Kategória: Jogtudomány

 

1. Az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés, mint befogadhatósági feltétel vagylagossága

Az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés feltételét, mint az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának feltételét a 2011-ben elfogadott Abtv. honosította meg a magyar jogrendszerben, mellyel a jogalkotó – az indokolás szerint – a német jogi megoldást kívánta követni.^[1]

A mintát szolgáltató német alkotmánybíróságról szóló törvény (a továbbiakban: BVerfGG) 93a. §-a szerint:

(1) Die Verfassungsbeschwerde bedarf der Annahme zur Entscheidung.

(2) Sie ist zur Entscheidung anzunehmen,

1. a) soweit ihr grundsätzliche verfassungsrechtliche Bedeutung zukommt,
2. b) wenn es zur Durchsetzung der in § 90 Abs. 1 genannten Rechte angezeigt ist; dies kann auch der Fall sein, wenn dem Beschwerdeführer durch die Versagung der Entscheidung zur Sache ein besonders schwerer Nachteil entsteht.

Láthatjuk tehát, hogy a mintaadó német jogban a befogadhatóságnak két feltétele van, melyek közül a BVerfGG 93a. § (2) bekezdés a) pontja szerinti jelenti a témánk szempontjából vizsgálandó alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés feltételét.

Az eddigi tapasztalatok alapján a német alkotmánybíróság éppen ezen BVerfGG 93a. § (2) bekezdés a) pontja szerinti feltételre alapozva utasítja vissza. Ennek is „köszönhető”, hogy a német alkotmánybíróság működésének első negyvenöt évében az alkotmányjogi panaszok mindössze 2,73 százalékát bírálta el érdemben.^[2] A német alkotmánybíróság szabadon értelmezi az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés feltételét^[3] és ezen feltétel „segítségével” utasít vissza sok alkotmányjogi panaszt, mely vita tárgyát képezi a német szakirodalomban^[4], különös tekintettel arra, hogy az alkotmányjogi panaszt visszautasító döntést a német alkotmánybíróság nem köteles indokolni és az ilyen döntések mintegy háromnegyedéhez fűznek indokolást.^[5]

A hatályos magyar jogban a befogadhatóság feltételeit szabályozó Abtv. 29. § szerint: „az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be.”

Véleményünk szerint a fenti jogszabályi definícióban, amely a befogadhatóság feltételeit határozza meg, lényeges kiemelnünk a vagylagos kapcsolatot a befogadhatóság feltételeit illetően. Az Alkotmánybíróság tehát vagy a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadhatja be az alkotmányjogi panaszt. Amennyiben elfogadjuk az alkotmányjogi panaszok elutasításának érvelését, miszerint nem tartalmaz alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést az indítvány, a vagylagos jogszabályi rendelkezés alapján még mindig felmerül a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vizsgálatának lehetősége. A fentiek végső soron azt a kérdést vetik fel, hogy az Abtv. 29. § szerinti befogadhatósági feltételek konjunktív, avagy diszjunktív feltételek-e.

Az Alkotmánybíróság a két törvényi feltételt nem választotta élesen szét a befogadási gyakorlat kialakítása során, mivel a két kritérium a legtöbb esetben nem válik el egymástól, sőt egyes vélemények szerint nem is lehet szétválasztani a kettőt.^[6] Fontos hangsúlyoznunk ugyanakkor, hogy az Alkotmánybíróság több Abtv. 27. § szerinti alkotmányjogi panasz-eljárásban kimondta, hogy az Abtv. textuális értelmezésének^[7] megfelelően vagylagos, diszjunktív feltételként tekinti az Abtv. 29. §-ban megfogalmazott két befogadási feltételt.^[8]

A 3/2013. (II.14.) AB határozatban az Alkotmánybíróság egyértelműen állást foglalt amellett, hogy az Abtv. 29. §-ban megfogalmazott két befogadási feltétel vagylagos. A jelen bekezdésben hivatkozott Alkotmánybírósági határozat szerint „Az Abtv. 29. §-a alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be. Bár e két követelmény vagylagos, jelen ügy befogadását mindkét szempont alátámasztja.”^[9]

A 7/2013. (III.1.) AB határozat szintén egyértelműen állást foglalt amellett, hogy az Abtv. 29. §-ban megfogalmazott két befogadási feltétel vagylagos. A jelen bekezdésben hivatkozott Alkotmánybírósági határozat szerint „Az Abtv. 29. §-a alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az alkotmányjogi panasz a következők szerint megfelel az Abtv. 29. §-ában foglalt mindkét, vagylagos természetű feltételnek.”^[10]

A fentiekhez hasonló gyakorlatot követett a 8/2013. (III.1.) AB határozat, mely ugyancsak egyértelműen állást foglalt amellett, hogy az Abtv. 29. §-ban megfogalmazott két befogadási feltétel vagylagos. A jelen bekezdésben hivatkozott Alkotmánybírósági határozatban az Alkotmánybíróság megállapította, hogy „Az Abtv. 29. §-a alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be. Bár e két befogadhatósági követelmény alternatív jellegű, a jelen alkotmányjogi panasz mindkét feltételt teljesíti.”^[11]

 

2. Az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdések köre az Alkotmánybíróság gyakorlatában

A befogadás feltételek egymáshoz való viszonyának vizsgálatát követően, immáron kifejezetten az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés kategóriáját vizsgálva arra is kerestük a választ, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata mit tart az alkotmányjog panasz befogadása során alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek.

Felhívjuk a figyelmet arra, hogy mint azt Tóth J. Zoltán kutatása is egyértelműen tükrözi, az Abtv. 29. § szerinti befogadhatósági feltételek kiemelkedő fontossággal rendelkeznek, tekintettel arra, hogy a Tóth J. Zoltán által vizsgált 2012-2013-as időszakban a meghozott 197 visszautasító végzés 83,8 %-ában az Abtv. 29. § jelentette a visszautasítás indokát.^[12]

 

2.1 A jogorvoslathoz való jog a gyülekezési jogban, mint alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés

A fentebb már hivatkozott 3/2013. (II.14.) AB határozat amellett, hogy a befogadási feltételek vagylagosságában is állást foglalt, az alkotmányjogi jelentőségű kérdés körében is hasznos megállapítást tett.

Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló tényállásban az indítványozó az akkor hatályban lévő gyülekezési törvény (a továbbiakban: Gytv.) előírásainak megfelelően gyülekezést jelentett be az illetékes rendőrkapitányságon. Az illetékes rendőrkapitányság végzésében hatáskörének hiányát állapította meg tekintettel arra, hogy az önkormányzat egy korábban kelt közterület-használati megállapodásban ugyanazon önkormányzat Főpolgármesteri Hivatalának használatába adta a kérdéses gyülekezés helyszínét. A rendőrség álláspontja szerint közterület-használati engedély folytán a megjelölt terület elvesztette “a Gytv. 15. § a) pontja értelmében vett közterületi jellegét”, tehát a szóban forgó területre bejelentett rendezvény nem tartozik a Gytv. hatálya alá, és a rendőrség nem rendelkezik hatáskörrel a rendezvény elbírálására. Az indítványozó ezután a Gytv. 9. § (1) bekezdése alapján a Fővárosi Törvényszékhez fordult, és kérte az első rendőrségi végzés hatályon kívül helyezését, tekintettel arra, hogy az az ügy érdemében hozott olyan döntésnek minősül, amely a rendezvény megtiltásával azonos hatályú, s a végzés alaptörvény-ellenes módon korlátozza a békés gyülekezéshez való jogot. Az illetékes Törvényszék megállapította, hogy a rendőrség a bejelentést nem vizsgálta érdemben, és nem is döntött érdemben a rendezvény megtiltásáról. Az első bírósági végzés szerint a rendőrség a rendezvényre vonatkozó bejelentést azért utasította el, mert azt állapította meg, hogy a kérdésben nincs hatásköre. A bíróság ezért arra a következtetésre jutott, hogy neki sincs lehetősége a kérdés érdemi elbírálására, ezért a végzésben a Gytv. 8. § (3) bekezdése alapján – a Ket. rendelkezéseit figyelembe véve – hatáskörének hiányát állapította meg, és az ügyet fellebbezésként áttette az Országos Rendőr-főkapitánysághoz (a továbbiakban: ORFK), amely  a hatáskör hiányát megállapító első rendőrségi végzést másodfokú közigazgatási határozatában helybenhagyta. Ezt követően az ORFK másodfokú közigazgatási határozatát bíróság előtt megtámadta az indítványozó, melynek eredményeként a rendőrségi határozatokat hatályon kívül helyezte és új eljárásra utasította az elsőfokon eljárt rendőri szervet. Az indítványozó az első és a második bírósági ítélet ellen is kezdeményezett alkotmányjogi panasz eljárást, kiemelte, hogy álláspontja szerint az első bírósági döntés, mely hatáskörének hiányát állapította meg, szintén az ügy érdemében hozott döntésnek számít.

Az ügyben a befogadhatóság vizsgálata során az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, hogy „az alkotmányjogi probléma vizsgálata az egyedi ügyön túlmutató jelentőségű, hiszen az Alkotmánybíróság érdemi határozata a jövőre nézve megfogalmazhatja azokat a szempontokat, amelyeket figyelembe véve a gyülekezési ügyben eljáró jogalkalmazók ilyen és hasonló jogvitákban kellőképpen mérlegelni tudnak. Az Alkotmánybíróság az érdemi eljárás során megválaszolandó alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek elsősorban azt tekinti, hogy összhangban áll-e az Alaptörvénnyel a Gytv. 9. § (1) bekezdésének az az értelmezése, amely kizárólag a gyülekezést formálisan megtiltó rendőrségi döntés esetében biztosít érdemi bírói felülvizsgálatot.”^[13]

Az Alkotmánybíróság a határozat rendelkező részében megállapította, hogy a bíróság végzése sérti az Alaptörvény VIII. cikk (1) bekezdésében biztosított békés gyülekezéshez való jogot, ezért a bírósági végzést megsemmisítette. Emellett az Alkotmánybíróság a határozat rendelkező részében megállapította, hogy „az Alaptörvény VIII. cikk (1) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelmény, hogy a gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény 9. §-a szerinti bírói felülvizsgálatnak van helye a rendőrségnek a rendezvény bejelentéséről hozott, hatáskör hiányát megállapító határozatával szemben. A bíróság a hatáskör hiányát megállapító rendőrhatósági határozat jogszerűségét és megalapozottságát érdemben vizsgálja”.^[14]

 

2.2 A bírói döntés indokolása és a tisztességes eljáráshoz való jog, mint alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés

A fentebb már hivatkozott 7/2013. (III.1.) AB határozat amellett, hogy a befogadási feltételek vagylagosságában is állást foglalt, az alkotmányjogi jelentőségű kérdés körében is hasznos megállapítást tett.

Az alkotmányjogi panasz alapjául egy adóügyi eljárás szolgált, melyben az indítványozóval szemben az adóhatóság úgynevezett vagyongyarapodási vizsgálatot folytatott több adóévre vonatkozóan. Az adóhatóság álláspontja szerint az indítványozó jövedelme nem állt arányban a vizsgált időszakban felmerült kiadásaival, ezért az adó alapját becslési módszer alkalmazásával valószínűsítette, mely alapján több millió forint adókülönbözetet tárt fel, valamint ehhez igazodó adóbírságot szabott ki és késedelmi pótlékot állapított meg. Az indítványozó az ügyben eljáró adóhatóság eljárásának törvényességét támadva kezdeményezte a másodfokú adóhatóság határozatának bírói felülvizsgálatát. Az indítványozó keresetében kifogásolta, hogy az adóhatóság nem bizonyította a becslés törvényben előírt feltételeinek fennállását. Az indítványozó a keresetben azt is sérelmezte, hogy az adóhatóság olyan becslési módszert választott, amely nem alkalmas a valós adó alapjának valószínűsítésére, és ezért nem felel meg a vonatkozó jogszabályban foglaltaknak. Az indítványozó álláspontja szerint a jogszabályi rendelkezéseknek csak a pénzforgalmi szemléletű vagyonmérleg felelhet meg, azonban a konkrét ügyben készpénzforgalmi szemléletű vagyonmérleget alkalmazott, amely sem a becslés feltételei fennállásának bizonyítására, sem a becslési módszerre vonatkozó törvényi előírásnak nem felel meg. Az indítványozó keresetét a bíróság elutasította. Az indítványozó a bíróság ítéletével szemben alkotmányjogi panaszt terjesztett elő, melyben a tisztességes eljárás követelményének sérelmére hivatkozással elsődlegesen azt adta elő, hogy a törvényszék a kereseti kérelmének egyes részeit érdemben nem bírálta el, vagyis a kereseti kérelmének elutasítását megalapozó indokok bírói előadása a törvényszék határozatának indokolásából elmaradtak. Az indítványozó álláspontja szerint a kereseti kérelem kifejezett kételyeket fogalmazott meg az eljárásban alkalmazott vagyonmérleg törvényességével összefüggésben, azonban a kifogásolt bírósági ítélet mégis külön indokolás nélkül elfogadta az alkalmazott vagyonmérleg típusát, és a vagyonmérleg törvényessége vonatkozásában nem foglalt állást. Az indítványozó ezzel összefüggésben előadta, hogy a törvényszék indokolásának hiánya az Alaptörvény 28. cikkében előírtakkal azért ellentétes, mert a törvényszék nem az Alaptörvényben megfogalmazott követelményeknek megfelelően vizsgálta meg a kereseti kérelmet.

Az ügyben a befogadhatóság vizsgálata során az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, hogy „az alkotmányjogi probléma az egyedi ügyön túlmutató jelentőségű, ugyanis az Alkotmánybíróság az egyedi bírósági döntések indokolási kötelezettségének minimális, az eljárás tisztességéhez tartozó követelményeit eddig nem vizsgálta. Így az Alkotmánybíróságnak a jelen ügyben hozott érdemi határozata meghatározza azokat a tisztességes eljárás alaptörvényi szabályának védelmi körébe tartozó minimális követelményeket, amelyeket a bíróságoknak az ügy elbírálása során feltétlenül szükséges érvényesíteniük. Az Alkotmánybíróság alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésként értékelte a bírói döntések indokolásának alkotmányossági mércéjeként szolgáló, a tisztességes eljárásban rejlő, minimális követelményrendszer kidolgozását.”^[15] Az Alkotmánybíróság részben elutasította, részben visszautasította az alkotmányjogi panaszt.

 

2.3 Alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés a büntetőeljárásban

A fentebb már hivatkozott 8/2013. (III.1.) AB határozat amellett, hogy a befogadási feltételek vagylagosságában is állást foglalt, az alkotmányjogi jelentőségű kérdés körében is hasznos megállapítást tett.

Az alkotmányjogi panasz alapjául egy büntetőeljárás szolgált, amelyben az indítványozóval szemben az ügyészség folytatólagosan, súlyos fenyegetéssel elkövetett zsarolás bűntette miatt emelt vádat. Az elsőfokú bíróság az indítványozót a vádirati minősítéssel egyezően súlyos fenyegetéssel elkövetett zsarolás bűntettében bűnösnek mondta ki. A megállapított tényállás szerint az indítványozó részére a sértett rendszeres munkalehetőséget biztosított. Az indítványozó később a sértettet, annak családi együttélését, házasságát és egzisztenciáját veszélyeztető, folyamatos fenyegetéssel arra kényszerítette, hogy heti rendszerességgel adjon át számára százezer forint nagyságrendű összegeket készpénzben. Az indítványozó azért, hogy a fenyegetések komolyságát alátámassza azt is közölte a sértettel, hogy fegyvert tart magánál és utalt arra, hogy a követelt pénz megszerzéséért bármire képes. a sértett mindösszesen huszonkét millió forintot adott át az indítványozónak a fenyegetés hatására. A másodfokú bíróság megállapított tényállást túlnyomó részben megalapozottnak találta, ezért újabb bizonyítást már nem vett fel. Ugyanakkor mind az ügyészi, mind a védelmi fellebbezések egyaránt kifogásolták, hogy a nyomozást folytató rendőrség az indítványozó első terhelti kihallgatásának tervezett időpontjáról, valamint az indítványozó fogva tartásának helyéről elmulasztotta értesíteni az indítványozó részére kirendelt védőt. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy a nyomozó hatóság értesítette-e a kirendelt védőt az indítványozó első terhelti kihallgatásának pontos időpontjáról. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a terhelti kihallgatás tervezett időpontjáról való védi értesítés elmaradása nem jelentette a védekezéshez való jog lényeges korlátozását. A másodfokú bíróság szerint az úgynevezett “Miranda formulaként” ismert figyelmeztetés elmulasztása eredményezi a vallomás bizonyítékok köréből történő kirekesztést, a kirendelt védő értesítésének elmaradása a terhelti kihallgatás tervezett helyéről és időpontjáról nem. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az indítványozó a törvényi figyelmeztetéseket követően, a védelemhez fűződő jogosítványai ismeretében, önként döntött úgy, hogy vallomást tesz, ezért a törvényszéki ítélet azt állapította meg, hogy a védelemhez fűződő jogok nem sérültek olyan fokban, amely a szóban forgó vallomás bizonyítékként történő értékelésének kizárását megalapozná. A másodfokú bíróság jogerős ítélete tehát azt rögzítette, hogy kirendelt védő a terhelti kihallgatás tervezett helyéről és időpontjáról történő értesítésének elmaradása nem olyan súlyú eljárási jogkorlátozás, amely akár az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, akár a szóban forgó terhelti vallomásnak a bizonyítékok köréből történő kirekesztését indokolná. Az indítványozó a törvényszék ítéletével szemben „valódi alkotmányjogi panaszt terjesztett elő, melyben kérte a törvényszéki ítélet alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését.

Az ügyben a befogadhatóság vizsgálata során az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, hogy „figyelemmel volt arra is, hogy a bűnügyi nyomozások során számos alkalommal fordul elő, hogy az éjjeli órákban bűnügyi őrizetbe vett és kihallgatott terhelt részére a kirendelt védőt a nyomozó hatóság telefax útján, úgy értesíti, hogy a védő nyilvánvalóan csak a következő munkanap reggeli óráiban, már a terhelti kihallgatás foganatosítását követően értesül az eljárási cselekményről. Az ilyen jellegű nyomozó hatósági mulasztások elszaporodottsága miatt a jelen alkotmányjogi panaszhoz szorosan kapcsolódó kérdést az Alkotmánybíróság alapvető alkotmányjogi jelentőségűnek értékelte. Az Alkotmánybíróság az érdemi eljárás során megválaszolandó alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek elsősorban azt tekinti, hogy összhangban áll-e az Alaptörvénnyel, ha a nyomozást folytató hatóság nem teremti meg annak lehetőségét, hogy a büntetőeljárásban kirendelt védő az eljárási törvényben foglalt jogait ténylegesen gyakorolhassa.”^[16] Az Alkotmánybíróság a határozat rendelkező részében az alkotmányjogi panaszt elutasította, ugyanakkor megállapította, hogy „az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelmény, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 48. § (1) bekezdésének alkalmazásakor a terhelt érdekében kirendelt védőt a terhelti kihallgatás helyéről és időpontjáról igazolható módon, olyan időben értesítsék, hogy a kirendelt védőnek lehetősége legyen az eljárási törvényben foglalt jogait gyakorolni és a terhelti kihallgatáson részt venni. Ilyen értesítés elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítékként nem értékelhető.”^[17]

 

2.4 Alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés és a bizonyítás a bírósági eljárásban

Az Alkotmánybíróság a 3268/2012. (X. 4.) AB végzésében az alapvető alkotmányjogi kérdéshez kapcsolódóan fontos megállapításokat tett a bíróságok által folytatott bizonyítási eljárás, a bírói mérlegelés és valódi alkotmányjogi panasz viszonyát illetően.

A konkrét ügyben előterjesztett indítvány arra irányult, hogy az Alkotmánybíróság a rendes bíróság büntetés-végrehajtással összefüggésben indított kártalanítási-kártérítési ügyben hozott ítéleteinek alaptörvény-ellenességét állapítsa meg és semmisítse meg azokat.

Az indítványozó többek között az Alaptörvény a törvény előtti egyenlőséget biztosító XV. cikk (1) bekezdésének, valamint XXIV. cikk (1) bekezdéses szerinti tisztességes eljáráshoz való jogának sérelmére hivatkozott, mely álláspontja szerint a konkrét ügyben azzal valósult meg, hogy elvonták tőle azt a jogot, hogy a “szemben álló felek egyenrangúságát és egyenlőségét biztosítsák”, illetve meg sem hallgatták az ügyben eljáró büntetőbírákat a polgári kártalanítási-kártérítési eljárásban.

Az ügyben a befogadhatóság vizsgálata során az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, hogy „Az indítványozó szerint az Alaptörvénynek a törvény előtti egyenlőséget biztosít ó XV. cikk (1) bekezdésének a valamint a tisztességes eljáráshoz való jogának [XXIV. cikk (1) bekezdésének] a sérelme az ügyében azzal valósult meg, hogy elvonták attól a jogától, hogy a “szemben álló fel ek egyenrangúságát és egyenlőségét biztosítsák”, illetve az ügyben eljáró büntetőbírákat a polgári kártérítési eljárásban meg sem hallgatták. Az indítványozó felvetése nem értékelhető alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésként, hiszen önmagában attól, hogy egy bizonyítási indítványt a bíróság mérlegelési jogkörében nem teljesít, még nem válik az egész eljárás tisztességtelenné és ezáltal alaptörvény-ellenessé. Ennek a kérdésnek a vizsgálata csak szélső esetben lehet az alkotmánybírósági eljárás tárgya, ellenkező esetben ugyanis a rendes bírósági eljárásokban részt vevő valamennyi fél – akivel szemben a bíróság valamit nem (vagy nem a kérelme szerint) teljesített – a bírósági határozat alkotmányossági szempontból történő felülvizsgálatnak álcázott, valójában azonban a rendes bírósági határozatot felülbírálni kívánó indítvánnyal fordulhatna az Alkotmánybírósághoz. Ezzel viszont az Alkotmánybíróság burkoltan negyedfokú bírósággá válna.”^[18] Az Alkotmánybíróság visszautasította az alkotmányjogi panaszt.

 

2.5 Alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés és a szabad bizonyítás elve az adóigazgatási eljárásban

Az Alkotmánybíróság a 3090/2019. (V. 7.) AB határozat az alapvető alkotmányjogi kérdéshez kapcsolódóan némileg a kirajzolódó gyakorlattól eltérően a szabad bizonyítás elvének adóigazgatási eljárásban történő sérelmének lehetőségét tekintette alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek.

Az ügy alapjául egy személyi jövedelemadóval kapcsolatos adóigazgatási eljárás állt, amelyben az indítványozó többek között az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésébe foglalt „tisztességes eljáráshoz való jogának sérelmét” vetette fel, melyet arra alapozott, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog elválaszthatatlan részét képezi a szabad bizonyítás elve, mely alapelv főszabályként érvényesül többek között az adójogban is. Mindezekkel szemben ugyanakkor az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben, amely során az adóhatóság a személyi jövedelemadó mértékének megállapítása vonatkozásában kalkulált költségekről foglalt állást, az indítványozó által kifogásolt jogszabályi rendelkezések és ennek köszönhetően az adóhatósági döntés az egyes felhasználható és felhasznált bizonyítékoknak előre meghatározott értéket tulajdonítanak, valamint azokkal szemben formai követelményeket támasztanak. Mindez erőteljesen korlátozza a személyi jövedelemadó mértékének megállapítása során figyelembe vehető költségek bizonyításának lehetőségét, mely szabad bizonyítás alapelvét korlátozó rendelkezések csak a szükségesség és arányosság mércéjének megfelelő módon történő alkalmazásával tekinthetőek alkotmányosnak. Az indítványozó álláspontja szerint, habár ezen korlátozás a szükségesség mércéjének – a közteherviselés alkotmányos követelményének figyelembe vételével – megfelelhet, az arányosság követelményének nem tesz eleget, tekintettel arra, hogy  a fenti cél eléréséhez nem a legenyhébb eszközt alkalmazta a jogalkotó. Ugyanis az igénybe vehető bizonyítási eszközt túl szűken határozta meg, továbbá túl is terjeszkedett azon, mivel túlzó az olyan szabályozás, amely a beruházás teljes költségére vonatkozóan korlátozza (kizárja) a bizonyítás lehetőségét. Ezzel összefüggésben utal az adóeljárásokban széleskörűen alkalmazott becslésre, továbbá a szakértői vélemény igénybevételének jelen eljárásban történő szükségtelen kizárására csakúgy, mint a tíz éves távra vonatkozó iratmegőrzési kötelezettségre, amely álláspontja szerint szintén nem áll arányban a korlátozás céljával.

Az ügyben a befogadhatóság vizsgálata során az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, hogy „A testület alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésként értékelte az indítvány azon felvetését, mely szerint sérül az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdése szerinti tisztességes eljáráshoz való jog azáltal, hogy az adójogra is vonatkozó szabad bizonyítási rendszerrel szemben az Szja. tv kifogásolt rendelkezései a bizonyítékokkal szemben formai követelményeket támasztanak, illetve meghatározott bizonyítékokat kizárnak a bizonyítási eljárásból.”^[19] Az Alkotmánybíróság visszautasította az alkotmányjogi panaszt.

 

2.6 Alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés és a munkáltató tájékoztatási kötelezettsége, valamint a bírósági döntések indokolási kötelezettsége

Az Alkotmánybíróság a 3094/2019. (V. 7.) AB végzés az alapvető alkotmányjogi kérdéshez kapcsolódóan többszörösen is állást foglalt. Egyrészt a konkrét ügyben az indítványozó által kifogásolt próbaidőhöz kapcsolódó munkavállalót megillető tájékoztatási kötelezettség, másrészt pedig a bírósági döntések indokolásával, annak minőségével, részletességével kapcsolatos kifogások körében is tett megállapításokat az Alkotmánybíróság.

A konkrét ügy alapjául szolgáló tényállás szerint az indítványozó határozatlan idejű kormánytisztviselői jogviszonyban állt az alperessel gyámhivatali ügyintéző munkakörben. Az indítványozó kinevezésében próbaidő nem került feltüntetésre. Az alperes munkáltató az indítványozó jogviszonyát, a kinevezés után nagyságrendileg két hónppal, a próbaidő alatt azonnali hatállyal megszüntette. Az indítványozó az intézkedés jogszerűségét vitatva előbb panasszal fordult a Kormánytisztviselői Döntőbizottsághoz, majd – tekintettel arra, hogy a Kormánytisztviselői Döntőbizottság a panaszt az irányadó 60 napon belül nem bírálta el – keresetet terjesztett elő az illetékes bíróságon. Az indítványozó többek között annak megállapítását kérte a bíróságtól, hogy az alperes a jogviszonyát jogellenesen szüntette meg. A az elsőfokú bíróság helyt adott a keresetnek, amit a másodfokú bíróság részben helyben hagyott. Az indítványozó felülvizsgálati eljárást kezdeményezett a Kúriánál, amely az indítványozó felülvizsgálati kérelmében foglaltakkal egyezően megállapította, hogy önmagában a próbaidőről való rendelkezés hiánya nem eredményezi a kormánytisztviselői jogviszony érvénytelenségét. A Kúria álláspontja szerint a kormányzati szolgálati jogviszony létesítésekor legalább három, de legfeljebb hat hónapig terjedő próbaidőt kell kikötni, melyből az következik, hogy kormányzati szolgálati jogviszonyt jogszerűen csak akként létesíthettek volna a felek, ha legalább három hónap próbaidőt állapítottak volna meg, ennek mértékét pedig megállapodásuk alapján legfeljebb hat hónapra emelhették volna. A  Kúria szerint tehát a  három hónapos próbaidő a törvény kötelező rendelkezéséből adódóan a feleknek az ebben történő külön megállapodása és a  kinevezésben történő rögzítése hiányában is a  jogviszony elemévé válik és a  kinevezést követő három hónapban mindkét fél jogosult a jogviszonyt azonnali hatállyal a próbaidő alatt megszüntetni. A Kúria végzése nyomán a  másodfokú bíróság az alperes, azaz a korábbi munkáltató fellebbezésének megalapozottságát megállapítva az elsőfokú ítélet fellebbezett részét megváltoztatta, a jogviszony megszüntetése jogellenességének megállapítására vonatkozó elsőfokú ítéleti rendelkezést mellőzte, az alperest terhelő marasztalás összegét leszállította, végül a keresetet ezt meghaladóan – a Kúria végzésében foglaltak alapulvételével – elutasította.

Az ügyben a befogadhatóság vizsgálata során az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, hogy „Az indítványozónak az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdése vonatkozásában előadott indokolásával össze­függésben az Alkotmánybíróság a következőket állapította meg. Az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdés első mondata szerint mindenkinek joga van a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához, valamint a vállal­kozáshoz. A 20/2013. (VII. 19.) AB határozat szerint „[v]alamely foglalkozás megválasztásának a joga akkor teljes, ha magában foglalja a foglalkozás gyakorlásának lehetőségét is. A foglalkozás szabad gyakorlása – bele­értve annak kezdetét és fenntartását egyaránt – a törvényhozás által kijelölt keretek között lehetséges” (Indokolás [30]). Az Alkotmánybíróság szerint a foglalkozás gyakorlásának jogszabályi korlátai szakmai és célszerűségi szempontból indokoltak, alapjogi problémát határesetekben okoznak [21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 117, 121]. Az Alkotmánybíróság szerint a másodfokú bíróság az indítványozót foglalkozása szabad meg­választásától és gyakorlásától nem tiltotta el, azt nem tette lehetetlenné. A bírósági eljárás tárgya pusztán annak megítélése volt, hogy a jogviszony megszüntetésére a próbaidő kifejezett kikötésének hiányában jogellenesen került-e sor vagy sem; az indítványozó a próbaidő kikötésének szükségességét maga sem vitatta, továbbá a jog­viszonyba való visszahelyezését egyébként maga sem kérte keresetében. Ennek megfelelően az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdésével összefüggésben alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést az indítvány nem vet fel, és ugyanígy nem merül fel a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kételye sem.”^[20]

Emellett további témánk szempontjából fontos, a bírósági döntések indokolásával kapcsolatos megállapítást tett az Alkotmánybíróság, amikor az alábbi megállapításokat tette „Az, hogy az indítványozó a döntés indokolásával nem ért egyet, a bíróság érveit megalapozatlannak, elégtelen­nek tartja, szakjogi, törvényességi kérdés, amely önmagában nem vet fel alkotmányossági problémát, alapvető alkotmányjogi kérdést. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság nem látta indokoltnak a támadott döntés végrehaj­tásának az Abtv. 61. § (1) bekezdése alapján történő felfüggesztése kezdeményezését sem.”^[21] Az Alkotmánybíróság visszautasította az alkotmányjogi panaszt.

 

2.7 Alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés és a fegyveregyenlőség elve

Az Alkotmánybíróság a 3096/2019. (V. 7.) AB végzésében az alapvető alkotmányjogi kérdéssel összefüggésben egy lényeges, az alkotmányjogi panasz indítványokban sokszor hivatkozott eljárásjogi alapelvvel, a fegyveregyenlőség elvével foglalkozott behatóan, továbbá az előzekben tárgyalt döntéshez hasonlóan a bírósági döntések indokolásával, annak minőségével, részletességével kapcsolatos kifogások körében is tett megállapításokat az Alkotmánybíróság.

A konkrét ügy alapjául szolgáló tényállás szerint az indítványozó számára kölcsönt nyújtó hitelintézet az irányadó jogszabály szerinti elszámolást készített. Az indítványozó az elszámolás – álláspontja szerint – hibás volta miatt felülvizsgálati eljárás kezdeményezett és a Pénzügyi Békéltető Testülethez (PBT) fordult. A PBT a kérelmet elutasította. Ezt követően az indítványozó a bírósághoz fordult, amely szintén elutasította a kérelmet. Az indítványozó sérelmezte, hogy a bíróság nem közölte vele a hitelintézet által a perben tett nyilatkozatot, így arra válaszolni sem tudott.
Az indítványozó álláspontja szerint a bíróság a hitelintézet beadványának részére történő kézbesítésének elmulasztásával és az arra való nyilatkozattétel biztosításának elmulasztásával megsértette az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése szerinti tisztességes bírósági eljáráshoz való jogát.

Az ügyben a befogadhatóság vizsgálata során az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, hogy „Önmagában az a tény, hogy az indítványozó nem ért egyet a bíróságok döntésével és azok indokolásával, mert a bíróság az indítványozó által helyesnek tartottól eltérő bizonyíték-értékelés alapján megállapított tényállásra alapította döntését, nem elégséges érv a támadott döntés alaptörvény-ellenességének az alátámasztására, nem veti fel a támadott bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kételyét, és nem alapoz meg alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést sem.”^[22]

„Az első feltételt – az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés fennállását – illetően a következőkre szükséges felhívni a figyelmet.

Az Alkotmánybíróságnak egyrészt részletesen kimunkált és következetesen alkalmazott gyakorlata van a fegy­verek egyenlőségéhez való jog mint a tisztességes eljárás garanciális részjogosítványa tartalmát érintően {lásd például: 3357/2017. (XII. 22.) AB határozat, Indokolás, lásd legutóbb például: 3244/2018. (VII. 11.) AB határozat, [30]–[33]; 3357/2017. (XII. 22.) AB határozat, Indokolás [60]–[61]}.

Másrészt a 3064/2019. (III. 29.) AB határozat esetében a panasz befogadására kifejezetten azért került sor, mert az Alkotmánybíróság tisztázni kívánta, hogy sérti-e a fegyverek egyenlőségének követelményét az, ha a köz­igazgatási nemperes eljárásban a jogerős döntés meghozatala előtt a kérelmezőnek nincs lehetősége reagálni a kérelmezett nyilatkozatára/ellenkérelmére. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy „a fegyverek egyenlő­ségéből fakadóan a résztvevő felek számára a bíróság előtti eljárásban biztosítani kell annak lehetőségét, hogy megismerhessék az összes felhozott bizonyítékot és előterjesztett iratot és azokra észrevételt is tehessenek” (Indokolás [20]). Rámutatott azonban arra is, hogy „az alaptörvény-ellenesség megállapíthatósága szempontjá­ból a kézbesíteni elmulasztott irat tartalmának is jelentősége van. Attól ugyanis, hogy a kézbesítés elmaradása formálisan esetleg kimerítheti egy szakági eljárási szabály megsértését, még nem biztos, hogy ez szükségkép­pen magával vonja a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog sérelmének megállapíthatóságát és ezáltal a bíró­ság döntésének megsemmisítését is” (Indokolás [21]). A kézbesítés „elmaradása az alaptörvény-ellenesség szempontjából csak akkor bírna jelentőséggel, ha emiatt egy újabb szempontokat felvető ellenkérelemre nem tudna reagálni a felperes/kérelmező” (Indokolás [25]).

Mindez azt jelenti, hogy az Alkotmánybíróság korábban hasonló ügyben már vizsgálta a fegyveregyenlőség követelményének alkotmányos tartalmát, és jelen ügy ehhez képest nem vet fel olyan új, alapvető alkotmány­jogi jelentőségű kérdést, amely a panasz befogadását és érdemi elbírálását indokolná.”^[23] Az Alkotmánybíróság visszautasította az alkotmányjogi panaszt.

 

2.8 Tapasztalatok az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdések körét illetően

Áttekintve az irányadó alkotmánybírósági gyakorlatot az alapvető alkotmányjogi kérdések körét illetően, egyező következtetésekre juthatunk Tóth J. Zoltánnal^[24] a tekintetben, hogy inkább egyfajta negatív definícióval lehet meghatározni az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdések körét, azaz inkább azt lehet tipikusan nyomon követni, hogy az alkotmánybírósági gyakorlat mely jellemző és jól körülhatárolható esetköröket nem tart alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában kirajzolódik néhány olyan tipikus esetkör, melyet az Alkotmánybíróság következetesen nem tekint alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek. Tipikusan ilyen a bizonyítási eszközök kiválasztásával, mellőzésével; a tényállás megállapításával; vagy az egyes jogszabályok kiválasztásával illetve értelmezésével összefüggésben felvetett észrevételek. A veszélyhelyzet[25] időszakában a tendenciák alapvetően nem változtak meg, az Alkotmánybíróság – rövid szünetet követően – főszabály szerint elektronikus távközlési eszközzel működött tovább. A kijárási tilalmak miatt virtuális világba bezárt emberek körében az interneten elkövetett jogsértések sokasodtak – ez újabb feladatokat ad a testületnek.[26]

[1] Ld.: Kelemen Katalin: Van még pálya. A magyar Alkotmánybíróság hatásköreiben bekövetkező változásokról. In.: Fundamentum 2011. 4. sz. 91.o:

[2] Uo.

[3] Ld.: Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, In: Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II., HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. 502-515.

[4] Ld.: Arató Balázs – Cservák Csaba: A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről in.: Jogelméleti Szemle. 2020/2. letölthető online: http://jesz.ajk.elte.hu/2020_2.pdf

[5] Kommers Donald: The Constitutional Jurisprudence of the Federal Republic of Germany, Durham, Duke University Press, 1997, 19–20. o.

[6] Ld.: Bitskey Botond – Török Bernát (szerk.): Az Alkotmányjogi panasz kézikönyve, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2015, 159. 205. p.

[7] A jogértelmezés egyes módszereiről, különösen a nyelvtani (textualista) értelmezésről, jelentőségéről részletesebben ld.: Cservák Csaba: Jog és nyelv kapcsolata, különös tekintettel a bírói jogértelmezésre, In.: Glossa iuridica, 2014/2. szám 31-33 p.; Pokol Béla: A jog szövegrétegének határai a jogértelmezésben, In.: Jogtudományi Közlöny, 2013/3. szám, különösen 128-129. p.; Pokol Béla: Jogelmélet, Századvég, Budapest 2005.

[8] Ld.: 3/2013. (II.14.) AB határozat, Indokolás [30]; 7/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [19]; 8/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [19]

[9] 3/2013. (II.14.) AB határozat Indokolás [30]

[10] 7/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [19]

[11] 8/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [19]

[12] Ld.: Tóth J. Zoltán: A “valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában In.: Jogtudományi Közlöny 2014/5. szám, 231. p.

[13] Ld.: 3/2013. (II.14.) AB határozat Indokolás [33]

[14] Ld.: 3/2013. (II.14.) AB határozat rendelkező rész

[15] 7/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [21]

[16] 8/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [21]

[17] 8/2013. (III.1.) AB határozat rendelkező rész

[18] Ld.: 3268/2012. (X. 4.) AB végzés Indokolűs [27] – [28]

[19] Ld.: 3090/2019. (V. 7.) AB határozat Indokolás [16]

[20] 3094/2019. (V. 7.) AB végzés Indokolás [19]

[21] 3094/2019. (V. 7.) AB végzés Indokolás [24]

[22] 3095/2019. (V. 7.) AB végzés Indokolás [13]

[23] 3096/2019. (V. 7.) AB végzés Indokolás [9] – [12]

[24] Ld.: Tóth J. Zoltán: A “valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában In.: Jogtudományi Közlöny 2014/5. szám, 231. p.

[25] Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT: A KRE-DOK ONLINE TUDOMÁNYOS, FOLYÓIRATA 2020: 1 Paper: Jogtudományi tanulmányok 2 , 8 p. (2020), 8 p

[26] Vö.  Simicskó István: A világjárvány és a hibrid hadviselés egyes összefüggései az álhíresztelések terjedésének tükrében, ACTA HUMANA: HUNGARIAN CENTRE FOR HUMAN RIGHTS PUBLICATIONS 8 : 2,. 31-42, (2020)

1. Állam és hatásosság

 

Az állam és vele összefüggésben a társadalom működése tekintetében szükséges annak meghatározása, hogy milyen struktúrában valósul meg a közhatalom gyakorlása. Az egyes államok ezt tipikusan alkotmányos szinten, megfelelő alkotmányos garanciák által biztosított jogi szabályok révén határozzák meg. Azon túl, hogy e szabályok alapvetően meghatározzák az állam jellegét (így különösen kormányformáját), előrevetítik annak működési hatásosságát is.

A hatásosság egy olyan komplex társadalmi intézmény esetén, mint az állam (unitas multiplex), nehezen mérhető, hiszen az államtól várt különféle „kibocsátások” céljukat tekintve gyakran egymás ellen hatnak, megszámlálhatatlan egyedi tényezőtől függnek^[1], ráadásul kvantitatív módon meg sem határozhatóak minden esetben. Mindezek ellenére elvi szinten mégis létrehozhatóak olyan módszerek, amelyek elősegítik, hogy az állam megfelelő hatásossággal – azaz „hibahatáron” belül – működjön. E módszerek alkalmazásának elsődleges célja az, hogy az állam működése a társadalom számára elfogadott maradjon, azaz végső soron az állam, mint sui generis politikai, jogi és szociális tulajdonságokat egyesítő entitás megfelelő autoritással^[2] rendelkezzen.

A részletekbe bele nem menve az állam legáltalánosabb céljai három fő dimenzióban értelmezhetőek meglátásom szerint: (1) politikai, (2) jogi és (3) társadalmi.

Az állam létének fő célja politikai értelemben két fogalom köré koncentrálódik: az „egység” és az „integráció”^[3]. Samu Mihály a hatalom meghatározása kapcsán úgy fogalmazott, hogy annak rendeltetése „az egység biztosítása”, tehát a társadalmi integráció.^[4] A cél ebben az értelemben nem más, mint a népességét egyetlen politikai nemzetté^[5]kovácsolni.

Társadalmi értelemben az állam célok kétirányúak: egyrészt fel kell építeni, majd működtetni egy a hatékonyság elvének[6] is megfelelő állami intézményrendszert, amely képes az állami feladatok, közszolgáltatások hatékony teljesítésére.[7]

A jog szintjén a következő fő elvárás fogalmazható meg: az állam nevében végrehajtott emberi cselekedetek, az azok terjedelmét meghatározó aktusok maguk, és az aktusokat kibocsátó jogalanyok felhatalmazásai jogszerűek legyenek, valamint, hogy az emberek tényleges magatartása elfogadható mértékben megfeleljen az „állami rend tartalmának”.^[8]

 

 

1. Közhatalom

 

A szakirodalomban a „közhatalom” az „államhatalom” szinonimájaként jelenik meg, mégpedig tipikusan abban a kontextusban, amikor is annak „magánhatalommal” való különbözőségét kívánják hangsúlyozni^[9]. Takács Péter az államhatalom kapcsán a következőképpen fogalmaz: „Az államhatalom az állami feladatok teljesítésére vonatkozó képesség, vagyis célhoz kötött és sajátos módon korlátozható (sok esetben ténylegesen is korlátozott) általános felhatalmazottság.”^[10]

A fenti meghatározás feltételezi^[11], hogy az „államhatalom-közhatalom” birtokosa főhatalommal rendelkezik, tevékenységét pedig legitim kényszer birtokában végzi.

A fent körvonalazott szakirodalmi fogalomhasználat azonban nem vesz figyelembe számos társadalompolitikai jelenséget, amelyek döntő befolyással lehetnek az állam döntéshozatali mechanizmusára. Ilyen jelenségek lehetnek – a legjelentősebbeket kiemelve – a gazdasági szereplők lobbi tevékenységei, a civil szféra érdekérvényesítő tevékenységei, vagy a média befolyásoló szerepe.[12] E jelenségek azonban oly módon szólnak bele az állami döntéshozatali folyamatokba, azaz az államhatalmi gépezet működésébe, hogy formálisan nem részei az állam intézményrendszerének, s mint ilyenek nem részei az állami főhatalomnak, nem rendelkeznek állami legitim kényszer-eszközökkel, tehát nem tárgyalhatóak az „államhatalom” fogalmi körében.

E nem elhanyagolható társadalompolitikai jelenségek okán fontos lenne a „közhatalom” fogalmának bizonyos szintű elválasztása az „államhatalom” fogalmától oly módon, hogy a „közhatalom” az „államhatalom” fogalmi körén túl vegye figyelembe az államon kívüli társadalompolitikai tényezőket is. Az elhatárolás alapja pedig az állami szintű közérdekű döntéshozatalban való közvetlen vagy közvetett részvétel lehetne. Eszerint a „közhatalom” részese lenne minden olyan természetes- vagy jogi személy, aki befolyásolási képességgel rendelkezik az állami szintű közérdekű döntéshozatal tekintetében, azaz tartalmát tekintve politikai hatalommal^[13] rendelkezik. A „közhatalom gyakorlása” pedig annak az alkotmányos rendjét jelentené, amelyben meghatározottak és – a demokratikus társadalmi részvétel igényeinek is megfelelően – elosztottak az általános döntéshozataltól a konkrét végrehajtásig terjedő állami szintű feladatok. E megoldás nem függetlenítené egymástól a „közhatalom” és az „államhatalom” fogalmait, ugyanakkor dogmatikailag tisztább helyzetet teremtene az államon kívüli társadalompolitikai szereplők tekintetében.^[14]

 

 

III. Közhatalom-gyakorlás, hatásos állam

 

Az állam hatásosságának talán legproblematikusabb kérdésköre annak politológiai dimenziója: nevezetesen egy olyan állam létrehozása, amely képes népességét egységes politikai nemzetté integrálni. E dimenzió – a modern alkotmányosság keretei között – megköveteli ugyanis a közhatalom gyakorlásának egyensúlyát, nevezetesen azt, hogy az állam működése morálisan és materiálisan is a népesség egészének közös ügye legyen. Ez tehát egy kölcsönösségi viszonyt feltételez az állam és népessége között: az állam működése, valamint az e mögött rejlő motivációk és célok a népesség által determináltak és – ezzel is összefüggésben – általánosságban véve elfogadottak. Ez az állapot egyaránt megköveteli, hogy az állami szintű döntéshozatal megfelelően legitim legyen, ugyanakkor ne kerüljön veszélybe a kormányzóképesség.

Mindezek alapján levonható a következtetés: a hatásos állam, kiegyensúlyozottan korlátozott állam. Természetesen a hatásosságnak egészen új aspektusai merülnek fel a veszélyhelyzet problémái közepette.[15]

 

 

1. Korlátozott hatalom

 

A politikai hatalom aspektusából kiindulva számos hatalom verseng az érdekérvényesítés során, és ezek a hatalmak eltérő és folyamatosan változó erőviszonyok között léteznek. A modern állam egyik oldalról e hatalmi versengés intézményesített környezete^[16], amely egyben biztosítani hivatott, hogy egyik politikai hatalom se kerüljön túlzottan erőfölényes helyzetbe^[17], másik oldalról pedig maga is az egyik, mégpedig a legerősebb politikai hatalom, amelynek azonban valamennyi releváns politikai hatalom valamilyen formában a részese. A modern állam tehát már önmagában valamiféle közhatalmi egyensúly megteremtését kell, hogy célozza. Ez végső soron minden politikai hatalom érdeke, hiszen amennyire célja a politikai hatalomnak, hogy érdekeit maradéktalanul érvényesítse, ezzel összefüggésben az is érdeke, hogy léte ne kerüljön veszélybe egy esetleges túlzottan egyoldalú politikai erőfölény révén.

A hatalomkorlátozásnak erős morális alapjára Bibó István is rávilágított, amikor akadémiai székfoglalójában a hatalomkoncentráció demoralizáló hatásáról, zsarnoki természetéről értekezett^[18].

A modern államok tekintetében legjelentősebb hatalomkorlátozási elvek az alábbiak:

1. a demokratizmus,
2. a jogállamiság, valamint
3. a hatalommegosztás.

 

V.1. Demokrácia elv

 

A francia forradalom mögött álló szellemi tőke jelentős változásokat hozott a XVIII-XIX. század fordulóján. Ennek az időszaknak kétségtelenül az egyik legjelentősebb államelméleti eredménye Jean-Jacques Rousseau népszuverenitás eszméje[19], amelynek központi gondolata, hogy a főhatalmat az uralkodó helyett a népnek kell gyakorolnia[20]. E gondolat jelentőségét az a kiinduló tézis adja, hogy egy adott társadalomban minden ember morális[21] és jogi[22]értelemben egyenlő, ennek eredményeként a társadalomban nem létezhetnek urak és alattvalók, nem létezhet a nép fölött álló szuverén, a közhatalmat egységesen a nép birtokolja és – társadalmi szerződés alapján – gyakorolja.

A forradalmat követő káosz és vérengzés azonban hamar megmutatta, hogy a tiszta népuralom ugyanúgy torkollhat zsarnokságba, mint egyetlen despota uralma. James Madison, az Amerikai Egyesült Államok 4. elnöke, az egyik ún. Alapító Atya az 1787-ben megalkotott amerikai alkotmány védelmében írt egyik értekezésében kifejezetten a többség elnyomása miatti veszély okán érvel a köztársaság általuk elképzelt modellje mellett a tiszta demokrácia ellenében.[23]

A demokrácia elv alapvetően tehát nem a nép közvetlen uralmát jelenti, hanem zsinórmérték a legitimáció, a közérdekűség, a részvétel és az átláthatóság tekintetében.

A rousseau-i népszuverenitás eszméje ma egyaránt jelenti a hatalomgyakorlás néptől származó alkotmányos felhatalmazottságát és bizonyos fokú társadalmi elfogadottságát, valamint azt, hogy minden állami hatalomnak[24]visszavezethetőnek kell lennie a népre (demokratikus legitimáció).[25] Minél jelentősebb hatalomról van szó, a néppel való kapcsolat annál erősebb kell hogy legyen. Ennek megfelelően a legfőbb döntéshozó szervek tipikusan közvetlenül nyerik hatalmukat a néptől választások útján. Parlamentáris rendszerek esetén[26] minden más állami hatalom közvetett módon a legfőbb döntéshozó szerven keresztül nyeri el hatalmát, míg félprezidenciális[27], vagy prezidenciális[28]rendszerek esetén a végrehajtó hatalom egyes részei is rendelkeznek közvetlen demokratikus legitimációval.

A demokratikus legitimáció egyenes következménye a többségi akarat dominanciája. Ahogy fentebb utaltam rá, a korlátok nélküli többségi akarat is könnyedén lehet zsarnoki, így a demokrácia elvének szükségképpen tartalmaznia kell valamilyen formában a kisebbségi akarat védelmét, illetve becsatornázását az állami döntéshozatali, valamint ellenőrzési folyamatokba. Ennek megfelelően számos megoldás alakult ki a kisebbségi érdekek védelmében. A teljesség igénye nélkül ide tartoznak a törvényhozó, valamint végrehajtó hatalmak meghatározott időközönkénti újra választása,[29] vagy éppen megkettőzése,[30] a választási rendszerek arányosítása,[31] a végrehajtó hatalom politikai felelőssége,[32] vagy akár az olyan főleg a parlamenti jog körébe tartozó megoldások, mint az ellenzék részvétele a parlamenti bizottságok munkájában, és így tovább. Az alapvető cél a többség és kisebbség alapvetően együttműködő partneri viszonya,[33]amelyhez a jog adta lehetőségeken túl, megfelelően fejlett politikai kultúra is szükséges.

A demokrácia elv következő fontos eleme, hogy az állam minden aktusának a közérdeket kell szolgálnia. Lőrincz Lajos a közigazgatás működése kapcsán foglalja össze közérdekűség tartalmát. A közérdek fogalma a többségi érdek és a kisebbségi érdekek megfelelő harmonizálásának eredménye, amely térben és időben is relatív, más szavakkal „a számban, időben és térben eltérő érdekek szintézise”.[34] Magából a fogalomból látszik, hogy a közérdek egzakt módon nem meghatározható, hiszen adott kérdésben számos területi érdek, szinte megszámlálhatatlan részérdek feszülhet egymásnak, nem beszélve arról, hogy az adott időben széleskörű támogatást élvező döntés, később teljesen elveszítheti támogatottságát. A helyzetet tovább nehezíti, hogy a népakarat adott esetben ellenkezhet saját objektív szükségleteivel (pl. oltásellenesség jelensége). Az államnak alapvetően a legitimitása forrását jelentő népesség artikulált érdekeit szem előtt tartva kell működnie, ugyanakkor nem elvitatható jogi és morális felelőssége van a népesség objektív szükségleteinek kielégítése tekintetében is, hiszen biztosítania kell a társadalmi rendet, amelynek a részelemei többek között a társadalmi együttélés legfontosabb szabályainak meghatározása, a színvonalas közoktatás biztosítása, a közegészség fenntartása, a társadalmi egyenlőtlenségek elharapózása elleni küzdelem, és így tovább.

A rousseau-i népszuverenitás eszme további fontos hozománya, hogy a modern állam működtetése nem egy kiváltságos társadalmi réteg előjoga, hanem abban bárki részt vehet. Ez a rézvételi lehetőség az adott állami hatalom minőségétől, a betölteni kívánt pozíciótól függően alapulhat a polgár kiemelkedő politikai kvalitásain és ambícióin,[35]vagy – az állam által megszervezett, mindenki számára egyaránt elérhető közoktatás hozományaként – szakmai felkészültségén. Mindehhez szorosan kapcsolódik, hogy a társadalmat érintő legfontosabb döntések meghozatalában, illetve az állam működésében államon kívüli szereplők, azaz államon kívüli politikai hatalmak is szerepet játszhatnak (ún. részvételi demokrácia).[36]

 

V.2. Jogállamiság

 

Horváth Barna Jogszociológia című művében a hatalom és jog viszonyát tárgyaló szakaszban amellett foglal állást, hogy a jog a legfőbb társadalmi hatalom előfeltétele,[37] és egyben annak korlátja.[38] A szubjektív hatalmi helyzetek[39] egyre kiterjedtebb társadalmi hatalommá történő objektiválódása mindinkább bonyolultabb és szerteágazóbb társadalmi normák létét igényli,[40] azonban a fokozatosan átfogóbbá váló társadalmi hatalom az ezzel párhuzamosan differenciálódó jog révén veszít „erejéből”, „feloldódik” a jog szupremáciájában.[41] Ezen absztrakt rendező elv ugyanakkor csak abban az esetben igaz, amennyiben materiális értelemben fogjuk fel a jog fogalmát.

Azt az állapotot, ahol a legfőbb társadalmi hatalom már a jog uralma alatt áll, Horváth Barna polyarchiának nevezte el.[42] A jogirodalom a jog, a törvények uralmának állapotát a jogállam, jogállamiság elve alatt tárgyalja. Többen megpróbálták meghatározni a jogállamiság fogalmát, ez azonban nem sikerült, ugyanakkor a fogalomhasználat szokásos jellegét tekintve erre talán nincs is szükség. A jogállamiság általában a zsarnokság, az önkény, a totális állam ellentét párja. E kontextusban a joguralom nem egyszerűen a hatalom megszelídítésének vagy az állami gazdaságirányítás kizárásának a technikája, hanem olyan intézmény-, elv- és szabályrendszer, amely meg kívánja őrizni a magántársadalom és a magánember autonómiáját.^[43]

A jogállamiság elve alapvetően három fejlődési ív mentén kialakult koncepciók szerint mutatható be:

1. a német nyelvterületen az ún. Rechtsstaat (jogállam),
2. az angolszász világban kialakult ún. rule of law (a jog uralma), valamint
3. a francia etat de droit.[44]

 

Az angolszász rule of law doktrína biztosítja elvi szinten a common law érvényesülését azáltal, hogy a hagyományon alapuló jogelveket, jogtételeket, a materiális jogot a formális jog, ezzel együtt pedig a mindenkori politika fölé helyezi. E koncepcióban a formálisan elfogadott törvényt a common law esetjoga igazolja, amely tehát csak a common law szűrőjén átjutva válhat ténylegesen joggá.^[45] E felfogásban jog „a társadalom igazságos szabálya, amely a szabadságot határozza meg, s az jogos, ami igazságos”.^[46] Az „igazságos” fogalma jelen esetben egyaránt jelenti magát a materiális jogot, azaz a hagyomány útján évszázadok alatt a legmagasabb fokú objektivációt elért magatartásszabályok összességét, valamint e jog azon elvét, amely szerint a materiális jog mindenkire egyaránt irányadó és kötelező.

Dicey szerint a rule of law doktrínája hármas jelentéssel bír: (1) a common law elsődlegessége kizárja a kormány részéről megnyilvánuló önkényt; (2) a rule of law a törvény előtti egyenlőségen keresztül kizárja annak lehetőségét, hogy bárkit kivegyenek a rendes bíróságok illetékessége alól; (3) a rule of law annak kifejezését is szolgálja, hogy az alkotmányjog szabályai nem forrásai, hanem következményei a bíróságok által meghatározott és elismert egyéni jogoknak.^[47]

A rule of law doktrínájának és a common law felsőbbségének elismerése sok évszázados fejlődési folyamat eredménye. Már Edward Coke 1610-ben a Bonham ügyben hozott ítéletében kimondta, hogy bizonyos esetekben a common law-val ellentétes törvény érvénytelen.^[48]

A fentiekkel merőben más alapokon nyugvó koncepció a német modell, amely elsősorban az ún. Polizeistaat(rendőrállam) ellenében született meg a XIX. század első felében. A német jogirodalom alapvetően két oldalról közelítette meg a jogállam fogalmát: ún. formális, valamint materiális értelemben.^[49]

Friedrich Julius Stahl formális értelemben vett jogállam-koncepciójának alapja, hogy egy norma kötelező ereje – tartalmától függetlenül – kizárólag létrejöttének formalizált szabályosságában rejlik, ezzel összefüggésben pedig szigorú jogforrási hierarchiába illeszkedik. Ennek megfelelően az állam sem törvényes alap nélkül, sem pedig a törvény ellenében (contra legem) nem avatkozhat be a magánszférába.^[50] E tisztán formalizált felfogást azonban már a XIX. században, majd pedig különösen a két világháború között számos kritika érte, legkésőbb a II. világháború után pedig mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy e felfogás önmagában nem tartható.^[51] Szükséges, hogy a jog bírjon erkölcsi, morális alapokkal: a jog, mint az emberi együttélés általános elrendezése tekintetében döntő szerepe van az „igazságosság” (Gerechtigkeit) terminusának. Erre alapozva fogalmazta meg Gustav Radbruch formuláját, amely szerint, ha már a törvény és az igazságosság között elviselhetetlen mértékű az ellentmondás, akkor a törvénynek meg kell hátrálnia az igazságosság előtt.^[52] Amíg a formális értelemben vett jogállam – bár nélkülözhetetlen biztosítékokat tartalmaz – önmagában csak korlátozottan véd a hatalom esetleges önkényével szemben, addig a materiális jogállam azon értékeket és ezek intézményes garanciáit is magában foglalja, amelyek az emberek alapvető érdekeinek valóban hatékony megóvására képesek.^[53]

Robert von Mohl máig ható materiális jogállam-koncepciójának kiinduló pontja, hogy a főhatalommal rendelkező állam léte szükségszerű, célja pedig a társadalmi rend fenntartása, amelyhez a legfontosabb eszköz a jog. A jog azonban nem csak az állam eszköze, hanem az egyén döntési és cselekvési szabadságának biztosítéka is.^[54] Mohl szerint az állam résztvevőinek sajátos jogai a jogállamban (1) a törvény előtti egyenlőség, (2) a meg nem tiltott életcélok felé törekvés, (3) a közügyekben való egyenlő szintű részvétel lehetőségének biztosítása, (4) a személyes szabadság, (5) a gondolatok közlésének szabadsága, (6) a mások jogait tiszteletben tartó vallásszabadság, (7) a helyváltoztatás joga, valamint (8) az egyesülés szabadsága.^[55]

A fentiekhez képest is más módon közelítette meg a jogállam fogalmát a francia konstitucionalizmus tanából kinövő etat de droi.^[56] E koncepcióban a jogállam fogalma összefonódik az alkotmányosság fogalmával, amelynek egyik legfontosabb összetevője a hatalommegosztás tana. E koncepciónak megfelelően jogállam az, amelyben az elválasztott és kiegyensúlyozott klasszikus államhatalmak alkotmányosan, azaz a jog által megszabott hatáskörükön belül jogszerűen működnek. Fontos tényezője az etat de droi felfogásnak – szemben a rule of law doktrína Dicey által összefoglalt koncepciójával – a rendes bíróságoktól elkülönülő közigazgatási bíráskodás.^[57]

A három jogállam koncepció tartalmát és eltéréseit elemezve Varga Zs. András a következőképpen fogalmazott: „Radikális egyszerűsítéssel talán azt lehet kijelenteni, hogy a francia válasz az intézményi megoldást (hatalommegosztás), az angol a független jogalkalmazó bíróságok előtti elvileg korlátlan vitathatóságot, míg a német a szubsztantív szabadságjogok érvényesítését látja nélkülözhetetlennek.”^[58]

 

V.3. Hatalommegosztás

 

A hatalommegosztás– bár bizonyos elemei már az antik filozófiából sem ismeretlenek – a felvilágosodás korának eszméje, amely mára a modern állam alapvető rendező elve lett, amely szorosan kapcsolódik a demokrácia és a jogállamiság elvéhez, és amely így a demokratikus jogállamok egyik kiemelt attribútuma. A klasszikus hatalommegosztás teoretikusasainak (Locke, Montesquieu, Madison, Tocqueville, Constant) művei alapján egészen jól kivehetőek azok a fő kontúrok, amelyek kiemelik klasszikus hatalommegosztás tanának lényegét. A hatalommegosztás célja minden esetben a szabadság biztosítása az állami önkénnyel, zsarnoksággal szemben,^[59] és mint ilyen szorosan kapcsolódik a demokratizmushoz. Fő eszköze a klasszikus államhatalmak funkcionális elválasztása. E rendszerben ugyanakkor nem pusztán a fő állami funkciók és hatáskörök elválasztásáról van szó: olyan plurális politikai rendszert kell kialakítani, ahol nem válhat dominánssá egyetlen politikai érdek sem. Ennek megfelelően a fő állami funkciók elválasztása kiegészül a törvényhozó hatalom megosztásával, a fő államhatalmak egymást korlátozó és fékező konkuráló hatásköreinek kialakításával^[60], az államhatalmi pozíciók temporális megosztásával, az államhatalom bizonyos fokú területi megosztásával, valamint az államhatalmakat korlátok közé szorító ellenőrző hatalmak szükségével (lényegében alkotmánybíráskodó bírói hatalom, vagy éppen constanti királyi hatalom). Ahhoz pedig, hogy mindez ne csupán valamiféle utópisztikus elképzelés maradjon szükséges, hogy a hatalommegosztás az állam működésének törvényes rendjében ténylegesen is érvényesüljön, kikényszeríthető legyen.^[61]

A hatalommegosztás komplex fogalom tehát, amely magában foglalja a hatalmak elválasztását, az állami feladatok hatalmak közötti megosztását, valamint a hatalmak egyensúlyi helyzetének kialakítását. Ilyen értelemben a hatalommegosztás annak az eszménye, hogy miként lehet az államhatalmak alkotmányos és törvényes elrendezésével kizárni a zsarnokságot,^[62] biztosítani az állami önkénytől mentes szabadságot.^[63]

A hatalommegosztás elve tovább bontható jogi, valamint politológiai szinten^[64], ahol előbbi a közvetlenül az államhatalom gyakorlásának alkotmányos szinten lefektetett jogi feltételrendszerét, míg az utóbbi a valódi, de folyamatosan változó politikai hatalmak közhatalomhoz és egymáshoz való viszonyát jelenti. A két szintet komplexen^[65], együtt érdemes szemlélni, hiszen könnyen előfordulhat, hogy a politikai viszonyok kiüresíthetik a jog szintjén kialakított hatalommegosztást^[66], vagy éppen újabb, a jog szintjén nem létező hatalmi tényezőket hozhatnak létre^[67].

 

V.3.1. A hatalommegosztás statikája: funkcionális hatalommegosztás (separation of powers), vertikális hatalommegosztás (distribution of powers)

 

Az antik gondolkodók – pl. Platón, Arisztotelész, Polübiosz vagy éppen Cicero – ránk maradt munkáiból látható, hogy már az ókorban megjelent az igény a hatalomgyakorlás természetének feltárására, a legfontosabb hatalmi funkciók valamiféle körülírására.^[68] A hatalommegosztás elvének klasszikusai tudatosan építettek az antik műveltségre[69], így nem véletlen az sem, hogy Montesquieu hatalmi triásza – ti. törvényhozás, végrehajtás és igazságszolgáltatás – teljesen megfeleltethető Arisztotelész funkcionális felosztásával[70].

Az ún. funkcionális hatalommegosztás kiindulópontja az államhatalmi funkciók szervezeti elválasztásán, hatáskörök megfelelő, egyensúlyi helyzetet teremtő megosztásán alapuló mérsékelt államhatalom-gyakorlás. E megoldás lényege egyrészt, hogy az egyes államhatalmi tényezők meghatározott – eltérő feladatokat és működési struktúrát igénylő – államhatalmi funkciók mentén csoportosulnak, másrészt az egyes államhatalmi tényezők önkényesen nem gyakorolhatnak más államhatalmi tényezőkhöz tartozó feladatokat, hatásköröket.

A felvilágosodás óta végbement fejlődés következtében az addig alapvetően passzív állam a társadalmi-gazdasági élet egyre aktívabb szereplője lett, amelynek következtében a hagyományos imperatív-normatív állami eszközök már kevésnek bizonyultak a kibővült állami funkciók ellátására^[71]. Ilyen új funkciók a teljesség igénye nélkül: társadalombiztosítás, egészségügyi ellátórendszer, szociális rendszer, közoktatási rendszer, tömegközlekedési hálózat, gazdaságszervezés-versenyszabályozás, és így tovább. Ennek megfelelően a modern államoknak ki kellett építeniük a hatékonyság elvének megfelelő bürokratikus intézményrendszerüket, a közigazgatást. A szolgáltató közigazgatás kiépülésével a mindennapi állami feladatvégrehajtás többé-kevésbé automatikussá vált („adminstrative state”), amellyel összefüggésben a végrehajtás, azaz a társadalom szervezése és irányítása, ketté vált politikai- és adminisztratív végrehajtásra.^[72] A politikai végrehajtás – kormányformától függő mértékben – részt vesz a politikai döntéshozatalban, szerepe leginkább a tervezés, legitimációteremtés és integráció fogalmakkal írható le, míg az adminisztratív végrehajtás nem része a politikai döntéshozatalnak szerepe leginkább a másodlagos integráció és az igazgatás maga.^[73] Látható, hogy az arisztotelészi végrehajtás letéteményese lényegében a közigazgatás lett. A közigazgatás azonban nem csupán végrehajt; a politikai döntések racionalitása mindig korlátozott, hiszen véges nagyságú erőforrásokra építve, adott valóság körülményei között kell érvényesülniük: a politikai cselekvés lehetőségeit a közigazgatási cselekvés lehetőségei határozzák meg. Mindez fokozottan érvényesül, ha figyelembe vesszük, hogy a politikai döntések előkészítője is, alapvetően, maga a közigazgatás lett. Ez kölcsönös függőséget teremt, ahol mindkét fél létérdeke a kooperáció. Világos tendencia azonban – ahogy arra Sári János is felhívta a figyelmet –, hogy a közigazgatás létező és nélkülözhetetlen feladatainak gyakorlása lépésről-lépésre szűkíti a politikai cselekvés mozgásterét; még a teljesen lojális közigazgatás is korlátozza a politikai döntéshozatalt.^[74]

E tendenciával párhuzamosan – először az Egyesült Államokban, majd fokozatosan Európában is – megjelentek olyan közigazgatási szervek, állami ügynökségek, amelyeket különböző okoknál fogva kivontak a politikai végrehajtó hatalom irányítása alól.^[75] E bizonyos fokú függetlenséggel, autonómiával rendelkező szervek kevésbé alávetettek a politikai szempontoknak, hangsúlyosabban képviselhetik belső szempontrendszerükből származó érdekeiket. Különösen igaz ez olyan szervek, állami ügynökségek esetén, amelyek jogalkotó hatáskörökkel is rendelkeznek.^[76]

A bírói hatalom a klasszikus hatalommegosztás rendszerében is fontos szereppel bírt (különösen annak többi hatalomtól való függetlensége vonatkozásában), igazi jelentőségét azonban az adminisztratív végrehajtás térnyerésével nyerte el. A közigazgatást meghatározó, a hatékonyság elvéből fakadó célorientáltság szükségessé tette, hogy a bírói hatalmat meghatározó jogszerűség ne csupán a bűnelkövetőkkel szembeni eljárásokban vagy a magánszemélyek egymás közötti jogvitájában érvényesüljön. E szükség életre hívta a végrehajtási aktusok bírósági felülvizsgálatát, azaz a közigazgatási bíráskodást, amely arra lett hivatott, hogy az adminisztratív végrehajtást a jogszerűség keretei közé kényszerítse.^[77] Az ítélkezési funkció bővülésével a klasszikus hatalommegosztás rendszerében kiemelt függetlenségi igény is markánsabb lett.

A hatalommegosztás elvének törzsét kétségtelenül annak funkcionális megközelítése adja, ugyanakkor fontos kiemelni, hogy az államhatalom gyakorlása vertikálisan, azaz területi alapon is megosztható. E vertikális hatalommegosztásnak alapvetően három aspektusa különíthető el: a szövetségi állam tagállamainak, az ún. regionális államok autonóm területeinek alkotmányjogi helyzete és a helyi-területi önkormányzatoknak. E tanulmányban nem térünk ki részletesen arra, hogy a globalizmus[78] korában az államok közötti hatalommegosztás, illetőleg a nemzetek feletti szuverenitás kérdése is felmerülhet.

A szövetség államok jellemzője, hogy az állami autoritás nem központi szinten koncentrálódik, hanem megoszlik a tagállamok között, amelyek így egyrészt alkotmányos szinten rögzített és bírói kontrollal biztosított^[79] szervezeti és hatásköri önállósággal bírnak^[80], másrészt részesei – tipikusan a szövetségi elven szervezett kétkamarás parlamentek révén – a szövetségi szintű döntéshozatalnak. Bár a szövetségi szerkezetet nem lehet pusztán az alkotmányos intézményekkel megrajzolni^[81], annyi talán mégis elmondható, hogy egy jól kiépített szövetségi rendszer képes lehet egyensúlyi helyzetet teremteni az összállami és tagállami érdekek között.

Sajátos a regionális, azaz a decentralizált unitárius államok helyzete. Az ilyen módon szervezett államokban erős autonómiával rendelkező területek találhatóak, amelyek helyzete hasonló a szövetségi tagállamok helyzetéhez, nagyfokú függetlenséggel rendelkeznek a központi kormányzattal szemben.^[82] Meglehetősen nehéz lenne pontosan meghatározni, hogy – az adott állam saját önmeghatározásán túl – mi az a lényeges különbség, amely a regionális államot megkülönbözteti a szövetségi államtól, ennek fejtegetése túlfeszítené e fejezet témáját.

Az önkormányzatiság nem tartozik a klasszikus hatalommegosztás elvéhez, azzal éppen ellentétes, hiszen annak történelmi gyökerei az uralkodó által osztott kiváltságokhoz köthetőek, továbbá nem kötődött hozzá alkotmányjogi értelemben olyan szervezeti és hatásköri autonómia, amely ne a szuverén uralkodó döntésétől függött volna.^[83] Ahogy arra utaltam, Constant „municipális” hatalma sem hozott e területen érdemi változást, és bár mégis valahol továbblépett a klasszikus értelemben vett funkcionális hatalommegosztás intézményi elrendezésén, az önkormányzatiság nem válhatott önálló hatalmi tényezővé. Ugyanakkor Sári János utal bizonyos pluralista megközelítésekre, ahol a társadalmi-, gazdasági-, intézményi mozzanatok az önkormányzatok révén egyfajta „közösségi hatalomban” („community power”) egyesülnek, a központi hatalmat befolyásoló, ellensúlyozó tényezővé válnak.^[84]

 

V.3.2. A hatalommegosztás dinamikája: politikai értelemben vett hatalommegosztás

 

Már a felvilágosodás gondolkodói az adott történelmi helyzet szerinti társadalmi háttérrel együtt szemlélve alkották meg elméleteiket, tudatosan számoltak a kor politikai összetételével, az egyes hatalmak közötti viszonyokat ennek megfelelően osztották meg;^[85] valóságos társadalmi csoportok, rendek politikai érdekei és törekvései húzódtak meg az új hatalmi struktúrák mögött.^[86] A felvilágosodás és polgárosodás korától, különösen a népszuverenitás eszméjének elterjedésétől egyre inkább általánossá vált, hogy a közhatalom gyakorlása az egész társadalom ügye. Ebből következően a közhatalom gyakorlása fokozatosan transzparenssé és nyitottá vált. A törvényhozás több évszázados fejlődési folyamat révén a népképviseleti elv terjedésével egyre inkább a társadalmat, ezzel együtt pedig az egyes politikai érdekeket reprezentáló fórum lett. E fejlődési folyamat egyik hozománya a politikai párt, mint társadalmi intézmény, amelynek XXI. századig lezajló fejlődésének eredménye az ún. kartellpártok, vagy más kifejezéssel hivatalos politikusok pártjainak elterjedése lett. E pártok jellemzően elszakadtak az egyes társadalmi csoportoktól, céljuk pedig a minél nagyobb szavazóbázis kiépítése lett.^[87] Ahogy arra Takács Albert is rámutatott, a modern tömegpártok monopolizálták a politikai akaratképzést, a parlamentek pedig egyre inkább de facto pártképviseleti intézménnyé váltak.^[88] Különösen parlamentáris rendszerek esetén mindez a pártok politikai hatalommegosztásához, a kormányzótöbbséget alkotó párt(ok) és az ellenzékben lévő párt(ok) versengő szembenállásához vezetett.^[89] Politikai értelemben az ellenzék a mindenkori kormányzótöbbség féke és ellensúlya,^[90] amely – mint valamiféle „minősített kisebbség” – ilyenformában sajátos hatalommegosztási tényező.^[91]

A fenti folyamat pedig magával hozta az egyéb érdekegyesületek, érdek-képviseleti csoportok elterjedését, megerősödését is.^[92] A párképviselet „fogyatékosságai kezdtek határozott és állandósult formát ölteni”, mindez pedig legitimációs válságot eredményezett. A kezdetben illegális formában kibontakozó jelenség elismert érdekérvényesítési forma lett. Bár a civil érdekérvényesítő formák kialakulása a pártokéval lényegében azonos okokra vezethető vissza, jelentős különbségek vázolhatóak fel: míg a pártok összetett érdekek mentén – egyensúlyozva a különféle részérdekek között – a hatalom megszerzésére, megtartására törekednek, „s éppen ez teszi tevékenységüket sui generis politikai cselekvéssé”, addig a civil érdekcsoportok célja nem a hatalom megszerzése (legfeljebb az államhatalom számukra megfelelő irányú befolyásolására), hanem bizonyos körülhatárolható partikuláris érdekek érvényesítése.^[93]

Ha e jelenséghez hozzávesszük az elmúlt évszázadok rohamos gazdasági, valamint információtechnológiai fejlődés eredményeként kialakuló komoly befolyással bíró hatalmi gócokat, látható, hogy az egyes társadalmakban számos az államon kívüli politikai hatalom igényel beleszólást az állami döntéshozatali folyamatokba. E politikai hatalmak azonban nem részesei az állami intézményrendszernek, nincs mögöttük állami legitim kényszer, így a funkcionális hatalommegosztás körében nem tárgyalhatóak.^[94]

Visszatérő vita tárgya hazánkban is, hogy az államon kívüli politikai hatalmak milyen módon vegyenek részt az állam döntéshozatali mechanizmusában.^[95]

 

 

1. Közhatalmi egyensúly

 

Ahogy utaltam rá, az állam hatásossága összetett és számos egyedi tényező által befolyásolt fogalom, így nem írható le a tökéletesen működő állam univerzális receptje, de számos a jog- és államtudomány által kimunkált elv és módszer áll a mindenkori alkotmányozók kezében egy megfelelően kiegyensúlyozott mérsékelt állam kialakításához. A világ azonban az államok tekintetében sem statikus, hanem rendkívül bonyolult, folyamatosan változó körülmények összessége, amelyhez az államoknak – és egyidejűleg az állami hatásosság módszereinek – alkalmazkodniuk kell, ehhez pedig igénylik a tudomány támogatását.

^[1] Adott társadalom összetétele, gazdaság állapota, fejlődési irányai, népesség műveltségi, vagyoni helyzete, politikához és államhoz való hozzáállása, és így tovább.

^[2] Az autoritás fogalma nagyrészt a tekintély, a hatalom, ill. a jogszerű hatalom fogalmaival írható le. Ld. Takács Péter (et al.): Államelmélet, Fejezetek és előadások az állam általános elmélete köréből. Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 2015, 245-249.

^[3] A politikai egység megteremtésének két nézőpontját jeleneti meg Carl Schmidt és Rudolf Smend munkássága. Schmidt a konfliktus (barát-ellenség), míg Rudolf Smend a konszenzus oldaláról közelítette meg a társadalmi integrációt. Ld. Takács Péter (2015) i.m. 163-173.

^[4] Samu Mihály: Hatalomelmélet, különös tekintettel az államra. Korona Kiadó, Budapest, 2000, 46.

^[5] Politikai nemzet: Jogi értelemben alapvetően az állampolgárok összessége, amely az állampolgári jogviszonyon alapul. Az állampolgárság természetével kapcsolatban ld. Bruhács János: Nemzetközi Jog II. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2011, 153-158.

[6] Hatásosságról beszélhetünk közgazdasági értelemben, és mondhatjuk, hogy egy állam akkor hatékony, ha az elérni kívánt cél és az ahhoz szükséges ráfordítás megfelelő arányban van, azaz beáll a költségvetési egyensúly. A hatékonyság elvéről ld. Lőrincz Lajos: A hatékony állam. Magyar Közigazgatás, 2005/8. szám, 449-453.

[7] A közigazgatás hatékonyságáról ld. pl. Lőrincz Lajos: A közigazgatás alapintézményei. HVGORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2010, 80-84.

^[8] Kelsen, Hans: Az államelmélet alapvonalai. (ford. Moór Gyula) Bíbor Kiadó, Miskolc, 1997, 31.

^[9] Ld. Takács Péter (2015) i.m. 261.; Visegrády Antal: Államtan. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2004. 50.; Szilágyi Péter: Jogi Alaptan.ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2011, 192.

^[10] Takács Péter (2015) i.m. 261.; vö. Kelsen i.m. 34, 45-54.

^[11] Ld. Takács Péter (2015) i.m. 260-270.

[12] Vö. Simicskó István: A világjárvány és a hibrid hadviselés egyes összefüggései az álhíresztelések terjedésének tükrében. Acta Humana, 2020/2. szám, különösen 40.

^[13] A politikai hatalom fogalmához ld. Bihari Mihály: Politológia, A politika és a modern állam, Pártok és ideológiák. Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Budapest, 2013, 277.

^[14] A továbbiakban a „közhatalom”, valamint az „államhatalom” fogalmakat a fent leírtaknak megfelelő tartalommal alkalmazom.

[15]  Ld.  Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT: A KRE-DOK ONLINE TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATA 2020 : 1 Paper: Jogtudományi tanulmányok 2., (2020), 8.

^[16] Leginkább a demokratikus legitimációval rendelkező népképviseleti törvényhozó szerveken keresztül.

^[17] „Egy köztársaságban nagyon fontos, hogy a társadalmat ne csupán a vezetők zsarnoksága ellen oltalmazzák, hanem hogy a társadalom egyik részének is védelmet nyújtsanak a másik rész igazságtalan eljárásával szemben. […] Ha a többséget valamilyen közös érdek egyesíti, akkor a kisebbség jogai nem lesznek biztonságban.” Madison, James, in. Hamilton, Alexander (et al.): A föderalista, Értekezések az amerikai alkotmányról.(ford. Balabán Péter) Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998, 383.

^[18] Bibó István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most. In Válogatott tanulmányok. Második kötet, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, 371.

[19] Ld. Rousseau, Jean-Jacques: Társadalmi szerződés vagy a politikai jogtudomány alapelvei. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest-Kolozsvár, 2001, I. Könyv, VI-VII. fejezet

[20] Takács Péter (2015) i.m. 297.

[21] Ld. Rousseau i.m., I. Könyv, IV. fejezet

[22] Ld. Rousseau i.m., I. Könyv, VI. fejezet

[23] „Vagy meg kell akadályozni, hogy egy többségben lévő csoportban egyidejűleg egyazon szenvedély vagy érdek váljék uralkodóvá, vagy pedig azt kell lehetetlenné tenni, hogy a többség, amelyben együtt jelentkezik az ilyen indulat vagy érdek, létszámánál és helyi körülményeinél fogva elnyomó praktikákat tudjon összehangolni és véghez vinni.” Madison, James, in Hamilton i.m., 96.

[24] Az állami hatalom az államhatalomból a hatalommegosztás révén részesülő hatalom.

[25] A legitimáció mibenléte az államtudományok egyik alapvető kérdésköre, amely egy többdimenziós, komplex, dinamikusan változó jelenség. Ld. erről pl. Boda Zsolt: Legitimitás, bizalom, együttműködés. Kollektív cselekvés a politikában. Argumentum, MTA TKPI, Budapest, 2013. 67-96. o.

[26] Pl. Egyesült Királyság, Magyarország, Németország, Ausztria, stb.

[27] Mintaállama Franciaország.

[28] Pl. Amerikai Egyesült Államok, Brazília, Törökország, stb.

[29] Előfordulhat a törvényhozás tagjainak eltérő időközönkénti, ún. rotációs rendszerben történő választása; klasszikus mintapélda az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa.

[30] A kétkamarás parlamentek, valamint a félprezidenciális rendszerek esete.

[31] Az arányos (proporcionális) választási rendszerek célja a törvényhozás összetételének a társadalom politikai összetételéhez történő igazítása, ezáltal annak legitimitásának erősítése, szemben a többségi választási rendszerrel (ahol a „győztes mindent visz”), ahol a cél a társadalom többségének támogatását bíró politikai erő hatékony és gyors döntéshozatali képességének biztosítása. Mivel a teljesen arányos választási rendszerek egy erősen megosztott társadalomban ellehetetleníthetik a legfőbb döntéshozatalt, a többségi rendszerek pedig a kisebbségi érdekek döntéshozatalból való kizárásához vezetnek, az államtudomány a vegyes választási rendszerek kialakítása felé fordult, annak érdekében, hogy a legitimitás és a hatékonyság egyensúlyi helyzetét megteremtsék.

[32] Tipikusan a parlamentáris rendszerek esetén.

[33] Trócsányi László és Schanda Balázs (szerk.): Bevezetés az alkotmányjogba, Az Alaptörvény és Magyarország Alkotmányos intézményei.HVGORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2015, 72.

[34] Lőrincz Lajos (2010) i.m. 78.

[35] Ehhez a legfontosabb alkotmányjogi eszköz az általános és egyenlő választójog.

[36] Trócsányi Lászó: Az alkotmányozás dilemmái, Alkotmányos identitás és európai integráció. HVGORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2014, 24.

[37] Horváth Barna: Jogszociológia, A jog társadalom- és történelemelméletének problémái. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 269.

[38] Horváth i.m., 272.

[39] Horváth i.m., 262.

[40] Horváth i.m., 263.

[41] Horváth i.m., 265.

[42] Horváth i.m., 264-267.

[43] Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam, Antológia a Rule of Law és a Rechtsstaat irodalmának köréből. Budapest, 1995, 12-13.

[44] Földi András: Összehasonlító jogtörténet. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014, 181.

[45] Takács Albert: A hatalommegosztás elve az alkotmányos értékek rendszerében. Pro Publico Bono, I. Különszám, 2011/25.

[46] Tamás András: A jogállam közigazgatásának „fejlődése”: Közigazgatásból magánüzlet. Istum, Aequum, Salutare, 2009/3. szám, 60.

[47] Dicey, Alber Venn: A jog uralma. In Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam. Antológia a Rule of Law és a Rechtsstaat irodalmának köréből. Budapest, 1995, 28-29.

[48] Ld. bővebben Kovács Virág: Egy jogász, aki nyomot hagyott. Edward Coke a rule of law-ról, a bírói függetlenségről és a parlamenti szabadságjogokról. In Chronowski Nóra [et al.] (szerk.): A szabadságszerető embernek. Liber Amicorum, István Kukorelli. Gondolat Kiadó, Budapest, 2017, 270.

[49] Földi András (2014) i.m. 182.

[50] Uo.

[51] Tóth J. Zoltán: A jogállamiság tartalma. Jogtudományi Közlöny, 2019/5. szám, 199.

[52] Gyenge Zoltán: A jogállamiság erkölcsi alapjai – legalitás versus moralitás. In Tanulmánykötet „Jog, erkölcs, etika” konferencia. Igazságügyi Szolgálatok Jogakadémiája. Igazságügyi Minisztérium, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2017, 23.

[53] Tóth J. Zoltán (2019) i.m. 212.

[54] Varga Zs. András: Eszményből bálvány? A joguralom dogmatikája. Századvég Kiadó, Budapest, 2015, 56.

[55] Mohl, Robert von: Jogállam. In Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam. Antológia a Rule of Law és a Rechtsstaat irodalmának köréből. Budapest, 1995, 34-36.

[56] Varga Zs. András (2015) i.m. 43.

[57] Varga Zs. András: A jogállam-paradigma intézményesülése. In Csink Lóránt és Schanda Balázs (szerk.): Összehasonlító módszer az alkotmányjogban. Pázmány Press, Budapest, 2017, 86.

[58] Uo. 91.

^[59] Bibó István (1986) i.m. 378.; Sári János: A hatalommegosztás történelmi dimenziói és mai értelme, avagy az alkotmányos rendszerek belső logikája. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, i.m. 10.

[60] Ahogy arra hivatkozni szokás: „checks and balances” elv. A szakirodalomban egyaránt találkozhatunk a „fékek és egyensúlyok”, valamint a „fékek és ellensúlyok” fordításokkal. Álláspontom szerint e körben mindkét kifejezés elfogadható, ugyanakkor számomra az „egyensúlyok” jobban kifejezi a rendszer célját, azaz a kiegyensúlyozott hatalomgyakorlás igényét. Vö. Cservák Csaba: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései az Alaptörvényt követően. ProFutoro, 2015/2. szám, 2015, 26., Varga Zs. András (2015) i.m. 9., Csink Lóránt: Hatalmi ágak elválasztása. In Csink Lóránt (et al.) (szerk.): A magyar közjog alapintézményei. Pázmány Press, Budapest, 2020, 422. Az Egyesült Államok alkotmányával kialakított rendszer – ahogy arra Sári János rávilágított – nem titkolt célja volt, hogy az államhatalmi szerveket függetlenítse a társadalmi-, illetve politikai változásoktól, mentesítve így az intézményeket a politikai radikalizációtól. [Ld. SÁRI (1995) i.m. 42-46.]

^[61] Elsősorban nem az elvet magát – főleg nem annak tartalmát – kell normatív rögzíteni, deklarálni, hanem olyan rendszert kell kiépíteni, amelyben azáltal érvényesül a hatalommegosztás, hogy a törvényes rend nem engedi az egyoldalú politikai dominanciát és ahol az államhatalmak a normatív rögzített funkcióik és hatásköreik közé kényszerülnek. Vö. Sári János (1995) i.m. 9-12.; Takács Albert: A hatalommegosztás elvének alkotmányelméleti értelmezése. In Mezey Barna (szerk.): Hatalommegosztás és jogállamiság. Osiris Kiadó, Budapest, 1998, 99-103. Takács Albert a következőképpen fogalmazott: „A hatalommegosztás elvének nincs más normativitása, mint amit az alkotmány kompetenciája teljesen kifejez.”[Takács Albert (1998) i.m. 101.]

[62] Kavanagh, Alieen: The Constituional Separation of Powers. In Dyzenhaus, David – Thorburn, Malcolm (edit): Constitutional Law. Oxford University Press, Oxford, 2016, 221.

[63] Barber, N. W.: The Principles of Constitutionalism. Oxford University Press, Oxford, 2018, 52.

^[64] Cservák Csaba (2015) i.m. 28.

^[65] Csink Lóránt azt a felfogást, ahol a közhatalom gyakorlásának szerkezetét az alkotmányjog klasszikus szféráján kívüli jelenségek figyelembevételével együtt vizsgálják, ún. komplex hatalommegosztásnak nevezi. ld. Csink Lóránt (2020) i.m. 414-415.

^[66] Takács Albert a hatalommegosztás elvének normativitását vizsgálva hívta fel a figyelmet az új „principátusok” veszélyére. Takács Albert (1998) i.m. 130.

^[67] Cservák Csaba (2015) i.m. 28.

^[68] Ld. Sári János (1995) i.m. 17-21.; Takács Albert (2011) i.m.; Csink (2020) i.m. 400.

[69] Takács Albert ugyanakkor azon az állásponton van, hogy a „történeti analógiák ilyenfajta keresése azonban éppen a gyakorlati jelentőséget lúgozza ki a hatalommegosztás alkotmányos követelményéből, nem is beszélve a történelmietlenségükből fakadó elméleti problémákról”. Itt felhívja a figyelmet, hogy az antik világ a „hatalommegosztás különböző elveiben és alanyainak megkülönböztetésében a politikai erény megvalósulásának módját és kiteljesedésének biztosítékát látták”, míg a felvilágosodással kidolgozott modernt hatalommegosztás a „mérsékelt” államhatalom kiépítését célozza. Takács Albert (2011) i.m., 20.

[70] Arisztotelész: Politika. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984, 200.

^[71] Sári (1995) i.m. 151.

[72] Takács Albert (1998) i.m. 113.; Sári János: Elméleti megfontolások a kormány alkotmányos helyzetének szabályozásához. In Tóth Károly (szerk.): Emlékkönyv dr. Szentpéteri István egyetemi tanár születésének 70. évfordulójára. József Attila Tudományegyetem ÁJK, Szeged, 1996, 541.

[73] Takács Albert (1998) i.m. 113.

[74] Ld. erről részletesen Takács Albert (1998) i.m. V. rész, 113-122.

[75] Lőrincz Lajos (2010) i.m.

[76] Hazánkban ilyenek az önálló szabályozó szervek, valamint a – szervezeti formáját tekintve is speciális – Magyar Nemzeti Bank, de ilyen pl. a jogirodalomban is sokszor hivatkozott Federal Trade Commission az Egyesült Államokban.

[77] Ld. Uo. 127-129.

[78] Ld. ehhez  Simicskó István: A globalizáció társadalmi kihívásai, Jogelméleti szemle, 21 : 4,  (2020), 112-116.

^[79] Sári János (1995) i.m. 242.

^[80] Trócsányi-Schanda i.m., 96.

^[81] Ld. Sári János (1995) i.m., XIV. fejezet 2. pont

[82] Pl. Spanyolország, Olaszország, Egyesült Királyság. Ld. pl. Téglási András (szerk.): Az állam szervezete. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018, 29.

^[83] Sári János (1995) i.m. 235.

^[84] Ld. Uo. XIV. fejezet 1. pont

^[85] Uo. 33. 40.

[86] Takács Albert (1998) i.m. 95.

^[87] Pokol Béla: Politikaelmélet. Századvég Kiadó, Budapest, 2006, 104.

[88] Ld. Takács Albert (1998) i.m. 106-108.

[89] Uo. 109.

[90] Ld. Kukorelli István: Az alkotmányozás évtizede. Korona Kiadó, Budapest, 1995, 137. o.; Bihari Mihály: (2013) i.m. 406. o.; Cservák Csaba: A népakarattól az állami döntésig. Dialóg Campus, Budapest, 2018, 96. o.

[91] Smuk Péter: Az Országgyűlés hatáskörgyakorlása az Alaptörvény hatalommegosztási rendszerében. Iustum Aequum Salutare, 2016/4. szám, 81. o.

^[92] Ld. Pokol Béla (2006) i.m. VII. fejezet

[93] Ld. Takács Albert (1998) i.m. 123-126.

[94] Cservák Csaba felvetette, hogy érdemes lenne a „hatalmi ág” és „az uralmi ág”, esetleg a „de iure” és a „de facto” hatalmi ág fogalmának elhatárolása attól függően, hogy az adott politikai hatalom részesedik-e az államhatalomból, azaz mögötte áll-e az állami legitim kényszer eszköze [Cservák Csaba (2015) i.m. 32.]. A „közhatalom” és az „államhatalom” fent leírt elhatárolása szintén azt a célt szolgálja, hogy a közhatalom gyakorlása dinamikájában is vizsgálható legyen.

^[95] Elegendő-e, ha az államon kívüli politikai tényezők kívülről befolyásolják az államot (pl. Tölgyessy Péter: Országgyűlés és választójog. InKilényi Géza (szerk.): Alkotmányjogi Füzetek, Parlament és választás. Építésgazdasági és Szervezési Intézet, Pécs, 1989, 26-29.), vagy szükséges-e társadalmi érdekegyeztetések, vagy akár egy korporáció elvén is alapuló második országgyűlési kamara révén (pl. Salamon László: Az egykamarás és kétkamarás parlament kérdése az Alkotmány-előkészítő eseti bizottság munkájának fényében. In Téglási András (szerk.): Szükség van-e a kétkamarás parlamentre az új Alkotmányban? Országgyűlés Alkotmányügyi, Igazságügyi és Ügyrendi Bizottsága, Budapest, 2011. 77.) formálisan is az állami döntéshozatal részévé tenni őket.

1. Bevezetés és tudománynépszerűsítés

A kutatási témám az alapjogvédelemhez és annak biztosításának intézményes formáihoz kapcsolódik, méghozzá országokat és kultúrákat összehasonlító módon. Mivel nekem vannak családi és egyéb tanulmányi kötődéseim az Egyesült Államokban, azon belül is a világ egyik neves egyeteméhez, jogi képzést folytató intézményéhez, így beszámolóm témájául egy olyan új jogterület-kezdeményt, és azok élharcosainak a bemutatását választottam, amelynek és akiknek az az egyetem adott először helyet intézményes szinten.

Ez a terület ma még nem tartozik a klasszikusan bevett jogágak közé, sőt viták vannak abból, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága., A tény, hogy a Harvard Law School helyet adott neki, mindenképp indikátor abban a tekintetben, hogy anélkül, hogy egy pillantást sem vetnénk rá, nem lehet mellette elmenni. Ha mégsem tud megerősödni, akkor is mindenképp egy érdekes foltja lesz a jogvédelemnek, a környezetvédelemnek, ha pedig követőkre és támogatókra talál, és kodifikálásra kerül, akkor elmondható, hogy a kezdetektől figyelemmel kisértük az új jogág megszületését!

Írásom célja a tudománynépszerűsítés, aminek két elemi előfeltétele van: „a kifejtett álláspont, közvetített információ tartalmi helytállósága, illetve annak érthetősége.”[1], szükséges meghatározni, hogy van-e helytállósága és elérhetősége a népszerűsítendő területnek. Az elérhetőségre már utaltam, amikor az azt befogadó intézményt említettem, de emellett számos cikk, publikáció, vitaanyag szól a területről, valamint konferenciák is rendszeresen szerveződnek a témában.

Jonathan Lovvorn, a Harvard Law School oktatója szerint a bolygó és lakosságának az éghajlati katasztrófától való megmentése a világ élőlényeinek egyik legsebezhetőbb populációjával, az állatokkal, vadállatokkal kezdődik.

Szerint szinte nincs a világnak olyan pontja, ahol az élőlények ne lennének kitéve valamilyen környezeti-, gazdasági-, vagy politikai helyzetből fakadó veszélynek. Lovvorn, a a harvardi oktatói munkája mellett még a Humane Society of the United States[2]-nek (az Egyesült Államok állatvédelmi és állatjóléti szervezete) a peres ügyekkel foglalkozó divíziójának a vezetője és alelnöke.

A környezetpusztítás és az azt eredményező éghajlatváltozás tekintetében azt láthatjuk, hogy azokban az országokban ölt hatalmas méretet a vadon élő állatok kihasználása és veszélyeztetése, megsemmisítése, ahol az emberi közösségek és kultúrák kizsákmányolása, veszélyeztetése vagy megsemmisítése érhető tette. Sokat tanulhatunk saját, emberi társadalmi és jogi problémáinkról, ha párhuzamban vizsgáljuk azt a vadon élő állatokkal kapcsolatos jogi problémákkal.

 

2. Forradalmi gondolatok és jogi alapkérdések

Mindannyian ismerjük a jogképesség és jogalanyiság fogalmát, amit jelenleg csak az emberre, vagyis egy humanoid jellegű élőlényre vonatkoztatva tudunk értelmezni.[3] Viszont a biológusok már régóta állítják, hogy az ember nem más, mint egy állatfaj a sokmillió közül, ami képes volt városokat építeni, és meglehetős sikerrel átalakítania a környezetét.

Manapság a nem-humanoid élőlényeket jogi dolgoknak tekintik szinte minden államilag működtetett jogrendszerven és joghatóság alatt, egyszerűbben szólva: vagyonként kezelik őket. Nincs joguk, kizárólag a jogok tárgyaként szolgálhatnak. Például, egy tengeri akváriumnak joga van az orcájának birtoklására, fogva tartására és nyereségszerzés céljából olyan dolgokra való kényszerítésére, ami egy humanoid esetében elképzelhetetlen módon és égbekiáltóan jogellenes volna.

Mivel az állatoknak nincs joguk és személyiségük, rendkívül nehéz az érdekeik bíróságon történő előmozdítása.[4]Általában az érdekeik bírósági előmozdításának egyetlen módja közvetett érvek mentén történhet, vagyis a humanoid érdekeket meghivatkoznak az eset alapjául szolgáló természetre. Egy különösen obszcén, de amúgy valós példát hozva, az állatjóléti törvények érvényesítése érdekében az állatvédőknek gyakran azt be kell mutatniuk, hogy valamely humanoid felperesnek „esztétikai érdeke”, – pl. egy afrikai szafari túra esetén- az, hogy az állatok boldognak és egészségesek látszanak, igazolja a bírósági döntést, hogy az állatok vadászatát, kihasználását, a velük szemben tanúsított kegyetlen magatartást orvosolni és betiltani kell.

Más szavakkal: a jelenlegi jogi keretek között az állat érdeke, hogy élőhelyéről ne szakítsák ki, ne tarták fogva, ne kényszerítsék bizonyos magatartásokra, vagy szimplán ne kínozzák meg, nem mindig elégséges indok ahhoz, hogy az állam, vagy a hatóság ennek megakadályozására hivatalból lépjen.

Az a tény, hogy az állatok alapvető érdekeit tipikusan csak ezek a közvetett és törékeny érvek védik, azt jelenti, hogy az érdekeiket általában nem védik. A vadállatok védelmében érdekében indított pereket sok esetben olyan, az állatok tekintetében irreleváns érvek alapján nyerik meg vagy veszítik el, mint például az, hogy a perbe fogott humanoidnak okoz-e anyagi vesztséget a tevékenység abbahagyása, vagy a pert kezdeményező felperesnek milyen érzelmi megrázkódtatást okozott amikor látta a cirkuszi állatot előadás közben.

Az állatok jogáért harcolók szerint az uralkodó jogrendszerek katasztrofálisak a nem-humanoid élőlények számára.

Létezik a fajizmus („Speciesism”) irányzata, ami szerint helytelen, ha azonos érdekek jogosságát az alapján különböztetjük meg, hogy az érdekek igénylői milyen fajhoz tartoznak.[5] Persze ez a fajizmus nagyon könnyen vitatható, mert a bánásmódbeli különbségeknek racionálisan meghatározott és morálisan releváns karakterisztikákhoz kell(ene) kapcsolódnia, de ha egy humanoidnak alkotmányos alapjoga a magánélethez való jog, hogy lakhelyén ne zaklassák, akkor egy nem-humanoid esetében ez miért nem gyakorolható?

A vadállatokkal foglalkozó jogteoretikusok véleménye[6] az, hogy a humanoid társadalomnak a vadállatokkal szembeni jogi kötelezettségeinek a következőknek kell lenniük: (1) a lehető legnagyobb mértékig háborítatlanul hagyni őket, és (2) jogvédelemmel látni el őket ennek megsértése esetén. Ez azt jelentené, hogy ha a vadállatokat valamilyen jogalanyisággal ruháznánk fel, annak a célja a (1) fogva tartás, kínzás és nem élelemszerzési célból való vadászatuk tilalma, és (2) a fogságban tartott állatok z állatkertekből, akváriumokból, laboratóriumokból stb. áthelyezése ideiglenes menedékhelyekre (sanctuaries), ahol életük hátralévő részében élhetnének, vagy (3) ha szabadon engedhetőek, akkor visszatérhetnének a vadonba.

3. Ellenérvek és ellentmondások

A legnyilvánvalóbb ellentmondás a szuverenitással összefüggő kérdés. Az ember, mint jogalany és jogképes személy rendelkezik szuverenitással, vagyis szuverén abban a tekintetben, hogy kizárhatja a magánéletéből a zavaró tényezőket: becsukja a kaput, bezárja az ajtót, és rendőrséghez fordulhat, ha az otthonába valaki tolvajlás céljából behatol. Ha a vadállaltokat felruháznánk valamiféle jogalanyisággal, akkor a szarvasok ugyanolyan szuverenitásra alapozott követeléssel rendelkeznének a farkasokkal szemben, amikor azok behatolnak a területükre, mint amikor azt az emberek teszik. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez nem járható út. A javasolt út, az egyfajta humanoidok és nem-humanoidok közötti áldichotómia elfogadása, amely a világot a „mi” (humanoid) és „ők” (nem-humanoid) részre osztja fel.[7] Persze ennek a megközelítésnek az alapvető problémája az, hogy ismét elfogadja tükrözi a fajtisztaságra alapuló gondolkodást és elkülönítést. Nem világos, hogy a szuverenitásnak van-e értelme egy ilyen közösség szempontjából.

 

4. Konklúzió

Annak a gondolatnak, hogy a vadállatok és az emberek mind egy-egy egyesített közösség részét képezik akár még alapja is lehet, de ez pont úgy egyértelműsíti az emberek és az összes többi állat közötti szétválasztás káros fogalmát, mint eddig bármikor az emberiség történelme folyamán attól a ponttól kezdve, amikor valahol a homo erectus és homo sapiens között a „homo” elkezdett magára úgy gondolni, mint a többi teremtménytől különálló, magasabb szintű élőlényre.

Természetesen a természetben számos példa van az együttműködésre és a szimbiózisra a két csoport között, de éppen annyi versengő, parazita és valamelyik fél számára halálos példa is említhető.

Lehet, hogy az egész jogi teórián való gondolkodásnak annyi értelme van csak, hogy milliomodszor is felismerjük, hogy olyan közösséget alkotunk, amely háborúban áll egymással és önmagával, de ugyanakkor egymás és önmaga segítségre is szorul.

Noha ezek a jogok a közeli jövőben biztos, hogy nem kerülnek megadásra, de ezeket valamilyen módon még pozitív jog nélkül is garantálni igazán emberi cselekedet lenne. Rövid távon a vadvilággal, a vadállatokkal kapcsolatban óvatosan kell cselekednünk, és erőforrásokat kell fordítanunk a vadon élő állatok óriási szenvedéseinek csökkentésére szolgáló módszerek kutatására, hogy egy nap elkezdhessünk az olyan nagyszabású változtatásokat, amelyek közvetlenül megbízhatóan és átfogóan javítják a vadon élő állatok életét, közvetetten pedig a miénket is. Ebben, mi humanoidok tudunk cselekedni, tehát érdemes gondolkodni!

[1] Rixer Ádám: A közigazgatási jogtudomány, mint népszerű tudomány

[2] https://www.humanesociety.org/ (letöltés ideje: 2021.11.05.)

[3] Kymlicka, W., & Donaldson, S. (2011). Zoopolis: A Political Theory of Animal Rights. Oxford University Press Oxford.

[4] Még akkor is, ha sokan a családhoz tartozó „rokonnak” tartják őket. Vö. Simicskó István: A családhoz tartozó (Canis Lupus Familiaris) : Gondolatok a kutyáról, Budapest, Magyarország : Magyar Mercurius (2020)

[5] Jay Shooster: Justice for All: Including Animal Rights in Social Justice Activism

[6] Project, T. B. (n.d.). The Bridge: Critical Theory: Critique of Rights. Retrieved June 30, 2017, from https://cyber.harvard.edu/bridge/CriticalTheory/rights.htm (letöltés ideje: 2021.11.05.)

[7] The argument from species overlap – Animal Ethics. (n.d.). Retrieved June 30, 2017, from http://www.animal-ethics.org/argument-species-overlap/ (letöltés ideje: 2021.11.05.)

1. A bírósághoz fordulás alkotmányos alapjog meghatározása

Magyarország Alaptörvénye XXVIII. cikkének (1) bekezdése alapján „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el”.

A hivatkozott bekezdésből levezethető, hogy a bírósághoz fordulás Alaptörvényből eredő alapjognak több fogalmi összetevője is van. Megjelenik egyrészről: a vádemelés, mint az állami büntetőhatalom érvényesítése, valamint ezen felül; a „per”, amelyben a jogok és kötelezettségek elbírálása; törvény által felállított független és pártatlan bíróság útján történik; tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül.

Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a 2012 előtt meghozott vonatkozó alkotmánybírósági határozatokat hatályon kívül helyezték, de felhasználásukat az Alkotmánybíróság megerősítette, tehát azok továbbra is sorvezetőként szolgálnak a jogalkalmazás számára.

Az AB a 2/2017. (II. 10.) AB határozatában a következőképpen foglalta össze a tisztességes eljáráshoz való jog lényegéről kialakított álláspontját: a „tisztességes eljárás (fair trial) olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek a figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás méltánytalan vagy igazságtalan, avagy nem tisztességes [6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 95.]. A tisztességes eljáráshoz való jog olyan abszolút jog, amellyel szemben nem létezik mérlegelhető más alapvető jog vagy alkotmányos cél, mert már maga is mérlegelés eredménye [14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH 2004, 241, 266.]. A tisztességes eljáráshoz való jog több garanciális szabályból áll. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljáráshoz való jog részjogosítványai különösen: a bírósághoz fordulás joga, a tárgyalás igazságossága, a tárgyalás nyilvánosságának és a bírói döntés nyilvános kihirdetésének a követelménye, a törvény által létrehozott bíróság, a bírói függetlenség és a pártatlanság kívánalma, továbbá az észszerű határidőn belüli elbírálás követelménye. A szabály de facto nem állapítja meg, de az Alkotmánybíróság értelmezése szerint része a tisztességes eljárásnak az is, hogy az eljárásban biztosítva legyen a fegyverek egyenlősége {22/2014. (VII. 15.) AB határozat, Indokolás [49]}” (Indokolás [45]–[53]).

Mindebből az következik, hogy ha az alaptörvényi fogalom bármelyik rész-eleme is hiányzik, a bírósághoz fordulás joga alapvetően sérül.

Fontos kiemelni, hogy az Alaptörvény a bírósághoz fordulás jogának fogalmi tartalmi elemeit nemzetközi emberi jogi szerződések tartalmából kiindulva határozza meg[1]. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. cikke is a „tisztességes” eljárás követelményét fogalmazza meg, figyelemmel az ésszerű időn belül történő elbírálás követelményére.

„A cikk alapján tehát az igazságosság helyett a tisztességes eljárás követelménye érvényesül, amely az Alkotmánybíróság álláspontja szerint olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás méltánytalan vagy igazságtalan, avagy nem tisztességes.” [6/1998. (III. 11.) AB határozat]

 

„A tisztességes eljárásnak az egyezmény- és alkotmányszövegekben nem nevesített, de általánosan és nem vitatottan elismert eleme a fegyverek egyenlősége, amely a büntetőeljárásban azt biztosítja, hogy a vádnak és a védelemnek egyenlő esélye és alkalma legyen arra, hogy a tény- és jogkérdésekben véleményt formálhasson és állást foglalhasson. A fegyverek egyenlősége nem minden esetben jelenti a vád és a védelem jogosítványainak teljes azonosságát, de mindenképpen megköveteli, hogy a védelem a váddal összevethető súlyú jogosítványokkal rendelkezzen.

 

A fegyverek egyenlőségének egyik feltétele (és a nemzetközi szervek esetjogában is leginkább kimunkált területe) a felek mindegyikének személyes jelenléte az eljárási cselekmények során, illetve egyes eljárási szereplők (például szakértők) megtartása semleges pozícióban. A másik feltétel, hogy az ügyben releváns adatokat a vád, illetve a terhelt és a védő ugyanolyan teljességben és mélységben ismerhessék meg. Itt érintkezik a fair trial elve a védelemhez való jog hatékonyságának és a védelemre való felkészülés kellő idejének és eszközeinek követelményével.” [6/1998. (III. 11.) AB határozat]

 

A bírósághoz fordulás jogának objektív közjogi oldala a bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységének monopóliuma. Ezen monopólium alól természetesen a választottbírósági eljárás alá történő önkéntes alávetés sem teremt kivételt, hiszen törvényben meghatározott esetekben az állami bíróság a választottbíróság ítéletét is megsemmisítheti.[2] A bírósághoz fordulás jogának alanyi és intézményi oldalát az Alkotmánybíróság is tárgyalta, amikor a jegyző quasi-bíráskodási jogkörének alkotmányosságát vizsgálta, mind az igazságszolgáltatás kizárólag bíróságok útján, mind a bírósághoz fordulás joga tekintetében. [71/2002. (XII. 17.) AB határozat].

Fontos azonban kiemelni, hogy a bírósághoz fordulás joga nem tekinthető korlátozhatatlan alapjognak, hiszen mind az aktív, mind pedig a passzív perbeli legitimáció tárgyában számos eljárásjogi akadályt szabályozhatnak a törvények Az Alkotmánybíróság is rámutatott, hogy csak formalizált eljárás szabályainak követésével keletkezhet érvényes jogszabály, csak az eljárási normák betartásával működnek alkotmányosan a jogintézmények. A formalizált eljárás körébe tartoznak például a jogorvoslat szabályai vagy a jogerő intézménye, hiszen az alaki és anyagi jogerőként való pontos meghatározottsága a jogállamiság részeként alkotmányos követelmény. [9/1992. (I. 30.) AB határozat].

A bírósághoz fordulás joga azonban magában foglalja azt a lehetőséget is, hogy a személy ne forduljon bírósághoz. Bírósághoz fordulásra kötelezni senkit sem lehet. Ezt a kérdéskört vizsgálta az Alkotmánybíróság és megállapította, hogy „a tisztességes eljáráshoz fűződő jog a jogvitában érdekelt fél alkotmányos joga arra, hogy ügyét bíróság elé vigye – hasonlóan a többi szabadságjoghoz -, magában foglalja ugyanis annak szabadságát, hogy e jogával ne éljen.” [9/1992. (I. 30.) AB határozat]

 

Az Alkotmánybíróság töretlen joggyakorlata értelmében a bírósághoz fordulás alkotmányos alapjoga a közigazgatási tárgyú perekre is alkalmazható és alkalmazandó.  [39/1997. (VII. 1.) AB határozat].

 

Szintén a tisztességes eljárás követelménye a tárgyalás nyilvánosságának biztosítása is, amely csak törvényben meghatározott esetekben korlátozható. Az eljáró bíróság az ítéletet akkor is nyilvánosan köteles kihirdetni, ha a tárgyalásról a nyilvánosságot kizárta [58/1995. (IX. 15.) AB határozat].

 

A nyilvánosság kérdésköréhez kapcsolódik a különböző médiumok tárgyaláson történő jelenléte és felvétel készítési jogosultsága is. Fontos, hogy ezen jogosultság azonban sem a Pp.-ben, sem pedig a Be.-ben nem korlátlan, ugyanis a felvétel készítésének joga valamennyi esetben előzetes bírói engedélyhez kötött.

Szintén nemzetközi szerződések tartalmazzák a jogorvoslathoz való jogot is, amelynek értelmében mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti[3].

A jogorvoslathoz való jog értelmezése kapcsán az Alkotmánybíróság számos határozatában kifejezésre jutatta, hogy a jogorvoslathoz való jog csak akkor érvényesül teljes egészében és maradéktalanul, ha a fellebbviteli fórumnak érdemi jogosítványai vannak az alapeljárás vizsgálatára és az abban meghozott döntés módosítására.

 

Szintén a jogorvoslathoz való joggal összefüggésben fejtette ki az Alkotmánybíróság, hogy „A jogorvoslathoz való jog az Alkotmánybíróság értelmezésében az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez vagy ugyanazon szervezeten belüli magasabb fórumhoz fordulás lehetősége. Ugyanakkor az ilyen felülvizsgálatot nem biztosító jogorvoslat nem feltétlenül alkotmányellenes a nem érdemi, nem ügydöntő határozatok esetén.” [5/1992. (I. 23.) AB határozat]

A jogorvoslathoz való jog az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában is felmerül: „A jogorvoslathoz való jog azonban egyfelől nem azonos a bírósághoz fordulás jogával, másrészt nem jelent korlátozhatatlan jogot. Ekként ez alapján az állam nem köteles fellebbviteli bíróságok felállítására” [Emberi Jogok Európai Bírósága, Delcour-ügy].

 

„A jog az állami, hatósági döntések esetében biztosítja a jogorvoslatot és nem terjed ki a nem hatósági jellegűekre, mint a munkáltatói, tulajdonosi vagy más döntésekre.” [22/1995. (III. 31.) AB határozat]

 

A 2012 utáni döntések köréből kiemelendő a 3150/2017. (VI. 14.) és a 33/2017. (XII.6.) AB határozatok.Az Alkotmánybíróság a 3150/2017. (VI. 14.) AB határozatában állást foglalt a jogorvoslathoz való jog és a bírósághoz fordulás jogának egymáshoz való viszonyával kapcsolatban is.

E határozatában megállapította, hogy „a jogorvoslathoz való jog nem azonos a bírósághoz fordulás jogával. Ez önmagában nézve kétségtelen, az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a jogorvoslathoz való jog nem jelenti szükségképpen a bírósághoz fordulás jogának biztosítását, azaz nem feltétlenül kell biztosítani a bírói utat. […] A jogorvoslat szükségképpeni eleme ugyanis annak hatékonysága, ez következik az Alkotmánybíróság több évtizedes – az Alaptörvény változatlan szabályozására tekintettel továbbra is irányadó – gyakorlatából és a nemzetközi egyezmények (különös tekintettel az Emberi Jogok Európai Egyezménye 13. cikkére) által felállított követelményekből egyaránt (Indokolás [14])[4].

A legfrissebb vonatkozó döntések közül kiemelendő a 24/2018. (XII. 28.) AB határozat, amely rámutatott arra, hogy „Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésének értelmezése során számos, a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog tartalmát kitöltő ún. részjogosítványt nevesített már. Ezek különösen: a bírósághoz fordulás joga, a tárgyalás igazságossága (ami nem garantálja a döntés igazságosságát), a tárgyalás nyilvánosságának és a bírói döntés nyilvános kihirdetésének a követelménye, a törvény által létrehozott bíróság, a bírói függetlenség és pártatlanság követelménye, továbbá az észszerű időn belüli elbírálás. Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint a tisztességes bírósági eljárás része az is, hogy az eljárásban biztosítva legyen a fegyverek egyenlősége {lásd: 22/2014. (VII. 15.) AB határozat, Indokolás [49]}. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint amíg az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése szerinti tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő jog abszolút, azaz korlátozhatatlan, addig az egyes részjogosultságok más alapjogok vagy alaptörvényi értékek viszonylatában a szükségesség/arányosság kritériumrendszerében érvényesülnek {3223/2018. (VII. 2.) AB határozat, Indokolás [27]}, azaz azok korlátozása adott esetben lehetséges [17].

A tisztességes bírósági eljáráshoz való jog részét képező bírósághoz fordulás joga nem egyszerűen azt jelenti, hogy valaki kérelemmel fordulhat a bírósághoz, és ezzel megindíthatja a bírósági eljárást, ha valamely joga vagy kötelezettsége vitássá válik, hanem hogy a jogvitát a bíróság érdemben bírálja el, és arról érdemben, végrehajtható határozatával, végérvényesen döntsön {3124/2015. (VII. 9.) AB határozat, Indokolás [35]}. A 36/2014. (XII. 18.) AB határozat ezzel összefüggésben visszautalt az 59/1993. (XI. 29.) AB határozatra is, miszerint „[a] bírósághoz való fordulás alapvető joga nemcsak a beadványok előterjesztésének jogára szorítkozik, hanem a bírósági eljárásban a fél pozícióját biztosítja a személyeknek. A személyek alanyai, alakítói és nem tárgyai, »elszenvedői« a bírósági eljárásnak. Alkotmányban biztosított joguk van arra, hogy a bíróság az eljárásba vitt jogaikat és kötelességeiket elbírálja (s ne csak az ezeket tartalmazó beadványról mondjon véleményt), és arra is, hogy lehetőséget kapjanak a bírósági döntés alapjául szolgáló tényállással és jogi kérdésekkel kapcsolatban nyilatkozataik megtételére.” {36/2014. (XII. 18.) AB határozat, Indokolás [92]} [18]. A bírósághoz fordulás jogából következően tehát a bíróságok a kereseti kérelem valamennyi elemének érdemi megvizsgálására (a kereseti kérelem kimerítésére) kötelesek. A kereseti kérelem kimerítésének kötelezettsége azt a követelményt támasztja a bírói döntéssel szemben, hogy a bíróságok érdemi vizsgálat eredményeként az ítélet rendelkező részében rendelkezzenek a kereset, illetőleg viszontkereset valamennyi eleméről [19].

 

 

1.1. A vád:

A vád törvényessége a korábbi, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 2. § (2) bekezdése alapján akkor volt megállapítható, ha, ha a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványában meghatározott személy pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi.

A jelenleg hatályos, a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.) 422. § (1) bekezdése a következők szerint határozza meg a vádirat törvényes elemeit: a) a vádlott azonosításra alkalmas megjelölése, b) a vád tárgyává tett cselekmény pontos leírása, c) a vád tárgyává tett cselekménynek a Btk. szerinti minősítése, d) az ügyészségnek a büntetés kiszabására vagy intézkedés alkalmazására, vagy a kóros elmeállapota miatt nem büntethető terhelt felmentésére vonatkozó indítványa.

 

Látható tehát, hogy a ténylegesen elvárt tartalmi elemekben nincs novum, a vád egészének törvényesnek minősítése helyett a vádirat törvény által elvárt tartalmi elemeiről beszélhetünk. A Be. 25. § (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy az állami büntetőhatalom érvényesítője az ügyész, ugyanakkor a törvényes kellékek vonatkozásában kiemelendő, hogy a Be. 793. § (1) bekezdése alapján a pótmagánvádló vádindítványának szintén a vádiratra vonatkozó törvényes tartalmi elemeket kell magában foglalnia.

 

1.2. A per:

 

Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezése egyaránt vonatkozik a polgári és a közigazgatási tárgyú perekre is. Már itt fontos azt a distinkciót megtennünk, hogy míg a polgári per alapvetően a tárgyi jog által biztosított alanyi jognak egy igényérvényesítési formája, addig a közigazgatási per egy jogorvoslati forma, amelyet a közigazgatási hatóság már jogerős döntésével szemben lehet igénybe venni[5].

 

A polgári per definíció szerinti meghatározása nem más, mint a peres felek jogvitájának eldöntésére irányuló közhatalmi tevékenység. Fontos kiemelni, hogy az igazságszolgáltatás tevékenysége tágabb a jogviták eldöntésénél, hiszen számos olyan ügytípus is a bíróságok hatáskörébe tartozik, amelyek nélkülözik a jogvitát. Ilyenként említhetjük a különböző regisztrációs eljárásokat, köztük a cégek bejegyzését, valamint a civil szervezetek nyilvántartását, ahol elsődlegesen a nyilvántartási jogkör jelenik meg, de ezek közé az esetek közé sorolhatjuk a csődeljárásokat, valamint a felszámolási eljárásokat, ahol a hitelezői érdekek védelme, azok markáns megjelenése dominál.

 

Fontos megjegyezni, hogy a választottbírósági eljárásról szóló 2017. évi XL. törvény a választottbíróság eljárására a „per” kifejezést nem használja, amiből egyértelműen azt a következtetést lehet levonni, hogy a per kizárólag az állami igazságszolgáltatás, mint hatalmi ág keretei között képzelhető el. A „per” kifejezést használja ellenben a törvény pl. a választottbírósági ítéletek érvénytelenítésére (47. §) vonatkozó eljáráshoz kapcsolódóan, amelyben már állami bíróság mond(hat)ja ki, hogy a választottbíróság ítélete valamilyen okból érvénytelennek tekintendő.

 

Szintén elkülönítetten kell kezelnünk a közigazgatási per fogalmát, amely a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény 5. § (1) bekezdése alapján a közigazgatási jogvita elbírálásának színtere. Tekintettel azonban arra, hogy a közigazgatási jogvitában részt vevő fél egyrészről az állampolgár, másrészről pedig a jogerős megtámadott döntést hozó hatóság, a közigazgatási per nem más, mint egyfajta jogorvoslat, amelyet az állampolgár az általa sérelmezett hatósági döntéssel szemben vehet igénybe.

 

Az új Polgári Perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) hatályba lépésével a bírósági igényérvényesítés lehetőségei is konkrétabb szabályozást nyertek. Egyrészről a professzionális pervitel jegyében a szabályozás alapja az, hogy a peres fél jogi képviselő segítségét veszi igénybe a jogainak érvényesítéséhez. Ennek jegyében külön helyen kerültek szabályozva a jogi képviselő nélkül eljáró felekre vonatkozó eljárásjogi szabályok[6].

 

A Pp. 170. §-a részletesen szabályozza a bíróságra benyújtandó keresetlevél kötelező tartalmi elemeit[7]. A jogi képviselő nélkül eljáró fél azonban több kötelező tartalmi elem kifejtése alól kvázi „felmentést” kap[8] annak érdekében, hogy a jogi ismeretanyag hiányosságai ne jelenthessék a bírósághoz fordulás jog érvényesülésének akadályozását. Ez jelentős nóvum és ügyfélbarát előrelépést jelent a korábbi szabályozáshoz képest, amely egységesen szabályozta a keresetlevél kötelező tartalmi elemeit[9].

 

Szintén a bírósághoz fordulás jog érvényesülését segíti elő a jogi képviselő nélkül eljáró felek oldaláról a kötelező formanyomtatványok használatának megkövetelése is[10]. Az OBH elnöke által rendszeresített formanyomtatványok[11]a formalizmus előtérbe helyezésével segítik elő a jogvita kereteinek gyors és pontos meghatározását a pergazdaságosság elve alapján.

 

Fontos azonban megjegyezni, hogy a jogkereső állampolgár törvényben meghatározott[12] nyilatkozatait szóban is előadhatja a bíróság ügyfélsegítő irodáján, ahol azt a szolgálatot teljesítő igazságügyi alkalmazott a rendszeresített formanyomtatványon köteles rögzíteni. Ez a rendelkezés egyrészről összhangban van a szóbeliség elvéből fakadó követelményekkel, másrészt pedig lehetőséget biztosít arra, hogy a formalizmus túlzott érvényesülése ne akadályozza a bírósági jogérvényesítést.

 

1.3. A törvény által felállított, független bíróság követelménye

 

A törvény által felállított bíróság követelményének érvényesüléséhez tartozik, hogy a különböző ügyszakokra vonatkozó eljárásjogi törvények részletesen meghatározzák, hogy az adott bírósági szinten egyesbíróként, vagy ítélkező tanácsként jár-e el a bíróság. Szintén ide kapcsolódik a bíróság ügyelosztási, valamint a szignálási rendje is, amelyek meghatározzák, hogy az adott bíró milyen ügyeket kap, ugyanakkor ez egyúttal már a független és pártatlan bíróság egyik legfontosabb garanciájának is tekinthető.

 

A bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény meghatározza, hogy mely személyi kör felel meg arra, hogy bírói pályázatot nyújtson be. A személyi követelmények közé tartozik többek közt, hogy a cselekvőképes magyar állampolgár pályázó a harmincadik életévét betöltse, büntetlen előéletű legyen, jogi szakvizsgával rendelkezzen és legalább egy év időtartamig dolgozzon a pályázatot megelőzőn jogi szakvizsgához kötött munkakörben.

 

Ezen és számos egyéb követelmény meglétét is vizsgálja az adott törvényszék bírói tanácsa a pályázatok rangsorolásánál. A bírói álláspályázatok elbírálásának részletes szabályairól és a pályázati rangsor kialakítása során adható pontszámokról szóló 7/2011. (III.4.) KIM rendelet részletesen meghatározza, hogy az adott bírói pályázat elbírálása során az egyes szakmai tevékenységekre és azok munkáltató általi minősítésére, a joggyakorlati időre, valamint egyéb szakmai többlettevékenységre milyen pontokat lehet adni.

 

Mindezekből az látható tehát, hogy a törvény által felállított bíróság alkotmányos követelményéhez hozzátartozik a bíró személyének szakmai kiválasztásától, a bírósági ügyrendnek megfelelő szignáláson keresztül, egészen az eljárási jogok által meghatározott összetételig, valamennyi olyan szabályozás maradéktalan érvényesülésének követelménye, amely a bíró személyét az adott állampolgár ügyével összekapcsolja.

 

A független bíróság követelménye megközelíthető egyrészről szubjektív, másrészről pedig objektív oldalról is. A bírák kiválasztására vonatkozó törvényi rendelkezések is természetesen egyúttal a bírák függetlenségének letéteményesei. Az eljárási törvények tartalmazzák mind azokat az objektív, mind pedig szubjektív kizáró okokat, amelyek fennállása esetén a bíró az adott ügyben vagy az érdekeltségére, vagy pedig az elfogultságára tekintettel nem járhat el.

A függetlenséghez az objektív oldalról hozzátartozik a mindennemű befolyástól, érdektől való mentesség, a szubjektív oldalról pedig szimpátia, vagy ellenszenv kizárása.

 

Az Emberi Jogok Európai Bírósága számos határozatában foglalkozott a bíróságok függetlenségére vonatkozó alkotmányos követelmények kibontásával. „A pártatlan bíróság vizsgálatakor a Bíróság objektív és szubjektív tesztet alkalmaz. Utóbbi azt jelenti, hogy az eljáró bíró személyes meggyőződését, hozzáállását vizsgálják, az objektív teszt esetében pedig az elfogultság látszatának kiküszöbölésére is alkalmas, tényleges garanciákat kérnek számon. A „nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani” elv megvalósulásáról van itt szó.”[13]

Ezeket a szempontokat vette figyelembe a Bíróság a Piersack kontra Belgium-ügyben is (8692/79, 1984. október 26.), ahol a kérelmező azért tett panaszt, mert az ügyében eljáró bíróság elnöke az eljárás korábbi szakaszában ügyészként járt el. A Bíróság szerint, ha egy ügyész ugyanabban az ügyben, az eljárás későbbi szakaszában bíróként vesz részt, joggal merül fel kétely a nyilvánosságban a bíróság pártatlanságát illetően.

A Fey kontra Ausztria- (14396/88, 1993.) ügyben is kimondta a Bíróság, hogy az ítélethozó testület akkor tekinthető pártatlannak, ha mind az objektív, mind a szubjektív tesztnek megfelel: vagyis a szubjektív teszt értelmében az adott ügyben a bíróság egyik tagja sem rendelkezhet előítéletekkel és nem lehet elfogult, az objektív teszt pedig a fentebb leírtaknak megfelelően a látszatra helyezi a hangsúlyt. „Lényegében azt a követelményt támasztja az eljáró bíróságokkal szemben, hogy azok feleljenek meg a pártatlanság látszatának. Utóbbi tekintetében például elbukik az állam, ha a végrehajtó hatalom beavatkozik a bíróság előtt folyamatban lévő ügybe annak érdekében, hogy annak kimenetelét befolyásolja”[14].

1.4. A tisztességes és nyilvános tárgyalás

Magyarország Alaptörvénye 25. cikkének I. bekezdése alapján a bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el. Évtizedekre visszanyúló vita tárgyát képezi a jogászok körében az igazságszolgáltatás és a jogszolgáltatás fogalmának elhatárolása. E sorok írójának határozott álláspontja szerint azzal, hogy az Alaptörvény kifejezetten, expressis verbis módon rögzíti a bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységét ezen vita a tételes jog szintjén eldőlt.

Továbbra is jogfilozófiai kérdésként merül azonban fel, hogy mit tekinthetünk igazságnak (anyagai és eljárási igazság elhatárolása), hiszen az adott ügyben eljáró bíró csak közvetett módon tud tájékozódni az adott tényállásokról, mivel ő maga nem volt jelen az adott eseményeknél, a pontos igazságot természetszerűleg nem is tudhatja. A választ meglátásom szerint büntető eljárásokban és személyállapoti perekben a tényállás felderítésének hivatalbóli kötelezettsége[15], klasszikus polgári esetekben pedig a felek tényállítás bizonyítási kötelezettsége jelenti[16]. Ezekből a szabályokból az következik, hogy a bíróság a jogszabályok helyes alkalmazása során úgy jár el, hogy az általa felderített, vagy a felek által bizonyított tényállás alá „szubszumálja” a vonatkozó jogszabályokat, nem pedig fordítva.

Ez pedig nem jelent mást, mint az anyagi igazság jogi megítélését, tehát a bíróság feladata minden esetben az anyagi, tényállási igazság felderítése és megítélése. Természetesen nem garantálható, hogy a bizonyítási eljárás során a teljes valóság minden szeletére fény derül, de ez jelenti az elsődleges, alaptörvényi célt, amelynek szolgálatában állnak az eljárási igazság/tisztességes eljárás eszközei. A tisztességes eljáráshoz való jog alkotmányjogi olvasatban mindezek alapján tehát nem jelent mást, mint az anyagi igazság felderítésének érdekében az eljárásjogi eszközök törvényes használatát.

 

Az Alaptörvényben szövegszerűen is megjelenített[17] hatalommegosztás elvéből következik, hogy az igazságszolgáltatási tevékenységet kizárólag a bíróságok végezhetnek. Egyes közigazgatási hatósági eljárásokban – amelyek tevékenysége klasszikusan a végrehajtó hatalmi ághoz kapcsolódik – szintén megjelennek az igazságszolgáltatás tevékenységének bizonyos elemei, mint például a tényállás megállapításának kötelezettsége, jogok és kötelezettsége megállapítása stb., ezért ezek a hatóságok quasi igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el. Ami ténylegesen elhatárolja ezen tevékenységeket az igazságszolgáltatástól, az nem más, mint az Alaptörvény garanciáinak a rendszere – köztük a jogorvoslathoz való jog – amelyek értelmében „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti”[18].

 

Ebből adódóan sem a törvényhozó, sem a végrehajtó hatalom nem gyakorolhat igazságszolgáltatási hatalmat. A korábbi kommunista Alkotmány akként fejezte ki, hogy felsorolta, hogy mely szervek az igazságszolgáltató szervek[19]. A jelenleg hatályos Alaptörvény az igazságszolgáltatás kizárólagos letéteményeseként a bíróságo(ka)t jelöli meg.

Az Alaptörvény 2018. június 29. napjától hatályos 7. módosítása értelmében bíróság a rendes és a közigazgatási bíróság, amelyek közül az Alaptörvény kizárólag a Kúriát és a Közigazgatási Felsőbíróságot nevezi meg (valamint az Alkotmánybíróságot).

 

Az Alaptörvény szerint az igazságszolgáltatás tehát elsősorban az alábbiakat jelenti: jogalkalmazási tevékenység végzése, polgári jogviták elbírálása[20];joghátrány alkalmazása, azaz büntetőügyekben történő döntés és a bűncselekmények elkövetőinek megbüntetése[21]; a közigazgatási határozatok törvényességéről[22]; a helyi önkormányzati rendelet más jogszabályba ütközésének vizsgálatát, másrészt a jogalkotási kötelezettség elmulasztásának megállapítását[23].

 

A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) szóhasználatában is megjelenik az Alkotmánybíróság [1481/B/1992.] döntésében is megjelenő elv, amely szerint az igazságszolgáltatási tevékenység a jogviták puszta elbírálásán túlmutat, annál szélesebb tevékenységet fog át. A Bszi. megfogalmazása szerint[24] Magyarországon a bíróságok igazságszolgáltatási és más törvény által meghatározott tevékenységet látnak el. Az Alkotmánybíróság a fentebb hivatkozott határozatában rámutatott, hogy az alkotmányi szabályozás nem zárja ki, hogy a bíróságok a bírói útra tartozó ügyekben a konkrét eljárásokon kívül, akár az eljárás megindítása előtt vagy után az alapvető jogok érvényre juttatását elősegítő tevékenységet végezzenek. Ez a tevékenységi kör az Alaptörvény hatálybalépésével sem változott.

 

1.5. Az ésszerű határidő:

 

Az ésszerű időn belül történő elbírálás követelménye ahhoz az igényhez kapcsolódik, hogy a jogi reparáció a lehető leghamarabb megtörténjen. Minél később történik meg ugyanis a jogellenes helyzet megszüntetése, vagy a kártérítés, annál kevésbé lesz hatékony jogkeresés. Az „ésszerű idő” mindazonáltal nem határozható meg konkrét időtartamként.

A pertartam természetesen függ a peres felek (vagy vádlottak) számától, a perbe vitt anyagi jogtól, az esetleges keresethalmazatoktól és egyéb bizonyítási kérdésektől is.  Az ésszerű időn belül történő igazságszolgáltatás követelménye nemzetközi szerződéseken alapul. Az Emberi Jogok Európai Egyezségokmánya [25] 6. cikkének 1. pontja alapján „mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.” Szintén tartalmazza ezen követelményt a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya[26] is, amelynek 9. cikkének 3. pontja értelmében „Azt, akit bűncselekmény vádjával vettek őrizetbe, vagy tartóztattak le, a legrövidebb időn belül bíró, vagy a törvény értelmében bírói hatáskört gyakorló más hatósági személy elé kell állítani; az ilyen személynek joga van arra, hogy ügyében ésszerű határidőn belül tárgyalást tartsanak, vagy szabadlábra helyezzék őt. Az általános szabály ne legyen az, hogy az ítélethozatalra váró személyt őrizetben kell tartani, azonban a szabadlábra helyezést függővé lehet tenni olyan biztosítékoktól, amelyek szavatolják, hogy az érintett személy a tárgyaláson, a bírósági eljárás bármely más szakában, illetőleg adott esetben az ítélet végrehajtása céljából megjelenik.”

 

A nemzetközi jogi kötelezettségekből fakadó alkotmányos alapjog alapján a polgári perrendtartás külön kifogási (quasi jogorvoslati) lehetőséget biztosít az eljárások elhúzódásának esetére. A Polgári Perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 157-158. §-ai részletesen meghatározzák, hogy az eljárás elhúzódása elleni kifogást mely esetekben lehet előterjeszteni és a bíróság azt miképp köteles elbírálni[27].

 

 

2. Az Alkotmánybírósághoz való fordulás joga, mint a bírósághoz való fordulás alapjog része

 

Az Alaptörvény hatálybalépésével az Alkotmánybíróság a korábbi jogkörein túlmenően az egyedi bírósági döntések alkotmányossági felülvizsgálatára is hatáskörrel rendelkezik[28]. Ez a gyakorlatban álláspontom szerint egy újfajta jogorvoslati fórum megjelenését jelenti, habár az Alkotmánybíróság több határozatában is kifejezésre juttatta, hogy az alkotmányossági felülvizsgálat nem egyfajta negyedfokként funkcionál[29], tekintettel arra, hogy a kúriai felülvizsgálattal az ügy jogági megítélése véget ér és az Alkotmánybíróság kizárólag a bírói döntés alkotmányosságát vizsgálja felül.

Az alkotmányjogi panasz jogintézménye alapvetően a német alapjogvédelmi rendszer mintájára került átültetésre a magyar jogrendbe[30]. Ez nem pusztán az alkotmányjogi panasz előterjesztésére vonatkozó eljárásjogi szabályok eltérő értelmezésében, hanem az alapjogoknak a jogági szinten történő hangsúlyosabbá válása kapcsán is megjelenik.

A német alapjogvédelmi rendszerben „az alkotmányjogi panasz a kezdeti (később tovább árnyalt) meghatározás szerint a polgár állammal szembeni jogvédelmének specifikus eszköze. Elviekben mindenki számára adott, akinek a közhatalom – az államot, mint egységet megtestesítő valamely közhatalmi szerv – abba a „szférájába” hatolt, amelyet az állammal szemben az alapjogok biztosítanak”[31].

Az ágazati bíróság az ügy kapcsán előtte alapul fekvő jogszabályt az Alaptörvény rendelkezéseinek megfelelően kell, értelmeznie.[32] Az Alaptörvénynek a bíróságok általi közvetlen alkalmazása, értelmezése kiemelten fontos helyzetbe hozza az Alkotmánybíróságot, különös tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróságnak kizárólagos joga van az Alaptörvény értelmezésére. Ahhoz, hogy a bíróságok a működésük során vizsgálhassák egy-egy ágazati törvény Alaptörvény konformitását, elengedhetetlenül szükséges az Alaptörvény normáinak egységes és széleskörű értelmezése.

Ez lényegében közvetett, másodlagos Alaptörvény-értelmezést jelent, amely értelmezés vonatkozásában ugyanakkor nem ad iránymutatást a hivatkozott cikk. Az értelmezés módszere az Alkotmánybíróságról szóló törvényből vezethető le.

Tekintettel arra, hogy az Alaptörvény értelmezése az Alkotmánybíróság jogköre és az egyes alapjogok tartalmának meghatározására az Alkotmánybíróság jogosult, a jogági bíróság jogértelmezése kizárólag a vonatkozó alkotmánybírósági határozatokon alapulhat, vagyis a bíróság nem kezdhet önállóan, autonóm Alaptörvény-értelmezésbe. Mindezek alapján a gyakorlati értelmezés minden bizonnyal az AB korábbi határozatai, állásfoglalásai és értelmezései alapján fog történni. Ennek okán az AB – ha csak ilyen szűk értelemben is – a mindennapi jogalkalmazás egységességéhez is hozzájárul[33], hasonlóan a Kúria tevékenységéhez.[34]. Mindebből az következik, hogy az ágazati bíróság a döntésének meghozatalakor egyfajta alkotmányossági tesztet kell, hogy lefolytasson[35].

Ez a közvetett jogértelmezés furcsa helyzetbe hozhatja az elsőfokú bíróságot. Optimális esetben a jogági alapjog-értelmezés összhangban van a vonatkozó alkotmánybírósági gyakorlattal, tekintettel arra, hogy az alapjogok tartalmának a meghatározása az Alkotmánybíróság feladata[36].

Amint az már említésre került a valódi alkotmányjogi panasz bevezetése új helyzetet teremtett a Kúria és az Alkotmánybíróság viszonyában is. Amennyiben a Kúria egy jogszabály kapcsán az alsófokú bíróságokra nézve kötelező érvényű jogegységi határozatot hoz, úgy a szabályozás értelmezésénél az Alaptörvény 28. cikke értelmében figyelemmel kell lennie az Alaptörvény rendelkezéseire is, vagyis a jogszabályt alkotmányos tartalommal tölti meg. Ha a Kúria egy elvi döntésben, vagy jogegységi határozatban értelmezi egy ágazati törvény rendelkezéseit az Alaptörvény rendelkezéseinek tükrében és a témához kapcsolódóan már korábban meghozásra került egy alkotmánybírósági határozat, vagy alkotmányossági mérce, akkor ezen döntések a jogforrási hierarchián belül hogyan viszonyulnak egymáshoz, melyik van feljebb és az ágazati első fokú bíróságnak a döntését melyik határozat elvi tartalmára kellene alapítania?[37]

Ugyanakkor abban az esetben, ha a Kúria jogegységi döntése – amely lényegében egy jogszabálynak a kötelező érvényű értelmezése – eltér egy vonatkozó alkotmánybírósági határozattól, úgy az alsóbb fokú bíróság jogalkalmazási bizonytalansággal találhatja szemben magát.

Nem egyértelmű ugyanis, hogy egy ilyen helyzetben melyik értelmezést kell követnie a bíróságnak. Amennyiben ugyanis a jogegységi döntést hagyja figyelmen kívül a bíróság, az abszolút hatályon kívül helyezési okot jelent, amennyiben viszont az alkotmánybírósági határozatot negligálja, úgy az Alkotmánybíróság semmisítheti meg a határozatát egy esetleges alkotmányjogi panasz következményeképp. Nem számolva jelen helyzetben azzal az esettel, hogyha a jogegységi döntés Alaptörvény-ellenességét a bíróság az eljárás folyamán észleli, mert akkor megvan a lehetősége arra, hogy az eljárás felfüggesztése mellett a jogegységi döntés megsemmisítésének érdekében bírói kezdeményezést terjesszen elő az Alkotmánybíróságon. Ugyanakkor megállapítható, hogy a jelen – hiányosan szabályozott – helyzet egyaránt magában foglalja a negatív és pozitív hatásköri összeütközések lehetőségét is.

A gyakorlat azt mutatja, hogy az alkotmánybírósági felülvizsgálat lehetőségével az alkotmánybírósági határozatok a kúriai döntések felé kerülhetnek, ez azonban sértené az Alaptörvénynek azon rendelkezését, miszerint a Kúria őrködik az országos jogegység felett[38]. Az Alaptörvény-értelmezés az alkotmányozó hatalomhoz, az eseti bírói döntések az igazságszolgáltató hatalomhoz, a negatív jogalkotás[39] pedig a törvényhozó hatalmi ág felé tolja el az Alkotmánybíróságot.

Ebben az értelemben tehát az alkotmánybírósági felülvizsgálat mégis egyfajta negyedfokként értelmezhető, hiszen az ágazati bírósági döntések alaptörvény konformitását felülvizsgálja. Ez ráadásul egy kúriai döntés kapcsán a rendkívüli jogorvoslat rendkívüli jogorvoslatának tekinthető.

Az Alkotmánybírósághoz fordulás joga más államok alkotmányos berendezkedésében is megjelenik. Cipruson a Legfelsőbb Alkotmánybíróság kizárólagos hatáskörrel rendelkezik a végrehajtó vagy közigazgatási hatáskörrel felruházott szervek, hatóságok vagy személyek alkotmányellenes határozatai és más cselekményei miatt beadott panaszok tárgyában.

Ilyen esetben a Legfelsőbb Alkotmánybírósághoz fordulhat az, akinek a törvényes érdekét a határozat vagy más cselekmény visszafordíthatatlanul és közvetlenül sértette, akár magánszemélyként, akár valamelyik közösség tagjaként. A Legfelsőbb Alkotmánybírósághoz fordulás joga a határozat kihirdetésétől, más cselekmény esetén, ha kihirdetés nem történt, a tudomásszerzéstől számított hetvenöt napon belül gyakorolható[40].

 

Fentiekből levonható az a következtetés, hogy az Alaptörvénynek az Alkotmánybíróság jogköreit bővítő rendelkezései közvetett módon a bírósághoz fordulás alapjogra is hatással vannak, ugyanis olyan igazságszolgáltatási tevékenységhez köthető tevékenység jelent meg az Alkotmánybíróság mindennapi gyakorlatában, amely hatással van a jogági bíróságok mindennapi gyakorlatára is.

 

3. Összegzés

A tanulmány célja annak bemutatása, hogy a bírósághoz fordulás alkotmányos alapjog teljes körű érvényesülése milyen alkotmányos és jogági követelmények egyidejű teljesülése mellett biztosított. Az Alaptörvényben meghatározott fogalom elemzése után levonható az a következtetés, hogy a bírósághoz fordulás joga egy olyan alkotmányos anyajog, amely magában foglalja a jogági jogoknak és kötelezettségeknek a törvény által felállított, független és pártatlan bíróságok általi elismerését és megkövetelését, amely bíróság egy tisztességes eljárás keretében, vagyis a fegyverek egyenlőségének elve alapján nyilvános tárgyaláson és ésszerű határidőn belül hozza meg határozatát. Bármelyik alkotmányos követelmény meghiúsulása közvetett módon a bírósághoz fordulás alkotmányos alapjogának sérelmét jelenti, mivel a jogérvényesítés végső soron nem történik meg maradéktalanul.

A hivatkozott alkotmánybírósági határozatokból látható, hogy a 2012 előtti és azt követő alapjogi gyakorlatban nincs különbség a bírósághoz fordulás alapjog tartalmának a megítélésében, így a korábban meghozott határozatokat továbbra is figyelembe kell vennie a jogági bíróságoknak.

A jogági eljárásjogi törvények vonatkozásában kiemelendő és üdvözlendő, hogy mind a Kp., mind pedig az új Pp. esetében bővült és konkretizálódott az igényérvényesítési lehetőségek köre. Míg a Kp. lehetővé teszi, hogy a jogkereső állampolgár szélesebb körben citálja bíróság elé az államot, addig az új Pp. a professzionális pervitelt elhatárolja a jogi képviselő nélkül eljáró felekre vonatkozó eljárásjogi szabályoktól, elősegítve ezzel a jogban járatlan laikus felek személyesen történő jogérvényesítési lehetőségeit is.

A jogi képviselő nélkül eljáró felekre irányadó papír alapú nyomtatványok bevezetése alapvetően üdvözlendő, azonban figyelemmel a nyomtatványok terjedelmére és bonyolultságára, indokolt lenne őket rövidíteni és több pertárgytípusra is konkretizálni. Ez a hiánypótlási felhívások csökkentésén keresztül hozzájárulhatna a pergazdaságosság és perkoncentráció elveinek még magasabb szinten történő érvényesüléséhez. Különösen igaz ez a veszélyhelyzet[41] idején, amikor a korlátozások miatt még nehezebb volt egyes állampolgárok számára a jogérvényesítés, illetőleg a bíróságok – a kezdetekkor beállt ítélkezési szünetet követően – működésüket jelentős részben a személyes megjelenést nem igénylő eszközök útján folytatták. Ráadásul az interneten  ezen időszak alatt terjedő álhírek[42] miatt a peres felek sokszor dezinformációhoz jutottak.

Az Alkotmánybíróság jogköreiben megjelenő igazságszolgáltatási tevékenység az igazságszolgáltató hatalmi ág felé tolja el az Alkotmánybíróságot, ezért a bírósághoz fordulás jogának értelmezésekor figyelemmel kell lenni az alapjogi jogérvényesítés lehetőségeire is. Ez az újfajta helyzet a gyakorlatban azt jelenti, hogy a bírósághoz fordulás joga egyúttal az Alkotmánybírósághoz fordulás jogát is jelenti, amely alátámasztja azon álláspontokat[43], miszerint az Alkotmánybíróság is bíróság.

További kutatások tárgyát jelentheti, hogy amennyiben az Alkotmánybíróságot bíróságnak tekintjük, akkor az Alaptörvényben meghatározott, a bírósághoz fordulás jogára vonatkozó követelmények miképp illeszthetőek az alkotmányjogi panaszokhoz kapcsolódó eljárásokra.

 

[1] Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikk

[2] A választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény 47. § (1) A választottbírósági ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye. A választottbírósági ítélet rendes bírói úton csak a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránt indított perben vizsgálható felül. (2) A választottbírósági ítélet a másik fél ellen előterjesztett kereset alapján a 7. § (2) bekezdésében meghatározott bíróság által és csak abban az esetben érvényteleníthető, ha a) az érvénytelenítés iránt indított per felperese bizonyítja, hogy aa) a választottbírósági szerződést kötő felek egyikének nem volt jogképessége vagy cselekvőképessége; vagy a választottbírósági szerződés annak a jognak a szabályai szerint, amelynek alávetették, ilyen alávetés hiányában pedig a magyar jog szerint nem érvényes; vagy ab) a fél a választottbíró kijelöléséről, illetve a választottbírósági tanács eljárásáról nem volt szabályosan értesítve, vagy egyébként nem volt képes az ügyét előterjeszteni; vagy ac) a választottbírósági ítélet a választottbíráskodásnak való alávetésben figyelembe nem vett, vagy azon kívül eső vitára terjed ki, illetve az ilyen alávetés terjedelmén túli döntést tartalmaz, azzal, hogy amennyiben az alá- és alá nem vetett ügyek egymástól elválaszthatók, a választottbírósági ítélet érvénytelenítése csak az alávetésen kívüli részben hozott döntés tekintetében kérhető; vagy

1. ad) a választottbírósági tanács összetétele vagy a választottbírósági eljárás nem felelt meg a felek megállapodásának – kivéve, ha a megállapodás ellentétes e törvény kötelezően alkalmazandó szabályával -, vagy ilyen megállapodás hiányában nem felelt meg e törvény rendelkezéseinek; vagy b) a bíróság úgy ítéli meg, hogy ba) a vita tárgya a magyar jog szerint választottbírósági útra nem tartozhat, vagy bb) a választottbírósági ítélet a magyar közrendbe ütközik.

 

[3] Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdés

[4] 33/2017. (XII. 6.) AB határozat [114]

[5] Az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény 113. § (1) bekezdésének a)-b) pontjai alapján kérelemre induló jogorvoslati eljárás a közigazgatási per és a jogorvoslati eljárás.

[6] Pp. XV. fejezet „Eltérő rendelkezések járásbíróság hatáskörébe tartozó perben jogi képviselő nélkül eljáró félre”

[7] Pp. 170. § (1) A keresetlevél bevezető részében fel kell tüntetni: a) az eljáró bíróság megnevezését, b) a felek nevét, perbeli állását, a felperes azonosító adatait, az alperes ismert azonosító adatait, de legalább lakóhelyét vagy székhelyét, és c) a felperes jogi képviselőjének nevét, székhelyét, telefonszámát, elektronikus levélcímét, több jogi képviselő esetén a hivatalos iratok átvételére kijelölt jogi képviselő nevét. (2) A keresetlevél érdemi részében fel kell tüntetni: a) a bíróság ítéleti rendelkezésére irányuló határozott kereseti kérelmet, b) az érvényesíteni kívánt jogot a jogalap megjelölése útján, c) az érvényesíteni kívánt jogot és a kereseti kérelmet megalapozó tényeket, d) az érvényesíteni kívánt jog, a tényállítás és a kereseti kérelem közötti összefüggés levezetésére vonatkozó jogi érvelést, és e) a tényállításokat alátámasztó és rendelkezésre álló bizonyítékokat, bizonyítási indítványokat az e törvényben meghatározott módon. (3) A keresetlevél záró részében fel kell tüntetni: a) a per tárgyának az értékét, valamint a meghatározásakor figyelembe vett tényeket és jogszabályhelyet, b) a bíróság hatáskörét és illetékességét – ha az ügyben külföldi elem van, a joghatóságát is – megalapozó tényeket és jogszabályhelyet, c) a megfizetett illeték összegét és megfizetési módját, vagy az eljárási illeték megfizetésének hiányában a költségkedvezmény engedélyezése iránti kérelmet, illetve jogszabály által biztosított illetékfizetés alóli mentesülés esetén ennek alapjául szolgáló tényeket és jogszabályhelyet, d) a nem természetes személy fél perbeli jogképességét, a fél törvényes képviselőjeként megjelölt személy és a meghatalmazott perbeli képviseleti jogát megalapozó tényeket és jogszabályhelyet, és e) a záró részben feltüntetett tényeket alátámasztó bizonyítékokat.

[8] Pp. 247. § (1) A félnek a keresetlevélben, viszontkereset-levélben, beszámítást tartalmazó iratban, illetve az írásbeli ellenkérelemben az e törvény szerint kötelező tartalmi elemek közül nem kell feltüntetni a jogalapot, a jogi érvelést és jogszabályhelyet.(2) A félnek az érvényesíteni kívánt jogot, illetve az anyagi jogi kifogást úgy kell megjelölni, hogy a jogalap beazonosítható legyen.

[9] A Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 121. § (1) bekezdés

[10] Pp. 246. § 246. § [Beadványok benyújtása] (1) A félnek jogszabályban meghatározott, erre rendszeresített nyomtatványon kell előterjesztenie a) a keresetlevelet, b) a viszontkereset-levelet, valamint a beszámítást tartalmazó iratot, és c) az írásbeli ellenkérelmet.

[11] https://birosag.hu/eljarasok-nyomtatvanyai/polgari-papir-alapu-nyomtatvanyok (letöltve:2018.12.31.)

[12] Pp. 246. § (2) A felperes a keresetet a lakóhelye, székhelye, munkahelye szerinti vagy a perre illetékes járásbíróságon, a bíróság elnöke által jogszabályban foglaltak szerint erre a célra meghatározott ügyfélfogadási időben szóban is előadhatja, melyet a bíróság az erre rendszeresített nyomtatványon rögzít. Ha a keresetet nem a perre illetékes bíróság rögzítette, azt – a kereset előadása időpontjának feltüntetésével – az illetékes bírósághoz haladéktalanul megküldi. A keresetlevél beadása időpontjának a kereset szóbeli előadásának időpontját kell tekintetni. (3) A fél a viszontkeresetet, a beszámítást és az ellenkérelmet tartalmazó nyilatkozatot a perben eljáró bíróságon a (2) bekezdésben meghatározott módon szóban is előadhatja, melyet a bíróság az arra rendszeresített nyomtatványon rögzít.

[13] Kiss Anna: A független és pártatlan bírósághoz való jog. 2016. május 10., jogászvilág.hu. elérhetőség: https://jogaszvilag.hu/vilagjogasz/a-fuggetlen-es-partatlan-birosaghoz-valo-jog/ letöltve: 2018. december 12-én.

[14] U.o.

[15] Pp. 434. § (1) „A bíróság az általa szükségesnek talált bizonyítást hivatalból is elrendelheti.”

[16] A Pp. szerinti bizonyítási érdek és bizonyítási teher elhatárolása.

[17]Érdekesség, hogy a Magyarország Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény (ún. átmeneti alkotmány) nem tartalmazta szövegszerűen a hatalommegosztás elvét, azt az alkotmánybíróság a jogállamiság követelményéből kiindulva bontotta ki a 31/1990 (XII.18) AB határozatban: „Ugyanakkor az  Alkotmánybíróság elvi jelentőséggel mutat rá: az AB  tv. 1 §-ának g) pontja értelmezésénél is messzemenően figyelembe kell  venni a  hatalmi ágak  megosztásának elvét, amely a  magyar államszervezet  legfontosabb  szervezeti  ésműködési alapelve.

[18] Magyarország Alaptörvénye XXVIII. cikk (7) bekezdés

[19] A Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 36. § (1) bekezdése alapján „A Magyar Népköztársaságban az igazságszolgáltatást a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága, a felsőbíróságok, a megyei bíróságok és a járásbíróságok gyakorolják.

[20] Magyarország Alaptörvény 28. cikk

[21] U.o. XXVIII. cikk (2) bekezdés

[22] U.o. záró és vegyes rendelkezések 27. b) pont

[23] U.o. 27. c) és d) pont

[24] Bszi. 1. §

[25] Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény

[26] 1976. évi 8. törvényerejű rendelet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányáról

[27] Pp. 157. § (1) bekezdés alapján a fél az ügyben eljáró bíróság előtt kifogást nyújthat be, ha

1. a) törvény a bíróság részére az eljárás lefolytatására, eljárási cselekmény elvégzésére vagy valamely határozat meghozatalára határidőt állapított meg, azonban az eredménytelenül telt el,
2. b) a bíróság eljárási cselekmény elvégzésére határidőt tűzött, amely eredménytelenül telt el, és a bíróság a mulasztóval szemben nem alkalmazta e törvény által lehetővé tett intézkedéseket,
3. c) a bíróság az adott eljárási cselekményt az annak elvégzésére elegendő észszerű időtartamon belül nem végezte el vagy annak elvégzéséről nem rendelkezett.

Vö: Cservák Csaba: Az alapjogi réteg érvényesülése és intézményrendszere (Habilitációs tézisek), 2016 Budapest, KRE ÁJK, 6. oldal

[29] Alkotmánybírósági felülvizsgálat fő szabálya, hogy a rendes jogorvoslati jogosultságokat ki kell merítenie a kérelmezőnek, illetve a sérelmezett bírói ítéletnek konkrét alapjogi jogsértést kell megvalósítania. Fontosnak tartanám az Alkotmánybíróság működése és a jogbiztonság garantálása szempontjából, hogy az AB ne mint kvázi semmítőszékként működjön, hanem egyfajta tanácsadó, konzultatív testületként. Ezzel egyrészről garantálni lehetne az igazságszolgáltatásnak, mint hatalmi ágnak a függetlenségét, másrészt pedig elő lehetne segíteni az egységes alapjog értelmezést.

[30] Cservák Csaba: Kormányzati és választási rendszer (avagy demokratikus hatalomgyakorlás komplex rendszere nemzetközi kitekintésben) PhD disszetráció,189. oldal. Letöltve: http://doktori.bibl.u-szeged.hu/880/

[31] Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére; in: A be nem fogadott alkotmányjogi panaszok; szerk.: Cservák Csaba, kézirat

[32] Alaptörvény 28. cikk

[33] Fontosnak tartanám az Alkotmánybíróság működése és a jogbiztonság garantálása szempontjából, hogy az AB ne mint kvázi semmítőszékként működjön, hanem egyfajta tanácsadó, konzultatív testületként. Ezzel egyrészről garantálni lehetne az igazságszolgáltatásnak, mint hatalmi ágnak a függetlenségét, másrészt pedig elő lehetne segíteni az egységes alapjog értelmezést.

[34]  Rimaszécsi János: Az Alkotmánybíróság, mint hatalmi ág a XXI. században, In: Cservák, Csaba; Horváth, Attila (szerk.)Az adekvát alapjogvédelem, Budapest, Magyarország : Porta Historica, (2017), pp. 215-220.

[35]  Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi problematikája, In: Cservák Csaba; Horváth, Attila (szerk.)Adekvát alapjogvédelem, Porta Historica, (2017) pp. 209-214.

[36] Cservák Csaba: Az alapjogi réteg érvényesülése és intézményrendszere (Habilitációs tézisek), 2016 Budapest, KRE ÁJK, 17. oldal

[37] Rimaszécsi János: Az Alkotmánybíróság, mint hatalmi ág a jogági alapjogvédelem rendszerében,  In: Cservák, Csaba; Horváth, Attila (szerk.)Adekvát alapjogvédelem, Porta Historica, (2017) pp. 221-230. ,

[38] Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdés

[39] u.o. 24. cikk (3) bekezdés

[40] Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Lícium-Art kiadó, 2018. pp.270.

[41]Lásd. Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT: A KRE-DOK ONLINE TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATA 2020 : 1 Paper: Jogtudományi tanulmányok 2., (2020), 8.

[42]  Simicskó István: A világjárvány és a hibrid hadviselés egyes összefüggései az álhíresztelések terjedésének tükrében, ACTA HUMANA: HUNGARIAN CENTRE FOR HUMAN RIGHTS PUBLICATIONS 8 : 2,. 31-42, (2020)

[43] lásd: Varga Zs. András: Eszményből bálvány- a joguralom dogmatikája, Századvég Kiadó, 2015.

Az alkotmányjogi felelősség komplementere is lehet a polgári- és büntetőjogi felelősségnek. Itt elsődlegesen arra utalok, hogy a médiában elkövetett jogsértések esetében az „elkövető személy” (pönológiai és civiljogi) felelőssége mellett a tartalomszolgáltató felelőssége is további kérdésként felmerülhet. Kiegészítő azért, mert ugyanazon magatartásért szankcionálja az „elkövető” mellett a csatornát is. Az alkotmányos alapjogok (és ennek polgári jogi vetületei: a személyiségi jogok) garantálását médiatörvény is előírja. (Már a korábbi Médiatörvény alapelvi rendelkezései között kiemelten szerepelt, hogy a műsorszolgáltatás nem sértheti meg az emberi jogokat, és nem lehet alkalmas a „személyek, nemek, népek, nemzetek, a nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport” elleni gyűlölet felkeltésére.)

A véleménynyilvánítás alapjoga kitüntetett szerepet képez, még az alapjogok tekintetében is. Tehát lényegében a legerősebb korlátozási ok más emberi jog, így különösképp az emberi méltósághoz való jog lehet. Az elmélyültebb megközelítés azonban rávilágít, hogy a felületesebben nézve (és a túlzottan individualista megközelítés szerint) „véleménynyilvánítási korlátozásának” titulált jogintézmények valójában éppenhogy a véleménynyilvánítás – társadalmi léptékű – kiteljesítésének letéteményesei.

Hazánk Alaptörvénye az emberi méltóságot még a korábbinál is kiemeltebb pozícióba emelte. A legtöbbször kollízióba kerülő véleménynyilvánítási szabadság és az emberi méltóság relációjában új dimenziók merülnek fel. Hogy csak egy elemet emeljünk ki: a korábbi felfogás szerint a szélsőséges vélemények önmagukat diszkreditálják a demokratikus közbeszédben. A különböző keresőprogramok az egyes vélemények fajsúlyát (előfordulási valószínűségét) jelentősen tudják módosítani. Ezen említett programok egyáltalán nem működnek demokratikusan, a meglévő tartalmak egy kis részére hívják fel a figyelmet szubjektív módon. A leghatékonyabb véleményformálók még az interneten is az offline világában meghatározó erejűvé nőtt médiavállalkozások.^[1] Újragondolandó az a már eleve eddig is vitatott alkotmányjogi kérdés, hogy ki/mi az alanya a szólásszabadságnak.^[2]

 

A média intézményeinek felelőssége – hatalmas hatásának veszélye miatt – sajátos a „bűnt elkövető” természetes személyekhez képest.^[3] A „gyűlöletkeltés” alacsonyabb mérce, mint a „gyűlöletre uszítás”, így tehát az elektronikus sajtóban szigorúbb szabályozás érvényesül. A büntetőjog „ultima ratio”-jellegéből („legutolsó igénybe veendő eszköz”-mivoltából) következően előbbiért nem lehetséges – pönológiai értelemben – elítélni valakit, de egy TV-csatornát akár szankcionálhatnak… Ezt mondta ki konkrét esetben, elvi éllel a Legfelsőbb Bíróság is már a BH2006. 270. számon közzétett határozatában. Úgy is megfogalmazhatnánk, a tényállásszerű, tehát formálisan jogellenes cselekmény egyéb aspektusait figyelembe véve még nem biztos, hogy materiálisan is törvénysértő. Tehát amennyiben a „Rechtfertigungsgründe” és „Entschuldigungsgründe” kategóriái felmerülnek, a cselekmény nem büntethető. A médiatörvény eme (tehát alanyi oldalt nem vizsgálva) formálisan jogellenes (materiálisan nem feltétlenül törvénysértő) megnyilvánulásokat is büntetni rendeli, mintegy a közlőre hárítván a felelősséget. (Ennek kapcsán értekezhetünk a büntetőjog „ultima ratio” jellegéről, valamint arról, hogy emiatt a büntetőjogi felelősség alóli mentesülés nem jelenti a csatorna mentesülését. Jelképesen szólva: a szabadságvesztéssel járó büntetés elmaradása nem jelenti az „elsötétítés” elmaradását.)

És ehhez társul napjaink „örökzöld” kérdése: az „újmédia” intézményei^[4] vajon e körbe kerülhetnek-e? Vagyis lehetséges-e az ott megjelenő (bejegyzést tevő stb.) személyek mellett a szolgáltató szankcionálása? A „fake news” elképesztő mértékű társadalmi problémákat okozhat; egyes tág megközelítések szerint háborús konfliktusokkal is kapcsolatba hozható.^[5] A globalizáció évtizedes tendenciáit az „újmédia” hatalmas léptékben nagyította fel, melyet a pandémia csak még tovább fokozott. A veszélyhelyzet[6] idején aktuális szigorítások miatt mintegy a virtuális világba zárt emberekre jelentősen hatnak a hírek (álhírek is), sokan vesztették el arány- és realitásérzéküket.

Elmondhatjuk, hogy – főleg az „újmédiára” vonatkozó – szabályozásunk egyértelműsítése és pontosítása mellett magának a média fogalmának meghatározása és elhatárolása is fontos tényező.

Európai színtéren kiemelendő az Európa Tanács 2011-es az internet egyetemessége, integritása és nyitottsága védelméről és előmozdításáról szóló ajánlása, amely a média kategóriájának definiálására ébreget, sőt tesz kísérletet. Az ajánlás abból indult ki, hogy a média „új ökoszisztémája” magában foglalja mindazon új szereplőket is, akik a tartalom előállításának és terjesztésének folyamatában részt vesznek, potenciálisan nagyszámú emberhez eljuttatva tartalmakat, amennyiben szerkesztői befolyással rendelkeznek, vagy felügyelik az adott tartalmakat. Az ajánlás hat kritériumot rögzített, amelynek együttes megléte esetén a szolgáltatás a média fogalma alá tartozik:

1. médiaként való viselkedés szándéka,
2. média céljai és szándékai szerinti működés (médiatartalom előállítása, gyűjtése és terjesztése),
3. szerkesztői felügyelet,
4. szakmai mércék szerinti működés,
5. sokakhoz való eljuttatás, terjesztés szándéka,
6. a közönség elvárásainak való megfelelés (hozzáférhetőség, sokszínűség, megbízhatóság, átláthatóság, stb.).^[7]

Koltay András Sonja R. West (az amerikai Legfelsőbb Bíróság^[8] döntései mentén megfogalmazott) gondolatait is tekintetbe véve felhívja a figyelmet arra, hogy a média fogalmának túlzott kiterjesztése az új típusú szolgáltatásokra mellékzöngékkel is jár.^[9]

Az online-tér adta környezet alakulása más tekintetben is komoly hatással volt az alapvető jogok érvényesülésére.^[10]A – hozzájárulással vagy anélkül gyűjtött – személyes adatok óriási mennyisége, a politikai szereplőkön túl, a gazdasági szereplők számára is potenciális lehetőséget biztosítanak a célzott reklámok elhelyezése, vagy éppen a nem kívánatos társadalmi csoportokkal szembeni kirekesztő gazdasági gyakorlat kialakítása érdekében.^[11] Az online-térre vonatkozó adatvédelmi aggályok jelentőségére reflektálva a jogalkotók – bár alapvetően lépéshátrányban – igyekeznek megfelelő jogszabályi környezetet kialakítani; a titokvédelmet ezen szférában is biztosítani kell.^[12] A véleménynyilvánítás alapjogának új alanyainak státusza merülhet fel. (Ezek pedig szeretik magukat nem tartalomszolgáltatóként, hanem a kevesebb megkötéssel járó technológiai cégként besorolni.^[13])

Az online kapuőrök valódi kontrolt képesek gyakorolni a demokratikus nyilvánosságra:^[14] ők biztosítják a hálózat elérését, a keresőmotorok működését, a kommunikációs platformok üzemeltetését, és egyre gyakrabban rajtuk múlik, hogy pontosan milyen információk kerülnek a felhasználók szeme elé. Ennek megfelelően pedig mára elmondható, hogy az egyéneket már nem csak az állam ellenőrizheti, cenzúrázhatja, hanem az országhatárokon, sőt kontinenseken átnyúló különféle „magáninfrastruktúrák” tulajdonosai is.^[15] E körben egyaránt problémát jelent a social media platformok részrehajló listázási gyakorlata,^[16] valamint az interneten terjedő bűncselekmények széles köre is.^[17]

A közösségi médiában a hírfolyamok közötti szelektálás (mármint egyes hírek szinte kizárólagossá tétele) és a szubjektíven „politikailag nem korrektnek” minősítettek – tulajdonos magánszemély általi – letiltása is komoly kérdéseket von maga után. E kutatással egyidejűleg merült fel például Lengyelországban, hogy ezen „hatásköröket” egy speciális grémiumra bíznák. Álláspontom szerint a jogállamiság – tartalmi értelemben – azt is jelenti, hogy a jog ne hagyja teljes védelem nélkül a jogsértések áldozatait.^[18] (A hatáskör szó azért sajátos, mert kvázi magánjogi jogalanyokról beszélünk, ugyanakkor hatásuk a közjogi hatalomgyakorlásra is jelentős hatással van.) Publikációnk e problémára is megkísérel „de lege ferenda”-javaslatokat kidolgozni.

Létre kellene hívni egy sajátos grémiumot, amelynek fő feladata különösen az lenne, hogy „gyorsított eljárásban” ítélné meg a „social media” cenzúrázó gyakorlatát, fogyasztókat sújtó letiltó döntéseit, a jogsértő kommentekhez való viszonyulását. Panasz esetén vizsgálhatná ki az aggályos listázási gyakorlatot is. Ennek két modelljét tartom elképzelhetőnek. Az adott közösségi média fogyasztói számára lehetővé kellene tenni, hogy valamilyen módon tagokat delegáljanak az ezen célra létrejött választottbíróságba. (Természetesen nemzetközi együttműködés mentén az lenne a legideálisabb, ha párhuzamosan több országban ugyanazt a modellt alkalmaznák, mert az internetes jogsértések országokon is átívelnek^[19]…) Például egy elektronikus felületen, meghatározott számú személy ajánlása szerint jelöltté váló szakember között szavazást kellene tartani. Ennek módszere valamelyik „félarányos rendszer” lehetne.^[20] Így különösen az LV (korlátozott szavazás) metódusa, mely szerint mindenkinek kicsit kevesebb szavazata van, mint ahány mandátumot kiosztanak. (Például minden „fogyasztó” három személyre szavazhatna és öt helyet töltenének be.) Ez garantálná, hogy egy adott csoport nem dominálhatna túlzott erőfölénnyel és mintegy a „kisebbség” is képviselethez jutna. Részben az így megválasztott személyekből adott ügyre állna össze a választottbírói testület. Ennek eszköze vagy a gépies rotáció vagy a sorshúzás lehetne. Az oldal olvasói által a fentiek szerint jelöltek mellé a közösségi portál tulajdonosa jelölne egy-egy főt. Végül – a választottbíróságok logikája szerint – az így rekrutált két tag konszenzussal jelölne még egy főt elnöknek. További garanciális szabály, hogy a testület tagjai kizárólag egy meghatározott szakértői listáról kerülhetnének be, amely tekintetében igen szigorú kritériumok érvényesülnének. (Elgondolkodtató, hogy csak a közösségi oldal által jelölt tag és a kompromisszumos elnök vonatkozásában írjuk elő a fentieket. Ez a fogyasztók által jelölt személy esetében kizárná, hogy ezen úton próbáljanak meg diszfunkcionális, érdekorientált szűrést végrehajtani. Itt ugyanis figyelembe veendő, hogy a fogyasztók nem egy szervezett közösséget jelentenek.)

A másik lehetőség egy speciális „ombudsman-szerű” vagy „ombudsman-jellegű” szerv létrehívása lehetne. Egyik verzió, hogy az alapvető jogok biztosa struktúrájába illesztve válasszanak egy szakirányú ombudsman-helyettest. Ez azt mozdíthatná elő, hogy az alapjogvédelem általános rendszerében, az egységes jogértelmezést biztosítva, de mégis egy speciális szakértelemmel rendelkező személy töltse be a pozíciót.^[21]

Másodlagos verzióként felvetődhetne valamilyen (médiaombudsmanhoz hasonló) „kisombudsman” megalkotása is. Például a témában leginkább érintett Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, az alapvető jogok biztosa, valamint a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság választaná konszenzussal az illető személyt. (Szerepet kaphatna esetleg még a jelölésben az Alkotmánybíróság is.)

 

^[1] Ld. Koltay András: Kötéltánc a szabadság és egyenlőség között. In Owen M. Fiss: Megosztott liberalizmus – A szólásszabadság és az államhatalom sokféle arca. Complex Kiadó, Budapest, 2013. 232. o.

[2] Vö. Koltay András: A szólásszabadság alapvonalai. Századvég, Budapest, 2009. 816. o.

[3] Ez a digitális média korszakában is fennáll, jelentős részben a kép- és hanghatások együttes meggyőző erejének, lehetséges ráhatásának problematikája miatt.

[4] Egyesek megfogalmazás szerint a tömegkommunikációban egy teljes fordulatot megvalósító „újmédia” (így egybeírva) jön létre, melynek problémai mellett demokratizáló hatásai is vannak. Például jelentősen csökkenti a kommunikátor hatalmát, hogy rábeszéljen és szelektíven tájékoztasson. Ugyanakkor jóval erősebb ama vonatkozásban, hogy visszacsatolja azon információkat, melyek segítségével sokkal hatékonyabban lehet megcélozni a releváns közönséget. Ld. Denis McQuail: A tömegkommunikáció elmélete. Complex Kiadó, Budapest, 2015. 664-665. o.

[5] Simicskó István: A világjárvány és a hibrid hadviselés egyes összefüggései az álhíresztelések terjedésének tükrében. Acta Humana, 2020/2. szám, különösen 40. o.

[6] Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT: A KRE-DOK ONLINE TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATA 2020 : 1 Paper: Jogtudományi tanulmányok 2., (2020), 8 p.

[7] Vö. Koltay András: Tíz tanulmány a szólásszabadságról. Wolters Kluwer, Budapest, 2018. 276. o.

[8] Vö. Török Bernát: Szabadon szólni, demokráciában. A szólásszabadság magyar doktrínája az amerikai jogirodalom tükrében. HVG-ORAC, Budapest, 2018. 184.o.

[9] Meg kell különböztetni egymástól a média munkatársát és az alkalmankénti közéleti kommentátort (occasional public commentator). A média funkciója, hogy ellenőrizze a társadalmi-politikai elitet, információkat gyűjtsön, őrködjön a demokrácia felett (public watchdog; E kifejezést az Emberi Jogok Európai Bírósága is már évtizedek óta alkalmazza sajtó és média tekintetében. [pl. Barthold v. Germany, no. 8734/79., 1985.03.25.; Jersild v. Denmark, no. 15890/89, 1994.09.23.; Dalban v. Romania, no. 28114/95, 1999.09.28.; stb.]). A számítógépe előtt ülő bloggert és az alkotmányos védelemben részesülő intézményt (a médiát) a közösség érdekében meg kell különböztetni. Ld.: Koltay András: Az új média és a szólásszabadság, A nyilvánosság alkotmányos alapjainak újragondolása. Wolters Kluwer, Budapest, 2019. 63. o.

[10] Csáki-Hatalovics Gyula Balázs: A közösségi média felhasználásának lehetőségei a közigazgatásban – nemzetközi elemzés. In: Homicskó, Árpád Olivér (szerk.): A digitalizáció hatása az egyes jogterületeken. KRE ÁJK, Budapest, 2020. 41-53. o.

[11] Ződi Zsolt: Jog és jogtudomány a Big Data korában. Állam és Jogtudomány 2017/1. szám, 98-99. o.

[12] Arató Balázs: A titok fogalma a jogban. In Balázs Géza (et al.) (szerk.): A titok szemiotikája. Magyar Szemiotikai Társaság, Budapest, 2019. 29-39. o.

[13] A legendás Delfi-ügyben az észt bíróságok főleg amiatt minősítették az internetes hírportált tartalomszolgáltatónak és kiadónak, hogy a Delfi az olvasói hozzászólások rovatát a hírportálba integrálta, és hozzászólásra hívta fel a felhasználókat. Cheung, Anne S. Y.: Az internetes tárhelyszolgáltatók felelőssége rágalmazási ügyekben. In Medias Res, 2014/1. szám, 47. o.

[14] Uo.

[15] Balkin, Jack M.: Szólásszabadság az algoritmusos társadalomban. In Medias Res, 2018/2. szám, 199. o.

[16] Már pusztán azáltal, hogy igyekszik a felhasználónak várhatóan szimpatikus tartalmakat kínálni. Itt természetesen fontos kiemelni, hogy a közösségi platformok nem ugyanolyan mértékben szűrik a felhasználók számára látható tartalmakat. Koltay András kiemeli, hogy az Instagram és a Twitter a Facebookhoz képest „szerkesztő” algoritmus nélkül, még inkább a felhasználó döntése szerint működik. Ld. Koltay András: A sajtószabadság fogalma ma. In Koltay András és Török Bernát (szerk.): Sajtószabadság és médiajog a 21. század elején 2. Wolters Kluwer, Budapest, 2015. 126. o.

[17] Természetesen a kérdéskör büntetőjogi aspektusai is továbbgondolásra szorulnak a technikai fejlődéssel párhuzamosan. A kiberbűnözés tekintetében vö. Belovics Ervin: A kiberbűnözés elleni harc szerepe és jelentősége napjainkban. In Barabás A. Tünde (szerk.): Globális biztonságpolitikai kérdések az interneten, különös tekintettel Kína és Magyarország kapcsolatára, Issues of Global Security Policy on the Internet, with Special Regard to the Relations between China and Hungary. Országos Kriminológiai Intézet, Budapest, 2018. 28-38. o., valamint Polt Péter: Jurisdiction matters in cybercrime proceedings, kézirat, 2018.

[18] Vö. Patyi András: A jogállamiság. In Cserny Ákos (szerk.): Alkotmányjog. NKE-kiadvány, Budapest, 2013. 24-34. o, ill. Varga Zs. András: Eszményből bálvány? A joguralom dogmatikája. Századvég Kiadó, Budapest, 2015.

[19] Polt Péter: Nemzetközi bűnügyi együttműködés újabb fordulat előtt Miskolci Jogi Szemle 2019/2 (különszám)., 331-340. o.

[20] Ld. erről részletesebben Cservák Csaba: Kategorikus és ordinális választási rendszerek. Iustum Aequum Salutare, 2017/3. szám, 27-40. o.

[21] Ld. ehhez Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer. Lícium-Art, Debrecen, 2018. különösen 56-118. o.

A játékelmélet tárgya olyan döntési helyzetek elemzése, amelyekben több szereplő vesz részt a maga többé-kevésbé eltérő érdekeivel, hozzátéve, hogy a játékosok cselekvéseinek eredménye nem csak egy játékos döntésétől függ, hanem összességében mindegyikétől.^[1]

A játékelmélet a döntéselmélethez képest számottevő többletet foglal magában.^[2] Olyan helyzetek elemzése tekintetében, ahol a végeredmény legalább két – teljesen vagy részlegesen – eltérő érdekű szereplő cselekedeteinek függvénye. A játékhelyzetek maguk úgy tekinthetők, mint amelyek bizonytalanságot tartalmaznak, mivel egyik játékos sem jelezheti előre a tényleges kimenetelt vagy akár a lehetséges kimenetelek valószínűségét.^[3] (Álláspontom szerint témánk szempontjából ennek oka az is lehet, hogy a közéletben az érdeknek többféle szegmense lehet, az adekvát aspektusok mellett diszfunkcionális vonatkozásokkal is.) Hangsúlyoznunk kell, egyik játékos sem tud előrejelzéseket tenni a helyzetek játékelméleti elemzése nélkül, erre a hagyományos döntéselmélet nem tud választ adni. ^[4]

Harsányi János szerint a játékelmélet, a döntéselmélet, továbbá a hasznosságelmélet mellett az etikát sorolhatjuk a racionális magatartás általános elmélete részének.  /Ennek különösen igaznak kellene lennie a politikában, a gazdaságban és ezek jogi leképeződéseiben. A fentieket több publikációjában a morális magatartás döntéselméleti megalapozásával próbálta megalapozni. (Akként érvelt, hogy a morális magatartás a racionális egyének magatartásaként definiálható, akik tudatában vannak annak, hogy az adott társadalomban hasonló valószínűséggel kerülhetnek bármelyik helyzetbe. „Ezért a morális magatartás definiálható, mint a társadalom összes egyéneinek az általános hasznossági szint maximalizálására irányuló cselekvése”^[5].  Ez közel áll a posneri, lényegében a közgazdasági határérték szempontjait is figyelembe vevő társadalom-felfogáshoz.)

Rendkívül sok tanulsággal járhat a közjogi és politikai rendszer górcső alá vétele a fenti elméletek szemüvegén át. Ennek kapcsán markánsan elkülöníthetők a szereplők és az eltérő érdekek.

Luhmann évekig – szemben a többi alrendszer formális dichotómiát jelentő bináris sematizmusával – a politika számára csak tartalmi kettősséget vázolt fel.^[6] Akár a jobb/bal distinkciót is alkalmazhatta volna, amely persze tartalmilag ennél árnyaltabb részekre tagolja a politikai szférát. (Napjainkban ráadásul tovább bonyolódik a politikai erőtér.) Voltaképp eme problémát igyekezett összetettebben megközelíteni, amikor először 1986-ban változtatott a politika kódján: a konzervatív/progresszív dichotómia helyére a kormány/ellenzék kódot tette. „Javaslom, hogy a demokráciát értsük úgy, mint a politika csúcsának kettéhasadását: az elkülönült politikai rendszer csúcsának kettéhasadását a kormány és az ellenzék különválása révén. Rendszerelméleti terminológiával a politikai rendszer kódolásáról beszélhetünk, ahol a kódolás nem jelent mást, mint hogy a rendszer egy pozitív és egy negatív érték mentén orientálódik, A tudományban az igaz és hamis, a jogrendszerben a jogos és jogtalan, a vallási rendszerben az immanencia és transzcendencia, míg a politikai rendszerben a kormány és az ellenzék elkülönüléséről van szó.” ^[7]

Pokol Béla korrigálta némileg ezt a politikai kódot, és dinamikájában erősebben kifejezve a politika logikáját, a kormány/ellenzék helyett a kormányra jutni/ellenzékbe menni dichotómiát használta. (Álláspontom szerint is hatásosabban és logikusabban kifejezi a folyamatosságot, valamint a politikai alrendszer ciklikusságát.) Hozzátehetjük, hogy ezt a pontosítást csupán azon változtatással együtt végezhette el, hogy Luhmann-nal szemben a funkcionális alrendszerek érvényességi körét szűkebben értelmezte, azaz a professzionális résztvevők specifikus részrendszer-konstituáló műveleteire szűkítette.

Ugyanis kizárólag a professzionális politikusokat és szervezeteiket irányítja az – feszes bináris logikával mondhatni összes döntésükben és nyilvános kiállásukban –, hogy előmozdítják-e ezáltal a kormányra jutást vagy éppen fordítva, számottevő szavazatmennyiséget veszítve távolabb kerülnek a hatalomtól. Luhmann szemben állt a professzionális alrendszer egy ilyen kategóriájával, így nem véletlenül maradt meg a puszta kormány/ellenzék dichotómiánál. (Pokol Béla ma is úgy látja, ha e kód tényleges működését részletesen végiggondoljuk, akkor a politikában nem lehet megkerülni az általa végrehajtott korrekciót.) Ehhez a teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy ezzel a jelzett módon korrigálni kell Luhmann egész társadalmi alrendszer koncepcióját. Ezért a kibernetikai-rendszerelméleti zsargonnak tűnő bináris kód kifejezés helyett Pokol Béla az „értékduál” kategóriát használja.^[8]

A politikában főszabály szerint minden párt a kormányra jutásért harcol. Ilyen szempontból a közjogi (választási) küzdelmeket teljes információs játéknak tekinthetjük.^[9] (Nyilán a politikai ellenfelek terveiről abszolút teljes információhalmazzal nem rendelkezhetnek.)  A teljes információs játékként azt definiálhatjuk, ha a játékosok egyaránt ismerik a játékszabályokat és a többi játékos preferenciáit. (Utóbbi a bináris kód miatt teljesültnek vehető.) Némileg diszfunkció ezen aspektusból is, ha egy párt például a nehéz gazdasági helyzet miatt, de persze hosszú távú győzelme érdekében nem tesz meg mindent a következő választások megnyeréséért. Az értékduál érvényesülését a politikai alrendszer alapjainak lefektetése tekintetében, vagyis a rendszerváltás elemzésével világíthatjuk meg a leginkább eklatánsan. (Illetőleg használhatjuk általánosabban az alkotmányozás szót is, összehasonlítva akár a folyamatokat a 2011-es alkotmányozással. Ennek során a kétharmaddal rendelkező pártszövetség az „elmaradt rendszerváltás” korrigálásért szállt síkra, ellenzőik szerint viszont saját hatalmának bebetonozására tett kísérletet. A pártállam által „megengedett” és koordinált rendszerváltást kritikusan szemlélve a két megállapítás között nem is feszül antagonisztikus ellentét.) A hagyományos (értékduál szerinti) küzdelem a törvényhozó hatalom létrehozására irányul. Ennek bizonyos értelemben kiemelt módozata, ha a küzdelem célja az alkotmányozó hatalom megteremtése. Az alkotmányozások során különböző döntési pontok merülhetnek fel; az egyes politikai erők ezek sommázatából állíthatják össze a stratégiát.^[10]) Játékelméleti szempontból a képlet: az nyer, aki kormányra kerül. Alkotmányozás esetében persze ennek értékelése összetettebb.

A rendszerváltáskor a pártállami és az új politikai erők bizonytalanok voltak a későbbi erőviszonyok tekintetében; rendkívül nehezen mérték fel az első szabad választások
eredményét.^[11] Ez a “játszma” vezetett ahhoz, hogy a politikai ellenfelek
minél több ellensúlyt keresnek egymással szemben.[12] Ez indokolta a
választási rendszert, a kétharmados törvények túltengését és a lehető
legtöbb hatalmi ellensúlyt. Különösen kiemelendő utóbbiak közül az
Alkotmánybíróság. Kutatásaim szerint – tág értelemben – minden olyan
állami szerv önálló hatalommegosztási tényezőnek tekinthető, melynek
önálló költségvetése, hivatala van, vezetője nem utasítható, főszabály
szerint nem leváltható, tehát kötött mandátumidővel rendelkezik.
(Jóllehet formáját tekintve a Magyar Nemzeti Bank egy
részvénytársaság, de a fenti kritériumok igazak rá. Ráadásul elnökének
rendelete jogszabálynak minősül, ami szintén quasi hatalmi ággá teszi
az MNB-t.)

 

Schumpeter volt az, aki akként modellezte a választásokon a szavazatokért folyó – politikusok közötti – versenyt, hogy az lényegében megfelel a gazdasági logika szerinti, vállalkozók közötti, nyereségért folyó versenynek.^[13]

Álláspontom szerint a fenti, illetőleg különösen a „bináris kód” szerinti logikai – ha a politikai rendszer normálisan funkcionál – a „nagypolitikára” irányadó a maga teljességében. Azonban a „kispolitikára” (megfogalmazás tőlem – Cs. Cs.), vagyis egyesek saját, személyes érdekeit előtérbe helyező magatartásaira nem igaz. Ez utóbbi túltengése persze a politikai rendszer diszfunkcionális működéséhez vezet. „A játékelméleti dilemmák világosan megmutatják, hogy léteznek olyan helyzetek, ahová nem ér el a láthatatlan kéz^[14], vagyis ahol a közgazdasági értelemben vett önérdek nem vezet el a közjóhoz.”^[15]

 „Egy játék alapvetően három komponensből áll: játékosokból, játékszabályokból és az eredmények értékeléséből. Az első nem igényel különösebb magyarázatot. (Az általunk elemzett szférában az maga az ország alkotmánya. – Cs. Cs.) Az eredmények értékelése megint csak egyértelmű: minden egyes játékos felállít egy rangsort a játék lehetséges kimenetelei között. Az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy az eredmény pénzbeli nyereséggel vagy veszteséggel jár. (A konkrét pénzbeli számszerűsítés nagyon összetett azért a politika tekintetében.) A játék célja a minél kedvezőbb kifizetés elérése, s egy játékos ezt a célt szem előtt tartva választja lépését vagy lépéseit – természetesen a játékszabályok figyelembevételével. Függetlenül attól, hogy hányszor vagy mikor kerül döntéshelyzetbe, stratégiának nevezzük azt a döntéssorozattervet [sic!], amely a játék minden lehetséges döntéshelyzetére és az ebben tapasztalható minden lehetséges állapotára előír egy konkrét döntést. Bár a játékban előálló helyzetek függenek a játékostársak lépéseitől, a játékos stratégiája nem, legfeljebb más-más válaszlépést ír elő. Így, ha a játékosok lépései függenek is egymástól, a stratégiáik nem. A játék kifizetését az egyes játékosok választott stratégiái döntik el.”^[16]

Nagyon sajátos megközelítés lehet annak elemzése, hogy választáson való veresége ellenére jelentkezhet-e anyagi értelemben nyereség valamelyik politikai oldalon. Mondjuk az egyik párt (funkcionáriusai) privatizál(nak) potom összegért egy állami vállalatot. Ezt a sajtó a szájára veszi és választási vereséget von maga után. Az illetők kiesnek a parlamentből, elvesztik képviselői helyeiket. Azonban a tiszteletdíjuknál jóval nagyobb lesz a vállalat révén a jövedelmük.

A választási küzdelmek mintegy zéró összegű^[17] játéknak tekinthetők, vagy az egyik fél győz és a másik ellenzékbe kerül – vagy fordítva. Árnyaltabb a helyzet, ha koalíciós szövetségesek (akár jobb vagy baloldal) mérettetnek meg, és mondjuk egy kisebb párt – a mérleg nyelveként – átáll a másik oldalra.

„Nash egyensúly létezése bizonyítható elég általános feltételek mellett. Az egyensúly viszont többnyire nem egyértelmű, sokszor nem stabil és a kiszámítása sem könnyű. Ezen nehézségek ellenére lényeges vonásait megragadják a modellezni kívánt jelenségeknek. A többszemélyes játékokban felvetődik a kooperáció kérdése, matematikai szempontból pedig ennek megfelelő modellezése.”^[18] Érdekes játékelméleti szempontból a sakk jellemzése, a politikával is összehasonlítva. Véges sok állás van, és adott egy kezdő állás. Minden állásban eldönthetők a játékosok lehetséges lépései. A játékosok felváltva lépnek. (Tegyük hozzá, főleg ez nem teljesül a politikában.) Minden szabályos sorozata a lépéseknek véges. Szabályos lépések egy teljes (kezdőállástól végállásig) sorozata egy játszma. A kimenetel minden végállásban meghatározott, az egyik játékos nyer, vagy döntetlen. (Vajon a politikai rendszerben mi a döntetlen? – Cs.Cs.) Mindkét játékos rendelkezik az összes információval; ismeri a szabályokat és lehetőségeit, emlékszik a megtett lépésekre, látja saját és az ellenfele lépéseit.

Nincsenek a véletlentől függő lépések, szabályok. (Politikában sem biztos, hogy helyes a véletlen szót használni. A nemzetközi helyzet és a gazdasági tendenciák eshetnek kívül a politikai szereplők cselekedetein. A jog lényegében hasonló helyzetekre dolgozta kis a vis maior fogalmát.) Sajátos megközelítés lehet a kormány politikájának egy szimultán sakkjátszmához való hasonlítása. A hatalmon lévőknek ugyanis párhuzamosan sok csatát kell(het) megvívniuk. Akár egyszerre, akár több kihívóval (azaz ellenzéki párttal) küzdenek meg a hatalomért. Tehát az ellenzéki oldalon több játékos található. (A kormányoldal is állhat persze több frakcióból, ezeknek lehetnek adott esetben markánsan eltérő érdekeik. Ha az állam kormányzása érdekében az összefogás helyett egymással is viaskodnak, az a politikai rendszer komoly diszfunkcióját valósítja meg.) Bizonyos értelemben a hivatalos állami politikai (és központi államvezetés) más szempontból vett kihívója a közvetlen demokrácia is. Ez ugyanis bizonyos értelemben alternatívája a csupán közvetett módon gyakorolt hatalomnak. Még ide sorolhatjuk, hogy az ország nevében a hazai érdekek érvényesítése végett sajátos játszmában állhatnak az Európai Unió szerveivel.^[19] A globalizáció egyre erősödő folyamata az előbbieket némileg árnyalta.^[20] Az egyes országokon belüli kormány és ellenzék közötti küzdelmet a nemzetközi politika összetettebbé bonyolította. A bal- vagy jobboldalt hazánkban például nem csupán az ellenzék testesíti meg, hanem az egyes pártok külföldi szövetségesei és bizonyos európai uniós politikusok is. A pandémia pedig még inkább fokozta az előbbi tendenciákat. A távolságok megszűntek szinte, az elektronikus kapcsolattartás még jobban eltörölte a határokat.

Viszont tagadhatatlan még egy szomorú vonatkozás. Az eddigi bináris kódokat egy újabb módosítja egyes esetekben. Ez pedig az „életben maradni vagy meghalni”. A veszélyhelyzet szigorú szabályait egészen máshogy ítélik meg egyes politikai erők, mint „békeidőben”.[21] Nem kerülhető meg az emberi vonatkozás sem: akinek a hozzátartozóját érinti a covid, az természetesen jóval megértőbb a szigorításokkal kapcsolatban. Álláspontom szerint korábban jóval csekélyebb alapjog-korlátozásokat sokkal nagyobb politikai tiltakozások követték volna. Ennek további oka persze a szavazat-maximalizáció; a pártok nem tudhatják, hogy potenciális szavazóikat miképpen érintheti a pandémia. Ennek mérésére viszont – bár sokan nyilván szeretnék – nehezen alkalmazhatóak közvélemény-kutatások, ad absurdum matematikai módszerek. A betegségnek ugyanis nincs pártállása.

 

 

[1] A játékelmélet kutatói megemlítik továbbá, hogy előre modellezhető elméleti síkon minden taktikai lépés és (több „játékos” esetén) minden válaszlépés; a játék végessége miatt véges számú stratégia van. Ld. Forgó Ferenc: Mivel foglalkozik a játékelmélet, Magyar Tudomány, 2009/5. 522. o.

[2] Egyéb döntésekről ld. Arrow, K.J. [1963]: Social Choice and Individual Values. 2. kiadás. Wiley and Sons, New York, illetőleg hivatalos állami, közigazgatási vonatkozásairól ld.  Simicskó István: A vezetési folyamat II: Döntés, Budapest, Magyarország: Nemzeti Közszolgálati Egyetem (2013) , 27 p.

[3] Harsányi János: A racionális viselkedés elmélete, Szociológiai Szemle, 1995/4. sz., 52-54. o.

[4]„Rendkívül sokrétű kapcsolódása van a kombinatorikához a tic-tac-toe általánosításainak, amit összefoglalva pozíciós játékoknak nevezhetünk. Ezek vizsgálatánál a Ramsey elmélet, véletlen módszer, topológiai eredmények, gráfok, matroidok, bonyolultság stb. játszanak jelentős szerepet, melyek aztán felbukkannak egészen másfajta játékokban is. Ide tartozóként elemezhetünk egy újabb modellt, az ún. teljes információs, véges, kétszemélyes, zérusössszegű játékokat, másképpen mátrix játékokat vizsgáljuk meg. Ezek felfoghatók úgy is, hogy az egyik játékos az adott A mátrix egy sorát, a másik pedig egy oszlopát választhatja, és ha ez az i-edik illetve j-edik, akkor az első a i,j-t nyer, a második pedig ennyit veszít. Ez modell jól kezelhető és meglepő alkalmazási vannak. Egy természetes általánosítása a mátrix játékoknak az, ha egyrészt több játékos van, illetve a nyeremények összege nem nulla. Ebben az esetben nincs olyan megkérdőjelezhetetlen megoldás, mint a korábbiakban.” Pluhár András: Játékelmélet, SZTE, Typotex Kiadó, 2011. Szeged, 2.

[5] Harsányi János: A racionális viselkedés elmélete, 53. o.

[6] Pokol Béla: A politika logikája Niklas Luhmann és Carl Schmitt megközelítésében, Világosság 2003/7-8. sz., 60-61. o.

[7] Luhmann, Niklas: Archimedes und wir. Berlin: Merve. 1987., 127.

[8] Ld. Pokol Béla uo.

[9] Glavanits Judit: Az állam gazdasági szerepvállalásának játékelméleti megközelítése JOG ÁLLAM POLITIKA : JOG- ÉS POLITIKATUDOMÁNYI FOLYÓIRAT 3:(3) pp. 153-165. (2011), 1. o.

[10] Az alkotmányozás időpontját szinte lehetetlen minden aspektusra tekintettel tökéletesen megválasztani. Az is mérvadó szempont, hogy van-e alkotmányozási kényszer? Természetszerűleg kényszeren érthetjük a külső erőhatalom behatásán kívül az egyes társadalmi kataklizmákat, szociológiai értelemben vett kényszerűségeket. (Tipikusan ilyennek minősíthetjük a már elkerülhetetlen rendszerváltozásokat. ) Persze olyan vonatkozásokat is tekintetbe kell vennünk, hogy csak „kényszer idején” lehet-e tökéletesen alkotmányozni. Jóllehet az alkotmányozásnak időtállónak kell lennie, de nem minősíthetjük eleve diszfunkcionálisnak a nem szükségszerűnek, de legitimnek és szakmailag kiválónak számító alkotmányozásokat.

Az alkotmányozás folyamata szempontjából el kell különítenünk az alkotmány előkészítésének és az alkotmány legitimálásának folyamatát. (Ez persze a hagyományos jogalkotás tekintetében is felvetődik.) Amikor a közvetlen demokrácia döntése, vagyis a népszavazás útján való legitimáció komolyan felvetődik, akkor éppen az előkészítő szakasz gyengéire kell felhívnunk a figyelmet. Nem jelent ugyanis tényleges, nép általi alkotmányozást az, amikor a választópolgárok beleszólási lehetősége kizárólag az utólagos elfogadásra szűkül. Ebben az esetben ugyanis tipikusan az előkészítők válnak a norma igazi, quasi érdemi megalkotóivá. Ennél a szűk mozgástérnél még az is tágabb lehetőségnek tekinthető, ha a szöveg előkészítése során a választópolgárok előzetes véleményét kérik ki. (Ez történhet közvélemény-kutatások formájában, de a tényleges, érdemi, kellő publicitást kapó társadalmi vita is beletartozik ezen körbe.)

Rendkívül fontos aspektus az alkotmányozók ismeretanyaga. E fogalmon érthetjük nem csupán az alkotmányozó atyák által felhalmozott szakmai tudást, hanem a politikai-hatalmi környezet alapos feltérképezését is. A politika világát nem annyira ismerő, abban profiként benne nem élő döntéshozók ugyanis talán neutrálisabban, a napi érdekeken felülemelkedve tudnak a nép számára hosszú távú bölcsességgel határozni. Másfelől persze korlátozza őket a minden szempontból átgondolt, autentikus döntéshozatalban. Ez az ismeretanyag leginkább az előkészítésnél mérvadó.

Jelentős horderejű kérdés az alkotmányozás nyilvánossága. Ez utóbbi ugyanis társadalmi kontrollt jelenthet, ugyanakkor mellékzöngéi is vannak. Nevezetesen: a nyilvános folyamatban a politikusok mintegy a választóik felé is szerepelnek. Az eredeti álláspontjukból való visszatáncolás ugyanis a nép felé a gyengeség jelét mutathatja, ezt pedig a politikusok (érthetően) igyekeznek elkerülni. Tehát elsőre bármennyire furcsa is, a nyilvánosság hiánya elősegítheti a bölcs kompromisszumok megkötését. A politikai döntéshozók közötti szükségszerű, a politika világában természetes paktumok csökkenthetik az alaptörvények legitimitását. Persze a nyilvánosság kizárásának más hátulütői lehetnek, így az arany középútnak talán a részleges nyilvánosság tekinthető. (A magyar alkotmányozásban nem biztos, hogy a legjobb megoldás volt az összes javaslat internetes közzététele.)

[11] Később a játékosi oldalon mintegy csere történt, az SZDSZ az ellenzéki erőkkel szemben az MSZP-vel kötött koalíciót 1994-ben. Innentől kezdve lényegében az összes következő választáson az MSZP és az SZDSZ egymás javára léptek vissza, és együtt voltak kormányon vagy ellenzékben. Így volt 1998-ban, 2002-ben és 2006-ban is. 2010-től figyelhető meg a három pólusú politikai erőtér.

[12] A rendszerváltozás máig tartó hatásairól összefüggésében ld. Simon János (szerk.): 25 éve szabadon Közép-Európában, CEPOLITI Kiadó, 2016. Budapest, p.639.

 

[13] Pokol Béla: Jogelmélet, Századvég, 2005. Budapest, 383. o.

[14] Tóth I. János: Játékelmélet és történelem, JATEPress, 1997. 3. o.

[15] Vö. Tóth I. János: Játékelmélet és társadalom. Szeged, JATEPress, 1997.

[16] Kóczy Á. László: A Neumann-féle játékelmélet. Közgazdasági Szemle, 53. (2006) 1. sz. 32. o.

[17] Ld. Forgó Ferenc i.m. 515. o.

[18] Pluhár András: i.m., 2. o.

[19] A szuverenitással szorosan összefügg az alkotmányozás kérdése is. Az uniós alkotmányozásról ld. Törő Csaba: Lehetséges terápiák az EU Alkotmányszerződése ratifikációjának megakadása esetére, Európai Jog, 2005. május

[20] Simicskó István: A globalizáció társadalmi kihívásai, Jogelméleti szemle,  21 : 4 pp. 112-116. , 5 p. (2020)

[21]Vö. Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT: A KRE-DOK ONLINE TUDOMÁNYOS, FOLYÓIRATA 2020 : 1 Paper: Jogtudományi tanulmányok 2 , 8 p. (2020), 8 p.

 

1. Bevezetés

A XIX. század második felében indult el a világ több országában az az orvosszakmai vita, mely az eutanázia megengedhetőségének kérdését járta körül. Simeon Richter „Természetes jog a természetes halálhoz” című 1903-as cikke – mely arról értekezik, hogy az orvos nem köteles minden esetben igénybe venni a modern eljárásokat és eszközöket, csak azért, hogy mindenáron meghosszabbítsa a beteg életét – még nagy vihart kavart. 1906-ban azonban az Ohio-i törvényhozás már egy olyan jogszabályjavaslatot tárgyalt, mely feljogosította volna az orvost arra, hogy a gyógyíthatatlan, szenvedő páciensét – további fájdalom okozása nélkül – megölje. Ugyan a náci Németországban eutanázia címén folytatott tömeggyilkosságok napvilágra kerülése az eutanázia-pártiak érveit egy időre háttérbe szorította^[1], ám az 1950-es, 1960-as években feléledtek a szakmai viták, és egyre többen vélték úgy, hogy a halálos betegek szenvedéssel teli életének meghosszabbítása nem lehet az orvostudomány célja[2].

Eutanáziakérdésekben az Amerikai Egyesült Államok és Hollandia alakított ki példaértékű gyakorlatot, majd idővel ennek megfelelő jogi szabályozást. Ebben a tanulmányban tehát egy rövid nemzetközi kitekintésre kerítek sort.

 

2. Az Amerikai Egyesült Államok eutanáziagyakorlata

Az első nagy visszhangot kiváltó ügy Karen Ann Quinlan ügye volt 1975-ben. A 21 éves lánynak leállt a légzése. Orvosai újraélesztették, majd lélegeztetőgépre kapcsolták. Hamar kiderült, hogy csak mesterséges lélegeztetéssel tartható életben, ezért az apja kérte, hogy kapcsolják le a lányt a gépekről. Ezt az orvosok megtagadták. Az apa keresete folytán New Jersey Legfelsőbb Bírósága kötelezte a kórházat a gépek leállítására, ez meg is történt, Quinlan azonban elkezdett spontán módon lélegezni. Eszméletét ugyan nem nyerte vissza, de csak jóval később, 1985-ben halt meg, tüdőgyulladásban. A felsőbírósági döntés azért is tekinthető mérföldkőnek, mert kimondta: a magánélethez való jogból levezethető az életmeghosszabbító orvosi berendezések kikapcsolásának lehetősége.^[3]

1967-ben dolgozta ki Luis Kutner ügyvéd az élő végrendelet (living will) jogintézményét. Az élő végrendelet lényege, hogy az egészséges és teljesen cselekvőképes egyén írásban nyilatkozik arról, hogy amennyiben gyógyíthatatlan beteg lesz, nem akarja, hogy életét különleges orvosi eszközök segítségével meghosszabbítsák. Először Florida államban – 1968-ban – foglalták törvénybe az élő végrendeletet, idővel azonban az összes tagállam intézményesítette az egyes beavatkozások visszautasításáról rendelkező nyilatkozatot, majd pedig a helyettes döntéshozó megnevezéséről szóló nyilatkozatot (health-care proxy). A Kongresszus egyúttal kötelezővé tette az egészségügyi szolgáltatók számára, hogy megfelelő módon tájékoztassák a betegeket arról, hogy jogukban áll ilyen jognyilatkozatot tenni. 1976-ban Kalifornia államban fogadták el a természetes halálhoz való jogról rendelkező törvényt (Natural Death Act), mely szerint, ha két orvos megállapítja valakiről, hogy gyógyíthatatlan, halálos kimenetelű betegségben szenved, akkor – feltéve, hogy teljesen cselekvőképes – kérheti, hogy hagyják abba az életmeghosszabbító kezeléseket. Később a többi államban is bevezették ezt a jogintézményt.^[4]

1983-ban Nancy Cruzan közlekedési balesetet szenvedett, ennek következtében kómába esett, és csak mesterséges táplálással tudták életben tartani. A szülők három év múltán kérték az orvosoktól, hogy fejezzék be a mesterséges táplálást. Cruzan egy korábbi – még egészséges és cselekvőképes állapotában tett – nyilatkozatára hivatkoztak: egy beszélgetés során ugyanis azt közölte, hogy ha balesetben súlyosan megsérülne az agya, biztosan nem akarna tovább élni. A szülők ezt a nyilatkozatot tanúkkal is alá tudták támasztani, az orvosok ennek ellenére nem voltak hajlandók leállítani a mesterséges táplálást. Végül a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság döntött a szülők javára, és elrendelte a gyomorszonda kivételét. A felsőbíróság szerint a halálhoz való jog egyfajta szabadságjog, és nemcsak az életmeghosszabbító, hanem az egyszerű életfenntartó kezelések is visszautasíthatók. A bíróság ugyanakkor azt is leszögezte, hogy az orvosi kezeléssel csak akkor lehet felhagyni, ha meggyőző módon sikerül bizonyítani, hogy a beteg akarata is erre irányult. Cruzan, miután kivették a gyomorszondát, 1990. december 26-án meghalt.^[5]

A bírósági döntések következő csoportját azok jelentik, melyek az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítséggel kapcsolatosak. A leghíresebb eset doktor Kevorkain nevéhez kötődik. A patológus orvos egy olyan gépet készített, mely gombnyomásra előbb kábítószert, majd halálos adagban mérget fecskendezett a beteg szervezetébe. Magát a szerkezetet a betegek hozták működésbe, ők nyomták meg a gombot, az orvos büntetőjogi felelőssége így sokáig fel sem merült, annál is inkább, mivel Michigan államban nem tiltották a törvények az öngyilkossághoz való segítségnyújtást. Kevorkian 1996-ig harmincnál is több beteget segített gépével a halálba. Közben keresetet nyújtott be Washington, majd New York államok ellen, annak megállapítását kérve a bíróságtól, hogy alkotmányellenes az a törvény, mely tiltja az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítséget. A tagállami felsőbíróságok mindkét esetben arra a megállapításra jutottak, hogy a végstádiumú betegeknek jogukban áll orvosi segítséget kérni az öngyilkossághoz. A Legfelsőbb Bíróság azonban mindkét keresetet elutasította, egyúttal pedig kimondta, hogy az öngyilkossághoz való jog nem alkotmányos jog. Kevorkian ezt követően határozta el, hogy „eutanázia mártír” lesz: 1998-ban videóra vette, ahogy aktív eutanáziát hajt végre egy betegén. Az egyik tévécsatorna leadta adásában a felvételt. Másnap az államügyész emberölés miatt vád alá helyezte Kevorkiant, akit végül börtönbüntetésre ítéltek.^[6]

A fentiek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az Amerikai Egyesült Államokban tilos az aktív eutanázia, és tiltott az öngyilkosságban való orvosi közreműködés is. Csakhogy, a helyzet nem ennyire egyértelmű. 1994-ben Oregon államban – népszavazási kezdeményezésre – elfogadták a méltó halálról rendelkező törvényt (Death With Dignity Act), mely felhatalmazza az orvost, hogy halálos mérget adjon betegének, aki ezt felhasználva öngyilkosságot követhet el. A törvény számos garanciális szabállyal igyekszik a visszaélés lehetőségét kizárni. Így csak nagykorú, teljesen cselekvőképes beteg terjeszthet elő ilyen tárgyú kérelmet, előbb szóban, majd írásban is meg kell ismételnie, két kívülálló tanú előtt. Két orvosnak igazolnia kell, hogy a betegsége valóban gyógyíthatatlan. Ezt követően minden részletre kiterjedő tájékoztatást kell nyújtani a betegnek a betegségéről, a lehetséges kezelésekről, életkilátásairól. Csak ezt követően kerülhet sor az eljárásra, melynek során az orvos átadja a betegnek a kábító hatású szert és a halálos dózisú mérget. A törvény nem jogosítja fel az orvost az aktív eutanáziára.^[7]

Egy viszonylag újabb fejlemény az, hogy 2008-ban Washington államban is népszavazáson szentesítették azt a törvényt, mely szerint azok a betegek, akiknek hat hónapnál több már nincs hátra az életükből, kezelőorvosuktól halálos hatású gyógyszert kérhetnek.^[8]

Összességében tehát elmondható az amerikai gyakorlatról, hogy a gyógyíthatatlan betegek – meghatározott feltételek mellett – visszautasíthatják az életfenntartó és az életmeghosszabbító kezeléseket. Ilyen tartalmú kérést csak teljesen cselekvőképes személy terjeszthet elő. Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a kérésnek megfelelően informált betegtől kell származnia, vagyis ebben a vonatkozásban is érvényesülnie kell az orvos és beteg közötti viszonyt általában véve meghatározó elvnek, a „tájékozott beleegyezés” elvének (informed consent).^[9] Fontos az is, hogy az orvos aktív eutanáziát nem hajthat végre. Az öngyilkosságra nincsen alkotmányos alap, ám azt a tagállami törvényhozásra bízzák, hogy engedélyezik-e az öngyilkossághoz való orvosi segítségnyújtást.^[10]

 

3. Eutanázia az Egyesült Királyságban

Az Egyesült Királyságban született ugyan néhány törvényjavaslat az eutanázia tárgykörében, ezeket azonban rendre elutasították. Ezek helyett a bírói esetjog alakította az eutanázia gyakorlatát.

1992-ben Nigel Cox reumatológus méreginjekcióval megölte 70 éves betegét, aki rendkívüli fájdalmakkal járó reumás lázban szenvedett. Cox doktort börtönbüntetésre ítélték.^[11]

1989-ben a 18 éves Anthony Bland egy futballmeccsen balesetet szenvedett, agya súlyosan károsodott, és mély kómába esett. Három éven át mesterségesen táplálták, ám állapotában nem következett be javulás. Ekkor az orvosok – a szülők beleegyezésével – abba akarták hagyni a mesterséges táplálást, melyhez végül 1993-ban adta meg az engedélyt a bíróság. Az ítélet kimondta, hogy az orvosokat nem az ölési szándék vezeti, hanem a beteg érdekében, a beteg feltehető kívánságát teljesítve akarnak eljárni. Abba lehet hagyni a visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett beteg életfenntartó kezelését, hiszen ez a beteg érdekében történik. Ez a bírói döntés egyúttal azt is egyértelművé tette, hogy az orvosok csak úgy szüntethetik meg a beteg életfenntartó kezelését, ha azt a bíróság engedélyezi.^[12]

A Dianne Pretty v. Director of Public Prosecution ügy egy sajátos alaphelyzetből indult. A mozgásképtelen – önkezével életét kioltani nem képes – végstádiumú beteg azzal a kérelemmel fordult az ügyészséghez, hogy előre biztosítson büntetlenséget férjének arra az esetre, amikor az majd őt a halálba segíti. Az ügyészség elutasította a kérelmet. Pretty asszony arra hivatkozással nyújtott be keresetet, hogy a vádhatóság megsértette az élethez való jogát, ugyanis megakadályozta annak eldöntésében, hogy meddig kíván élni és miként kíván meghalni. A Lordok Háza 2001-es ítéletében arra a következtetésre jutott, hogy a felperest ez a jog nem illeti meg, így az ügyészség nem követett el jogsértést. Pretty asszony ezt követően az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, és azzal érvelt, hogy az emberhez méltó halálhoz való jog korlátozásával az Egyesült Királyság több ponton is megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét, így megsértette az élethez való jogot, a magánélethez tiszteletben tartásához fűződő jogot, a hátrányos megkülönböztetés tilalmát, a lelkiismeretei és vallásszabadsághoz való jogot, valamint a kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát. A strasbourgi bíróság a 2002-ben hozott határozatában úgy ítélte meg, hogy az Egyesült Királyság nem követett el egyezménysértést, így a kérelmező élethez való jogát sem sértette meg. Az indokolás szerint az élethez való jog nem foglalja magában a halálhoz való jogot, „ezért nem vezethető le belőle a más személy keze általi, sem az állam segítségével történő elhalálozáshoz való jog”.^[13] Vagyis, az államnak nincsen semmiféle kötelezettsége arra nézve, hogy törvényben biztosítson büntetlenséget olyan személyeknek, akik a gyógyíthatatlan betegnek nyújtanak segítséget az öngyilkosságban. A strasbourgi bíróság ugyanakkor rámutatott arra is, hogy napjainkban jelentős változások történnek az emberi jogok értelmezése terén, és egyre több állam a korábbinál szélesebb körben engedi érvényesülni a betegek önrendelkezési jogát.^[14]

 

4. Az Emberi Jogok Európai Bírósága

 

A globalizáció[15] természetesen témánkra is komoly kihatással bír. Ez jelenti részben az érintettek eutanáziás célú információgyűjtését és utazásait – és természetesen a jogérvényesítő fórumok nemzetközivé válását is. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint – miként az a Pretty ügyben hozott ítéletből kiderül – számolni kell azzal, hogy a halálos betegek önrendelkezési jogának értelmezési keretei már az egészen közeli jövőben szélesedni fognak. Tény, hogy az 1990-es évek végén az Európa Tanács keretei között több olyan dokumentum is született, mely e kérdés megítélésénél támpontul szolgálhat.

1997-ben Oviedóban fogadták el az emberi jogok és a biomedicina kapcsolatát tárgyaló egyezményt.^[16] Az egyezmény kimondja, hogy egészségügyi beavatkozás csak a megfelelően tájékozott személyen hajtható végre, és csakis akkor, ha az illető ahhoz a tájékoztatást követően a beleegyezését adta.^[17]

A Parlamenti Közgyűlés a 779 (1996) számú ajánlásában arra mutatott rá, hogy az orvostudománynak nem lehet kizárólagos célja az élet minden áron való meghosszabbítása, ezzel egyenértékű célként kell kezelni a szenvedések, a fájdalom enyhítését is. Az 1418 (1999) közgyűlési ajánlás a halálos betegeket és a haldoklókat megillető tisztelettel és védelemmel foglalkozott. Ez – hangsúlyozta a dokumentum – „olyan kötelezettség, mely az ember méltóságának az élet végéig tartó sérthetetlenségéből fakad”, és a gyakorlatban olyan körülmények biztosítását jelenti, „melyek között embertársaink méltó körülmények között halálozhatnak el”.^[18] Az ajánlás szerint a részes államok tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a haldoklással járó szenvedés, a magárahagyottság érzése, a szorongás a minimális legyen. Ehhez megfelelő eszközként a hospice szolgálatok elterjesztését javasolja. Emellett felhívja arra is a figyelmet, hogy a végstádiumú betegeket nem szabad akaratuk ellenére gyógykezelésben részesíteni, ugyanakkor biztosítani kell azt is, hogy a betegek az ezzel kapcsolatos döntésüket mindenféle befolyástól mentesen hozhassák meg. Az ajánlat leszögezi azt is, hogy a haldoklók, végstádiumú betegek életének más általi kioltását változatlanul tiltott cselekményként kell kezelni. Nem szabad megengedni azt, hogy a betegek életük kioltására irányuló óhaja olyan cselekményekhez szolgáltasson jogalapot, melyek „a halál beálltának előidézésére irányulnak”.^[19] Ezek az elvárások a betegek élethez való jogából vezethetők le.

 

5. Az eutanázia megítélése Hollandiában

Hollandia – a közvélekedéssel ellentétben – nem legalizálta az eutanáziát, egy sajátos megoldással azonban büntetlenséget biztosítanak a segítő, közreműködő orvosok számára. A büntető törvénykönyv szerint mind az aktív eutanázia, mind az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítség bűncselekmény, mely tizenkét évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Egy 1984-es felsőbírósági döntés, majd a bírósági gyakorlat azonban kidolgozta a kimentési okok rendszerét, melyet 1993-ban a holland parlament irányelvbe foglalva tett közzé. A legfontosabb szabály az, hogy az eutanáziát mindenképpen be kell jelenteni a hatóságoknak. Utóbb be is iktatták a büntető kódexbe azt a szakaszt, mely a büntetés elmaradását biztosítja, feltéve, hogy az eutanázia végrehajtása során betartanak bizonyos szabályokat.^[20]

A legfontosabb szabály, hogy az eutanáziát csak a beteg kifejezett kérésére lehet végrehajtani. Az eutanázia azonban olyan betegen is végrehajtható, aki már nincsen döntésképes állapotban, élő végrendelet formájában, a jövő nézve ugyanis bárki rendelkezhet ezzel kapcsolatosan. Sok holland él is ezzel a lehetőséggel, egy plasztikkártyát (ennek közkeletű neve: a „könnyű halál hitelkártyája”) hordanak a nyakukban, mely egy felszólítást tartalmaz az orvosnak címezve: amennyiben a kártya tulajdonosa olyan szellemi vagy testi állapotba kerül, melyből az emberi méltóságot biztosító gyógyult állapot már nem elérhető, akkor hajtsanak végre rajta eutanáziát. A holland kormány tanácsadó testületeként működő Egészségügyi Tanács kiadott egy állásfoglalást, mely szerint elfogadható a 16 és 18 év közötti kiskorú kérésére végzett eutanázia, még akkor is, ha a szülők kifejezetten tiltakoznak az ellen. Valójában azonban a 12 és 16 év közötti kiskorúakon is végrehajtható az eutanázia, még a szülők tiltakozása ellenében is, feltéve, hogy az orvos úgy ítéli meg, hogy a gyermek, ha életben maradna, súlyosan károsodna.[21] Közvéleménykutatásokból tudható, hogy a hollandok hetven százaléka egyetért ezzel a gyakorlattal.^[22] 2006-ban kiterjesztették az eutanázia lehetőségét a súlyos fejlődési rendellenességgel született újszülöttekre, esetükben azonban – értelemszerűen – szükség van a szülők hozzájárulására.

Visszatérve a büntetlenséget biztosító okokhoz, az orvosnak meg kell győződnie, hogy a beteg tisztában van a betegsége természetével és életkilátásaival, és hogy ezek ismeretében valóban meg akar halni. Az eutanáziát minden esetben a betegnek kell kezdeményeznie, élő végrendelet formájában vagy személyesen, de ez utóbbi esetben a kérését meg kell ismételnie. Feltétel, hogy a beteg szenvedése – fizikai és lelki értelemben – elviselhetetlen legyen, a szenvedés enyhülésére pedig ne legyen semmiféle remény. Nem elvárás tehát a beteg terminális állapota, ezért az eutanázia végrehajtható a nem halálos betegségben (például Alzheimer-kórban) szenvedőknél is, feltéve, hogy testi és szellemi szenvedésük tűrhetetlen. Az eutanáziát csak orvos végezheti el, előtte azonban köteles konzultálni egy másik, független orvossal. Az eutanáziát éppen olyan szakmai gondossággal kell végrehajtani, mint bármilyen más orvosi beavatkozást. Az eutanázia tényét közölni kell a hozzátartozókkal, kivéve, ha a beteg ezt kifejezetten megtiltotta.^[23]

Az eutanáziát végrehajtó orvosnak egy – a halottkémnek megküldendő – jelentésben kell részleteznie, hogy a fenti követelményeknek miként tett eleget. A jelentés egy speciális, regionális szinten működő bizottság elé kerül. A bizottság háromtagú, egy jogászból, egy orvosból és egy erkölcsteológusból áll, döntését egyszerű többséggel hozza. Ha a bizottság a jelentést elfogadja, az orvos ellen meg sem indítják a büntetőeljárást. Amennyiben azonban a bizottság úgy ítéli meg, hogy az orvos nem a szabályok szerint járt el, tájékoztatják az illetékes ügyészt, aki adott esetben dönthet a vádemelésről.^[24]

A Legfelsőbb Bíróság az eutanázia megengedhetősége kapcsán azzal érvelt, hogy az orvos egyszerre nem képes teljesíteni kétféle, egymással ellentétes tartalmú kötelezettségét: vagy csillapítja a beteg fájdalmát és tiszteletben tartja önrendelkezési jogát, vagy mindenáron megőrzi az életét. Ez a súlyos dilemma csak úgy oldható fel, ha a vis maior elve érvényesül: az elviselhetetlen testi és lelki szenvedéseknek kitett betegen eutanáziát végrehajtó orvos szükséghelyzetben cselekszik, ezt pedig a büntetőkódex büntethetőséget kizáró okként szabályozza.^[25]

Hollandiában teremtették meg tehát a világon először az eutanázia jogi kereteit, és kétségkívül itt a legelfogadottabb is. Éppen emiatt sokan mintaként tekintenek a holland megoldásra, mások pedig úgy vélik, hogy az ott tapasztaltak alapján – pro vagy kontra – mindenféle általánosítható következtetések vonhatók le.

1991-ben a holland államügyész kezdeményezésére egy bizottság alakult, abból a célból, hogy felmérjék az eutanázia gyakorlatát. 1991 szeptemberében tették közzé az úgynevezett Remmelink-jelentést. Eszerint évente kilencezer körül van az eutanázia kérések száma, ennek azonban alig egyharmadát teljesítik, a fennmaradó esetekben más módon próbálják enyhíteni a testi és lelki szenvedést. A vizsgálat alá vont időszakban bekövetkezett halálesetek 38 százalékában történt olyan orvosi beavatkozás, mely siettethette a beteg halálát. Ebből 17,8 százalékot tettek ki azok az esetek, amikor a fájdalomcsillapítás érdekében nagy dózisban adagolták az ópiátokat. Az esetek 17,5 százalékában olyan kezeléseket hagytak abba, melyek meghosszabbították volna a beteg életét. 1,8 százalékban került sor aktív eutanáziára (ez évi 2300 eset volt), 0,3 százalék (évi 400 eset) volt az asszisztált öngyilkosságok aránya, végül az esetek 0,8 százalékában (évi 1000 eset) a beteg kifejezett nyilatkozata nélkül került sor aktív eutanáziára. Az eutanáziakéréseknek alig tíz százalékában jelölték meg hivatkozási okként a tűrhetetlen fájdalmat. A legtöbben az emberi méltóság elvesztésére, az emberhez méltatlan vegetálásra (57 százalék), illetve a kiszolgáltatottság érzésére és a másoktól való függés elviselhetetlenségére (33 százalék) hivatkoztak.^[26]

A Remmelink-jelentés egy fontos tanulsága volt, hogy bár a holland szabályozás és gyakorlat szerint az eutanáziához mindenképpen szükség van a beteg kifejezett kérésére, ez azonban az esetek egy jelentős részében (ezer eset) elmaradt. Ez rendszerint akkor történt, amikor a beteg már nem volt olyan állapotban, hogy meg lehetett volna kérdezni, ám az orvos úgy ítélte meg, hogy a szenvedések elviselhetetlenek és nem is csillapíthatók semmilyen módon. Az ezer eset 83 százalékában az orvos konzultált a hozzátartozókkal, nővérekkel, más orvosokkal, ám a fennmaradó mintegy százhetven esetben az orvos nem egyeztetett senkivel. Az eutanáziagyakorlatok kritikusai előszeretettel idézik ezeket az adatokat. A holland társadalom a beteg önrendelkezési jogára hivatkozással tartja elfogadhatónak az eutanáziát, ám nagyon úgy tűnik – magyarázzák az eutanáziaellenes szakemberek –, hogy ez a jogintézmény nem a beteg döntési szabadságát terjesztette ki, hanem az eddigieknél is nagyobb hatalmat adott az orvosok kezébe.^[27]

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy még orvosi körökben sincs egységes álláspont arra nézve, mely betegségek szolgálhatnak alapul az aktív eutanáziához. Szélsőséges példaként említhető a Fall Chabot ügy, melyben a bíróság a depressziót elfogadható alapnak nyilvánította.^[28]

 

6. A holland mintát követő országok eutanáziagyakorlata

Belgiumban a holland minta nyomán fogadták el 2002-ben azt a törvényt, mely a tizennyolcadik életévüket betöltött betegek számára engedélyezi az önkéntes eutanáziát. Vagyis: míg Hollandiában nem legalizálták az eutanáziát, addig ezt a belga törvényhozás 2002-ben megtette. A belga szabályozás jóval bonyolultabb eljárást ír elő, jóval szigorúbb feltételek mellett engedélyezi csak az eutanázia végrehajtását. Csak a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, reménytelen állapotú, elviselhetetlen szenvedéseket kiállni kénytelen személyek kérhetik az eutanáziát, asszisztált öngyilkosságra – szemben a holland megoldással – nincsen lehetőség.^[29]

Eutanázia alatt a belga jog azt a szándékos cselekményt érti, mellyel az orvos véget vet a beteg életének. Az eutanáziát végrehajtó orvos akkor élvez büntetlenséget, ha meggyőződik arról, hogy betege nagykorú, teljesen cselekvőképes, gyógyíthatatlan betegség vagy súlyos baleset miatt állandó testi vagy lelki szenvedésnek van kitéve, állapota orvosi szempontok alapján reménytelennek tekintendő, és az eutanáziát szabad akaratából, mindenféle külső befolyástól mentesen kérte. A kérelmet a betegnek saját kézzel írt és aláírt okiratban kell előterjesztenie. Amennyiben a beteg állapota folytán erre már nem képes, akkor egy általa kijelölt nagykorú személy írhatja meg a kérelmet, feltétel azonban, hogy ennek a helyettes döntéshozónak nem származhat anyagi haszna a beteg halálából.^[30]

Az eutanázia végrehajtása előtt a beteget részletesen tájékoztatni kell az állapotáról, az esetleges kezelési lehetőségekről, életkilátásairól. Ezt követően a kezelőorvosnak konzultálnia kell egy másik, az esettől független szakorvossal. A beteget a konzulens orvos is megvizsgálja, és leginkább arra kell fókuszálnia, hogy a beteg szenvedése valóban elérte-e az elviselhetetlenség szintjét. A kezelőorvos ismerteti a konzulens szakvéleményét a beteggel, és ha a beteg ezt kívánja, köteles a beteg hozzátartozójával is beszélni. Amennyiben az orvosok véleménye szerint a beteg halálára belátható rövid időn belül még nem lehet számítani, úgy a kezelőorvos további konzultációt köteles folytatni, ezúttal egy pszichiáterrel vagy egy patológus orvossal. Nem végstádiumban lévő beteg esetében az eutanáziát legkorábban a beteg erre irányuló kérelmét követő egy hónap elteltével lehet elvégezni.^[31]

A belga jog is ismeri az élő végrendelet intézményét: nagykorú, teljesen cselekvőképes személy írásban kérheti a jövőre vonatkozóan, hogy amennyiben súlyos, a diagnózis szerint gyógyíthatatlan halálos betegségben szenved, akkor hajtsák végre rajta az eutanáziát. A nyilatkozatot ötévente meg kell ismételni, ugyanis csak akkor vehető figyelembe, ha az a halálos betegség diagnosztizálását megelőzően készült, de öt évnél nem régebben.^[32]

Az orvos nem köteles végrehajtani az eutanáziát, de köteles az eutanázia iránti kérelmet egy, a beteg által megjelölt orvoshoz továbbítani. Miután az orvos elvégezte az eutanáziát, a beteg halálát követően, de legfeljebb négy napon belül, jelentést kell tennie egy speciális bizottságnak. A bizottság tizenhat tagból áll, tagjai közül négy gyakorló orvos, négy orvosegyetemi tanár, négy jogász, négy pedig a halálos betegekre szakosodott pszichiáter. A bizottság a jelentés alapján dönt – annak benyújtásától számított két hónapon belül – arról, hogy az orvos a jogszabályban írtak szerint járt-e el az eutanázia végrehajtása során. A bizottság többségi döntést hoz, amennyiben a tagok kétharmada szerint az orvos nem tartotta be az előírásokat, az iratokat megküldik az ügyésznek, aki dönt a büntetőeljárás megindításáról.^[33]

Luxemburgban 2008 óta hatályos az a törvény, mely lehetővé teszi az eutanáziát és az orvos által asszisztált öngyilkosságot. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan állapotba került betegek terjeszthetnek elő kérelmet, feltéve, hogy szenvedésük már elviselhetetlen. A kérelmet egy háromtagú bizottság vizsgálja meg, és a betegnek a kérelmet az engedélyezés előtt még egyszer meg kell ismételnie.^[34]

Svájcban és Svédországban is engedélyezett az eutanázia, értve ez alatt a kezelés megszüntetését és a halálos szer átadását is. Halálos injekciót nem adhat be az orvos, de átadhat a betegnek olyan szert, mely – ha azt a beteg beveszi – elkerülhetetlenül halálhoz vezet. Svájcban 1998 óta működik a Dignitas nevű szervezet, mely halált okozó tablettát ad a gyógyíthatatlan betegeknek.^[35]

A világjárvány okozta tragikus események és tapasztalatok talán az elemzett országokban is átgondolásra ösztönzik a döntéshozókat az eutanáziával kapcsolatban.[36]

 

[1] Jobbágyi Gábor: Az élet joga. Budapest, Szent István Társulat, 2004., 286.

[2] Németországban a valódi alkotmányjogi panasz, így lényegében minden, az élethez való jog mentén ide tartozó ügy alkotmánybírósági megtámadhatósága jelentősen árnyalná a kérdéskört. Vö. Arató Balázs – Cservák Csaba: A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről, Jogelméleti szemle, 21 : 2 pp. 3-14. ,(2020) Arató, Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, In: Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, Magyarország : HVG-ORAC (2019) 502-515.

[3] Jobbágyi 2004, 286.

[4] Jobbágyi 2004, 287.

[5] Jobbágyi 2004, 287.

[6] Jobbágyi 2004, 287–288.

[7] Jobbágyi 2004, 288.

[8] TASZ: Eutanázia. https://tasz.hu/eutanazia-gyik

[9] TASZ: Eutanázia. https://tasz.hu/eutanazia-gyik

[10] Jobbágyi 2004, 288.

[11] Jobbágyi 2004, 291.

[12] Jobbágyi 2004, 291.

[13] Jobbágyi 2004, 292.

[14] Jobbágyi 2004, 292.

[15] Simicskó István: A globalizáció társadalmi kihívásai, Jogelméleti szemle,  21 : 4,  (2020), 112-116.

[16] 2002. évi  VI.  törvény az  Európa Tanácsnak az emberi lény emberi jogainak és   méltóságának   a   biológia  és   az   orvostudomány alkalmazására   tekintettel  történő  védelméről   szóló, Oviedóban, 1997. április 4-én kelt Egyezménye: Az  emberi jogokról és a biomedicináról szóló Egyezmény, valamint az Egyezménynek  az  emberi  lény  klónozásának   tilalmáról szóló,  Párizsban,  1998. január  12-én  kelt  Kiegészítő Jegyzőkönyve kihirdetéséről.

[17] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 9.1.

[18] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 9.1.

[19] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 9.1.

[20] Kovács József: A modern orvosi etika alapjai. Bevezetés a bioetikába. Budapest, Medicina, 2006, 424.

[21] Magyarországon ez álláspontom szerint elképzelhetetlen lenne; a gyermek esetleges tragikus betegsége és érett gondolkodása esetén is számos visszaélésre adna okot. Vö. Arató, Balázs: A szakértői tevékenység jogi szabályozása, In: Sófi, Gy; Fodor, M Igazságügyi gyermekpszichiátria, Budapest, Magyarország : Oriold és Társai Kiadó, (2014) pp. 21-30.

[22] Henk Ten Tave: Érvek az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság legalizálása mellett és ellen. 2003. 4.

[23] Kovács 2006, 425.

[24] Tave 2003, 5.

[25] Kovács 2006, 426.

[26] Kovács 2006, 428.

[27] Kovács 2006, 428-429.

[28] Jobbágyi 2004, 290.

[29] TASZ: Eutanázia. https://tasz.hu/eutanazia-gyik

[30] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 8.

[31] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 8.

[32] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 8.

[33] 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 8.

[34] TASZ: Eutanázia. https://tasz.hu/eutanazia-gyik

[35] Filó Mihály: Asszisztált öngyilkosság és az életvégi döntések Európában. Tettesség, részesség, önrendelkezés. Állam- és Jogtudomány. 57. évf. 4 (különszám). sz. (2016.) 120-134. 124.

[36] Vö. Simicskó István: Állami kompetenciák világjárvány kezelésére, KÖZELÍTÉSEK. NEGYEDÉVES INTERNETES FOLYÓIRAT 7 : 3 pp. 91-97. , 7 p. (2020)