akar és mit nem. Már korábban említette, hogy ez milye következménnyel járhat pl. nürnbergi orvosperek. Véleményem szerint ez egy olyan fajta fogamzásgátlás, amit annak a nőnek vagy férfinak kell eldönteni, akit érint és maximum csak tanácsot adhat az orvos, hogy szerinte mi lenne az ideális megoldás. Itt is jól látszódik, hogy az orvos és a beteg között fennálló jogviszony egyszerűen nem lehet megbízási típusú, mivel itt is egy sokkal speciálisabb dolog a szerződés tárgya. A visszaélésszerű és illegális sterilizáció hazánkban nem számít bűncselekménynek, vagyis nincs a Btk.-ban utalás rá, viszont a többi Európai tagállamban az és maradandó testi fogyatékosságot okozó súlyos testi sértésnek minősül. Az Eütv. két okból tette lehetővé a művi meddővé tételt, az egyik a családtervezési célból és a másik pedig egészségügyi indokból. Az egészségügyi indokból elvégezhető sterilizációnak a jogszabályokban semmiféle megjelölt orvosi oka nem volt, pusztán a betegség szerint illetékes kórházi és klinikai osztály javaslata volt szükséges. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy pontosan milyen betegségről is van szó, viszont az Alkotmánybíróság 908/B/1992. AB határozatával 2006. június 30-i hatállyal megsemmisítette a családtervezési indokú sterilizációs szabályokat. A megsemmisítés fő indoka az volt, hogy a szabályok jelenleg túl szigorúak, ezért sértik az emberek önrendelkezési jogát. Ugyanakkor a testület megállapította, hogy „az ilyen eljárások alapjogként nem illet­nek meg senkit (pl. művi megtermékenyítés, dajkaterhesség), és a családtervezés egyes módjai korlátozhatóak”.[39]

5.Művi megtermékenyítés, emberi reprodukció

A családtervezés, a gyerekvállalás, illetve egy gyermek megszületése az egyik legnagyobb ajándék a szülőknek, főleg, hogyha már régóta próbálkoznak a családalapítással. Viszont az esetek döntő többségében a szülőknek ahhoz, hogy gyereket tudjanak nemzeni különböző vizsgálatokon kell részt venniük, sőt, ha komolyabb probléma áll fent, akkor különböző beavatkozásokat is végezhetnek rajtuk. Ha egy pár 1 éven keresztül próbálkozik a gyereknemzéssel eredménytelenül, akkor meddőségről beszélhetünk. Ilyenkor mindenkinek rögtön a „lombikbébi” program jut az eszébe, amit a hivatalos nevén reprodukciós eljárásnak hívunk. Az emberi reprodukció a testen kívül megtermékenyített embrió beültetését jelenti. Ezt a beavatkozást az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről (Eütv.) szabályozza. A törvény 166.§ kimondja, hogy pontosan mely módszerek alkalmazhatóak az eljárás során. A törvény azt is kiemeli, hogy az eljárás során csak és kizárólag emberi ivarsejt és embrió használható fel, továbbá nem alkalmazható az eljárás során a holttestből, illetve halott magzatból származó ivarsejt. Véleményem szerint a reprodukciós eljárás során a kezelt páciens sokkal jobban kivan szolgáltatva a kezelő orvosa tudásának, illetve 100%-an megkell bíznia benne, hogy a megfelelő petesejtet ülteti be. Mint ahogy a terhességmegszakításnál, úgy itt is ugyan olyan fontos megemlíteni a Katolikus Egyház álláspontját, pontosabban II. János Pál pápa „Az élet evangéliuma” című enciklikáját, mely kimondja, hogy:

A mesterséges megtermékenyítés különféle módozatai is, melyek látszólag az élet szolgálatában állnak, s nemegyszer pozitív szándékkal végzik, valójában kaput nyitnak az élet elleni új támadásoknak. Eltekintve attól, hogy erkölcsileg elfogadhatatlanok, mert kiszakítják az életfakasztást a házastársi aktus emberi egészéből, ezeknek az eljá­rásoknak igen nagy hányada sikertelen: nem annyira a megtermékenyülés szempontjá­ból, hanem mert az embrió fejlődése nem történik meg, s ezzel halálveszélynek teszik ki az éppen megfogant életet. Továbbá, olykor a beültetéshez a szükségesnél nagyobb számban történik a megtermékenyítés, s az úgynevezett számfölötti embriókat el­pusztítják vagy tudományos és orvosi kísérletekhez használják föl; valójában azonban az emberi életet egyszerű biológiai anyag szintjére fokozzák le, amivel szabadon ren­delkezhetnek.[40]

Ebből a részletből is jól látszódik, hogy az egyház éppúgy, mint a terhességmegszakítást és bármely más az élettel és annak megszakításával vagy mesterséges beavatkozásával nem ért egyet és egyáltalán nem támogatja, mivel ezzel beleszólnak az orvosok a természet rendjébe és Isten törvényeibe. Jelen esetben ezek a kérdések már nem csak az orvosokat és a betegeiket érintik, hanem azok vallási nézeteit is. Itt is jól látszódik, hogy ez egy sokkal bonyolultabb jogviszony, amire erősen hatnak külső tényezők is.

6.Eutanázia

Az eutanázia, vagy ahogy másképp is szokták emlegetni a kegyes halál azt jelenti, hogy a gyógyíthatatlan beteg halálát akaratának megfelelően mesterségesen segítik elő, azaz a beteg beleegyezésével szenvedéseinek megrövidítése érdekében halálát meggyorsítják vagy előidézik. Az eutanázia fogalmán belül megkülönböztetjük az úgynevezett aktív eutanáziát és a passzív eutanáziát. Az aktív eutanázia a halál tevőleges, cselekvéssel való előidézését jelenti. Ezzel szemben a passzív eutanázia esetén az életmentő, életfenntartó kezelés hiányáról, vagy annak abbahagyásáról beszélünk, melynek következtében a betegség lefolyása a beteg saját döntése következtében a beteg halálával végződik. Az eutanázia kérdése az egyik legnehezebb etikai, filozófiai és jogi probléma, amely az orvosi gyakorlat során felvetődik, végrehajtása a legtöbb országban tilos és büntetést von maga után.[41] Hazánkban az 1997. évi CLIV. törvény, vagyis a más emlegetett egészségügyről szóló törvény (Eütv.) alapelvei között találjuk a beteg önrendelkezéséhez való jogát. E szerint a beteg szabadon dönti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasítja vissza. Ennek egyetlen korlátja van, mégpedig az, ha a betegség mások testi épségét vagy egészségét veszélyeztetné. Az önrendelkezési jog mellett áll szorosan az ellátás visszautasításának a joga is, melyet korlátoz az alábbi kitétel: a betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül, megfelelő egészségügyi ellátás mellett is halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Jelenleg Magyarországon csak és kizárólag ez az önkéntes passzív eutanázia engedélyezett, vagyis az, hogyha azt mondja a beteg, hogy visszautasítja a kezelést, akkor az orvosoknak azt elkell fogadniuk.[42] Az Eütv. 20.§ konkrét feltételekhez köti azt, hogy valaki visszautasíthassa az életfenntartó vagy életmentő ellátást. A törvény értelmében csak akkor lehet visszautasítani az ilyenfajta ellátást, hogyha egy 3 tagú orvosi bizottság, melynek tagja a beteg kezelőorvosa, a betegség jellegének megfelelő szakorvos és egy pszichiáter szakorvos, akik a beteg megvizsgálása után egybehangzóan írásban nyilatkoznak arról, hogy a beteg döntését, annak következményének tudatában hozta meg, illetve olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori álláspontja szerint rövid időn belül halálhoz vezet és gyógyíthatatlan és ezt a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követően 3 napon belül, két tanú előtt ismételten kinyilvánítja szándékát. Ezt a nyilatkozatot a beteg bármikor visszavonhatja és a kezelést tovább folytathatja, viszont amennyiben nem hajlandó a kötelező vizsgálathoz, úgy a nyilatkozata nem vehető figyelembe, és tovább kell kezelni. A beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást akkor, ha várandós és előreláthatóan képes a gyermeke kihordására, illetve cselekvőképtelen beteg, korlátozottan cselekvőképes kiskorú és a cselekvőképességében az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása tekintetében részlegesen korlátozott beteg esetén visszautasító nyilatkozat nem tehető.[43] Az eutanázia tehát a törvény alapján egy olyan beavatkozás, amely csak és kizárólag az orvos és a betege kapcsolatban fordulhat elő. Hogyha ez nem a megfelelő körülmények között történik, illetve a magyar jogszabályoknak nem megfelelően, akkor az bűncselekménynek minősül. Az orvosi mulasztás vagy az önkéntes aktív eutanáziát büntetni rendeli a Btk. méghozzá emberölésként, mivel az elkövető az emberi élet ellen követ el bűncselekményt. Viszont felmerül a kérdés, hogy ha van önrendelkezési jogunk, illetve az Alaptörvényünk is kimondja, hogy mindenkinek joga van a saját teste, illetve élete felett dönteni, akkor miért nincs jogunk megválasztani a halálunk lefolyását is? Erre a kérdésre az Alkotmánybíróság 22/2003. (IV.28.) határozatában válaszolt, hogy melyik a fontosabb, az életvédelem vagy a beteg önrendelkezése. Álláspontjuk alapján a saját halálról való döntés mindenkit megillet, tehát öngyilkosságot bárki elkövethet, de ahhoz segítséget senki sem nyújthat. Az Alkotmánybíróság tehát fenntartotta azt az álláspontját, hogy az élethez és a méltósághoz való jog elválaszthatatlan egységet alkotó, korlátozhatatlan alapjogok, s ez alapján áll fenn az állam életvédelmi kötelezettsége is. Ha azonban a betegnek engedélyeznék az aktív eutanáziát, azzal két probléma vetődne fel. Az egyik, hogy a beteg nem egyedül döntene ilyen helyzetben, hanem zavarnák idegen hatások is, mint például a befolyásolás. A másik problémát abban látják, hogy amennyiben az önrendelkezési jog nem esne korlátozás alá, úgy az egészségügyi közbizalom megrendülne az állampolgárokban, azokban, akik egyébként nem kívánnak ezzel a lehetőséggel élni.[44] Itt is meg kell említeni az egyház álláspontját, mint az eddigi beavatkozások esetében. Az egyház ellenzi az eutanáziát, mivel ezzel is a természet rendjébe szólnak bele, mivel a legfőbb alapvetés az emberi élet védelme és senkinek nincsen hatalma a másik ember felett ítélkezni, ez a jogosultság csak Istené. Ebből az ítélkezésből ered a már említett „Ne ölj!” tilalma.

7.Orvosi kísérltetek

Az orvosi kísérletek tekintetében az Alaptörvényünk is kimondja, hogy „tilos emberen tájékoztatáson alapuló, önkéntes hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni”, mivel ez sérti az emberek jogát és méltóságát. Természetesen vannak olyan kísérletek, amikhez a páciensek hozzájárulnak, de inkább az illegális kísérletek váltak híresebbé. Ahogy már említettem a II. világháború során a náci orvosok több olyan kísérletet is elvégeztek a fogolytábor lakóink, akik jobb esetben bele haltak, rosszabb esetben rokkanttá váltak. Innentől kezdve, illetve a nürnbergi orvosperek és a Kódex, a Nürnbergi Charta után kezdődött meg ezeknek a kísérleteknek a szabályozása. Ez volt a kiindulópont ahhoz, hogy a modern orvosi jogban megkülönböztessük az emberkísérleteket. Az egyik fajátja a gyógykísérletek, a másik pedig a klinikai tudományos kísérletek. A kettő között az a különbség, hogy a klinikai a kutatást szolgálta és általában egészséges embereken hajtják végre, ellenben a másikkal, mert ott a betegek gyógyítása a cél. Természetesen itt is megjelenik az első és legfontosabb orvosi intelem, a „Nil nocere”, vagyis a ne árts! Főként ez is a náci orvosokhoz vezethető vissza, mivel ahogy már említettem a táborokban több olyan kísérletet is végrehajtottak, ami akár a rabok életébe is kerülhetett. A kísérletek tekintetében is hozzászólt az egyház. A gyógykísérlet tekintetében a Katolikus Egyháznak pozitív a véleménye feltételezve, hogy a javulás és a siker kilátásai nagyobbak a várható kockázatnál. A tudományos kísérletek esetében, bár szükségességük elismert komoly feltételeknek kell megfelelni. Legfontosabb feltétel a kísérleti alany teljes tájékoztatáson alapuló beleegyezése. A „beleegyezésre képtelen személyeken”, vagyis a gyermekeken, az öregeken és a fogyatékosokon végzett kísérlet kizárt, törvényes képviselőjük csak olyan vizsgálat és teszt végrehajtását engedélyezheti, melyek egyáltalán nem veszélyeztetik életüket, egészségüket, integritásukat. Kizárt az embriókutatás, mivel emberi lények és esetükben hozzájárulásról nem lehet beszélni úgyszintén tilos az abortusz során elhunyt magzatokon végzett kutatás.[45] Az egyház véleményéből kiindulva, a magyar hatályos törvények szerint a magzat nem számít embernek, így eldologiasodik a kísérlet szempontjából. Ezekkel a magzatokon végzett kísérletekkel jelenleg az Európai Parlament adott ki egy jelentést, amit a többi Európai Uniós ország „Embrióvédelmi törvényként” hozott létre saját országaikban. Magyarországon ez az 1997. évi LXXIX. törvény a magzati élet védelméről. Ez a jelentés meghatározza, hogy milyen jogi és etikai szabályokat kell betartaniuk az estleges kísérletek során. Viszont az embriókísérletek terén az egyház teljesen elutasító, mivel az a magzat ember és jelen esetben nem tud beleegyezni a kísérletbe. A magzatkísérletekre vonatkozó magyar szabályok az Eütv. 180-182. § bekezdésében találhatóak, amik szoros összefüggésben vannak a művi megtermékenyítésre vonatkozó szabályokkal. Ennek oka, hogy a művi megtermékenyítés során létrejött, be nem ültetett magzatok, a „fölös embriók” esetében kerülhet sor általában magzatkísérletekre. A magyar szabályozás több szempontból eltér a nemzetközileg elfogadott gyakorlattól. Bevezetésként megemlítendő, hogy a törvény bevezetőként megkülönbözteti az embriót és a magzatot. Ezzel szembekerül a magzati élet védelméről szóló törvénnyel, mely egységesen magzatról beszél. A törvény értelében embrió minden elő ember a terhesség 12. hetéig, illetve magzat minden a méhen belül fejlődő emberi lény a terhesség 12. hetétől. A törvény lehetővé teszi, hogy a felesleges magzatokat dologként felajánlják a magzatkísérletekhez, melyet a kísérlet után 14 napon belül megkell semmisíteni. [46] Manapság egyre több petíciót írnak alá hazánkban is és az Európai Unióban is politikusok, egyházi vezetők és állampolgárok is, mivel nem támogatják azt, hogy egy magzatot dologként kezeljenek és mivel nem tud beleegyezni a kísérletekbe így bármit is csináljanak rajta.[47]

8.Klónozás és génmódosítás

A klónozás egy olyan élőlény előállítását jelenti, mely a másikkal genetikailag teljesen azonos.[48] A klónozás, a tág értelemben véve mesterséges (re)produkció, azaz ember emberi kéz általi létrehozása, mindig is érdekelte az embereket. A különböző szerzők irodalmi alkotásaikban azonban meglehetős szkepszissel mutatták be az ember létrehozására tett próbálkozásokat. A szkepszis, kétely oka az lehetett, hogy az ember teremtőjének szerepét hagyományosan foglaltnak tekintették. Így például Homérosz Iliászában Hephaisztosz, aki ugyan nem ember, alkot ember alakú lényeket bronzból és fiatal nőket aranyból, Mary Shelley művében Victor Frankenstein alkotja meg Frankensteint, H. G. Wells művében pedig Dr. Moreau próbál állatokból embereket teremteni. Ezek a teremtmények azonban nem emberek, mivel vagy nem rendelkeznek lélekkel, vagy lélekkel ugyan rendelkeznek, azonban szeretet nélkül kell élniük, esetleg nem képesek gyilkolási ösztönüknek gátat vetni. Hagyományosan tehát úgy tekintettek a klónozásra, mint amiről csak mesélni lehet, de megvalósítani nem. Következésképpen nem is merültek fel erkölcsi problémák a klónozással kapcsolatban.[49] Manapság egyre több orvos próbálkozik a kíséretei, kutatásai során az ember reprodukálásával, de eddig a leghíresebb ilyen kísérlet az állatok által sikeredett, köztük Dollyval a báránnyal. [50] Az emberi klónozás a tudomány jelenlegi álláspontja szerint még nem lehetséges, mivel nem tudnak olyan emberi egyedeket elállítani, akik mind testileg, mint szellemileg és lelkileg is ugyan olyanok lennének. Véleményem szerint ez nem is lesz lehetséges, mivel bármennyire is próbálkoznak vannak olyan emberi tényezőink, amiket egyszerűen nem lehet lemásolni és mesterségesen előállítani.

Utószó

A kutatásom során rájöttem arra, hogy az orvostudomány fejlődésével a jogalkotóknak is fejlődniük kell és egy sokkal speciálisabb jogszabályi háttért kellene kialakítaniuk az orvosi joghoz kapcsolódóan. Minden egyes beavatkozáshoz más jogviszonyba kellene elhelyezni a feleket, mivel minden ilyen kezelés, beavatkozás és kísérlet annyira eltérő a Ptk.-ban szabályozott többi szerződéstől, bármennyire is viseli a megbízási szerződés bizonyos elemeit.

Bibliográfia

A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe. MOK, 2012.

A Magyar Püspöki Kar körlevele az abortusz ellen. Budapest, 1956. szeptember 12. https://katolikus.hu/dokumentumtar/a-magyar-puspoki-kar-korlevele-az-abortusz-ellen

A Magyar Püspöki Kar nyilatkozata a megfogant élet védelmében. Esztergom, 1991. július 17. https://katolikus.hu/dokumentumtar/nyilatkozat-a-megfogant-elet-vedelmeben

Boda Mihály: Az emberklónozás erkölcsi problémái, Magyar Tudomány, 2008/7.

Evangelium Vitae, II. János Pál pápa enciklikája a püspököknek, a papoknak és diakónusoknak, szerzeteseknek és szerzetesnőknek, a laikus krisztushívőknek és minden jóakaratú embernek az emberi élet sérthetetlenségéről. 1995. március 25. https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=78

Fedor Zsuzsanna: Az eutanázia, büntetőjogi és orvosi jogi szemszögből, Arsboni, 2017. március 3., https://arsboni.hu/az-eutanazia-buntetojogi-es-orvosi-jogi-szemszogbol/

Gottmayer Lea: Erkölcsi érvek az abortusz mellett. 2016. november 15., https://reflektor.blog.hu

Homicskó Árpád Olivér: Szociális jog II. Budapest, Patrocinium Kiadó, 2019.

HVG: Ezrek tüntettek Varsóban, miután meghalt egy lengyel kismama, akin valószínűleg későn hajtották végre az abortuszt, hvg.hu, 2021, https://hvg.hu/vilag/20211107_A_kismama_halala_utan_pontositott_a_lengyel_egeszsegugyi_miniszterium

HVG: Magzatkísérletek elleni petíciót írtak alá Veszprémben, hvg.hu, 2013, https://hvg.hu/itthon/20130302_magzatkiserlet_ellenesseg

Jobbágyi Gábor: Az orvos-beteg jogviszony az új Ptk.-ban, Polgári Jogi Kodifikáció, VII. évf. 2005/3.

Jobbágyi Gábor: Az orvosi kezelési szerződés. Budapest, Szent István Társulat, 2014.

Jobbágyi Gábor: Orvosi jog. Hippokratésztől a klónozásig. Budapest, Szent István Társulat, 2014.

Kerpel-Fronius Sándor: A Nürnbergi orvosper ma is élő tanulságai. Budapest, Szent István Tudományos Akadémia, 2007.

Lomnici Zoltán: Az orvosi jog és az orvosi jogviszony alapvonalai. Budapest, Doktori értekezés, PTE Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, 2013.

Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó, 1940.

Mizsei Bernadett: Vallási vezetők is támogatják a magzatgyilkosságot – abortusz, mint alapvető emberi szükséglet, Vasárnap, 2021, https://vasarnap.hu/2021/04/07/abortusz-mint-alapveto-emberi-szukseglet-vallasi-vezetok-is-tamogatjak-a-magzatgyilkossagot/

Szőcs Levente: Európa nagy részében nem biztosított a szabad és biztonságos abortusz, MASZOL, 2021, https://maszol.ro/kulfold/Europa-nagy-reszeben-nem-biztositott-a-szabad-es-biztonsagos-abortusz

Hivatkozások

  1. A honfoglalás kori gyógyítás emlékei, https://www.arcanum.com
  2. Szerzetesrendhez tartozó a keresztény ókortól kezdődően idegenek, zarándokok, betegek, szegények és rászorulók gondozására, a vendég iránti szeretet címén fenntartott intézmény.
  3. Jobbágyi Gábor: Orvosi jog. Hippokratésztől a klónozásig. Budapest, Szent István Társulat, 2014, 27-28.
  4. Latin eredetű szó, jelentése sebész
  5. Állatorvoslás
  6. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó, 1940, 201.
  7. Jobbágyi: Orvosi jog, 28.
  8. Semmelweis Egyetem, https://semmelweis.hu
  9. Jobbágyi: Orvosi jog. 28-33.
  10. Latin szó, jelentése törvényen kívüli, törvény nélküli állapot, helyzet.
  11. Latin szó, jelentése atyáskodó, az érintettekről saját belátása szerint, azok véleményét figyelmen kívül hagyva gondoskodó állami vagy intézményi vezetés.
  12. Jobbágyi: Orvosi jog. 28-33.
  13. Uo. 26.
  14. Uo. 20.
  15. Újszeged irattár, https://www.ujszeged.hu
  16. A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe. MOK, 2012, 3.
  17. Uo. 4.
  18. Lomnici Zoltán: Az orvosi jog és az orvosi jogviszony alapvonalai. Budapest, Doktori értekezés, PTE Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, 2013, 20.
  19. Kerpel-Fronius Sándor: A Nürnbergi orvosper ma is élő tanulságai. Budapest, Szent István Tudományos Akadémia, 2007, 10.
  20. Német szó, jelentése felsőbbrendű ember – Friedrich Nietzsche használta először.
  21. Jobbágyi Gábor: Az orvos-beteg jogviszony az új Ptk.-ban, Polgári Jogi Kodifikáció, VII. évf. 2005/3, 15–20.
  22. Jobbágyi Gábor: Az orvosi kezelési szerződés. Budapest, Szent István Társulat, 2014, 8.
  23. Uo. 14–15.
  24. Debreceni Egyetem, https://klinikaikozpont.unideb.hu/
  25. Homicskó Árpád Olivér: Szociális jog II. Budapest, Patrocinium Kiadó, 2019, 37–37.
  26. Debreceni Egyetem, https://klinikaikozpont.unideb.hu/
  27. A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe. MOK, 2012, 3.
  28. Jobbágyi: Az orvosi kezelési szerződés. 81–86.
  29. Latin eredetű szó, jelentése terhességmegszakítás, mely lehet művi, mesterséges és spontán.
  30. https://semmelweis.hu
  31. A Magyar Püspöki Kar körlevele az abortusz ellen. Budapest, 1956. szeptember 12. https://katolikus.hu/dokumentumtar/a-magyar-puspoki-kar-korlevele-az-abortusz-ellen
  32. A Magyar Püspöki Kar nyilatkozata a megfogant élet védelmében. Esztergom, 1991. július 17. https://katolikus.hu/dokumentumtar/nyilatkozat-a-megfogant-elet-vedelmeben
  33. Gottmayer Lea: Erkölcsi érvek az abortusz mellett. 2016. november 15., https://reflektor.blog.hu
  34. Európai Parlament Magyarországi Kapcsolattartó Irodája, https://www.europarl.europa.eu
  35. HVG: Ezrek tüntettek Varsóban, miután meghalt egy lengyel kismama, akin valószínűleg későn hajtották végre az abortuszt, hvg.hu, 2021,https://hvg.hu/vilag/20211107_A_kismama_halala_utan_pontositott_a_lengyel_egeszsegugyi_miniszterium
  36. Szőcs Levente: Európa nagy részében nem biztosított a szabad és biztonságos abortusz, MASZOL, 2021, https://maszol.ro/kulfold/Europa-nagy-reszeben-nem-biztositott-a-szabad-es-biztonsagos-abortusz
  37. Mizsei Bernadett: Vallási vezetők is támogatják a magzatgyilkosságot – abortusz, mint alapvető emberi szükséglet, Vasárnap, 2021, https://vasarnap.hu/2021/04/07/abortusz-mint-alapveto-emberi-szukseglet-vallasi-vezetok-is-tamogatjak-a-magzatgyilkossagot/
  38. Jobbágyi: Az orvosi kezelési szerződés. 86.
  39. Uo. 88.
  40. Evangelium Vitae, II. János Pál pápa enciklikája a püspököknek, a papoknak és diakónusoknak, szerzeteseknek és szerzetesnőknek, a laikus krisztushívőknek és minden jóakaratú embernek az emberi élet sérthetetlenségéről. 1995. március 25. https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=78
  41. Ld. Eutanázia fogalma, https://fogalomtar.aeek.hu/index.php/Kezd%C5%91lap
  42. Fedor Zsuzsanna: Az eutanázia, büntetőjogi és orvosi jogi szemszögből, Arsboni, 2017. március 3., https://arsboni.hu/az-eutanazia-buntetojogi-es-orvosi-jogi-szemszogbol/
  43. Uo.
  44. Uo.
  45. Jobbágyi: Az orvosi kezelési szerződés. 178–180.
  46. Uo. 182–188.
  47. HVG: Magzatkísérletek elleni petíciót írtak alá Veszprémben, hvg.hu, 2013, https://hvg.hu/itthon/20130302_magzatkiserlet_ellenesseg
  48. Jobbágyi: Az orvosi kezelési szerződés. 187.
  49. Boda Mihály: Az emberklónozás erkölcsi problémái, Magyar Tudomány, 2008/7, 782.
  50. Potó Juli: Az emberi klónozás nem scifi többé, 24.hu, 2018, https://24.hu/tudomany/2018/02/03/az-emberi-klonozas-nem-scifi-tobbe/

 

Bicskei Tamás: Az élethez való jog polgári jogi védelmének alapjogi aspektusai

Bevezetés

Az élethez való jog személyiségi jogként a magyar jogban minden embert megillet, a jogviszony abszolút szerkezete folytán azt mindenki köteles tiszteletben tartani. Amennyiben az élethez való jogot megsértik, a Hatodik Könyv általános szabályai alapján relatív szerkezetű, kötelmi jogviszony keletkezik a jogosult és a jogellenes magatartást kifejtő személy között.

A személyiségi jogok érvényesítése azonban – szűk körben megjelölt kivételektől eltekintve – csak személyesen lehetséges. A jogszabály ezen megoldása azt eredményezi, hogy bár a személyiségi jogok közül az emberi élet megsértése elméletileg a jog megsértésével egyidejűleg létrehozza a felek közötti kötelmi jogviszonyt, annak érvényesítése a Ptk. alapján nem lehetséges: azt a személyiségi jogok közvetlen érvényesítésére vonatkozó szabály kizárja.

A fenti körülmények vezettek el ahhoz, hogy a halállal járó balesetek, orvosi műhibák esetén a bírói gyakorlat által kimunkált, az emberi méltósághoz való jogból levezethető, teljes családban éléshez való jog érvényesítésére van lehetősége az elhunytat túlélő hozzátartozóknak.

A teljes családban éléshez való jog alkalmazása során azonban több gyakorlati jellegű problémával kell szembesülnie a jogalkalmazónak.

Az élethez való jog a magyar polgári jogban

Az élethez való jog védelme központi helyet foglal el a magyar alkotmányjogi gondolkodásban. A Magyar Köztársaság Alkotmányának 54. § (1) bekezdése deklarálta minden ember veleszületett jogát az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. Az Alaptörvény II. cikke szerint minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg. Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott ezen kérdéssel, több aspektusból vizsgálva, pontosan meghatározva az alapjog tartalmát. A magyarországi alkotmánybíráskodás korai időszakában az élethez való jog vonatkozásában született határozat többek között a halálbüntetés eltörléséről (23/1990. (XI. 31.) AB határozat), az abortusz kérdéséről (64/1991. (XII. 17.) AB határozat és 48/1998. (XI. 23.) AB határozat) és az eutanáziáról 22/2003. (IV. 28.) AB határozat.

A régi Ptk. élethez való jog védelmével kapcsolatos rendelkezései és a nem vagyoni kártérítés

Az 1959. évi Ptk. az élethez való jog védelmét a polgári jogban definitíven nem, csupán elszórt rendelkezésekben meghatározottan valósította meg. Az élethez való jog védelméről rendelkezik pl. az 1959. évi Ptk. 107. § (1) bekezdése, mely szerint más életét, testi épségét vagy vagyonát fenyegető szükséghelyzetben a tulajdonos köteles tűrni dolgának használatát és sérelmét. Az 1959. évi Ptk. 314. § (1) bekezdése szerint az életet megkárosító szerződésszegésért való felelősséget nem lehet érvényesen kizárni, hasonlóan rendelkezik a 342. § (1) bekezdése, mely ugyanígy semmisnek nyilvánítja a szerződésen kívüli károkozások esetén az életet károsító magatartásokért vállalt felelősség kizárását vagy korlátozását. Az 1959. évi Ptk. 392. § (4) bekezdése kötelezővé teszi a vállalkozó számára a megrendelő utasításának megtagadását, ha az az életbiztonság veszélyeztetését eredményezné. Az 1959. évi Ptk. 343. §-a alapján a jogtalan támadás elhárítása érdekében okozott károk megtérítésére nem kötelezhető a károkozó, ha a védekezés során a támadás elhárításához szükséges mértéket nem lépte túl. Az 1959. évi Ptk. 485. § (2) bekezdése lehetővé teszi a megbízás nélküli ügyvitelt az ügy urának akarata ellenére is, ha az életveszély elhárítása miatt szükséges.

A személyiségi jogok (az 1959. évi Ptk. szóhasználatában: személyhez fűződő jogok) védelmét szolgálta 84. § (1) bekezdése, melynek e) pontja tette lehetővé kártérítési igények támasztását ezen jogok megsértése esetén. Az 1959. évi Ptk. 354. §-a rendelkezett a nem vagyoni károk megtérítéséről, melynek „a társadalmi életben való részvételét, vagy egyébként életét tartósan vagy súlyosan megnehezíti, illetőleg a jogi személynek a gazdasági forgalomban való részvételét hátrányosan befolyásolja” szűkítő kitételét a 34/1992. (VI. 1.) AB határozat megsemmisítette. A 354. § egészének hatályon kívül helyezéséről döntött a jogalkotó, így a 355. § (1), és 356. § (4) bekezdései utalnak a nem vagyoni károk megtérítésére. Ez a jogalkotói megoldás – szakítva a korábbi törvényi szabályozási iránnyal – a nem vagyoni károk jogszabályi fogalmának meghatározásának mellőzésével megnyitotta az utat a kérdés bírói gyakorlat általi

A 34/1992. (VI. 1.) AB határozat indokolásában az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a nem vagyoni kártérítés a polgári jog intézménye. A személyiségi jogok megsértése a vagyoni jogok megsértésével egy sorban törvényi védelem illeti. A személyiségi jogok az autonómia biztosítását szolgálják, ilyen aspektusukban pedig elválaszthatatlanok az alkotmányos szabadságjogoktól. A nem vagyoni kártérítés jogintézményének belső ellentmondásai olyan fokúak, hogy az alkotmányossági kérdések a polgári jogi felelősségi rendszerrel összhangban nehezen vizsgálhatóak, a polgári jogi védelem módja a sérelemhez képest inadekvát. A polgári jogi védelem célja tehát ebben az esetben nem az okozott károk megtérítése, hiszen a sérelemnek pénzbeli egyenértéke nincsen: a kártérítés célja ezért nem lehet más célja, mint az elszenvedett sérelmekkel hasonló értékű másnemű előny nyújtása.

A határozat felidézi, hogy a jogintézmény eredete büntetőjogi gyökerű. A személyiség elleni sérelemokozások (iniuriák) történetileg a bíró szabad belátásán alapuló, becsült összegű „büntetést” vontak maguk után, amikor a kártérítés és a büntetés jogintézményeinek modern jogrendszerekre jellemző éles megkülönböztetése hiányzott. A klasszikus, liberális polgári jog kizárólag vagyoni jogi rendelkezéseket tartalmazott, de az autonómia biztosítását egyre erőteljesebben személyiségjogok kezdték el ellátni. A polgári jogban az erkölcsi kártérítés reagált a személyiség sérelmére, a nem vagyoni kártérítés pedig az általánosodott személyiségvédelem eszközeként jelenik meg más jogrendszerekben is.

A nem vagyoni kártérítés jogintézményét az 1959. évi Ptk. 1977. évi reformja „hozta vissza” a magyar polgári jogba. A Ptk.-t módosító 1977. évi IV. törvényhez fűzött miniszteri indokolás utal arra, hogy az állampolgárok alapvető jogainak hatékony érvényesítési eszközeit fogalmazza meg az Alkotmány is, a módosítás ezen követelménynek kíván megfelelni. Az indokolás külön megemlíti, hogy az Alkotmány előírásaival összhangban „tilos az alapvető emberi jogok sérelmével járó olyan magatartás is, amely a személyes szabadság jogellenes megsértését jelenti, vagy a lelkiismereti szabadsághoz, az élethez, a testi épséghez, az egészséghez, valamint a becsülethez és emberi méltósághoz való jog sérelmével jár.” Megjegyzendő, hogy az indokolás ellenére hiányzik az 1959. évi Ptk. 76. §-ból az élet megsértése, mint a személyiségi jogok sérelmét jelentő, különös tényállás. Az 1959. évi Ptk. kommentárja ugyanakkor leszögezi, hogy a törvény felsorolása nem taxatív, így a nem nevesített személyhez fűződő jogokat is megilleti a törvényben nevesített védelem.[1] Az 1959. évi Ptk. 85. § (1) bekezdése alapján a személyiségi jogokat csak személyesen lehet érvényesíteni.

Lábady Tamás összefoglalása szerint a nem vagyoni kártérítés joga összetett, kaotikus képet ad, a jogintézmény tartalma nemzeti jogokként és jogtörténeti koronként változik, és már maga a terminológia is következetlen és változó. A dogmatikai ellentmondás elsősorban abban áll, hogy míg a kár pénzben kifejezhető, összegszerűen meghatározható vagyoni hátránty jelent, a személyiséget ért immateriális sérelem tipikusan nem fejezhető ki pénzben. A jogintézmény alkalmazása során a bíróságok számára kihívást jelentett a személyiségi jogok sérelme és a kártérítés közötti ellentmondás, a kiútkeresés során a bírói gyakorlat a kárfogalom személyiségi jogi megfelelőjét a hátrányban találta meg, melynek bizonyítására a „sértett” köteles.[2]

Szalma József szerint a nem vagyoni kártérítésben kifejezésre jut a nem pénzbeli és a pénzbeli elégtételnyújtás. Álláspontja szerint azon tényállások esetén lehet megalapozott a nem vagyoni kártérítés jogintézményének alkalmazása, amikor a sértettet tévesen ítélik szabadságvesztésre, életképesség-csökkenést, torzulást eredményező lelki szenvedések érik, közeli hozzátartozó halála miatt lelki sérelmeket szenved. A német polgári jogban sérelemdíj követelhető halál okozása, testi sértés, egészség, szabadság megsértése esetén. A francia polgári jogban a vagyoni sérelmekkel egyenrangú értéket képviselnek a morális értékek, az emberek materiális vagyonuk mellett morális vagyonnal is rendelkeznek.[3]

Molnár Ambrus meglátása szerint a nem vagyoni kártérítés esetén a jogkövetkezményt kiváltó hátrány mindig immateriális jellegű, a hátrány orvoslása mégis minden esetben vagyoni eszközzel történik. A témában lefolytatott viták rámutattak arra, hogy a személyiségi jogok megsértése nem kezelhető a vagyoni viszonyokra jellemző szankciókkal, azok önálló, sajátos jogintézményben testet öltő védelmet igényelnek. A magyar jogfejlődés útját bemutatva látható, hogy a nem vagyoni károk megtérítésére vonatkozó rendelkezések az 1977. évi Ptk. novella útján kerültek be ismét a polgári jog anyagába: azok 1959-ben történő mellőzésének okai a kor szocialista társadalmi, gazdasági berendezkedésében jelölhetőek meg. A 16. számú Legfelsőbb Bírósági Irányelv, az 1977. évi IV. törvény, majd a rendszerváltást követő 34/1992. (VI. 1.) AB határozat mind egy-egy lépést jelentett a jogintézmény „evolúciós folyamatában”, mely során bár a jogkövetkezmény a kártérítési jogviszony keretei között maradt, a bírói gyakorlat pedig a kárfogalom bővítésével igyekezett megteremteni a jogintézmény alkalmazási kereteit.[4]

Petrik Ferenc némileg eltérő álláspontja szerint a nem vagyoni kár megtérítésének rendszere a vagyoni kártérítés intézményéből fejlődött ki a római jogban. Az angolszász jogrendszerekben a vagyont megillető jogi védelmet terjesztették ki a nem vagyoni értékekre, a személyiség védelmére. Hasonló jogfejlődési út mutatható ki a francia és a német polgári jogban is. A magyar jogi dogmatikában is hasonló kérdések vizsgálata szükséges a nem vagyoni károk megtérítése iránti igény esetén, mint a kártérítési igényeknél: felróhatóság, okozati összefüggés, végül a kárpótlás mértéke, esedékessége, elévülése stb. A bírói gyakorlat bizonytalansága a nem vagyoni károk megítélése körében sem annyira releváns, mint arról egyes szerzők értekeznek. Petrik Ferenc álláspontja szerint a személyiség általános védelmet igényel, ebben a körben nem tehető különbség a sérelmet elszenvedett személyek között azok szociális háttere, társadalmi „értéke” alapján.[5]

Az új Ptk. élethez való jog védelmével kapcsolatos rendelkezései és a sérelemdíj

Az új Ptk. hatályba lépése természetesen megreformálta a polgári jog személyiségi jogok védelmével kapcsolatos rendszerét, új alapokra helyezve ezen jogok megsértésének jogkövetkezményeit. A szükséghelyzet (5:26. §), az emberi életet megkárosító szerződésszegésért (6:152. §) vagy károkozásért (6:526. §) való felelősség korlátozása vagy kizárása, a mások személyét veszélyeztető megrendelői utasítás megtagadására (6:240. §), a megbízás nélküli ügyvitel helyénvalóságára (6:584. §), valamint a jogtalan támadás elhárításával okozott kár jogszerűségére (6:520. §) vonatkozó, az élethez való jog védelmét érintő szabályok tartalmilag lényegében változatlan formában megmaradtak az új kódex rendelkezéseiben.

A lényeges tartalmi változások a személyiségi jogok rendszerét, és a személyiségi jogok megsértésének jogkövetkezményeit érintették. A személyiségi jogokkal kapcsolatos rendelkezések a Második Könyvben, egy helyen kerültek elhelyezésre. A nevesített személyiségi jogok között a Ptk. kifejezetten megemlíti, hogy a személyiségi jogok sérelmét jelenti különösen az élet, a testi épség és az egészség megsértése.

A nem vagyoni kártérítést a Ptk. rendszerében felváltotta a sérelemdíj jogintézménye. A Ptk. hatályba lépésétől kezdődően így a személyiségi jogok megsértéséből eredő nem vagyoni sérelmekért az érintett személy sérelemdíjat követelhet. A sérelemdíj megfizetésére a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni, azzal a lényeges distinkcióval, hogy a jogsértés tényén kívül a hátrány bekövetkeztét a jogosult nem köteles bizonyítani. A sérelemdíj mértékét a bíróság mérlegeléssel állapítja meg. A személyiségi jogokat a Ptk. alapján is kizárólag személyesen lehet érvényesíteni.

A nem vagyoni kár fogalmának felváltása sérelemdíj jogintézményével a Ptk. megalkotása során közreműködő kodifikációs bizottság által végigkísért, a jogalkotó részéről tudatos döntés volt, mely számos célzott, a korábbiakban említett dogmatikai problémát volt hivatott orvosolni.[6]

A terminológiai, egyben dogmatikai problémát is indukáló nem vagyoni kár elnevezést felváltó sérelemdíj lehetővé teszi a bírói gyakorlat számára a kártérítés jogintézményéhez kapcsolódó elméleti megfontolásoktól való eltávolodást. Ennek egyik elsődleges célja a Ptk. normaszövegében is megjelenő követelmény, mely szerint a jogosult nem kötelezhető az őt ért nem vagyoni hátrány bizonyítására. A sérelemdíj továbbra is a személyiséget ért immateriális hátrányok orvoslására szolgál, azonban a törvény megdönthetetlen vélelmet állít fel személyiségi jogi jogsértés hátrányos volta mellett.[7]

A sérelemdíj kifejezi a jogintézmény kettős funkcióját, mely szerint a személyiségi jogok megsértésének általános, felróhatóságtól független szankciója egyszerre szolgálja a sértett kompenzációját (kárpótlási funkció), és a további jogsértések elkövetésétől visszatartó, preventív büntetési célokat (punitív funkció).

Teljes családban éléshez való jog

A fentiek alapján látható, hogy a Ptk., és az 1959. évi Ptk. rendszerében is a személyiségi jogok megsértéséből eredő igények – azok természete, és személyhez kötöttsége folytán – csak személyesen érvényesíthetőek.

Az élethez való jog megsértése szükségszerűen a jogosult természetes személy halálával jár. Mivel a személyiségi jogában megsértett, az igényérvényesítésre jogosult személy elhalálozott, személyes fellépése a perben a jogkövetkezmények érvényesítésére – a Ptk.-nak az élethez való jog nevesített személyiségi jogként való megnevezése ellenére – kizárt.

Ezen probléma kiküszöbölése érdekében alkotta meg a bírói gyakorlat a teljes családban éléshez, vagy teljes családi élethez fűződő személyiségi jogot. A magyar polgári jogi tradíció az 1959. évi Ptk. és a Ptk. (2:42. § (2) bekezdés) alapján is lehetőséget biztosított arra, hogy az általános személyiségi jogi védelemből kiindulva, az emberi méltósághoz való jogból fakadóan újabb, a Ptk.-ban vagy más jogszabályban nem nevesített személyiségi jogokat konstruáljon.[8]

Az élethez való jog közvetlen érvényesíthetőségének hiányában tehát mind az 1959. évi Ptk, mind a Ptk. hatálya alatt történt jogsértések esetén a teljes családban éléshez való jog érvényesítése nyújt lehetőséget a hozzátartozó halálával elszenvedett immateriális sérelmek orvoslására.

A hozzátartozó halála esetén érvényesíthető jogok más jogrendszerekben

A hozzátartozói haláleseteket követően érvényesíthető kárigények tekintetében más államok jogrendszerei is a magyar polgári joghoz hasonló problémákat mutatnak. A tanulmány tárgyához igazodva ebben a körben elsősorban a külföldi jogokban alkalmazott jogcímek vizsgálatára szorítkozom.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) gyakorlatában értelmezte az Emberi Jogok Európai Egyezményének 2., 3. és 13. cikkének jelentését a Keenan v. United Kingdom ügyben. Az ítélet indokolásának 130. bekezdése alapján, amennyiben egy kormányzati szerv megsérti az élethez való jogot, akkor a jóvátételi eljárásban automatikusan helyet kell kapnia egy, a sérelmeket elhárító, kártérítésnek megfelelő jogintézménynek.[9] Ezen megállapításait az EJEB megerősítette a Bubbins v. Uniteg Kingdom és a Kontrová v. Slovakia ügyekben is.[10]

Szalma József álláspontja szerint a francia polgári jogban az immateriális sérelmek orvoslására az erkölcsi kár szolgál (dommage moral). A Code civil alapján az állampolgárok a vagyoni jogai egyenrangú védelmet élveznek az ún. morális értékekkel. A francia jogban így a materiális és a „morális vagyont” ugyanolyan szintű védelem illeti, azonos szankciókkal. Ezek megsértése megfelelő elégtételnyújtással, vagyoni jellegű kárfelelősséggel jár.[11]

Ezzel szemben a német polgári jogban[12] a nem vagyoni, immateriális „károk” megtérítésének kizárólag a törvény kifejezett rendelkezése esetén van helye.[13] A hozzátartozókat megillető jogi kárpótlás tekintetében a BGB a legtöbb európai jogrendszertől eltérően tudatosan nem teszi lehetővé, hogy a hozzátartozók automatikusan a személyiségi joguk megsértésére alapozott igényt terjesszenek elő. Ilyen igények csak akkor ítélhetőek meg, ha a közeli hozzátartozó pszichikai sérülése eléri az egészségkárosodás tényállását, mely esetben a jogosult saját jogán érvényesítheti a sérelemből fakadó igényeit. Vékás Lajos szerint „a német jognak ez az alapállása a kártérítési jog elvi kiindulópontjával függ össze: a német jogban – szemben például a Code civil 1382. cikkével vagy a Ptk. 339. §-ával – a felelősséget nem a károkozás, hanem meghatározott jogilag védett érdekek (BGB 823. §) sérelme váltja ki.”

Ezen igények érvényesítését a BGB csak a közvetlen sértett viszonylatában, a jogosult saját jogán való perindítását teszi lehetővé. Így nem tud sikeresen igényt érvényesíteni a sértett személy közeli hozzátartozója az átlagos, betegség szintjét el nem érő bánata, lelki szenvedése miatt. Egy ettől eltérő gyakorlat törést jelentene a német kártérítési felelősségi jog alapvető kiinduló elvével. Ezért alakult a bírói gyakorlat úgy, hogy a közeli hozzátartozó csak a sokk hatására elszenvedett egészségkárosodás miatt (mint közvetlen hátrány miatt) igényelhet – adott esetben – vagyoni elégtételt az őt ért sérelemért.

Dogmatikai és gyakorlati problémák a teljes családban éléshez való jog érvényesítésével kapcsolatban

Ahogy a bevezetésben említésre került, jelentős különbségek figyelhetőek meg az ítélkezési gyakorlatban a károsulti közrehatás tekintetében azokban az esetekben, amikor a fokozott veszéllyel járó tevékenység működése folytán a balesetet szenvedő személy elhalálozik.[14]

A Kúria által követett álláspont szerint a károkozó kizárólag azon károknak a megtérítésére kötelezhető, amelyet okozott. Tehát attól függetlenül, hogy a hozzátartozó a kárigényt az elhunyt személy örököseként, vagy mint önálló, az elhunyt személy halálát követően keletkező jogviszonyban érvényesíti, az elvesztett hozzátartozó felróható magatartását be kell tudni a károsultnak, és a magatartás következményeit értékelni kell.[15]

A Kúria ezen gyakorlatát láthatólag a Ptk. hatálybalépését követően is fenntartja. A Pfv.20.830/2018/4. számú közbenső ítélet alapjául szolgáló tényállás szerint a kerékpárral közlekedő károsult szabálytalanul kikanyarodott a főútra, a gépjárművel közlekedő károkozó pedig vészfékezés ellenére sem tudta elkerülni az ütközést, és a károsultat halálra gázolta. Az első- és másodfokú bíróságok az elhunyt kerékpáros hozzátartozói által benyújtott keresetnek a jogalap hiánya miatti elutasítása mellett döntöttek: a szakértői véleményt is figyelembe véve a főútvonalon szabálytalanul, hirtelen a gépkocsi elé vágó kerékpárosra a fokozott veszélyt üzemeltető járművezetőnek nem kellett számítania, a kerékpáros szabályszegése elháríthatatlan külső oknak minősül, még azzal együtt is, hogy a járművezető a megengedett sebességnél gyorsabban közlekedett, így a baleset bekövetkezte elháríthatatlan volt.

A Kúria – korábbi döntéseiben kifejtett indokokra való hivatkozással – megállapította, hogy a kerékpáros közlekedés nem minősül a veszélyes üzemi tevékenységen kívül eső oknak, így elháríthatatlanság esetén sem mentesülhet az üzembentartó a veszélyes üzemi felelősség alól. Figyelemre méltó azonban a felülvizsgálati bíróság indokolásában kifejtett útmutatása a károsulti közrehatással kapcsolatban: bár az üzembentartó felróhatóság hiányában sem mentesülhet a veszélyes üzemi felelősség alól, annak ellenére, hogy a keresetet az elhunyt személy hozzátartozói terjesztették elő, a közrehatási arány meghatározása során az elhunyt károsult magatartásának felróhatóságát értékelni kell, és az értékelhető az üzembentartó veszélyes üzemi felelősségének csökkentése során. Az elhunyt hozzátartozó „közlekedési szabályszegései rendkívül súlyosak, felróhatóságuk mértéke lényegesen meghaladja a gépjárművezető magatartásának felróhatóságát, azonban a Kúria az alperes terhére vette figyelembe a tevékenység fokozottan veszélyes jellegét. Ezért a közrehatási arányt egyenlő mértékben határozta meg.”

A Fővárosi Ítélőtábla által követett álláspont alapján szétválasztandó, hogy a hozzátartozó az elhunyt személy halálát követően a kártérítési perben jogutódként érvényesíti követelését, vagy egy olyan jogviszonyban, mely eredetileg is közte és a károkozó között jött létre. Az előbbi esetben alkalmazhatóak a károsulti közrehatás szabályai, az utóbbiban „saját kárukat azonban a hozzátartozók nem az esetleges örökösi mivoltuk alapján érvényesítik. Ebben a tekintetben ezért köztük és az elhunyt között nincs olyan jogviszony, ami a néhai vétkes magatartásának a túlélők terhére való „betudását” indokolná. A törvény értelmében a károsult saját hibája alapozhat meg kármegosztást. Amennyiben a hozzátartozók maguk nem tanúsítottak a kár bekövetkeztében felróható magatartást, az őket illető kártérítés […] nem csökkenthető. […] a kár bekövetkeztében közreható elhunyt is a túlélő hozzátartozók károsodására vezető oksági láncolatba tartozó magatartást tanúsított. Ebből következően a túlélő károsultak szempontjából az elhunyt ténylegesen maga is károkozó.”[16] Az 1959. évi IV. törvény 344. § (1) bekezdése, valamint a Ptk. 6:524. § (1) bekezdése alapján az elhunyt személy és az üzembentartó közös károkozása folytán felelősségük egyetemleges, így amennyiben a hozzátartozók a károkozóval szemben kártérítési igényt érvényesítenek, a teljes kárukat köteles megtéríteni. Az elhunyt személy örököseivel szemben a többek közös károkozására vonatkozó szabályok szerint a kártérítés megfizetésére kötelezett károkozó megtérítési igénnyel léphet fel.

A Fővárosi Ítélőtáblának a Ptk. hatálybalépését követő eseti döntése szintén arra utal, hogy eddigi gyakorlatán nem kíván változtatni. A Pf. 21.246/2018/5. számú ítélet alapjául szolgáló tényállás szerint a felperesek édesanyja közlekedési baleset folytán elhunyt, mely folytán a büntetőbíróság megállapította a járművezető büntetőjogi felelősségét, ugyanakkor a sértett megszegte a KRESZ 36. § (12) bekezdés b) pontjában foglaltakat, mely magatartásával a veszélyhelyzetet létrehozta. A felperesek keresetükben előadták, hogy a balesetet szenvedett hozzátartozó halála miatt keletkezett kárigényt a hozzátartozók saját jogon érvényesíthetik, és az igény elbírálásakor a balesetet szenvedett személy esetleges felróható közrehatása nem értékelhető. Az elsőfokú bíróság sérelemdíj fizetésére kötelezte az alperest, indokolásában megjegyezve, hogy ezen igény elbírálásakor a felperesek esetleges saját felróható magatartása adhatna okot kármegosztás alkalmazására, az elhunyt személy felróható magatartása nem értékelhető, így kármegosztásnak sincs helye.

Az Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét indokolásbeli pontosításokkal helybenhagyta. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az elhunyt személy, mint közvetlen károsult közrehatása a hozzátartozók sérelemdíj iránti igényének figyelembevételére nincs lehetőség: „[…] a hátrány immateriális jellegére figyelemmel, sem a nem vagyoni kártérítés, sem a sérelemdíj tekintetében nem értelmezhető a károsulti közrehatás jogintézménye. Amit a vagyoni károk vonatkozásában károsulti közrehatásként kell értékelni, az (a nem vagyoni kártérítés, illetve) a sérelemdíj vonatkozásában csupán a sérelemdíj mértékét csökkentő tényezőként vehető figyelembe.” A bíróság ezt követően részletezi a sérelemdíj megállapításánál figyelembe vehető szempontokat, és a perben felmerült, ehhez támpontot nyújtó szempontokat (a felpereseket ért hátrányt, pszichés állapotukat, életminőségükre ható változásokat stb.), hallgat azonban az elhunyt hozzátartozó magatartásának felróhatóságáról, valamint esetleges, a baleset bekövetkeztében játszott szerepéről. Álláspontom szerint az Ítélőtábla hallgatása a (közvetlen) károsult felróható közrehatásáról a sérelemdíj mértékének megállapításakor arra enged következtetni, hogy – az alperes fellebbezési hivatkozása, és a büntetőbíróság ítélete ellenére – a másodfokú bíróság nem találta értékelhetőnek a károsulti közrehatást, és e tekintetben egyetértett az elsőfokú bíróság megállapításával.

Összegzés

A tanulmány terjedelmi korlátai miatt nem vállalkozik az élethez való jog érvényesítéséhez kapcsolódó valamennyi potenciális dogmatikai probléma alaposabb elemzésére. Ennek okán jelenleg csak be kívánom mutatni, hogy egy következő tanulmány mely problémák megvizsgálatára nyújthatna még lehetőséget.

A teljes családban éléshez való jog alkalmazása során több gyakorlati jellegű problémával kell szembesülnie a jogalkalmazónak. Először, a bírói gyakorlat során kérdésként merült fel, hogy pontosan mely hozzátartozók lehetnek jogosultak személyiségi joguk megsértésére hivatkozva sérelemdíj (a korábbi Ptk. hatálya alá tartozó esetekben nem vagyoni kártérítés) iránti igényük érvényesítésére. Aggálytalanul lehet érvelni elsősorban a házastárs, a szülő, a gyermek jogérvényesítésének megalapozottsága mellett, de a hozzátartozói viszony távolabbi fokával, esetleg az elhunyt személy és a személyiségi jogának megsértését állító személy közötti viszony társadalmi elismertségének csökkenésével arányosan enyhül az érvelés megalapozottsága is.[17]

Másodszor, a hozzátartozó elvesztése esetén érvényesíthető igények tekintetében a megítélhető sérelemdíj (nem vagyoni kártérítés) mértékének bírói mérlegelése során kizárólag a jogérvényesítő hozzátartozót ért sérelem tekintetében vizsgálandóak a törvényi szempontok, így a jogsértés súlya, ismétlődő jellege, a felróhatóság mértéke stb., az elhunyt személyt érintően, az őt ért sérelem tekintetében ezek a kérdések elméletileg nem vizsgálhatóak. Problémát jelent ezen a téren a jogosultat ért sérelem „értékelése” is: az elfogadott álláspont szerint az általános szintű gyász, pszichikai hátrány nem adhat önmagában alapot a személyiségi jogsértés megállapítására.

Végül, a bírói jogalkalmazás számára problémát jelent az igényérvényesítés közvetettsége folytán a felróható károsulti közrehatás értékelése. A dogmatikailag megalapozottabbnak tűnő érvelés szerint, mivel a teljes családban éléshez való jogot érvényesítő hozzátartozó személy szerint – pl. rendszerint egy közlekedési baleset során – nem járul hozzá felróhatóan az őt ért, a hozzátartozó hiányából fakadó sérelem bekövetkeztéhez, így az elhunyt személy esetleges felróható hozzájárulása a halál bekövetkeztében nem adhat alapot a kármegosztás alkalmazásához, a sérelemdíj mértékének ezen okból történő csökkentéséhez. A másik, uralkodónak tekinthető, és a Kúria által is osztott álláspont szerint figyelembe kell venni a ténylegesen sérelmet szenvedett, és ennek folytán elhunyt személy esetleges közrehatását, melynek a sérelemdíj mértékének mérlegelése során kell súlyt adni.[18]

Bibliográfia

Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog. Budapest, HVG-ORAC, 2015.

Gellért György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Budapest, Wolters Kluwer, 2014.

Lábady Tamás: A nem vagyoni kártérítés metamorfózisa sérelemdíjjá. A bírói gyakorlat kezdeti dilemmái, Polgári Jog, 2016/2.

Lábady Tamás: Sérelemdíj versus nem vagyoni kártérítés, Állam- és Jogtudomány, 57 évf. 2016/1.

Rijnhout, Rianka – Emaus, Jessy M.: Damages in Wrongful Death Cases in the Light of European Human Rights Law: Towards a Rights-Based Approach to the Law of Damages. Utrecht Law Review, Volume 10, Issue 3 (June) 2014.

Vékás Lajos: Sérelemdíj – fájdalomdíj: Gondolatok az új Ptk. reformjavaslatáról a német jog újabb fejleményei tükrében, Magyar Jog, LII. évf., 2005/4.

Hivatkozások

  1. Gellért György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Budapest, Wolters Kluwer, 2014. A 355. §-hoz fűzött kommentár.
  2. Lábady Tamás: Sérelemdíj versus nem vagyoni kártérítés, Állam- és Jogtudomány, 57 évf. 2016/1, valamint Lábady Tamás: A nem vagyoni kártérítés metamorfózisa sérelemdíjjá. A bírói gyakorlat kezdeti dilemmái, Polgári Jog, 2016/2.
  3. Szalma József: A természetjogról, in Szalma József (szerk.): A Magyar Tudomány Napja a Délvidéken. Budapest, Dialóg Campus, 2018. 279.
  4. Molnár Ambrus: A sérelemdíj elméleti és gyakorlati kérdései, Kúriai Döntések, 2013/7, 744–748.
  5. Petrik Ferenc: A nem vagyoni kár megtérítése védelmében, Polgári Jogi Kodifikáció, V. évf., 2003/1, 6–8.
  6. lásd Vékás Lajos: Sérelemdíj – fájdalomdíj: Gondolatok az új Ptk. reformjavaslatáról a német jog újabb fejleményei tükrében, Magyar Jog, LII. évf., 2005/4, 193–207.
  7. Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog. Budapest, HVG-ORAC, 2015, 829.
  8. A 8/1990. (IV. 23.) AB határozatban kifejtett indokolás alapján az emberi méltóság az „általános személyiségi jog” egyik megfogalmazása, mely olyan „anyajog”, melyet az Alkotmánybíróság mellett a bíróságok is felhívhatnak az egyének autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.
  9. A konkrét ügyben a kérelmező gyermeke a börtönkörülmények elivselhetetlensége folytán öngyilkos lett, ezért követelt kártérítést az EJEB-től a kérelmező édesanya. A 2. cikk az élethez való jogot, a 3. cikk a kínzás tilalmát, a 13. cikk a hatékony jogorvoslathoz való jogot deklarálja. Ld. Keenan v. The United Kingdom, 27229/95., 130.
  10. lásd Rianka Rijnhout – Jessy M. Emaus: Damages in Wrongful Death Cases in the Light of European Human Rights Law: Towards a Rights-Based Approach to the Law of Damages. Utrecht Law Review, Volume 10, Issue 3 (June) 2014.
  11. Szalma: A természetjogról, 282.
  12. bővebben lásd Vékás: Sérelemdíj – fájdalomdíj, 193–207.
  13. BGB § 253 Immaterieller Schaden (1) Wegen eines Schadens, der nicht Vermögensschaden ist, kann Entschädigung in Geld nur in den durch das Gesetz bestimmten Fällen gefordert werden.
  14. Az elhunyt hozzátartozó közrehatásáról részletesen lásd Fuglinszky: Kártérítési jog, 397–400.
  15. Lásd BH 2012.151.
  16. Csóka Istvánt idézi Fuglinszky, lásd Fuglinszky: Kártérítési jog, 397–398.
  17. Kérdéses lehet a bírói gyakorlat alapján például a külön élő szülő halála, az idősebb testvér halála, az időskorú, egyedül élő hozzátartozó halála esetén a teljes családban éléshez való jog megalapozottságának megítélése.
  18. Álláspontom szerint a kármegosztásra a sérelemdíj mértékének mérlegelése mellett a káron szerzés tilalmának alapelvekből is levezethető követelménye adhat alapot ezekben az esetekben.

 

Bíró Vivien Enikő: Az elektronikus végrendelkezés megvalósulásának lehetősége

1. Bevezető gondolatok, a vizsgálni kívánt kérdések

A digitális világ adta lehetőségek fokozatos térnyerése egyre sürgetőbb kérdések megválaszolására sarkalja a jogalkotókat, mind hazai, mind pedig globális szinten. Általánosságban kijelenthető, hogy a technológia rohamos fejlődése amellett, hogy az emberek kényelmét szolgálja, jelen korban kiemelt szerepet kap. A COVID-19 okozta vírusjárvány olyan, eddig akár fel sem merült problémákat hozott napvilágra, amelyekre a digitalizáció új szegmensekre történő kiterjesztése adhat megoldást. Körülbelül egy évvel ezelőtt nem is gondoltuk volna, hogy annak lehetősége, hogy például hivatalos ügyeink jelentős részét már otthonról – az online térben is – intézhetjük akár az egészségünket is megóvhatja. A járvány hatására a társadalmi és munkaerőpiaci igények teljesen átalakultak, sok munkáltató biztosítja az otthoni munka, home office lehetőségét munkavállalói részére, amely az aktuális technikai fejlettségi szinten – általában – gond nélkül kivitelezhető, ugyanakkor elengedhetetlen jogszabályi módosításokat vont magával. A COVID-jelenség álláspontom szerint kifejezetten indokolja az olyan új innovatív megoldások kialakítását, amelyek napirendre tűzése régóta várat magára.

A világ egyes részein – alkalmazkodva a digitális világ által diktált értékekhez – az államok igyekeznek a lehető legteljesebb szabályozást biztosítani az állampolgárok számára olyan területeken is, mint a végrendelkezés. Pillanatnyilag azonban a pandémia egyre feszítőbb tényezőként hat a jogi környezetre. A jogi normák köre folyamatosan változik, lépést tartva a társadalmi igényekkel, illetve reflektálva a technológia kihívásaira. Az olyan, akár több száz éves jogi konstrukciók mint az öröklési jog rendszere megérettek a módosításra, annak érdekében, hogy eredeti céljaikat hatékonyabban és naprakészen, az össztársadalmi szükségleteket kielégítve, az örökhagyók akaratát szolgálva, a favor testamenti elv örökérvényűségét biztosítsák, amellett hogy idomulnak a digitalizáció adta lehetőségekhez. A COVID-19 e problémakör mielőbbi megoldását kívánja a jogalkotótól, hiszen a közel egy éve tartó ideiglenesnek vélt állapot véleményem szerint kétségtelenül indokolja az új jogalkotási eredmények létrejöttét, az elektronikus alternatívák kiterjesztését.

Jelen tanulmányomban a fentiekre tekintettel az elektronikus végrendelkezés hazai jogban történő implementálásának lehetőségét vizsgálom, figyelemmel az amerikai Nevada államban meghonosodott, álláspontom szerint decens koncepcióra.

Tehát, jelen dolgozat célkitűzése, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a klasszikus római kori alapokra visszanyúló, az eltelt idő alatt valamelyest engedő, ugyanakkor még mindig rendkívül szigorú végrendeleti szabályozás kapcsán szükséges egy átfogó, a technológiai változásokra reflektáló re-reguláció. Valamint, hogy a jelenlegi keretek kiterjesztését, a szabályozás újragondolását a rohamosan változó technológia, a társadalmi igények, valamint a COVID-19 vírusjárvány és ehhez hasonló körülmények is indokolttá – meglátásom szerint elengedhetetlenné – teszik.

2. A végrendelkezés jogintézménye a hazai jogban, favor testamenti elv

A hatályos öröklési jogi szabályozás szerint örökölni törvényes öröklés és végintézkedés útján lehet. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (új Ptk.) hatálybalépésével a korábban elsődlegesnek számító törvényes öröklést felváltotta a végintézkedés.

Amennyiben az örökhagyó nem, vagy nem teljes vagyonáról végrendelkezik, úgy a törvényes öröklés szabályai irányadóak másodlagos, kisegítő jelleggel. A végintézkedés gyűjtőfogalomnak minősül. Megkülönböztethetjük egymástól az egyoldalú (végrendelkezés), illetve kétoldalú végintézkedéseket (öröklési szerződés, halál esetére szóló ajándékozás). A Ptk. 7:12. § alapján ,,Az okirat végrendeleti jellegének megállapításához az szükséges, hogy az örökhagyó halála esetére szóló vagyoni rendelkezést tartalmazzon, és külsőleg az örökhagyótól származónak mutatkozzék.”[1] E jogszabályhely nemcsak a végrendelet fogalmát tartalmazza, hanem azt a két minimum feltételt is, amelyből annak okirati minősége kitűnik.

A hatályos polgári anyagi jogi rendszerünk az alábbi végrendelkezési formákat ismeri: írásbeli és szóbeli végrendeletet. Szóbeli végrendeletet csak szűk körben, meghatározott feltételek esetén lehet alkalmazni. Írásbeli végrendeleten belül elkülöníthetjük a köz-, illetve írásbeli magánvégrendeletet. Közvégrendeletet bárki tehet, akinek van végrendelkezési képessége, viszont, kizárólag közjegyző előtt lehet készíteni. Írásbeli magánvégrendelet ügyvéd előtt is tehető. Írásbeli magánvégrendeletnek minősül egyrészt a holográf végrendelet (amikor az örökhagyó saját kezűleg írja halál esetére szóló egyoldalú nyilatkozatot), a más által írott allográf végrendelet, továbbá a közjegyzőnél letett magánvégrendelet. Kötelező alaki kelléke a dátum meghatározása, illetve az örökhagyó aláírásának feltüntetése.[2]

Már a római jogban ismert volt a favor testamenti elve, amely szerint az örökhagyó feltehető akaratát akként kell értelmezni, hogy lehetőleg az érvényre jusson. A BH 2013.67. szerint, amennyiben az örökhagyó akaratát kívánjuk értelmezni, úgy mindazokat az adatokat figyelembe kell venni, amellyel a végrendelkező szándékát fel lehet deríteni. Abban az esetben, amennyiben a végrendelet egyes rendelkezései érvénytelenek lennének, úgy azokat nem létezőnek kell tekinteni annak érdekében, hogy az örökhagyó akarata érvényre jusson. Jelen szabályozás ezt a gyakorlatot a korábbi Magánjogi Törvényjavaslat (Mtj.) 1882. §-ból vette át. Továbbá nagyon fontos és említésre méltó tézis, hogy a favor testamenti elve alapesetben megtalálható a végrendeletben, azonban, ha az írásbeli magánvégrendelet jogszabályban meghatározott tartalmi és formai hiányosságokban szenved, úgy ezen jogintézmény nem pótolhatja a hiányosságokat, még úgy sem, ha az örökhagyó akaratának megállapítása érdekében eljárást kezdeményeznek.[3]

A jelenlegi anyagi jogi szabályozás szerint egyrészt nem szükséges a készítés helyét rögzíteni, másrészt a saját kezűleg írt (ún. holográf) végrendelet esetén az utolsó lapot elegendő aláírni. Holográf végrendelet során az örökhagyó a halál esetére szóló nyilatkozatát elejétől a végéig saját kezűleg írja, továbbá az oldalszámozástól el lehet térni, azonban az allográf végrendeleteknél kötelezően előírja az egyes lapok számozását.

Szóbeli végrendeletek tételének a kivételes feltétele továbbra is fennáll. A Ptk. 634. § alapján szóbeli végrendeletet az a személy készíthetett[4], aki életét fenyegető veszélyhelyzetben van és írásbeli végrendeletet egyáltalán nem, vagy csak nagy nehézségek árán tehetett volna.[5] A Ptk. 7:45. § rögzíti, hogy a szóbeli végrendelet akkor veszti hatályát, ha a veszélyhelyzet megszűnése után megszakítás nélkül harminc napon át bármilyen nehézségek nélkül tudott volna írásbeli végrendeletet tenni.[6]

Lényeges megemlíteni, hogy a Legfelsőbb Bíróság Pfv. I. 20.773/2010. számú döntésében elvi éllel rögzítette, hogy nem mindig teljesülnek a szóbeli végrendeletek érvényességi feltételei. Ugyanis például abban az esetben, hogyha az adott személy olyan helyzetben van, hogy írásbeli végrendeletet – az életét veszélyeztető helyzet fennállása miatt – nem tud tenni, és ehelyett szóbeli végrendeletet tesz az őt ápoló, illetve az életéért küzdő orvos előtt, akkor ezen személyek a szóbeli végrendelet tanújaként jelennek meg, azonban a gyakorlat sokszor azt igazolja, hogy nem tudatosul bennük, hogy ők tanúi minőségben járnak el. A Ptk. 7:21. § expressis verbis rögzíti, hogy a tanúk tudatában kell, hogy legyenek annak, hogy ők tanúi minőségben vesznek részt a szóbeli végrendelet során. Ahogy Szladits Károly kijelentette ,,a szóbeli végrendelet, mely pusztán a tanúk agyában van írva, alig jobb, mintha homokra lenne írva.”.[7]

3. Az elektronikus végrendelkezései akarat

Az elektronikus végrendelethez szervesen kapcsolódik a természetes személy, mint egyén tudatában kialakuló szándéknyilatkozat, azaz az elektronikus akarat. Az akarat, amely arra irányul, hogy a végrendelkező akként rendelkezhessen saját tulajdonáról, hogy ennek eléréséhez ne keljen közjegyző vagy ügyvéd közreműködését igénybe vennie. Ez a szándék megnyilvánulhat úgy is, hogy a természetes személy létrehoz egy dokumentumot valamely szövegszerkesztő program segítségével a számítógépén, melyben a végrendelkezési akaratát kinyilvánítja és elmenti a dokumentumot.

A 2000-as évek elejétől egyre nagyobb szerepet tölt be az emberek életében a közösségi média – Facebook, Twitter, Instagram stb. – a felhőszolgáltatások – Dropbox, iCloud – és az elektronikus okos eszközök robbanásszerű megjelenése, amelyek ma már a mindennapi élet szerves részét képezik. Az egyén elektronikus akaratának megnyilvánulása is lehet – a fent előadottakból kifolyólag -, hogy a természetes személy bejelentkezik valamelyik közösségi médiaszolgáltató felületre és ott üzenetet vált egy ismerősével vagy bejegyzést tesz közzé, amelyekkel a végrendelkezési akaratát ki is fejezheti. Ezt tekinthetjük az adott egyén elektronikus akaratának is.

Az első két példán túlmenően elképzelhetővé válhat az az eset is, amikor egy startup webhelyen keresztül kerül sor a végrendelkezésre. Ebben az esetben a végrendelkező természetes személy felkeresi a weboldalt, kitölt egy előre elkészített formanyomtatványt, amelyben végrendelkezési akarata megfogalmazásra kerül, majd ezt követően a startup weboldal üzemeltetője a platformon keresztül lehetővé teszi, hogy másik két személy tanúi minőségben vállalhasson szerepet a végrendelet létrehozásában. A startup webhely közvetítői jellegét felhasználva a közjegyző vagy az ügyvéd webkamerán keresztül közli a végrendelkezővel a végleges és a jogszabályoknak megfelelő végrendeletet.[8]

4. Az elektronikus végrendeletek szabályozása az Amerikai Egyesült Államokban

Az egyéni tudatban kialakuló elektronikus végrendelkezési akarat az elektronikus végrendeletben ölt testet. Az elektronikus akarat megjelenési helyszínei alapján megkülönböztethetjük az offline, továbbá az online, valamint a minősített letétkezelői elektronikus végrendeletet.

4.1. Offline elektronikus végrendeletek

Az elektronikus végrendelet legegyszerűbb formája az offline elektronikus végrendelet. De facto ez azt jelenti, hogy az örökhagyó egy szövegszerkesztésre alkalmas program használatával – tudatában megjelenő – elektronikus végrendelkezési akaratát begépeli egy számítástechnikai eszközön keresztül. Az így létrejött egyedi tartalmú elektronikus végrendeletet aláírásával látja el, a végrendelet végén a nevét feltünteti, vagy saját magának azonosítására szolgáló jelet helyez el. Az ily módon elkészült végrendeletet a végrendelkező nem nyomtatja ki, hanem a számítástechnikai eszközének merevlemezén tárolja. Érdemes megjegyezni azonban, hogy az offline elektronikus végrendelet – a számítástechnikai eszközön történő rögzítés mellett – írógépen is létrehozható.[9]

A korábban leírtak alapján az offline elektronikus végakaratot a holografikus végrendelet modern formájának is tekinthetjük. Az offline e-végrendelet egy másik megnyilvánulási formája lehet, az az eset, amikor a végrendelkező helyett egy másik személy gépeli be az adott elektronikai eszközbe a végrendeletét, amelyet a végrendelkező aláír két tanú jelenlétében, majd ezt követően a tanúk is aláírásukkal látják el az örökhagyó által tett végakaratot.[10]

Rögzíthetjük, hogy az offline végrendeletek tárolása hosszútávon problémákhoz vezethetnek, ugyanis a számítástechnikai eszközzel elkészített végrendeletet egy meghatározott formátumban rögzíti a végrendelkező, amely kiterjesztés az évek múlásával elavul. Az igaz, hogy a papír alapú végrendeletek minősége az idő elteltével fokozatosan romlik, azonban az elektronikusan készített végrendeletek is igen sérülékenyek. Ebből következőleg szükség van egy olyan hardverre vagy szoftverre, amely képes megvédeni ezen dokumentumok sértetlenségét. Ez főként az örökhagyó által gépelt elektronikus végrendeletekre igaz, figyelemmel arra, hogy ez de facto csak a végrendelkező gépén található meg, amelyből következőleg, ha a fájl sérül, úgy már nehezen bizonyítható az elektronikus végakarat. Ezen probléma esetlegesen kiküszöbölhető ugyan biztonsági mentés által, azonban az felvetné a visszaélésszerű duplikálást.

Az elektronikus dokumentumoknak a végrendeletként történő elismerését az Amerikai Egyesült Államokon kívül más országok is kezdik felismerni. A McDonald-ügyben egy dél-afrikai bíróság vizsgálni kezdte az elektronikus végrendeletek jelentőségét. A tényállás szerint Malcolm McDonald öngyilkosságot követett el. Halála előtt hagyott egy levelet, amelyben közölte, hogy a munkahelyi számítógépén rögzítette végakaratát.[11] Az elektronikus végrendeletnek – McDonaldtól való származásának – kétségen kívüli megállapítását szolgálta az, hogy – informatikai szakember révén – havonta módosította számítógépének jelszavát. McDonald munkáltatója a hátrahagyott levél kézhezvételét követően a belépési jelszó segítségével kinyomtatta a korábban írt elektronikus végrendeletet, majd véglegesen törölte annak elektronikus változatát. A dél-afrikai bíróság a munkáltató ezen cselekedetét biztonsági mentésként értékelte, így elismerve McDonald végintézkedését (azonban megjegyezhetjük, hogy a munkáltató ezen cselekménye felvetheti a visszaélésszerű duplikálás esetét is).[12]

Az offline elektronikus dokumentumhoz fűződő jelentős jogesetek példája a Javier Castro ügy. Az Ohió-i Törvényszéken megtalálható peres dokumentumok említenek egy olyan hagyatéki eljárást, amely során az amerikai bíróság egy tableten olyan érvényes végrendeletet talált, amelyet ténylegesen ugyan nem az örökhagyó írt, hanem az egyik testvére, azonban azt aláírásával – tanúk jelenlétében – sajátjaként ismerte el. Javier a végrendeletét egy a technológia fejlődéseként létrehozott e-toll segítségével írta alá két testvére és unokaöccse jelenlétében. Javier a kórházi kezeléseket szándékosan utasította vissza, azonban tisztában volt azzal, hogy ezen cselekedetei a halálához fognak vezetni. A bíróság a – testvérek segítségével – létrehozott elektronikus dokumentumot úgy értelmezte, hogy az megfelel a végrendelkező szándékának, valamint, hogy az rendelkezik a szükséges formai – írással kapcsolatos – követelményekkel, így érvényes végrendeletként ismerte el.[13]

4.2. Online elektronikus végrendeletek

Az offline elektronikus végrendeletek abban különböznek az online formától, hogy amíg az előbbi általában egy személy (örökhagyó) tevékenységét jelenti, addig az utóbbi egy harmadik fél megjelenését feltételezi. Ez a harmadik fél általában nincs tudatában annak, hogy az örökhagyó végakaratát kezeli, illetve tárolja. Ebből következőleg az örökhagyó a platform szolgáltatójának tudta nélkül hozta létre a végrendeletét. Ez a gyakorlatban úgy is megnyilvánulhat, hogy az örökhagyó rendelkezik egy felhasználói fiókkal és így használja a harmadik fél szolgáltatását. Azonban itt fontos megjegyezni, hogy az örökhagyó a saját akaratából határozott úgy, hogy a felhasználói fiókjában tárolja a végakaratát.

Az online elektronikus végrendelet olyan végrendelet, amelyet a végrendelkező készít el elektronikus eszközén, azonban azt nem egy magánszemély eszközén tárolja, hanem egy olyan szolgáltató platformján, aki feltételezhetően nem kifejezetten vállalta ezen dokumentum tárolását. Az ide tartozó végrendeletek tipikus példája lehet a Facebookon, mint közösségi médiában létrehozott végakarat, amely de facto megnyilvánulhat egy üzenet vagy hozzászólás formájában is. Ide soroljuk a felhőszolgáltatást, amely során az örökhagyó létrehozza a dokumentumot és azt a „felhőbe” feltölti, majd így tárolja. A mobilszolgáltatóknál kifejezett végakarat a legegyszerűbb példája az online végrendeletek megnyilvánulásának. Gondoljunk arra, hogy az örökhagyó szöveges üzenetet ír egy másik személy számára, amely tartalmazza a végakaratát. Ebben az esetben igaz, hogy saját maga írja le a végakaratát, azonban a mobilszolgáltató az, aki ezt effektíve tárolja. Az online végrendeletek esetében jelentősen több háttérinformációt ismerhetünk meg a bizonyítás szempontjából. E bizonyító erő korlátai között említhetjük a végrendelkező és a szolgáltatást biztosító között létrejött általános szerződési feltételeket, valamint a törvényi rendelkezéseket. Ugyanis a szolgáltatót a jogszabályok kötelezik a személyes adatok védelmére. Feltételezhetően abban az esetben, amikor az örökhagyó online elektronikus végrendeletet hoz létre, akkor a végrendelkező nincs tudatában a szolgáltató által meghatározott szerződési feltételeivel. Ennek egy tipikus példája, amikor a végrendelet feltöltésre kerül a Dropbox tárhelyére.[14] Ezen cselekmény során a végrendelkező nincsen tudatában az általános szerződési feltételeknek, amely szerint a feltöltött dokumentumot egy évig tárolják a szerveren, majd törlésre kerül.[15] A hagyatéki tárgyaláson a bíróságnak abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy az ÁSZF-et nem ismerő végrendelkező a Dropbox tárhelyről törlésre került végakarata visszavont, elveszett vagy megsemmisítettnek minősül-e?

Az online végrendeletek egy tipikus példáját veti fel a „Yu-ügy”. A jogeset szerint 2013-ban Queenslandben elhunyt egy személy, aki a mobiltelefonján jegyzeteket tárolt, melyek végrendelkezési tartalmúak voltak. A telefon tulajdonosa önkezűleg vetett véget életének. A jegyzetek között volt egy dokumentum, amely „Ez az utolsó akaratom és végrendeletem…” szavakkal kezdődött. A queensland-i bíróság a hagyatéki eljárás során az elhunyt személy jegyzetét érvényes elektronikus végrendeleteknek tekintette, ugyanis a végrendeleti szándéknak erős bizonyítékát szolgálta, hogy az örökhagyó a jegyzetben utasításokat fogalmazott meg a vagyona szétosztására tekintettel.[16]

4.3. Minősített letétkezelői elektronikus végrendeletek

Az e-végrendeletek harmadik csoportját képezik a minősített letétkezelői elektronikus végrendeletek, melyek elkészítése során egy harmadik személy (rendszerint egy jogi személy) kötelezettséget vállal annak érdekében, hogy az örökhagyó végrendeletét létrehozza, tárolja, továbbá végrehajtsa az adott állam által létrehozott jogszabályoknak megfelelően. Ezen szervezeteket nevezhetjük kvázi minősített letétkezelőnek.[17] A harmadik végrendelettípusnak az online és az offline végrendeletektől eltérő szerepe abban áll, hogy az örökhagyó egy szolgáltatást vesz igénybe egy harmadik személynél, aki a végakaratával kapcsolatban feladatokat lát el.

Az offline és online végrendeletekkel szemben a minősített letétkezelői végrendeleteket a letétkezelők számos alaki, tartalmi és kiterjesztésbeli védelemmel látják el. Formanyomtatványt készítenek, amelyet tanúkkal aláírt záradékkal látnak el. A szabványosított nyomtatvány miatt a végrendelkezőnek megfelelően át kell gondolnia a végakarata tartalmát.

Az alakisági szabályok betartása ellenére az Amerikai Egyesült Államokban a tagállami szabályozás nem ismeri el a minősített letétkezelői elektronikus végrendeletek érvényességét. Egyedül Nevada állam fogadott el rendelkezéseket 2017-ben a minősített letétkezelői elektronikus végrendeletek elfogadhatóságának – tagállami szintű elismerhetőségének – érdekében.[18] A nevadai jogszabálymódosítás egyik kulcsfontosságú eleme, hogy a letétben kezelt végrendelet készítője, azaz az örökhagyó személye kétséget kizáróan beazonosítható legyen.[19]

Az Amerikai Egyesült Államokban a minősített letétkezelői szervezetek szorgalmazzák a minősített letétkezelői elektronikus végrendeletekre vonatkozó konkrét rendelkezések jogszabályokba történő implementálását. Példának okáért a „Willing.com” egy olyan szervezet, amely garantálja, hogy mindössze 30 perc időráfordítás alatt jogszabályoknak megfelelő érvényes végrendeletet készít.

Láthatjuk, hogy az elektronikus végrendeletek fokozatosan kezdenek megjelenni, azonban konkrét szabályozást – Nevadán kívül – még nem alkottak. Gerry Beyer és Claire Hargrove egy 2007-ben írt tanulmányában[20] rögzítette azokat az akadályokat, amelyek az elektronikus végrendeletek elterjedését befolyásolhatják. Ilyennek minősülhetnek a technikai, a társadalmi, a gazdasági, a motivációs akadályok, valamint az emberiség egy részének általános ellenállása. Álláspontjuk szerint azonban az elektronikus végrendeletek terjedése a közeljövőben növekedni fog, így az egyes országok törvényhozóinak alkalmazkodnia kell a fejlődéshez.

5. Elektronikus végrendelkezés szabályai Nevadában

Nevada államban 2012-ben törvényt fogadtak el, amely lehetővé teszi az egyén számára, hogy elektronikus úton végrendelkezhessen. Ezen jogszabály értelmében lehetőség van létrehozni egy végrendeletet az online térben, melynek konjunktív feltételei a következők:

    • az írásbeli végrendelet egyetlen hiteles példányát elektronikus nyilvántartásban kell létrehozni, valamint tárolni,
    • a végrendelkezőnek nyilatkoznia és igazolnia kell, hogy amerikai állampolgárnak minősül, továbbá, hogy Nevadában lakóhellyel rendelkezik,
    • a végrendeletet elektronikus aláírással kell ellátni, amely egyedileg és más természetes személyektől való megkülönböztethetőségét biztosítja, és tartalmazza az örökhagyó legalább egy hitelesítési jellemzőjét, és a végrendelet dátumát,
    • az elektronikus dokumentumot csak a végrendelkező által kijelölt letétkezelő kezelheti és ellenőrizheti.[21]

A hitelesítési jellemző jelentheti a végrendeletnek ujjlenyomattal, retinaszkennerrel, hangfelismeréssel, arcfelismeréssel, vagy digitalizált aláírással történő beazonosítását.[22] A fent említett hitelesítési módozatok helyettesíthetik a hagyományos értelemben vett – közjegyző általi hitelesítéssel vagy tanúk közreműködésével készített – végrendeletek alakisági kellékeit.

5.1. Az alakiság követelményei

Amennyiben a szabályozás lehetővé teszi, úgy a papíralapú végrendeletekkel párhuzamosan az elektronikus végrendeleteket is képesek lesznek kellő pontossággal beazonosítani. Ezt a folyamatot elősegítheti egyrészt egy megfelelő törvényi szabályozás kialakítása, amely biztosítja, hogy az elektronikus dokumentumokat egy jogszabály által meghatározott letétkezelő hozza létre és tárolja. E procedúrát másrészt elősegítheti, ha a dokumentumokat biztonsági technológiával látnák el, amely a végrendelkező azonosítását szolgálhatná (például bioszkenner). A fent említett két konjunktív feltétel megvalósulása esetén a hagyatéki eljárásokban az ügydöntő bírók kellő tanúbizonysággal rendelkezhetnének a végrendeletek érvényességében. Az e-végrendeletek hitelességét biztosítják továbbá a dolgozatomban korábban is említett metaadatok, azaz strukturált információk, amelyek meghatározzák, leírják, megmagyarázzák az információforrás létrehozásának módját, helyét, idejét, használatát, valamint kezelését is. A letétkezelő részéről ellenőrzést vagy részvételt az elektronikus dokumentum módosítása vagy kezelése nem igényel, figyelemmel arra, hogy az alapvető adatokra vonatkozó metaadatok egy automatizált folyamaton keresztül jönnek létre.[23]

Az e-dokumentumban foglalt fájlok és adatok védelmét szolgálja az ún. hash algoritmus, amely az elektronikus eszközökön létrehozott dokumentumokat egy egyedi azonosítószámmal látja el, így az adatok megváltoztatása, másolása esetén az információk egy új algoritmus számot kapnak, amely utalhat a végakarat harmadik személyektől származó manipulálására is.[24]

Az amerikai jogi szabályozásban létezik egy virginiai törvény, amely lehetővé teszi a dokumentumok elektronikus közjegyzői hitelesítéssel történő ellátását.[25] Ezen jogszabály értelmében a közjegyzők nem csak a papíralapú dokumentumok hitelesítését láthatják el, hanem technikai eszközön – webkamerán – keresztül adhatnak igazolást, az e-dokumentumok kétséget nem kizáró érvényességéről.[26] A végrendeleteknek e-aláírással történő széleskörű elismerése lehetővé tenné a jogalkalmazók számára az elektronikusan aláírt végakaratok következetes bírói gyakorlatának kialakítását.[27]

6. Az e-végrendelkezés megvalósításnak indokoltsága

Számos olyan eset merül fel, amikor a végrendelkezni kívánó személyek olyan kérdéssel fordulnak az ügyvédekhez, közjegyzőkhöz, amelyek az online végrendelkezésre irányulnak. Az ügyfelek kétségbe vonják az ügyvéddel való személyes találkozásnak a jelentőségét is. Ezen aggály jelenleg a COVID-19 vírusjárvány és a nemzetközi szinten mozgalomként elterjedt stay home kampány okán erősödött és a vírus terjedésének egyik legjelentősebb megelőző mechanizmusává vált. Alapvető tény, hogy az ügyfelek igyekeznek tartózkodni attól, hogy vagyonukról haláluk esetére harmadik személy bevonásával rendelkezzenek, ugyanakkor megfelelő ismeretekkel nem feltétlenül rendelkeznek ahhoz, hogy segítség nélkül érvényes végrendeletet tegyenek. Pillanatnyilag a social distancing és a stay home irányvonal miatt a külső segítségre vonatkozó lehetőségeik beszűkültek. Az állampolgárok számottevő része ódzkodik attól, hogy hagyományos úton végrendelkezzen, hiszen ezt a jelenlegi tudomány és technika állása szerint ódivatúnak konstatálják, valamint – a vírusveszély miatti kockázaton felül – el szeretnék kerülni a személyes megjelenéssel kapcsolatos terheket. Számukra a legoptimálisabb megoldás a személyes megjelenést nem igénylő online térben történő végrendelkezés lehetősége lenne. Egy esetlegesen részletesen kimunkált és a magyar jogba bevezetett elektronikus végrendelkezési opció esetében feltételezhető, hogy bizonyos költségek felmerülnének az igénybe vevők részéről, azonban e terhek redukálhatók és álláspontom szerint csekélyebb súlyúak lennének, mint a jelenlegi, közjegyzői vagy ügyvédi körben alkalmazott díjak.[28] Bár a fiatalabb korosztály körében igen ritka a végrendelet, azonban például az Y generáció számára mégis kényelmes és praktikus megoldás lenne, amely megkönnyítené a végintézkedést, feltehetően többen élnének vele, így növelné az érvényes végrendeletek számát. Továbbá a római jogi alapokon nyugvó öröklési rendszer kereteire vonatkozó reformigény egyre feszítőbb tényezőként hat a jogalkotókra, amellett hogy az jogi környezet alkalmazkodását a favor testamenti elv naprakész érvényre juttatása is indokolja. Az öröklési jogi szabályok generális jellegű céljaként fogalmazható meg az örökhagyó akaratának érvényre juttatása, amely jelen korban – ahogyan az a dolgozatban részletesen kifejtésre került – egyre inkább megjelenik a klasszikustól eltérő, elektronikus formában. Ehhez kapcsolódóan viszont nem áll rendelkezésre olyan átfogó szabály, amely alkalmazása mellett az elv teljes körűen érvényesülhetne Magyarországon. Így tehát, a favor testamenti intézményének állandó jellegű érvényesülése érdekében szükséges a szabályozás kiterjesztése, adott esetben akár az elvből fakadó re-reguláció.

Triviális érvnek tűnik és igen sajnálatos, azonban nem mehetünk el tétlenül azon tény mellett sem, hogy a COVID-19 vírusjárvány megannyi – főként idős – személyt váratlanul ér, tragikus végkimenetelt eredményezve. E személyeknek nincs lehetőségük arra, hogy klasszikus módon végrendelkezzenek. A szóbeli végrendelet ugyan egy alkalmas megoldás lehet, ellenben álláspontom szerint a tanúk igénybevétele, megbízhatóságuk kérdése, illetve a végrendeleti tanúként való közreműködés tényére vonatkozó tudat minden esetben kérdéses és a konstrukció gyenge pontja. Rögzíthetjük, hogy a tanulmány lezárásának napján Magyarországon a COVID-19 vírusban elhunytak száma több mint 34000 fő. Ugyan arra vonatkozó kimutatás, statisztikai adat nem áll rendelkezésünkre, hogy az elhunytak közül hányan rendelkeztek végrendelettel, azonban véleményem szerint – mivel a pandémia mindenkit váratlanul ért – kevesen tudtak felkészülni e szempontból is a lehetséges következményekre.

Természetesen az e-végrendelet koncepciója nem hibátlan, negatívumai között megemlíthetjük a dokumentumok visszaélésszerű duplikálását. Az e-végrendelet megjelenésének lehetőségével számos szakember fejtette ki aggályait a végrendeletek tartalmának hitelességéről. Figyelemmel arra, hogy a számítástechnika révén ezen dokumentumok könnyen módosíthatók, kiegészíthetők, az eredetivel nagyfokú hasonlóságot mutathatnak, ami felvetheti annak gyanúját, hogy a végrendelkező akarata esetleg nem ténylegesen felel meg a végrendelet tartalmának.

Ezen akadályok leküzdését szolgálhatják a metaadatok, amelyek biztosítékot nyújthatnak arra vonatkozólag, hogy megállapítsák, az adott elektronikus végrendelet tartalma, kelte, szerzője ténylegesen az a személy-e, aki az elektronikus végakaratát korábban előállította. Abban az esetben, ha a végrendelet tartalma módosulna, akkor más metaadat számot kap az elektronikus eszközön tárolt dokumentum.[29]

A metaadatok használata megnövekedett teherrel is együtt járhat, figyelemmel arra, hogy a bíróságoknak viszonylag nagy mennyiségű adathalmazból kell kiszűrniük azokat az adatokat, amelyek az adott ügy elbírálásához szükségesek. A metaadatokkal kapcsolatos perek valószínűsíthetően nagy adminisztratív terhekkel fognak járni, az eljárások időben elhúzódhatnak. Ennek eredményeként a bíróságok a végrendelkező életkörülményeibe mélyebben beavatkoznának. Feltételezhetően a bizonyítás során a tanúvallomásoknak lesz kiemelkedő szerepe. A metaadatok további hátrányaként említhetjük, hogy a bíró nem képes azt megismerni, hogy az örökhagyó a végrendeletét egymaga saját akaratából írta-e, vagy kényszer, megtévesztés, jogellenes fenyegetés hatására. Kétségekre adhat továbbá okot az a szituáció, amikor egy harmadik személy a végrendelkező számítástechnikai eszközét felhasználva készít el egy végrendeletet az örökhagyó nevében, és az ily módon létrehozott dokumentumot elrejtve tárolja a gépén és így, csalást valósít meg. Összefoglalva láthatjuk, hogy a bíróságoknak az adott végrendeletre vonatkozó metaadatokon túl mind a tanúvallomásokat, mind a szakértői bizonyítékokat is figyelembe kell venniük a döntés meghozatalához.[30]

Mindezen felül a jelenlegi, részint mindennapos jogalkotói kihívásokat eredményező COVID-19 okozta világjárvány során a társadalomnak be kellett rendezkednie olyan, eddig talán idegennek tűnő, szokatlan megoldások alkalmazására, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak, vagy az átlagember számára csekély számban kerültek alkalmazásra. Jelentős változás, hogy sok esetben hivatalos ügyeinket a vírushelyzet miatt életbelépett korlátozások okán leginkább online tudjuk intézni. Az ehhez szükséges permanens rendszerfejlesztések, módosítások sorra megjelennek és az érintettek egyre inkább kénytelenek alkalmazkodni az új, innovatív technológiai megoldásokhoz. Álláspontom szerint, a jelenlegi időszak, a vírushelyzet rávilágít arra, hogy az eddigieknél sürgetőbb a hazai szabályozás kialakítása az e-végrendelkezés körében. Az általam végzett közvéleménykutatás eredménye alapján a válaszadók 81%-a szerint a technológia jelenlegi fejlettsége, valamint a pandémia okozta körülmények indokolttá teszik az elektronikus úton történő végrendelkezés bevezetését.

7. Szakmai és társadalmi reflexió az e-végrendelkezés körében

A tanulmányban fontolgatott megoldási lehetőségek vizsgálata folytán fontosnak tartottam, hogy a kérdéskör empirikus megközelítése érdekében a szakma, valamint laikus személyek álláspontját is megismerjem. Ennek érdekében interjút készítettem Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnökével, dr. Tóth Ádám Közjegyző Úrral, valamint közvéleménykutatást végeztem.

7.1. A Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnökének álláspontja

Elnök úr véleménye szerint a technológiai fejlettség és a COVID-2019 járvány okozta körülmények miatt – a hagyományos módtól eltérő – elektronikus úton megvalósuló végrendelkezés indokolt lehet ugyan, azonban hangsúlyozta, hogy az Európai Unió jelenleg támogatja ezt a megoldást, így nagy valószínűség szerint az európai öröklési jogban, tehát a magyar jogban is előbb-utóbb meg fog jelenni ez a forma. A végrendelet olyan jognyilatkozatnak minősül, ahol annak érvényesülésekor a nyilatkozattevő biztosan nem él már, ezért az eredetiség és a hamisítatlanság védelme különös jelentőséggel bír.

E vélemény logikai láncán elindulva a kérdés szempontjából figyelembe kell vennünk az Európai Parlament és a Tanács 2000. június 8-i a belső piacon az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások, különösen az elektronikus kereskedelem, egyes jogi vonatkozásairól szóló 2000/31/EK irányelvének (röviden „Elektronikus kereskedelemről szóló irányelv”), 9. cikk (1) és (2) bekezdését. Az irányelv előírja, hogy az Unió tagállamai a jogrendszereiken keresztül lehetővé tegyék az elektronikus szerződések megkötésének lehetőségét. A tagállamok belátására bízza továbbá az irányelv többek között azt, hogy az öröklési jog területén szabályozott jognyilatkozatok elektronikus úton való meghozatalát, illetve megkötését engedélyezze-e vagy korlátozza.

Magyarország az elektronikus ügyintézés és a bizalmi szolgáltatások általános szabályairól szóló 2015. évi CCXXII. törvény 99. § (1) bekezdésében rögzíti, hogy „(1) A családi jogi és öröklési jogi jogviszonyokban nem lehet az elektronikus formán kívüli dokumentumokat mellőzve, csak elektronikus aláírást vagy bélyegzőt felhasználni, és elektronikus aláírással vagy bélyegzővel ellátott elektronikus dokumentumot készíteni.”.

A fent említett 2000/31/EK irányelvnek pont az a célja, hogy az elektronikus aláírás alkalmazását minél szélesebb körben lehetővé tegye a tagállami állampolgárok számára. A jogalkotó – a Magyar Országos Közjegyzői Kamarával – egyeztetve azonban – többek között – arra a megállapításra jutott, hogy az öröklési jogviszonyokban az elektronikus aláírás használatának lehetősége ki van zárva.

Az elektronikos ügyintézéshez kapcsolódó törvény mellett a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 111. § (7) bekezdése rögzíti, hogy „(7) Az öröklési jogi és személyállapoti tárgyú ügyleti okiratok kizárólag papíralapon készíthetők el.”. A fent leírtakból következően a magyar szabályozás jelenleg nem biztosítja az elektronikus végrendelkezést ugyan, azonban a Magyar Országos Közjegyzői Kamara álláspontja szerint indokolt lehet ezen szabályozás bevezetése.

Érdekes kérdésként merül fel annak lehetősége, hogy amennyiben a hazai szabályozás lehetővé tenné az öröklési jogviszonyokban az állampolgárok elektronikus végrendeletet, úgy az visszavetné-e a „hagyományos” végrendeletek számát vagy sem. A Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnöke szerint, amennyiben alkalmazásra kerülne az e-végrendelkezés, úgy az nem zárná ki az elektronikus közokiratba foglalt végrendelet készítését. Ezáltal a magán- és közokirat megkülönböztetés továbbra is megmaradna. Az elektronika csak a végakarat rögzítésének másfajta rögzítési technikája, az nem befolyásolja a bizonyító erőt. Tóth Ádám Elnök Úr álláspontja szerint a végrendeletek elektronikus megjelenése nem fogja befolyásolni az érvényes végrendeletek arányának növekedését, az érvénytelen végrendeletek száma továbbra is szinten fog maradni. A tartalmában összetettebb és bonyolultabb végrendeleteknél ez e-végrendelet megjelenése esetén, amennyiben a végrendelkező kellő felelősséggel gondolkozik, nem szabadna elkerülni a közjegyző vagy az ügyvéd segítségét.

A kutatásom korábbi szakaszában említett nevadai szabályozás elemeinek hazai szabályozásba ültetését – az általam is figyelembe vett aggályokkal megegyezően – Tóth Ádám Elnök Úr kétségesnek ítélte meg. Álláspontja szerint a nevadai rendszert nem lehet összehasonlítani a kontinentális alapú végrendeleti rendszerekkel, mert az okirathoz fűződő bizonyítási vélelmek gyökeresen eltérők a két rendszerben. Az Európai Unió nagyon óvatos ebben a kérdéskörben, egyelőre még nincsen olyan elektronikus aláírás, amellyel az okiratok szabad áramlása a tagállamok között biztosítható lenne. Az első feltétel az egységes elektronikus aláírás vagy legalábbis az egymás számára visszafejthető/ellenőrizhető aláírás megteremtése lenne. Álláspontja szerint nagyon komoly biztonsági előírások kapcsolódnak a nevadai megoldáshoz, ami az így készített végrendeletet nehézkesebbé teszi a papíron született végrendelettel szemben. Ma Magyarországon egyedül a közjegyzői karnak van olyan elektronikus nyilvántartása, mely az elkészített végrendeleteket közokirati hatállyal tárolja. Ezeknek felhasználása azonban korlátozott.

7.2. Társadalmi igények leképezése

Kutatásom keretében többek között arra a kérdésre is kerestem a választ, hogy a magyar társadalom tagjainak van-e arra vonatkozó igénye, hogy elektronikus végrendelkezésre vonatkozóan szabályozást alakítsanak ki, amely lehetővé teszi az elektronikus végrendelet készítését.

A tanulmány lezárásakor több mint kétszáz válaszadó közül nagyrészt a tizennyolc és hatvanöt év közötti korosztály töltötte ki mindösszesen 95,5 % arányban. A megkérdezettek több, mint 80,5%-ánál igény mutatkozott végrendelet készítésére, míg 19,5%-a ellenezte (vagy legalábbis azon az állásponton volt, hogy nem kíván végrendelkezni). A kutatásom további pontjában arra próbáltam választ keresni, hogy mind a laikus és mind a „szakemberek” tisztábban vannak-e azzal, hogy milyen alakisági kellékek megléte szükséges egy érvényes végrendelethez. Meglepő választ kaptam, ugyanis a válaszok több, mint a fele, pontosabban 58%-a tisztában van ezen szabályokkal és a válaszadók 7%-a rendelkezik jelenleg hagyományos úton készített végrendelettel. A korábban említettek alapján azonban megállapítható, hogy nagy arányban vannak azok, akik haláluk esetére rendelkezni kívánnak vagyontárgyaikról. Ezt követően a megkérdezettektől arra a kérdésre kerestem a választ, hogy a hazai szabályozás által engedélyezett hagyományos végrendelet elkészítéséhez milyen közreműködőt kívánnak igénybe venni. A válaszadók 57,9% -a az ügyvéd által ellenjegyzett végrendeletet részesítette előnyben, míg 21,1%-a a közjegyzők által közijegyzői okiratba foglalt verziót, továbbá 21,1%-a, akik a szakember közreműködése nélkül készített, azaz a két tanú jelenlétében létrehozott végrendeletet részesítette előnyben. A felmérés alapján látható, hogy nagyobb igény mutatkozik az ügyvédek közreműködésével készített végrendeletekre.

A megkérdezettek 80,5%-a kíván elektronikus eszköze igénybevételével végrendelkezni, míg 19,5%-a továbbra is a hagyományos, papír alapú verziót preferálja.

Az online szolgáltató igénybevétele is megteremti annak lehetőségét, hogy az emberek az ügyeiket, jelen esetben a végrendelkezést otthoni körülmények között „gyakorolják”. A válaszadók 57%-a előnyben részesítette a szolgáltató közreműködését, míg 20%-a csak azzal a feltétellel, ha a szolgáltatást ingyenes. A válaszadók 23%-a pedig továbbra is ragaszkodott a hagyományos, papír alapú végrendeletekhez.

A megkérdezettek jelentősen magas aránya (87%) volt azon az állásponton, hogy az elektronikus végrendelet készítéséhez egy kizárólag ezen célra – nevadai szabályozáshoz hasonlóan – létrehozott online platform szükséges, amelyre a feltöltött végakaratot kizárólag a végrendelkező által kijelölt szakember (letétkezelő) kezelheti. A fiatalabb generációk körében elterjedt közösségi oldalon a válaszadók 2,5%-a kíván bejegyzés, hozzászólás, valamint üzenet útján végrendelkezni, míg 10,5%-a szövegszerkesztő program (például Microsoft Word) segítségével. Eltérő az álláspont annak vonatkozásában is, hogy az elektronikus végrendeletek hitelességét, sértetlenségét miként lehetne biztosítani. A leghatékonyabb hitelesítési rendszert a válaszok 14,5%-a az elektronikus aláírásban, 2%-a a hangfelismerésben, 11%-a az arcfelismerésben, 9,5%-a a retinaszkennerben, míg 60%-a az elektronikus aláírás mellett megjelenő felülhitelesítésben látta.

A válaszadók 81%-a szerint a technológia jelenlegi fejlettségi szintje és a COVID-2019 járvány okozta körülmények okán indokolt az elektronikus végrendelkezés lehetőségének bevezetése, míg a közvéleménykutatásban résztvevő állampolgárok 19%-a nem tartja indokoltnak ezen körülmények miatt történő bevezetését az e-végrendeletnek.

8. Összegzés, de lege ferenda

Az elektronikus végrendelkezés megvalósításának lehetősége láthatóan számos elgondolkodtató kérdést vet fel, amelyek megválaszolása mellett sem a jogalkalmazók sem pedig a jogalkotó nem mehet el tétlenül. A technológia jelenlegi fejlettségi szintjére, az olyan körülményekre, mint a COVID-19 okozta világjárvány, valamint a figyelembe veendő társadalmi igényekre tekintettel elengedhetetlen a kérdéskör tisztázása és az elektronikus végrendelet lehetőségének mihamarabbi, jogalkotó által történő vizsgálata, a végrendeleti öröklés átfogó reformja, a fennálló keretek digitális kiterjesztése.

Álláspontom szerint – figyelembe véve a kontinentális és az angolszász jogrendszerek közötti különbségeket – a Nevadában alkalmazott megoldás alapjaiban véve követendő példaként szolgálhat az európai és a hazai jogalkotók számára is. Az amerikai koncepció leginkább vitatható, kritikus pontja – a magyar megvalósítás szempontjából – az angolszász jogrendszerben meghonosodott esetjog alkalmazása, szemben a hazai, szigorú, római alapokon nyugvó öröklési regulákkal. Azonban a case law véleményem szerint jelen esetben kizárólag egy szempontból bír jelentőséggel, mégpedig abban a tekintetben, hogy az akár USA-ban vizsgált egyes jogesetek során felmerült problémák megoldásaképpen milyen jogszabályi keretek kialakítása szükséges. Tehát a javaslatom az elektronikus végrendelkezés lehetőségének – a nevadai példához hasonlóan – a hazai jogrendszerbe történő beültetése, nem pedig a konkrét nevadai megoldás implementálása. Egy működő koncepció alapul vétele megfelelő támpontot nyújthat a jogalkotó számára, még abban az esetben is, ha az egzakt megvalósítás a jogrendszerekben felismerhető különbségek miatt jelentős, fejtörésre okot adó nehézségeket vet fel.

A megbízhatóság és ellenőrizhetőség szempontjából a – Nevadában kialakított szabályozáshoz hasonló – minősített letétkezelői elektronikus végrendelkezés tűnhet a legkedvezőbb megoldásnak, egy olyan online platform kialakítása mellett, amely lehetővé teszi a kényelmes, akár otthoni keretek között történő, biztonságos és költséghatékony elektronikus végintézkedést.

A hitelesítés a technika jelenlegi állása szerint megoldható, hiszen a hétköznapokban megannyi azonosításra alkalmas módszert használunk, elég csak az okos-eszközök által működtetett identifikációs metódusokra gondolnunk.

Meglátásom szerint az elektronikus aláírás lehetőségének kiterjesztése és akár az AVDH-hitelesítés mintájára történő tovább gondolása egy kifejezetten elektronikus végrendeletek hitelesítésére és nyilvántartására kialakított felületen alkalmas végeredményt képezhet, ehhez azonban szükséges egy átfogó magánjogi reform. Hiszen a jelenlegi merev keretek elektronikus alternatívákra történő kiszélesítése, e körben való újragondolása elengedhetetlen.

Véleményem szerint a megfelelő szabályozás kialakítását segítheti egy esetleges Európai Unió által létrehozandó irányelv, amely implementációs jellege miatt alkalmas lehet a jelenlegi magyar szabályok figyelembevételével történő re-regulációra. Ehhez létfontosságú feltétel, hogy a magyar jogalkotó nyitott legyen az innovációra az olyan római jogra visszanyúló klasszikus jogintézmény esetében is, mint az öröklési jog. A jogalkotó az innovatív fejlődés eredményeként megjelenő technológiákra vonatkozó szabályok megalkotása során általánosságban érzékelhetően késedelmesen reagál. Jelen esetben az elektronikus végrendelkezés lehetőségének fontolóra vétele vagy akár hazai jogrendszerbe történő bevezetése egy olyan unikális, ugyanakkor elsőre merésznek tűnő lépés lenne, amely az általános európai jogalkotói ritmustól eltérően, a társadalmi igények felmerülésének kezdetén teret adna az új lehetőségeknek.

Ahogy az amerikai példákból is láthatjuk, bizonyos, fejtörésre okot adó technikai megoldások elemzése mellett a technológia jelenlegi fejlettségi szintjét alapul véve az e-végrendelkezés megoldható és véleményem szerint mindenképpen a társadalmat szolgáló lehetőség, amely az öröklési jogban megjelenő, klasszikus római kori, a favor testamenti elvet erősítené meg a kor vívmányainak alkalmazása mellett. Hiszen az örökhagyó akarata, – amely egyre inkább megjelenhet elektronikus akarat formájában – testesíti meg a végrendelet jogintézményének lényegét.

Bibliográfia

Anderson, Monica: Technology Device Ownership, 2015. Pew Research Center, October, 2015.

Berreby, David: Click to Agree with What? No One Reads Terms of Service, Studies Confirm, The Guardian, 2017, https://www.theguardian.com/technology/2017/mar/03/terms-of-service-online-contracts-fine-print

Beyer, Gerry W. – Hargrove, Claire G.: Digital Wills: Has the Time Come for Wills to Join the Digital Revolution?, Ohio Northern University Law Review, Vol. 33, No. 3, pp. 865-902, 2007.

Dailey, Elizabeth: Nevada Enacts Notary Provisions, CLA Blogs, 2017, https://blogs.claconnect.com/residentialmortgage/nevada-enacts-notary-provisions/

DiRusso, Alyssa A.: Testacy and Intestacy: The Dynamics of Wills and Demographic Status, Quinnipiac Probate Law Journal, Vol. 23, No. 1, 2009.

DuComb, Keven: The Promise of Electronic Wills, MTLR, 2007, http://blog.mttlr.org/2007/11/promise-of-electronic-wills.html

Gellért György: A végrendelet érvénytelensége a végrendelkezési képesség hiánya miatt, Magyar Jog, 29. évf., 1982/10.

Gürer, Gökalp Y.: Note, No Paper? No Problem: Ushering in Electronic Wills Through California’s “Harmless Error” Provision, University of California, Davis [Vol. 49: 1955 2016]

Langbein, John H.: The Twentieth-Century Revolution in Family Wealth Transmission, 86 Mich. L. Rev. 722 (1988).

Losey, Ralph C.: Hash: The New Bates Stamp, 12 Journal of Technology Law & Policy 1 (June 2007)

Mander, Jason: Daily Time Spent on Social Networks Rises to over 2 Hours, GLOBALWEB INDEX, 2017, https://blog.gwi.com/chart-of-the-day/daily-time-spent-on-social-networks/

Orosz Árpád: Öröklési jogunk az új Polgári Törvénykönyvben, Jogtudományi Közlöny, 69. évf., 2014/6.

Perma.cc: Modernizing the Law to Enable Electronic Wills, 2021 https://perma.cc/W6NM-VRKE

Riley, Jenn: Understanding Metadata. NISO Press, 2004.

Seybert, Heidi – Reinecke, Petronela: Internet and Cloud Services, Statistics on the Use by Individuals, EUROSTAT, 2014.

Sitkoff, R. H. – Dukeminier, J.: Wills, Trusts, and Estates, Chapter 3., 2017.

Üzletem.hu: Érvényes végrendelet: a legfontosabb tudnivalók, Üzletem.hu, https://uzletem.hu/jogadokonyveles/ervenyes-vegrendelet-a-legfontosabb-tudnivalok

Hivatkozások

  1. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013.évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 7:12. §
  2. Üzletem.hu: Érvényes végrendelet: a legfontosabb tudnivalók, Üzletem.hu, https://uzletem.hu/jogadokonyveles/ervenyes-vegrendelet-a-legfontosabb-tudnivalok (2021. szeptember. 20.)
  3. Gellért György: A végrendelet érvénytelensége a végrendelkezési képesség hiánya miatt, Magyar Jog, 29. évf., 1982/10.
  4. BH 2008.5.211
  5. régi Ptk. 634. §
  6. Ptk. 7:45. §
  7. Orosz Árpád: Öröklési jogunk az új Polgári Törvénykönyvben, Jogtudományi Közlöny, 69. évf., 2014/6.
  8. Perma.cc: Modernizing the Law to Enable Electronic Wills, 2021 https://perma.cc/W6NM-VRKE
  9. Monica Anderson: Technology Device Ownership, 2015. Pew Research Center, October, 2015.
  10. Gerry W. Beyer – Hargrove, Claire G.: Digital Wills: Has the Time Come for Wills to Join the Digital Revolution?, Ohio Northern University Law Review, Vol. 33, No. 3, pp. 865-902, 2007, 875-878.
  11. Keven DuComb: The Promise of Electronic Wills, MTLR, 2007, http://blog.mttlr.org/2007/11/promise-of-electronic-wills.html
  12. MacDonald v The Master-case: computer files and the ‘”rescue”provision of the Wills Act, 2002 (5) SA 64, The Constitutional Court of South Africa
  13. R. H. Sitkoff – J. Dukeminier: Wills, Trusts, and Estates, Chapter 3., 2017.
  14. David Berreby: Click to Agree with What? No One Reads Terms of Service, Studies Confirm, The Guardian, 2017, https://www.theguardian.com/technology/2017/mar/03/terms-of-service-online-contracts-fine-print
  15. I got an email about an inactive Dropbox account. What do I need to do?, Dropbox, https://help.dropbox.com/accounts-billing/settings-sign-in/email-about-inactive-account (2021. október. 14.)
  16. Queensland Judgments: Re Yu case, Re: Yu [2013] QSC 322
  17. Heidi Seybert – Reinecke, Petronela: Internet and Cloud Services, Statistics on the Use by Individuals, EUROSTAT, 2014.
  18. Elizabeth Dailey: Nevada Enacts Notary Provisions, CLA Blogs, 2017, https://blogs.claconnect.com/residentialmortgage/nevada-enacts-notary-provisions/
  19. Mander, Jason: Daily Time Spent on Social Networks Rises to over 2 Hours, GLOBALWEB INDEX, 2017, https://blog.gwi.com/chart-of-the-day/daily-time-spent-on-social-networks/
  20. Beyer – Hargrove: Digital Wills.
  21. Nevada Revised. Statutes. 133.085-1 (b) – (c), 6. (b)
  22. Nevada Revised. Statutes. 133.085-6
  23. Jenn Riley: Understanding Metadata. NISO Press, 2004.
  24. Ralph C. Losey: Hash: The New Bates Stamp, 12 Journal of Technology Law & Policy 1 (June 2007)
  25. The Virginia Electronic Notarization Assurance Standard, Version 1.0, Secretary of the Commonwealth, Richmond, VA, Article 1.2(a)
  26. The Virginia Electronic Notarization Assurance Standard § 47.1
  27. Gürer, Gökalp Y.: Note, No Paper? No Problem: Ushering in Electronic Wills Through California’s “Harmless Error” Provision, University of California, Davis [Vol. 49: 1955 2016]
  28. Alyssa A. DiRusso: Testacy and Intestacy: The Dynamics of Wills and Demographic Status, Quinnipiac Probate Law Journal, Vol. 23, No. 1, 2009.
  29. Riley: Understanding Metadata.
  30. John H. Langbein: The Twentieth-Century Revolution in Family Wealth Transmission, 86 Mich. L. Rev. 722 (1988).

 

Rátkai Tímea: Abszolút és relatív büntetési elméletek az ókori Hellászban

1. Bevezetés

A jogtudomány számára folyamatos kihívást jelent a büntetés céljának meghatározása. Az évezredek során különböző korokban, a társadalom aktuális berendezkedésének, fejlettségi szintjének megfelelő büntetési elméleteket dolgoztak ki a kor jogtudósai, filozófusai. Ezek az elméletek határozták meg a bűnözés elleni küzdelem aktuálisan irányadó eszközeit és céljait. Időnként reflektáltak egymásra, kiegészítették vagy cáfolták egymást.

Az első lépés, mely mentén aztán a későbbi elméletek megszülettek, az abszolút és relatív irányzat megjelenése volt. Az az alapkérdés, miszerint az elkövetett bűn igazságos megtorlása, ezáltal a társadalom rendjének és egyensúlyának helyreállítása, avagy a büntetés által elérhető generális illetve speciális prevención keresztül a bűnelkövetések számának visszaszorítása lenne-e a fontosabb cél, évezredek óta megosztja a tudományos álláspontokat.

A büntetési elméletek gyökerét kutatva az út egészen az ókori Hellászig vezet vissza, amikor a kor nagy gondolkodói – Prótagorasz, Platón, Arisztotelész –lefektették e két fő irányzat alapjait, és ezzel megrajzolták a későbbi büntetésekkel kapcsolatos gondolkodáskereteit is.

2. Platón és Arisztotelész büntetési elméletének besorolási problematikája

A büntetési elméletek kiindulópontját kutatva a relatív büntetési elmélet első képviselőjeként a szakirodalom Prótagorasz nevét említi, míg az abszolút elmélet megjelenését Platónhoz és Arisztotelészhez kötik. Mégis, e két filozófus műveit tanulmányozva feltűnik, hogy a képlet közel sem ennyire egyértelmű. Arisztotelész esetében valóban hangsúlyos az igazságos megtorlás gondolata, de emellett több alkalommal jelenik meg a büntetés gyógymódként történő értelmezése, mely egyértelműen jövőbe mutató, preventív jellegű gondolat, és ily módon a relatív irány sajátja. Platón munkáiban ez a jelenség még markánsabban mutatkozik meg: nem csupán elvétve találunk a prevenció fontosságával kapcsolatos gondolatokat, de egyes művekben a tettes megváltoztatásával kapcsolatos, jövőbe mutató elmélet veszi át a hangsúlyt a tett igazságos megtorlásának igénye helyett.

Erre a kettősségre mutat rá Horváth Tibor büntetési elméleteket feldolgozó átfogó munkájában,[1]Jakab Éva tanulmánya[2] pedig Platón törvényeit elemezve mutatja be a prevenció és szankció kapcsolatát. Tanulmányomban keresem azokat az okokat, melyek megmagyarázzák, miként lehet az, hogy e két nagy, az abszolút büntetési elmélet megalapozójaként számontartott gondolkodó munkáiban rendre találkozunk a prevenció jövőbe mutató céljaival, ezáltal a relatív büntetési elmélet alapgondolataival is.

3. A büntetéssel kapcsolatos gondolkodás legelső lépései

Az állam előtti időkben bosszún alapuló magán-igazságszolgáltatás létezett. A családokon, nagycsaládokon és nemzetségeken belül a retorzió a bűnelkövető kiiktatása vagy megszégyenítése volt, a büntetés célja pedig általános felfogás szerint a bosszú. A törzsek közötti konfliktusok rendszerint magánháborúkba torkolltak, melyek jelentős károkat okoztak az abban résztvevőknek, egyrészt gazdasági szempontból, másrészt gyakran törzsek megszűnéséhez, a túlélők szétszéledéséhez, majd halálához vezettek.

Az állam és a jog kialakulásával együtt a magánháborút, vérbosszút lassan felváltotta a központosított állami igazságszolgáltatás. Az új büntetési módok, a tálio és a kompozíció emlékeztettek ugyan a régi megtorlási módszerekre, de a büntetés célja már más alapokon nyugodott. Az igazságszolgáltatással együtt elkezdődött a gondolkodás arról, milyen is az a büntetési rendszer, melyek azok a büntetések, amelyek a leghatékonyabban érik el céljukat.

Horváth Tibor: A büntetési elméletek fejlődésének vázlata című művében a büntetésről való elméleti gondolkodás első jeleit a püthagoreusok tanításához vezeti vissza. „Ők a számot, mint tudományos princípiumot abszolutizálva, a büntetést a tálio eszméjével azonosítják és igazságos büntetésnek a táliót tekintik. A szofista Püthagorasz (i.e. 584-500) arra törekszik, hogy az erkölcsöt és az állami törvényeket valamely egységes ős elvre vezesse vissza. Ez az elv a harmónia, az ˃aritmus˂, amit a számok egyenlősége fejez ki. A később fellépő szofisták már cáfolják a számtani egyenlőség gondolatát és az ősi megtorlási gondolattal szembeállítják a racionális büntetés elvét”.[3]

Ennek eldöntéséhez első lépésként azt kellett meghatározni, hogy melyek a büntetéssel elérni kívánt célok. Az európai kultúrában az ezirányú elvont gondolkodás elsőként az ókori Hellász államaiban indult el. Itt jelölték ki azt a két irányt, melyek azután alapjaiban határozták meg az elkövetkező évezredekben a büntetésekkel kapcsolatos gondolatok alakulását. Az abszolút és relatív büntetési elmélet a bűncselekmény két fontos elemét állította fókuszba: az abszolút elmélet a tettre, a relatív elmélet pedig a tettesre koncentrált.

4. A két elmélet bemutatása

4.1. A relatív büntetési elmélet

A relatív büntetési elmélet középpontjában a bűnelkövető áll, célja a társadalom védelme. Az elmélet fő célja a hasznosság: a bűnesetek számának visszaszorítására törekszik. Ennek eszközét a prevencióban látja: egyrészről a bűnöző „megjavításával” és visszavezetésével a társadalomba, így elérhető, hogy a későbbiekben ne kövessen majd el újabb bűncselekményt, másrészt pedig a büntetéssel a többi ember számára példát statuálva elrettenti őket egy későbbi lehetséges bűnelkövetéstől. A bűncselekmény nem képezi jogalapját a büntetésnek, hanem csak annak előfeltételét; a büntetés célját annak hasznossága igazolja. Eszközeivel a jövőt igyekszik befolyásolni. Filozófiai alapja a determinizmus, mert álláspontja szerint a jelenlegi büntetés és az elkövető jövőbeli élete között ok-okozati viszony van. Az első ide vágó általánosított gondolatokkal Prótagorasz munkásságában találkozhatunk.

4.2. Az abszolút büntetési elmélet

Az abszolút elmélet a relatív elmélettel szemben nem a tettest, hanem a tettet helyezte középpontba. A büntetés erkölcsi alapjait hangsúlyozza, mely figyelembe véve a kor sajátosságait, melyben szükséges volt indokolni a büntetések kiszabásában megjelenő állami szerepvállalást, sokkal hangsúlyosabb irányzattá válhatott, mint a relatívelmélet. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a nép számára is elfogadhatóbb felfogás volt, hiszen nem rugaszkodott el olyan meredeken az addig uralkodó vérbosszú intézményétől. A múltba tekint, a tett miatti büntetés célja a megtorlás, de fontos, hogy az igazságos és arányos legyen.

Az abszolút büntetési elmélet szerint a bűncselekmény elkövetése a jogalapja a büntetésnek, és ezt a jogalapot az igazságosságra vezetik vissza. A büntetés célja öncél: elégtételt kell venni a megsértett igazságért. A büntetés igazságosságának gondolatát a későbbiekben a különböző vegyes elméletek sem vitatták, inkább csak kiegészítették annyiban, hogy míg az abszolút elmélet az igazságosságot tekinti a büntetés kizárólagos alapjának, addig a közvetítő elméletek emellett a hasznosság gondolatát is szerephez juttatják.

Filozófiai alapja az indeterminizmus, mely szerint a bűncselekmény az elkövető szabad akaratának megnyilvánulása. Az abszolút elmélet alapjait Platón és Arisztotelész fektette le.

Hacker Ervin 1924-es, a büntetőelméleteket bemutató művében az abszolút elméleteket bemutatva rámutat arra, hogy közel sem egyértelmű az ókori filozófusok egy-egy büntetési elmélet kialakulásával való kapcsolata:

A régebbi keletű abszolút elméletek között mindenekelőtt Platónnak felfogása érdemel figyelmet; bár az nem mondható teljesen következetesnek, amennyiben a mai felfogás szerinti abszolút elméletek nézőszögéből tekintve némi ellentmondásokat tartalmaz. Ugyanis bár Platon első sorban arra a konklúzióra jut (Georgias 472-473), hogy a büntetés az igazságosság eszméje megvalósításának a folyománya, amely által a bűntettes meggyógyíttatik, ezzel szemben A törvényekről szóló művében (IX. 854,862,863,XI.934.) olyan felfogás jut kifejezésre, hogy amennyiben a bűntettesek megjavíthatók, úgy a büntetésnek ez is célja legyen, ha azonban javíthatatlanok, úgy a társadalomból kiküszöbölendők, hogy ez által a többi embereket hasonló cselekmények elkövetésétől visszatartsuk. Hasonlóan Arisztotelész is a büntetés alkalmazását mindenekelőtt az osztó igazság gondolatára vezeti vissza, és e közben az államnak a büntető joghatalom gyakorlására irányuló jogát szerződésre is alapítja, amelyet a bűntettes magára nézve kötelezőnek ismert el. E mellett azonban Arisztotelész másodsorban az állam rendjével szemben engedetlenek leküzdése szempontjából is szükségesnek tartja a büntetéseket; ezeket kell a büntetés alkalmazása által féken tartani. Az ókori görög bölcsészetben a mi szempontunkból a legalapvetőbb eszméket mindemellett mégis csak Platón és Arisztotelésznél találjuk.[4]

5. Az elméletek megalapozói és munkásságuk rövid bemutatása

5.1. Prótagorasz (i.e.480-411)

Prótagorasz szofista filozófus és kiváló szónok volt, aki Athénban tanított ékesszólást. Ő volt az első, aki pénzt kért a kurzusaiért, azt vallva, hogy mindenki jobban megbecsüli azt, amiért fizetnie kell. Hamarosan nagy vagyonra és hírnévre tett szert az ókori Görögországban.

A relatív büntetési elmélettel kapcsolatos alapgondolatát Platón: Prótagorasz[5] című művéből ismerhetjük meg:

Mert aki ésszerűen jár el, nem abból a szempontból és nem amiatt bünteti meg a gonosztevőt, mert az jogtalanságot követett el – ha ezért büntetne az ember, csupán az esztelen, állati bosszú hajtaná. Aki azonban tervszerűen akar eljutni a büntetés kérdésében, az nem a már elkövetett bűntettet akarja megtorolni – hiszen azt már nem teheti meg nem történtté –, hanem a jövő szempontjából büntet: hogy a tettes ne essen újra bűnbe, és általában mindenki, aki csak tanúja volt megbüntetésének, visszariadjon a gaztettől. Aki pedig ilyen felfogást vall, az nyilván meg van győződve róla, hogy az erény neveléssel átszármaztatható: hiszen elrettentés céljából büntet.

Nézete újszerű volt a kor filozófiai gondolkodásában: megvetette azokat, akik a büntetésben a bosszú lehetőségét látják, azokat az állatokhoz hasonlatosnak ítélte. A büntetés célját már nem a bűn megtorlásában látta, hanem azt vallotta, hogy az egy eszköz, melynek segítségével a jövő jobbá tehető. A determinizmus jegyében a most kirótt büntetés hatására az elkövető a későbbiekben nem követ majd el újabb cselekményeket. A jogkövető állampolgárokat pedig a negatív példa elrettenti attól, hogy a bűn útjára lépjenek. Prótagorasz következetesen elvetette az abszolút elmélet megtorlás alapú gondolatait, és végig a prevenciót, a bűnmegelőzési célt helyezte középpontba.

5.2. Arisztotelész (i.e.384-322)

Arisztotelész 17 éves korában került Athénba, és 20 évig tanult a platóni Akadémián. Mesterével együtt a nyugati kultúra legnagyobb hatású gondolkodói között tartjuk számon. Polihisztorként számtalan tudományterületen sikerült maradandót alkotnia, a középkor végére a Biblia mellett Arisztotelész művei képviselték a magas kultúrát Európában. Elismertségét jól mutatja, hogy az emberek egyszerűen így nevezték: a Filozófus.

Büntetési elméletének középpontjában az igazságosság eszméje áll. Vallja, hogy a bűncselekmény felborítja a társadalmi egyensúlyt, a bűnelkövető vét az embertársai ellen, és ezt az egyensúlyt az igazságos megtorlás eszközével lehet helyreállítani. Az igazságosság véleménye szerint arányban áll az okozott kárral, de nem ugyanakkora.

Mikor az egyik fél igazságtalanságot követ el, a másik pedig igazságtalanságot szenved, és amikor az egyik fél kárt okoz, a másik meg kárt vall, a törvényt – az érdekelt személyeket egyenlőnek véve – csupán a sérelem jellegében mutatkozó különbség érdekli. Ezt az igazságtalanságot aztán, amely egyenlőtlenséget jelent, a bíró kísérli meg kiegyenlíteni; mert ha pl. az egyik fél ütleget kap, a másik meg ütlegel, vagy ha az egyik fél öl, a másik meg meghal, ily esetekben a szenvedés, mint a cselekvés egyenlőtlenül oszlik meg: a bíró aztán megpróbálja kiegyenlíteni ezt az aránytalanságot büntetéssel olyan formán, hogy a haszonból elvesz… Ily esetekben a szenvedést mérlegeljük, az egyik részt kárnak, a másikat haszonnak nevezzük. Így tehát a több és a kevesebb közt az egyenlő középen van. A kettő közt középen mutatkozott az egyenlő, tehát az, amit igazságosnak mondunk; a kiigazító igazság tehát a kár és a haszon közt levő közepet jelenti.[6]

Arisztotelész felfogásában az igazságosság eszméje nem egyezik a kölcsönösség gondolatával, mely Püthagorasz tanaiban jelenik meg.

Igazságos a kölcsönösség is, ámde nem olyanformán, ahogyan a püthagoreusok mondották. Ezek ugyanis úgy vélték, az az igazságos, hogy amit valaki elkövet, ugyanazt szenvedje is el. Csakhogy ez nem mindenkivel szemben alkalmazható. Mert az igazságos egy rabszolga számára, ha összehasonlítjuk egy szabad emberrel, nem ugyanaz. Hiszen ha egy rabszolga megüt egy szabad embert, akkor nem az az igazságos, hogy visszakapja az ütést, hanem az, hogy sokszorosan kapja vissza. Azonban a kölcsönösség is igazságos az arányosság szerint. Mert ahogyan a szabad ember – értékesebb lévén – a szolgájához aránylik, úgy aránylik a tett viszonzása magához a tetthez. Hasonlóan aránylik a szabad ember a szabad emberhez.[7]

A büntetés hatását tekintve Arisztotelész osztja Platón álláspontját, miszerint „a büntetés ugyanis gyógyító eljárás, s ahogy a többi gyógyító eljárás, ez is ellentétes hatások – jelen esetben a kellemes és a fájdalmas – révén jön létre”.[8] Az iménti idézetben a Filozófus a büntetés tettesre gyakorolt hatásával foglalkozik, a jövőbe mutat, mely jellemzők a relatív büntetőelméleti gondolkodás sajátjai. Prótagorasszal ellentétben tehát Arisztotelész esetében már nem mondhatjuk határozottan, hogy kizárólag az egyik álláspont elvei mentén kötelezte el magát.

5.3.Platón (i.e. 427-347)

A büntetőjogi szakirodalom Platónt az abszolút elmélet megalapozójaként tartja számon. Műveiben tárgyalja az ideális állam, a törvényhozás problémáit, de hangsúlyos szerepet kap nála a büntetés céljának meghatározása is. A fiatal és idealista Platón a büntetés céljaként elsősorban a bűnözés miatt felborult társadalmi egyensúly helyreállítását jelölte meg, későbbi műveiben viszont domináns hangsúlyt kap a prevenciós cél. Ahhoz, hogy e változást megértsük, látnunk kell mindazokat a hatásokat, melyek Platónra élete és munkássága során hatottak. Az idealista fiatal filozófusmestere, Szókratész pere és halálra ítélése után hosszú utazásra indul, ennek során kitűnő tudósokkal és uralkodókkal ismerkedik meg, és hosszabbidőt tölt a püthagoreusok központjában, Szüraküszaiban Dionüszosz meghívására. Itt próbálja megvalósítani az általa elképzelt ideális államot, mely azonban teljes kudarcba fullad. Kalandos úton, kudarcokkal telve és kiábrándultan jut végül vissza Athénba, és hozza létre Akadémiáját. Élete hátralévő részét itt éli le, magányosan, tanítványaival körülvéve. Törvények című műve, mely élete alkonyán a tapasztalatait összegezve íródott, már jól tükrözi az élete során végbement gondolati változást.

Büntetési elmélete időközben hasonlóan átalakult: míg a fiatal Platón büntetéssel kapcsolatos téziseiben valóban az igazságosság és az egyensúly helyreállítása jelenik meg célként, addig későbbi műveiben egyre többször találkozhatunk a prevenció fontosságának hangsúlyozásával. Gorgiasz című művében, mely Szókratész halálát követően, utazásai során íródott, már így ír erről:

A bűnhődő – éspedig jogosan bűnhődő – lélek erre vagy megjavul, és így maga látja bűnhődése hasznát, vagy legalább például szolgál másoknak, hogy szenvedéseitől megrémülve jobb útra térjenek. Akiknek hasznára válik az isten s ember rárótta bűnhődés, azok orvosolható hibákat követtek el, de csak fájdalom és bánat árán szerezhetik meg ezek is az engesztelést, a földön csakúgy, mint az alvilágban, más módon nem szabadulhatnak az igazságtalanságtól.[9]

Majd élete végén, a Törvények című munkájában ezt még egyértelműbben fejti ki:

Hogy ha valaki igazságtalanul akár kis, akár nagy vétséget követett el, a törvény megtanítsa és kényszerítse őt rá, hogy a jövőben hasonló vétséget vagy egyáltalán ne merészeljen szándékosan elkövetni, vagy legalább sokkal kevésbé – azonfelül, hogy megtéríti a kárt. Mármost ezt a célt akár tettel, akár szóval, akár öröm, akár fájdalom okozásával, akár megtiszteltetések, akár megszégyenítések segítségével, akár pénzbüntetésekkel, akár esetleg ajándékokkal, s egyáltalán akármilyen módon éri el a törvényhozó, hogy az emberek meggyűlöljék az igazságtalanságot, de megszeressék, vagy legalább ne gyűlöljék az igazságot: éppen ez az igazán jó törvények eredménye és célja.[10]

Látható, hogy Platón műveiben élete előrehaladtával egyre sűrűbben fogalmazódik meg mind a generális, mind a speciális prevenció hasznosságának gondolata, mely egyértelműen a relatív elmélet sajátja.

6. Az eltérések lehetséges okai

Az okokat keresve úgy gondolom, hogy nincs egyértelmű megoldás, több összetevő is szerepet játszhat az eltérések megjelenésében. Azonban három olyan indokot mindenképp szeretnék kiemelni, mely véleményem szerint magyarázatot adhat erre a jelenségre.

Az első, és talán legfontosabb, hogy ezek a büntetőjogi kategóriák jelenlegi formában közel kétezer évvel később fogalmazódtak meg. Az elmúlt évezredekben olyan mérhetetlen mennyiségű eredmény született a tudomány bármely ágában, hogy szükségessé vált azok rendszerezése, kategorizálása ahhoz, hogy ezek az eredmények átláthatók és feldolgozhatók legyenek. A büntetési elméletek területén ez a csoportosítás az 1700-as évek végén történt meg és Karl Salomo Zachariae von Lingenthal nevéhez köthető.[11]Ő nevesítette először az abszolút és a relatív büntetőelméleti irányokat, és utólag – nyilván a legfőbb vonások és a legjellemzőbb gondolatok alapján – sorolták be e kategóriák valamelyikébe, vagy valamely vegyes elmélet követői közé a korábban élt jelentős gondolkodókat. Könnyű belátni, hogy ez alapján az lehet a kevésbé valószínű, hogy valakit teljesen tisztán és egyértelműen be lehetett sorolni kizárólag az egyik irányzat mögé.

Hacker Ervin egy érdekes fejlődési folyamatra mutat rá.

Míg az abszolút elméletek híveinek táborában főként olyanokra akadunk, akik a büntetőjog és a büntetés jogászi szempontjaira és oldalára fektetik a fősúlyt, akik a büntetésben a bűncselekménynek jogi viszonzását látják, addig a relatív elméletek táborában főként szociológusokat találunk, akik a bűncselekményben jogi jelenség helyett inkább társadalmi jelenséget látnak és akik a bűncselekményben csakis a bűntettes társadalmi veszélyességének felismerésére és megállapítására alapul szolgáló szimptómát látnak. (…) Utalnunk kell azonban arra is, hogy aki csak nem szegődik valamely szélsőséges, túlzó elmélethez, az a különféle csoportokba tartozó egyes theoriák között sok érintkezési pontot fog találni látszólagos ellentétes elméleteket illetőleg is. Ez azután következésképpen arra is vezetett, hogy egyesek szót is emeltek a büntetőjogi elméleteknek ilyetén csoportban való elhelyezése körül is ellentétes vélemények alakulnak ki. Ennek ellenére azonban a Platon és Aristoteles óta beláthatatlan hosszú sorban keletkezett büntetőjogi elméletek felett még ma is a jelzett néhány alapelv segítségével tudunk legjobban áttekintést nyerni.[12]

A másik ok az a teljesen egyszerű magyarázat, hogy egy ember gondolkodása az élete során változik. Tapasztalatokat, új tudást szerez, és ezek a tapasztalások átrajzolják a véleményét egyes fontos kérdésekben. Platón munkásságában ez egyértelműen megfigyelhető.[13]Harmadszor figyelembe kell venni azt is, hogy az említett művek fordítását a legritkább esetben végezte joghoz értő vagy jogász végzettségű szakember, így az eredeti idézetekben szereplő, a szerző valós gondolatait tükröző hangsúlyok eltolódása más és másfajta értelmezést is eredményezhetett.

7. Az elméletek továbbélése

A 17-18. században a felvilágosodás korszaka a büntetések céljának meghatározása terén is jelentős változást hozott. A feudalizmus megdöntése utáni polgárosodás új feladatok elé állította a kor gondolkodóit: tisztázni kellett a szerepeket az állam és annak polgára között, egyértelművé tenni az egyes döntések jogalapját. Erre a megoldást a szerződéses államelméletek adták meg. A szerződés, mely az állam és polgára között köttetett, s melyben a polgárok lemondanak egyes jogaikról a közösség, az állam javára, új alapot teremtett a büntetésen és a büntetés célján történő gondolkodásnak.

A középkor végén uralkodó büntetőjogi eszme arisztotelészi elveken nyugodott, az inkvizitórius rendszer teret adott a bírói önkénynek, az egyház hatása pedig, mint ahogy az élet minden területén, a büntetéseknél, a büntetőeljárásoknál is erőteljesen érvényesült. A felvilágosodás hívei, mint az élet számtalan területén, ebben az esetben is fontos változásokat értek el. Ebben az időszakban hirdette meg Beccaria a máig is alapvető büntetőjogi elveit, és ezzel lefektette az állampolgári jogok garanciáit. Beccaria a relatív büntetési elmélet zászlóvivője lett, hirdette, hogy a büntetés célja egyrészt annak megakadályozása, hogy az elkövető a bűnismétlés útjára lépjen, másrészt az, hogy másokat hasonló cselekményektől visszatartson. Beccaria megfogalmazta a törvény előtti egyenlőség elvét, a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elv ekkortól meghatározza a büntetőeljárást. Elítélte a bírói törvényértelmezést, megfogalmazta az ártatlanság vélelmét, és deklarálta a nyilvánosság követelményét. A felvilágosodás korában vált a büntetésből nemcsak erkölcsi, hanem jogi fogalom.

A német területeken később, a 18. század második felében ismét az abszolút elméletek kerültek előtérbe két nagy gondolkodó, Kant és Hegel munkásságának köszönhetően. Kant úgy véli, a büntetés egyetlen valóságos célja a bűncselekmény megtorlása, ezért kell alkalmazni. A bűnelkövetőnek tisztában kell lennie azzal, hogy amit tesz, rossz, és annak következményeit viselni fogja. Hegel álláspontja szerint a bűnelkövetés a jog tagadása, így a büntetés pedig a jogsértés tagadása kell, hogy legyen. Mindketten egyetértenek abban, hogy a büntetés megtorlás, és a büntetés mértékét az elkövetett bűn nagysága határozza meg.

Általánosságban elmondható, hogy a 18-19. században kiépülő büntetőjogi rendszereket a relatív elméletekre alapozták. Elvetették az abszolút iskola tanait, a büntetések megtorlásánál sokkal fontosabb célként tekintettek a generális és speciális prevencióra. A hasznosságelméletek megegyeznek abban, hogy így érhető el a büntetés céljaként a bűnesetek számának későbbi csökkenése, amely gondolat összefüggést feltételez a tett és a büntetés, illetve ennek hatása között, abban viszont eltérnek ezek az elméletek, hogy ezt a célt kivel szemben, milyen módon és milyen eszközzel szeretnék elérni.

Bentham és Paul Johann Anselm von Feuerbach az általános megelőzési elmélet első megfogalmazóiként azonosan a prevenciós célt tűzték zászlajukra. Bentham a büntetés társadalmi hasznosságára helyezi a hangsúlyt. Fontosnak tartja, hogy a büntetés arányos legyen a bűnelkövetéssel. Érdekes Feuerbach megközelítése, aki azt vallja, hogy a büntetéssel fenyegetés önmagában is elérheti a jogsértések elkerülésének célját, ehhez véleménye szerint lélektani eszközökre van szükség. Az egyént a bűn elkövetésére mindig valamilyen cél sarkallja, valamilyen nyereség, így ha biztos lehet abban, hogy a büntetés formájában az elkövetés okozta nyereségnél jelentősen nagyobb kár éri, úgy várhatóan magától eláll a bűnelkövetéstől.

A speciálprevenciós büntetési elméletek közvetlenül a bűnelkövetőre kívánnak hatást gyakorolni. Grolman elmélete abból indul ki, hogy jogértő társadalomban az emberek számíthatnak arra, hogy az állam megvédi őket a bűnözéstől, és a büntetést önmagában a prevenció eszközének tartja, melynek fenyegetése miatt csökken a bűnelkövetések száma. Véleménye szerint a társadalom más tagjainak elrettentése csak járulékos haszon ebben az esetben.

A 19-20. század fordulója a klasszikus és reform büntetőjogi iskolák, azaz a tett- és a tettes-büntetőjogi irányzatok harcáról szólt, így a büntetési elméletek alakulása is összefonódott ezzel a kérdéssel. Nyugat-Európában a 19. század végén a növekvő bűnözés, és ezen belül a visszaeső hivatásszerű bűnözők aránya, valamint a fiatalkori bűnözés növekvő méretei sürgető kérdéseket vetettek fel. Ezek a kérdések vezettek a Jhering és Georg Jellinek által felállított „célbüntetés” tanához, mely a relatív büntetési elmélet fejlődésének csúcspontja volt. Jhering álláspontja szerint a törvény célja a társadalom életfeltételeinek biztosítása, ezért az állam nem büntethet mindenféle jogsértést, csak abban az esetben teheti ezt, ha anélkül céljait nem képes megvalósítani. Jellinek véleménye szerint a büntetés az a funkció, amellyel a társadalom egyensúlyát megbontó egyén ellen korábban a vallás, később az erkölcs, majd a jogrend reagál. A büntetés szerepe tehát a jogtalanság által előidézett társadalom-lélektani hatások kiegyenlítése, azonban ezekre csak akkor kell büntetéssel reagálni, ha olyan fokot érnek el, amely azt feltétlenül szükségessé teszi.

A relatív és abszolút elméletek évezredes küzdelme várhatóan még nagyon sokáig folytatódik majd. Mindig lesznek szélsőséges gondolkodók, akik a megoldást kizárólag az egyik iskola eszközeiben látják, de mára jól látható, hogy az igazság egy köztes megoldásban lehet, mely kiemeli mindkét irányzat hasznos és aktuális gondolatait, és ezekből alakítja ki a saját álláspontját. A közvetítő irányzat megjelenésének érdekességét adja, hogy az a német tudós, Franz von Liszt, aki elsőként elegyítette a két elméletet, sokáig meg volt győződve arról, hogy a relatív iskola tökéletesítésén dolgozik. Álláspontja szerint a helyes és igazságos büntetésnek háromféle hatása van: a javítás, az elrettentés és az ártalmatlanná tétel. Vallja, hogy a büntetések meghatározásánál a célszerűségből kell kiindulni, bizonyos esetekben határozatlan tartamú büntetést javasol. Tagadja a büntetés kizárólagosságát a bűnözés elleni küzdelemben, úgy véli, az ennek csak az egyik eszköze, emellett egyéb eszközökre, elsősorban biztonsági intézkedésekre van szükség. Hangsúlyozza, hogy a törvényhozásnak szem előtt kell tartania mind a speciális, mind a generális prevenciót, de felfogásában az abszolút teória megtorlási elve is tetten érhető.

8. Összegzés

Arisztotelész és Platón munkáiban valóban fellelhető a kettősség, hiszen párhuzamosan jelenik meg a tett alapú megtorlás és a prevenció hangsúlyozása, ami kérdéseket vethet, s vetett fel e tanulmány elkészítőjében is. A témát körbejárva úgy vélem, a válasz e kettősségre egészen egyszerű, és egyben lenyűgöző: az ókori görög gondolkodók munkásságuk során nem csupán a két irányt jelölték ki a büntetőelméletek körében, de életművükből az is kiderül, hogy önmagában egyik sem vezet a tökéletes megoldásra, mindkettőre szükség van. Az idő őket igazolta, hiszen az elkövetkező évezredek nagy gondolkodói sorra alkották meg a saját, ún. vegyes elméleteiket.

Bibliográfia

Arisztotelész: Eudémoszietika. Budapest, Gondolat Kiadó, 1975. Fordította: Steiger Kornél

Arisztotelész: Nikomakhosziethika. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1987. Fordította: Szabó Miklós

Horváth Tibor: A büntetési elméletek fejlődésének vázlata. Akadémia Kiadó, Budapest, 1981.

Jakab Éva: Prevenció és szankció Platón törvényeiben. Emlékkönyv dr. Tokaji Géza c. egyetemi tanár születésének 70. évfordulójára. Szeged, 1996.

Kabódi Csaba – Mezey Barna: A büntetés históriája. Módszertani füzetek, 1985/2.

Platón: válogatott művei, I. kötet. Fordította: Péterfy Jenő. Budapest, Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, 1813.

Platón: Prótagorasz. Atlantisz könyvkiadó, 2007.

Platón: Törvények Szerkesztette: Miklós Tamás Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2008.

Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés pró és kontra. Második, aktualizált kiadás, HVG-ORAC, 2019.

Lingenthal, Zachariae von: Anfangsgründe des philosophischenKriminalrechts, 1805.

Hivatkozások

  1. „A bűnelkövetőnek tehát szüksége van a büntetésre, az vele szemben jótétemény, hasonlít az orvos gyógyításához.” Horváth Tibor: A büntetési elméletek fejlődésének vázlata. Budapest, Akadémia kiadó, 1981. 22.
  2. Jakab Éva: Prevenció és szankció Platón törvényeiben, in Tóth Károly (szerk): Emlékkönyv dr. Tokaji Géza c. egyetemi tanár születésének 70. évfordulójára. Acta Jur. et Pol. Szeged, 1996. 284.
  3. Horváth: A büntetési elméletek fejlődésének vázlata.
  4. Hacker Ervin: Bevezetés a büntetőjog bölcseletébe. Klny. a Miskolci Jogakadémia Almanachjából. Pécs, Dunántúl Ny., 1924. 6.
  5. Platón: Prótagorasz. Faragó László fordításának tekintetbevételével fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Bárány István. Budapest, Atlantisz, 2007, 16.
  6. Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Fordította: Szabó Miklós, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Simon Endre. 2. kiad., Budapest, Európa Könyvkiadó, 1987, 132.
  7. Arisztotelész: Eudémoszietika. Fordította és jegyzeteket írta Steiger Kornél. Budapest, Gondolat Kiadó, 1975, 185.
  8. Uo. 32.
  9. Platón válogatott művei. I. kötet. 2. kiadás. Fordította és a bevezetőt írta Péterfy Jenő. (Filozófiai írók tára, 10.) Budapest, Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, 1913, 114.
  10. Platón: Törvények. Kövendi Dénes fordítását átdolgozta Bolonyai Gábor. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2008, 232.
  11. Zachariae von Lingenthal: Anfangsgründe des philosophischen Criminalrechts. Leipzig, 1805, 27.
  12. Hacker: Bevezetés a büntetőjog bölcseletébe, 4.
  13. Tóth J. Zoltán mutat rá Halálbüntetés pró és kontra c. művében arra, miként változik az ideális államformáról és uralkodóról alkotott vélemény Platón műveiben: a fiatal, idealista Platón a kormányzást a filozófus kezébe adná a törvények helyett, mert ő ismeri az igazságot és az államot isteni mintára mintázza meg. Később, élete utolsó művében, a Törvényekben bár továbbra is ezt tartaná az ideális megoldásnak, elismeri, hogy erre alkalmas személy nem létezik, azért szükség van rendre és törvényekre. (Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés pró és kontra. Második, aktualizált kiadás, HVG-ORAC, 2019, 14.)

 

Rideg Gergely: A mesterséges intelligencia rendszerek, mint magas kockázatú rendszerek szabályozásának európai megközelítése a tanúsítványok és szabványok tükrében

Bevezetés

Az utóbbi évek európai jogalkotói vizsgálódásait többek között a mesterséges intelligencia (továbbiakban úgy is mint MI) szabályozásának kockázat alapú megközelítése jellemzi. A magas fejlettségi szintet képviselő technológia gigantikus kockázati jóslatokat hívott elő számos diszciplína jeles képviselői részéről. A kockázati faktorok az alapvető emberi jogok széles spektrumával kapcsolatot mutatnak, felhívva ezzel a figyelmet az MI-alkalmazás esetleges veszélyeire[1]. Nem újkeletű a gépektől, gyorsaságtól, vagy hirtelen fejlődéstől való félelem, és ez indokolt és arányos óvatosságot kell, hogy követeljen mind az alkalmazók mind a szabályalkotók részéről.

A jelen tanulmányban arra keresem a választ, hogy a tanúsítási folyamat, és a szabvány mennyiben lehet eszköze a mesterséges intelligencia arányos és indokolt szabályozásának, alkalmazása korlátozásának. Melyek lehetnek azok a kihívások, amelyek e téren feltűnni látszanak és mit várunk el a jogalkotótól, és a jogalkalmazótól? Megfelelő garanciákat jelentenek-e a tanúsítási folyamatok a mesterséges intelligencia használata során? Milyen legyen a szabályozási hozzáállás? Milyen legyen a szabályozás, ha magas kockázatú mesterséges intelligenciával találkozik? Milyen a megbízható mesterséges intelligencia? Mitől lesz magas kockázatú egy MI-alkalmazás? Képes lehet a szabványok alkalmazása által a jogalkotó megfelelő mértékben porlasztani az MI-alkalmazások jelentette kockázatot?

A választott kutatási módszer

A kérdésekre normatív vizsgálatok útján, rendszertani értelmezéssel (interpretatio systematica), és kontextuális elemzéssel keresem a választ. Az analízis használja továbbá az alkotmányos alapjogok szerinti értelmezést, és úgyszintén a jog mögötti etikai értékek szerinti értelmezést. A kutatás során a teleológiai értelmezés játszik fontos szerepet.

Kutatási kérdések

A kutatás során azt is vizsgálom, hogy milyen legyen az a szabályozási attitűd, amely a mesterséges intelligencia rendszerek szabályozását jellemzi. A következőkben meglátjuk, hogy az európai jogalkotó gondolkodásában hogyan alakul a szabályozás akkor, amikor a magas kockázatú mesterséges intelligenciával rendelkezik. Arra is választ kapunk, hogy milyen a megbízható mesterséges intelligencia.

A szabályozási sarokpontok Európában

Jelen tanulmányban érintőlegesen, a teljes igénye nélkül utalunk azokra az állomásokra, amelyek a mesterséges intelligencia európai regulációjának evolúcióját követték.

Mérföldkövek az Európai Unióban

Az egyik fundamentális mérföldkő a 2018. április 25-én lefektetett MI-stratégia volt, amely részben az MI társadalmi-gazdasági aspektusait, részben a körülötte megjelenő beruházásokat vizsgálta. Egy további lépés a „A mesterséges intelligenciáról szóló összehangolt terv”[2] elkészítése volt, amely tartalmazta a közös célokat, és irányt mutatott az együttes erőfeszítésekhez. A Bizottság a témával foglalkozó magas szintű független szakértői csoportot is létrehozott 2018-ban, amely etikai iránymutatást adott ki a megbízható mesterséges intelligenciára vonatkozóan. A megbízhatóság általában lényeges az ismeretlen technológiák szabályozása kapcsán.[3] A munkacsoport hét kulcsfontosságú követelményt rögzített, melyek a) Emberi cselekvőképesség és emberi felügyelet; b) Műszaki stabilitás és biztonság; c) Adatvédelem és adatkezelés; d) Átláthatóság; e) Sokféleség, megkülönböztetésmentesség és méltányosság; f) Társadalmi és környezeti jólét; valamint g) Elszámoltathatóság.

A munkacsoport rámutatott, hogy a megbízhatóság egyik szubsztanciája a bizalom. Az emberekben bizalom releváns, tudományosan megalapozott és hasznos információk alapján, széleskörű tájékoztatás útján tud kialakulni egy ismeretlen technológia iránt.

Az Európai Bizottság 2020. február 19. napján megjelent, a mesterséges intelligenciáról: a kiválóság és a bizalom európai megközelítéséről szóló Fehér könyvében (a továbbiakban úgy is mint Fehér könyv) az MI-alkalmazásokat illetően az alapvető jogokat, köztük az adatvédelmet, a magánélet védelmét és a megkülönböztetésmentességet érintő, valamint a biztonságot és a termékfelelősségi rendszer hatékony működését érintő kockázatokat elemezte.

Kifejtette, hogy az MI-alkalmazások termékekbe és szolgáltatások beépülve egyaránt kockázatot jelenthetnek. Mind a két esetben egyrészről a tervezési hibából eredő kockázat járhat alapjogsértéssel, így például, ha olyan esettel találkozik az MI, amelyre hibásan beprogramozott választ ad, vagy pedig nem is kapott utasítást. Kockázatok eredhetnek abból is, ha az MI működésének alapjául nyers, kijavítás nélküli adatokat használnak fel. Az Európai Unió azt is felismerte, hogy bizonyos termékek és szolgáltatások esetében az MI éppen eszkaláló hatással van a termékben már egyébként is meglévő kockázatra, hiszen jóval nagyobb hatást képes gyakorolni a társadalomra az elvégzett munkafolyamatok száma és az érintettek száma végett.

Az MI szabályozás körében a jogbiztonságot megalapozó, garanciákkal rendelkező, ugyanakkor nem túlszabályozott, a gazdaságot támogató szabályozásra van szükség. Ebből kifolyólag objektív valószínűségi becslésekre, empirikus vizsgálatokra és nem sejtésekre alapozottan kell felmérni a kockázatot.[4]

Az Európai Parlament 2017. február 16-i állásfoglalása[5] a Bizottságnak szóló ajánlásokkal a robotikára vonatkozó polgári jogi szabályokról elkészült dokumentuma számos olyan alapvetést tartalmaz, amely a robotok, mint új technológiai entitások biztonságos működéséhez kapcsolódnak. Fontos megjegyezni, hogy ez az állásfoglalás is hangsúlyozza, hogy „a robotok valós élethelyzetekben történő tesztelése alapvető fontosságú az esetleges kockázatok, valamint a tisztán kísérleti laboratóriumi fázison túli technológiai fejlődésük feltárása és értékelése szempontjából”.

Az MI kapcsán a negatív események bekövetkeztének objektív valószínűségére vonatkozó becslések részben analógiákra alapulnak. Ismertek, dokumentáltak a számítógépes rendszerek egyes gyengepontjait kihasználó hacker-ek támadásai, amelyek jellemzően adatok (jelszavak, e-mail címek) megszerzésére irányulnak. Statisztikákkal alátámaszthatóan növekvő tendenciát mutat a cyber-bűncselekményeket elkövető csoportok száma. Ezeknek a csoportoknak az egyik fő célpontjai a később akár értékesíthető adatok.[6] Ismert továbbá a gyűlöletbeszéd elterjedése az online térben.[7]

A Fehér könyv által azonosított kockázatok mind az érintetti mind pedig a hatósági oldalon jelentkeznek, amely hatással van a jogbiztonságra, mivel az egyértelmű biztonsági intézkedések hiánya a jogbiztonság hiányához vezet, ugyanis egyértelmű rendelkezések hiányában a jogalkalmazók nem tudják, hogy hogyan járjanak el helyesen. Pontos szabályok nélkül a hatóságok és felügyeleti szervek is nehéz helyzetbe kerülnek, mert nem tudják, hogy mi alapján ellenőrizzenek.[8]

A Fehér könyvben a következő kockázati tényezők kerültek azonosításra:

a) Az MI különös jellemzői. A bonyolult algoritmusokon keresztül az is aggályos, hogy detektálni tudjuk, hol és ki követett el jogsértést.

b) Uniós jogszabályok alkalmazhatóságának korlátai az által például, hogy a termékbiztonsági jogszabályok termékekre vonatkoznak, és nem alkalmazhatók MI segítségével működő szolgáltatásokra.

c) Az MI-rendszerek életciklusuk során változhatnak, pl. szoftverfrissítésen keresztül.

d) Létezik egy bizonytalanság a felelősségnek az ellátási láncban részt vevő szereplők közötti megoszlása körében.

e) Magának a biztonság fogalmának a változása

A Fehér könyv alapvetően egy kockázatalapú megközelítést kívánt alkalmazni, illetve arányos beavatkozást javasolt, magas és nem magas kockázati szintű MI-alkalmazások között disztingvált.

A szabályozás konkrét kialakítása kapcsán az európai jogalkotó úgy látja, hogy a már meglévő rendeletekre, irányelvekre és állásfoglalásra lehet alapozni. Az MI-hez hasonló precedenseket lát például az adatvédelemmel kapcsolatosan már meglévő, az illegális online tartalom hatékony kezelésére irányuló intézkedésekről szóló bizottsági ajánlás tervezetében megjelenő kockázatértékelési megközelítésben.[9] Azzal együtt, hogy megállapítása szerint szükségesek újabb, a mesterséges intelligenciára szabott jogszabályok elkészítése, amelyeket aztán szabványokkal lehet tökéletesíteni. Izgalmas elképzelés, hiszen a szabványok Széll Sámuelt idézve tulajdonképpen „szakmai törvények”[10]. Vitathatatlan, hogy azok jól kezelik a műszaki, technikai megoldásokat, illetve, hogy a piaci szereplők gyorsabban reagálnak a változásokra, mint a jogalkotó.

A célirányos és arányos szabályozás kialakításához az európai koncepció szerint arra lesz szükség, hogy az adatok ellenőrzése, a tájékoztatás, az emberi felügyelete stb. a magas kockázatú MI-alkalmazások során a követelményekbe beépüljenek.

A kialakuló MI-szabályozás első részeredményei

2020. október 20-án megjelent az Európai Parlament állásfoglalása[11] a Bizottságnak szóló ajánlásokkal a mesterséges intelligenciára vonatkozó polgári jogi felelősségi rendszerrel kapcsolatban, melyben kezdett formát ölteni az az elképzelés, amelyet a fent idézett dokumentumok körvonalaztak.[12]

A javaslat magas kockázatú MI-rendszereket definiál, azzal, hogy meghatározza az MI-rendszereket, illetve a magas kockázatnak is definíciót ad.[13]

Az MI rohamosan fejlődő alkalmazása mellett az európai jogalkotó az egyik első olyan entitás a világon, amely átfogó szabályozási keretet vezet be ennek a paradigmaváltó technológiának egy meghatározott célra történő támogatására. Az MI átfogó szabályozását deklaráló javaslatot[14] a tanulmány írásakor az Európai Unió Tanácsa rendes jogalkotási eljárás keretében tárgyalja.[15] Ez a javaslat lényegében a magas kockázatú MI rendszerekre vonatkozó szabályokat tartalmazza. A magas kockázatú rendszerekbe történő besorolást a 6. cikk határozza meg, az egyes konkrét területeket pedig a III. melléklet sorolja fel. A magas kockázatot olyan esetekben tartja indokoltnak alkalmazni, amely az érintettek alapjogainak védelmével hozható kapcsolatba. A javaslat részletes tárgyalása nem tartozik jelen tanulmány körébe. Már több alkalommal említésre kerültek ugyanakkor a mesterséges intelligencia jelentette kockázatok. Helyesnek vélem, hogy pár mondatban kitérjünk arra, hogy pontosan mi az a kockázat, és miképpen mérjük közelítjük meg.

Kockázatértékelés

Mit is értünk kockázat alatt? A kockázat valamely (negatív) esemény bekövetkezése gyakoriságának (valószínűségének) és az esemény (negatív) következményei mértékének a szorzatát jelenti. A gyakoriság és a súlyosság előzetes megítélésében ugyanakkor jelentős az eltérés a társadalmi érzékelés és a tudományos valószínűség alapján kialakított előre becslés értékelése között.[16] A mesterséges intelligencia által okozott negatív esemény lehet kisebb, egy kisebb csoportot érő adatvédelmi incidens, de lehet akár tömegszerencsétlenség, amely egy önvezető autó döntése miatt következik be. Ezek a negatív externáliák igen jelentősek a tekintetben, hogy hogyan kezeljük a mesterséges intelligenciát mint a szabályozás tárgyát. Nicolas Petit a mesterséges intelligencia által okozott externáliák három csoportját állította fel. A legenyhébbtől a legsúlyosabbig egyszer a helyi hatások, vagy diszkrét externáliák, amelyek csak az egyének szintjén jelentkeznek, ritkábbak. A második csoport a rendszerszintű hatások, amelyek lokalizáltak, kiszámíthatók. A harmadik csoport végül a történelmi jelentőségű externáliák, amelyek megjósolhatatlanok és végzetesek.[17] Látható, hogy e helyütt a mesterséges intelligencia rendszerek csoportosítása más szempontú. A gyenge és erős mesterséges intelligencia csoportosítások mellett ez a fajta elkülönítés alkalmas lehet arra, hogy a szabályozás még komplexebb legyen és így helyesen szolgálja a szabályozási célt.

Valamilyen szintű kockázatot természetesen mindenképpen vállalni kell egy versenyképes gazdaságban. Fontos ugyanakkor, hogy a kockázatot a különböző tudományágak eltérő értelmezéssel kezelik.[18] A szabályozás létrehozásakor ezeket közös nevezőre kell hozni.

Az Európai Unióban kikristályosodó magas kockázat

Mi alapján kerülhet meghatározásra, hogy egy MI-alkalmazás magas kockázattal jár? Az európai jogalkotó egyrészről abból indul ki, hogy abban az esetben kerülhet megállapításra, amennyiben alapvető jogokat sérthet az alkalmazás. A Javaslat szabályai alapvetően ezen az elven alapulnak. Akár egy embernek is a méltóságát sértő, adatait jogosulatlanul felhasználó MI alkalmazás ezzel a kockázattal jár. Nem elhanyagolható körülmény továbbá, hogy könnyen rengeteg embert érinthet a mesterséges intelligencia kicsi meghibásodása. Az MI működése különösen nagy szakmai tudást igényel, a működése bizonyos esetekben átláthatatlan laikus, köznapi felhasználó számára.[19]

A hivatkozott állásfoglalásban az európai jogalkotó a magas kockázatú MI-rendszerekre vonatkozó objektív felelősség alkalmazását tartja megfelelőnek. „(1) Egy magas kockázatú MI-rendszer üzemeltetője objektív felelősséggel tartozik minden olyan sérelemért vagy kárért, amelyet a szóban forgó MI-rendszer által vezérelt fizikális vagy virtuális tevékenység, eszköz vagy folyamat okozott.”[20]

A kockázatközösségi konstrukció alkalmazása is tetten érhető az állásfoglalásban, amikor azt írja, hogy egy magas kockázatú MI-rendszer frontend-üzemeltetőjének gondoskodnia kell arról, hogy az MI-rendszer működésére rendelkezzen elegendő fedezetet biztosító felelősségbiztosítással.[21]

A mesterséges intelligencia felelősségi szabályozását illetően a vizsgált szakirodalmak többféle megoldást is elfogadhatnak találnak. Jelen tanulmány keretében nincs lehetőség ezek részletes elemzésére, itt sokkal inkább arra keresem a választ, hogy milyen elv vezérli az európai jogalkotót a szabályozás létrehozásakor.

Precaution principle, vagyis az elővigyázatosság elve

A precaution principle egy kockázatértékelő szabályozási hozzáállás. Ez alapján a tiltás csak akkor indokolt, ha a tudományos szempontok szerint azonosított magas kockázat más szabályozási eszközzel megnyugtatóan (biztonságosan) nem küszöbölhető ki. Az elővigyázatosság elvének felhasználása tehát három előzetes feltétel együttes teljesülésekor indokolt: a) feltehetően káros hatások meghatározásra kerültek, a rendelkezésre álló tudományos adatok értékelése megtörtént, a tudományos bizonytalanság mértéke meghatározható.[22] Az ilyen szabályozás megfelelő fékeket és garanciákat képes beépíteni a szabályozási rendszerbe.

Álláspontom szerint tehát az elővigyázatosság elve az a helyes irányvonal, amelyt egy ismeretlen technológia szabályozásánál figyelembe kell venni.

A mesterséges intelligencia szabályozás rétegei

Mintegy alapvetésként megállapíthatjuk, hogy az Európai Unió mesterséges intelligencia szabályozása az eddig megvizsgált és rendelkezésre álló információk szerint több rétegből épül majd fel.

Egyrészről a már meglévő szabályokra kíván építeni, így a termékfelelősség[23] és egyéb felelősségi rendszerek területén megoldhatónak látja utaló szabályokkal behozni a meglévő megoldásokat az új technológiák, így az MI által teremtett helyzetekre.

Fontosak ugyanakkor az új, a kifejezetten a mesterséges intelligencia által generált helyzetekre hozott szabályok és megoldások. Ilyen például a mesterséges intelligencia jogszabály (Artificial Intellgience Act)

A jelen dolgozat a továbbiakban azzal a harmadik réteggel foglalkozik, amely a különböző technológiai felhasználások helyes, biztonsági garanciákat tartalmazó részletszabályait hivatott deklarálni. Ezek a szabványok és a tanúsítványok.

Szabványok és tanúsítványok

A szabványok és a tanúsítványok, a tanúsítási rendszer alkalmas lehet mind azoknak a kockázatoknak a kezelésére, amelyeket a jogalkotónak sikerült már azonosítania. Ezt pedig sikerülhet oly módon kezelni, hogy ne kelljen mindeközben teljesen új joganyagot létrehozni.

A szabványok alkalmazása, a tanúsítványok megszerzése hordoz magában egy fajta önszabályozást a piaci szereplők részéről. Nem beszélve természetesen most arról, amikor a jogalkotó teszi kötelezővé egyes szabványok alkalmazását. Ahogyan arra Karácsony Gergely rámutat, itt egy verseny-oldali megközelítés is szerepet játszik, hiszen a piaci szereplők a vásárlók, a szolgáltatást igénybe vevők bizalmának elnyerése érdekében biztonságossá és a felhasználók számára elfogadhatóvá kívánják majd tenni a termékeiket és az üzletpolitikájukat, termelési folyamatukat.[24]

Ezzel lehetővé válik a gyorsabb, és egyértelműbb implementálás, amely növeli a jogbiztonságot. A jogalkalmazók hamarabb kapnak választ a kérdéseikre, kalkulálni tudnak az MI-használattal járó költségekkel.

A szabványok és a tanúsítványok arról árulkodnak, hogy a mérnöki tudományos munkák ugyanúgy figyelembe veszik és tekintettel vannak a jogi munkákra, mint fordítva.

A tanúsítvány egy eljárás eredményeként létrejövő dokumentum, amely hitelt érdemlően igazolja, hogy valami megtörtént, vagy valami/valaki egyes jellemzőkkel rendelkezik.

A szabványok

Tényként rögzíthetjük, hogy a szabványok használata által jelentős hatékonyságot tudnak a piaci szereplők elérni, így közvetve a gazdaság egyik fontos mozgatóelemét jelentik.[25] Általánosságban, Európai Uniós dimenzióban elmondhatjuk, hogy a szabványok és a szabványosítás az uniós egységes piac létrehozásának is egy fundamentuma. A nemzeti műszaki előírások helyébe lépő európai szabványok hozzájárulnak a technikai akadályok felszámolásához. A szabványok által lehetőség nyílik a piacra jutást könnyíteni a piaci szereplők számára, és nem csupán uniós, de nemzetközi együttműködést is elősegítenek. A szabványok elhozhatják a jobb kapcsolatokat a beszállítókkal és az ügyfelekkel, ami a fogyasztók biztonságának javulásából ered. Az Európai Unió meglátása szerint a szabványok lehetőséget tudnak biztosítani arra is, hogy az európai kkv szektort versenyképesebbé tegye.[26] A Bizottság rámutatott, hogy a szabványok csökkentik azt az időt, amely alatt az új technológia piacra tud kerülni, továbbá megkönnyítik az innovációt az által, hogy lehetővé teszik a vállalkozások számára, hogy a szabványban foglalt eredményekre támaszkodjanak és építsenek.

Érdemes megemlíteni azt, hogy a szabványok milyen hatással vannak a gazdasági versenyre, amely, mint ismeretes, az innovációnak és a fejlődésnek a motorja. A szabvány alkalmazása ugyanis, ha bizonyos vállalkozások számára nem lehetséges a szabványmegállapítási folyamatok eredményeinek megismerése, úgy versenyellenes eredményekhez vezet. A szabvány akkor nem korlátozza a versenyt, ha az bizonyos feltételekre épül. Így fontos, hogy a szabvány elfogadási eljárása átlátható, tisztességes, ésszerű és megkülönböztetésmentes legyen. Tehát mindenki egyenlő feltételekkel hozzájuthasson.[27]

A szabványok és a verseny kapcsolatát azért tartom fontosnak kiemelni, mert a verseny e tekintetben a mesterséges intelligencia olyan irányú fejlesztéséhez vezet, amely maximálisan a fogyasztók érdekeit, biztonságát szolgálja.

A szabványokkal kapcsolatosan pár alapfogalmat tartok fontosnak tisztázni. E tanulmányban alapvetően a magyar szabványokkal kapcsolatos fogalmakat veszem alapul, és ehhez kapcsolódóan csatolok nemzetközi kitekintést. Mindenekelőtt a szabvány maga egy „elismert szervezet által alkotott vagy jóváhagyott, közmegegyezéssel elfogadott olyan műszaki (technikai) dokumentum, amely tevékenységre vagy azok eredményére vonatkozik, és olyan általános és ismételten alkalmazható szabályokat, útmutatókat vagy jellemzőket tartalmaz, amelyek alkalmazásával a rendező hatás az adott feltételek között a legkedvezőbb.”[28]

Szabványosítás alatt olyan tevékenységet értünk, „amely általános és ismételten alkalmazható megoldásokat ad fennálló vagy várható problémákra azzal a céllal, hogy a rendező hatás az adott feltételek között a legkedvezőbb legyen.”[29]

A szabványügyi szerv „olyan szabványosító szerv, amelyet nemzeti, regionális vagy nemzetközi szinten elismertek, és amelynek fő funkciója – alapszabályzatából adódóan – a közösség számára hozzáférhető szabványok kidolgozása és jóváhagyása vagy elfogadása.”[30]

Európai szabványügyi szervezetek az Európai Szabványügyi Bizottság (CEN), az Európai Elektrotechnikai Szabványügyi Bizottság (CENELEC), az Európai Távközlési Szabványügyi Intézet (ETSI).

Az egyik legismertebb nemzetközi szabványosító szervezet a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet, az ISO. Ennek a szervezetnek már vannak is eredményei a mesterséges intelligenciát támogató szabványok létrehozása terén. Ilyen például az ISO/IEC NP 24029-1[31], Neurális hálózatok robusztusságának felmérése témakörben. Szintén a mesterséges intelligenciához és a kockázatelemzéshez kapcsolódóan az ISO 12100:2010[32], amely a kockázatértékelés és kockázatcsökkentés általános elveit érinti. A jelen tanulmány megírásakor pedig még fejlesztés alatt áll az etikai és szociális áttekintést tartalmazó ISO/IEC DTR 24368 szabvány.

A megfelelő mesterséges intelligenciára vonatkozó szabványok megalkotásával elérhetővé válik tehát egy megbízható, korszerű technológia dokumentálása, amely azután alapja lehet további fejlesztésnek és moderniálásnak. Lévén, hogy ez egy műszaki tartalommal is rendelkező dokumentum lehet, alkalmas lehet a mesterséges intelligencia rendszerek helyes leírására. A szabványosításban alkalmazott elvek, mint az áttekinthetőség és nyilvánosság, a közérdek képviselete, egységesség és ellentmondás-mentesség pedig álláspontom szerint hozzájárulnak az MI jelente kockázatok porlasztásához és a jogbiztonsághoz.

Felmerül a kérdés a mesterséges intelligencia szabályainak a jogforrási hierarchiában történő elhelyezése kapcsán, hogy arra milyen szinten kerüljön sor. Tekintettel arra, hogy ez egy határokon átívelő technológia, mindenképpen egy magasabb szintű szabályozási dimenziót érdemes találni. Kérdés az is, hogy megfelelő lépés volna-e a szabványok egyes részeinek beépítése jogszabályi környezetbe?

A Magyar Szabványügyi Testület e körben az alábbi álláspontra helyezkedik.

A technológiai részletszabályok jogszabályba foglalása nem ösztönzi a piaci szereplőket, hogy jobb megoldást fejlesszenek, ha egy adott szabvány alkalmazása kötelező és a jobb technológia alkalmazása nem jár plusz jutalmazással Míg, ha a fejlettebb szabvány alkalmazásásával több ügyfelet tud magához csábítani, akkor az mindenképpen pozitív hatással lesz rá. A jogszabályba foglalás a jogalkotóra hárítja a felelősséget, hiszen a piaci szereplő okkal bízhatott benne, hogy a jogszabályban elvárt szabvány alkalmazása megfelelő biztonságot nyújt. Az is igaz, hogy a nem kellően előrelátó és rugalmas jogszabály konzervál egy már meghaladott technikai megoldást, amely így visszatartja a fejlődést.

A nemzeti jogszabályokba ültetett szabványok tekintetében probléma lehetne, hogy zavart kelt a jogkövetében, mivel a jogszabályok szintjei között ellentmondás mutatkozhat. Például, ha egy európai szabvány alkalmazása szükséges, ugyanakkor az ellentétes a nemzeti jogszabály rendelkezésével.[33]

A tanúsítványok és a tanúsítási folyamat

A tanúsítványok és a tanúsítási folyamat egy szintén gyakorlatorientált, problémaközpontú rétege lehet a mesterséges intelligencia szabályozásnak. A tanúsítási folyamat a mesterséges intelligencia körében Philip Matthias Winter és társai elképzelése szerint[34] a következőképpen épül fel. Egy GAP analízis jelenti a kezdő lépést. A GAP analízis, magyarul rés- vagy eltéréselemzés lehetővé teszi a szervezt céljai és a tényleges eredménye közötti inkonzisztenciák felmérését.[35] Ennek érdekében jellemzően a fejlesztők feladata az eltéréselemzés és a követelménykatalógus előkészítése. A GAP analízis segítségével áttekinthető, hogy az alkalmazás tervezése és fejlesztése során figyelembe vettek e minden szükséges biztonsági és védelmi követelményt. A következő lépésben egy ún. kick-off meeting keretében az auditorok és a fejlesztők találkoznak, és meghatározásra kerül a tanúsítvány által lefedett kör. A dokumentációk éttekintését követően megkezdődik az audit eljárás, benne az interjúkkal. Ezt követően egy technikai vizsgálat, melyet követően kiadásra került az audit jelentés. A jelentést követően a tanúsítvány kiállítására kerül sor. Annak érdekében pedig, hogy a tanúsítvány később is megfelelő igazolását adja az adott alkalmazás megfelelő működésének meghatározott időközönként monitoring auditokra kerül sor, amelyek végén újra-tanúsított igazolások kerülnek kiadásra.[36]

A tanúsítási folyamat pozitívumai, hogy hozzásegítik a jogalkotót a kockázatok enyhítéséhez a normák és szabványok létrehozásával. A tanúsítványok termékfejlesztési ösztönzésként is hathatnak, mivel az előírásoknak megfelelés ösztönzi a fejlesztést olyan irányban is, amelyre nem lépett volna. A bizalmat független szakemberek építik tanúsítási eljárás útján, alkalmazott kritériumok, és iránymutatások alapján.[37]

Összegzés, a tanúsítási folyamat értékelése

Léteznek azonban kihívások a gépi tanuláson alapuló applikációk tanúsítási folyamata körében. Egyrészről fontos ugyanis tisztában lenni gépi tanulás kulcsfogalmaival, a matematikai alapvetésekkel és előfeltételekkel. Philip Matthias Winter és szerzőtársai e körben kiemelik, hogy habár a gépi tanuláson alapuló alkalmazásokon magasan képzett fejlesztők dolgoznak, a terméktanúsítványi folyamatban sokkal szélesebb csoportot kívánunk megszólítani, így az ez irányú képzés esszenciális jelentőségű.

Mindemellett rugalmas tanúsítási folyamatra van szükség, ahol az időközben elért eredményeket be lehet építeni a folyamatba. Vannak ugyanis jelenleg is aktív kutatási területek, mint például a bizonytalanságbecslés, az értelmezhetőségi módszerek, az anomáliák felderítése, az ellenséges támadások/védelem, valamint az emberekkel vagy környezettel való interakció. Az ezeken a területeken is elért eredményeket az újabb tanúsítási folyamatokba szükséges beépíteni.

Fontos szem előtt tartanunk ugyanakkor az elérni kívánt célt, hiszen az optimalizálási célhoz nem tökéletesen illeszkedő garanciák érvényesítése mindig csökkenti a teljesítményt a valódi mögöttes célhoz képest. A túlzott garanciák beépítése tehát a szabályokba azzal a veszéllyel is járhat, hogy a technológia nyújtotta előnyök tompulnak vagy elvesznek.

Szintén egy a tanúsítással kapcsolatos még megoldatlan probléma, hogy hogyan kezeljük az úgy nevezett disztribúciós eltolódásokat. Vagyis azokat az eseteket, amikor a tanulási adatok eltérőek a valós világban kapott adatoktól. Egy jó példa ezekre az USA-ban kifejlesztett automatizált vezetés, amely ugyanakkor sajnos már nem biztos, hogy egy mohácsi közlekedési helyzetben is helyes megoldást hoz.[38]

Azt szeretnénk, hogy az MI bizonyos erkölcsi minimumokhoz, mércékhez mindenképpen tartsa magát.

Konklúzió

A fentiekben foglaltakat összevetve az az álláspont látszik kibontakozni, hogy a tanúsítványok és a szabványok alkalmazása a mesterséges intelligencia felhasználásával járó kockázatok porlasztása alkalmas. További követelmények, feltételek szükségesek, hogy megállapításra kerüljenek a szabványok és a tanúsítási folyamat kapcsán, ám ezek már olyan jellegű részletszabályok, amelyek kifejezett műszaki szakismeretet is igényelnek.

Ami minden bizonnyal elhagyhatatlannak mutatkozik az a magas szintű technológiai szakmai ismerettel rendelkező személyi állomány képzése, akik képesek lesznek jól kommunikálni a fejlesztők és a jogalkotó között.

Ahogyan fent szerepelt, fontos, hogy a szabvány elfogadási eljárása átlátható, tisztességes, ésszerű és megkülönböztetésmentes legyen. A kockázatokat csökkenteni szándékozó célkitűzés nem vezethet a más terület, így például a verseny torzításához. Nem okozhatja az alapvető európai értékek devalválódását, így lehetővé kell tenni, hogy azokat minden európai vállalkozás a piacra lépéshez segítségül hívhassa.

Az audit katalógus, mint a rugalmasság garanciája vélhetően nagy szerepet fog játszani a mesterséges intelligencia szabályozás során. Mivel ez a dokumentum a piaci igényeknek és jogszabályi környezetnek megfelelendő folyamatosan és könnyebben tud változni. A szakemberek könnyebben tudnak hozzá nyúlni és ezzel lehetővé tenni a folyamatos, fenntartható garanciákkal megtámogatott fejlődést.

Bibliográfia

Fehér könyv a mesterséges intelligenciáról: a kiválóság és a bizalom európai megközelítése, 2020, COM(2020) 65 final, https://ec.europa.eu/info/sites/default/files/commission-white-paper-artificial-intelligence-feb2020_hu.pdf

Fleischer Tamás: Innováció, növekedés, kockázat, in Bulla Miklós – Tamás Pál (szerk.): Fenntartható fejlődés Magyarországon: Jövőképek és forgatókönyvek. Stratégiai kutatások – Magyarország 2015. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2006.

G. Karácsony Gergely: Okoseszközök – Okos jog?, A mesterséges intelligencia szabályozási kérdései. Budapest, Dialóg Campus, 2020.

Kenderfi István – Fűrész Miklós: Szemléletváltás a szakképzésben: a lemorzsolódás megelőzésének pályaorientáció központú megközelítése, Új Munkaügyi Szemle, II. évf. 2021/4.

Klein Tamás – Tóth András: Technológia jog – Robotjog – Cyberjog. Budapest, Wolters Kluwer, 2019.

Netjasov, Fedja – Janic, Milan.: A review of research on risk and safety modelling in civil aviation, Journal of Air Transport Management, Volume 14, Issue 4, July 2008

The relentless growth of cybercrime, Europol’s 2016 Internet Organised Crime Threat Assessment (IOCTA) https://www.europol.europa.eu/newsroom/news/relentless-growth-of-cybercrime

Tóth András: A mesterséges intelligencia szabályozásának paradoxonja és egyes jogi vonatkozásainak alapvető kérdései, Infokkumunikáció és jog, 2019/2.

Széll Sámuel: Szabvány–dokumentáció, Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 5. évf., 1958/1.

Udvary Sándor: Az önvezető gépjárművek egyes felelősségi kérdései, Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás, 2019/2.

Veres Zoltán: A gap-modell formaváltozásai? Marketing & Menedzsment, 51. évf., 2017/1-2.

Winter, Philip Matthias (et al.): Trusted Artificial Intelligence: Towards Certification of Machine Learning Applications. arXiv preprint arXiv:2103.16910, 2021.

Hivatkozások

  1. Udvary Sándor: Az önvezető gépjárművek egyes felelősségi kérdései, Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás, 2019/2, 146–155.
  2. COM(2018) 795 final
  3. Tóth András: A mesterséges intelligencia szabályozásának paradoxonja és egyes jogi vonatkozásainak alapvető kérdései, Infokkumunikáció és jog, 2019/2, 3–9.
  4. Fehér könyv a mesterséges intelligenciáról: a kiválóság és a bizalom európai megközelítése, 2020, COM(2020) 65 final, https://ec.europa.eu/info/sites/default/files/commission-white-paper-artificial-intelligence-feb2020_hu.pdf
  5. Az Európai Parlament 2017. február 16-i állásfoglalása a Bizottságnak szóló ajánlásokkal a robotikára vonatkozó polgári jogi szabályokról (2015/2103(INL)) (2018/C 252/25), https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/?uri=CELEX%3A52017IP0051
  6. The relentless growth of cybercrime, Europol’s 2016 Internet Organised Crime Threat Assessment (IOCTA) https://www.europol.europa.eu/newsroom/news/relentless-growth-of-cybercrime
  7. Ezzel kapcsolatos aggályokat a „Az Európai Parlament 2020. október 20-i állásfoglalása a digitális szolgáltatásokról és az alapvető jogokról szóló törvényről” is rögzít. (pl. női diszkrimináció, az automatizált algoritmusok tartalomszűrése jogállamisággal kapcsolatos aggályokat vet fel)
  8. Fehér könyv
  9. COM(2018) 795 final
  10. Széll Sámuel: Szabvány–dokumentáció, Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 5. évf., 1958/1, 25–34.
  11. Az Európai Parlament 2020. október 20-i állásfoglalása a Bizottságnak szóló ajánlásokkal a mesterséges intelligenciára vonatkozó polgári jogi felelősségi rendszerrel kapcsolatban (2020/2014(INL))
  12. Az állásfoglalás melléklete részletes már-már szövegszerű javaslatokat tartalmaz, egy megalkotandó rendelet hatályáról, fogalommeghatározásáról, a magas kockázatú MI-rendszerekre vonatkozó objektív felelősségről.
  13. Ez alapján: „magas kockázat: az egy vagy több személy számára véletlenszerű módon történő, az észszerűen előrelátható mértéket meghaladó sérelem- vagy károkozás jelentős kockázata egy autonóm módon üzemelő MI-rendszer esetében; a kockázat jelentősége a lehetségesen okozott sérelem vagy kár súlyossága, a döntéshozatal önállóságának mértéke, a kockázat felmerülésének valószínűsége és az MI-rendszer használatának módja és körülményei közötti kölcsönhatástól függ;”
  14. Document 52021PC0206
  15. https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/HIS/?uri=CELEX:52021PC0206
  16. Fleischer Tamás: Innováció, növekedés, kockázat, in Bulla Miklós – Tamás Pál (szerk.): Fenntartható fejlődés Magyarországon: Jövőképek és forgatókönyvek. Stratégiai kutatások – Magyarország 2015. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2006, 275–284.
  17. G. Karácsony Gergely: Okoseszközök – Okos jog?, A mesterséges intelligencia szabályozási kérdései. Budapest, Dialóg Campus, 2020, 142–144.
  18. Fedja Netjasov – Milan Janic: A review of research on risk and safety modelling in civil aviation, Journal of Air Transport Management, Volume 14, Issue 4, July 2008, Pages 213–220.
  19. Az Európai Parlament 2020. október 20-i állásfoglalása (2020/2014(INL))
  20. Uo.
  21. Uo.
  22. Elérhető: https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/ALL/?uri=legissum%3Al32042
  23. „8. úgy véli, hogy a termékfelelősségről szóló irányelv 30 éve hatékony eszköznek bizonyul a hibás termékek okozta károkért járó kártérítések kifizettetésére, azonban felül kell vizsgálni a digitális világhoz való hozzáigazítása és a kialakulóban lévő digitális technológiák által jelentett kihívások kezelése érdekében, ezáltal biztosítva a fogyasztók hatékony védelmének magas szintjét, valamint a jogbiztonságot a fogyasztók és a vállalkozások számára, elkerülve ugyanakkor a magas költségeket és kockázatokat a kkv-k és induló vállalkozások számára;” Forrás: Az Európai Parlament 2020. október 20-i állásfoglalása (2020/2014(INL))
  24. G. Karácsony: Okoseszközök – Okos jog? 142–144.
  25. Klein Tamás – Tóth András: Technológia jog – Robotjog – Cyberjog. Budapest, Wolters Kluwer, 2019, 70.
  26. Elérhető: Benefits of standards, https://ec.europa.eu/growth/single-market/european-standards/standardisation-policy/benefits-standards_en
  27. Klein – Tóth: Technológia jog – Robotjog – Cyberjog, 71–74.
  28. a nemzeti szabványosításról szóló 1995. évi XXVIII. törvény 4. § (1) bek.
  29. 1. számú melléklet az 1995. évi XXVIII. törvényhez 1. pont
  30. 1. számú melléklet az 1995. évi XXVIII. törvényhez 2. pont
  31. ISO/IEC NP 24029-1 and 24029-2 – AI – Assessment of the robustness of neural networks.
  32. Safety of machinery — General principles for design — Risk assessment and risk reduction.
  33. Forrás: http://www.mszt.hu/web/guest/tevhitek-es-tenyek
  34. Philip Matthias Winter (et al.): Trusted Artificial Intelligence: Towards Certification of Machine Learning Applications. arXiv preprint arXiv:2103.16910, 2021.
  35. Kenderfi István – Fűrész Miklós: Szemléletváltás a szakképzésben: a lemorzsolódás megelőzésének pályaorientáció központú megközelítése, Új Munkaügyi Szemle, II. évf. 2021/4, 18., valamint Veres Zoltán: A gap-modell formaváltozásai? Marketing & Menedzsment, 51. évf., 2017/1-2, 87-98.
  36. Winter: Trusted Artificial Intelligence
  37. Uo.
  38. Uo. 22.

 

Selmeci Laura Anna: Versenyjogi jogsértéssel okozott károk megtérítése

1. Bevezetés

Az általam választott téma aktualitását jelzi az a tény, hogy az elmúlt évtizedekben a versenyjogot érintő egyik leginkább előtérbe kerülő terület, a versenyjogi jogsértésekhez kapcsolódó magánjogi igényérvényesítés.

Dolgozatomban a versenyjogi jogsértések kapcsán érvényesíthető kártérítési igények elméleti, és gyakorlati vetületeit kívánom elemezni, melynek során ki kívánok térni különösen a vonatkozó európai uniós, közösségi szintű szabályozásra, valamint az ezzel összhangban deklarált hazai szabályozásra. Mindemellett dolgozatomban górcső alá veszek egyes versenyjogi jogsértéssel okozott károk kapcsán hozott uniós versenyjogi ítéleteket.

Kutatásom, módszertanát tekintve elsődlegesen leíró, bemutató jellegű, s melynek célja e terület ismérveinek és lényegi elemeinek hathatós bemutatása.

A hatályos versenyjogi szabályok és a vonatkozó hazai szakirodalom tanulmányozását követően célirányosan választottam ki a szakirodalomban is legtöbbet hivatkozott ítéleteket, annak érdekében, hogy átfogóan megismerhessem a versenyjog jogsértéssel okozott károk megtérítése kapcsán a szabályozást is sok esetben fejlesztő ítélkezési gyakorlatot.

2. A versenyjogi jogsértés történeti előzményeinek és főbb jogforrásainak bemutatása

A versenyjog a modern gazdaság működését meghatározó piaci versenyhez kapcsolódik. Eltér ugyanakkor a hagyományos magánjog kereteitől, hiszen nem a privátautonómia jogi kereteit kívánja kiterjeszteni, sokkal inkább egyfajta korlátozó szerepet tölt be, s e korlátozó funkciójával gazdasági verseny okozta negatív következményeket hivatott csökkenteni, azokkal szemben megfelelő védelmet biztosítani. A versenyjog céljának szokták még tekinteni a gazdasági szabadság biztosítását, illetve – az Európai Unió szempontjából – a különböző piacok integrációját is.[1]A piac lététől és funkciójától elválaszthatatlan a verseny, a versenynek pedig számos negatív következménye lehet.[2]

A kartellek és a gazdasági erőfölényben lévők veszélyeztetik a versenyt a különböző visszaélések miatt, így a jognak a piaci versenyt kell megfelelően és hatékonyan védenie, fellépve a piacot túlzottan befolyásoló és a versenyt korlátozó, esetlegesen kizáró folyamatokkal szemben. Ugyanakkor a verseny a gazdaság éltető eleme és a fogyasztói jólét biztosítéka is.[3]

Célja ezáltal, a jog eszközével biztosított szabályozásnak a szerződéses szabadság korlátozása olyan érdekekből, melyeknek köszönhetően a piaci mechanizmus működése érdekében fenntartható a kereslet és kínálat közötti egészséges egyensúly.[4]

Történeti előzményként megemlítendő, hogy kezdetben, a jogi szabályozás szükségességének felmerülésekor a Code civil, vagyis a Francia Polgári Törvénykönyv szabályai körén belül a deliktuális kártérítési felelősség szabályozási klauzuláinak alkalmazási körét kezdték alkalmazni azokban az esetekben, amikor szükségessé vált a tisztességtelen versenycselekményekkel szembeni fellépés. Ezt követően az 19. század végére megjelent az önálló szabályozás igénye.[5] Az 1890-es években, az Amerikai Egyesült Államokban elfogadták az ún. antitröszt törvényt. Ez utóbbi a klasszikus társasági jogot, vagyis a részvénytársaságok jogát is érintő szabályozásként született meg.[6]

1946-ban az USA bíróságai már lehetőséget biztosítottak a károsultak számára, hogy jogaikat peres úton érvényesíthessék. Jelenleg a versenyjogi jogsértések okán induló ügyek 90%-a kártérítési per.[7]

A 21. században új trendek és tendenciák ütötték fel fejüket a versenyjogon belül is. Amint a bevezetőben is említettem, az egyik legjelentősebb új jelenség a versenyjogi szabályozás kapcsán a versenyjogi jogsértésekhez kapcsolódó magánjogi igényérvényesítés előtérbe kerülése. Hosszú időn keresztül ugyan a közjogi jogérvényesítés jellemezte a jogágat, ezért a versenyjogi szankciórendszer és a versenykorlátozó tevékenységek jogkövetkezményei túlnyomórészt bírságok és eltiltások, vagyis közigazgatási jellegűek voltak, emellett jelentek meg a büntetőjogi jogkövetkezmények, melyek a gazdasági verseny tisztaságát csorbító bűncselekményeket voltak hivatottak szankcionálni.[8]

Európában a magánjogi jogérvényesítés szabályozása, elmélete és gyakorlata sem kapott kiemelt figyelmet egészen az elmúlt évtizedekig. A versenyjogi diskurzust a 21. századtól kezdték el meghatározni a magánjogi jogérvényesítés eszközei, így már a korábbi gyakorlattal szemben nem csak másodlagos, közvetett szankciós eszközként jelent meg a magánjog a versenykorlátozásokkal szembeni fellépésekben.

Ebben a tendenciában hozott elsőként átfogó változást a Tanács a Szerződés 81. és 82. cikkében meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló 1/2003/EK rendelete, azzal, hogy decentralizálta a versenyeljárások rendjét. Ennek eredményeként a tagállamok polgári bíróságai nyitottabbá váltak a versenyjogi jogsértésekhez kapcsolódó magánjogi keresetek befogadására. Az igazi paradigmaváltás a versenyjogban azonban csak az a precedens értékűnek is minősülő 2001-ben hozott ítélet eredményezett, melyet az Európai Unió Bírósága a Courage kontra Crehan ügyben hozott meg.[9]

2014-ben fogadta el az Európai Parlament és a Tanács a tagállamok és az Európai Unió versenyjogi rendelkezéseinek megsértésén alapuló, nemzeti jog szerinti kártérítési keresetekre irányadó egyes szabályokról szóló 2014/104/EU irányelvet (Irányelv). Az Irányelv a teljes kártérítéshez való jog deklarálása mellett különböző elveket is megfogalmaz. Elvárása a tagállamokkal szemben, hogy a kártérítés tényleges érvényesülését a nemzeti szabályozás biztosítsa, emellett a tagállami és az európai versenyjogsértéssel okozott károk egyenértékű megítélését is hangsúlyozza.[10]

A hazai szabályozás tekintetében az Alaptörvény is megfogalmaz a gazdasági verseny hatékonyságát biztosító szabályt, illetve a versenytorzító magatartások elleni fellépés deklarálása körében a jogalkotó kimondja: „Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit. Magyarország fellép az erőfölénnyel való visszaéléssel szemben, és védi a fogyasztók jogait.”[11] Mindezen túl egyrészt a kártérítés, másrészt a szerződés érvénytelenségére vonatkozó szabályok, harmadrészt pedig a teljesitésre kötelezés jogintézménye tartozik a versenyjogi jogsértésekhez kapcsolódó magánjogi igények körébe. Mindezek mellett, mint lehetséges magánjogi jogkövetkezmény szóba kerülhet még a szerződésszegés egyik típusa, a lehetetlenülés is, ezt azonban a jogirodalomban vitatják.[12]

A magyar versenyjog további fejlődése szempontjából is mérföldkőnek tekinthető az 2014/104/EU irányelv átültetése, amely a nemzeti jog szerinti kártérítési keresetekre irányadó egyes szabályokról szól, mely esetek az Európai Unió versenyjogi rendelkezéseinek megsértésén alapulnak. Az Irányelvet a 2016. évi CLXI. törvény implementálta.

Ehhez illeszkedve két mód van a hazai szabályozás alapján az egyes antitröszt szabályok érvényre juttatásának. Egyik lehetőség a verseny védelme érdekében a Gazdasági Versenyhivatal[13] (GVH) által indított eljárás, a másik lehetőség a polgári bíróságok előtt indított eljárások, amelyek keretében a magánfelek a benyújtott kereset alapján polgári jogi jogkövetkezményeket kívánnak érvényre juttatni versenyjogi jogsértések kapcsán.[14] A jogérvényesítésnek két útja közül az előbbi a versenyjogi jogérvényesítés közjogi oldalára, addig utóbbi kikényszerítési lehetőség a magánjogi jogérvényesítés lehetőségére utal.

A versenyjog európai uniós és tagállami szabályainak kikényszerítésére és szankcionálására Európában hagyományosan a versenyfelügyeleti eljárások szolgálnak, ezek az eljárások pedig alapjaiban a közjog szabályira épülnek.[15] A GVH mellett a magyar polgári bíróságoknak is van hatáskörük arra, hogy versenykorlátozó megállapodást vagy erőfölénnyel való visszaélést állapítsanak meg egy polgári perben, akár a felperes, akár az alperes terhére.[16]

Az 2014/104/EU irányelv átültetésével együtt felmerül az igénye annak, hogy a magyar Versenytörvény a korábbitól eltérő választ adjon a gazdasági versenyt korlátozó megállapodásokhoz fűződő magánjogi jogkövetkezményekre. A semmisségi szankció ugyanis nem feltétlenül tekinthető megfelelőnek.[17]

A Tpvt. preambuluma szerint:

A gazdasági hatékonyságot és a társadalmi felemelkedést szolgáló piaci verseny fenntartásához fűződő közérdek, továbbá az üzleti tisztesség követelményeit betartó vállalkozások és a fogyasztók érdeke megköveteli, hogy az állam jogi szabályozással biztosítsa a gazdasági verseny tisztaságát és szabadságát. Ehhez olyan versenyjogi rendelkezések elfogadása szükséges, amelyek tiltják a tisztességes verseny követelményeibe ütköző, illetve a gazdasági versenyt korlátozó piaci magatartást, valamint megakadályozzák a vállalkozásoknak a versenyre hátrányos összefonódását, gondoskodva a szükséges szervezeti és eljárási feltételekről is.

A bíróságok előtti jogérvényesítés lehetőségét biztosítják a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (Tpvt.) 88/A és 88/B. §§-i, melyben a jogalkotó deklarálja, hogy a vonatkozó polgári jogi igények, bíróság előtt közvetlenül is érvényesíthetők. A Tpvt. és az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSz.) alapján a versenyjogi normák érvényesülésének ellenőrzése és végrehajtása a GVH, illetve az uniós piac egészét érintő jogsértések esetén a Bizottság feladata.

3. A versenyjogi jogsértéssel okozott károk és a kárfelelősség főbb szabályai

A 2014/104/EU irányelv megalkotásának egyik és talán legfontosabb deklarált indoka, hogy a hatékony jogérvényesítés érdekében uniós szintű, a károsultak igényérvényesítését elősegítő szabályok megalkotásával hozzájáruljanak az egységes belső piac megfelelő működéséhez. A hatékony jogérvényesítés elvének tartalmi kibontása mellett mellőzhetetlen annak vizsgálata, hogy a hatékony jogérvényesítés elve hogyan és mennyiben határozza meg a közjogi és magánjogi jogérvényesítés kapcsolatát, valamint hogyan egyeztethető össze a kártérítési jogi felelősség funkcióival.[18]

Az Irányelvhez kapcsolódó irodalomban gyakran hivatkoznak arra, hogy az Irányelv megalkotásához vezető úton a szabályozási koncepció kialakítása, az egyes jogintézmények részletszabályainak megalkotása egy állandó egyensúlyozás mentén történt, hol a közjogi, hol a magánjogi jogérvényesítés érdekeit helyezve előtérbe.[19]

Az Irányelv meghatározza azokat a részletszabályokat, amelyek szükségesek annak biztosításához, hogy az olyan okokból kárt szenvedett személyek, akiknek a kára valamely vállalkozás vagy több vállalkozás által elkövetett versenyjogi jogsértés következtében keletkezett, hatékonyan tudjanak fellépni és saját kártérítési igényüket az adott vállalkozással vagy vállalkozásokkal szemben hatékonyan érvényesíthessék, ezáltal pedig gyakorolhassák az elszenvedett kár teljes megtérítésére vonatkozó jogukat.[20] A sérelmet szenvedett fél könnyebben jut hozzá a bizonyítékokhoz, valamint a bíróság is felszólíthatja a feleket a bizonyítékok megosztására, emellett a jogsértést megállapító versenyhatósági határozat is automatikusan bizonyítéknak tekintendő. A versenyhatósági határozat elfogadásától legalább egy év áll rendelkezésre a kártérítés igény benyújtására végső, illetve az eladóval közvetlen kapcsolatban nem álló károsultnak is lehetősége van kártérítést kérni. Az Irányelv rendezi a bírósági eljárás és a peren kívüli egyezség viszonyát, így ezutóbbit megkönnyíti.

A hatékony jogvédelemhez kapcsolódik a megfelelő jogérvényesítés lehetősége. Ezt biztosítja egyrészről az EUMSZ 19. cikk (1) bekezdésének második albekezdése, másrészről ugyanezt segíti elő az Európai Unió Alapjogi Chartája 47. cikkének első bekezdése. Az Alapjogi Charta a 47. cikke lényegében az Emberi Jogok Európai Egyezményének 13. cikkén alapszik, mindazonáltal az az Alapjogi Charta itt hivatkozott rendelkezéseit és a deklarált jogokat a Bíróság korábbi ítélkezési gyakorlata már elismerte.[21]

Ennek nyomán feltehető az a kérdés, hogy mi a szerepe a hatékony jogérvényesítés elvének, illetve ezzel összefüggésben, hogyan viszonyul egymáshoz a közjogi és magánjogi jogérvényesítés. Végül értékelni szükséges, hogy a magánjogi jogérvényesítéssel szemben támasztott hatékonysági követelmény hogyan tud érvényesülni a kártérítési felelősség anyagi jogi szabályainak alkalmazása során.[22]

A Bíróság által kialakított korábbi, állandó ítélkezési gyakorlata alapján megállapítható az, hogy az elsődleges közösségi (uniós) joganyagban rögzített antitröszt szabályoknak közvetlen hatálya van és közvetlenül alkalmazhatók olyan európai dimenziójú jogviszonyokban, melyekben magánfelek a jogalanyok.[23] E rendelkezések jogokat és kötelezettségeket keletkeztetnek az érintett jogalanyok számára, amelyek érvényesülését a nemzeti bíróságoknak kell biztosítaniuk. Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a nemzeti bíróságok feladata, hogy teljes érvényesülést biztosítsanak ezeknek a szabályoknak, ezáltal védve az uniós jog alapján a magánszemélyeket megillető jogokat.[24]

4. A versenyjogi szabályok és a Ptk. rendelkezéseinek kapcsolata a kártérítési felelősség tükrében

A Tpvt. 88/C–88/I. §§-ai tartalmazzák azokat az anyagi jogi jellegű részletszabályokat, melyek a versenyjogi jogsértésen alapuló kártérítési igények érvényesítésével kapcsolatosak. A Ptk. kártérítési felelősségre vonatkozó szabályai is alkalmazandók a Tpvt. hivatkozott rendelkezései mellett, a törvény azonban azt a kitételt támasztja, hogy azokat a versenyjogi jogsértésből eredő kárért való felelősségre vonatkozó szabályok Tpvt. XIV/A. Fejezetében foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.[25]

Úgy is fogalmazhatunk, a polgári jog a versenyjog „háttér” joganyagaként is funkcionál. A kártérítés mellett, szabályozza a semmisséget és annak jogkövetkezményeit, valamint a hatóság jóváhagyásától függő ügyletek jogi sorsát.[26]

Azt is fontos megemlíteni, hogy A Ptk. a teljes kár megtérítését tekinti főszabálynak, s bírói mérlegelés alapján enged ettől eltérést, kivételes esetben.[27]

A felelős személy kötelessége a károsultat olyan helyzetbe hozni, mintha a kár be sem következett volna, tehát az eredeti, kárt megelőző állapotot és helyzetet kell visszaállítani, s gondoskodni a jogellenes magatartás folytán előállott hátrány kiegyenlítéséről is.

Ebben nyilvánul meg a polgári jogi felelősség részben reparációs, s részben preventív célja. A reparáció céljából következik, hogy a károkozó teljes kártérítést köteles nyújtani. A versenyjogi jogsértést tanúsító vállalkozásnak a károsultat tehát olyan helyzetbe kell hoznia, amilyen állapotban egyébként a versenyjogi jogsértés hiányában lenne. Fontos kiemelni azonban, hogy a kártérítés nem nyúlhat túl azért a saját célján, vagyis a kártérítés nem válhat nyereség forrásává a károsultra nézve. Ebben nyilvánul meg a karon szerzés tilalma. A kártérítési kötelem ezen alapelvei tükröződnek vissza a Ptk. vonatkozó rendelkezéseiben is.[28]

A teljes kártérítés – bár elvként rögzítették az egyes jogrendszerek – fogalmi teljességében azonban a teljes kártérítés elve ténylegesen nem érvényesül. A teljes kártérítés elvét a tételes jog és a bírói gyakorlat is különböző szabályok, jogi technikák, dogmatikai megoldások segítségével áttöri. A teljes kártérítés elvét általában a jogirodalomban is kritikával illetik, és korlátozása mellett foglalnak állást; a kérdés rendszerint a korlátozás mértéke, illetve az a jogalkotói, jogalkalmazói technika, amellyel ez megvalósítható. Az előreláthatóság tételes jogi szabályként emellett a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség rendelkezései közé is bekerült.[29]

A reparáció mellett a polgári jogi felelősség másik funkciója a prevenció, amely tartalmát tekintve azt a célt szolgálja, hogy ténylegesen visszatartsa a károkozót és mindenki mást további károkozó magatartások kifejtésétől, a felróhatóság megállapításában jelentkező kedvezőtlen társadalmi ítélet pedig nemcsak szankció, hanem a nevelés, a megjavítás eszköze is kiváltja.[30]

5. A versenyjogi jogérvényesítésekből következő igényérvényesítés

A versenyjogi igények polgári bíróságok előtti érvényesítését szokás „kard” és „pajzs” típusokra is osztani. A „kard” keresetnél a felperes versenyjogi jogsértésre hivatkozva érvényesít az alperessel szemben valamilyen polgári jogi igényt, avagy kártérítést, esetlegesen az eredeti állapot helyreállítását. A „pajzs” használatakor az alperes hivatkozik a felperes versenyjogsértő magatartására, így például „egy – vele szemben indított –teljesítésre kötelezés iránti polgári perben”.[31]

A Tpvt. 88/A. §-át, a Tpvt. 11. §-ának (3) bekezdésével összhangban szükséges értelmezni. A rendelkezés alapján mindazokat a jogkövetkezményeket, amelyeket a Tpvt. szabályozása a kartelltilalom megszegéséhez fűz, a Ptk.-ban azokkal a jogkövetkezményekkel kell együttesen alkalmazni, amelyek a jogszabályba ütköző szerződésre irányadók. Ez elsősorban azt jelenti, hogy a versenykorlátozó megállapodás polgári jogi értelemben semmis, továbbá teret nyit a kártérítési igények érvényesítésének is.

A Tpvt. 88/A. §-ának 2005-ös beiktatására azért volt szükség, mert a bírósági joggyakorlat nem volt egységes a tekintetben, hogy a GVH-nak a Tpvt.-ben rögzített országos és kizárólagos hatásköre lehetővé teszi-e az önálló igényérvényesítést.[32] A szabály Tpvt.-be iktatásával a jogalkotó egyértelművé tette, hogy a GVH közérdeket érvényre juttató hatásköre nem lehet akadálya annak, hogy magánfelek magánérdekeik mentén hivatkozzanak versenyjogi jogsértésre polgári jogi jogvitáik során.

A „stand alone” keresetről, vagyis önálló igényérvényesítésről akkor beszélünk, amikor a versenyjogi kártérítési pert a GVH, vagy más tagállami versenyhatóság eljárása nem előzi meg. A károkozó magatartás bizonyítása ilyenkor a felperes feladata. Ez jelentősen megnehezíti az igényérvényesítést, hiszen a versenyhatóságoknak összehasonlíthatatlanul jobb lehetőségeik vannak versenyjogi jogsértések bizonyítására, mint a magánfeleknek. Az Irányelvnek a Tpvt.-be való átültetése lényegi könnyítéseket hozott a felperesek számára az önálló perekben.

A Tpvt. 70. §-ának (1) bekezdése értelmében a GVH három feltétel egyidejű fennállása esetén indít egy magatartás vizsgálatára versenyfelügyeleti eljárást. Ezek az alábbi esetek:

    • a magatartás valószínűsíthetően jogsértő,
    • fennáll a GVH hatásköre, valamint
    • az eljárás lefolytatását maga a közérdek védelme teszi szükségessé.[33]

Önálló igényérvényesítésre ezért főszabály szerint akkor kerül sor, amikor a GVH úgy ítéli meg, hogy a közérdek védelme nem teszi szükségessé hatósági eljárás lefolytatását.

A Tpvt. 88/B. §-ának (1) bekezdése értelmében haladéktalanul értesíti arról a bíróság a versenyhatóságot, hogy ha a versenykorlátozó megállapodás valamely perben felmerülne, szintén értesítési kötelezettsége van a bíróságoknak azokban az esetekben, hogy ha az erőfölénnyel való visszaélés tilalmával kapcsolatos jogszabályi rendelkezések alkalmazásának szükségessége merül fel.

Ezekben a meghatározott esetekben a versenyhatóság tehet írásbeli észrevételeket a per tárgyával kapcsolatosan, fontos kiemelni azonban, hogy a GVH által megfogalmazott észrevételek azonban a bíróságot nem kötik.[34] A 88/B. §-ban foglaltak alkalmazása minden bíróságra kötelező, így nincsen mérlegelési lehetőségük. A fenti szabályoknak köszönhető az, hogy a GVH valamennyi olyan magánjogi perről tudomással bír, amelyek esetében felmerül a klasszikus antitröszt szabályok alkalmazásának szükségessége. A GVH nem köteles észrevételeket tenni. A Tpvt. 88/B. § (3) bekezdése alapján azonban ilyen irányú felhívásra, melynek kibocsátása az eljáró bíróság szabad mérlegelésén múlik, a GVH köteles jogi álláspontjáról is tájékoztatni a bíróságot. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a GVH ilyenkor a bíróság számára bemutatja azokat a szempontokat, amiket saját eljárásában maga is mérlegelne a feltételezett jogsértés elbírálása körében.

Más azonban a helyzet, ha a GVH a perbeli magatartásról való tudomásszerzést követően úgy ítéli meg, hogy a közérdek védelme szükségessé teszi a közjogi jogérvényesítést is. Ilyenkor ugyanis gyakorlatilag magához vonhatja a magatartás versenyjogi szempontú elbírálását. Ezért, amikor a GVH arról értesíti a bíróságot, hogy a perbeli magatartás tárgyában versenyfelügyeleti eljárást indít, a bíróság a pert köteles felfüggeszteni ezen eljárás és az azt követő esetleges közigazgatási bírósági eljárás idejére.[35]

Lényegesen könnyebb dolga van a felperesnek, ha a versenyhatóság már korábban lefolytatta az eljárását, és jogerős döntésében megállapította a jogellenes magatartás (versenyjogi jogsértés) megtörténtét. Ezekben az esetekben így már „csak” a kár bekövetkeztét, annak mértékét, illetve az okozati összefüggést kell bizonyítania a felperesnek az általa indított kártérítési perben.

6. A közjogi és magánjogi jogérvényesítés és a hatékony jogérvényesítés elve

Általánosan elfogadott álláspont, hogy az uniós versenyszabályok versenyhatóságok általi érvényesítése és a polgári keresetek között ugyan nem jött létre de iure hierarchia, ugyanakkor a Bizottság és a nemzeti versenyhatóságok szerepe sokkal jelentősebb az EUMSz 101. és 102. cikkének való megfelelés biztosításában, mint a versenyjogi kártérítési kereset útján történő jogérvényesítésnek.[36]

Az Irányelv, nem változtatta meg azt a kiindulópontot, hogy a versenyjogi jogsértések elleni fellépés az Európai Unióban továbbra is a közjogi igényérvényesítés rendszerére épül. Tény azonban, hogy a magánjogi jogérvényesítés szerepe felértékelődött.

A hazai jogirodalomban már az Irányelv hatálybalépése előtt is általános elméleti álláspont volt, hogy a közjogi jogérvényesítés célja a jogsértés felszámolása, a jogsértés szankcionálása, valamint a prevenció, a további jogsértéstől való elrettentés, a kártérítési kereset útján történő igényérvényesítés célja pedig a reparáció. A versenyfelügyeleti eljárásban kiszabott bírság nem tölt be reparációs funkciót.[37] Az irodalomban gyakran történt utalás arra is, hogy a közjogi és a magánjogi jogérvényesítés egymást kiegészítik, és nem pedig helyettesítik egymást. Egyes álláspontok szerint nem lehet a magánjogi igényérvényesítést pusztán a hatósági fellépés kiegészítőjeként felfogni, hiszen az az egyéni érdeksérelmek reparálását szolgálja.[38]

A Tpvt. 88/I. § (1) bekezdése alapján az engedékenység alapján mentesülő vállalkozás kizárólag a saját közvetlen vagy közvetett vevőinek, vagy beszállítóinak okozott kár megtérítéséért felel egyetemlegesen. A kérdés így az, hogy gyakorlati megvalósulásukat tekintve e szabályok alapján végeredményben kedvezőbb helyzetbe kerül-e a vállalkozás a kártérítési kötelezettség szempontjából, mintha engedékenységi kérelemmel nem élt volna.

Ez az anyagi jogi „védettség” nem illeti meg azonban a többi károsult felé akkor, ha más károkozótól a kártérítés nem teljes mértékben hajtható be.

Lényeges kérdésekben ad útmutatást az Irányelv preambuluma is, hiszen a kártérítési anyagi jogi szabályok alkalmazása és értelmezése tekintetében megköveteli a hatékony jogérvényesítés elvének érvényesítését. Ennek körében az Irányelv preambuluma kimondja, hogy minden olyan esetben az egyes tagállamoknak a nemzeti jogszabályai lesznek irányadók és a tagállami eljárási szabályokat kell irányadóan alkalmazni azokra a kártérítési keresetekre, amikor uniós jogi szabályozás egyébként nem áll rendelkezésre. Továbbá deklarálja azt is, hogy szem előtt kell tartaniuk a tényleges érvényesülés és az egyenértékűség elvét a kár megtérítéséhez való jog gyakorlására vonatkozó nemzeti szabályoknak is.

A fenti részletszabályok azt eredményezik, hogy az itt kifejtetteket nem lehet úgy sem alkalmazni, sem megfogalmazni, amely rendkívüli módon megnehezítené, vagy esetlegesen gyakorlatilag is lehetetlenné teszi a kártérítéshez való jog érvényesítését, amelyet egyébként az EUMSz. garantálni rendelt. Mindezeken túl az olyan esetekben sem alkalmazhatók a fenti szabályok, hogy ha az alkalmazásuk okán kedvezőtlenebb helyzet állna elő, mint a belső jogban a hasonló keresetekre alkalmazandó szabályok esetében. Továbbá az olyan esetekben, amikor a tagállamok sajátos nemzeti joga a közösségi jogtól eltérő, más feltételeket ír elő a kártérítés kapcsán, akkor viszont lehetővé kell tenni, hogy ezeket az eltérő, kedvezőbb feltételeket (például felróhatóság fennállása) a továbbiakban is fenntartsák. Erre abban az esetben van csak lehetőség, hogy ha egyébként azok a szabályok megfelelnek a Bíróság korábbi ítélkezési gyakorlatának, mindemellett pedig esetükben is érvényesülni tud a tényleges érvényesülés és az egyenértékűség elve.

7. Az Európai Unió Bíróságának versenyjogi jogsértések kapcsán hozott ítéletei

E fejezetben a Bíróság Manfredi és társai, valamint a Courage kontra Crehan ügy tényállását és a Bíróság ítéleteit kívánom röviden bemutatni.

A Manfredi és társai ügy[39] alapeljárásában magánszemélyek indítottak kártérítési kereseteket biztosítók ellen, miután az olasz verseny- és piacfelügyeleti hatóság (Autorità Garante della Concorrenza e del Mercato) megállapította, hogy a biztosítók kartellben vettek részt, amely során megemelték kötelező gépjármű felelősségbiztosításra vonatkozó díjaikat. A kártérítési keresetek célja a díjnövekedés megtérítésére irányult, amelyet kartellek útján értek el.

A Bíróság rögzítette, hogy bármely személy hivatkozhat az uniós jogba ütköző megállapodás semmisségére és követelhet kártérítést az elszenvedett károkért, amennyiben az okozati összefüggés fennáll a megállapodás és a kár között. Mindazonáltal a Bíróság hangsúlyozta, hogy uniós szabályozás hiányában az okozati összefüggés fennállása, az elévülés és a bírósági hatáskör tekintetében a tagállami eljárásjog szabályai irányadók. A Bíróság a következőképpen fogalmazott, „[…] a nemzeti bíróságok előtti kártérítési keresetek jelentősen hozzájárulhatnak a Közösségen belüli hatékony verseny fenntartásához.”

Az ítélet a megtérítendő károk tekintetében is lefektetett általános érvényű jogtételeket. Rámutatott arra is a Bíróság, hogy a károsultak nem csak a tényleges káruknak, vagyis a damnum emergens-nek a megtérítését követelhetik a károkozás kapcsán, hanem az elmaradt vagyoni előnyüknek, azaz a lucrum cessans megtérítését is. Ez a tényleges érvényesülés elvéből következik. Mindezeken túl természetesen a károkozástól számítva követelhetik a vonatkozó kamatok megfizetését is. Az egyenértékűség elvéből fakad az is, hogy ennek megfelelően abban az esetben, ha megítélhetők különleges kártérítések a közösségi versenyjogon alapuló keresetekhez hasonlóan tagállami keresetek esetében (lásd ehhez például a kivételes vagy bírság jellegű kártérítéseket), akkor az előbbi keresetek esetén az ezekre való hivatkozást és az ezen károk megtérítésének követelését is lehetővé kell tenni.

A Bíróság ehhez következőket is megfogalmazta: „a közösségi jog nem akadályozza a nemzeti bíróságokat abban, hogy őrködjenek afelett, hogy a közösségi jogrend által biztosított jogok védelme ne járjon az azt élvezők jogalap nélküli gazdagodásával”.

A Courage kontra Crehan ügy tényállása szerint 1990-ben az Egyesült Királyság söreladási piacán 19%-os részesedéssel rendelkező Courage sörgyár, valamint a Grand Metropolitan társaság, mely különböző érdekeltségekkel rendelkezett a szállodaiparban és vendéglátásban, megegyeztek abban, hogy egyesítik bérbe adott italüzleteiket. E célból saját italboltjaikat átruházták az Inntrepreneur Estates Ltd.-re (továbbiakban:IEL), melyben egyenlő részesedéssel rendelkeztek.

Az IEL és a Courage között született megállapodás értelmében az IEL által kiadott italüzletek bérlői csak a Courage-tól szerezhetik be az általuk kínált sört. Ennek okán a Courage köteles volt a megrendelt mennyiséget az IEL által bérbe adott italboltokra vonatkozó árjegyzékben meghatározott áron szállítani.1991-ben Bernard Crehan két, húsz évre szóló bérleti szerződést kötött az IEL-lel, amelyben szintén kikötötték a Courage-tól való beszerzési kötelezettséget. 1993-ban Courage, az alapeljárás felperese, keresetet nyújtott be a bíróságon, amelyben kérte, hogy Bernard Crehan, az alapeljárás alperese, fizessen meg a részére 15 266 font (GBP) összeget ki nem fizetett, de teljesített sörszállításért.

Az angol Court of Appeal úgy vélte, hogy nem ítélhető meg kártérítés annak a félnek, aki maga is tevékeny részese volt egy versenykorlátozó forgalmazási megállapodásnak: ők a jogsértés okozói, nem pedig áldozatai. Az uniós joggal nem ellentétes az a nemzeti jogi rendelkezés, amely kizárja a kártérítést annak javára, akit jelentős felelősség terhel a versenykorlátozásért. Így jogainak orvoslására jogosult az a sörértékesítő, aki a szerződés megkötésekor nem volt igazi alkupozícióban, különösen, ha a megállapodásban foglalt korlátozások azáltal válnak jogellenessé, hogy részét képezik egy piacot lefedő, hasonló megállapodásokból álló forgalmazási rendszernek.[40]

A Bíróság az ügyben elvi éllel rögzítette, hogy a kártérítés követelése jogának elismerése „lényegében megerősíti a közösségi versenyjogi szabályok hatékonyságát, és gyengíti azokat a gyakran rejtett megállapodásokat vagy gyakorlatokat, amelyek alkalmasak arra, hogy a versenyt korlátozzák vagy torzítsák. A Bíróság továbbá hangsúlyosan emelte ki azt is, hogy „ebből a szempontból a nemzeti bíróságok előtti kártérítési keresetek jelentősen hozzájárulhatnak a Közösségen belüli hatékony verseny fenntartásához. ”[41]

Továbbá a Bíróság azt is hangsúlyozta, hogy a vonatkozó közösségi szabályozás hiányában az egyes tagállamok nemzeti jogrendszerének feladata a vonatkozó eljárási szabályok kialakítása, e szabályok azonban egyrészt nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló tagállami jogi keresetekre vonatkoznak, ez az ún. egyenértékűség elve, másrészt nem tehetik a gyakorlatban lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé a közösségi jogrend által biztosított jogok érvényesítését, ez az ún. tényleges érvényesülés elve.[42]

A Bíróság a kártérítési igények érvényesítésére vonatkozó valamennyi nemzeti szabály tekintetében emelte ki ezen követelményeket, így nem csak a kártérítési eljárási szabályok, hanem az anyagi jogi szabályok tekintetében is a tényleges érvényesülés és az egyenértékűség elvének érvényesülését támasztotta követelményként.

Kiemelendő, hogy a Bíróság gyakorlatában e kialakult elvi tételek az Irányelv rendelkezései közé kerültek, így az egyes ítéletekben kifejtett indokolások iránymutatásként szolgálhatnak az Irányelv szabályainak értelmezéséhez.

Összegzés

Adam Smith[43] úgy fogalmazott, „a piac csak akkor működik megfelelően, ha a tökéletes verseny nem szenved csorbát”, azonban tökéletes versenyről a gyakorlatban nem beszélhetünk.

A jogalkotó feladata, hogy olyan szabályokat alkosson, amelyek alkalmasak arra, hogy a piaci versenyt hatékonyan védjék, fellépjenek a piacot túlzó mértékben befolyásoló, a versenyt korlátozó, kizáró folyamatokkal szemben. A kártérítési jog e visszaélések visszaszorítását hivatott szolgálni, s mindezt a közjogi és magánjogi jogérvényesítéssel összeegyeztethető módon.

Az Irányelv (6) preambulumbekezdése is megfogalmazza ezen összhang kiemelt fontosságát: „a hatékony magánjogi jogérvényesítést célzó polgári jogi keresetek és a versenyhatóságok általi hatékony közjogi jogérvényesítés biztosítása érdekében a két eszköznek kölcsönhatásban kell lennie egymással, így biztosítva a versenyjogi szabályok legteljesebb érvényesülését”.[44]

Az Irányelv biztosítja, hogy a versenyjogi jogsértés következtében kárt szenvedett személyek a jogsértővel szemben hatékonyan érvényesíthessék az elszenvedett kár teljes megtérítésére vonatkozó jogukat.

Ugyan dolgozatomban külön nem tértem ki versenyjogi jogsértéssel okozott károk peren kívüli rendezésére, azonban fontosnak tartom megemlíteni, hogy e funkció szintén a kártérítés intézményét szolgálja, hiszen az Irányelv az egyezséget kötő jogsértő vállalkozások pozícióját kedvezőbben határozza meg, mint az egyezséget nem kötő jogsértő vállalkozásokhoz helyzetét.

A kártérítési jog fejlődésé megvalósulni látszik, amelyet az irányelv kettős célja is tükröz. A versenyjogi igényérvényesítés közjogi és magánjogi részének összehangolását hangsúlyozza, valamint a sértettek teljes körű kártérítését is lehetővé teszi.

Az implementációnak köszönhetően a magyar jog közelebb került az Európai Unió által képviselt állásponthoz, valamint nagy mértékben hozzájárult a kártérítési jog fejlődéséhez.

Bibliográfia

Bassola Bálint – Fejes Gábor: Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető polgári jogi igények – Néhány alapvetés, in Boytha Györgyné (szerk.): Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények, Budapest, HVG-ORAC, 2008.

Boytha Györgyné – Tóth Tihamér (szerk.): Versenyjog, PPKE JÁK, Budapest, 2010.

Csöndes Mónika: Előrelátható károk? Az előreláthatósági korlát hatása a szerződésszegési kártérítési jogunkra, Budapest, Eötvös, 2016.

Darázs Lénárd: A kartellek semmissége, Budapest, CompLex Kiadó, 2009.

Eörsi Gyula: Kísérlet egy egységes polgári jogi felelősségi rendszer felvázolására, in Szabó Imre (szerk.): Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-történeti Tudományok Osztályának Közleményei. IX. köt. Budapest, 1959.

Miskolczi Bodnár Péter: Versenyjogsértéssel okozott károk megtérítése – egy magyar jog számára iránymutató irányelv átültetése-A versenyjog legújabb fejleményei – Európai Uniós kitekintéssel, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2018.

Miskolczi Bodnár Péter: In memoriam Novotni Zoltán-emlékkönyv, Kártérítés versenyjogsértés következményeiért, Miskolc, Novotni Alapítvány, 2021.

Miskolczi Bodnár Péter: Indemnification and harm caused by infringement of Antitrust rules from Private Law point of view, In András Osztovits (ed.): Recent Developments in European and Hungarian Competition Law, Budapest, Karoli Gaspar University of the Reformed Church in Hungary, 2012.

Miskolczi Bodnár Péter: A versenyjog és az új Ptk., Budapest, HVG-ORAC, 2014.

Fejes Gábor: Versenyjogi jogsértés – polgári jogi szankció: érvénytelenség, teljesítésre kötelezés, és kártérítés versenyjogi alapon, in Boytha Györgyné (szerk.): Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények, Budapest, HVG-ORAC, 2008.

Hegymegi-Barakonyi Zoltán – Horányi Márton: Közjogi kontra magánjogi jogérvényesítés? in Boytha Györgyné (szerk.): Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények. Budapest, HVG-ORAC, 2008.

Kiss Barnabás Sándor: Lehetünk-e kicsi Amerika? – A versenyjogi kártérítés jövője hazánkban, Arsboni, 2016, https://arsboni.hu/a-versenyjogi-karterites-jovoje/

Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei, Budapest, Napvilág Kiadó, 2004.

Polauf Tamás (szerk.): Versenyjogi kártérítési perek – kézikönyv a joggyakorlat számára, Budapest, Wolters Kluwer, 2018.

Szabó Péter: A versenyjog megsértésén alapuló kártérítési igények magánjogi érvényesítésének néhány időszerű kérdése, Versenytükör, 11. évf., 2015/2.

Székely Zsófia: A magánjogi jogérvényesítés néhány aktuális kérdése a 2014/104/EU irányelv tükrében, Miskolci Jogi Szemle, 12. évf., 2017/1.

Zavodnyik József: Egyensúlyemelés. A versenyjogi kártérítési irányelv átültetésének egyes kérdései, Versenytükör, 12. évf., 2016/4. különszám

Zeller Judit: Az Alapjogi Charta 47. cikkéhez fűzött kommentár, in Osztovits András (szerk.): Az Európai Unióról és az Európai Unió működéséről szóló Szerződések Magyarázata I. Budapest, CompLex, 2011.

Hivatkozások

  1. Ld. Motta, Massimo: Versenypolitika – Elmélet és gyakorlat. Budapest, 2007. GVH Versenykultúra Központ, 19, 24-25.
  2. Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Budapest, Napvilág Kiadó, 2004, 396.
  3. Miskolczi Bodnár Péter: In memoriam Novotni Zoltán-emlékkönyv, Kártérítés versenyjogsértés követ‐ kezményeiért, Miskolc, Novotni Alapítvány, 2021, 113.
  4. Polauf Tamás (szerk.): Versenyjogi kártérítési perek – kézikönyv a joggyakorlat számára. Budapest, Wolters Kluwer, 2018, 29.
  5. Az első törvény a német árujelzések védelméről szóló jogszabály volt 1894-ben, két évvel később pedig szintén Németországban került megalkotásra a tisztességtelen versenycselekmények elleni harcról szóló jogszabály.
  6. Polauf: Versenyjogi kártérítési perek, 30.
  7. Kiss Barnabás Sándor: Lehetünk-e kicsi Amerika? – A versenyjogi kártérítés jövője hazánkban, Arsboni, 2016, https://arsboni.hu/a-versenyjogi-karterites-jovoje/
  8. A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.) 415-421. §§.
  9. Ehhez lásd: Courage Ltd kontra Bernard Crehan és Bernard Crehan kontra Courage Ltd és társai. Előzetes döntéshozatal iránti kérelem: Court of Appeal (England and Wales) (Civil Division) – Egyesült Királyság. C-453/99. sz. ügy. Elérhető: https://curia.europa.eu/juris/liste.jsf?language=hu&num=C-453/99
  10. Miskolczi Bodnár Péter: Versenyjogsértéssel okozott károk megtérítése – egy magyar jog számára iránymutató irányelv átültetéseA versenyjog legújabb fejleményei – Európai Uniós kitekintéssel. Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2018, 24.
  11. Magyarország alaptörvényének M) cikk (2) bekezdése
  12. Ehhez lásd: Darázs Lénárd: A kartellek semmissége. Budapest, CompLex Kiadó, 2009, 173-175.
  13. A GVH a versenyfelügyeletet látja el közigazgatási eljárási keretek között.
  14. Bassola Bálint – Fejes Gábor: Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető polgári jogi igények – Néhány alapvetés, in Boytha Györgyné (szerk.): Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények. Budapest, HVG-ORAC, 2008, 21.
  15. Székely Zsófia: A magánjogi jogérvényesítés néhány aktuális kérdése a 2014/104/EU irányelv tükrében, in Miskolci Jogi Szemle, 12. évf., 2017/1.
  16. Tpvt. 88/A. §-ának (1) bekezdése
  17. Polauf: Versenyjogi kártérítési perek, 30.
  18. Polauf: Versenyjogi kártérítési perek, 54.
  19. Zavodnyik József: Egyensúlyemelés. A versenyjogi kártérítési irányelv átültetésének egyes kérdései, Versenytükör, 12. évf., 2016/4. különszám, 61.
  20. 2014/104/EU irányelv 1. cikkének (1) bekezdése
  21. Zeller Judit: Az Alapjogi Charta 47. cikkéhez fűzött kommentár. In: Osztovits András (szerk.): Az Európai Unióról és az Európai Unió működéséről szóló Szerződések Magyarázata I. CompLex, Budapest, 2011, 561.
  22. Polauf: Versenyjogi kártérítési perek, 54-55.
  23. Ehhez lásd: C-127/73. BRT kontra SABAM ECLI:EU:C:1974:25, C-282/95. P. Guérin automobiles/ Kommissionen ítélet, ECLI:EU:C:1997:159.
  24. C-106/77. Simmenthal, ECLI:EU:C:1978:49., C-213/89. Factortame Ltd. és társai ítélet, ECLI:EU:C:1990:257.
  25. Tpvt. 88/C. § (1) bekezdés
  26. Miskolczi Bodnár Péter: A versenyjog és az új Ptk. Budapest, HVG-ORAC, 2014.
  27. Miskolczi Bodnár Péter: Indemnification and harm caused by infringement of Antitrust rules from Private Law point of view, in András Osztovits (ed.): Recent Developments in European and Hungarian Competition Law. Budapest, Karoli Gaspar University of the Reformed Church in Hungary, 2012, 26-40.
  28. Ptk. 6:519. §, Ptk. 6:522. § (2) bekezdése
  29. Csöndes Mónika: Előrelátható károk? Az előreláthatósági korlát hatása a szerződésszegési kártérítési jogunkra. Budapest, Eötvös, 2016, 57-58.
  30. Eörsi Gyula: Kísérlet egy egységes polgári jogi felelősségi rendszer felvázolására, in Szabó Imre (szerk.): Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi-történeti Tudományok Osztályának Közleményei. IX. köt. Budapest, MTA, 1959, 119-120, 125.
  31. Polauf: Versenyjogi kártérítési perek, 49.
  32. BH 2004.151.
  33. Boytha Györgyné – Tóth Tihamér (szerk.): Versenyjog. Budapest, PPKE JÁK, 2010. 379.
  34. Tpvt. 88/B. § (2) bekezdés
  35. Tpvt. 88/B. § (7) bekezdés
  36. Szabó Péter: A versenyjog megsértésén alapuló kártérítési igények magánjogi érvényesítésének néhány időszerű kérdése, Versenytükör, 11. évf., 2015/2, 51.
  37. Hegymegi-Barakonyi Zoltán – Horányi Márton: Közjogi kontra magánjogi jogérvényesítés? in Boytha Györgyné (szerk.): Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények. Budapest, HVG-ORAC, 2008, 178.
  38. Fejes Gábor: Versenyjogi jogsértés – polgári jogi szankció: érvénytelenség, teljesítésre kötelezés, és kártérítés versenyjogi alapon, in Boytha Györgyné (szerk.): Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények. Budapest, HVG-ORAC, 2008, 46.
  39. C-295/04. sz. Manfredi ügyben 2006. július 13-án hozott ítélet, EBHT 2006., I-6619.
  40. Tóth Tihamér: A kártérítéshez való jog uniós versenyjogi alapjai, Jogászvilág, 2020, https://jogaszvilag.hu/szakma/a-karteriteshez-valo-jog-unios-versenyjogi-alapjai/
  41. C-360/09. Pfleiderer AG kontra Bundeskartellamt ítélet, ECLI:EU:C:2011:389.
  42. C-453/99. Courage Ltd. kontra Bernard Crehan és Bernard Crehan kontra Courage Ltd. és társai ítélet ECLI:EU:C:2001:465.
  43. Skót klasszikus közgazdász és filozófus, akit a modern közgazdaság-tudomány atyjaként tartanak számon.
  44. Az Európai Parlament és a Tanács 2014/104/EU irányelve (2014. november 26.) a tagállamok és az Európai Unió versenyjogi rendelkezéseinek megsértésén alapuló, nemzeti jog szerinti kártérítési keresetekre irányadó egyes szabályokról, (6) preambulum bekezdés.

 

Székely Botond: A hivatásos sportolói jogviszony természetének vizsgálata

Bevezetés

A sport a kultúra szerves része, tehát a társadalom hétköznapjaiban fontos szerepet tölt be, hiszen rengetegen kötődnek a sporthoz valamilyen formában. A professzionális sportolók munkája maga a sportolás, illetve a versenyeken való részvétel és a kitűzött eredmények elérése. Ezért jelen tanulmány célja áttekinteni a foglalkozásszerűen kifejtett sporttevékenységhez kötődő jogviszony alapjait, valamint elemezni azon aspektusokat, amelyek meglapozzák a jogviszony munkajogviszonynak való minősítését. Ezt megelőzően azonban röviden, szemléltető jelleggel szó esik a sportszervezetekről, hogy átfogó képet kapjunk a hivatásos sportolókat foglalkoztató gazdasági szereplőkről. Ily módon árnyaltabb képet kapunk a hivatásos sportjogviszonyról és az azt formáló – többek között – gazdasági tényezőkről is.

A sportszervezetek

Sárközy Tamás 2000-ben megfogalmazta a szabadidősport „kommercializálódását”, amely a tömegigény kiszolgálását jelenti a sporteszközök, sportruházat, sportlétesítmények terén, amely folyamat mellett a versenysport (élsport) szórakoztatóipari kiszolgálása is megjelenik, ezáltal hatalmas profitot termelve a sportszövetségek és sportegyesületek számára.[1] Napjainkban, – vagyis huszonkét évvel később – ez a folyamat megerősödni látszik és kezdi elérni bizonyos területeken a határait. Míg Sárközy tanulmányának időszakában, vagyis a 2000-es évek elején, az Olimpia, illetve Világbajnokságok a lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatásokon keresztül hatalmas nézettséget ért el, addig ma már ez a nézettség megoszlik a különböző platformok között. Ugyanis a sportesemények iránti érdeklődés kiegészült az élsportolók életvitelébe való nagyobb betekintés iránti igénnyel, gondoljunk itt elsősorban a „social media” felületeire, ezáltal a személyes brand kiépítésének fontosságára. Az adott élsportoló személye ma már egy „márkát”, terméket testesít meg. Azonban hiába a trendváltozás, így vagy úgy a sportszervezeteknek a „regnuma”, szerepe mindig is az autonóm természetüket testesítette meg.

A sportvállalkozások a 20. század második felében jelentek meg, a sport mint tevékenység eredendően „tisztán magántevékenység” volt, amely a non-profit szektor részeként működött, a profiorientált vállalkozásoktól elkülönülve. Ebből adódóan a hobby sport, vagyis a nem versenyszerű sportolás, nem volt jogi szabályozás alá vonva, emellett az élsport pedig az önszabályozás tárgya volt.[2] A sportegyesületek, illetve sportszövetségek létrejöttével indult meg a sport autonóm önszabályozása, azáltal, hogy e jogi személyek létrehozták saját alapszabályaikat, valamint szervezeti és működési szabályzataikat (SzMSz). E jogi személyek tagja csak azon személy lehet, aki egyoldalú jognyilatkozattal aláveti magát ezen szabályoknak, valamint a szervezet által létrehozott versenyszabályoknak is.[3] E civil szabályozásba, az állam alapvetően a „laissez fair” jegyében nem kívánt beavatkozni.[4]

Az amatőrsport az önszabályozásra, önkormányzásra épült a sportszervezetek, sportegyesületek hierarchikus felépítése által, azonban a sport iránti igény megnövekedett szerepéből adódóan szükségessé vált az állam jogi szabályozása is, melynek egyik legfontosabb lépése hazánkban, hogy a sportról szóló 1996. évi LXIV. törvénybe — az 1998. évi XXXI. törvény beiktatásával[5] — törvényi szinten kerültek rögzítésre a hivatásos versenyrendszerre, illetve hivatásos sportolóra vonatkozó rendelkezések.[6] A 28/A. § beiktatásával jelentek meg hazánkban a hivatásos labdarúgókat foglalkoztató gazdasági társaságok.[7]

Nemzetközi tekintetben fontos megjegyezni, hogy a határokon átívelő sportversenyek megrendezése érdekében, a nemzeti sportszövetségek tovább társulni kezdtek, ezáltal létrejöttek a nemzetközi sportági szövetségek, így válhattak a versenyszabályok nemeztközi szintűvé, vagyis az adott sportág „szupranacionális normáivá”.[8]

Az állam fontosabb feladatai közé tartozik a sporttal kapcsolatban: az egészséges életmódhoz kapcsolódó alapjogok biztosítása[9], az „élsport államháztartási-költségvetési eszközökkel való támogatása”, valamint „a sport önszabályozásának állami jogi szabályozással való kiegészítése” (ideértve: túlpolitizálás és „kommercializálódás” csökkentése.[10]).

Eszerint az állami közbelépés a sport világában a szükséges egyensúly fenntartására irányul, hogy a sport köré kiépülő üzleti szféra ne torzítsa el a sporttevékenységgel járó értékeket. Azonban ennek a beavatkozásnak a célja egy alapvető keret szolgáltatása a sportjogviszony működéshez, vagyis az állam nem kívánja kontrollálni teljes mértékben a sport piaci folyamatait. Sokkal inkább őrzi a törvényi alapelveket a piac mozgásának tekintetében. Ezért a sportszervezetek önszabályozó mivolta mai napig releváns alakító tényező a sportjogviszonyokban. Bizonyos szituációkban ez az autonóm működés eredményezi, hogy a sportjogviszony tartalmi elemei szinte kötelező jellegű általános szerződési feltételként vonatkoznak a hivatásos sportolókra, vagyis kénytelenek alávetni magukat ezen előre determinált szerződéses keretrendszernek. Ez azt jelenti, hogy az adott sportoló vagy elfogadja a feltételeket és a sportot hivatásként űzi, vagy nem folytat sporttevékenységet, amely a megélhetését jelenti.[11]

Így felvetődik a kérdés, hogy a sportvállalkozások fentiekben említett gazdasági szerepe és domináns működése következtében milyen típusú jogviszony alapján fejtik ki a hivatásos sportolók a sporttevékenységüket.

A hivatásos sportolói jogviszony háttere

Vannak, akik sportrajongóként abban lelik örömüket, hogy a különböző sporteseményeket követik és megvitatják azokat másokkal. Vannak, akik valamilyen indíttatásból egy sportágat maguk is művelnek és esetlegesen amatőr szinten versenyeznek is. Az előző két csoporton túlmenően van egy olyan réteg is, amelynek a tagjai az életük hivatását találják meg a sportban. Az ily módú elköteleződés esetében beszélhetünk a hivatásos sportolókról, akik az adott sporttevékenységet nem csak puszta szenvedélyből űzik, hanem – a sportról szóló 2004. évi I. törvény (továbbiakban Stv. / sport törvény) rendelkezései alapján – foglalkozásszerűen végzik jövedelemszerzési célból.[12]

A sportolói jogviszony szerződéses hátterével kapcsolatban érdemes először kitérni a terminológiai alapokra. Az Stv.-ben szereplő „sportszerződés” több féle szerződés típust is jelenthet. A megnevezés első pillantásra több szerződés típust is magába foglalhat, mint például a hivatásos vagy az amatőr sportolói szerződés, szponzori szerződés, kölcsönadási szerződés, kereskedelmi, megbízási, illetve munkaszerződés, valamint további más szerződések is, amelyek a sport világához kötődnek. Azonban, ha két nagyobb halmazra osztva tekintünk a fogalmi meghatározásokra, úgy a következőket állapíthatjuk meg: tág értelemben a sportszerződés olyan polgári jogi vagy munkaszerződést jelöl, amelynek tárgya a sporttevékenységgel kapcsolatos. Ezzel szemben a szűk értelembe vett sportszerződés alatt olyan polgári jogi vagy munkajogi sajátosságokat tartalmazó szerződés értendő, amelynek fő célja a sporttevékenység, amely kifejezetten a sportszervezet és a sportoló között jött létre.[13]

Tehát a sportjogviszony feleinek akarata két szerződés típus közötti választásra korlátozódik a jogviszony megválasztásának tekintetében, mivel maga a törvény determinálja ezen „szerződési típuskényszert”.[14] A sportolói szerződések természetét tekintve bizalmi jellegű visszterhes jogviszony jön létre a felek között írásba foglalva,[15] amely indokoltan alátámasztja a megbízási szerződés vagy munkaszerződés alkalmazását, hiszen mindkét kötelmi formában a kötelezett fél alapvető kötelezettsége, hogy a rábízott feladatot, huzamosabb ideig, gondosan, a legjobb tudása szerint lássa el.

Azonban a sportjogviszonyra vonatkozó keretrendszer a szerződések megválasztásával kapcsolatban korábban más lehetőségeket is biztosított. A jelenleg hatályban lévő – 2004. évi I. törvény – sporttörvény előtt gyakori bevett szokás volt, hogy a sportolók egyéni vállalkozói minőségben kötöttek szerződést a sportvállalkozásokkal, amely félnek fizetési késedelembe esése esetén sportjogi szankció is alkalmazásra került.[16] Az új szabályozás egyik célja a professzionális és amatőr szint elválasztása volt,[17] mivel a korábbi szabályozás keretei között egyszerűbb volt a törvény megkerülése, amely abban mutatkozott meg, hogy gyakran visszaéltek a szponzori szerződések nyújtotta lehetőségekkel, ugyanis e támogatási formában havi rendszereséggel kaptak pénzbeli juttatást a formálisan amatőr státuszban álló sportolók, amely juttatás természete egyértelműen munkabérnek felelt meg.[18]

Ezen „kiskapu” kiiktatásával letisztultabbá vált a hivatásos sportolói státusz alapjául szolgáló jogviszony keretrendszere is. A sportélet résztvevőinek, pontosabban a sportjogviszony szerződéses feleinek nem mindegyike üdvözölte az akkor újnak számító korlátozásokat. Ugyanis a sportról szóló 2004. évi I. törvény 8. § (1) bekezdése és 78. § (3) bekezdése alkotmányellenességének vizsgálatáról szóló 1058/B/2005. AB határozatból kitűnik, hogy az indítványozok a határozat címében szereplő két Stv. rendelkezést sérelmezték és kérték a megsemmisítését. A kifogásolt rendelkezés alapján a hivatásos sportoló csak munkaszerződés keretében foglalkoztatható a sportszervezet által, illetve a törvény hatályba lépését követően a hivatásos sportoló a sportszervezettel egyéni vállalkozóként nem köthet munkavégzésre irányuló egyéb polgári jogi jogviszonyt.

Az indítványozok a sportjogviszony természetére hivatkoztak, miszerint az eredendően nem a munkaviszony keretrendszeréhez igazodik, hanem sokkal inkább a vállalkozási- és megbízási jogviszony elemeit tartalmazza. Ebből adódóan a jogviszonyok megválasztásának korlátozása ellehetetleníti az egyéni vállalkozóként vagy a betéti társaság beltagjaként történő foglalkoztatást, amely folytán sérül az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdése, miszerint „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.” Az indítványozók álláspontja szerint az akkori új sporttörvény hátrányosan diszkriminálja a sportvállalkozásokat és sportolókat, mivel korlátozza a szabad munkavállalásukat.

Az Alkotmánybíróság az indítványt nem találta alaposnak annak megvizsgálását követően. A határozatban mérceként került megfogalmazásra, hogy az munkához való jogot[19] mint alanyi jogot és a munkához való jogot mint szociális jogot el kell határolni. Ezen indokolási irányvonalat folytatva az AB megállapította, hogy az alanyi jog értelmébe vett munkához való jog és a vállalkozáshoz való jog között nincs hierarchia, mivel a munkához való jog értelmezése magába foglal minden foglalkozást, hivatás és vállalkozás megválasztásának szabadságát. Ezt a szabadságot ugyanúgy megilleti a védelem, akárcsak a többi szabadságjogot, azonban a védelem megítélésére más mércét kell alkalmazni. Az Alkotmánybíróság egy korábbi határozatában[20] megállapította, hogy a munkavégzésre irányuló jogviszony típusa önmagában nem korlátozza a foglalkozás szabad megválasztásához való jogot, mivel ez csak a jogviszony keretrendszerét jelöli meg, amely keret megszabása nem hátráltatja vagy lehetetleníti el a munkavállalót a hivatás szabad megválasztásának tekintetében, ily módon sem objektív, sem szubjektív korlát nem áll fenn a hivatásos sportolóval szemben. Az előbbi megállapításokból kiindulva az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy a vállalkozáshoz való jog nem korlátozhatatlan, ezért se a szerződő felek egybehangzó akarata, se az adott személy alanyi joga nem terjed ki arra, hogy a választott foglalkozást az általa szabadon megválasztott jogviszony keretében folytassa korlátozások nélkül.

Mivel a vállalkozáshoz való jog alkotmányos alapjog, ezért a többi alapjoghoz hasonlóan csak a szükségességi-arányossági teszt alapján korlátozható. E jogra alapított vállalkozási tevékenység pedig a foglalkozás részaspektusaként érvényesül, tehát egy fajta speciális feltételeket magába foglaló munka.[21] Ez a megállapítás a tekintetben fontos, hogy a 1058/B/2005. AB határozat alapján az Alkotmánybíróság deklarált álláspontja szerint egyáltalán nem alkotmányellenes, ha a jogalkotó valamely tevékenység folytatását bizonyos jogviszonyi keretek közé szorítja és más lehetőségeket kizár.[22] Ez alapján levonható azon következtetés, miszerint a hivatásos sportjogviszony kontraktuális kereteinek korlátozása az alapjogok korlátozása esetén alkalmazandó szükségességi-arányossági teszt jegyében más alapjogok és alkotmányos érdekek védelmére tekintettel indokolt. Tehát a hivatásos sportolói jogviszony megválasztható típusai a többi alapjogra való tekintettel, illetve a törvénykerülés lehetőségének kiiktatása miatt „szorult” a jelenlegi hatályos szabályozás szerint a munkaszerződés és a megbízási szerződés dimenziójába, így a törvényi rendelkezések a hivatásos sportolói jogviszony szerződéses természetét jelöli ki a felek számára, oly módon, hogy a sportoló és a sportvállalkozás alkotmányos joga nem sérül.

A jogviszony természete

A fentiek fényében érdekes belegondolni az Stv. által is egyértelműen deklarált kikötésbe, miszerint a hivatásos sportoló a tevékenységét munkaszerződés vagy megbízási szerződés alapján fejti ki. Tehát a munkaszerződésen alapuló sportolói jogviszonyra a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvényt kell alkalmazni az Stv.-ben foglalt eltérésekkel egyetemben.[23] Mindebből következik, hogy még a sportvilág speciális üzleti és társadalmi tényezői ellenére is munkavállalóknak tekintendőek a sportolók, tehát a jogviszony természetét, illetve dinamikáját tekintve, olyan aspektusok alkotják e foglalkoztatási formát, amely a munkaviszony fennállásának lehetőségét indokolják. Emellett érdemes azonban megjegyezni, hogy egy meglehetősen atipikus szerződésről van szó. Például az Stv. értelmében csak határozott időre köthetnek a felek szerződést, valamint kizárt a próbaidő kikötése.[24]

A szerződés megkötése a törvényi rendelkezések alapján egyszerű bináris rendszeren alapul, azonban a két jogviszony közötti választás még továbbra is tartogathat bizonytalan és kérdéses szituációkat. A hivatásos sportszerződés megbízási szerződéses keretbe foglalásával fennáll az esélye, hogy egy esetleges jogvitából származó eljárás során a bíróság a jogviszonyt munkaviszonynak minősíti.[25] Bár erre való tekintettel felmerül a kérdés, hogy mi alapján minősíthetné át a jogviszonyt a bíróság, ha nem is olyan ritkán előfordulhat a sportjogviszony működése során, hogy a munkaviszony egyik legmarkánsabb eleme, az utasítási jogkör nem feltétlenül teljesül a hagyományos módon, mivel nem minden esetben kivitelezhető az alkalmazása. Erre példaként szolgálhat egy alapvető szituáció, amelyben a sportoló nem ért egyet az edzővel, mert szakmai szempontok és a pályán szerzett tapasztalatai alapján vitatja az edző álláspontját, vagy a sportoló nem tudja kivitelezni az adott utasítást a játék során kialakult felállásban.[26]

A tradicionális értelembe vett utasítási és irányítási jogkört tekintve érdekes megfigyelni, hogy a gyakorlatban kialakult szokás szerint a csapatsportokban munkaszerződést, míg az egyéni sportokban megbízási szerződést kötnek a felek.[27] Amennyiben ezt a pragmatikus megközelítést vesszük alapul, úgy azt mondhatnánk, hogy a csapatsportokban jobban tud érvényesülni a utasítási jogkör, mint az egyéni sportban, ezért a több játékos együttműködése előmozdítja a jogviszony ezen természetét, amely mozzanat megteremti a munkáltató által gyakorolt kontrollt a munkavállalója felett.

A jogviszony természetére irányuló angliai tapasztalatok

A sportolói jogviszony természetének vizsgálatában iránymutatást adhatnak a különböző mérlegelési szempontok, amelyek alapján a játékosok munkavállalóként való azonosításának a tesztje az egyik alapvető kiinduló pont. E vizsgálati folyamatban az angol jogrendszer a „common law”-ból ismert úgynevezett kontroll tesztet („control test”) alkalmazta alapvető eszközként. Ennek a lényege, hogy a vitatott státuszban álló tevékenységet végző személynek a szerződésből fakadó jogait és kötelezettségeit vizsgálja a tekintetben, hogy a feltételezett munkavállaló mennyire függ a munkáltatótól. Eszerint a munkavállalóra, akkor terjedt ki a munkáltató kontrollja, ha a munkáltató pontosan meghatározta a munkavállaló számára, hogy mely feladatokat kell elvégeznie és milyen módon.[28]

A kérdésben kiemelkedő jelentőséggel bír a „Walker v. Crysral Palace Football Club [1910]” ügy[29], amelyben a jogvita alapvető kérdése a futball játékos jogviszonyi státuszára koncentrálódott. A vita tárgya abból eredt, hogy Walker térde egy meccs alkalmával megsérült és emiatt képtelen volt a játékba állni egy ideig. A rehabilitációs időszak alatt érthető módon nem állt a futball klub rendelkezésére. A sportklub az adott periódusra járó díjazását még kifizette a sportolónak, azonban a későbbiekben – a felépülést követően – sem foglalkoztatta tovább a játékost. Walker kártérítést követelt arra hivatkozva, hogy önhibáján kívül nem volt alkalmas a feladata ellátására, ezért helyzete ellehetetlenült, az őt megillető (munka)bér megkeresésére nem volt képes. Ahhoz, hogy a bíróság ítéletet tudjon hozni a tekintetben, hogy a játékos jogosult-e a kártérítésre az elmaradt díjazások miatt, azt vizsgálta, hogy a sportoló munkavállaló-e vagy sem, mivel a körülményeket tekintve a követelés alaposságát e kritérium határozta meg. A bíróság az eljárás során a felek megállapodásának a természetét és működését vizsgálta, így a szerződés jellegzetes tényállási elemeit emelték ki:

A felek megállapodása szerint a Crystal Palace Football Club egy év időtartamra szerződtette Walker-t, hivatásos futball játékost a klub színeiben való játék tevékenységre a bajnokság keretében megrendezésre kerülő futballmeccsekre. A szerződés aláírásával a sportoló köteles volt elfogadni, hogy a jogviszony időtartama alatt más sportklubnál nem folytathat professzionális sporttevékenységet, illetve nem létesíthet olyan üzletet, amely „public-house” (pub / söntés) tevékenységhez kötődik. Továbbá szigorú magatartási klauzulát kötött ki a klub, amely meglehetősen szűk keretek közé szorította a játékos magánéleti tevékenységének kereteit is. Ennek értelmében Walker köteles volt minden meccsen játszani, amennyiben a klub úgy döntött. Ezen kívül folyamatosan meg kellett őrizni a versenyzői fizikumát, teljesítőképességét, józanságát, valamint az edzéseken maradéktalanul köteles volt megjelenni és részt venni, illetve azokat gondosan figyelemmel követni. Ezenfelül köteles volt a klub minden olyan utasítását követni, amelyről a Crystal Palace úgy vélte, hogy feltétlen szükséges ahhoz, hogy Walker megőrizze a hatékony működését, mint hivatásos futball játékos. Amennyiben Walker elhanyagolta volna bármely előbb említett kötelezettségét, vagy nem jelent volna meg egy meccsen, úgy szerződésszegő magatartást tanúsított volna, amely esetben a sportklub a szerződésben meghatározott szankciók alkalmazására vált volna jogosulttá.

Mindezek fényében Walker-t munkavállalónak minősítette a bíróság, ugyanis az eljáró bírók hangsúlyos tényállási elemként állapították meg, hogy a sportoló a szerződés értelmében teljes mértékben elkötelezte magát a klub irányába mind ideje, mind teljesítő kapacitása tekintetében, mivel a megállapodás körülményeiből egyértelműen kitűnt, hogy a futball játékos meghatározott napokon és meghatározott időpontokban volt köteles megjelenni az edzéseken nem csupán a játék, hanem az edzés céljából. Ezenfelül megannyi más részletszabálynak kellett megfelelnie folyamatosan.

Emiatt a bíróság az indokolásában egyértelműen kijelentette, hogy nem álltak fenn kétségek afelől, miszerint Walker a foglalkoztatási törvény hatálya alá tartozik. A Crystal Palace azzal érvelt, hogy nem gyakorolt kontrollt a játékos felett, hiszen a sportoló játéktevékenységének kifejtésébe nem szóltak bele, ezért Walker nem tekinthető munkavállalónak. Erre reagálva a bíróság leszögezte, hogy van egy bizonyos különbség a hagyományos értelembe vett munkás („workman”) és egy olyan feladatot ellátó személy között, aki arra szerződik, hogy a képességeit bemutassa és alkalmazza a kötelem teljesítésének céljából és amely képesség kifejtésének módjába nem avatkozik bele a másik szerződő fél, jelen esetben a futballklub. Ez pedig – mai terminológiával kifejezve – az irányítási és utasítási jogkör gyakorlása a feladatot ellátó személy felett. Ugyanis a bíróság megítélése szerint jelen esetben a felek írásbeli megállapodásából jól kivehetőek azon rendelkezések, amelyek alapján Walker alapvető kötelezettsége volt, hogy általánosságban véve engedelmeskedjen a klub utasításainak, továbbá az munkáltató irányába való elköteleződését igazolja, hogy minden egyes meccsen követnie kellett a specifikus utasításokat is, amelyek a munkáltatói jogkörrel rendelkező, munkáltató érdekét képviselő személytől származtak. Ezért nem indokolja a munkavállalói státusz alóli kivonását a játékosnak az a tény, miszerint a játék természetéből adódóan vannak, olyan helyzetek is, amelyekben saját döntése és ítélőképessége alapján cselekszik anélkül, hogy a másik fél ellenőrzése alatt állna az adott cselekvés tekintetében, mivel ezen aspektusok mellett is kiterjed a rá a munkáltató generális kontrollja.[30]

Tehát a bíróság indokolása egyértelműen a munkáltatói kontroll jelenlétével állította párhuzamba a munkaviszony fennállását, amelynek az „árulkodó” jelei az utasítási és irányítási jogkör kiterjedtségében mutatkoznak meg. Hiszen egy önfoglalkoztatottal („self-employed”) szemben az különbözteti meg lényegében a munkavállalót, hogy az önfoglalkoztatott a szerződés tárgyát tekintve mondhatni egy fő utasítást kap a megbízójától az ellátandó feladat végzésére, a tevékenység részleteire kiterjedően főszabályként a megbízó nem rendelkezik utasítási jogkörrel. Jelen sporttevékenység esetében azonban a klub teljes elköteleződés fejében foglalkoztatta a hivatásos sportolót, mivel részletes leírást adott át a játékos számára a működésére irányuló kikötésekről, továbbá a főtevékenységre, azaz a mérkőzésekre való felkészülésének a kereteit szigorúan meghatározta, amely eleme a jogviszonynak egyértelműen túlmutatott egy polgári jogviszony alapján ellátott feladat körülményein, hiszen részben a munkavállaló meccseken kívüli tevékenységébe is jelentősen beleavatkozott. Tehát a játéktevékenység természetét vizsgálva fontos szempontként merülhet fel a sportklub sporteseményeken kívüli jogköre a sportolóval szemben. Ha az túlterjed a meccs keretein, akkor felmerülhet a munkaviszony fennállása iránti igénye a sportolónak, még akkor is, ha saját mérlegese és döntése alapján is hajt végre „technikai akciókat”. Ez azt jelenti, hogy a tevékenységet kifejtő félnek nem feltétlenül kell folyamatosan, minden másodpercben a feltételezett munkáltatójának utasítása szerint cselekednie. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a munkavállaló a feladata ellátása során a résztevékenységek tekintetében a saját mérlegelése alapján cselekszik. A munkavállaló ily módú „szabad akarata” nem zárja ki a munkaviszony fennállásának lehetőségét.

Fontos megjegyezni a modern hivatásos sporttevékenység tekintetében is, hogy az ún. kontroll-tesztet már jó ideje alkalmatlannak tartják az e fajta kérdések megítélésével kapcsolatban. Az újabb megközelítés szerint a hangsúly sokkal inkább arra kerül, hogy a vitatott jogviszonyban álló tevékenységet ellátó személy a saját vagy más érdekében végzi-e a munkát. Ezt nem lehet egy adott teszttel eldönteni. Ehelyett a jogviszony egészét tekintve több faktort kell figyelembe venni. Abban az esetben, ha a feladatot ellátó személy a tevékenységnek a gazdasági veszteséget maga viseli, akkor semmiképp sem tekinthető munkavállalónak.[31] Annak ellenére, hogy a „control test” elvesztette a prioritását – véleményem szerint – a kontroll adott jogviszonyban betöltött szerepének vizsgálata továbbra is segítséget nyújthat a jogviszony minőségének vizsgálatában. Hiszen a jogviszony természetének vizsgálatakor a magyar bírói gyakorlat minősítő jegyként azonosítja a munkáltató által gyakorolt kontrollt (utasítási és irányítási jogkör).[32]

Ez az elv kerül megerősítésre a „Singh v. The Football Association Ltd.”[33] ügyben, amelyben a bíróság úgy indokolt, hogy az ügyet távlatibb szempontból, egészében kell szemlélni és mérlegelni, mivel egyetlen teszt segítségével a tényállás vizsgálata nem lehetséges. Ezért kevesebb hangsúly került a mérlegelés során arra, hogy a futballbírók általában önfoglalkoztatott státuszban adóznak, meghatározott felszerelésben kell a feladatot ellátniuk, illetve nem jogosultak betegszabadságra, mivel önmagában ez a tény nem zárja ki a munkaviszony fennállásának a lehetőségét.[34]

Az előbbiekben ismertetett elven kívül másik fontos aspektus a felek között létrejövő megállapodás tükrében a felek tényleges akarata rávetítve a szerződés tartalmára. A „Massey ügyben”[35] tézisként fogalmazták meg az eljáró bírók, hogy ha a megállapodás egy adott jogviszony típusra utal, például munkaviszonyra a felek közti hierarchikus kapcsolat miatt, akkor pusztán a szerződés elnevezése nem determinálja a jogviszony minőségét. Azonban, ha bizonytalan, illetve ingadozó a jogviszony megítélése, úgy a felek egyező akarata elmozdíthatja a szerződés státuszát valamelyik irányba a kétséges pozícióból.

Ezek alapján a jogviszony minősítése nem alapulhat csupán a feltételezett munkáltatói fél kontrollján, habár fontos minősítő jegynek számít. Ehelyett a szerződéses feltételek által teremtett környezetet egészében kell vizsgálni, hogy egy átfogó képet alkotva kerüljön megítélésre az adott jogviszony. Továbbá figyelembe kell venni, hogy egyes esetekben a munkavállaló saját mérlegelése alapján kivitelezett részcselekménye nem zárja ki a munkaviszony fennállását, hiszen tekintettel a játék természetére a mérkőzések során a játékos nem tudja folyamatosan a munkáltatói jogkör gyakorlójának az utasításait követni.

Kapcsolódási pontok a magyar jogalkalmazásban

A fenti példákkal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy – ugyan a jogrendszerek közti különbségek miatt – némi eltéréssel, de jelen van a magyar bírói gyakorlatban is az imént említett dilemma és megközelítés a munkavégzésre irányuló jogviszonyok minősítésével kapcsolatban. A munkavégzésre irányuló jogviszony megítélése a magyar jogrendszerben elsődleges és másodlagos minősítő jegyek alapján történik, amelyeket a 7001/2005. (MK 170.) FMM-PM irányelv fogalmaz meg. Bár a 2010. évi CXXX. törvény 47.§-a alapján az együttes irányelv hatályon kívül helyezettnek tekintendő, azonban a bírói gyakorlat a meghatározott kritériumokat lényegében továbbra is alkalmazza a jogviszonyok minősítése során.[36] Éppen ezért hasznos lehet kitérni a hasonlóságokra két jogrendszer között a jogviszony természetére irányuló mérlegelés kapcsán.

Az irányelv alapján is markáns és meghatározó elem az alá-fölérendeltségi viszony a felek között, amelyre az általános megállapítások cím alatt is utal. E körben egy bináris szemlélet az uralkodó, mivel a munkavégzésnek két típusát különbözteti meg. Az egyik egy meghatározott szolgáltatás nyújtására irányul, amelynek során a tevékenységet végző személy függetlenül jár el, míg a másik esetben a tevékenysége önállótlan, függ a másik féltől, tehát hierarchikus viszony áll fenn.[37] A felek közti alá-fölé rendeltség mellett további lényeges szempont a munkavégzés rendszeressége, annak állandó jellege, a munkakörnek a meghatározása, a munkavállaló rendelkezésre állási kötelezettsége, a munkáltató utasítási joga, a személyes munkavégzés.[38]

Massey v Crown Life Insurance Company ügyből ismert indokoláshoz jól illeszkedik a magyar bíróság határozata[39], amelyben kimondta, hogy a korábban munkaviszony keretében foglalkoztatott vezető edző jogviszonyi státusza a felek egybehangzó akarata módosíthatja, így akár ugyanarra a tevékenységre, amelyet korábban végzett, más polgári jogi jogviszonyban is elláthatja, ha a feladat jellege és a felek megállapodása szerinti tartalom alapján nem indokolt a munkaviszony fenntartása a továbbiakban.

Ha a fundamentális megközelítésre koncentrálunk, akkor megfigyelhetjük, hogy a „Walker v Crystal Palace Football Club” ügyben született ítélet indokolásában is feltűnt a hierarchia értékelése, mint a munkaviszony jellegzetes ismertető jegye, továbbá a rendszeres feladat ellátási kötelezettség. Tehát az jogviszony minősítésének esszenciája jelen esetben is lényegében a sportoló függetlenségének korlátozására irányul, hogy vajon rendelkezik-e kellő szabadsággal és önálló döntési körrel a tevékenységének kifejtése során. A játék természetét figyelembe véve, amennyiben a sportklub célja a győzelem és ez által a profit szerzés, úgy kénytelen a játékosát a mérkőzésen kívül is felügyelni a tekintetben, hogy megőrizze a sportoló teljesítőképességet. Azonban ez az attitűd már jelentős alá-fölé rendeltséget valósít meg, amely érthető módon indokolttá teszi a jogviszony munkaviszonnyá való minősítését.

Konklúzió

Ha összevetjük az angliai jogeseteket és a magyar bírói gyakorlatban irányadó szempontokat, illetve az általános dogmatikai igényű gondolkodást a jogviszonyok minősítésével kapcsolatban, láthatjuk, hogy a munkaviszony fennállásának megállapítása tekintetében már korábban is konzisztensen kiemelkedő szerepe volt a munkáltatói kontrollnak, vagyis az alá-fölé rendeltségi kapcsolatnak. Bár igen kiemelkedő szerepe van e minősítő jegynek, mégis javallott az összképet mérlegelni és elemezni annak ellenére, hogy a felek közti megállapodás egyes elemei esetleg egy minősítő jegy jelenlétére utalnak, mivel ez könnyen megtévesztő lehet, ha megfeledkezünk a jogviszony eredendő természetéről és dinamikájáról.

Ezért a hivatásos sportjogviszonyok esetében is mindenképpen számba veendő a felek valódi akarata. Ez olykor azt igényli, hogy a szerződésbe foglalt rendelkezések mögé nézzünk, hiszen előfordulhat, hogy a kikötések egyértelműen nem fedik fel a valódi működését a felek közötti szerződéses kapcsolatnak. Véleményem szerint a sportoló tekintetében fontos vizsgálandó aspektus, hogy az adott sportklub mennyire terjeszti ki a felügyeltét a sportoló tevékenységére. Ugyan – ahogy az kifejtésre került a fentiekben – az úgynevezett kontroll teszt alkalmazásának prioritása csökkent, illetve a magyar gyakorlat szerint is a jogviszonyt egészében kell mérlegelni, mégis vízválasztó lehet, ha a sportklub „beleavatkozhat” a sportoló mérkőzésen kívüli tevékenységébe (azzal a céllal, hogy a teljesítő képességét szinten tartsa). Ez önmagában egy olyan jelentős dominanciát jelent, amelynek segítségével aránytalanul kihasználható a sportoló, mint a sportklub különleges erőforrása.[40] Mindehhez hozzájárul a sportklubok, mint gazdasági szereplők profitorientált szemlélete és működése, amely a szerződések megkötésének folyamatát a szoros üzleti kapcsolat felé tereli, így különös elköteleződést várva az adott játékostól.

Azonban mindez nem jelenti azt, hogy a más típusú sportjogviszony lehetőségét automatikusan el kell vetni, amennyiben a felek valóban képesek olyan feltételekben megállapodni, amelyek nem indokolják a munkaviszony létesítését. Az egyéni sportok tekintetében, kifejezetten például a küzdősportokban a jogviszony természete alapvetően nem a munkaviszony felé hajlik az üzleti konstrukciók miatt. Ez abból adódik, hogy abban az üzleti sportközegben a versenyzők saját maguk (vagy ügynökükön keresztül) tárgyalnak a sporteseményt rendező szervezettel a „ringbe lépés” feltételeiről minden alkalommal és a versenyt követően a jogviszony megszűnik, vagy egy rövidebb periódusra egy keretszerződés jön létre.[41] Ettől függetlenül e jogviszony típusok esetében is fennáll a lehetőség munkaviszony létesítésére, amennyiben a szerződés feltételei egy olyan dinamikájú kötelmet hoznak létre a felek között, amely a „pénzt fizető” fél részéről dominanciát, a sporttevékenységet folytató fél részéről pedig teljes elköteleződést jelent a sportklub iránt.

Bibliográfia

Gősi Zsuzsanna: A sportoló mint a sportszervezetek különleges erőforrása, in Korcsmáros Enikő (szerk.): Selye János Egyetem 2018-as X. Nemzetközi Tudományos Konferenciájának tanulmánykötete, Komárno, 2018.

Horváth Gábor: Sportszerződések Munkajogi és/vagy Megbízási jogviszony, Gazdasági és Jog, XVI. évf., 2018/7-8.

Horváth István: Szabad a pálya: A hivatásos sportolók munkaviszonya és a vészhelyzet különös szabályai, Sportjog, 2020/2.

Kozma Anna – Lőrincz György – Pál Lajos: A Munka Törvénykönyvének magyarázata, Budapest, HVG-ORAC, 2020.

Kun Attila: „A munkához való jog” in Jakab András – Könczöl Miklós – Menyhárd Attila – Sulyok Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia, HVG-ORAC, 2021.

Nemes András: A sportjog a jogelméleti „hitviták” kereszttüzében, in: Tóth Judit (szerk.): Tanulmányok Dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, SZTE ÁJK, 2015.

Sárközy Tamás: A hivatásos sport gazdasági jogi alapkérdései Magyarországon. Gazdaság és Jog, 2000/7-8.

Sárközy Tamás: A sport, mint az állami-jogi és az önszabályozás határterülete. Állam-és Jogtudomány, 2000/3-4.

Tóth J. Zoltán: A vállalkozáshoz való jog alkotmányos tartalma az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján, Jogelméleti Szemle, 2019/4.

Tóth Nikolett Ágnes: A sportszerződések hazai jogszabályi háttere, különös tekintettel a labdarúgókra, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/6.

Welch, Roger: Sports and Contract of Employment, in Simon Gardiner (ed.): Sports Law, Abingdon Routledge-Cavendish, 2006.

Hivatkozások

  1. Sárközy Tamás: A hivatásos sport gazdasági jogi alapkérdései Magyarországon. Gazdaság és Jog, 2000/7–8., 38.
  2. Sárközy Tamás: A sport, mint az állami-jogi és az önszabályozás határterülete. Állam-és Jogtudomány, 2000/3–4., 212.
  3. Sárközy: A sport, 213.
  4. Sárközy: A sport, 216.
  5. Lásd: 28/A. § „(1) Hivatásos sportolót foglalkoztató sportszervezet sporttevékenységet csak jogi személyiségű gazdasági társaság keretében végezhet.(2) Hivatásos versenyrendszerben csak az (1) bekezdés szerint működő sportszervezet vehet részt.(3) A hivatásos bajnokságban részt vevő sportszervezet számára a bajnokságba (versenyre) történő nevezés feltétele a szakszövetség, illetőleg a sportszövetség által meghatározott pénzügyi kötelezettségek teljesítése, vagy erre biztosíték nyújtása.(4) Ha az (1)-(3) bekezdés hatálya alá nem tartozó sportszervezet sporttevékenységét, hivatásos sporttevékenységet folytató sportszervezetként kívánja folytatni, és e célból az (1) bekezdés szerinti szervezetet hoz létre, a (2)-(3) bekezdésben meghatározott és a szerződéses viszonnyal kapcsolatos jogok és kötelezettségek a gazdasági társaságra szállnak át.(5) A hivatásos sportoló szerződésében ki kell zárni azt, hogy a szerződéses viszony fennállása alatt – a sportszervezet, szakszövetség és a sportszövetség kivételével – a versenyzési (játék) jogosultság gyakorlásáról más rendelkezhessen.

    (6) A sportszervezet hivatásos sportolói szerződéses viszonyt nem létesíthet az e törvény alapján sportösztöndíjban részesülő sportolójával az ösztöndíj folyósításának tartama alatt.

    (7) A hivatásos sportolót a sportszervezet keretében végzett sporttevékenységéért díjazás illeti meg. A sportszervezet amatőr sportolójának a felkészüléssel és a versenyeztetéssel összefüggő indokolt költségeit megtérítheti, részére a jogszabályban meghatározott természetbeni juttatást adhat.”

  6. Sárközy: A hivatásos, 38. o.
  7. Sárközy: A hivatásos, 38. o.
  8. Sárközy: A sport, 213-214.
  9. Az Alaptörvény XX. cikke alapján mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez, e jog érvényesülését Magyarország -az Alaptörvény idézett cikkében deklaráltak mellett- a sportolás és a rendszeres testedzés támogatásával segíti elő.
  10. Sárközy: A sport, 221.
  11. Nemes András: A sportjog a jogelméleti „hitviták” kereszttüzében, in Tóth Judit (szerk.): Tanulmányok Dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, SZTE ÁJK, 2015, 474.
  12. Stv. 1. § (4) bek.
  13. Horváth Gábor: Sportszerződések Munkajogi és/vagy Megbízási jogviszony, Gazdasági és Jog, XVI. évf., 2018/7-8, 3.
  14. Stv. 8. § (1) bek.
  15. Tóth Nikolett Ágnes: A sportszerződések hazai jogszabályi háttere, különös tekintettel a labdarúgókra, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/6, 359.
  16. Uo.
  17. Uo.
  18. Horváth: Sportszerződések, 3–4.
  19. A munkához való jog tekintetében általánosságban lásd: Kun Attila: A munkához való jog, in Jakab András – Könczöl Miklós – Menyhárd Attila – Sulyok Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia, HVG-ORAC, 2021.
  20. 269/B/1998. AB határozat
  21. Tóth J. Zoltán: A vállalkozáshoz való jog alkotmányos tartalma az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján, Jogelméleti Szemle, 2019/4, 91–92.
  22. Lásd: 1058/B/2005. AB határozat. Utalás: Tóth J.: A vállalkozáshoz, 98–99.
  23. Stv. 8. § (2) bek.
  24. Stv. 8. § (2) bek. a), b).
  25. Horváth: Sportszerződések, 4.
  26. Uo.
  27. Horváth István: Szabad a pálya: A hivatásos sportolók munkaviszonya és a vészhelyzet különös szabályai, Sportjog, 2020/2, 2.
  28. Welch, Roger: Sports and Contract of Employment, in Simon Gardiner (ed.): Sports Law, Abingdon Routledge-Cavendish, 2006, 477.
  29. Walker v. Crystal Palace Football Club, Law Times, 1910/110., 645.
  30. Walker v. Crystal Palace Football Club, Law Times, 1910/110., 646.
  31. Welch: Sports and Contract, 478.
  32. 7001/2005. (MK 170.) FMM-PM együttes irányelv a munkavégzés alapjául szolgáló szerződések minősítése során figyelembe veendő szempontokról [IV. 2.] (továbbiakban FMM-PM irányelv)
  33. Singh v The Football Association Ltd, The Football League Ltd & Others (2001) ET Case Number 5203593/99.
  34. Welch: Sports and Contract, 478-479.
  35. Massey v Crown Life Insurance Company [1978] 1WLR 676
  36. Kozma Anna – Lőrincz György – Pál Lajos: A Munka Törvénykönyvének magyarázata. Budapest, HVG-ORAC, 2020, 152–153.
  37. FMM-PM együttes irányelv [IV. 1.1.]
  38. FMM-PM együttes irányelv [IV. 1.2.]; [BH2003. 269]
  39. [BH2003. 213]
  40. Gősi Zsuzsanna: A sportoló mint a sportszervezetek különleges erőforrása, in Korcsmáros Enikő (szerk.): Selye János Egyetem 2018-as X. Nemzetközi Tudományos Konferenciájának tanulmánykötete, Komárno, 2018, 115.
  41. Welch: Sports and Contract, 478.

 

Gonda Zsolt: Az önvezető autók kapcsán felmerülő legfontosabb jogi kérdések

Az önvezető autók kapcsán felmerülő legfontosabb jogi kérdések

Az önvezető járművek bevezetése számottevő előnyökkel járhat majd, de számos új kockázatot is rejthet magában, nevezetesen a közúti közlekedésbiztonság, a polgári jogi felelősség és a biztosítás, a kiberbiztonság, a szellemitulajdon-jogok, az adatvédelem és az adathozzáférési kérdések, a műszaki infrastruktúra, a szabványosítás és a foglalkoztatás tekintetében.

Magyarországon egyelőre tesztpályákra (pl. Zalaegerszeg) korlátozódik az autonóm járművek működési lehetősége. A vezetést segítő rendszerek besimultak a jogi szabályozásba, holott ezek is az autonómiának bizonyos fokát jelentik. A magyar jogalkotó semmilyen szinten nincsen lemaradva. Fontos hogy a későbbi szabályok nagyon pontos elméleti előszítést követően szülessenek meg. A szabályozási kérdések szempontjából a jog az ipari fejlődést követi.

Az 1968. évi Bécsi Közúti Közlekedési Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) alapján a járműnek vezetővel kell rendelkeznie, és a vezetőnek uralnia kell a járművet: „Minden vezető legyen mindenkor ura járművének, illetőleg tudja irányítani állatait.”Az irányadó szöveg szerint vezetőnek csak egy ember minősülhet. Az egyezmény nem rendelkezik arról, hogy a vezetőnek végig a járműben kell-e tartózkodnia, vagy esetleg távolról is irányíthatja azt. 2016. március 23-án az Egyezmény 8. és 39. cikkeit Ausztria, Belgium, Franciaország, Németország és Olaszország javaslatára módosították. Ezek alapján a jármű irányítását befolyásoló technikai rendszereket akkor tekintik elfogadhatónak, ha azok megfelelnek az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága vonatkozó előírásainak, vagy pedig olyan rendszerekről van szó, amelyeket a jármű vezetője bármikor felülbírálhat. Ez azt jelenti, hogy a sofőr bármikor kikapcsolhatja azokat, vagy visszaveheti a kézi irányítást. A módosítás eredményeként gyakorlatilag egészen a magas szintű automatizáltság szintjéig – a négyes fokozatig –, azaz a teljesen autonóm irányítás előtti szakaszig engedélyezhetővé válnak az elfogadható rendszerekkel felszerelt járművek.

Az alábbi jogi témakörök vonatkozásában szükséges a szabályozás felülvizsgálata és szükségszerű módosítása:

    • A hibás termékekért való felelősség, gépjármű-felelősségbiztosítás. A polgári felelősség, a biztosítás, a regisztráció és a személyes adatok védelme – nem lesz elegendő vagy megfelelő, ha megjelennek a növekvő mértékű járműautomatizálásból, konnektivitásból és komplexitásból eredő új kockázatok. Tisztázni kell, baleset esetén kinek kell viselnie a teljesen önvezető gépjárművek által okozott károkat, indokolt-e a felelősség gyártókra történő áthárítása. A polgári jogi felelősségre vonatkozó szabályok megfelelő kiigazítása szükséges. Erre az amerikai jogi szabályozás négy, az európai megoldásokkal párhuzamos magyar pedig öt kategóriát alkotott. A legteljesebb autonómiával rendelkező gépjárműveknél az autó teljes mértékben kikerül az emberi kontroll alól. Ebben az esetben a közlekedési helyzettel együtt járó kárveszélyt telepíteni kell. Olyan új szabályokat kell alkotni, amelyek alapján megállapítható a felelősség és a kötelezettség, továbbá lépést kell tartani a mesterséges intelligencia fejlődésével. Az önvezető járművek által okozott károk esetére létrehozott, objektív felelősségen alapuló biztosítási keretrendszer létrehozása megfontolandó.
    • A hagyományos és önvezető gépjárművek növekvő vegyes forgalmának tendenciájával járó kockázatokat vizsgálni kell az időtálló kutatás-fejlesztés támogatása érdekében.
    • A járművek kibertámadásokkal szembeni védelmének szabályozása. A jog védelmet tud-e majd nyújtani például a terrorveszély ellen. A felelős autógyártónak a védekezést önmagában is fel kell vállalnia. Ugyanakkor az államoknak olyan szabályozást kell alkotnia, ami kötelezi a termék üzemeltetőjét, hogy ezeket a kockázatokat a lehető legkisebb mértékűre szorítsa vissza.
    • Az önálló járművek adatrögzítőkkel való felszerelése. Az önvezető mobilitás fontos kihívásokat jelent a személyes adatok és a magánélet védelmével kapcsolatban. A járművek által gyűjtött adatok védelmére és megosztására vonatkozó szabályokat, beleértve az olyan adatokat is, amelyek közvetve azonosítják a személyeket, valamint az adatokhoz való hozzáférést megfelelően szabályozni kell tiszteletben tartva ugyanakkor az (EU) 2016/679 európai parlamenti és a tanácsi rendelet előírásait. Meg kell vizsgálni, hogy a felhasználók nyomon tudják-e követni és ellenőrizni tudják-e, illetve hogyan tudják nyomon követni és ellenőrizni az adataikhoz való hozzáférést az általános adatvédelmi rendeletnek megfelelően.
    • A szellemi tulajdonjogok és a hozzá tartozó használati jogok az önvezető mobilitás céljából alkalmazott mesterséges intelligencia tekintetében (pl.: a mesterséges intelligencia által létrehozott kódokhoz, adatokhoz és találmányokhoz fűződő tulajdonosi és használati jogok). Mindezek felvetik a mesterséges intelligencia jogi elfogadásának kérdését is.
    • A rendszerek közötti átjárhatóság és az adathordozhatóság lehetővé tétele a bezártsági hatás elkerülése a tisztességes verseny és innováció előmozdítása érdekében. Meg kell határozni az önvezető autók közúti tesztelésének jogi kereteit.
    • Fontolóra kell venni a nemzetközi megállapodások módosítását a teljesen önvezető gépjárművek bevezetésének megkönnyítése érdekében.

Az automatizált jármű, így az önvezető autó is gépjármű, vagyis a kialakult bírói gyakorlat szerint a veszélyes üzem relációjában a Ptk. hatálya alá vonható. A veszélyes üzemi felelősség megállapíthatóságának feltétele, hogy keletkezzen valamilyen jogellenesen okozott kár, és ez a kár ok-okozati összefüggésben álljon a fokozott veszéllyel járó tevékenységgel. Főszabály szerint a veszélyes üzemért az üzembentartó felel, mely szabály az üzembentartó definíciója tekintetében a kialakult bírói gyakorlat alapján értelmezhető marad az önvezető autók esetében is. A bírósági határozatokból és a Ptk. magyarázatából egyértelművé válik a kialakult joggyakorlat: „az üzembentartó az a személy, aki az üzemet fenntartja, tartósan üzemelteti, illetve aki a veszélyforrást ellenőrzi, felügyeli, irányítja”. Tekintettel erre, az önvezető autók viszonylatában meghatározható lehetne, hogy egy bekövetkezett kárért ki, kivel szemben és milyen mértékben viselje a felelősséget, ugyanakkor nehézséget jelent, hogy az önvezető autónak csak utasa van.

A veszélyes üzemet illetően szigorú joggyakorlat alakult ki: ha a jármű valamely alkatrésze hibásodik meg, az üzembentartó felelőssége megállapítható. Ennek magyarázata az, hogy a veszélyes üzem és a tevékenységi kör vonatkozásában a tevékenység veszélyes jellege áttevődik a kárt kiváltó végső okra. A hatályos szabályok alapján, ha a szoftver hibájából keletkezne kár sem specifikusabb a helyzet, mint a jármű alkatrészének meghibásodásakor, merthogy ebben az esetben is olyan ok idézné elő a kárt, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén belül esik. Kétségtelenül meg lehet közelíteni így is a problémát, de ebből világosan kiderül, hogy a veszélyes üzem jogintézményét eredendően alacsonyabb automatizáltsági fokú járműveket figyelembe véve alkották meg. Az önvezető autók működése megkívánja a magasabb automatizáltsági fokot, amely esetben figyelemmel a technológia komplexitására, a hibatípusok differenciálása lenne szükséges, úgy, hogy a veszélyes üzemen belül hardveres oldalon a jelenlegi jogelméleten és joggyakorlaton nem feltétlenül lenne szükséges változtatni, szoftveres tekintetben viszont egyértelműen a gyártók, illetve fejlesztők irányába kellene eltolni a felelősséget és a bizonyítási terhet. Ezzel párhuzamosan az osztott felelősség továbbra is alkalmazható maradna károsulti közrehatás esetén (a jármű közlekedésre alkalmas állapotban tartása változatlanul az üzembentartó kötelessége maradna). A jelenlegi jogi megoldások továbbgondolása szükséges ezekben a közel sem egyértelmű kérdésekben.

Bibliográfia

Európa legmenőbb tesztpályáján néztük meg az önvezető járművek jövőjét, https://qubit.hu/2019/12/13/europa-legmenobb-tesztpalyajan-neztuk-meg-az-onvezeto-kozlekedes-jovojet

1968. évi Bécsi Közúti Közlekedési Egyezmény

Önvezető autók – Mit mond az uniós jog?, https://juratus.elte.hu/onvezeto-autok-mit-mond-az-unios-jog/

Európai Parlament, vélemény a Jogi Bizottság részéről (16.10.2018) a Közlekedési és Idegenforgalmi Bizottság részére az önvezető gépjárművekről az európai közlekedésben (2018/2089(INI)) http://www.europarl.europa.eu/doceo/document/A-8-2018-0425_HU.html

„Úton az automatizált mobilitás felé: európai uniós stratégia a jövő mobilitásával kapcsolatban” című, 2018. május 17-i közleményét (COM(2018)0283) https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/?qid=1578933542972&uri=CELEX:52018DC0283

dr. Udvary Sándor – Önvezető autók joga, https://www.jogiforum.hu/interju/170

Önvezető autók a közúti forgalomban, https://arsboni.hu/onvezeto-autok-a-kozuti-forgalomban/

Oláh Bence: Az autók vezetnek, vagy autót vezetnek? https://arsboni.hu/az-autok-vezetnek-vagy-autot-vezetnek/

Orbánné Szél Napsugár Ágnes: A tájékoztatási jog biztosításának lehetőségéről a kiskorúakat érintő házassági perekben – látványos egyedi gesztus vagy hathatós jogvédelem?

Bevezetés

Változó világunkban nemcsak a jogalkalmazók, az általuk alkalmazott jog, hanem a velük szembeni elvárások is változnak, épp úgy, ahogy változott az elmúlt 100 évben a gyermekek szerepe és részvétele a családjogi eljárásokban. Korábban a gyermekeket az életüket alapjaiban befolyásoló eljárásokban sokkal az eljárás tárgyának, mint aktív részesének tekintették és ekként is kezelték őket. Szerencsés esetben egyfajta tokenisztikus[1] megközelítés övezte őket, mely azt jelenti, hogy a jogszabályi rendelkezések által diktált kötelezettségként megkérdezték a véleményüket, azonban tényleges súlya és lényeges, a döntést alapjaiban befolyásoló következménye nem volt a nyilatkozatuknak. Ez a gyakorlat kezdett el megváltozni az elmúlt évtizedekben. A változást markánsan jelezi az, hogy korábban nem készülhetett volna el az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének a New York-i Egyezmény[2] 30.évfordulóján, míg az EU Alapjogi Kartájának 110. évfordulóján, azaz 2019-ben készült összegző tájékoztatása[3] a gyermekek eljárásjogi szerepét érintően. Az Ügynökség szerint az Unió területén minden évben megközelítőleg 2,5 millió gyermek vesz részt valamilyen őt érintő jogi eljárásban. A magas részvétel mellett megdöbbentőbb az az adat is, mely szerint az Alapjogi Ügynökség szerint ezen gyermekek kétharmada, azaz a gyermekek többsége, majdnem 1,6 millió kiskorú nem kap megfelelő tájékoztatást az őt érintő eljárás alatt. Ezt a többségi gyakorlatot azonban megtörik egyéni gesztusok. Az egyéni példák közül a legismertebbé egy gyermekhez intézett levél vált. Egy brit bíró a családjogi per során hozott ítéletét személyes hangvételű levélben közölte az eljárásban érintett gyermekkel. Ez a mérföldkőnek tekinthető levél, az azóta már a Brexit révén az Európai Unióból kilépett Nagy-Britanniában, tiszteletreméltó Peter Jackson bíró tollából született meg 2017. július 13. napján. [4] Az angol bíró a szülői felügyeleti jog megváltoztatása iránti perben a bizonyítási eljárás lefolytatását követően a döntését a Sam nevű tinédzserrel levél formájában ismertette, mely a gyermeket képviselő ügyvéd (solicitor) részére került kézbesítésre. A különleges tájékoztatás széles nyilvánosságot kapott, nyugodtan mondhatjuk, hogy felkapta mind a média, mind a szakmabeliek. A magyar jogirodalom palettájára Visontai- Szabó Katalin Családi jog folyóiratban megjelent cikke tette fel.[5] Vajon ez lenne a tájékoztatási jog gyakorlásának követendő útja vagy van más lehetőség is? Miként kezeli ezt a helyzetet, amennyiben rendezi egyáltalán a magyar szabályozás, és a bírói gyakorlat? Ezt szeretném e cikkben áttekinteni.

A tájékoztatási jog, a meghallgatáshoz való jog és a gyermekközpontú igazságszolgáltatás

A levél megszületéséig hosszú út vezetett. Mindennek az alapja a gyermekjogok fejlődésének XX.századi robbanásszerű fejlődése volt kezdve az Eglantyne Jebb által a Gyermekek Jogainak Deklarációja néven kidolgozott és később a Népszövetség közgyűlése által 1924.szeptember 24.napján elfogadott ún.Genfi Nyilatkozattal[6], mely öt pontban foglalta össze a gyermekeket megillető jogokat. Ezt követte a Genfi Nyilatkozat által is inspirált több mint 30 évvel ezelőtt 1989-ben megszületett a gyermekek jogairól szóló New York-i Egyezmény, mely végleg szakított a gyermekek tokenisztikus megközelítésével és a gyermekeket sorsuk valós alakítójává, résztvevőjévé tette. E tekintetben két jogot tekinthetünk kardinálisnak. Az egyik a 12.cikk, mely a gyermek meghallgatáshoz fűződő jogát rögzíti, míg a másik az egyezmény 17.cikke, mely a tájékoztatáshoz való jogát deklarálja.

A New York-i egyezmény 12. cikke értelmében az egyezményben részes államok az ítélőképessége birtokában lévő gyermek számára biztosítják azt a jogot, hogy minden őt érdeklő kérdésben szabadon kinyilváníthassa véleményét, a gyermek véleményét, figyelemmel korára és érettségi fokára, kellően tekintetbe kell venni. Ebből a célból nevezetesen lehetőséget kell adni a gyermeknek arra, hogy bármely olyan bírói vagy közigazgatási eljárásban, amelyben érdekelt, közvetlenül vagy képviselője, illetőleg arra alkalmas szerv útján, a hazai jogszabályokban foglalt eljárási szabályoknak megfelelően meghallgassák. A 17.cikk alapján az Egyezményben részes államok elismerik a tömegtájékoztatási eszközök feladatának fontosságát, és gondoskodnak arról, hogy a gyermek hozzájusson a különböző hazai és nemzetközi forrásokból származó tájékoztatáshoz és anyagokhoz, nevezetesen azokhoz, amelyek szociális, szellemi és erkölcsi jóléte előmozdítását, valamint fizikai és szellemi egészségét szolgálják. Ebből a célból a részes államok: a) előmozdítják azt, hogy a tömegtájékoztatási eszközök – a 29. cikk szellemének megfelelően – a gyermek számára szociális és kulturális szempontból hasznos tájékoztatást és anyagokat terjesszenek; b) előmozdítják a nemzetközi együttműködést a különféle hazai és nemzetközi, kulturális forrásokból származó ilyenfajta tájékoztatás és anyagok előállítása, cseréje és terjesztése érdekében; c) előmozdítják a gyermekkönyvek előállítását és terjesztését; d) előmozdítják, hogy a tömegtájékoztatási eszközök különösen vegyék figyelembe az őslakossághoz, illetőleg a kisebbségi csoportokhoz tartozó gyermek nyelvi szükségleteit; e) elősegítik a gyermek jólétére ártalmas információk és anyagok elleni védelmét megfelelően szolgáló irányelvek kidolgozását a 13. és a 18. cikk rendelkezéseinek figyelembevételével.

Mindkét jog, de különösen a gyermek meghallgatáshoz való egyéni joga[7] – mely egyúttal a négy alapelv egyike is – a gyermekközpontú igazságszolgáltatás alappillére. A másik három alapelv az élethez és fejlődéshez való jog, a diszkrimináció tilalma, továbbá a gyermek legfőbb érdeke.

A gyermekek eljárási jogainak rendszerét a gyermekközpontú (child-centered) igazságszolgáltatás fogalmát az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának gyermekbarát igazságszolgáltatásról szóló iránymutatása határozta meg. Az iránymutatás szerint:

A gyermekbarát igazságszolgáltatás egy olyan igazságszolgáltatási rendszert jelent, amely garantálja, tiszteletben tartja és hatékonyan érvényre juttatja valamennyi gyermeki jogot az elérhető legmagasabb színvonalon, az alábbiakban rögzített elvek szem előtt tartásával és a gyermek fejlettségének, érettségi fokának és az ügy körülményeinek figyelembevételével. Így a gyermekbarát igazságszolgáltatás e jellemzői, különösen az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés, a gyermek életkorának megfelelő, gyors, az emberi méltóságot tiszteletben tartó, a gyermeki jogokat elismerő és figyelembe vevő rendszer, amelyben érvényre jut a gyermek joga az eljárásban való részvételre, az eljárás megértésére, magán és családi életének tiszteletben tartására és a méltóságára.

Mint jelent ez a meghallgatáshoz való jog? Amennyiben röviden szeretnénk definiálni azt jelenti, hogy a gyermek szabadon, befolyásmentesen személyesen vagy képviselője útján elmondhatja az adott ügye kapcsán a véleményét, melynek, amennyiben az egyéb feltételek is fennállnak kellő súlyt kell tulajdonítani a döntéshozatal során. Fontos hangsúlyozni azt, hogy ez soha nem jelenthet kötelezettséget a gyermek számára, kizárólag lehetőség. A meghallgatáshoz való jog azonban kizárólag az érem egyik oldala, érvényesüléséhez/érvényesítéséhez elengedhetetlen a 17.cikk szerinti tájékoztatáshoz való jog. Hiszen a gyermek, akinek a véleménye, korára és érettségére tekintettel már perdöntő jelentőségű lehet, ahhoz is kellő érettséggel kell, hogy rendelkezzen, hogy adott esetben maga tudjon dönteni arról, hogy kíván-e élni a 12.cikk szerinti jogával, ehhez pedig elengedhetetlen az, hogy tudomással bírjon arról, hogy megilleti a meghallgatáshoz való jog. Az, hogy a gyermek rendelkezik-e ezzel az érettséggel mindig egyéni elbírálását igényel, esetfüggő, nem köthető kizárólag még a gyermek korához sem, jól látszik ez abból is, hogy maga az Egyezmény sem kívánt életkor szerinti limitet állítani a jog gyakorlása kapcsán.

A 12.cikk alapján el kell határolni a gyermek meghallgatáshoz való egyéni jogát az őt érintő jogi eljárásokban, illetve a gyermekeket mint csoportot megillető meghallgatáshoz való jogot. Egyértelmű az, hogy a polgári peres eljárásokban, a gyermekközpontú igazságszolgáltatás tekintetében az előbbi a releváns.

A meghallgatáshoz való jog gyakorlati alkalmazása tekintetében kikerülhetetlen dokumentum a 12.cikkhez fűzött Általános Kommentár.[8] Maga a Kommentár deklarálja azt a 25.pontban, hogy » a tájékoztatáshoz való jog létfontosságú előfeltétele annak, hogy a gyerek világos döntést tudjon hozni a 12.cikkben rögzített jogának gyakorlásáról. Tekintettel arra, hogy a gyermeknek tisztában kell lennie azzal, hogy milyen ügyben, milyen lehetőségei vannak, milyen lehetséges döntéseket hozhat, melyek milyen következményekkel járhatnak.« Természetesen a tájékoztatásnak a gyermek korához, képességeihez kell igazodnia, melyet a Kommentár 82. pontja is rögzít.

A gyermekek érdekeinek védelmének egyes megoldásai a nemzetközi gyakorlatban

Vizsgáljuk meg azt, hogy a tájékoztatási jog érvényesülésének milyen lehetséges esetei vannak az európai gyakorlatban. Először térjünk vissza Peter Jackson bíró levelére. Kétséget kizáróan az angol kezdeményezés úttörő, azonban mint azt Visontai-Szabó Katalin is említi, számos kérdést felvet. Meglátásom szerint az egyik ilyen az, hogy a levél újszerűsége elterelte a figyelmet egy lényeges körülményről. A szóban forgó gyermek jogi képviselővel járt el az eljárás során. Ami alapvetően más megvilágításba helyezi a levelet. Az esetek döntő többségében a gyermekek egyáltalán nem rendelkeznek saját képviselővel, aki az ő érdekükben jár el az eljárás során. Tekintettel arra, hogy a gyermek képviselővel rendelkezett így volt olyan független személy, aki számára el tudta magyarázni a bíróság ítéletét, amellett, hogy a teljes procedúra során képviselete az érdekét is. Ennek fényében a bírói kezdeményezés valóban csak látványos gesztus, azonban lehet olyan olvasata is a tájékoztatásnak, hogy az érintett kiskorú számára megnyugtatóbb lehet az, amikor maga a bíróság tagja szól kizárólag hozzá, és ezzel is azt hangsúlyozza, hogy a kiskorú az ügy teljes értékű résztvevője.

Tekintsünk el most attól, hogy az idézett esetben a gyermek rendelkezett jogi képviselettel. Amennyiben a gyermek törvényes képviselői között a gyermek tekintetében érdekellentét áll fenn és ekként nincs a gyermek érdekében eljáró független személy, felvetődik az a kérdés, vajon a gyermek érdekének védelmében egy levélben megmagyarázott bírói döntés elegendő, kielégítő mértékű lehet-e ? Helyettesítheti -e egy aktus a per során permanensen jelenlévő képviselő eljárását? És a legfontosabb kérdés: tiszteletreméltó Peter Jackson bíró levele vajon a magyar gyakorlatban megoldást jelenthetne-e? Vagy hazánkban is jobban szolgálná a gyermek érdekét az, amennyiben az őt érintő perekben egy független, kizárólag a kiskorú érdekét szem előtt tartó személy képviselné?

Vitathatatlan az, hogy a perben van egy független személy, akinek a hivatása, hogy a döntés során a gyermek mindenek felett álló érdekét vegye figyelembe: a bíró. Azonban a bíró az eljárásban betöltött szerepéből adódóan nem állhat ott a gyermek mellett a per során a tárgyalás előtt a folyosón, nem beszélgethet vele a tárgyalást követően arról, hogy mi történt, miért történt. A bíró az eljárás folyamatban léte alatt a gyermek kérdéseire is csak szűk körben válaszolhat, nem szembesítheti élesen a peres feleket sem azzal, hogy konfliktusuk, a másik fél verbális bántalmazása, a gyermek befolyásolása és egyoldalú perbe vonása az eljárás során milyen sérelmet okoz a gyermeknek, hiszen ezt a bírói magatartást a szülők már prejudikációnak, egyik vagy másik szülő melletti állásfoglalásnak is tekinthetik. Gyakorló szakemberként sokszor szerettem volna azt látni, hogy a gyermek mellett áll az egész eljárás során egy olyan személy, aki kizárólag csak őt képviseli, nem hagyja azt, hogy a tárgyalási jegyzőkönyvben rögzítettek kizárólag az egyik vagy a másik szülő interpretációjában vésődjenek be a lelkébe.

Vizsgáljunk meg a brit példa mellett egy másik lehetőséget, a spanyol gyakorlatot.[9]

Az ENSZ Gyermekjogi Egyezményéhez fűzött egyesített 5. és 6.jelentéséhez kapcsolódóan Mario Garcés Sanagustín Egészségügyi Szociális és Esélyegyenlőségi miniszter megállapította azt, hogy a spanyol társadalom 18%-a kiskorú.[10] A spanyol kormány már a harmadik Nemzeti Gyermek és Serdülő Terv megvalósítását kezdte meg 2018-ban. A jelentés alapján a spanyol jogrend volt az első, amely a gyermek mindenek felett való/ legfőbb érdekének védelmét[11] beemelte a jogrendbe. A kiskorúak eljárás során biztosítandó védelme mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás területén fókuszban van, a védelem egyik bástyája pedig a Ministerio Fiscal.

A fiscal, aki tulajdonképpen egyfajta polgári ügyész a törvényesség és a jog védte közérdek megóvása érdekében a büntető, a polgári, a szociális és a közigazgatási jog területén is eljár.

A fiscal egyik jogosítványa a házassági bontó vagy különválási peres eljárásban való részvétel. A spanyol Alkotmány 124. §. -ának (1) bekezdésével összhangban a spanyol polgári perrendtartás[12] 749. §. (2) bekezdése a fiscal részvételét ezekben a perekben akként szabályozza, hogy minden olyan házassági perben, amelyben kiskorú, fogyatékos vagy ismeretlen helyen tartózkodó fél van, a fiscal fellépése a teljes eljárás során kötelező. Látható, hogy a fiscal eljárására nemcsak a kiskorúakat érintő perek során kerül sor, hanem más érzékenyebb, kiemelt védelmet igénylő személyek és helyzetek esetén is.

Vajon a fiscal eljárásban történő fellépése egyúttal a kiskorú gyermek képviseletét is jelenti? A válasz talán egyértelműnek tűnik, azonban kibontva mégsem az. A perben fellépő a fiscal nem a gyermek képviseletét látja el, tehát nem a gyermek ügyvédje! Minden olyan házassági perben, amely kiskorú gyermeket érint, a fiscal a közérdek védelmében lép fel. Azonban értelemszerűen a közérdek védelme explicit módon magában foglalja a gyermek mindenek felett álló érdekének figyelembe vételét és érvényesítését, vagyis képviseletét.

A fiscalt a fellépés szükségességéről a bíróságnak kell értesítenie, a bíróság a fiscalt a tárgyalásra idézi. A fiscal jelenléte a meghallgatáson, valamint a bizonyítás során nem lehetőség, hanem kötelezettség. A kötelező megjelenés elmaradásának jogkövetkezményei tekintetében nem egységes maga a spanyol bírói gyakorlat sem. Az egyik álláspont[13] szerint a fiscal jelenlétének hiánya nem hatályon kívül helyezési ok, hiszen a kiskorú mindenek feletti érdekének védelme és figyelembevétele nem kizárólag a fiscal feladata, hanem a magyar gyakorlathoz hasonlóan a bíróságé is.[14] Ez az álláspont a fiscal szerepét kiüresíti, egyszerű adminisztratív elemmé redukálja. A fiscal azonban ennél jóval fontosabb szerepet tölt be a gyakorlatban, melyet az az ellentétes álláspont tükröz[15], amely szerint az adott határozat hatályon kívül való helyezéséhez vezet az, amennyiben a fiscal mint az eljárásban kötelezően részt vevő személy, ténylegesen nem vesz részt az eljárásban. [16]

A fiscal eljárása nem korlátozódik a ténybelileg és jogilag bonyolultabbnak tetsző a magyar gyakorlatban ún. feltárásos bontópereknek nevezett eljárásokra. Ugyanis a fiscal az egyező akaratnyilvánításos bontóperekben is részt vesz. Abban az esetben, amennyiben a felek a kiskorú vonatkozásában egyezséget kötöttek, a fiscal megvizsgálja, hogy a felek által megkötendő egyezség megfelel-e a kiskorú vagy fogyatékos gyermek érdekeinek, s erről véleményt nyilvánít. Ezzel a felek egyezsége kettős kontroll alatt áll, hiszen az eljáró bírót megelőzően már értékeli a gyermek szempontjából a felek egyezségét.

A fiscalt az eljárás során megilleti az a jog is, hogy pszichológus szakértői vélemény beszerzését indítványozza.

A fiscalt megilleti az a jogosultság, hogy az eljárás során mindvégig, még a kiskorú meghallgatása során is jelen legyen. Jogosultsága a tekintetben egyenlő a felekkel, hogy a kiskorú meghallgatását maga is indítványozhatja. Álláspontom szerint a fiscalhoz hasonló pozíciót betöltő, érdekvédelem ellátása mellett indítványozási joggal is bíró személy jelenleg nincs a magyar eljárás jogban.

A kiskorú gyermek meghallgatásának résztvevői köre hasonlóan a magyar gyakorlathoz meglehetősen korlátozott, azon sem a felek, sem jogi képviselőik nem vesznek részt. Azonban a bíró és a fiscal mellett jelen van egy bírósági titkár is, aki a gyermek meghallgatásáról készült jegyzőkönyvet vezeti. A meghallgatás a tárgyalóteremben vagy külön iroda helyiségben történik ( a másodfokú tanács a gyermeket például a fiscal részére a bíróság épületében biztosított irodában is meghallgathatja), ahol a bíró hasonlóan a magyar gyakorlathoz talár nélkül, közvetlenül a gyermek mellé ülve, oldott légkört teremtve kérdezi ki a kiskorút. A meghallgatásról sem hangfelvétel, sem képfelvétel nem készül, a jegyzőkönyvet a bírósági titkár kézzel vezeti.

A fiscal a meghallgatás során a gyermekhez szabadon intézhet kérdéseket annak érdekében, hogy bizonyosságot szerezzen arról, hogy a gyermek valóban kötetlenül, befolyásmentesen fejezi ki a véleményét a személyes és családi terét érintő fennálló konfliktusról. Csak a személyes kapcsolat révén, közvetlenül a gyermekkel kapcsolatba lépve és kommunikálva kerülhet a fiscal abba a helyzetbe, hogy utána megalapozottan foglalhasson állást a gyermek legfőbb érdekének védelmében.[17] » A fiscalt ezekben az eljárásokban mindig a pártatlanság elve vezérli, a célja a törvényesség, a köz és társadalmi érdek védelme, amely abban a pozícióban testesül meg, amelyet az eljárás során elfoglal, feladata mindenkor kizárólag a kiskorú érdekének védelme.« [18] A fiscal-i gyakorlat szerint a gyermek nincs elzárva attól sem, hogy a fiscal-lal konzultáljon az eljárás során. Ahogy az sem idegen a gyakorlattól, hogy a gyermek számára a végső határozatot a fiscal értelmezi.

Látható, hogy ezekben a perekben a fiscal szerepe nem elhanyagolható, tulajdonképpen aktív részvétele és jelenléte nélkül még a közös akaraton alapuló bontóper sem folytatható le. Álláspontom szerint eljárásjogi pozíciója és részvétele nem szimbolikus, jelenléte a tárgyaláson garanciális jellege mellett aktív részvételt is jelent. Ugyanakkor nem kötelessége a gyermek tájékoztatása a jogairól, azonban nincs is elzárva ettől a lehetőségtől igény esetén.

Természetesen a fiscal intézményének is vannak kritikusai. Matteo Bueno ügyvéd nyilvános kritikával illeti a rendszert, az ő javaslata a kiskorú mindenek feletti érdekének védelmére az amerikai gyakorlat bevezetése lenne. [19] » Az észak-amerikai gyakorlat szerint családjogi perekben a kiskorú gyermeket gyám képviseli. A gyám mindig ügyvéd, ha több gyermekről van szó a perben, akkor mindegyiknek külön gyámja van. Nemcsak védi, hanem képviseli is a gyermekek érdekeit, ennek keretében beszél a gyermekkel, a szülőkkel, a tanárokkal, az orvosokkal és más személyekkel. Felvázolja azt a lehetőséget, amely megfelelhet a szülőknek, hogy a legjobb döntés születhessen a szülői felügyeleti jog gyakorlása, a gyermekek egészséges fejlődése és iskoláztatása szempontjából. «

A nemzetiközi kitekintés után vizsgáljuk meg a hatályos magyar szabályozást is a spanyol példa fényében.

A magyar szabályozás és gyakorlat: eseti gyám és ügygondnok

A kiskorú az őt érintő eljárásokban lehet peres fél (speciális esetben pl. apaság megállapítása, apaság vélelmének megdöntése iránti per, általános esetben szerepelhet jogutódként, lehet kötelmi vagy dologi tárgyú perek felperese vagy alperese egyaránt) lehet tanú, vagy egyéb érdekelt is. A kiskorú érdekében felléphet eseti gyám, illetve ügygondnok is.

Az anyagi jogi hátteret a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013.évi V.törvény (4:Ptk.) 163.§-a[20] teremti meg az eseti gyám kirendelésére. Szempontunkból kizárólag azok az esetek eshetnek vizsgálat alá, amelyeket a polgári perrendtartásról szóló 2016.évi XCCC.törvény (Pp. ) szabályoz. Az eljárásjogi törvény két helyen említi az eseti gyámot. Egyrészt a kiskorú tanú meghallgatásának szabályait rendező Pp.298.§-ának (4)bekezdése hivatkozik az eseti gyámra. Ez esetben a bíróság megkeresésére rendeli ki az eseti gyámot a gyámhatóság abban az esetben, amikor a kiskorú tanú és törvényes képviselője között ellentét van. A gyermek eljárásjogi pozíciójából adódóan – tanú- az eseti gyám eljárása és képviseleti joga nagyon szűk körű, kizárólag a meghallgatásra vonatkozik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az eseti gyám rendszerint a tárgyalás előtt közvetlenül a bírósági folyosón találkozik először a gyermekkel, ott van lehetőség konzultációra. Majd a bírósági meghallgatás alatt képviseli a gyermek érdekét és óvja jogait, továbbá kérdéseket is intézhet a gyermekhez. A meghallgatás után szerepe véget ér, díját a gyámhatóság állapítja meg, melyet a bíróság számol el a perköltség keretében a pervesztes fél terhére.

Az eseti gyám bíróság előtti képviseletének a másik esete az, amikor származás megállapítási perekben az eljárás tárgyánál fogva -apaság megállapítása, apaság vélelmének megdöntése iránti perben – kerül sor törvényes képviselőként az eseti gyám kirendelésére a fél szerepében lévő kiskorú számára, amikor az anya a perben nem járhat el vagy nem kíván eljárni.[21] Ebben az esetben az eseti gyám végig kíséri a kiskorút a teljes eljáráson, képviseli, fellép az érdekében, azonban rendszerint a gyermek koránál[22] fogva teljesen kizárt az érdemi konzultáció lehetősége a kiskorúval. Ezen esetek egyikében sem tölt be az eseti gyám a fiscal-hoz hasonló feladatot.

A gyermek érdekeinek képviselete tekintetében az összehasonlítás szempontjából releváns másik kör a kiskorú részére a bíróság által rendelt ügygondnok eljárására vonatkozó szabályok összesége. Először meg kell említeni, de csak érintőlegesen a Pp.76.§-ának a) pontja szerinti ügygondnok rendelést, amikor a bíróság perbeli cselekvőképességgel nem rendelkező félnek rendel ügygondnokot abban az esetben, amennyiben nincs törvényes képviselője. A családjogi gyakorlatban marginálisan fordul elő ez az esetkör.

A másik lehetőség ügygondnok kirendelésére a Pp. Hetedik részében szabályozott Különleges eljárások közé sorolt XXXV.fejezetben található szülői felügyelettel kapcsolatos és kapcsolattartási perek szabályai között elhelyezett Pp.473.§-a. Ez a magyar eljárásjogi jogintézmény az, amely leginkább lehetőséget ad az ügygondnok fiscal szerepével való összehasonlításra. A már említett rendelkezés felhatalmazza a bíróságot, hogy amennyiben kiskorú egyéb érdekeltkénti meghallgatásáról dönt indokolt esetben egyúttal ügygondnok egyidejű kirendeléséről dönthet. A törvény alapján tehát ügygondnok kirendelése nem hivatalból kötelező, hanem a bíróság mérlegelésén alapul. Ez jelentős eltérés a fiscal pozíciójához képest, tekintettel arra, hogy a fiscal hivatalból, nem pedig bírói mérlegelés alapján vesz részt az eljárásban. Az ügygondnok kirendelése esetén a meghallgatás során a bíróság tájékoztatja a kiskorút az ügygondnok eljárásban betöltött szerepéről, jogairól és kötelezettségeiről, a jogszabály alapján tehát a kiskorú csak a meghallgatása során szerezhet tudomást arról, hogy mi a részére rendelt ügygondnok szerepe, szemben a Pp.443.§-ának (3) bekezdésében foglaltakkal amikor a gondnoksági perben az alperest az ügygondnok szerepéről a jogszabályi rendelkezés alapján köteles a bíróság tájékoztatni az idéző végzéssel. Természetesen a gyakorló bírák nincsenek elzárva a lehetőségtől, hogy a kirendeléssel egyidejűleg egy gyermekbarát nyelven megfogalmazott tájékoztatót küldjenek a kiskorú egyéb érdekelt részére. A meghallgatás során az ügygondnok szerepe erősen korlátozott, a tanács elnök mérlegelése alapján közvetlenül intézhet kérdést a gyermekhez, illetve kérdés feltevését indítványozhatja. Ezen túlmenően megilleti a jegyzőkönyv kiegészítésének indítványozásának joga. Szerepe a meghallgatás végén véget ér, díját a bíróság állapítja meg, mely a perköltség részeként osztja az egyéb perköltség sorsát, azaz a pervesztes köteles megtéríteni. A gyakorlatban az ügygondnok a tárgyalás előtt találkozik a gyermekkel már a bíróság épületében, a folyósón konzultálnak.

Röviden összegezve megállapítható az, hogy az ügygondnok részvétele az eljárásban bírói mérlegeléstől függ, főszabályszerűen csak egy tárgyalásra terjed ki, arra amikor a kiskorú meghallgatását foganatosítja a bíróság, a felek között egyeztetést nem folytat, a döntést a gyermeknek nem magyarázza meg, hiszen akkor rendszerint már nem is vesz részt a perben, a szakértői bizonyítás indítványozásának lehetősége mint jogosultság fel sem merülhet a vonatkozásában.

Mind az eseti gyám, mind az ügygondnok kapcsán megállapítható az, hogy a gyermek tájékoztatásában nem vesznek részt, szerepük marginális egy tárgyalásra kiterjedő, jogosultságuk kizárólag erre az egy alkalomra szólóan a képviselet és a kérdésfeltevés.

Azaz sem az ügygondnok, sem az eseti gyám nem veszi le a bíróság válláról a tájékoztatás terhét. A bíróság tájékoztatási joggal kapcsolatos szerepéről a magyar gyakorlatban is találunk jó példákat. Ilyen a központilag kidolgozott, gyermekbarát nyelven megfogalmazott életkor szerint differenciált idézők összessége, de ide sorolhatjuk a bíróság központi honlapján a gyermekek számára létrehozott „Válaszolunk kérdéseidre” létrehozott felületet.[23] De ilyen kezdeményezés Visontai Szabó Katalin által is hivatkozott a Fővárosi Törvényszéken született, hasonló jellegű, de a magyar viszonyokhoz jobban illeszkedő kezdeményezésre is, mely szerint a 14 évesnél idősebb gyermek számára a második tárgyalás előtt küldenek számára is érthető módon megfogalmazott levelet, melyben tájékoztatják a folyamatban lévő eljárásról az őt megillető jogokról, valamint arról, hogy joga van a véleményét személyesen szóban vagy levélben tudatni a bírósággal. Amennyiben a gyermek nem reagál a levélre úgy tekintik, hogy elfogadja szülei döntését. Álláspontom szerint ebben a kényes helyzetben a hallgatás beleegyezésként értékelése nem elfogadható, ellentmondani látszik a Ptk.4:181.§ (1) bekezdésében foglaltaknak, továbbá kérdéses az, hogy a levél ténylegesen eljut-e a gyermekhez, amennyiben igen, melyik szülő azaz törvényes képviselő interpretációjában. Ugyanakkor kétségtelen tény az, hogy ez a gyakorlat nem előzmény nélküli, mivel a korábbi törvényi rendelkezés gyakorlati továbbélését jelenti[24], mely szerint a gyermek akaratáról a szülőktől tájékozódhat a bíróság. A tájékoztatási jog alkalmazása mindenképpen szélesebb körben lenne elvárható, azonban álláspontom szerint nem vonhatja el a figyelmet arról a lényeges megoldandó kérdésről, hogy a gyermekek mindvégig az eljárás folyamán valós képviselethez jussanak.

Összegzés

A nemzetközi, illetve a hazai gyakorlatot áttekintve megállapítható az, hogy egyik megoldás sem hibátlan és teljeskörű, még a példaértékű spanyol fiscal rendszer is hordoz magában buktatókat. Az ítélet bírói levélben történő személyre szabott megmagyarázása annak ellenére, hogy kétség kívül úttörő gesztus, alapvetően idegen a magyar jogi hagyományoktól, emellett az Egyesült Királyságban is unikális kísérlet maradt, nem vált gyakorlattá, ezért egyértelmű az, hogy tájékoztatási jog gyakorlati megoldásának kérdésére nem ad megfelelő választ.

A megoldás a magyar és a spanyol rendszer ötvözésében keresendő, mely egyértelműen jogszabálymódosítást igényel. Természtesen ez egy hosszabb folyamat része, amelynek fontos szegmense az anyagi források rendezése is, mivel egyértelmű az, hogy a kiskorúak képviseletének költségét magukra a gyermekekre nem lehet hárítani. Azonban a kiskorúak tájékoztatási jogának jogszabályi kereteinek megalkotása a bíróság erre vonatkozó feladatának részletes, akár polgári perrendtartásbeli szabályozásával mindenképpen rövidtávon rendezést igénylő kérdésnek tekintendő.

Hivatkozások

  1. A tokenisztikus felfogás a gyermekek részére látszólagos szerepet és jogokat biztosít. Meghallgatják a gyermeket, azonban nem tulajdonítanak igazi súlyt a nyilatkozatának. A gyermek egyfajta „biodíszlet” szerepet tölt be. Roger A.Hart: Children’s Participation From tokenism to citizenship in: Innocenti esseys No.4. UNICEF 1992. 9. https://www.unicef-irc.org/publications/pdf/childrens_participation.pdf Letöltés: 2020. november 20.
  2. New York-i Egyezmény (UNCRC)https://www.ohchr.org/EN/ProfessionalInterest/Pages/CRC.aspx letöltés ideje: 2021. 03. 12.
  3. Child rights in the EU – Supporting you, Supporting them https://fra.europa.eu/sites/default/files/fra_uploads/fra-2019-child-rights-in-the-eu_en.pdf Letöltés ideje:2021.március 31.
  4. A letter to a young person http://www.bailii.org/ew/cases/EWFC/HCJ/2017/48.html letöltés időpontja 2019.május 3.
  5. Visontai Szabó Katalin: Hogy mondjam el, hogy Te is megértsd? Családi Jog XVI.évfolyam 2018., 1-8.
  6. Genfi Nyilatkozat http://www.un-documents.net/gdrc1924.htm letöltés ideje: 2021.április 18
  7. General Comment No.12 https://www2.ohchr.org/english/bodies/crc/docs/AdvanceVersions/CRC-C-GC-12.pdf (letöltés ideje: 2021.október 16.)
  8. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani mentoromnak Senor José Antonia Baena Sierra bírónak (Palma de Mallorca ), továbbá Senor Nicolás Perez-Serrano prosecutor ( Palma de Mallorca) úrnak felbecsülhetetlen segítségükért és támogatásukért, nélkülük ez a betekintést nyújtó mű nem jöhetett volna létre.
  9. Committee on the Rights of the Child examines report of Spain https://www.ohchr.org/en/NewsEvents/Pages/DisplayNews.aspx?NewsID=22600&LangID=E letöltés ideje:2019.május 8.
  10. Lásd.UNCRC 3.cikk
  11. Ley 1/2000, de 7 de enero, de Enjuiciamiento Civil.(LEC= Pp.) https://www.boe.es/buscar/act.php?id=BOE-A-2000-323 letöltés ideje: 2019.május 8.)
  12. SAP de Cádiz de 12 de diciembre de 2013. A SAP magyar megfelelője: másodfokú határozat.
  13. Regina Mª de la Rúa Martín: Las particularidades de la prueba en los procesos de crisis matrimoniales. Especial atención al interés del menor. https://gredos.usal.es/bitstream/handle/10366/132623/TFM_RuaMartin_Particularidades.pdf;jsessionid=F43A10960974E337671D7405895CDB58?sequence=1 letöltés ideje: 2019.május 8. 4.
  14. SAP de Cádiz de 13 de febrero de 2003 másodfokú határozat
  15. Rúa Martin: Las particularidades 5.
  16. Coral Arangüena Fanego : La oralidad y sus consecuencias en la diligencia de exploración del menor en los procesoso matrimoniales In: Oralidad y escritura en un proceso civil eficiente Coloquio de la Asociación Internacional de Derecho Procesal, 2008 Universitat de Valencia Servei de Publicationis 155-164.
  17. Rúa Martin: Las particularidades 4.
  18. Felipe Fernando Mateo Bueno: El Ministerio Fiscal y el «Interés Superior del Menor», una extraña pareja https://www.mateobuenoabogado.com/el-ministerio-fiscal-y-el-interes-superior-del-menor-una-extrana-pareja/ letöltés 2019.május.
  19. A Ptk.4:163. §-a alapján(1) A szülő – ha e törvény eltérően nem rendelkezik – nem képviselheti a gyermekét olyan ügyben, amelyben ő maga, házastársa, élettársa, egyenesági rokona vagy az ő törvényes képviselete alatt álló más személy a gyermekkel szemben ellenérdekű fél. A (2) bekezdés értelmében ha a gyermek ügyében a törvényes képviseletet gyakorló szülő törvény vagy a gyámhatóság rendelkezése, érdekellentét vagy más tényleges akadály miatt nem járhat el, a gyámhatóság a gyermeknek eseti gyámot rendel. A (3) bekezdés szerint eseti gyám kirendelését bármely érdekelt, bármely hatóság kérheti, és annak hivatalból is helye van. A szülő eseti gyám kirendelése céljából köteles a gyámhatóságnak késedelem nélkül bejelenteni, ha a (2) bekezdésben megjelölt okból az ügyben nem járhat el.(4) Az eseti gyám az ügyben olyan jogkörrel jár el, mint a gyám.
  20. Pp.466.§-a.
  21. Lásd Ptk.4:111.§-ának (1) bekezdése, mely szerint az apaság vélelmének megdöntése iránti pert a kiskorú gyermek és az anya a gyámhatóság hozzájárulásával a kiskorú gyermek hároméves koráig indíthatja meg.
  22. https://birosag.hu/gyermekkozpontu-igazsagszolgaltatas/fiataloknak-gyerekeknek/valaszolunk-kerdeseidre letöltés ideje:2021.október 16.
  23. A házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952.évi IV.törvény (Csjt.)74.§-ának utolsó mondata.

Péter Molnár: Comparison of the new Chinese Personal Data Protection Law (PIPL) with GDPR and CCPA

Foreword

Just a few years after its adoption, it is already clear that the Union’s data protection regulation has encouraged the world’s most dominant states to create their own legislation on the protection of personal data. The Californian Consumer Privacy Act can be considered the first major non-European data protection legislation. On August 20, 2021, the People’s Republic of China also finalized its own data protection law. In our study, we attempt to compare the main features of the three defining pieces of legislation. As there is not yet any experience with the practical application of Chinese law, we will strictly confine ourselves to analyzing the normative text.

Regulatory history

The emergence of the first generation of data protection regulations dates back to the 1970s and is essentially a legal response to the threats posed by technological advances.[1] The first major international documents appeared in the 1980s, thanks to the growing volume of cross-border data flows. Although the OECD’s Council’s Guidelines on Governing the Protection of Privacy and Cross-Border Flows of Personal Data[2], adopted in 1980, are not binding, they contain a number of important basic principles. The guidelines extended to all OECD member countries, including the countries of the European Community and the United States itself. This is mainly due to the fact that subsequent European and American regulations show so many similarities. Building an information society in Europe has become an important priority since the 1990s, as indicated, for example, by the Bangemann report[3] and subsequent strategy papers. Even in these times, the duality of European regulation can be seen. On the one hand, it must ensure the free flow of data, and on the other, the private sector must be protected.[4] The process culminated in the EU Data Protection Directive adopted in 1995, under which Member States successively promulgated their own national data protection laws.

At the end of 2010s, two important personal data protection laws became applicable. The new laws attempting to regulate the area of privacy and personal data potection have been adopted on both sides of the Atlantic Ocean and although they differ in many respects, their fundamentals are similar.[5] The Regulation (EU) 2016/679 of the European Parliament and of the Council of 27 April 2016 on the protection of natural persons with regard to the processing personal data and on the free movement of such data, and repealing Directive 95/46/EC (General Data Protection Regulation (hereinafter, GDPR) became applicable from 25 May 2018. The regulation is an evolution of an already existing EU directive[6], and was developed over a relatively long period of years. The legislation conatins 99 articles and 173 recitals. The California Consumer Privacy Act (hereinafter, CCPA), also known as AB 375, passed into California law on 28 June 2018 and became apllicable from 1 January, 2020. Compared to the GDPR, CCPA was hastily adopted and is much shorter than its European cousin.[7]

Before the adoption of the Personal Information Protection Law (hereinafter, PIPL), which had been approved by the 13th Standing Committee of the National People’s Congress  committee on 21 August 2021 the People’s Republic Of China’s (PRC) data protection law mostly viewed as being fragmentary, ineffective and difficult to understand.[8] Compared to the GDPR, the PIPL is relatively short with its 8 chapters and 73 articles, however, the effects of the European regulation can be felt in several respects.

In the next part of our paper, we attempt to compare the key features of GDPR, CCPA, and PIPL.

The territorial scope of the legislations

The GDPR and the CCPA both have an extraterritorial scope. The European regulation’s territorial scope is defined in its Article 3:

    1. This Regulation applies to the processing of personal data in the context of the activities of an establishment of a controller or a pro-cessor in the Union, regardless of whether the processing takes place in the Union or not.
    2. This Regulation applies to processing of personal data of data subjects who are in the Union by a controller or processor not established in the Union, where the processing activities are related to:
      (a) the offering of goods or services, irrespective of whether a payment of the data subject is required, to such data subjects in the Union; or
      (b) the monitoring of their behaviour as far as their behaviour takes place within the Union.3.
    3. This Regulation applies to the processing of personal data by a controller not established in the Union, but in a place where Member State law applies by virtue of public international law.

The territorial scope of the CCPA extends to any for-profit entity doing business in California, that meets at least one of the following three conditions: (1) has a gross revenue greater than $25 million, (2) annually buys, receives, sells, or shares the personal information of more than 50,000 consumers, households, or devices for commercial purposes. or (3) derives 50 percent or more of its annual revenues from selling consumers’ personal information. The question is which entities can be considered doing business in California. These entities are not defined in the CCPA, but the reference to California tax and company law indicates that a broad interpretation of the term should be assumed, [9] so that the CCPA should also apply to all foreign-based entities that meet the above conditions and pays taxes in California because of its activities.

The PIPL is also applicable to activities outside the mainland PRC that handle the personal information of natural persons within the territory of the PRC, in any of the following circumstances: (1) for the purpose of providing products or services to natural persons within the territory; (2) to analyze and assess the conduct of natural persons within the territory; (3) other situations provided for by law or administrative regulations.[10]

Based on the above provision, we can state that (similar to GDPR and CCPA) PIPL also has extraterritorial effect, but the effect is narrower than the GDPR’s.

Personal scope

With regard to personal scope, we can ask two main questions: who is protected and to who is regulated by the law imposes. The GDPR regulates every data controllers and data processors (natural persons, businesses, government agencies, etc.) and protects the natural persons (identified or identifiable persons to which personal data relates). The CCPA’s operates with the term of business-doing entities, while it protects the „consumers” (basically California residents). The PIPL basically protects the personal informations on natural persons, and regulates any handler of these informations (both organizations and individuals).

What kind of information is protected?

The GDPR uses the term of personal data. Personal data is any information relating to an identified or identifiable data subject. According to the CCPA personal information is every information that identifies, relates to, describes, is capable of being associated with, or may reasonably be linked, directly or indirectly, with a particular consumer or household. Both regulations defines specific categoires of personal data or information. According to the PIPL personal information is any type of information that identifies or can identify natural persons recorded electronically or by other means, but does not include anonymized information. The PIPL’s definition is closer the the GDPR.

The legal basises of processing

The GDPR mentions six equal legal basises as the requiments of rigtful data processing (consent of the data subject, contract, legal obligation, protection of vital interests, public interest and legitimate interest), while the CCPA doesn’t mention any. The latter regulation only provides for a posteriori mechanism, namely allowing customers to opt-out to the sale and disclosure of their personal information or to ask for erasure of the information.[11] The PIPL’s following the method of the GDPR as it’s mentions different legal basises. According to Article 13, personal information handlers can only handle personal information where one of the following circumstances is met: (1) the individual’s consent is obtained; (2) as necessary to conclude or perform on a contract to which the individual is a party, or as necessary for carrying out human resource management in accordance with lawfully formulated labor rules systems and lawfully concluded collective contracts; (3) as necessary for the performance of legally-prescribed duties or obligations; (4) as necessary to respond to public health incidents or to protect natural persons’ security in their lives, health, and property in an emergency; (5) handling personal information within a reasonable range in order to carry out acts such as news reporting and public opinion oversight in the public interest; (6) for a reasonable scope of handling of personal information that has been disclosed by the individual or otherwise already legally disclosed in accordance with this Law; (7) other situations provided by laws or administrative regulations.

Privacy notices

The GDPR devotes two complete articles to detail the content of the information to be provided to the data subject. The privacy notice must contian various informations: the identity and the contact details of the controller, the contact of the data protection officer, the purposes of the processing for which the personal data are intended as well as the legal basis for the processing, the recipients or categories of recipients of the personal data, etc.

According to CCPA businesses must inform consumers about the personal information categories collected, the intended use purposes for each category. Further notice is required to collect additional personal information categories. or use collected personal information.

Article 17 of the PIPL provides that before handling personal information, personal information handlers shall truthfully, accurately, and completely notify individuals of the following matters in a conspicuous fashion and in clear and understandable language: (1) the organizational or personal name of the personal information handlers; (2) the purposes of handling the personal information, the methods of handling, and the type of personal information handled, and period it will be stored; (3) the manner and procedures by which individuals are to exercise their rights under this Law; (4) other matters that laws and administrative regulations provide shall be announced.

The rights of the data subjects

The GDPR provides the following rights for the data subject: the right to acces, the right to data portability, the right to request erasure, the right to be forgotten, the right to reflectation, the right to restrict processing, the right to object to processing, and the right to object to automated decision-making.

In the CCPA we can’t find any rights that would be equivalent to the right of rectification and the right to object to processing.

The PIPL provides the data subjects the right to know and make decisions about the handling of their personal information, the right to limit or refuse the handling of their personal information by others, the right to access and reproduce their personal information from personal information handlers, the right to request correction, the right to request deletion, and the right to request that personal information processors explain their personal information processing rules.

The penalties

In 2018, the GDPR came as a surprise with its high fines. According to the regulation, the fines could reach 20 million euros, or four percent of the annual global revenue (whichever is the higher).

The CCPA defined the fines in 2 500 USD per violation or up to 7 500 USD per violation if it’s international.

The PIPL also uses more categories of fines. According to Article 66: Where personal information is handled in violation of this Law, or where the obligations for the protection of personal information provided for in this Law are not performed in handling personal information, the departments performing duties on personal information protection are to order corrections, give warnings, and confiscate unlawful gains; applications that illegally handle personal information are to be ordered to have their provision of services suspended or stopped, and a fine of up to 1,000,000 RMB is to be given; the directly responsible managers and other directly responsible personnel are to be given a fine of between 10,000 and 100,000 RMB (cca. 1 300-13 000 euros). Where the circumstances of the illegal activities provided for in the preceding paragraph are serious, the provincial level or higher departments performing personal information protection duties are to order corrections, confiscate unlawful gains, and give a concurrent fine of up to 50,000,000 RMB (cca. 6,5 million euros) or up to 5% of the preceding year’s business income, and may order that operation be suspended, suspend operations for rectification, or report to relevant regulatory departments for the cancellation of business permits or licenses; and a fine of between 100,000 and 1,000,000 RMB is to be given to the directly responsible managers and other directly responsible personnel, and a decision may be made to prohibit their serving as the board member, supervisor, senior management, or person in charge of personal information protection for an enterprise during a set period of time.

It can therefore be concluded that the PIPL allows for the imposition of fines higher than the CCPA, but still falls short of the fines indicated in the GDPR.

An overview

In this chapter we present a comparison chart for better for better clarity and applicability. The comparison is, of course, not exhaustive, it can be further developed. Nevertheless, it can serve as a good starting point for further research.

Criteria Legislation
GDPR CCPA PIPL
Territorial scope Data controllers and data

processors:

a) Established in the EU

that process personal

data in the context

of activities of the

EU establishment,

regardless of whether

the data processing

takes place within

the EU.

b) Not established in the

EU that process EU

data subjects’ personal

data in connection

with offering goods

or services in the EU,

or monitoring their

behavior (…)

Any for-profit entity doing business

in California and the entity meets at least one of the following:

a) Has a gross revenue greater than

$25 million.

b) Annually buys, receives, sells, or

shares the personal information

of more than 50,000 consumers,

households, or devices for

commercial purposes.

c) Derives 50 percent or more of

its annual revenues from selling

consumers’ personal information

The PIPL is applicable to activities outside the mainland PRC that handle the personal information of natural persons within the territory of the PRC, in any of the following circumstances:

a) for the purpose of providing products or services to natural persons within the territory;

b) to analyze and assess the conduct of natural persons within the territory;

c) other situations provided for by law or administrative regulations

Personal scope Protected: natural persons (identified or identifiable persons to which personal data relates)

Regulated: data controllers and data processors (natural persons, businesses, government agencies, etc.)

Protected: consumers (California residents)

Regulated: business-doing entities

Protected: natural persons

Regulated: handler of the informations (both organizations and individuals)

The protected informations Personal data (any information relating to an identified or identifiable data subject) Personal information (every information that identifies, relates to, describes, is capable of being associated with, or may reasonably be linked, directly or indirectly, with a particular consumer or household) Personal information (any type of information that identifies or can identify natural persons recorded electronically or by other means, but does not include anonymized information)
The legal basis of processing Six equal legal basis as the requiments of rigtful data processing (consent of the data subject, contract, legal obligation, protection of vital interests, public interest and legitimate interest) None Seven legal basis as the requiments of rigtful data processing (the individual’s consent is obtained; as necessary to conclude or perform on a contract to which the individual is a party, or as necessary for carrying out human resource management in accordance with lawfully formulated labor rules systems and lawfully concluded collective contracts; as necessary for the performance of legally-prescribed duties or obligations; as necessary to respond to public health incidents or to protect natural persons’ security in their lives, health, and property in an emergency; handling personal information within a reasonable range in order to carry out acts such as news reporting and public opinion oversight in the public interest; for a reasonable scope of handling of personal information that has been disclosed by the individual or otherwise already legally disclosed in accordance with this Law; other situations provided by laws or administrative regulations.
Privacy notices Information have to be provided to the data subject. The privacy notice must contian various informations: the identity and the contact details of the controller, the contact of the data protection officer, the purposes of the processing for which the personal data are intended as well as the legal basis for the processing, the recipients or categories of recipients of the personal data, etc. Businesses must inform consumers about the personal information categories collected, the intended use purposes for each category. Further notice is required to collect additional personal information categories. or use collected personal information. handlers shall truthfully, accurately, and completely notify individuals of the following matters in a conspicuous fashion and in clear and understandable language: the organizational or personal name of the personal information handlers; the purposes of handling the personal information, the methods of handling, and the type of personal information handled, and period it will be stored; the manner and procedures by which individuals are to exercise their rights under this Law; other matters that laws and administrative regulations provide shall be announced.
The rights of the data subjects GDPR provides the following rights for the data subject: the right to acces, the right to data portability, the right to request erasure, the right to be forgotten, the right to reflectation, the right to restrict processing, the right to object to processing, and the right to object to automated decision-making. All the rights mentioned in the GDPR, except the right of rectification and the right to object to processing. The right to know and make decisions about the handling of their personal information, the right to limit or refuse the handling of their personal information by others, the right to access and reproduce their personal information from personal information handlers, the right to request correction, the right to request deletion, and the right to request that personal information processors explain their personal information processing rules.
The penalties 20 million euros, or four percent of the annual global revenue (whichever is the higher) 2 500 USD per violation or up to 7 500 USD per violation if it’s international Three categories:

  1. 10, 000 – 100, 000 RMB
  2. up to 1 000 000 RMB
  3. up to 50 000 000 RMB

Conclusion

The PIPL reminds us of the GDPR and the CCPA in many respects, but the three legislations lots of specific elements. In extreme cases, we may also have to meet the criteria set by all three pieces of legislation for a single data processing activity.

In our short comparative study, we wanted to draw attention to the most important differences, thus helping practioners and researchers who need to consider all three regulations in their work.

Sources

Bangemann Report, Europe and the Global Information Society (1994). https://www.cyber-rights.org/documents/bangemann.htm (Downloaded: 25 October 2021).

Csáki-Hatalovics Gyula Balázs: eGovernment in the Past Few Years in Hungary. Acta Univ. Sapientiae, Legal Studies, 3, 1 (2014), 8-10.

DIRECTIVE 95/46/EC OF THE EUROPEAN PARLIAMENT AND OF THE COUNCIL of 24 October 1995 on the protection of individuals with regard to the processing of personal data and on the free movement of such data

Marini, Alice, Katefides, Alexis, Bates, Joel, Zanfir-Fortuna, Gabriela, Bae, Michelle, Gray, Stacey, Sen, Gargi: Comparing GDPR v. CCPA, Data Gudiance – Future of Privacy Forums 23. https://fpf.org/wp-content/uploads/2018/11/GDPR_CCPA_Comparison-Guide.pdf (Downloaded: 25 October 2021).

Geller, Anja: How Comprehensive Is Chinese Data Protection Law?A Systematisation of Chinese Data Protection Lawfrom a European Perspective, GRUR International, 0 (0), 2020, 1.

Heimes, Rita: Top 5 Operational Impacts of the CCPA: Part 1 — Determining if you’re a business collecting or selling consumers’ personal information, iapp The Privacy Advisor, July 23, 2018, https://iapp.org/news/a/top-five-operational-impacts-of-cacpa-part-1-determining-if-youre-a-business-collecting-or-selling-consumers-personal-information/ (Downloaded: 25 October 2021).

Mesarčík, Matúš: Apply or not to Apply? A Comaparative View on Territorial Application of CCPA and GDPR, Bratislava Law Review 2020. Vol.4. No. 2. 81.

OECD: Recommendation of the Council concerning Guidelines Governing the Protection of Privacy and Transborder Flows of Personal Data. https://legalinstruments.oecd.org/en/instruments/OECD-LEGAL-0188 (Downloaded: 25 October 2021).

Szőke Gergely László: Az adatvédelem szabályozásának történeti áttekintése, Infokommunikáció és Jog, 2013/3, 108-109.

Voss, W. Gregory: The CCPA and the GDPR Are Not the Same: Why You Should Understand Both, CPY Antitrust Chronicle January 2021, 3.

References

  1. Szőke Gergely László: Az adatvédelem szabályozásának történeti áttekintése, Infokommunikáció és Jog, 2013/3, 108-109.
  2. OECD: Recommendation of the Council concerning Guidelines Governing the Protection of Privacy and Transborder Flows of Personal Data. https://legalinstruments.oecd.org/en/instruments/OECD-LEGAL-0188 (Downloaded: 25 October 2021).
  3. Bangemann Report, Europe and the Global Information Society (1994). https://www.cyber-rights.org/documents/bangemann.htm (Downloaded: 25 October 2021).
  4. Csáki-Hatalovics Gyula Balázs: eGovernment in the Past Few Years in Hungary. Acta Univ. Sapientiae, Legal Studies, 3, 1 (2014), 8-10.
  5. Matúš Mesarčík: Apply or not to Apply? A Comaparative View on Territorial Application of CCPA and GDPR, Bratislava Law Review 2020. Vol.4. No. 2. 81.
  6. DIRECTIVE 95/46/EC OF THE EUROPEAN PARLIAMENT AND OF THE COUNCIL of 24 October 1995 on the protection of individuals with regard to the processing of personal data and on the free movement of such data
  7. W. Gregory Voss: The CCPA and the GDPR Are Not the Same: Why You Should Understand Both, CPY Antitrust Chronicle January 2021, 3.
  8. Anja Geller: How Comprehensive Is Chinese Data Protection Law?A Systematisation of Chinese Data Protection Lawfrom a European Perspective, GRUR International, 0 (0), 2020, 1.
  9. Rita Heimes: Top 5 Operational Impacts of the CCPA: Part 1 — Determining if you’re a business collecting or selling consumers’ personal information, iapp The Privacy Advisor, July 23, 2018, https://iapp.org/news/a/top-five-operational-impacts-of-cacpa-part-1-determining-if-youre-a-business-collecting-or-selling-consumers-personal-information/ (Downloaded: 25 October 2021).
  10. See PIPL, Article 3.
  11. Alice Marini at al.: Comparing GDPR v. CCPA, Data Gudiance – Future of Privacy Forums 23. https://fpf.org/wp-content/uploads/2018/11/GDPR_CCPA_Comparison-Guide.pdf (Downloaded: 25 October 2021).