Purcsi Adrienn: Történeti esszé, avagy röviden a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő nemzetiségi politikáról és a revízióról

Mi is pontosan a Szent István-i állameszme? Hogyan, miért is jelenik meg és terjed el a Horthy-korszak politikai gondolkodásában? Továbbá milyen vonásai vannak a koncepció jegyében megjelenő nemzetiségi politikának? Ezek azok a kérdések, amelyekre a történettudomány nem adott még számunkra sem definíciót, sem pedig pontos választ. Ennek oka főként abban keresendő, hogy a legtöbb kutató számára az eszmetörténet, az eszmerendszerek vizsgálata egy rendkívül ingoványos terep, ahová nem szívesen merészkednek. A téma esetében is nagy kihívás egy kutatónak röviden, lényegretörően, mégis komplexen megfogalmazni, hogy mit is értünk a Szent István-i állameszme és ennek jegyében megjelenő revíziós és kisebbségi politika alatt.

Írásunkban megpróbálunk választ adni a fent megfogalmazott kérdésekre. Elsőként fontos tisztázni, hogy hogyan és miért jelenik meg az állameszme? Talán erre a legegyszerűbb felelni. A trianoni békediktátum hívja életre, valamint az országban kialakuló bizonytalanságra egyfajta ösztönös társadalmi reakció az eszme elveinek hirdetése, amelyet majd később a Horthy-korszak keresztény-konzervatív politikai elitje is zászlajára tűz. Az állameszme példaként tekint Szent István Birodalmára és az ő politikájára, amelyhez való visszatérés volt a végső cél a trianoni Magyarországon. Szerencsére nem kell nagyon sokáig kutatnunk definíció után, Teleki Pál pedig tökéletesen megfogalmazta a koncepció lényegét: „Ez a népek megértésének, a népek helyes és józan vezetésének állameszméje ezen a területen, tehát a Duna-medence állameszméje. Minden itt élő embert közös életbe, egységes életformába, együttes törekvésekbe szervez. „[1]

A Szent István-i államkoncepció magában hordoz két fontos, egymással összefüggő közéleti kérdést, ezekre megoldást is kínál. Az egyik a revízió, a másik pedig a nemzetiségi kérdés. Ezeknek hangsúlyozása elengedhetetlen, ha a koncepciót vizsgáljuk. A fentiek ismeretében nagyon egyszerűen kikövetkeztethető, hogy a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő revíziós politika végső és egyetlen célja Szent István Birodalmának helyreállítása, kisebb eltérések a megvalósításában, kivitelezésének módjában figyelhetőek meg. Ám van még egy fontos vonás a Birodalom helyreállításának gondolata mögött és ez nem más, mint a kisebbségi kérdés. Korábbi kutatásokban ez nem kapott hangsúlyos szerepet, pedig koránt sem elhanyagolható. Ugyanis a koncepció megfogalmazza azt, hogy miként kellett volna korábban, illetve meghatározza azt is, hogy miként kell bánni most a nemzetiségekkel, ha majd az elszakított országrészek újra egyesülnek.

Trianon bekövetkeztének oka az állameszme képviselői szerint az, hogy az ország letért a Szent István által kijelölt útról és ez igaz a nemzetiségi politikára is. Így tehát a mielőbbi megoldás az, hogy az ország elkezd bánni úgy a nemzetiségeivel, mint ahogy tette azt Szent István korában. De mit is jelent ez pontosan? Ezt Bethlen István fogalmazza meg a legpontosabban: „Idegen népelemeknek Magyarországra való tudatos telepítése már Szent István idejében kezdődött és hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben, de szakadatlanul tartott 800 éven keresztül, egészen a múlt század első feléig, a magyar risorgimentóig.” Kiemeli azt is, hogy később a reformkorban majd a nemzettudatra ébredt nemzetiségeket kell fékeznie a magyar kormányzatnak, valamint felrója a Habsburg Birodalomnak a török utáni erőszakos betelepítéseit, ugyanis az a magyar nemzet gyengítését szolgálta, nem pedig úgy, mint Szent Istvánnál, ahogy Bethlen fogalmaz: Szent István abszolút tudatosan és jobbító szándék által vezérelve telepített le idegen nemzetiségeket, „hogy az ázsiai kultúrában nevelkedett puszták népének soraiban a nyugati keresztény kultúra magvait elvessék, hogy olyan új foglalkozási ágakat honosítsanak meg, amelyek nélkül civilizált ország fenn nem állhatott és azért, hogy népünknek egy-oldalú katonai kvalitásait pótolják.” Ennek értelmében Magyarország területe nem korlátozódhat csupán a magyarok által lakott területekre, hanem magába kell foglalnia a Kárpát-medence valamennyi népét, ennek vezetésére pedig csak és kizárólag a magyar nép alkalmas.[2]

Összességében véleményünk szerint azok a jelentős kormányzati politikai személyiségek, akiknek gondolkodását az állameszme áthatotta, mint például Teleki Pál, Bethlen István, mind egyetértettek abban, hogy a középkori magyar nemzetiségi politikához kell visszatérni, az az egyetlen helyes út, és az ezt követő korok nemzetiségi politikája nem vitte helyes irányba a magyarok és a nemzetiségiek kapcsolatát, kiélezte az ellentéteket. Nem merül ki ennyiben a koncepció, ugyanis nem csupán ez a nemzetiségi politika lenne a követendő a vezetés számára, de ehhez szükséges természetesen a határok visszaállítása is, és nem utolsó sorban a magyarok vezető szerepe, ugyanis ők azok, akik Szent István óta összetartják a birodalmat és vezetik az itt élő népeket. Föderalisztikus összefogásra van szükség, hiszen csak ezáltal lehet virágzó ez a terület. El kell érni, hogy a határon túlra került nemzetiségek ismét az anyaországhoz akarjanak csatlakozni. Mindezen kiemelt és néhol sarkított pontok mellett persze megfigyelhetőek különbözőségek például a kivitelezés tekintetében is a különböző politikai személyiségek gondolatrendszerében. A közös és kiemelten lényeges elemei az állameszmének azonban az fent kiemeltek. Azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy mind ez elméletben nagyon jól működhetett volna, és rendkívül hangzatos célokat tűztek ki a politikusok. Ám meglátásunk szerint ennek a politikának a végrehajtása igencsak komplex feladat, melyet különböző tényezők, mint például az elcsatolt területeken lévő nemzetiségek magyarok ellen való hangolása nehezített meg. Azonban mindezen nehézségek, kérdések, problémák ellenére fontos helyet foglal el a Szent István-i állameszme a Horthy korszak politikai gondolkodásában.

Bibliográfia

Gróf Teleki Pál: Magyar nemzetiségi politika, Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. nyomdája, 1940.

Gróf Bethlen István: Szent István napján: Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165. szám, 1938. augusztus 20.

Hivatkozások

  1. Gróf Teleki Pál: Magyar nemzetiségi politika, Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. nyomdája, 1940. 3–4.
  2. Gróf Bethlen István: Szent István napján: Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165. szám, 1938. augusztus 20., 1–2.

Pető-Veres Kata: Kortárs református keresztelési prédikációk vizsgálata a Magyarországi Református Egyházban

Bevezetés[1]

Sákramentumaink kiszolgáltatásának gyakorlata, liturgiában elfoglalt helye, hossza és egyházi közbeszédünkben való megítélése időről időre nagy port kavarnak és beszédtémát szolgáltatnak lelkészek, egyházi vezetők, a Magyar Református Egyház istentiszteleti életéért fáradozó, aggódó hívők számára. Az elmúlt hónapok kutatásai arra világítottak rá, hogy sok gyülekezet, lelkész szeretné méltóképpen kiszolgáltatni a keresztséget, ezért a helyi igényekhez, szokásokhoz igazodva és feltehetőleg egyéni elképzelések és jóindulatú újító szándéktól vezérelve feldíszítik az Istentiszteleti Rendtartás egyszerű előírásait és hangulatosabb, személyesebb, család,- és gyermekbarát atmoszféra megteremtésére törekszenek. A keresztelési gyakorlatunk sokszínűségével foglalkozni egy másik tanulmány témája lehetne, de jelen írásban kizárólag a keresztelőkön elhangzott vagy folyóiratokban, kötetben megjelent keresztelési prédikációk vizsgálatára vállalkozom.

A covid világjárvány óta számos gyülekezet él az online közvetítés adta lehetőséggel, ami a kutató számára lehetőséget ad arra, hogy beletekintsen az egyes gyülekezetek istentiszteleti életébe. Ennek köszönhetően több mint félszáz gyülekezet keresztelői közvetítését volt alkalmam megnézni. A kutatás során célul tűztem ki, hogy minden általam vizsgált gyülekezetnek több keresztelőjét is megnézzem és a nagyobb, több lelkésszel működő gyülekezetekben több lelkész szolgálatát is megismerjem. Jelenlegi tanulmányomban kizárólag a keresztelőkön elhangzott keresztelési beszédek tartalmát, témáját, textusait, a szereztetési ige és a keresztelés lényegi üzenetének meglétét kívánom vizsgálni, illetve azt, hogy jelen pillanatban mi az az üzenet, teológiai gondolat, amit a legtöbb lelkész releváns üzenetnek vagy elvárásnak tart egy keresztelői beszédben.

Munkamódszeremhez hozzá tartozott a Magyarországi Református Egyház reformatus.hu oldalán szereplő online eléréssel rendelkező gyülekezetek közvetítéseit kerestem fel először, feldolgoztam az Igazság és Élet című folyóiratban megjelent keresztelési prédikáció-vázlatokat, illetve figyelembe vettem a Dunántúli Református Egyházkerület gondozásában megjelent „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” című prédikációs kötet 55 lelkész által beküldött írásait is.

Jelen tanulmányban a könnyebb ellenőrizhetőség és hivatkozás miatt a publikált keresztelési prédikációkat részesítettem előnyben, ahol találtam az alábbiakban megfogalmazott szempontoknak megfelelőeket.

Ezen felül igyekeztem korábban szolgáló lelkészek hangfelvételen vagy írásban fennmaradt kereszteléseit is gyűjteni. Ez utóbbi munka csak néhány személy hagyatékára korlátozódott, de a jövőbeli terveimhez hozzá tartozik, hogy az 1985-ben hatályba lépett Istentiszteleti Rendtartás óta elhangzott keresztelési beszédeket minél nagyobb számban összegyűjtsem és feldolgozzam. Azért tartom ezt a munkát fontosnak, mert 1985 óta a lelkészként szolgálók között legalább egy generációváltás már lezajlott, de a hallgatók, a gyülekezet, a keresztelésre gyermeküket elhozó családok, illetve a megkereszteltek esetében legalább két generáció cserélődött le. A kutató számára ez a körülmény felvetheti a kérdést, hogy mennyiben próbált másképp kommunikálni a rendszerváltás előtt egy lelkész a keresztelésen, és mennyiben próbál most más húrokat megpendíteni ugyanazon sákramentum és a hátterében álló krisztusi parancs ismeretében egy jelen pillanatban is szolgáló lelkipásztor.

A gyülekezetek kiválasztásánál fontos volt, hogy minden egyházkerület képviseltetve legyen, illetve hogy a gyülekezetek között legyen fővárosi, az adott egyházkerület székhelyéről származó igehirdetés, nagyvárosi, kisvárosi és egészen apró falusi gyülekezet is.

Előzmények a keresztelési beszédek vizsgálatához

A keresztelési beszédek tartalmára, formai, terjedelmi elvárásaira nézve a szolgálatát végző lelkész találhat némi segítséget. Hirdesd az Igét ─ Az Igehirdetők kézikönyve címet viselő 1980-ban kiadott kézikönyv jellegéből adódóan is foglalkozik a kereszteléssel.[3] A 2021-ben szintén ezen a címen napvilágot látott kézikönyv szintén tárgyalja a keresztelést elődjéhez képest bővebben.[4]

Az 1980-ban kiadott Igehirdetők kézikönyve a keresztelési igehirdetésre vonatkozó tételeit négy pontban osztotta fel.[5] Első a keresztség homiletikumának bibliai gyökereinek felvázolása, melynek lényege, hogy Jézus misszióra vonatkozó utasításai mindig a keresztség gyakorlásának kontextusában hangzottak el.[6] A második egység A keresztelési igehirdetés homiletikumának hitvallási alapjai címet viseli.[7] Utalás történik a Hiedelbergi Káté 69.,[8] 70.,[9] 73.[10] és 74. [11] kérdésére, amely a víz és a bűnök eltörlésének kapcsolatáról, és a Szentlélek munkájáról beszélnek. A második helvét hitvallás XX. fejezete[12] pedig a megkeresztelkedtek egész életen át tartó, a gonosz ellen folytatott ádáz küzdelmét foglalja írásba.

A harmadik egység a keresztelési igehirdetés elvi homiletikai kérdéseit tárgyalja. E szerint a keresztelési igehirdetésnek három kérdésre kell választ adnia: „ki szerezte?”, „mit jelképez?” és „mire kötelez?”. E kérdések mentén világossá kell válnia, hogy a keresztség szerzője Jézus Krisztus, jelképezi a bűnök elmosását és a bűnös test és életmód megöldöklését. A mire kötelez kérdés kapcsán el kell hangozzon, hogy a keresztség nem végcél, hanem kezdete a Krisztus-követésnek.[13]

A negyedik egység a keresztelési igehirdetés homiletikumának formai homiletikai kérdéseit taglalja. A legfontosabb elvárás a szerző szerint a rövidség, hiszen ez már a második igehirdetés, amit a gyülekezet meghallgat.[14] Ez azonban nem jelenthet tartalmatlanságot. Az igehirdetésnek egyszerre kell szem előtt tartania a keresztelésen megjelent családot, hogy ezáltal személyes legyen az igehirdetés, ugyanekkor a gyülekezethez is szólnia kell az igehirdetőnek. Fontos alapelvek az egyszerűség és a képszerűség. A fejezet szerzője, Dr. Fekete Károly szemléltetésre a bibliai képek használatát kevéssé tartja célra vezetőnek, mert azok magyarázatára kevés idő áll rendelkezésre. Hasznosnak tartja azonban az ellentétpárok használatát. Az imádságban szerepeljen hálaadás és könyörgés. Lehetőleg az igehirdető törekedjen a személyes hangvételre.[15]

Az 2021-ben megjelent Igehirdetők kézikönyve szerzője távolabbról indítja a sákramentum és igehirdetés kapcsolatát, és arra keresi a választ, hogy ez a két dolog hogyan kapcsolódik össze. Ennek a szoros kapcsolatnak a bemutatása után summázza, hogy a sákramentumi igehirdetés milyen jellemzőkkel bír. A sákramentumi igehirdetés jellege misszió-proklamatív. A sákramentumi igehirdetés exhortatív jellegű, buzdít a keresztyén életvitelre. Magyarázó-tanító jelleggel is bír. Közvetlenül magyarázza, amit a sákramentum mutat. A sákramentumi igehirdetés krisztologikus. Bizonyságtevő jellege is van, közösségi jellege is van, hiszen Krisztus közösségébe vezet. A sákramentumi igehirdetés eszkatologikus jellegű is, mert emlékeztet Krisztus szenvedésére, bizonyító jele az ebből származó kegyelemnek és előre mutató jele a megígért jövendő dicsőségének. Ennek értelmében a sákramentumi igehirdetés emlékeztetés, bizonyítás és jövendölés. Lehetetlen lehetőség.[16]

A keresztelési prédikációkat tartalmazó gyűjteményekről

2007-től jelenik meg az Igazság és Élet című folyóirat, amely prédikáció vázlatokat közöl, hogy ezzel segítsék a szolgáló lelkészek munkáját a szószéki szolgálatokban. A vázlatok mellett kortörténeti, bibliai teológiai, exegetikai segítséget is találhat a folyóiratot használó lelkipásztor a felkészüléshez. A folyóiratnak vannak visszatérő szerzői, így megfigyelhető, hogy a szerzők többsége a Tiszántúli vagy a Tiszáninneni Egyházkerület keblén belül szolgál. Éppen ezért jónak láttam, hogy a Tiszántúlról és a Tiszáninneről származó keresztelési igehirdetéseket innen vegyem a könnyebb hivatkozás és az írásban közölt szöveg szerkesztettsége, átgondoltabb volta miatt. A Tiszántúli dominancia ellenére a Dunamelléki Egyházkerület gyülekezetei közül is néhány képviseltetve van, ezért ezeket is használtam, és ahol szükség volt rá, ott az interneten fellelhető prédikációk közül is válogattam. Hátránya ezeknek a prédikációknak, hogy a szerzők nem közlik, hogy az igehirdetés mikor hangzott el, de a személyes hangvétel, néhány esetben a család körülményeire, ünnepre való utalások miatt biztosra vehetjük, hogy ezek az igehirdetések elhangzottak a prédikációt jegyző lelkész gyülekezetében. Ennek ismeretében nem érheti őket az a vád, hogy fiktív, csak a folyóirat számára íródott bárhol, bármikor elmondható igehirdetések lennének. Az sem jelenthető ki, hogy nem adnak reális képet a mai református keresztelési igehirdetésekről. A Tiszáninneni Református Egyházkerület esetében nem találtam a folyóiratban elegendő prédikációt, amely az általam felállított szempontoknak megfelelt volna, ezért a Tiszáninneni Református Egyházkerület esetében online közvetítésen elhangzott igehirdetéseket is felhasználtam.

A Dunántúli Református Egyházkerület gondozásában 2018-ban megjelent egy 55 dunántúli református lelkipásztor keresztelési igehirdetését magába foglaló kötet „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” címmel.[17] A Dunántúli Egyházkerületben meglévő keresztelési igehirdetési gyakorlat vizsgálatához ebből a gyűjteményből választottam ki az igehirdetéseket. Sajnos a kötetben szereplő prédikációk adatai nagyon egyenetlenek. Valahol az elhangzás pontos dátuma nem szerepel, helyenként csak az év van feltüntetve, vagy semmilyen dátum nincs. Van olyan igehirdető, aki a megkeresztelt gyermek és szülei nevét is közölte. A kötetben szerepel olyan prédikáció is, ahol a lelkipásztor szolgálati helye, vagy a keresztelés helye nincs feltüntetve. A hiányos adatközlés miatt arra törekedtem az igehirdetések kiválasztásánál, hogy pontos dátum, az elhangzás helye, a lelkipásztor neve, a prédikáció címe és a textus szerepeljen. A gyermek és szülei nevének közlését nem tartom fontosnak, mert kutatásunkhoz semmit nem tesz hozzá, ellenben személyiségi jogokra vonatkozó kérdéseket felvet.

Az öt lényeges adat mellett ezeknek a prédikációknak a kiválasztásánál szempont volt, hogy mind a négy egyházkerületből szerepeljen az egyházkerület székhelye, nagyvárosi gyülekezet, kisvárosi gyülekezet, és község is.

Néhány szó az 1985-ben életbe lépett Istentiszteleti Rendtartásról

Az 1985 óta hatályban lévő Istentiszteleti Rendtartás így fogalmaz a keresztelési prédikációk kapcsán: „A mi nemzedékünk idejében elhomályosult sokak előtt a sákramentum evangéliumi értelme. A keresztelés népszokássá, névadási ünnepséggé változott.[18] Ezért mindent el kell követni az igehirdetés, tanítás és imádkozás eszközeivel azért, hogy a gyülekezet újra felismerje a szent keresztség sákramentumának evangéliumi értelmét.”[19]

Fontos kiemelni, hogy a Rendtartás egyedül a szereztetési igét (Mt 28, 18-20) tünteti fel mint felolvasandó igehelyet a keresztelési liturgiában.[20] Ennek ellenére az általam vizsgált gyülekezetek nagy részében a szereztetési ige mellett másik igét is felolvas a lelkész és erről az igéről beszél.[21]

A keresztelési prédikáció tartalmi jellemzői

Az 1980-ban megjelent az Hirdesd az Igét-Igehirdetők kézikönyve című kézikönyv, amely szerint akkor jó egy keresztelési beszéd, ha három dologra válaszol: „ki szerezte?”, „mit jelképez?” és „mire kötelez?”. E kérdések mentén világossá kell válnia, hogy a keresztség szerzője Jézus Krisztus, jelképezi a bűnök elmosását és a bűnös test és életmód megöldöklését. A mire kötelez kérdés kapcsán el kell hangozzon, hogy a keresztség nem végcél, hanem kezdete a Krisztus-követésnek.[22] A korábban megjelent Igehirdetők kézikönyve szerint erre a néhány kérdésre adott válaszból kibomlik a keresztelési prédikáció. Ennek alapján nincs szükség túlbonyolítani a mondanivalót, nincs szükség a egy másodikként felolvasott igeszakasz magyarázatára.

Boross Géza 1988-ban megjelent homiletikájában fontosnak tartotta, hogy a keresztelési beszéd szóljon arról, hogy Isten szövetségébe fogadja a megkereszteltet, az eredendő bűn miatt szükség van a keresztségre, mert Jézus bűntörlő ereje kiárad az emberre, beszélni kell Isten kitüntető szeretetéről és minden eszközzel hangsúlyozni kell a szülők számára a hitben való nevelésnek rájuk nehezülő felelősségét. Boross Géza hangsúlyozza, hogy a keresztelési igehirdetés kizárólag a szereztetési ige alapján hangozhat el. Ezzel legitimitást nyer a sákramentum és elkerülhető annak veszélye, hogy a keresztség dogmatikuma háttérbe szorul.[23]

Id. Fekete Károly 1993-ban megjelent homiletikájában a következő megállapításokra jut a keresztelési igehirdetések tartalmára vonatkozóan: A sákramentumok kiszolgáltatásakor a sákramentumi igehirdetésben a sákramentumok igei titkát kell kifejteni és hirdetni. Arról kell szóban beszélni, amit a jelképes cselekedet jelent. A sákramentumi igehirdetés éppen ezért egy nagyon kötött beszéd, alkalomról-alkalomra ugyanazok a gondolatok kell, hogy előjöjjenek. Az erdélyi ágendáskönyv tartalmilag meg is köti az igehirdetőt, hogy lehetőleg mindig ugyanazt mondja. A jelenleg is használt Istentiszteleti Rendtartás nem ad semmilyen keresztelési igehirdetési mintát,[24] ami megnehezíti a lelkipásztorok munkáját, készülését a sákramentum méltó kiszolgáltatására.

A keresztségi igehirdetésben mindenekelőtt hirdetni kell Isten kegyelmi szövetségét, melynek révén minket örök életre választott ki. A keresztelési beszédeknek hirdetnie kell, hogy a keresztség által alámerülünk Krisztus halálába, hogy örök életre támadhassunk fel. Új életben kell járnunk. Az új éltben való lét megköveteli az ó-ember folytonos megöldöklését. A keresztség kezdet, felvétel az Anyaszentegyházba, a közösség kapuja, de innen a rendszeres úrvacsorával való élésig kell vezessen az út. A szülőknek, a családnak, a gyülekezetnek felelőssége, hogy a megkeresztelt olyan tanításban, nevelésben részesüljön, ami segít neki megismerni Jézus Krisztust, hogy az Urat dicsőítő élete legyen, a gyülekezet, az egyház szolgáló tagjává váljon.[25]

A keresztelési beszédek egyházkerületenként csoportosítva

Dunamelléki Református Egyházkerület

Budapest-Budahegyvidéki Református Egyházközség

Dr. Bogárdi Szabó István saját honlapján tett közzé keresztelési prédikációt is. Ezek közül egy 2017. 08. 06-án elhangzott beszédet választottam.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: Az igehirdetésnek nincs külön feltüntetett címe, helyette a gyermek nevét olvashatjuk.

Az igehirdetés a szereztetési igében elhangzó „minden” kifejezés kibontása és az egész keresztyén életet felölelő aspektusait mutatja be. Négy ilyen „minden” van.

Megtanítani mindazt, amit Krisztus parancsolt, a krisztusi minden része. Az általános vélekedéssel szemben a keresztség nem kezdete a keresztyén életnek, hanem része annak. Akkor teljes a keresztyén életünk, ha ez nem hiányzik belőle.

A második minden az, hogy vannak, akik komolyan veszik, hogy tanítvánnyá kell tenni minden népet és ezért elhozzák megkereszteltetni a gyermeküket. Krisztusnak mindenki életére igénye van.

A harmadik minden, hogy Jézusnak nem szerzett, hanem isteni hatalma van. Övé minden hatalom. Aki ezt megértette, mások számára is közvetíteni szeretné.

A negyedik minden Jézus ígérete, ami a keresztséget sákramentummá teszi. Velünk van minden napon a világ végezetéig. Az igehirdető kívánja, hogy a megkeresztelt gyermek tapasztalja meg a négy mindent, ami az egész életét átöleli.

Az igehirdető a szereztetési igében többször előforduló minden kifejezést bontja ki és Krisztus mindenre kiterjedő hatalmát bizonyítja. A megkeresztelt Krisztus tanítványává lesz és a Krisztus által ajánlott, ígért minden az egész életét körbe öleli.[26]

Budapest-Budahegyvidéki[27] Református Egyházközség

Néhai Dr. Szűcs Ferenc 1999 karácsonyán saját unokáját keresztelte meg. Az igehirdetés textusa is klasszikusan karácsonykor felolvasott ige.

A keresztelési igehirdetés textusa: Lk 2,12

A keresztelési igehirdetés címe: A keresztelési beszédnek nincs külön címe, mert egy karácsonyi igehirdetés után következik, melynek címe: Isten mindig közelebb van.

A textusban szereplő jel és a sákramentumokat látható jelekként magyarázó fogalmak vannak összekapcsolva és az igehirdető a két dolog között párhuzamot von. A keresztség látható jele a víz túlmutat önmagán és Isten szövetségét ábrázolja ki, amit Jézus Krisztusban, textusban szereplő gyermek személyében kötött az emberiséggel és személy szerint a most megkeresztelt kisleánnyal is. A megkeresztelt gyermek láthatóan Isten szövetségéhez tartozik, de ez az odatartozás maga után vonja, hogy a szülők, a család vállalja a gyermek keresztyén hitben való nevelését. Az a reménység, hogy a gyermek ezt az odatartozást önként is vállalja majd.[28]

Az igehirdetés szertartási beszéd, mert a keresztség titkáról, értelméről akar elmondani valamit, a keresztség sákramentumát magyarázza és a textust is arra használja, hogy keresztség mibenléte világosabbá váljon. A textusban szereplő jel és a keresztség vizét jelként aposztrofáló református dogmatika gyönyörű összekapcsolását olvashatjuk ebben az igehirdetésben. A szerző, noha tulajdon unokáját kereszteli, nem törekszik annál személyesebbre, mint ami már a keresztségben, Jézus meghívásában benne foglaltatik. A szoros családi kapcsolat ellenére nincsenek személyeskedő kiszólások, a gyermek jövőjére tett utalások. Jézus meghívása ennek a gyermeknek ugyanannyira szól, mint mindenki másnak.

Budapest-Budafoki Református Egyházközség[29]

A Budapest-Budafoki Református Gyülekezet a Budapest-Déli Egyházmegyéhez tartozik, Budapest 22. kerületében, tehát a főváros budai oldalán, a külvárosban található.

A megkeresztelt gyermekről, családról nem tudunk meg semmilyen említésre méltó információt, de a gyermekre való utalásból tudhatjuk, hogy csecsemőről vagy pici gyermekről van szó.

Néhai Nagy Péter budafoki lelkipásztor a rövid igemagyarázat után egy külön bekezdésben megindokolja az igeválasztást, mert első olvasásra szokatlan. „Úgy gondolom, valóban szokatlan, mégis érdemes a kisgyermekkel kapcsolatban egyet s mást átgondolni az idővel kapcsolatban. A modern ember kilépett, vagy kiesett a bibliai időszemléletből, és újra Kronosz isten gyermekévé lett, aki felfalja saját gyermekeit. Ebbe a rendbe neveljük fel őket, azt gondoljuk, hogy azoknak a dolgoknak van itt az ideje, amit a több szülő is csinál.”[30] A magyarázat további részében tételes felsorolást kapunk arról, hogy a gyermekekkel mi minden taníttatnak a szülei, milyen foglalkozásokra járatják, illetve milyen elvárásokat támasztanak az egészen kicsi gyermekkel szemben is és milyen felfokozott félelem uralja a szülőket, hogy valamiről lemarad a gyermeke. A szerző az igehirdetésben reflektál erre a szülői attitűdre.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20 és Préd 3,1

A keresztelési igehirdetés címe: Fontossági sorrend

A keresztelési igehirdetés egyetlen gondolatot szeretne hangsúlyozni és a gyermek nevelésében a legfontosabb helyre emelni. A gyermeket nem szabad úgy nevelni, hogy csak a „célszerű dolgokra” legyen idő. Nem szabad őket idejekorán egy versenybe állítani, aminek se hossza, se vége. A gyermeknek elsősorban a családi kapcsolatok megélésére van szüksége, és arra, hogy Istennel töltsön időt. Ez nem „elfecsérelt idő”,[31] hanem mindig megtérül. Ebben az esetben lesz áldás a család életén, így élve futhatja meg az ember az Isten által neki szánt pályát.

Az igehirdetés itt is áttételesen a nevelés, tanítás gondolatán halad és egy helyes nevelési stratégia követésére ösztönzi a szülőket a gyermek egészen pici korától fogva.

Pécs-Belvárosi Református Egyházközség[32]

A megkeresztelt személyéről, családjáról nem tudunk meg semmit, de az igehirdetés végén egyértelmű utalás van arra, hogy szülőknek szól az üzenet.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: A keresztény ember élete – Isten képernyője

A prédikáció egy képpel nyit, amiben egy tv antennájának működését részletezi a szerző. Az igehirdetés 2008-as, ezért akkor ez a kép még aktuális lehetett. Az antenna akkor sugározza jól a műsort, ha megfelelően van beállítva. Ilyen a keresztyén ember élete is. Ha Istenre figyel, akkor mások számára is vonzó hívő életet él, ellenkező esetben azonban torz lehet az a látvány, ami mások szeme elé tárul.

Bevezető kép után három keresztyéni életre vonatkozó fogalmat olvashatunk: kiváltság, felelősség és küldetés. A három fogalmat a bevezető képpel magyarázza az igehirdető. Kiváltság, hogy a keresztyén ember életén keresztül ismerheti meg Krisztust. Felelősség, hogy milyen Krisztust látnak meg mások a keresztyén emberen keresztül. Végezetül küldetés is, mert permanens felelőssége az embernek, hogy korrigálja magát, kapcsolatban legyen Istennel és mindig törekedjen az Istennel való kapcsolatának helyreállítására.

A befejező gondolatok intik a szülőket, hogy az ő kiváltságuk, felelősségük és küldetésük, hogy gyermekük „elé éljék Krisztust. Ebben a gyülekezet is segítséget kíván nyújtani azzal, hogy egy gyermekbibliát ajándékozunk nektek; hogy szeretettel hívunk alkalmainkra stb.”[33]

Az igehirdetés egésze nagyon lazán kapcsolódik a textushoz. A prédikáció mögött azonban megérezhetjük azt a jószándékú törekvést, hogy a nevelés, neveltetés gondolatkörén belül a lelkipásztor igyekszik a szülők figyelmét felhívni arra, hogy a keresztséggel milyen feladatot vállalnak magukra. Krisztust a gyermek elé élni annyit tesz, hogy a második kérdésben foglaltaknak a család igyekszik eleget tenni. Olyan életet kell élniük, amelyből a gyermek számára nyilvánvaló a Krisztus-hit. A hitben való nevelés elkezdését a gyülekezet egy gyermekbibliával segíti és hívja, várja vissza a családot a gyülekezetbe, ahol minden segítséget megadnak ahhoz, hogy a fogadalmukat teljesíteni tudják.

Tahitótfalui Református Egyházközség

A Tahitótfalui Református Gyülekezet az Északpesti Református Egyházmegyéhez tartozik. A település mérete, lakosságának száma miatt község.

A lelkipásztor, Árvavölgyi Béla prédikációja előtt lényegesnek tartja közölni, hogy a keresztelésre hozott gyermek egy nagyon várt gyermek, aki azonban az átlagosnál betegesebb. Azt is megtudhatjuk, hogy a család a gyülekezethez csak lazán kapcsolódik.

A keresztelési igehirdetés textusa: Zsolt 125,1-2

A keresztelési igehirdetés címe: Átkarolja az Úr az Ő népét!

A választott zsoltárról is olvashatunk néhány gondolatot, ami az igehirdetésben visszaköszön. A fogság után keletkezett zsoltár szerzője, olvasói már megtapasztalták, hogy a templom eleshet, élhet Isten választott népe elnyomásban, de Istent senki sem győzheti le végérvényesen, mert hatalmasabb mindenkinél.

Az igehirdetés egyetlen gondolatot szeretne a minden bizonnyal ezernyi aggodalommal, félelemmel érkező szülőkkel megértetni: ahogyan Tahitótfalut körülvevő hegyek megvédik az ott élőket a természeti csapásoktól (jégeső, vihar stb) és a történelem viszontagságos időszakaiban az emberek menekülhettek a hegyek közé, ugyanúgy Isten gyermekei is védelem alatt állnak és a Sion-hegy magaslataiban nem érheti őket semmilyen bántalom. A szülők nincsenek egyedül a nevelés terhével, a gyülekezet mellettük áll és tárt karokkal várja őket.[34]

Az igehirdetésen jól érezhető, hogy a gondokkal küzdő, gyermekük egészségi állapota miatt aggódó szülőknek szeretne vigaszt, biztatást nyújtani, és a gyülekezet támogatásáról biztosítani.

Dunántúli Református Egyházkerület

Pápai Református Egyházközség

Pápa a Dunántúli Egyházkerület székhelye, s így a Pápai Egyházmegyéi is. Márkus Mihály keresztelési igehirdetése 2003. április 6-án hangzott el. A prédikációban nem találunk utalást a gyermek nevére, életkorára, de kiemelt státuszát feltételezhetjük két oknál fogva. Az igehirdető így fogalmaz: „Újra és újra azzal kell szembesülnie, hogy felmenőihez hasonlítják. Állandó figyelmek kereszttüzében, elvárásokkal szembesítve kell megpróbálnia irányítania az életét. Újra és újra az orra alá dörgölik majd, hogy egy ilyen gyermeknek ezt vagy azt kell tennie, ezt vagy azt pedig szabad tennie, pedig ő is olyan gyermek, mint a többi. A majd felnőtt korában sem lesz semmivel könnyebb neki.[35] A másik körülmény, ami utalhat a gyermek kiemelt státuszára, az az, hogy az igehirdető egy 2003-ban elhangzott keresztelési igehirdetés közlését tartotta fontosnak egy 2018-ban megjelent gyűjteményben. Minden bizonnyal a szerző igehirdetései gondosan vannak tárolva, ha 15 évvel korábbi prédikációját be tudta küldeni. A kiemelt sorok egy olyan gyermekről szólnak, akire sok tekintet szegeződik, figyelik a cselekedeteit, szem előtt van. A leírás tökéletesen ráillik egy lelkész gyermekére vagy unokájára.

A keresztelési igehirdetés textusa: Jer 32,17.19

A keresztelési igehirdetés címe: Isten tervei nagyszerűek

Az igehirdetés felütése az, hogy „Istennek semmi sem lehetetlen.” Jeremiás és további bibliai példákkal kerül alátámasztásra ez az állítás. Az ember a saját életében is megtapasztalhatja ezt, amikor reménytelennek hitt helyzeteken Isten áldása felülkerekedik, és ad valamit, ami elérhetetlennek tűnt. Istennek hatalmasak a tervei, és nagyszerűek a tervei. Erre bizonyíték egy gyermek megszületése és Istentől való elfogadása. Isten már a fogantatás előtt ismerte a gyermeket (Jer 1,5).

Az igehirdetésnek két biztatása van. Az egyik, hogy Istennek nagyszerű tervei vannak. Ebben lehet bízni, a gyermek életét alapozni. A másik, hogy szemét rajta tartja az emberek minden útján. Ebből következik, hogy bármit hozhat az élet, Isten az ember mellett áll.

A két ígéret lefedi az egész emberi életet. A múltban megtapasztalhatók voltak Isten tettei, a jövőben pedig ott lesz Isten óvó tekintete.

A prédikáció üzenete a gyermek és az egész család életét igyekszik biztos talajra, szilárd meggyőződésre helyezni. A szerző nem számol könnyű élettel, nem is áltat ezzel senkit, de biztat egy Isten gondoskodásában nyugvó életet, ami reményt ad a jövőre, mert szemét rajta tartja az emberek útjain. Márkus Mihály így fogalmaz: „Így van, így lehet értelme élni, gyermekeket szülni, családot, nemzetet fenntartani.”[36]

Fontos ez az üzenet egy olyan társadalmi kontextusban, ahol sokan azért nem vállalnak gyermeket, mert elbizonytalanítja őket a jövő. Elbizonytalanítja őket, mert nincs miben, kiben bízniuk. 21 évvel ezelőtt talán kevésbé volt releváns ez az üzenet, mert kevesebbet hallhattunk a világunkat, civilizációnkat fenyegető eseményekről, de most nagyon aktuális.

Székesfehérvári Református Egyházközség

Székesfehérvár a Mezőföldi Református Egyházmegyéhez tartozik.

A prédikációban nem találunk utalást a gyermek nevére, életkorára, de az igehirdetést olvasva csecsemőt, kicsi gyermeket sejthetünk a keresztelés alanyaként.

Szücs Zsolt László 2017. 09. 10-én mondta el Ne félj! című prédikációját.

A keresztelési igehirdetés textusa: Ézs 43,1-2

A keresztelési igehirdetés címe: Ne félj!

A prédikáció központi üzenete, hogy az emberi élet tele van félelmekkel. Egy gyermek várása, születése is félelmekkel vegyes érzésekkel van tele. De nem csak a szülők, a család fél, a gyermek is fél az ismeretlentől, a biztos elvesztésétől. Isten azonban 365-ször üzeni, hogy ne féljünk. Az igehirdető három pontban, a textus három kijelentésén keresztül magyarázza az igét. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1).

Ebből következik, hogy nincs okuk a félelemre, mert megváltottak, Krisztus elvette a bűneiket. Isten név szerint ismer és adja megváltását. Istenhez tartoznak, Isten tulajdonai.

Az utolsó bekezdés a keresztség az igehirdető által megfogalmazott lényegét tartalmazza: a keresztség látható jelével Isten aláír egy kétoldalú szerződést az örök életről, amit a gyermek akkor fog aláírni, amikor hitre jut. Ez a szülőket hálára indítja, de kötelességet is jelent, mert istenfélelemben kell a gyermeket nevelniük, hogy a konfirmáción önként tudjon fogadalma tenni.[37]

Az igehirdetés hangsúlya az emberi félelmeken és Isten ezekre adott válaszán van, de megfogalmazódik a keresztségben Isten által ígért örök élet is, ami átkeretezi az emberi félelmeket és új távlatokat ad az emberi életnek. Isten nagyvonalúságára a szülők azzal kötelesek válaszolni, hogy megkeresztelt gyermeküket hitben nevelik és a konfirmációra, önálló vallástételre felkészítik.

Siófoki Református Egyházközség

A Siófoki Református Gyülekezet a Somogyi Református Egyházmegyéhez tartozik. Bartha Béla siófoki református lelkipásztor igehirdetése 2018. 03. 04-én hangzott el gyülekezetében. A kötetben nem szerepel a megkeresztelt gyermek életkora, családi körülményei, nevére vonatkozó adat, de az igehirdetést olvasva feltételezhetjük, hogy kisebb gyermek vagy csecsemő a megkeresztelt.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,16-20

A keresztelési igehirdetés címe: Késznek érzitek-e magatokat?

A felvett textus a Mt 28,16-20, ami nem a szűken vett szereztetési ige, hanem annak egy tágabb kontextusa. A prédikációt olvasva világossá válik, hogy mi indokolja a szereztetési igeként számontartott igehelynél kissé hosszabb ige felvételét. Jézus tanítványokhoz való odalépését követően a tanítványok leborultak előtte, de voltak akik kételkedtek benne. Az igehirdető a kételkedő tanítványok képét és a szülőknek, keresztszülőknek feltett második kérdést kapcsolja össze, és fűzi fel a központi üzenetet. Jézus a tanítványokra, tehát emberekre bízta az evangélium hirdetését annak ellenére, hogy bennük is volt kétely, bizonytalanság. Hibáik, kételyeik ellenére sikeresen vitték szerte a világon az örömhírt. A szülők azzal, hogy elhozták a gyermeket megkeresztelni, megfogadják, hogy úgy nevelik és neveltetik a gyermeket, hogy felnőve képes legyen a Szentháromság Istenbe vetett hitéről vallást tenni. A dilemma azonban az, hogy a szülők, a család és általában véve a 21. század embere képes-e a „krisztusi életformát gyerekei, unokái elé élni?”[38] „Mennyire van jelen az életünkben az Úr?” „Vajon mennyire tudunk megbirkózni a gyermeknevelés áldott, mégis kihívásokkal teli feladatával?” teszi fel a kérdést a keresztelést végző. A prédikáció utolsó felütése a bizakodásé, mert ha Jézusra tekintve nevelik a gyermeket, az elbizonytalanító helyzetekben is lesz bizonyosságuk, kapaszkodójuk. Az igehirdetést áldáskívánással fejezi be.[39]

A prédikáció központi üzenete tehát a keresztyén hitben való nevelés fontossága, a nevelés során fellépő elbizonytalanító tényezők és Jézus Krisztusra mint a nevelésben, hitben való járásban támogatónkra való utalás. Aki tehát megkeresztelteti a gyermekét, fogadalmat tesz arra, hogy hitben neveli és nevelteti, hogy alkalmassá váljon az önálló hitvallástételre, és ezen az úton a Jézus Krisztusba vetett hit fogja segíteni. Az igehirdető bízik abban, hogy mind a család, a gyermek közvetlen környezete és a gyülekezet megoldja is a rá bízott feladatot. „Hiszem, hogy ti is, mi is megoldjuk majd azt a feladatot, amit Urunk ránk bízott!”[40]jelenti ki Bartha Béla. Ez a mondat utal a lelkipásztor és a gyülekezet keresztyén nevelésben vállalt felelősségére is. A kötet nem tartalmazza az egyes gyülekezet keresztelési szokásait, liturgiáját, ezért sajnos nem lehetünk benne biztosak, hogy a siófoki gyülekezetben elhangzik-e az Istentiszteleti Rendtartásban szereplő harmadik kérdés, amely a jelenlévő gyülekezetet hívja fogadalomtételre.

Kaposmérői Református Egyházközség

Kaposmérői Református Gyülekezet a Somogyi Református Egyházmegyéhez tartozik. A fentebb említett 2018-ban megjelent kötetben Szunyiné Szabó Judit küldte be 2018. augusztus 11-én gyülekezetben elhangzott igehirdetését.

A gyermek keresztnevét olvashatjuk, de életkorára, szüleire vonatkozó adatok nincsenek feltüntetve. A prédikáció tartalmát ismerve azonban jó okunk van feltételezni, hogy a megkeresztelt gyermek csecsemő, vagy még egészen fiatal gyermek. „Most még (mármint a szülők) adnak meg mindent, amivel (név) élete bővölködhet.”[41] Ezzel arra utal a lelkipásztor, hogy a gyermek fiatalságánál fogva függ a szüleitől, és ami számukra fontos, azt fogja megtanulni.

A keresztelési igehirdetés textusa: Jn 10,10

A keresztelési igehirdetés címe: Bővölködés

A keresztelési igehirdetés textusa egy ígéretet fogalmaz meg: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben éljenek.” Az igehirdetés központi üzenete Isten keresztségben adott ígérete körül fogalmazódik meg. A gyermek a keresztséggel Isten gyermekévé válik, meg lesz jelölve, és ennek köszönhetően Isten által számontartott személlyé válik. A szülők az igében felolvasott ígéretet kapják. A gyermek a keresztség által Isten gyermekeként életet nyer és bővölködik majd. A gyülekezet kap egy új tagot, aki ugyan még nem tudja ezt, de ennek ellenére a gyülekezet imádságban és reménységben hordozza. Isten is kap a keresztséggel, hiszen a szülők fogadalmat tesznek és ígéretet tesznek arra, hogy ezt a gyermeket úgy nevelik, hogy Istent megismerje. A szülők feladata, hogy a gyermek tőlük megtanulja, hogy Jézus mit tett értünk, Istennek milyen ígéretei vannak. Az életet és a bővölködést is többféleképpen érti a Biblia. Tartalmas és túláradó életet ígér a gyermeknek Isten, aki örül más örömének, másokért fáradozik, áldás a környezet számára. Az igehirdető kéri, hogy ezek az ígéretek jelentsenek sokat a szülőknek és tanítsanak, beszéljenek Istenről, Jézus Krisztusról a gyermeküknek.[42]

Az üzenet fókusza tehát Isten keresztségben adott ígérete, és a szülők nevelésben, tanításban vállat felelőssége. A prédikációban a fogadalom kérdései közül a második, nevelésre, neveltetésre vonatkozó köszön vissza, de az igehirdetés elején a szolgálattevő kijelenti, hogy „a keresztség által befogadjuk őt a keresztyén anyaszentegyházba.”[43]

Tiszáninneni Református Egyházkerület

Miskolc-Perecesi Református Egyházközség

A Miskolc-Perecesi Református Gyülekezet a Borsod-Gömöri Egyházmegyéhez tartozik. A gyülekezet kicsi, a külvárosban található.

Az igehirdetésnek vannak előzményei, a szülők éveken keresztül várták a gyermekáldást. Nehéz éveken vannak túl, és felelősségük tudatában vannak.

A textusról is olvashatunk néhány bevezető gondolatot, amelyben a szerző azt hangsúlyozza, hogy Jézus missziói parancsai mindig összefonódnak a keresztség felvételével.

Az igehirdető több lehetséges témát is felvet, amely a keresztelőn alkalmas üzenet lehet. Ilyen téma az, hogy Isten mindennapos jelenlétét ígéri. A keresztség jó alkalom arra, hogy a szülőkben tudatosodjék a keresztyén nevelés fontossága. A keresztség a gyülekezet közösségében történik, ezért a csatlakozásra való felhívás is fontos üzenet. A keresztség ajándék, Isten már az anyaméhben gondot viselt rólunk. A keresztség nem csupán szertartás, hanem bűnbocsánat, megváltás, egész életünket meghatározó aktus.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: A várt gyermek

Az igehirdetésnek két központi gondolata van. A gyermeké a főszerep, de nem szabad elfelejteni, hogy Isten adta ezt a gyermeket, és osztozni akar a család örömében. Isten az, aki előbb szeretett mindannyiunkat. A szülők feladata, hogy a gyermeket keresztyén hitben neveljék. „Az Isten meg tud ajándékozni gyermekkel, ezt már megtapasztaltátok. De Isten nem tud keresztyén gyermeket nevelni, ha ti, a családja, ti, akikre bízta, nem segítetek neki ebben.”[44] Szeretni is sokféleképpen lehet, a szülőket azonban biztatja, hogy jézusi szeretettel szeressék.[45]

A tanulmány szerzője számára kérdés, hogy Isten magához vonzó kegyelme, tanítvánnyá tétele függésben van-e a szülők nevelésétől? Sokan nem kapnak otthon keresztyén nevelést, talán azt is mondhatjuk, hogy egyre kevesebben kapnak, Istennek mégis vannak gyermekei, akik keresztyén hitre térnek. A szülők mulasztása nem jelenti azt, hogy később valaki ne találkozhatna Isten igéjével. Ennek jele, hogy vannak felnőtt keresztelők, akik felnőttként köteleződnek el a Szentháromság Isten mellett.

A gyermeket tehát keresztyén hitben kell nevelni és jézusi szeretettel kell szeretni. Ezek az elvárások toronyként magasodhatnak az újdonsült szülők fölé, de ahogyan a missziói parancsban benne van, „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön”, úgy a minden hatalommal rendelkező Jézustól segítséget kapnak a szülők, hogy küldetésüket teljesíthessék.

Egri Református Egyházközség[46]

Eger az Egervölgyi Református Egyházmegyéhez tartozik.

A családról nem tudunk meg semmit, annyi azonban fontos információ, hogy a gyermeket a covid járvány idején keresztelték meg, amikor várható volt, hogy a következő héten újra bezárnak a templomok. 2021. 03. 08-án volt a keresztelő.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: mivel a keresztelési prédikáció nem írásban jelent meg, nincs cím.

A keresztelési igehirdetés fókusza az, hogy Jézus Krisztus közösséget vállalt a bűnös emberrel már azzal a cselekedetével, hogy Keresztelő Jánoshoz elmenve megkeresztelkedett. Isten cselekedete az emberért az, hogy szerette és Jézus Krisztusban megváltotta a világot. A megkeresztelt gyermek erről még mit sem tud, a szülők felelőssége, hogy az őt szerető Istenről beszéljenek neki, tanítgassák Isten megelőző szeretetére.

Nyékládháza-Mályi Református Egyházközség[47]

Borsod-Gömöri Református Egyházmegye gyülekezete. A gyülekezet a Facebook-on közvetíti az istentiszteleteket. A keresztelésen megjelent családról is elhangzik néhány adat, amely a gyülekezethez való tartozásukat hivatott bizonyítani. A keresztelő 2024. 03. 10-én volt.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: mivel a keresztelési prédikáció nem írásban jelent meg, nincs cím

Az igehirdető keresztelési prédikációjában arra helyezi a hangsúlyt, hogy a kereszteléssel a gyermek életében milyen változások állnak be. Ezzel az aktussal Isten népéhez fog tartozni, de ahhoz, hogy be tudjon igazán kapcsolódni, tanulásra, tanításra van szüksége, ami a gyülekezetben való aktív részvételt feltételezi. Az igehirdető biztosítja a családot, hogy Krisztus áldozata az ő gyermekükért is történt.

Telkibányai Református Egyházközség

A Telkibányai Református Gyülekezet az Abaúji Református Egyházmegyéhez tartozó gyülekezet. A település méretét tekintve község.

A keresztelőn megjelent családról nem tudunk meg semmilyen közelebbit, és az igehirdetés sem ad semmilyen információt. Nem derül ki, hogy gyermek vagy felnőtt keresztelőjén hangzott volna, és semmilyen kiszólás sincs, ami választ adna a megkeresztelt személyére.

A keresztelési igehirdetés textusa: ApCsel 8,35-37

A keresztelési igehirdetés címe: A vágy és a lehetőség találkozása

Szalay László Pál igehirdetésében az etióp kincstárnok értelmének fokozatos megnyílását követi végig, melynek végén meglátja a vízben a keresztséghez, a bűnök elmosásához, az új élet kezdetéhez szükséges anyagot.

Az igehirdetés központi gondolata az, hogy az etióp kincstárnok fokozatosan eljutott arra, hogy mivel megismerte a Megváltót, szeretne megkeresztelkedni és a víz szennyet, bűnt elmosó erejében részesedni. Ez a tisztaság iránti vágy kell vezérelje a keresztyén embereket.[48]

Az igehirdetés hallgatósága nem tisztázott. Az üzenet releváns, de az az olvasó érzése, hogy nem konkrét emberekhez, meghatározott helyzetben lévő családhoz szól.

Tiszántúli Református Egyházkerület

Debrecen-Nagyerdei Református Egyházközség

A Debrecen-Nagyerdei gyülekezet a Tiszántúli Egyházkerület és a Debreceni Egyházmegye székhelyén helyezkedik el.

A megkeresztelt gyermek nemére, életkorára, szüleire vonatkozó adatokat nem olvashatunk, de az igehirdetés üzenete egy csecsemőt, kicsi gyermeket feltételez.

A keresztelési igehirdetés textusa: 1Jn 4,19

A keresztelési igehirdetés címe: A szeretet teljességre jutása

Püski Lajos a Debrecen-Nagyerdei Református Gyülekezet lelkipásztora a textus alapján Isten megelőző, előre adott szeretetéről beszél, amiről a gyermek még semmit sem tud, ahogyan a családja, az őt körülvevő világ dolgai iránt is tudatlan. Isten megelőző szeretete hasonlít a szülők megelőző szeretetére, mert a szülők már a gyermekvállalás gondolatától szerették a gyermeküket, Isten azonban a világ kezdetétől, öröktől fogva. Ez a szeretet hálára, önátadásra kell indítsa a szülőket, akik Isten szeretetéből merítve hitvalló gyermeket kell neveljenek. Ehhez segítséget a gyülekezettől kapnak.[49]

A keresztelési beszéd üzenete ok és okozat viszonyára építkezik. Isten megelőző szeretete az oka annak, hogy a gyermeket hálából, hitben nevelik a szülők.

Hajdúböszörményi Református Egyházközség

Hajdúböszörmény a Hajdúvidéki Református Egyházmegye egyik gyülekezete, Hajdú-Bihar Vármegye a megyeszékhely után a második legnagyobb gyülekezete. A településen két református gyülekezet is van. A keresztelési beszéd szerzője, Loment Péter református lelkész a hajdúböszörményi Bocskai téri Református Gyülekezet lelkipásztora.[50]

A kereszteltető család említésre méltó körülményeiről is megtudunk néhány dolgot mind a prédikáció vázlat előtti megjegyzésből, mind a prédikáció olvasása közben. A szülők nem vérszerinti szülők, hanem nevelőszülők, akik átmenetileg gondoznak négy családjától kiemelt gyermeket, akiket elhoztak megkeresztelni. A szerző a textusválasztást az exegézisben indokolja, a ház- és a családépítés ugyanazon héber szóból ered, de ezt sajnos a magyar fordítás nem tudja érzékeltetni.

A keresztelési igehirdetés textusa: Zsolt 127,3-5

A keresztelési igehirdetés címe: Isten ajándéka – feladat!

Az igehirdetés üzenete arra fókuszál, hogy a megjelent szülők ugyan nem vér szerinti szülők, de a gondozásukban lévő gyermekekért megteszik a legtöbbet, amit szülő a gyermekéért megtehet, Isten színe elé helyezik őket és a keresztség által gyermekeivé válnak. A nevelőszülők azzal, hogy gyermekeket nevelnek, ajándéknak tekintik az Istentől adományozott életet, és ezzel keresztyéni hivatásuknak tesznek eleget.[51]

Loment Péternek két keresztelési igehirdetését is közölte az Igazság és Élet ugyanazon száma, ezért ezt is elemeztem.

A keresztelési igehirdetés textusa: Jer 3,28 és Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: Hívás és küldés

A második igehirdetés egy kislány keresztelőjén hangzott el. A szülők meghallották Isten hívását és ennek eleget téve kérik a keresztséget. A keresztség nem más, mint Isten egyezsége, szövetsége az emberrel. A néhány csepp víz Isten szeretetének jele. A szülők felelőssége, hogy beszéljenek Istenről, tanítsák meg neki, hogy van, aki nagyon szereti. A lelkész kéri a családot, hogy kapcsolódjanak be a gyülekezet életébe.[52]

Derecskei Református Egyházközség

Derecske a Tiszántúli Egyházkerületen belül a Debreceni Egyházmegyéhez tartozik, és a maga alig 9000 fős lakosságával kisvárosnak tekinthetjük.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 18,11 (Lk 19,10)

A keresztelési igehirdetés címe: Isten kezében

A prédikáció vázlat szerzője, id. Fazakas Sándor fontosnak tartotta a textus legfontosabb kifejezéseit, a görög szöveg által használt szavakat magyarázni. Ez a munka a keresztelési beszédben visszaköszön, mert e kifejezések magyarázatára, kifejtésére és a gyermek életére való vonatkoztatására épül fel az igehirdetés fő üzenete: Jézus Krisztus ezért a gyermekért is meghalt, és váltásművének hála ezt a gyermeket is bele keresztelheti az Anyaszentegyház Krisztus nevébe. A textus kifejezései (meghívjam, megkeressem, megtartsam) azt a folyamatot mutatják be, ahogyan az ember Jézushoz közel kerül. Jézus mint jó pásztor keresi az embert, ahogyan ezzel a gyermekkel is teszi, amikor a keresztségben neve elé a krisztusi jelző kerül. Itt is elhangzik, hogy a meghívást a szülők nevelése, neveltetése kell kövesse, hogy a gyermek később ne csak hallja a hívást, hanem maga is elinduljon, „Jézus felé, az örök élet kenyere felé.”[53]

Gávavencsellői Református Egyházközség

Gávavencsellő a Tiszántúli Református Egyházkerülethez és azon belül a Nyírségi Református Egyházmegyéhez tartozik. A korábban önálló Gáva és Vencsellő települések összevonásával jött létre. Lélekszámára való tekintettel nagyközség. Érdekes megemlíteni, hogy a Magyarországi Református Egyház hivatalos honlapján lévő gyülekezeti kereső csak Gáva és Vencsellő néven ad találatot, a település egyesített nevét nem ismeri fel.[54]

A keresztelési igehirdetés textusa: Filippi 1,6

A keresztelési igehirdetés címe: A keresztség mint kezdőpont

Sipos Brigitta is a textus elemzésével kezd, és a Filippi-levelet számos magyarázóhoz hasonlóan az öröm leveleként definiálja. Pál itt Isten elkezdett munkájára és annak véghezviteléről beszél. E két kifejezés köré szerveződik a keresztelési beszéd üzenete is. Azzal, hogy a szülők elhozták a gyermeket megkereszteltetni, elkezdődött a gyermek életében valami, amit Isten véghez is fog vinni. Két kulcsfogalom kibontása történik meg: folytonosság és kiteljesedés. A gyermek élete folytonosságot mutat minden hitben előtte járóval és a keresztelés által kiteljesedés lehet osztályrésze, ahol szét lehet választani a fontosat a lényegtelentől. Isten kiteljesedést ígér, ha a gyermeket úgy nevelik és neveltetik, hogy alkalma legyen Istent megismerni. Ebben segítség a hitoktató, a lelkész, a gyülekezet. A gyermek előtt nagy távlatok nyílhatnak és a kiteljesedésének állomásai nem csak a konfirmáció, hanem a gyülekezetbe való bekapcsolódás és a hitvalló élet. A lelkipásztor hitet tesz amellett, hogy Isten már elkezdett valamit a gyermek, a család életében. Ő már látja, hogy mivé lesz ez a gyermek. A szülőknek is kívánja ezt a látást.[55]

 

Textusválasztás gyülekezetenkénti összegzése

A textusok számbavételekor figyelembe kell vennünk, hogy ugyan egy kivételével nincs feltüntetve[56], de a szereztetési igét valamennyi lelkész a keresztelési liturgia részeként felolvasta. A vizsgált 17 keresztelési prédikációból 6 alkalommal választották textusként a missziói parancsot. A többi esetben más ige alapján prédikált az igehirdető. A másik bibliai igehelyet választók prédikációiban érezhető, hogy a textusként választott igehely kifejtésére törekszenek. A keresztelés mint az Anyaszentegyházba való felvétel aspektusa, a keresztyén hit és életvitel origója jelenik meg. A legtöbb keresztelési igehirdetés üzenete az, hogy a keresztelés a tanítvánnyá tétel kezdete, amit a szülőknek kell nevelés és neveltetés által folytatniuk. Ebben van a keresztelési gyakorlatunk legnagyobb bizonytalansága annak ellenére, hogy a szülők, keresztszülők erre fogadalmat tesznek.

A legtöbb esetben nem látunk arra törekvést, hogy a szereztetési ige, a választott ige és a keresztség dogmatikuma harmóniában legyen. Egyik vagy másik lesz hangsúlyosabbá.

Következtetések

Az 1985-ben hatályba lépett Istentiszteleti Rendtartás a keresztelési liturgiában csak a szereztetési ige felolvasását és annak alapján történő rövid igehirdetést ír elő.[57] Ennek ellenére nagyon általános gyakorlatnak tekinthetjük, hogy a szereztetési ige után a legtöbb lelkész bizonyos megfontolások alapján felolvas egy második igét, így a szereztetési ige a lekció funkcióját tölti be a keresztelési szertartásban, ami sok esetben azt jelenti, hogy hangsúlytalanná válik. A választott igehely gyakorlata talán nem problémás, ha a szereztetési igével együtt, egymást kiegészítve, megvilágítva kerül kifejtésre és a keresztség igazi üzenete kerül megfogalmazásra. A keresztségi liturgiában elmondott prédikáció szertartási beszéd, amelynek jól megkülönböztethető jegyei vannak. A szertartási beszéd témalehetőségei sokkal korlátozottabbak a prédikációhoz képest. Szorosan vett értelemben a keresztség titkáról, a keresztségben jelzett dolgokról, Krisztusról mint a keresztség szerzőjéről lehet és kell szót ejteni. Az 1980-ban megjelent Igehirdetők kézikönyve három kérdés megválaszolása mentén határozta meg a keresztelési beszéd tartalmát. A szertartási beszéd jellegét tekintve rövid, ennek a három kérdésnek a megválaszolása mellett ezt siketül is betartani.

Jól látszik, hogy a keresztelő lelkészek számára az a legfontosabb üzenet, hogy a keresztelés kezdet, amit a keresztyén hitben való nevelés, neveltetés kell kövessen. Ezzel meg is válaszolják az Igehirdetők kézikönyvében feltett azon kérdést, hogy mire kötelez a keresztség. Ez összekapcsolódik a szereztetési igében elhangzó „Tegyetek tanítvánnyá minden népeket”

A keresztelés dogmatikumára csak nagyon kevesen utalnak, a kálvini szövetségteológia ritkán kap hangot, a keresztségben megjelenő jel és jelzett nincs kifejtve. A hitvallási irataink ide vonatkozó részei nem kerülnek elő. Van olyan keresztelési prédikáció, ahol a keresztség szerzőjéről, Jézusról nincs szó. Hangsúlyosabbak a gyermek nevelésére vonatkozó tanácsok, a szülők biztatása, a gyülekezet segítségének felajánlása. A keresztyén hitben való nevelés mikéntjeinek felmutatása.

Az egyház mindig úton van, keresi a megfelelő eszközöket, hogy az embereket megszólítsa az evangéliummal. Annak hatásfokát kevéssé tudjuk mérni, hogy egy ilyen érzelmileg felfokozott eseményen, mint a keresztelő, mennyire ér célba az üzenetünk. Azt biztosra vehetjük, hogy sokan sokféleképpen értelmezik a keresztelési beszéd műfaját, tartalmát, és sok esetben azt látjuk, hogy ez rovására megy annak, hogy református híveinknek esélye legyen megérteni, hogy mi olyan különleges a keresztségben, miért érezte Jézus fontosnak azt, hogy maga is részesedjen benne, miért volt az első keresztyének számára döntő, az egész életüket meghatározó esemény a keresztség, és Luther Márton miért tekintett élete válságos pillanataiban bizalommal arra a feliratra, hogy „Meg vagyok keresztelve.”

Nagy szükség lenne a fogalmak tisztázására, jó példák közlésére, és megújulásra mind liturgiánkban, mind igehirdetésünkben, mind pedig a sákramentumainkkal való élésünkben.

Felhasznált irodalom

„Hirdesd az Igét” ─Igehirdetők kézikönyve, Szerkesztette: Békési Andor ─ Boross Géza ─ Pásztor János ─ Szenes László, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1980.

„Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Szerkesztette: Köntös László ─ Steinbach József, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, Pápa, 2018, 30 ─ 31.

A Hiedelbergi Káté, Budapest, Kálvin János Kiadó, 2013.

Árvavölgyi Béla: Átkarolja az Úr az Ő népét, Igazság és Élet, 13. évf., 2019/4, 795─796.

Bartha Béla: Késznek érzitek-e magatokat? in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 30─31.

Bogárdi Szabó István honlapja, https://bogardiszaboistvan.hu/hu/igehirdetesek/garay-reka-kereszteloje

Bogárdi Szabó István: Prédikáció és a sákramentumok, in. Fekete Károly ─ Literáty Zoltán ─ Steinbach József (szerk.): Budapest, Kálvin Kiadó, 2021, 411─430.

Boross Géza: Homiletika, Budapest, 1988.

Bullinger Henrik: A második helvét hitvallás ─ Vallástétel és egyszerű magyarázat az igaz hitről és a tiszta keresztyén vallás egyetemes tantételeiről, Budapest, A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2017.

Fekete Károly: Homiletika, Debrecen, 1993.

Fekete Károly: Keresztség, in Békési Andor ─ Boross Géza ─ Pásztor János ─ Szenes László (szerk.): „Hirdesd az Igét” ─Igehirdetők kézikönyve, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1980, 197─202.

https://www.facebook.com/watch/?v=428334434937732

id. Fazakas Sándor: Isten kezében, Igazság és Élet, 4. évf., 2010/3, 486─488, 487.

Igehircetők Kézikönyve, Szerkesztette: Fekete Károly ─ Literáty Zoltán ─ Steinbach József, Budapest, Kálvin Kiadó, 2021.

Loment Péter: Hívás és küldés, Igazság és Élet, 4. évf. 2010/4, 675─676.

Loment Péter: Isten ajándéka─ feladat!, Igazság és Élet, 4. évf., 2010/4, 673-674.

Márkus Mihály: Isten tervei nagyszerűek, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 97─99.

Nagy Péter: Fontossági sorrend, Igazság és Élet, 4. évf., 2011/4, 689─691.

Peterdiné Molnár Judit: A keresztény ember élete ─ Isten képernyője, Igazság és Élet, 2. évf., 2008/2, 99─100.

Püski Lajos: A szeretet teljességre jutása, Igazság és Élet, 3. évf., 2009/2, 272─273.

Sipos Brigitta: A keresztség, mint kezdőpont, Igazság és Élet, 3. évf., 2009/1, 102─105.

Szunyiné Szabó Judit: Bővölködés, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 153─155.

Szűcs Ferenc: Szabadság és megkötöttség, Budapest, Dunamelléki Református Egyházkerület, 2022, 244─ 245.

Szücs Zsolt László: Ne félj!, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 163 ─ 164.

Tóth Orsolya: A várt gyermek, Igazság és Élet, 6. évf. 2012/3, 503─505.

Hivatkozások

  1. Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP─23─3─II kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
  2. KRE-HDI hallgatója, gyakorlati teológiai alprogram résztvevője, Témavezető: Prof. Dr. Pap Ferenc, dékán (KRE─ PK), tanszékvezető egyetemi tanár
  3. Fekete Károly: Keresztség, in Békési Andor ─ Boross Géza ─ Pásztor János ─ Szenes László (szerk.): „Hirdesd az Igét” ─ Igehirdetők kézikönyve, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1980, 197─202.
  4. Igehirdetők kézikönyve, Szerkesztette: Fekete Károly ─ Literáty Zoltán ─ Steinbach József, Budapest, Kálvin Kiadó, 2021. A szerkesztők között szerepel ifj. Fekete Károly (1960-) a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke (2015-), a Debreceni Református Hittudományi Egyetem egyetemi tanára.
  5. A tanulmány szerzője id. Fekete Károly (1930 ─ 2008), gyülekezeti lelkész, esperes, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszékének vezető tanára.
  6. Fekete K.: Keresztség, 198.
  7. Uo., 199 ─200.
  8. A Hiedelbergi Káté, Budapest, Kálvin János Kiadó, 2013, 36.
  9. Uo., 36.
  10. Uo., 37.
  11. Uo., 38.
  12. Bullinger Henrik: XX. fejezet, A szent keresztségről, A második helvét hitvallás ─ Vallástétel és egyszerű magyarázat az igaz hitről és a tiszta keresztyén vallás egyetemes tantételeiről, Budapest, A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2017, 129─131.
  13. Fekete K.: Keresztség, 200─201.
  14. 1980-ban az 1931. január 1-jén életbe lépett Istentiszteleti Rendtartás volt még használatban, amely az istentisztelet végére tette a keresztelőt. Ezért hivatkozik a szerző második igehirdetésként a keresztelési beszédre. Az 1985-ben bevezetett és a mai napig használatban lévő Istentiszteleti Rendtartás szintén az istentisztelet végére javasolja a keresztelés kiszolgáltatását, de jellemzően a legtöbb gyülekezetben az istentisztelet legelején, sok esetben az apostoli köszöntés után végzik el. Az istentisztelet elején lévő keresztelések az általam elvégzett kutatómunka alapján általánosnak vehetők, kivételt képeznek az istentisztelet végi keresztelők.
  15. Uo., 201─202.
  16. Bogárdi Szabó István: Prédikáció és a sákramentumok, in. Fekete Károly ─ Literáty Zoltán ─ Steinbach József (szerk.): Budapest, Kálvin Kiadó, 2021, 411─430.
  17. „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Szerkesztette: Köntös László ─ Steinbach József, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, Pápa, 2018, 30─31.
  18. A közel negyven éve napvilágot látott Istentiszteleti Rendtartás ezen a ponton biztosan korrekcióra szorul, mert a jelen megváltozott társadalmi körülmények között a többség már biztosan nem tekinti névadási ceremóniának a keresztelőt.
  19. Istentiszteleti Rendtartás a Magyar Református Egyház számára, az Országos Zsinat 1929. évi 550. számú határozatával megállapított szöveg revíziójának tervezete, (kézirat gyanánt), 1950.Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17-én megnyílt 5. ülésszakának 17. sz. határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1985, 21.
  20. Uo., 70.
  21. Az Igazság és Élet című folyóirat 2007 óta negyedévenként jelenik meg. Ezalatt az idő alatt megközelítőleg 70 db keresztelési prédikáció vázlatot közöltek, hogy ezzel is segítség a lelkészek igehirdetői munkáját. Két számhoz nem sikerült hozzáférnem, mert a 2019-es Ráday Könyvtárat is érintő tűzben megsemmisültek. 67 keresztelési beszédet olvastam itt, ebből 54 alkalommal beszélt a lelkész a szereztetési igén felül választott textus alapján. Ebből arra következtethetünk, hogy a legtöbb lelkész nem érzi elegendőnek a szereztetési ige alapján a keresztség titkának a kifejtését. A közvetítések is hasonló arányt mutatnak.
  22. Fekete K.: Keresztség, 200─201.
  23. Boross Géza: Homiletika, Budapest, 1988, 196─203.
  24. Fekete Károly: Homiletika, Debrecen, 1993, 121.
  25. Uo., 122.
  26. Bogárdi Szabó István honlapja, https://bogardiszaboistvan.hu/hu/igehirdetesek/garay-reka-kereszteloje
  27. Az igehirdetést tartalmazó kötet nem tüntette fel, hogy pontosan melyik gyülekezetben volt a keresztelő, illetve hangzott el a prédikáció. Ezt a szerző fia adta tudtomra.
  28. Szűcs Ferenc: Szabadság és megkötöttség, Budapest, Dunamelléki Református Egyházkerület, 2022, 244─ 245.
  29. Nagy Péter: Fontossági sorrend, Igazság és Élet, 4. évf., 2011/4, 689─691.
  30. Nagy: Fontossági sorrend, 689.
  31. Uo., 690.
  32. Pécsen két református gyülekezet is működik, de a folyóirat nem jelzi külön, hogy Peterdiné Molnár Judit a Pécs-Belvárosi Gyülekezetben szolgál.
  33. Peterdiné Molnár Judit: A keresztény ember élete ─ Isten képernyője, Igazság és Élet, 2. évf., 2008/2, 99.
  34. Árvavölgyi Béla: Átkarolja az Úr az Ő népét, Igazság és Élet, 13. évf., 2019/4, 795─796.
  35. Márkus Mihály: Isten tervei nagyszerűek, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 98.
  36. Márkus M.: Isten tervei, 97─99.
  37. Szücs Zsolt László: Ne félj!, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 163 ─ 164.
  38. Bartha Béla: Késznek érzitek-e magatokat? in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 31.
  39. Bartha: Késznek érzitek-e, 30─31.
  40. Uo., 31.
  41. Szunyiné Szabó Judit: Bővölködés, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 154.
  42. Szunyiné: Bővölködés, 153─155.
  43. Uo., 153.
  44. Tóth Orsolya: A várt gyermek, Igazság és Élet, 6. évf. 2012/3, 504.
  45. Tóth: A várt gyermek, 503─505.
  46. https://www.facebook.com/watch/?v=428334434937732 (Letöltés dátuma: 2024. 03. 11.)
  47. https://www.facebook.com/100070255864318/videos/1154247452267318/ (Letöltés dátuma: 2024. 03. 13.)
  48. Szalay László Pál: A vágy és a lehetőség találkozása, Igazság és Élet, 8. évf., 2014/2, 330─334.
  49. Püski Lajos: A szeretet teljességre jutása, Igazság és Élet, 3. évf., 2009/2, 272─273.
  50. A folyóiratban nincs jelezve, hogy Hajdúböszörmény melyik gyülekezetében szolgál Loment Péter, ennek tisztázását némi utánajárás előzte meg.
  51. Loment Péter: Isten ajándéka─ feladat!, Igazság és Élet, 4. évf., 2010/4, 673-674.
  52. Loment Péter: Hívás és küldés, Igazság és Élet, 4. évf. 2010/4, 675─676.
  53. id. Fazakas Sándor: Isten kezében, Igazság és Élet, 4. évf., 2010/3, 486─488, 487.
  54. https://reformatusegyhaz.hu/egyhazunk/egyhazunk-felepitese/ (Letöltés dátuma: 2024. 03. 24.)
  55. Sipos Brigitta: A keresztség, mint kezdőpont, Igazság és Élet, 3. évf., 2009/1, 102─105.
  56. Nagy Péter: Fontossági sorrend című igehirdetése elején egyedüli szerzőként feltüntette a választott igehely mellett a szereztetési igét is. Egyértelmű, hogy a szereztetési ige felolvasása része a keresztelési liturgiának, de az elmúlt hónapok kutatásai rámutattak, hogy van olyan gyülekezet, ahol elmarad a felolvasás, és a szolgálatot végző legfeljebb utal a missziói parancsra. Nagy Péter: Fontossági sorrend, Igazság és Élet, 4. évf., 2011/4, 689─691.
  57. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17-én megnyílt 5. ülésszakának 17. sz. határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1985, 70.

 

Ratkovics Petra Krisztina: Túl az idézeten – intertextuális hivatkozások a Szentíráson belül

Mai modern korunkban nagyon pontosan meg van határozva, hogy miként kell egy külső forrásra hivatkozni: lábjegyzettel, hivatkozással jelölni kell az idézetet, pontosan meg kell határozni a kiadást, az oldalszámot, és azt is jelölni kell, ha a legapróbb stilisztikai változást eszközöltük az adott szövegben (pl. nagybetű helyett kisbetűt írtunk, vagy egy szót kiemeltünk). Bibliaolvasó, Bibliát forgató emberek számára az sem okoz meglepetést, hogy a Szentírás lapjain az egyes oldalak alján találunk egyfajta „hivatkozásjegyzéket”, egy listát, ahol felsorolva megtalálható, hogy egy adott bibliai vers mely másik bibliai versekre mutat, esetleg idéz. A fent leírt hivatkozási kultúrában szocializálódva joggal gondolhatnánk, hogy ez egy „abszolút” lista, felsorol minden Biblián belüli intertextuális hivatkozást, azonban ez koránt sincs így.[1] Az ókor embere nem ismerte a mai hivatkozási követelményeket, és sokkal nagyobb szabadsággal bántak a Szentírás szövegével, mint azt mi ma el tudnánk képzelni. Hiányoznak azok a fogódzók, amelyek alapján egyértelműen eldönthetnénk, hogy a szentíró mikor utal melyik másik szövegre; ráadásul gyakran nem is egy teljes frázis idézésével találkozunk, hanem erősebb-halványabb utalással, egy-egy kulcsszó révén feltételezett szövegi kapcsolatról.

Jelen cikkünkben kifejezetten az Ószövetség (ÓSZ) és Újszövetség (ÚSZ) kapcsolata szempontjából vizsgáljuk ezt a jelenséget, három különböző mélységű irodalmi kapcsolódás mentén: az idézet, az utalás (vagy allúzió) és a visszhang kategóriáit használva. A cikk utolsó felében bemutatjuk, hogy milyen, a szavak szintjén alapuló (szintaktikai és lexikai) kapcsolaton túlmutató intertextualitási formákat fedezhetünk még fel. Célunk, hogy felvázoljunk, ismertessünk néhány olyan szempontot, amely alapján ezeket a szövegi összekapcsolásokat meg lehet tenni, és így segítséget nyújtsunk mindazoknak, akik az Ó- és Újszövetség összefonódását kívánják alaposan vizsgálni.[2]

1. Idézet

Idézetnek tekintünk egy hosszabb, több szóból álló frázist, amelyről a szentíró vagy a beszélő általában egyértelműen jelzi, hogy máshonnan emeli be. Ezt a jelzést az ún. bevezető formula teszi meg: „meg van írva”; „nem olvastátok”; „ahogy a próféták mondják”.[3] Ilyen és ehhez hasonló formulák nem egyediek az ÚSZ-ben, hanem széles körben el voltak terjedve a judaista írástudók között. Ezeknek a bevezető formuláknak nemcsak szintaktikai, hanem teológiai jelentősége is van: a bevezető formula használatával az író tudatosan Szentírásként, Istentől származó tekintélyként hivatkozik az ÓSZ-i szövegre.[4] Mégis, a bevezető formula jelenlétét nem tekinthetjük szabályszerűnek: Pál apostol két alkalommal is utal a Jer 9,22–23 szakaszra, és míg egyik alkalommal használ bevezető formulát (1Kor 1,31), másik előfordulásakor (2Kor 10,17) már nem.[5] Hasonlóan nincs bevezető formula a Jel 15,3–4 versekben olvasható szakasz előtt, amely a Jer 10,7-et szó szerint idézi. Az idézetek nem konzisztens jelölése miatt azzal is találkozunk, hogy egy-egy előfordulást egy lista idézetnek tekint, míg egy másik csak allúzió kategóriába sorolja (vö. az NA28 és UBS4 besorolása a Mt 11,29-ben előforduló Jer 6,11-et). Ezzel szemben több alkalommal is találkozunk a Szentírásban azzal, hogy a szentíró valamilyen formában jelzi, hogy idézni fog, és apokrif vagy extrabiblikus irodalomból idéz.[6]

Az ÚSZ-i írók nagy szabadsággal nyúltak a szöveghez, és különösebb probléma nélkül módosítják a héber (vagy görög) eredetit, hogy jobban illeszkedjen a mondanivalójukhoz. Ilyen módosítást figyelhetünk meg Máté evangéliumában (2,6), amikor az evangélista Betlehemről beszél, és megfordítja az ószövetségi idézet (Mik 5,1) tartalmát – a mikeási eredeti szerint Betlehem „a legkisebb (…) Júda nemzetségei között”, míg az evangélista szerint „Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között” (kiemelés tőlem). A módosított idézetek mellett találkozunk összevont idézetekkel is, amikor az újszövetségi író összekapcsol kettő vagy több ószövetségi igeszakaszt, amelyet egy egységként vagy egymás mellé téve idéz. Ennek egy példájaként látható az ApCsel 1,20-ban található idézet, amely egyesíti magában a Zsolt 69,25 versét, és a Zsolt 109,8 versét. Azonban az sem mindig egyértelmű, hogy mikor találkozunk összekapcsolt idézettel: a Róm 14,11 versében olvasható Ézs 45,23 idézethez a NA28 hozzákapcsolja a Jer 22,24 verset is („Élek én – így szól az Úr”), míg az UBS5 szerint itt csak az Ézs-i igéről beszélhetünk, nincs szó összekapcsolásról. Problémát jelenthet az is, hogy mivel nincsenek egyértelmű határok (idézőjelek), így bizonytalan, mikor ér véget egy-egy idézet. Ezzel találkozhatunk a Mt 21,13 (és vele párhuzamos Lk 19,46) versben, ahol Ézs 56,7 és Jer 7,11 verseket idézi az evangélista.

További kérdést vet fel, hogy milyen szöveget használt az újszövetségi szerző idézete alapjául; ez a kérdés nemcsak az idézetek, hanem az allúziók és visszhangok vizsgálatánál is felvetül. A jelenlegi kutatói tendencia a Septuaginta (LXX)[7] szövegét hajlamos alapul venni: a szövegi elemzések alapján úgy vélik, hogy az ÚSZ-i szentíró a LXX szövegét láthatta maga előtt, vagy csak egyszerűen abból idézett (akár emlékezetből) a héber szöveg (MT)[8] helyett. A Zsid 11,5 beszél Énókról, akiről a MT nagyon szűkszavúan nyilatkozik (1Móz 5,24), ellenben a LXX részletesebben szól; illetve szintén problémás Jer 31(38),31–32 versek előfordulása a Zsid 8,7–9-ben, ahol a szentíró a LXX változatát követi. Egyes idézetlisták[9] a feltételezett forrásszöveg (LXX, MT, a kettő keveréke vagy egyik sem) szerint csoportosítják az ÓSZ-i idézeteket – látható, hogy ez a problémakör nem ismeretlen a kutatók előtt.

Ahogy fentebb is láthattuk, az elsőre egyszerűnek tűnő kategória, az idézetek csoportja is számos kihívást foglal magában, így nehéz is általánosságban bármit mondani róluk. Azt fontos látnunk, hogy feleslegesen, csak az idézés kedvéért nem idézett a szentíró, hanem az ÓSZ-i igeszakaszt a hivatkozással egyidejűleg új kontextusba helyezte, újra (vagy újként) értelmezte. A Szentírás több ezer éves kutatástörténete során valószínűsíthetően a direkt idézések, idézetek feltárásra kerültek – ennél többet pedig az egyes idézetek vizsgálata kapcsán, az adott szakaszra specifikusan lehet mondani.

2. Utalás, allúzió

Sokáig a fókusz szinte csak a kimondott idézeteken volt; a nagy változást Richard Hays Echoes of the Scripture c. könyve (New Haven, Yale University Press, 1989) hozta, aki az irodalomtudományból kölcsönvette az intertextualitás fogalmát, és felhívta a figyelmet az utalások és visszhangok jelentőségére. Az utalások az idézeteknél sokkal kevésbé pontosak, általában egy-két kulcsszó révén kapcsolódnak az szöveghez, és belefonódnak az írás menetébe.[10] Itt még mindig szövegi, szó szerinti egyezésről beszélünk, bár sokkal kisebb mértékben, mint az idézetek esetében.

A problémát többek között az jelenti, hogy nehéz megállapítani, mikor beszélhetünk valóban utalásról, és mikor van inkább szó véletlenszerű egyezésről, esetleg egyáltalán semmiféle egyezésről. A Szentírás esetében számos szakkifejezéssel találkozhatunk, amelyek ugyan gyakran fordulnak elő, de többségben nem utalást jelentenek – pusztán csak az adott szakkifejezést, szófordulatot használják. Ennek a problémának a kiküszöbölésére állapított meg Hays hét kritériumot, amely segítségével meghatározható, hogy egy adott helyen utalásról van-e szó.[11]

    1. Elérhetőség: vajon rendelkezésére állt, elérhető volt-e az író számára a forrásszöveg, amihez kötni akarjuk az utalást? Ez a szempont az ÓSZ-ÚSZ kapcsolatát tekintve kevésbé releváns, hiszen ahogy fentebb láthattuk, az ÓSZ héber és/vagy görög szövege ismert volt az ÚSZ írói előtt.[12]
    2. Mennyiség: milyen mértékben fordulnak elő azonos szavak vagy szintaktikai minták; illetve az azonos szavak/kifejezések mennyire relevánsak, mennyire játszanak központi szerepet az átadott gondolatban?
    3. Előfordulás: milyen gyakran idéz az ÚSZ-i író máshol ugyanabból az ÓSZ-i iratból, vagy esetleg idézi-e máshol ugyanazt a szakaszt/verset? Ez a kritérium, bár fontos, de önmagában nem elégséges, hiszen könnyen lehet a körkörösség csapdájába esni: ha az előfordulási gyakoriság alapján döntjük el, hogy egy szakasz valakire utal vagy nem utal, akkor a következő alkalommal az előző döntés megerősíti önmagát.
    4. Tematikus koherencia: mennyire passzol bele a feltételezett utalás a szentíró érvelésébe vagy tárgyalt témájába? Az objektív textuális, szintaktikai elemzésen túl ez a kritérium már továbbvezet az értelmezés kérdésébe. Mivel (ahogy az idézetek kapcsán is megjegyeztük) minden utalás egyben értelmezés is, semmiképpen sem szabad alábecsülni ennek a kritériumnak a jelentőségét.
    5. Történelmi valószínűség: Érthette-e a szentíró az általunk feltételezett módon az adott ÓSZ-i igeszakaszt? Megérthették-e az olvasói? Ez a kritérium kihangsúlyozza az első század kulturális és vallási hátterét, valamint felhívja a figyelmet annak veszélyére, hogy saját, modern elképzelésinket olvassuk vissza a szövegbe.
    6. Értelmezéstörténet: az elmúlt évszázadok teológusai és kutatói látták-e a feltételezett allúziót? Ez is egy önmagában nem elégséges szempont, hiszen míg egy utalás valószínűségét alá tudja támasztani, hogyha számos teológus ugyanúgy hitelesnek tartotta, de főleg Pál apostol zsidó háttere kapcsán gyakran találkozhatunk azzal, hogy egyes értelmezési módok háttérbe kerülnek, és így csak limitált értelmezéstörténeti támogatottságot találunk – ez azonban nem jelenti feltétlen azt, hogy az utalás nem valós.
    7. Elégedettség: figyelmen kívül hagyva a fenti hat kritériumot, van-e értelme az adott utalásnak, ad-e többletet a szakasz értelmezéséhez? Kétségkívül ez a legszubjektívebb szempont, és önmagában semmiképpen sem elég egy utalás meglétének igazolására. Valószínűleg ez a kritérium első szűrőként tud jól funkcionálni: egy adott szakasz kapcsán először azt vizsgáljuk meg, hogy van-e egy ÓSZ-i kapcsolatnak értelme, és ezután kezdjük vizsgálni a többi szempontot.

A hét kritérium az elmúlt harminc évben nem sokat változott, és bár a Hays-i keretek nagy segítséget nyújtanak, Susan Docherty kiemeli,[13] hogy a következő nagy előrelépés az Ószövetség-Újszövetség kapcsolatának kutatásában azzal történhet meg, ha megszületik egy konszenzusos kritériumgyűjtemény, amely alapján meg lehet határozni az utalásokat. Ezzel szemben egyesek megkérdőjelezik, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen, mindent magába foglaló és minden eshetőségre kiterjedő kritériumgyűjteményt vagy definíciót megalkotni.[14]

Az utalások kapcsán különösen is fontos kiemelni a kontextus jelentőségét: bár az újszövetségi szerzők mindig tudatában voltak a kontextusnak, amikor idéztek az Ószövetségből,[15] az utalások sosem léteznek önmagukban. Nem létezik olyan, hogy atomizált utalás – a legkisebb allúzió is annak nagyobb kontextusára is utal.[16] Egy utalás ugyanakkor kevésbé direkt, mint egy idézet: nem mindenki fogja felismerni, hiszen felismerése nagyban függ az olvasó műveltségétől, és hogy ismerős-e azzal a szöveggel, amire az író utalni kíván.[17] Ha az olvasó felismerte az utalást, akkor az gazdagítja olvasatát; de a szöveg megértéséhez nem szükséges az utalás megtalálása.

Az alábbi példa illusztrálja az utalás jelenségét, és hogy egy hosszabb ószövetségi szakasz allúziója mennyiben tudja gazdagítani a leírt szakaszt:[18] a 2Kor 3,6 versben Pál egyértelműen idézi Jeremiást (31,31–32) az „új szövetség”-re való hivatkozással, azonban ha kiterjesztjük a kontextust, akkor további, sokkal kevésbé nyilvánvaló utalásokat is észrevehetünk. A Jer 31,31-34-ben olvasható új szövetségről szóló ígéretet Isten megismétli a próféta által a 32,36–44 versekben – a két kijelentés közé pedig beékelődik a szimbolikus történet, amelyben Jeremiás földet vásárol rokonától, és az adásvétel igazolására dokumentumot írnak, amelyet cserépedénybe tesznek, és elzárva, bizonyítékként eltesznek (Jer 32,1–25). Ez a történet nagyon is tudatosan került a két, szövetségről és kegyelemről szóló kijelentés közé, és segít már önmagában a Jer kontextusában értelmezni Isten új szövetségének ígéretét. A leírt dokumentumon a pecsét biztosította a hitelességet, és a cserépedény volt az az eszköz, amelyben ez a biztosíték (és így a föld birtoklásának joga) megőrződött. Jeremiás leírásában ez a biztosíték nem kevesebb, mint Isten eljövendő kegyelmének és az örömteli jövőnek bizonyossága (Jer 32,42–44).

Azt tudjuk, hogy a korinthusi gyülekezet a Krisztus-eseményben látta beteljesedni a jeremiási új szövetség ígéretét (1Kor 11,25 utalása Jer 31,31–34-re), így az értelmezhetőség és hitelesség szempontjából megállja a helyét a feltételezés, hogy az új szövetség ígéretéhez ilyen közel álló szakaszt is értelmezhettek saját keresztyén életük kontextusában. Pál egyes kulcsszavak behozatalával idézi be a jeremiási földvásárlás képét: a 2Kor 1,22-ben használja az „elpecsétel” kifejezést – amely a Jer 32-ben a levélre írt tartalom hitelességét igazolja. A páli képben a Szentlélek az, aki igazolja Isten Krisztusban nyújtott megváltását, és így biztosítja a híveket afelől, hogy a Krisztusban kapott kegyelem megváltoztathatatlan és elvehetetlen.

Ahogy az apostol folytatja érvelését, a 4,7 versben említést tesz a „cserépedény”-ről, amely a kincset tartja. Ez ismét csak felidézheti a jeremiási adás-vétel képét, és emlékezteti az olvasót a cserépedény szerepére a történetben. Ahogy ott is a cserép szerepe elsődlegesen a megőrzés volt, és a hangsúly nem az edényen, hanem a benne őrzött dokumentumon volt, úgy a 2Kor 4,7 kapcsán is látni kell, hogy a hangsúly nem a cserépedényen vagy annak törékenységén van, hanem a kontraszton, amit a benne őrzött kinccsel alkot – az edény értékét a benne őrzött tárgy értéke adja, amely a jeremiási kontextusban Isten helyreállításának ígérete, a korinthusi levélben pedig a megvalósult megváltás. A 2Kor 1,21–22 és 4,7 értelmezéséhez nem kell látni a kapcsolatot a Jer 32-vel, de annak háttérismerete szépen kiegészíti és elmélyíti az apostol által leírt üzenetet.

3. Visszhang

A visszhangok még az utalásoknál is nehezebben megfogható intertextuális kapcsolatok, bár a kettő közeli rokon. Egyes kutatók a kettőt a szerző szándékossága szerint különböztetik meg. Moyise szerint akkor beszélünk visszhangról, „amikor az utalás olyan gyenge, hogy a szerző tudatos szándéka nem valószínű.”[19] A visszhang jelensége mögött az állhat, hogy az ÚSZ-i írók olyannyira ismerték és elmélyültek az ÓSZ-i szövegekben, hogy természetes módon használtak onnan származó kifejezéseket, nyelvezetet – de nem kívánták az adott ÓSZ-i szakaszt beidézni, vagy érvelésként felhasználni.[20] Hays is felhívja a figyelmet a belemagyarázás veszélyére: „ahogy egyre közelítünk a visszhang határához, kikerülhetetlenül azzal a problémával szembesülünk, hogy nehéz döntést kell hoznunk: vajon valóban visszhangot hallunk, vagy csak az elménk mormolása vetít elénk délibábot?”[21] Ez a veszély annál valósabb, minél távolabb áll egymástól vizsgált szövegünk és az a szöveg, aminek a visszhangját hallani véljünk – ennek a csapdáját az 5. kritérium alkalmazásával próbáljuk kikerülni. A visszhangok ilyen ingadozó helyzetéből fakad, hogy egyes kutatók szinte teljesen feleslegesnek tartják azt, hogy külön foglalkozzanak visszhangokkal, és sokkal szívesebben hivatkoznak az ilyen szövegrészletekre „irodalmi párhuzamként”. Ellenben mások jelentősnek gondolják a visszhangok jelenlétét, és mélyebben utánajárnak, hogy egy-egy feltételezett visszhang miben gazdagíthatja a vizsgált szöveg jelentését.[22]

Egy ilyen (feltételezhető) visszhangot figyelhetünk meg a Róm 1,16–17 versekben, a „szégyellem” (epaiszkhünomai) szó kapcsán. Ennek a görög szónak a rokon kifejezése ismételten előfordul azokban a zsoltárokban és próféciákban, amelyekre Pál a megigazulással kapcsolatos teológiájában és szókincsében épített: így például Zsolt 25,2 („Benned bízom Istenem, ne szégyenüljek meg” [kataiszkhüntheién – kiemelés tőlem]) vagy Ézs 28,16 a LXX szerint[23] („Aki hisz benne, nem fog megszégyenülni” [kataiszkhünthé – saját fordítás, kiemelés tőlem]). Az Ézs-i szakaszt ebben a formájában Pál ugyanebben a levelében többször is szó szerint idézi (Róm 9,33; 10,11), így joggal feltételezhetjük, hogy a tudatosan-tudattalanul visszhangozta Ézsaiás szavait saját meggyőződéseként. Az ÓSZ-i előfordulások egyfajta jövőbetekintést fejeznek ki, Isten megmentő, szégyentől megszabadító kegyelmére várást. Pál kijelentése tökéletesen érthető önmagában, de külön mélységet kölcsönözhet az ÓSZ-i visszhang felismerése, ha meglátjuk, hogy Pál az ÓSZ jövő várakozását jelenidejűvé teszi, és ezt a megmentő kegyelmet az evangéliumhoz kapcsolja – ahogy azt számtalanszor, sokkal egyértelműbben megteszi írásai egyéb részeiben.

4. Az intertextualitás egyéb formái

A Hays utáni időszakban az irodalomtudomány tovább tágította az intertextualitás fogalmát és az azzal kapcsolatos vizsgálódásokat.[24] A kutatás következő fázisa túllépett a Hays-re jellemző szövegi (pontos szintaktikai vagy lexikai) egyezések keresésén, és a tágabban értelmezett intertextualitás mentén keres allúziókat. Egy szöveg (főként és elsősorban a biblia szöveg) sosem önmagában van, hanem mindig mélyen belegyökerezik egy értelmezési, vallási, doktrinális keretbe,[25] leírják és formálják a globális politikai, vallási és társadalmi kontextust. Ez a „kulturális kódrendszer”[26] létrehoz egy ún. intertextuális enciklopédiát, egy olyan (háttér)ismeretet, amely formálja mind a szentíró, mind az olvasó világnézetét,[27] és amelynek mentén kimondott szintaktikai egyezések nélkül létezhet intertextuális referencia egy-egy ÓSZ-i ideára, elképzelésre vagy képre. Ebben a felfogásban ún. dialógusos intertextualitásról beszélhetünk:[28] a szövegek egymással dialógusban vannak, és értelmezi horizontot hoznak létre, amelynek mentén interpretáljuk azokat.

Umberto Eco az intertextualitásnak három szintjét különbözteti meg:[29] tudatos direkt intertextualitást, tudattalan intertextualitást és kulturális intertextualitást. Az intertextualitásnak erre a formájára alapozva kezdhetünk el egy-egy ÓSZ-i szakasz, gondolat vagy akár teljes könyv hatásáról beszélni, immár elszakadva a pontos, szó szerinti egyezések keresésétől. Itt azokban a témákban, motívumokban, mintában, képiségben, attitűdben, gondolatiságban lehet tetten érni a két szövetség közötti összefüggéseket, amelyek az ÓSZ-ből fakadnak, onnan eredeztethetőek, és az ÚSZ-i iratokban megjelennek – akár direkt idézetek vagy utalások révén, de túl a szavak szintjén, szinonim kifejezések vagy tematikus egyezések mentén.[30] Fontos azonban felhívni a figyelmet a parallelománia veszélyére: arra a jelenségre, hogy az olvasó már minden utolsó felületes azonosságban utalást és hivatkozást lát, szinte belemagyarázva a szövegbe. Jelenleg nem létezik konszenzus (és talán nem is lehetséges) arról, hogy mi alapján lehetne megkülönböztetni, amikor a szentíró pusztán csak hasonló szókincsből merít, és mikor beszélhetünk valódi irodalmi függésről, hatásról – óvatosan kell eljárni a kulturális intertextualitás keresése során.

5. Összegzés

Az Ó- és ÚSZ egymáshoz való kapcsolatáról, belső összefüggéseiről számtalan mű született, és a hétköznapi bibliaolvasó számára is ismerősek lehetnek az evangéliumokban vagy a páli levelekben található ÓSZ-i idézetek. Azonban az idézetek csak az egyik formája a két szövetség között megfigyelhető intertextualitásnak. Az idézeteknél sokkal kevésbé direkt formában találjuk az allúziót, valamint a visszhangot is – mindkettő szintaktikai, lexikai azonosságra épül, és bár a szöveg megértéséhez nem szükséges a felismerésük, elmélyítik a szöveg értelmét. A fenti három intertextualitási forma mellé kapcsolhatunk még egy negyediket, amely a kulturális kódra épül, és szövegi, szó szerinti azonosságon túlmutatva az ÓSZ-i ideákra, gondolatokra, motívumokra, képiségre vagy tematikus hasonlóságra épít. Lehetetlen lenne egy olyan intertextualitás-definíciót megalkotni, amely kiterjed az egész Szentírás minden részére; azonban hiba lenne az ÓSZ ÚSZ-re gyakorolt hatását, illetve azzal való kapcsolatát pusztán az idézetekre vagy akár a szavak szintjére leszűkíteni. A fent ismertetett alapelvek keretet adhatnak számunkra az ÚSZ-i szakaszok ÓSZ-i előzményei vagy hatásai vizsgálatakor, és így értékes háttérismeretet, további mélységet kölcsönöznek írásmagyarázatunknak.

Bibliográfia

Docherty, Susan: Crossing testamentary borders – Methodological insights for OT/NT study from contemporary Hebrew Bible scholarship, in: David Allen – Steve Smith (eds.), Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), 579. London, T&T Clark, 2020, 11–22.

Dodd, Charles H.: According To The Scriptures: The Substructure Of New Testament Theology. London: Nisbet, 1952.

Eco, Umberto: A theory of semiotics, Indiana University Press, 1976.

Eco, Umberto: On literature, Orlando, Harcourt, 2004.

Eco, Umberto: The role of the reader, Indiana University Press, 1979.

Ellis, E. Earle: The Old Testament in Early Christianity – Canon and Interpretation in the light of Modern Research, Tübingen, Mohr Siebeck, 1991.

Fitzmyer, Joseph: The use of explicit Old Testament Quotations in Qumran literature and in the New Testament, New Testament Studies, VIII. évf., 1960, 297–333.

Genette, Gérard: The architext, CA, University of California Press, 1992

Gillmayr-Bucher, Susanne: Intertextuality – between literary theory and text analysis, in: Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.), The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), 16. Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 13–23.

Hawthorne, G. F. – Martin, R. P. (eds.): Dictionary of Paul and his letters. Downers Grove, IL, InterVarsity Press, 1993.

Kowalski, Beate: Selective versus contextual allusions – Reconsidering technical terms of intertextuality, in: David Allen – Steve Smith (eds.), Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), 579. London, T&T Clark, 2020, 86–102.

Kreuzer, Siegfried (ed.): Introduction to the Septuagint, Waco, TX, Baylor University Press, 2019.

Lange, Armin et al. (eds.). Brill Online Textual History of the Bible. Leiden, Brill, 2016.

Moyise, Steve: The Old Testament in the New: An Introduction. New York, Continuum, 2001.

Oropeza, J.: New Covenant Knowledge in an Earthenware Jar: Intertextual Reconfigurations of Jeremiah in 2Corinthians 1:21–22, 3:2–11, and 4:7, Bulletin for Biblical Research, XXVIII. évf., 2018/3, 405–424.

Paulien, Jon: Elusive allusions in the Apocalypse – two decades of research into John’s use of the OT, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.), The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), 16. Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 61–68.

Phillips, Peter: Biblical studies and intertextuality – should the work of Genette and Eco broaden our horizons? Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.), The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), 16. Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 35–45

Wee, Leonard: Beyond the Echoes: Extending the framework for biblical intertextuality, Durham University, 2012, http://etheses.dur.ac.uk/6968/

Hivatkozások

  1. Ezt legjobban az példázza, hogy ez a hivatkozási lista jószerével bibliakiadásonként változik. Az Újszövetségben felhasznált ószövetségi helyekről több lista is született, amelyek között számos eltéréssel találkozunk, a teológusok, kutatók által két leggyakrabban használt a Nestle-Aland 28. (NA28) és a United Bible Society 4. (UBS4) kritikai görög szövegkiadásának függelékei. Ezen felül azonban találkozunk ilyen listával pl. a G. F. Hawthorne – R. P. Martin (eds.): Dictionary of Paul and his letters, Downers Grove, IL, InterVarsity Press, 1993, 63.
  2. Az ismertetett kritériumok nagyrészt felhasználhatóak az ÓSZ-en, illetve ÚSZ-en belüli hivatkozások használatához is, de jelen cikkben a példák és az alkalmazás bemutatása az ÓSZ-ÚSZ kapcsolatára lesz vonatkoztatva.
  3. A bevezető formulákról részletesebben ld. Joseph A. Fitzmyer: The use of explicit Old Testament Quotations in Qumran literature and in the New Testament, New Testament Studies, VIII. évf., 1960, 300–304. Fiztmyer összehasonlítja, majd az alkalmazott bevezető formulák alapján kategóriákra bontja a qumráni szövegekben és az ÚSZ-i iratokban található kimondott idézeteket.
  4. Fitzmyer: The use, 300; E. Earle Ellis: The Old Testament in Early Christianity – Canon and Interpretation in the light of Modern Research, Tübingen, Mohr Siebeck, 1991, 81–82.
  5. Egyesek ezt megpróbálják úgy magyarázni, hogy mivel mind a két előfordulás a korinthusi gyülekezetnek írt levelekben található, és az első alkalommal találunk bevezető formulát, ez azt jelenti, hogy második alkalommal már nincs szükség a bevezető formulára, hisz a gyülekezet felismeri, hogy szentírási szöveggel van dolguk.
  6. Külön problémát jelent a Júd 9, ahol a szentíró talán a Zak 3,1–2 versekre utal, de a mondás angyalnak tulajdonítása miatt (aki nem szerepel Zakariásnál) ez még mindig vita tárgyát képezi. A többi előfordulás a Júd 14–15 versek, amelyek eredete bizonytalan, de valószínűleg apokrif irodalomból származik; ApCsel 17,28, amelyben Pál Aratustól, Tit 1,12–13, amelyben Epimenidésztől, és 1Kor 15,33, amelyben Menandertől idéz.
  7. A Kr. e. 3. sz. körül készülhetett el a Pentateuchos (Mózes öt könyve) görög fordítása, a legenda szerint hetven (vagy hetvenkettő) fordító munkájaként – innen ered latin neve, a Septuaginta (rövidítve LXX). A következő évszázadokban fokozatosan készült el az ÓSZ többi könyveinek fordítása is, a protestáns kánon szerinti 39 könyv a Kr. u. 1. században már valószínűleg közkézen foroghatott. Egyes teológusok és kutatói irányok mást értenek a LXX fogalma alatt, és több monográfia született az egyes könyvek szövegtörténetéről (bevezetésként ld. Siegfried Kreuzer (ed.). Introduction to the Septuagint, Waco, TX, Baylor University Press, 2019). Mivel jelen tanulmányunkban nincs lehetőség részletesen tárgyalni a kifejezés és az egyes könyvek szövegtörténetét, ezért az egyszerűség és közérthetőség érdekében itt az LXX kifejezés a protestáns kánon szerinti ÓSZ-i könyvek görög fordítását jelenti. Alapvetően a Rahlfs-Hanhart kritikai LXX szövegkiadásának főszövegét tekintjük mérvadó szövegnek.
  8. Az ÓSZ standardizálódott héber szövege, amely a 6-10. sz. között működő ún. maszoréta írnoki iskolák eredménye. A tudományos körökben használt héber szövegkiadás alapját a Leningrádi kódexben található maszoréta szöveg képezi. A maszoréta szöveggel gyakorlatilag megegyező (ún. proto-maszoréta) héber szövegváltozat már valószínűsíthetően létezett az 1. sz-ban is (részletesebben ld. Armin Lange (et al. eds.): Brill Online Textual History of the Bible. Leiden, Brill, 2016), ezért indokoltnak látjuk, hogy jelen tanulmányban MT-ként hivatkozzunk az 1. sz-i ÚSZ-i írók előtt lévő héber szövegre.
  9. Pl. a fentebb is említett Hawtorne–Martin: Dictonary, 63.
  10. Steve Moyise: The Old Testament in the New: An Introduction, New York, Continuum, 2001, 6.
  11. A hét kritériumot és leírásukat Hays könyvéből adaptáljuk (Hays: Echoes, 29–32)
  12. Rendkívül kevés esetben egyes kutatók megkérdőjelezhetik, hogy egy adott ÓSZ-i szöveg abban a formában ismert volt-e az ÚSZ-i író előtt, de ezeket kivételeknek tekinthetjük. Az elérhetőség szempontja abból a szempontból lehet releváns, hogy vajon a szentíró előtt ott lehetett-e a szöveg, vagy csak emlékezetből tudott utalni az adott ÓSZ-i szakaszra.
  13. Susan Docherty: Crossing testamentary borders – Methodological insights for OT/NT study from contemporary Hebrew Bible scholarship, in David Allen – Steve Smith (eds.): Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), London, T&T Clark, 2020, 15.
  14. Beate Kowalski: Selective versus contextual allusions – Reconsidering technical terms of intertextuality, in David Allen – Steve Smith (eds.): Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), London, T&T Clark, 2020, 101.
  15. Ld. C. H. Dodd: According To The Scriptures: The Substructure Of New Testament Theology. London: Nisbet, 1952, 53–55.
  16. Kowalski: Selective versus contextual, 86.
  17. Susanne Gillmayr-Bucher: Intertextuality – between literary theory and text analysis, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.): The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 18.
  18. Részletesen, a teljes érvelés leírásáért és bibliográfiáért ld. B. J. Oropeza: New Covenant Knowledge in an Earthenware Jar: Intertextual Reconfigurations of Jeremiah in 2Corinthians 1:21–22, 3:2–11, and 4:7, Bulletin for Biblical Research, XXVIII. évf., 2018/3, 405–424.
  19. Moyise: The Old Testament in the New, 6.
  20. Hétköznapi példát láthatunk erre jelenségre az imádságokban: a keresztyén hívők hajlamosak olyan szavakat, kifejezéseket használni („hálát adok neked, Uram…”; „kérlek, őrizd és áldd meg…”; „Te legyél az, aki kipótolod…”), amelyek a hétköznapi, beszélt nyelvtől idegenek vagy távol állnak, és sokkal inkább egyfajta bibliai nyelvezetre emlékeztetnek – azonban mégsem tekinthetjük ezeket szentírási idézetnek.
  21. Hays: Echoes, 23.
  22. Jon Paulien: Elusive allusions in the Apocalypse – two decades of research into John’s use of the OT, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.): The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 62–63; és Moyise: The Old Testament in the New, 6. Moyise maga – fenntartásokkal ugyan, de – azon a véleményen van, hogy a visszhang jelentősége annak erősségével egyenes arányban nő, illetve csökken.
  23. A MT szövege egy kicsit eltér: a héber szöveg (és az annak alapján készült magyar fordítás) szerint „Aki hisz, az nem menekül el!”
  24. Az irodalomtudományi kutatások kapcsán ld. Gérard Genette: The architext, CA, University of California Press, 1992; Umberto Eco: A theory of semiotics, Indiana University Press, 1976.
  25. Gillmayr-Bucher: Intertextuality, 17.
  26. Leonard Wee: Beyond the Echoes: Extending the framework for biblical intertextuality, Durham University, 2012, http://etheses.dur.ac.uk/6968/ (Letöltés: 2024. március 31.), 23.
  27. Umberto Eco: The role of the reader, Indiana University Press, 1979, 7–40.
  28. Peter Phillips: Biblical studies and intertextuality – should the work of Genette and Eco broaden our horizons?, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.): The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 42.
  29. Umberto Eco: Borges and my anxiety of influence, in Umberto Eco: On literature, Orlando, Harcourt, 2004, 121.
  30. Wee: Beyond the Echoes, 47.

 

Strifler Zoltánné: A befolyásolás és meggyőzés kommunikációpszichológiai vonatkozásai homiletikai kitekintéssel

Előszó helyett: kommunikációpszichológiai alapvetések

Kétségtelen, hogy az igehirdetés lényegét az Ige határozza meg, amelynek tekintélye és jelentősége független minden emberi tényezőtől. Istennek azonban kedves, hogy az „igehirdetés bolondsága által” (1Kor 1,21) szóljon az emberhez, ezáltal utat nyitva a teológia, különösképpen a homiletika számára a pszichológia és a kommunikációs törvényszerűségek, szabályok megismerése és elsajátítása előtt.[1]

A prédikátorra bízott evangélium az emberi lélekhez szól, annak megmentéséért. Figyelembe kell vennie többek között az emberi tudat alapfunkcióit (gondolkozás, érzelem, érzékelés, intuíció), a pszichikus tartalmak kapcsolatát a tudattal és a tudattalannal.[2] Számolnia kell a participáció és az individuáció kettősségében fejlődő lelki működések hatásaival is, a folyton jelenlévő belső szükségletekkel, amelyek a megbízható és tartós szeretetkapcsolatokra, a jó és a rossz közötti választás dilemmájára, az emberi élet értékének megtalálására, vagy épp az emberi élet alakulásának befolyásolására irányulnak.[3] A prédikátornak nem lehet figyelmen kívül hagynia a vallásfilozófiai meglátásokat sem, vagy azokat a külső tényezőket, hatásokat, amelyek befolyásoló jelleggel bírnak az emberi lélekre, mint például az adott kor, az egyén társadalmi, szociális közege, a környezet, a kultúra, társadalmi rendek, egyéb kívülről érkező formáló hatások, kísértések.[4]

Alapvetésként még leszögezhetjük, hogy a prédikáció mint verbális műfaj, szintén előhív pszichés hatásokat. Túl azon, hogy reagál a hallgató szükségleteire, hiányosságaira, a hirdetett Ige célja mégis az, hogy cselekménnyé váljon a hallgatók életében.[5] „Ható cselekmény” akar lenni, vagyis olyan aktus, ami a hallgatókat megtérésre, erkölcsi szabályok elfogadására, életük megjobbítására ösztönzi.[6] Itt kap ismét szerepet a pszichológia. Ugyanis „az ember aktivitásának egyetlen formáját[7] sem lehet a pszichológiai ismeretektől függetlennek gondolni, és ha a működést érteni, szabályozni, és fejlődést adekvátan követni kívánjuk, ezt pszichológiai részesedés nélkül nem tehetjük meg […]”[8].

Kommunikációpszichológiai alapok

A társas interakció pszichológiája

Ahhoz, hogy egy társas interakció sikeres legyen, szükséges pontosan észlelni, értelmezni és előjelezni a másik ember viselkedését, valamint jól kell kommunikálni a közlendő gondolatokat, érzéseket.[9] Ehhez számolni kell egyrészt az úgynevezett társadalmi determinizmussal[10], másrészt az egyén nézőpontjával. A társas interakciót nagyban befolyásolják az egyén neveltetési, intelligenciabéli adottságai, kommunikációs eszköztára, valamint az a speciális megközelítés, benyomás, ahogyan az egyén a társas kapcsolatokról vélekedik. Végül fontos továbbá a társas interakciók módszeres és gondos tanulmányozása is. Sokáig uralkodó nézet volt, miszerint az emberi természet határozza meg a társas kölcsönhatásokat. Úgy, mint a fájdalom elkerülésére és az öröm maximalizálására való törekvés (hedonizmus), vagy a jutalmazásban való öröm és a büntetéstől való félelem (behaviourizmus). A 19. század második felében hódító útjára indult szociálpszichológia olyan elméleteket tett a pszichológia tudományának asztalára, mint az individualisztikus megközelítés elmélete, amely egyből forradalmasította a társas interakciókról való vélekedést. A legutóbbi évtizedekben azonban a kognitív megközelítés vált dominánssá. A kognitívpszichológia-elméletek abból indulnak ki, hogy a társas viselkedést meg kell érteni, fel kell ismerni az információfeldolgozási stratégiákat és képessé kell válni az embernek mint társas cselekvőknek az észlelésére.[11]

A hatékony kommunikáció néhány fontosabb összetevője – kommunikációpszichológiai szempontok

A hatás növelése érdekében a kommunikátor – esetünkben a prédikátor – ki van téve annak a veszélynek, hogy „erővel” akarja meggyőzni hallgatóit. Isten Igéje is figyelmeztet: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én Lelkemmel.” (Zak 4,6) Olyan eszközre van tehát szükség, ami nem lenyomni akarja az Igazságot a másik ember torkán, hanem ami szelíd szeretettel közeledik. A kommunikációkutatás ezt a „szelíd szeretetet” az empátiában találta meg. Az empátia kommunikációpszichológiai összefüggésben a következőt jelenti: „a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába.”[12] Képes érezni és érteni olyan emóciókat, indítékokat és ambíciókat, amelyek direkt módon nem fejeződnek ki szavakban, és amelyek a társas szituációból nem következnek értelemszerűen.[13] Eszerint az empátia[14] értelmi és érzelmi összetevőkből áll, amely követni igyekszik, hogy mit és hogyan él át a kommunikációban résztvevő másik fél.[15]

Kommunikációpszichológiai szempontból a sikeres kommunikációhoz elengedhetetlen továbbá a kommunikátor önmagával (belső kontextus) és a szituációval (szituatív kontextus) való összhangja. A kommunikátor identitásának megfelelő, azzal egyensúlyban lévő kommunikáció alapfeltétele a megértésnek és a hitelességnek[16]. A szituatív kontextus pedig azért jelentős, mert a kommunikáció nem lehet sikeres, ha nem az adott helyzetben és a helyzetnek megfelelően szólal meg a beszélő. Ehhez előzetes ismeretre van szükség, ugyanis minden egyes helyzet, amelyben kommunikálunk, rendelkezik valamifajta előtörténettel.[17] Különösen igaz ez egy gyülekezet életére, igehirdetéssel kapcsolatos korábbi tapasztalataira.

A befolyásolás és a meggyőzés célja

A befolyásolás különböző okokból és motivációkból ered. Céljai is más súlyozást kaphatnak attól függően, hogy a befolyásoló személy mit szeretne elérni. Általánosságban azonban igaz, hogy a befolyásolás elsődleges célja, hogy valamilyen reakciót váltson ki a célszemélyből. Ezt a reakciót előhívhatja egy szituáció, amiben felismerhetővé vált egy bizonyos norma.[18] Amikor egy szituáció által az adott norma aktivizálódik, életbe lép, érzelmi reakciót vált ki az egyénből, cselekvésre készteti vagy épp ellenkezőleg: megmakacsolja magát az ember és nem tesz semmit. Ez alapján láthatóvá válik, hogy a befolyásolási folyamatokra adható válasz három helyről érkezhet: 1. az ismeretekből (vagyis megismerésbeli válaszok adják a reakciót), 2. az érzelmi reakciókból, 3. a viselkedési reakciókból (cselekvési válaszok). Ezek egy szituáción belül egyszerre is megjelenhetnek, dilemmát okozhatnak, egymást erősíthetik vagy gyengíthetik. A szituáció jellegét sosem szabad lebecsülni, mert sok esetben az dönti el, hogy melyik típus lesz a domináns, ami végső soron a választ adja.

A befolyásolás további célja, hogy azt a válaszingert indítsa be a célszemélyben, amely a befolyásoló számára kedvező. Az inger megjelenését többféle válasz követheti, ahogyan ezt fentebb láttuk is, de hogy melyik fog reagálni, az a célszemély attitűdjétől függ. Az attitűd a befolyásolás pszichológiájának szempontjából összetett mentális konstrukciónak tekinthető, amely kapcsolatban áll meglévő ismeretekkel, véleményekkel, hiedelmekkel (kogníciókkal), érzelmi viszonyulásokkal (affekciókkal) viselkedési (konatív) mintákkal. Ezt figyelembe véve tehát a befolyásolás célja voltaképpen az, hogy változásra bírja valamely attitűdöt.[19]

Itt kell megemlíteni, hogy háromfajta úgynevezett befolyásolási reakciót különböztetünk meg:[20] a behódolást (1), ebben az esetben a viselkedésben észrevehető változást a jutalmazó és kényszerítő hatalom indítja el és fenntartható addig, míg ez a két tényező jelen van. Az azonosulást (2). Ebben az esetben fontos a személyes szimpátia és unszimpátia. Fő összetevője a vonzerő, amely addig képes fenntartani a kívánt viselkedésmódot, amíg a célszemély egy sokkal vonzóbbat, hitelesebbet nem talál. E kettő befolyásolási reakcióban nem beszélhetünk tényleges attitűdváltozásról. A harmadik a belsővé tétel (3), ami a hitelességen és a szakértelmen alapul. Ebben az esetben a hitelesség és megbízhatóság teszi elfogadhatóvá a befolyásoló vélekedését, gondolatát, üzenetét, ami által a célszemély képes saját értékrendszerébe azt beépíteni, és ezáltal ellenállóvá válik későbbi változásra irányuló ingerekkel szemben.[21] Ebben az esetben beszélhetünk attitűdváltozásról.

A befolyásoló kommunikátor – esetünkben a prédikátor – már értheti a belső működéseket, de a kérdésre még nincsen válasza: hogyan tudja előidézni a kívánt változást? Hogyan lehetséges az attitűdök megváltoztatása, a belsővé tétel? Ebben nyújt segítséget többek között a kognitívdisszonancia-elmélet, amely szerint „az ember alapvető beállítottsága az, hogy attitűdjeit stabilizálja, megismerései és attitűdjei között egyensúlyt tartson fönn”[22]. Kerülje az olyan helyzeteket és információkat, amelyek attitűdjével ellentétesek (disszonáns), mert ez mindenkor feszültséget, szorongást eredményez. Ebből következik, hogy ha változást akar előidézni a befolyásoló kommunikátor, akkor arra kell törekednie, hogy ezt a disszonanciát megteremtse, de úgy, hogy egyúttal felmutatja a disszonancia feloldásához szükséges lehetőséget.[23]

Azonban a meggyőző közléshez számolni kell még három tényezővel: a kommunikáció befogadójával, a kommunikáció forrásával, valamint a kommunikáció tartalmával. Ezek egymással való viszonya, önmagukban lévő tényezőinek összhangja mind-mind hatással vannak arra, hogy egy társas interakció – kommunikációs szempontból – sikeresnek legyen mondható.

Homiletikai meglátások

A prédikációs esemény kétségkívül társas interakció, amelyben a prédikátor és a hallgatók, a gyülekezet kapcsolatba kerül egymással. Amikor a homiletikában a prédikáció gyülekezetszerűségéről gondolkozunk, akkor tulajdonképpen a társas interakciók esetével foglalkozunk. A prédikátor hozzáállása a gyülekezethez önmagán keresztül (belső kontextus), valódi helyzetüknek a megismerése (szituatív kontextus), az objektivitás vagy más szóval a kellő távolság megtartása és a tapintat (empátia) alkalmazása[24] megfelelnek azoknak a kommunikációpszichológiai tényezőknek, amelyek a társas interakcióban feltétlenül szükségesek, és amelyek a hatékony kommunikáció alapjai. Az empátia, amely olyan nagyon hangsúlyos a sikeres kommunikáció szempontjából, nem elhanyagolandó tényező a prédikátori szolgálatból sem, hiszen ezáltal tud a prédikátor kapcsolatot teremteni a hallgatóival. Ahogy Németh Dávid fogalmazza: „Az empátiás megértés és az elfogadó attitűd nem jelent igazolást mindenféle gondolkodásmód és életvitel számára, hanem ráhangolódást arra a lelkiállapotra, amiben a hallgatók éppen vannak.”[25] Csakis empátiával lehet ráhangolódni, közeledni azokhoz a sokféle és gyakran a prédikátor értékrendjétől, saját tapasztalataitól eltérő attitűdökhöz, amelyekben végső soron a változást elindítani hivatott az Ige és a Szentlélek. Nincs reménytelen eset. Nincs megváltozhatatlan attitűd. Nincs változhatatlan norma. Csak ezzel a hittel és reménységgel állhat ki a gyülekezet elé a prédikátor, aki maga is tudja, hogy a saját attitűdje, cselekvési és viselkedési mintázatai – ha nem is teljes egészében, de – megváltoznak az Ige hatására.

Zárszó

Jézus azért jött, hogy „meggyőzze a világot” (Jn 16,33 Károli), vagyis átformálja és belső meggyőződéssé tegye a mindenkori ember számára, hogy Isten szereti őt, bűnbocsánatot és örök életet készített el neki. Adjon bátorságot az Ő példája ezeknek az ismereteknek a befogadására, felelős használatára.

Bibliai idézetek

Károli (Károli G. fordítása) Szent Biblia. Azaz Istennek Ó és Új Testamentomában

foglaltatott egész Szent Írás. Budapest, Magyar Biblia Tanács, 1989.

RÚF (Revideált új ford.) Biblia. Budapest, Kálvin Kiadó, 2010.

Felhasznált Irodalom

Barth, Karl: Homiletika, a prédikáció anyaga és előkészítése, Pápa, Kontaktprint Nyomda, 2021.

Czeglédy Sándor: A homiletika vázlata, Pápa–Debrecen, Kontaktprint Nyomda, 2021.

Dürselen, Paul R.: Homiletik und Psychologie, Berlin, Reuther & Reichard, 1897.

Fodor L. – Kriskó E.: A hatékony kommunikáció alapjai, Budapest, Noran Libro, 2014.

Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Budapest, Kairosz Kiadó, 2019.

Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, Budapest, Szent Gellért Kiadó, 1992–1996.

Literáty Zoltán: Homiletika és retorika, Budapest L’Harmattan, 2020.

Németh Dávid: A prédikáció kommunikációlélektani vonatkozásai, in Fekete Károly – Literáty Zoltán –Steinbach József (szerk.): Igehirdetők kézikönyve, Budapest, Kálvin Kiadó 2021.

Schultz von Thun, Friedemann: Kommunikációs stílusok, differenciáló kommunikációpszichológia, Budapest, Háttér Kiadó, 2019.

Schultz von Thun, Friedemann: Hiteles és helyzethez illő kommunikáció. Személy, szituáció és a belső csapat, Budapest, Háttér Kiadó, 2018.

Szegedi Márton: A lelkiismeret, Személyiség-lélektani konstrukció kialakulása, működése, in Horváth-Szabó Katalin (szerk.): Lélekvilág, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1998.

Zentai István: Meggyőzéstechnika és kritikai gondolkozás a mindennapi gyakorlatban, Budapest, Medicina Könyvkiadó, 2006.

Zentai István: A meggyőzés útja, a mindennapi élet meggyőzéspszichológiája, Budapest–Vác, Typotex, 1998.

Hivatkozások

  1. Németh Dávid: A prédikáció kommunikációlélektani vonatkozásai in Fekete Károly – Literáty Zoltán –Steinbach József (szerk.): Homiletika kézikönyve, Budapest, Kálvin Kiadó, 2021, 93.
  2. Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, Budapest, Szent Gellért Kiadó, 1992–1996, 8.
  3. Vö.: Németh Dávid: Az igehirdetés antropológiai alapjai in Fekete Károly – Literáty Zoltán –Steinbach József (szerk.): Igehirdetők kézikönyve, Budapest, Kálvin Kiadó, 2021, 90–91.
  4. Dürselen, Paul R.: Homiletik und Psychologie, Berlin, Reuther & Reichard, 1897, 5–6.
  5. Literáty Zoltán: Homiletika és retorika, Budapest L’Harmattan, 2020, 136.
  6. Czeglédy Sándor: A homiletika vázlata, Pápa–Debrecen, Kontaktprint Nyomda, 2021, 91.
  7. Így a megtérésre vágyakozást, az élet megjobbítására való törekvést sem.
  8. Szegedi Márton: A lelkiismeret, személyiség-lélektani konstrukció kialakulása, működése, in Horváth-Szabó Katalin (szerk.): Lélekvilág, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1998, 75.
  9. Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Budapest, Kairosz Kiadó, 2019, 13.
  10. Ami azt jelenti, hogy a társadalmi rendszer és annak normái meghatározzák az egyén viselkedését.
  11. Forgács: A társas érintkezés pszichológiája, 26–28.
  12. Fodor László – Kriskó Edina: A hatékony kommunikáció alapjai, Budapest, Noran Libro, 2014, 190.
  13. Uo., 190.
  14. Az empátiakutatásban Carl Rogers alkotott maradandót. Véleménye szerint az empátia olyan érzékenység, amely észleli a másikban zajló jelentésváltozásokat, „ráérez” arra, aminek a másik nincsen tudatában. Rogers szerint az empátia képessége fejleszthető. Nem egy állapot, inkább folyamat jellegű és egyfajta bizalmas együttlétet feltételez. vö. Carl Rogers: Valakivé válni, a személyiség születése, Budapest, Edge Kft. 2023.
  15. Schultz von Thun, Friedemann: Kommunikációs stílusok, differenciáló kommunikációpszichológia, Budapest, Háttér Kiadó, 2019, 269.
  16. Egyes kutatási eredmények arról számolnak be, hogy aki hitelesen kommunikálja „önmagát”, annak nagyobb esélye van arra, hogy a kívánt célt elérje hallgatóinál. De ez már felveti a szimpátia kérdését is.
  17. Schultz von Thun, Friedemann: Hiteles és helyzethez illő kommunikáció. Személy, szituáció és a belső csapat, Budapest, Háttér Kiadó, 2018, 13–19.
  18. Például: ha a norma az, hogy a nálunk idősebbeken segítünk, akkor ha meglátunk egy idős hölgyet a buszon állni, ez a norma működésbe lép.
  19. Zentai: A meggyőzés útja, 19–20.
  20. Fodor–Kriskó: A hatékony kommunikáció alapjai, 230.
  21. Uo., 230–231.
  22. Zentai István: Meggyőzéstechnika és kritikai gondolkodás a mindennapi gyakorlatban, Budapest, Medicina Kiadó, 2006, 140–141.
  23. Uo., 142.
  24. Vö. Karl Barth: Homiletika, a prédikáció anyaga és előkészítése, Pápa, Kontaktprint Nyomda, 2021, 57.
  25. Németh Dávid: A prédikáció kommunikáció-lélektani vonatkozásai, in Fekete Károly – Literáty Zoltán –Steinbach József (szerk.): Igehirdetők kézikönyve, 2021, 98.

 

Gyebrovszki Zsolt: Az Európai Unió soknyelvűségének hatása a tagállami jogalkotásra, különösképpen a versenyjogi kártérítési perek szabályainak következetes átültetésére és alkalmazására

Problémafelvetés

Az Európai Gazdasági Közösség („EGK”) – illetve annak jogutódja az Európai Unió – működésének kezdetétől a hivatalos többnyelvűségen alapul. Jelenleg az Európai Uniónak 27 tagállama és 24 hivatalos nyelve van, ezen kívül 5 nyelv rendelkezik ún. félhivatalos státusszal. Az Európai Uniós jogszabályok szövegét az összes hivatalos nyelven szükséges elkészíteni, és e nyelvi változatok mindegyike hitelesnek tekintendő a 920/2005/EK rendeletet alapján. A Maastrichban 1992. február 7. napján kelt Európai Unióról szóló Szerződésben („EUSz.”), valamint a Rómában 1957. március 25. napján kelt Európai Unió Működéséről szóló Szerződésben („EUMSz.”) és a másodlagos jogban foglalt jogi követelménynek való megfelelés érdekében a jogi fordítás és a jogi nyelvi felülvizsgálat teljes mértékben beépül a jogalkotási folyamatba. Az uniós jog többnyelvűsége következményekkel jár arra nézve, hogy az egyes jogi normák jelentését hogyan lehet feltárni az értelmezés révén. Az uniós jogalkotás olyan jogszabályok megalkotását célozza, amelyek egyetlen, minden tagállam szempontjából azonos jelentéssel bíró normát hivatottak létrehozni. E célkitűzés megvalósításának legfőbb leküzdendő akadálya az uniós jogalkotás többnyelvűségéből adódóan az uniós jogszabályok különböző nyelvi változatai közötti nyelvi és jogi jelentés közti eltérés. Ezen eltérések gyakori okai a különböző hivatalos nyelvekben használt jogi kifejezések keverése, vagy bizonyos tagállami jogrendszerekből hiányzó, egy más tagállam jogrendszerében vagy hivatalos nyelvében bevett kifejezés használata a jogi szövegekben. A jogalkalmazást tekintve probléma adódhat a következetlen fogalomhasználatból, amely tipikusan akkor fordul elő, ha egy jogi fogalom tagállamonként eltérő jelentéstartalommal bír, vagy eltérő jogi koncepciót takar.[1]

A jelen rövid tanulmány azt vizsgálja, hogy a tagállamok és az Irányelv által kidolgozott versenyjogi kártérítési perek szabályrendszerének következetes alkalmazását miként befolyásolhatják az Európai Unió jogi és nyelvi értelemben vett többnyelvűségéből adódó problémák. Megvizsgálom, hogy az az uniós jog többnyelvűségéből milyen problémák eredhetnek általánosságban, ezt követően röviden bemutatom, hogy az Európai Unió többnyelvűsége milyen kihívások elé állította a versenyjogi kártérítési perek szabályainak következetes alkalmazását. Végezetül konkrét példánkon keresztül kívánom szemléltetni a vizsgált problémát.

Bevezetés

Az Európai Uniós versenyjog, azaz az EUMSz. 101. és 102. cikkében foglaltak kikényszerítéséért az Európai Unió Bizottsága („Bizottság”), valamint a tagállami versenyhatóságok felelősek. A versenyjog közjogi érvényesítése tekintetében alapvetően meghatározó motívum a közérdek megléte, amely a versenyjog esetében gazdasági hatékonyságot és a társadalmi felemelkedést szolgáló piaci verseny fenntartásához fűződő közérdek, továbbá az üzleti tisztesség követelményeit betartó vállalkozások és a fogyasztók érdekének védelmét foglalja magában.[2] Ezért tág értelemben a versenyjog közjogi érvényesítése alatt a köz érdekében a piacgazdaság zavartalan működésének fenntartását, a verseny szabadságával és tisztaságával kapcsolatos állami közbenjárást kell érteni, amely a hosszú távú fogyasztói jólét és a versenyképesség növelésének érdekében a versenyjogi rendelkezések állami érvényesítését jelenti.

Szűk értelemben véve a versenyjog közjogi érvényesítése a hatáskörrel és szükséges jogosítványokkal rendelkező állami hatóság közbenjárása révén realizálódik, amelynek legkézzelfoghatóbb megjelenési formája a versenyfelügyeleti eljárás, amely során az illetékességgel rendelkező hatóság feladatkörében eljárva, közjogi szankciókat alkalmaz a gazdasági hatékonyságot kikényszerítő piaci verseny szabadságának és tisztaságának védelme érdekében preventív és represszív jelleggel.

Ezzel ellentétben a versenyjog magánjogi érvényesítésének meghatározó motívuma a magánérdek és – a versenyjog jellegéből adódóan – a közérdek egyidejű fennállása, amelynek sérülését a magánjogi jogérvényesítés a magánjog eszközrendszerén keresztül, meghatározóan a reparáció révén céloz orvosolni.[3] A versenyjog magánjogi érvényesítése alatt ezért egy természetes vagy jogi személy versenyjogi jogsértés révén sérült magánérdekeinek reparációja céljából történő magánjogi igények érvényesítését értjük.

Már az 1/2003/EK rendelet preambulumának (7) bekezdése is tett utalást az uniós versenyjog kikényszerítésben tagállami bíróságok által viselt szerepére.[4] A Bizottság a Courage -és a Manfredi-ügyeket követően felismerte az uniós versenyjog modernizációjának szükségességét. Az Irányelv megalkotása egy fontos lépés volt a magánjogi igényérvényesítéssel kapcsolatos uniós jogfejlesztési folyamatban. Ez a jogi innováció mindenképpen egy hiánypótló munkája az Európai Unió jogalkotásának. Az Irányelv több anyagi jogi és eljárásjogi akadályt hárít el, ugyanis a versenyjogi jogsértésekből eredő károk megtérítésével kapcsolatos nemzeti szabályok jelentős részét harmonizálta, így számos meghatározó jellegű anyagi és eljárásjogi szabálynak igazodniuk kell hozzá. Az Irányelv alapvetésként harmadik preambulum bekezdésében rögzíti, hogy az EUMSz. 101. és 102. cikke közvetlen hatállyal bír a magánjogi jogviszonyokban. Az Irányelv – ahogyan azt a Bíróság a Manfredi-ügyben és a Courage-ügyben kifejtette – a tényleges kártérítéshez való jogon, az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvén nyugszik.[5] Az Irányelv 21. preambulum bekezdésében megfogalmazódik, miszerint az EUMSz. 101. és 102. cikkének a Bizottság és a nemzeti versenyhatóságok általi hatékony és következetes alkalmazásához közös uniós megközelítésre van szükség. Az Irányelv 34. preambulum bekezdése leszögezi, hogy a jogbiztonság fokozása, az EUMSz. 101. és 102. cikke következetlen alkalmazásának megelőzése, a kártérítési perek hatékonyságának és a pergazdaságosság fokozásának, valamint a vállalkozások és a fogyasztók körében a belső piac működésének javítása érdekében, amennyiben egy nemzeti versenyhatóság vagy egy felülvizsgálati bíróság jogerős határozata megállapítja az EUMSz. 101. vagy 102. cikkének megsértését, az későbbi kártérítési perekben nem képezheti jogvita tárgyát. Az Irányelv 44. preambulum bekezdésében pedig említésre kerül a tagállami bíróságok által hozott ítéletek közötti összhang fontosossága.

Elmondható tehát, hogy a következetes jogalkalmazás fontos szempontként jelenik meg az Irányelvben. Álláspontom szerint azonban az Irányelv azonban nem fordít figyelmet a következetes jogalkalmazás minden aspektusára, esetünkben az esetleges nyelvi, vagy terminológiai inkonzisztenciára.

Többnyelvűség az Európai Unióban

A jog, illetve a törvények manifesztálódásának alapvető csatornája a nyelv, illetve érvényesülni is a nyelven keresztül tudnak. Az Európai Uniós jog megjelenéséig az egyes államok jogalkotói az adott állam társadalmi berendezkedéséhez, hagyományaihoz, kultúrájához illeszkedő, azt alapul vevő szabályozási megoldásokat választottak, ha úgy tetszik nemzeti „jogi nyelvet” alkottak. Az önálló jogrendszereknek jogi terminológiájukat tekintve is önállóaknak kell lenniük, amelynek legfontosabb alapja a nyelvi egyértelműség. [6] Az EGK-ban a kezdetekben négy hivatalos nyelv létezett. Ebben az időben kevésbé jelentett kihívást, hogy a közösségi intézmények alkalmazottai valamennyi hivatalos nyelvet ismerjék és munkájuk során – például a jogszabályok hivatalos változatainak többnyelvű elkészítése során – alkalmazni is tudják. Az EGK – illetve annak jogutódja az Európai Unió – működésének kezdetétől tehát a hivatalos többnyelvűségen alapult.

Mindezért az Európai Uniós versenyjogi szabályozás nagy kihívása a különböző jogi hagyományokkal rendelkező tagállamok, illetve azok állampolgárai vonatkozásában konzisztens szabályok megalkotása. Az uniós versenyjog és versenyjog magánjogi szabályainak következetes alkalmazásának egyik akadálya az unió többnyelvűségéből is eredhet. Az EGK által használt nyelvek meghatározásáról szóló, 1958. április 15. napján kelt 1. sz. rendelet és az Európai Atomenergia-közösség által használt nyelvek meghatározásáról szóló, 1958. április 15. napján kelt 1. sz. rendelet módosításáról, valamint az e rendeletektől való ideiglenes eltérések bevezetéséről szóló 920/2005/EK rendelet határozza meg az Európai Unió nyelvi rendszerét, amely alapján a jogszabályok szövegét az összes hivatalos nyelven szükséges elkészíteni, és e nyelvi változatok mindegyike hitelesnek tekintendő.

A hivatalos nyelveken megfogalmazott uniós jogszabályok nem mentesek a gyors és meggondolatlan fordítások következtében elkövetett hibáktól és kétértelműségektől. Az Európai Bizottságnál gyakori jelenség, hogy egy jogszabály tervezet esetében csak angol nyelvű szövegváltozatot használnak a belső jogszabály alkotási folyamat során. A belső jogszabály alkotási folyamat végén az angol nyelvű szövegváltozatokat lefordítják és elvégzik a lektorálást. Ettől a pillanattól fogva a címzetti nyelvi változat válik a hiteles változattá. Nem ritka ezért az az eset, hogy a hiteles változat javításra szorul a fordítási hibák miatt, amíg az angol nyelvű változatot nem kell kijavítani.[7]Az Európai Uniós jogszabályok nyelvi változatainak koherenciája és következetessége kulcsfontosságú, hiszen mindez szükséges ahhoz, hogy az azokból származó jogok és kötelezettségek megfelelően átültetésre kerüljenek a nemzeti jogszabályokba.[8] Előfordulhat azonban, hogy egyes tagállamok jogszabály előkészítői a saját nyelvükön írt irányelvváltozatot veszik alapul az irányelvek végrehajtásához, és nem hasonlítják össze más nyelvi változatokkal. A gyakorlatban előfordulhat, hogy mindez egyes esetekben eltéréseket eredményez az irányelv különböző nyelvi változatai között.[9] Ennek eredménye az lehet, hogy az irányelvet és az azt végrehajtó nemzeti jogszabályok nem lesznek egységesek. Az inkoherensen átültetett irányelvek alapján létrejött tagállami jogszabályokat pedig ezt követően a tagállami bíróságok értelmezik és alkalmazzák, amely következetlenségeket eredményez az Európai Uniós jog alkalmazása során.[10]

Az Irányelv inkoherens implementációja a tagállami jogba

A fentiekben körülírt konzisztencia problémákkal kapcsolatos félelmek kiváltképp jogosak egy korábban nem létező, vagy nem szabályozott jogintézmény esetében, mint amilyen a versenyjog magánjogi érvényesítése. Annak ellenére, hogy a versenyjog a 20. század második felében az Amerikai Egyesült Államok közvetítésével érkezett Európába,[11] ahol a versenyjog magánjogi érvényesítésének komoly hagyományai vannak (ld. például a Sherman Act 26 Stat. 209, 15 U.S.C. §§ 1–7 valamint Clayton Act 15 U.S.C. §§ 12-27. törvényeket), az Európai Unióban a versenyjog tekintetében a hatósági úton történő jogérvényesítés sokkal dominánsabb szereppel bír, mint a magánjogi úton történő jogérvényesítés.[12] Az uniós versenyjog kikényszerítéséért elsősorban tehát a Bizottság, valamint a tagállami versenyhatóságok felelősek, míg a versenyjog magánjogi érvényesítése kapcsán egy természetes vagy jogi személy versenyjogi jogsértés révén sérült magánérdekeinek reparációja céljából történő magánjogi igények érvényesítéséről beszélünk. Ennek következtében az új jogintézmény egy olyan terminológiai vákuumba került, ahol az uniós jogalkotóknak egy ez idáig nem létező jogintézmény fogalmi kereteit kellett meghatároznia és hozzáigazítania a meglévő versenyjogi szabályokhoz az uniós jogot eleve jellemző ellentmondásos terminológiai környezetben. Mondhatni az Irányelv átültetésével két meglévő terminológiai készlet, az uniós versenyjog és a 27 tagállam magánjogi terminológiája lépett egymással kölcsönhatásba, amely folyamatot tekinthetjük a jog és a jogi terminológia „európanizálódásának”.[13]

Az Irányelv tehát egy új, jogi konfliktusoktól sem mentes jogintézményt szabályozott, amelynek hagyományai pusztán két évtizedes múltra tekintenek vissza (ld. a C-453/99. számú, Courage Ltd kontra Bernard Crehan és Bernard Crehan kontra Courage Ltd. és társai ügyében hozott ítéletet). Az Irányelv több anyagi jogi és eljárásjogi akadály elhárítását célozta a versenyjogi jogsértésekből eredő károk megtérítésével kapcsolatos nemzeti szabályok jelentős részének harmonizálása révén, így számos meghatározó jellegű anyagi és eljárásjogi szabálynak igazodniuk kell hozzá. Az Irányelv nemzeti jogba történő átültetésének határideje 2016. december 27-e volt, azonban az előírt határidőig csupán hét tagállam ültette át az Irányelvet, 2017-ben 18 tagállam ültette át, végül 2019-ben Bulgária, Görögország és Portugália.[14]

Az Irányelv több helyen is utal a következetes jogalkalmazás fontosságára, amelynek kapcsán az Irányelvben megfogalmazódik, hogy a nemzeti versenyhatóságok általi hatékony és következetes alkalmazásához közös uniós megközelítésre van szükség. A Bizottság az uniós versenyjog következetes alkalmazását kétoldalú jelleggel és az Európai Versenyhatóságok Hálózatának keretében iránymutatások nemzeti versenyhatóságok rendelkezésére bocsátásával kívánta biztosítani. Az Irányelv leszögezi, hogy a jogbiztonság fokozása, az uniós versenyjog következetlen alkalmazásának megelőzése, a kártérítési perek hatékonyságának és a pergazdaságosság fokozásának, valamint a vállalkozások és a fogyasztók körében a belső piac működésének javítása érdekében, amennyiben egy nemzeti versenyhatóság vagy egy felülvizsgálati bíróság jogerős határozata megállapítja az uniós versenyjog megsértését, az későbbi kártérítési perekben nem képezheti jogvita tárgyát. Az alábbiakban kifejtettek alapján véleményem szerint azonban az Irányelv megalkotása során az uniós jogalkotó nem fordított kellő figyelmet a következetes jogalkalmazás és jogalkotás minden aspektusára, esetünkben az esetleges nyelvi, vagy terminológiai konzisztenciára, a különböző kognitív elemek közötti összefüggésre, amely körülmény a versenyjog magánjogi érvényesítésére vonatkozó szabályok következetes alkalmazásának egyik akadályává vált.

Az Európai Uniós jogi terminológia főbb problémakörei

A közjog és a magánjog eltérő szabályozási logikájának összeegyeztetése jelentette nehézségek mellett, a versenyjogi kártérítési perek kapcsán a tagállami jogalkotókat az uniós jog többnyelvűsége által predesztinált fogalmi szinten fennálló problémák is kihívás elé állították. Nyelvi és terminológiai szempontból a versenyjog ugyanis önmagában egy rendkívül összetett jogterület, amely vegyíti mind a jogi, közgazdaságtani és politikai fogalmakat[15], mindemellett a globalizáció hatásainak is erősen ki van téve[16], ezáltal sok jogi fogalommal ellentétben, amelyek bizonyos esetekben a köznyelvben is ismert fogalmak és jelentésük köztudomású (például házasság, tulajdon vagy per), a versenyjogi fogalmak nem minden esetben értelmezhetők intuitívan. Ebből a tulajdonságából adódóan a versenyjog a nemzeti jogoknál univerzálisabb, kevésbé beágyazott a nemzeti jogi rendszerekbe, ezáltal határokon átívelő, univerzális – fogalmi szempontból korántsem egységes, ám lényegi és tartalmi szempontból egyező – terminológiával rendelkezik.[17]

Az Európai Uniós versenyjog – mint az európai integráció célját szolgáló közös piac alappillére – esetében fontos elvárás, hogy terminológiáját tekintve egységes legyen. Az Európai Unió versenypolitikájának hangsúlyossá válása az 1980-as évektől kezdődően a nemzeti jogrendszerek egymáshoz való közeledését eredményezte, az egyes tagállamok sajátos historikus, eltérő nemzeti társadalmi kontextus következtében kialakult nemzeti versenyjogi sajátosságok fennmaradása mellett.[18]

Az Európai Unió tagállamainak eltérő jogi kultúráinak „fúziója”[19] és az amerikai versenyjogi fogalmak alapulvétele[20] egy hibrid uniós jogi kultúrát hozott létre, a közösségi jogi terminológiára komoly hatást gyakorolva, amely a közösségi jog fogalmi és szemantikai rétegét képzi.[21] Az uniós jog vonatkozásában említett „hibrid” jelleg a heterogén tagállami jogi kultúrák közötti egyfajta kompromisszumként,[22] valamint a nyelvi és kulturális hagyományok közötti konvergenciaként is értelmezhető.[23] Mindebből kifolyólag az uniós jogi terminológiával szemben fontos követelmény a tagállami nyelvek együttélésének biztosítása, valamint a folytonosság és az összhang megteremtése a meglévő és az újonnan létrehozott jogi fogalmak között.[24]

Az uniós jog hibrid mivoltából adódó problémakörök közé sorolja Biel és Sosoni a szupranacionális és nemzeti jogi elemek közötti összetett kapcsolatot, a jogi terminológia kultúra semlegességének hiányát, a kettős jogi környezetet, és az uniós terminológia rendszerének instabilitását. Ezek a körülmények egy rendkívül összetett és szövevényes problémakört teremtenek, ezáltal terminológiai szempontból feszültséget gerjesztve a szupranacionális és nemzeti fogalmi dimenzió között, amely mintegy tovább mélyíti a hibriditás jelentette áthidalni szükséges szakadékokat[25]. Mindez feltételezhetően abból ered, hogy a szupranacionális jogrendszer nem autonóm jogi fogalmakra, hanem jobbára nemzeti jogokból kölcsönzött fogalmakra támaszkodik.[26]

Az uniós jog hibrid jellegéből adódó problémák a különböző hivatalos nyelvváltozatok elkészítése során tovább súlyosbodhatnak, ugyanis a különböző hivatalos nyelvek eredendő aszimmetriája és a különböző fogalmak poliszémiája, valamint a fordítás során jelentkező kognitív korlátok eltéréseket eredményezhetnek egy uniós jogforrás hivatalos nyelvváltozatai között.[27]

A fent említett problémát pedig tovább mélyíti az unió de facto egynyelvű, vagy legalábbis korlátozott többnyelvű jogalkotási gyakorlata. Habár az Európai Unió hivatalosan többnyelvű, az uniós jogalkotás kapcsán ez a többnyelvűség megkérdőjelezhető. A jogalkotási bizottságokban az uniós jogszabálytervezetek gyakorlatban az unió három munkanyelvén, vagyis angolul, németül és franciául kerülnek megtárgyalásra, valamint a kezdeti tervezetek is e három nyelven kerülnek elkészítésre, amelyeket később lefordítanak a többi munkanyelvre[28], amely körülmény a nemzeti jogi idiómák lefordítását – amelyek különböző nyelveken lényeges eltéréseket tartalmaznak – ellehetetleníti, ellentmondásokat és jogbizonytalanságot eredményezve.

Példák az uniós versenyjogi terminológia nyelvi következetlenségeire

Az uniós jogi terminológia instabilitása által eredményezett jelentésbeli rugalmasság a normavilágosság hiányát eredményezi, ezáltal bizonytalansághoz vezet, amely az egységes alkalmazhatóság kárára válik. Az uniós jog, de kiváltképp az uniós versenyjog kapcsán gyakori jelenség, hogy bizonyos jogi fogalmak esetében az elsődleges, jog – vagyis az alapító szerződések – illetve a másodlagos jog – vagyis az egyes uniós rendeletek, illetve irányelvek – szintjén egyaránt hiányzik a jogszabályi meghatározás (vagyis a pontos nyelvi jelentéstartalom definíciója), amelyet gyakran az Európai Unió Bíróságának jogértelmező tevékenysége pótol. Tipikusan ilyen jogi fogalom a de minimis, az irányítás, gazdasági erőfölény esetében a visszaélés, de még a versenyjog egyik alapvető fogalmának titulált kartell is.

Erre a jelenségre az egyik kiváló példa az uniós versenyjog személyi hatályának meghatározásához elengedhetetlenül szükséges vállalkozás fogalma (angolul: undertaking, németül: unternehmen, franciául: entreprise, olaszul: imprese).[29] Az uniós versenyjog címzettjei a vállalkozások, azonban e fogalom az Európai Unió Bíróságának jogértelmező tevékenysége révén nyert jelentéstartalmat. Az Európai Unió Bíróságának esetjoga azonban nagyon tágan határozta meg a vállalkozás fogalmát, amely alapján vállalkozásnak tekinthető minden gazdasági tevékenységet végző személy vagy szervezet.[30] Az Európai Unió Bírósága a Höfner ügyben[31] mondta ki először, hogy a vállalkozás fogalmának meghatározásához szükséges gazdasági tevékenység végzésébe a szolgáltatásnyújtás is beletartozik, míg a FENIN ügyben[32] – a Poucet és Pistre[33], valamint Albany ügyekben[34] foglalt megállapítások nyomán – kimondta, hogy a szociális funkciót ellátó, szolidaritási alapon működő, járulékbefizetésből és állami juttatásokból fenntartott egészségügyi szervezetek nem tekinthetők vállalkozásnak.

Az uniós versenyjog terminológiáján tetten érhető az alapító országok nyelvei közül is domináns szerepet magának tudó francia és német nyelvi és jogértelmezési hatás. A vállalkozás fogalmának kapcsán szemléletes például szolgál a versenyjogi értelemben vett vállalkozás fogalmának alapul szolgáló német „unternehmen” vagy francia „enterprise” és az angol „undertaking” fogalmak közötti jelentéstartalmi különbség. Az angol „undertaking” kifejezés a német „unternehmen” kifejezés fordításaként jelent meg az angol jogi nyelvben az Egyesült Királyság EGK-hoz történő csatlakozásakor, amikor a versenyjog fogalmi készlete már kialakult, és az angol jogi nyelvre le kellett fordítani az uniós versenyjogi terminológiát.[35] Az „undertaking” kifejezés jelentéstartalmát tekintve korábban kötelezettségvállalást, vagy ígéretet, garanciát, biztosítékot jelentett (ld. az Oxford értelmező kéziszótár „undertaking, n.” szócikkét), míg a német „unternehmen” kifejezés kapcsán eredetileg is megtalálható volt a lehetséges jelentés tartalmak között az üzleti vonatkozás, vagyis a társaság, cég vagy üzlet fogalma (ld. a Cambridge angol német szótár „unternehmen, n.” szócikkét). Az angol „undertaking” és a német „unternehmen” kifejezéseknek megfelelő „enterprise” francia kifejezésnek egy teljesen más angol jogi fogalom, a francia nyelvi változattal formailag teljesen azonos, ám jelentéstartalmát tekintve sokkal szűkebb „enterprise” kifejezés feletethető meg, amely az angol jogi terminológiában gazdasági társaságot jelent (ld. az Oxford értelmező kéziszótár „enterprise, n.” szócikkét), amelynek német megfelelője azonban a „wirtschaft”. Ez a nyelvi aszimmetria – amely az angol nyelvben megkülönbözteti az angol „undertaking” és „enterprise” kifejezéseket, amelyek eltérő jelentést takarnak, valamint két eltérő jogi koncepció húzódik mögöttük, míg a német „unternehmen” és a francia „enterprise” kifejezéseknek az angol nyelvi változattal ellentétben csupán egy jelentésük van, azaz ugyanazt a szemantikai tartalmat egyetlen fogalom alá rendelik – jól szemlélteti az uniós jog többnyelvűségéből eredő interpretációs problémákat.[36]

A kultúra semleges fogalomhasználatra Biel és Sosoni tanulmányukban példaként hozzák fel az EUMSz. 107. cikke szerinti állami támogatások fogalmát, mint az autonóm jogi kifejezések létrehozására tett kísérletek egyik igen plasztikus esetét, amely egy szemantikailag átláthatatlan, a tagállami nyelvek beszélőinek jelentéstartalommal nem bíró, vagy a szándékozottól eltérő jelentéstartalmat hordozó kifejezésként honosodott meg az uniós versenyjog fogalmi készletében.[37] Az állami támogatás fogalma (angolul: state aid) az uniós jogban a francia aide d’état kifejezésből származik, amely az uniós versenyjogban a vállalkozás fogalmához hasonlóan szintén egy olyan terminus, amelyet sem az elsődleges, sem a másodlagos uniós jog nem határoz meg kimerítően.[38] Ebből kifolyólag, az állami támogatás fogalma meglehetősen tágan definiált, amely magába foglal minden olyan a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatást, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet (ld. az EUMSz. 107. cikkét). Magyarország az uniós csatlakozáskor az EUMSz. 107. cikke szerinti aide d’état fogalmát a magyar nyelvben meglévő ekvivalensnek tekintett állami támogatás fogalmának feltette meg. A magyar pénzügyi „köznyelv” azonban az állami támogatás alatt állami forrásból folyósított ingyenes támogatást vagy kedvezményes feltételek mellett nyújtott kölcsönt ért, amelyet vissza nem térítendő támogatásnak, illetve visszatérítendő támogatásnak nevez. A magyar nyelvben a köznyelvi használat nem tett különbséget aközött, hogy a támogatás kedvezményezettje az állami szférához vagy a versenyszférához tartozik-e.[39] Azaz a köznyelvben gyakran szociális alapú juttatásokat értünk állami támogatások alatt, és nem piaci szereplőknek diszkriminatív alapon nyújtott állami forrásból származó pénzügyi támogatásokat, amelyek piactorzító hatással bírnak.

Magyarországon nem csupán a köznyelvben, hanem a jogszabályokban sem a versenyjogi értelemben vett állami támogatásokat értették állami támogatás alatt az uniós csatlakozást megelőzően, de jelenleg is hatályban vannak olyan magyar jogszabályok, amelyek az EUMSz. 107. cikk szerinti értelemtől eltérő jelentéstartalommal töltik meg ezt a fogalmat. Példaként hozható fel a lakás-előtakarékosság állami támogatásáról szóló 215/1996. (XII. 23.) Kormányrendelet, a lakáscélú állami támogatásokról szóló 12/2001. (I. 31.) Kormányrendelet, illetve a fiatalok, valamint a többgyermekes családok lakáscélú kölcsöneinek állami támogatásáról szóló 134/2009. (VI. 23.) Kormányrendelet, amely közel öt évvel Magyarország uniós csatlakozását követően került megalkotásra, végezetül pedig a nemzeti otthonteremtési közösségekről szóló 2016. évi XV. törvény (ld. 33. § szakasz), amely a csatlakozást követően tizenkét évvel később került megalkotásra. További példaként hozható fel napjainkban néhány pénzügyi tudatosság növelésével kapcsolatos tájékoztató anyag (például a Magyar Nemzeti Bank által kiadott, a Nemzeti Otthonteremtési Közösségekről szóló tájékoztató anyag), amelyek szintén nem a versenyjogi értelemben vett jelentéstartalmat tulajdonítják az állami támogatások fogalmának, hanem olyan szociális alapú juttatásokat, mint a családi otthonteremtési kedvezmény, ÁFA-visszatérítés, az illetékkedvezmény, vagy a nemzeti otthonteremtési közösségeknek nyújtott támogatás. Az uniós csatlakozást megelőző magyar állami támogatás fogalom értelmezéséhez hasonlóan az Egyesült Királyságban is eltérő jelentéstartalommal bírt az állami támogatások fogalma, jellemzően a fejlesztési és katasztrófa elhárítás keretében nyújtott pénzügyi segítséget értették alatta.[40]

Wüster és Felber szerint a hatékony szaknyelvi kommunikációhoz egyértelműség szükséges, azaz egy kifejezésnek mindig csak egy meghatározott fogalomra szabad utalnia.[41] Az uniós versenyjog terminológiájában megfigyelt aszimmetria vitán felül ellentétes az egyértelműség kritériumával, és félreértéseket okozhat az uniós jog végrehajtása és értelmezése során. Ez a nyelvi aszimmetria tükröződik az unió más hivatalos nyelvein is, amelyek többsége a francia nyelvet követi.[42] A versenyjogi kártérítési perek jogintézménye tehát egy sajátos szemantikai szabályoknak engedelmeskedő uniós terminológiai környezetben született meg, és került implementálásra a tagállami jogrendszerekbe.

Az Irányelv tagállami jogba történő inkoherens implementációjának lehetséges okai

Amint azt a fentiekben megkíséreltem érzékletes példákon keresztül szemléltetni, az uniós jog többnyelvűségéből eredő hibrid jelleg a jogi terminológia szintjén a normavilágosságot veszélyeztető problémáktól szenved. Ezen problémákat tetézi, hogy az uniós jog nem alkot koherens rendszert, mivel az uniós jogalkotás szubszidiárius jellegű, ezért az uniós jogi terminológia nem definiált horizontálisan, így tartalmi szempontból adott esetben jogforrásonként változhat az uniós jog által használt fogalmak jelentéstartalma.[43] Ahogyan arra fentebb már utaltam, az önálló jogrendszerek alapja a nyelvi egyértelműség, amely egy tisztán nyelvi aspektus. A jogi fogalmak terminológiai inkonzisztenciája erősen veszélyezteti egy jogrendszer önállóságát, amely probléma egy olyan jogrendszer esetében, mint az uniós jog, sokkal nagyobb jelentőséggel bír tekintve, hogy a soknyelvűség hatványozott negatív hatással lehet a nyelvi egyértelműségre, ugyanis a fentebb már említett nyelvi különbségekből eredő következetlenségek mellett az eltérő nemzeti jogi terminológia jelentéstartalmi különbségeivel is kénytelen szembenézni az uniós jogalkotó.[44] Ahogyan az Európai Unió Bírósága is megfogalmazta a CILFIT ügyben, még a nyelvi változatok pontos egyezése esetén is szem előtt kell tartani, hogy az uniós jog sajátos terminológiát használ, emellett a jogi fogalmak tartalma nem szükségszerűen azonos az uniós jogban és a különböző tagállami jogokban.[45]

Az uniós jog szubszidiárius jellege ennek következtében predesztinált bizonyos, az Irányelv átültetését érintő következetlenségeket. Az Irányelv például szándékosan nem foglalkozott kifejezetten a felelősség anyagi jogi szabályaival és terminológiai készletével, a tagállamok hatáskörébe utalta, hogy az EUMSZ. 101. és 102. cikke által előírt korlátokon belül, az uniós jog általános elveivel (például a tényleges érvényesülés elvével) együtt, valamint magának az Irányelvnek a rendszerszintű és teleologikus értelmezésével összhangban meghatározzák azokat.[46]

Az Irányelv azon felül, hogy gyakran túlzottan a közérdekű jogérvényesítésre összpontosít, és jelentős hiányosságokkal küzd, az Európa szerte eltérő magánjogi szabályozás miatt lehetővé tette az Irányelv és az EUMSZ. 101. és 102. cikke alapján indítható kártérítési perek igen heterogén alkalmazását a tagállamokban. A jogegységesítő munkát egyértelműen az Európai Unió Bírósága vállalta magára. Az Európai Unió Bírósága például a Skanska-ügyben leszögezte, hogy a „vállalkozás” fogalmát egységes módon kell értelmezni, hogy a felelősségnek az uniós versenyjog közjogi -és magánjogi érvényesítése terén ne lehessen eltérő tartalma azon kontextusban, amikor versenyfelügyeleti eljárásban bírságokat szabnak ki, valamint azon kontextusban, amikor az uniós versenyszabályok megsértése miatt kártérítési kereseteket indítanak.[47] A Skanska-ügyben az is megállapításra került, hogy az uniós versenyjog megsértése miatti kártérítések vizsgálata során bizonyos kérdések az uniós jog, mások pedig a nemzeti jog hatálya alá tartoznak, az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének függvényében.[48] Az Európai Unió Bírósága számos további ítéletével jelezte, hogy az Európai Unió Bírósága megvédi az uniós jog által biztosított kártérítési jog hatékonyságát, és kizárja egyes nemzeti polgári jogi, társasági jogi vagy eljárásjogi szabályok alkalmazását, amennyiben azok nem felelnek meg a hatékonyság elvének a versenyjogi kártérítési keresetekkel összefüggésben. Az említett jelenség jól megfogható az Európai Unió Bíróságának az elévüléssel kapcsolatos jogegységesítő tevékenységén keresztül.

Ennek egyik oka az, hogy az Európai Unió kizárólagos hatáskörébe tartozó versenyjoggal[49] ellentétben a polgári jog anyagi jogi szabályainak megalkotása tagállami hatáskörben maradt, amelynek következtében az Európai Unió tagállamait heterogén magánjogi szabályozás és nyelvi-fogalmi környezet jellemzi. Ez a körülmény az Irányelv megalkotóit komoly kihívás elé állította, ugyanis az egységes uniós magánjogi terminológia hiánya, valamint az uniós versenyjogi terminológia hibrid jellege és szubszidiárius jellege miatt szinte előre látható volt az a következetes jogalkalmazást érintő hiányosság, amely révén az Irányelv lehetővé tette az uniós versenyjog alapján indítható kártérítési perek igen heterogén alkalmazását a tagállamokban. A jogegységesítő munkát egyértelműen az Európai Unió Bírósága vállalta magára.

A tagállamonként eltérő magánjogi szabályok fényében nagy kihívást jelent továbbá a tagállami magánjogból kiinduló hagyományos bírói jogértelmezés, amely hajlamossá teheti a tagállami bírókat arra, hogy az Irányelv szabályait a polgári eljárás meglévő általános elveinek fényében értelmezzék.[50] Véleményem szerint ez a jelenség hívta életre azt a tendenciát, hogy növekvő számban vannak azok a tagállami bíróságok által hozott ítéletek, amelyek kifejezetten hivatkoznak más tagállam bírósága által meghozott ítéletekben szereplő jogértelmezésekre, hozzájárulva a jogegységesítéshez.[51]

Az Irányelv implementálásával kapcsolatos eltérő megközelítések az egyes szabályokon keresztül érzékelhetők megfelelően. Az egyetemleges felelősségre vonatkozó szabályok átültetése[52] egyértelműen mutatja a tagállamok eltérő megközelítését az Irányelv pontos átültetésére vonatkozóan. Németországgal, Magyarországgal, Írországgal, Olaszországgal, Litvániával ellentétben például Belgiumban, Franciaországban és Luxemburgban igen eltérő értelemmel töltötték meg az egyetemleges felelősség intézményét, mint egy in solidum[53] felelősségként értelmezve azt.

Az Irányelv elévülési időre vonatkozó szabályainak tagállamok általi megközelítése szintén jelentős eltéréseket mutat. Számos tagállam (például Olaszország, Portugália) az elévülési szabályokat anyagi természetűnek tekinti, míg az Európai Unió Bíróságának ítélkezési gyakorlata eljárási jellegűnek minősítette azt.[54] A Cogeco-ügyben[55] az Európai Unió Bíróságának volt alkalma megvizsgálni az EUMSZ 101. és 102. cikkének megsértéséből eredő kártérítési keresetek elévülési idejének kérdését. A kérdés kapcsán az Európai Unió Bírósága arra a következtetésre jutott, hogy a tényleges érvényesülés elve kizárja az olyan nemzeti szabályozást, amely egyrészt úgy rendelkezik, hogy a kártérítési igények elévülési ideje kevesebb, mint az Irányelvben meghatározott 5 éves időtartam, és attól a naptól kezdődik, amikor a károsult tudomást szerzett a kártérítéshez való jogáról, még akkor is, ha nem ismeri a felelős személy kilétét, másrészt nem tartalmazza az említett határidő felfüggesztésének vagy megszakításának lehetőségét a nemzeti versenyhatóság előtti eljárás során.[56]

A teljes kártérítéshez való jog mibenlétével kapcsolatban sok tagállamon belül nagy a jogbizonytalanság, illetve a kamatszámítás módszereit illetően nagyfokú a szabályozás heterogenitása az Európai Unió tagállamaiban.[57] Az uniós jogból közvetlenül eredő teljes kártérítéshez való jog nem egyeztethető össze a kártérítés összegének drasztikus eltéréseivel, attól függően, hogy melyik tagállam bírósága foglalkozik a követeléssel. Komoly hiányosságnak tekinthető, hogy az Irányelv nem harmonizálta ezt a kérdést, különösen annak fényében, hogy már az Irányelv elfogadásához vezető előkészítő munkálatok is megállapították, hogy a nemzeti jogszabályok e tekintetben nem következetesek.[58]

A fentiekben ismertetett körülmények és a tagállami jogok közötti diszkrepancia véleményem szerint kiválóan szemlélteti, hogy egy olyan jogterület kapcsán, mint a versenyjogi kártérítési perek – amely jogintézmény eleve jogdogmatikai alapvetéseket kérdőjelez meg, ezzel komoly kihívás elé állítva a polgári anyagi és eljárási jogot[59] – a minimum harmonizációs követelményeket előíró irányelvi forma, illetve a magánjogi szabályokat érintő harmonizációs szabályok hiánya, valamint az eltérő magánjogi terminológia és az eltérő nemzeti jogi „nyelvek” használata a jogalkalmazás következetlenségét eredményezheti.[60] Ugyanis még egy következetesen megalkotott irányelv esetében is előfordulhatnak ellentmondások abban, ahogyan a tagállamok az egyes rendelkezéseket értelmezik az átültetési folyamata során.

Példa a nyelvi következetlenségekre az Irányelv implementálása során

Az Irányelv nemzeti határozatok hatályával kapcsolatos szabályainak tagállami jogba történő következetlen átültetése szemléletes példát szolgáltat ahhoz, hogy a soknyelvűség, mint tényező, hogyan gyakorolhat negatív befolyást a következetes jogalkotásra, ezáltal pedig a jogalkalmazásra. Az Irányelv 9. cikk (1) bekezdése alapján valamely nemzeti versenyhatóság vagy felülvizsgálati bíróság által hozott jogerős határozatban megállapított versenyjogi jogsértés megtörténte nem lehet vitatható az uniós, illetve a nemzeti versenyjog alapján a nemzeti bíróságoknál indított kártérítési perekben.[61]

Ami a nemzeti határozatok más uniós tagállam bírósága előtt indított kártérítési perben meglévő kötőerejét illeti, az Irányelv 9. cikk (2) bekezdése alapján a tagállamok kötelesek annak biztosítására, hogy amennyiben egy másik tagállamban jogerős határozatot hoznak, arra a nemzeti joggal összhangban legalább, mint a versenyjogi jogsértés megtörténtének prima facie bizonyítékára hivatkozni lehessen, és azt adott esetben a felek által előterjesztett egyéb bizonyítékokkal együtt meg lehessen vizsgálni. Az uniós jogalkotó láthatóan úgy tekintette, hogy a „prima facie” kifejezés egy univerzális jogi szaknyelvi idióma, amely objektív normatív tartalommal bír.

A nemzeti határozatok kötőerejével kapcsolatban egy kutatás a többnyelvűség által generált potenciális problémákra hívja fel a figyelmet az Irányelv kelet-közép európai országokban történő átültetésének kapcsán.[62] Az Irányelv szinte valamennyi közép- és kelet-európai hivatalos változatában az angol „prima facie evidence” tagállamonkénti nyelvi megfelelőit a latin „prima facie” szavak és az „evidence” szó nemzeti megfelelőinek összekapcsolásával hozták létre.[63] Azokban az esetekben, amikor a hiteles változatok fordítása során a fordítóknak olyan jogi fogalmakat kell interpretálniuk, amelyekre a célnyelvben nincsenek funkcionális megfelelők, gyakori jelenség, hogy az ún. „kölcsönzési” technikákat alkalmazzák, amely gyakorlat gyakran az így elkészített hiteles változatok koherenciájának rovására mehetnek.[64]

Jelentéstartalmi szempontból a német jogban például a prima facie bizonyítás követelményeinek való megfelelés a bizonyítási teher tényleges megfordítása utáni legerősebb bizonyítási módozatnak tekinthető.[65] A prima facie bizonyítás elve általánosságban véve a tapasztalat különösen megbízható, általánosan igaz szabályain alapul, amelyek szerint bizonyos hatások jellemzően bizonyos okokból erednek (és fordítva).[66] A Német Szövetségi Bíróság kialakult ítélkezési gyakorlata alapján egy eseménysorozat akkor tekinthető tipikusnak a prima facie bizonyítás értelmében, ha olyan gyakran fordul elő, hogy nagyon nagy az esélye annak, hogy az egyedi eset bizonyos értelemben véve tipikus esetnek tekinthető.[67] Tehát a német joggyakorlatban ismert a bizonyítottsági szint csökkent változatának (Beweismassreduzierung) tekinthető prima facie bizonyítás.[68] A prima facie bizonyítás alkalmazása esetén a peres fél tehát egy általános élettapasztalatra alapított következtést használ fel a bizonyítás során, amely ezen aspektusát tekintve egy bizonyítási módszernek tekinthető. Alkalmazásával egy könnyebben bebizonyítható vagy ismert eseménysor tipikus lefolyásának tényről, illetve folyamatáról az általános élettapasztalatok alapján egy hozzá tipikusan hasonló lefolyású tényállásra következtetünk.[69] A német jogrendszeren kívül elsősorban természetesen azonban az angolszász jogrendszerekben ismert széles körben a prima facie bizonyítás.

Érdekes, hogy az Irányelvhez képest a német versenytörvényben[70] a prima facie bizonyítékra történő hivatkozás lehetőségének biztosítása helyett, a külföldi határozatokat kötőerővel ruházta fel annak ellenére, hogy az Irányelv német nyelvi változatában kifejezetten szerepel a prima facie bizonyíték német megfelelőjének számító „Anscheinsbeweis” kifejezés[71].

Magyarországon – több kelet-közép európai országhoz hasonlóan – az Irányelv 9. cikkének (2) bekezdése jelentéstartalmát tekintve, mint megdönthető vélelem – vagyis olyan valóságként elfogadott előfeltételezésként, amellyel szemben lehetséges az ellenbizonyítás – került átültetésre.[72] A magyar kártérítési jogban a bizonyítási érdek a felperes oldalán áll fenn.[73] A versenyjogi kártérítési perek esetén, követő kereseteknél (ahol már rendelkezésre áll a versenyhatóság jogsértést megállapító határozata) a jogsértés tényének bizonyítására már nincs szükség, valamint a vonatkozó magyar szabályozás további törvényi vélelmeket alkalmaz. Kartellel okozott versenyjogi jogsértés esetén a Tpvt. 88/D. § (4) bekezdése alapján például – megdönthető – vélelem terjed ki az okozatiságra[74], a Tpvt. 88/G. § (6) bekezdése értelmében pedig magára az árnövekedésre is.[75] Az AT.39824 számú Kamion-kartell ügyében[76] – amely kártérítési per sorozatnak magyar lába is van[77] – hozott ítéletben a stuttgarti tartományi bíróság előtt indított kártérítési perben[78] a bíróság egyértelművé tette, hogy a prima facie bizonyítékok olyan eseménylánc esetén alkalmazhatók, amely alapján az a tapasztalat vonható le, hogy abból a bizonyítani szándékozott tény következik. A bíróság az adott ügyben a mennyiségi és fogyasztói kartellekkel kapcsolatban kifejtette, hogy a prima facie bizonyítékoknak ugyanakkor nincs olyan elfogadott okozatossági lánca, amely alapján a vélelem a károkozásról önmagában megállna, ezért a felperesnek ténybeli vélelemre kell hivatkoznia, törvényi vélelem nem áll fenn.[79]

A stuttgarti tartományi bíróság idézett ítélete némileg ellentmond az okozatisággal, illetve az árnövekedéssel kapcsolatos magyar szabályoknak, illetve a prima facie bizonyíték magyar nyelvi értelmezésének, amely révén láthatóvá válik, hogy az Irányelv megszövegezése – vagy éppen annak magyar jogba történő átültetése – a prima facie bizonyíték kapcsán némiképp következetlen volt.

Az Irányelv nemzeti határozatok kötőerejével kapcsolatos szabálya azonban nem csak a magyar jogban eredményezett jelentéstartalmi szempontú következetlenségeket. Az Európai Unió legtöbb tagállama úgy interpretálta az Irányelv 9. cikk (2) bekezdését, hogy a prima facie bizonyíték jelentéstartalmi szempontból a bizonyítás kiindulópontját jelenti (ld. például Belgium[80], Írország[81], Olaszország esetét).

Az Irányelvet átültető ír jogszabály vonatkozó rendelkezése alapján[82] a másik tagállamban meghozott versenyjogsértést megállapító jogerős határozat legalább prima facie bizonyítékként bíróság elé terjeszthető a versenyjog megsértésének megtörténtére vonatkozóan, és adott esetben együtt értékelhető a felek által hozzáadott bármely egyéb bizonyítékkal.

Az Irányelvet átültető olasz jogszabály vonatkozó rendelkezése alapján[83] – hasonlóan az ír megoldáshoz – más tagállamok nemzeti versenyhatóságainak határozatait bizonyítéknak kell tekinteni, amely a felek által hozzáadott bármely más bizonyítékkal együtt értékelhető azzal, hogy a nemzeti határozatok bizonyító ereje csak a jogsértés természetére és tárgyi, személyi, időbeli és területi hatályára terjed ki, tehát a felpereseknek minden esetben bizonyítaniuk kell az elszenvedett kárt, valamint a jogsértés és az elszenvedett veszteség közötti okozati összefüggést.

Franciaország és Luxemburg egyszerűen bizonyítékként (preuve) tekint a nemzeti versenyhatóságok, vagy bíróságok által hozott versenyjogsértést megállapító jogerős határozatokra. A francia kereskedelmi törvény[84] vonatkozó rendelkezése alapján az Európai Unió másik tagállamának versenyhatósága vagy fellebbviteli bírósága által kihirdetett határozat, amely a versenykorlátozó gyakorlat fennállásának és betudásának megállapítására vonatkozó rész tekintetében már nem képezheti rendes jogorvoslat tárgyát természetes vagy jogi személy vonatkozásában e gyakorlat elkövetésének bizonyítékát. Az Irányelv francia implementációja jelentéstartalmi szempontból tehát a versenyjogsértést megállapító nemzeti határozatoknak a megdönthető vélelemnél alacsonyabb értéket, csupán bizonyító erőt tulajdonít.

Ehhez képest Portugáliában[85] és Spanyolországban[86] határozatok megdönthető vélelmet jelentenek (illetve amint fentebb már említésre került Magyarországon) a jogsértés fennállására, természetére és annak tárgyi, szubjektív, időbeli valamint területi hatálya, továbbá az abból eredő károk megtérítése iránti kereset szempontjából[87], a spanyol esetet tekintve azzal a megszorítással, hogy ha egy másik tagállam versenyhatósága hatósága saját nemzeti jogára alapozza döntését, az nem köti és nem érinti a spanyolországi eljárásokat, de a felperesek felhasználhatják álláspontjuk megerősítésére.

Az Európai Unió Bíróságának esetjoga alapján a prima facie bizonyíték az uniós versenyjog és a tényleges érvényesülés elve alapján a bizonyítási teher áthárítását eredményezi, amely során a jogsértés anyagi, személyi, időbeli és területi hatályának meghatározása kiemelkedő jelentőségű.[88] Mindezek alapján leginkább a spanyol, portugál és a magyar implementációs megoldások állnak közel az egyértelmű jogi idiómának vélt prima facie bizonyíték uniós jogalkotói értelmezéséhez, azaz az uniós jogalkotó valós szándékához. Mindebből látható, hogy az uniós jogalkotó nem tulajdonított kellő jelentőséget a nyelv és a jog kölcsönös függőségének az Irányelv elemzett szabályának megalkotásakor.

Összegzés

Az Európai Unió többnyelvűségéből, illetve a jogalkotás következetlenségeiből eredően az uniós versenyjog magánjogi érvényesítése terén a tagállamok által megalkotott szabályok bizonyos kérdésekben nem következetesek.[89] Természetesen ennek nem csupán a többnyelvűség az egyetlen oka. Az eltérések a szerteágazó és különböző tagállami magánjogi szabályok sokféleségét megőrző, irányelvi forma, és a minimum harmonizációs követelmények együtthatásának eredményeként jelentkeztek véleményem szerint. A következetlenséggel kapcsolatban általam ismertetett példa a tagállami jogszabályokban olyan megoldások elfogadásához vezetett, amelyek lehetőséget teremtenek például a forum shoppingra, illetve azt eredményezik, hogy jelentős különbségek alakulnak ki a tagállamok között a jogintézmény hatékonyságát illetően, ami hosszú távon bizonyos vállalkozásoknak kedvezőtlen lehet. Ezek a sajátos megoldások veszélyeztethetik az Irányelv következetes alkalmazását az Európai Unióban. A versenyjogi kártérítési perek esetében – ahol kifejezett célként kellett volna megfogalmazódnia a jogalkotó oldalán az uniós szinten egységes és következetesen, minden tagállam által használt jogi terminológia megalkotása – véleményem szerint sem az irányelvi forma, sem a minimum harmonizációs előírások nem elengedőek a jogintézmény határon átívelő következetes alkalmazásához, kiváltképp olyan ügyek esetében, mint a Kamion kartell nyomán indult kártérítési per sorozat. Amint arra a fentiekben utalni kívántam, az irányelvi forma, a minimum harmonizációs követelmények, illetve a magánjogi szabályokat érintő harmonizációs szabályok hiánya, valamint az eltérő magánjogi terminológia és nemzeti „jogi nyelv” használata a jogalkalmazás következetlenségét eredményezheti.

Az Irányelv értelmezését megnehezíti az, hogy az egyes tagállami jogrendszerek nem szükségszerűen ismerik az Irányelv által valamely – tagállami jogban egyébként ismert és alkalmazott – jogintézményre használt fogalmat, vagy adott esetben egészen más jogi értelmezés vert gyökeret az adott tagállami jogrendszerbe az érintett fogalom kapcsán, például ahogyan azt a prima facie bizonyíték kapcsán is láthattuk. Az Irányelv 9. cikke által szabályozott nemzeti határozatok kötőerejét illetően a prima facie bizonyíték tagállami jogokba történő átültetése a tagállamonként eltérő, a kérdéses jogi terminusnak tulajdonított jelentéstartalom következtében komoly jogalkotási következetlenséget eredményezett. A különböző tagállami jogokban a prima facie bizonyítéknak négy különböző jogi koncepciót tükröző jelentést tulajdonítottak, amely kritikus mértékben hozzájárulhat a széttartó jogalkalmazáshoz.

Véleményem szerint az Irányelv, és ezáltal a versenyjog magánjogi érvényesítésének szabályait tartalmazó joganyag fogalmainak következetes értelmezésének egyik fő problémája a valódi autonóm, a nemzeti magánjogtól tartalmilag elváló fogalomrendszer kialakításának hiánya. Ez a probléma különösen hangsúlyos olyan esetekben, amikor az uniós jogalkotó sem ismeri fel adott esetben az általa megszövegezett joganyag következetlenségeit és nem ad megfelelő eligazítást, vagyis nem definiálja az érintett fogalmat, illetve a különböző tagállami magánjogi szabályokat nem kellően figyelembe véve univerzálisnak gondolt jogi fogalmakat használ egy olyan többnyelvű rendszerben, mint az Európai Unió.

Az Európai Unió Bírósága a C-143/88. és C-92/89. sz. Zuckerfabrik ügyben hozott ítéletében az uniós intézmények kártérítési felelőssége kapcsán arra a megállapításra jutott, hogy a tagállami kártérítési szabályok alkalmazása következetlenségekhez vezet az uniós jog alkalmazásában, ezért az Európai Unió Bírósága az alapvető eljárási követelményeket maga dolgozta ki a következetlenségek kockázatának csökkentése érdekében.[90] Az Irányelv megalkotása előtt Gerald Mäsch professzor fogalmazta meg azt a gondolatot, miszerint az Európai Unió Bíróságának hasonló eljárása a versenyjogi kártérítési perekkel kapcsolatban nem lett volna teljesen elképzelhetetlen.[91] Kiegészítve Gerald Mäsch professzor észrevételét, az Irányelv átültetését követő következetlenségek és eltérő tagállami átültetés fényében, véleményem szerint hatékony lehetne a versenyjogi kártérítési perek kapcsán a Zuckerfabrik ügyben alkalmazott megközelítés alkalmazása.

Bibliográfia

Arató Balázs: A tisztességes eljáráshoz fűződő jog, különös tekintettel a tisztességes igazságügyi szakértői eljárásra, in: Tóth J. Zoltán (szerk.): Az Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panasz. Tanulmányok a „valódi” alkotmányjogi panasz alkotmánybírósági gyakorlatáról, Budapest, KRE-ÁJK, Patrocinium. 2023.

Arató Balázs: Norm clarity in the light of Hungarian case law, Magyar Nyelvőr, 2022, különszám

Arató Balázs – Balázs Géza: The linguistic norm and norm of legal language, Magyar Nyelvőr, 2022. különszám

Arató Balázs: Quo vadis, igazságügyi nyelvészet? Magyar Jogi Nyelv, 2020/2.

Beutel, Bianca: Wahrnehmungsbezogene richterliche Erfahrungssätze im Marken- und Lauterkeitsrecht, Spillingen, Jenaer Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft, 2011.

Biel, Łucja – Sosoni, Vilelmini: EU Legal Culture and Translation in the Era of Globalisation, Duncker & Humblot GmbH, 2019.

Boytha Györgyné – Tóth Tihamér: Versenyjog, Budapest, PPKE JÁK, 2010.

Boytha Györgyné: Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények, Budapest, HVG-ORAC, 2008.

Conway, Gerard: EU Law, London, Routledge, 2015.

Dabbah, Maher: International and Comparative Competition Law, Cambridge, Cambridge University Press, 2010.

Fascing, Hans W.: Zivilprozessrecht, 2 Auflage, Wien, 1990.

Felber, Helmut: Terminology manual, Paris, Unesco, Infoterm. 1984.

Gessner, Volkmar (et al.): European Legal Cultures, Aldershot. Dartmouth. 1996.

Gombos Katalin: A jog érvényesülésének térsége az Európai Unióban, Budapest, Wolters Kluwer, 2016.

Gyebrovszki Zsolt: Versenyjogi kártérítési perek – a közjog és a magánjog határmezsgyéjén, Külügyi Műhely, 2023/1-2.

Hargita Eszter (szerk.): TVI Információs füzetek 5., Budapest, Pénzügyminisztérium Támogatásokat Vizsgáló Iroda, 2001.

Hettinger Sándor: A többnyelvűség értelmezési irányai az Európai Unió jogában, Comparative Law Working Papers, 2019, Vol. 3 No. 1.

Horváth András: Versenyjogi kártérítési igények egyes kérdéseiről, kitekintéssel az iratokhoz való hozzáférésre, Doktori értekezés, Budapest, ELTE ÁJK, 2015.

Imgarten, Nils: No Binding Effect of NCA Decisions, but Shifts in the Burden of Proof in (Pre-Directive) Private Damages Claims? (Case C-25/21 – Repsol), Kluwer Competition Law Blog, 3 May 2023, https://competitionlawblog.kluwercompetitionlaw.com/2023/05/03/no-binding-effect-of-nca-decisions-but-shifts-in-the-burden-of-proof-in-pre-directive-private-damages-claims-case-c-25-21-repsol/

Jones, Alison – Sufrin, Brenda: EU Competition Law. Text, Cases, and Materials, 6th ed., Oxford, Oxford University Press, 2016.

Kjær, Anne Lise: Legal translation in the European Union: A research field in need of a new approach, in Kredens, Krzysztof (et al.) (Eds.): Language and the Law: International Outlooks, Frankfurt am Main, Peter Lang, 2007.

Malinauskaite, Jurgita – Cauffman, Caroline: The Transposition of the Antitrust Damages Directive in the Small Member States of the EU—A Comparative Perspective, Journal of European Competition Law & Practice, 2018, Vol. 9.

Mäsch, Gerald: Private Ansprüche bei Verstößen gegen das europäische Kartellverbot – „Courage” und die Folgen, Europarecht, 2003.

Monti, Giorgio: EU law and interest on damages for violations of infringement of competition law: a comparative report, EUI Law Working Paper. 2016/11.

Peyer, Sebastian: The Antitrust Damages Directive – much ado about nothing? in Marquis, Mel – Cisotta, Roberto (Eds.): Litigation and Arbitration in EU Law, Cheltenham, Edward Elgar, 2015.

Pico, Ivan – Darding, Koen: Damage Control: The Implementation of the EU Damages Directive in Belgium, Kluwer Competition Law Blog, 11 July 2017, https://competitionlawblog.kluwercompetitionlaw.com/2017/07/11/damage-control-implementation-eu-damages-directive-belgium/

Piszcz, Anna: A few notes on the language of EU antitrust law in English-Polish translation, Studies in Logic, Grammar and Rhetoric, 2013, Vol. 34.

Piszcz, Anna – Wolski, Dominik: Implementation of the EU Damages Directive in Central and Eastern European Countries, Varsó, University of Warsaw, Faculty of Management Press, 2017.

Piszcz, Anna: Multilingualism in the EU and Consistency of Private Enforcement of Competition Law: Two Examples from CEE Countries, Studies in logic, Grammar and Rhetoric, 2017, Vol. 52.

Ritz, Christian (et al.): Prima Facie Evidence in Cartel Damages Litigation – Landmark Decision by the German Federal Court of Justice in the Rail Cartel Case, Journal of European Competition Law & Practice, 2019, Vol. 10.

Robertson, Colin: How the European Union functions in 23 languages, SYNAPS – A Journal of Professional Communication, 2013/28.

Rodger, Barry J. (et al.): A panacea for competition law damages actions in the EU? A comparative view of the implementation of the EU Antitrust Damages Directive in sixteen Member States, Maastricht Journal of European and Comparative Law, 2019, Vol. 26.

Rodger, Barry J. – MacCulloch, Angus: Competition law and policy in the EU and UK, 5th ed., London, Routledge, 2015.

Sarcevic, Susan: Creating a pan-European legal language, in Gotti, Maurizio – Williams, Christopher (Eds.): Legal Discourse across Languages and Cultures, Frankfurt am Main, Linguistics Insights, 2010.

Schäffner, Christina – Adab, Beverly: The idea of the hybrid text in translation revisited, Across Languages and Cultures, 2011, Vol. 2.

Schiffauer, Peter – Jędrzejowska-Schiffauer, Izabela: Triumph of Law over Language, Case Studies on Multilingually Negotiated EU-Law, in Vogel, Friedman (Ed.): Legal Linguistics Beyond Borders: Language and Law in a World of Media, Globalisation and Social Conflicts, Relaunching the International Language and Law Association (ILLA), Berlin, Duncker & Humblot GmbH, 2019.

Somssich Réka: Az európai jog fogalmai, Budapest, ELTE ÁJK, 2011.

Stancke Fabian (et al.): Kartellrechtliche Schadensersatzklagen, Frankfurt,‎ Fachmedien Recht und Wirtschaft in Deutscher Fachverlag GmbH, 2017.

Stefaniak, Karolina: Terminology work in the European Commission: Ensuring highquality translation in a multilingual environment, Berlin, Language Science Press, 2017

Tóth András: Versenyjog és határterületei, Budapest, HVG-ORAC, 2016.

Tóth Tihamér: Uniós és magyar versenyjog, Budapest, Wolters Kluwer, 2020.

Trosborg, Anna: Translating Hybrid Political Texts, in Trosborg Anna (Ed.): Text Typology and Translation, Amsterdam, John Benjamins, 1997.

Waelbroeck, Denis (et al.): Study on the conditions of claims for damages in case of infringement of EC competition rules, Comparative Report, Ashurst. 31 August 2004.

Whish, Richard – Bailey, David: Competition Law, 8th ed., Oxford, Oxford University Press, 2015.

Wüster, Eugen: Die allgemeine Terminologielehre – Ein Grenzgebiet zwischen Sprachwissenschaft, Logik, Ontologie, Informatik und den Sachwissenschaften. Linguistics 1974, Vol. 12, No. 119.

Egyéb források

Staff Working Paper Annex to Green Paper Damages actions for breach of EC antitrust rules, COM(2005) 672 FINAL

Hivatkozások

  1. Gombos Katalin: A jog érvényesülésének térsége az Európai Unióban, Budapest, Wolters Kluwer, 2016.
  2. Ld. példaként a a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény („Tpvt.”) preambulumát.
  3. Tóth András: Versenyjog és határterületei, Budapest, HVG-ORAC, 2016, 191.
  4. A Tanács 1/2003/EK rendelete (2002. december 16.) a Szerződés 81. és 82. cikkében meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról EGT vonatkozású szöveg preambulumának (7) bekezdése.
  5. Irányelv preambulumának 11. bekezdése
  6. Somssich Réka: Az európai jog fogalmai, Budapest, ELTE ÁJK, 2011, 9.; ezzel kapcsolatban ld. részletesebben: Volkmar Gessner (et al.): European Legal Cultures, Aldershot. Dartmouth. 1996.
  7. Hettinger Sándor: A többnyelvűség értelmezési irányai az Európai Unió jogában, Comparative Law Working Papers, 2019, Vol. 3 No. 1, 6.
  8. Colin Robertson: How the European Union functions in 23 languages, SYNAPS – A Journal of Professional Communication, 2013/28, 14–32.
  9. Arató Balázs: Norm clarity in the light of Hungarian case law, Magyar Nyelvőr, 2022, különszám, 81–90.; Arató Balázs – Balázs Géza: The linguistic norm and norm of legal language, Magyar Nyelvőr, 2022. különszám 91–103.
  10. Gerard Conway: EU Law, London, Routledge, 2015, 165.
  11. Boytha Györgyné – Tóth Tihamér: Versenyjog, Budapest, PPKE JÁK, 2010, 37.
  12. Boytha Györgyné: Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények, Budapest, HVG-ORAC, 2008, 21.
  13. Łucja Biel –Vilelmini Sosoni: EU Legal Culture and Translation in the Era of Globalisation, Duncker & Humblot GmbH, 2019, 222.
  14. A tagállamok által bejelentett tagállami átültető intézkedések a következő vonatkozásában: Az Európai Parlament és a Tanács 2014/104/EU irányelve (2014. november 26.) a tagállamok és az Európai Unió versenyjogi rendelkezéseinek megsértésén alapuló, nemzeti jog szerinti kártérítési keresetekre irányadó egyes szabályokról
  15. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 211.
  16. Maher Dabbah: International and Comparative Competition Law, Cambridge, Cambridge University Press, 2010, 93.
  17. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 211.
  18. Barry J. Rodger – Angus MacCulloch: Competition law and policy in the EU and UK, 5th ed., London, Routledge, 2015, 2.
  19. Dabbah: International and Comparative Competition Law, 93.
  20. Alison Jones – Brenda Sufrin: EU Competition Law. Text, Cases, and Materials, 6th ed., Oxford, Oxford University Press, 2016, 36.
  21. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 219.
  22. Anna Trosborg: Translating Hybrid Political Texts, in Anna Trosborg (Ed.): Text Typology and Translation, Amsterdam, John Benjamins, 1997., 147.
  23. Christina Schäffner – Beverly Adab: The idea of the hybrid text in translation revisited, Across Languages and Cultures, 2011, Vol. 2, 173.
  24. Karolina Stefaniak: Terminology work in the European Commission: Ensuring highquality translation in a multilingual environment, Berlin, Language Science Press, 2017, 109–121.
  25. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 216.
  26. Susan Sarcevic: Creating a pan-European legal language, in Maurizio Gotti – Christopher Williams (Eds.): Legal Discourse across Languages and Cultures, Frankfurt am Main, Linguistics Insights, 2010, 27.; Anne Lise Kjær: Legal translation in the European Union: A research field in need of a new approach, in Krzysztof Kredens (et al.) (Eds.): Language and the Law: International Outlooks, Frankfurt am Main, Peter Lang, 2007, 79.
  27. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 217.
  28. Peter Schiffauer – Izabela Jędrzejowska-Schiffauer: Triumph of Law over Language, Case Studies on Multilingually Negotiated EU-Law, in Friedman Vogel (Ed.): Legal Linguistics Beyond Borders: Language and Law in a World of Media, Globalisation and Social Conflicts, Relaunching the International Language and Law Association (ILLA), Berlin, Duncker & Humblot GmbH, 2019, 190.
  29. Richard Whish – David Bailey: Competition Law, 8th ed., Oxford, Oxford University Press, 2015, 85.
  30. Tóth Tihamér: Uniós és magyar versenyjog, Budapest, Wolters Kluwer, 2020, 30.
  31. C-41/90. Klaus Höfner and Fritz Elser kontra Macrotron GmbH
  32. T-319/99. Federación Nacional de Empresas de Instrumentación Científica, Médica, Técnica y Dental (FENIN) v Commission of the European Communities
  33. C-159/91. és C-160/91. Christian Poucet kontra Assurances Générales de France and Caisse Mutuelle Régionale du Languedoc-Roussillon
  34. C-67/96. Albany International BV kontra Stichting Bedrijfspensioenfonds Textielindustrie
  35. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 218.
  36. Uo. 219.
  37. Uo. 220.
  38. Tóth: Uniós és magyar versenyjog, 828.
  39. Ld. Hargita Eszter (szerk.): TVI Információs füzetek 5., Budapest, Pénzügyminisztérium Támogatásokat Vizsgáló Iroda, 2001.
  40. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 220.
  41. Eugen Wüster: Die allgemeine Terminologielehre – Ein Grenzgebiet zwischen Sprachwissenschaft, Logik, Ontologie, Informatik und den Sachwissenschaften. Linguistics 1974, Vol. 12, No. 119, 61–106; Helmut Felber: Terminology manual, Paris, Unesco, Infoterm. 1984, 179.
  42. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 220.
  43. Somssich: Az európai jog fogalmai, 30.
  44. Uo. 30.
  45. Ld. a C-283/81. számú Srl. CILFIT és Lanificio di Gavardo Spa kontra Egészségügyi Minisztérium ügyben hozott ítéletet.
  46. Ld. az Irányelv 12. preambulum bekezdését, valamint 3. és 4. cikkét.
  47. C‑724/17. sz. ügy 47. pont
  48. C‑724/17. sz. ügy 27. pont
  49. Ld. az EUSz. 3. cikkét.
  50. Arató Balázs: Quo vadis, igazságügyi nyelvészet? Magyar Jogi Nyelv, 2020/2, 8–15.
  51. Gyebrovszki Zsolt: Versenyjogi kártérítési perek – a közjog és a magánjog határmezsgyéjén, Külügyi Műhely, 2023/1-2, 55.
  52. Carsten Koenig: Making contribution work: the liability of privileged and non-privileged injurers in EU competition law, European Competition Journal, 2018, Vol. 14, 110.; Sebastian Peyer: The Antitrust Damages Directive – much ado about nothing? in Mel Marquis – Roberto Cisotta (Eds.): Litigation and Arbitration in EU Law, Cheltenham, Edward Elgar, 2015, 41–43.
  53. Jurgita Malinauskaite – Caroline Cauffman: The Transposition of the Antitrust Damages Directive in the Small Member States of the EU—A Comparative Perspective, Journal of European Competition Law & Practice, 2018, Vol. 9, 506.
  54. Ld. C-228/96. sz. Aprile-ügy, EU:C:1998:544, 28. pont; C-343/96. sz. Dilexport-ügy, EU:C:1999:59, 28. pont. 41-42. o.; C-62/200. sz. Marks & Spencer-ügy, EU:C:2002:435, 41-42. o.; C-62/200. sz. 38. pont; C-255/00. sz. Grundig Italiana ügy, EU:C:2002:525, 38. pont; C-255/00. sz. 37. és azt követő bekezdések; T-50/06. sz. RENV II Ireland kontra Bizottság ügy, EU:T:2016:227, 37. bek. 172-173; EUB-105/14. sz. Taricco I. sz. ügy, EU:C:2015:555; C-42/17. sz. Taricco II. sz. ügy, EU:C:2017:936.
  55. C-637/17. sz. Cogeco-ügy EU:C:2019:263.
  56. C-637/17. sz. Cogeco-ügy, EU:C:2019:263, rendelkező rész 2. pont.
  57. Giorgio Monti: EU law and interest on damages for violations of infringement of competition law: a comparative report, EUI Law Working Paper. 2016/11.
  58. Denis Waelbroeck (et al.): Study on the conditions of claims for damages in case of infringement of EC competition rules, Comparative Report, Ashurst. 31 August 2004, 82. és 84–85. bekezdések; és Staff Working Paper Annex to Green Paper Damages actions for breach of EC antitrust rules, COM(2005) 672 FINAL, 40–41. bekezdések
  59. Gyebrovszki: Versenyjogi kártérítési perek, 60.
  60. Arató Balázs: A tisztességes eljáráshoz fűződő jog, különös tekintettel a tisztességes igazságügyi szakértői eljárásra, in: Tóth J. Zoltán (szerk.): Az Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panasz. Tanulmányok a „valódi” alkotmányjogi panasz alkotmánybírósági gyakorlatáról, Budapest, KRE-ÁJK, Patrocinium. 2023, 216.
  61. Irányelv 9. cikk 1. Bekezdés.
  62. Anna Piszcz – Dominik Wolski: Implementation of the EU Damages Directive in Central and Eastern European Countries, Varsó, University of Warsaw, Faculty of Management Press, 2017, 227–228.
  63. Anna Piszcz: Multilingualism in the EU and Consistency of Private Enforcement of Competition Law: Two Examples from CEE Countries, Studies in logic, Grammar and Rhetoric, 2017, Vol. 52, 171.
  64. Anna Piszcz: A few notes on the language of EU antitrust law in English-Polish translation, Studies in Logic, Grammar and Rhetoric, 2013, Vol. 34, 171.
  65. Christian Ritz (et al.): Prima Facie Evidence in Cartel Damages Litigation – Landmark Decision by the German Federal Court of Justice in the Rail Cartel Case, Journal of European Competition Law & Practice, 2019, Vol. 10, 492.
  66. Fabian Stancke (et al.): Kartellrechtliche Schadensersatzklagen, Frankfurt,‎ Fachmedien Recht und Wirtschaft in Deutscher Fachverlag GmbH, 2017, 491.
  67. KZR 26/17. ítélet, 50. bekezdés; XI ZR 210/03. 22. bekezdés; VI ZR 33/09. 8. bekezdés; VI ZR 179/04. 13. bekezdés.
  68. Hans W. Fascing: Zivilprozessrecht, 2 Auflage, Wien, 1990, 468–469.
  69. Bianca, Beutel: Wahrnehmungsbezogene richterliche Erfahrungssätze im Marken- und Lauterkeitsrecht, Spillingen, Jenaer Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft, 2011, 60. és 127–128.
  70. Ld. Gesetz gegen Wettbewerbsbeschränkungen § 33b Bindungswirkung von Entscheidungen einer Wettbewerbsbehörde.
  71. Ld. bővebben az Irányelv német változatának 9. cikk (2) bekezdését: „die in einem anderen Mitgliedstaat ergangen ist, gemäß ihrem jeweiligen nationalen nationalen Recht vor ihren nationalen Gerichten zumindest als Anscheinsbeweis dafür vorgelegt werden kann, dass eine Zuwiderhandlung gegen das Wettbewerbsrecht.”
  72. Tpvt. 88/R. § (2) bekezdés.
  73. Pp. 265. § (1) bekezdés.
  74. Tpvt. 88/D. § (4) bekezdés.
  75. Tpvt. 88/G. § (6) bekezdés.
  76. AT.39824 – Tehergépjárművek ügy
  77. Ld. a C-451/18. sz. Tibor-Trans ügyet.
  78. LG Stuttgart 45 O 1/17.
  79. BGH, 11.12.2018, KZR. 26/17.
  80. Ivan Pico – Koen Darding: Damage Control: The Implementation of the EU Damages Directive in Belgium, Kluwer Competition Law Blog, 11 July 2017, https://competitionlawblog.kluwercompetitionlaw.com/2017/07/11/damage-control-implementation-eu-damages-directive-belgium/
  81. Ld. S.I. No. 43/2017 – European Union (Actions for Damages for Infringements of Competition Law) Regulations 2017. („Ír Törvény”),
  82. Ld. az Ír Törvény 8. szakasz (2) bekezdését.
  83. Decreto legislativo del 19/01/2017 n. 3 – Attuazione della direttiva 2014/104/UE del Parlamento europeo e del Consiglio, del 26 novembre 2014, relativa a determinate norme che regolano le azioni per il risarcimento del danno ai sensi del diritto nazionale per violazioni delle disposizioni del diritto della concorrenza degli Stati membri e dell’Unione europea. Articolo 7.
  84. Ld. Code de commerce: Section 1 : Des conditions de la responsabilité (Articles L481-1 à L481-7): „Une décision qui ne peut plus faire l’objet d’une voie de recours ordinaire pour la partie relative au constat de l’existence et de l’imputation d’une pratique anticoncurrentielle, prononcée par une autorité de concurrence ou par une juridiction de recours d’un autre Etat membre de l’Union européenne à l’égard d’une personne physique ou morale, constitue un moyen de preuve de la commission de cette pratique.
  85. Ld. Lei n. 23/2018 de 5 de junho Artigo 7.
  86. Ld. Real Decreto-ley 9/2017, de 26 de mayo Articulo 75.
  87. Barry J. Rodger (et al.): A panacea for competition law damages actions in the EU? A comparative view of the implementation of the EU Antitrust Damages Directive in sixteen Member States, Maastricht Journal of European and Comparative Law, 2019, Vol. 26.
  88. C‑25/21. sz. Repsol ügy, első kérdésre adott válasz; illetve a témában ld. bővebben: Nils Imgarten: No Binding Effect of NCA Decisions, but Shifts in the Burden of Proof in (Pre-Directive) Private Damages Claims? (Case C-25/21 – Repsol), Kluwer Competition Law Blog, 3 May 2023, https://competitionlawblog.kluwercompetitionlaw.com/2023/05/03/no-binding-effect-of-nca-decisions-but-shifts-in-the-burden-of-proof-in-pre-directive-private-damages-claims-case-c-25-21-repsol/
  89. Waelbroeck: Comparative Report, 82–85.
  90. Horváth András: Versenyjogi kártérítési igények egyes kérdéseiről, kitekintéssel az iratokhoz való hozzáférésre, Doktori értekezés, Budapest, ELTE ÁJK, 2015, 31.
  91. Gerald Mäsch: Private Ansprüche bei Verstößen gegen das europäische Kartellverbot – „Courage” und die Folgen, Europarecht, 2003, 843.

 

Kovács Viktória: The process of European integration in Ukraine – Pacta sunt servanda – Concluded contracts must be respected

Introduction

Examining the process of Ukraine’s approach to the European Union, we get an idea of how the young state, forced into the collision zone of the great powers due to its geopolitical situation, shapes the legal and political framework that – according to their hopes – is needed in order to join the European Union. Due to the war taking place next door to Hungary, it is especially important to be familiar with the country which is receiving increased attention due to the social, political, and humanitarian aspects of the events. As far as we are concerned, the outcome of the war is also crucial in view of the large number of Hungarians living there.

1. Initial steps – Status quo ante bellum

The Kyiv Parliament adopted the Declaration of Independence on August 24, 1991, which was confirmed by a referendum on December 1, 1991. The fact that Hungary was the first to recognize Ukraine as an independent state was an important step that defined Ukrainian-Hungarian relations.[1] Ukraine became the European state with the largest area and population, and due to its natural features, it was able to start its independent life with decent chances. The broadening of international political-economic relations began. Due to the country’s special geopolitical situation, looking for opportunities both in the West and the East became necessary,[2] and strengthening national identity became extremely important.

The young Ukraine, which had just gained independence, ha d to create its national history and build the nation itself upon a territorially divided identity. The regional differences caused difficulties in the formation of a unified identity, Ukrainian nationalist movements mainly operated in the central and western areas of the country, while Eastern Ukraine has always been connected to the Russians both culturally and economically, as well as in terms of historical memory.[3]

In multicultural Ukraine, until the outbreak of the war on February 24, 2022, a unified political nation only existed in theory, its supporters and opponents could equally be found in the sphere of public power.[4]

After the dissolution of the Soviet Union, the Commonwealth of Independent States (hereinafter CIS) was established, which Ukraine also joined as a former Soviet republic. However, Ukraine did not sign the CIS Charter and left the CIS in 2018. After the CIS became obsolete, Russia established the Eurasian Economic Union with Belarus and Kazakhstan in 2014, to which Ukraine no longer was a party. The idea that Ukraine, as a buffer zone between East and West, should trade with both the European Union and the Russian Federation is difficult to implement and cannot be considered viable in the long term.

“The EU’s Eastern Partnership policy established in 2009 covers six Soviet successor states: Armenia, Azerbaijan, Belarus, Georgia, Moldova, and Ukraine. The aim of the partnership is to support the political, social, and economic reform efforts of these countries in order to enhance democratization and good governance, energy security, environmental protection, and economic and social development.”[5] In 2009, Ukraine began negotiations with the European Union on the Association Agreement, and negotiations on the establishment of the Deep and Comprehensive Free Trade Area began.[6]

The EU Association Agreement concluded with Ukraine would have been considered a milestone for both parties, which is why the European elite looked forward to the signing of the agreement in Vilnius, planned for November 2013 with great anticipation. The Ukrainian government backed down on the eve of the summit and decided to suspend the signing process. The move of the Ukrainian leadership can be explained by the fact that the European Union objected to the detention of former Prime Minister Yulia Tymoshenko and the former Home Secretary. Having their case assessed according to European standards was determined as a condition for signing the association agreement. Hundreds of thousands took to the streets in Ukraine upon the news of the Agreement not going through, and the cause-and-effect relationships of the events at that time continue to have an effect on the country’s political and social situation to this day. The Ukrainian government’s violent response to the series of demonstrations led to the Euromaidan revolution, and then to the removal of the head of state, Viktor Yanukovych, in February 2014. Among other things, the rash narrowing of political, language, and nationality rights resulted in the annexation of the Crimean Peninsula by Russia and escalated the separatist movement into an armed conflict in the Donetsk and Luhansk counties of eastern Ukraine. In the parliamentary elections held in October 2014, pro-Europe and pro-reform leaders came to power.

2. Milestones – Non progredi est regredi

Let us review what landmark moments and milestones can be found in the process of Ukraine’s European integration after 2014.

In the foreign policy direction taken by the European Union, Ukraine currently plays a prominent role in several areas: in the European Neighbourhood Policy (ENP), the Black Sea Synergy and the Eastern Partnership[7] (EaP). The goal of the European Neighbourhood Policy is a partnership based on common values, the result of which is prosperity, stability, and security. The Neighbourhood Policy is embellished and enriched by regional cooperation such as the Eastern Partnership. Within the framework of the partnership, it is possible to develop differentiated cooperation with the given country, thus making the process of political association and economic integration faster and more efficient.[8] It is important to separate the Neighbourhood Policy from the enlargement politics since there is no automatic connection between the association agreement and the accession prospects; however, the possibility of an EU accession cannot be ruled out for those participating in it.

In 2011, the parliamentary body of the Eastern Partnership, the Euronest Parliamentary Assembly[9] was established, which is responsible for consultation and supervision within the Partnership.

Important events:

On June 27, 2014, the European Union signed the Association Agreement with Ukraine, the Republic of Moldova and Georgia. Furthermore, the establishment of the Deep and Comprehensive Free Trade Area (DCFTA) facilitated Ukraine’s gradual integration into the EU’s internal market. [10] With this agreement, relations between the EU and the partner countries rose to a new level.

The 2015 summit in Riga was attended by the six countries involved, as well as the EU and the highest-level representatives of its member states, who all agreed to cooperate in four priority areas: the pursuit of stronger governance – including the strengthening of legal institutions and the application of the principles of good governance; promoting economic development and improving market opportunities; developing interstate connections and mobility opportunities, and fostering people-to-people connections for a stronger society.[11]

The EU not only contributes to the development of countries with financial resources and infrastructural investments but also provides a framework for multilateral cooperation.

In the fall of 2014, the European Commission established a Council specifically for supporting Ukraine, which consists of experts from EU institutions and member states and provides coordination and advice to the Ukrainian authorities in key reform sectors. The support group regularly holds meetings at which the progress under the Association Agreement is reviewed and further steps are discussed, of which reports and evaluations are prepared.

With the help of the reform process developed jointly by the EU and Ukraine, there must be constitutional and decentralization reforms made, alongside the reform of the judiciary. Furthermore, the enforcement of the rights of minorities must be ensured, the fight against corruption intensified and the business environment must be improved. However, powerful business groups that have taken advantage of legal loopholes are blocking the Ukrainian government’s efforts at economic reforms.

In 2015, the Association Council proposed ten short-term reform measures in the fields of the constitution, elections, the judiciary, the fight against corruption, public administration, energy, regulatory simplification, public procurement, taxation and external auditing.

Also in 2015, the European Parliament launched a comprehensive capacity-building program for the Ukrainian parliament, the Verkhovna Rada.[12]

On May 11, 2017, the visa liberalisation decree was adopted, according to which Ukrainian citizens can travel to the EU without a visa for a maximum of 90 days.

EU–Ukraine summits are held every two years. At the summit held in Brussels in November 2017, 20 goals were set to be achieved by 2020. The 20 goals include: closer cooperation with civil society, increasing the social role of women, building a stronger economy, supporting regional trade between partner countries and the EU, strengthening good governance, implementing public administration reform, improving connectivity, combating climate change, and investing in human resources.

The new economic opportunities offered by the Association Agreement were beneficial for both the EU and Ukraine. The agreement made the EU the most important trading partner of Ukraine. In 2019, the volume of bilateral trade reached EUR 43.3 billion, which represented more than 40% of Ukraine’s total trade. [13]

The EU was represented by Charles Michel – President of the European Council, Ursula von der Leyen – President of the European Commission, and Ukraine by President Volodymyr Zelenskyy.[14] At the EU–Ukraine summit held in Kyiv on October 12, 2021, the leaders reviewed the results of the EU–Ukraine Association Agreement thus far, provided political guidelines for the further development of the Eastern Partnership, evaluated the effectiveness of the defense against the Covid-19 pandemic, discussed the next steps in the execution of the integration process, and agreed to further strengthen economic cooperation.

On March 16, 2022, the electricity grid of Ukraine and Moldova was successfully synchronized with the continental European grid.

Since 2014, the European Union and European financial institutions have provided Ukraine with more than EUR 17 billion in loans and grants.

3. Possibility and reality – Verba volant, scripta manent

European integration was declared among the most important objectives of the new Ukrainian leadership elected in 2019,[15] so much so that it was included in the preamble of the Constitution of Ukraine. More than just having good relations with the European Union, achieving actual membership in the EU is clearly the real goal of the Ukrainian leadership.

In April 2022, Ursula von der Leyen, President of the European Commission, officially handed over a questionnaire to President Volodymyr Zelenskyy, which was a necessary step for Ukraine to be granted EU candidate status. In May 2022, Ukraine completed the second part of the accession questionnaire.

But what are the requirements for Ukraine to become an official member of the European Union? The framework rules for EU enlargement were formulated at the European Council meetings in Copenhagen in 1993 and in Madrid in 1995; additionally, the criteria were also defined in the period between the two meetings.[16]

The Treaty on the European Union contains the conditions (Article 49) and principles (Article 6, paragraph 1) that a country wishing to join the European Union must meet. The applicant country can receive candidate status from the European Council based on the opinion of the European Commission. During the thorough procedure, the Commission examines the application for accession according to the accession criteria (the so-called Copenhagen criteria), and in order to start the process, the European Council must make a unanimous decision to launch negotiations. However, obtaining candidate status does not automatically grant the right to join the European Union, and the process itself can take years.

The process of accession

Any European country that wants to join and has met the criteria:

      • must submit an official request to the President of the Council;
      • after consultation with the Council of the EU, the Commission comments on the request;
      • the Council unanimously decides on the nomination of members;
      • negotiations begin.

An important element of the process is the preparatory phase of the accession negotiations: the candidate state is vetted, i.e. it is examined whether the applicable EU legislation is in accordance with the laws and standards of the given country. This is because during the accession process, the candidate member must transfer the EU legislation into the existing domestic legal framework and develop the necessary institutions and administrative systems to function as a member state. The vetting process is divided into 35 chapters and it is possible that minority protection will receive a separate chapter in the near future. In order to effectively prepare for membership, the EU provides financial and technical support to the candidate country.

An important element of the accession criteria is the stability of institutions guaranteeing democracy, the rule of law and the enforcement of human rights, as well as the respect and protection of minority rights.[17]

4. Obstacles and mistakes – Res nulla consilio nocentior malo

So far, we have talked about milestones, visions, goals and opportunities. Below we mention some decisions and criticisms that may hinder the achievement of Ukraine’s European integration goals, and detail which areas we find erroneous, rights-restricting provisions and laws to appear concurrently with the integration processes.

Narrowing rights of nationalities

2017 – Law on Education[18] extremely disadvantageous and represents a step back compared to the rights provided earlier. It goes against the Ukrainian-Hungarian agreement and Ukraine’s international commitments. Until the adoption of the new Law on Education in 2017, all Ukrainian citizens had the right to study in their mother tongue at all levels of education.

The Law on Education is the first in which the legislator differentiates de facto and de jure between national minorities and indigenous peoples.[19] The law classifies citizens of Ukraine into four categories:

    1. Ukrainians;
    2. indigenous peoples: practically only the Crimean Tatars, Krimchaks and Karaims can be classified as belonging to this category;
    3. national minorities speaking one of the official languages of the European Union – the rules of this third category apply to the Hungarian nationality;
    4. speakers of non-EU languages. The distinction is of practical importance: for example, Russians can only study their mother tongue as a school subject.[20]

2019 – State Language Act[21] – The State Language Act mandates the use of the state language in all areas where previously the languages of national minorities could also be used, and infringement proceedings may be initiated for its violation.

2016–2020 – Public administration reform[22] Linguistic and ethnic characteristics were not taken into account when defining the administrative boundaries, and therefore the Hungarian communities were also disadvantaged.

2021 – Law on indigenous peoples[23]Provides comprehensive protection for Crimean Tatars, Krimchaks, and Karaims. Minorities without a homeland fall under the scope of the law.

2021 – Amendment of the State Language Act on the language of services – Article 30 of the State Language Act made strict provisions on language use in the service industry.

5. Critical voices – Vita communis maxima crux

In its opinion issued in December 2017,[24] the Venice Commission strongly condemned the discrimination of national minorities based on whether their mother tongue is an official language in the EU or not. This position is also emphasized in the opinion issued by the international legal body in December 2019 in connection with the 2019 State Language Act.[25] They also criticized the fact that representatives of national minorities were not consulted during the creation of the law.

The State Language Act was also criticized by Lamberto Zannier, OSCE High Commissioner for Minorities (2017–2020). In his opinion, it is a cause for concern that the new language law does not cover the protection of minority languages and that the legislation would respond to the problems arising during the use of the state language with strict sanctions. In addition to all this, the new law does not respect the provisions of the Ukrainian Constitution (Articles 10 and 92) and ignores Ukraine’s international commitments: the Ukrainian–Hungarian Basic Treaty, the European Charter of Regional or Minority Languages (Part 1, Article 7, Point D), the Framework Agreement on the Protection of National Minorities (Article 10), and the provisions of the Association Agreement between the EU and Ukraine in 2017. The current law-making process practically disregards the Constitution, Article 22 of which states: “The content and scope of existing rights and freedoms shall not be diminished in the adoption of new laws or in the amendment of laws that are in force.”

Between 2014 and 2019, the European Parliament adopted 19 resolutions concerning Ukraine. On February 11, 2021, a key report on the implementation of the Association Agreement was adopted, which places a strong emphasis on the ongoing reform process and the anti-corruption structure.[26] The report acknowledges Ukraine’s efforts to implement the commitments contained in the Association Agreement, but there are still many reforms to be completed in relation to the rule of law, good governance, and the fight against corruption. It cites the unstable operation of institutions, the limited resources, the pandemic, the lack of independence of judicial and economic institutions, and the controversial use of justice all as factors hindering the reforms. The report mentions the statement issued by the NATO-Ukraine Committee on October 31, 2019, which calls on Ukraine to respect human and minority rights, as well as fully take into account the Venice Commission’s conclusions and implement its recommendations regarding the Law on Education. According to the report, although Ukraine has ratified the most important international legal documents, it still does not apply them. In 2019, only 37% of the tasks related to the implementation of the Association Agreement were completed.

The document highlights significant achievements in the reform process, such as the historic opening of the agricultural land market. The report emphasises that the European Union makes the amount of support at different levels dependent on the progress of Ukraine’s reform process, respect for human rights, and compliance with its commitments regarding minorities. In the resolution, the EU reaffirmed its unwavering support for the independence, sovereignty and territorial integrity of Ukraine.[27]

6. The future of integration – Nil medium est?

An important area of priority for the European Union is integration and the neighbourhood policy, with the development of which, valuable and fruitful cooperation can be established between the partner states at different levels and measures. Based on the status of the relations and the implemented reforms, the cooperation can even lead to becoming a candidate state. It is very important that the candidate states maintain good relations with their partners and their immediate neighbours. It cannot be disputed that the creation of an EU-level minority protection framework could be an essential tool for peaceful coexistence.

Before the war, a part of the citizens living in the eastern half of Ukraine would rather have closer national, cultural, political, and economic relations with the Russians. Today, however, it seems clear that the entire country considers the European path to be the only solution; however, without respecting common values and the rights of national minorities, the integration of Ukraine in the political, economic, and legal fields of the EU will not be possible.[28]

Bibliography

Csernicskó István – Tóth Mihály: A kárpátaljai magyar közösség nemzetiségi és nyelvi jogai. (Nationality and language rights of the Transcarpathian Hungarian community) (HUN), Budapest, Nemzetpolitikai Kutatóintézet, 2021.

Fedinec Csilla (et al.): A független Ukrajna. Államépítés, alkotmányozás és az elsüllyesztett kincsek (The independent Ukraine. State-building, constitution-making and sunken treasures) (HUN), Budapest, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont – Kalligram, 2016.

Fedinec Csilla: Az őslakos státusz Ukrajnában. (The indigenous status in Ukraine), Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2018/2.

Fedinec Csilla: Regionalizmus Ukrajnában. (Regionalism in Ukraine) (HUN), in Bárdi Nándor – Tóth Ágnes (ed.): Önazonosság és tagoltság: elemzések a kulturális megosztottságról. (Self-identity and segmentation: analyses of the cultural division) (HUN) (Tér és terep 9.), Budapest, Argumentum, 2013.

Rixer Ádám: Az orosz helyi önkormányzati rendszer. (The Russian system of local self-government.) (HUN), in Adrián, Fábián (ed.), Válogatott európai önkormányzati modellek. (Selected European local government models) (HUN), Budapest, Dialóg Campus Publisher, 2012

Varga Beáta: Önállóság, nemzeti identitás és külpolitika Ukrajnában a 17. század közepén. (Autonomy, national identity and foreign policy in Ukraine in the middle of the 17th century) (HUN), Világtörténet. 2011/3–4

Other Sources

Accession criteria (Copenhagen criteria), EUR-Lex, https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/?uri=LEGISSUM%3Aaccession_criteria_copenhague (3 of May, 2022)

Conclusions and recommendations of the Venice Commission regarding the Ukrainian Law on Education, https://kijev.mfa.gov.hu/news/velencei-bizottsag-szakvelemenye-az-ukran-oktatasi-toerveny-kapcsan (HUN) (3 of May, 2022)

Eastern Partnership: https://www.consilium.europa.eu/en/policies/eastern-partnership/ (3 of May, 2022)

Eastern Partnership summit, Riga, 21–22 May 2015: https://www.consilium.europa.eu/en/meetings/international-summit/2015/05/21-22/ (3 of May, 2022)

EuroNest Parliamentary Assembly, https://www.europarl.europa.eu/euronest/en/home/highlights (10 of April, 2022)

EU-Ukraine summit, Kyiv, Ukraine, 12 October 2021, https://www.consilium.europa.eu/en/meetings/international-summit/2021/10/12/ (23 of April, 2022)

Joint statement following the 23rd EU-Ukraine Summit, 12 October 2021, European Council, https://www.consilium.europa.eu/en/press/press-releases/2021/10/12/joint-statement-following-the-23rd-eu-ukraine-summit-12-october-2021/ (3 of May, 2022)

The European Neighbourhood Policy, Fact Sheets on the European Union, https://www.europarl.europa.eu/factsheets/en/sheet/170/az-europai-szomszedsagpolitika (10 of April, 2022)

Three Eastern Partnership neighbours: Ukraine, Moldova and Belarus, Information about the European Union, https://www.europarl.europa.eu/factsheets/en/sheet/171/harom-keleti-partnersegi-szomszed-ukrajna-moldova-es-belarusz (Download: 10 of April, 2022)

Ukraine. Opinion on the Law on Supporting the Functioning of the Ukrainian Language as the State Language, European Commission for Democracy Through Law (Venice Commission), CDL-AD(2019)032. Opinion No. 960/2019. Strasbourg, 9 December 2019, Para. 139, https://www.venice.coe.int/webforms/documents/?pdf=CDL-AD(2019)032-e (3 of May, 2022)

References

  1. Csilla, Fedinec (et al.): A független Ukrajna. Államépítés, alkotmányozás és az elsüllyesztett kincsek (The independent Ukraine. State-building, constitution-making and sunken treasures) (HUN), Budapest, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont – Kalligram, 2016, 37.
  2. Ádám, Rixer: Az orosz helyi önkormányzati rendszer. (The Russian system of local self-government.) (HUN), in Adrián, Fábián (ed.), Válogatott európai önkormányzati modellek. (Selected European local government models) (HUN), Budapest, Dialóg Campus Publisher, 2012, 71–79.
  3. Beáta, Varga: Önállóság, nemzeti identitás és külpolitika Ukrajnában a 17. század közepén. (Autonomy, national identity and foreign policy in Ukraine in the middle of the 17th century) (HUN), Világtörténet. 2011/3–4, 151–152.
  4. Csilla, Fedinec: Regionalizmus Ukrajnában. (Regionalism in Ukraine) (HUN), in Nándor, Bárdi – Ágnes, Tóth (ed.): Önazonosság és tagoltság: elemzések a kulturális megosztottságról. (Self-identity and segmentation: analyses of the cultural division) (HUN) (Tér és terep 9.), Budapest, Argumentum, 2013, 341–355.
  5. Three Eastern Partnership neighbours: Ukraine, Moldova and Belarus, Fact Sheets on the European Union, https://www.europarl.europa.eu/factsheets/en/sheet/171/harom-keleti-partnersegi-szomszed-ukrajna-moldova-es-belarusz (Download: 10 of April, 2022)
  6. Ukraine became a member of the WTO in February 2008.
  7. The Eastern Partnership is a joint initiative between the EU, the EU member states, and six post-Soviet Eastern European states: Armenia, Azerbaijan, Belarus, Georgia, the Republic of Moldova, and Ukraine. On June 28, 2021, Belarus suspended its participation in the Eastern Partnership.
  8. The European Neighbourhood Policy, Fact Sheets on the European Union, https://www.europarl.europa.eu/factsheets/en/sheet/170/az-europai-szomszedsagpolitika (10 of April, 2022)
  9. EuroNest Parliamentary Assembly, https://www.europarl.europa.eu/euronest/en/home/highlights (10 of April, 2022)
  10. The Deep and Comprehensive Free Trade Agreements became fully operational on January 1, 2016.
  11. Eastern Partnership summit, Riga, 21–22 May 2015: https://www.consilium.europa.eu/en/meetings/international-summit/2015/05/21-22/ (3 of May, 2022)
  12. Eastern Partnership: https://www.consilium.europa.eu/en/policies/eastern-partnership/ (3 of May, 2022)
  13. Three Eastern Partnership neighbours: Ukraine, Moldova and Belarus
  14. Joint statement following the 23rd EU-Ukraine Summit, 12 October 2021, European Council, https://www.consilium.europa.eu/en/press/press-releases/2021/10/12/joint-statement-following-the-23rd-eu-ukraine-summit-12-october-2021/ (3 of May, 2022)
  15. Volodymyr Zelenskyy has been the President of Ukraine since July 20, 2019
  16. Copenhagen European Council – June 21–22, 1993 – Presidency conclusions.
  17. Accession criteria (Copenhagen criteria), EUR-Lex, https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/?uri=LEGISSUM%3Aaccession_criteria_copenhague (3 of May, 2022)
  18. Ukraine’s Law on Education. Закон України, Про освіту
  19. István, Csernicskó – Mihály, Tóth: A kárpátaljai magyar közösség nemzetiségi és nyelvi jogai. (Nationality and language rights of the Transcarpathian Hungarian community) (HUN), Budapest, Nemzetpolitikai Kutatóintézet, 2021.
  20. Csilla, Fedinec: Az őslakos státusz Ukrajnában. (The indigenous status in Ukraine), Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2018/2.
  21. Ukraine’s law on Protecting the functioning of the Ukrainian language as the State language, Закон України, Про забезпечення функціонування української мови як державної
  22. Law of Ukraine on Voluntary Creation of Territorial Units, Закон України, Про добровільне об’єднання територіальних громад
  23. Ukraine’s Law on Indigenous Peoples, Закон України, Про корінні народи України
  24. Conclusions and recommendations of the Venice Commission regarding the Ukrainian Law on Education, https://kijev.mfa.gov.hu/news/velencei-bizottsag-szakvelemenye-az-ukran-oktatasi-toerveny-kapcsan (HUN) (3 of May, 2022)
  25. Ukraine. Opinion on the Law on Supporting the Functioning of the Ukrainian Language as the State Language, European Commission for Democracy Through Law (Venice Commission), CDL-AD(2019)032. Opinion No. 960/2019. Strasbourg, 9 December 2019, Para. 139, https://www.venice.coe.int/webforms/documents/?pdf=CDL-AD(2019)032-e (3 of May, 2022)
  26. Resolution of the European Parliament of 11 February 2021 on the implementation of the EU–Ukraine Association Agreement, 2202 (2019)(INI).
  27. EU-Ukraine summit, Kyiv, Ukraine, 12 October 2021, https://www.consilium.europa.eu/en/meetings/international-summit/2021/10/12/ (23 of April, 2022)
  28. At 13 of December 2022 the Supreme Council (Verkhovna Rada) adopted draft law No. 8224 on Ukrainian national minorities (communities), which is one of the conditions for Ukraine’s accession to the European Union. President Volodymyr Zelenskyy signed it at 30 of December 2022.

 

Kovácsné Molnár Anna: A gyermekvédelem kialakulása és kiterjesztése Magyarországon

Bevezetés

Kutatómunkám során a büntetőeljárás egyik különleges bánásmódot igénylő sértettjeiről, a gyermekekről írok, akiknek védelmében egyre globálisabban előtérbe kerültek a jogi szabályozások. Figyelembe véve a tizennyolc éven aluli gyermek, mint sértett sajátos jogi helyzetét, lehetőségeit a büntetőeljárás során, a magyar jogi szabályozást, annak uniós és nemzetközi hátterét, amely alapul szolgált a kodifikációs eljárásnak. Továbbá elemzem a Gyermekvédelmi törvény által, az Egyházjogi törvény és az Alaptörvény által biztosított gyermeki jogokat, ezzel is összehasonlítva a különböző jogi szabályozások által biztosított lehetőségeket a gyermekek számára. A gyermekbarát igazságszolgáltatást elemezve kitekintést teszek a nemzetközi gyermekvédelem irányába, amely hatással volt hazánk jogalkotására is.

A gyermekvédelem kialakulása Magyarországon

A gyermekek kiemelt szerepe, a róluk való gondoskodás, már Szent István korában is megfigyelhető, hiszen első királyunk is törvénykezett az özvegyek és az árvák védelméről.[1]

A középkorban, a magyar jogrend számára elsődlegesen a vagyonnal rendelkező árvák védelme szerepelt kiemelt helyen, és a szegény árvák nem kaptak szerepet. A kereszténység megerősödésével egyidőben, változott a helyzet. Az egyházak ösztönzésének köszönhetően, a közösségek elkezdtek segítséget nyújtani a szegény származású árvák részére is. Az egyház kiemelt szerepet játszott a segítségnyújtásban. Karitász programjával támogatta a szegényeket és elhagyatottakat, amelyet úgynevezett jótékonysági, emberbaráti támogatásként emlegettek. A papok segítői a diakónusok voltak. Rájuk hárult a feladat, hogy a szegények részére ajándékokat gyűjtsenek a hívőktől, amelyet később szétosztottak a rászorulók között. A rendszer, olyan szülők számára, akik valamely oknál fogva nem akarták vagy nem tudták megtartani gyermeküket, lehetőséget nyújtott arra, hogy a templom ajtajánál belülről elhelyezett márványmedencébe, helyezzék a nem kívánt kisdedet. Az így elhelyezett gyermeket, az istentiszteletet követően, a püspök megmutatta a hívőknek, akik magukhoz vehették és vállalhatták annak felnevelését. Amíg a katolikus egyházak a gyermek elkövetőkre kiszabott büntetéseket szabályozták, addig más egyházak a gyermekek gondozását igyekeztek szabályozni. Az egyházközösségek árvaházakat[2] és menhelyeket hoztak létre, ahol gondoskodni tudtak a rászorult gyermekekről. Mivel a keresztény hitűek elítélték a gyermekek kitevését és a gyermekgyilkosságot is, munkálkodásuk révén segítséget kívántak nyújtani a gyermekek megmentéséhez. Az európai keresztényeszme a gyermekek szeretetben való felnevelését hirdeti. A két évezredes múltra visszatekintő szemlélet, a nyugati civilizációra is nagy hatással volt és van jelenleg is. Szent István időszakában, Gellért, csanádi püspök, az országot járva, igyekezett összegyűjteni az árván maradt gyermekeket, és otthont teremtett nekik. A Szent István korában kialakult szegény-sorsú és árván maradt gyermekek védelme, európai szinten is kiemelkedő jelentőségűnek tekinthető, de lényegében a 18. századig kiemelkedő változás ez ügyben nem történt.[3]

A Szent Özséb megalapította a magyar pálos rendet, amelynek célja a betegek ápolása, továbbá az elhagyatott és árva gyermekek gondozása volt.[4]

Míg a középkori társadalomban az uralkodó Isten akaratából cselekedett, a kialakult új társadalomban, a magas méltóságú egyházi személyek azon munkálkodtak, hogy fenntartsák az uralkodók hatalmát. A korszakra az emberek vallásos nevelése volt a jellemző, amelynek köszönhetően, az oktatás középpontjában az erkölcsi nevelés állt. Ezen nevelés mellett a testiséget bűnös eszmének tartották. A gyermekek ártatlanságával ellentétes gyermeki romlottság jelen van a teológiai vitákban is.[5]

Az eltorzult gyermekszemléletnek köszönhetően, a gyermeket alapból rossznak vélték, és úgy gondolták, hogy ki kell űzni a gonoszságot a gyermekből.[6]

A gyermeki oktatás szigorú módszerei közé tartozott a testi fenyítés, amely az eredendő bűn szemléletének, illetőleg az ember származásának a kánonjogi szemlélete. Ez a jellegű oktatás az 1868. évi LIX. törvénycikk hatálybalépéséig, az egyházi bíróságok hatáskörébe tartozott. A kánonjog védte a házasság intézményét. Ezen oknál fogva megkülönböztette a házasságon kívül született gyermekeket, és kizárta őket az öröklésből, nem csupán a nemesi cím, de a vagyon tekintetében is.[7]

Magyarországon erre a korszakra az egyházi iskolai oktatás volt a jellemző, ahol idegen oktatók tartották az oktatást, akik a hittérítés mellett feudális termelést is tanítottak. Az oktatás jellemzően kolostorokban zajlott. Ebben az időszakban nem volt hazánkban jellemző az egyetemi oktatás. Ebből adódóan a tudásra vágyó fiatalok a nyugati egyetemeken folytathatták tanulmányaikat.[8]

A középkor végére, a reneszánsz korszak második felében, nőtt az árvaházak és szeretetházak száma. Míg az új árvaházakban többnyire árva és elhagyott gyermekek gondozása zajlott, addig az ispotályokban együtt voltak a betegek a gyermekekkel és a csavargókkal. Ezek az új intézmények a kolostorokhoz tartoztak. A 17. században, az árvaházakban a testi fenyítés volt a jellemző. A gyermekeket, akiket bűnösnek véltek, börtöncellákban helyezték el, ahol élelemként naponta egy alkalommal kaphattak kenyeret és vizet.[9]

A 17. századra jellemző gyermekkép, az újkorra átalakult. Az új nézet a felső társadalmi osztályokban alakult ki, amely szerint, a gyermekkor időszaka a krisztusi ártatlanságra vezethető vissza, ami a védtelenség és a kiszolgáltatottság időszaka. Ebben a korszakban került előtérbe a szülők felelőssége is.[10]

A 18. században, a hazai gyermekvédelem történelmében jelentős szerepet játszott Mária Terézia és fia, II. József oktatási nevelési intézkedése. A kitűzött cél egy olyan oktatási rendszer létrehozása volt, amely felett az uralkodó gyakorolja a felügyelet jogát. 1806-ban Budán kiadták a II. Ratio Educationist. A rendelkezésnek köszönhetően, a katolikus iskolák számára volt kötelező lett a nemzetek anyanyelvi iskolai tanítása, és ingyenessé vált az alsófokú iskolai oktatás.[11]

Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter 1848-ban beterjesztett a népoktatás kérdésével foglalkozott törvényjavaslatában. „A bécsi kormány egyebekben a népoktatást hazánkban is az egyházak belső ügyének tekintette. Az iskolák és osztályok számának szaporítását, a tanítók anyagi helyzetének javítását, az iskolaépületek bővítését, a helyi iskolafelügyelet az iskolatanácsos gondjaira bízta.”[12]

Hazánkban a gyermekvédelem a 19. század második felében kezdett kifinomulni, a gazdasági és társadalmi elvárásoknak köszönhetően. Mivel erre az időszakra az a szemlélet volt jellemző, hogy a lelenc gyermek teher a társadalom számára, olyan nevelésben részesítették ezen gyermekeket, amelynek köszönhetően munkaképes állampolgárrá válhattak.[13] Mivel megnövekedett a közápolásra szoruló[14] gyermekek száma és ezzel együtt az árvaházak száma is, szükségessé vált egy új intézmény létrehozása. Ebből adódóan, 1889-ben létrejött a Gyermekvédő Egyesület. Mérlegelve a kor nemzetközi hatásait és a hazai gyakorlati tapasztalatokat, 1898-ban megalkották első gyermekvédelmi törvényünket,[15]amelynek kitűzött célja az volt, hogy a hét éves kor alatti elhagyatottak részére az ápolási költségek fedezését megvalósítsa az Országos Betegellátási Alap révén. A törvényt viszont nem követte végrehajtási utasítás, ezért a kitűzött célt nem sikerült elérni. Az törvényünk, amely ténylegesen életbe lépett, a gyermekmenhelyek felállításáról szólt.[16] Ugyan megalkotására 1901-ben került sor, de csak 1903-ban jelent meg. Az elenyésző állami segítség miatt, a fejlesztések adományokból valósultak meg a karitásznak köszönhetően. Ebben nyújtott segítséget az 1906-ban megalakult Gyermekvédő Liga. A Ligának köszönhetően, állami és karitatív jellegű gyermekvédelem alakult ki, amely a közadakozás révén megerősödött.[17]

A 20. században a gyermekek védelme egyre inkább előtérbe került. Az újonnan létrejött nőegyesületek, szövetségek, gyermekvédő ligák tevékenyen is részt vettek a gyermekvédelemben. A Tanácsköztársaság lehetőséget nyújtott a törvénytelen gyermekek egyenjogúsítására, továbbá arra, hogy az elhagyott gyermekek nevelőszülőkhöz kerülhessenek. Az iskolagyámok és iskolaorvosok képzésével a gyermekbetegségek elterjedését kívánták visszaszorítani. Ebben az időben elkezdődött az egyházi iskolák államosítása. 1925-ben létrejött a Zöldkeresztes Mozgalom, amely meghatározta az alapját a gyermekek megsegítésének, a szociális munkának.[18]

Az 1944. évi V. törvénycikk a családbafogadásról és a tartásról való gondoskodás előmozdítása tárgyában, bevezette a családbafogadás intézményét, amelynek köszönhetően, a családbafogadott kiskorúról úgy tudott gondoskodni az új családja, hogy nem volt szükség örökbefogadásra. A gyámsági törvény néven ismert jogszabály 1945. után hatályát vesztette. Ezzel egyidőben, újra előtérbe került az egyházak gyermekvédelme, ami vissza-vezethető arra, hogy a háború révén megsokszorozódott az elárvult gyermekek száma. Sztehló Gábor evangélikus lelkész fáradhatatlan munkája révén, az árván maradt gyermekek számára harminc otthont teremtett. Az árván maradt gyermekek sorsát a 10.470/1945. (XI. 6.) ME rendelet igyekezett rendezni. Majd 1948-ban a 12.050/1948. számú kormányrendelet létrehozta az Állami Gyermekvédő Intézetet, amelyet 1963-ban Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetre változtattak. Az 1950-es éveket követően, több családjogi törvény is megalkotásra került.

A Gyermekek Jogairól szóló 1989-es New York-i Egyezmény hatására, – amelynek célja, hogy a hatósági beavatkozást, mindig előzze meg egy önkéntes ellátásra épülő gyermekvédelmi eljárás – létre jött az 1997. évi XXXI. törvény.

1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról (Gyvt.)

A Parlament az 1997. április 22-ei ülésnapján közmegegyezéssel fogadta el a jogszabályt, mellyel új korszak kezdődött a gyermekvédelem terén.

Ugyan a törvény a gyermekjogokról szól, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szülőket sem, akik a gyermekek neveléséről gondoskodnak. Hiszen a gyermeknek családban kell felnőnie, ahol a szülők biztosítják számára a gyermeki jogokat, és az életkoruknak megfelelő erkölcsi, testi, szellemi fejlődést. Ezt a fejlődést kívánja biztosítani az egyház a gyermekek számára, az oktatást is az egyházi fenntartású intézményei révén.

A törvény célul tűzte ki a rászoruló gyermekek esélyegyenlőségének növelését. Ennek elősegítésére igyekszik megteremteni a körülményeket a gyermek testi, erkölcsi, érzelmi fejlődéshez, biztosítani a saját családjában való nevelkedésének jogát, különleges védelmet a bántalmazással és az elhanyagolással szemben, emberi méltósága tiszteletben tartását, a fogyatékos gyermek fokozott védelmét, továbbá vér szerinti családjának megismeréséhez való jogát. Ezen felül a szülővel való kapcsolattartás jogát, a szabad vélemény kinyilvánításához, és a panaszhoz való jogát, illetve elhelyezésének időszakos felülvizsgálatát.[19]

A Gyvt. rendelkezik a gyermekvédelem alapját képező pénzbeli és természetbeni, illetőleg a személyes gondoskodást nyújtó gyermekjóléti alapellátásokról[20] a gyermekvédelmi szakellátásokról, mellyel a jogalkotó a gyermekbántalmazásokkal szembeni védelmet kívánja biztosítani, továbbá a gyámhatósági intézkedésekről. Ezen kívül kibővítette az átmeneti nevelésbe vett kiskorú örökbefogadásának lehetőségeit is.[21]

A törvényben meghatározott gyermekvédelmi szakszolgáltatást a Kormány egyházi fenntartóval kötött szerződés útján is biztosíthatja.[22] A Kormányrendelet által biztosított fenntartói feladatok ellátására az a bevett egyház, vagy annak belső egyházi jogi személye, továbbá az olyan nyilvántartásba vett egyház, bejegyzett egyház és azok belső egyházi jogi személye jogosult, amely a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény 9/D. § (5) bekezdése, illetve 9/F. § (1) bekezdése szerinti, a gyermekjóléti, gyermekvédelmi vagy szociális feladatok ellátására is kiterjedő megállapodással rendelkezik.[23]

A mai napig hatályban lévő jogszabály többszöri módosításon esett keresztül, ezzel is követve a nemzetközi elvárásokat a gyermekvédelem terén.

2011. évi CCVI. törvény által biztosított jogok

A jogszabályt az Országgyűlés a 2011. december 30.-i ülésnapján fogadta el, és 2011. december 31.-én hirdette ki. 2012. március 1. napján lépett hatályba. A 2011-ben benyújtott egyházügyi törvényjavaslat elsődleges célja az volt, hogy az 1990. évi IV. törvény által adott visszaélési lehetőségeket megszüntesse. A 2012-től hatályos szabályozás azonban nem felelt meg a hazai és a nemzetközi gyakorlatban elfogadott alkotmányos elvárásoknak. Emiatt az Alkotmánybíróság, a 164/2011. (XII. 20.) AB határozat határozatában megsemmisítette.

A mai napig is hatályos rendelkezés 2019. április 16 napján lépett hatályba, megalkotásával szemben alapvető elvárás volt az alkotmányos elvárásokhoz való igazodás, továbbá Alaptörvénnyel való összhang létrehozása.

A törvény preambuluma rendelkezik arról, hogy a magyarországi egyházak és vallási közösségek magas értékrendet teremtő közösségi tényezői a társadalomnak, amelyek hitéleti tevékenységük mellett, a gyermek- és ifjúságvédelem terén is fontos szerepet töltenek be hazánk életében.[24] A jogszabályi rendelkezés lehetővé teszi és el is várja a szülőktől és a gyámoktól, hogy a kiskorú gyermekük erkölcsi, vallási neveléséről gondoskodjanak, továbbá hogy eldöntsék, milyen vallás oktatásában részesüljön a gyermek. A gyermek- és ifjúságvédelmi intézményeknek lehetősséget kell teremteniük a gyermekek számára a lelkiismeret és vallásszabadság gyakorlására egyéni és közösségi szinten is, tekintettel arra, hogy az a gyermekek fejlődését szolgálja.[25] A szülőnek azon jogát, amely alapján megválaszthatja gyermeke neveltetését, az Alaptörvény XVI. cikk (2) bekezdése is biztosítja. Ezt a jogot kívánta biztosítani a jelen jogszabály is. A szülői jogokra enged következtetni a Gyermekek jogairól szóló New York-i Egyezmény is.[26]

Az egyháznak joga van nevelési, oktatási, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményeket létesíteni, a gyermekek fejlődésének elősegítése céljából.[27]

2020. évi XXVIII. törvény az egyházak szociális és gyermekvédelmi ellátások terén betöltött szerepének megerősítéséről

Az egyházak gyermekvédelmi ellátások terén betöltött szerepéről szóló törvény 2020. augusztus 1. napján lépett hatályba. A legújabb módosítása 2022. május 25. napjától hatályos.

A törvény összhangban az Alaptörvényi rendelkezésekkel hangsúlyozza, hogy Magyarország méltányolja az egyházak által vállalt és teljesített szociális és gyermekvédelmi feladatok elvégzését, és munkájuk elősegítése érdekében fontosnak tartja, hogy az egyházakkal való kapcsolattartás erősebbé váljon, ezáltal is megfelelve az Alaptörvény VII. cikke szerinti együttműködési elvárásnak, amely a bentlakásos szociális és gyermekvédelmi intézményekben élők gondoskodását teszi lehetővé. Emellett az Alaptörvény XVI. cikke alapján biztosítja a gyermeki jogok védelmét és XIX. cikke alapján igyekszik a rászorulók szociális biztonságát megteremteni.[28]

A Kormány az Alaptörvényben deklarált állami kötelezettségeket nem átruházni kívánja az egyházra, hanem hatékonyabb feladatellátás biztosítását kívánja elérni, az egyház közreműködésével.[29]

Továbbá az a kormányzati cél, amely megerősíti az egyházak szerepét a gyermekvédelemben, egyúttal egy magasabb színvonalú szociális gondoskodás átvállalását is eredményezi az egyház részéről, amely hosszú távon garanciát nyújt a gyermekvédelem terén.[30]

Magyarország Alaptörvénye

Magyarország Alaptörvénye 2011. április 25. napján lépett hatályba. Többszöri módosítást követően, a jelenlegi változata, amely a kilencedik módosítás, 2023. január 1. napjától hatályos.

Alaptörvényünk a magyar jogrend alapja, amely egy közös értékrendet teremtve, a megszületett gyermekeket és az eljövendő nemzedékek érdekeit védi. Kifejezve a nemzeti akaratot, a gyermekek érdekeit szolgáló alapokat teremt ahhoz, hogy a jövő nemzedéke erős közösséggé tudjon válni. Az Alaptörvény L cikk (1) bekezdése, a Nemzeti Hitvallással egységben meghatározza, hogy a felnövekvő generáció részére méltóságos életet kell biztosítani, amely alapja összefügg a családi élettel. Hiszen a gyermek születésének és neveltetésének alapfeltétele, hogy az anya nő, az apa pedig férfi.

Az Alaptörvény XV. cikk (5) pontja garanciát biztosít arra, hogy hazánk megteremti a családok, gyermekek, nők, idősek és a fogyatékkal élők jogszabályi védelmét, amely biztosítja a gyermekek számára a szükséges testi, szellemi, erkölcsi fejlődést azáltal, hogy a szülőnek lehetővé teszi a gyermeknevelés megválasztásának jogát. Továbbá kötelezi a szülőket a gyermekekről való gondoskodásról, amely annak oktatását is magában foglalja. A nagykorúvá vált gyermekek számára előírja, hogy gondoskodjanak szüleikről úgy, ahogyan azt ők is tették neveltetésük során.

XVI. cikk (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi, erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. Ezen rendelkezéssel az államra olyan feladat hárul, amely kötelezi a megfelelő jogszabályi környezet és intézményrendszer létrehozását és fenntartását, amelyek garanciát nyújtanak a gyermek születésétől kezdve, önazonosságának megőrzésére és megvédésére. A rendelkezés megalkotásának hátterében állt, a nyugati világ azon felfogása, amely modern ideológiai folyamatok révén, veszélyezteti a gyermekek egészséges testi, lelki fejlődéshez való jogát. Ennek a visszásságnak elkerülésére garantálja a rendelkezés, a született gyermek nemének önazonossághoz való jogát, amelyet az államnak mindenáron védenie kell. Az emberi méltóság részét képezi a gyermek születési nemének önazonosságához való joga, amelynek részét képezi, hogy a testi-lelki integritását sértő szellemi vagy biológiai beavatkozások ellen is védelemben részesüljön. A javaslat biztosítja a gyermek számára a keresztény kultúra szerinti neveltetését, ezzel is hozzásegítve a felnövekvő generációt, identitásának, szuverenitásának megőrzéséhez.[31]

A XVII. cikk tiltja a gyermekek testi, szellemi és erkölcsi fejlődését veszélyeztető, foglalkoztatását. Ezen rendelkezésekkel is elővetítve, hogy a társadalom alapja a gyermek, és annak védelme testi, szellemi, lelki fejlődése szempontjából kiemelt jelentőségű hazánk számára. Továbbá biztosítani kívánja a fiatalok és szüleik számára a megélhetést nyújtó munkahelyek védelmét, ezzel is megteremtve a családi biztonság alapját.

Gyermekvédelem a 2017. évi XC törvény által

A Ptk. szerint minden ember cselekvőképes, amennyiben cselekvőképességét jogszabály, vagy bíróság nem korlátozza. Ebből adódóan, a cselekvőképes személyek maguk tehetnek jognyilatkozatot. A jogszabály arról is rendelkezik, hogy a 18 éven aluli gyermeket kiskorúnak kell tekinteni, (ez alól kivétel, aki házasságkötés révén nagykorúvá vált). A tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorút a jogalkotó cselekvőképtelennek tekinti. Ez alapján, nincs lehetősége jognyilatkozat tételére, és önállóan nem köthet szerződést sem. Amennyiben mégis jognyilatkozatot tesz, úgy azt semmisnek kell tekinteni. Az a 14 éven felüli kiskorú, aki nem cselekvőképtelen, korlátozottan cselekvőképesnek tekintendő. Ezen kiskorú jognyilatkozata érvényes, amennyiben törvényes képviselője ahhoz hozzájárult.[32]

A büntetőeljárási jog megkülönbözteti a sértett jogképességét és cselekvőképességét. Míg a jogképesség arra utal, hogy a sértettnek milyen jogai lehetnek, és milyen kötelezettségek terhelik, addig a cselekvőképesség a sértett büntetőeljárásba történő bevonásának feltételeiről rendelkezik. A sértett és a magánvádló is felléphet személyesen, de jogait képviselője révén is érvényesítheti. A cselekvőképes és korlátozottan cselekvőképes személyek között a különbség, hogy a cselekvőképességében korlátozott személy magánindítványát törvényes képviselője is előterjesztheti. Amennyiben a sértett cselekvőképtelen, úgy helyette kizárólag a törvényes képviselő járhat el. Ilyen esetekben a gyámhatóság is eljárhat. A törvényes képviselő eljárását indokolhatja a 14 éven aluli cselekvőképtelen gyermek érdekeinek képviselete. Ebbe a körbe tartozik a cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezett személy is.[33]

A gyermekek jogai a gazdaság fejlődésével, a kultúra változásával, a technológiai vívmányok előrehaladásával és a társadalmi elvárásokkal együtt folyamatosan fejlődtek és a mai napig fejlődnek. A sértett gyermek jogainak vizsgálatát a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC törvény (a továbbiakban: IV. Be.) hatálya alatt teszem, amelyet az Országgyűlés 2017. június 13. napján fogadott el, és a Köztársasági Elnök 2017. június 26. napján hirdetett ki. A jogszabály 2018. július 01. napján lépett hatályba. Egyik kiemelkedő jelentősége, hogy a bűncselekmények sértettjeinek védelmére összpontosít, amelyet preambulumában is megjelenít.

További védelmet jelentenek az Uniós szabályozások, amelyek a gyermekek érdekeit szem előtt tartva hozzák meg jogszabályi rendelkezéseiket. Tekintettel arra, hogy a gyermek a jövő „palántája” és nélkülük elképzelhetetlen az emberiség túlélése, az Unió és a tagállamok is igyekeznek olyan szemléletet formálni, amely egy ideologizált világot teremthet a gyermekek védelme érdekében. Ennek köszönhetően került a tagállamok jogszabályi rendelkezéseivel implementálásra a sértetti jogok előtérbe helyezése, köztük a gyermekeké, akik különleges bánásmódot igényelnek a büntetőeljárásban.

A IV. Be. XIV. fejezete rendelkezik a különleges bánásmódot igénylő személyekkel szembeni eljárási szabályokról. Az érintett személy életkora alapján különleges elbánásban részesül az eljárás során. Annak megállapítása, hogy az érintett személy jogosult-e különleges elbánásra, a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság részéről, az érintett személlyel történő kapcsolatba lépéstől történhet hivatalból és az érintett indítványára is. Az eljáró hatóság a különleges bánásmódot igénylő személlyel szemben, annak védelme érdekében, a körülményeknek megfelelő intézkedést alkalmaz. A különleges bánásmód megállapításáról nem szükséges határozatot hozni. A jogszabály rendelkezése alapján, a 18. életévét be nem töltött személy különleges bánásmódot igénylő személynek minősül.[34]

A gyermek szó használata arra vezethető vissza, hogy már ezt a kifejezést használta a Gyermek jogairól szóló Egyezmény[35], az Európa Tanács Lanzarote egyezménye[36], az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása[37], továbbá az Európai Unió áldozatvédelmi irányelve[38] is, amely szabályozások gyermekként említik a 18. életévét be nem töltött személyt.

Tekintettel arra, hogy a gyermek lelkét ért sérelmek mély nyomot hagynak egész életük során, komoly kihívást jelent a mai kor számára, hogy olyan védelmi rendszert építsen ki a sértett gyermekek védelme érdekében, amely testi, lelki fejlődésében megkönnyíti és elősegíti a felnőtté válás folyamatát. Megfigyelhető, hogy nagyon sok gyermek válik nemcsak elkövetővé, de áldozattá is világunkban, és ezzel a büntetőeljárásban résztvevő felekké is.[39] Ezt figyelembe véve, egy modern társadalomban kiemelt szerepet kell kapnia a gyermeki jogok betartásának. Erre épül nemcsak uniós, de nemzetközi viszonylatban is, a gyermekközpontú jogalkotás és jogalkalmazás kialakítása. Mivel a gyermeket ért sérelmek hatással vannak egész életük során, – gondolok itt akár egy bántalmazás miatt lefolytatott büntetőeljárásra – nagyon fontos, hogy a büntetőeljárás minden szakaszában tájékoztassuk a gyermeket, hogy mi fog vele történni, és minek, mi lehet a következménye. Éreztetni kell a gyermekkel, hogy az ő személye mennyire fontos, hogy ne érezze magát megaláztatva az eljárás folyamán. Az emberséges, megértő bánásmód, elősegíti a gyermek közreműködését az eljárás során, mind a vallomástételét, mind az egyéb közreműködését illetően, amelyek a gyermekben egyébként is mély nyomot hagynak.[40]

Gyermekbarát vagy gyermekközpontú jogalkotás?

Az Unió jogalkotásai közül, az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása olyan gyermekbarát igazságszolgáltatás megvalósítását várja el a tagállamoktól, amely tiszteletben tartja a gyermekek jogait, miközben figyelembe veszi annak érettségi, értelmi szintjét és az adott ügy körülményeit. A gyermek szempontjából az igazságszolgáltatás gyors, életkorának megfelelő, a gyermek jogainak, szükségleteinek figyelembevételével, a tisztességes eljárás szabályait betartva, a magánélet és a családi élet, a méltóság tiszteletben tartásával zajlik.

ENSZ dokumentumok a gyermekközpontú igazságszolgáltatás kifejezést alkalmazzák. Az 1989. évi ENSZ Gyermekjogi Egyezményt, amelyet 10 éves előkészítő munkát követően, 1989. november 20. napján fogadott el az ENSZ Közgyűlése, az Országgyűlés az 1991. évi LXIV. törvény útján hirdette ki. A Magyar Köztársaság megerősítő okiratának letétbe helyezése 1991. október 7-én történt meg, az Egyesült Nemzetek Főtitkáránál, New Yorkban. Az Egyezmény azon jogok minimumát fogalmazza meg, amelyeket minden államnak biztosítania kell a gyermekek számára, így a gyermekek életben maradását, fejlődését, védelmét és a társadalomban való részvételét biztosító jogokat. Az Európa Tanács 2010 novemberében elfogadott „Gyermekbarát Igazságszolgáltatásról szóló Iránymutatása”[41] a gyermek jogainak hatósági eljárásban való védelmét rögzíti, figyelembe véve a nemzetközi dokumentumok gyermekek érdekében tett intézkedéseit. Az Európa Tanács célként tűzte ki a tagállamok közötti egységes eljárás érdekében, az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatával összhangban, hogy a személyek igazságszolgáltatáshoz és tisztességes tárgyaláshoz való jogát a gyermekek vonatkozásában is érvényesítsék, figyelembe véve a gyermek saját nézeteit és azok kialakítására való képességét.[42]

Az Országos Bírósági Hivatal (továbbiakban: OBH) 5/2012. (VII. 18.) számú OBH Elnöki ajánlás 2.3. pontja alapján létrehozott munkacsoportja, gyermekbarát igazságszolgáltatásról rendelkezik, amely alapján, a polgári és a büntetőügyek tekintetében is, a gyermek érdekeinek szem előtt tartásával, az életkorának megfelelő bánásmódot kell biztosítani. Továbbá elvárásnak tekinti, hogy a bírák megfelelő képzéssel rendelkezzenek, a kiskorúakat érintő ügyek speciális, komplex, bíráskodása érdekében.[43]

A hazai jogalkotásban, az alapvető jogok biztosáról szóló 2011. évi CXI. törvény (Ajbt) 1. § (2) bekezdése akként rendelkezik, hogy az alapvető jogok biztosa tevékenysége során – különösen hivatalból indított eljárások lefolytatásával- megkülönböztetett figyelmet fordít a) a gyermekek jogainak védelmére. Az alapvető jogok biztosa 2012. évi projektmunkájában – igazodva az Európai Unió gyermekjogi elképzeléseihez, valamint a Gyermekjogi Ombudsmanok Európai Hálózata és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium azonos témájú programjához – a gyermekbarát igazságszolgáltatást helyezte előtérbe.

Ebből adódóan, a kiemelt ombudsmani vizsgálatok előtérbe helyezték a gyermekbarát igazságszolgáltatásra való tekintettel, a nemzetközi kötelezettségvállalások betartását, a mediáció és a konfliktuskezelési eszközök gyermekközpontúságának betartását, amelyek gyorsító hatással lehetnek a hatósági eljárásokra, az áldozatvédelem fontossága mellett. A hagyományos ombudsmani lehetőségeivel a biztos azon tudomására jutott visszaéléseket vizsgálja, amelyek a gyermekek alkotmányos jogait érintik. Azok orvoslására általános és egyedi intézkedéseket is kezdeményezhet. A nyilvánosságot, mint jogvédelmi eszközt használva, a gyermeki jogok védelméért harcol. Az ombudsman ajánlása alapján, a Belügyminisztérium a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Legfőbb Ügyészség, továbbá az ORFK és a biztos munkatársainak részvételével 2012 szeptemberében egyeztető tárgyalást tartottak, ahol elsődleges feladatként a gyermek fogalmának tisztázása merült fel. Lux Ágnes a Gyermekjogi Projekt vezetőjeként akként nyilatkozott, hogy a gyermekvédelemnek nem csupán az igazságszolgáltatás intézményrendszerének keretein belül szükséges érvényesülnie, hanem minden eljárásban, amelynek szereplője a gyermek.[44]

Gyermekvédelem az ENSZ munkásságában

A nemzetközi jogi normák folyamatos figyelmet érdemeltek a gyermekvédelem alakulása során. Az ENSZ már 1924-ben erőfeszítéseket tett a gyermekek bántalmazása, kizsákmányolása ellen, és megalkotta a Gyermekek Chartáját, amely Genfi Nyilatkozat elnevezéssel került a köztudatba. A Genfi Nyilatkozat biztosította a gyermekek számára az alapvető jogokat, de a Népszövetség feloszlásával 1946-ban elvesztette jogi alapját. 1948-ban az ENSZ Közgyűlése egy újabb rendelkezést fogadott el a gyermekvédelem érdekében, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Majd 1959-ben, több éves előkészítő munka után, új szabályozás került elfogadásra, amely ugyan nem bírt kötelező erővel, de megfogalmazta a névhez, az állampolgársághoz továbbá az ingyenes alapfokú oktatáshoz való jogot, és kiszélesítette a gyermeki jogokat. A magas számú csecsemőhalandóság, az alacsony szintű egészségügyi ellátás, a gyermekek bántalmazásáról, kihasználásáról továbbá a fegyveres konfliktusok miatt menekültté vagy áldozattá vált gyermekekről szóló beszámolók arra ösztönözték az ENSZ tagjait, hogy meg kell alkotni egy olyan jogi erővel bíró szabályozást, amely kötelező az ENSZ minden tagja számára. Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága felállított egy munkacsoportot, amelyben a világ összes régiója képviseltette magát. Így kezdődtek meg a Gyermekjogi Egyezmény előmunkálatai 1979-ben, a Gyermekek Nemzetközi Évében. 1989-ben az ENSZ egyhangú döntéssel fogadta el a Gyermekjogi Egyezményt. 1990-ben megrendezésre került New Yorkban egy csúcstalálkozó, amely a „Nemzetközi Csúcstalálkozó a Gyermekekért” címet kapta. Ennek köszönhetően 1990 végére már 57 állam ratifikálta a Gyermekjogi Egyezményt, köztük Magyarország is, és 1995-re célul tűzték ki az egyetemes elfogadást. A kitűzött célt, a világ három országának kivételével, 2014-re sikerült elérni.[45]

A Gyermekjogi Egyezmény biztosítja a gyermekek azon alapvető létszükségleteit, amelyek az egészséges testi, lelki fejlődésükhöz szükségesek (9. és 10. cikkek), így a megfelelő táplálék (26. cikk) és egészségügyi ellátás (24. cikk) és az alapvető oktatáshoz (28. cikk) való jogot is. Ezen felül biztosítja a gyermekek biztonságának védelmét, a bántalmazással szembeni védelmet, továbbá az elhanyagolás és a kizsákmányolás elleni védelmet (19. cikk). Ezalatt kell érteni a menekült gyermekek speciális védelmét, a háborús konfliktusokban való részvétel tilalmát, a szexuális kizsákmányolás tilalmát (34. cikk), illetőleg a gyermekmunka tilalmát (35. és 36. cikkek). Azok az államok, akik az Egyezmény alkalmazása mellett döntöttek, biztosítják az ítélőképessége birtokában lévő gyermek részére, hogy az őt érintő kérdésekben szabad vélemény nyilvánítása legyen értelmi fejlettségét figyelembe véve (13. cikk). Továbbá lehetőséget kell biztosítani a gyermek számára, hogy olyan bírói vagy közigazgatási eljárásban, amelyben érdekelt, közvetlenül vagy képviselője útján, meghallgassák (13. és 14. cikkek).

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása a gyermekbarát igazságszolgáltatásról[46]

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának Iránymutatása elfogadására 2010. november 17. napján került sor, a miniszterek képviselők 1098. ülésén. Maud de Boer Buquicchio, az Európa Tanács főtitkár helyettese, az alábbiakban foglalta össze a gyermekbarát igazságszolgáltatás lényegét: Az Európa Tanács célja a gyermekbarát igazságszolgáltatás elfogadásával, hogy olyan igazságszolgáltatást érjen el az Európai Unió területén, amely attól függetlenül gyermekközpontú, hogy mit tett a gyermek, vagy milyen származású a gyermek. Ezalatt egy olyan baráti igazságszolgáltatást ért, amely odafigyel a gyermekekre, ha kell, figyelmezteti őket, a gyermekek mellett áll, és segíti őket a megoldásban. Mindig elérhető a gyermekek számára, megadja a kellő tiszteletet, gondoskodik, annak védelméről, megfontolja véleményét, és garantálja a tiszteletteljes, szakszerű eljárást.

Függetlenül attól, hogy a tizennyolc éven aluli gyermek áldozat, tanú, vagy elkövető, figyelembe veszi annak életkorát, értelmi fejlettségét, igyekszik csökkenteni a gyermeket ért szenvedések, fájdalmak terhét, és védelmet nyújtani az igazságszolgáltatás során elszenvedett viktimizációval szemben. Lényege, hogy a megfelelő szakértelem biztosításával elnyerje az eljárásban szereplők bizalmát, amely előre mozdítja az igazságszolgáltatást.

Az Iránymutatás kiemelt célja, hogy a nemzeti és helyi politikai döntéshozók számára támaszt nyújtson a gyermekbarát igazságszolgáltatási rendszer létrehozásában.

Zéró tolerancia a gyermekvédelemben

2024. február 26. napján, Orbán Viktor miniszterelnök, napirend előtti felszólalásában, zéró toleranciát hirdetett a gyermekvédelem terét illetően, amely az ENSZ Gyermekvédelmi Egyezményének 19. cikke szerinti zéró tolerancia az erőszakkal szemben. Tette ezt egy olyan incidenst követően, amelynek következtében a köztársasági elnök asszony kegyelmet adott egy pedofil bűncselekmény elkövetőjének, azon meggyőződés okán, hogy a kegyelmet kérő ártatlan volt. Mint miniszterelnök úr elmondta, a gyermeknek abszolút, teljes körű védelmet kell biztosítani és szó sem lehet arról, hogy olyan személy, aki a gyermekek ellen bűncselekményt követ el, kegyelmet kaphasson. Ezen okból fontosnak tartotta a törvények áttekintését és az Alapszabály módosítását is. Indítványozta az ügy kapcsán a gyermekvédelmi intézmények vezetőinek átvilágítását, hiszen létfontosságú, hogy a gyermekek nevelésével megbízott személy minden tekintetben alkalmas legyen a megbízott feladat ellátására.[47]

Elért eredmények a gyermekvédelem terén

Szent István koráig visszavezethető hazánkban a gyermekvédelem valamilyen formában. A kezdeti időszakban többnyire az egyházi gondoskodás révén fellelhetők a gyermekvédelem eszközei, és azok is leginkább az árván maradt, vagy kivetett gyermekek otthonteremtésére korlátozódtak, később már a gyermek nevelésében, oktatásában is láthatóak a törekvések, amelyek eleinte drasztikus majd egyre humánusabb formát öltöttek. A változó gazdasági és politikai helyzet, továbbá a kor előrehaladtával, a gyermeki védelmet igénylő megmozdulások elkezdtek kibontakozni, majd robbanásszerűen kiszélesedett a gyermekvédelem köre, nemzetközi, uniós és hazai téren egyaránt. A hazai szabályozások igyekeztek követni és beépíteni a joggyakorlatba a gyermekek védelmét szolgáló uniós és nemzetközi elvárásokat, így nagyobb teret engedve a gyermeki jogoknak, és a gyermekvédelemnek.

Bár az egyházi gondoskodás, amely eleinte nagyobb szerepet játszott a gyermekvédelemben, kissé háttérbe szorult az állami törvényhozások mellett, a 21. századra visszanyerte teljes jogú képviseletét a gyermekek nevelését és oktatását illetően.

A megváltozott, gyermekközpontúvá és gyermekbaráttá vált személetnek köszönhetően, a gyermekvédelmet előtérbe helyezték a büntetőeljárás során is, amely kiemelkedő jelentőségű, előremutató változás a hazai jogszabályozásban.

Úgy gondolom, hogy ez a gyermekközpontúvá vált jogi szabályozás szükségszerű volt jelen gazdasági és politikai helyzetünkben, hiszen a család jövője a gyermek, és ha a gyermeket olyan körülmények között neveljük, védjük, amely testi, szellemi, értelmi fejlődését segíti, az a társadalom fejlődésének is előrehaladását szolgálja. Nézőpontom szerint, a gyermek az emberiség jövője is, és amilyenné formáljuk, amilyen impulzusokat erősítünk benne, olyanná válik a társadalom. Tehát a gyermekek fejlődése és védelme érdekében mindent meg kell tennünk, hogy olyan értékeket teremthessünk általuk, amelyek előremutató irányban képesek hatással lenni hazánk társadalmi, gazdasági és politikai fejlődésére egyaránt.

Bibliográfia

Barzó Tímea: A magyar családjog múltja, jelene és jövője 2. Rész: A gyermekvédelem fejlődésének rövid történeti bemutatása és az európai családjog jövője, Családi Jog, 2006/2.

Bereczki Sándor – Komlósi Sándor-Nagy János: Neveléstörténet, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988.

Czirják Attila: A gyermekvédelem története, Az 1997. évi gyermekvédelmi törvény megszületéséhez vezető út, 2008, http://rubeus.hu/wp-content/uploads/2013/09/22987_czirjakattila_gyvtortenete_ujabb.pdf (Letöltés 2023. november 20.)

Felkai László-Zibolen Endre: A magyar nevelés története, Budapest, Felsőoktatási Koordinációs Iroda, 1993.

Kratochwill Ferenc: A sértett jogi helyzete a magyar büntető eljárási jogban, A jogi felelősség- és szankciórendszer elméleti alapjai 9, Budapest, ELTE, 1990.

Lux Ágnes: A gyermekek jogainak védelme, in Kovács Zsolt (szerk.): Beszámoló az alapvető jogok biztosának és helyetteseinek 2012. évi tevékenységéről, Budapest, Alapvető Jogok Biztosának Hivatala, 2013.

Magyari Irma – Vári Vince: A különleges bánásmód a büntető eljárásban, fókuszban a gyermekkor, Magyar rendészet, 2020/4.

Mátyás Szabolcs: Magyarország általános bűnözésföldrajzi helyzete, Hadtudományi Szemle, 2017/4.

Mészáros István: A katolikus iskola ezeréves története Magyarországon, Budapest, Szent István Társulat, 2000.

Pukánszky Béla: Neveléstörténet II, Szeged, Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, 1992.

Szabolcs Éva: Fejezetek a gyermekkép történeti alakulásából, Budapest, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Neveléstudományi Tanszék, Pro Educatione Gebtis Hungariae Alapítvány, 1995.

Veczkó József: Gyermekvédelem Pszichológiai és pedagógiai nézőpontból, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007.

Veczkó József: Gyermek- és ifjúságvédelem Család- és gyermekérdekek, Gyula, APC-Stúdió, 2002.

Egyéb források

A gyermeki jogok története, UNICEF, https://unicef.hu/gyermekjogok/a-gyermekjogok-tortenete (Letöltés: 2024. március 20.)

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása a gyermekbarát igazságszolgáltatásról – és annak magyarázata. Európa Tanács Miniszteri Bizottsága, 2012, https://rm.coe.int/16806a4541 (Letöltés 2024. március 20.)

Az Országos Bírósági Hivatal Elnökének 274/2014. (VI. 27.) OBHE számú határozata „Gyermekbarát Igazságszolgáltatás Munkacsoport” működéséről, a Bjt. 29. § (2) bekezdése alapján bíró kijelöléséről

Orbán Viktor napirend előtti felszólalása, 2024. február 26., https://miniszterelnok.hu/orban-viktor-napirend-elotti-felszolalasa-2024-02-26/ (Letöltés 2024. március 20.)

Szent István Király Dekrétomainak Második Könyve 24. Fejezet az özvegyekről és árvákról

Hivatkozások

  1. Szent István Király Dekrétomainak Második Könyve 24. Fejezet az özvegyekről és árvákról
  2. Az első árvaházat Dateo püspök létesítette Milánóban, 785-ben
  3. Veczkó József: Gyermekvédelem Pszichológiai és pedagógiai nézőpontból, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007, 22–26.
  4. Veczkó József: Gyermek- és ifjúságvédelem Család- és gyermekérdekek, Gyula, APC-Stúdió, 2002, 39.
  5. Szabolcs Éva: Fejezetek a gyermekkép történeti alakulásából, Budapest, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Neveléstudományi Tanszék, Pro Educatione Gebtis Hungariae Alapítvány, 1995, 6–10.
  6. Bereczki Sándor – Komlósi Sándor-Nagy János: Neveléstörténet, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988, 24.
  7. Veczkó: Gyermekvédelem, 24.
  8. Mészáros István: A katolikus iskola ezeréves története Magyarországon, Budapest, Szent István Társulat, 2000, 81.
  9. Veczkó: Gyermek- és ifjúságvédelem, 40.
  10. Pukánszky Béla: Neveléstörténet II, Szeged, Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, 1992, 4.
  11. Mészáros: A katolikus iskola, 161–164.
  12. Felkai László – Zibolen Endre: A magyar nevelés története, Budapest, Felsőoktatási Koordinációs Iroda, 1993. 16.
  13. Veczkó: Gyermek- és ifjúságvédelem 41.
  14. Az elhagyott, veszélyeztetett gyermekeket nevezték így
  15. 1898. évi XXI. törvénycikk a nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről
  16. 1901. évi VIII. törvénycikk az állami gyermekmenhelyekről
  17. Veczkó: Gyermek- és ifjúságvédelem 43.
  18. Czirják Attila: A gyermekvédelem története, Az 1997. évi gyermekvédelmi törvény megszületéséhez vezető út, 2008, 11, http://rubeus.hu/wp-content/uploads/2013/09/22987_czirjakattila_gyvtortenete_ujabb.pdf (Letöltés 2023. november 20.)
  19. Gyvt. 6. §
  20. Gyvt. 18. §
  21. Barzó Tímea: A magyar családjog múltja, jelene és jövője 2. Rész: A gyermekvédelem fejlődésének rövid történeti bemutatása és az európai családjog jövője, Családi Jog, 2006/2, 1–10.
  22. Gyvt. 97. §
  23. Gyvt. 5. § b)
  24. T/5315. számú törvényjavaslat indokolással – A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról
  25. 2011. évi CCVI. törvény a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról 2.-3. § (a továbbiakban: 2011. évi CCVI. tv.)
  26. 1991. évi LXIV. törvény a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény kihirdetéséről
  27. 2011. évi CCVI. tv. 12. §
  28. 2020. évi XXVIII. törvény az egyházak szociális és gyermekvédelmi ellátások terén betöltött szerepének megerősítéséről; preambulum
  29. Végső előterjesztői indokolás az egyházak szociális és gyermekvédelmi ellátások terén betöltött szerepének megerősítéséről szóló 2020. évi XXVIII. törvényhez
  30. T/9933. számú törvényjavaslat indokolással – az egyházak szociális és gyermekvédelmi ellátások terén betöltött szerepének megerősítéséről
  31. Végső előterjesztői indokolás Magyarország Alaptörvényének kilencedik módosításához
  32. Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 2:8-2:13. §
  33. Kratochwill Ferenc: A sértett jogi helyzete a magyar büntető eljárási jogban, A jogi felelősség- és szankciórendszer elméleti alapjai 9, Budapest, ELTE, 1990, 33–36.
  34. 2017. évi XC. törvény a büntetőeljárásról 81-82. §
  35. 44/25 határozat, Convention on the Rights of the Children (CRC) 1989. november 20. New York; kihirdette az 1991. évi LXIV. törvény 1991. november 22. napján.
  36. A gyermekek védelméről a szexuális kizsákmányolás és a szexuális bántalmazás ellen (2007. október 25.); kihirdette 2015. évi XCII. törvény 2015. július 2. napján.
  37. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása a gyermekbarát igazságszolgáltatásról, 2010. november 17.
  38. Európai Parlament és a Tanács 2012/29/EU irányelve, 2012. október 25.
  39. Mátyás Szabolcs: Magyarország általános bűnözésföldrajzi helyzete, Hadtudományi Szemle, 2017/4, 497–505.
  40. Magyari Irma – Vári Vince: A különleges bánásmód a büntető eljárásban, fókuszban a gyermekkor, Magyar rendészet, 2020/4, 17–18.
  41. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása a gyermekbarát igazságszolgáltatásról – és annak magyarázata. Európa Tanács Miniszteri Bizottsága, 2012, https://rm.coe.int/16806a4541 (Letöltés 2024. március 20.)
  42. Uo.
  43. Az Országos Bírósági Hivatal Elnökének 274/2014. (VI. 27.) OBHE számú határozata „Gyermekbarát Igazságszolgáltatás Munkacsoport” működéséről, a Bjt. 29. § (2) bekezdése alapján bíró kijelöléséről
  44. Lux Ágnes: A gyermekek jogainak védelme, in Kovács Zsolt (szerk.): Beszámoló az alapvető jogok biztosának és helyetteseinek 2012. évi tevékenységéről, Budapest, Alapvető Jogok Biztosának Hivatala, 2013, 111-117.
  45. A gyermeki jogok története, UNICEF, https://unicef.hu/gyermekjogok/a-gyermekjogok-tortenete (Letöltés: 2024. március 20.)
  46. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása a gyermekbarát igazságszolgáltatásról – és annak magyarázata. Európa Tanács Miniszteri Bizottsága, 2012, https://rm.coe.int/16806a4541 (Letöltés 2024. március 20.)
  47. Orbán Viktor napirend előtti felszólalása, 2024. február 26., https://miniszterelnok.hu/orban-viktor-napirend-elotti-felszolalasa-2024-02-26/ (Letöltés 2024. március 20.)

 

Széchenyi István: Szólásszabadság és felelősség a közösségi médiában: etikai dilemmák a 21. században

2004. február 4-én egy tizenkilenc éves amerikai egyetemista néhány szobatársával alapjaiba véve megváltoztatta az addig ismert világunkat: Mark Zuckerberg ekkor indította el a Facebook social media platformot.

Bár a Facebook nem az első közösségi média[1] platform a világon, mégis kétségtelenül a legmeghatározóbbá vált mostanra mind közül. A létrejöttét követően hamar „hódításba” kezdett a platform: 2022-re megközelítőleg hárommilliárd aktív (havi) felhasználója lett a Facebooknak.[2] Ez az adat azt jelenti, hogy a Föld lakosságának több, mint harmada rendelkezik felhasználói fiókkal a cégnél, amelybe legalább havonta egyszer be is jelentkezik.

Mivel mára a közösségi média platformok – a Facebookkal az élen – teljesen a hétköznapjaink részévé váltak, és az üzleti modelljük velejárójaként rendkívül hatékonyan, manipulatív módon, addikciót okozva ösztönöznek a platformon történő médiafogyasztásra,[3] ismerőseinkkel való kapcsolattartásra, sőt, elérik, hogy saját adatainkat „ezüsttálcán” kínáljuk fel számukra, így – Cservák Csaba tanulmánya alapján[4] – rendkívül fontossá vált a XXI. században „az alapjogok hagyományos dogmatikájának, rendszerének átgondolása” különös tekintettel a véleménynyilvánítás szabadságára.

A közösségi média nem csak technolológia forradalmat, hanem számos etikai dilemmát is okozott a 21. századi polgárai számára (amely első sorban a véleménynyilvánítás szabadsága és az emberi méltóság alapjogi kolliziójából fakad). Az egyik ilyen etikai és egyben jogi dilemma, hogy a szólásszabadság teljesmértékben államhatároktól függ, a social media azonban nem foglalkozik az államhatárokkal.[5] Koltay András jól szavakba öntötte ezt a problémát ezzel foglalkozó tanulmányában: „Ami például Európában a szólásszabadság által védett vélemény, az egy iszlám államban blaszfémia lehet, ami súlyos büntetésért kiált.”[6]

Hogy egy másik példával is éljek a nemzetállamok különbségeire a szólásszabadságra tekintettel: 2020 óta globálisan tiltja a Facebook a holokauszt tagadását, az ilyen jellegű tartalmak automatikusan törölve lesznek a platformról. Ez korábban nem így volt: Németországban blokkolta az ilyen jellegű tartalmak elérését a platform, hiszen a német Btk. 130. §-a bünteti a holokauszt tagadását (holokaust zu leugnen),[7] mindazonáltal a világ számos országában ez nem bűncselekmény, így máshol – többek között az Amerikai Egyesült Államokban – elérhetőek voltak efféle tartalmak 2020 előtt.[8] A BBC cikke szerint Mark Zuckerberg mindig is a „szólásszabadság bajnoka volt”, aki sokáig úgy gondolta, a leghatékonyabb harc a „fake news” ellen a korrekt tájékoztatásban rejlik, azonban a facebook hozzáállása a moderáláshoz drasztikusan változott az elmúlt években a jelentős mennyiségű gyűlöletbeszéd témájú tartalmak megnövekedése miatt.[9]

Elgondolkodtató, hogy ilyen fontos témákban, mint az antiszemitizmus elleni fellépés, a social media platformokon a moderálás mértéke leginkább a platform tulajdonosának (legyen az Mark Zuckerberg vagy Elon Musk) a szólásszabadságról alkotott véleményétől és saját etikai nézeteitől függ, továbbá hiába tiltja egy állam az efféle tartalmak megjelenítését – mint a példában Németország –, a geoblocking[10] ma már aligha ér valamit a globális világban, számos VPN szolgáltató programjával kijátszható, és azonnal elérhetővé vállnak a tartalmak, akár a tiltó országban is. Itt egy további kutatásokra érdemes alapjogi kollízió merül fel: a platform tulajdonosoknak a tulajdonjoga kerül kollízióba a szólásszabadsággal. Ez a kollízió még gyakrabban előfordul klasszikus sajtótermékek esetében, ahol az intézmény tulajdonjoga kerül kollízióba az ott dolgozó újságírókat és szerkesztőket megillető sajtószabadsággal. Cservák Csabát idézve: „Lehet egyáltalán szavatolni a szerkesztő függetlenségét a tulajdonosi befolyástól?”[11]

Azt gondolom, a social media platformok okozta 21. századi etikai dilemmák megteremtették az igényt, hogy globálisan újragondoljuk a véleménynyilvánítás szabadságát és explicit megfogalmazzunk olyan emberi értékeket, amelyekért ki lehet nemzetközi szinten állni, valamint az emberiségre káros állhírek ellen is szükségesszerűvé vált a globális fellépés. A probléma igencsak összetett, és komoly szuverenitási kérdéseket vet fel, mindazonáltal véleményem szerint, ha a social media nem korlátozódik le nemzetállamok határain belülre, akkor az alapjogoknak sem szabadna.[12] A kérdés azért is nagyon összetett, mert hatalmas kulturális különbségek vannak a világ térségei között, amely az etikai kérdésekre is rányomja a bélyeget. Például míg az európai és az amerikai kontinens legtöbb államában biztosított az azonosnemű párok házassága[13] és alkotmányos szinten védve van a szabad önkifejezés – amely az emberi méltóság védelméből levezethető alapjog –, addig a világ számos országában tiltva vannak az LMBTQ szimbólumok, és még ennél is aggasztóbb, hogy a világ 76 országában bűncselekménynek minősül az azonos nemű felnőttek közötti, beleegyezésen alapuló szexuális tevékenységben való részvétel, amelyek közül Irán, Nigéria északi államai, Mauritánia, Szaúd-Arábia, Szomália déli részei, Szudán és Jemen államokban ezt halálbüntetéssel büntetik.[14]

Véleményem szerint, mivel a világ megosztott, valamint teljesen eltérő etikai és értékrendi nézetekkel bírnak a különböző kontinenseken lévő államok – egyelőre – lehetetlen feladatnak tűnik a globális megállapodás alapjogok tekintetében, a social media platformokat terheli a morális felelőség, hogy érvényre juttassák az önkifejezést, avagy korlátozzák a sértő tartalmakat.

Ebből a gondolatból következik az etikai dilemma: érdemes-e például a kínai piacon gazdasági szereplővé válni egy social media platformnak azon az áron, hogy a moderálási szabályzatát az állam elvárásaihoz szükséges alakítania? Koltay Andrást idézve: „Jó megoldás nincs: sem a szólásszabadság visszaszorulása, sem pedig normáinak másokra kényszerítése nem tekinthető annak.”[15] Ami az én véleményemet illeti, én ezt kissé eltérően gondolom: meggyőződésem szerint a természetjogból levezethető legalapvetőbb emberi jogokat, mint az emberi méltóság védelme vagy a véleménynyilvánítás szabadsága, igenis szükséges érvényre juttatni, így azoknak az államoknak, amelyek állampolgárai használni kívánják a globális social media platformokat, ezt tiszteletben kell tartaniuk. Kína példájából láthatjuk, hogy vannak országok, amelyek nem kérnek a „nyugati világ” social media platformjaiból és kizárólag saját ideológiájukhoz igazított platformok használatát engedélyezik belföldön élő állampolgáraik számára. Mint Kína bebizonyította: ez is egy út.

Bár globálisan szinte lehetetlennek tűnik az etikai alapok tekintetében konszenzus, európai szinten korántsem az. Éppen ezért véleményem szerint az Európai Unió jó úton halad a jogharmonizáció tekintetében a tagállamok között, éppen ezért örvendetes a GDPR rendelet, az AVSM irányelv, valamint az új DMA és DSA rendeletek megalkotása[16]. Azt gondolom, ezek a jogszabályok a világ többi részének is példaértékűek lehetnek a jövőben.

Szintén óriási jogi és etikai dilemmát jelent a a véleménybuborék (filter bubbles) megítélése. Mit is jelentenek a véleménybuborékok? Valószínűleg azok hallottak már a véleménybuborékok jelenségéről – mindenesetre megtapasztalták –, akik komoly megrázkódtatásként élték meg a Brexitet, Donald Trump megválasztástát Amerikában, vagy 2022-ben a kétharmados Fidesz-KDNP győzelmet Magyarországon, hiszen „alig ismernek olyan embert, aki ezzel egyetértene”.

Az emberi természet fogékonyabb és jobban szereti azokat a tartalmakat, amelyek a saját álláspontját, véleményét tükrözik vissza valamilyen formában.[17] Éppen ezért a social media platformok algoritmusai a felhasználók érdeklődésének megfelelően (amelyet a múltbeli tartalom-megtekintésekből, like-okból, kommentekből a platformok mérnek, meghatároznak) állítják össze a megjelenésre kerülő tartalmakat a hírfolyamon (news feed), így elsősorban olyan tartalmakkal találkozhatunk a közösségi média platformokon, amelyekkel egyetértünk, azonosulunk, ami pedig az értékrendünket, véleményünket vitatja, azok a tartalmak láthatatlanná vállnak számunkra.[18] Ez egy olyan környezetet alakít ki, amelyet véleménybuboréknak nevezünk.[19]

A véleménybuborékot előidéző algoritmusok nem szükségszerűen rosszak: a mesterséges intelligenciának és fejlett algoritmusoknak köszönhetően olyan tartalmak jelennek meg számunkra a közösségi média platformokon, amelyeket jó eséllyel szeretünk, így számunkra tetsző zenéket, videokat, valamint termékajánlásokat láthatunk reklám formájában. A technológia a marketingben is forradalmat hozott: a social mediának köszönhetően célzottan azokhoz jutnak el a hirdetések, akiket jó eséllyel érdekelhet a termék, így jelentős költségmegtakarítást okoz a hirdetőknek.

A probléma abban rejlik, hogy az algoritmus az érdeklődésünknek megfelelően egyre inkább figyelemfelkeltő, szenzációkeltésre alkalmasabb tartalmakat fog ajánlani, így – Zynep Turfekci szerint –, ha valaki Donald Trumpról kezd videókat nézni a YouTube-on, idővel fehér felsőbbrendűségről szóló videók fogják elárasztani, ha Bernie Sanders érdekli viszont, akkor előbb-utóbb előkerülnek a baloldali összeesküvés elméletek.[20] Turfekci szerint ez nem rosszszándékból teszi az algoritmus, hanem a közösségi média platformok üzleti modellje arra ösztönöz minket, hogy minél több időt töltsünk tartalomfogyasztással, és ezt a célt a figyelemfelhívó tartalmak tudják leginkább elérni.[21]

Ami a magyar viszonylatok illeti, az IDEA intézet 2021 őszében készült kutatása szerint a magyar társadalom is szélsőségesen polarizált, erősen jellemző a politikai homofólia, ami azt jelenti, hogy a magyar választók is olyan emberekkel veszik körül magukat első sorban, akik hasonló véleményen vannak.[22] A kutatás szerint például a Fidesz-KDNP szavazóinak a 70%-a környezetében szintén kormánypárti szavazók élnek, ellenzéki szavazóval mindössze 7%-uk áll kapcsolatban.[23]

Ami megoldás lehet a véleménybuborékokra, az az, ha bizonyos témákban – például közéleti és politikai tartalmak tekintetében – az algoritmusok kevésbé vennék figyelembe a felhasználók érdeklődési körét, így olyan tartalmak is megjelennének a hírfolyamon (news feed), amellyel a felhasználó kevésbé tud azonosulni, ezzel lehetőséget biztosítanának a pontosabb véleményformálásra. Nyilván teljesen nem lenne értelme megszüntetni a véleménybuborékokat keletkeztető algoritmusokat, hiszen számos pozitív vonatkozásuk van, továbbá a platformoknak erőteljes anyagi érdeke, hogy ajánlásaikkal, releváns reklámjaikkal javítsanak a szolgáltatás minőségén. Mindazonáltal a célzott hirdetések és tartalmak létezése politikai témákban kérdésessé teszi, hogy a demokrácia, továbbá a választójog és gondolatformálás szabadsága nem sérül-e az algoritmusok által, hiszen nem várható el egy átlagos választópolgártól, hogy a közösségi médián töltött időn túl alaposan tájékozódjon más független hírforrásokból is.[24]

„Mikor mondhatjuk, hogy egy személy véleménynyilvánítása szabad? Ha elmondhatja korlátozás nélkül gondolatait.”[25] Főszabály szerint ez alól nincs kivétel, bár elképzelhetőek olyan helyzetek, hogy erkölcsi értelemben szükséges a kivétel.[26] Azt gondolom, hogy a véleménybuborékok jelensége, ahol az algoritmusok határozzák meg, kihez jut el a véleményünk, valamint milyen információk jutnak el hozzánk, már önmagában a véleménynyilvánítás korlátozásának mínősül (hiszen ha az algoritmus szerint az egykori középiskolai osztálytársamat nem érdekli a politikai témájú posztom a közösségi médiában, akkor számára nem jeleníti meg azt a rendszer, hiába töltöttem fel és szántam neki is a tartalmat). Éppen ezért tartom fontosnak, hogy az algoritmusok működését is EU-s szinten szabályozzuk, a véleménynyilvánításnak minél nagyobb teret engedve, máskülönben a platformok fogják azt saját meggyőződésük szerint beállítani.

Összefoglalva az eddigieket, a közösségi média számos etikai dilemmát okozott a 21. században, ezek közül a legnagyobbak a társadalmak közötti kulturális különbségek a globalizált világban, amelyek a közösségi média által kiéleződnek, a véleménybuborékok jelensége (és az ezzel együtt járó fokozódó társadalmi polarizálódás), továbbá a cenzúra (és fake news elleni fellépés) megítélése a világ külnböző országaiban. A megoldást abban látom, ha a véleménynyilvánítás határait nem a platformokra bíznánk, és nem is hagynánk nemzetállami kézben, hanem a globális fellépést tartom szükségesnek, hiszen a közösségi média sem lokálisan van jelen. Bízom benne, hogy a jövőben fokozott előrelépés történik – legalább uniós szinten – a kérdésben.

Bibliográfia

Cservák Csaba. A szólásszabadság dogmatikai sajátosságairól a médiajog relációjában, in Cservák Csaba – Horváth Attila (szerk.): Az adekvát alapjogvédelem, Budapest, Porta Historica, 2018.

Cservák Csaba: A véleménynyilvánítás szabadsága a média (szem)üvegén keresztül, Jogelméleti szemle, 2010/1.

Cservák Csaba: Gondolatok a véleménynyilvánítás alapjogáról az Alaptörvényt követően, KRE-DIt, Jogtudományi különszám 2021.

Cservák Csaba: Modern technológiák az alkotmányjogban, különös tekintettel az alapjogvédelemre, in Homicskó Árpád (szerk.): Technológiai Kihívások az egyes jogterületeken tanulmánykötet, Budapest, KRE-ÁJK, 2018.

Gosztonyi Gergely: Az alternatív média a(z európai) médiaszabályozásban, In Medias Res, 2013/1.

Koltay András: A social media platformok jogi státusa a szólásszabadság nézőpontjából, In Medias Res, 2019/1.

Jansen, Sabine – Spijkerboer, Thomas: Menekülés a homofóbia elől, A szexuális orientációval és a nemi identitással kapcsolatos menedékkérelmek Európában, COC Nederland, Vrije Universiteit Amsterdam, 2011.

Waldman, Ari Ezra: Manipulating Trust on Facebook, Loyola Consumer Law Review, Vol. 29, 2016.

Egyéb források

Facebook bans Holocaust denial content, BBC, 12 October 2020, https://www.bbc.com/news/technology-54509975

Facebook Revenue and Usage Statistics (2022), Business of Apps, https://www.businessofapps.com/data/facebook-statistics/

Facebook verbietet, Holokaust zu bestreiten, Deutschlandfunk, nachrichtenleicht, 16. Oktober 2020, https://www.nachrichtenleicht.de/facebook-verbietet-holocaust-zu-bestreiten-100.html

Lovász Dávid: A véleménybuborékok jelensége a közösségi médiában, Kalauz, PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont, https://kalauz.lib.pte.hu/velemenybuborek-jelensege-kozossegi-mediaban/#dn07 (Letöltés: 2022.október 31.)

Véleménybuborék élőben: az emberek többsége alig kerül kapcsolatba más pártállásúakkal, Telex.hu, 2021. november 2. https://telex.hu/belfold/2021/11/02/politikai-homofilia-velemenybuborek-fideszesek-es-ellenzekiek-ismeretsegi-kore-idea-kutatas

Hivatkozások

  1. A magyar „közösségi média” és az angol „social media” szavakat szinonimaként használom az egész dolgozatom során, bár nem 1:1 arányú az ekvivalencia a két jelentés között. A dilemmáról ld. bővebben Gosztonyi Gergely: Az alternatív média a(z európai) médiaszabályozásban, In Medias Res, 2013/1, 133.
  2. Facebook Revenue and Usage Statistics (2022), Business of Apps, https://www.businessofapps.com/data/facebook-statistics/
  3. Ari Ezra Waldman: Manipulating Trust on Facebook, Loyola Consumer Law Review, Vol. 29, 2016, 75–79.
  4. Cservák Csaba: Modern technológiák az alkotmányjogban, különös tekintettel az alapjogvédelemre, in Homicskó Árpád (szerk.): Technológiai Kihívások az egyes jogterületeken tanulmánykötet, Budapest, KRE-ÁJK, 2018, 67.
  5. Koltay András: A social media platformok jogi státusa a szólásszabadság nézőpontjából, In Medias Res, 2019/1, 16.
  6. Uo.
  7. Deutsches Strafgesetzbuch (StGB), § 130.
  8. Facebook verbietet, Holokaust zu bestreiten, Deutschlandfunk, nachrichtenleicht, 16. Oktober 2020, https://www.nachrichtenleicht.de/facebook-verbietet-holocaust-zu-bestreiten-100.html
  9. Facebook bans Holocaust denial content, BBC, 12 October 2020, https://www.bbc.com/news/technology-54509975
  10. A technológia a földrajzi hely szerinti korlátozást teszi lehetővé.
  11. Cservák Csaba. A szólásszabadság dogmatikai sajátosságairól a médiajog relációjában, in Cservák Csaba – Horváth Attila (szerk.): Az adekvát alapjogvédelem, Budapest, Porta Historica, 2018, 91–96.
  12. Cservák Csaba fogalmaz meg két de lege ferenda javaslatot a közösségi média szabályozásának kapcsán. Elképzelése szerint lehetővé kellene tenni egy választottbíróság létrehozását, ahova tagokat delegálhatnának a közösségi média felhasználók, mindezt egy félarányos rendszerben képzeli el (a delegáltaknak kevesebb szavazatuk lenne, mint ahány mandátumot kiosztottak). A választottak mellé a közösségi platform is delegálhatna egy-egy főt, majd a tagok konszenzussal jelölnének meg egy elnököt. Emellett gyéb garanciákat is meghatároz, amelyek a tagok szakmai alkalmasságát garantálják.A másik javaslata egy speciális „ombudsman-jellegű” intézmény létrehozása, amely előmozdíthatná, hogy az alapjogvédelem általános rendszerében, egységes jogértelmezést biztosítva, speciális szakértelemmel bíró személy vegyen részt a közösségi médiában zajló alapjogvédelemben.Ld. bővebben: Cservák Csaba: Gondolatok a véleménynyilvánítás alapjogáról az Alaptörvényt követően, KRE-DIt, Jogtudományi különszám 2021.
  13. Megjegyzem: a házasságkötéshez való jog az emberi méltóságból levezethető alapjog, az önrendelkezési jog részeként, amely még a magyar Alkotmánybíróság szerint is így van, ld. 22/1992. (IV. 10.) AB határozat.
  14. Ld. Sabine Jansen – Thomas Spijkerboer: Menekülés a homofóbia elől, A szexuális orientációval és a nemi identitással kapcsolatos menedékkérelmek Európában, COC Nederland, Vrije Universiteit Amsterdam, 2011.
  15. Koltay: A social media platformok, 16.
  16. Javaslat az Európai Parlament és a Tanács rendelete a digitális ágazat vonatkozásában a megtámadható és méltányos piacokról, Digital Markets Act, DMAJavaslat az Európai Parlament és a Tanács rendelete a digitális szolgáltatások egységes piacáról és a 2000/31/EK irányelv módosításáról, Digital Services Act, DSAAz Európai Parlament és a Tanács (EU) 2018/1808 irányelve (2018. november 14.) a tagállamok audiovizuális médiaszolgáltatások nyújtására vonatkozó egyes törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseinek összehangolásáról szóló 2010/13/EU irányelvnek (Audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv) a változó piaci körülményekre tekintettel való módosításáról, AVMS irányelvAZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS (EU) 2016/679 RENDELETE (2016. április 27.) a természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról, valamint a 95/46/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről (általános adatvédelmi rendelet), GDPR
  17. Koltay: A social media platformok, 5.
  18. Uo.
  19. Uo.
  20. Lovász Dávid: A véleménybuborékok jelensége a közösségi médiában, Kalauz, PTE Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont, https://kalauz.lib.pte.hu/velemenybuborek-jelensege-kozossegi-mediaban/#dn07 (Letöltés: 2022.október 31.)
  21. Uo.
  22. Véleménybuborék élőben: az emberek többsége alig kerül kapcsolatba más pártállásúakkal, Telex.hu, 2021. november 2. https://telex.hu/belfold/2021/11/02/politikai-homofilia-velemenybuborek-fideszesek-es-ellenzekiek-ismeretsegi-kore-idea-kutatas
  23. Uo.
  24. Koltay: A social media platformok, 5.
  25. Cservák Csaba: A véleménynyilvánítás szabadsága a média (szem)üvegén keresztül, Jogelméleti szemle, 2010/1.
  26. Uo.

 

Szűcs Dániel: Egy bírói kezdeményezés nyomában, avagy esettanulmány az Alkotmánybíróság előtt folyamatban lévő indítvány kapcsán

Introdukció

Az ügy még 2023. évben indult az Alkotmánybíróságon (a továbbiakban: AB) egyedi normakontroll eljárásban, bírói kezdeményezésre, s jelenleg még nem tettek közzé alkotmánybírósági döntést.[1] Az eljárásban az első irat 2023. november 23. napján érkezett, s eddig 3 alkalommal tárgyalta az AB teljes ülése.[2] Az indítvány érkezését követően az Alkotmánybíróság beszerezte az Igazságügyi Miniszter, a Legfőbb Ügyész és az Alapvető Jogok Biztosának A Jövő Nemzedékek Érdekeinek Védelmét Ellátó Biztoshelyettesének amicus curiae véleményét.

A III/02516/2023. számú ügyben benyújtott indítványból megállapítható, hogy a Pécsi Törvényszék az előtte folyamatban lévő ebtartástól való eltiltás tárgyú polgári peres eljárásban – az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25. §-a alapján, az előtte folyamatban lévő eljárás felfüggesztése mellett – az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban: Ávt.) 44. § (2) bekezdésének alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, valamint az előtte P.20.166/2023. ügyszám alatt indult perben való alkalmazásának kizárását kérte az Alkotmánybíróságtól. Az Ávt. sérelmezett rendelkezése alapján az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályok megsértése esetén az ügyész is jogosult keresetet indítani a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt. A Pécsi Törvényszék előtt indult polgári peres eljárás az ügyészség – imént nevesített – keresete alapján indult. Keresetében az ügyészség azt kérte a bíróságtól, hogy a Mohácsi Járásbíróság által állatkínzás bűntettében jogerősen bűnösnek talált és letöltendő szabadságvesztésre ítélt alperest tiltsa el a kedvtelésből tartott ebek tartásától 3 évi időtartamra.[3]

Az indítványozó bíróság megítélése szerint az Ávt. 44. § (2) bekezdése sérti a kettős büntetés tilalmának (ne bis in idem) elvét, továbbá a törvényes büntetés (nulla poena sine lege) követelményét, ezért az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) és (6) bekezdésébe ütközik. Indokolásában hivatkozik az Alkotmánybíróság 18/2022. (VIII. 1.) AB határozatára, amely alapján a tevékenység gyakorlásától való eltiltás jogkövetkezmény – függetlenül attól, hogy az halászati vagy állattartási tevékenységre vonatkozik – az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése értelmében vett büntető jellegű szankciónak minősül, és így az Ávt. 44. § (2) bekezdése szerinti eljárás lefolytatása ugyanazon jogsértés kétszeres értékelésének és büntetésének tilalmába ütközhet. Az Alaptörvény B) cikkéből és a XXVIII. cikk (4) bekezdéséből levezethető büntetés jogszerűségének elvének sérelmét pedig az okozza, hogy a tevékenységtől való eltiltásra az Ávt. 44. § (2) bekezdése nem ad világos felhatalmazást a bíróság számára, akinek úgy kell döntenie az eljárás alá vont alperes újabb szankcionálásáról, hogy annak jogszabályi keretei, feltételei, a kiszabható eltiltás határai, a bírói mérlegelés szempontja teljességgel hiányoznak (nulla poena sine lege).

Jogi érvelés

Elhelyezés „térben-időben”

Jelen kérdés áttekintése során figyelemmel kell lennünk az ügy irataiban is hivatkozott hasonló tárgyú alkotmánybírósági döntésekre. E körben két alapvető döntést szükséges említenünk, melyek: a 8/2017. (IV. 18.) AB határozat és a 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat.

A 8/2017. (IV. 18.) AB határozat esetében az volt az eldöntendő kérdés, hogy a jogerősen elbírált büntetőügyet követően (amelyben büntetőjogi szankciót alkalmaztak) indulhat-e alkotmányos keretek között olyan közigazgatási hatósági eljárás, amelyben a büntetőügyben már alkalmazott hasonló szankciókat ismételten ki lehet szabni ugyanazon cselekmény miatt. A 18/2022. (VIII. 1.) AB határozatban az volt a kérdés, hogy indulhat-e, illetve vezethet-e büntetés kiszabásához alkotmányos keretek között olyan büntetőeljárás, amelyben a korábban lefolytatott közigazgatási hatósági eljárásban már alkalmazott hasonló szankciókat (is) ismételten ki lehet szabni ugyanazon cselekmény miatt.

A fenti két eset közös vonása abban nyilvánul meg, hogy mindkét eljárási helyzetben valamennyi, a jogágnak megfelelő szankció alkalmazására lehetőség nyílt, melyek között nyilvánvalóan voltak olyanok is, amelyek azonos jellegű, büntetőjogi szankciók voltak. A jelen ügyben foglalt jogkérdés akként ragadható meg, hogy a büntetőjogi felelősséget megállapító ítélet meghozatalát követően alkalmazható-e a – ne bis in idem elv sérelme nélkül – ugyanazon személlyel szemben, azonos cselekmény miatt az állattartástól eltiltás jogkövetkezménye azon polgári perben, melyet a külön jogszabályi rendelkezés felhatalmazás alapján az ügyész indít.

Az állatvédelmi hatósági eljárás (közigazgatási szervezetrendszer) főbb vonásainak és az ügyész szerepének áttekintése

A Kormány tagjainak feladat- és hatásköréről szóló 182/2022. (V. 24.) Korm. rendelet 57. § (1) bek. b) pontja értelmében az agrárminiszter az élelmiszerlánc-felügyeletért való felelőssége keretében előkészíti az állatok védelmére és kíméletére, valamint az ahhoz kapcsolódó hatósági feladatokra vonatkozó jogszabályokat. Ily módon az iménti szakpolitika az agrárminiszter feladat-, és hatáskörébe tartozik.

A földművelésügyi hatósági és igazgatási feladatokat ellátó szervek kijelöléséről szóló 383/2016. (XII. 2.) Korm. rendelet 5. § (1) bekezdése értelmében a Kormány állatvédelmi hatóságként

a) a minisztert,[4]

b) a NÉBIH-et,

c) a Pest Vármegyei Kormányhivatalt,

d) az élelmiszerlánc-biztonsági és állategészségügyi hatáskörben eljáró vármegyei kormányhivatalt,

e) az élelmiszerlánc-biztonsági és állategészségügyi hatáskörben eljáró járási hivatalt (a továbbiakban ezen alcím tekintetében: járási hivatal),

f) a települési önkormányzat jegyzőjét, fővárosban a kerületi önkormányzat jegyzőjét, a Fővárosi Önkormányzat által közvetlenül igazgatott terület tekintetében a fővárosi főjegyzőt (a továbbiakban együtt: jegyző) jelöli ki.

Így tehát az Ávt. megértése miatt az állatvédelmi hatóság által hivatalból megindított közigazgatási hatósági eljárásnak van helye az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) alapján. Az Ákr. két eset kivételével[5] kizárja a fellebbezés lehetőségét. Az Ákr. 116. § (2) bek értelmében fellebbezésnek van helye, ha a határozatot a) – a képviselő testület kivételével – a helyi önkormányzat szerve, vagy b) rendvédelmi szerv helyi szerve hozta. Az Ákr 114. § rögzíti a bírói út igénybevételét, így az abban foglalt 2 esetben közigazgatási per indítható.

Ezen a ponton szükséges megemlítenünk az ügyész szerepét. Egyrészt a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 17. § b) pontja szerint közigazgatási pert indíthat az ügyészség, illetve a törvényességi felügyeletet vagy törvényességi ellenőrzést gyakorló szerv, ha a felhívásában megállapított határidő eredménytelenül telt el. Másrészt az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény (a továbbiakban: Ütv.) IV. fejezete rögzíti az ügyészség közérdekvédelmi feladatait azzal a kitétellel, hogy az ügyészségnek e törvényben nem szabályozott, az igazságszolgáltatás közreműködőjeként gyakorolt büntetőjogon kívüli közérdekű feladat-, és hatásköreiről külön törvények rendelkeznek. Az ügyész ezeket a hatásköreit a törvénysértés kiküszöbölése érdekében elsősorban bírósági peres és nemperes eljárások megindításával (perindítási jog), valamint hatósági eljárások kezdeményezésével és jogorvoslat előterjesztésével gyakorolja (a továbbiakban együtt: fellépés).[6] E körben az Ütv. azt is rögzíti, hogy amennyiben törvény perindításra jogosítja az ügyészt, az eljárás közérdekűségét vélelmezni kell.[7] Az Állatvédelmi tv. 44. § (2) bekezdése alapján az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályok megsértése esetén az ügyész is jogosult keresetet indítani a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt. Ezen utóbbi esetben azonban már nem a Kp. szabályai szerint folyó közigazgatási perről, hanem a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) alapján lefolytatott ’közönséges’ polgári perről van szó. Az ügyész perbeli legitimációját ez esetben az Ávt. 44. § (2) bekezdése teremti meg azzal, hogy a Pp. 60. §-a – az Ütv. 27. § (2) bekezdésére figyelemmel[8] – rendelkezik az ügyész külön jogszabályon alapuló, önálló perindítási jogáról, melynek értelmében abban a perben, amelynek megindítására törvény önállóan jogosítja fel az ügyészt, az ügyész a fél jogait gyakorolja.

Az imént kifejtett rendszertani áttekintés azt jelenti, hogy a jelen esetben releváns Ávt. 44. § (2) bekezdésében biztosított ügyészi perindítási jog alapvetően a közérdekvédelmi feladat-, és hatáskör keretében megjelenő fellépési jogosultságként van jelen a magyar jogban, így tehát a két eljárás szerepe, funkciója, az annak keretén belül kiszabni kívánt jogkövetkezmény jellege és a fellépés célja alapjaiban különül el.[9]

A ne bis in idem elv követelménye az Alkotmánybíróság döntéseiben

Magyarország Alaptörvényének XXVIII. cikk (6) bekezdése értelmében a jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.

A kétszeres eljárás alá vonás és büntetés tilalmának alkotmányos szabályát korábban az Alkotmány nem nevesítette. Az Alkotmánybíróság a ne bis in idem elvét már a 42/1993. (VI. 30.) AB határozatában olyan alkotmányos jelentőségű rendelkezésnek tekintette, amelyik – összekapcsolva a res iudicata elvével – az állam büntetőhatalmának tényleges korlátját jelentheti.[10] Az AB az Alaptörvény hatálybalépését, immáron a kétszeres eljárás alá vonás és büntetés tilalmának kifejezett nevesítését követően is fenntartotta korábbi értelmezését és egyúttal leszögezte, hogy a ne bis in idem elve egyfelől alapjogi rendelkezés az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásával szemben, másfelől pedig a jogbiztonság érvényesülésének érdekében működő szabály, hisz az érdemi bírósági döntések végleges jellegét garantálja.[11]

A kétszeres értékelés büntetőjogi tilalmának célja és értelmének vizsgálata körében – egyúttal a 42/1993. (VI. 30.) AB határozat iménti tézisét megerősítve – az Alkotmánybíróság azon elvi kiindulópontra helyezkedett, melynek értelmében az állami büntetőigény érvényesítése a jogállamokban kizárólag akkor nyerhet alkotmányos igazolást, ha azt olyan eljárási garanciák megtartása mellett folytatják, amelyek ellensúlyt képeznek az állami hatalommal szemben és elejét veszik az állami büntetőhatalom önkényes, visszaélésszerű gyakorlásának. Az állam büntetőhatalmának korlátját jelentő, ilyen eljárási elvnek számít az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt alkotmányos garanciarendszer, valamint a büntetőeljárási törvény alapelvei között nevesített kétszeres értékelés tilalma is. Az alkotmányos rendelkezés a res iudicata, valamint a ne bis in idem elvek összekapcsolásán keresztül egy relatív eljárási akadályt fogalmaz meg az elbírált, büntetendő cselekmények tekintetében. Az alkotmányos szabály egyfelől alapjogi rendelkezés az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásával szemben, másfelől pedig a jogbiztonság érvényesülésének érdekében működő szabály, hiszen garantálja az érdemi bírósági döntések végleges jellegét.[12]

Az Alkotmánybíróságnak következetes a gyakorlata a tekintetben, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt, egyes büntető anyagi jogi, illetve eljárásjogi gyökerű alkotmányos alapelvek érvényesülési körét nem szűkíti le a szorosan vett büntetőjog területére, hanem esetről esetre mérlegeli, hogy a konkrét ügyben vizsgált jogszabályok a széles értelemben vett jogi felelősségi rendszer olyan elemeinek minősülnek-e, amelyek alkalmazásakor érvényesülnie kell az alapelveknek. Az Alkotmánybíróság az értékelés során tehát nem a formális természetű jogági besorolást tekinti döntőnek, hanem az érintett jogszabály tartalmából, funkciójából indul ki. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a büntetőjogi gyökerű alkotmányos alapelveknek érvényesülniük kell az olyan – más jogágba sorolt – eljárások tekintetében is, amelyek valamely jogellenes magatartás szankcionálására irányulnak és preventív, valamint represszív jellegű jogkövetkezmény alkalmazásával zárulnak.[13]

Az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésében foglalt rendelkezés nem tiltja önmagában azt, hogy valakivel szemben, ugyanazon jogellenes cselekménye miatt több, más jogágba tartozó, eltérő funkciójú eljárást folytassanak le és ezek eredményeként jogkövetkezményt alkalmazzanak. A ne bis in idem elvében testet öltő alkotmányos garancia kifejezetten az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásával szemben védi az egyént, ezért annak a tilalmát foglalja magában, hogy meghatározott személlyel szemben, ugyanazon büntetendő cselekmény miatt – azt követően, hogy büntetőjogi felelősségéről jogerős döntés született – újabb, büntető szankció alkalmazására irányuló eljárást indítsanak, illetve büntető jogkövetkezményt alkalmazzanak.[14] A garanciális rendelkezés magában foglalja ugyanakkor annak a tilalmát, hogy valakivel szemben ugyanazon jogellenes cselekménye miatt egymást követően vagy egymással párhuzamosan több olyan büntető szankció alkalmazására irányuló eljárás folyjon, amelyek eredményeként több büntető jogkövetkezmény alkalmazására kerül sor.[15]

Az Igazságügyi Miniszter az állásfoglalásában akként nyilatkozott, hogy a jelenlegi konstelláció az AB által már korábban eldöntött és deklarált jogkérdés, mely szerint az állattartástól eltiltás nem represszív jellege – a 8/2017. (IV. 18.) AB határozatban – megállapításra került, így – utalva a 18/2022. (VIII. 1.) AB határozatra is – a ne bis in idem elv követelménye nem sérül. Mindemellett az integrált szabályozási modell jogi sajátosságait bemutatva rögzíti, hogy a jelen ügyben az állattartástól eltiltást kizárólag a polgári peres eljárásban lehet kiszabni, míg a büntetőeljárásban erre nincs lehetőség, ily módon a kétféle eljárás, illetve az azokban foglalt szankciók egyértelműen kiegészítik egymást. Emellett hozzátette, hogy az eljárások nem egymást ismétlik, hanem egymásra tekintettel folynak. A polgári peres eljárásban a bűnösséget megállapító (büntető)ítéletben már megállapított jogsértésre tekintettel kerül sor az eltiltás kiszabásának a mérlegelésére.

A szankció represszív jellege

A fentiekre tekintettel tehát a következőkben azt kell áttekinteni, hogy mely jogkövetkezmény tekinthető represszív jellegű büntetőszankciónak.

A 8/2017. (IV. 18.) AB határozat rögzíti, hogy az Alkotmánybíróság annak mérlegelésekor, hogy a vizsgálat alá vont eljárás, illetve szankció ’büntető’ jellegű-e vagy sem, nem az adott eljárás jogági besorolását tekinti döntőnek, hanem az eljárás és jogkövetkezmény funkciójából indul ki. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése tekintetében egy eljárás abban az esetben büntető jellegű, ha valamely természetes személy által megvalósított jogellenes cselekmény miatti felelősségre vonásra irányul, amennyiben az eljárás során alkalmazandó jogkövetkezmény büntetésnek minősül, azaz – célját és hatását tekintve – megtorló jellegű és prevenciót szolgáló joghátrány.[16]

Tehát, amennyiben a jogerős büntetőítéletben alkalmazott joghátrány (büntetés) mellett ugyanazon személlyel (vádlott) szemben, ugyanazon cselekmény (tényállás) miatt egy másik (újabb), de funkciójában és jellegében eltérő (nem ’büntető’, hanem jelen esetben megelőző védelmi jellegű) jogkövetkezmény kerül megállapításra és alkalmazásra, az nem sérti a fentiekben értelmezett jogelvet.

A 8/2017. (IV. 18.) határozatban az AB megállapította, hogy a határozat szövegében rögzített feltételekkel kiszabott állatvédelmi bírság, illetve az annak kiszabására irányuló közigazgatási eljárás büntető jellegű szankciónak, illetve eljárásnak minősül az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése szempontjából. Az Alkotmánybíróság megállapította ugyanakkor azt is, hogy az állatvédelmi bírság helyett (vagy amellett) alkalmazható jogkövetkezmények nem sorolhatók a büntető jellegű jogkövetkezmények közé, azok nem az elkövetett jogsértés megtorlására irányulnak, hanem meghatározott tevékenységre kötelezést, vagy az állattartástól való tiltást tartalmaznak és céljuk elsősorban a reparáció, a tudatformálás és a prevenció.[17]

Az AB azt is megállapította ugyanezen döntésében, hogy a kétszeres eljárás alá vonás és büntetés alaptörvényi tilalma nem zárja ki minden esetben az állatvédelmi hatósági eljárás lefolytatását ugyanazon személlyel szemben, a büntetőjogi felelősségének jogerős ítéletben történt megállapítását követően, azzal azonos tényállás és jogellenes cselekmény mellett sem, hiszen az említett – a bírság helyett alkalmazható – jogkövetkezmények nem tekinthetők büntető jellegű szankciónak. Az Alkotmánybíróság az indokolás IV/3.3.1. pontjában megállapította, hogy az Ávt. rendelkezései alapján az állatvédelmi hatóság (illetve a felülvizsgálatot végző bíróság) mérlegelési joggal rendelkezik a tekintetben, hogy az állatvédelmi hatósági ügyben bírságot alkalmaz, vagy más, nem represszív jogkövetkezményt.[18]

Az állattartástól való eltiltás jogkövetkezménye

Az indítványozó azonban a 18/2022. (VIII. 1). AB határozat eltérő megállapítását szembe állította az előzővel, melynek értelmében az AB a halászati tevékenységtől való eltiltás kapcsán a következő álláspontra helyezkedett:

„A konkrét esetben alkalmazott halvédelmi bírság sajátosságait – különösen kiszabásának a szempontrendszerét – áttekintve és a fenti megállapításokat azokra alkalmazva az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az adott bírság nem elsősorban az elkövetett jogellenes magatartás anyagi kompenzációja és nem is a jogkövető magatartás kiváltását célozza, hanem a már elkövetett jogsértés miatt alkalmazott megtorlás, vagyis olyan represszív szankció, amely a generális és a speciális prevenció céljait szem előtt tartva sújtja – akár jelentős mértékű – anyagi teherrel a jogellenes cselekmény elkövetőjét. Hasonló következtetésre jutott az Alkotmánybíróság a tevékenység végzésétől történő eltiltás jogkövetkezmény kapcsán is. Ez utóbbi szintén nem pusztán valamely közigazgatási jogi rendelkezés érvényesítését, a jogsértés megszüntetését szolgálja, hanem a szabályszegőt meghatározott időtartamban sújtó korlátozással az elkövetett jogellenes cselekmény miatti megtorlás és az újabb jogsértő magatartás megelőzésének eszköze.

Az Alkotmánybíróság ezért megállapította a halvédelmi hatósági eljárás és az abban alkalmazható halvédelmi bírság, valamint eltiltás jogkövetkezmények büntető jellegét.”[19]

Figyelemmel az Alapvető Jogok Biztosának A Jövő Nemzedékek Érdekeinek Védelmét Ellátó Biztoshelyettesének (továbbiakban: Biztoshelyettes) véleményében foglaltakra a következők említése válik szükségessé. Az Ávt. releváns hatósági eljárásokra vonatkozó előírásai[20] az állat kedvtelésből való tartásától és az állatfaj tartásától való eltiltást határozzák meg, melyeket a törvény az állattartástól való eltiltás közigazgatási szankciójaként rögzít. Ezen eltiltásra, mint az ’állat jóléte’ biztosítását szolgáló jogkövetkezményre azonban nem csak (a kedvtelésből és nem kedvtelésből tartott) állatok tartása esetén, hanem állatkísérletek kapcsán is sor kerülhet.[21] A Biztoshelyettes akként foglalt állást, hogy az Ávt. szerinti eltiltás tartalmában nem minden esetben büntető jellegű intézkedés, hisz különösen a kedvtelésből tartható állatok körében a jó gazda gondosságát nélkülöző tartás esetén valójában nem foszt meg senkit semmitől.[22]

A 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat azon rendelkezésének tükrében, melynek értelmében a halvédelmi hatósági eljárás és az abban alkalmazható halvédelmi bírság, valamint eltiltás jogkövetkezmények büntető jellege megállapításra került, döntő fontossággal bír a jogkövetkezmény tényleges alkalmazhatóságnak kérdése. Kiváló érzékkel mutat rá az Igazságügyi Miniszter és a Biztoshelyettes azon tényre, miszerint a közigazgatási szabályszegések szankcióiról szóló 2017. évi CXXV. törvény[23] (a továbbiakban: Szankció tv.)[24] 5/A. §-a alapján, amennyiben a bíróság a jogsértő magatartást megvalósító természetes személyt ugyanazon tényállás alapján jogerős ügydöntő határozatban elítélte és vele szemben büntetést szabott ki, illetve intézkedést alkalmazott, vagy arra hivatkozással, hogy a bűncselekményt nem a vádlott követte el, felmentette, nem alkalmazható a 2. § (3) bekezdés c) és d) pontjában foglalt közigazgatási szankció. A Szankció tv. 2. § (3) bekezdés d) pontja vonatkozik a tevékenység végzésétől történő eltiltás közigazgatási hatósági szankcióra, amelynek az állattartástól eltiltás is minősül. Ekként tehát a Szankció tv. iménti rendelkezése kizárja annak lehetőségét, hogy a büntetőbíróság által történő elítélést követően indult közigazgatási hatósági ügyben állattartástól eltiltást alkalmazzon a közigazgatási hatóság.

A Biztoshelyettes rámutat arra is, hogy az Ávt. szerinti eltiltás nem csak természetes, hanem jogi személlyel szemben is alkalmazható, továbbá a környezetügy területén való alkalmazásának általános indoka és szerepe nem a korábbi cselekmény ’megtorlása’, vagyis a jogellenes magatartás szankcionálására, hanem egyértelműen pro futuro – a közérdek védelmén alapuló – megelőző (védelmi) intézkedés, így büntető jellegről nem beszélhetünk. Lényeges továbbá, hogy a polgári bíróság a sérelmezett jogszabályi rendelkezés alapján indított perben megvizsgálja az érintett személy (állattartással kapcsolatos) alkalmasságát, mérlegeli a felek jogos érdekeit, így más következtetésre juthat, mint a közigazgatási hatóság vagy a büntetőbíróság.

Ezen állásponthoz csatlakozik a Legfőbb Ügyész is, amikor a jelen ügyben benyújtott amicus curiae véleményében akként nyilatkozik, hogy az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény az állatokért való felelősség körében kizárólag a speciális közigazgatási jogkövetkezményekről rendelkezik, így a polgári jogi felelősség fennállása a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Kvt.) 101. §-a (1) bekezdéséből vezethető le, figyelemmel a Kvt. 3. §-ának (2) bekezdésére. A környezethasználatot korlátozó, illetve tiltó intézkedések célja nem a felelősség megállapítása és az elkövető szankcionálása, hanem – a megelőzés és az elővigyázatosság elve alapján – a védendő érték (környezeti elem, természeti érték, vízbázis, növények ás állatok) érdekében történő jövőbeli és megelőző védelmi jellegű intézkedés meghozatala.[25]

A Biztoshelyettes az indítványozó azon – Ávt. 44. § (2) és 48. § (2) bekezdését érintő – álláspontját cáfolja, miszerint mindkét eltiltásfajta azonos szankciós célokat szolgál.[26] A jelen tevékenységtől eltiltás a bíróság előtt érvényesíthető közérdekvédelmi jellegű és megelőzési célú igényérvényesítési eszköz, „amelynek indoka az állatvilág egyedének közvetlen emberi magatartástól függő kitettségének csökkentése, ezáltal az egyedkíméleti védelem magasabb szintjének biztosítása, a fogságban tartandó állatok jövőbeli védelme, az állattartókkal szembeni jogi és társadalmi elvárások érvényesülésének garantálása” – fogalmaz a Biztoshelyettes.[27] Így tehát nem az eltiltás és annak mikéntje, hanem a két alanyi kör kereshetőségi jogának törvényi szintű biztosítása bír relevanciával.[28] A 48. § (2) bekezdés értelmében az állatvédelmi jogszabályok megsértése miatt – az ilyen magatartástól való eltiltás iránt – a bíróság előtt pert indíthatnak az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi CLXXV. törvény (a továbbiakban: Civil tv.) szerinti azon civil szervezeteket, amelyek tevékenysége az állatok védelmére irányul. Az Igazságügyi Miniszter álláspontját osztva jómagam is akként foglalok állást, hogy amennyiben az AB az indítványt alaposnak találja, az kedvezőtlen irányban befolyásolná a közérdekvédelmi keresetindítási lehetőségeket arra figyelemmel, miként az AB az Ávt. 44. § (2) bekezdésével kapcsolatban alaptörvény-ellenességet állapít meg, az szükségszerűen kihatna az Ávt. 48. § (2) bekezdésében szabályozott ugyanilyen jellegű keresetindítási jogra.[29] E részkérdés azért bír relevanciával, mert ez a fajta jogérvényesítési eszköz „[…] tulajdonképpen az állami szervek tétlensége esetére szolgáló olyan korrekciós lehetőségnek tekinthető, amely arra szolgál, hogy az állatok védelme ilyen esetben is biztosítható legyen. A rendelkezés hatályon kívül helyezése az állatvédelem eddig elért szintjének a csökkenéseként […]” realizálódna.[30]

Klaudikálóan kógens szabályozási jelleg

E körben értékelendő a Legfőbb Ügyész állásfoglalásának következő tézise. Az ún. visszalépés tilalmának elvét érintően az Alkotmánybíróság már több döntésében kifejtette álláspontját. Így például a 28/1994. (I. 20.) AB határozatban (ún. környezetvédelmi alaphatározat) akként foglalt állást, hogy az állam a természetvédelem jogszabályokkal biztosított szintjét nem csökkentheti, a környezet állapotának romlását vagy ennek kockázatát nem engedheti meg. E határozat szerint az állam a védelmi szinttől csakis olyan feltételek fennállásakor léphet vissza, amikor alanyi alapjog korlátozásának is helye lenne. A környezethez való jog érvényesítése a védelem elért szintjének fenntartásán belül azt is megkívánja, hogy az állam a preventív védelmi szabályoktól ne lépjen vissza a szankciókkal biztosított védelem felé.[31]

A 3223/2017. (IX. 25.) AB határozat megállapította azon kritériumot, miszerint a visszalépés tilalma egyaránt vonatkozik a környezet és természet védelmét érintő anyagi jogi, eljárásjogi és szervezeti szabályozásra. Erre tekintettel a Legfőbb Ügyész arra is kitért a véleményében, miként a Btk.-ban joghátrányként nem szerepel az állattartástól eltiltás, az indítvány elfogadásával a visszalépés tilalmának elve egyértelműen sérülne, hiszen nem volna jogi lehetőség az állatvédelmi eltiltás kiszabására.[32]

Az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének sérelme

Az eddigiekben felvázolt indokok mentén, azokkal egyetértve, meglátásom szerint a ne bis in idem elvét sértő és egyúttal az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésébe ütköző jelleg megállapítása körében az indítvány alaptalan.

Álláspontom szerint ugyanakkor az indítvány (összességében) részben alapos, melynek következtében az Ávt. 44. § (2) bekezdés megsemmisítésének mellőzése mellett mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet lehet szükséges megállapítani a következőkre figyelemmel.

Az indítványozó bíróság az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének sérelmét is nevesítette a végzésében, amellyel – az előtte folyamatban lévő polgári peres eljárást felfüggesztve – az Alkotmánybírósághoz fordult.

A Pécsi Törvényszék álláspontja szerint az Ávt. 44. § (2) bekezdésének normatív tartalma lényegében abban merül ki, hogy az ügyészt feljogosítja a perindításra. A normaszövegből még kitűnik, hogy az ügyész felperesi legitimációs joga a tevékenységtől való eltiltás, illetőleg a tevékenységgel okozott kár megtérítése iránt áll fenn az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályok megsértése esetén. A jogszabály sem itt, sem másutt nem adja meg a tevékenységtől eltiltás jogszabályi kereteit: kifejezetten nem ad felhatalmazást a bíróságnak a tevékenységtől való eltiltásra, az legfeljebb közvetetten vezethető le a jogszabályszövegből; semmilyen támpontot nem ad arra, hogy mit ért a tevékenységtől való eltiltás alatt, nem határozza meg annak feltételeit, így voltaképp azt hogy milyen esetben kell vagy lehet elrendelni, emellett hiányoznak a kiszabható büntetési tételek (az eltiltás minimum és maximum terjedelme) és a bírói mérlegelés szempontjai. Ebből fakadóan sérülni látszik az Alaptörvény B) cikkéből és XXVIII. cikk (4) bekezdéséből levezethető nulla poena sine lege követelménye – állapítja meg az indítványozó.[33]

Az imént kifejtettekkel – a korábbiakban levezetett módon, miszerint az eltiltást nem ’büntető’ jellegű szankcióként állapítottuk meg – akként értek egyet, hogy büntetési tételkeret alatt nem a szankciós joghátrány időtartamát, hanem (a nem represszív) jogkövetkezmény időtartamát értem. Emellett egyetértek a bíróság azon felvetésével, miszerint az ügyész által indított polgári perben az eltiltás körében hiányoznak a bírói mérlegelés szempontjai, s a jogkövetkezmény időtartamára vonatkozó rendelkezések. Ennek alátámasztására felhívom a Kúria – az Ávt. 44. § (2) bekezdése alapján az ügyész (felperes) által ebtartástól való eltiltás tárgyában indított perben meghozott – Pfv.21.820/2013/6. számú precedensértékű határozatának következő passzusait.

A felperes a felülvizsgálati kérelmében arra helyesen hivatkozik, hogy tévesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy az adott esetben az Ávtv. 43. §-ának(9) és (10) bekezdésének alkalmazására lehetőség van. A perbeli cselekmény elkövetése – amire alapítja a felperes az ebtartástól való eltiltásra irányuló keresetét – 2011. január 7-én valósult meg, míg a felperes által sérelmezett és a másodfokú bíróság által hivatkozott törvényi feltételekkel kapcsolatos rendelkezés 2012. január 1-jén lépett hatályba. Ennek alkalmazására visszamenőleges hatállyal nem kerülhet sor. Arra is helyesen hivatkozik a felperes – amennyiben a módosított rendelkezés hatálya alá tartozna a cselekmény – azért sem alkalmazható az Ávtv. 43. § (9) és (10) bekezdése, mert ez nem a polgári perre, hanem a közigazgatási hatáskörbe tartozó eljárásra vonatkozik. Helyesen hivatkozott arra is a felperes, hogy a törvény nem tartalmaz utaló szabályt arra vonatkozóan, hogy a perben alkalmazni kell a közigazgatási szervekre vonatkozó szabályokat, ezért tévesen vette figyelembe a másodfokú bíróság a döntésénél e rendelkezésekben meghatározott feltételeket.[34]

A Kúria emellett ugyanakkor a következőt is megállapítja. Az adott esetben az Ávtv. 44. §-ának (2) bekezdése alapján kellett elbírálni a keresetet, e körben pedig azt kellett vizsgálni a felperes keresete alapján, hogy az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályokat az alperes megsértette-e. Arra helyesen hivatkozik a felperes, hogy további feltételeket e körben a jogszabály nem támasztott és ezért nem vitásan a közigazgatási hatósághoz képest szélesebb körben biztosította a bírói döntés lehetőségét. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy a bíróságnak a döntésénél lehetősége van a Pp. 206. §-ának (1) bekezdése alapján mérlegelni a rendelkezésre álló tényeket és bizonyítékokat, és ennek alapján értékelni, hogy a tevékenységtől való eltiltásra sor kerüljön-e és milyen feltétel (időtartam) mellett. A felperes maga is arra hivatkozott, hogy a bírói döntés szélesebb körben történő értékelési lehetősége az „elbírálandó élethelyzetek sokrétűségéhez, az alkalmazható jogkövetkezmény súlyához és a jogállamiság követelményeinek való megfeleléshez igazodik”. Az adott esetben a jogerős büntető ítélet tartalmára is figyelemmel nem vitás, hogy az alperes elkövette az állatkínzás vétségét a kutyája személygépkocsi vonóhorgához kötésével és ily módon történő húzásával. Nem volt vitás az a tény sem, hogy emiatt a kutya 14-21 nap alatt gyógyuló sérüléseket szenvedett. Az alperes tehát az állatok kíméletére és védelmére vonatkozó jogszabályokat megsértette. Az adott esetben azonban éppen az egyszeri esetre, és arra a körülményre is figyelemmel, hogy az állatot ért szenvedés/sérülés mértéke rövid időtartamú volt, értékelve azt is, hogy az alperes az állat sérülését látva intézkedett az ellátásáról, és nem utolsósorban a cselekménynek más hatóság – büntető bíróság és állatvédelmi hatóság – által történt szankcionálására tekintettel, az adott esetben indokolatlan az alperes eltiltása az ebtartástól. Téves a felperes álláspontja, hogy amennyiben a jogsértés megállapítható, ebből automatikusan következik az eltiltásról való rendelkezés. Éppen abból, hogy a perben irányadó rendelkezés az eltiltás alkalmazásához feltételt nem szab, az következik, hogy a bíróság mérlegelheti a jogsértés súlyát és következményeit és ezekre tekintettel dönthet úgy, hogy mellőzi az állattartástól való eltiltást.[35]

Azonban e kérdéskör mentén – úgy gondolom – van érdemi feladata az Alkotmánybíróságnak, és az indítványnak részben helyt adva, a jogértelmezése útján indokolt volna direkt módon kifejezésre juttatnia a hivatkozott jogszabályi rendelkezés[36] alaptörvénnyel való összhangját.

Záró gondolatok

A fentiekre tekintettel kívánatosnak tartanám az Alkotmánybírság azon eljárását, mely szerint az indítványt részben alaposnak találná – a törvényi rendelkezés megsemmisítésétől eltekintve – mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet állapítana meg, s határidő tűzésével egyúttal felhívná a jogalkotót a hiányosságok pótlására a normavilágosság kapcsán felállított alkotmánybírósági kívánalmakra figyelemmel, melyeket ugyan a büntetőjogias szankciók kapcsán fogalmazott meg az AB, azonban – meglátásom szerint – jelen esetben is alkalmazandónak szükséges tekinteni, elvégre a jogsértő cselekményt követően alkalmazandó, a jövőre nézve preventív jellegű jogkövetkezmény esetében is kívánatos, hogy a norma megfeleljen az alább felvillantott kritériumrendszernek.[37]

Az alapjogként megfogalmazott nullum crimen/nulla poena sine lege elvek a jogbiztonság tartalmi elemeinek magasabb szintű érvényesülését jelentik, elsősorban a büntetőjog területén. Az Alkotmánybíróság a 30/2014. (IX.30.) AB határozatában kifejtette, hogy ez az alapjog – figyelemmel az EJEB gyakorlatára – kiterjeszthető más büntetőjogias jellegű jogviszonyokat szabályozó jogterületre, annak hangsúlyozása mellett, hogy a hagyományos büntetőjog és a büntetőjogias jellegű jogviszonyok eltérő jellegéből fakadóan a nullum crimen sine lege és nulla poena sine lege elvek nem feltétlenül ugyanolyan tartalommal érvényesülnek. [38]

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a büntetőjogi gyökerű alkotmányos alapelveknek érvényesülniük kell az olyan – más jogágba sorolt – eljárások tekintetében is, amelyek valamely jogellenes magatartás szankcionálására irányulnak és preventív, valamint represszív jellegű jogkövetkezmény alkalmazásával zárulnak.[39]

A 36/2013. (XII. 5.) AB határozatban az Alkotmánybíróság a vizsgált elveket a normavilágossággal kötötte össze. A nulla poena sine lege elvből – egyebek mellett – következik a büntetések törvényben való meghatározottsága, vagyis, hogy törvény határozza meg a szankcionált magatartás (jelen esetben: jogsértő cselekmény) esetére kilátásba helyezett joghátrányt (jelen esetben: preventív jogkövetkezményt). A törvényben meghatározottság magában foglalja azt is, hogy a büntetések (jelen esetben: jogkövetkezmények) megállapítására vonatkozó rendelkezések kellően egyértelműek legyenek ahhoz, hogy az érintettek ésszerűen előre láthassák és felmérhessék jogsértő magatartásuk lehetséges jogkövetkezményeit. A büntetésekre vonatkozó szabályoknak is koherens rendszert kell alkotniuk, mely nem jelenti egyúttal azt is, hogy e szabályok ne szorulnának bírói jogértelmezésre. Ez a bírói jogértelmezés azonban nem lehet önkényes, és hátterében jogszabályi rendelkezésnek kell állnia.[40]

Bibliográfia

Az ügyben benyújtott dokumentumok – anonimizált formában – teljes terjedelemben megtekinthetők a következő linken: alkotmanybirosag.hu/ugyadatlap/?id=48973AD38FD61F74C1258A760060492C

A Pécsi Törvényszék 50.P.20.166/2023/18/I. sz. végzése, mint Indítvány (III/02516-0/2023)

A legfőbb ügyész P.KvFKv.4751/2023. sz. amicus curiae véleménye (III/02516-29/2023)

Az Igazságügyi Minisztérium XX-AJFO/l10/.3./2024. sz. amicus curiae véleménye, mint állásfoglalás (III/02516-6/2023)

A jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó biztoshelyettes AJB-292/2024. sz. amicus curiae véleménye, mint állásfoglalás (III/02516-2/2023

Hivatkozások

  1. 2024. május 13. napjáig vizsgálva.
  2. 2024. április 16., 23. és május 7. napján.
  3. Az ügyben benyújtott dokumentumok – anonimizált formában – teljes terjedelemben megtekinthetők a következő linken: alkotmanybirosag.hu/ugyadatlap/?id=48973AD38FD61F74C1258A760060492C (Letöltés: 2024. május. 1.)
  4. Előző bekezdés alapján értsd: agrárminiszter.
  5. Ákr. 116. § (2)
  6. 2011. évi CLXIII. törvény 26. § (1)
  7. 2011. évi CLXIII. törvény 26. § (6)
  8. Az ügyészt abban a peres vagy nemperes eljárásban, amelyet törvény alapján indít, vagy ellene indítanak, a féllel azonos jogok illetik meg.
  9. Az állami igényérvényesítés büntetőjogi letéteményesének szerepe KONTRA az igazságszolgáltatás közreműködőjeként gyakorolt, a büntetőjogon kívüli közérdekű feladat-, és hatáskörében eljáró szerep.
  10. Ld. 42/1993. (VI. 30.) AB határozat; 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [27]
  11. Ld. 33/2013. (XI. 22.) AB határozat [19]
  12. Uo.
  13. Ld. 19/2009. (II. 25.) AB határozat; 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [26]
  14. 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [35]
  15. 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat [66]
  16. 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [35]; Ld. még: 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat [67]
  17. 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [42]–[43]
  18. Uo. [44]
  19. 18/2022. (VIII. 1.) AB határozat [84]–[85]
  20. Ávt. 43. § (9)–(10)
  21. Ávt. 33. § (3)
  22. A Biztoshelyettes állásfoglalása, 4.
  23. A tv. hatálya az 1. § (1) bekezdés értelmében az általános közigazgatási rendtartásról szóló törvény hatálya alá tartozó közigazgatási hatósági eljárás során megállapított jogszabálysértések (a továbbiakban: közigazgatási szabályszegés) esetén a közigazgatási hatósági ügyben érdemi döntéssel kiszabható jogkövetkezményekre (a továbbiakban: közigazgatási szankció) terjed ki.
  24. A jogszabály alapvetően kógens jellegű, az 1. § (2) bekezdése expressis verbis kimondja, hogy: „[e] törvény rendelkezéseitől törvény akkor rendelkezhet eltérően, ha ezt e törvény megengedi”.
  25. Legfőbb Ügyész állásfoglalása, 1.
  26. Indítvány [28]
  27. A Biztoshelyettes állásfoglalása, 5.; Ld. még: 8/2017. (IV. 18.) AB határozat [43]
  28. Uo. 6.
  29. Ezzel összhangban lásd: Legfőbb Ügyész állásfoglalása, 2.
  30. Igazságügyi Miniszter állásfoglalása, 9–10.
  31. Legfőbb Ügyész állásfoglalása, 1.
  32. Uo. 2.
  33. Indítvány [37]–[38]
  34. Kúria Pfv.21.820/2013/6. sz. precedensértékű határozata
  35. Uo.
  36. Ávt. 44. § (2)
  37. Ld. a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 2. § (1): „A jogszabálynak a címzettek számára egyértelműen értelmezhető szabályozási tartalommal kell rendelkeznie.”
  38. Indítvány [39]; Ld. 30/2014. (IX. 30.) AB határozat [71] és [108]
  39. 8/2017. (IV. 18.) ABH. [26] bek.
  40. Indítvány [40] bek.

 

Farkas Péter: „nobiles iobagiones episcopatus Wesprimiensis exercituare debentes” – Szempontok a veszprémi püspökség egyházi nemességének 13-14. századi történetéhez (adózás, bíráskodás, birtoklás)

Az egyházi nemesség középkori története nem tartozik a magyar történettudomány által leginkább feldolgozott témák közé. Az egyházi nemesek kérdése leginkább a jog- és társadalomtörténet kutatói számára sokszor nem volt megkerülhető. Szalay László már a 19. század közepén említést tesz az egyházi nemesekről, megfogalmazásában „védenc vitézek” jelzővel látta el őket, és a magyarországi főpapok fegyveres egységeinek részeként tekintett rájuk.[1] Az egyházi nemességről írott első összefoglaló tanulmány Székely Ottokár tollából született meg 1935 folyamán.[2] Rendelkezünk több tematikus jellegű összefoglalással. A kérdés jogtörténeti feldolgozását Holub József[3] és Bónis György[4] kezdte meg. Az egyházi nemesek legfontosabb szolgálata kezdetben katonai jellegű volt, ennek ellenére hadtörténeti szempontokat is figyelembe vevő – és mindemellett összefoglaló igényű – írással csak Borosy András jelentkezett.[5] Mindössze két egyházi intézmény nemességével kapcsolatban rendelkezünk feldolgozással: Ozorai József az esztergomi érsekség,[6] míg Szabó Csaba a tihanyi apátság esetében tette ezt meg.[7] Az egyházi nemesség a Korai Magyar Történeti Lexikon: 9-14. század című kötet fogalmai között is helyet kapott.[8]

Az egyházi birtokokon először a bencés apátságok területén, a 11. század folyamán találkozunk fegyveres szolgálatot ellátó népelemekkel.[9] A következő évszázadok folyamán pedig a világi egyházi intézmények keretei között itt találkozunk katonai szolgálattal ellátott népeket, akikből az egyházi nemesség a későbbiek során kialakul. Az egyházi nagybirtok előkelőit kell bennük látnunk. Az említett társadalmi réteget az évszázadok során különböző elnevezésekkel illették. A kezdetben használt miles megnevezés után a 11. század folyamán a iobagio kifejezés jelent meg, a magyarországi okleveles anyagban a kifejezéssel először az esztergomi érsekség népei között találkozunk az 1111. év során. [10] Az időben második előfordulása a jobbágy kifejezésnek az 1116 és 1131 közé keltezhető, Acha „veszprémi nem nemtelen jobbágy” (Acha Vespremiensis Joubagio non ignobilis) személyével kapcsolatos diplomában található, aki a pannonhalmi apátság számára négy szolgát, szőlőt, malmot és egy kárpitot adományoz lelki üdvének biztosításáért.[11] Felmerült a szakirodalom soraiban, hogy itt a veszprémi egyház jobbágyáról szólt a diploma.[12] Az egyházi jobbágy megfeleltetés ellen szól néhány körülmény: egyházi nagybirtokokon tartózkodó jobbágyok kapcsán az egyházi, vagy azon egyházi intézményre utaló jelző, melynek az említett személy szolgál, egyetlen oklevélből sem hiányzik a korszakban a státuszok megnevezéseinek sorai közül.[13] Az egyházi jobbágy státusz ellen szól azon körülmény is, mely szerint a veszprémi egyházmegye területén (amúgy a 13. század közepétől szétvált káptalan és püspökség esetében egyaránt) nem találunk egy végrendelkezést sem a vizsgált réteg kapcsán. Györffy György ezen adat kapcsán jegyezte meg, hogy Acha földet nem adományozott, szőlőt és malmot pedig bármilyen közrendű létesíthetett más földjén úgy, hogy szabadon rendelkezett vele (így a nemes jobbágyok esetében is találkozunk a későbbiek során olyan esettel, ahol az általa létesített szőlőt eladta),[14] mégsem találkozunk sem szőlő, sem malom esetében hasonló tartalmú, más egyházi intézmény számára adományozó végrendelkezéssel a veszprémi egyház nemes jobbágyainak kötelékében. Egyházi jobbágyként való azonosítását tehát nem tartjuk megfelelőnek. Acha esetében a várjobbágy megfeleltetés is fellelhető.[15] Az egyházi jobbágyok fő kötelessége a katonai szolgálat teljesítésére volt. A kezdetben fellelhető miles kifejezés is erre utal.[16] A 13. század közepén az elnevezésük sorába már bekerül a „hadakozó” (exercitualis, exercituantes, exercituare debentes, bellatores) jelző is a jobbágy szó mellé.[17] A veszprémi püspökség népei között is találkozunk „hadakozó jobbágyok” megnevezéssel, először 1285-ben (iobagionum nostrorum exercitualium),[18] a 14. század derekáig mint gyakori jelző jelenik meg, későbbiek során „hadakozó nemes jobbágy” formában is gyakran előfordul.[19] A vizsgált időszakban a nemes jobbágy elnevezés a leggyakrabban feltűnő megjelölés. Ezen körülmény miatt a dolgozatban a nemes jobbágy megnevezést alkalmazom a továbbiakban a vizsgált társadalmi réteggel kapcsolatban. A történettudomány a nemes jobbágy megnevezés feloldásával kapcsolatban leginkább Mályusz Elemér koncepcióját tette magáévá. Mályusz Elemér 1942-ben, magyar köznemesség kialakulásával foglalkozó, a Századok folyóirat hasábjain megjelent nagy hatású tanulmányában lefektetett, tatárjárás után lezajlott úgynevezett hadügyi reformmal kapcsolatos nézeteiben fejtette ki, hogy a nobilis jelző vélekedése szerint a korszerű, nehézpáncélos fegyverzetet jelentette.[20] Bónis György is erre a koncepcióra építette óvatos megfogalmazását.[21] Borosy András szintén Mályusz Elemér elméletére alapozta véleményét.[22] A Mályusz Elemér által kidolgozott elméletnek ellentmond az a tény is, hogy többször szerepel a nemes tag mellett a hadakozó jelző is: „hadakozó nemes jobbágy” formában.[23] Márpedig ha a nobilis kifejezés – ahogy Mályusz Elemér tanulmányában megfogalmazta-, már eleve egy harcost jelöl, tehát felesleges lenne jelezni elsődleges, katonai szolgálatát még egy alkalommal a megnevezés során. A 14. század során is él még a szókapcsolat, miután a nemes jobbágyoknak már alkalma nyílott a katonai szolgálatot akár pénzen megváltani – így katonai szolgálatuk elvesztette elsődlegességét -, így csak a katonai szolgálattal való egyenes arányú azonosítását, általánosítását elvethetjük. A nemes jobbágy jelentéstartalma véleményem szerint mindössze szolgálatuk előkelő jellege körül mozgott: a katonáskodás és a birtokigazgatás kétségtelenül előkelő kötelezettségnek számított az egyházi nagybirtokon is, és ezt juttatta kifejezésre ez a fogalom is. A nemes jobbágy szófordulat megjelenésének időpontja sem lehet véletlen: a 13. század első felének jelentős társadalmi változásainak folyamában keletkezhetett. Másodsorban meg kell említenünk, hogy a kifejezés első tagja nagy valószínűséggel a jobbágy kifejezés volt, amihez később csatlakozott csak a nemes jelző. Megállapíthatjuk a megfogalmazás teljes mértékben ésszerű és megfejthető, amint Szilágyi Lóránd jelezte a jobbágy szóval kapcsolatban, hogy az eredetileg alárendelt néprétegre utal,[24] úgy a nemes (bár a nobilis szó jelentése is változásokon ment át, előkelő jelentéstartalma azért mindvégig fennmaradt) pedig az előkelő pozícióra utalhat az egyházi birtok keretén belül, tehát az egyház alárendeltjeinek – tehát szolgáló népeinek – előkelőit kell itt látnunk. Már Holub József is észrevette ezen új megfogalmazás szükségességét, mivel a XIII. század közepétől már a jobbágy, mint jelző a kialakulóban lévő egységes „paraszt-osztály” (a későbbi jobbágyság) megjelölésére is szolgált már.[25] Mint már említettük, az 1232-es kehidai oklevélben találjuk meg először, a veszprémi egyház (káptalan) népei kapcsán.[26] A veszprémi püspökség területén is az általunk vizsgált korszakban a leggyakrabban előforduló elnevezéssel van dolgunk.[27] A magyar középkor utolsó másfél évszázadában már a praedialis volt a leggyakoribb megnevezésük.[28] A veszprémi püspökség területén, az általunk kitűzött időintervallumig terjedő forrásanyagban is találkozunk a kifejezéssel, mint more prediali, azaz prediális módon történő birtoklással.[29]

A veszprémi püspökség egyházi nemességének eredetét nem ismerjük, a réteg kialakulásáról pontos képet rajzolni nem tudunk. Mint már említésre került, Acha és a kehidai oklevél nemes jobbágy szereplői nem a veszprémi püspökség kötelékébe tartoztak. Az első említés a szepezdi rokonság hosszú státuszperét lezáró 1392-es diplomában tartalmilag átírt 1243-as oklevél vonatkozó adata lehet. Eszerint 1243-ben szepezdi nemesek (a diploma szerint őseik zalai várjobbágyok voltak, akik eljutottak az országos nemesség fokozatáig is) kérték arra a veszprémi püspököt, hogy az egyházi nemes jobbágyok kötelékébe vegye fel őket birtokaikkal együtt.[30] A korai időszakban az egyházi – zömmel kondicionárius – népek felemelése a nemes jobbágyok közé volt a leggyakoribb eset.[31] A későbbiekben, a 14. században már jellemző, hogy a veszprémi püspökség kötelékén kívülről érkeztek a nemes jobbágyi szolgálatba birtokaikkal belépők, akik többségben nemesi származásúak voltak.[32]

A veszprémi püspökség nemes jobbágyaival az alábbi településeken találkozunk az általunk vizsgált időszakban: a Zala vármegyei Szepezden,[33] Szőllősön,[34] Ábrahámon,[35] Árokfőn,[36] Köveskálon,[37] Úrbélen,[38] Füreden,[39] Kékfüreden[40] és Keszin,[41] Felső-Keszin,[42] a Tolna vármegyei Chat-on,[43] valamint a Veszprém vármegyei Nivegyen,[44] Szentjakabon,[45] Berényhidán[46] és Vámoson.[47]

Birtoklás

A magyar történettudomány néhány esetben már szólt az egyházi nemesek birtoklásának kérdésköréről. Ozorai József érintette először a kérdést, aki le is szögezte, hogy az egyházi nemesség földbirtoklása összefügg katonai szolgálatukkal: apáról fiúra öröklődött a hadakozási kötelezettség, ha erre alkalmas férfiutód nem volt, akkor a birtok visszaszáll az adományozó főpapra.[48] Szekfű Gyula alapvető monográfiájának számító, a serviensek és familiárisok kérdéskörét tárgyaló társadalomtörténeti munkájában írta le, hogy az egyházi nemesek, mint az egyházi nagybirtok legelőkelőbb népei, birtokjoggal is rendelkeztek.[49] Székely Ottokár jegyezte le, hogy az egyházi nemesek földbirtokot kaptak, amely életfogytig élt és csak egyenes ágon öröklődött, kiváltságaikat az országos nemesekével azonosnak tartotta.[50] Fekete Nagy Antal szerint az egyházi nemesek földbirtoka katonai szolgálatukból ered, birtokuk korán örökletessé válik, ennek ellenére a föld az egyházé marad.[51] Szabó István a predális – tehát az egyháznemesi – birtokot nem sorolja sem a jobbágyi, sem a nemesi birtokok közé. A prédium történetét feldolgozó írásában szól arról, hogy a predialisták birtokukat örökbérletbe kapták meg az adományozó egyházi földesúrtól, ennek értelmében hűberes szolgálat terhelte azt.[52] A hazai szakirodalom főleg az örökléssel kapcsolatos megállapításai mellett érdemes a birtoklás kérdését intézményi szinten is megvizsgálni, hogy a motiváló tényezők is felszínre bukkanjanak az általános jellegű megállapítások mellett.

Vizsgált forrásanyagunk is tartalmaz adatokat a veszprémi püspöki nemesek birtoklásával kapcsolatban. Az egyházi nemes abban az esetben, ha az egyházak szolgáló népei közül emelték fel, az intézménytől kapott birtokot, aminek feltétele az előírt szolgálat teljesítése volt. Az intézmény keretein kívülről érkező – általában nemesi vagy királyi serviens származású – személyek örökölt és vásárolt birtokaikkal együtt kell, hogy az egyházi szolgálatot teljesítsék. Néhány esetben ki is kötötték a belépés tényét rögzítő oklevél fogalmazói: Vamus- i Aykasnak nevezett Pál fia Fábiánt, valamint testvérét a veszprémi püspökség hadakozó nemes jobbágyai közé veszik fel ugyanazzal a szabadsággal, amivel a többi nemes jobbágy is bír, akik önként léptek a püspök szolgálatába, hogy nyugodtabban élhessenek örökölt és vásárolt földjeikkel. Ebben az esetben a belépők motivációját az ország akkori zavaros állapotában találhatjuk meg.[53]

A birtoklás egyik alapja a hűség volt.[54] Hűtlenség esetén – mint azt többször meg is fogalmazták – a birtok visszaszáll az egyházra.[55] László veszprémi püspök 1363-ban olyan birtokot adományozott László fia Antal nemes jobbágynak, melyet előtte szintén püspöki nemesektől vett el hűtlen magatartás címén. László püspök indoklása szerint a püspökség ellenfeleihez csatlakoztak az említett nemes jobbágyok (circa speciales nostros emulos commorarunt), és csak többszöri figyelmeztetés után vette el az említett birtokot tőlük. A történet érdekessége, hogy nem sokkal a püspökség elnyerése után László veszprémi püspök és királnyéi kancellár szemlét tartott az egyház birtokai felett, ekkor került elő László fia Antal, akinek kérdéses volt a jogcíme Chaath – i birtokán. László fia Antal egy féltestvére számára, Mesko püspök által kiadott adománylevelet mutatott be. A püspök egyháza érdekeivel ellentétes döntésnek ítélte ezt, és elvette a birtokot. Mesko püspök tevékenységével kapcsolatban többször merültek fel vádak, melyeket idézve megtudjuk például, hogy a káptalan beleegyezése nélkül az egyház birtokait, könyveit, ruháit, kelyheit és értéktárgyait elzálogosította, valamint több ízben püspöki kondícionárius elemeket érdemtelenül fel is szabadított, s tett így egyházi nemessé. [56] Azonban, hogy László fia Antal se maradjon birtok nélkül (inpossessionatus), a hűtlenség miatt elkobzott Gereth-i telket és tartozékait (cum terris arabilibus, feneto et nouella seu rubeto ad fundum pertinentibus) átadták neki.[57] A végeredmény nem csak azt bizonyítja, hogy a hűtlenség valós vagy alaptalan vádja milyen következményekkel járhatott, hanem azt is, hogy a püspökség érdekeinek megfelelően helyezhette át egyik birtokra a másikra a nemes jobbágyokat. Mivel az egyházi nemesek birtoklása szolgálathoz (servitium) volt kötött, ezért annak nem teljesítése vagy elmulasztása is státusz – és birtokvesztéssel járt.[58] Lipoldus fia Lipoldus utódai 1323-ban végrendelkezés útján váltak egyházi nemes jobbággyá. Örökös hiányában a birtokot két részre osztotta: az egyik felét nővérének fiaira hagyta, feleségére pedig a másik felét, azzal a kikötéssel, hogy felesége jövendőbeli férje, valamint nővérének fiai a püspök nemes jobbágyai lesznek, és teljesítik is az így előírt szolgálatot. Lipoldus fia Lipoldusnak már életében az volt a szándéka, hogy belép az egyházi kötelékbe, kívánságát csak úgy lehetett teljesíteni, ha férfiak biztosítják azokat az egyház által kirótt kötelezettségeket, amelyek között a katonai szolgálat is jelentős szerepet kap. A végrendelkező motivációját az a tény adja, hogy a birtokokat a veszprémi püspökség birtokai övezik, így ebben a gyűrűben életképtelen lett volna ez a nemesi birtok, főleg ha az egyházra általánosan jellemző – Nivegy-völgyben és térségében is, ahol a kérdéses birtok elhelyezkedik – különösen erős birtokkoncentráló akaratát is figyelembe vesszük.[59] Kísértetiesen hasonló történettel találkozunk 1385 folyamán, amikor egy Kezeu-i Zala vármegyei országos nemes csatlakozik a nemes jobbágyok kötelékéhez, mivel egyébként a birtokait teljesen körbe zárják az egyházi nemesek birtokai.[60]

Az egyházi nemesek birtokai egyenes ágon öröklődtek. Örökös nélkül elhalt nemes jobbágy birtoka visszakerül az intézmény keze alá, amellyel az szabadon rendelkezhetett. Nem volt ritka, hogy nemes jobbágyoknak adományozták a felszabadult földbirtokot. Benedek veszprémi püspök 1302-ben az örökös nélkül elhunyt Mátyás püspöki nemes birtokát – már egy korábbi, ránk maradt oklevelében – Miklós fia Péternek és Tamás fia Saulnak, szintén püspöki nemes jobbágyoknak adományozza. Mivel a földek a Guerech-i nemes jobbágyok földjeivel együttesen terültek el, ezért szükség volt az említett nemes jobbágyok beleegyezésére. Utóbbi fejlemény a közös birtoklásra vezethető vissza, és általános jelenségnek is tekinthető az ilyen esetek során a többi egyházi nemes hozzájárulásának kikérése. Azt, hogy a püspök már előre rendezte az ügyet, jelzi számunkra, hogy Mátyás örökös nélküli halála várható volt, így birtokáról is lehetett már rendelkezni.[61] 1299-ben Kázmér szepezdi nemes jobbágy lányára és annak férjére hagyja birtokát, a püspök beleegyezését pedig a nemes jobbágyi szolgálat vállalásával sikerült elérnie. Tehát ezzel Kázmér veje is egyházi nemes lett.[62] János veszprémi püspök 1353-ban örökös hátra hagyása nélkül elhunyt Cosma fia Beke egykori nemes jobbágy Arukfeu-i telkét és tartozékait (sessionem seu fundum curie) adományozza el atyai háza egykori szolgálójának (famula), Pál özvegyének, Roka (dictus) János, a – szintén veszprémi egyház Arukfeu-i nemes jobbágya – anyósának: Elena nemes asszonynak a régi szolgálatokra és szegénységére való tekintettel.[63]

Az egyházi nemesek is rendelkezhettek bizonyos korlátok között – természetesen főpapi engedély mellett – birtokaikról. Lehetőségük volt annak eladására is. Találkozunk olyan eseménnyel is, mikor nemes jobbágy szintén nemes jobbágy rokonainak adja el birtokának egy részét.[64] Heem fia Pál fia Benedek a püspök Berynhyda-i nemes jobbágyától és fiaitól: Jánostól és Istvántól 24 nehézsúlyú – márkája 10 pensa volt[65] – dénármárkán[66] (pro viginti quatuor marcis denariorum gravis ponderis) vásárolt, a plébánia szomszédságában két darabbal fekvő szőlőbirtokát megvásárolta. Az eset azzal folytatódik, hogy a vásárló elajándékozta azt a veszprémi székesegyház Szent László-oltárának gondozására, illetve az oltár mindenkori rector-ának ellátására. Azonban a vételárból még maradt kilenc márkányi tartozás a nemes jobbágyok felé, és a püspök felszólította Pált, hogy a szőlőt eredeti tulajdonosuknak adja vissza, amíg Pál vagy az oltárigazgató a fennmaradó összeget nem téríti meg nekik. Ahogy már korábban említettük, abban nincs semmi rendkívüli, hogy szőlő eladásával találkozunk, mivel szőlőt és malmot minden közrendű létesíthetett és szabadon is rendelkezhetett vele.[67] A püspökség tehát védelmet nyújtott nemes jobbágyainak az anyagi kár elkerülése végett. Arra is volt lehetőség, hogy birtokaik mellé vásároljanak még területeket: 1335-ben nemes jobbágy vásárol nemes jobbágytól birtokot,[68] László fia: Gergely nemes 1339 során egy részbirtokát öt dénármárka összegért két püspöki nemes jobbágynak adja el.[69] Nemesek és nemes jobbágyok közötti birtokcserére is volt lehetőség: Tywan fiai: Pál és János, Dyzl-i nemesek a Kezeu-i nemes jobbágyok hozzájárulásával, Dyzl-ben levő két hold szántójukat Simon fia Laudeusnak és Miklós fia Tamásnak, Kezu-i nemes jobbágyoknak egy sessiojával[70] cserélték el.[71] Mint már láthattunk, volt rá példa, hogy a meglévő földjeik mellé a püspök még adományoz birtokot.[72] Néhol felfedezhető, hogy a püspök vásárol vissza nemes jobbágyoktól még általa adományozott földeket és azoknak tartozékait.[73] Az előző mellett egy esetet találunk forrásainkban, ahol a püspökség vásárol vissza földbirtokot. Zlaudus veszprémi püspök 1256-ban földet adományozott Berényben Absolon mester számára. Az oklevélből megtudjuk, hogy Absolon mester apja is már a püspökség jobbágya volt (magister Absolon, filius Ioachimi de Vrbel iobbagionis episcopatus Wesprimiensis).[74] Nagy valószínűséggel az apa jobbágysága esetén inkább a szó előkelő jelentésére kell gondolnunk, mivel korai elnevezéssel van itt még dolgunk – mint már szóltunk róla az elnevezéseket taglaló fejezet soraiban-, mint valamiféle kondicionárius szolgálattal terhelt férfival. Absolon előkelőségére utal magister címe is. Később, 1315-ben egy birtokcsere kapcsán kerül elő ismét Absolon és birtoka. Itt arról értesülünk, hogy azt a birtokot, amelyet Zlaudus püspök nemes jobbágyának (nobili iobagioni suo), Absolon comesnek adományozott, annak fiaitól István püspök visszavásárolta.[75] Absolon nemes jobbágyok közötti előkelő státuszára utal, hogy itt már, mint nemes jobbágy szerepel, valamint ezt támasztja alá az a körülmény is, hogy megjelenik neve mellett a comes jelző.[76] A jobbágy – nemes jobbágy elnevezés különbségét jelen esetben abban kell látnunk, hogy 1315-re már megszilárdulhatott a nemes jobbágy formula, viszont Absolon státuszát tekintve nem látunk különbséget a két oklevél között. Absolon fiai tekintetében sem látunk okot kételkedésre nemes jobbágyságuk tekintetében. 1339-ben az oklevél megerősítése során újból lejegyzik az eladás tényét.[77] A birtok visszavásárlásában a motiváló tényezőt a püspökség terjeszkedésében és birtokkoncentráló akaratában kell látnunk a jelentős szőlőtermő vidéknek számító Nivegy-völgyben.[78] István püspök az 1315-ös diploma tartalma szerint Nemty-i Heym fiai: László és Pál valamint testvéreik: György és Heym Nivegy-völgyben fekvő, szentjakabi népekkel és másokkal közösen birtokolt földjét kapja meg azokért Zaar Beren-i (Szárberény) földekért és tartozékaiért (benne foglaltatnak telkek, házak, egyéb épületek, kaszálók, erdőhasználat és halászóhelyek a Balatonon), melyeket vissza vásárolt Absolon fiaitól.[79] Értékét tekintve megfelelő cserealapnak bizonyult tehát a nemes jobbágyoktól vissza vásárolt birtok. Abban az egyedülálló esetben, amikor egy nemes jobbágy sikeresen szabadulni tudott az egyházi uralom alól, természetesen birtokaival együtt tehette meg ezt.[80]

Úgy tűnik, hogy a nemes jobbágyok is igyekeztek rokonságuk keretei között tartani birtokaikat. Baarch fiai: Lőrinc és István, valamint Inar-i Vid fiai: Domonkos és Pál (az utóbbi féltestvére: Cosma nevében is) veszprémi püspöki nemes jobbágyok rokonság és szomszédság címén adják el 26 budai számítású (compoti Budensis) márkáért Nyuigh falu határában lévő örökölt birtokukat, mely malommal, szőlőkkel, trágyázott és parlagon fekvő földekkel rendelkezett, mégpedig Fekete János fiainak: Jánosnak és Péternek és Chekeu fia Domonkosnak, akik szintén püspöki nemes jobbágyok voltak.[81] Itt az eladók állították a vevőikről, hogy azok rokonaiknak számítottak. Nagy valószínűséggel László fia Antal is féltestvére, István útján, aki Mesko püspöktől kapta az adománylevelét, jutott birtokához.[82]

A legtöbb egyházi nemes kis birtokon élt, életmódjuk sokban hasonlított az egytelkes nemesekéhez, és ritkának számít, hogy az adott birtokmennyiségét növelni tudták volna. Néhány esetben malom[83] és szőlő[84] is van a tulajdonukban. Birtokaik értékéről mindössze néhány elszórt információ alapján tudakozódhatunk – csak adás-vétellel kapcsolatos forrásokban -, ezek alapján összegző igénnyel készült képet nem tudunk rajzolni. Az 1335-ös év folyamán 26 budai számítású márkáért adnak el nemes jobbágyok egy igen értékes birtokot malommal ellátva, szintén nemes jobbágyoknak.[85] Itt a malom[86] jelenléte bizonyosan növelhette az értéket. Később, 1339-ben öt dénármárkáért vett meg két nemes jobbágy egy birtokrészt.[87] Berényhida településen 24 nehézsúlyú dénármárka (melynek márkája 10 pensa) értékben vettek meg két darabban fekvő szőlőbirtokot egyházi nemesektől.[88] Minden bizonnyal értékes szőlőről van szó.[89] János fia János Kezeu- i nemes az egyházi szolgálatba összesen 45,5 hold szántófölddel 14 helyen szétszórva, Mátyás fia Miklós egyházi nemes jobbágy dél felől szomszédos telkével Vrbeel falujában a hozzá tartozó kerttel, egy falcustrumnyi[90] réttel és minden egyéb tartozékával, valamint a püspök Vrbeel-i püspöki nemes jobbágyok erdőjében lévő öt falcustrumnyi réttel lép be a nemes jobbágyok soraiba.[91] Ez viszont már tekintélyes birtokmennyiségnek számított.

A birtoklással kapcsolatban szólnunk kell a nemes jobbágyi kötelékbe belépők által kikötött kilépési biztosítékról is. Lényege, hogy a nemes jobbágyokhoz csatlakozó, többnyire országos nemesi származású belépők kilépési garanciát szereznek arra az esetre, ha püspökség nem tartja be a belépési szerződésben foglalt feltételeket. A szepezdi rokonság státuszperének végét lezáró okmány tartalmazza annak az 1243. június 27. napjára datálható oklevélnek a tartalmát, amelyben szintén megtalálható az említett formula, így megállapíthatjuk, hogy a püspökség területén először, szintén országos nemesi származású belépők esetében találkozunk kilépési garanciával.[92] Néhol még azt is külön kikötik, hogy a belépők az általuk létesített építményeket is magukkal viheti.[93] Felemelt egyházi szolgáló népek esetében a kilépési biztosíték jelenlétével nem találkozunk, ez a tény is differenciálttá teszi a nemes jobbágyságot. Ennek okait abban kell látnunk, hogy az egyházi eredetű népeket nem akarta elveszteni az adott intézmény, és ennek még az esélyét sem kívánta megadni. Másfelől az említésre került népelemek esetében az egyházi birtokon élők közötti társadalmi emelkedés sem tette volna logikussá a kilépést az egyházi nemes szolgálat alól. Egyébként a 14. század folyamán jelentkező mozgalmat, melynek célja a nemes jobbágyok egyházi szolgálat alól való megszabadulása volt, leginkább előkelő nemesi származású nemes jobbágyok vezették a veszprémi egyházmegye területén is, pont a kilépési garancia kitételére támaszkodva.

Leszögezhetjük, hogy a veszprémi püspökség birtokain élő nemes jobbágyok között vagyoni és a birtoklási jog tekintetében is tapasztalható különbséggel kell számolnunk. Birtokaik fölött csak korlátozottan rendelkezhettek.

Státusz- és birtokperek

A veszprémi püspöki tartományban több, nemes jobbágyokat is érintő státuszper folyt le a XIV. század folyamán. A szepezdi rokonság majd egy évszázadon át tartó pereskedését Bolla Ilona dolgozta fel nagy hatású tanulmányban.[94] Nem haszontalan röviden összefoglalni a szepezdiek és püspök közötti viszálykodás történetét. Még 1243-ban négy szepezdi országos nemes birtokával együtt kérte felvételét a püspöki nemes jobbágyok közé. Az oklevélben a csatlakozott nemesek leszögezték, hogy a jövőben ők vagy leszármazottjaik abban az esetben, ha ki akarnak lépni a nemes jobbágyok közül, ezt minden ellentmondás nélkül megtehessék, és újra az országos nemesek közé térhessenek vissza.[95] Később egyikük, Kázmér 1299 során, püspöki jóváhagyással vejére hagyta birtokát. A püspök azt a feltételt kötötte ki, hogy az örökös férj viselje a jobbágyi terheket a továbbiakban is, aki így szintén nemes jobbágy lett. A döntés azonban a rokonság tiltakozását váltotta ki. Ahogy Bolla Ilona már észrevette, a rokonság ellenállása megfelelt az országos nemesség öröklési rendjéhez való ragaszkodásnak, tehát a nemesi joghoz ragaszkodtak egyházi nemes jobbágyként is.[96] 1332-ben a hiteleshelyi és királyi ember megállapította, hogy a rokonság az országos nemesek soraiba tartozik.[97] Azonban ennek ellenére is kénytelenek voltak elismerni egyházi nemes jobbágyságukat és beletörődni sorsukba. Egy évvel később egy másik leszármazott nyilvánította magát országos nemesnek.[98]. 1335-ben a Tapolcán tartott nádori gyűlésen a rokonság egyik tagja, Bede ismét előhozta országos nemességük ügyét. A nádori ítéletlevél a korábbi, 1243-as oklevélre hivatkozva elmarasztalta Bedét, a püspökség hadakozó jobbágyai közül valónak mondtak ki, és visszaadta a püspöknek „conditionarius” szolgálatra”.[99] A küzdelem 1385 folyamán vett új lendületet. Ekkor még élt a rokonságban nemességük tudata. A pert leányai nevében az özvegy Erzsébet nemes asszony vitte tovább. A püspökség a kérdés újbóli felvetésére erőszakkal reagált: a püspökség emberei, akik között nemes jobbágyok is voltak, házára törtek, súlyos károkat okoztak és a birtokra vonatkozó okleveleket elvitték.[100] Erzsébet nemes asszonynak 1391-ben sikerült Mária királynő révén leányait fiúsítani és a pert folytatta, egy szintén a rokonságból származó másik özvegyasszony segítségével.[101] Az ügy 1392-ben, Demeter országbíró ítéletlevelével zárult le. Az országbíró elé az ügyet az özvegyek vitték. A per során a belépést tartalmazó diplomát a püspök tudta felmutatni, mivel az 1386-os támadás után az nála volt. A pert végül az özvegy és lányai javára döntötték el, az alapján, hogy a négy nemes jobbágynak állt országos nemes az 1243-as oklevélben kikötötte a kilépés lehetőségét és a visszatérés lehetőségét a nemesek közé. Tehát bármikor jogukban áll kilépni az egyházi nemesség kötelékéből.[102] A hosszas pereskedés tehát sikerrel koronázta a szepezdiek törekvését. A Bolla által feldolgozott per története valóban jellemző képet rajzol a püspökség merev hozzáállásáról, nemeseihez való minden áron ragaszkodásáról, valamint az egyházi szolgálatba belépett országos nemesek helyzetével kapcsolatban is. Úgy véljük azonban, hogy a szepezdi eset mellett a kor többi püspöki nemes jobbágyokkal kapcsolatos státusz – és birtokperét is érdemes figyelembe vennünk, hogy valós és általánosan jellemző képet kaphassunk mind a nemes jobbágyok, mind a püspökség lehetőségeiről és motivációiról.

Balázs és fia Miklós esete

Az 1341-es év során a zalavári monostor apátja, György mester örsi prépostot, veszprémi kanonokot, valamint féltestvéreit: Balázst és Mihály a monostor harcoló nemes jobbágyainak (in numerum nobilium iobagionum ecclesie nostre exercituantium) sorába felvette és a veszprémi püspökség Nyrad nevű birtoka mellett fekvő Budun birtok felét adja nekik, tartozékaikkal együtt, a szolgálat teljesítése fejében. A szolgálatok felsorolását tekintve igen értékes forrással van dolgunk: évente egy alkalommal el kell kísérnie egyiküknek az apátot az esztergomi zsinatra vagy más útjára – a lovas szolgálatot hét bécsi széles dénárpensán megválthatták -, Budun birtokon kápolnát kell építeniük és jobbágyokat telepíteni, ha az apát kiszáll a birtokra tized- vagy tizenketted magával meg kell vendégelnie, valamint az apát a királyi táborba vonulásakor hadjárat alkalmával, egyiküknek el kell kísérnie az apátot mint a többi harcolni köteles jobbágy. Ezen szolgálatok sokkal inkább jellemzőek az apátságok hadakozó jobbágyainak állapotára. Érdekes, hogy a szöveg szerint a prépost rokonai és a prépost is nemes jobbágyai lesznek a zalai monostornak. Azon, hogy György prépost mentesül a hadjáratban való részvétel szolgálata alól nincs semmi rendkívüli, már csak magas pozícióját, valamint esetleges magas korát – 1348-ban, mint néhai prépostról hallunk – tekintetbe véve sem. [103] Néhány évvel ezután, 1348-ban már arról hallunk, hogy a veszprémi püspökség Zala vármegyei Naztre nevű birtokát és a Beren-i püspöki birtok határai között lévő egykor Középmalomnak nevezett birtokot tartozékaival Pál fiainak: Balázsnak és Mihálynak, a néhai György prépost testvéreinek adja cserébe a szintén Zala vármegyei Bodon birtokért, amelyet nemes jobbágyi szolgálatuk fejében kaptak meg, János veszprémi püspök a káptalan beleegyezésével. A püspök még azt a kitételt is vállalta, hogy a zalavári apátnak fizetendő évi egy nehézsúlyú márka censust magára vállalja.[104] János püspököt valószínűséggel nagyban motiválhatta az a tény is, hogy a birtok mellett püspöki területek helyezkedett el, s ezért megszerzése egy kisebb birtokkoncentrációt vonhatott maga után. Még ugyanebben az évben tudjuk meg, hogy István veszprémi őrkanonok elmondása alapján a káptalan beleegyezése és engedélye nélkül történt meg az említett birtokcsere, annak ellenére, hogy a szerződésen megtalálható annak pecsétje. Ezt azzal magyarázza, hogy a káptalan pecsétjét a püspök két évig tartó gyűlölködése és az üldöztetés félelme miatt, tehát kényszer hatására adta a szerződésre. Mivel az ügylet István őrkanonok szerint az egyházra nézve előnytelen, ezért a püspököt a cserétől, Balázst pedig az új birtok elfoglalásától tiltotta el.[105] A veszprémi káptalan beleegyezésére a püspökséggel Naztre településen való közös birtoklása miatt volt mindenképpen szükségszerű.[106] A két 1348-ban íródott oklevél egyébiránt nem említi meg György mester testvéreinek státuszát.

Az ügy egy évtizedet követően lángolt fel újra. A fehérvári káptalan előtt László püspök előadta azon vádjait, mely szerint János – neki közvetlen elődje – püspök önhatalmúlag cserélte el a káptalannal közös tulajdonban lévő Naztre birtokot. László püspök is megemlíti, hogy a csere után az egyház egy jóval értéktelenebb területet kapott kézhez. Kiemeli azt a tényt is, hogy cserélni csak előnyös esetben szokás, és Balázst eltiltja Naztre birtoklásától, a csereszerződést pedig érvénytelennek nyilvánítja. Ráadásul Balázst sem tartotta megfelelő cserepartnernek, mivel véleménye szerint Bodun nem volt a tulajdona, hanem azt csak bérelte a zalai monostortól.[107] Tehát a birtoklás módját és ebből következően a státuszukat is megkérdőjelezte László püspök. Amint György prépost testvéreinek 1341. évi oklevele is mutatja, nemes jobbágyi jogon és szolgáltatások terhe mellett bírták a földet, amellyel csak rendkívül korlátozott módon rendelkezhettek. Birtokcserében nemes jobbágyok is vehetett részt. Ehhez szükséges volt azon intézmény hozzájárulása, amelynek szolgáltak.[108] A zalavári apátság hozzájárulásáról a kérdéses csere tekintetében itt nem hallunk. Census fizetése pedig nem azonos a bérléssel, ne feledjük el, hogy a veszprémi püspökség nemes jobbágyai között is találkozunk a jelenséggel.[109]

Az ügy csúcspontja az 1369-es év volt. A püspöki kísérletek a csere érvénytelenítésére eddig nem jártak sikerrel. 1369. január 27-én a fehérvári keresztes konvent jelentette I. Lajos királynak, hogy parancsára január 25-én kézbesítette azt a parancslevelet, mely Balázs és fia Miklós számára írtak. A parancslevél szerint Balázs és fia Miklós a veszprémi püspök jobbágyai (!) emberemlékezetet meghaladó idő óta, akik Naztre-i nemeseknek mondták magukat és úgy is viselkedtek, urukat elhagyták, ezért a fölöttük gyakorolt királyi védnökségről is lemondtak (tutelam et protectionem suam regalem… resignasset).[110] Egyértelműen látszik Balázs és fia kapcsán az önkényes társadalmi emelkedésre való törekvés, közismert lehetett és a király szeme előtt sem maradhatott titokban. György mester rokonainál az eredetet tekintve az előkelő, esetleg nemesi származás nem zárható ki. Az, hogy ennek az emléke tovább élhetett, nem meglepő, hiszen a szepezdiek esetében is tapasztalhattuk.[111] Viszont kilépési garanciával a szerződésben nem találkozunk. Közben a püspökséggel folytatott perük is tovább haladt még a tél folyamán. Bebek István országbíró 1369. február 16-án arra utasította Balázs fia Miklóst, hogy mutassa be március 14-én azt a diplomát, mellyel állítása szerint jogosan, oklevéllel biztosítva telepedett le a Naztre-i birtokon (in possessione Noztre…vigore instrumentali resedissent).[112] Itt már reagál a vádakra Balázs fia Miklós. Még ezen is túllépve a hatalmaskodás eszközét is felhasználta: a fehérvári káptalan jelentése szerint még január 26-án Balázs fia Miklós Nagy Páltól, a püspök Naztre-i jobbágyától négy ökröt, négy méhcsaládot (apes), egy sertést, egy szekeret és ingóságokat. Később, február 26-án három ökröt és öt sertést vitt el a püspök egy másik Naztre-i jobbágyától, név szerint Bálinttól, május 23. napján pedig ugyanott, egy Mauritius nevű püspöki jobbágyot és rokonát, egy árva leányt, öt szarvasmarha elvételével károsította meg. A pusztítás mértékét jelzi, hogy a hatalmaskodás után a 15 jobbágycsaládból négy maradt csak helyén, a többiek pedig elmenekültek. A fehérvári káptalan itt is a veszprémi egyház Naztre-i harcoló jobbágyának nevezi Miklóst (iobagio exercitualis), aki hamis módon (falso) tartja magát nemesnek.[113] Merész cselekedeteivel mintegy jelezte Miklós, hogy semmi esetre sem kíván visszatérni az egyházi szolgálat alá. A püspök sem maradt sokáig adósa: június 1-én, amikor Balázs fia Miklós éppen Visegrádon tartózkodott a per miatt, kihasználta az alkalmat és jobbágyai Miklóstól négy ökröt hajtottak el, valamint Mauritius jobbágyot visszatelepítették az egyház egy másik, fajszi birtokára.[114] A hatalmaskodások után 1369. év augusztus elsején végre döntés született: Szécsi Miklós országbíró utasította a fehérvári káptalant, hogy küldje ki egy emberét, kíséretében egy királyi emberrel, a szomszédok és a határos birtokosok jelenlétében szeptember 3-án iktassa be a püspököt Nazte, míg Miklóst Bodun birtokába, a püspöki földön létesített szőlőt pedig becsültessen fel, mivel azt még Miklós létesítette.[115] Tehát a döntés az eredeti állapotot állította helyre. Szeptember 3-án minden ellentmondás nélkül sikerült a peres feleket beiktatni birtokaikba, a szőlő értékét pedig három nehézsúlyú márkában adták meg (in tribus marcis gravis ponderis).[116] A pereskedésre pontot végleg Szécsi Miklós országbíró 1370. február 5-én kelt ítélete tett.[117] Az ítéletlevél összefoglalja az ügyet. Szerepeltek benne mind a püspökség, mind Balázs és fia Miklós által felhozott oklevelek. A püspökség fő érve az egész pereskedés során az volt, hogy nem a saját, hanem a – valóban – zalavári monostori földet bocsátották cserébe az egyháznak, amely e miatt kárt szenvedett. Az 1348-as csereügyletet semmisnek nyilvánították. Azt a két házat, amelyet Miklós és atyja épített, eladhatja Miklós vagy el is szállíthatja azokat. A szőlő kérdése is rendeződött: a Miklós által Naztre-n létesített szőlőt később a megállapított áron eladhatta a püspöknek. A szőlő borát az 1369-es évben még Miklós fogja megkapni. A hosszú per után végeredményben az egyháznak sikerült célját elérnie. Természetesen sokkal nagyobb siker lett volna, ha sikerül a nemes jobbágyi kötelékben tartani Miklóst, így az egyház alá tartozott volna mindkét birtok.

A zalavári monostor volt nemes jobbágyainak státuszának kérdése mindvégig a birtokcsere meg nem történté tétele körül forgott. Ha sikerült volna bizonyítani minden kétséget kizáróan a püspökségnek, hogy saját nemes jobbágyairól van szó, nyugodtan semmissé tehette volna a cserét. Ugyanis, ha érdekei úgy kívánták, akár tetszés szerint el is mozdíthatta birtokukról nemes jobbágyait.[118] Státusz tekintetében a püspökség a birtokcsere napjától fogva egyházi nemes jobbágyként tekintettek Balázsra és fiára is. Az ügyet lezáró ítéletlevél szerint Miklós azzal védekezett, hogy nem a saját, hanem az egyház hibájából nem teljesítette felé a köteles szolgálatot, mivel az nem fizette meg a csereszerződésben megállapított censust a zalavári apátnak a belépést követő éven kívül, így azt is nekik kellett megfizetni.[119] Tehát mindkét fél önkényesen viselkedett. Balázs és fia Miklós kivonták magukat az egyház szolgálatából, az erre törekvő akarat tökéletesen jellemző a 14. században tapasztalt folyamatokra. Mivel státuszukról nem született döntés, nem helyezték vissza őket az egyház szolgálatába, ezért e tekintetben küzdelmüket akár sikeresnek is nevezhetjük. Valószínűleg nemesként él tovább Miklós Bodun-i birtokán. A veszprémi püspökség tekintetében pedig le kell szögeznünk, hogy még a szepezdiek esetében sem tapasztalható lépéssel álltak elő, mégpedig az önkényes státuszváltással. A csereszerződés megkötése még nem garantálta, hogy Balázs és fia a jövőben nemes jobbágyai lesznek a veszprémi püspökségnek. Ezt a fegyvert vetették be annak érdekében, hogy semmissé tegyenek egy, az egyházra káros csereügyletet. Balázs és fia nemes jobbágyságának vádja később meg is szilárdult és a per során a vélt státuszhoz mereven ragaszkodott a veszprémi püspökség.

Sámson fia István és birtokának esete

Említést érdemel Sámson fia István esete. Sámson fia István és György a veszprémi püspök nemes jobbágyai egy 1339. június 19-én kelt diploma lejegyzése szerint öt dénármárka értékben vették meg a Keyked-i László fia: Gergely nemes, a néhai Balázs fia: István Fired-i birtokaiból származó részbirtokát, amely annak idején hozomány és jegyajándék címén jutott az ő kezükre.[120] Tehát ebben az esetben nemes jobbágyok vásárolnak birtokot egy nemestől. Sámson fia Istvánnal (itt már püspöki jobbágy megnevezéssel: iobagio episcopalis), 1343-ban is találkozunk, amikor is Ferenc, Mesko püspök veszprémi várnagya és curiájának bírája esküt ítélt meg a Fired-i Péter fia: János ellenében, az utóbbinak a szomszédságában levő telek ügyében. [121] Fired-i Péter fia: János nem jelent meg a tárgyaláson, ezért a várnagy meg is büntette.[122] Későbbiekben is előkerül Sámson fia István, amikor is János választott veszprémi püspök hozzájárult egyházának néhány Keek–i birtokrészének (particulas possessionarias) eladásához. Megtudjuk azt is, hogy Sámson fia István részére a területet már egy alkalommal felkínálta a püspök korábban.[123] Később János veszprémi választott püspök bizonyította, hogy Boda fia György, János fia Mihály, Zeuke (dictus) Pál fia Lőrinc, Cheke fia Miklós, Damján fia Miklós, Bálint fia Miklós, Wendeg fia Mychias és Péter fia László a püspökség Keek-i nemes jobbágyai, szemben Sámson fia István ezzel ellentétes állításával. Az oklevél előadja, hogy Sámson fia István hat napot várt az említettekre, akik május első napján nem jelentek meg ítélőszéke előtt.[124] János püspök bizonyította, hogy az említettek valóban a püspökség nemes jobbágyai, így Sámson fia István terve nem járt sikerrel. Annyi bizonyosan megállapítható Sámson fia Istvánnal kapcsolatban, hogy a nemes jobbágyok vagyonosabb – azon kevesek közé tartozott, aki vásárolni tudott birtokot – és valószínűleg előkelőbb és vagyonosabb részéhez tartozhatott, elegendő, ha csak bíráskodási jogára gondolunk.

Sámson fia István birtokának kérdése halálát követően bonyodalmakat okozott. I. Lajos király Demeter bíboros és esztergomi érsek közbenjárására az örökösök nélkül elhunyt Fired-i Sámson fia István Zala vármegyében fekvő részbirtokát új adomány címén Keek-i Orozlan fia Jánosnak adta.[125] Itt még a Sámson fia István által 1339-ben vásárolt részbirtokról van szó. Az ügy érdekessége, hogy a királyi hatalom adományozza el a birtokot – még ha az esztergomi érsek tanácsára is teszi -, ugyanis a nemes jobbágy örökös nélküli halála után a részbirtok is a veszprémi püspökségre kellett volna, hogy visszaszálljon. A püspökség nem hagyta annyiban a dolgot, 1384-ben már a kérdéses részbirtokkal kapcsolatban perről van tudomásunk. Ekkor Garai Miklós nádor Benedek veszprémi püspök bejelentésére az örökös hátra hagyása nélkül elhunyt Fired-i Sámson fia István részbirtokával kapcsolatban folyó per során a püspök ügyvédje felhatalmazása nélkül alkalmazott okleveles bizonyítást (instrumenta exhibere assumpsisset). Garai Miklós nádor úgy határozott, hogy az országos szokás szerint az adott ügyvédi kijelentés visszavonása hat márka bírságpénzt von maga után (responsionem… procuratoris cum gravamine sex marcarum… de iure et iuxta regni consuetudinem… revocare posse).[126] Itt egyet nem értés volt tapasztalható az ügyvéd és a püspök között. Később, még 1384-ben királyi jelenlét (specialis praesentia regia) bírósága előtt folyik már az ügy. Benedek veszprémi püspök ügyvédje kijelenti, hogy megbízóját okleveles alapon illeti meg a birtok (instrumentali vigore), és ezt az írást be is fogja majd mutatni. A kitűzött határnapon a püspök nem jelent meg, ezért Mária királynő 1384. újra megidézte, majd 1385. január 13.-ra halasztotta az ügy tárgyalását a felek kérésére. Ekkor már egy Gergely nevű ügyvéddel találkozunk a püspök oldalán. Nyilvánvalóan régi ügyvédje teljesítményével elégedetlen volt a püspök, így nem kell meglepődnünk menesztésén. Gergely ügyvéd a régi ügyvéd által tett kijelentéseket visszavonja, és kijelenti, hogy Sámson fia István, akinek részbirtokát Orozlan fia János a királytól kapta adományul, a veszprémi püspökség nemes jobbágya volt, örökös hátra hagyása nélküli halála után pedig a birtok vissza szállt volna az egyházra. Ennek fényében kijelentette, hogy a király azt nem adományozhatta volna el jogosan, mindezt pedig tanúvallatás útján kívánta volna bizonyítani. Ezért 1385. március 15.-ére halasztják a per további tárgyalását, hogy a tanúk vallomását tartalmazó okleveleket is az adott határidőre el tudják hozni.[127] Az oklevelek bemutatásáról egy 1385. október 21-én kelt diploma tudósít.[128] Orozlan fia János az 1385. március 15-i tárgyaláson már bemutatta I. Lajos királynak 1381. június 28-án kelt adománylevelét. A püspöki ügyvéd pedig később Lajos király 1359. április 8-i, a veszprémi káptalannak 1339. június 19-i, Ferencnek, Mesko püspök veszprémi várnagyának és curiája bírájának (iudex curie) 1343. szeptember 30-i és 1343. november 17-i, végül János veszprémi püspöknek szintén két, 1346 és 1351 közé keltezhető oklevelét mutatta be bizonyíték gyanánt. Ezen diplomák közül Orozlan fia János csak a királyi okleveleket fogadta el bizonyítékként, a többit – mint azt Kumorovitz L. Bernát is észrevette – magánokleveleknek minősítette.[129] Gergely püspöki ügyvéd is lépett, és újabb köztudományvételt kért (communis inquisitio), amit már Orozlan fia János nem kívánt. Ezért az október 6-án lefolyt tárgyaláson a fehérvári káptalannak rendelték el, hogy a perelt birtokrész elhatárolását, nagyságát, valamint termékenységének megállapítását végezze el. A fehérvári káptalan jelentése szerint mikor ezt meg akarták tenni, a püspököt képviselő Péter veszprémi kanonok ellent mondott és a püspöki kézen lévő földet nem engedte felbecsülni, csak Sámson fia István halála után fennmaradt egész Keek-i birtok felbecsüléséhez járult hozzá.[130] Erre reagálva Orozlan fia János ügyvédje: Zeulus-i Demeter fia Miklós is kijelentette, hogy a védence kezén lévő föld felbecsüléséhez csak abban az esetben járul hozzá, ha annak a püspök birtokában levő részét is felbecsülik, mire Péter mester veszprémi kanonok, püspöki ügyvéd azt felelte, hogy nagyobb biztonság okából és országos szokás szerint mind a két fél birtokában levő Sámson fia István-féle Fyred-i földeket szükséges felbecsültetni.[131] Természetesen mindkét ügyvéd el akarta kerülni, hogy ügyfelét bármiféle sérelem, birtokveszteség érhesse. Az egyház is nyilvánvalóan ragaszkodott az őt megillető részhez. Megállapítható, hogy a püspökség itt is mereven ragaszkodott nemes jobbágyainak birtokához. Mint már többször is láthattuk nemes jobbágyai és azok birtokai fölött szinte korlátlan hatalommal rendelkezett, ebben csak néhány esetben a királyi akarat gátolhatta meg.[132] A királyi akarattal – gondoljunk csak I. Lajos oklevelére – szemben a kompromisszumos megoldás után a kérdéses birtok felét sikerül csak visszaszerezniük.

Adózás

Az egyházi nemesek birtokai nem voltak feltétlenül adómentesek. A veszprémi püspökség területén végzett vizsgálódásaink is erre a megállapításra vezettek minket. Az első lényeges lépés a veszprémi egyházmegye területén 1276-ban történt, amikor is veszprémi káptalan népei számára olyan kiváltságot adott a királyi hatalom, mely megtiltotta a bárók és nemesek descensusát[133] büntetés terhe mellett, amely 1000 márka pénzbírság vagy teljes vagyonelkobzást is jelenthetett. A döntést az utóbbi idők pusztításival indokolták.[134] Az engedély indoklása teljesen érthető, elegendő, ha csak Csák nembeli Péter szintén 1276-os pusztításaira gondolunk Veszprém városában.[135] A kiváltság tehát a káptalan nemes jobbágyaira is vonatkozott. Egyébként erőszakos descensusra akadt példa a korszakban, Leurente fia Tamás püspökségi és káptalani területeken egyaránt elkövette ezt a bűnt.[136] A káptalan kérésére az oklevelet 1323 folyamán Károly Róbert megerősítette.[137] Az 1254-es fehérvári egyház privilégiumának mintájára készült az oklevél, és ott is találkozunk a szállásadási kötelezettség eltiltásával.[138]

Amikor 1307-ben Abram faluból származó Máté fia Máté a veszprémi egyház nemes jobbágyai közé emeltetett, új státuszával évenkénti termény- és bortized adásának kötelezettségét is magára vállalta.[139] Lehetséges, hogy korábban mentes volt az előbbi szolgáltatás alól és régi státuszában ez a szolgáltatás még nem szerepelt.

1343-ban már arról olvasunk, hogy Tywan fiai: Pált és Jánost, Dyzl-i nemesek, miután a nemes jobbágyok kötelekébe kerültek, mentesítik a collecta[140] szolgáltatása alól: élelmet sem kell szolgáltatniuk általános királyi mozgósítás esetén sem, ahogy a veszprémi egyház szokása szerint külön adózni szokás (nulo debito, nullaque collecta, que ratione exercituationis… iuxta… ecclesie nostre approbatam consuetudinem tempore generalis exercitus regii imponitur).[141] Jelen esetben egy a veszprémi egyház területén általánosnak látszó adó alól kapnak felmentést az oklevél szereplői. Ezek szerint pénzzel váltották meg a katonai szolgálatot a nemes jobbágyok is, azonban a fent említett szolgáltatás fizetése alól is lehetséges volt mentesülni, mint a fent említett eset is mutatta. Az adatra már Holub József is felfigyelt.[142] A 14. században az egyházi nemesek kapcsán több alkalommal is találkozunk a katonai szolgálat pénzzel történő megváltásával, amely sorba az említett veszprémi eset is illeszkedik. Az 1318-as évben a győri püspökség nemes jobbágyai évi két részletben 2 márka fizetése (Szent György napja: április 24. Szent Mihály Arkangyal ünnepe: szeptember 29.)[143] fejében váltják meg a katonai szolgálat terheit.[144] Később, 1338-ban arról értesülünk, hogy a győri püspökség nemes jobbágyai bár kötelesek részt venni a hadjáratokban, de ezt a kötelezettséget akár meg is válthatják szintén évi két részletben két márka befizetésével.[145] Holub József a győri püspöki nemesek kapcsán 1358-ból közöl adatot a katonai jellegű szolgálat lehetséges megváltásáról.[146] A zalai monostor bizonyos nemes jobbágyai 1341-ben hét bécsi széles dénárpensa fejében (septem pensas denariorum latorum Viennensium) az apát lovas kíséretének szolgálatát válthatják meg, de a megfogalmazásból arra is következtethetünk, hogy az a katonai szolgálatra is érvényes lehetett (ratione exercituationis antedicte).[147] A szekszárdi apátság nemes jobbágyai hadi adó címén 1382-ban 100 forintot fizetnek.[148] A pannonhalmi apátság füssi prediálisai 1383 során három márkát kötelesek fizetni abban az esetben, ha nem állítanak ki hadjárat alkalmával egy tegzes, vagyis könnyűlovas harcost.[149] Tisztán látható, hogy az egyházi nemesek a 14. században már megválthatják pénzen hadakozó jellegű szolgálatukat. Ez a körülmény arra is enged következtetni, hogy királyi hatalom – ahogy valószínűleg az egyházi földesúri is – sokkal inkább tartott igényt adójukra, mely összeg megfelelő felszerelésű, ekkoriban már leginkább zsoldos harcosok kiállításának lehetőségét adta meg, mintsem számított volna a kétes harcértékű nemes jobbágyok katonai szolgálatára, fegyveres jelenlétére a királyi hadjáratok során.[150] Azon folyamat leírásában, mely az egyházi nemesek katonai szolgálatának értékvesztését és időleges megszűnését jelentette, Borosy András példáját követve a demilitarizáció kifejezéssel illethetjük.[151] A veszprémi püspöki nemeseknél is tapasztalható ez a folyamat, melyre az említett adónemen kívül az a tényező is utal, hogy a forrásanyagban a 14. század második felében eltűnik a hadakozó jelző – amely azelőtt szolgálatuk jellegét is mintegy jelölte – a megnevezésük mellől.[152] Az úgynevezett demilitarizálódás okait a már előbb említett királyi és főpapi akaraton kívül a hadszervezeten belül bekövetkezett változások is adhatták, mint például a zsoldosság hazai megjelenése és nagyobb arányú elterjedése a 14. század során.[153] Mindezek mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az egyházi nemesek esetében jelentkezik a 14. század folyamán az egyházi szolgálatból való szabadulás akarata is – erről tanúskodnak a század státuszperei is többek közöt-, és ezzel együtt a társadalmi emelkedés vágya is tetten érhető jelenségnek nevezhető. Mindezek mellett a katonai szolgálat ellátását sok esetben nehezítette, hogy – mint láthattuk többször is – a birtokot adó is terhelhette, valamint nem csak a hadakozás servitium-át kellett az egyházi nemesnek teljesítenie.[154]

1362-ben -ban a lucrum camarae (kamarahaszna)[155] alól kapnak felmentést a veszprémi egyház nemes jobbágyai.[156] Nagy Lajos király által kiadott, 1362. június 30.-án kelt diploma mentességet adott a veszprémi egyház nemes jobbágyainak a lucrum camarae alól, amelyet a veszprémi káptalan részére írt át a fehérvári káptalan iménti, ránk maradt oklevelünkben,1362. július 9-én. Ezen körülményeket figyelembe véve a püspöki nemes jobbágyokra is érvényesnek kell, hogy tartsuk az említett felmentést. A 14. század folyamán az adónem alól az esztergomi érsekség nemes jobbágyai is mentességet kapnak.[157]

1385 folyamán a püspöki nemes jobbágyok közé belépő Kezeu-i volt országos nemesek mentességet kapnak a census[158] és a collecta fizetése alól.[159] Az esztergomi érseki nemes jobbágyok már a 13. század folyamán mentesültek az említett két adófajta fizetése alól és más szolgálatokra sincsenek kötelezve.[160] A garamszentbenedeki apátság esetében például még 1400-ban is találkozunk collecta szolgáltatásával.[161]

Leszögezhetjük, az egyházi nemesség birtokainak teljes adómentessége felé vezető úton a 14. század lényeges eredményeket hozott. Az adómentesség a magyar középkor végére vált csak általánossá az egyházi nemesek birtokain. A regionális jellegű vizsgálataink arra mutattak rá, hogy csak bizonyos adónemek alól kapott mentességet a nemes jobbágyok egy meghatározott része. A legtöbb esetben nemesi származású belépők kapnak ilyen felmentést, nagy valószínűséggel azért, hogy a nemes jobbágyok közé való belépést tegyék vonzóbbá. Úgy látszik tehát, hogy olykor a – természetesen a birtokaikkal együtt belépő – nemesek adózási kedvezményekhez is jutottak, amely kedvezmények később lesznek csak a nemes jobbágyság egésze számára elérhetőek. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy általános érvényű felmentéssel csak a szállásadó és a kamarahaszna esetében találkozunk, és mind a kétszer a királyi hatalom felől érkezett a kiváltság. A veszprémi püspökség esetében nem tapasztalható olyan általános adómentességre törekvés az egyház felől, mint például az esztergomi érsekség területén tapasztalható volt.

Bíráskodás

Az egyházak bíráskodási önállósága felé vezető úton fontos pont volt, amikor 1231-ben kimondták, hogy az ispánok nem ítélkezhetnek az egyházi falvak fölött, 1290 folyamán ezt újból kimondták, azzal kiegészítve, hogy az érsekek, püspökök és a kiváltságos helyzetű egyházak népei fölött csak a király mondhat ítéletet.[162] A következő lépés azt volt, hogy az egyházak megszerezték a népeik feletti bírói hatalmat. A magyarországi egyházi intézmények közül bíráskodási kiváltságot, mentességet a királyi bíráskodás alól (immunitas)[163] először az esztergomi érsekség kapott, törvénykezési immunitas-t már 1232 során elérte.[164] Az esztergomi egyház népeit, kondicionáriusait és nemeseit (az 1262. évre datálható privilégium lehetővé tette nemesek számára is, hogy birtokaikat az egyházra hagyhassák, valamint hogy belépjenek az egyházi nemes jobbágyok kötelékébe is) felmentik a királyi udvarbíró, az ország nádora, a megyésispánok bíráskodása alól. Az egyházi népek felett a bíráskodás feladatát ezentúl az érsekség megbízott nádora, udvarbírája vagy ispánja fogja ellátni.[165] A veszprémi káptalan már 1276 folyamán kap bíráskodási kiváltságot IV. László királytól. A királyi hatalom a privilégium kiadásának okaként azokat a pusztításokat jelölte meg, melyeket a veszprémi káptalan a közelmúltban elszenvedett. A kiváltságlevél kimondja, hogy a veszprémi egyház Veszprém, Zala, Somogy, Tolna és egyéb vármegyékben lakó jobbágyai, valamint minden más státusz alatt élő népei csak a Veszpém városi vicecomes, a veszprémi prépost vagy dékán, vagy ezek távollétében a kanonokok közül a káptalan által kirendelt személy előtt lehet csak pert indítani. Természetesen, mint az előző esetben is, a káptalani nemes jobbágyokra is vonatkozik a privilégium.[166] Az oklevél az 1254-es, fehérvári egyház számára készített bíráskodási privilégiumra hivatkozik, és ennek mintájára is készült.[167] A veszprémi püspökség bíráskodási kiváltságát 1324-re datálhatjuk, ugyancsak okként az elmúlt ínséges időszak pusztításait figyelembe véve, valamint Herricus püspök és királynéi kancellár eredményes szolgálatai miatt. A diploma szól arról is, hogy a püspökség már Károly Róbert uralma előtt kapott ilyen tartamú privilégiumot.[168] A bíráskodási kiváltság a püspökség minden vazallusát, hadakozó jobbágyát, vendégjobbágyait (hospes-eit), kondícionáriusait valamint minden egyéb egyházához szolgáló népét (universos et singulos vasallos, iobagiones tam exercituales, quam hospites seu populares homines, servos conditionarios et alios quoslibet ad ipsam ecclesiam pertinentes) kiveszi az országos bírák joghatósága alól, utódaikra és örököseikre is vonatkozóan. Ezentúl peres ügyeikben a püspök és annak megbízott officiálisa lesz a bírájuk (coram episcopo Wesprimiensi et officiali suo seu iudice per ipsum deputato). Olyan kitétellel, hogy a püspök is a királyi jelenlét bírósága elé idézhető abban az esetben, ha a jogszolgáltatást megtagadná, vagy igazságtalanság gyanújába keveredne (tunc episcopus ad regiam presentiam cum eadem causa possit legitime evocari).[169] Tehát lehetővé vált a püspök felelősségre vonása is. Talán ez a kitétel volt az, amelyik lehetővé tette, hogy a perek során a király vagy a nádor döntsön egy ügyben, mely az egyházi szolgáló és a püspök között zajlott. Később, 1334-ben mindkét előbb említett privilégiumot megerősítette Drugeth Vilmos nádor, és ismét megerősíti azon tartalmukat, mely szerint a két intézmény alá tartozó szabad serviensek, harcoló jobbágyok és más népeik is (servientes liberos seu exercituantes iobagiones et populos ad episcopum, prepositum et capitulum… pertinentes) mentesek a nádor, valamint helyetteseinek bíráskodása alól.[170]

A nemes jobbágyok számára az első lépés a jogszolgáltatásban az volt, amikor a püspöki officiálisok bíráskodása alól vették ki őket. Az 1327. év folyamán egy a nemesi jobbágyi kötelékhez csatlakozó nemest arról biztosítanak, hogy kiveszik a püspöki officiálisok bíráskodása alól (heredumque successores nullus officialium nostrorum; vel successorum nostrorum officiales).[171] Borosy András az adat alapján ismételten általános érvényű megállapításokat tett.[172] Későbbiekben, 1385 folyamán ismét egy hasonló esemény tárul elénk: szintén egy a kötelékhez csatlakozó nemes kap felmentést a püspökség sümegi várnagyainak és officiálisainak joghatósága alól, a mindenkori püspök ítélkezik peres ügyeikben.[173] Utóbbi adat, szemben idézett Borosy András állításával, azt támasztja alá, hogy a veszprémi püspökség részéről ebben az időszakban nem volt általános az officiálisok bíráskodása alól való felmentése a nemes jobbágyságnak. Később, 1385-ben felesleges lett volna a felmentés, ha már egy általánosan elterjedt szokásról lenne szó. Itt inkább arra gondolhatunk, hogy a veszprémi püspökség kedvezőbb belépési feltételekkel akarta vonzóvá tenni az egyházi nemes szolgálatot az értékes, birtokkal csatlakozó nemesek számára. A belépők számára természetesen kedvező volt az a helyzet, hogy nemes jobbágyi szolgálatuk megkezdésekor már az officiálisok nem ítélkezhettek felettük. Mindezekből az következik, hogy az officiálisok joghatósága a 14. század során a nemes jobbágyok felett még érvényben volt, bár akadtak olyan előkelő származású nemes jobbágyok, akik sikeresen elkerülték. Érdekesnek mondható, hogy officiális bíráskodás jelenlétével csak egy esetben találkozunk. Sámson fia István püspöki nemes jobbágy azzal vádolt meg néhány személyt, hogy ők nem a püspökség nemes jobbágyai. Sámson fia István ítélőszéke előtt hat napig nem jelentek meg a vádlottak, hanem a püspökhöz fordultak. János veszprémi püspök viszont bizonyította, hogy a vádlott személyek az egyház valódi nemes jobbágyai.[174] Mivel Sámson fia István ítélőszékkel rendelkezik, és nem látszik, hogy területi jogkörrel bíró tisztségviselőnek (comes terrestris, comes curialis), ezért csakis az officiális bíráskodás jelenlétét tudjuk itt valószínűsíteni. Mint láthattuk, a vádlottak egy magasabb jogszolgáltatási fórumon keresték igazukat – ezt sikerrel is tették -, és Sámson fia István ítélőszéke előtt meg sem jelentek, ami annak – tehát ezzel párhuzamban az officiális bíráskodásnak is talán – tekintélyét is jelezheti. Lényeges, hogy ebben az esetben találkozunk először forrásanyagunkban azzal az eshetőséggel, hogy egy Ahogy a veszprémi püspökség területén, úgy más intézményben is találkozunk a nemes jobbágyság azon akaratával a XIV. század folyamán, mely szerint officiálisaik bíráskodása alól akarnak megszabadulni.[175] Törekvésük sikerrel járt, a következő évszázadokban már nem találkozunk az officiálisok ítélkezés jelenlétével a nemes jobbágyok felett.[176]

A veszprémi püspökség nemes jobbágyainak a püspök által kinevezett területi ispánjával (comes terrestris nobilium iobagionum episcopalium) 1347-ben találkozunk először. A tisztséget a püspökség sümegi várnagya látta el.[177] Bíráskodásáról 1385-ből van adatunk, akkor az előbb említett, az egyháznemesi szolgálatba belépő személy kapott felmentést a comes terrestris joghatósága alól.[178] A területi ispán jelen esetben nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy hatásköre csak egy bizonyos területen élő nemes jobbágyokra korlátozódott, jogköre valószínűleg nem terjedt ki a veszprémi püspökség összes nemes jobbágyára. Tehát korlátozott jogkörrel rendelkező tisztségviselővel van itt dolgunk. Nem egyedi jelenségről van szó, más intézmények is állítottak nemes jobbágyaik élére, bíráskodási jogkörrel is bíró tisztségviselőket: az esztergomi érsek nemes jobbágyainak nádora (palatinus) van,[179] a pécsi püspökség egyházi nemeseinek területi ispánjáról (terrestris comes) is tudunk,[180] a kalocsai érsekség sárközi nemes jobbágyainak ispánjáról is van tudomásunk.[181] A veszprémi káptalan területi ispánjáról is van tudomásunk.[182]

A veszprémi püspökség nemes jobbágyainak közgyűléseiről (generalis congregatio) is van tudomásunk. Az eddigi első ismert nemes jobbágyi közgyűlés szintén az esztergomi érsekséghez köthető: 1255-ben IV. Béla király hívott össze gyűlést számukra Vácott, hogy az érsek panaszára bizonyos vadkerti hadakozó jobbágyok ügyét megtárgyalják, akik országos nemesek akartak lenni, ezért az egyházi szolgálatba való visszatérésre szólítják fel őket.[183] Itt az országos nemesek nagyobb szabadságát megirigylő egyházi hadakozó jobbágyok esete kerül terítékre, a végeredmény is bizonyítja, hogy mennyire nehéz volt szabadulni az egyházi szolgálat alól. A veszprémi püspöki tartományban először 1331-ben, Nowa faluban tartott nemes jobbágyi közgyűlésről van tudomásunk.[184] Az 1331-ben tartott közgyűlés érdekessége, hogy az ítélkezésre volt hivatott a püspök és a hatalmaskodással vádolt Saul fia Salamon a veszprémi püspökség nemes jobbágya közötti peres ügyben! A közgyűlés tekintélyét emelte, hogy Henrik püspök meghívására András vasvári prépost is részt vett rajta tanúként, valamint országos nemesek is jelen voltak, akik önként jelentek meg. A közgyűlésnek nem mindennapi vége szakadt: Salamon nem ismerte el a bíróságot és el is hagyta azt az ítélethozatal előtt. 1343-ban már arról hallunk, hogy a nemes jobbágyi kötelékbe belépő személynek a többi nemes jobbággyal együtt alkalmas időben meg kell jelennie a generalis congregatio-n.[185] Amint láthattunk a nemes jobbágyi közgyűlések peres ügyek fórumai is voltak, akár ítélkezési jogkörrel is bírhattak. Meg kell állapítanunk a fent leírtak alapján, hogy nem spontán, nemes jobbágyi akaratra jöttek létre, hanem külső tényezők hatására. Az egyházi nemesek bíráskodási önállóságának létrejöttében fontos lépcsőfoknak tekinthetők ezek a gyűlések. Ez a folyamat majd az egyházi nemesi székek kifejlődésében jut majd el a csúcspontjára. Az egyházi nemesi székek leginkább csak a koraújkor időszakára bontakoznak ki teljes egészében. Az esztergomi érseki nemesek Vajka, Verebély, Érseklél, Garamszentgyörgy, a győri püspöki nemesek Tapolcafő és Vecse, a győri káptalani nemesek Bácsa, míg a szekszárdi apátság nemesei Fajsz településen hozták létre székeiket.[186] A veszprémi püspökség területén hasonló nemesi szék nem mutatható ki.

Találkozunk olyan esettel is, ahol püspöki nemesek egy birtokper során, mint ülnökök vesznek részt (nobilibus ecclesie nobiscum insedentibus) a sümegi várnagy és területi ispán (comes terrestris) oldalán.[187] Más esetben pedig a veszprémi püspök mellett tanúskodnak egy birtokperben.[188]

A szakirodalom soraiban elterjedt a kérdéssel kapcsolatban azon nézet, mely szerint az egyházi nemesek szabadságát, tekintélyét jelentősen emelte a királyi serviens-ek, valamint az országos nemesek belépése.[189] A megállapítással nagyjából egyet is érthetünk. A veszprémi püspökség esetében tapasztaltak viszont azt is megmutatják egyszersmind a számunkra, hogy ezt az emelkedést csak a többi nemes jobbágy állapotának figyelembevételével értékelhetjük. A püspöki officiálisok bíráskodása alóli kivétele – példának okáért – csak a belépőkre vonatkozott, általánosan elfogadottá értelemszerűen ezért csak a későbbiekben válhatott. A veszprémi püspökség nemes jobbágyainak esetében is azt láthatjuk, hogy bizonyos szabadság egyszeri megjelenése nem az egész réteget öleli át, és az adott szabadság megszerzése különböző időpontokban kellett, hogy megtörténjen. Az egyházi nemesség bíráskodási önállósodása is egy hosszú folyamat eredménye: először az intézmény szerzi meg népei fellett a bíráskodás jogát, majd a birtok vezető rétege, vagyis az egyházi nemesek fölé helyez az intézmény egy, leginkább regionálisnak tetsző hatáskörű, bíráskodási jogkörrel ellátott tisztségviselő személyt. Az officiálisok joghatósága alóli kivétele az első lépcsőjét, a nemesi közgyűlések megjelenése pedig már a jogi önállóság egyfajta valós szintjét jelentette, a csúcsot pedig természetesen a nemesi székek megalakulása jelezte.

Összegzés

Összegezve megállapíthatjuk, hogy a veszprémi püspökség nemes jobbágyai először leginkább az egyház kondicionárius népei közül kerültek ki. A 14. század folyamán már az egyházon kívülről érkezett önkéntes belépők vannak többségben, akik egyébként zömmel nemesi származásúak. A 14. század derekán folyamán a püspöki nemesek katonai szolgálata már jelentéktelennek tűnik, és adó (ratione exercituationis) formájában meg is váltották hadakozási kötelezettségüket. Az egyházi nemesek katonai szolgálatának háttérbe szorulása a veszprémi püspöki tartományban nem számít egyedülálló jelenségnek, nagyon hasonlatos folyamatról van szó az ország más egyházi intézményeiben tapasztaltakkal ekkoriban.

Birtoklás tekintetében korlátozott szabadsággal rendelkeztek a nemes jobbágyok: püspöki engedéllyel részt vehettek birtokcserében, birtok megvételében, illetve annak eladásában is. A belépő nemesek esetében találkozunk az egyházi szolgálatból való kilépés lehetőségének biztosításával is. A 14. századi státuszperek vizsgálata során azt tapasztaltuk, hogy a püspökség mereven és minden körülmények között ragaszkodott nemes jobbágyaihoz, és ezzel együtt azok birtokaihoz is. A veszprémi püspökség eszközök tekintetében sem válogatott: az önkényes státuszváltás és a fegyveres hatalmaskodás lehetőségét is felhasználta annak érdekében, hogy nemes jobbágyai esetleges elszakadásával járó birtokvesztést semmiképp se szenvedje el.

Az egyházi nemesek birtokainak adómentességének elérése is egy folyamat volt, mely intézményenként változó módon folyt le. Bizonyos adónemek alól felmentést vizsgált korszakunkban leginkább a nemesi származású belépők kaptak (census, collecta) a veszprémi püspöki területeken, így is vonzóbbá téve az egyházi szolgálatot számukra. Általános jellegű felmentésekkel nem találkozunk a püspökség részéről, és az egyetlen, kamarahaszna alóli mentesülés a királyi hatalom felől érkezett.

A bíráskodási önállóság elérése is egy több lépcsőből álló folyamat része volt: az első lépés az egyház bíráskodási kiváltságának elérése. A nemes jobbágyokat érintő jogszolgáltatási kiváltságok csak ezután következhettek. Itt is azt tapasztaljuk, mint az adózás és a birtoklás tekintetében: a kiváltságok csak a belépőkre érvényesek és nem általánosan az egész társadalmi rétegre. A veszprémi püspökség nemes jobbágyai között tehát mind jogi, mind pedig gazdasági tekintetben különbség volt tapasztalható. A 14. században a nemesi származású belépők lényegesen kedvezőbbnek mondható helyzete a veszprémi püspökség birtokszerző és koncentráló akaratában is keresendő.

Bibliográfia

Források

Bertényi Iván (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény: 1000-1526, Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Erdélyi László – Sörös Pongrác: A pannonhalmi Szent-Benedek- rend története, Budapest, Kiadja a pannonhalmi Szent-Benedek-rend, I-XII/B, 1902-1916.

Fejér György: Codex diplomaticus Hungariae, CD-ROM, Budapest, Arcanum, 2003.

Ipolyi Arnold, NAGY Imre és VÉGHELY Dezső: Budapest, Hazai Okmánytár. I-VIII., 1876, reprint: Pápa, 2004.

Luksics Pál – Nagy Imre – Nagy Iván – Kammerer Ernő – Véghely Dezső (szerk.): A Zichy és Vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, I-XII., 1872- 1931.

Léderer Emma (szerk.): Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához. I. 1000-től 1526-ig, Budapest, Tankönyvkiadó, 1964.

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Fényképgyűjtemény.

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Levéltár.

Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor: Írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely,2006.

Mályusz Elemér, Borsa Iván és C. Tóth Norbert: Zsigmondkori Oklevéltár. Magyar Országos Levéltár Kiadványai, Budapest, 1993.

Nagy Imre – Véghely Dezső – Nagy Gyula: Zala vármegye története. Oklevéltár, Budapest, Franklin Nyomda, 1886-1890.

Knausz Nándor: (szerk.): Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. I–III. kötet., Strigonii, 1874; 1882; 1924.

Kumorovitz L. Bernát: Veszprémi regeszták. 1301-1387, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1953.

Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor: Írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről, Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, Szeged, 2006.

Szentpétery Imre – Borsa Iván: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke, Budapest, Akadémiai Kiadó, I-II, 1923 – 1987.

Wenzel Gusztáv: Árpád-kori új okmánytár, CD-ROM, Budapest, Arcanum, 2003.

Szakirodalom

Baumgarten Ferenc: A Saint – Gillesi apátság összeköttetései Magyarországgal (Diplomatikai tanulmány), Századok, XL. évf., 1906, 389–411.

Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon, Értekezések a történeti tudományok köréből, Budapest, 1983.

Bolla Ilona: Egy XIV. századi státusper és tanulságai, in H. Balázs Éva – Fügedi Erik – Maksay Ferenc (szerk.): Mályusz Elemér Emlékkönyv. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984, 39–46.

BOROSY András: Egyház és honvédelem az Árpád-korban, Az egyházak hadakozó népei, Hadtörténelmi Közlemények 1987/4, 607–641.

B. Szabó János: A honfoglalóktól a huszárokig. A középkori magyar könnyűlovasságról, Budapest, Argumentum Kiadó, 2010.

Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Budapest, Osiris, 2003.

Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, in: Családtörténet, heraldika, honismeret, Arcanum DVD Könyvtár IV, Budapest, Arcanum. Adatbázis Kft, 2002.

Deér József: Zsigmond király honvédelmi politikája, Hadtörténelmi Közlemények, 1936. 1–57., 169–202, Különlenyomat: Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Kiadó, 1936.

Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Budapest, Politzer Kiadó, 1946.

Erdélyi László: Árpádkori társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdései, Budapest, Franklin-Társulat Nyomdája, 1915.

Ethey Gyula: A verebélyi érseki nemesi szék. Magyar Családtörténeti Szemle. 1941/5. 97–107.; /6. 127–132.; /7. 156–160.; /8. 178–185.; /9. 209–214.; /10. 240-241., /11. 258–260.; /12. 272–276., 1942/1. 18–21.; /2. 40–44.; /3. 69–71.; /4. 92–95.; /5. 114–117.; /6. 139–144.; /7. 166.; /8., 188–191.

Fedeles Tamás – Sarbak Gábor – Sümegi József (szerk.): A pécsi egyházmegye története I. A középkor évszázadai (1009-1543), Pécs, 2009.

Fejérpataky László: Oklevelek II. István korából. Székfoglaló értekezés, három oklevél hasonmásával és két pecsétrajzzal, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia,1895.

Fekete Nagy Antal: Az országos és particularis nemesség tagozódása a középkorban, in Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére, Budapest, 1937, 159–184.

Fraknói Vilmos: A szekszárdi apátság története, Budapest, Franklin-Társulat, 1879.

Gutheil Jenő: Az Árpád-kori Veszprém, Veszprém, Veszprém Megyei Levéltár, 1979.

Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1963.

Györffy György: István király és műve, Budapest, Gondolat, 1983.

Hóman Bálint: Magyar pénztörténet 1000-1325, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1916.

Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, Pécsi Egyetemi Könyvkiadó, I-II, 1943-1944.

Holub József: Az egyházi nemesség jogállása a középkorban, Budapest, Stephaneum, 1947, Különlenyomat a Regnum egyháztörténeti évkönyv 1944-46. évfolyamából, Passim.

Karácsonyi János: Szent István király oklevelei és a Szilveszter-bulla, Diplomatikai tanulmány, Budapest, 1891.

Kőfalvi Tamás: „….a rosszat rosszal tetézve…”, Hatalmaskodási esetek a középkori Dél-Dunántúlon, Szeged, 2006.

Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.

Kristó Gyula: Az aranybullák évszázada, Budapest, Gondolat, 1981.

Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál – Makk Ferenc (szerk.): Korai Magyar Történeti Lexikon: 9-14. század, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.

Kristó Gyula: Szent István király pécsváradi okleveléről, in: Piti Ferenc (szerk.) – Szabados György (szerkesztőtárs): „Magyaroknak eleiről”. Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2000, 307–321.

Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása, Századok LXXVI. évf., 1942, 272-305., 407–434.

Melich János: A jobbágy szó történetéhez, Magyar Nyelv, XII évf., 1916, 13–15.

Ozorai József: Az egyháznemesi, vagy praediális birtok, Magyar Sion 1887, 268–271., 362–380., 512–528.

Ozorai József: Az esztergomi érsek praediális nemesei, Magyar Sion 1887. 100–116., 195-211., 261–268.

Rázsó Gyula: A zsoldosintézmény kezdetei Magyarországon a XIV. században, Hadtörténelmi Közlemények, 1960/2., 107–143.

Szabó Csaba: Az egyházi nemesek a középkorban (Tihanyi bencés apátság egyházi nemesei), Pápai Múzeumi Értesítő, III. évf., 1992/3-4, 101–115.

Szabó István: A prédium. Vizsgálódások a korai magyar gazdaság és településtörténelem körében, in Für Lajos (szerk.): Jobbágyok, parasztok. Értekezés a magyar parasztság történetéből, Budapest, 1976, 7–30.

Szalay László: Magyarország története. I.- VI/3, Lipcse, Pest, 1852-1862.

Szentpétery Imre: Szent István király pécsváradi és pécsi alapítólevele. Székfoglaló. Értekezések a történeti tudományok köréből, XXIV, Budapest, 1918.

Szekfű Gyula: Serviensek és familiarisok. Értekezések a történeti tudományok köréből, XXIII. 3., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1912.

Székely Ottokár: Az egyházi nemesség. A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. 1-10.k. Wien. 1931-1940., 1935., 8–52.

Szilágyi Lóránd: Az Anonymus-kérdés revíziója, Századok. LXXI évf, 1937. 1-54., 136–202.

Tagányi Károly: Válasz dr. Erdélyi László megjegyzéseire, Történeti Szemle, III évf., 1914/3, 435–451.

Váczy Péter: A királyi serviensek és a patrimoniális királyság, Századok, LXI évf, 1927-1928. 243–290., 351–414.

Veress D. Csaba: A Kál-völgy története. I. rész, Veszprém Megyei Múzeumok Közleménye, 1984, 603–618.

Zsoldos Attila: A szent király szabadjai. Fejezetek a várjobbágyság történetéből, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1999.

Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 2005.

Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak…”. A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásairól., in: Káli Csaba (szerk.): Zalai történeti tanulmányok. Zalai Gyűjtemény 42, Zalaegerszeg, 1997, 7–21.

Hivatkozások

  1. Szalay László: Magyarország története, I. Leipzig, 1852, 126–127.
  2. Székely Ottokár: Az egyházi nemesség. A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve, 1935. 28–52. (A továbbiakban: Székely 1935.). Eckhart Ferenc nagy hatású munkájában az egyházi nemesek kérdéséről szóló soraiban Székely Ottokár eredményeit használja fel. Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Budapest, 1946, 52. (A továbbiakban: Eckhart 1946.).
  3. Holub József: Az egyházi nemesek jogállása a középkorban, Budapest, Stephaneum, 1947, Különlenyomat a Regnum egyháztörténeti évkönyv 1944-46. évfolyamából. Passim. (A továbbiakban: Holub 1947.)
  4. Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Budapest, Osiris, 2003, 186–215. (A továbbiakban: Bónis 2003).
  5. Borosy András: Egyház és honvédelem az Árpád-korban. Az egyházak hadakozó népei. Hadtörténelmi Közlemények. 1987/4. 637. (A továbbiakban: Borosy 1987.).
  6. Ozorai József: Az esztergomi érsek praediális nemesei, Magyar Sion, 1887, 100–116., 195-211., 261-268.
  7. Szabó Csaba: Egyházi nemesek a középkorban. Tihanyi bencés apátság egyházi nemesei, Acta Musei Papensis. Pápai Múzeumi Értesítő, 1992/3-4, 101–115. (A továbbiakban: Szabó 1992.).
  8. „Az egyházi birtok népeinek elitjét alkotó társadalmi réteg, amelynek feladata a birtokigazgatás, illetve a katonáskodás volt. Eredetileg jobbágynak, majd harcos, 1232-től nemes jobbágynak, a 13. század végétől pedig szolgálati birtokuk alapján egyre inkább praediálisnak nevezték őket. Eredetüket tekintve lehettek szolgák vagy közszabadok. Egyfelől az adományozó személy az egyházhoz jutatott szolgái egy részét kötelezte erre a szolgálatra, illetve az egyházi földesúr maga rendelt népei közül egyeseket jutalomból erre a feladatra, másfelől közszabadok földdel vagy föld nélkül az egyházi földesúr szolgálatába álltak, és védelem fejében vállalták a kötöttséget és a vele járó terheket. Az utóbbiak lépésükkel lemondtak szabadságukról, az egyházi függéstől csak akkor szabadulhattak meg, ha beálláskor biztosították maguknak a kilépés lehetőségét. Nem országos, hanem partikuláris nemesekről van szó. Közvetlenül az egyházi földesuraság joghatósága alá tartoztak, de sajátos önkormányzattal rendelkeztek: nemesi megye mintájára létrehozták saját bírói széküket. Helyzetük kedvezőbb volt a jobbágyoknál: katonáskodtak vagy helyette pénzt fizettek. A magyarországi egyházi nemesek életmódja az egytelkes nemesekéhez állta közel, a szlavóniaiak tehetősebbek voltak: falvak fellett rendelkeztek.” Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál – Makk Ferenc (szerk.): Korai Magyar Történeti Lexikon: 9-14. század, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. (A továbbiakban: KMTL). 181-182. (A szócikk Solymosi László munkája).
  9. Az 1015-re datált, valószínűleg interpolált pécsváradi alapítólevélben a következő szerepel:„liberis scilicet ducentis militibus”(Az alapítólevél szövegére, valamint problematikájára: Szentpétery Imre: Szent István király pécsváradi és pécsi alapítólevele. Székfoglaló. Értekezések a történeti tudományok köréből. XXIV., Budapest 1918., Karácsonyi János: Szent István király oklevelei és a Szilveszter-bulla. Diplomatikai tanulmány, Budapest, 1891., Kristó Gyula: Szent István pécsváradi okleveléről, in Piti Ferenc (szerk.) – Szabados György (szerkesztőtárs): „Magyaroknak eleiről”. Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2000, 307–321.)., 1055. Tihany: Erdélyi László–Sörös Pongrác (szerk.): A pannonhalmi Szent-Benedek Rend Története. I-XII/B, Budapest, Stephaneum, 1902-1916. ( A továbbiakban: PRT). X. 487., 1067 körül Százd: Wenzel Gusztáv: Árpád-kori új okmánytár, CD-ROM, Budapest, Arcanum, 2003.(A továbbiakban:ÁUO.) I. 24. „XXX equites, XX Ungari et (X) Bisseni”., 1091. Somogyvár: Baumgarten Ferenc: A Saint-Gillesi apátság összeköttetései Magyarországgal. (Diplomatikai tanulmány), Századok, 1906, 40, 405–406. „centum militum domus”. A forrásszöveg legújabb kiadása: Kiss Gergely: Feljegyzés a somogyvári apátság alapításáról, in Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor (szerk.): Írott források az 1050 – 1116 közötti magyar történelemről, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2006, 135–141.
  10. Lambertus eiusdem ecclesiae iubagio”. 1111. Fejér György: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis, Arcanum, CD-ROM, Budapest, 2004. VII/4. 57–59. ( A továbbiakban: Fejér.). Melich János: A jobbágy szó történetéhez, Magyar Nyelv, 1916, 13–15., Szilágyi Lóránd: Az Anonymus-kérdés revíziója, Századok, 71. 1937. 19. (A továbbiakban: Szilágyi 1937.).
  11. 1116-1131. Erdélyi László – Sörös Pongrác (szerk.): A pannonhalmi Szent-Benedek Rend Története. I-XII/B, Budapest, Stephaneum, 1902-1916. (A továbbiakban: PRT). I. 595.
  12. Fejérpataky László: Oklevelek II. István korából. Székfoglaló értekezés, három oklevél hasonmásával és két pecsétrajzzal, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1895, 16–17., 1116–1131. PRT. I. 595. (A kötet ezen része Erdélyi László munkája)., Borosy 1987., 626., Szabó 1992., 101
  13. Néhány, időben nem túl távoli példát azért érdemes megemlíteni: 1111. Fejér VII/4. 57-59. A esztergomi érsekség népei kapcsán előkerülő kifejezés már említi az egyházi tagot:„Lambertus eiusdem ecclesiae iubagio”., 1163. Fejér. II. 165. A zágrábi püspökség népei kapcsán: „ Bernaldus episcopus predicte ecclesiae suique iobagiones”., 1181. Szentpétery Imre – Borsa Iván: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke, Budapest, Akadémai Kiadó, I-II. 1923-187. (A továbbiakban: Reg. Arp.). I. 202. A szamosmenti apátság népeinek összeírása kapcsán: „quidam iobagiones monasterii”, super dictos iobagiones, sunt iobagiones in equis servientes., 1211. ÁUO. I. 61. A tihanyi apátság népeinek összeírása kapcsán:”ioubagiones ecclesie”, „ioubagiones equites ecclesie.
  14. Györffy 1983., 471.
  15. Tagányi Károly: Válasz dr. Erdélyi László megjegyzéseire. Történeti Szemle. 1914/3, 437–438., Erdélyi László: Árpádkori társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdései, Budapest, Franklin Társulat Nyomdája, 1915, 93. (A továbbiakban: Erdélyi 1915.). (Mint látható, Erdélyi László véleménye is változott a kérdésben)., Györffy György: István király és műve, Budapest, Gondolat, 1983, 471. (Egyébként Györffy György itt tévesen azonosítja Acha esetét a jobbágy szó első megjelenéseként)., Zsoldos Attila. A szent király szabadjai. Fejezetek a várjobbágyság történetéből, Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 16.
  16. „A miles az egyházi birtokon, mint egyházi jobbágy jelenik meg.” Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1963, I., 258.
  17. A kifejezés első megjelenése az esztergomi érsekség népeihez köthető: 1255. Knauz Nándor (szerk.): Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. I-III. Strigonii. 1874., 1882., 1924. (A továbbiakban: Mon. Strig.). I. 422.
  18. Először 1285-ben: „iobagionum nostrorum exercitualium”. Ipolyi Arnold, Nagy Imre és Véghely Dezső: Hazai Okmánytár. I-VIII. Budapest. 1876. reprint: Pápa. 2004. (A továbbiakban: HO). V. 57.
  19. 1291. Nagy Imre – Véghely Dezső – Nagy Gyula: Zala vármegye története. Oklevéltár, Budapest, Franklin Nyomda, Budapest, 1886-1890. (A továbbiakban: ZO.) I. 102. „nobilium iobagionum exercituancium”., 1292. ZO. I. 108. „nobilium iobagionum exercituancium”., 1309. ZO. I. 130. „numerum nobilium iobagionum nostrorum exercituare debencium”, Kumorovitz L. Bernát: Veszprémi regeszták 1301-1387, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1953. (A továbbiakban: Veszp. Reg.). 1318. Veszp. Reg. 91. iobagionum ecclesie exercituare debentium., 1326. Veszp. Reg. 162. „in numerum et cetum iobagionum nobilium seu exercitualium ecclesie”., 1327. HO. III. 87. „nobiles Jobagiones ecclesie nostre exercituare debentes”., 1332. Veszp. Reg. 239. „Bede de Zepezd nobilem jobagionem… ecclesie sue… exercituantem esse”., 1334. Veszp. Reg. 263. „exercituantes iobagiones”., 1335. Veszp. Reg. 269. „iobagionum exercituare debentium”.
  20. „Adataink szerint a tatárjárás után a királyság törekvése arra irányult, hogy régi nagy tömegű, de gyenge fegyverzetű hadsereg helyébe nehéz fegyverzetű, „modern” haderőt állítson, még ha a reform avval a következménnyel járna is, hogy a létszám tetemesen csökken. Ugyancsak okleveles adatok azonban arról is tanúskodnak, hogy a változást követően a lándzsások, jobbágyfiúk és az egyházi harcos jobbágyok nevéhez a „nobilis” jelző járult. Mivel ennek az elnevezésnek a feltűnése nem magyarázható a véletlennel, fel kell tennünk, hogy a nemes szónak a jelentése XIII. század közepén ez volt: nehéz fegyverzetű páncélos katona, egyszerűen: lovag. Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása. Századok 76, 1942, 283.
  21. „ A nobilis megjelölés talán itt is a korszerű harci felszerelés megszerzéséhez és használatához fűződött.” Bónis 2003., 147.
  22. „A XIII. században az egyháznagyok igyekeztek hadakozó népeiket ütőképes haderővé fejleszteni, fegyverzetüket korszerűsíteni. Lehetséges, hogy ezzel függ össze a „nemes jobbágy” kifejezés.”. .Borosy 1987., 628.
  23. 1291. ZO. I. 102. „numerum nobilium iobagionum exercituancium”., 1292. ZO. 108. in numerum nobilium iobagionum exercituancium., 1301. Veszp. Reg. 1. „nobiles iobagiones ecclesie Wesprimiensis exercituare debentes gaudere”., 1309. HO. IV. 117. „numerum nobilium iobagionum nostrorum exercituare debencium”., 1313. Veszp. Reg. 63.„numerum exercituantium iobagionum nostrorum”., 1314. Veszp. Reg. 72., 1314.Veszp. Reg. 71. „nobiles iobagiones episcopatus Wesprimiensis exercituare debentes”., 1326. Veszp. Reg. 162. „ut nobiles iobagiones seu exercituales”., „in numerum et cetum iobagionum nobilium seu exercitualium ecclesie”., 1327. Veszp.Reg. 175., HO. III. 73. „nobiles Jobagiones ecclesie nostre exercituare debentes”., 1332. Veszp. Reg. 239. „Bede de Zepezd nobilem jobagionem… ecclesie sue… exercituantem esse”., 1352. Veszp. Reg. 440. „nobiles iobagiones exercituare debentes”., 1377. Veszp. Reg. 713. „nobilium iobagionum exercituantium”, „nobilium ecclesie nostre…exercituantium”.
  24. Szilágyi 1937., 19.
  25. Holub 1947., 4–5., „A nemes, nobilis szót a XIII. században kezdik ugyan másokra is használni, így a várjobbágyokra és az egyházaknak előkelő, harcos népeire is (nobilis ecclesiae, nobiles exercituantes), de ezekkel mindig élesen szembeállítják az országos nemeseket (noblies regni), akiknek a földjét semmiféle szolgálat, conditio sem terheli mert az egyedüli kötelességük a király szolgálata nem a birtokot, hanem a személyüket megkötő szolgálat, servitium volt.” Holub József: A magyar alkotmánytörténet vázlata, Pécs, Pécsi Egyetemi Könyvkiadó, 1943, I., 108.
  26. 1232. ZO. II. 643-644. A szakcikkek hasábjain eltérő magyarázatok találhatóak arra vonatkozóan, hogy itt a veszprémi püspökség vagy esetleg káptalan nemes jobbágyaival találkozunk az oklevélben tanúként. Borosy András a püspökség nemes jobbágyainak tartja őket (Borosy 1987., 628.). Zsoldos Attila pedig káptalani nemes jobbágyoknak tekinti őket (Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak…”. A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásairól, in Káli Csaba (szerk.): Zalai történeti tanulmányok, Zalaegerszeg, Zalai Gyűjtemény, 1997, 42. 14.). A Léderer Emma szerkesztette történeti szöveggyűjtemény (Léderer Emma (szerk.): Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához. I. 1000-től 1526-ig, Budapest, Tankönyvkiadó, 1964, 332–333. is a veszprémi káptalan nemes jobbágyainak tartja őket, csak mint a későbbi, Bertényi Iván által szerkesztett (Bertényi Iván (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény: 1000-1526, Budapest, Osiris, 2000, 400–401.) kiadás is. A káptalani nemes jobbágyként való azonosítás sokkal valószínűbbnek látszik, tekintve, hogy a szöveg a káptalan tanúinak felsorolásakor szól róluk: Gregorius decanus Wesprimiensis, Sacerdos Barnabas, magister Endre canonici Wesprimienses, Scynke, Adam de Pulach, et multi iobagiones nobiles eiusdem ecclesie.. Ezen körülmény után nem lehet kétséges, hogy mely intézmény kereteihez is tartoztak valójában a kehidai oklevél nemes jobbágyai.
  27. 1291. ZO. I. 102., 1292. ZO. I. 108., 1293-1305. Veszp. Reg. 29., 1314. Veszp. Reg. 71., 1315. Veszp. Reg. 76., 1315. Veszp. Reg. 78., 1318. Veszp. Reg. 91., 1318. Veszp. Reg. 93., 1323. Veszp. Reg. 138., 1324. Veszp. Reg. 153., 1326. Veszp. Reg. 162., 1327. HO. III. 87., 1331. Veszp. Reg. 223., 1331. Veszp. Reg. 224., 1331. Veszp. Reg. 225., 1332. Veszp. Reg. 239., 1333. Veszp. Reg. 254., 1333. Veszp. Reg. 255., 1335. Veszp. Reg. 269., 1335. Veszp. Reg. 270., 1343. Veszp. Reg. 382., 1344. Veszp. Reg. 392., 1346-1351. Veszp. Reg. 397., 1346-1351. Veszp. Reg. 398., 1347. Veszp. Reg. 405., 1348. Veszp. Reg. 408., 1350. Veszp. Reg. 425., 1353. Veszpr. Reg. 455., 1362. Veszp. Reg. 556., 1369. Veszp. Reg. 632., 1370. Veszp. Reg. 657., 1377. Veszp. Reg. 713., 1379. Veszp. Reg. 732., 1385. Veszp. Reg. 821., 1385. Veszp. Reg. 826., 1392. Zsigmond-kori oklevéltár.(A továbbiakban: ZSO) I. 2413.
  28. Holub József 1327-re teszi első megjelenését. Holub 1947. 5. Ezzel szemben le kell szögeznünk, hogy a Dráván túl eső részeken már jóval előbb, a XIII. század végén találkozunk az egyházi hadakozó jobbágy praedialis elnevezésével, ahogy azt Borosy András is lejegyezte. Az első esetet egyébként Borosy András az 1293-as évre helyezi. Borosy 1987., 637.
  29. 1353. Veszp.Reg. 451., 1386. Veszp.Reg. 841. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az egyházmegyével kapcsolatos forrásanyagban egy adott személyre vonatkozóan, és nem birtok vagy éppenséggel a birtoklás megnevezésével kapcsolatban először 1369-ben, és a fehérvári káptalan nemes jobbágyaival kapcsolatban kerül elő az adott kifejezés: „similiter predialis viginti”. 1369. Veszp.Reg. 634.
  30. 1392. ZSO. I. 2413., Bolla Ilona. Egy XIV. századi státusper és tanulságai. In: H. Balázs Éva – Fügedi Erik – Maksay Ferenc (szerk.): Mályusz Elemér Emlékkönyv, (A továbbiakban: Bolla 1984.) 39,
  31. Tizedszedők közül felemeltek: 1285. HO. V. 57., az egyház kondicionárius jobbágyai közül felemeltek: 1291. ZO. I. 102. a diplomát 1377-ben megerősítették: Veszp. Reg. 713., 1292. ZO. I. 108., 1307. ZO. I. 126, Veszp. Reg. 33.
  32. 1314. Veszp. Reg. 71. és 72., Az oklevél megerősítése: 1324. Veszp. Reg. 153., 1318. Veszp. Reg. 91., 1318. Veszp. Reg. 93., ZO. I. 146., 1323. Veszp. Reg. 138., 1326. Veszp. Reg. 162., 1327. Veszp. Reg. 175., HO. III. 73., 1343. Veszp. Reg. 382., 1350. Veszp. Reg. 425., 1385. Veszp. Reg. 826.
  33. 1331. Veszpr. Reg. 223., 1332. Veszp. Reg. 239., 1333. Veszp. Reg. 255., 1335. Veszp. Reg. 269., 1392. ZSO. I. 2413.
  34. 1318. ZO. I. 146., Veszp. Reg. 93.
  35. 1307. ZO. I. 126., Veszp. Reg. 33.
  36. 1353. Veszp. Reg. 455.
  37. 1291. ZO. I. 102., 1292. ZO. I. 108., Veress D. Csaba: A Kál-völgy története. I. rész. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 1984, 610.
  38. 1256. Fejér. IV/2. 403–404., 1315. Veszp. Reg. 76., 1339. Veszp. Reg. 315.
  39. 1326. Veszp. Reg. 162.
  40. 1346-1351. Veszp. Reg. 397., 1346-1351. Veszpr. Reg. 398.
  41. 1343. Veszp. Reg. 382., 1347. Veszp. Reg. 405., 1385. Veszp. Reg. 826. A mai Gyulakeszivel azonosítható a település.
  42. 1327. Veszp. Reg. 175.
  43. 1363. Veszp. Reg. 369.
  44. 1323. Veszp. Reg. 138., 1335. Veszp. Reg. 275.
  45. 1323. Veszp. Reg. 138.
  46. 1363. Veszp. Reg. 560.
  47. 1285. HO. V. 57., 1314. Veszp. Reg. 71., 1318. Veszp. Reg. 91. A mai Nemesvámosról van itt szó.
  48. Ozorai József: Az egyháznemesi, vagy praediális birtok, Magyar Sion, 1887, 26–271., 362–280., 512–528.
  49. Szekfű Gyula: Serviensek és familiárisok. Értekezések a történeti tudományok köréből XXIII. 3., Budapest, 1912, 8. (A továbbiakban: Szekfű 1912.).
  50. Székely 1935., 33–35. Amint már említettük, Eckhart Ferenc Székely Ottokár eredményeit használta fel a kérdés vázolása során: Eckhart 1946., 52.
  51. Fekete Nagy Antal: Az országos és particularis nemesség tagozódása a középkorban, in Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére, Budapest, 1937, 172.
  52. Szabó István mindezek hatására a predialistákat tekintette a korabeli magyar társadalom legjellegzetesebb hűbéres rétegének. Kutatásai arra vezették, hogy az úgynevezett „more prediali”, azaz prediális módon birtoklás először az 1240-es években a zágrábi püspökség területén jelent meg, és innen terjedt el ez az ország többi intézményében is. Szabó István: A prédium. Vizsgálódások a korai magyar gazdaság és településtörténelem körében, in Für Lajos (szerk.): Jobbágyok, parasztok. Értekezés a magyar parasztság történetéből, Budapest, 1976, 67., 81. és 99.
  53. 1315. Veszp. Reg. 91.
  54. Bónis 2003., 154.
  55. Bónis 2003., 155–156., 1336. Veszp. Reg. 278., 1341. Veszp. Reg. 334.
  56. .1340. Veszp. Reg. 333.
  57. 1363. Veszp. Reg. 566.
  58. Bónis 2003., 155–156.
  59. Kumorovitz L. Bernát tévesen azonosítja Lipoldus nővérének fiait az unokanővéreinek a fiaiként (filiis sororarium suarum). 1323. Veszp. Reg. 138.
  60. 1385. Veszp. Reg. 826.
  61. 1302. Veszp. Reg. 10.
  62. A szepezdi rokonság státuszperének végső mozzanatáról van szó, az oklevél tartalma későbbi átiratban maradt ránk. 1392. ZSO. I. 2413., Bolla 1984. 39-40., Holub 1947. 17.82/a. lábjegyzet.
  63. 1353. Veszp. Reg. 455. Holub József is felismeri az iménti eset fontosságát, és ki is emeli, hogy a prédiumot nő vagy özvegy is örökölheti annak fényében, hogy nekik vagy férjüknek a nemes jobbágyi szolgálatokat a továbbiakban is teljesítenie kell. Több adatot is közölt, többet között az említett 1323-as esetet is (Veszp. Reg. 138.). Holub 1947., 17. 82. lábjegyzet.
  64. 1335. Veszp. Reg. 270 és 275.
  65. A pensa számítási pénz volt, 30 vagy 40 dénár tett ki általában 1 pensát. KMTL 542. (A szócikk Gedai István munkája).
  66. A dénármárka a középkorban elterjedt pénznem volt, amely az 1 márka (245,5g) nemesfémből, mint pénzverési alapsúlyból vert dénárok számának meghatározásából ered. Kőfalvi Tamás: „…a rosszat rosszal tetézve…”. Hatalmaskodási esetek a középkori Dél-Dunántúlon. Szeged 2006. (A továbbiakban: Kőfalvi 2006.). 64. 184. lábjegyzet.
  67. 1363. Veszp. Reg. 560.. Györffy 1983., 471.
  68. 1335. Veszp. Reg. 270. és 275.
  69. 1339. Veszp. Reg. 317.
  70. Sessio: a telek középlatin nyelvű megfelelőinek egyike.
  71. 1343. Veszp. Reg. 382.
  72. 1256. Fejér IV/2. 403-404., 1302. Veszp. Reg. 10., 1366. Veszp. Reg. 566.
  73. 1315. Veszp. Reg. 76.
  74. 1256. Fejér. IV/2. 403-404.
  75. 1315. Veszp. Reg. 76.
  76. A comes jelzőt egyébként nem csak ispánok megjelölésére használták ekkoriban, hanem egyszerűen az előkelőség egyik szinonimájaként is. Kőfalvi 2006., 55., 151. lábjegyzet.
  77. 1339. Veszp. Reg. 315.
  78. Csánki Dezső tudósítása szerint a veszprémi püspökség a következőképp birtokolt területeket a Nivegy-völgyben: „Ezenkívül birtokos a hét Nivegy faluban (1269.) jelesül Csicsón (1272. 1473. nemes-jobbágyokkal), Szent-Jakabon vagyis Sz.-Jakabfalván (1306. 1318. 1379. 1446.), Herenden (1306. 1318. 1446.), Tagyonban (1306. 1318. 1466.) s a hihetőleg szintén ide számítható: Árokfő (1353. 1430. 1466.), Szent-Bereczk vagy Sz.-Bereczk-falva (1354. 1430. 1466.), és Szent-Antal vagy Sz.-Antalfalva (nemes-jobbágyokkal, pl. 1478 körül) helységekben; nemes jobbágy: Sz.-Antalfa (1478. lehet csak kb.), Árokfő, Nivegy.” Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. III. kötet. A veszprémi püspökség birtokai Zala megyében. 518727, in Családtörténet, heraldika, honismeret. Arcanum DVD könyvtár IV., Budapest, Arcanum Adatbázis Kft., 2002. Megállapíthatjuk, hogy a Nivegy-völgyben történt püspöki birtokszerzés fő időszaka a XIII-XIV. század lehetett.
  79. 1315. Veszp. Reg. 76.
  80. 1275. Reg. Arp. 2637.
  81. 1335. Veszp. Reg. 270 és 275.
  82. 1363. Veszp. Reg. 566.
  83. 1302. Veszp. Reg. 10., 1335. Veszp. Reg. 270 és 275., 1348. Veszp. Reg. 408.
  84. 1363. Veszp. Reg. 560., 1369. Veszp. Reg. 651., 1370. Veszp. Reg. 657.
  85. 1335. Veszp. Reg. 270. és 275.
  86. A malmok értékességéről lásd: Kőfalvi 2006., 58. 163. lábjegyzet.
  87. 1339. Veszp. Reg. 317.
  88. 1363. Veszp. Reg. 560.
  89. 1277-ben a Tolna megyei Csegén 3 hold szőlő és 2 hold szőlőnek való föld ért 4 dénármárkát, míg 1283-ban a Zala megyei Pécsölyön 1 hold szőlő 3 bécsi dénármárkát ért. 1300-ban a szintén Zala megyei Szőllősön 1 hold szőlő és mellette található 1 hold föld 10 pensa bécsi dénárt ért. Hóman Bálint: Magyar pénztörténet 1000-1325. Magyar Tudományos Akadémia. Budapest. 1916. 514-515. Ez a néhány adat is arra utal, hogy a szőlők esetében változatos árakkal és értékkel kell számolnunk. Mindezek mellett azt megállapíthatjuk, hogy az 1363-ból származó szőlőérték mindenképp magasnak számított az adott korszakban.
  90. Falcustrum: „Középkori területmérték, mely az egy ember által egy nap alatt lekaszálható terület országonként változó nagyságát fejezte ki.” Kőfalvi 2006., 126., 308. lábjegyzet.
  91. 1385. Veszp. Reg. 826.
  92. 1323. Veszp. Reg. 138., 1327. Veszp. Reg. 175., 1392. ZSO. I. 2413.
  93. 1343. Veszp. Reg. 382.
  94. Bolla 1984., 39–46. Bolla Ilona összefoglalta az említett státuszpert a jogilag egységes jobbágyosztályról írott monográfiájában is, azonban itt a szepezdi rokonságot tévesen tartja a veszprémi káptalan nemes jobbágyainak. Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon. Értekezések a történeti tudományok köréből. Új Sorozat. Budapest. 1983. (A továbbiakban: Bolla., 1983.). 267–269.
  95. Az 1243. június 27.-re datált oklevél az 1392-es, Demeter országbíró által hozott ítéletlevélben maradt ránk, tartalmilag átírva.1392. ZSO. I. 2413.
  96. 1392. ZSO. I. 2413.
  97. 1332.Veszp. Reg. 239.
  98. 1333.Veszp. Reg. 254.
  99. 1335 Veszp. Reg. 269.
  100. 1386.Veszp. Reg. 841, 842 és 843.
  101. 1391. ZSO. I. 2041.
  102. 1392. ZSO. I. 2413.
  103. 1341. Veszp. Reg. 334.
  104. Itt már egyébként az eddigre elhunyt György prépost testvéreiről és nem a féltestvéreiről hallunk. 1348. Veszp. Reg. 408.
  105. . „pro censu annuali”. Évenkénti census fizetése fejében birtokolta Balázs Budun-t 1348. Veszp. Reg. 411.
  106. 1359. Veszp. Reg. 519.
  107. 1359. Veszp. Reg. 519.
  108. 1343. Veszp. Reg. 382. A veszprémi püspök hagyta jóvá nemes jobbágyai számára egy birtokrész cseréjét. A birtokcsere után a püspökség nemes jobbágyai lettek az említett nemesek, ezt a körülményt talán birtokaik elszigelteltségével is magyarázhatjuk, mint sok esetben itt sem volt „életképes” a nemesi birtok a birtokkoncentrációra törekvő egyház területeinek gyűrűjében. Zsoldos Attila mutatott rá a nagyberényi királynéi harcosok esetét vizsgálva, hogy a veszprémi káptalan birtokai által körbe zártan nem tudtak ellenállni a nyomásnak, a káptalan birtokkoncentráló akaratának és beléptek annak harcos jobbágyai közé. Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában. MTA Történettudományi Intézete. Budapest. 2005. 70. A királynéi harcosok esete is jól példázza az imént megállapított gondolatot.
  109. Jóval későbbi adat, és még itt is szerepel a census, mely alól felmentést kap a nemes jobbágy. A felmentésre nyilván azért volt szükség, mert még élt ez a szolgáltatásfajta. 1385. Veszp. Reg. 826.
  110. Érdekes jelenség, hogy jobbágyként említik őket. A későbbi nemes jobbágy elnevezések esetükben bizonyítják, hogy azonos jelentéstartalommal van itt dolgunk 1369. Veszp. Reg. 631.
  111. Bolla 1984., 41.
  112. . Itt már Balázs fia Miklóst említ a szöveg. Későbbiekben sem találkozunk Balázs nevével. Lehetséges, hogy időközben meghalt 1369. Veszp. Reg. 632.
  113. . Kumorovitz L. Bernát a diploma keltét 1369. május 23. és augusztus 1. közé teszi, mivel előbbi dátum a nyomozás utolsó napja, augusztus 1.-én pedig a fehérvári káptalan jelentése már a bíróságon van. 1369. Veszp. Reg. 635.
  114. 1369. Veszp. Reg. 636.
  115. 1369. Veszp. Reg. 645.
  116. 1369. Veszp. Reg. 647.
  117. 1370. Veszp. Reg. 657.
  118. 1363. Veszp. Reg. 566.
  119. 1370. Veszp. Reg. 657.
  120. 1339. Veszp. Reg. 317.
  121. 1343. Veszp. Reg. 384. Kumorovitz L. Bernát szerint a diploma datálásával kapcsolatban akadtak problémák:„Évszáma a rongált szövegből nem vehető ki. Mivel tartalmi tekintetben összefügg az 1343. novembert 17.-i oklevéllel, ennek keltét is 1343-ra kell tennünk.” 131. lábjegyzet.
  122. 1343. Veszp. Reg. 385.
  123. 1346-1351. Veszp. Reg. 397. Kumorovitz L. Bernát a datálás során felmerülő kételyeket azzal oldotta fel, hogy János 1346 és 1351 között volt választott veszprémi püspök. Erre lásd: 139. lábjegyzet.
  124. 1346-1351. Veszp. Reg. 398. Csakúgy, mint az előző diploma kapcsán, Kumorovitz L. Bernát megjegyzi, hogy az évszám a rongált szövegből nem vehető ki, és azért teszi 1346 és 1351 közé a diploma keletkezését, mert János akkoriban töltötte be a választott veszprémi püspöki címet. Erre lásd: 140. lábjegyzet.
  125. 1381. Veszp. Reg. 745.
  126. 1384. Veszp. Reg. 808.
  127. 1385. Veszp. Reg. 821.
  128. 1385. Veszp. Reg. 832.
  129. 1385. Veszp. Reg. 832. 346. lábjegyzet.
  130. 1386. Veszp. Reg. 845.
  131. 1386. Veszp. Reg. 846.
  132. Az 1275-ben a kilépő nemes jobbágyok is a királyi akaratnak köszönhetik szabadulásukat az egyházi kötelékből. 1275. Reg. Arp. 2637.
  133. Szállásadó, szállásadási kötelezettség. A természetben lerótt szolgáltatások közé tartozott.
  134. 1276. Reg. Arp. 2716.
  135. Gutheil Jenő: Az Árpád-kori Veszprém, Veszprém, Veszprém Megyei Levéltár, 1979, 224–231.
  136. 1318. Veszp. Reg. 90.
  137. Veszp. Reg. 134.
  138. 1254. Fejér. IV/2. 230-233. , Reg. Arp. 1012. Szentpétery Imre az oklevelet hamisnak tartja.
  139. 1307. ZO. I. 126., Vesz. Reg. 33.
  140. A collecta egy adónem, melyet először II. András vetette ki, és mint rendkívüli királyi adó létezett. Német és cseh területen szintén megtalálható volt. Az Anjou-k uralkodása alatt is szedték, főleg hadjáratok céljaira fordítva az így befolyt összeget. Főleg az egyház (!) igyekezett népeit kivonni collecta fizetése alól. Királynői collecta is létezett. Pénzben vagy terményben akár az egész országban szedhették, vagy annak csak egy részén. Nemesek mentesek voltak fizetése alól. A XIV. század folyamán földesúri szolgáltatássá vált, hadjáratok idején a jobbágyokra rótt kötelezettség volt. Eckhart 1946., 157. Az említett 14. századi esetekben is minden bizonnyal földesúri collecta szedéséről volt szó.
  141. 1343. Veszp. Reg. 382.
  142. „ A XIV. század derekán már arról olvasunk, hogy pénzzel megválthatták katonai szolgálatukat, mert a veszprémi püspök általános felkelés esetében ratione exercituationis collectát vetett ki rájuk. Ez azt mutatja, hogy nem kellett fegyverrel szolgálniok, s az oklevélnek abból a megjegyzéséből, hogy ez „iuxta eiusdem ecclesie approbatam consuetudinem” történt, arra következtethetünk, hogy régebbi gyakorlat volt már ekkor.” Holub 1947., 11.
  143. Az időpontok nem lehetnek véletlenek, Szent-Mihály ünnepétől várták az időjárás hidegre fordulását, Szent-György pedig a jó időjáráshoz, a tavasz kezdetének tartották számon Európa több területén. A megadott időpontok összefügghetnek a mezőgazdasági munkák lefolyásával is.
  144. 1318. Fejér VIII/2. 195–197.
  145. 1338. Dl. 25092., Egyébként Borosy András nagy jelentőséget tulajdonított az iménti oklevélnek: „ A XIV. században már az egyházi nemes jobbágyok bizonyos fokú „demilitarizálódása” következett be. Az 1330-as években a nemes jobbágyok a hadba vonulást pénzért megválthatták. Kálmán győri püspök meghagyja officiálisainak, hogy nemes jobbágyai fellett ne ítélkezzenek, tőlük semmilyen taksát, vagy ajándékot ne szedjenek, mert e jobbágyok szükség esetén kötelesek hadba vonulni, vagy ehelyett évi két részletben 2-2 márkát kell fizetniük.” Borosy 1987., 633.
  146. 1358. Holub. 1947., 11., Dl. 292914.
  147. 1341. Veszp. Reg. 334.
  148. Fraknói Vilmos: A szekszárdi apátság története, Budapest, Franklin Társulat, 1879. (A továbbiakban: Fraknói 1879.). 43–44.
  149. PRT. II. 569., Holub 1947., 11–12. A tegzes megjelölés könnyűlovas tartalmi jelentésére – már Holub József is annak értékelte az adat alapján a szó jelentését -: „ Az mindenképpen bizonyosnak tűnik, hogy a XIII. század második felében és a XIV. században a hazai íjász könnyűlovasság megnevezésének terminológiája – „nemzetiségre” való tekintet nélkül – azonos volt: elsőként 1264-ben említ egy oklevél tegzeseket, azaz pharetrariusokat, majd a névtelen szerző gestája szerint 1350-ben Lackfi István a saját és testvére „háza népével” 100 fegyveressel és 50 tegzessel győzte le a Lajos király elfogására készülődő német zsoldosokat Itáliában, s Himfi Péter bolgár bán 1366. október 20-án kelt levelében is fegyveresekről és tegzesekről írt.” B. Szabó János: A honfoglalóktól a huszárokig. A középkori magyar könnyűlovasságról, Budapest, Argumentum Kiadó, 2010 121.
  150. Deér József már az egész Anjou-kori magyar társadalom „demilitarizáltságáról” ír, amely átterjedt az egyházi nemes jobbágyokra is. Vélekedése szerint az egyházi földesurak ekkor már sokkal szívesebben látták nemes jobbágyaik adóját, mint katonai szolgálatát, mert nagyobb értékkel bíró zsoldosokat fogadhattak fel belőlük, akik jártasak voltak a várak védelmében és a külföldi háborúkban is gond nélkül bevethetőek voltak. Deér József: Zsigmond király honvédelmi politikája, Pécs, Dunántúl Pécs Egyetemi Kiadó, 1936, 11 és 58.
  151. Borosy 1987., 633.
  152. A 14. század második felében mindössze kétszer előforduló jelző közül az egyik egy korábbi oklevél átiratában szerepel: 1377. Veszp. Reg. 713. A következő oklevél átiratáról van szó: 1291. ZO. I. 102. A század során más intézmények esetében is megfigyelhető ez a változás, 1382-ben már nem említi a hadakozó jelzőt a szekszárdi nemes jobbágyokkal kapcsolatban a szöveg, a prediálisok kapcsán tehát már szó sincs hadakozásról, jelzők tekintetében sem. Fraknói 1879., 43–44. A későbbiekben Bolla Ilona hívta fel erre az adatra a figyelmet. Bolla 1983. 272-273. 117. lábjegyzet. A hadakozó jelzővel az egyházi nemesekkel kapcsán a XV. században már csak elvétve találkozunk. A pécsi káptalan népeivel kapcsolatban kerül elő: nobilium exercituantium iobagionum ecclesie. 1400. Nagy Imre (szerk.): A Zichy és Vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1888, V., 167.
  153. A zsoldosságra: Rázsó Gyula: A zsoldosintézmény kezdetei Magyarországon a XIV. században, Hadtörténelmi Közlemények, 1960/2, 107–143.
  154. A hadtörténeti kérdés fontosságát jelzi Szabó Csaba megállapítása a tihanyi apátság nemeseivel kapcsolatban, amely szerint 15. századi eltűnésük összefüggésbe hozható a hadszervezet változásaival és az egyházi nemesek jelentéktelen katonai erejével. Szabó 1992. 111. Az egyházi nemesség demilitarizálódási folyamatának vizsgálata, az okok felderítése a teljes középkori forrásanyag figyelembevételével lenne szükséges, és külön dolgozat kereti között is lenne tárgyalandó.
  155. A lucrum camarae a pénzverés haszna, királyi felségjogból származó úgynevezett regálé – jövedelem. A királyi hatalom a pénz belső értékét, ezüsttartalmát leszállította, névleges értékének megtartása mellett. A pénzt gyakran kivonták a forgalomból, az új pénz kibocsátása után a régit már tilos volt használni. Eckhart 1946., 157–158.
  156. 1362. Veszp. Reg. 556.
  157. Bónis 2003., 155.
  158. Adónem, földbér. Eredetileg a hospesek pénzjáradéka, földesúri adója volt, amely a földesúri népek XIII. századi gazdasági, jogi egyesülésével a jobbágytársadalom meghatározó adója lett egészen megszűnéséig. A census a telket érintette, nagysága is a méreteihez igazodott. A XIII. századi változatos összegek mellett a XIV. században egy aranyforint körüli összeget jelentett. Kezdetben két, majd három részletben fizették: Szent György (április 24.), Szent Mihály (szeptember 29.) és Szent Márton (november 11.) napján. KMTL. 137 (A szócikk Solymosi László munkája). Más intézmények nemes jobbágyaik esetében találunk példát cenzus fizetésére, a zalai monostor nemes jobbágyai évi egy nehézsúlyú dénármárkát fizettek. 1341. Veszp. Reg. 334.
  159. 1385. Veszp. Reg. 826.
  160. Bónis 2003., 155.
  161. Bónis 2003., 155.
  162. Bónis 2003., 147.
  163. Az immunitas a birtokra vonatkozó kiváltság, amely az állammal szemben bírói vagy adózási mentességet biztosított. A bírói immunitas alapozta meg mind az egyházi, mind a földesúri bíráskodást. Lényege, hogy a földesúr birtokának lakó fölött bíráskodhatott. Elterjedésével kapcsolatban az egyik nézet szerint 1200 körül nyerték el az egyházi világi földesurak. A másik, szakirodalomban megtalálható nézet viszont azt állítja, hogy az egyházi földesurak már a 11-12. század során élvezték ezt a kiváltságot. KMTL. 281. (A szócikk Solymosi László munkája).
  164. 1232. ÁUO. XI. 167.
  165. 1262. Reg. Arp. 1302., Mon. Strig. I. 618., Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1979. 173-174., Kristó Gyula: Az Aranybullák évszázada. Gondolat. Budapest. 1981. 129.
  166. ut iobagiones et populi universi capituli ipsius ecclesie liberi sive originariis seu asscripticiis aliisve quibuslibet conditionibus irretiti in Wesprimiensi, Zaladiensi, Symigiensi, Tolnensi aliisve comitatibus constituti coram vicecomite Wesprimiensis civitatis pro tempore constituto et eiusdem loci preposito vel decano dumtaxat eisque absentibus aliquo ex canonicis ad hoc per capitulum deputato possint et debeant conveniri ita”. 1276. Reg. Arp. 2716. A diplomát I. Károly 1323 folyamán megerősítette: Veszp. Reg. 134.
  167. 1254. Fejér. IV/2. 230-233., Reg. Arp. 1012.
  168. Ilyen tartalmú oklevél egyébiránt nem ismeretes előttünk. Az 1276-os, káptalani privilégiummal való összekapcsolását pedig semmi sem támasztja alá. Azonban egy Károly Róbert korát megelőző privilégium létét nincs okunk teljes mértékben kétségbe vonni, mivel a citált diploma is szól róla.
  169. 1324. Veszp. Reg. 152., DF 200964.
  170. 1334. Veszp. Reg. 263., DF 200900.
  171. 1327. Veszp. Reg. 175., HO. III. 73.
  172. „Henrik veszprémi püspökség 1327-ben biztosítja Ilerk fia Jakab nemest, ki összes javaival a püspökség védelme alá helyezte magát, hogy a püspökség többi nemes jobbágyaival azonos szabadságot fog élvezni, azaz nem tartozik az officiális ítélőszéke alá, hanem csak a püspök ítélkezik fölötte.”. Borosy 1987., 638.
  173. 1385. Veszp. Reg. 826. A püspökség sümegi várnagyaival, mint a nemes jobbágyok területi ispánjaival (comes terrestris) találkozunk 1347- ben: Veszp. Reg. 405.
  174. 1346-1351. Veszp. Reg. 398.
  175. A győri püspökség nemes jobbágyairól van szó jelen esetben. 1338. DL 25092.
  176. Bónis György is kiemeli, hogy a gazdatisztek (tehát az officiálisok) nem ítélkezhettek a nemes jobbágyok felett, csak a főpap nádora, udvarbírája, ispánja, földbírája tehette ezt meg. Bónis 2003., 160.
  177. 1347. Veszp. Reg. 405.
  178. 1385. Veszp. Reg. 826.
  179. 1272. Mons. Strig. I. 603– 604., Reg. Arp. 2200., Bolla 1983., 270., 113. lábjegyzet.
  180. 1406. ZSO. II. 4430., Bolla 1983., 269. A pécsi püspökség esetében itt a várnagy és nemes jobbágyok területi ispánja (comes terrestris) azonos személy. Fedeles Tamás: A püspökség és székeskáptalan birtokai, gazdálkodása, in Fedeles Tamás – Sarbak Gábor – Sümegi József (szerk.): A pécsi egyházmegye története I. A középkor évszázadai (1009-1543), Pécs, 2009, 433.
  181. Itt szintén egy területi hatáskörrel bíró ispánról van szó. Petyeni István kalocsai várnagy „comes nobilium archiepiscopalium de Sarkuz”.1387. ZSO. I. 88. Bolla 1983., 269.
  182. Elye terrestris comitis. Az oklevél szövegéből nem derül ki pontosan, hogy ebben az esetben a veszprémi káptalan nemes jobbágyai fölé is helyezett comes terrestris-ről van e szó. 1285. HO. 57.
  183. 1255. Mons. Strig I. 422- 424., Reg. Arp. 1048.
  184. 1331. Veszp. Reg. 224 és 225. A 224. regeszta közli a Kumorovitz L. Bernát által érdekesnek (!) aposztrofált oklevél eredeti szövegét is. Bolla 1983. 270. 113. lábjegyzet.
  185. 1343. Veszp. Reg. 382.
  186. Bónis 2003., 162. Bónis György itt tévesen köti a fajszi egyháznemesi széket a pannonhalmi főapátság nemeseihez. Az egyházi nemesek székeinek kérdésköre sem tisztázott a történettudományban. Csak az esztergomi érsekség nemes jobbágyainak verebélyi székével kapcsolatban tudunk mindössze összefoglaló igényű írást említeni: Ethey Gyula: A verebélyi érseki nemesi szék. Magyar Családtörténeti Szemle. 1941/5. 97–107.; /6. 127–132.; /7. 156–160.; /8. 178–185.; /9. 209–214.; /10. 240–241.,/11. 258–260.; /12. 272–276., 1942/1. 18–21.; /2. 40–44.; /3. 69–71.; /4. 92–95.; /5. 114–117.; /6. 139–144.; /7. 166.; /8. 188–191. Fraknói 1879., 42–46.
  187. 1347. Veszp. Reg. 405.
  188. 1293-1305. Veszp. Reg. 29. Erdélyi László is már szólt róla a pannonhalmi apátság egyházi nemesei kapcsán, hogy a katonai jellegű szolgálatok mellett az apátságot perek során is képviselniük kellett. Erdélyi 1915. 6.
  189. Bónis 2003., 147., Szekfű 1912., 10–12., Váczy Péter: A királyi serviensek és a patrimoniális királyság. Századok, 61-62, 1927, 380–381.