Bevezetés
A történelemtudomány eddig nem foglalkozott igazán részletesen a Keresztes-Fischer Ferenc vezette Belügyminisztérium tűzrendészeti politikájával. A hiány indokolttá tette e téma feldolgozását, a kutatási eredmények tanulmány formájában történő megjelentetését. További érvet jelentett, hogy napjainkban (2022) – ahogy az 1930-as évek első felében is – gazdasági válság sújtja hazánkat. Ily módon érdemes volt megvizsgálni, hogy a belügyi tárca akkoriban milyen válaszokat adott e szakterületen a válság kihívásaira.
Jelen tanulmányomban a korabeli – 1930-as évekbeli – belügyminisztériumi szaknyelvet alkalmazom. A szaknyelv egyébként számos eseteben egyezik a 2020-as évek elején alkalmazott tűzoltósági szaknyelvvel. Az 1930-as években leginkább a tűzrendészet kifejezést használta a szakma, a tűzvédelem kifejezést jóval kevesebbszer.
A szakterület irányítása
A belügyi tárca IX/a. Igazgatási rendészeti alosztálya irányítása alatt állt szakterület. Az alábbiak mind a tűzrendészet szakterületéhez tartoztak: Magyar Országos Tűzoltótisztképző Tanfolyam ügyei; konkrét tűzrendészeti ügyek; tűzoltói díszérem adományozása; ásványolaj, acetiléngáz gyártása, tartása, raktározása. A vizsgált időszakunkban e téren a legfőbb döntéseket Keresztes-Fischer belügyminiszter, illetve az illetékes osztályvezetők, osztályvezető-helyettesek, alosztályvezetők (Csatáry Béla, Tomcsányi Kálmán, Kontz Endre, Fiáth Miklós) hozták. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség pedig gyakran adott szakmai tanácsot a belügyi tárcának.
Források
A levéltári források sajnálatos módon hiányosan maradtak fenn a kutatók számára. Az iratanyag több mint 90%-a hiányzik. A levéltári források kapcsán leginkább a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának belügyminisztériumi iratait kell megemlíteni.
Igen fontos autentikus forrásnak minősülnek a szakterületen kiadott jogszabályok. Ezek a Belügyi Közlöny, a Tűzrendészeti Közlöny számaiban fellelhetőek. A korabeli rendeletek általában valamilyen probléma megoldását szolgálták, ily módon a szakterülettel kapcsolatos területen bőséges forrásul szolgálnak.
Megemlítendő, hogy a Tűzrendészeti Közlöny a szakterülettel kapcsolatos belügyminiszteri rendeleteken túl számos esetben tartalmaz szakcikkeket, amelyek technikai újításokkal, a magyar tűzrendészet állapotával, a jelentősebb tűzesetekkel stb. (is) foglalkoznak. A szerzők jelentős része a tűzoltóság szolgálatában állt. Ily módon írásaik célja az (is) volt, hogy felhívják a figyelmet a szakterületükkel kapcsolatos pénzhiányra, s magasabb anyagi forrásokat szerezzenek a hatóságoktól. A terjedelemi korlátok miatt csupán a korabeli cikkek egy részét emelhetem ki. Balogh Dezső tűzoltóparancsnok; Labiner Gyula tűzoltóparancsnok, Lukács Zoltán tűzrendészeti felügyelő, a csendőrségtől Toldi Árpád parancsnok (szárny) cikkei helyesen állapították meg az 1930-as évek elejéről, hogy a magyarországi tűzrendészet a közigazgatás „mostoha gyermeke”, pénzhiánnyal sújtott, bizonyos szempontból elmaradott terület. Rehák Tamás tűzoltóparancsnok cikkében helytállóan világított rá arra, hogy az 1930-as évek elején a vízszerzés elhanyagoltságának kérdése az egyik „legfájóbb pontja” volt a magyar vidék tűzrendészetének.
A szaksajtón túl az egyéb sajtótermékek kapcsán elmondható, hogy a jelentős tűzvészekről beszámoltak, néhol szenzációhajhász módon. Az országgyűlési felszólalások kapcsán elmondható, hogy igen ritkán került szóba a tűzrendészet és a tűzoltóság témája. A közvéleményt, a képviselőket nem igazán foglalkoztatta e terület. Az utóbbi azzal magyarázható, hogy számos olyan probléma volt a nagy gazdasági világválság éveiben, amelyek tulajdonképpen „elterelték” a közvélemény, a sajtó figyelmét e szakterületről.
A „lángok elleni harc” köréből be kell számolnom Erdély Ernő tűzoltó-főparancsnok – a korszak egyik legjelentősebb tűzoltósági szakértője – művéről, amelyben a tűzoltóságok szervezését, felszereléseit, szolgálatát, ügykezelését helytálló módon mutatja be.
A szakirodalom rövid ismertetése
A IX/a. Igazgatási rendészet alosztályhoz tartozó tűzrendészet történetében – történészi értelemben – sok a „fehér folt”. Az említésre méltó szakirodalomra az a jellemző, hogy a tűzrendészet történetének egészét próbálják összefoglalni, vagy pedig egyes települések tűzoltóságának a történetét kívánták feldolgozni. Az előbbi csoportból Szilágyi Jánostól A tűzrendészet fejlődése az őskortól a modern időkig c. művet, illetve a Tarján Rezső és Minárovics János által írt Az önkéntes tűzoltóság történetéből c. munkát kell megemlíteni. E munkák csupán érintőlegesen foglalkoznak az 1930-as évek elejével.
A rendszerváltás utáni időszakról elmondható, hogy számos olyan írás született, amely egy-egy település tűzoltóságának történetét dolgozta fel. Az utóbbiak azonban nem foglalkoznak részletesen az 1930-as évek első felével. Heizler Zoltán a Magyar Tűzoltó Szövetség százötven éve (1870–2020) c. művében arra tett kísérletet, hogy összefoglalja a szövetség életét a kezdetektől a jelenig. Az 1930-as évek első felével csupán érintőlegesen foglalkozik. A mű általánosságban véve elfogultságtól mentes. Az egyéb, rendszerváltás után született tanulmányok sem vizsgálják alaposan az 1930-as évek első felét.
Előzmények
Az I. világháború okozta problémák jelentősen nehezítették a magyar tűzrendészet fejlődését. Legfőképpen a pénzügyi források csekélysége rótt igen nagy terhet e szakterület vállára. A Horthy-korszakban nem államosították a tűzoltóságokat, az önkormányzatok (városok, községek) hatáskörébe tartoztak a helyi tűzoltóságok. Az állam legfőképpen a Belügyminisztériumon keresztül tudott hatni a tűzrendészetre.
Az 1920-as évek első feléről általánosságban elmondható, hogy a községek és városok viszonylag kevés pénzügyi forrást szántak a helyi tűzoltóságok fejlesztésére. A községek egy részében egyébként nem is létezett tűzoltóság. A Bethlen-kormány pedig nem kezelte elsődleges problémaként a kérdést, hiszen tudták, hogy a városok, de főleg a községek pénzügyi helyzete számos esetben nem engedheti meg magának azt, hogy több pénzt juttasson a tűzrendészet számára.
Az 1920-as évek második felében említendő változás történt. A Bethlen-kormány megteremtette az állam pénzügyi stabilitását, a szegényebb települések egy részének monetáris helyzete is kielégítőbbé vált, ami lehetővé tette, hogy az addig elhanyagolt tűzrendészet is nagyobb támogatásokat kapjon. A másik tényező az a számos tűzeset, amely súlyos anyagi károkat okozott a Bethlen-kormány idején. A Belügyminisztérium az addig „polcra tett” problémát megpróbálta orvosolni. Eredményként „megszületett” azon jogszabály, amely nyomán jelentős fejlesztésekre került sor. Említésre méltó még, hogy 1927-ben „született” azon törvény, amely lehetővé tette, hogy a városok és községek tűzrendészeti kiadásaik fedezésére tűzvédelmi járulékok kivetésére és beszedésére jogosultak legyenek. Jellemző volt azonban, hogy a törvényhatóságok számos esetben nem hagyták jóvá a fenti járulék kivetését. Az utóbbi azzal magyarázható, hogy a törvényhatóságok általában nem kezelték elsődleges fontosságú szakterületként a tűzrendészetet. A tűzoltóságok egy részének fenntartása és fejlesztése emiatt (is) sanyarú helyzetbe került.
Az említett fejlesztési kísérletek lángja hamar kialudni kezdett, miután a nagy gazdasági világválság hatásai hazánkat is elérték. A tűzoltószerek szállítása jelentős mértékben csökkent. A tűzrendészetre szánt és csökkentett pénzügyi források nem voltak elegendőek arra, hogy jelentős fejlesztéseket vigyenek véghez. A tűzoltótisztek hivatalos képzése is akadozott, hiszen 1931 nyaráig mindössze – az évben – 53 tűzoltótiszt végzett sikeresen a tűzoltótiszt-tanfolyamon. Az ország tűzrendészetének hatékonyabb működéséhez a fenti szám többszörösére lett volna szükség.
Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterként tehát a fenti problémákat örökölte meg Scitovszky Béla belügyminisztertől. Keresztes-Fischer tudta, hogy az állam és az önkormányzatok pénzügyi nehézségei lehetetlenné teszik, hogy e szakterület minden problémája megoldást nyerjen.
A szakterület pénzügyi keretei
Az 1930-as évek első felében évente 10 millió P alatti összegeket fordítottak e területre. A vizsgált időszakunk közepén – 1933-ban – még a 6 millió P-t sem érték el a tűzrendészetre fordított kiadások. Feltételezhető, hogy amennyiben államosították volna a tűzoltóságokat, abban az esetben sem költhettek volna sokkal magasabb mértékű összegeket – a nagy gazdasági világválság idején – a fenti célra. A tűzoltóságok több mint fele egyébként önkéntes alapon működött ekkoriban, tehát a magyar társadalom egy része sok áldozatott hozott azért, hogy valamilyen szinten biztosítsák településük, embertársaik védelmét.
Az állami költségvetésen belül a Belügyminisztériumhoz tartozó költségvetés Közbiztonsági és közrendészeti szolgálat cím alatt lévő vegyes közrendészeti kiadásokon belül szerepeltek a tűzrendészettel kapcsolatos kiadások. Idetartoztak: a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség kiadásai, a Budapesti Önkéntes Tűzoltó Testület és az 1928. évi 254.300/B. M. számú rendelettel szervezett Magyar Országos Tűzoltó Tisztképző Tanfolyam részére adott államsegélyek, a tűzrendészet fejlesztésével kapcsolatos költségek, illetve a 25 évi érdemes tűzoltói tevékenység jutalmazására alapított díszérem költségei. A költségvetések azonban nem mutatták meg, hogy pontosan mekkora részt kapott az említett vegyes közrendészeti kiadásokból a tűzrendészet területe. Annyi viszont bizonyos, hogy a vegyes közrendészeti kiadások rovatra fordított pénzösszegeket az 1931/32. költségvetési évről közel 35%-kal csökkentették az 1934/35. költségvetési évre. Az egyéb közrendészeti kiadásokra fordított pénzösszeg pedig 20%-kal csökkent az 1931/32. költségvetési évről (26.000 P) az 1931/34. költségvetési évre 20.800 P). Sajnálatos módon az állami zárszámadásokból sem lehet megtudni, hogy a belügyi tárca pontosan mekkora pénzösszegeket költött a tűzrendészethez tartozó kiadásokra, hiszen a vegyes közrendészeti kiadásokon belüli kiadásokat már nem mutatták be. Le kell szögezni, hogy a tűzrendészettel kapcsolatos kiadások jelentős részét nem a belügyi tárca adta, hanem a községek, városok költségvetése terhelődött a fentiekkel. A helyi tűzoltóságok helyzete tulajdonképpen attól függött, hogy milyen volt az adott település pénzügyi helyzete, illetve attól, hogy volt-e rá politikai akarat, hogy erre nagyobb pénzt fordítsanak.
A belügyi tárca és a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség
Az 1930-as évek első felében is a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség volt az a szakmai szerveződés, amely a „tűzoltótársadalom” mellett teljes mellszélességgel kiállt, s hűségesen képviselte az érdekeiket. Keresztes-Fischer minisztersége kezdeti szakaszában 1931. október 1-jén találkozott először a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségével. Az esemény mindkét oldal számára fontos volt, hiszen kölcsönös érdeknek minősült a jó kapcsolat.
1931 őszén a Tűzoltó-Szövetség alighanem legfontosabb célkitűzése az volt, hogy megvédjék az állami illetménycsökkentésektől a tűzoltókat. A belügyminiszterhez küldött felterjesztést Keresztes-Fischer a pénzügyminiszterrel való egyeztetés után elutasította. E kiváltságban 1931-ben csak a fegyveres testületek altiszti és legénységi állományú tagjai részesültek. Ezen ügy kapcsán is érzékelhető, hogy a fegyveres testületek előnyt élveztek a tűzoltóságokkal szemben. A kormány – beleértve a belügyminisztert – a szűken értelmezett államrend fenntartását tartotta az elsődleges feladatnak. A tűzrendészet azonban olyan terület volt, amely elsődlegesen nem az államellenes mozgalmakkal, illetve a bűnözőkkel foglalkozott. Ezzel magyarázható, hogy a belügyminiszter – szem előtt tartva az államcsőd elkerülését – sem állt ki teljes mellszélességgel a tűzvédelem ügyéért. A Tűzoltó-Szövetség természetesen nem adta fel a tűzoltók illetményeiért folyó küzdelmet, azonban a lobbierejük ideiglenes gyengesége, illetve a gazdasági válság tulajdonképpen lehetetlenné tette a célok elérését.
A Belügyminisztérium egyébként évente átlagosan néhány száz esetben fordult szakmai véleményezés, tanácskérés céljából a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetséghez. Az utóbbi pedig átlagosan havonta tett előterjesztést, javaslatot a belügyi tárcához. Az utóbbi számos esetben megfogadta a szövetség tanácsait. Legfőképpen azokat, amelyek nem jártak nagyobb pénzügyi teherrel.
Az országos szövetség egyik nagy eredménye az időszakban azon adókedvezmény kiharcolása volt, amely azt a célt szolgálta, hogy valamilyen szinten megkönnyítsék a nehéz helyzetben lévő tűzoltóságok életét. Ugyan az adóügyek kapcsán a Pénzügyminisztérium volt illetékes, a Belügyminisztériumnak is szerepe volt abban, hogy a támogatás „megszülessen”. Egy 1934-ben kiadott jogszabály értelmében a községi tűzoltójárművek közúti járműadójuknak csupán 10%-át kellett befizetniük. Az utóbbi jelentős pozitívum. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség egyébként az egész Horthy-korszak alatt szinte mindent megtett, hogy támogatásokat, könnyítéseket eszközöljön ki az államtól a tűzoltóságok számára. Az efféle jelenség a vizsgált időszakunkra különösen jellemző volt., hiszen a gazdasági válság okozta problémák arra sarkallták a szövetséget, hogy még erőteljesebben „kopogtassanak” az állam ajtaján.
1933-ban már jelentőségteljes munkálatok folytak az új tűzrendészeti kormányrendelet-tervezet kapcsán. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség tisztán szakmai alapon kívánta megalkotni az igen fontos jogszabályt. Az említett szakmai közeg értékes tanácsokkal látta el a belügyi tárcát. A lángok elleni harc kulcskérdése volt az, hogy milyen kormányrendelet születik. Az alapos és hosszadalmas tervezgetés előnye volt, hogy minden apró részlet kidolgozása szigorúan szakmai alapon történt. A hátrányt pedig az jelentette, hogy Keresztes-Fischer minisztersége idején nem sikerült kiadni az igen fontos kormányrendeletet. Az 1936: X. tc. tulajdonképpen ezekből a tervezgetésekből (is) alakult ki. A Keresztes-Fischer vezette tárca érdeme tehát az, hogy majdnem kiváló tervezetet hagyott rá Kozma Miklós (következő) belügyminiszterre. A Belügyminisztérium tűzrendészeti politikájának egyik hibája, hogy egyes esetekben lassú volt. A bürokratikus rendszerben viszonylag sok ideig tartott, amíg egyes ügyek keresztül futottak a rendszeren. Jó példa erre, hogy a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség 1933-ban több rendelettervezetet kidolgozott, majd felterjesztett a belügyi tárcához. A rendelettervezetek azonban még 1935 elején sem kerültek elfogadásra, pedig nagy szükség lett volna rájuk.
A tűzoltóképzés
A tűzoltók képzése a magyar tűzrendészet egyik fő „építőköve” volt. A tűzoltóképzés részletes – bár nem minden részletre kiterjedő – szabályozása az 1920-as évek végén történt meg. A jogszabály a Magyar Országos Tűzoltótiszt-képző Tanfolyam és a kerületi tűzoltótanfolyamok felállításáról, szervezetéről szólt, de a szabályzatukat is tartalmazta. Pozitívum, hogy Keresztes-Fischer minisztersége idején elindult az első továbbképző tiszti tanfolyam, amely a korszerű, szakmai tudás elmélyítését célozta meg. A tiszti állomány szaktudása ily módon emelkedést ért el.
A vizsgált időszakunkban előfordult, hogy egyesek rosszul értelmeztek egy-egy tűzrendészettel kapcsolatos jogszabályt. Ilyen ügyekben a belügyminiszter tisztázta a helyzetet. Ilyen eset volt annak tisztázása, hogy hivatásos tűzoltóság főparancsnokául kizárólag olyan személy alkalmazható, aki a Magyar Országos Tűzoltótisztképző Tanfolyam tűzoltótiszti képesítéssel rendelkezik. A szakmailag fontos döntés kiküszöbölte, hogy alkalmatlan személy kerüljön vezetői pozícióba.
A vizsgált időszakunkban számos eset tanúskodik arról a jelenségről, hogy egyes személyek – szakképzettség nélkül – tiszti, altiszti pozíciót töltöttek be. A Belügyminisztérium jogszabályt adott ki ezen ügyben. Ennek értelmében a már alkalmazásban lévő hivatásos tűzoltótisztek és altisztek a hiányzó képzettség utólagos megszerzésére rendszerint nem voltak kötelezhetők. A Belügyminisztérium attól tartott, hogy a pályaelhagyók száma emelkedett volna, ha utólag kötelezik a fenti személyeket a tanfolyam elvégzésére. Az említett személyek elbocsátásával sok esetben csak nehézséget okoztak volna, ugyanis nem mindig volt olyan személy, akivel pótolható lett volna az előző.
Az 1930-as évek első felében a tűzrendészet érdeke megkövetelte, hogy több állampolgár rendelkezzen szakszerű tűzrendészeti ismeretekkel, illetve azt, hogy több tűzoltó szakképzettségű személlyel gazdagodjon az ország. A fentiek miatt a Belügyminisztérium nyomása következtében néhol 1932-ben – vidéken – megkezdődött a leventék egy részének tűzrendészeti kiképzése. Az üdvözlendő intézkedés népszerűsítette a tűzoltói pályát, valamint olyan gyakorlati tűzoltással kapcsolatos tudást adott át a fiatalság egy részének, amely minden bizonnyal – legalább részben – megtérült. Azt is meg kell említeni azonban, hogy a fenti tudás idővel „elkophatott” idővel a fiatalok fejében, hiszen előfordulhatott, hogy valaki évekig nem alkalmazta a gyakorlatban.
Hasonló célt szolgált az is, hogy a Belügyminisztérium elrendelte a községi közigazgatási tanfolyamokon a tűzrendészet és tűzoltás elméleti és gyakorlati részének megfelelő óraszámban való taníttatását. Ily módon megnyílt a lehetőség, hogy a közigazgatás alsó szintjein lévő személyek használható tűzrendészeti tudást szerezzenek. Említést érdemel, hogy a belügyi tárca rendszeresen ajánlotta a Tűzrendészeti Közlönyt az önkormányzatok számára. Az utóbbi lehetőséget biztosított az önkormányzatok számára, hogy a tűzrendészet legjelentősebb hazai lapja által értékes szakmai információkhoz jussanak.
1932-ig évente – nagyságrendileg – hasonló számú személy végezte el sikeresen valamelyik tűzoltótanfolyamot. 1933-tól jelentősen növekedett a szakképzettséget szerzők száma. Érdekesség, hogy 1933-ban rekordszámú (869 fő) állampolgár végzett sikeresen. A javulásban nagy szerepe volt a Belügyminisztériumnak. A fenti siker a nehéz körülmények, a gazdasági válság ellenére is jelentős előrehaladásnak minősül, azonban a tűzrendészet érdeke megkövetelte volna azt, hogy a fenti számok még magasabbak legyenek. Az ország pénzügyi nehézségeivel magyarázható, hogy a Belügyminisztérium nagyobb eredményt nem tudott elérni a képzés területén.
Felszerelés, egyenruházat
Említendő változások történtek a felszerelés, egyenruházat terén is. A tűzoltó technika terén az 1920-as, 1930-as évek jelentős fejlődést hoztak. A világ több pontján is megjelentek a kis súlyú, nagy munkaképességű benzinmotor-hajtású turbófecskendők; a szárazporoltók; a fojtógázas oltókészülékek; a kézioltókészülékek; a mérgesgázok elleni védőeszközök stb. A technológiai fejlődés tehát elhozta annak lehetőségét, hogy a tűzrendészet nagy lépést tegyen előre. A problémát az jelentette, hogy a nagy gazdasági világválság okozta pénzügyi helyzet általában nem engedte meg, hogy a felszerelések területen jelentős fejlődés menjen végbe. Ki kell emelnünk a községeket, ahol gyakran lehetett hallani a vezetőktől, hogy: „Itt sosem volt tűz”. A községek vezetése azon okból kifolyólag, hogy a tűzvész valóban nem volt naponta előforduló jelenség, gyakran nem is fordított túlságosan nagy figyelmet e területre. Ahol pedig a helyi vezetőség egyet is értett a tűzrendészet fejlesztésével, hajlandók lettek volna magasabb pénzügyi forrást biztosítani a fent ügyért, ott pedig általában a pénz hiányzott hozzá. A belügyi tárca egyébként 1931 októberében elrendelte, hogy a községek nagyobb összegű tűzoltófelszerelések beszerzésére ne fordítsanak pénzt.
A tűzoltószerek beszerzése hazánkban jelentős mértékben csökkent a gazdasági világválság idejében. Beszédes, hogy hazánkban 1925-ben még 8 nagy gyár és kereskedelmi vállalat foglalkozott tűzoltószerek gyártásával és eladásával; 1935-ben már csak 4 fenti típusú gyár működött Magyarországon. Megemlítendő az is, hogy a fentiek jelentős mértékben csökkentett munkáslétszámmal és munkaidővel dolgoztak. Az említett terület újjáélesztése nem kizárólag a magyar tűzrendészet, hanem a gazdasági élet érdeke is volt. A vizsgált időszakunkban a Belügyminisztérium egyes intézkedéseivel megpróbálta a hazai tűzoltószer- és más iparterületek élénkítését elindítani. Megemlítendő például, hogy a Belügyminisztérium 1933-ban elérte, hogy kizárólag magyar gyártmányú, hordozható tűzifecskendőhöz használható benzinmotorokat vásároljanak a tűzoltóságok számára. A hazai ipart támogató politika a tűzrendészet kapcsán megnyilvánult abban is, hogy hazai gyártású gummirozott tömlőket vásárolták meg a tűzoltóságok számára. A kismotorfecskendők kapcsán megemlítendő, hogy a hazai ipar műszaki használhatóság tekintetében a legjobb külföldi gyártmányokkal egyenértékű volt. A felszerelés kapcsán megemlítendő továbbá a magyar találmányú és gyártmányú szárazoltógép, amely egy univerzális oltóegység volt. A gáz-, por- és hőoltás módszereit testesítette meg. Budapest a 2. gépet is beszerezte 1931–1932-ben. A német tűzoltó szaksajtó elismeréssel nyilatkozott a magyar találmányról.
A Belügyminisztérium, illetve a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség a külföldi – leginkább német, osztrák – tűzrendészet fejlődését is figyelemmel kísérte. Az újítások egy részét átvették. Megemlítendő például a nyomótömlőkkel kapcsolatos újítás átvétele.
A vizsgált időszakunkban az országban az önkéntes tűzoltók egyenruházata, rangjelzései egységesen szabályozottak voltak, viszont a hivatásos tűzoltók rangjelzései eltérést mutathattak Budapesten és a községekben. Az utóbbi azzal magyarázható, hogy az önkéntesekkel kapcsolatban az állam volt illetékes, a hivatásosoknál pedig a helyi város, község vezetése. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség próbálta elérni az egységesítést, azonban a gazdasági válság következtében az utóbbi nem minősült elsődlegesen fontos feladatnak a tűzrendészet területén. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség – a belügyi tárca támogatásával – 1932-ben elhatározta a hivatásos tűzoltóságok egyenruhájának egységesítését, azonban az átállás – pénzügyi okok miatt is – hosszú évek alatt valósult meg. A probléma egyébként valóban nem nevezhető jelentősnek, hiszen az elsődleges feladat a tűzoltás volt, az egyenruhák különbőzősége olyan hiányosság volt, amely – különösen a gazdasági világválság sújtotta Magyarországon – „elnapolható” volt.
Egyéb fejlesztések, fejlesztési kísérletek
A megelőző tűzrendészeti intézkedések, vagy azok végrehajtásnak hiánya problémát jelentett az 1930-as évek első felében. Ekkor – a vidéki területeken belül is – leginkább a kisebb települések, a községek tűzrendészeti állapota volt aggodalmat keltő. Mint említettem, számos helyen nem is létezett helyi tűzoltóság. A települések – amennyiben volt helyi tűzoltóság – általában sanyarú pénzügyi helyzetük miatt általában csak minimális összegeket költöttek a fentiekre. A felsőbb fokú közigazgatási hatóságok több alkalommal is – rendeletek formájában – próbálták rávenni a községeket az említett hiányosságok orvoslására. Az utóbbinak azonban gyakran nem volt foganatja. A belügyi tárca pedig számos esetben tehetetlen volt, mert tudták, hogy a községek egy részének vezetésében ugyan megvan a politikai akarat a tűzrendészet fejlesztésére, de a megfelelő mennyiségű pénzügyi forrás viszont hiányzik. Az egyik legerőteljesebb hangnemű rendelet 1932 októberében jelent meg. A minisztérium sürgette az érintett községeket, hogy minél hamarabb szervezzék meg a helyi tűzoltóságokat. Az utóbbi azonban nem hozott érdemi változást.
A 230.000/1925 B. M. sz. rendeletet, illetve az egyéb tűzrendészeti jogszabályok egy részét az ország nagy részében még 1935-ben sem hajtották végre. Ráadásul számos törvényhatóságban nem alakult meg a törvényhatósági tűzoltószövetség. A válság következtében a miniszter által elrendelt állásokból számos pozíciót nem töltöttek be. Ahol nem volt tűzrendészeti felügyelői állás, sok esetben ott voltak a legpusztítóbb tűzvészek. A súlyos tűzrendészeti mulasztások tehát jellemzőek voltak a községek egy részénél.
A fent vázolt helyzetnek – a munkaerő szempontjából – nem tett jót, hogy az 1930-as évek első felében előfordult, hogy egyes tűzoltók a kötelezettségeiket nem kívánták teljesíteni. E területet úgy kívánta szabályozni a belügyi tárca, hogy abból némi pénzügyi előny is érje a tűzrendészetet. A belügyi tárca a pénzügyminiszter egyetértésével engedélyezte, hogy az olyan községekben, ahol hivatásos tűzoltóság volt, a tűzoltói szolgálatra kötelezettek egy része a kötelezettség teljesítése alól magát váltságdíj kifizetése ellenében megválthassa. Az így befolyt összegek a község tűzrendészeti kiadások fedezésére szolgált.
A tűzoltóság tekintélyét, érdekérvényesítő-képességét a vizsgált időszakunkban nem igazán sikerült építeni. Amennyiben a helyi önkormányzatokban a helyi tűzoltóságok parancsnokai mind képviseltethették volna magukat – ahogy ezt egyes, korabeli tűzoltótisztek szorgalmazták is –, a vidéki, községi tűzrendészet valószínűleg kissé jobb állapotban lett volna.
Le kell szögezni azt is, hogy nem minden probléma megoldása volt lehetetlen. Az 1930-as évek elején például még gyakori jelenség volt a közutakon, hogy a járművek vezetői a tűzoltók elől nem mindig tértek ki az úttest baloldalára. Ily módon akadályozták a tűzoltók munkáját. A fővárosban a rendőrfőkapitány – a belügyi tárca egyetértésével – tett intézkedéseket arra vonatkozólag, hogy az említett jelenség megszűnjön. A 250.000/1929. B. M. rendelet 6.§-ába ütköző kihágás miatt lehetett feljelentést tenni a fenti ügyben. Az a jelenség, hogy a járművek vezetői nem mindig tértek ki a tűzoltóautók elől, nem az erkölcs számlájára írható. Egyszerűen sokan nem ismerték a gyakorlatot.
A 230.000/1925. B. M. sz. körrendelet szerint az önkormányzati közigazgatási testületeknek a tűzrendészeti szabályrendeletüket korszerűsíteniük kellett. Nagyobb részük végrehajtotta az utóbbit, azonban 1932-re ismét módosításra szorultak a szabályrendeletek, hiszen az újabb tűzvédelmi szempontokhoz alkalmazkodni kellett. Előrelépés, hogy a Belügyminisztérium egy mintaszabály-rendeletet adott ki segítségnyújtás képpen. Ily módon az önkormányzatok egyszerűbben korszerűsíthették a fentieket.
A Belügyminisztérium a tűzrendészeti problémák egy részét úgy kívánta orvosolni a községek területén, hogy az ínségmunkák keretében a tűzrendészet fejlesztését is segítsék. Kifejezetten a vízkészletek kialakításáról, gyűjtéséről volt szó. Az ínségmunkák a társdalom „alján” álló állampolgárok egy részének munkát tudott adni. Mint korábban említettem, a vízszerzés hiánya volt a vidéki, községi tűzrendészet egyik „legégetőbb” problémája. 1932-1933 fordulóján kezdett megindulni a fenti terv végrehajtása.
A tűzrendészet megelőzéssel kapcsolatos intézkedései kapcsán be kell számolnunk arról, hogy 1933-ig a gyakorlat szerint a tűzoltótiszteknek csak a tűzesetek színhelyén volt közvetlen intézkedési joguk. Ezen évben egy elvi jelentőségű kúriai ítélet kimondta, hogy a tűzoltótiszt intézkedési joga akkor is fennáll, ha a tűzbiztonságra veszélyessé válható szabálytalanság haladéktalan megszüntetéséről van szó. A szakmai szempontból kiváló döntés a megelőző tűzrendészet fejlődését jelentette.
A tűzrendészeti hatáskörökkel összefüggő problémák terén említésre méltó, hogy a belügyi tárca egy elvi jelentőségű határozatában tisztázta a régóta vajúdó kérdést, hogy az államvasutak területén a tűzoltóság-e az illetékes tűzrendészeti ügyekben. A döntés szerint a válasz: igen. A hatásköri témában további probléma volt, hogy előfordult, hogy a hatályos jogi szabályozás helytelelen értelmezéséből probléma adódott:
Ismételten előfordult (az 1930-as évek elején – B. A.), hogy a m. kir. rendőrség működési területén lévő mozgófényképüzemek tűzrendészeti vizsgálata tekintetében úgy a rendőrség mint a tűzrendészeti hatóság intézkedett s az ily módon párhuzamosan kiadott tűzrendészeti határozatok sokszor egymással ellentétes rendelkezéseket tartalmaztak.
A belügyi tárca végül jogi felvilágosítást adott a témában, hogy a jövőben ne történjenek hatásköri összeütközések.
A tűzeseteket 1933 nyarától csak a másodfokú tűzrendészeti hatósághoz kellett bejelenteni, így a Belügyminisztérium túlterheltsége csökkent. Ezen intézkedés beilleszthető Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek a közigazgatással kapcsolatos politikájába. Ennek egyik lényege az volt, hogy a kisebb jelentőségű ügyeket az alsóbb fokú közigazgatási hatóságokhoz próbálta áttenni, ily módon a tárcának több lehetősége nyílt a valódi irányításra.
Érdekesség, hogy a tűzoltóságok egy részét olyan feladatokra is felkészítették, amelyek egyébként nem kizárólag a tűzrendészethez tartoztak. A Vasvármegyei Tűzoltószövetség a tűzoltókiképzést kibővítette lövészkiképzéssel, illetve gáz- és légvédelemmel is. A lövészkiképzés államhatalmi szempontból előnyt jelentett, ugyanis háborús helyzet, vagy hasonló vészhelyzet esetén a tűzoltók egy része ideiglenesen – jobb híján – akár más feladatokra is alkalmassá válhatott.
A tűzoltók motiválására, elismerésére kiváló eszköz volt a kitüntetés. A belügyi tárca 1932-ben a tűzoltás és mentés terén 25 éven át kifejtett érdemes tevékenység jutalmazása iránt benyújtott kérések felterjesztése tekintetében egységesítette a gyakorlatot, hiszen azelőtt tulajdonképpen káosz uralkodott ebben a témában. E racionalizáló intézkedés beilleszthető Keresztes-Fischer Ferenc közigazgatási politikájába, amely egyik lényege az észszerűtlen eljárások, gyakorlatok kiiktatása volt.
Voltak olyan területek, amelyek valamilyen szempontból kapcsolódtak a tűzrendészethez. Jó példa erre a kéményseprés. Az ilyen területeknél előfordult az 1930-as évek első felében, hogy a jogi szabályozás – tűzrendészeti szempontból – kissé hiányos volt. A fentiek mellett az is fontos megállapítás, hogy a kéményseprés ekkoriban mégis kissé szakszerűbbé vált, mint az 1920-as években.
Az egyéb fejlesztések, fejlesztési kísérletek terén az is megemlítendő, hogy a kereskedelemügyi miniszter a belügyminiszter egyetértésével az acetiléngáz előállításáról és felhasználásáról szóló szabályrendeletet módosította. Az acetiléngáz készülékek legmagasabb túlnyomása kapcsán 0,15-ről 1,5-re emelték azt a légkörnyomási értéket, amelyet már tilos volt meghaladni.
A biztosítótársaságok és a tűzrendészet
A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség megpróbálta elérni, hogy a biztosítótársaságok járuljanak hozzá pénzügyileg a tűzrendészet támogatásához. A tűzkárbiztosító-társaságok és a tűzoltóságok közötti ellentét kapcsán a Belügyminisztériumnak az lett volna az egyik feladata, hogy kompromisszumra „kényszerítse” a feleket. A vizsgált időszakunkban az utóbbi nem valósult meg. A belügyi tárca nem kívánt ellenségeket szerezni, ugyanakkor a tűzrendészet – biztosítótársaságok általi – pénzügyi támogatásához hozzájárult volna.
A biztosítóintézetek és a tűzrendészet viszonya – más okok miatt sem volt – minden szempontból felhőtlen. Megemlítendő, hogy 1934-ben egyes biztosítóintézetek tűzoltók egy részét használták fel arra, hogy ily módon egyszerűbben kössenek biztosításokat. Az adott tűzoltó – csekély díjazás fejében – egyenruhában járt az ügynökkel. Az utóbbi tulajdonképpen a hatósági támogatás látszatát keltette. A belügyi tárca elérte, hogy ilyen jelenség a jövőben ne forduljon elő. Az intézkedés hátránya az volt, hogy ily módon az említett tűzoltók egy részét megfosztották a jövedelem kiegészítésétől. A gazdasági válság idején ez nehézséget jelentett egyes személyeknek.
A biztosítótárasságok kapcsán megemlítendő az is, hogy a nagy gazdasági világválság idején a szándékos tűzokozás esetei szaporodtak. a tulajdonosok egy része így kívánt pénzt szerezni a biztosítótól. A Belügyminisztérium ezen ügyben – a megelőzést tekintve – nem találhatott megoldást.
Összefoglalás
Keresztes-Fischer minisztersége idején a bejelentett tűzesetek száma évről-évre emelkedett. 1931-ben 5839-et, 1935-ben már 8558 tűzesetet jelentettek be. A rendelkezésre álló adatok szerint hozzávetőlegesen minden 2. tűzvésznél a tűzoltók – sok eseteben hősiesen – részt vettek a lángok elleni harcban. A fennmaradt adatok szerint a tűzvészeknél 90% feletti arányban történt tűzoltási kísérlet.
A fenti oldalakon kikristályosodik, hogy a vizsgált időszakunkban a magyar tűzrendészet legfőképpen olyan területeken fejlődött, amelyekhez nem volt szükséges igazán nagy mennyiségű pénzügyi forrás. A tűzoltóképzés érte el az egyik legnagyobb eredményt. A tűzoltóságok és egyéb hatóságok, közegek közötti hatásköri problémák megoldása kapcsán is jelentős előrelépés történt.
A tűzrendészeti igazgatás is több szempontból fejlődést mutatott, ám a tűzrendészeti jogszabályalkotás több esetben lassacskán lépegetett előre. A vizsgált években problémát jelentett, hogy nem volt igazán egységes a szabályozás. A legalább 150 jogszabály különböző helyeken volt fellelhető. A tűzrendészeti jogforrások szétszórtan „hevertek”. Nem volt egy olyan egységes jogszabálygyűjtemény, amely megkönnyítette volna a magyar tűzrendészeti jog átlátását. Az utóbbi kissé átláthatatlanná tette a rendszert. Érdemes lett volna olyan jogszabálygyűjteményt kiadni, amely maradéktalanul tartalmazza jogszabályokat. A tűzrendészeti kormányrendelet-tervezettel kapcsolatos munkálatok egyébként igazolják, hogy a belügyi tárca felismerte a probléma jelentőségét. A belügyi tárca tűzrendészeti politikájának fontos eleme volt, hogy megalkossák az egységes, részletes szabályozást, amely a fő jogforrássá válhatott volna. A tervezet azonban lassan készült. Az utóbbi több okkal magyarázható. Keresztes-Fischer elvárta, hogy minden részlet tökéletes, alaposan átgondolt, sok szakértő által véleményezett legyen. Ezen módszer pozitívuma volt, hogy szakmai szempontból magas színvonalú volt maga a tervezet. A hátrányt pedig az jelentette, hogy emiatt folyamatosan halasztották a tervezet elfogadását. További magyarázat, hogy a belügyi tárca túlterhelt volt ekkoriban. A nagy számú – viszonylag jelentéktelen – ügy elintézése megfosztotta a tárcát kapacitásának egy részétől. Ily módon a valódi irányítással, a reformtervekkel kevesebbet tudtak foglalkozzanak.
A tűzrendészeti jogszabályok egyik hiányossága volt, hogy a lakosság széles rétegeinek nem adtak módot arra, hogy a tűzvész elleni védekezésben olyan mértékű képzésben részesüljenek, ami elengedhetetlen feltétele lett volna a tűzvész elleni hatékony harcnak. Az viszont a belügyi tárca mentségére szól, hogy a nagy gazdasági világválság miatt fennálló nehézségek mellett nem volt arra lehetőség, hogy a lakosság egésze képzésben részesüljön.
A felszerelések, illetve a helyi tűzoltóságok nem megfelelő mennyisége jelentett olyan problémát, amelyet a belügyi tárca – pénzügyi forrás hiányában – nem tudott megoldani. Megemlítendő, hogy az országos tűzrendészeti felügyelő állás megléte működőképesebbé tette volna a tűzrendészet működését. Az állás felállítására nem került sok az 1930-as évek első felében.
A források tükrében elmondható, hogy a szakterület problémáinak egy részét megoldotta a belügyi tárca. A nem megoldott problémák leginkább a pénzhiány, az időhiány, a belügyi tárca munkakapacitásnak túlterheltsége miatt voltak jelen. Véleményem szerint a belügyi tárca tűzrendészeti politikájáról elmondható, hogy igazán jelentős hibát nem követtek el, leginkább a rossz körülmények miatt nem lehetett megoldani a problémák egy részét.
Keresztes-Fischer Ferenc után Kozma Miklós került a belügyminiszteri bársonyszékbe, akinek nagy érdeme, hogy minisztersége idején – 1936-ban – „megszületett” a szakterület első törvénye, amely a Horthy-korszak alighanem legjelentősebb lépése volt a „lángok elleni harc” terén jogi szempontból. A törvény megalkotása kapcsán Gömbös Gyula miniszterelnöknek is nagy szerepe volt, ugyanis szorgalmazta, hogy végre törvényben szabályozzák e szakterületet.
Bibliográfia
Levéltári források
MNL OL – BM – K 150
Korabeli szakkönyv
Erdély Ernő: Tűzrendészet, 1. köt., A tűzoltóságok szervezése, felszerelése, szolgálata, ügykezelése, Budapest, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség, 1930.
Korabeli szakcikkek
A hivatásos tűzoltók új egyenruhája, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/10, 158–159.
Balogh Dezső: A hazai tűzoltóságok fenntartásának nehézségei, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/9, 129–130.
Benda László: Új célok felé új utakon, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 129–131.
Démusz Endre: A nyomótömlőkről s azok kezeléséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 134–136.
Erdély Ernő: Magyarország tűzrendészetének kiadása 1933. évben, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/10, 148–150.
Feuerschutz, 1930/7.
Flórián József: Akadálytalan közlekedést biztosít a rendőrség a tűzoltóknak, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/3, 43.
Labiner Gyula: A hazai tűzoltóságok fenntartásának és fejlesztésének némely módjai. Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 157–158.
Lukács Zoltán: Tíz esztendő mérlege, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/2, 17–18.
Lukács Zoltán: Város, vidék, alapszabálymódosítás, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/2, 17–19.
Luncz Sebestyén: A fővárosi tűzoltóság új szerei, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/1, 3–6.
Rehák Tamás: A kismotorfecskendő-építés időközi fejlődése, maiállása, fejlődési iránya itthon és külföldön, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/12, 182–186.
Rehák Tamás: Az esővíz felhasználása tűzoltásra – Víztartó medencék (ciszternák) építése, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/4, 49–53.
Roncsik Ernő: Jugoszláv törvény a tűzoltóság szervezetéről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 146–147.
Toldy Árpád: A községi tűzrendészetről, Csendőrségi Lapok, XXII. évf., 1932/6, 168–170.
Az Országgyűlés Nyomtatványai
Az 1931. évi július jó 18-ára hirdetett Országgyűlés Nyomtatványai. Képviselőház. Napló I–XXIV. köt., Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat könyvnyomdája, 1931–1935.
Jegyzőkönyvek a Magyar Országos Tűzoltó-szövetség üléseiről
Jegyzőkönyv a Magyar Országos Tűzoltószövetség ülésérül, Budapesten, 1931. évi október hó 3-án elnökségi ülés, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 165.
Jegyzőkönyv a Magyar Országos Tűzoltószövetség ülésérül, Budapesten, 1931. évi december hó 5-én elnökségi ülés, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/12, 179.
Állami költségvetések
1931/32. évi állami költségvetés. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1931.
1932/33. évi állami költségvetés. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1932.
Állami költségvetés az 1933/34. évre. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1933.
Állami költségvetés az 1934/35. évre. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1934.
Jelentések, statisztikai évkönyvek
A M. Kir. Kormány 1932. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1933.
A M. Kir. Kormány 1933. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1934.
A M. Kir. Kormány 1935. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1936.
Jelentés a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének 1934. évi működéséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/7, 97–104.
Közlönyök, jogszabályokat tartalmazó kiadványok
Belügyi Közlöny, XVI. évf, 1931, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Fővárosi Nyomda R.-T.
Belügyi Közlöny, XVII. évf, 1932, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Fővárosi Nyomda R.-T.
Belügyi Közlöny, XVIII. évf, 1933, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Fővárosi Nyomda R.-T.
Magyarországi Rendeletek Tára, LIX. évf., 1925, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Pesti Könyvnyomda–Részvénytársaság, 1926.
Magyarországi Rendeletek Tára, LXII. évf., 1928, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Pesti Könyvnyomda–Részvénytársaság, 1929.
Magyarországi Rendeletek Tára, LXIII. évf., 1929, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Pesti Könyvnyomda–Részvénytársaság, 1930.
Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.
Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.
Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.
Tűzrendészeti Közlöny, XXXII. évf., 1934, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.
Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.
Cím-és névtár
Magyarország tiszti cím- és névtára, M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal, XLII. évf., 1932, Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda.
Szakirodalom (1945 után)
Bene János – Reszler Gábor: A Nyíregyházi Tűzoltóság 100 éve, 1884-1984, Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár megyei Tűzoltóparancsnokság, 1984.
Bene János: 125 éves a kisvárdai tűzoltóság, Kisvárda, Kisvárdai Hivatásos Önkormányzati Tűzoltóparancsnokság, 1995.
Bilkó István: Komárom város tűzvédelmének története, Komárom, Komáromi Városszépítő Egyesület, 1993.
Csurgai Horváth József: A Székesfehérvári Önkéntes Tűzoltó Egylet története, Székesfehérvár tűzrendészete és tűzvédelme, Székesfehérvár, Székesfehérvár Megyei Jogú Város Hivatásos Önkormányzati Tűzoltósága, 1998.
Füleki Sándor: Túrkevei Önkéntes Tűzoltóság megalakulásának 100 éves története, Túrkeve, Túrkevei Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1991.
Hullámos László: A győri tűzoltóság és tűzoltás története, Győr, Győr Megyei Jogú Város Tűzoltósága, Palatia, 2000.
Kondicsné Kovács Éva: A szombathelyi tűzoltóság krónikája, Vasi szemle, 46. évf., 1992/4., 621-622.
Szabó Károly: Pécs tűz elleni védelmének története 1918-1948-ig, az állami tűzoltóság megalakulásáig, Tűzoltó Múzeum évkönyve, VII. évf., 116–138.
Szilágyi János: A tűzrendészet fejlődése az őskortól a modern időkig, Budapest, Belügyminisztérium, Országos Tűzrendészeti Parancsnokság, Zrínyi Ny., 1960. (1. kiadás.)
Takács Béla: Száz éves a Budaörsi Önkéntes Tűzoltó Egyesület: 1889-1989, Budaörs, Budaörs Vár. Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1989.
Tarján Rezső – Minárovics János: Az önkéntes tűzoltóság történetéből, Budapest, Belügyminisztérium, Tűzrendészet Országos Parancsnoksága, Zrínyi Nyomda, 1968.
Hivatkozások
