Beküldve:

Holló Róbert: Az indián igazságszolgáltatás – Őslakos törzsi bíróságok az Egyesült Államokban

Bevezetés

Az indián törzsi bíróságok és a Courts of Indian Offenses (Indián Bűncselekmények Bírósága) vitális szerepet játszik az Egyesült Államok különböző indián rezervátumaiban élő indián és nem-indián személyek között felmerülő viták rendezésében. A törzsi bíróságokat az indián törzsek működtetik a törzs által hozott vagy a törzs saját jogrendszerébe emelt törvények és eljárási rendek alapján, amelyek gyakran eltérnek a szövetségi és állami bíróságok törvényeitől és eljárásaitól. A legtöbb törzs a Belügyminisztériumtól kap finanszírozást bírósági rendszerének működtetésére, bár sok törzs ezt a finanszírozást saját forrásaiból egészíti ki. A Courts of Indian Offenses viszont az Egyesült Államok belügyi igazgatása és a Bureau of Indian Affairs által egyes rezervátumokban működtetett különleges bíróságok. Ezek a bíróságok a Code of Federal Regulation 25. kötetében foglalt szövetségi rendelkezések alapján működnek, és ezért gyakran „CFR” bíróságoknak nevezik őket. Jelenleg körülbelül 150 törzsi bíróság működik az Egyesült Államokban és körülbelül 20 CFR bíróság. Bár az őslakosok számos más módszerhez is folyamodnak a vitáik rendezésében, beleértve azokat a hagyományos vitarendezési módszereket is, amelyek közül néhányat a törzsi igazságszolgáltatási rendszerükbe is bevontak, ez a dokumentum elsősorban az indián törzsek és az Indián Ügyek Hivatala által létrehozott hivatalos igazságszolgáltatási rendszerekre összpontosít.

Rövid történelmi áttekintés

Bár az indiánoknak voltak módszereik a viták megoldására, mielőtt az angol jogot bevezették volna az észak-amerikai kontinensen, a hivatalos bírósági intézmények indián területeken való megjelenése meglehetősen új dolog.[1] A törzsi bíróságok kialakulása egy 1880-as években történt esetre vezethető vissza, amely a mai dél-dakotai Rosebud indián rezervátumban történt, amikor egy Crow Dog nevű lakota állítólag megölt egy másik lakota indiánt, Spotted Tail-t.[2] A gyilkosság idején nem volt hivatalos lakota bírósági rendszer, hanem a lakoták, a viták megoldásának hagyományos módszereit használva, Crow Dog-ot a törzs egy hétre kiközösítette, majd ezt követte a megbocsátási ceremónia, ahol az áldozat családja megbocsátotta Crow Dog bűnét, majd megkezdődött a „gyógyulási” folyamat -mind az áldozat hozzátartozói, mint az elkövető tekintetében -, amiben arra kötelezték Crow Dog-ot, hogy nyújtson kárpótlást Spotted Tail családjának azzal, hogy biztosítja a család számára szükséges ellátást. Nem volt akasztás, nem volt börtönbüntetés. A szövetségi területi bíróságok, aggódva, hogy a lakota módszer miatt Crow Dog büntetlenül maradt, közbeléptek, és gyilkosság miatt fehér, szövetségi bíróság elé állították.

Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága kimondta, hogy a szövetségi bíróság nem emelhet vádat Crow Dog ellen gyilkosságért, mivel a Lakota sziúk és az Egyesült Államok közötti szerződésben a Lakota sziúknak fenntartották a jogot, hogy saját igazságszolgáltatást végezzenek.[3] Az Egyesült Államok kormánya úgy érezte, hogy ez az ügy példázza a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás hiányosságait az indián területeken, és gyorsan cselekedett is, hogy a súlyos bűncselekményeket elkövető indiánokat szövetségi fennhatóság alá vonja. Az Egyesült Államok belügyminisztériuma, az indiánügyeket irányító szövetségi ügynökség szintén lépéseket tett annak érdekében, hogy az indián rezervátumokban „Courts of Indian Offenses” néven egy különbíróságot hozzon létre,[4] amelyek a szövetségi szabályozáson belül, a Code of Federal Regulations (más néven „CFR”[5]) található Code of Indian Offenses nevű törvénykönyv alapján ítélkezett a kevésbé súlyos bűncselekmények elkövetői felett, valamint rendezte a törzs tagjai közötti vitákat. Ezeket a bíróságokat CFR bíróságoknak nevezték. Fontos jellemzőjük, hogy a nem-indián személyek nem vonhatók ezen bíróságok joghatósága alá a kifejezett beleegyezésük nélkül. Az így létrehozott bíróság bírói közül sokan a helyi BIA[6] felügyelői voltak, akiknek célja az volt, hogy az őslakosokat beolvasszák a nem-indiánok világába, és elnyomjanak minden olyan tevékenységet, amely ezt az integrációs célt akadályozta. E bíróságok többsége és a törvények, amelyek alapján működtek, nem tükrözték az őslakosok értékeit és szokásait, hanem ehelyett arra tettek erőfeszítéseket, hogy ezeket az értékeket az uralkodó társadalom által fontosnak tartott értékekké változtassák.

Korai törzsi bíróságok

Az indián törzsek csak 1934-ben kaptak engedélyt arra, hogy saját igazságszolgáltatási kódexet hozzanak létre, és bíróságokat működtessenek az indián törzsek által elfogadott törzsi törvények végrehajtására[7]. Ennek az igazságszolgáltatási rendszernek a létrehozása az indián nemzetek létezésükből fakadó eredeti jogköréből fakad, abból a velük született és őket saját jogon megillető szuverenitásból fakad, hogy saját törvényeket fogadjanak el, és azok alapján szabályozzák, kormányozzák saját magukat. Fontos megjegyezni, hogy a szövetségi és állami bíróságokkal ellentétben, amelyeket az Egyesült Államok és a tagállamok alkotmánya különálló, de egyenrangú kormányzati ágként hozott létre a végrehajtó és a törvényhozó hatalmi ágakkal együtt, a legtöbb törzsi bíróságot a törzs vezető testülete által biztosított hatáskörben hozták létre. Egyesek szerint ez azt jelenti, hogy a törzsi bíróságok nem működnek a törzsi kormánytól elkülönülten, azaz a rendszerben nincs jelen a klasszikus hatalommegosztás, nincs garantálva a hatáskörök szétválasztása. Viszont az is igaz, hogy a legtöbb törzsi igazságszolgáltatási törvénykönyv és alkotmány rendelkezik a törzsi bíróságok függetlenségéről. A legtöbb törzsi igazságszolgáltatási kódex szabályozza a törzsi bíróságon alkalmazható eljárási rendet, valamint deklarálja a bíróság elé terjeszthető ügyek különböző típusait is. A törzsi törvénykönyvek fontos részei közé tartoznak azok a szakaszok, amelyek meghatározzák a bíróság joghatóságát, valamint azt, hogy hol, milyen területen kell a jogvitára okot adó eseménynek megtörténnie ahhoz, hogy a törzsi bíróság joghatósága kiterjedjen rá. Egyes indián törzsek nem döntöttek úgy, hogy saját törvénykönyvet fogadnak el, és továbbra is a Code of Federal Regulations-ben található Code of Indian Offenses – kvázi „Indián Bűncselekmények Törvénykönyve” – alapján működnek, és ugyanezen okok miatt a kisebb törzsek nem engedhették meg maguknak, hogy saját bírósági rendszert működtessenek, ezért úgy döntöttek, hogy megtartják a BIA által működtetett CFR bíróságokat. Ezek a bíróságok hasonlóak a törzsi bíróságokhoz, azzal a különbséggel, hogy a BIA anyagilag felelős az ilyen bíróságok igazgatásáért, vagyis fenntartóként működik. A legtöbb CFR bíróságon van kirendelt védő, míg sok törzsi bíróságon ilyen kötelezettség nincs. A törzsi bíróságoktól némileg eltérnek a CFR bíróságok által tárgyalható ügyek típusai is, mivel a CFR bíróságok nem tárgyalhatnak törzsi belső vitákat, például választási vagy politikai vitákat, és nem tárgyalhatnak olyan vitákat, amelyekben nem-indián felek vesznek részt, kivéve, ha azok beleegyeznek abba, hogy a CFR-bíróság felettük ítélkezzen.

Public law 280[8]

Néhány államban a törzsek nem működtetnek bírósági rendszereket, vagy olyan bírósági rendszereket működtetnek, amelyek nagyon korlátozott típusú ügyeket tárgyalhatnak, mint például a törzs vadászati és halászati törvényeinek a megsértése vagy a Indian Child Welfare Act – az Indián Gyermekjóléti Törvény – alapján felmerülő ügyek[9]. Ezekben az államokban, amiket „Public Law 280-as államoknak” is hívnak[10] az állami bíróságok indítanak büntetőeljárást minden olyan indián és nem-indián személy ellen, aki indián rezervátumokban bűncselekményt követ el, és az állami bíróságok tárgyalják a magánvitákat, például a válásokat, szerződéses vitákat, személyi sérüléses ügyeket és egyéb, indián és nem-indián felek között felmerülő ügyeket is, de még ezekben az államokban is léteznek azonban törzsi bíróságok, amelyek bizonyos típusú jogvitákat továbbra is tárgyalhatnak. Ezért van az, hogy az igazságszolgáltatást kereső indián személynek mindig tájékozódnia kell a törzsi jog létezéséről vagy törzsi bíróság létezéséről egy adott törzs esetében, még akkor is, ha a törzs rezervátuma egy Public Law 280-as államban található.

Békebíráskodás és hagyományos bíróságok

A közelmúltban több indián törzsnél az a tendencia jelent meg, hogy visszaállítják az őslakosok hagyományos vitarendezési módszereit, és ezeket a törzsi bírósági rendszer részévé teszik. Számos rezervátumban az indián törzsi bíróságok olyan módszereket alkalmaznak, mint a „békebíráskodás”[11], az ún. „ítélő körök”[12] vagy más, olyan vitarendezési eljárásokat, amelyek jobban hasonlítanak az indiánok közötti viták rendezésének azelőtti módjaira mielőtt a nem-indián társadalom közbelépett volna.

A törzsi bíróságok ma

A ma létező törzsi bíróságok és CFR bíróságok eljárásai, módszerei változatos gyűjteményt alkot. Sok törzsi bíróságon ítélkező bíró képzett ügyvéd, de ennek a mondatnak az első része azt is indikálja, hogy ez nem mindig van így. A törzsi bíróságok szerencsésnek mondhatják magukat, hogy vannak olyan köztiszteletben álló tagjaik, akik nem képzett jogászok, de a közösségben való elismertségük és tekintélyük alapján törzsi bíróként szolgálhatnak. Ezek a személyek ismerik az adott törzs történelmét, legendáit, szokásait, hagyományait, és képesek arra, hogy ezt a tudást és tapasztalatot alkalmazzák a viták rendezésében. A nagyobb törzsi bíróságokon vannak jogi végzettséggel rendelkező, de ügyvédként soha nem praktizáló bírók is. Sok törzsi tag, aki jogot végzett majd ügyvéddé vált, visszatért a törzséhez bíróként dolgozni, ezzel is növelve e bíróságok megbecsülését a törzsi tagok szemében.

A törzsi bírókat általában a törzs vezető testülete nevezi ki egy bizonyos időtartamra. Más törzsek választásokat írnak elő a törzsi bírói tisztség betöltésére, míg megint mások a két módszert vegyítik, vagyis a bírónak időszakonként meg kell magukat mérettetni egy választáson ahhoz, hogy aztán őket kinevezhessék, vagy, hogy a helyüket továbbra is megőrizzék. A legtöbb törzsi bíróság lehetővé teszi, hogy ügyvédek és „laikus ügyvédek” – a törzsi jogban jártas egyéb törzsi tagok – egyaránt képviseljenek személyeket a törzsi bíróságon. Minden törzsi bíróságnak saját módszere van arra, hogy hogyan engedi be az ott praktizáló személyeket, egyeseknél ügyvédi vizsgát írnak elő, míg a legtöbbnél az ügyvédnek csupán be kell fizetnie egyfajta regisztrációs díjat, és tanulmányoznia kell a törzsi törvénykönyvet és alkotmányt.

A törzsi bíróságok joghatósága

Joghatóság büntetőügyekben

A törzsi bíróságokat kevéssé ismerő személyek meglepődhetnek azon, hogy mennyire hasonlóak a törzsi bíróságok eljárásai az állami és szövetségi bíróságok eljárásaihoz. A törzsi bíróságok eskü alatt vallomást tévő tanúkat hallgatnak meg, nyilvántartást vezetnek a bírósági eljárásokról, és bírói és esküdtszéki rendszert is alkalmaznak az ügyek eldöntésére. Az egyik nagy különbség a törzsi és az állami bíróságok között a törzsi bíróságok joghatóságának korlátai bizonyos ügyek és személyek felett. Míg az állami bíróság egy általános joghatóságú bíróság, ami azt jelenti, hogy a bíróság ítélkezhet minden olyan személy felett, aki az állam területén bűncselekményt követett el, vagy valamilyen kapcsolatban áll az állammal, a törzsi bíróságok esetében bizonyos cselekmények és személyek feletti joghatóságát korlátozzák legfelsőbb bírósági határozatok és kongresszusi határozatok. Például, a törzsi bíróságok nem indíthatnak büntetőeljárást olyan nem-indiánok ellen, akik a rezervátumban követnek el bűncselekményeket, még akkor sem, ha azokat a törzs tagjai ellen követik el. Ezeket a bűncselekményeket – abban az esetben, ha a sértett indián – szövetségi bíróság előtt kell elbírálni. Ha a bűncselekmény nem-indián ellen irányult vagy immateriális bűncselekményről van szó, akkor a tagállami bíróság jogosult eljárni. Ennek oka, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága megállapította, hogy büntetőügyekben az indián törzsek nem rendelkeznek a nem-indiánok magatartásának szabályozására vonatkozó eredeti jogosultsággal. A törzsi bíróságok azonban büntetőeljárást indíthatnak minden olyan indián személy ellen, aki a rezervátum területén bűncselekményt követett el. Az indián törzsi bíróságok hasonlóan korlátozottak a törvényt megszegő indiánokra kiszabható büntetések típusát illetően. Jelenleg a szövetségi törvény[13] megtiltja, hogy a törzsi bíróság börtönbüntetést egy évnél hosszabb időre szabjon ki egy-egy elkövetett bűncselekményért. Ennek eredményeképpen a legtöbb törzs nem emel vádat súlyos bűncselekmények, például gyilkosság, nemi erőszak és súlyos testi sértés miatt, és inkább a szövetségi bíróságokat bízza meg az ilyen bűncselekmények üldözésével. Ennek ellenére néhány törzsi törvénykönyv szabályt alkotva üldözi az ilyen súlyos bűncselekményeket és jogot formál az ítélkezésre.[14] A legtöbb törzsi börtön szintén nem alkalmas hosszú távon a fogvatartottak elhelyezésére, ehelyett inkább olyan celláik vannak, amelyekben a rabok rövid elzárásukat tölthetik el. Más törzseknek szerződést kell kötniük a városi vagy megyei önkormányzatokkal az elítéltjeik fogvatartását biztosítandó. A törzsi bíróságok esetén az elkövetés helyszíne is jelentőséggel bír, ugyanis általában a törzsi bíróságok csak a rezervátumban elkövetett bűncselekmények felett ítélkezhetnek.

Joghatóság polgári ügyekben

Az indián törzsek és szerveik is gyakran érintettek polgári jogvitákban, így a törzsi bíróságok igen széles hatáskörrel rendelkeznek a polgári jogviták elbírálására, különösen akkor, ha a jogvita a személyes kapcsolatok valamely területét érinti, mint például a házasság, az örökbefogadás vagy a gyermekelhelyezés. A törzsi bíróságok a személyi sérüléssel kapcsolatos perektől kezdve, ahol a károsult több millió dolláros kártérítést követel, egészen a sokkal szerényebb kártérítési kérelmeket tartalmazó, pár dolláros, szimbolikus értékű követelésekkel kapcsolatos ügyeket is tárgyaltak már. A törzsi bíróságok napi ügyeinek összetétele nagyon hasonlít az állami bíróságokéhoz, ahol sok a családjogi-, fogyasztóvédelmi ügy, a fiatalkorúak bűncselekményeivel kapcsolatos eljárás, valamint a lakhatással kapcsolatos ügyek száma. Ha egy polgári jogvita a rezervátumban élő indiánt érint (például gyakori a kereskedők által a rezervátumban élő indiánoktól való tartozás behajtására indított per), a Legfelsőbb Bíróság határozata alapján ilyen pert csak törzsi bíróság előtt lehet lefolytatni és állami bíróság előtt nem.[15] Hasonlóképpen, a személyes kapcsolatok tekintetében elfogadott, hogy csak törzsi bíróságok tárgyalhatnak olyan ügyeket, mint például a rezervátumban élő indián gyermekek[16] örökbefogadása ügyében indított perek, vagy olyan válási ügyek, amelyekben a vitában részt vevő egyik fél a rezervátumban élő indián. A törzsi bíróságok – a büntetőjogi joghatósági területtel ellentétben – a nem-indiánokat érintő bizonyos polgári jogvitákban is joghatósággal rendelkezhetnek. Ha egy nem-indián személy a törzzsel vagy annak tagjaival valamilyen konszenzuson alapuló kapcsolatot létesít (például házasságot köt egy törzsi taggal, vagy szerződést köt a törzzsel a rezervátumban végzett munka elvégzésére), és a kapcsolat során vita alakul ki, a törzsi bíróság dönthet a jogvitában. A törzs, mint közösség vagy egy indián természetes személy a jogvitát akár állami bíróság elé is viheti, ha úgy kívánja, bár a nem-indián valószínűleg csak a törzsi bíróság előtt indíthatna pert.[17] Egy másik eset, amikor a törzsi bíróság gyakorolhat hatáskört egy nem-indián rezervátumon belüli tevékenységei felett, akkor fordul elő, amikor a nem-indián tevékenységei komoly hatással vannak a törzsre és annak tagjainak jólétére. Ilyen lehet például, ha egy nem-indián személy a rezervátum vizeit szennyezi, vagy ha családon belüli erőszakos cselekedetet követ el egy törzsi taggal szemben. Ezekben az esetekben a törzsi bíróság elrendelheti a nem-indián által elkövetett cselekmény beszüntetését vagy a családon belüli erőszak valamilyen módon történő megakadályozását, de a törzsi bíróság nem indíthat büntetőeljárást a nem-indián személy ellen. A törzsi bíróságok joghatóságának vannak olyan korlátai, amelyek a szövetségi jog alkalmazásából erednek. Például, a törzsi bíróságok nem tárgyalhatják az egyes indiánok érdekeltségeibe tartozó, a használatunkban lévő vagy számukra kiosztott földekkel, illetve a vagyonkezelésbe adott ingatlanokkal kapcsolatos ügyeket, mert ezeknek a földeknek és ingatlanoknak a tényleges tulajdonosa az Egyesült Államok kormánya, így szövetségi bíróság joghatósága alá tartoznak. Az ilyen ügyekben az eljárást az USA belügyekért felelős ügynökségeinek a közigazgatási bíróságai folytatják le. A törzsi bíróságok azonban dönthetnek az elhunyt indiánok személyes vagyonával (autók, bankszámlák stb.) kapcsolatos hagyatéki eljárásokban, vitákban, és eléggé gyakran tárgyalnak is ilyen ügyeket. A törzsi bíróságok nem tárgyalhatnak csődügyeket vagy az Egyesült Államok kormánya elleni pereket sem, mert az ilyen típusú ügyekre a szövetségi törvények vonatkoznak, amelyek tiltják a törzsi bíróságok hatáskörét.

A törzsi bíróságok szerepe a felnőtt és gyermek áldozatok védelmében

Az egyik terület, ahol a törzsi bíróságok létfontosságú szerepet játszanak az az erőszakos és egyéb személy elleni bűncselekmények áldozatainak- valamint a bántalmazott és elhanyagolás áldozatává vált gyermekek azonnali és permanens védelmét biztosító végzések kibocsátása. A legtöbb rezervátumban, ha egy személy családon belüli erőszak áldozatává válik vagy gyermekbántalmazás történik, a törzsi bíróság az egyetlen bíróság, amely jogosult az adott személy védelmét szolgáló végzés kibocsátására. A törzsi bíróság védelmet biztosító végzéseinek kibocsátására vonatkozó eljárások nagyon hasonlóak az állami bíróságok által alkalmazott eljárásokhoz. A legtöbb törzsi bíróságon vannak kitöltendő űrlapok, amelyeket az ideiglenes, vagy más védelmet biztosító határozat elrendelése előtt ki kell tölteni. Az ideiglenes védelmi határozat kiadását és a meghallgatásról szóló értesítést követően a határozatot a törzsi vagy a BIA rendőrségnek adják át, hogy kézbesítsék a jogsértőnek. Ezt követően meghallgatásra kerül sor, amelyen az áldozat ügyvéddel, védővel vagy egyedül is megjelenhet. A meghallgatást követően, ha végleges -és nem ideiglenes – védelmi határozatot hoznak, annak másolatát elküldik a törzsi vagy a BIA bűnüldöző szerveinek, és néha más helyi bűnüldöző szerveknek is, ha az áldozat gyakran utazik a rezervátumon kívülre. Számos törzsi törvénykönyv szabályozza, hogy mikor kötelező elrendelni valaki letartóztatását és őrizetbe vételét a családon belüli erőszakkal összefüggő ügyekben, így ezek a kötelezően foganatosítandó rendelkezések lehetővé teszik az áldozat számára, hogy a jogsértést követően azonnali védelmet kapjon az elkövetővel szemben. A gyermekbántalmazási és elhanyagolási ügyek a törzsi bírósági ügyek másik fontos részét képezik. Sok rezervátumban a törzs saját gyermekvédelmi programot működtet, míg máshol a BIA vagy a megyei gyermekvédelmi programokkal koordinálja ezeket a szolgáltatásokat. Ha egy indián gyermeket elhanyagolnak vagy bántalmaznak, a bíróság vagy a törzsi törvénykönyv engedélyezheti, hogy egy bűnüldöző tisztviselő vagy szociális munkás a gyermek védelme érdekében sürgősen átvegye a gyermek felügyeletét. Az ilyen jellegű átvételt általában a törzsi bírósághoz benyújtott, sürgősségi elhelyezés iránti kérelem követi, amelyet csak egy meghatározott időre adhatnak ki, addig, amíg a gyermek szülei vagy gyámja idézésre meg nem jelenik a bíróságon egy meghallgatásra, ami alapján aztán eldöntésre kerül, hogy az áthelyezés folytatódjon-e vagy a gyermek visszakerüljön a régi helyére, esetleg rokonokhoz, másokhoz. Ha a sürgősségi helyzet továbbra is fennáll, és a gyermekvédelmi programban tevékenykedők úgy érzik, hogy további szolgáltatásokra van szükség, akkor ezt a tényt a törzsi bíróságok előtt e bizonyítékokkal kell bizonyítani ahhoz, hogy a bíróság megalapozottan dönteni tudjon. Sok törzs közösségként lép fel a gyermekek védelmében azzal, hogy a törzsi bíróságnak a törzs ún. rászorultsági és elhanyagolási kérelmet nyújt be. Sok törzsi bíróságon a törzsi ügyész egyben a bántalmazási és elhanyagolási ügyek előterjesztő tisztviselője is, míg más törzsi bíróságokon olyan személyek vannak, akik csak előterjesztő tisztviselőként szolgálnak. Ha a törzsi bíróságon van kirendelt védő, gyakran ez a személy képviseli a gyermek szüleit vagy gyámját. Sok törzsi törvénykönyv lehetővé teszi, hogy a gyermek számára egy pergondnokot nevezzenek ki, aki ezután a gyermeket képviseli a szülőkkel, gondozókkal szemben. Sok rezervátumban ez a személy egy önkéntes gyermekjogi képviselő, míg más rezervátumokban az indián gyermeknevelési gyakorlatot ismerő személy, aki segíthet a törzsi bírónak meghatározni, hogy mi a legjobb a gyermek számára. Ha a szülő vagy a gyám továbbra is elhanyagolja szülői kötelességeit, a törzsi bíróság olyan eljárást folytat, amelynek keretében a szülői felügyeleti jogok korlátozhatók, esetleg el is veszítheti azokat a szülő és a gyermek örökbefogadhatóvá válik. Az ilyen típusú eljárások kevésbé gyakoriak a rezervátumokban, mivel általában a gyermeket a rokonai veszik gondozásba, és nem idegen családnál helyezik el.

Törzsi bíróságok, és más bírósági rendszerekkel való kapcsolatuk

Nagyon fontos, hogy a törzsi bírósági végzéseket más bíróságok, vagy a rezervátumon kívül is tiszteletben tartsák, beleértve az állami és szövetségi bíróságokat is. Ez nem csak a törzs számára fontos, hanem a törzsi bírósági végzéssel rendelkező személy számára is alapvető fontosságú. Különösen akkor igaz ez, ha a személy biztonsága attól függ, hogy a végzést más bíróságok, hatóságok elismerik-e kötelező erejűnek vagy sem. Általában az állami és a törzsi bíróságoknak egymás határozatait mindenféle feltétel és eljárás nélkül el kell fogadniuk. Ide tartoznak a családon belüli erőszakkal kapcsolatos védelmi határozatok és a gyermektartási ügyekben hozott határozatok.[18] Néhány állam azt is kimondta, hogy a törzsi bíróságok határozatait úgy és olyan módon kell elfogadni, mintha azokat egy külföldi bíróság hozta volna. Az államok többségében azonban a törzsek és az államok vagy elfogadják egymás határozatait valamilyen kölcsönösség vagy szabály, gyakorlat alapján, vagy nem. Sok állami bíróság nem érti a törzsi bírósági eljárásokat, és óvatos, amikor törzsi bírósági végzésekkel szembesül, mert úgy gondolja, hogy a törzsi bírósági rendszerek nem ugyanazoknak az előírásoknak felelnek meg, mint az állami bíróságok, és aggasztónak találják, hogy egyes törzsi bírák esetleg nem rendelkeznek jogi képzettséggel, ami okok miatt vonakodva foganatosítják az határozatikat. E problémák némelyikének megoldására számos államban törzsi-állami bírósági fórumokat hoztak létre, hogy az állami és törzsi bírák kapcsolatba léphessenek egymással, megismerhessék egymás munkáját, párbeszédet folytathassanak a saját és a másik fél bírósági rendszereiről.

Összefoglalás

Az indián törzsi bíróságok még az amerikai jogrendszeren belül is viszonylag kevésbé ismertek, elsősorban azért, mert az emberek nincsenek tisztában a hatáskörükkel és eljárásaikkal. Mégis létfontosságú funkciókat látnak el a jog, a harmónia, a biztonság biztosítása terén az általuk kiszolgált rezervátumban élő közösségek számára. Teszik mindezt jóval kevesebb anyagi ráfordítás felhasználásával, mint a szövetségi és állami bíróságok, amelyekhez gyakran hasonlítják őket. A törzsi igazságszolgáltatásban tevékenykedők nem kétséges, hogy megérdemlik a lakosság, a polgárok tiszteletét.

Bibliográfia

Clinton, Robert N. (et al.): American Indian Law: Cases and Materials, Michie Co., 1991.

Harring, Sydney J.: Crow Dog’s Case: American Indian Sovereignty, Tribal Law and United States Law in the Nineteenth Century, 1994.

Valencia-Webber, Gloria: Tribal Courts: Custom and Innovative Law, New Mexico Law Review, Vol. 24., Issue 2, 1994.

Hivatkozások

  1. Az „indián terület” kifejezést általában arra a területre használják, amire egy törzs joghatósága kiterjed. Az indián terület a 18 USC 1151 számú szövetségi törvény értelmében a következő fogalmakra vonatkozik: magában foglalja az indián rezervátumon belüli összes földterületet, az indiánok területén áthaladó útjogokat kisajátított földeket, valamint a gazdálkodást nem végző – ún. „dependent”, vagy szövetségi ellátmánytól függő indián közösségeket. ↑
  2. Sydney J. Harring: Crow Dog’s Case: American Indian Sovereignty, Tribal Law and United States Law in the Nineteenth Century, 1994, 8; valamint ld. Ex parte Crow Dog, 109 U.S. 556 (1883). ↑
  3. A kongresszus ezt a súlyos bűncselekményekről szóló törvény, a Major Crime Act (18 USC 1153) megalkotásával tette, amely kiszélesítette a szövetségi bíróságoknak a hatáskörét, és lehetővé tette, hogy büntetőeljárást indítsanak az indiánok ellen, akik bizonyos súlyos bűncselekményeket követnek el a rezervátumokban, beleértve a gyilkosságot is. ↑
  4. Robert N. Clinton (et al.): American Indian Law: Cases and Materials, Michie Co., 1991, 207. ↑
  5. A Courts of Indian Offenses a Szövetségi Szabályozási Kódex (Code of Federal Regulations, CFR) alapján jönnek létre, innét a rövidítés. ↑
  6. Bureau of Indian Affairs (Indián Ügyek Hivatala) ↑
  7. Ez az 1934. évi Indian Reorganization Act elfogadásának eredményeként jött létre. Az ezt követő szövetségi rendeletek lehetővé tették az indián törzsek számára, hogy saját törzsi törvénykönyvet alkossanak és létrehozzák saját igazságszolgáltatási rendszerüket. Ld. 3 Fed. Reg. 952-959 (1938), kodifikálva: 25 CFR 11 ↑
  8. 1953-ban a Kongresszus elfogadta a Public Law 83-280. nevű törvényt, amely egyes államoknak büntetőjogi joghatóságot biztosít a rezervátumokban élő indiánok felett, és lehetővé teszi, hogy a törzsi vagy szövetségi bíróságok joghatósága alá tartozó polgári peres ügyeket az állami bíróságok intézzék. ↑
  9. Az Indian Child Welfare Act (25 USC 1901), azért fogadták el, hogy az indián törzsi bíróságok számára nagyobb hatáskörrel rendelkezzenek az indián gyermekek otthonukból való kiemelésével kapcsolatos ügyek elbírálásában és nevelőszülőkhöz vagy örökbefogadó családokhoz kerüljenek. ↑
  10. A Public Law 83-280. (25 USC 1321-1326; 28 USC 1360; 18 USC 1162.) miatt nevezik így őket. Ez a törvény bizonyos rezervátumokban tapasztalható bűnüldözési és igazságszolgáltatási rendszer hiánya miatt és annak pótlására született. A törvény szerint egyes államok (Minnesota, Wisconsin, Kalifornia, Nebraska, Oregon és később Alaszka) hatáskörrel rendelkeztek az indiánok területén felmerülő viták eldöntésére, a többi állam pedig lehetőséget kapott arra, hogy átvegye ezt a hatáskört azáltal, hogy hatályba lépteti ezt a szövetségi törvényt saját rendelkezések meghozatalával. ↑
  11. A navahói törzsi bíróságnak például van egy külön ága, a „Peacemaker Court”, amely lehetővé teszi a törzs tagjai számára, hogy a szokásos vitarendezési módszer helyett ezt a módszert alkalmazzák a konfliktus megoldására. Ld. Gloria Valencia-Webber: Tribal Courts: Custom and Innovative Law, New Mexico Law Review, Vol. 24., Issue 2, 1994. ↑
  12. A minnesotai Mille Lacs Band of Chippewa indiánok ezt a módszert alkalmazzák a fiatalkorú bűnelkövetők elítélésére. ↑
  13. Ld. 25 USC 1302. ↑
  14. Egyes esetekben mind a szövetségi bíróságok, mind a törzsi bíróságok vádat emelnek ugyanazon bűncselekmény miatt. Ezt az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága megengedhetőnek ítélte. Ld. United States v. Wheeler, 435 US 313 (1978). ↑
  15. Ld. Williams v. Lee, 358 U.S. 217 (1959). ↑
  16. Ld. Fisher v. District Court, 424 US 382 (1976). ↑
  17. Ld. Three Affiliated Tribes of Fort Berthold Reservation v. Wold Engineering, 467 U.S. 138 (1984) ↑
  18. Lsd 18 USC 2265 és 28 USC 1738B ↑

 

Beküldve:

Horváth László: The Main Issues of Bosnia-Herzegovina’s Electoral System – Can the Challenge be Overcome?

Introduction

The other former Yugoslav republics which gained independence during the Yugoslav Wars were more ethnically homogeneous than Bosnia and Herzegovina, where history had brought three different ethnic groups together in one state and made them, but solely them, equal state-building factors. Five out of the six Western Balkan states are unitary with a clearly defined system of relations between a main constituent peoples and national minorities. The exception is Bosnia and Herzegovina which is a federal state and structured by three main constituent nations (Bosniaks, Serbs and Croats) and their relations with national minorities, referred to as ‘Others’ in the constitution. The dominant, leading parties in Bosnia are the Bosniak, Serb and Croat parties, which are organized on an ethical basis and represent primarily ethnic interests irrespective whether they are left or right-wing parties.[1]

It is important to note that during the Bosnian War in the first half of the 1990’s members of these three nations inflicted very serious and still unresolved trauma and injuries to each other. Despite the distrust that has existed for thirty years now since the end of the war, finding collectively a solution for the various and many social and economic problems of Bosnia and Herzegovina is impetuous. Nonetheless, adding these issues would undoubtedly pose a significant challenge even for a well-prepared and united state leadership as well. The social and economic problems to be solved were included in the Reform Agenda adopted by a broad social consensus in July 2015.[2] The implementation of the aspiring agenda has come to a halt since the end of 2017.

As regards Bosnia and Herzegovina’s accession to the EU, it is necessary to highlight that in August 2016, a coordination mechanism was established at the “all-national” level, with the aim of ensuring administrative coordination and cooperation on EU matters between the two entities and the Brcsko District. The work was successful as the country received candidate status on 15 December 2022 on condition that Bosnia and Herzegovina will take further steps to strengthen democracy, promote functioning of state institutions, strengthen rule of law, strengthen fight against corruption and organized crime, ensure media freedom and better management of migration and fundamental rights.[3]

Due to the fragile relations among the constituent peoples, the civil and military presence, the supervision of the international community, the limitation of state sovereignty – despite the idea of abolition, which was repeatedly raised – was necessary to ensure post-war peace and to increase the dynamics of the country’s development. (The civilian component of the international administration is the Office of the High Representative (OHR) and the military component is the EUFOR Althea mission).[4] Civil and military supervision is still necessary because the constituent peoples cannot agree even on such fundamental issue as the structure of the state.[5] Between the two entities which make up the country the situation is more simple in the ethnically homogeneous and centralized Republika Srpska (which covers 49% of the state), where owing to the Serbian dominance the Serb parties “only” have to compete with each other. The picture is more complex in the Bosniak–Croat Federation (which comprises of 51% of the state), which consists of 10 cantons.[6] Within this entity, both Croats and Bosniaks are often engaged in a two-front struggle, meaning that they often have to fight their battles not only within their own nation, but also with the other constituent nation of the entity and, in many cases, with the third constituent nation at state level.

The Electoral System

Due to the ethnic complexity of the state, a highly complex electoral system and administrative structure was created after the end of the war in Bosnia and Herzegovina. The aim was to ensure that all three constituent nations, as defined in the state-level constitution, had an equal share in the governance of the state, and that the ethnic groups defined in the constitution as ‘others’[7] also had an influence in the political process. However, as a result of attempts at ethnic balancing and ethnic engineering, the practice of human rights protection, narrowed down to essentially the rights of the three main ethnic groups, has not changed until today. At different levels of the representation system, representatives do not represent the citizen itself, but a particular ethnic group. This phenomenon is mainly due to the fact that the normative part of the constitution at state level, contrary to the preamble, effectively nullifies the political citizen in favor of the ethnic citizen. Bosnia and Herzegovina has a bicameral parliament with a Lower and Upper House at both federal and entity level. The Lower Houses are elected directly, while the Upper Houses are elected indirectly. The election of the Upper House of the state parliament and the state presidency are in the main focus of this study as only the members of the three constituent nations can be elected to these positions under the current electoral law.

A Specific Legal Case

In 2006, Dervo Sejdic and Jakob Finci, a Roma and a Jewish citizen of Bosnia and Herzegovina who wished to apply to become candidates for these institutions (Upper House of the State Parliament and State Presidency), however, their candidacy applications were both rejected by the Central Election Commission on the grounds of their ethnic belonging. The two politicians challenged this decision at the European Court of Human Rights in Strasbourg, which ruled in 22 December 2009 that the ethnic representation and preference of the state’s constituent nations in the composition of parliamentary and executive institutions leads to double exclusion.[8] On the one hand, all Serbs living on the territory of the Federation, as well as all Croats and Bosniaks living in the Republika Srpska, are excluded from standing for direct elections to the state presidency. On the other hand, any citizens belonging “Other” ethnicity who do not consider themselves to be a part of one of the constituent peoples of the state are also excluded from running for both of the above-mentioned offices. Thus, members of the legally recognized national minorities are literally excluded from holding these offices. Although the European Court of Human Rights concludes that the state constitution is incompatible with the European Convention on Human Rights, it has not been amended to the present day, even though one of the conditions for the country’s EU perspective is to solve this question.

That fact that Bosnia’s constitution does not allow for national minorities to be elected for a member of the state presidency or a member of the upper house of the state parliament also violates the European Convention for the Protection of Human Rights and Fundamental Freedoms, which provisions Bosnia and Herzegovina has acknowledged as binding on itself (Dayton Agreement, Appendix 6: Agreement on Human Rights). In the light of the above mentioned, it is clear that the current electoral system in Bosnia and Herzegovina does not comply with basic democratic electoral principles, as it does not guarantee universal, equal, direct and free suffrage at all levels, in particular the right to the passive suffrage.

What Issues Arise from the Above?

Free, secret, direct, periodic, and competitive parliamentary elections, based on universal and equal suffrage, provide an opportunity to effectively represent public opinion. Even if the actual power of the electorate is limited to choosing who governs them (i.e., to decide who will make the decisions for them),[9] more emphasis should be placed on the electoral system and on any additional minority-sensitive components, as the electoral system can be the engine but also the impediment of a democratizing society’s development.[10] Florian Bieber, Donald L. Horowitz, and Arend Lijphart agree that in a heterogeneous society, traditional institutions of democracy (such as the parliament) without the involvement of national minorities are not sufficient for the establishment and functioning of a stable democratic society; leaving these groups out can lead to alienation and unwanted consequences. In order to prevent alienation from the political community, the state must play an active role in promoting the parliamentary presence and representation of national minorities, engaging in active governance and the integrity of the state, while simultaneously resolving any resentments and tensions that may exist with national minorities.[11]

What Could be the Solution?

In order to prevent peoples’ alienation from the political community, the state as a legislator, by resolving any possible resentment and tensions that may exist with regard to national minorities, must take an active role in order not to hinder, and at the same time to promote, through the available means, the presence and representation of national minorities in parliaments thus the good governance and the integrity of the state. In connection with the available means the Lund Recommendations on the Effective Participation of National Minorities in Public Life notes that “the electoral system should facilitate minority representation and influence”[12] by the means of specially designed electoral districts, proportional representation systems, certain forms of preference voting, and lower parliamentary thresholds.[13]

Currently, the EU accession is a priority agenda for all six Western Balkan countries. In the case of the new accession countries (Montenegro, Serbia, North-Macedonia, Albania, Kosovo, Bosnia-Herzegovina), the international organization’s enlargement policy displays signs of fully protecting national minorities by referring to the fulfilment of the Copenhagen criteria as a precondition for accession. The sensitivity to the issues of national minorities means that their demands may be included in the EU accession negotiations process. For Bosnia and Herzegovina, this means amending the state constitution and all relevant and related laws. It is important to note that in order to start accession negotiations in 2011, Montenegro had to align its electoral law with the country’s Constitution (which was adopted in 2007 and grants individual and collective rights for national minorities). For this to happen, the European Union must also change and become more credible. It must prove that it really wishes to the Western Balkan states to join to the international organization.

Bibliography

Arapovic, Adis – Brljavac, Bedrudin: Election System of Bosnia and Herzegovina: Catalyst of Unsuccessful Democratization, Khazar Journal of Humanities and Social Sciences, 2013/1.

Horváth László: Parliamentary Representation of National Minorities in the Western Balkans: Wishful Thinking or Reality? Hungarian Journal of Minority Studies, Vol. IV., 2021.

Kemenszky Ágnes: Balkan models of international territorial administration: Bosnia and Herzegovina and Kosovo, PhD thesis, BCE International Relations Multidisciplinary Doctoral School, 2012.

Sartori, Giovanni: Democracy, Budapest, Osiris Kiadó, 1999.

Szabó Zsolt: Constitution and Government at the Western Balkans, Berliner Wissenschafts-Verlag, 2023.

Szabó Zsolt: The Parliaments of the Western Balkans, Budapest, Gondolat, 2016.

Other sources

EEAS Press Team: EU Candidate Status for Bosnia and Herzegovina: a message to the people and a tasking for politicians, European Union External Action, 19.22.2022. https://www.eeas.europa.eu/eeas/eu-candidate-status-bosnia-and-herzegovina-message-people-and-tasking-politicians-0_en

OSCE: The Lund Recommendations on the Effective Participation of National Minorities in Public Life & Explanatory Note¸ OSCE High Commissioner on National Minorities, 1999. https://www.osce.org/files/f/documents/0/9/32240.pdf

References

  1. For a detailed description see Zsolt Szabó: Constitution and Government at the Western Balkans, Berliner Wissenschafts-Verlag, 2023, 216. ↑
  2. The Reform Agenda 2015–2018 set out the socio-economic reforms to be implemented at all levels of government to achieve EU membership. The document included the following chapters: Public Finance, Taxation, Fiscal Sustainability; Investor Environment and Competitiveness; Labour Market; Social Welfare and Pension Reform; Rule of Law and Good Governance; Administrative Reform. ↑
  3. EEAS Press Team: EU Candidate Status for Bosnia and Herzegovina: a message to the people and a tasking for politicians, European Union External Action, 19.22.2022. https://www.eeas.europa.eu/eeas/eu-candidate-status-bosnia-and-herzegovina-message-people-and-tasking-politicians-0_en ↑
  4. Ágnes Kemenszky: Balkan models of international territorial administration: Bosnia and Herzegovina and Kosovo, PhD thesis, BCE International Relations Multidisciplinary Doctoral School, 2012, 44. ↑
  5. While Bosniaks are interested in centralising the country, Serbs and Croats are interested in decentralising it (the concept of unitarian state vs. federal state). ↑
  6. Cantons are administrative units in the Federation between the entity level and the local government level, with their own parliament, government and court system. Out of the ten cantons that make up the Federation, five are Bosniak-majority and three are Croat-majority, while two cantons are of mixed Bosniak-Croat ethnic composition and administration. ↑
  7. In 2003, the Bosnian Parliament adopted the Law on the Protection of National Minorities, which names 17 national minorities: Albanian, Czech, Polish, Macedonian, Hungarian, Montenegrin, German, Italian, Russian, Roma, Romanian, Ruthenian, Slovak, Slovenian, Turkish, Ukrainian, Jewish. ↑
  8. Zsolt Szabó: The Parliaments of the Western Balkans, Gondolat, Budapest, 2016, 139. ↑
  9. Giovanni Sartori: Democracy, Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 63. ↑
  10. Adis Arapovic – Bedrudin Brljavac: Election System of Bosnia and Herzegovina: Catalyst of Unsuccessful Democratization, Khazar Journal of Humanities and Social Sciences, 2013/1, 31. ↑
  11. László Horváth: Parliamentary Representation of National Minorities in the Western Balkans: Wishful Thinking or Reality? Hungarian Journal of Minority Studies, Vol. IV., 2021, 13. ↑
  12. OSCE: The Lund Recommendations on the Effective Participation of National Minorities in Public Life & Explanatory Note¸ OSCE High Commissioner on National Minorities, 1999, (Participation in Decision-Making. B). Elections) 9–10. Retrieved from: https://www.osce.org/files/f/documents/0/9/32240.pdf March 8, 2020. ↑
  13. Ibid. ↑

 

Beküldve:

Lajos Edina: Az eutanázia rövid alkotmánybírósági története hazánkban

Hazánkban az egészségügyi törvény az eutanáziát nem legalizálja, ilyenformán az orvos sem aktív, sem passzív magatartásával nem siettetheti a beteg halálát.[1] A szakma hosszú évek óta vitatkozik a kérdésen,[2] az Alkotmánybíróság pedig két alkalommal is véleményt nyilvánított a szabályozásról. Ebben a fejezetben a két legjelentősebb határozatot – a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatot és a 24/2014. (VII. 22.) AB határozatot – vetem vizsgálat alá.

1. A 22/2003. (IV. 28.) AB határozat

Takács Albert és társa 1993 novemberében fordult először az Alkotmánybírósághoz, ekkor még az aktuálisan hatályos, vagyis az 1972. évi egészségügyi törvény rendelkezéseit kifogásolva. Álláspontjuk az volt, hogy a törvény alkotmányellenes, mivel korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát, nem teszi lehetővé számukra a kezelés visszautasítását. Kifogásolták egyúttal azt is, hogy a Btk. nem kezeli privilegizált tényállásként a méltányosságból, kívánatra elkövetett emberölést. Időközben azonban hatályba lépett az 1997. évi egészségügyi törvény, ezért Takács átdolgozta az indítványt. Változatlanul fenntartotta a Btk. alkotmányellenességének megállapítására irányuló kérelmét, emellett kérte az egészségügyi törvény alkotmányellenességének kimondását.[3]

Az indítványozók álláspontja szerint az egészségügyi törvény alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát, éspedig azért, mert csak az életmentő, illetve az életfenntartó beavatkozások visszautasítására jogosítja fel őket, arra azonban nem biztosít lehetőséget, hogy orvosi segítséget vegyenek igénybe szenvedéseik – és ezáltal életük – lerövidítésére. Az indítványozók szerint ugyanakkor az emberi méltósághoz való jogból az is levezethető, hogy az orvos abban az esetben is lerövidíthesse a végstádiumú beteg életét, ha a beteg azt kifejezetten nem kérte. Az indítványozók kifogásolták azt is, hogy a törvény indokolatlanul korlátozza a gyógyíthatatlan betegek életmentő, illetve életfenntartó kezelés visszautasítására vonatkozó jogát.[4]

1.1. Az alkotmánybírósági döntés

Az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozattal a kérelmek mindegyikét elutasította, és megállapította, hogy a támadott jogszabályi rendelkezések alkotmányosak, a törvényhozót pedig nem terheli jogalkotási kötelezettség. Tény, hogy a testület rendkívül alaposan megvizsgálta a nemzetközi joggyakorlatot és a kérdéssel kapcsolatba hozható korábbi határozatait is, az eutanázia kifejezést azonban érdemben nem használta a határozatban. Ezzel leginkább azt szándékozott kifejezésre juttatni, hogy az eutanázia idegen a hatályos magyar jogrendtől, jogi szempontból egyelőre még nem értelmezhető egy ilyen jogintézmény. A határozathoz három alkotmánybíró csatolt különvéleményt (Bihari Mihály, Holló András és Kukorelli István), ebből nagy valószínűséggel arra lehet következtetni, hogy az eutanázia – legalábbis ami a részleteket illeti – megosztotta a testületet. Az alapkérdéseket azonban az alkotmánybírák többsége azonos módon ítélte meg, ugyanis 8:3 arányban fogadták el végül a határozatot.[5]

1.2. Az indokolás

Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy saját haláláról mindenki maga dönthet, függetlenül attól, hogy beteg vagy teljesen egészséges. Ha a gyógyíthatatlan beteg nem kívánja folytatni azt az életet, melyben már csak szenvedés vár rá, dönthet az öngyilkosság mellett, ez része az önrendelkezési jogának. A régi korokban tiltották az öngyilkosságot, az öngyilkosokat még holtukban is kivetette magából a társadalom, ez azonban a modern jogrendszerekben nincs így. Egy világnézeti szempontból semleges jogrendszer ugyanis nem nyilváníthat semmiféle véleményt, és különösen nem fűzhet semmilyen jogkövetkezményt ahhoz, ha valaki öngyilkosságot követ el. A magyar jogalkotó is tartja magát ehhez a jogelvhez, és ezen nem változtat az sem, hogy az öngyilkossághoz nyújtott segítséget[6] büntetni rendeli.[7]

Az indokolás szerint a gyógyíthatatlan beteg dönthet úgy, hogy a szenvedések vagy bármi más ok miatt nem kívánja folytatni az életét, és ezért visszautasítja az életfenntartó orvosi kezeléseket. Ez a jog a beteg önrendelkezési jogából következik, ezt a jogot az állam nem vonhatja el, legfeljebb – az intézményvédelmi kötelezettsége által indokolt mértékig – korlátozhatja. Az elfogadható korlátozásra példa az, hogy a várandós nők nem élhetnek az ellátás visszautasításának jogával. Ugyancsak elfogadható és szükséges az a korlátozás, mely a jog gyakorlásának módját szabályozza, és eljárási garanciákat határoz meg annak érdekében, hogy a visszaéléseket megakadályozza. Teljesen más megítélés alá esik, ha a gyógyíthatatlan beteg úgy dönt, hogy a szenvedések megszüntetése érdekében nemcsak az orvosi ellátás visszautasításának jogával él, hanem tevőleges segítséget kér az orvosától. Ez már nem tartozik az önrendelkezési jog körébe, hiszen szükségképpeni szereplővé teszi az orvost. Ráadásul, az orvos szerepe ettől függetlenül is meghatározó, hiszen ő tájékoztatja a beteget az állapotáról, életkilátásairól, a kezelések várható kimenetéről, ezzel pedig befolyásolja a beteg életvégi döntéseit.[8]

Az Alkotmánybíróság leszögezte: a beteg önrendelkezési joga abban testesül meg, hogy választhat, folytatja az életet vagy befejezi. Önrendelkezési jogról tehát csak akkor beszélhetünk, ha a beteg döntött, akár így, akár úgy. Az orvos esetleges közreműködése a beteg halálában egyáltalán nem tekinthető az önrendelkezési jog részének. Azt egyetlen jogrendszer sem engedi meg, hogy a beteg életét a kifejezett kívánsága nélkül rövidítsék meg. Az államnak biztosítania kell, hogy a beteg az orvosi ellátás visszautasítására vonatkozó döntését valóban befolyástól mentesen tehesse meg. Amennyiben ezt az állam nem tudja garantálni, akkor alapjaiban rendülhet meg a betegek és az orvosok közötti bizalmi viszony, és a betegek okkal aggódhatnak amiatt, hogy mi fog velük történni akkor, ha kiszolgáltatottan fekszenek majd a kórházi ágyon.[9]

Az Alkotmánybíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem megalapozott az indítványozóknak az az állítása, mely szerint alkotmányellenes az a korlátozás, mely megtiltja, hogy a gyógyíthatatlan beteg halálát – kérésére – az orvos aktív magatartásával idézze elő. Az ilyen betegekkel kapcsolatban az állam életvédelmi kötelezettsége fokozottan fennáll, nagyon nehéz ugyanis utólag kideríteni, hogy a halál ilyen módját valóban a beteg akarta, vagy a környezete gyakorolt rá meg nem engedett befolyást. A visszaélések, az aggályosnak tűnő esetek csak úgy kerülhetők el, ha a jogalkotó megtiltja az ilyen esetekben az orvosi közreműködést az élet megrövidítésében.[10]

A 22/2003. (IV. 28.) AB határozat tehát nem találta alkotmányellenesnek az egészségügyi törvény támadott rendelkezéseit. A határozat egyik sajátossága, hogy nem tartotta kizártnak: a jövőben megváltozik egyes kérdéseket illetően a testület álláspontja. Ennek oka az, hogy „az ismeretek szintje, az intézmények állapota, fejlettsége, fejletlensége és egy sor további tényező befolyással lehet a kérdés alkotmányosságának megítélésére”.[11]

A határozat nem tért el az Alkotmánybíróság korábbi értelmezési gyakorlatától[12], leszögezte, hogy az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog egymással megbonthatatlan egységet alkotó alapjog, és csak így, ebben az oszthatatlan egységben tekinthető korlátozhatatlan alapjognak. Az emberi méltósághoz való jog önmagában, az élethez való jogtól elválasztva nem abszolút jog, ezért egyes részjogosítványokat tekintve korlátozható.

1.3. Az alkotmánybírósági döntés kritikája

Léteznek ugyanakkor olyan szakirodalmi álláspontok, melyek szerint az Alkotmánybíróság ezen érvelése helytelen, és az eutanáziára a méltósághoz való jognak nem csupán egyetlen részjogosítványa – az önrendelkezéshez való jog – vonatkozik. Az eutanázia – ezen vélekedés szerint – a személyiség egészét érinti, ezért nem korlátozható, különösen nem az állam intézményvédelmi kötelezettsége jogcímén. Ezzel szemben az Alkotmánybíróság értelmezése szerint a méltóság az élethez kötődik, az egyént csak addig illeti meg a méltósághoz való jog, ameddig nem mond le az életéről. Holott – magyarázza Tóth J. Zoltán – a méltóság teljes mértékben az egyénhez kötődik, az egyén tudja megítélni, hogy adott helyzetben sérül-e a méltósága vagy még az elfogadható kereteken belül marad az ellene intézett támadás. Ezeket a kérdéseket csak az egyén tudja megítélni, helyette senki más, így az állam sem mondhatja meg, hogy sérült-e a méltósága. Márpedig, ha az állam dönthetné el, hogy csorbult-e az egyén méltósága, az olyan lenne, mintha egy hivatalos értékrendet tenne kötelezővé az emberek számára, ezzel lényegében „az individuumokat uniformizálná; ezzel pedig megsértené a világnézeti semlegesség követelményét is”.[13] Tóth J. Zoltán szerint az eutanázia vonatkozásában a méltósághoz való jog a testi és lelki szenvedések által elgyötört beteget saját magát védi, akár az élethez való jog ellenében is. A méltósághoz való jogot ezért helyesebb önálló, az élethez való jogtól (vagyis az élettől) független jogként értelmezni.[14]

Mindennek a kérdés gyakorlati megítélése szempontjából a következő a jelentősége. Az Alkotmánybíróság egyrészt azzal érvelt, hogy a kezelőorvos lelkiismereti szabadságát sértené, ha az állam legalizálná az aktív eutanáziát. Márpedig – magyarázza Tóth J. Zoltán – ezt az ellentmondást nagyon könnyű lenne feloldani, és erre találunk is mintát a korábbi alkotmánybírósági gyakorlatban. Az első abortuszhatározatban – a 64/1991. (X. 17.) AB határozatban – ugyanis az olvasható, hogy nem sérti az orvos lelkiismereti szabadságát az abortusz, ha annak elvégzésére nem kötelezhető.[15] Másrészt, az Alkotmánybíróság arra is hivatkozott, hogy az aktív eutanázia esetén fennáll annak a veszélye, hogy a beteget a környezete befolyásolja a döntés meghozatalában, márpedig ezt a veszélyhelyzetet az államnak kötelessége megakadályozni. Ez az érvelés ugyanakkor támadható azzal, hogy ebből a szempontból nincsen különbség az aktív és a passzív eutanázia között, ugyanis ez utóbbi esetén is előfordulhat, hogy a beteg a környezete nyomására dönt az ellátás visszautasításáról.[16]

2. A 24/2014. (VII. 22.) AB határozat

Az Alkotmánybíróság 2014-ben ismét egy, az eutanáziával összefüggő kérdésben döntött. A 24/2014. (VII. 22.) AB határozatot érdemes abból a szempontból is megvizsgálni, hogy itt már nyoma sincs a cizellált alapjogi okfejtésnek, és a többségi indokolás szerint az állam életvédelmi kötelezettsége és a beteg szabad döntését biztosító garanciák között nincsen összefüggés.[17]

Az indítványozó több ponton is vitatta az egészségügyi törvény alkotmányosságát, melyek közül az alábbiakat emelem ki. Az indítványozó kifogásolta az újraélesztést visszautasító döntéssel kapcsolatos szabályozást. Az indítványozó azt is kifogásolta, hogy az egészségügyi törvény – az indítvány benyújtásakor hatályos szövegváltozatban – az életkoruk miatt korlátozottan cselekvőképes betegekre a teljesen cselekvőképtelen betegekre vonatkozó szabályokat rendelte alkalmazni, holott pedig a fiatal felnőttek már bírnak belátási képességgel. Ezért semmi nem indokolja, hogy ne illesse meg őket az ellátás visszautasításának joga.[18]

Az egészségügyi törvény kihirdetéskori szövegváltozata még előírta, hogy az élő végrendeletet kétévente meg kell újítani, továbbá érvényességi feltételként határozta meg azt is, hogy „pszichiáter szakorvos – egy hónapnál nem régebbi – szakvéleményben igazolja, hogy a személy döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg”.[19] Az indítványozó álláspontja szerint ez a rendelkezés alkotmányellenes, sérti az emberek önrendelkezési jogát, mindezeken felül pedig olyan terhet ró az emberekre, mely el is tántoríthatja őket az előzetes rendelkezéstől.[20]

2.1. Az alkotmánybírósági döntés

Az Alkotmánybíróság érdemben az indítvány egyetlen elemével foglalkozott, éspedig azzal, mely az élő végrendeletet érintette: alkotmányellenesnek találta és megsemmisítette az egészségügyi törvény azon rendelkezéseit, melyek szerint az élő végrendelet tételéhez pszichiáteri szakvélemény szükséges, magát az élő végrendeletet pedig kétévente meg kell ismételni.[21]

Az Alkotmánybíróság megerősítette, hogy mindazt, amit az úgynevezett első eutanáziahatározatban az emberi méltóság és az önrendelkezési jog viszonyáról elmondott, változatlanul fenntartja, vagyis, az emberi méltóság mint anyajog, magában foglalja az egyén önrendelkezéshez való jogát, illetve a cselekvési autonómiát.[22] Az államot intézményvédelmi kötelezettség terheli az emberi méltóság részjogosítványai tárgyában, biztosítania kell az azok gyakorlásához szükséges feltételeket, egyúttal azonban gondoskodnia kell arról is, hogy az esetleges – más alapjog védelme érdekében szükséges korlátozások – kiállják az arányosság próbáját. A határozatból kiderül, hogy a magyar jogban példa nélküli, hogy pszichiáter véleménye szükségeltetik egy jognyilatkozat érvényességéhez. Igaz, hogy az életvégi döntés rendkívül nagy jelentőségű döntés, de az egészségügyi törvény egyéb rendelkezései megfelelően garantálják, hogy valóban csak cselekvőképes személy tegyen élő végrendeletet. Emellett, az élő végrendeletben foglaltak végrehajtása csak a törvényben írt feltételek fennállása esetén lehetséges, és változatlanul szükség van a háromtagú orvosi bizottság állásfoglalására. Szükségtelennek ítélte az Alkotmánybíróság azt a korlátozást is, hogy kétévente meg kell ismételni az élő végrendeletet. Erre már csak amiatt sincsen szükség, mert az élő végrendelet – miként minden életvégi visszautasító nyilatkozat – bármikor visszavonható.[23]

2.2. A határozat kritikája

Az Alkotmánybíróság az indítvány több felvetésével sem foglalkozott érdemben, egyes kérelmeket okafogyottnak talált, mások esetében pedig arra hivatkozott, hogy hiányzott az indítványtevő érintettsége.

Álláspontom szerint nagyon fontos lenne, ha az élő végrendelet egy valóban működő jogintézmény lenne. Az élő végrendelet jogintézménye ma Magyarországon nem ilyen. Nem létezik egységes nyilvántartás, esetleges, hogy eljut-e a kezelőorvoshoz, illetve egyáltalán rendelkezésre áll-e a szükséges pillanatban. A most tárgyalt alkotmánybírósági indítvány a rendszer egy másik gyengeségére mutatott rá, éspedig arra, hogy az élő végrendelet újraélesztés esetén egyszerűen alkalmazhatatlan.

Az újraélesztést visszautasító nyilatkozat egy sajátos formája az életvégi döntéseknek. Újraélesztésre olyan esetekben kerül sor, amikor a késedelem halált, de legalábbis visszafordíthatatlan károsodást idéz elő a beteg szervezetében. Elvileg a belátási képességgel rendelkező beteg visszautasíthatja az újraélesztést, ám erre a dolog természeténél fogva az ellátás szükségességének felmerülésekor nincsen mód. Ugyanakkor arra sincsen idő, hogy az orvosok megkíséreljék felderíteni, tett-e a beteg ezzel kapcsolatos nyilatkozatot a korábbiakban. Ha pedig a visszautasítást tekintve kétség mutatkozik, akkor vélelmezni kell a beleegyezést, és haladéktalanul meg kell kezdeni az újraélesztést. Az indítványozó szerint az a szabály, mely az életmentő beavatkozások visszautasítása körében is megköveteli a háromtagú orvosi bizottság felállítását, egyrészt kivitelezhetetlen a gyakorlatban, másrészt korlátozza a beteg önrendelkezési jogát. Az indítványozó szerint célravezetőbb lenne, ha a törvény nem a bizottság felállítását, és a visszautasítás előzetes bizottsági vizsgálatát írná elő, hanem utólagos jelentési kötelezettséget határozna meg, és így utólag, a dokumentációk alapján lehetne lefolytatni az ellenőrzést.[24]

Tanulságos ezzel kapcsolatosan idézni Élő Gábornak, a SOTE docensének a véleményét: „Hazánkban sajnálatosan mind az orvosi befolyástól mentes döntéshozatal, mind pedig a rendelkezés meghozatalának anyagi- és eljárásjogi nehézségei ellehetetlenítik a betegek autonóm döntésének megjelenését az újraélesztés során.”[25]

A közelmúlt eseményei és döntései újabb konklúziók levonását teszik majd szükségessé, amelyeket a szerző későbbi publikációiban fejt ki.

Bibliográfia

Barcsi Tamás: Az eutanáziaprobléma diskurzusetikai értelmezése, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4.

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018.

Élő Gábor: Az újraélesztés újraértelmezése – autonómia és betegbiztonság, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4.

Filó Mihály: Asszisztált öngyilkosság és az életvégi döntések Európában, Tettesség, részesség, önrendelkezés, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf. 2016/4 (különszám).

Hámori Antal: Az „eutanázia” fogalmához, Magyar Jog, LVII. évf., 2010/9.

Jobbágyi Gábor: Az élet joga, Szent István Társulat, Budapest, 2004.

Tóth J. Zoltán: A passzív eutanázia mint „az ellátás visszautasításához való jog” dilemmái – alkotmányelméleti megközelítésben, Jogelméleti Szemle, 2015/4.

Vissy Beatrix: Méltatlan figyelem a méltó halál kérdésének, Széljegyzetek az Alkotmánybíróság második eutanáziahatározatához, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4 (különszám).

Hivatkozások

  1. Hámori Antal: Az „eutanázia” fogalmához, Magyar Jog, LVII. évf., 2010/9, 561–568. ↑
  2. Barcsi Tamás: Az eutanáziaprobléma diskurzusetikai értelmezése, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4, 5–18. ↑
  3. Jobbágyi Gábor: Az élet joga, Szent István Társulat, Budapest, 2004, 297–298. ↑
  4. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 5. ↑
  5. Jobbágyi: Az élet joga, 298. ↑
  6. Filó Mihály: Asszisztált öngyilkosság és az életvégi döntések Európában, Tettesség, részesség, önrendelkezés, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf. 2016/4 (különszám), 120–134. ↑
  7. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat IV. 6.1. ↑
  8. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat IV. 6.2. ↑
  9. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat VI. 2. ↑
  10. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat VIII. 1., 2. ↑
  11. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat IV. ↑
  12. Az Alkotmánybíróság értelmezési szokásairól ld. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018, 52–54. ↑
  13. Tóth J. Zoltán: A passzív eutanázia mint „az ellátás visszautasításához való jog” dilemmái – alkotmányelméleti megközelítésben, Jogelméleti Szemle, 2015/4, 208., valamint 211. ↑
  14. Tóth: A passzív eutanázia, 215. ↑
  15. Uo. 216. ↑
  16. Uo. 217. ↑
  17. Vissy Beatrix: Méltatlan figyelem a méltó halál kérdésének, Széljegyzetek az Alkotmánybíróság második eutanáziahatározatához, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4 (különszám), 71–72. ↑
  18. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat (30), (31) ↑
  19. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat I. 2. ↑
  20. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat I. 2. ↑
  21. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat I. 1. ↑
  22. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat Indokolás IX. (131) ↑
  23. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat Indokolás IX. (147), (148), (149) ↑
  24. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat Indokolás I. (13), (18) ↑
  25. Élő Gábor: Az újraélesztés újraértelmezése – autonómia és betegbiztonság, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4, 98. ↑
Beküldve:

Lajos Edina: Gondolatok a közjog és magánjog tapasztalatainak egymásra gyakorolható hatásáról

Korábban igen kevés publikáció dolgozta fel,[1] hogy a közjogi választási rendszerek kutatásának tudományos eredményeit alig használják fel a magánjog, gazdasági jog tekintetében. Ugyanakkor fordítva is igaz. A magánjog (akár társasági jog) tapasztalatai igen hasznosak lennének a közjog számára. Gondolatfelvetésünk a választási jogra, a kisebbségvédelemre és a tagkizárásra, valamint a választottbíráskodásra irányul.

Az arányosnak, de nem listásnak besorolható rendszerek igen sok tekintetben zsinórmértéket jelenthetnek.[2] A hatékony működés és a biztosítékok ideális ötvözése fontos lehet a magánjogi jogalanyok tekintetében is. Leginkább a felügyelőbizottságok, munkavállalói részvételt megtestesítő tisztségek vonatkozásában. Külön körbe sorolhatók a „személyegyesülések” és „vagyonegyesülések”[3] ebben a vonatkozásban (is).[4] A vezető tisztségviselő (elnök, vezérigazgató stb.) – a közjogi rendszer vezetőihez hasonlatosan – a hatékonyság érdekében a többség akaratát kell, hogy maga mögött tudja.[5] A felügyelőbizottsághoz hasonló funkciót betöltő szervek viszont a közbizalom letéteményesi, minél nagyobb réteg támogatottságát kell, hogy élvezzék.[6] Vagyonegyesülés esetében a mondjuk 30%-os részvénypakettel járhatna 30 darab szavazólap, lehetővé téve a kumulatív szavazást.[7] A gazdasági társaságok, egyesületek aspektusából is fontos lehet, hogy a szavazási lehetőség minél ordinálisabb legyen.[8] Az ilyen jogi személyek vonatkozásában természetesen a tagok nem pártokba, legföljebb érdekcsoportokba tömörülnek.

A civiljogi szervezetek (társaságok) leginkább a blokkszavazást alkalmazzák. A magyar önkormányzati választásokon alkalmazott kislistás, új nevén egyéni listás rendszer (melyekhez képest csak fokozati különbség van a megszerezhető mandátumok számát tekintve) egy relatív többséginek besorolható modell. E blokkszavazásnak is nevezett modell lényege: a választónak annyi szavazata van, ahány mandátumot lehet szerezni a körzetben, a helyeket pedig relatív többségi sorrendben osztják ki. (Ez lényegében azt jelenti, hogy kis relatív többségű körzeteket összevonnak egy nagyobb relatív többségű körzetté.) A spanyolországi helyhatósági és japán választásokon korábban bevált a limited vote (korlátozott szavazás), rövidítve LV, sajátos, félarányosnak besorolható modellt jelent.[9] E módszer logikája, hogy a több egyéni jelöltre lehet szavazni, hasonlóan az ún. kislistás rendszerekhez, egy választópolgárnak viszont egy kerületben valamennyivel kevesebb szavazata van, mint ahány mandátumot a körzetben kiosztanak. (Például mondjuk egy körzetben 3 szavazat és 5 mandátum) Ez miért arányosabb, mint a többséginek számító kislistás modell? Az utóbbi rendszerben, ha egy érdekcsoport egyértelmű „túlerővel” rendelkezik az adott szavazók között, akkor általában az összes támogatója minden szavazatlehetőségét ezen csoport tagjainak adja. Így ezek a jelöltek (mondjuk 30 %-os támogatottsággal) mind megelőzik a többieket (akár 20-25%-kal rendelkezőket). Viszont a korlátozott szavazás rendszerében több mandátum kerül kiosztásra, mint ahány szavazatuk a „többségieknek” van, ezáltal a másik csoport jelöltjei, ha kevesebb szavazattal is, de képviseltetve lesznek. (Általában ilyen rendszerben a pártok annyi jelöltet indítanak, ahány szavazati lehetőség van, máskülönben egymástól vennék el a voksokat. Természetesen ez zsinórmérték lehetne egy jogi személyen belüli érdekcsoportok tekintetében is.)[10] Az SNTV-t (szintén korábbi Japánban) az LV egyik alkategóriájának tartják, ahol egy választónak csupán egy szavazati joga van egy többmandátumos körzetben. Tegyük hozzá, hogy a két modellt nem vonhatjuk egy tekintet alá, mert a többes szavazat, a szavazatmegosztás lehetősége miatt lényegi ismérve egy rendszernek, klasszifikációs szempontként élesen megkülönböztethetően az egyszavazatos rendszerektől. Úgy is fogalmazhatnánk jelképesen, hogy az 1 és a 2 között jóval nagyobb a különbség, mint a 2 és a 3 tekintetében. (Az SNTV igen kockázatos lehet a (főleg nagy) pártok számára, mivel támogatottságuk előzetes feltérképezésének igen alapos voltát előfeltételezi. Ugyanez igaz egy társaság tagjai vonatkozásában is. Ha támogatottságukhoz képest kevesebb jelöltet állítanak, akkor jó néhány rájuk leadott voks mintegy feleslegesnek bizonyul, nem hasznosulva mandátumként. A túl sok jelölt esetén pedig kiolthatják egymás esélyeit, egy „nevető harmadik” idegen győzelmét elősegítve. A csoport (párt) így a támogatottságánál kevesebb mandátumhoz juttatva.[11] Kiválóan alkalmazható lehet viszont ezen rendszer egyesületek elnöksége, választmánya létrehozására.

Az egyének közötti választás és az arányosság pozitívumait egyaránt hordozza a szavazatátruházó módszer, amelyet Írországban vezettek be, majd Máltán is átvették. A többmandátumos kerületekben az állampolgároknak rangsorba állítva annyi jelöltre kell voksolniuk, ahányan a körzetben mandátumot szerezhetnek.[12]

  1. A szavazás lezajlását követően határozzák meg az elosztás alapját jelentő Droop-kvótát.[13] Ezt úgy számítják ki, hogy a választókerületben leadott összes érvényes szavazatot elosztják a megszerezhető mandátumok száma plusz eggyel, majd az így kapott számhoz hozzáadnak egyet. Az a jelölt, akire az így kapott – elsődleges – szavazatok összege eléri a Droop-kvótát, mandátumot szereznek.
  2. Ha nem lehet ezen eljárás alapján az összes mandátumot kiosztani, újabb számítás következik. A már megválasztott képviselők szavazólapjait újra elosztják az azokon szereplő másodlagos szavazatok alapján, de csak egy arányszámmal megszorozva növelik meg a másodikként rangsorolt jelöltek szavazatszámát.
Ezen érték = a megválasztott képviselő szavazatainak száma – Droop-kvóta
 a megválasztott képviselő szavazatainak száma

Akinek az e számmal megnövelt szavazatmennyisége eléri a kvótát, mandátumot szerez.

  1. Ha így sem osztják ki az összes mandátumot, törlik a legkevesebb elsődleges voksot kapott jelölt szavazatait, s annak szavazólapjait a másodlagos preferenciák alapján elosztják a még be nem jutottak között. Akik így elérik a Droop-kvótát, bejutnak a parlamentbe.
  2. Ha nem sikerült a fentiek alapján betölteni az összes helyet, a 2. és 3. pont szerint megválasztottak szavazólapjait a másodlagos és harmadlagos preferenciák alapján osztják újra az előbbi módszer szerint. Akiknek ezzel az eljárással jön ki a Droop-kvóta, mandátumhoz jutnak.
  3. Ha esetleg még így is maradna kiosztatlan mandátum, az egész metódus folytatódik, amíg kell.

Az arányosság letéteményese, hogy a másodlagos/harmadlagos preferenciák is figyelembe veendők. Általában az előbbi rendszert egyértelműen arányosnak sorolják be.[14] Az arányosság lényege, hogy a képviseleti szerv összetétele minél inkább feleljen meg a választók összegzett akaratának. Ennek mérése azonban akkor lehetséges, ha egyértelműen meg tudjuk állapítani országosan összesítve a választók akaratát. (Illetve egy jogi személy szavazati jogú tagjainak akaratát.) Erre csak kategorikus szavazásnál van mód, hiszen ordinális voksolás esetében az elsődleges, másodlagos, harmadlagos preferenciák szerinti szavazatok egylényegűnek tekintése problémás.

További probléma, hogy arányos választási rendszer esetében az arányosságnak egy párt vonatkozásában kell fönnállnia – a szavazatátruházó modellben maga a párt semminemű kompenzációt sem kap jelöltjei után. „Arányosításon” azt szokták ennek kapcsán érteni, hogy a választópolgárok másodlagos (harmadlagos) preferenciáit is figyelembe veszik. Az arányosító tényező mondhatni a szavazói magatartás lehet, amennyiben egy bizonyos csoport által támogatott jelöltekre voksolnak.

Még fokozottabban láthatjuk ezt, ha belegondolunk, egy civiljogi szervezet esetében is alkalmazhatjuk a fenti választást. Itt még problémásabb annak mérése, hogy mennyire arányos az eredmény. Az azonban szinte bizonyos, hogy igazságos, reprezentatív és az adott társaság kisebbségét is képviselethez juttatja. Míg a polgári jogi értelemben vett jogi személyeknél szinte kivétel nélkül a kislistás (egyéni listás) választást alkalmazzák, amely mindig egy adott szűk érdekcsoport vezető szervezetbe való bejutását mozdítja elő. Kijelenthetjük, nem egyszerűen arányos rendszerről van szó, hanem egészen sajátlagos, a szavazók másodlagos preferenciáit is figyelembe vevő, összetett, súlyozott számítási módozatról.

Az előbbi elemzés után arra kell rátérnünk, hogy a gazdasági jog, magánjogi tanulságai pedig a közjog számára lennének érdekesek. Ezen kérdéskör további hazai kutatásokat érne meg.[15]

A gazdasági társaság tagja a társaságnak az érintett tag ellen indított keresete alapján bírósági határozattal a társaságból kizárható, ha a társaságban való maradása a társaság céljainak elérését nagymértékben veszélyeztetné. Kizárási per kétszemélyes társaságnál nem indítható. Nem zárható ki a társaságból a nyilvánosan működő részvénytársaság részvényese, valamint az a tag, aki a legfőbb szerv ülésén a szavazatok legalább háromnegyedével rendelkezik. Kizárás esetén a tag tagsági jogviszonya megszűnik (Ptk. 3:107. §).

A tag kizárása iránti kereset megindításához a társaság legfőbb szervének az összes tag legalább háromnegyedes szótöbbségével meghozott, a kizárás okát megjelölő határozata szükséges. Az érintett tag ebben a kérdésben nem szavazhat. Az előbbiek szerinti határozaton alapuló keresetet a legfőbb szerv határozatának meghozatalától számított tizenöt napos jogvesztő határidőn belül kell megindítani. A bíróság az érintett tag tagsági jogait – kérelemre – a bíróság jogerős döntéséig felfüggesztheti, ha a tagsági jogok gyakorlása a társaság súlyos érdeksérelmével járna. A felfüggesztés a tag nyereségre vonatkozó igényét nem érinti. A felfüggesztés ideje alatt keletkezett kötelezettség a felfüggesztés hatálya alatt álló tagot a tagok egymás közötti viszonyában akkor sem terheli, ha a társaság tartozásaiért harmadik személlyel szemben köteles helytállni. A tagsági jog felfüggesztésének időtartama alatt a létesítő okirat nem módosítható, más tag kizárása nem kezdeményezhető és nem hozható döntés a társaság átalakulásáról, egyesüléséről, szétválásáról, valamint jogutód nélküli megszűnéséről (Ptk. 3:108. §).

Egyes megközelítések szerint a fentiekből a közjog számára is zsinórmérték származhat. A szabad mandátum egyértelmű pozitívuma, hogy az önálló személyiségek véleményének ad teret a „mindenható” pártok rendszerének hatalomkoncentrációjával szemben, amely még a kormány és a parlament között csak elviekben létező hatalommegosztást is megakadályozó, egy csomópontban összefutó hatalomkoncentrációval szemben. A képviselők a frakciótól a tekintetben függenek, hogy a parlamenti, bizottsági tisztségeket a képviselőcsoport juttatja nekik, míg a frakcióból való kizárás a jelenleg hátrányos, infrastrukturálisan (lásd frakcióközpontú apparátus és támogatás!) kellemetlen helyzetben lévő függetlenek közé sodorhatja őket. Tehát egy olyan modellt kellene kidolgozni, amely az előbbi problémákat, a képviselő „kézi vezérlését” és a frakció-párt közöttes ellentéteket egyetemleg kiküszöböli.[16]

De lege ferenda ez úgy képzelhető el, hogy a képviselőket a frakció önmaga nem zárhatná ki. A kizárást a párt kezdeményezhetné egy erre jogosult szervnél.[17] Ez lehetne a Nemzeti Választási Bizottság vagy a bíróság, esetleg egy második kamara vagy külön e célra fölállított testület. A kizárás indoka lehetne az, hogy a képviselő állásfoglalásával lényegesen eltért a párt választási programjától, vagy pedig a párt vezetésével szemben gyökeresen eltérő magatartást tanúsított. A fentieket a pártnak kellene bizonyítania. A képviselőnek joga lenne védekezését előadni, például, hogy nem az ő, hanem a párt tért el az eredeti irányvonaltól. A kizárás kimondása magában foglalná a mandátumtól való megfosztást is. (Esetleg a pártvezetőséggel szembehelyezkedő képviselő, akinek pártprogramtól való eltávolodása nem bizonyítható, megtarthatná mandátumát.)

Egy másik érdekes összetevő témánk szempontjából a magánjogi (társasági jogi) és közjogi szabályok összevetése a kisebbségvédelem tekintetében.[18]

A gazdasági társaság azon tagja vagy tagjai, akik együttesen a szavazati jogok legalább öt százalékával rendelkeznek, az ok és a cél megjelölésével bármikor kérhetik a társaság legfőbb szerve ülésének összehívását vagy a legfőbb szerv ülés tartása nélküli döntéshozatalát. Ha az ügyvezetés a kérelem kézhezvételétől számított nyolc napon belül nem intézkedik a legfőbb szerv ülésének a lehető legkorábbi időpontra történő összehívása érdekében, illetve nem kezdeményezi az ülés tartása nélküli döntéshozatalt, az ülést az indítványozók kérelmére a nyilvántartó bíróság hívja össze, vagy a nyilvántartó bíróság felhatalmazza az indítványozókat az ülés összehívására, illetve az ülés tartása nélküli döntéshozatal lebonyolítására. A várható költségeket az indítványozók kötelesek megelőlegezni. A gazdasági társaság legfőbb szerve a kisebbség kérelmére összehívott ülésen vagy az ülés tartása nélküli döntéshozatal során dönt arról, hogy a költségeket az indítványozók vagy a társaság viseli-e (Ptk. 3:103. §).

Amennyiben a társaság legfőbb szerve elvetette vagy nem bocsátotta határozathozatalra azt az indítványt, amely szerint az utolsó beszámolót, illetve az utolsó két évben az ügyvezetés tevékenységével kapcsolatos valamely gazdasági eseményt vagy kötelezettségvállalást ezzel külön megbízandó könyvvizsgáló vizsgálja meg, ezt a vizsgálatot a szavazati jogok legalább öt százalékával rendelkező tagnak vagy tagoknak a legfőbb szerv ülésétől számított harmincnapos jogvesztő határidőn belül benyújtott kérelmére a nyilvántartó bíróság a társaság költségére köteles elrendelni és a könyvvizsgálót kijelölni. A kérelem teljesítését a nyilvántartó bíróság megtagadja, ha a kisebbségi jogokkal a kérelmet előterjesztő tagok visszaélnek. A vizsgálattal a társaság könyvvizsgálója nem bízható meg. A vizsgálat költségeit az indítványozók kötelesek előlegezni. A vizsgálat költségeit a társaság viseli, kivéve, ha az indítványozók a vizsgálatot nyilvánvalóan alaptalanul kezdeményezték (Ptk. 3:104. §).

Ha a társaság legfőbb szerve elvetette vagy nem bocsátotta határozathozatalra azt az indítványt, hogy a társaságnak valamely tag, vezető tisztségviselő, felügyelőbizottsági tag, továbbá a könyvvizsgáló ellen támasztható követelését érvényesítsék, a követelést a szavazati jogok öt százalékával rendelkező tagok a legfőbb szerv ülésétől számított harmincnapos jogvesztő határidőn belül a társaság javára maguk is érvényesíthetik (Ptk. 3:105. §).

Semmis a létesítő okirat olyan rendelkezése, amely a jelen fejezet rendelkezéseitől a kisebbség hátrányára tér el (Ptk. 3:106. §).

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy míg a közjogi normák a kisebbségek adott testületbe való bekerülését segítik elő, addig a társasági jogi szabályok a már eleve létrejött kisebbségnek adnak jogokat a főszabály szerinti többségi döntéshozatal kiigazítására. Az azonban párhuzam, hogy az 5%-os küszöböt elért pártoknak a parlamentben biztosítani kell a jogot a frakcióalapításra.[19] A hatályos szabályok pedig a legtöbb eljárási jogosultságot a frakciókhoz kötik, a független képviselőknek mind a beszédidejük, mind a bizottságokban való részvételük korlátozott.[20] Megfontolandó lenne a társasági joghoz hasonlóan még több jogot biztosítani a legalább parlamenti 5%-kal rendelkezők képviselőknek, bár ez az érzékeny téma bizonyára sok vitát váltana ki.

Szintén etalonnak lehetne tekinteni néhány esetben a választottbíráskodás logikáját a közjogi bíráskodás tekintetében.[21] Például olyankor, ha a (túlzottan) bináris pólusú parlamenti erőviszonyok esetében egyes független tisztségek jelölésében nem tudnak a pártok megegyezni. Reális alternatívaként felmerülhetne ilyenkor, hogy a megválasztott független tagok jelölnék az elnököt.[22] Akár médiakuratóriumok, választási bizottságok esetében.

Bibliográfia

Boóc Ádám: A választottbíró megválasztása és kizárása a kereskedelmi választottbírósági eljárásban, Doktori értekezés, KRE, Budapest, 2008.

Cservák Csaba: A közjogi választási rendszerek tanulságai a tág értelemben vett civiljog tekintetében, in Homicskó Árpád Olivér – Szuchy Róbert (szerk.): Studia in honorem Péter Miskolczi-Bodnár 60, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2017.

Cservák Csaba: A parlamenti képviselők visszahívhatósága, Jogelméleti szemle, 2002/3.

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018.

Cservák Csaba – Szabó Zsolt: Gondolatok a független képviselők helyzetéről de lege lata és de lege ferenda, Jogelméleti szemle, 2015/1.

Cservák Csaba: Unconventional Electoral Systems: And The Hungarian Solution, International Journal of Humanities and Social Science Invention, Vol. 6, Issue 2, 2017.

Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében, Jogelméleti szemle, 2001/3.

Fábián György – KOVÁCS László Imre: Voksok és mandátumok. Villányi úti könyvek, Budapest, 1998.

Lijphart, Arend: Választási rendszerek: típusok, formák, fejlődésvonalak, In Fábián György – Kovács László Imre: Választási rendszerek, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997.

Miskolczi-Bodnár Péter: Az új társasági törvény módosult kisebbségvédelmi szabályai, in Pusztahelyi Réka (szerk.): Miskolci konferenciák 2006-2007, A magánjogi kodifikáció eredményei, Novotni Alapítvány a Magánjog Fejlesztéséért, Miskolc, 2008.

Pokol Béla: Középkori és újkori jogtudomány, Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2008.

Rae, Douglas W.: A választási rendszer változó elemei, in Fábián György – Kovács László Imre (szerk.): Választási rendszerek, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997.

Samu Mihály: Alkotmány, alkotmányosság, alkotmányozás, Korona Kiadó, Budapest, 1997.

Sándor István: Tanulmányok a társasági jog területéről, Patrocinium Kiadó, Budapest, 2015

Sárközy Tamás: A gazdasági jog és az új Polgári Törvénykönyv, Gazdaság és jog, XX. évf., 2012/3.

Szabó Imre: A választottbíráskodás hazai fejlődése és a polgári perrendtartás rekodifikációja, in Nagy Csongor István (szerk.): Liber Amicorum János Martonyi = Ünnepi kötet Martonyi János tiszteletére = Festschrift für János Martonyi = Mélanges en l’honneur du János Martonyi, HVG-ORAC, Budapest, 2014.

Szuchy Róbert: A gazdasági társaságok társadalmi felelősségvállalása, in Szalma József (szerk.): A Magyar Tudomány Napja a Délvidéken, Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, Újvidék, 2014.

Hivatkozások

  1. Cservák Csaba: A közjogi választási rendszerek tanulságai a tág értelemben vett civiljog tekintetében, in Homicskó Árpád Olivér – Szuchy Róbert (szerk.): Studia in honorem Péter Miskolczi-Bodnár 60, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2017. ↑
  2. A sajátos választási rendszerekről ld. még Cservák Csaba: Unconventional Electoral Systems: And The Hungarian Solution, International Journal of Humanities and Social Science Invention, Vol. 6, Issue 2, 2017, 21–29. ↑
  3. A jogi személyek e két típusáról ld. Pokol Béla: Középkori és újkori jogtudomány, Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2008, 165. ↑
  4. Utóbbiakhoz ld. Sárközy Tamás: A gazdasági jog és az új Polgári Törvénykönyv, Gazdaság és jog, XX. évf., 2012/3, 3–7. ↑
  5. A többségi választási rendszer tanuláságai a figyelembe veendőek álláspontom szerint, ugyanis a magánjogban sem szerencsés megoldás, ha a jogi személy vezetése csak relatív többséget tudhat maga mögött. E szempontból érdekes lehet az Ausztráliában elterjedt alternatív választási rendszer, amelynél szintén rangsorolni kell a jelölteket. Ha az elsődleges szavazatok alapján nincs abszolút győztes, az így utolsó jelölt szavazólapjain lévő másodlagos preferenciákat hozzáadják a többiek szavazatszámához, aztán ha kell, a harmadlagosakat is, s így tovább, amíg valaki el nem ér a voksok 50%-a fölötti eredményt. (Elsőre hasonlónak tűnhet e módszer az alább részletezendő szavazatátruházó rendszerekre, a legfőbb különbség talán, hogy itt fel sem merülhet arányosság, ugyanis csupán egyvalaki juthat mandátumhoz. ↑
  6. Vö. Szuchy Róbert: A gazdasági társaságok társadalmi felelősségvállalása, in Szalma József (szerk.): A Magyar Tudomány Napja a Délvidéken, Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, Újvidék, 2014, 287–304. ↑
  7. A magyar önkormányzati választásokon alkalmazott kislistás, új nevén egyéni listás rendszer (melyekhez képest csak fokozati különbség van a megszerezhető mandátumok számát tekintve) egy relatív többséginek besorolható rendszer. E szakirodalom által blokkszavazásnak is nevezett modell lényege: a választónak annyi szavazata van, ahány mandátumot lehet szerezni a körzetben, a helyeket pedig relatív többségi sorrendben osztják ki. A blokkszavazás „alkategóriája”, kumulatív egyéni rendszer annyiban különbözik a kislistástól, hogy a választópolgár akár az összes szavazatát kumulálhatja egyetlen jelöltre. ↑
  8. A kategorikus szavazásnál a választópolgárnak ellentmondás-mentesen („köntörfalazás nélkül”) ki kell mondania, kifejezetten melyik jelöltet választja; voksait nem oszthatja meg jelöltek között, nem eszközölhet a sorrendiségen változtatásokat. Határozottan állást kell foglalnia. Az ordinális voksolásnál a szavazó ezzel szemben jobban válogathat, sorrendiséget állíthat fel, illetőleg aszerint szavazhat, kit szeret jobban, kit kevésbé, kit még kevésbé. Nem kell kifejezetten egy párt (jelölt) mellett letennie a garast. ↑
  9. Arend Lijphart: Választási rendszerek: típusok, formák, fejlődésvonalak, In Fábián György – Kovács László Imre: Választási rendszerek, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997, 69–85. ↑
  10. Az említett LV-módszer például kiváló eszköz a munkavállalói részvétel megvalósítására, mert ennek segítségével nem csupán egyetlen érdekcsoport juttathatja be támogatóit. A munkavállalói participációról ld. Sándor István: Tanulmányok a társasági jog területéről, Patrocinium Kiadó, Budapest, 2015, 133. ↑
  11. Fábián György – Kovács László Imre: Voksok és mandátumok. Villányi úti könyvek, Budapest, 1998, 44. ↑
  12. Ld. Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében, Jogelméleti szemle, 2001/3. ↑
  13. Néhányan ezt keverik a Hagenbach-Bischoff-kvótával. A különbség egyrészt az, hogy utóbbinál a hányados egész részét vették figyelembe, és nem kerekítették fel, illetve adtak hozzá egyet, ha egész szám jött ki, mint Írországban. (Ez sok szavazatnál természetesen nagyon kis különbséget jelent a két kvóta között.) Másrészt a Hagenbach-Bischoff-formula nem csak kvótaként, hanem egész mandátumelosztó formulaként is ismeretes, mint a hazai rendszerben. Ilyenkor két mandátumelosztó szakasz létezik; a másodikban a még ki nem osztott mandátumokat legmagasabb átlag módszerrel rendelik az egyes pártokhoz. (Nálunk utóbbihoz hasonló a rendszer, de nem az egyszintű rendszer második elosztó köreként, hanem a kétszintű rendszer második szintjén alkalmazzák a D’Hondt-módszert. Tehát árnyalatnyi különbség itt is van.) A fogalmak elhatárolásáról ld. Fábián–Kovács: Voksok és mandátumok, 37–38. ↑
  14. Ld. Douglas W. Rae: A választási rendszer változó elemei, in Fábián György – Kovács László Imre (szerk.): Választási rendszerek, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997, 63. ↑
  15. Ilyennek tekinthetjük például a közjogi értelemben vett kisebbség védelmét. Ezen aspektus civiljogi megközelítéséről ld. Miskolczi-Bodnár Péter: Az új társasági törvény módosult kisebbségvédelmi szabályai, in Pusztahelyi Réka (szerk.): Miskolci konferenciák 2006-2007, A magánjogi kodifikáció eredményei, Novotni Alapítvány a Magánjog Fejlesztéséért, Miskolc, 2008, 39–72.Hasonlóan megfontolandó lenne néhány esetben a választottbíráskodás logikája. Például olyankor, ha két pólusú parlamenti erőviszonyok esetében egyes független tisztségek jelölésében nem tudnak a pártok megegyezni. (Nem lenne ördögtől való ilyenkor, ha a megválasztott független tagok jelölnék az elnököt. Akár médiakuratóriumok, választási bizottságok esetében.) Utóbbihoz ld. Boóc Ádám: A választottbíró megválasztása és kizárása a kereskedelmi választottbírósági eljárásban, Doktori értekezés, KRE, Budapest, 2008, különösen 422–431., ill. Szabó Imre: A választottbíráskodás hazai fejlődése és a polgári perrendtartás rekodifikációja, in Nagy Csongor István (szerk.): Liber Amicorum János Martonyi = Ünnepi kötet Martonyi János tiszteletére = Festschrift für János Martonyi = Mélanges en l’honneur du János Martonyi, HVG-ORAC, Budapest, 2014, 118–127. ↑
  16. Cservák Csaba: A parlamenti képviselők visszahívhatósága, Jogelméleti szemle, 2002/3. ↑
  17. Ld. még ehhez Samu Mihály: Alkotmány, alkotmányosság, alkotmányozás, Korona Kiadó, Budapest, 1997, 190. ↑
  18. Ilyennek tekinthetjük például a közjogi értelemben vett kisebbség védelmét. A kérdéskör civiljogi megközelítéséről ld. Miskolczi-Bodnár: Az új társasági törvény, 39–72. ↑
  19. Ld. 27/1998. (IV. 15.) AB határozat ↑
  20. A független képviselők hátrányosabb helyzete különösen az alábbi tekintetben manifesztálódik: az Alaptörvényben biztosított jogosítványok (kérdés, interpelláció) nem teljes érvényesülése, a házszabályi rendelkezésekben biztosított egyéb képviselői jogok csorbítása, illetve a csak frakciókon keresztül gyakorolható „közvetett” képviselői jogosultságok, így különösképpen a közjogi tisztségekre való jelölési jog elérhetetlensége. Ld. Cservák Csaba – Szabó Zsolt: Gondolatok a független képviselők helyzetéről de lege lata és de lege ferenda, Jogelméleti szemle, 2015/1, 13. ↑
  21. Utóbbihoz ld. Boóc: A választottbíró megválasztása és kizárása, 422–431., ill. Szabó Imre: A választottbíráskodás, 2014, 118–127. ↑
  22. A klasszikus a mindent befolyásoló „bináris kódtól” (jobboldal/baloldal) való eltérésként értékelhetjük a sajátos, kissé a választottbíráskodásra emlékeztető megoldást Bosznia-Hercegovinában. Az alkotmánybíróság 9 tagjából 3-at az Emberi Jogok Európai Bíróságának elnöke nevez ki. További kitétel, hogy e tagok nem lehetnek sem az adott állam, sem a szomszédos országok állampolgárai. Ld. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018, 106. ↑

 

Beküldve:

Keskeny Dávid: Aggressive commercial practices in consumer protection

I. Introduction

The study and interpretation of consumer protection and aggressive commercial practices is a critical challenge for modern society. As a legal and ethical principle, consumer protection aims to protect consumers from harm caused by aggressive advertising and practices other than fair commercial practices. Aggressive commercial practices are designed to influence consumers and often subordinate their interests to their own benefit.

This academic study seeks to understand the nature and effects of aggressive commercial practices and the consumer protection measures that are used to counter them. There are many forms of aggressive commercial practices, including false advertising, misleading information, push selling, manipulative pricing, and emotional manipulation. These practices are often deceptive and can lead to consumer loss, emotional distress and loss of trust.[1]

The investigation of aggressive commercial practices is also of paramount importance because in the modern global economy consumers are highly dependent on a wide range of products and services. The proliferation of online commerce and electronic media has further increased the opportunities and scope for aggressive commercial practices, making the development and implementation of consumer protection measures and legislation even more urgent.[2]

The aim of the study is to explore in depth the different forms of aggressive commercial practices, their effects on consumers and the market, and possible ways to protect against them. The research will also use case studies, statistical data and legal analysis to fully understand the picture. The importance of consumer protection measures and their positive impact on society will also be highlighted, while pointing to further opportunities and challenges for improvement in this area.

The results of this study can help to understand aggressive commercial practices, reduce their impact and promote consumer protection in global markets. Eliminating aggressive trade practices not only protects consumers, but also promotes fair market competition and business ethics.

II. On consumer protection and aggressive commercial practices

Consumer protection is a fundamental and indispensable concept in the modern social and economic context. Consumer protection is a legal and ethical principle with the central objective of effectively protecting consumers’ interests and rights against various market and commercial challenges. In this field, consumer protection is a complex, multi-faceted discipline that includes the control of the quality and safety of goods and services, transparent information, fair commercial practices and the legal protection of the consumers concerned.[3] Consumer protection is crucial because consumers are economic actors who often have little information about the quality and impact of goods and services. Consumers can therefore be particularly vulnerable in situations where market players use powerful and manipulative methods to influence their purchasing decisions.[4] The primary objective of consumer protection in this context is to ensure that consumers’ rights and interests are put first and to protect them from harm caused by unscrupulousness, scams, misrepresentation and other methods other than fair commercial practices.

When defining aggressive trade practices, it is important to understand that there is no single or universal definition, as their forms and manifestations vary from country to country and from one legal framework to another. However, in most countries and legal systems, common features can be identified that define aggressive trade practices. For example, lack of transparency, misleading advertising and price manipulation are common examples of aggressive commercial practices. Aggressive commercial practices can have serious consequences and therefore require special attention and protection in consumer protection measures. A 2008. Act XLVII of 2008 on the prohibition of unfair commercial practices against consumers defines aggressive commercial practices in this way: An aggressive commercial practice is a commercial practice which, taking into account all factual circumstances, by exerting psychological or physical pressure, either by using a position of power over the consumer or by disturbing the consumer, in a given situation, significantly restricts or is likely to significantly restrict the consumer’s freedom of choice or conduct with regard to the product or his ability to make an informed decision, thereby causing the consumer to make a transactional decision that he would not have made or is likely to make otherwise.

III. Effects of Aggressive Commercial Practices on Consumers

Understanding the effects of aggressive trade practices is essential to understanding the social and economic significance of these practices. Aggressive commercial practices are manipulative tools and methods used by market actors to influence consumers, often with adverse effects on consumers’ financial and emotional well-being.

III.1. Financial losses

Financial losses caused by aggressive commercial practices are real problems that can cause widespread harm to consumers. These losses are often due to consumers buying products or services that they do not actually need or that are sold at an inflated price. Companies often use various marketing tactics and advertising strategies to increase their sales and convince consumers to buy their products or services. However, some companies may also use aggressive and manipulative methods, which raises ethical issues. Such methods may include:[5]

  1. Emotional manipulation: some advertisements rely on emotional manipulation, such as presenting sad or happy stories that have nothing to do with the product or service being advertised. Such ads are designed to stir emotions and make the product or service memorable.
  2. Misleading information: companies can often be tempted to provide misleading or incomplete information about their products in order to overstate the benefits and hide the drawbacks. This can include concealing important information such as side effects or prices.
  3. Presenting low prices but hidden costs: some companies may highlight their low prices in advertising, but in reality they may present customers with hidden costs, such as extra charges or compulsory accessories.
  4. Hiding the shortcomings: companies often try to hide the shortcomings of their products or services, and instead emphasize only the benefits. For example, in a car advertisement, this can be done by emphasizing the environmentally friendly aspects, while failing to mention poor fuel efficiency.
  5. Pressure and urgency: some companies use aggressive pressure to get customers to make an immediate decision. For example, they create limited-time offers or tight inventory to create urgency.
  6. Hiring influencers: companies often pay social media influencers to create positive content about their products or services without clearly stating that the post is a paid advertisement.
  7. Direct manipulation: some advertising aims to directly manipulate consumers’ thinking or behavior, for example by creating fear or anxiety about not buying the product.

The above shows that financial losses can have a negative impact on the financial stability and well-being of consumers in the long run.

III.2. Emotional stress

Emotional distress is the psychological and emotional pressure that consumers can feel as a result of aggressive commercial practices, manipulative or deceptive marketing tactics, sales techniques and other market pressure methods. The following examples illustrate how aggressive commercial practices can cause emotional distress to consumers:

  1. Aggressive telemarketing: for example, a consumer reports that his or her phone is constantly ringing with calls from salespeople trying to persuade him or her to buy products or services that he or she does not really want. Frequent phone calls and persistent sales attempts can increase anxiety and stress.
  2. Social media pressure: aggressive commercial practices are also present in the online space. For example, a consumer may find advertisements on social media platforms that encourage them to buy products or services that others use. The feeling that “everyone else has bought it, so I must buy it too” can create stress and pressure on the consumer.
  3. Privacy concerns: data collection and the use of personal information is also common in online commerce. If a consumer feels that their data is being used or sold to third parties illegally, it can cause emotional distress as they worry about their privacy and identity being compromised.
  4. False or misleading information: Aggressive commercial practices can involve bombarding consumers with false or misleading information, such as over-glorifying the attributes of a product or service and enticing them with promises that are not true. When consumers realise that they have been deceived, this can cause emotional distress and disappointment.

These examples highlight that aggressive commercial practices can not only cause financial losses but can also negatively affect people’s mental and emotional well-being. Consumer protection measures and education can be important in mitigating such stressful situations and protecting consumers.

IV. Protecting consumers’ rights

One of the most important roles of consumer protection is to protect consumers’ rights and interests. In modern economies, consumers are the fundamental resources for market players and businesses, who finance products and services through their purchases. However, there is often a lack of information and asymmetry in the market, which results in consumers being vulnerable.[6] Consumer protection measures help to counterbalance this.

Consumer protection has several important tools to protect consumers’ rights:

  • Information rights: consumers have the right to receive accurate and complete information about products and services. This includes information on prices, quality, ingredients and potential risks.
  • Safety and security: consumers have the right to safe products and services. Consumer protection ensures that products placed on the market meet safety standards.

Choice: Consumers have the right to choose and should not be deceived or restricted.

Consumer protection has proven its effectiveness in solving problems on several occasions. Some examples of positive impacts:

  1. Refund policies: consumer protection has led many countries to introduce refund policies and guarantees. For example, if a product is defective or does not meet the promised quality, consumers are often entitled to a refund or replacement. This protects them from losing out on worthless or defective products.
  2. Action against false advertising: consumer authorities and organizations often take action against false advertising and misleading marketing practices. For example, if a company makes false claims about the effectiveness of its products, authorities may be able to stop this practice and impose penalties.

Consumer protection has many positive impacts on society:[7]

  1. Promoting fair competition: consumer protection promotes fair competition in the market by requiring businesses to comply with regulations and consumer protection laws. This encourages ethical business behaviour and promotes competition in the market, resulting in better products and services for consumers.
  2. Building trust: consumer protection helps to build consumer trust in market players. When consumers know that they are protected by public institutions and legislation, they may be more willing to make purchases and engage in business transactions.
  3. Consumer safety: consumer protection guarantees consumer safety and health. For example, food safety standards and quality controls help prevent food-related health problems.
  4. Economic stability: consumer protection contributes to economic stability by helping to prevent market abuse and consumer financial losses. It helps consumers feel safe and more willing to consume and invest.
  5. Social justice: consumer protection can help protect social groups that are more vulnerable to abuse and inefficiency. Equal access to rights and protection promotes social justice.
  6. The academic literature on consumer protection contains a large number of studies and research that show the positive effects of consumer protection on society. Such research can help to improve policies and legislation and to promote healthy relations between consumers and businesses.

V. Consumer protection laws

In the United States, the Federal Trade Commission (FTC) is responsible for fighting unfair and deceptive trade practices, and consumer protection laws are created and maintained by the federal government and state governments. While in the European Union (EU) member states and other European countries, consumer protection is extremely important and there are many laws and measures in place to protect consumers from aggressive commercial practices.

Here are some examples of consumer protection legislation and measures in Europe:

European Consumer Protection Cooperation (CPC): this is a program that operates in the EU and European Economic Area (EEA) countries to tackle aggressive commercial practices by shops. The CPC allows authorities to work together to tackle cross-border problems and take joint action against shops.

Consumer Rights Directive: this directive strengthens consumers’ rights when shopping online. For example, it provides consumers with the possibility to withdraw from distance contracts within a certain period.

Measures against false and misleading advertising: the EU has legislation banning false or misleading advertising. For example, if the characteristics or price of a product do not correspond to the information given in the advertisement, this can lead to sanctions.

The General Data Protection Regulation (GDPR): although it deals primarily with data protection, the GDPR also plays an important role in protecting the rights of consumers. The regulation requires companies to provide users with clear and understandable information about their data management practices.

For air passengers: as air passengers in the EU, we also have a number of rights, such as the right to compensation in the event of delayed or cancelled flights, or the right to advance information about flights. This protects consumers from problems when travelling.

E-Commerce Directive: this directive deals with the liability of online platforms and the removal of fake content. It protects consumers from fake or harmful content by allowing service providers to be held liable for the content they publish.

I have given some examples of consumer protection legislation and measures that exist in Europe to protect consumers’ rights. These laws and measures help consumers to shop safely and exercise their rights in the single European market.

VI. How can we protect ourselves? Practical Advice for Consumers

In today’s world, where aggressive commercial practices and manipulative marketing tools are commonplace, it is essential that consumers are aware of their rights and have the skills to defend themselves. This chapter details specific advice for consumers on how to avoid aggressive commercial practices, how to defend themselves and how to make informed choices when shopping[8].

VI.1. How to Identify Aggressive Trading Practices

The first and perhaps most important step in avoiding aggressive commercial practices is to recognise these practices. Below we offer some concrete advice on how to do this:

Be critical: Be critical of any offer or advertisement. Don’t immediately believe exaggerated promises or immediately aroused emotions. Ask questions, think and investigate.

Authenticity of the offer: check the authenticity of the offer. Often, aggressive commercial practices contain false promises that suggest excessive benefits. Check the company’s background, reviews and the true value of the product.

Conscious consumption: learn to consume consciously. Think about whether we really need the product or service. Don’t let impulse buying or manipulative emotional pressure determine our decisions.

VI.2 Pre-purchase research: why is it important and how can it help?

Pre-purchase research is an essential tool for consumers to defend themselves effectively against aggressive commercial practices. Here are some tips for shopping around:

Product research: before buying any product or service, do thorough research on it. The internet, independent reviews and online forums are great resources for evaluating products and services.

Price comparison: do not ignore the price comparison. Prices offered in different shops and online platforms can vary significantly.

Customer reviews: read reviews from other customers. These experiences can be useful in deciding whether a product or service really meets your expectations.

VI.3. How to use online reviews

Online reviews can be a huge help to consumers in their decision-making. However, it is important to use this information critically:

Credibility of the assessment: we check the credibility of the assessments. Some assessments may be fake or manipulated. Pay attention to assessments that provide details and support the assessment with meaningful arguments.

Diversity of evaluators: let’s look at several different evaluations. Instead of one-sided opinions, look for evaluations that present different perspectives and experiences.

Community forums and expert opinions: online community forums and expert opinions can also be useful. Community forums are a great way to learn about other consumers’ experiences, while expert opinions can provide reliable information[9].

Avoiding aggressive commercial practices and adopting a conscious consumption approach can help consumers to better defend themselves against manipulative marketing and advertising. It is important that we educate ourselves and share information with others so that together we can promote fair and ethical marketing practices, strengthening consumer rights and interests.

VII. Summary

The Study discussed the importance and interaction of consumer protection and aggressive commercial practices. Consumer protection is an important principle to protect the rights and interests of consumers, especially against market actors. Aggressive commercial practices such as false advertising, manipulative pricing and emotional manipulation can cause serious problems for consumers. These practices can cause financial losses and emotional distress.

Consumer protection is extremely important as it protects consumers from such aggressive practices. The example of the European Union shows that effective consumer protection legislation can protect consumers from such practices. Such legislation regulates, for example, general contract terms and conditions and the handling of consumer complaints, thereby increasing consumers’ legal certainty and confidence in the market. However, protection against aggressive commercial practices does not depend on legal measures alone. Consumers also need to play an active role to protect themselves. Awareness is key and concrete practical advice on how to avoid aggressive commercial practices must be provided. It is important to research before buying, to take account of online opinions and to make transparent purchasing decisions. For example, consumers should check prices from different sources, read product descriptions and carefully examine offers.

The use of online reviews is one of the many tools available to defend against aggressive commercial practices. Consumers often share their experiences and opinions online and this information can help other consumers to make informed purchasing decisions. However, it is also important to evaluate online reviews with a critical eye, as they are not always objective or reliable.

Consumer protection and protection against aggressive commercial practices raise complex issues. In addition to exemplary EU legislation, consumers’ own preparation and awareness is key. Research and awareness-raising at societal level to protect against such practices are essential to strike a balance between consumers and market players and to promote fair competition.

Bibliography

Keskeny Dávid: A megalapozott fogyasztói döntések, in Péter Miskolczi-Bodnár (edit): XXI. Jogász Doktoranduszok Konferenciája, Jog és Állam, KRE-ÁJK, Budapest, 2022.

Kozák Kornélia: Fogyasztóvédelem, in Tibor Ördögh (edit): Az Európai Unió szakpolitikai rendszere, Ludovika University Press, Budapest, 2022.

Lindstrom, Martin: Brandwashed, Tricks Companies Use to Manipulate Our Minds and Persuade Us to Buy, Crown Business, 2011.

Miskolczi-Bodnár Péter: A kereskedelmet segítő jogintézmények változása, in Homicskó Árpád Olivér (edit): A technológia fejlődés társadalmi kihívásai és hatása a jogi szabályozásra, KRE-ÁJK, Budapest, 2022.

Miskolczi-Bodnár Péter – Sándor István: Fogyasztóvédelmi jog I. Patrocinium, Budapest, 2016.

Smith, Andrew N. (et al.): How does brand-related user-generated content differ across YouTube, Facebook, and Twitter? Journal of Interactive Marketing, Vol. 26, Issue 2, 2012.

Solomon, Michael R.: Consumer Behavior: Buying, Having and Being, Pearson, 2017.

Solomon, Michael R.: Consumer Behavior: Buying, Having, and Being, Prentice Hall, 2022.

Quelch, John A. – Jocz, Katherine E.: The New Global Brands: Managing Non-Governmental Organizations in the 21st Century, Palgrave Macmillan, 2008.

References

  1. Péter Miskolczi Bodnár – István Sándor: Fogyasztóvédelmi jog I. Patrocinium, Budapest, 2016, 94. ↑
  2. for more information see Péter Miskolczi-Bodnár: A kereskedelmet segítő jogintézmények változása, in Homicskó Árpád Olivér (edit): A technológia fejlődés társadalmi kihívásai és hatása a jogi szabályozásra, KRE-ÁJK, Budapest, 2022, 159–182. ↑
  3. Kornélia Kozák: Fogyasztóvédelem, in Tibor Ördögh (edit): Az Európai Unió szakpolitikai rendszere, Ludovika University Press, Budapest, 2022, 217–230. ↑
  4. Dávid Keskeny: A megalapozott fogyasztói döntések, in Péter Miskolczi-Bodnár (edit): XXI. Jogász Doktoranduszok Konferenciája, Jog és Állam, KRE-ÁJK, Budapest, 2022, 37–44. ↑
  5. Martin Lindstrom: Brandwashed, Tricks Companies Use to Manipulate Our Minds and Persuade Us to Buy, Crown Business, 2011, 416. ↑
  6. Michael R. Solomon: Consumer Behavior: Buying, Having, and Being, Prentice Hall, 2022, 600. ↑
  7. John A. Quelch – Katherine E. Jocz: The New Global Brands: Managing Non-Governmental Organizations in the 21st Century, Palgrave Macmillan, 2008, 250. ↑
  8. Michael R. Solomon: Consumer Behavior: Buying, Having and Being, Pearson, 2017, 390. ↑
  9. Andrew N. Smith (et al.): How does brand-related user-generated content differ across YouTube, Facebook, and Twitter? Journal of Interactive Marketing, Vol. 26, Issue 2, 2012, 102–113. ↑

 

Beküldve:

Töreki Milán: A pénz fogalmának meghatározási kísérletei, valamint az állammal és a közigazgatással való kapcsolata

Kevés nehezebb feladat van annál, minthogy definiáljuk a pénz fogalmát. Ókortól napjainkig számos filozófus különböző aspektusból próbálta meg leginkább leírni azt a jelenséget, amely gyakorlatilag egyidős az emberi kultúrával. A homo sapiens attribútuma, azaz egyik elválaszthatatlan tulajdonsága, hogy törekszik a materiális értékek meghatározására, törekszik arra, hogy értéket alkosson, magának kézzel fogható és látható értéket felhalmozzon, lehetőség szerint megkülönböztesse magát a többiektől. Erre kiváló bizonyíték lehet a temetkezések vizsgálata is, ugyanis már a neandervölgyi ember is helyezett az elhunyt mellé ajándéktárgyakat, kellékeket. A világ legtöbb kultúrájában az egyének közötti különbségek, az adott közösségben betöltött szerepük alapján megmutatkoznak a temetési rituálékon. Tehát mindegy, hogy az emberiség mely évszázadát, mely évtizedét éljük, minden civilizáció tagjai törekedtek, törekednek arra, hogy valamely értékmérő alapján megkülönböztessék magukat társaiktól. Ez az értékmérő igazán hosszú utat tett meg az elmúlt évezredekben, amíg a különböző kődarabokból, zsákmányállatok részeiből, a birtokolt földterületről eljutott az okostelefonokig és a különböző luxusnak számító világmárkákig. Ugyanis a több értéket birtokló embereknek mindig is szükségük volt rá, hogy reprezentálják saját gazdaságukat, megmutassák az adott társadalomban betöltött szerepüket. Amíg az ókorban földhalmokat, piramisokat emeltek, majd később Dagobert Bácsi módjára nemesfémből készült érmékkel töltötték fel saját medencéiket, addig 2023-ban a gazdaság reprezentálásához elegendő csupán egy utazásról feltöltött fotó valamely online közösségi médiafelületen, vagy éppen egy világmárka logójával ellátott ruhadarabban végig sétálni a téren. Különösen fontos a modern gazdagság reprezentálásához, hogy ugyanazon funkció betöltésére alkalmazható eszközök (gépjármű, mobiltelefon, ruhadarab, elektronikai eszköz) közül azt válasszuk, amelyen a márkajelzése feltételezi a külvilág számára, hogy annak használója igazán sok „pénz fizetett” érte.[1]

Mi az az értékmérő, ami végül egyeduralkodóvá vált a világban és megkerülhetetlen része lett a társadalmaknak, majd a (világ)gazdaság mozgatórugója lett, ami képessé tette az egyén számára a kényelmes felhalmozást, valamint közvetíteni tudott az eladó és a vevő között és ezt a „cserét” nem csupán egyszer, hanem számtalan alkalommal meg tudta ismételni? Ez az, amit egyszerűen csupán pénznek nevezünk. A pénz megjelenési formái az évezredek alatt átalakultak és egységesültek. Az archaikus társadalmakban a pénz funkciója a lehető legváltozatosabb volt, megjelenési formája függött a földrajzi adottságoktól, a technikai fejlettségi szinttől, valamint a rendelkezésre álló anyagoktól. Egy azonban mindig közös volt bennük: vagy olyan anyagból készítették, vagy olyan tárgyat használtak, ami „ritkának” számított az adott területen, tehát nem volt mindenki számára könnyen elérhető és/vagy reprodukálható. Például a Csendes-óceáni szigetvilágban a gyarmatosítás koráig (nemesfém híján) kagylókat használtak értékmérésre. A világ legnehezebb és legnagyobb méretű pénzei a Yap-sziget kövei. Anyaguk kivétel nélkül kőből van, méretük 3.5 centimétertől egészen a 4 méterig terjed. A legnagyobb példány 4000 font, azaz kb. 2 tonnát nyom. A yapok a korong formát részesítették előnyben, mert azoknak az anyaga nagyon hasonlított a kvarchoz, és mivel ez volt a legfényesebb tárgy a szigeten, így nagyobb értéket tulajdonítottak nekik. A kövek értéke folyamatosan magas volt, mivel nehéz és veszélyes vállalkozás volt egy új példány megszerzése. A bátor vállalkozók elhajóztak értük egészen a Palauhoz tartozó Malakal szigetre. Ez nem kevesebb, mint 800 km-es utat jelentett! Számos életet követelt egy ilyen út. Jónéhány kövön rajta van a beszerzés során életüket vesztettek száma, ami a kő értékét tovább növelte. A kövek folyamatosan válta fizetőeszközzé a szigeten, néhány esetben még ma is használják tradicionális üzletkötések esetén. Tehát a Yap-sziget esetében az értékmérő lényegét nem egy-egy nemesfém, hanem a befektetett munka és a kő nagysága adta. Afrika nyugati partjainál a különböző fémekből készült patkó alakú tárgyak alkották az értékmérő eszközt a rabszolgakereskedelemben. Ezek a legkülönbözőbb fémek ötvözeteiből készülhettek. Burmában pedig az ún. „Kyee Zee” azaz dobpénzeket használtak értékmérésre, ami dob alakul fémtárgyakat jelentett. Az Észak-amerikai őslakosok pedig a wampum-ot használták, ami kagylókból készített öve jelentett. Amikor az európaiak Észak-Amerikába érkeztek, a wampumot pénzként kezdték el használni, hogy New England és New York őslakosaival kereskedjenek. A wampum 1637 és 1661 között törvényes fizetőeszköz volt New Englandben. A New Jersey-i gyarmati kormány kiáltványt adott ki, amelyben az árfolyamot hat fehér vagy három fekete kagyló egy penny értékben határozta meg, ezt Delaware-ben is alkalmazták. A fekete kagylók ritkábbak voltak, mint a fehér kagylók, ezért többet érnek, ami arra késztette az embereket, hogy befestették a fehéret, és ezzel csökkentették a fekete kagylók értékét.[2] Közismert a 17. század első felében Európa nyugati felét lázban tartó tulipán őrület is, amikor egy-egy különlegesebb formájú és alakú tulipánhagymáért hatalmas vagyonok cseréltek gazdát. A spekulatív jellegű piac persze nem bírta sokáig, összeomlott, a lufi kidurrant, számtalan szerencsevadászt és családot teljes anyagi csődbe taszítva.

Természetesen nem csak a tulipánhagymák körül alakult ki ilyen birtoklási láz, vannak olyan nehezen megszerezhető ritkának hitt természeti kincsek is, amik már évezredek óta újra és újra felfűtik az emberek birtoklási vágyát. A legkézenfekvőbb ilyen jelenség az arany iránti nyughatatlan vonzalom, ami egy-egy gazdasági nehézség vagy bizonytalanság esetén újra népszerű felhalmozási értékmérő eszköz lesz. A COVID okozta világjárvány és gazdasági visszaesés, valamint az orosz-ukrán konfliktus és az árnyékában meghúzódó, egész Európát érintő infláció ismét nagyon népszerűvé tették a fizikai arany iránti keresletet, a 2021-es értékekhez viszonyítva a befektetők aranyigénye 10 százalékkal, míg a központi bankok és egyéb pénzintézetek étvágya 152 százalékkal növekedett. A központi bankok aranyvásárlási láza 2023-ben 55 éves rekordot döntött meg, s érdemben kihatott e ritkának gondolt nemesfém felhalmozására.[3] Azonban az arany sem minden civilizációban számított értékmérőnek. Az Inka Birodalomban (ahol egyébként nem ismerték a modern értelemben vett pénzt) bányásztak aranyat, ezüstöt, drágaköveket és fejlett volt az ötvösségük, ám ezeket a nemesfémeket csupán vallási szertartásokhoz használták, illetve csupán esztétikai szempontból becsülték. A 16. század elején érkező spanyol hódítók azonban éppen ezekért a fémekért hódították meg és zúzták szét az inkák civilizációját, akik számára teljességgel felfoghatatlan volt az európaiak telhetetlen arany- és ezüstszomja. Nekik az arany a „nap verejtéke” volt, az ezüst pedig a „hold könnye”. Az inka gazdaság a szigorú központi terveken, illetve a kényszermunkán alapult.[4]

A pénz és annak megjelenési formái a modern időkre egészen szürreális megjelenési formát öltöttek. A 20. század második felétől már nem a nemesfém darabok felhalmozása jelentette az igazi gazdaságot, hanem azok a növényi rostból készült pénzjegyeket, amelyek értékét államok, gazdaságok és bankok garantálták. E pénzjegyek előfutárjai a 7. századi Kínában születtek meg. Először nem, mint bankjegyként, hanem olyan pénzhelyettesítő váltóként, amiknek tulajdonosa követeléssel élhetett rézből készült érmék iránt. Ugyanis maga a szükség hívta életre ezeket az értékpapírokat, mivel Kínában a Tang-dinasztia idején a készpénzforgalmat elsősorban a rézből készült aprópénzek alkották, amiknek szállítása, tárolása, valamint nagy ellenértékű áru kifizetése esetén komoly nehézségekbe és logisztikába ütközött.[5] Grosschmid Béni „Fejezetek kötelmi jogunk köréből II.” c. 1900-ban kiadott monográfiájában kifejti, hogy a papírpénz, mint pénzbeli jószág két feltétel alapján tudja betölteni készpénzforgalmi szerepét. Egyrészt elengedhetetlen, hogy legyen mögötte nemesfém fedezet, illetve az állami törvények rögzítsék az ún. „kényszerforgalmi jogparancsot”, azaz, hogy bankókat a rajtuk feltüntetett értékkel megegyező nemesfém összegben kötelesek elfogadni például a hitelezők törlesztésként, hiszen a bankfiókoknak ezeket a jegyeket korlátozások nélkül be kell váltaniuk nemesfémre. 1796-ig nem volt ilyen kényszerforgalmi jogparancs hazánkban. A probléma ott kezdődik, ha ez a jogparancs megváltozik, felfüggesztődik vagy egyszerűen megszűnik létezni. Ilyen volt például a Habsburg Birodalomban a nagy bankjegy-devalvációk időszaka a napóleoni háborúk következtében. A bankókat a rajtuk szereplő értékkel szemben egy meghatározott arányszámmal váltották csak át új pénzjegyekre. Egy ilyen pénzjogi esemény hatására az ércpénz és a bankópénz árfolyama elválik egymástól és élesen eltérő pályát fut be. Ennek következtében a lakosság nem, vagy felár ellenében hajlandó elfogadni a rosszabb ázsiójú pénzt. A kereskedő pedig nem szívesen, vagy csak rosszabb árfolyam mellett volt hajlandó elfogadni (ha egyáltalán elfogadta) a szükség szülte bankjegyeket. 1816-ban miután megalakult az Österreichische National Zettelbank, megállapították, hogy 250 váltóforint, azaz bankóforint 100 valódi ezüstforinttal egyenlő. A szerző úgy definiálja a fedezetét elvesztő papírpénzt, hogy „az ilyen papír nem is pénz, hanem csak pénzhelyettesítő, melyet, mint aliud pro alio a hitelező nem tartozik fizetőül elfogadni”.[6]

Napjainkra ez még tovább formálódott, mivel már vannak olyan alternatív megjelenési formák, amik nem rendelkeznek fizikai kiterjedéssel, csupán az online térben léteznek. A világot jelenleg a különböző kriptovaluták birtoklása tartja lázban, amit kritikusai szintén csupán egy spekulációnak és piramisjátéknak tartanak. A kripto pénzek hatásai azonban elvitathatatlanok. Milliárdos vagyonok születnek és/vagy égnek el pillanatok alatt az online tér értékmérőiben. Szemben a korábbi pénzekkel ezek az értékmérők nem rendelkeznek sem nemesfémfedezettel, sőt nem rendelkezik felettük érdemi állami kontroll vagy banki felügyelet sem. Ez a jelenség a világ jegybankjait is lépésre kényszerítette, amelyek közül jónéhányan meghirdették a saját digitális jegybankpénzüket. E irányvonal első zászlóshajói a Bahama-szigetek és Nigéria voltak.[7] A digitális jegybankpénz gyakorlatilag az adott ország jegybankja által kiadott, fedezettel rendelkező értékközvetítő eszköz, amihez mobilapplikációval lehet hozzájutni, valamint fizetni, és a kereskedelmi bankrendszert megkerülve közvetlenül az adott ország jegybankja az, aki kezeli a pénzügyi tranzakciókat.[8]

Ha a jogtudományt vesszük alapul, megállapítható, hogy a pénzre egyetlen jogszabályban sem találunk pontos fogalommeghatározást. De akkor hogyan tudjunk meghatározni, hogy mi is az a pénz? Más, más definíciót és megközelítést kapunk, ha a jog, ha a közgazdaságtan, ha a szociológiát vesszük alapul.

Ha a közgazdaság oldalát tekintve próbáljuk a pénz fogalmát meghatározni, akkor elsősorban a funkciói szerint lehet megközelíteni: eszerint elmondhatjuk, hogy a pénz egyszerre tölt be értékmegőrző és értékmérő feladatot, mindemellett fizetési eszközként is használatos, valamint forgalmi eszköz. Általánosságban elmondható, hogy azt tekintjük pénznek, amely ezekkel a funkciókkal egy adott helyen és időben teljeskörűen rendelkezik. A történelem során ezért emelkedhettek ki a nemesfémek a többi áruk közül, és ezért tölthették be a pénz szerepét a különböző arany és ezüst érmék. A nagyobb piacképesség és az összes funkció betöltése, valamint az a tulajdonságuk, hogy helyettesíthető dolognak minősültek, a cserekereskedelem megkönnyítését szolgálták. Általánosságban elmondható, hogy a pénz nem állami hatásra alakult ki, hanem egy szociális, társadalmi jelenségről beszélünk. „Kezdetben a pénz árupénz volt, azaz az értékkel bíró reáljószágok köréből fizikai sajátosságaik alapján választódtak ki azok, amelyeket egy adott társadalom elfogadott általános fizetőeszközként és értékmérőként.”[9] Ilyen reáljószágok voltak a nemesfémek, amelyek fontosságáról már Arisztotelész is írt, és amelyeket John Law, Adam Smith, John Stuart Mill és Karl Marx is vizsgált. Vizsgálatuk tárgya a nemesfémek azon tulajdonságaik voltak, amelyek elősegítették, hogy a nemesfémekből cserecikk váljon.[10] Már korán felmérték, hogy a nemesfémeknek a piacképessége, az áruképessége megkülönböztethető a többi árucikktől. A nemesfémek megjelenésével elszakadthatott az eladás és a vétel időben és térben, valamint nem áru és áru cserél gazdát, hanem az egyik szerepébe belép a pénz. Tehát olyan társadalmi aktusok és más gazdasági helyzetek, mint a nemesfém használata a cserekereskedelemben, alakíthatta ki a pénz fogalmát és nem egy állami intézkedés folytán létrejövő definícióról beszélünk. Mill szerint a pénz csupán egy átszámítási eszköz, egy bizonyos mennyiségű tőke kölcsönadása esetén. Az az eszköz, amiben kifejezve oszlik egy társdalom teljes jövedelme, és az a mérték, amivel a társadalom tagjai a vagyonukat mérik. A pénz értéke pedig függ annak a vásárlóértékétől, amit elsősorban a piaci kereslet-kínálat arányszáma határoz meg. A pénz kereslete és kínálata azonban más alakban jelenik meg, szemben bármely más árucikkel. Ugyanis, amikor egy terméket veszünk, akkor épp pénzt adok el, ha pedig egy árut kínálunk eladásra, akkor pénzt veszünk. Azon pénz, amit az emberek vásárlásra szánnak nem más, mint az eladásra szánt pénz. A pénzkínálat tehát azon pénzek mennyisége, amit az emberek készek elkölteni, de ez nem egyezik a tényleges vagyonukkal és tőkéjükkel, hiszen abból tartalékokat képeznek. Tehát a pénz esetében a kereslet-kínálat nem a teljes létező összes pénzt, vagyont jelenti szemben például a sajttal vagy a gyapjúval, hanem csupán a forgalomban lévő mennyiséget, nem számolva a tezaurált vagyonokkal.[11]

Karl Marx szerint a pénz egy erő, az egyén ereje, mivel a pénznek megvan azon tulajdonsága, hogy bármit meg lehet vele vásárolni és minden tárgyat el lehet vele sajátítani. A pénz olyan csereeszköz, ami önmagában a közvetítő az egyén és annak szükségletei között. A tőkés, kapitalista gazdaságának kritikájában egyik fő eleme, hogy felismeri, hogy az emberi munka az, ami pénzből, még több pénzt tud fialni. Ezentúl megfogalmazza azt, hogy az egyén képességeit a pénz ki tudja iktatni. A legfőbb jó, „Rút vagyok, de megvásárolhatom a legszebb asszonyt. Tehát nem vagyok rút, mert a rútság hatása, elriasztó ereje a pénz révén megsemmisült.” – fogalmaz Marx 1844-ben. A pénz fétise ellen érvelve egy csak a természetből eredő, kizárólag a használati értékek szerint gazdálkodó, áru, pénz és tőke nélkül működő, a piaci mechanizmust teljesen kiiktató, vagyis értelemszerűen és szükségképpen központi elosztást megvalósító társadalmi-gazdasági rendszernek, a kommunizmusnak a vízióját vázolta fel.[12] Marx műveire alapozva a 20. század folyamán számtalan helyen próbálták meg megalkotni a kommunisták a pénz nélküli, ideális világot, de legkegyetlenebb, leginkább központosított tervgazdálkodás alapján működő kommunista diktatúrákban sem sikerült kiiktatni az aranyat, illetve a pénzt, cserébe több millió áldozata volt ezeknek az utópisztikus próbálkozásoknak. Ennél a paradoxonnál merül fel jogosan az a kérdés, hogy vajon jobban élünk-e a vadászó-gyűjtögető ősközösségeknél? Vajon boldogabbak e az archaikus, primitív, törzsi szervezésben élő társadalmak pénz nélkül? Thomas Hobbes szerint az ilyen csoportok élete lényegesen szomorúbb, küzdelmesebb és rövidebb. A közelmúltban Kolumbiában felbukkant az esőerdők mélyéről az Nukak-Makú népcsoport, akikről addig nem sok mindent tudtak, mivel semmi kapcsolatuk nem volt a civilizációval. Addig a pontig az amazonasi esőerdők mélyén éltek, majmokra vadásztak és gyűjtögető életmódot folytattak. A felbukkanások után néhány évvel megkérdezték őket, hogy hiányzik e nekik a dzsungeli lét. A válaszukból kiderült, hogy egyáltalán nem, hiszen akkoriban minden napjuk egy küzdelem volt az életben maradásért, illetve az élelemért, ma már pedig semmit sem kell tenniük, hiszen idegenek ellátják őket étellel és mindennel, ami a mindennapjaikhoz szükséges.[13]

Az államigazgatás és a jog szempontjából várható volt az állami szabályozás, hisz annak ellenére, hogy önmagában a jog és a jogi szabályozás nem nyilváníthat egy vagyontárgyat vagy árucikket pénzzé, elsősorban mégis törvény mondja ki, hogy mi lehet egy nemzet törvényes fizetőeszköze, mellyel kötelezővé teszi annak használatát és az azzal való elszámolást. Másrészről arról, hogy a törvényes fizetőeszköz kibocsátható legyen, állami intézmény gondoskodik. Ha a saját példánkat vesszük alapul, azzal, hogy Magyarország Alaptörvényének K) cikke, mint a jogszabályi hierarchia csúcsán lévő jogszabály, rendelkezik arról, hogy hazánkban a hivatalos pénznem a forint és ezzel egyidejűleg maga az állam deklarálja, hogy Magyarország esetében az állam forintban vezeti a nyilvántartásait, állapítja meg a jogszabályokban és egyedi döntésekben a pénztartozásokat, valamint fogadja el az adók befizetését és az egyéb köztartozások teljesítését.

Ahogy fentebb is volt róla szó, a pénznek nem tudunk egy egységes jogszabályi fogalmat megadni, ugyanakkor ahogy az alkotmányjogban, úgy más jogágakban is megjelenik (pl. polgári jog, büntetőjog). Általánosságban elmondható, hogy pénz az, amit fizetőeszközként használunk. Megjelenési formái szerint beszélhetünk készpénzről (ezen belül érmékről és bankjegyekről), valamint a modern társadalmakban megkülönböztetjük a bankszámlánkon megjelenő számlapénzt is. A Magyar Nemzeti Bankról szóló 2013. évi CXXXIX. törvény 4. §-ának (2) bekezdése rendelkezik arról, hogy a Magyar Nemzeti Bank jogosult Magyarország hivatalos pénznemében bankjegy-és érmekibocsátására. Ezek a bankjegyek és érmék, melyek közé az emlékbankjegyek és emlékérmék is besorolhatóak, Hazánk törvényes fizetőeszközének minősülnek. A pénzkibocsátás szabályait is e törvény részletezi. A 23. § (2) bekezdése kimondja, hogy a kibocsátott érméket és bankjegyeket a bevonásukig, azon fizetési kötelezettségeknél, amelyek Magyarország pénznemében történik, névértéken kell elfogadni. Ez alól szintén nem képeznek kivételt az emlékérmék, illetve emlékbankjegyek sem.

További fontos jogszabály, amely a forintban való elszámolásra vonatkozó szabályokat tartalmaz, a forintérték megállapításáról és az ezzel összefüggő rendelkezésekről szóló 9000/1946. (VII.28.) ME rendelet. Az érmék és bankjegyek mellett, napjainkban már beszélhetünk a számlapénzről is, amely egy fizetésiszámla-követelés. Tekintve, hogy a fent említett funkcióknak maradéktalanul megfelel, így pénznek minősíthetjük.

A két megjelenési forma között az alapvető különbség, hogy míg a készpénz materiális, addig a bankszámlapénz immateriális vagyontárgynak minősül. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (továbbiakban: Ptk.) rendelkezései alapján ennek a megkülönböztetésnek jelentősége van, hisz míg a készpénzre a dologi jogi szabályok vonatkoznak, addig a számlapénzre a kötelmi jogi szabályokat alkalmazzuk. A Ptk. ötödik könyve szóló a dologi jogról. Az 5:14. § (1) bekezdés kimondja, hogy a birtokba vehető testi tárgy tulajdonjog tárgya lehet. De ennél is fontosabb rendelkezést tartalmaznak a további bekezdések, ahol a törvény megállapítja, hogy a dologra vonatkozó szabályokat megfelelően kell alkalmazni a pénzre és az értékpapírokra. A dologi jog elsősorban a materiális, fizikai formában is megjelenő pénz szabályozását tartalmazza. Érdekesség, hogy a numizmatikai értékkel rendelkező pénzekre is a dologi jog szabályait használjuk, de csak, mint ingóságok tekintetében. Birtokba vehető testi tárgyak tulajdonjogot lehet rajtuk létesíteni, de nem minősülnek pénznek, hisz forgalomból kivontak, nem felelnek meg maradéktalanul a közgazdaság által meghatározott funkcióknak. Napjainkban a Bitcoin megjelenése felvetheti a kérdést, hogy pénznek minősülhet-e egy számítógépes algoritmusok által létrehozott pénz, de a válasz nemleges, mert hiába tölti be a funkciók közül az értékmérést, tekintve, hogy az államok nem ismerik el törvényes fizetőeszköznek így a legnépszerűbb kriptovaluta, a Bitcoin sem tekinthető pénznek.[14]A bankszámlapénz elsősorban azért nem minősül dolognak, mert a bank és az átruházó között egy szerződéses, tehát egy kötelmi jogviszony keletkezik. „A már kialakult, a Ptk. alkalmazási körében is követendő gyakorlat szerint a bankszámlapénz a bankkal szembeni követelés, amely alkalmas arra, hogy fizetési eszközként szolgáljon, de ebből a dologi vagy tulajdoni tárgyként való minősége nem következik.”[15]

De mi a helyzet a külföldi pénzekkel? Hazánkban jogilag ugyanolyan pénznek minősül más ország valutája, mint a forint? Ha a fenti Ptk.-beli szabályozást tekintjük, dologi jogi szempontból nem kizárt, hogy más ország törvényes fizetőeszközét Magyarországon is a pénz fogalma alá soroljuk. Kötelmi jogi szempontból, ahol az alapkérdés az, hogy egy tartozást hogyan tudunk teljesíteni, egy tartozás „milyen vagyontárggyal teljesíthető”, más a megítélési szempont. Mindig a jogviszonyból adódik, tehát egyedi esetenként vizsgálható, hogy mely külföldi pénzeket hogyan, illetve milyen árfolyamon fogadunk el. A Ptk. 6:45. § (1) bekezdése szerint ugyanakkor általánosan érvényesülő szabály, hogy pénztartozást a teljesítés helyén és idején érvényben lévő pénznemben kell megfizetni, ennélfogva tehát, kötelmi jogi szempontból a Magyarországon teljesítendő fizetési kötelezettségek eseténben a külföldi valuta nem tekinthető pénznek, hisz nem lehet vele fizetni. A külföldi pénz definíciójához fontos jogforrás lehet az 1933. évi XI. törvény a pénzhamisítás elnyomásáról szóló nemzetközi egyezmény becikkelyezése tárgyában is. A törvény 2. cikkelye alapján „a „pénz” szó alatt törvény alapján forgalomban levő papírpénzt – ideértve a bankjegyeket – és fémpénzt kell érteni”. Ezentúl korszakalkotó elvként megjelenik a 5. cikkelyben, hogy „a 3. Cikkben meghatározott cselekmények között büntetés szempontjából nem szabad különbséget tenni aszerint, hogy hazai vagy külföldi pénzről van-e szó; ezt a rendelkezést nem lehet törvényben vagy egyezményben megkívánt viszonosságtól függővé tenni”. Tehát a törvény erejével nem csupán a saját, de a külföldi fizetőeszközt is védi a jogszabály. E törvény előzménye Genfben született meg 1929-ben, ami az első nemzetközi egyezmény volt, ami fellépett a pénzhamisítással szemben. E egyezmény megszületését előzte meg a magyar pénztörténet szempontjából is fontos ún. frankhamisítási botrány.[16] A Genfi Egyezményt 1929. április 20-án több mint 30 ország képviseletében kötötték. Magyarország is csatlakozott az egyezményhez, amelyet az 1933. XI. törvénnyel hirdetett ki. Az egyezmény számos bűnügyi együttműködéssel kapcsolatos szabályt tartalmaz: Másik részes államában történő elítélést bűnismétlés esetén, visszaesés szempontjából el kell ismerni. A szerződő fél állampolgárainak az eljárásban való részvételekor biztosítani kell a sértetti jogokat. Kölcsönös kiadatási egyezmény hiányában a külföldön pénzhamisítást elkövető saját állampolgárt ugyanúgy büntetőeljárás alá kell vonni, mintha saját jogterületén követte volna el. A szerződő felek a pénzhamisítás bűncselekményét egymás közt kiadatási oknak ismerik el. A hamis pénzt és a használt eszközöket és tárgyakat le kell foglalni, el kell kobozni és ki kell adni ama ország központi hivatalának, amelynek pénzére a bűncselekményt elkövették. Ez az egyezmény fontos alapját képezi a közös, európai pénz az euró védelmének is, például az euró pénzhamisítás elleni védelméhez szükséges intézkedések megállapításáról szóló, 2001. június 28-i 1338/2001/EK tanácsi rendeletben is. Fontos megemlíteni, hogy a jogalkotó mind hazánkban, mind az Európai Unióban jogilag pénznek minősíti azokat a forgalomból már kivont valutákat is (bankjegyek és érmék egyaránt), amik még törvényes fizetőeszközre még visszaválthatók.[17]

Vagyonjogi szempontból is megkülönböztethető a pénznek a két formája, hisz míg a készpénzen tulajdont lehet szerezni, addig a bankszámlán megjelenő összegnek nem tulajdonosa, hanem jogosultja van (hisz az egy követelés).

„Az immateriális vagyontárgyak átruházása a dolgok átruházásához hasonlóan kettős, jogcímes és „tradíciós” ügylet (Ptk. 6: 193) Jogcím bármi lehet, de nem elegendő, hanem szükséges az átruházó ügylet is), amely a kötelmi jogban nincs jelen. Ugyanakkor ezzel megegyező jogintézmény az engedményezés. amely a birtokátruházáshoz hasonló, hisz eredményeként közvetlenül megvalósul a jog, illetve a követelés átszállása. Összességében megállapítható, hogy a pénz mindkét formája a vagyontárgyak körébe tartozik.”

Szociológia nézőpontjából a pénz fogalmát leginkább a német szociológusok első generációihoz tartozó gondolkodókon keresztül lehet leginkább megismerni. A pénz fogalmi megvilágításánál elsősorban Georg Simmel és Max Weber munkásságára támaszkodtam, akik kortársak voltak, valamint ismerték egymást így természetesen hatottak is egymásra. Ha röviden kellene meghatározni, hogy mi is a pénz valójában, akkor Georg Simmel így válaszolhatna: A pénz nem más, mint korunk Istene.

„Azáltal, hogy egyre inkább minden érték tökéletes kifejezőjévé és egyenértékké válik, a pénz nagyon elvont értelemben felemelkedik a dolgok egész skálája fölé; ez lesz a központ, amelyben az egymással leginkább ellentétes, egymástól idegen és távoli dolgok is közösek lesznek és összekapcsolódnak. Így a pénz valóban megadja nekünk, hogy felemelkedjünk az egyes dolgok fölé, valóban megadja a bizalmat saját mindenhatóságában, mint olyan, felsőbb elv mindenhatóságában, amelyik bármelyik pillanatban biztosíthatja számunkra a konkrét, alsóbbrendű elemeket, mintha csak képes lenne önmagát azokká átváltoztatni. A biztonságnak és a nyugalomnak ebben az érzésében, amelyet a pénz ad, a meggyőződésben, hogy a pénz formájában az összes érték metszéspontja van a birtokunkban, tisztán lélektani értelemben, azt lehetne mondani, benne van az is, hogy a pénz mindent egyenlővé tesz, ami komolyabb alapot ad a panasznak, hogy ez korunk istene.”[18]

Mit is jelent mindez? Azzal, hogy a pénzgazdálkodás egyeduralkodóvá vált és kiszorította a klasszikus cserekereskedelmet egyrészt felszabadította az egyént, mindennemű társadalmi kötöttsége alól, valamint függetlenítette az egyént mind döntéseiben, mind lehetőségeiben, másrészt pedig elidegenítette, tárgyiasította, valamint minimalizálta annak társas kapcsolatait, az egyén döntéseit pedig a legmagasabb szinten befolyásolta egy olyan irányba, ahol az elsődleges szempont a tárgyilagosság. Valamint a mennyiség mértékének a fokozása, mint végső cél érdekében, minimalizál minden minőségi és érzelmi szempontokat. Az egyén hatalma és függetlensége attól függ, hogy mennyi elkölthető pénzzel rendelkezik, mivel akinek elkölthető pénze van, az mindig nagyobb alkupozícióban lesz azzal szemben, akinek csupán áruja (Az áru alatt, akár a munkát is érhetjük.) van, hiszen az nem váltható át korlátlanul a szükségleteink kielégítésére, valamint annak az értéke nem konstans. Ebből fakad, hogy a tömegtársadalom világában az értékminőség legfontosabb jelévé a pénz vált, és a döntést az egyén azáltal hozza meg, hogy valamely érték sokba kerül vagy kevésbe. Így a racionalitást és a számítást veszi át a közgondolkodás szemben az ösztönösebb, holisztikusabb, érzelmesebb jelleggel szemben. Mindennek igazi következményei a 20. században bontakoztak ki.

“[…] tárgyi területen a pénz mennyiségének általános növekedése, miként egyes kezekben történő felhalmozódása is, a dologi kultúra növekedését idézi elő, olyan termékek, élvezetességek és életformák létrejöttét, amelyeknek magasabb minőségéről csekélyebb vagy másként felosztott pénzmennyiség esetében szó sem lehetett volna. Voltaképpen úgy ítélhetjük meg, hogy a pénzben gyökeresebben valósult meg az említett mennyiségi törekvés, mint bármely más, a metafizikán innen található területen.”[19]

A gazdasági és társadalmi kapcsolatok pontosságának és precizitásának az elterjedése érdemben hatott a készpénzrendszerre is, ugyanis a hétköznapi kapcsolatainkban, valamint az éppen megkívánt „apróságok” megszerzéséhez elengedhetetlen lett az aprópénzek és a kisebb váltók elterjedése. „1759-ig A Bank of England nem bocsátott ki 20 font sterling alatti értékű bankjegyeket, de azóta már ötfontos is van. És, ami még inkább árulkodik, 1844-ig a bankjegyei átlagosan 51 napig voltak forgalomban, mielőtt kisebb egységekre váltották volna őket, ezzel szemben 1871-ben már csak 37 napig.”[20]

A pénzalapú társadalmak igazságszolgáltatására is kihatott a pénznek azon funkciója, miszerint minden leírható, minden kiszámolható pénzzel, így háttérbe szorítva számos morális és etikai kérdést is. Az ősi, germán eredetű jogban, így a korai magyar szokásjogrendben is a legsúlyosabb bűncselekményeket is ki lehetett pénzbüntetéssel váltani. Ebből két következtetést leehet levonni:

1) A pénz még nem emelkedett ki a többi csereeszköz közül az abszolút semleges, legfelsőbb helyre, nem volt általánosan elterjedt.

2) A primitív társadalmak még nem ismerték fel az egyén egyediségét és pótolhatatlanságát, továbbá még nem a személy egyénét tekintették mérvadónak, hanem sokkal inkább azt a közösséget, osztályt, céhet ahová tartozott.

A modern jogrendben a kisebb tételű szabálysértések esetén szabnak ki pénzbírságot, súlyosabb bűncselekményeket nem lehet megváltani csupán pénzzel. Ez nem a pénz kisebb, hanem inkább nagyobb jelentőségének a jele. Ugyanis már annyira sok mindent pótol és annyira jellegtelenné vált, hogy képtelen valódi legfontosabb etikai és morális kérdéseket helyettesíteni.

Összességében ez a fajta életérzés és társadalmi szemlélet megbosszulja magát, ugyanis általánossá válik a boldogtalanság, az elmagányosodás, valamint, hogy az élet lényegének és igazi érzésének a megfejtése újra „kicsúszik” a modern ember kezei közül, az igazi elégedettség egyre ritkábbá válik. Az fösvénység pszichológiai alapja egyrészt az, hogy fokozatosan elhalványul az élet érzéki és élvezeti jellege, másrészt csökken a hosszú távú és aktív célok megvalósításának igénye, s mindezek helyett a hatalom megtartása és a befolyás növelése válik középpontivá az összegyűjtött vagyon segítségével. „A fösvénység legtisztább formája inkább az, amelyben az akarat valóban nem lép túl a pénzen, még el sem játszik a gondolattal, hogy az valami másnak az eszköze lehetne, hanem végleges és abszolút kielégítő értéknek érzi azt a hatalmat, amelyet éppen, mint nem elköltött pénz képvisel.”[21] Talán attól félnek az ilyen tiszta önző emberek, hogy ha pénzüket különféle javakra váltanák, akkor hatalmuk ereje csökkenne vagy megszűnne. Természetesen mindez nem zárja ki azt, hogy szegény ember is lehet anyagias önmagával és másokkal szemben is. Simmel szerint ennek a karakternek legfőbb jellemzője az, hogy a célt felejtik el az eszköz kedvéért.

Ez azt a fajta pénzorientált világképet a nagyvárosi lét halmozottan felerősíti, ugyanis a városi élet nagyobb munkamegosztáshoz, s megnövekedett pénzforgalomhoz vezet. A pénzügyi tranzakciók növekedései hangsúlyeltolódásokat okoznak, előtérbe kerülnek a pénzügyek és háttérbe az érzelmek. Simmel az egyik legismertebb művében, A világváros és a szellemi élet című munkájában, ami rámutat a nagyváros az egyén elméjére gyakorolt hatásaira. Max Weber leghíresebb műve, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” című könyve, amelyben Weber annak az elképzelésének ad hangot, hogy a kapitalizmus fejlődését alapvető módon határozták meg a kálvinista eszmék és a kálvinista erkölcs. Weber rámutatott arra, hogy a protestantizmus, különösen a kálvinizmus támogatja a gazdasági haszonra való törekvést, és a világi tevékenységek.

Végül e rövid értekezésem végén szeretnék kitérni a saját pénzfogalmi meghatározásomra, ami számomra egyet jelent az állam, s azon belül is a közigazgatás egyik alapfogalmával. Az államok jogairól és kötelezettségeiről szóló montevideói egyezmény, amit 1933. december 26-án közel 20 amerikai állam írt alá, abban a tekintetben korszakalkotónak számított, hogy definiálta, hogy melyek az államiság legfontosabb attribútumai. Éppen ez a fontos kérdés adta az előzménytörténetét az egyezmény aláírásának, ugyanis az amerikai államok hetedik nemzetközi konferenciáján részt vevő küldöttségek többsége olyan független államokat képviselt, amelyek korábban gyarmatok voltak. Ezeknek az államoknak a létét, illetve függetlenségét az európai gyarmattartó birodalmak sok esetben vitatták, ellenezték. A konferencia résztvevői ezért az egyezménynek az államiság kritériumait meghatározó 1. cikkében olyan ismérveket rögzítettek, amelyek a korlátozott szuverenitással rendelkező, nem független államok számára megkönnyítették a nemzetközi elismerés megszerzését.[22] A jogfilozófiai alapját Georg Jellinek, német jogtudós államelméleti tana adta, amely szerint egy független államnak rendelkeznie kell területtel, állandó népességgel és kormányzattal. Ezt egészítették ki 1933-ban a külső kapcsolatok felvételének képességével, mint a szuverenitás külső megjelenésével.

Véleményem szerint azonban van még egy kritérium, amellyel egy független államnak rendelkeznie kell. Ez pedig nem más, mint a pénzrendszeren alapuló gazdaság, illetve készpénz. Az állami lét, és a kormányzati struktúra nem létezhet egyfajta pénz- és adórendszer nélkül. Minden civilizáció létrejötte egy idős a központi elvonások rendszerével, legyenek azok bármilyen pénzgazdálkodást nem ismerő archaikus népek, vagy a modern korban született, államisággal korábban nem rendelkező függetlenedő területek. Bármely korról is legyen szó a hatalom és a közigazgatás kiépítésének elképzelhetetlen kelléke az adórendszer. Az adórendszer pedig megköveteli egy olyan csereeszköz és értékmérő létét, ami alkalmas arra, hogy abból központi hatalom épülhessen fel, tehát mérhető, tárolható, osztható legyen és lehetőség szerint ezekkel a tulajdonságokkal ne csupán alkalmanként, hanem huzamosabb ideig rendelkezzen.

„Az állam gazdálkodása a korábbi termelési módokban (rabszolgatartó, feudális társadalom) természetbeni és pénzbeli bevételeket – illetve kiadásokat – egyaránt jelentett, amelyek az idő múlásával fokozatosan, szinte kizárólag pénzbeli jelleget öltöttek. A modern államszervezet pénzbeli bevételekből tartja fenn magát, azokból fedezi feladatai ellátását. A pénz azonban nemcsak az állam működtetéséhez szükséges, hiszen a társadalmi méretű munkamegosztás megszervezésében, a piaci adásvételben meghatározó szerepe van az elfogadott, elismert fizetési eszköznek.”[23]

Az állam és a mindenkori hatalom szemszögéből nézve a pénznek kettős funkciója van. Egyrészt van egy reprezentatív szubjektív szerepe, másrészt viszont objektív tárgyilagos haszna van. A független pénzverés és a független pénzhasználat egyik legfontosabb kritériuma volt a független hatalom eszméjének. Ahogy Szent István számára a magyar államiság megszületése és a magyar vármegye rendszer megteremtése mellett ugyanolyan fontos volt az első magyar pénzérmék veretése, mint ahogy a márciusi ifjak számára a tizenkét pont megfogalmazásánál a 9. pont, azaz a magyar nemzeti bank felállításának követelése. Mindkét esetben a gazdasági racionalitás helyett sokkal fontosabb volt, hogy ezzel a lépéssel is a függetlenséget és az önállóságot hangsúlyozzák. Nagyon is tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy ez a fajta reprezentációs forma eltűnt volna a modern korokra. Íme néhány példa:

1993. január 1-jén Csehszlovákia békés szétválása következtében két új önálló állam jelent meg a világ térképén: a Szlovák Köztársaság és a Cseh Köztársaság. Már ezen a napon megalakult az új független központi bank, a Szlovák Nemzeti Bank, amely a Szlovák Köztársaság Parlamentjének 1992. évi 556. számú törvénycikkén alapul. (Ezt 1992. november 18-án fogadták el.)[24] Nemsokkal ezután, még ugyanebben a hónapban megjelentek a forgalomban az első valóban szlovák koronás érmék. A 10 koronás címletű volt az első, ami már január 23-tól fokozatosan a forgalomba került, ezt követték az 1 és 2 koronás címletek, végül az éremsorozat 7 különböző címletből állt (10, 5, 2, és 1 szlovák korona és 50, 20 és 10 haller).[25] Tehát a függetlenség kikiáltását szinte azonnal követte a saját készpénz használata.

2000-ben a közös európai valuta, az euró bevezetése előtt népszavazást tartottak Dániában, ahol a voksolók többsége, 57%-a elutasította a közös pénzt, és hitet tett a saját, független valuta, a dán korona mellett. Hasonló népszavazást tartottak Svédországban is 2003-ban, ahol szintén győzött a független valuta párti tábor, ott a részvevők 56%-a szavazott a svéd korona megtartása mellett. Mindkét skandináv modell esetében a nem szavazatok többsége mögött a sajátos, skandináv jóléti állam alapját képező adórendszer védelme állt.

„A Svédország gazdaságpolitikáját illető döntéseket az Európai Központi Bank hozná meg Frankfurtban, anélkül, hogy rálátása lehetne a tényleges helyzetre. Ráadásul a döntés joga felelősségre nem vonható személyeket illetne meg. Végül az euró bevezetését ellenző csoport azt kifogásolja, hogy az eurórégió gazdaságpolitikáját a nagy tagországok gazdasági fejlődése határozza meg. Amennyiben a svéd gazdasági viszonyok nem követik a nagy országokét, gazdasági kiegyensúlyozatlanság és alacsonyabb gazdasági növekedés vár ránk.”[26]

Előfordult olyan is, amikor két független állam között alakul ki konfliktus egy-egy születendő pénz körül. A legfrissebb példa erre talán a 2023. januárjában bevezetett horvát euró érmék ügye. A horvát eurócentes érméken a vitatott származású tudós, Nikola Tesla portréja köszön vissza. Szerbia határozottan tiltakozott ezen lépés ellen, mivel szerintük ez a szerb nemzet kulturális és tudományos örökségének a kisajátítását jelentette.[27] A tiltakozás ellenére mégis Tesla portréja díszíti a horvát pénzérméket 2023 januárja óta. Ehhez hasonló kultúr- és identitásharc jellemzi Észak-Macedónia és Görögország viszonyát, amely kihatott a pénzverésre és magára a „Makedónia” név használatára is.[28]

A másik lényeges funkciója egy állam pénzhasználatának nem más, mint az adórendszer és a közigazgatás professzionális működése. Egy államhatalom erejének és érdekérvényesítésének a kulcsa (függetlenül a történelmi koroktól) nem más, mint a precízen és hatékonyan működtetett adó- és közigazgatási rendszer, amihez alapfeltétel egy stabil pénzrendszer is. Ha csak a magyar történelemre gondolunk, a magyar állam ereje leginkább azokban az időszakokban volt a legerősebb, amikor a központi közigazgatás is erős volt. Az első uralkodó, aki kísérletet tett a teljeskörű, egész királyságot magába foglaló pénzbeli adózás és közigazgatás megszervezésére, az III. Béla (ur. 1172-1196) volt, aki a hozott, bizánci mintát próbálta meghonosítani a Kárpát-medencében.[29] Uralkodása alatt a királyi jövedelmekben a természetbeni juttatások mellett egyre nagyobb szerepe lett a pénzben, illetőleg veretlen ezüstben befolyó jövedelmeknek. Teret kapott az árutermelés és a pénzgazdálkodás néhány eleme is. Ezentúl a korábbi elértéktelenedő magyar pénzek helyére értékálló érméket veretett. III. Béla az új, jó minőségű ezüstérmék mellett azonban alacsony értékű pénzeket is forgalomba hozott. Megjelentek a magyar történelemben először színréz pénzérmék is. Ez a lépés a korabeli Európában egyedülállónak számított, hiszen abban az időben szinte kizárólag ezüstpénzeket, vagy ezüst-réz ötvözeteket volt szokás alkalmazni. Az aprópénzek meghonosítását indokolhatják a fent már említett Simmel-hipotézisek, miszerint, ha a csereeszközök közül a pénz kerül az egyeduralkodó értékmérővé, úgy mind a lakosságnak, mind az államgazdaságnak igénye lesz a mindennapi használatban könnyebben forgatható, kisebb tételek ellenértékét is pontosan kifejező kisebb értékű pénzek használatára. Az Árpád-ház kihalását követő kaotikus állapotokból szintén a közigazgatás központosítása és az államhatalom megszilárdítása egybe esik egy pénzreformmal. Az Anjou uralkodók alatt szintén párhuzam vonható az erős királyság és a pénzrendszer megszilárdítása között. A magyar uralkodók közül messze kiemelkedik ilyen tekintetben Hunyadi Mátyás korának adó és pénzrendszere. „A XV. század végén, Mátyás uralkodása alatt a magyar központi jövedelmek Európában a legnagyobbak voltak, és lehetővé tették a zsoldoshadsereg fenntartását, a belső béke kialakítását, továbbá jelentős infrastrukturális beruházások megvalósítását.”[30] Erre a stabil állami apparátusra támaszkodva próbálta meg Mátyás véghez vinni a grandiózus külpolitikai céljait, a törökökkel szembeni érdemi ellenállást, valamint elfoglalhassa a német-római császári trón megszerzését. Természetesen nem maga Mátyás király volt egyszemélyben korának gazdasági és adóügyi szakértője. Udvarának gazdaságpolitikusa Ernuszt János volt, akinek titulusa, mint a koronavám országos felügyelőjének a vectigalis coronae generalis administrator cím volt és tevékenységében függetlenítették a kincstartótól. Ernuszt János, mint Mátyás király 1467. évi pénzügyi reformjának elméleti és gyakorlati végrehajtója, felismerte, hogy egy egységes, az egész ország területét behálózó, pénzügyi szervezetet kell létrehozni és a királyi jövedelmek felügyeletét egy kézben kell tartatni, a mindenkori kincstartó kezében. 1467 októberében Mátyás király Ernuszt János budai polgárt királyi kincstartóvá, és egyben főkamaragróffá nevezte ki, aki ezt a tisztségét haláláig megtartotta.[31]

A II. világháború utáni magyar állam totális megsemmisülését követő újjáépítés egyik fő alapja maga az adóztatás és az állami apparátus mielőbbi felállítása volt, ugyanis adóbevételek és értékálló pénz nélkül az ország újjáépítése is elképzelhetetlen lett volna. Paradox módon az akkori kommunista vezetés hangoztatta 1945-ben, hogy mielőbb el kell kezdeni a szigorú adóztatást és a fogyasztói adók kivetését. „Sajnos, inflációs időszakban tulajdonképpen csak a legantiszociálisabb adóval lehet a legjobb és a legkomolyabb eredményt elérni és ez a forgalmi adó.” „Ugyanolyan célszerű volna megbarátkozni azzal is, hogy a közüzemek nem arra valók, hogy deficitesen gazdálkodjanak.”[32] Tehát a stabil valuta, a forint megteremtéséhez, valamint a magyar állam újjáépítéséhez 1945 és 1946 augusztusa között nagyon kemény, kötött gazdálkodást és adórendszert vezettek be, annak érdekében, hogy újjáépítsék Magyarországot. Az 1944 utáni pénzügyi újjáépítéseknek külön kiemelt részt szenteltem a disszertációmban.

A hipotézisem, miszerint a pénz maga az állam fogalmának egyik alapja fordítva is igaz a modern korok tekintetében. Tehát a modern pénz elképzelhetetlen lenne egy államhatalom nélkül. Ellentétben a nemesfém alapú rendszerekkel, a modern valutarendszerekben nincs semmiféle szisztematikus, azaz belső összefüggésekből automatikusan adódó, s így előre meghatározható kapcsolat a reálszféra és a pénzszféra között. A piacgazdaságban a papírpénz rendszer gerince egy intézményrendszer, ami nélkül az adott ország valutája nem lenne működőképes. Az intézményrendszer három nélkülözhetetlen eleme a jegybank, a bankrendszer, és az adórendszer. Ezek együttesen biztosítják a pénz értékét. Az intézményrendszer kollektív hatalma maga a pénz. A pénzrendszerek leglényegesebb eleme a kikényszeríthetőség. A papírpénzt kibocsátó államhatalom jogszabályokban kötelezi állampolgárait, hogy a belföldi tranzakciókat az által kibocsátott pénznem felhasználásával rendezzék. Ezáltal a pénz oldaláról képes figyelni és ellenőrizni a reálgazdaságot, és azt szükség esetén pénzügyi eszközökkel befolyásolni. A pénzfolyamatokra gyakorolt állami kényszer legszélsőségesebb formája a fegyveres erővel való fenyegetés, ami az egész adórendszer alapja. Egy állam pénzének az értékét, szemben a nemesfém alapú rendszerekkel a pénz egységnyi értéke becsléseken alapuló emberi döntések határozzák meg. Lényegében a pénzügyi döntéshozókra van bízva a pénzjelenségek értelmezése és az, hogy azokkal kapcsolatban milyen lépések történnek. A papírpénz rendszer elméleti áttekinthetetlensége és a pénzügyi döntések ebből fakadó mindenkori bizonytalansága a rendszer legsúlyosabb szerkezeti gyengesége. Mind ezekre kiváló példa lehet a magyar fizető eszköz a forint árfolyamingadozása, ami az ún. lebegtető árfolyamnak köszönhetően nagy kiugrásokat és visszaeséseket mutatott 2022 és 2023 között.

Az első világháborút követően a nemesfém alapú készpénzrendszerek szerepét fokozatosan átvették a papírpénzen alapuló rendszerek, amelyek 1950-es évektől már egyeduralkodókká váltak világszerte. A papírpénz rendszerben a politikai hatalom a pénzpolitika irányítóinak a kezébe került. A valutaárfolyamok ügyében állandóan tapasztalható nyomás világosan mutatja, hogy a papírpénz működési mechanizmusában milyen hatalmas, szinte kulcsszerepe van a pénzügyi intézmények kikényszerített erejű eszközrendszerének, illetve az államnak is, akinek gazdaságpolitikája meghatározza a központi csereeszköz értékét. Tehát egyértelműen megállapítható, hogy a modern kor pénze azon túl, hogy az állami lét és az adórendszer egyik kikerülhetetlen alappillére, egyben teljes egészében kiszolgáltatott a mindenkori állami, gazdasági döntéseknek, és nem rendelkezik valódi csereértékkel, ugyanis annak reálértékének a meghatározása a modern állam, s annak központi jegybankjának a kezében van.

E rövid tanulmányban törekedtem arra, hogy a bemutassam a pénz fogalmának a számtalan aspektusát, illetve próbáltam kitérni arra, amit a hétköznapokban „csupán” pénznek hívunk az valójában egy olyan kiterjedt, megfoghatatlan integratív fogalom, aminek pontos leírását csak a jog, a közgazdaságtan és a szociológia segítségével tudjuk megközelítőleg értelmezni. Azonban az kétségtelen, hogy ez a fogalom vált az emberiség mozgatórugójává, ami cselekvésre kényszeríti nap, mint nap emberek milliárdjait és hatalmak százait, hogy még inkább hódoljanak annak az istenségnek az oltára előtt, amitől várják sorsuk jobbrafordulását, ami biztosítja számukra a tökéletességet és az elégedettséget. Végezetül megpróbáltam rávilágítani arra, hogy a pénz mennyire egybeforrt a közigazgatással és az államszervezéssel is, és a leendő doktori értekezésem irányvonala is hangsúlyosan ez, hogy megmutassa a 20. századi magyar állam és a pénz kapcsolatát, illetve azon döntések és döntéshozók halmazát, ami kihatott a magyar fizetőeszköz evolúciójára.

Bibliográfia

Ablonczy Balázs: Összeesküvés a frank ellen, Rubicon, XVI. évf., 2005/9.

Aleksandar Brezar: Will the new Nikola Tesla euro coins help Serbia and Croatia value their shared history? euronews.business, 2022. december 2., https://www.euronews.com/my-europe/2022/11/29/will-the-new-nikola-tesla-euro-coins-help-serbia-and-croatia-value-their-shared-history (Letöltés: 2023. május 11.)

Antos István: Infláció vagy jó pénz, Szikra Kiadás, Budapest, 1946.

Bussa, Vladimir: The Slovak crown 1993-2008, Platidlá na Slovensku, Národná banka Slovenska, Bratislava, 2011.

Chmelík, Martin (et al.): Sprievodca expozíciou líce a rub peňazí, NBS- Museum of Coins and Medals, Kremnica, 2003.

Banai Ádám: Digitális jegybankpénz – a buzzword, amiről mindenki beszél, de tudja valaki, mit is jelent pontosan? Economania, 2020. december 8., https://economaniablog.hu/2020/12/08/digitalis-jegybankpenz-a-buzzword-amirol-mindenki-beszel-de-tudja-valaki-mit-is-jelent-pontosan/ (Letöltés: 2023. május 31.)

Eidenpenz József: Gazdasági csodafegyver, politikai eszköz, vagy orwelli lázálom? Matolcsy György CBDC-t akar, Privatbankar.hu, 2022. március 23., https://privatbankar.hu/cikkek/penzugyi_szektor/gazdasagi-csodafegyver-politikai-eszkoz-vagy-orwelli-lazalom-matolcsy-cbdc-t-akar.html (Letöltés: 2023. június 2.)

Ferguson, Niall: A pénz felemelkedése, A világ pénzügyi történelme, Scolar Kiadó, Budapest, 2010.

Gárdos István: A pénz fogalma, Polgári Jog, I. évf., 2016/1.

Gyöngyössy Márton: Pénzgazdálkodás és monetáris politika a késő középkori Magyarországon, Gondolat Kiadó, Budapest, 2003.

Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz, Helikon, Budapest, 2016.

Hobson, Burton – Obojski, Robert: Illustrated encyclopedia of word coins, Doubleday & Company, Inc. Gardan City, New York, 1983.

Horváth Balázs: Erkölcs és civilizáció, A környezeti problémák etikai oldala, Typotex, Budapest, 2020.

Index: Svédországban “Európa igen – euró nem” névvel indult mozgalom, index.hu, 2003. március 14., https://index.hu/gazdasag/vilag/euro030314/ (Letöltés: 2023. május 10.)

Iván Miklós: A koronától az aranykoronáig, Gergely R. Könyvkereskedése, Budapest, 1934.

Lentner Csaba: Pénzügyi és költségvetési igazgatás, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2022.

Mackay, James: A legteljesebb képes enciklopédia: Érmék és éremgyűjtés, Kossuth Kiadó, Budapest, 2010.

Menger, Carle: A pénz eredetéről (On the Origins of Money), Köz-gazdaság, XIV. évf., 2019/1.

Mészáros Gergő: Egyre nagyobb a tolongás az arany piacán, VilágGazdaság, 2023. január 31., https://www.vg.hu/penz-es-tokepiac/2023/01/egyre-nagyobb-a-tolongas-az-arany-piacan (Letöltés: 2023. május 31.)

Milanov Viktor: Macedónia konfliktusainak nemzetközi jogi és politikai vetülete, Doktori értekezés, DE-ÁJK, Debrecen, 2017.

Mill, John Stuart: A nemzetgazdaságtan alapelvei, III. kötet, Légrády Testvérek, Budapest, 1875.

Simmel, Georg: A pénz filozófiája, Osiris Kiadó, Budapest, 2004.

Simmel, Georg: Pénz a modern kultúrában, in Bodai Zsuzsa (szerk.): A pénz filozófiája, Szöveggyűjtemény, 3. kötet, Aula Kiadó, Budapest, 2001.

Szentes Tamás: Marx politikai gazdaságtana, Avagy: marxista volt-e maga Marx? Köz-gazdaság, XIII. évf., 2018/2.

Tonács Attila: Itt a fegyver, amivel a világ jegybankjai odavágnának a kriptopénzeknek és a szegénységnek is – mutatjuk, hol tartanak, Portfolio, 2021. december 23., https://www.portfolio.hu/bank/20211223/itt-a-fegyver-amivel-a-vilag-jegybankjai-odavagnanak-a-kriptopenzeknek-es-a-szegenysegnek-is-mutatjuk-hol-tartanak-516812 (Letöltés: 2023. május 31.)

Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Nagykommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez, Wolters Kluwer, Budapest, 2023.

Hivatkozások

  1. Az emberi természet és civilizáció századokon átívelő állandóságáról, annak alakulásáról Hankiss Elemér Proletár reneszánsz című tanulmánykötete hosszasan értekezik. „Mi köze lehet egy mai kamaszlánynak a reneszánsz divatkirálynőihez, a Medici Máriákhoz és Stuart Máriákhoz? Ha ma élne, miről írna szappanoperát Shakespeare? Széklábat faragna-e vagy Ferrarikat és Maseratiket tervezne-e Michelangelo? Botticelli színes és vonalai villannak-e fel a reklámvilágban?” – teszi fel a provokatív kérdéseit a szerző már a kötet fülszövegében. A címadó tanulmány egy elgondolkoztató munka az egykori reneszánsz és a 20. századi fogyasztói társadalom, a „proletár reneszánsz” főbb jellemzőiről. Összehasonlítja a két kor vezérlő eszméit, értékrendjét, céljait. A második esszé a félelem kultúrtörténetéről, és civilizációs hatásairól értekezik. A további cikkek, tanulmányok zömmel a rendszerváltással és annak következményeivel foglalkoznak. Több mint húsz évvel a kötet megjelenése után elszomorító látni, hogy Hankiss optimizmusa a jövőt illetően mennyire naiv utópiának bizonyult. Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz, Helikon, Budapest, 2016. ↑
  2. Burton Hobson – Robert Obojski: Illustrated encyclopedia of word coins, Doubleday & Company, Inc. Gardan City, New York, 1983, 319–334. ↑
  3. Mészáros Gergő: Egyre nagyobb a tolongás az arany piacán, VilágGazdaság, 2023. január 31., https://www.vg.hu/penz-es-tokepiac/2023/01/egyre-nagyobb-a-tolongas-az-arany-piacan (Letöltés: 2023. május 31.) ↑
  4. Niall Ferguson: A pénz felemelkedése, A világ pénzügyi történelme, Scolar Kiadó, Budapest, 2010, 23–25. ↑
  5. James Mackay: A legteljesebb képes enciklopédia: Érmék és éremgyűjtés, Kossuth Kiadó, Budapest, 2010, 15. ↑
  6. Iván Miklós: A koronától az aranykoronáig, Gergely R. Könyvkereskedése, Budapest, 1934. 7. ↑
  7. A digitális jegybankpénzről azok előnyeiről az alábbi szakcikkek részletesen foglalkoznak:Tonács Attila: Itt a fegyver, amivel a világ jegybankjai odavágnának a kriptopénzeknek és a szegénységnek is – mutatjuk, hol tartanak, Portfolio, 2021. december 23., https://www.portfolio.hu/bank/20211223/itt-a-fegyver-amivel-a-vilag-jegybankjai-odavagnanak-a-kriptopenzeknek-es-a-szegenysegnek-is-mutatjuk-hol-tartanak-516812 (Letöltés: 2023. május 31.)Banai Ádám: Digitális jegybankpénz – a buzzword, amiről mindenki beszél, de tudja valaki, mit is jelent pontosan? Economania, 2020. december 8., https://economaniablog.hu/2020/12/08/digitalis-jegybankpenz-a-buzzword-amirol-mindenki-beszel-de-tudja-valaki-mit-is-jelent-pontosan/ (Letöltés: 2023. május 31.)Eidenpenz József: Gazdasági csodafegyver, politikai eszköz, vagy orwelli lázálom? Matolcsy György CBDC-t akar, Privatbankar.hu, 2022. március 23., https://privatbankar.hu/cikkek/penzugyi_szektor/gazdasagi-csodafegyver-politikai-eszkoz-vagy-orwelli-lazalom-matolcsy-cbdc-t-akar.html (Letöltés: 2023. június 2.) ↑
  8. A digitális jegybankpénzek éppen az olyan országokban jelentek először meg, ahol egyébként sem volt erős a kereskedelmi bankrendszer, illetve nincsen a magánszektorban érdemi hitelezési élet. A nagy gazdaságokban éppen ezért jelente nagy kihívást egy digitális jegybankpénz bevezetése, mivel akkor a jegybankokkal kellene közvetlenül foglalkozni a betétesekkel, a hitelezéssel és más olyan pénzügyi szektorral, amit már évtizedek óta nem az adott jegybank, hanem kereskedelmi bankok végeznek. A Magyar Nemzeti Bankról szóló 2013. évi CXXXIX. törvény I. fejezete rögzíti, hogy a Jegybanknak fő feladatai elsősorban a monetáris politika vitele, az árstabilitás fenntartása, a pénzügyi rendszer stabilitásának biztosítása, és sok ország esetében a devizatartalékok kezelése. Tehát a lakosság számára történő hitelfolyósítás, lakossági bankszámlák kezelése nem. A magyar jegybank hasonlóan más európai központi bankokhoz közvetlenül nem érintkezik a lakossággal, csupán felügyeli és vigyázza a kereskedelmi bankok és a gazdaság helyes működését.Azonban a 36. § szerint, haa olyan körülmény áll fenn, amely miatt a hitelintézet működése a pénzügyi rendszer stabilitását veszélyezteti, az MNB a hitelintézetnek a monetáris finanszírozás 146. § szerinti tilalmának betartásával rendkívüli hitelt nyújthat. Ez az ún. „lender of last resort” azaz a végső hitelezői szerep. A végső hitelezői szerep nem csak a bankcsődök káros hatásaitól védheti meg a gazdaságot, hanem védelmet jelenthet a bankcsődök által okozott pénzpiaci válságok ellen is. A modernkori magyar gazdaságtörténetben a Postabank ügye volt 1997-ben, amikor is kiderült, hogy a prosperáló kereskedelmi bank látszata mögött valójában mintegy 150 milliárdos veszteség állt. ↑
  9. Gárdos István: A pénz fogalma, Polgári Jog, I. évf., 2016/1, 1–2. ↑
  10. Carle Menger: A pénz eredetéről (On the Origins of Money), Köz-gazdaság, XIV. évf., 2019/1, 156–167. ↑
  11. John Stuart Mill: A nemzetgazdaságtan alapelvei, III. kötet, Légrády Testvérek, Budapest, 1875, 85–88. ↑
  12. Szentes Tamás: Marx politikai gazdaságtana, Avagy: marxista volt-e maga Marx? Köz-gazdaság, XIII. évf., 2018/2, 77–78. ↑
  13. Ferguson: A pénz felemelkedése, 21–22.Tényleg jobban élünk, mint tízezer éve? A francia felvilágosodás nagy filozófusa, Jean-Jacques Rousseau szerinte egyértelműen nem, mivel szerinte az ember eredetileg jó volt, csak a civilizáció később megrontotta. Az angol államelméletek egyik főművének, a Leviatánnak szerzője, Thomas Hobbes szerint viszont lényegesen szomorúbb volt az élete a primitív embereknek. Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszeget Horváth Balázs Erkölcs és civilizáció c. művében, ld. Horváth Balázs: Erkölcs és civilizáció, A környezeti problémák etikai oldala, Typotex, Budapest, 2020. ↑
  14. Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Nagykommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez, Wolters Kluwer, Budapest, 2023. (IV. fejezet 2. a) ↑
  15. Vékás–Gárdos: Nagykommentár (IV. fejezet 2. b) ↑
  16. Az ügy gyökerei 1923-ig nyúlnak vissza, amikor magyar jobboldali körök francia 1000 frankos bankjegyek tömeges hamisításával akartak bosszút állni Franciaországon, valamint pénzt biztosítani irredenta vállalkozásaikra. A hamisítás, állítólag a legfelsőbb magyar politikai kör, így Bethlen István miniszterelnök, Teleki Pál volt miniszterelnök tudomásával folyt. Miután azonban 1925 decemberében Amszterdamban letartóztatták a hamis frankot terítő magyar állampolgárokat, a botrány viharos gyorsasággal emelkedett nemzetközi szintre, és Magyarországon is számos letartóztatásra került sor. A hamisítás a budapesti Térképészeti Intézetben történt, amely a Honvédelmi Minisztérium felügyelete alá tartozott. Az eszközök (gép, papír, sajtó, boríték) főleg Németországból és Ausztriából érkeztek. A szükséges kellékek birtokában a legnagyobb címletűt, az 1000 frankost kezdték gyártani. A végeredmény 30 000 darab hamis, „bleu et rose”-típusú ezerfrankos, amely közül 4400 jó, 9000 közepes és 16 000 rossz minőségű született.Ezt az ezer frankost a Banque de France a magyar hamisítási kísérlet miatt 1929-ben lecserélte a „Cérès et Mercure” típusra, majd 1933-ban a forgalomból is kivonta. A hamisítás végeztével a nyomdagépeket, nyomólemezeket és egyéb eszközöket megsemmisítették.A témával részletesen Ablonczy Balázs foglalkozott, ld. Ablonczy Balázs: Összeesküvés a frank ellen, Rubicon, XVI. évf., 2005/9, 32–36. ↑
  17. Az Európai Unióban jelenleg ilyen forgalomból kivont, de még törvényes fizetőeszközre visszaváltható euró bevezetése előtti valuták: osztrák schilling, német márka, ír font, belga frank, holland gulden, luxemburgi frank, szlovák korona, szlovén tollár, lett lat, észt korona, litván litas. ↑
  18. Georg Simmel: Pénz a modern kultúrában, in Bodai Zsuzsa (szerk.): A pénz filozófiája, Szöveggyűjtemény, 3. kötet, Aula Kiadó, Budapest, 2001, 196. ↑
  19. Georg Simmel: A pénz filozófiája, Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 329–332. ↑
  20. Simmel: Pénz a modern kultúrában, 197. ↑
  21. Simmel: A pénz filozófiája, 294–296. ↑
  22. „The state as a person of international law should possess the following qualifications: (a) a permanent population; (b) a defined territory; (c) government; and (d) capacity to enter into relations with the other states.” Az egyezmény szövege az alábbi linken érhető el: https://treaties.un.org/doc/Publication/UNTS/LON/Volume%20165/v165.pdf (Letöltés: 2023. június 5.) ↑
  23. Lentner Csaba: Pénzügyi és költségvetési igazgatás, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2022, 5–11. ↑
  24. Vladimir Bussa: The Slovak crown 1993-2008, Platidlá na Slovensku, Národná banka Slovenska, Bratislava, 2011, 185. ↑
  25. Martin Chmelík (et al.): Sprievodca expozíciou líce a rub peňazí, NBS- Museum of Coins and Medals, Kremnica, 2003, 77. ↑
  26. Svédországban “Európa igen – euró nem” névvel indult mozgalom, index.hu, 2003. március 14., https://index.hu/gazdasag/vilag/euro030314/ (Letöltés: 2023. május 10.) ↑
  27. Brezar, Aleksandar: Will the new Nikola Tesla euro coins help Serbia and Croatia value their shared history? euronews.business, 2022. december 2., https://www.euronews.com/my-europe/2022/11/29/will-the-new-nikola-tesla-euro-coins-help-serbia-and-croatia-value-their-shared-history (Letöltés: 2023. május 11.) ↑
  28. A macedón államiság létével kapcsolatos nemzetközi konfliktusokról részletesen értekezik Milanov Viktor a doktori disszertációjában, ld. Milanov Viktor: Macedónia konfliktusainak nemzetközi jogi és politikai vetülete, Doktori értekezés, DE-ÁJK, Debrecen, 2017. ↑
  29. Már Szent István uralkodása alatt is megjelentek egyes adónemek, amiket pénzben kellett fizetni, azonban a pénzverés kezdetlegessége és az akkori társadalmi berendezkedések miatt, nem váltak általánossá és kizárólagossá. Ilyen adónem volt például az ún. füstadót vagy „nyolcdenáros adó”, amit a bizánci kapnikon mintájára vezetett be, és azt pénzben kellett kifizetni. ↑
  30. Lentner: Pénzügyi és költségvetési igazgatás, 5–11. ↑
  31. Gyöngyössy Márton: Pénzgazdálkodás és monetáris politika a késő középkori Magyarországon, Gondolat Kiadó, Budapest, 2003, 46–60. ↑
  32. Antos István: Infláció vagy jó pénz, Szikra Kiadás, Budapest, 1946, 21–23. ↑

 

Beküldve:

Pétsy Zsolt Balázs: Dzerzsinszkij öröksége

A „Stasi” egykori épületkomplexuma ma Berlinben mindenki számára nyitott hely, bárki számára látogatható múzeumként működik. A Német Demokratikus Köztársaság (NDK) Állambiztonsági Minisztériuma (a „Stasi” ennek a rövidített elnevezése) az NDK állambiztonságért felelős központi államigazgatási szerve volt. Áprilisi berlini látogatásom során egy teljes napot szántam a kiállítás mind alaposabb megtekintésére. Az egykori Stasi-dolgozók magukat kifejezetten csekistának nevezték, csekistának tekintették, büszkék voltak arra, hogy az egykori szovjet állambiztonsági szerv, a CSEKA ideológiai örökségének továbbvivői. Az első csekista, a lengyel származású Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij szobra ott áll mind a mai napig, kikerülhetetlen látvány. Gondolkodóba estem, miért tartották ennyire kiemelten fontosnak, miért alapítottak külön kitüntetést a nevével, és miért állítottak számára szobrot.

Nemcsak az egykori NDK-ban találkozhatunk nevével az állambiztonsági múlt kutatása során. Hazánkban az ÁVH (a magyar Államvédelmi Hatóság) középvezetői számára 1949-ben Dzerzsinszkij Tiszti Tanosztályt indítottak, majd 1951-től az Isteni Szeretet Leányai apácarend Szabadság-hegyen épült zárdájának az államvédelem által elfoglalt épületében működött a Dzerzsinszkij Operatív Iskola. Előszeretettel neveztek el róla utcákat, tereket. Például a katyńi sírokban fellelt lengyel tisztek, áldozatok egy részét valószínűsíthetően a szmolenszki NKVD (Belügyi Népbiztosság, a szovjet állambiztonsági hatóság) Dzerzsinszkij utcában található székházának celláiban végezték ki, vagy például a sztarobelszki tiszti hadifogolytábor szerencsétlen sorsú foglyait Harkovban, az NKVD Dzerzsinszkij téren álló székhelyének alagsorában ölték meg a második világháború során. Lengyelországban 1951-ben, halálának huszonötödik évfordulóján ünnepségsorozatot rendeztek, szobrot állítottak neki Varsó belvárosában, a példákat még hosszabban is lehetne sorolni.

A szovjet típusú rezsimek hatalma lényegében jelentős mértékben a hatékony titkosrendőrségen, hatékony állambiztonsági szervek tevékenységén alapult. A különböző állambiztonsági szolgálatok a szovjet típusú diktatúrákban előszeretettel nevezték magukat csekistáknak még a nyolcvanas években is, nem sokkal a diktatúrák bukása előtt is. Maga a CSEKA, mint mozaikszó, jelentése „Összoroszországi Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom és Szabotázs elleni Harcra”. A „rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásokat tesz szükségessé” elvet magáévá téve korlátlan felhatalmazást kért és kapott a bolsevik hatalomgyakorlóktól 1917-ben, ami az ellenségnek vélt emberek mindenféle ítélet nélküli kivégzését is magában foglalta a kezdeti időkben. A rendkívüli módszerekből általános módszerek, a kivételesből általános lett. Bár a módszerek – beleértve a fizikai erőszak alkalmazását is –, ha mondhatjuk így, idővel jelentős mértékben finomodtak, az állami hatalmi gépezet egyik pillérének alapmodellje lefektetésre került. Az ideológiai háttér lényegileg mindvégig ugyanaz maradt, a kommunista állambiztonsági szervek – bárhogy is nevezték éppen el, s szervezték meg az adott korszakban – a nép ellenségeit, ellenfeleit keresték, kutatták. A politikai hatalom fenntartása érdekében előszeretettel alkalmaztak különböző mértékben besúgórendszert, például a Német Demokratikus Köztársaságban a nyolcvanas évek végén milliós nagyságrendben (minden állandó és eseti informátort is számolva, akik legalább egyszer információt adtak a Stasi részére másokról). A szovjet mintát követő állambiztonsági szolgálatok idővel a közvetlen fizikai terror helyett abba az irányba mozdultak, – megváltozott idővel a kiindulópont – hogy minden emberért, ha tetszik, a homo sovieticusért küzdeni kell, vissza kell téríteni minden eltévelyedett személyt az ideológiailag a politikai hatalom által megfelelőnek tartott útra.

Véleményem szerint Dzerzsinszkij a Szovjetunió korai éveinek egyik legfontosabb figurája volt, sokak számára az ellenségek megfékezésének és a forradalom védelmének megtestesítője. Hűsége az általa követett forradalomhoz és elkötelezettsége a forradalom ellenségei elleni küzdelemhez alakította életét és politikáját. Az általa vezetett titkosrendőrség fennállása alatt emberi tömegek elpusztíttatásával milliókat rettentett el eleve a kritika megfogalmazásától.

A történelemkönyvekben neve összefonódott az erőszakos hatalmi elnyomás képével. Ki volt valójában ez az ember, és miért vált korának egyik legnagyobb hatású személyiségévé? Csak a neve öröklődött tovább, vagy a módszerei is? Az 1917. évi oroszországi forradalom és az azt követő polgárháború viharaiban Dzerzsinszkij központi figurává, egyúttal az államhatalom és az ellenségek elleni harc jelképévé vált. Szavaival és tetteivel hangsúlyozta, hogy a hatalomnak egyetlen célja lehet: a nép ellenségeinek késedelem nélküli megsemmisítése. A CSEKA brutális módszereket alkalmazott az ellenségesnek ítélt elemek ellen. Az ő nevével fémjelzett „csekizmus” – melyet az állambiztonsági szervek saját magukra is alkalmaztak – szerepe alapvető volt a bolsevik hatalom megszilárdításában, majd a Szovjetunió konszolidációjában is.

A „csekizmus” mögött álló módszertani megközelítés a második világháború után a szovjet érdekszféra szatelitállamainak tekintett európai országokba is exportálásra került. Dzerzsinszkij tevékenysége során dehumanizálta mindazokat az embereket, csoportokat, közösségeket, akiket a fennálló politikai hatalom ellenségeinek tartott. A Szovjetunióban és a szovjet érdekszférában módszereinek ideológiai háttere tovább öröklődött, a biztonsági szolgálatok a hatalmi gépezet fenntartásának hatékony támaszaként működtek.

Dzerzsinszkij 1926. július 20-án a párt központi bizottságában beszédet tartott, majd pár órával később szívszélhűdést kapott. Egyes vélekedések szerint merényletet követtek el ellene, majd elhelyeztek a mellére egy, „Így járnak az árulók” feliratú papírcédulát.[1] A propaganda elengedhetetlen része volt a csekista eszköztárnak, szemléletes példa erre Sztálin alábbi „méltatása” Dzerzsinszkij halálakor: „Nem ismert pihenést, nem vetett meg semmiféle nehéz munkát, merészen küzdött a nehézségek ellen és leküzdötte azokat, minden erejét, egész energiáját annak az ügynek áldozta, amelyet a párt rábízott és – elégett a proletariátus érdekeiért, a kommunizmus győzelméért végzett munkában”[2].

Személyisége és tettei továbbra is megosztja az értékeléseket és kutatásokat. Sokak számára a forradalom iránti elkötelezettsége példa a hűség és az elszántság fontosságára, talán leginkább ez nevezhető történelmi szempontból Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij örökségének.

Hivatkozások

  1. Jamrik Levente: A szovjet halotti maszkok múzeuma, https://www.gyartastrend.hu/cikk/a-szovjet-halotti-maszkok-muzeuma (Letöltés: 2023. december 09.) ↑
  2. Pravda 166. sz. 1926. július 22. Forrás: I. Sztálin: Dzerzsinszkij, in, F. E Dzerzsinszkij: Válogatott cikkek és beszédek 1908–1926, Budapest, Szikra, 1951, 6. ↑