Beküldve:

Samu Botond Gergő: Egy vármegyetérkép „kettős élete” (1785–1850)

A különböző kartográfiai dokumentumokat igen sokféleképpen hasznosíthatjuk történeti kutatásaink során. A térképek, atlaszok – funkciójukból adódóan – rögzíthetik az aktuális állapotokat, egy terület topográfiai, földrajzi, esetleg földtani viszonyait, a különböző határokat, legyen szó akár földbirtokokról, világi vagy egyházi igazgatásról, erdőkről vagy éppen bányákról, a lakosság, a nemzetiségek, különböző erőforrások eloszlásáról. Éppen ezért a gazdaságtörténet, a közigazgatás, a hely- vagy a hadtörténelem művelői számára egyaránt alapvető fontosságúak.

Még szerencsésebb, ha különböző időszakokból fennmaradt dokumentumokkal dolgozhatunk: így már a változás is nyomon követhető, lehet az egy épület, épületcsoport, vagy egy település fejlődése, a vízszabályozások és azok következményei, az utak, vasutak kiépülése, a birtokviszonyok alakulása, a természeti kincsek kiaknázása, egyszóval az épített és a természeti környezetünk átalakulása és átalakítása.

A térkép egy adott kor terméke, hiszen már az első lépésektől kezdve – a felmérés, vagy az előképek kiválasztása – az adott kor technológiai színvonalán mozog, követi mind a mérnöki, mind a nyomdatechnikai újításokat, az ábrázolás módján pedig mély nyomot hagy a korstílus és korszellem. Előállításuk során nem csak földmérői, geográfusi tudásra volt szükség, ha nyomtatásba kerültek, akkor fa-, később réz-, majd acélmetszői, a 19. század húszas éveitől pedig litográfusi ismeretekre is szükség volt. Nem csoda, hogy gyakran egy ember nem is volt elég minden feladat ellátására, a nagy volumenű, összetett munkákat (katonai-topográfiai felmérések, atlaszok összeállítása) pedig már csapatok, bizottságok végezték, bizonyos esetekben végzik napjainkban is.

A bemutatásra kerülő munkák több szempontból is különlegesek: az 1785-ben kiadott első magyarországi nyomtatott, részletes vármegyetérkép több, mint hatvan évvel később felülrajzolt példányai, amelyeken Vas vármegye új közigazgatási határait tervezték meg.

Az alaptérképről és készítőjéről

A szóban forgó Comitatus Castri Ferrei iussu ichnographice delineatus című térkép nagy méretű, két szelvénye összeillesztve a külső keretig 90,5 × 97 cm, és igen részletes, méretaránya 1:120 000. Az 1785-ben megjelent mű megelőzi mind Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Somogy vagy épp Veszprém vármegyék nyomtatott térképeit, ezért kitüntetett figyelmet kapott a szakirodalomban. Az összeállító, szerkesztő mérnök, Kenedics József (1756–1809) életét öccse késői leszármazottja, Kenedits Ágnes kutatta, míg magával a kiadvánnyal a neves térképtörténész, Gróf László foglalkozott több cikkében is.

Kenedics József három évig volt gyakornok Fejér vármegye mérnöke mellett, majd a pápai és nagyjenői kolostorok birtokain dolgozott további három évig, ezután lett Vas vármegye földmérője. 1777-ben tette le hivatali esküjét, majd Szombathelyen telepedett le. 1792-ben három fivérével együtt nemesi címre terjesztették fel. Egy 1999-es adat[1] szerint 60 térképe és tervrajza található magyar közgyűjteményekben, ezek nagyrészt kéziratos munkák: egyházigazgatási, közigazgatási, posta- és úrbéri térképek.

Vas vármegye közgyűlése 1783-ban adott megbízást Kenedicsnek, hogy készítse el a vármegye részletes térképét. Ahogy Gróf László is felhívta rá a figyelmet: „Az évekig tartó mérési munkálatokat csak nehezítette, hogy térképéhez nem sok földrajzi adat állt rendelkezésére, hiszen a katonai felmérés adatai nem kerülhettek nyilvánosságra, sőt sem Lipszky, sem pedig Korabinszky atlasza nem jelent még meg.”[2] A nagy munkát 1784-ben már be is fejezhette, legalábbis egy bécsi útért kapott napidíj alapján feltehetően ekkor vitte el kész rajzát a metszőhöz. A korszakban ekkora méretű metszetet az országban még nem tudtak készíteni, ehhez külföldi mesterre, jelen esetben Johann Ernst Mansfeld (1739–1796) szaktudására volt szükség.

Gróf László közel 25 éves cikkéből sok részlet kiderül a térkép utóéletéről és lelőhelyeiről:

Kenedics József térképe a 18. századi magyar kartográfia egyik remekműve, mely sajnos nagyon kevés példányban maradt fenn napjainkig. Eredetileg is alacsony példányszámban készült, nagy méretüknél fogva azonban még jobban voltak kitéve az idő és az emberek vandalizmusának. Ismereteink szerint a hazai közgyűjtemények közül a Magyar Országos Levéltár, az Országos Széchényi Könyvtár Térképtára, valamint a Vas Megyei Levéltár őrzi a megmaradt becses lapokat. Ezen kívül néhány példány fellelhető külföldön – pl. az ausztriai gyűjteményekben – illetve magánszemélyeknél […][3]

Ma már egy rövid online kereséssel ki tudjuk bővíteni a lelőhelyek fenti listáját, sok esetben a digitális másolatokat is megtekinthetjük. A már említett MNMKK Országos Széchényi Könyvtára,[4] és a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára[5] mellett a Hadtörténelmi Térképtárban[6] is találhatunk több példányt, de külföldi közgyűjteményekben is, a Bécsi Nemzeti Könyvtárban ötöt, a Francia Nemzeti Könyvtárban kettőt[7]. Emellett egyetemi könyvtárakban is rábukkanhatunk egy-egy példányra, így a prágai Károly Egyetemen[8] illetve Bernben.[9] A térkép mindemellett ritka, körülbelül tízévente árverésre kerül egy-egy példánya Magyarországon.[10]

Fontos kiemelni, hogy a mű szerkesztése és nyomtatása lezárult II. József 1785-ös közigazgatási reformja előtt, ami Vas vármegyét a Győri kerületbe osztotta be a következő öt évre. Az uralkodó az új kerületi közigazgatást Magyarországon, Erdélyben, Lombardiában és Osztrák-Németalföldön 1785 és 1787 között vezette be, a magyarországi kamarák száma, elhelyezkedése és az élükre kinevezett kerületi biztosok személye 1785 tavaszán dőlt el. A tíz kerület központja Nyitra, Győr, Pécs, Zágráb, Pest, Besztercebánya, Kassa, Munkács, Nagyvárad és Temesvár voltak. Erdélyben a következő évtől szintén 1790-ig három (szebeni, kolozsvári és fogarasi) kerület működött. II. József halála után, 1790 áprilisától állították vissza a vármegyék autonómiáját, és több lépcsőben magát a közigazgatási rendszert. [11]

A kézirat készítője: Hegedüs Sándor

Hegedüs (helyenként Hegedűs) Sándor életének bemutatása meglehetősen nehéz, bár sok helyen tettek róla említést, mindenki csak egy-egy részletet emelt ki munkásságából, még születési és halálozási évei is tisztázatlanok. Részletes biográfia összeállításához további levéltári kutatások szükségesek, így jelen írás keretei között a nyomtatott forrásokban szereplő információk alapján vázoljuk életét és tevékenységét.

1823-ban szerzett földmérői oklevelet a neves, II. József idején alapított Institutum Geometricumban,[12] 1830. március 1-től ő Vas vármegye első földmérője.[13] A következő év márciusában bevonták a szombathelyi börtönreform munkálataiba, amelyben jelentős szerepet vállalt. Az egész folyamatról tíz év múlva, 1841-ben könyve jelent meg. 1835-ben olvashatjuk nevét a vármegye nemesi összeírásában,[14] és ekkor kezdődött el a börtön átépítése, a „javító és munkaház” kialakítása is, ami a következő évben fejeződött be. Ezekben az években javította és szerkesztette Karacsay Fedor (1787–1859) rajza alapján az 1836-ban megjelent Vas vármegye térképét.[15] Az 1785-ös műnél sokkal kisebb, mert a nyomólemez mérete mindössze: 24 × 31 cm. A korabeli sajtóban igen éles kritikát kapott:

Im előttünk Vas vármegye’ földképe, az e’ megyében hosszabb ideig állomásozott alezredestől, erdélyországi gróf Karacsaytól készítve, ’s mi több, a’ megye’ főmérnökétől Hegedűs Sándortól javítva, melly olly annyira hemzseg hibásan írt ’s elficzamított nevektől, hogy az itt lakók’ szeme azokban majd nem megbotránkozik. […] Magyarban, magyar nevek’ illy elcsufíttatása lehetetlen hogy boszút ne gerjeszszen. Igaz, a’ földkép Bécsben metszetett: de a’ rectificans főmérnöknek minden esetre kötelességében állott a’ magyar helységek’ neveit tisztán ’s hibátlanul a’ művész elébe terjeszteni, ki azokat bizonyosan csak úgy vésendette, mikép bevési a’ kellőleg elébe adott franczia, angol, dán, vagy akár chinai ’s monomotapai neveket.[16]

A recenzió kizárólag a földrajzi nevekre koncentrált, a térképi ábrázolás további elemeit teljesen figyelmen kívül hagyta. Csató Pál (1804–1841) író, publicista védelmébe vette a művet és készítőit a Pozsonyi Hírnök hírlapi szemléjében:

Veszi most ezen földképet a’ Figyelmező’ recensense (47.) kezébe, és, semmit sem szólva a’ mű’ egyéb technicai ’s geographiai becséről, fontosságáról, vagy hiányairól, egyedűl a’ nevek’ hiányos leírásán akad meg, ’s vajjon milly tisztességes, milly kíméletes, a’ fáradozott nemes gróf és tiszti földmérő úr iránt milly méltányos szavakkal és kifejezésekkel bugyogja ki e’ gáncsát?[17]

Az utókor már sokkal elnézőbb, talán azért is, mert a szerkesztőknek, rajzolóknak valóban nem volt mindig ráhatásuk arra, hogy a munkafolyamatok többi részében – így például a rajzolás, vagy a metszés, amelyek időnként még külön is váltak, és más személyek voltak a szövegek és a domborzat kialakítói – ki milyen minőségű munkát végez. Fodor Ferenc, maga is térképész, aki egyébként igen kritikus hangnemben írt elődeiről, elismerően szólt Hegedüs és Karacsay munkájáról:

Meglepő finomságú térképe jelent meg Vas vármegyének. Címe: „Comitatus Vas juxta Delineat. Comitis Karacsay Vice Col. An. 1833. et rectificationem Alexandri Hegedüs Or. Geometr. An. 1836”. Léptéke kb. 1:454 000. Feltünően jó a gondosan csíkozott hegyrajz, amely már a formák visszaadására is törekszik. Metszése igen gondos és tiszta.[18]

1837-ben a társasági életben is aktív, a helyi polgári olvasótársaságba kérte felvételét,[19] a következő évben pedig megkezdődött a rabok beköltözése a megújult büntetésvégrehajtási intézetbe. Ennek kapcsán jelent meg egy ismertető cikk, amely Hegedüs Sándor érdemeit is hosszasan méltatta:

Mielőtt azonban ezen intézet’ belső elrendezésének, szabályainak ’s fenállása’ eszközeinek taglalásába bocsátkoznám, az emberiség’ nevében kötelesnek érzem magamat, említést tenni Bertha Ignácz első alispányunkról, kinek szorgalma és buzgósága adózóink’ pénztárának terheltetése nélkül emelte tévedett szerencsétlen embertársaink’ számára e’ menedékhelyet, és Hegedűs Sándor megyei rendes mérnökünkről, ki a’ felállítandó munkaház’ tervét ’s alapszabályit példátlan szorgalommal elkészítvén, a’ technicai tekintetben szükséges adatokat megszerezvén, nem csak az intézet’ felállásának egy nevezetes eszköze lett, hanem az ujdon felállottat, első haladásának nehézségeiben, majd folytonos jelenléte ’s részvéte által támogatja, elősegíti.[20]

1840-ben lett Vas vármegye hites földmérője és szombathelyi polgár.[21] Az 1840-es évekből töredékesebb információink vannak. 1846 tavaszán, immár táblabírói tisztségében bízta meg Benda Jakabot egy szombathelyi határfelmérési térkép készítésével.[22] Emellett mérnöki feladatait sem hanyagolta el, 1847 februárjában részt vett egy terepbejáráson, ami a tervezett Bécsújhely–Sopron–Kőszeg–Szombathely vasút vonalát volt hivatott kijelölni. A vasútvonalat kezdetben Sopronból Sárváron keresztül vezették volna, de ő egy Kőszeget és Szombathelyt is érintő megoldást javasolt, amit végül a Sopron–Bécsújhelyi Vasúttársaság az év decemberi rendkívüli közgyűlésén el is fogadott.[23] István főherceg 1847 októberében Szombathelyen tett látogatása kapcsán még megemlítésre került, hogy a megyei főmérnöknek akkor már két háza volt a városban.[24]

Az 1848-49-es évekre vonatkozóan Vas vámegyét Balogh Gyula levéltáros 50 évvel később megjelent munkájából ismerjük, aki az önkéntes nemzetőrök kiállításának nehézségeit is hosszan ismertette. Augusztus 23-án a községek elöljáróit a vármegye 3000 önkéntes kiállítására kötelezte, az egyes települések terheit egy hatfős bizottság határozta meg, az egyik tag Hegedüs Sándor volt.[25] A megye földrajzi elhelyezkedése miatt már decemberben megkezdődött a császári csapatok bevonulása, ami a helyi tisztségviselők hűségnyilatkozatait is kikényszerítette. Az 1849. január 18-án kelt dokumentumon a megyei főmérnök neve is szerepel.[26]

Hegedüs Sándor születési és halálozási éveit a nyomtatott források nem említik, az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárában őrzött gyászjelentések között található egy, ami lehetséges, hogy a tárgyalt személyre vonatkozik, de az illető Zalaegerszegen és nem Szombathelyen hunyt el 1865. december 24-én.[27]

A magyarországi közigazgatás átszervezése 1849 után

Deák Ágnes tanulmánya részletesen ismerteti a forradalom és szabadságharc leverése után meginduló folyamatokat.

A polgári kerületi főbiztosok és az időközben kinevezett miniszteri biztosok mindenhol nekikezdtek pontos adatokat gyűjteni az egyes települések nemzetiségi és felekezeti viszonyairól, majd 1849. december és 1850. március között elküldték javaslataikat a közigazgatási beosztásra vonatkozóan a katonai kerületi parancsnokokon keresztül Geringerhez, aki október végén irányelvként három szempontra hívta fel a figyelmüket: 1. a közigazgatás ne töredezzen szét nagyon kis egységekre, azaz ne legyen a járások száma túl sok, így az átszervezés ne rójon aránytalanul nagy terhet az államkincstárra, 2. a közigazgatási és bírósági területi egységeket lehetőleg közelíteni kell egymáshoz, illetve 3. ahol nem szükséges a változtatás, ott maradjon meg a jelenlegi beosztás. November 13-án azonban ezt kiegészítette azzal, hogy lehetőség szerint nemzetiségi összetétel szerint homogén járások kialakítására kell törekedni.[28]

Érdemes szem előtt tartanunk a fenti szempontokat, amikor Vas vármegye tervezett új közigazgatási határaira nézünk. „A megye régi járási rendszerét megszüntették. Az 1848 előtti 18 járást[29] 12-re alakították. Az új járások elsősorban a népességszám, népesség-összetétel alapján szerveződtek, így született meg még 1849-ben egy megyeleírás, amit az osztrákoknak egy szombathelyi tisztviselő készített.”[30] Az említett tisztviselő: Hegedüs Sándor, aki 1849. október 10-én állította össze a dokumentumot. Felmerül a kérdés, hogy ezzel egy időben, esetleg ennek megtámogatására rajzolta-e át a vármegye térképét is, vagy később, további tervek kidolgozása során került erre sor, az átszervezéseknek ugyanis még nem volt vége:

1851. december 31-én Ferenc József visszavonta az olmützi alkotmányt, és deklarálta a „tiszta monarchia”, azaz az abszolutizmus kormányzati rendszerének életbe léptetését. A döntést követően szükségessé vált az államszervezeti elvek és gyakorlatok felülvizsgálata. […] A végleges javaslat nem irányzott elő lényeges területi változtatásokat (bár arról vita folyt, hogy a meglévő öt kerület helyett vajon elegendő lenne-e négy – de ennek kapcsán nem merültek fel nemzetiségi vonatkozások), [Karl Friedrich] Kübeck[31] egyébként is „annak az alapelvnek hódolt, hogy az egyszer már fennállón a lehetséges legkevesebbet változtassanak”. A javaslatot Ferenc József 1853. január 10-én hagyta jóvá, majd január 19-ei keltezéssel jelent meg a bel-, az igazság- és a pénzügyminiszter közös rendeleteként […] A járási tagolásra nézve nem tartalmazott irányelvet a rendelet, tehát továbbra is itt nyílt leginkább lehetőség korrekciókra a nemzeti szempontok érvényesítése jegyében.[32]

Mindez hatással volt a vegyes etnikumú Vas vármegyére is, ahol „1854-ben megszűnt a jánosházi és a németszentmihályi járás, előbbi községeit a vasvári, kiscelli és sárvári járáshoz, utóbbiét a pinkafői, szombathelyi és németújvári járáshoz csatolták. Ez évben a pinkafői járás a felsőőri elnevezést kapta.”[33]

Vas vármegye átrajzolt térképei

Jelenleg négy különböző, átrajzolt térképet ismerünk. Az MNMKK Országos Széchényi Könyvtára Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárában két példányt őriznek a TK 2255 és TK 2256 jelzeteken. Külön számokra kerültek, mivel, bár a szerkesztés alapelvei (az elkülönített települések, a kijelölési pontok) és többé kevésbé a színmagyarázat és a szerző is megegyeznek, teljesen más a kivitelezés stílusa. A TK 2255 jelzetű mű határait vonalzóval húzták, míg a másik térkép vonalvezetése sokkal jobban követi a természetes határokat.

Az egyenes vonalvezetésű határokat láthatjuk szinte változatlan formában a MNL Vas Vármegyei Levéltárában található térképen,[34] fontosabb változás csak a Rába mentén tapasztalható, jelen esetben annak vonalát követi. Fontos különbség azonban, hogy ezt a példányt már nem látta el kézjegyével Hegedüs Sándor, és a nemzetiségi eloszlás sincs feltüntetve. Ez már csak az új közigazgatási határokat ábrázolja.

A negyedik térkép létezéséről csak közvetett bizonyítékunk van. Ez Wirth Zsuzsanna egy, a vármegyei birtokviszonyokat tárgyaló írásában elejtett fél mondatához (az északnyugati rész vegyes nemzetiségéről) tartozó, 10. számú végjegyzete: „Comitatus Castriferrei lussu Ordinum ichnographice delineatus per Jos. Kenedics ejusd. T. Comitatus jur. Geometram. Nyomtatott térkép. Az 1809. előtti években készült. Saját tulajdonomban lévő példányára Hegedűs Sándor főmérnök az 1850-es években színes kézi aláhúzással rávezette a települések nemzetiségi jelzését.”[35] A szűkszavú leírásból is kiderül, hogy ez nem az előző bekezdésben bemutatott munka, hanem a Széchényi Könyvtárban található térképek variánsa.

Az, hogy egy amúgy is ritka mű átrajzolt példányaiból négy fennmaradt, önmagában kérdéseket vet fel, akárcsak eltérő kivitelezésük és tartalmuk. Lehet, hogy egy hosszú folyamat (újabb és újabb áttervezések) szemtanúi lehetünk, de valószínűbb, hogy tartósabb használatra, más-más céllal készültek. A vonalzóval tervezett határok alapján úgy tűnik, Hegedüs Sándor inkább csak a településekre (és azok nemzetiségeire) koncentrált, azok külterületeire, birtokviszonyaira és a természetes határokra nem. Ez a magyarázat arra, hogy végül ebben a formában nem valósulhattak meg a járáshatárok.

Ahhoz, hogy lássuk, hogyan alakult át a valóságban Vas vármegye közigazgatása, további kartográfiai dokumentumokat kell bevonnunk a vizsgálatba. A jól ismert Schedius–Blaschnek-féle térkép 1851 és 1853 közötti kiadásán a járáshatárokhoz nem nyúltak, azok a korábbi állapotokat tükrözik, csak az új kerületi beosztást tüntették fel.[36]

Van két vármegyei térképsorozat, amelyet a bécsi Katonai Földrajzi Intézet adott ki, ezek túlnyomó többsége azonban az 1850-es évek végén és az 1860-as évek legelején készült, az 1850–1853 közötti járáshatárokat egyiken sem ábrázolták. A sorozat tagjaként készült a Comitat Eisenburg című térkép 1860 körül,[37] két változatából a közigazgatási határokkal felülnyomott példány könnyebben értelmezhető, kezelhető. Figyelembe kell vennünk, hogy a fentebb említett 1854-es átalakítás, nevezetesen két járás megszüntetése, egyben a szomszédos hat járás határainak drasztikus átrajzolása azt eredményezte, hogy csak néhány közigazgatási egység maradt meg korábbi formájában, csak ezeket lehet összehasonlítani a kéziratos munkákkal. A térképeken látszik, hogy Hegedüs Sándor terveit csak igen nagy vonalakban követték az új határok, leginkább ott, ahol különösen fontos volt, azaz az etnikailag megosztott területeken. Kiemeljük a Szentgotthárdi járást, ahová – a megyei főmérnök színjelei alapján – végül mind a négy nemzetiség településeiből került néhány.

Az 1849-es alapelvek több tényező miatt is jelentősen megváltoztak, az uralkodói abszolutizmus 1851-ben már tagadta azokat az elveket, miszerint a számbeli többség a politikai döntések meghatározó elve. A nemzeti egyenjogúsítás a formális jogi egyenlőség mellett az esélyegyenlőséget is előrevetíti, ami távol állt a modernizálni kívánt konzervatív politikai eszményektől. Az identitás összetevőinek bonyolultságára az 1850-ben elrendelt népességösszeírás is rávilágított, a nyelvhasználat biztosítását és védelmét a többségi voltra alapozott kollektív igények erősen korlátozhatták.[38] Ez a köztisztviselők kiválasztásánál is megfigyelhető, mivel már 1849–50-ben – vélhetően a nemzeti egyenjogúság elvének ellentmondásossága miatt is – a pályázók nemzetiségére nem kérdeztek rá, sokkal fontosabb volt korábbi tapasztalatuk, rátermettségük, nyelvtudásuk.[39] A nemzeti egyenjogúsítás helyett végül a birodalom egysége vált fő szemponttá.

A centralizmus irányelve mellett a gyakorlati kivitelezés is számos problémát vetett fel: egyrészt a vegyes lakosságú területeken nehéz volt egymástól elhatárolni a településeket, másrészt a nyelvhasználatot tekintve sem tudták a korábbi ígéreteket valóra váltani, mert az egységes irányítás egységes belső ügykezelési nyelvet követelt meg. A többnyelvű irányítás elviekben kivitelezhető lett volna, de a hiteles fordítók nagyban felduzzasztották volna a köztisztviselők számát, az ügymenet pedig jelentősen lelassul, erre pedig a megfelelő pénzügyi háttér nem állt rendelkezésre. Egyes esetekben az is problémát jelentett, hogy melyik nyelvet használják egy adott területen, milyen valódi igényeket támaszt a lakosság, és milyen feltételeknek tudnak megfelelni a hivatalnokok. A szabadságharc utáni magyarellenes élt hamarosan felváltotta egy sokkal gyakorlatiasabb hozzáállás, aminek eredményeként éppen a vegyes lakosságú területeken érvényesült jobban a német hivatali nyelvhasználat, míg a magyar többségű közigazgatási egységek esetében kompromisszumkészebbek voltak.[40]

A neoabszolutizmusban a nemzeti hovatartozás meghatározó elvként a járási szintre korlátozódott, és csak bizonyos kerületekben érvényesült. Az önkormányzati testületek hiánya sok szempontból okafogyottá tette a nemzetiségek elkülönítését, az etnikai szempontból homogén közigazgatási egységek létrehozását. 1856-ban Bach belügyminiszter az erdélyi országképviseleti szerv kapcsán már teljesen megváltozott kormányzati preferenciákról nyilatkozott, ami a nemzetek összeolvadását tűzte ki célul.[41] Az 1860-as években kiadott, Vas vármegyét ábrázoló térképeken már az új alapelvek gyakorlati megvalósulását látjuk. A bemutatott kartográfiai dokumentum, Vas vármegye felülrajzolt közigazgatási térképe így nem tükrözi sem a kiadása évében hozott, sem az 1850-es évek elején tervezett közigazgatási reformokat.

Felhasznált irodalom

Balogh Gyula: Vasvármegye honvédsége 1848–1849-ben, Szombathely, Seiler Ny., 1895

Baloghné Lasics Judit: Statisztikai adatok a Bach-kori Vas megyéről, in Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről II., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1993, 253–264.

Bendefy István: Benda Jakab szombathelyi földmérő mérnök (1811–1854), Catastrum, 9. évf., 2022/4, 3–12.

Deák Ágnes: Közigazgatási határok és nemzetiségpolitika Magyarországon az 1850-es években, Századok, 155. évf., 2021/5, 1055–1075.

Deák Ágnes: „Nemzeti egyenjogúsítás”. Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849–1860, Budapest, Osiris, 2000

Kenedich Ágnes: Josephus Kenedics, Vas vármegye hites geometrája, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 1999/3, 52–57.

Fodor Ferenc: A magyar térképírás, 1–3. köt., Budapest, Honvéd Térképészeti Intézet, 1952–1954, 209.

Gróf László: 200 éve hunyt el Kenedics József (1756–1809) geometra, az első nyomtatott Vas vármegyei közigazgatási és a szombathelyi egyházmegyei térkép alkotója, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 2009/3, 5–10.

Gróf László: Kenedics József Vas vármegye térképe, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 2000/3, 54–57.

Hegedüs Sándor: Tekintetes Vas vármegyének Szombathelyen újan épített börtönei’ s abban felállított javító intézet’ története, Kőszeg, Reichard Ny., 1841.

K. Lengyel Zsolt: Kényszerhaladás. A Bach-korszak magyarországi történetéhez és utóhatásaihoz, Századok, 158. évf., 2024/4, 665-698.

Katona Attila: „A csend helyreállítása” – Vas vármegye megszállása 1849 januárjában, in Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről III., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 2000, 413–448.

Papp József: Magyarország vármegyei tisztikara a reformkor végétől a kiegyezésig, Szeged, Belvedere, 2003.

Raum Frigyes: A magyarországi földmérők és térképészek fontosabb életrajzi és bibliográfiai adatai, Budapest, BGTV soksz. Üzeme, 1993.

Schneider Miklós (szerk.): Vas vármegye 1835. évi nemesi összeírása, Szombathely, 1937.

Szántay Antal: II. József kerületi biztosai, Századok, 148. évf., 2014/5, 1171–1185.

Tilcsik György: István főherceg látogatása Szombathelyen 1847. október 1-jén, in Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VI., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 2015, 95–116.

Tilcsik György: Szombathely kereskedelmi szerepe és jelentősége a reformkorban, Korall, 2003/11–12., 111–134.

Tilcsik György: Új adatok a szombathelyi polgári olvasótársaság működéséhez 1837–1841., in Mayer László (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VII., Szombathely, MNL Vas Megyei Levéltára, 2020, 203–232.

Wirth Zsuzsanna: A nemesi kisbirtok differenciálódása Vas megyében a XVIII. sz. közepétől a polgári forradalomig, in Kiss Mária (szerk.): Vas megye múltjából III., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1986, 140–166.

Földkép, Figyelmező, 2. évf., 36. szám, 1838. szeptember 4., 576–578.

Athenaeum miatti zajongások. III., Figyelmező, 2. évf., 41. szám, 1838. október 9., 701–708.

„S**”: Vas vármegyei javító- és munkaház, Századunk, 1. évf., 50. szám., 1838. június 21., 1.

Hódolati nyilatkozat, Figyelmező, 2. évf., 13. szám, 1849. február 4., 1.

Hivatkozások

  1. Kenedich Ágnes: Josephus Kenedics, Vas vármegye hites geometrája, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 1999/3, 53. ↑
  2. Gróf László: Kenedics József Vas vármegye térképe, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 2000/3, 55. ↑
  3. Gróf: Kenedics, 57.; Megjegyzés: Gróf László (1933–2020) 1956-től Oxfordban élt és alkotott, az említett párizsi kapcsolata pedig Szántai Lajos (1930–2005) térképgyűjtő, az egyik legjelentősebb hungarika-térképgyűjtemény létrehozója volt. ↑
  4. A TR 2867 jelzeten, öt példányban, https://foldabrosz.oszk.hu/terkeptar/comitatus-castri-ferrei-iussu-ordinum-ichonographice-delineatus/ (Hozzáférés: 2025. március 1.) ↑
  5. Két példány az S12 -Div. X – No.10 jelzeten ↑
  6. Két példány a B IX a 665 jelzeten, https://maps.hungaricana.hu/hu/HTITerkeptar/568/?list=eyJxdWVyeSI6IC​JDb21pdGF0dXMgQ2FzdHJpIEZlcnJlaSJ9 (Hozzáférés: 2025. március 1.) ↑
  7. A GE B-2474 és GE C-10063 jelzeteken (https://gallica.bnf.fr/ark:/12148/btv1b531005045.r=COMITATUS​%20CASTRI%20FERREI?rk=21459;2 és https://gallica.bnf.fr/ark:/12148/btv1b53257965v.r=COMITATUS​%20CASTRI%20FERREI?rk=42918;4, hozzáférés: 2025. március 1.) ↑
  8. https://kramerius.cuni.cz/uk/uuid/uuid:e83bb342-592b-11ec-a013-fa163e4ea95f (Hozzáférés: 2025. március 1.) ↑
  9. Universitätsbibliothek Bern, MUE Ryh 6404 : 13 (https://www.e-rara.ch/bes_1/content/titleinfo/29751805, hozzáférés: 2025. március 1.) ↑
  10. Lásd a Központi Antikvárium 2005. május 27-i könyv árverését és a Honterus Antikvárium 2010. december 10-i árverését (80. aukció) ↑
  11. Szántay Antal: II. József kerületi biztosai, Századok, 148. évf., 2014/5, 1171–1172. ↑
  12. Raum Frigyes: A magyarországi földmérők és térképészek fontosabb életrajzi és bibliográfiai adatai, Budapest, BGTV soksz. Üzeme, 1993, 51. ↑
  13. Tilcsik György: Új adatok a szombathelyi polgári olvasótársaság működéséhez 1837–1841, in Mayer László (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VII., Szombathely, MNL Vas Megyei Levéltára, 2020, 205. ↑
  14. Schneider Miklós (szerk.): Vas vármegye 1835. évi nemesi összeírása, Szombathely, 1937, 29. ↑
  15. MNL Tolna Vármegyei Levéltárában: https://maps.hungaricana.hu/hu/MegyeiTerkepek/4382/view/?bbox=-2265%2C-5326%2C7974%2C-419 (Hozzáférés: 2025. március 1.) ↑
  16. Földkép, Figyelmező, 2. évf., 36. szám, 1838. szeptember 4., 576–577. ↑
  17. Athenaeum miatti zajongások. III., Figyelmező, 2. évf., 41. szám, 1838. október 9., 703. ↑
  18. Fodor Ferenc: A magyar térképírás, 2. köt., Budapest, Honvéd Térképészeti Intézet, 1953, 209. ↑
  19. Tilcsik: Új adatok, 205. ↑
  20. „S**”: Vas vármegyei javító- és munkaház, Századunk, 1. évf., 50. szám., 1838. június 21., 1. ↑
  21. Tilcsik: Új adatok, 205. ↑
  22. Bendefy István: Benda Jakab szombathelyi földmérő mérnök (1811–1854), Catastrum, 9. évf., 2022/4, 7–8. ↑
  23. Tilcsik György: Szombathely kereskedelmi szerepe és jelentősége a reformkorban, Korall, 2003/11–12., 125–126. ↑
  24. Tilcsik György: István főherceg látogatása Szombathelyen 1847. október 1-jén, in Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VI., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 2015, 110. ↑
  25. Balogh Gyula: Vasvármegye honvédsége 1848–1849-ben, Szombathely, Seiler Ny., 1895, 6. ↑
  26. Hódolati nyilatkozat, Figyelmező, 2. évf., 13. szám, 1849. február 4., 1. ↑
  27. Hegedüs Sándor gyászjelentése: https://dspace.oszk.hu/handle/20.500.12346/293635 (Hozzáférés: 2025. március 1.) ↑
  28. Deák Ágnes: Közigazgatási határok és nemzetiségpolitika Magyarországon az 1850-es években, Századok, 155. évf., 2021/5, 1061. ↑
  29. Valójában csak hat: Kőszegi, Németújvári, Tótsági, Körmendi, Szombathelyi és Kemenesaljai járások. ↑
  30. Baloghné Lasics Judit: Statisztikai adatok a Bach-kori Vas megyéről, in Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről II., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1993, 257. ↑
  31. Karl Friedrich Kübeck báró, a birodalmi tanács (Reichsrat) elnöke. Deák: Közigazgatási határok, 1068 ↑
  32. Uo., 1068–1069. ↑
  33. Baloghné Lasics: Statisztikai adatok, 258. ↑
  34. A T 132-es jelzeten. https://maps.hungaricana.hu/hu/MegyeiTerkepek/4650/view (Hozzáférés: 2025. március 1.) ↑
  35. Wirth Zsuzsanna: A nemesi kisbirtok differenciálódása Vas megyében a XVIII. sz. közepétől a polgári forradalomig, in Kiss Mária (szerk.): Vas megye múltjából III., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1986, 162. ↑
  36. Schedius Lajos és Blaschnek Sámuel térképe először 1836-ban jelent meg, az 1847-es kiadási év az ötvenes években is megmaradt. https://foldabrosz.oszk.hu/terkeptar/magyar-orszag-horvat-tot-dalmat-erdely-orszagok-a-tenger-mellek-katonai-hatarorvidek-foldkepe-egeszen-megvaltoztatott-csillagtani-hatarzatokra-alapitott-es-az-orszag-jelen-allapotanak-megfel/ (Hozzáférés: 2025. március 1.) ↑
  37. Közigazgatási határokkal felülnyomva a MNL Vas Vármegyei Levéltárából: https://maps.hungaricana.hu/hu/MegyeiTerkepek/4730/ (Hozzáférés: 2025. március 1.) ↑
  38. Deák Ágnes: „Nemzeti egyenjogúsítás”. Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849–1860, Budapest, Osiris, 2000, 10–11. ↑
  39. K. Lengyel Zsolt: Kényszerhaladás. A Bach-korszak magyarországi történetéhez és utóhatásaihoz, Századok, 158. évf., 2024/4, 675. ↑
  40. Deák: „Nemzeti egyenjogúsítás”, 335. ↑
  41. Deák: Közigazgatási határok, 1074. ↑
Beküldve:

Berta Kristóf: „Láttam az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vigasztalójuk” – A háborús erőszakról

„Láttam az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vigasztalójuk”[1] – A háborús erőszakról

Hadtörténetírásunk az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben nélkülözte a háborús események vizsgálata során az egyes emberek megértésére irányuló törekvést. Tette ezt egyrészt talán azért, mert „irtózott” az úgynevezett angolszász hadtörténetírás sodró, de időnként pongyolának tekintett megfogalmazásaitól. Másrészt az is lehet az ok, hogy hadtörténetírásunk sokáig katonatudósok „kezeiben” volt, akik feszesen és jórészt a harcászati, hadműveleti szabályszerűségek nyomán igyekeztek feltárni a múlt harci eseményeit. Ily módon a vizsgált hadműveletek úgy jelenhetnek meg előttünk, mint terepasztalon lejátszott harci játék, ahol az egyik (kék), vagy a másik (piros) fél „birtokba vesz” egy-egy települést, vagy „felszámolja” az ellenség ellenállását ilyen vagy olyan magaslatokon, vagy fontos átkelők közelében. A dolog kiélezettebbé válik, amint ismerős helynevekkel helyettesítjük be az adott „települést”, „magaslatot”, „átkelőt” és még inkább, ha a megsejtjük, hogy mi rejlik az ellenállás felszámolása mögött. El kellene tehát siratnunk minden hősi halottat, vagy a háborúban elfásult összes gazembert, vagy szegény lelket, akit a semmiből váratlanul agyonvágott az akna vagy lekaszált egy tetszőleges fegyverből leadott sorozat? Semmiképpen sem. Erről Németh László idevágó sorai jutnak eszünkbe, melyek szerint „Tele van ez a világ földomlásokkal, skalpoló átviteli szíjakkal, bombákkal, merényletekkel… Milyen kísérteties dolog ennyi izgalom, őrültség, indulat fölött egy nyugodt kapavágás.”[2]

Szükséges volna nem csupán szenvtelenül vizsgálnunk a háborús eseményeket, hanem bizonyára hasznos volna, ha törekednénk arra, hogy megértsük az emberi motivációkat, döntéseket. Hiszen a háború is csak olyan, mint az élet; ahogyan José Ortega y Gasset fogalmaz: „Feladat az élet. És az életet alkotó feladatokban nem az a legsúlyosabb, hogy végre kell hajtani őket, hanem – bizonyos értelemben – ennek épp az ellenkezője, vagyis az, hogy mindig kénytelenek vagyunk tenni valamit (…)”[3] – Háborús körülmények között a döntéskényszer értelemszerűen kiélezettebb, ezért a „mit tegyünk?” kérdésre lehetőleg minél hamarabb, vagy minél átgondoltabban kell válaszolnunk. A cselekvő ember tehát aktívan jelen van, és félrevezető lenne, ha csupán az úgynevezett magasabbegységek és (különböző szintű) alárendeltjeik harctevékenységéről beszélnénk, figyelmen kívül hagyva ezáltal az emberi tényezőt.

A fenti tételmondatot árnyalják azok az újabb történeti munkák, amelyekben a szerzők a korábbinál már nagyobb teret engednek a résztvevők visszaemlékezéseinek. Mindez talán annak is köszönhető, hogy a mikrotörténelmi feldolgozás és a személyes motiváció megértésének igénye fokozatosan nálunk is tért nyer.

A visszaemlékezés, levél vagy kortárs harctudósítás némileg hasonlatos a fényképhez, amely elénk hozza azokat a körülményeket, helyszíneket, embereket, amelyeket már elképzelni sem tudunk. A látvány és tapasztalat leírásán kívül – a fényképet meghaladóan – azonban a személyes visszaemlékezések következtetni engednek a lélek rezdüléseire is, és megmutatják azt is, hogy a harcoló feleken kívül a szenvedő lakosság miképpen érzékeli az eseményeket. Naivitás lenne azt gondolni, hogy a lövészárokban küzdő harcos szemén keresztül be lehet mutatni a háborút. A retina befogadóképessége korlátolt, nem írhatjuk le a háborút csak az egyes emberek élményei alapján, hiszen a háború a lövészárkok mellett ott dúl a megfigyelőállásokban, a harcálláspontokon, de megtaláljuk az általános iskolában, a napilapok hasábjain és a parlamenti felszólalásokban is. Horváth Dezső A tizedik ember című munkájában erről ekképp ír: „Ahány ember, annyi dráma, nem tudni hány fölvonásban. Van, aki ki tud bújni mind alól, és komédiára fordítja, de sokan vannak, akik előtt elsötétül a világ, mert tragédiára érzékenyítette őket ez a század.”[4]

Jó példa erre Magyary Zoltán és feleségének búcsúlevele, amelyben egyszerre látjuk a személyes motivációkat, egy falu szovjet megszállását, és némi kutatással képet kaphatunk arról is, hogy milyen állapotban lehetett egy olyan szovjet alakulat, amely a magyarországi hadműveletek legkeményebb ütközeteit harcolta végig az elmúlt hat hónapban. Ez a tény felmenti őket az elkövetett kegyetlenségektől? Egyáltalán nem. De legalább megérthetjük, hogy komolyabb oka volt ezeknek, mint ahogy első látásra gondolnánk. Mindezek után Ivo Andrićcsal együtt feltehetjük a kérdést: „Hogyan lehet leírni azt a hullámzást az emberekben, amely a néma állati félelemtől az öngyilkos lelkesedésig terjedt a vérontás és alattomos fosztogatás legalacsonyabb ösztönétől a szent áldozathozatal legmagasztosabb vállalásáig, melyben az ember fölülmúlja önmagát, s egy pillanatra más törvények szerint élő, magasabb világok szféráit érinti.”[5]

Az egyes ember tehát formálója lehet az eseményeknek, akár öngyilkos lelkesedésével, akár alattomosságával, de hasonlóképpen tétlenségével és néma tűrésével is. A harci eseményekről szóló jelentésekből vagy a hadműveleti összefoglalókból jól látszik, hogy a harcok eredményességét befolyásoló elsődleges tényezőkön kívül mik azok, amelyeket ugyancsak érdemes figyelembe venni. A csapatok létszáma, felszereltsége, összetétele mellett, ha lehetséges, számba kell venni a terepviszonyokat, az időjárást és az események alakítására alkalmas embereket is. Egy kedvezővé „átmaszkírozott” jelentés, vagy a másokat is magával ragadó állhatatos harc képes a helyi jellegű ütközetek végeredményére befolyást gyakorolni.

Lám, a terepasztal színeket, vertikális irányú kiterjedést kapott, a birtokba vett településekre lakosság került, (talán rokonaink?) az „ellenség”, illetve a „saját csapatok” kategóriába pedig emberi tulajdonságokkal felruházott, folyton fokozott döntéshelyzetben őrlődő egyének kerültek! Előbbieket meg kell mászni, vagy át kell kelni rajtuk. Azokra ott rászakad a pince, agyonlövik őket, vagy megmérgezik magukat, emezek meg harcolnak, rabolnak, menekülnek, „hozzáfognak, hogy megássák közös sírjukat”, vagy próbálnak a megszokott működés szerint viselkedni.

Ha szeretnénk bemutatni egy térség harci eseményeit – akármennyire is az összfegyvernemi harc kerül a fókuszba –, nem tekinthetünk el attól, hogy az elérhető források tükrében szemügyre vegyük azokat a tényezőket, amelyek befolyással lehettek az ismert végeredményre. Ezzel sem nyerhetjük meg az elvesztett háborúkat, de közelebb kerülhetünk a hadakozó ember megértéséhez.

Hivatkozások

  1. Préd 4,1 ↑
  2. Németh László: Európai utas, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973, 624. ↑
  3. José Ortega y Gasset: Két történelmi esszé, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983, 147. ↑
  4. Horváth Dezső: A tizedik ember, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985, 261. ↑
  5. Ivo Andrić: Híd a Drinán, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1973, 302. ↑

 

Beküldve:

Borsos Mátyás: Apafi Mihály uralkodásának első évei a történész mérlegén

1673-ban Kolozsváron magyarul is megjelent Markus Friedrich Wendelin, egy német református teológus 1634-ben írt munkája. A könyv a maga nemében igazi ritkaság, különlegességét azonban nem a szerzője, nem is a tartalma, de még csak nem is az utóélete adja. Sokkal érdekesebb számunkra a fordító személye. Ő ugyanis nem más, mint az akkor már uralkodásának tizenkettedik évében járó erdélyi fejedelem, Apafi Mihály. A művet pedig még izgalmasabbá teszi az uralkodó által írt elöljáró beszéd. A prédikátor könyvének mintájára felépített szöveg elején a boldogságról értekezik. Kiábrándultan veti el a bölcsességet, a dicsőséget, a gazdagságot és sok minden más mellett a hatalmat is. Mondanivalóját ugyan a Bibliából meríti, szavai mögött mégis érezhető személyes csalódottsága, lelki vívódása. Életútjának ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk.

Apafi Mihály 1632-ben született. II. Rákóczi György 1657-es lengyelországi hadjáratában ő is tatár fogságba került, ahonnan csak közel hároméves raboskodás után szabadult. Erdélyben eközben óriási változások zajlottak le. Mivel a Porta nem tudta Rákóczit megfosztani hatalmától, kétszer indított hadjáratot a Fejedelemség ellen. 1658-ban Jenőt és Karánsebes vidékét, 1660-ban pedig Váradot kebelezte be. Ugyanebben az évben Szászfenesnél Rákóczi György halálos sebet kapott, ám hívei gyorsan fejedelmükké választották korábbi generálisát, Kemény Jánost, aki a következő évben elfogta és megölette a törökök által még korábban fejedelemmé tett Barcsay Ákost. A válasz azonban most sem maradt el. Kösze Ali pasa vezetésével ismét oszmán hadak nyomultak be az országba. Kemény Jánost ugyan elkergették, azonban a törököknek szükségük volt valakire Barcsay helyére. Ali pasa figyelme ekkor terelődött Apafi Mihályra. Az erdélyi nemest ebesfalvi kastélyából, első gyermeke születése közben vitette Marosvásárhelyre, ahol 1661. szeptember 14-én a rendek megjelent tagjai fejedelemmé választották. Uralma azonban eléggé ingatag volt. Rajta kívül volt egy másik fejedelem is, aki ráadásul maga mögött tudhatta az ország elitjének a nagy részét. Apafit ezzel szemben csupán néhány köznemes támogatta.

1662 januárjában azonban újabb fordulatot vettek az események. Kemény János holtan maradt a nagyszőlősi csatatéren, és bár hívei fiát, Kemény Simont fővezérükké választották, helyzetük reménytelenségét nemsokára kénytelenek voltak belátni, és két éven belül valamennyien behódoltak az új fejedelemnek. Apafi Mihály tehát megkezdhette uralkodását. Megcsonkított országa azonban romokban hevert, ráadásul az oszmánok által büntetésből felemelt adó kifizetése évről évre óriási problémát okozott, miközben családok tömegei igyekeztek tatár rabságban lévő tagjaik váltságdíját összegyűjteni. Tovább bonyolította a dolgot, hogy 1661 óta Erdély északnyugati részének főbb váraiban császári katonaság állomásozott. A Várad körül ekkoriban kiépülő új török vilajet pedig agresszívan terjeszkedett kelet felé, katonái egészen Désig hódoltattak.

1663-ban az események újabb fordulatot vettek. Köprülüzáde Fázil Ahmed nagyvezír megtámadta a Habsburg Birodalmat. Erdély ennek a háborúnak egy különleges résztvevője lett. Területén ugyan nem zajlottak komolyabb harci cselekmények, és csapatai sem vettek részt nagyobb hadműveletekben, a háborút lezáró vasvári békének mégis közel fele érintette. Apafi Mihály ugyan el tudta érni, hogy seregei otthon maradhassanak, személyesen mégis meg kellett jelennie a nagyvezír előtt Érsekújvár falai alatt. Köprülüzáde Fázil Ahmed ugyanis be akarta hódoltatni a Magyar Királyságot. Az erdélyi fejedelemnek ebben kellett részt vennie. Közben minden erejével igyekezett megoldani országa legégetőbb problémáit. Megpróbálta elérni, hogy az oszmán–erdélyi határvonal kérdését békés úton rendezzék, illetve, a Portának fizetendő éves adót szállítsák le a régi összegre. Miután egyértelművé vált, hogy ez az út járhatatlan, felvette a diplomáciai kapcsolatot Béccsel, természetesen titokban. Azt szerette volna elérni, hogy a háború céljai közé, majd a békeokmányba a Habsburgok révén kerüljenek bele az említett ügyek is, de ebbéli reményeiben is csalatkoznia kellett. Az 1664. augusztus 10-én titokban megkötött, szeptemberben nyilvánosságra hozott vasvári béke ugyanis sem a határról, sem az adóról nem rendelkezett. Erdély végleg elvesztette területének közel egynegyedét, egyik legnagyobb városát, Váradot, legfontosabb kereskedelmi útvonalát, valamint gabonatermő vidékeinek többségét.

Közben azonban több eredményt is elért. A nagyvezír a hódoltatásban való részvétel miatt a még 1658-ban a fejedelemségre kiszabott 500 000 tallér hadisarcból a hátra lévő részt, azaz nagyjából a felét elengedte. A fejedelemnek továbbá seregeivel sem 1663-ban, sem 1664-ben nem kellett részt vennie a háborúban. 1664 elején a székelyhídi és a kolozsvári német őrségek átállásával két fontos vár jutott a birtokába. Elkezdődhetett egy új végvári vonal megszervezése. Kolozsvár birtokbavételével egyidejűleg erdélyi katonák visszafordulásra kényszerítettek egy hódoltató török csapatot, de még fegyveres összecsapás nélkül. Július végén viszont a város őrsége már tényleges harc során szabadította ki a fogságba vetett kajántói lakosokat. Ezzel a korábbiaknál sokkal kedvezőbb helyzet alakult ki, ám az ügyet véglegesen nem tudta megoldani. Gyakorlatilag Apafi Mihály uralkodásának a későbbiekben is az egyik központi kérdése maradt a határvédelem.

Erdély korábbi állapotát nem tudta visszaállítani. Országa a korábbiaknál kisebb, gyengébb és kiszolgáltatottabb lett. Ennek hátterében elsősorban nem Apafi Mihály személyes kvalitásai, hanem az Oszmán Birodalom külpolitikájának megváltozása, illetve ezáltal a vazallusaihoz fűződő viszonyának átalakulása áll. Korábban a birodalom, leszámítva egy Lengyelország elleni hadjárat rövid epizódját, rendkívül hosszú háborúkat vívott Perzsia, illetve 1645-től Velence ellen. Távoli hadszíntereken kötötte le magát, ez pedig lehetővé tette vazallusai számára, hogy valamivel szabadabb külpolitikát alakítsanak ki. A 17. század első felében a Krími Kánság önálló diplomáciát folytatott, fegyveres segítséget adott hol a lengyeleknek, hol az oroszoknak, hol a lázadó kozákoknak, valamint adóztatta Lengyelország és Oroszország mellett Moldvát és Havasalföldet is. Utóbbiakra az Erdélyi Fejedelemség is igyekezett kiterjeszteni a befolyását, ezért a két állam viszonylag gyorsan egymás vetélytársává vált a térségben. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György az oszmánok mellett a Habsburgok szorongatott helyzetét is kihasználhatták, akiket szintén egy elhúzódó konfliktus, nevezetesen a harminc éves háború kötött le. Ezért tudtak hadjáratokat vezetni a Magyar Királyság területére, és így lett Erdély az európai nagypolitika elismert tagja. A század közepén azonban minden megváltozott. IV. Mehmed szultán és a Köprülü nagyvezírek újra feltámasztották a dzsihád és a hódító szultánok szellemét. Újra nyugati, később északi irányú terjeszkedésbe kezdtek. Emellett a vazallusaikat is szorosabb függésbe kívánták vonni. Már az Erdély elleni durva fellépés is ezt sugallta, az 1663-as hadjárat pedig ennek lett a fontos állomása. A nagyvezír ugyanis többször megalázó helyzetbe hozta a két román vajdát és az apja helyett megjelent kánfit. A háború után az árulással gyanúsított, illetve a nagyvezír előtt meg nem jelenő havasalföldi vajdát, valamint a hadjáraton részt nem vevő krími kánt is letette tisztségükből. A Krími Kánság történetében nagyjából ekkortól mutatható ki egyértelműen a markánsabb alávetettség korszaka. Ebben a kontextusban az erdélyi fejedelem által elért részsikerek sem lebecsülendők.

A kortársak nem látták, vagy nem voltak hajlandók megérteni ezeket a változásokat. A fejedelemmel szemben irreális elvárásokat támasztottak, miközben a rendek Apafi Mihály uralkodásának kezdete óta törekedtek a fejedelmi hatalom visszaszorítására. Nagyobb részesedést kértek maguknak a hatalomból, miközben számonkérték a fejedelmen, hogy nem kormányoz elég erős kézzel. A külpolitikai kudarcok okát a fejedelem alkalmatlanságában látták, miközben egyre többször hasonlították össze személyét a korábbi uralkodókkal, elsősorban Bethlen Gáborral. Apafi Mihály a későbbiekben, amennyire lehetett, újjáépítette országát. A művelt fejedelem a tudományos életet kiemelten támogatta. Korlátozott mozgásterű országában másra nem is nagyon maradt lehetősége, ebben pedig kétségtelen sikereket ért el. Hosszú, majdnem három évtizedes uralma során ennek ellenére mindvégig azt érezhette, hogy nem tud megfelelni alattvalói elvárásainak. Közben egy fia kivételével összes gyermekét, majd szeretett feleségét is eltemette. Uralkodása alatt az ország elitje örökös pártharcokba merült, melyek többször tragédiákba torkolltak. Ezekben a fejedelem is felelős volt, s mindez maradandó nyomokat hagyott a lelkiismeretén. Uralkodása végére valóban búskomor, zárkózott lett, miközben az alkohol rabjává vált. Legismertebb jellemzései mind ebből a kései korszakból származnak, az utókor pedig hajlamos volt ezt a kései képet rávetíteni teljes életére. Uralkodásának elején azonban egyáltalán nem ilyen volt. Kényszerű hatalomra jutása után igen aktívan lépett fel országa védelmében. Sikeresen akadályozta I. Lipót terjeszkedését, miközben a Portától is sikerült bizonyos engedményeket kicsikarnia. Az idő kerekét azonban nem lehetett visszafordítani, a régi dicsőséget nem lehet visszaállítani. Új idők jöttek, új kihívásokkal.

 

Beküldve:

Gonda Gyöngyvér: A vasláncok súlya alatt

Az 1848–49. évi szabadságharc leverését követően a győztes Ausztria kemény megtorlást alkalmazott az események résztvevőivel szemben. Október 6. a nap, mely a kegyetlen megtorlás emlékeként vonult be a magyar történelembe. 1849-ben ezen a napon végezték ki Aradon a tizenhárom honvédtisztet. Petőfi Talpra magyar c. költeménye utolsó versszakának két sora tényleg valóra vált, hiszen a mai napig szinte áldó imádság mellett mondják el szent neveiket.

A kivégzés mellett más formája is létezett a megtorlásnak. Ennek egyik fajtája volt a várfogság. Ez számított a kivégzést követő legsúlyosabb büntetési formának. Gyakori volt, hogy kegyelemből a kivégzés helyett várfogságra változtatták az ítéletet. A várfogságra ítéltek száma több ezerre becsülhető. A büntetés letöltése néhány hónaptól akár 20 évig is terjedhetett. Szerencsére nem volt példa arra, hogy valaki letöltött 20, vagy akár 15 évet. Az elítéltek nagy részének büntetését amnesztiával csökkentették, ezért hamarabb szabadulhattak. Nem kellett nagy bűnt elkövetni ahhoz, hogy valakit néhány év várfogságra ítéljenek. Elég volt, ha az illető szobája falán Kossuth Lajos képe függött, vagy a fiókjában forradalmi iratokat, verseket találtak. Egyes személyeket a nemzeti zászló birtoklásáért vagy az uralkodócsalád szidalmazásáért ítéltek el.

A megtorlás már 1849 januárjában kezdetét vette, azonban az utolsó várfogságra ítélt rab 1858-ban szabadult. A szabadságharc leverését követően az erődítmények nagy részét várbörtönként használták pl. Komáromot, Aradot, Munkácsot, Lipótvárat, Péterváradot stb. A várbörtönt a várparancsnok irányította, akik közül néhányan részt vettek a szabadságharcban is, mint Komárom erődjének parancsnoka, Balthasar Simunich altábornagy. A börtönökre egységes szabályzat vonatkozott, viszont a várparancsnoktól függött, hogy mennyire tartja magát a leírtakhoz.

Kufstein az egyik legrosszabb várbörtön hírében állt. Itt nagyon szigorúan vették a börtönszabályzatot. Jókai Mór is megemlítette a kufsteini várbörtönt Az új földesúr című művében: „Arad, Komárom, Josefstadt, a pesti Újépület mind csak gimnáziumok és elemi tanodák hozzá képest; aki még csak ezekben végezte a kurzust, az ne is beszéljen; az csak félig van értesülve.” A legenyhébb és legelviselhetőbb körülmények az aradi várbörtönben uralkodtak. Josef Castellitz, az egyik várparancsnok nagyon emberségesen bánt a rabokkal. A kötelező vasláncok hordásától is eltekintett, különben a raboknak egész nap viselniük kellett a láncokat, s csak a reggeli és az esti átöltözéskor vehették le röpke 15-20 percre.

A rabok napi kétszer mehettek ki a vár udvarára sétálni. Havonta levelezhettek a szeretteikkel, viszont a levelek csakis németül íródhattak. Havonta egyszer fogadhattak látogatót 60 percre, s csakis németül beszélhettek egymással. A látogatásra egy tiszt jelenlétében került sor. A német nyelv használatát főleg azért követelték meg, hogy a leveleket és a beszélgetést ellenőrizni tudják. Egykor az aradi várbörtönben raboskodott galsai Kovách Ernő szerint az ember igazi jelleme a nehéz helyzetekben mutatkozik meg, amikor lehull a lepel. „A nyomor, szenvedés és a viszontagság próbaköve az emberi jellemnek! Ilyen helyzetben lehull az emberről azon külmáz, fény és tekintély, melyet az illetőnek rangja, vagyoni állapota és polgári állása kölcsönöz, és azok egyéb lelki tulajdonaikra mintegy külmázt vonnak. Itt csak az ember a maga szellemi és lelki tulajdonaival lép az előtérbe!”

A foglyok legnagyobb ellenségének az unalom számított, amit igyekeztek mindenféle tevékenységgel elűzni. A szabályzat ugyan tiltotta, de egyes várbörtönökben a várparancsnok engedélyével könyveket, napilapokat olvastak, amiket megosztottak rabtársaikkal is. Vitákat rendeztek egy-egy téma kapcsán. Mások folytatták a szabadságharc kitörésekor félbehagyott tanulmányaikat, vagy műveket fordítottak. Népszerűnek számított az idegen nyelvek elsajátítása. Néhányan annak az országnak nyelvét kezdték el tanulni, amelytől a felszabadítást várták, például a törököt, az angolt, a franciát stb. Később főzőegyleteket hoztak létre, amiket 10-12 rab alkotott. A várparancsnok szenet, tűzifát és vizet biztosított az egyletek számára. Olmützben és Aradon kertészkedni is volt lehetőségük a raboknak, akiknek a kertészeszközöket, csemetéket, vetőmagokat és a termőföldet családtagjaik vitték a látogatások alkalmával. Az aradi várbörtönben még egy zenekart is alakított néhány rab. Komárom várbörtönében külön műhelyeket alakított ki a várparancsnok, ahol egyes mesterségeket lehetett elsajátítani. Egyes rabok az unaloműzés vagy pénzszerzés céljából karkötőket, nyakláncokat, órákat és egyéb faragványokat készítettek.

A Ferenc József ellen 1853-ban elkövetett sikertelen merénylet után a szabályokat elkezdték szigorítani. Ezt követően már csak negyedévente írhattak szeretteiknek és fogadhattak látogatókat. A cellákat folyamatosan ellenőrizték és elkobozták az „oda nem illő” tárgyakat pl. könyveket, írószereket stb. Felszámolásra kerültek a főzőegyletek is. Ezek a körülmények szinte az utolsó rab szabadulásáig így maradtak.

A szabadulást követően a raboknak vissza kellett illeszkedniük a társadalomba. Évekig a négy fal között éltek, s főleg csak a rabtársaikkal érintkezhettek. Míg a családfő a várbörtönben sínylődött addig a feleségének vagy az idősebb fiúgyermeknek kellett gondoskodnia a családról. Sokszor ez a szabadulást követő pár évben is így maradt. Ennek nem az volt az oka, hogy a frissen szabadult családfő nem szeretett volna dolgozni, ugyanis több egykori rab nehezen kapott munkát a szabadulást követően. Az 1861–1867 közötti provizórium alatt többen is elvesztették az addig megszerzett állást.

A börtönévek az egészségre is kifejtették negatív hatásukat. Többeknek kihullottak a fogaik, másoknál köszvény, reuma vagy súlyos tüdőbetegség alakult ki, amik szintén megnehezítették a munkavállalást. Főleg a családtagjaikra, rokonaikra és a barátaikra számíthattak, akik igyekeztek őket támogatni. A volt honvédek megsegítésére honvédegyleteket hoztak létre, amik igyekeztek anyagilag is segíteni a szabadságharcban részt vett honvédeket. A legtöbb honvédegyletbe csakis volt honvédek léphettek be, viszont akadt néhány egylet, aminek bárki tagja lehetett. Ez a szervezet is segítségükre lehetett a várbörtönt megjárt honvédeknek.

Emlékük viszonylag ma is él annak köszönhetően, hogy néhányuk papírra vetette történetét. Keszi Hajdu Lajos a korabeli sajtóban igyekezett közölni egykori rabtársainak neveit, s néhány bekezdésben saját tapasztalatait is megírta. Hajdu cikkeiben másokat is arra bíztatott, hogy ők is tegyék meg. Ennek köszönhetően többek is követték példáját, köztük galsai Kovách Ernő is. Az egykori várbörtönökben kialakított múzeumok pedig a leghitelesebben adják át az egykori rabok történeteit és tapasztalatait.

Források

Barsi József – Simon V. Péter (közreadó): Utazás ismeretlen állomás felé 1849–1856, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988.

Deák Farkas – Kovács József (közreadó): Fogságom története, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1972.

Galsai Kovách Ernő: A fogságom Arad várában 1849–1856 években, kézirat, Országos Széchenyi Könyvtár. Kézirattár, Folio Hungaro 1419. (Másolat)

Galsai Kovách Ernő: A fogságom Zimonyban és Pesten az Újépületben, kézirat, Országos Széchenyi Könyvtár. Kézirattár, Folio Hungaro 1419. (Másolat)

Hajdu Lajos: Börtön-krónika, Vasárnapi Újság, XVI. évf., 17. sz., 1869. április 25., 229–230.

Hermann Róbert: Megtorlás az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után. Változó Világ 27., Budapest, Press Publica Kiadó, 1999.

Madarász József: Emlékirataim 1831–1881, Budapest, Franklin-társulat könyvnyomdája, 1881.

 

Beküldve:

Sós Dániel: Az AMD-65 gépkarabély rendszeresítése a Magyar Néphadseregben

Valószínűleg kevés ismertebb kézifegyver létezik a világon, mint a Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov által tervezett AK–47. Szinte minden ember látta már az AK fegyvercsalád valamelyik tagját, ha máskor nem, a tévében az esti híradóban vagy valamilyen akciófilmben, még ha nem is tudta pontosan megnevezni, hogy milyen fegyvert lát a filmvásznon. Az alábbi írás célja, hogy adott keretek között átfogó ismertetést adjon a Magyar Néphadsereg és a Magyar Honvédség egyik legnagyobb számban és legtovább használt egyéni lőfegyveréről, az AMD–65-ről.

Az 1950-es évek közepétől folyamatosan teret nyert a magyar haderő minőségi fejlesztése – a mennyiségi helyett. Az 1956-os forradalom után konszolidálódó Magyar Néphadsereg (MN) szembesült azzal az évtized végére, az 1960-as évek elejére, hogy fegyverzetét haladéktalanul modernizálni kell, hogy egy esetleges konfliktus során fel tudja venni a versenyt a szemben álló NATO országokkal. Ez a modernizációs folyamat vezetett oda, hogy az MN felső vezetése az egyéni lőfegyverek fejlesztését is szükségesnek látta. A hadsereg főként második világháborús szovjet fegyverekkel volt ellátva, amelyek már nem feleltek meg a kor követelményeinek. Ugyanakkor feltűnt a horizonton a Szovjet Hadseregben 1949-től rendszeresített AK–47 gépkarabély, vagy a korabeli – helytelen szóhasználat szerint – géppisztoly. Az új fegyver első éles bevetésére egyébként 1956 novemberében Budapesten került sor, ami után hamar felkeltette mind a nyugati, mind pedig a Varsói Szerződés (VSZ) országainak érdeklődését.

Így kerülhetett sor arra, hogy a magyar és a szovjet fél közötti megegyezésnek köszönhetően a műszaki dokumentáció átadása és magyar nyelvre történő lefordítása után, 1959-től nálunk is megindult az AK–47 licensz alapján történő gyártása, ami olyan jól sikerült, hogy a levéltári dokumentumok tanúsága szerint a Német Demokratikus Köztársaságba is Magyarországról került az AK–47 műszaki dokumentációjának egy része, magyarról fordították le német nyelvre, hogy ott is megindulhasson a fegyver gyártása és rendszeresítése.

Az elkészült „0” széria „nyúzópróbáját” a Haditechnikai Intézet táborfalvi kísérleti állomásán végezték sikeresen 1959 elején, majd a csapatpróbák után 1960-tól a rendszeresítették. A fegyver kiváló paraméterekkel rendelkezett, kezelése egyszerű, tűzereje nagy volt. Jelentős minőségi ugrást jelentett a Magyar Néphadsereg katonái számára a megjelenése. Ugyanakkor felmerült néhány olyan dolog is, amely miatt nem minden fegyvernem vagy szakcsapat számára volt ideális. Mérete és tömege a gyorsan mozgó légideszant csapatok és az 1960-as évektől megjelenő gépesített lövészek számára nagy és nehéz volt, mert mind a repülőeszközök, mind a páncélozott szállító harcjárművek szűk belső tere korlátozta a használható egyéni fegyverek méretét.

A szovjet mérnökök ugyan elkészítették a Kalasnyikov behajtható válltámasszal szerelt változatát, de a Magyar Néphadsereg felső vezetése az 1960-as évek elejétől már egy új konstrukcióban gondolkodott. Az AK gépkarabélyok gyártásával foglakozó Fegyver és Gázkészülék Gyár tervező csapata Zala Károly vezető mérnökkel az élén 1965 elejére megalkotta az Automata Módosított Deszantfegyvert, röviden az AMD-t. Alapjául az ekkor már nagy számban gyártott AKM–63 szolgált, amihez a korábbi AK–47-től eltérően lemezből sajtolt és műanyagból fröccsöntött alkatrészeket használtak. A tervezésnél elsődleges szempont volt a kis méret és a kompakt kialakítás, ezért a korábbiaktól eltérően ezt a fegyvert egy oldalra behajtható, fémcsőből készült válltámasszal látták el, amelynek végére egy gumitalp került, hogy a lövő vállára visszaható erőket tovább csökkentsék. Szintén szempont volt, hogy a korábbiakhoz hasonlóan a működése Kalasnyikov-rendszerű, azaz forgózáras, gázelvételes legyen, illetve, hogy az AK–47-hez már rendszeresített, 7,62×39mm-es karabélylőszert tüzelje. A modernizáció és a tömegcsökkentés jegyében nemcsak a fa tusát cserélték behajtható fém válltámaszra, hanem a korábban alkalmazott bükkfa markolatokat is műanyagra cserélték, amelyből az AMD–65 egy hátsóval és egy elsővel is rendelkezett. A FÉG szerint erre azért volt szükség, hogy a katona kúszás és csípőből leadott lövések esetén is stabil fogást találjon a fegyverén. Ez a fegyver a korábbi AK–47-nál és AKM–63-nál rövidebb csövet is kapott, és felhasznált műanyagoknak és a gyártási eljárásoknak köszönhetően valóban újszerűnek és modernnek hatott, de ugyanakkor megőrizte a Kalasnyikovokra jellemző működést.

A MN felső vezetésének tetszését olyannyira elnyerte az új fegyver, hogy tervbe vették az MN teljes átfegyverzését is, amire az AMD nem a legjobb választás volt. A FÉG olyan gyártási kapacitást tudott megvalósítani az 1960-as évek végére, hogy évente le tudjon gyártani 30-40 ezer darab fegyvert. Ez lehetővé tette, hogy az 1970-es évek közepére az AMD–65 legyen a Magyar Néphadsereg és a társ fegyveres szervezetek alapvető lövészfegyvere. A fegyverre a VSZ országain belül is nagy érdeklődés mutatkozott, illetve a FÉG is készült az exporttevékenységre, de valószínűleg felsőbb politikai döntések következtében erre nem került sor.

A fegyver utóélete sem mindennapi. Az évek során számos fejlesztési kísérlet kiindulási alapjaként szolgált. Ezek közül talán a legérdekesebb az AMP–69 névre „keresztelt”, puskagránát kilövésére tervezett gépkarabély, ami egy esetleges háborúban a néphadsereg ellenséges páncélosok elleni ütőképességét növelte volna. A fegyver alapvetően megtartotta a Kalasnyikov-rendszerű fegyverek jellemzőit, de számos újítást is magában foglalt, mint például a speciális válltámaszt, ami a kezelő vállára ható erőket volt hivatott csökkenteni.

Említésre érdemes az AMD Európán kívüli története is. Az 1990-es évektől a rendszerváltás és a hidegháború vége miatt a Magyar Néphadsereg, illetve utódja, a Magyar Honvédség is haderőcsökkentésen ment át. Ez nemcsak a személyi állomány létszámát érintette, hanem a haditechnika számát, így a kézi fegyverekét is. Tízezerszámra váltak fölöslegessé az addig aktív használatban lévő, vagy egy háború esetére „M”-zárolt készletekben tárolt fegyverek, lőszerek. Az AMD–65 mint a hadsereg legnagyobb számban rendszeresített egyéni lőfegyvere is nagymértékben érintett volt a selejtezésekben. A kivont fegyvereket a kormány és Honvédség nemcsak megsemmisítette, hanem nagy számban eladta, de leginkább elajándékozta a feleslegessé vált készleteket külföldre.

Ezekben az években a világ számos pontján nagy kereslet mutatkozott magyar fegyverekre. A déli szomszédjainknál az 1990-es évek elején fellángoló véres polgárháborúban számos magyar Kalasnyikov jutott „főszerephez”, a magyar kormány nagy mennyiségű hadianyagot szállított hadisegélyként a frissen függetlenné vált és éppen a szabadságért harcoló Horvátország haderejének. Szintén nagy tételben kerültek a 2000-es években AMD-k Afganisztánba az afgán hadsereg és az afgán rendőrség állományába a tálibok ellen küzdő afgán kormányon keresztül. Mindez összhangban volt az országban a stabilizációs célzattal tevékenykedő Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő (ISAF) alárendeltségébe tartozó Tartományi Újjáépítési Csoport (PRT) tevékenységével. Az országba érkező magyar gyártású fegyverek azonban igen hamar megjelentek a tálibok kezében is, köszönhetően az országban jelenlévő hatalmas korrupciónak és laza biztonsági rendszabályoknak.

Nagy eséllyel ilyen forrásból kerülhetett szomáliai kalózok kezébe is az a két darab AMD–65 is, amit a Dán Királyi Haditengerészet foglalt le egy kalózellenes művelet során az Ádeni-öbölben 2008. november 4-én, illetve 2009. február 25-én. A fegyverek „gazdái” szomáliai kalózok voltak, akik a Szuezi-csatorna felé tartó kereskedelmi hajókra vadásztak, kezükben a FÉG egykori büszkeségeivel. Az első lefoglalt fegyver jelenleg a Dán Háborús Múzeum (Krigsmuseet) állandó tárlatában tekinthető meg Koppenhágában, miután a gépkarabélyt a flotta a múzeumnak ajándékozta. A fegyver érdekességei a gyáritól eltérő, feltehetőleg a kalózok által végzett átalakítások, amelyek nagyban megváltoztatták a fegyver külső megjelenését. A behajtható válltámaszt a tövénél fogva lefűrészelték, és leszerelték a fegyverről az első markolatot, valamint a gyorsabb tárcsere érdekében két tárat egymáshoz rögzítettek, és azokkal használták a fegyvert.

Hasonlóan kalandos úton került két másik fegyver a londoni Birodalmi Háborús Múzeum (Imperial War Museum, IWM) állományába. Az egyik AMD–65 kiválóan szemlélteti a szocialista országok közötti együttműködést és segítségnyújtást, illetve a keleti blokk országainak külpolitikáját a nyugattal vagy a nyugat által támogatott országokkal szemben. A kettő közül az első, a DB4266 gyári számú fegyver Vietnámból érkezett a múzeumba. A fegyvert valószínűleg hadisegélyként küldte a magyar vezetés a Vietnámi Demokratikus Köztársaságba, ahol vagy az Észak-Vietnámi Néphadsereg, vagy a délen tevékenykedő Dél-Vietnámi Nemzeti Felszabadítási Front arzenáljába került. Végül itt zsákmányolhatták amerikai vagy dél-vietnámi erők feltehetőleg harcban, ugyanis a hátsó műanyag markolaton, egy M18 Claymore gyalogsági repeszakna repeszei jó néhány találatot ejtettek. Az IWM birtokában lévő másik AMD is hasonló módon került a gyűjteménybe. Az EK 6709 gyári számú fegyvert a jordán kormányerők foglalták le Jordániában a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) harcosaitól, majd ezt követően innen került a múzeumba. A fegyver életútja nem meglepő, abból kiindulva, hogy a szocialista országok, így Magyarország is folyamatos katonai segítséget nyújtottak az USA által támogatott Izrael ellen küzdő PFSZ-nek az 1970-es, 1980-as években.

Az AMD–65 képében valóban egy igazán újszerű és formabontó lőfegyver született az 1960-as évek közepén, amely üde színfoltja lett a Kalasnyikov-rendszerű gépkarabélyok amúgy sem hétköznapi családjában. Ennek a fegyvernek a története a mai napig sem ért véget, mert rendszerben maradt a magyar Rendőrség, a Büntetésvégrehajtás és a NAV állományában.

 

Beküldve:

Szabó Szilárd Ferdinánd: Töredezett múltjaink

Képzeljünk magunk elé egy embert, aki a millenniumi Magyarországon látta meg a napvilágot 1896 novemberében vagy decemberében! Alig 18 éves, amikor a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merényletet követően az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzen Szerbiának, megtéve az első lépést az úton, amely a történelem addigi legnagyobb és több mint 10 millió áldozatot követelő háborújához vezetett. 22 éves korára az életének addig keretet adó struktúrák már nem, vagy csak részben léteznek: a Monarchia szétesett, az egykori területén élő népek igyekeznek minél gyorsabban megszilárdítani nemzetállamaikat, a Magyar Királyság területének nagy része idegen megszállás alatt áll. Eközben kevesebb, mint fél év leforgása alatt az ország átéli az őszirózsás forradalmat, a köztársaság kikiáltását, a földosztás kísérletét, a demokratizálódás kudarcát és a bolsevikok hatalomra jutását. A Tanácsköztársaság „dicsőséges 133 napját” követően „megérkezik” a román megszállás, majd Horthy Miklós budapesti bevonulása jelöli ki Magyarország belpolitikai pályájának ívét a következő két és fél évtizedre. 1920 június 4-én aláírásra kerül a trianoni békeszerződés, amely determinálja a „király nélküli királyság” külpolitikáját. Képzeletbeli főszereplőnk ekkor ér húszas éveinek közepére. Önálló életének új miliőjét valószínűleg ekkor kezdi berendezni: karriert épít, a nehézségek ellenére egzisztenciát teremt, idővel családot alapít. Tömören fogalmazva: a zavaros éveket követően élete konszolidálódik, éppen úgy, ahogy az országé is. A harmincas évek elejének politikai és gazdasági válságai ugyanakkor már jelzik, hogy a „békeidőszak” minden bizonnyal csak átmeneti lesz. Az ország második világháborús részvétele főhősünk generációja számára – ekkor még csak 45 éves – a második hadba lépést jelenti, igaz 1944-ig a magyar hátországot „csak” közvetetten érintik a harcok. A keleti front közeledte viszont magával hozza a második világégés minden borzalmát, elsöpörve mindent, ami addig biztosnak, állandónak tűnt. A szovjet megszállás tartósnak bizonyul, s ami főszereplőnk életének elején csak Szabó Ervin és néhány radikális fiatal utópikus gondolataiban, majd a tanácshatalom véres komédiájában nyilvánult meg, az most egy idegen szuperhatalom katonai erejének nyomatékával tér vissza, a lehető legbrutálisabb, de egyben legracionálisabb formájában. A kommunista hatalomátvételt követően az országban maradt lakosság kezdetben megpróbál megbékélni az új helyzettel, de a sztálinizmus saját lakossága ellen vívott háborúja elviselhetetlenné teszi az életet. Képzeletbeli hősünk hatvanadik évében jár életének második forradalma és már sokadik háborúja idején, de ahogy a korábbiak, ez is vereséggel végződik. Időskorának nagy részét békében, de egy a szocializációjával, értékrendjével, politikai identitásával ellentétes ideológiájú diktatúrának kiszolgáltatva tölti. Mégis azon kevés szerencsések közé tartozik generációjából, akik megélik 1990-ben a rendszerváltoztatást, és úgy érezheti, hogy a rövid XX. század borzalmaiból kilépve Magyarország tiszta lappal kezdheti meg történelmének második évezredét.

Kitalált karakterünk életútja nem egyedi. A XX. századi nyomot hagyott a magyar társadalmon, a társadalom ezt magával vitte és át is örökítette az utókornak. Hogy ezek a törések mennyire részei maradtak napjainknak is, elég a közelmúlt vitáinak sorát végig gondolni a szoborállításokról, szoboreltávolításokról, szoborátalakításokról és szoboráthelyezésekről. Megfér-e egymás mellett, egy történelmi tudatban Horn Gyula és Horthy Miklós, Nagy Imre és Tisza István, és minden, amit ők tágabb értelemben képviseltek? Ennek megválaszolásához segíthet a töredezettség megértése. Az 1918 és 1990 között eltelt alig több mint hét évtized során az ország elveszítette területeinek kétharmadát, megvívott két vesztes világháborút, lezajlott a területén két forradalom és részt vett hét rendszerváltozásban. Eközben a társadalom megtapasztalta legalább öt egymástól megkülönböztethető politikai rendszer működését és két egymással szembenálló gazdasági berendezkedés sajátosságait, amelyek e hetven évből nagyjából ugyanannyi évet voltak érvényben. Láthatjuk, hogy a XX. században hazánkban az egyetlen állandóságot a változás jelentette.

Maga a változás szó értelmezése közelebb visz a megértéshez, hiszen rendszeresen hivatkozunk – sokszor teljesen véletlenszerűen – rendszerváltásra, rendszerváltozásra, rendszerváltoztatásra. Mindhárom kifejezés más és mást jelent és más ok-okozati összefüggést sejtet a történeti események hátterében. A korábbi, kronológiai jellegű felsorolás alapján a társadalmi-politikai kataklizmáink többségének kiváltó oka a nemzetközi hatalmi térben bekövetkező átrendeződés volt, ami elsöpörte az éppen uralmon lévő magyar politikai rendszert. Ilyen volt a Monarchia szétesése, a két világháború közötti autoriter parlamentarizmust felváltó nyilas diktatúra, a demokratizálódás látszatát hamar levető kommunista diktatúra kiépítése, majd a Szovjetunió meggyengülése és a kétpólusú világrend hanyatlása mentén végbement rendszerváltozás. Ebben az értelemben az esetek többségében rendszerváltozásokról beszélhetünk, hiszen valamilyen külpolitikai tényező hatására „megváltozott” a magyar társadalmi-politikai status quo. Jóval kevesebb esetben lehet szó rendszerváltásról, hiszen ez esetben a nép vagy bizonyos hatalmi csoportok önerőből, külső ráhatás nélkül képesek megdönteni a fennálló uralmi struktúrát és lerakni a maguk által kiépíteni szándékozott rendszer alapjait. Ilyen értelemben a rendszerváltás kifejezés szoros analógiát mutat a forradalom jelenségével, ezért a XX. századi magyar történelemben vegytisztán csak az 1956-os forradalom győzelmét követő rövid periódus tekinthető rendszerváltásnak. A rendszerváltoztatás terminológia az előbbi kettőnél jóval bonyolultabb, és nem véletlen, hogy általában csak az 1989–1990-es eseményekre alkalmazzuk, ahol az MSZMP egy része tudatosan próbálta átmenteni saját hatalmát egy minden szempontból monopolhelyzetből a plurális politikai környezetbe.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezek a törések nem voltak konfliktusmentesek. A trianoni Magyarország nem csak területileg, de anyagi bázisában is megcsonkult. Egy ilyen csekély gazdasági potenciállal rendelkező ország a történelmi tapasztalatok alapján nem bírt el olyan több pólusra osztott gazdasági elitet, amely alapja lehetett volna a politikai váltógazdaság kiépülésének. Ez, illetve az antidemokratikus politikai gyakorlatok vezettek ahhoz, hogy a tartós politikai rendszerek egy hatalmi csoport dominanciájára épültek, amelyekben az ellenzék hatalomra jutása – ha egyáltalán létezhetett ellenzék – lehetetlenné vált. Ennek ellenére minden korszakban, még a legkegyetlenebb diktatúrák alatt is, létezett olyan alternatív, gazdasági erővel még nem, de politikai tudással rendelkező csoport, amely egy nemzetközi politikai kataklizmát kihasználva kezébe vehette a hatalmat. A legtöbb efféle elitcsere brutálisan zajlott le, gondoljunk példaként a baloldal visszaszorítására 1920-tól kezdődően, a nyilas hatalomátvételre, vagy a Rákosi-korszak politikai eszközeire az ország szovjetizálás során. Az elitcserék viszont nem kizárólag a legmagasabb szinten szedték áldozataikat. A gazdasági hegemónia megteremtése során a veszélyesnek tartott adminisztratív, értelmiségi, tulajdonosi réteg is politikai ellenségé vált, aminek ellehetetlenítése, pacifikálása, rosszabb esetben elüldözése vagy likvidálása is szükségszerűnek hatott a politikai hatalom birtokosainak szemében, ahogy azt a zsidótörvények, a kollektivizálás, az államosítás és a terror alkalmazása bizonyította. Mindezen történelmi tapasztalatok összegzésére kijelenthetjük, hogy maga a változás, a konfliktus a jelenti XX. századi történelmünk állandóságát.

 

Beküldve:

Zmák Tamás: „Mohácsnál győzni fogunk…”

A mohácsi csatát jogosan tekintjük a magyar történelem egyik fő fordulópontjának. Visszatérő kérdés a csatával kapcsolatosan, hogy mi lett volna, ha győzünk. Mi lett volna, ha sikerül Tomori Pál terve, és a még éppen csak a csatatérre érkező, ott leereszkedő, a meneteléstől kifáradt és táborbontáshoz készülődő török csapatokat egy összehangolt nagy rohammal sikerül külön-külön megverni?

Ezután rögvest Dózsát választják meg I. György néven székely-magyar királlyá, mely kronológiai képtelenség már gyerekként sem állt össze a fejemben. Tudjuk be annak, hogy ez a hőn áhított csodás győzelem nem csupán az ország, de Dózsa testi egységét is jól szolgálta volna.

Ez után egyenes az út Rákóczi előtt, hogy Párizst, majd Moszkvát hódoltassa. Később Kossuth számára adódik a lehetőség Mohács hátán felkapaszkodva, hogy életre hívja a Dunai konföderációt, avagy a Dunamenti Köztársaságot. Ebben ismét érezhető a logika kerékbetörése, hiszen ha már világot hódoltattunk, miért lenne szükségünk a szomszédjaink többé-kevésbé egyenrangú szövetségére?

Az efféle kérdések esetén szokott felmerülni a Mohácshoz hasonló közhely: a mi lett volna, ha… A klasszikus kérdésén gondolkodni felesleges, komolytalan, történelmietlen. A magam részéről azonban sosem éreztem komolytalannak a kérdés feltevését. Amellett, hogy szórakoztató, egyfajta izgalmas logikai játéknak is érzem a mi lett volna, ha… „Rubik-kockát” forgatni, szemlélni. Amikor tanítottam, összefoglaltam magamnak egy külön esszében, hogy miért is tanulunk történelmet. Ennek egyik központi gondolata volt részemről, hogy a történelemoktatás részben hajdani „forgatókönyvek” megtanulását jelenti, melyeket napjainkra tudunk alkalmazni. Ugyanezeket a „forgatókönyveket” alkalmazzuk kreatív módon, mikor a fentiekhez hasonló kérdéseken töprengünk.

Ezt a nézetrendszert éreztem legitimálva, amikor a Rubicon folyóirat 2018 őszén egy egész számot szentelt a mi lett volna, ha… kérdések körüljárásának. Volt egyetemi tanárom, Csunderlik Péter is kiemelte: amikor értékítéletet mondunk egy történelmi eseményről, kimondatlanul, de egy narratíva van a fejünkben, amihez képest fogalmazunk meg pozitív vagy negatív értékítéletet.

Eredeti kérdésünkhöz visszatérve: mi lett volna, ha győzelmet aratunk Mohácsnál 1526-ban? Véleményem szerint semmi. Majdhogynem úgy haladtak volna az események, mint ahogyan azt ismerjük.

Amikor a mohácsi csatát vesszük górcső alá és a hadmozdulatokat, a Batthyány-féle jobbszárny, Perényi-féle balszárny manővereit vizsgáljuk és vitatkozunk, melyik volt a csatának az a pontja, amikor sikerülhetett volna visszavonulásra kényszeríteni a törököket, általában nem kerül szóba a tény, hogy a déli végvárrendszer ettől még török kézen maradt volna. Szulejmán már 1521-ben meghódoltatta az ország kulcsát, Nándorfehérvárat és sorra elfoglalta a környező várakat, erődöket. Érdemi vállalkozás ezen erősségek visszaszerzésére kísérleti szinten sem történt az évek során. Pontosabban mégiscsak volt, még Nándorfehérvár ostroma után a magyar királyi sereg felvonult a vár felmentésére, ám tétlenül nézte a vár magyar és szerb katonáinak harcát, míg végül a táborban kitört pestisjárvány feloszlatta a keresztény sereget.

Ha sikerül megverni a törököket Mohácsnál, a győzelem valószínűleg nem érte volna már el az 1456-os nándorfehérvári diadal hatásfokát. Az akkor már 130 éve tartó, szinte folyamatos anyagháború felőrölte a Magyar Királyság erejét. B. Szabó János is felhívja a figyelmet A Mohácsi csata című könyvében, hogy míg Hunyadi Jánosnak jellemzően 50-60 ezer fős szultáni seregekkel kellett szembenéznie, 1526-ra ezek a török seregek már inkább 80-100 ezer fős létszámúak voltak, míg a magyar királyi haderő létszáma érdemben nem növekedett.

Érdemes az előző gondolatmenethez visszacsatolni példaként az 1523-as szávaszentdemeteri csatát. A Szerémségbe betört török csapatokat Tomori erői alaposan elverték. A körülbelül 15 ezer fős oszmán sereg 5-6 ezer halottat hagyott hátra, míg a magyar csapatok „csak” 700 főt veszítettek. A nagy különbség az volt, hogy a török hadigépezet ezt a veszteséget szinte meg sem érezte, míg a magyar hadvezetés számára a 700 katona kiesése mondhatni pótolhatatlan volt.

Ha sikerül Mohácsnál visszavonulásra kényszeríteni Szulejmánt, feltehetően hasonló lett volna a helyzet. A törökök a veszteségeiket rövid úton kipótolták volna, míg a magyar királynak (ha túléli a győzelmet) ez sokkal nagyobb, ha nem megugorhatatlan kihívás lett volna.

A déli végvárrendszer ellenőrzésével az oszmánok számára Magyarország egy nyitott, kiszolgáltatott területté vált volna, a vereségük ellenére is. Legalábbis amíg akciórádiuszuk elér. Veszprém, Székesfehérvár, Buda, Eger, Nagyvárad vonaláig nem állt volna útjukban természetes akadály. Jó eséllyel rendszeressé váltak volna a Pest és Buda környékét is felprédáló török portyák. A gyakori betörések, pusztítások okán az ország középső, szinte védelmezhetetlen területei a győzelmet követően is elnéptelenednek, hiszen a lakosok vagy északabbra költöznek, vagy a törökök hajtják el őket rabszíjon.

Ezt a nézetet talán alátámasztja, hogy a mi tér-időnk szerint is a törökök a mohácsi csata után 1529-ben már Bécs ellen vezetnek inváziót. Itt meg kell jegyezzük, hogy ennek a gigászi oszmán seregnek nem Mohács, nem Buda megszállása, vagy akár konkrétan a Magyar Királyság bekebelezése volt a célja, hanem Bécs elfoglalása a szulejmáni birodalomépítő ideológia betöltésének érdekében, kaput nyitva Nyugat-Európára. Az oszmán-török hadipotenciál éppen ezekben az években volt csúcsra járatva, és ez a kapacitás a mi térségünket helyezte fókuszába. Nem érződik reálisnak, hogy egy esetleges vereség letörte volna a harmincas éveiben járó ambiciózus szultán lendületét.

Mindemellett nehezen hihető, hogy a királyi udvartartás megmaradt volt Budán. Hihetőbbnek tetszik, hogy inkább megkezdődik részükről is az északabbra húzódás. II. Lajos feltehetően átteszi székhelyét Prágába. Esetleg kibontakozik valami alku közte és Habsburg Ferdinánd között, melynek következtében Lajos magyar királyként fokozatosan alárendelt státuszba kerül. A királyt és köreit kapcsolatrendszerük bizonyosan nyugati irányba gravitálják, ezért a Magyar Királyság keleti részével egyre nehezebb, esetlegesebb lett volna a kapcsolattartás, mely a Habsburg- és Jagelló-erők szemszögéből kerül ki az akciórádiuszból.

Nem állítható, hogy a történelemnek van törvényszerű iránya, ugyanakkor elgondolkodtató, hogy ha kellően sok tényező egy irányba mutat, akkor a végeredmény sok esetben determináltnak tekinthető.

 

Beküldve:

Fodor Andrea: Erasmus és a magyar irodalmi nyelv: erazmista bibliafordítóink

Az erazmizmus szellemisége

Elsőként szóljunk a neves Rotterdami Erasmusról (1466–1536), aki minden kétséget kizáróan a humanisták fejedelme, korának egyik legnagyobb hatású gondolkodója.[1] Egyszerre teológus, filozófus és filológus, akinek bölcs mondanivalója aktualitásából szinte semmit sem vesztett. Műveit forgatva az olvasó néha elfelejti, hogy a 15–16. században jár, és nem a jelenben, olyannyira képes tükröt tartani korunk embere elé is. Lebontja a tér és idő korlátait a sokévszázados különbséggel élt, szinte a társadalom összes rétegéből származó egyének között.

Erasmus egyes nézetei, eszméi és művei nagy visszhangra találtak a kora újkori Magyarországon. Történelmünk ezen időszakát meghatározza egyik legnagyobb nemzeti tragédiánk, a mohácsi vész és azt követően az Oszmán (Török) Birodalom európai terjeszkedése, melynek Erasmus maga is „szemtanúja” volt. A török terjeszkedés mellett a téma szempontjából még más lényeges események is zajlottak a kora újkori Európában. 1517. október 31-én tette közzé Luther Márton 95 tételét, Erasmus pedig akarata ellenére az idő előrehaladtával bevonódott a reformáció egyre véresebb harcaiba.[2] Már Luther fellépése előtt hangsúlyozta a katolikus egyházon belüli reformok szükségességét, azonban elképzeléseit kizárólag a katolikus egyházszervezeten belül tartotta megvalósíthatónak.

Ugyan tagadhatatlan, hogy voltak egyezések Erasmus és a reformáció híveinek nézetei között (például búcsúcédulák eltörlése), az erazmizmus szellemisége mégis egyedülálló, önmagában értékelendő. A reformáció hívei eredménytelenül igyekeztek megnyerni támogatását ügyüknek, a katolikusok pedig annak ellenére is, hogy egy idő után nyíltan szembehelyezkedett Luther nézeteivel (Értekezés a szabad akaratról, 1526), eretneknek kiáltották ki, a tridenti zsinaton (1545–1563) pedig indexre helyezték műveit.[3]

Ahhoz, hogy megérthessük a humanista Erasmus és magyarországi követői tevékenységének mozgatórugóit, először még ha röviden is, de vissza kell nyúlnunk egészen az 5–6. századi római kori Nyugat-Európa történetéhez, amikor a klasszikus kultúra elszegényedése, hanyatlása zajlik. A hanyatlás okaira nem térnék ki, elsődlegesen a következményei fontosak témánk szempontjából: a latin nyelv szókincse és mondatszerkezete átalakult, a „cicerói latint” már kevesen voltak képesek elsajátítani, és a görög nyelv is egyre inkább feledésbe merült.[4] Ismeretes, hogy a híres ókori iskolák (például alexandriai) eltűnése után, a kereszténység európai terjedésével párhuzamosan kialakuló kolostori hálózatok (például Szent Benedek-rend) évszázadokig a tudás őrzői, melyhez az egyházi személyek és a magas rangú, művelt kiváltságosok férhettek hozzá. A nevelés-oktatás kizárólag keresztény szellemben zajlott.[5]

A nagy ókori filozófusok bölcsességeinek keresztény szemmel való felfedezése a 14–16. századig várat magára, amikor is a klasszikus kultúra újjáéled a humanizmus filozófiai irányzatában. A humanizmus röviden fogalmazva a reneszánsz korstílus eszmei háttere, világi ideológiája, egyúttal klasszikus, filológiai műveltség és tudós magatartás.[6] Erasmus több szempontból is kitűnik a humanisták közül, tulajdonképpen saját filozófiai irányzatot teremtett: az erazmizmust.

A híres holland történész, Johan Huizinga Erasmus című munkájában úgy fogalmaz, hogy Erasmusnál az antikvitást bensőséges fénnyel ragyogta be a keresztény hit, és a tiszta klasszicitás a biblikus kereszténységgel fonódott egybe.[7] Az antikvitásból átemelt a kereszténységbe minden arra érdemes írást, amely nem állt ellentétben a keresztény erkölcsökkel, sőt, meg is erősítette Krisztus igazságának egyetemességét.[8] Erasmus szerint az ókor története is bővelkedik az önzetlenség és erény példáiban, így semmit nem lehet profánnak kikiáltani, ami a jó erkölcshöz, jámborsághoz vezet és keresztényi magatartásra ösztökél.[9] A kultúra megváltását látta a klasszikus tudományokban, ha azt a kereszténység szolgálatába állítják.[10] Követőivel a bonae literae megteremtésére törekedett, ami a „barbár” középkori gondolkodásmóddal (például skolasztikával) szemben álló klasszikus irodalmat, kultúrát és tudományt, egyfajta „egészséges és boldogító tudást” jelentett.[11]

Erasmus abban a korban, amelyben még Róma is a reneszánsz pápákról, az elvilágiasodásról és a mindennapos erkölcsi botrányokról híres, nagyra becsülte az egyszerűséget, természetességet, tisztaságot és észszerűséget.[12] Egyik legfontosabb célja megtisztítani az eredeti evangéliumi tanokat és magát a katolikus egyházat az évszázadok során rárakódott emberi képződményektől, a számtalan tévúton járó elképzeléstől (például skolasztikus dogmáktól).[13] Hiszen „Krisztus azt akarja, hogy misztériumai a lehető legszélesebb körben terjedjenek el. Én azt szeretném, ha minden jóasszony az Evangéliumot és Pál apostolt olvasná. Hogy minden nyelvre le legyenek fordítva! Hogy ezekből énekelne a földműves az eke mellett, s a takács is ezekből énekelné dalait a szövőszék mellett, s az utazó az ezekből vett történetekkel rövidítené le az útját…”[14]

Ugyan maga Erasmus anyanyelvén nem írt semmit, mégis arra buzdított mindenkit, hogy anyanyelvén olvassa a Szentírást és ezáltal mindenkihez eljuthasson Krisztus misztériuma.[15] Számos fordítása jelent meg görögről latinra, hogy elérhetővé tegye a „tiszta forrást” azok számára is, akik nem sajátították el a görög nyelvet, és hogy az anyanyelvű fordítások előtt példaként álljanak.[16] A humanista Lorenzo Valla ugyanis ráirányította figyelmét arra, hogy még a Vulgata szövege is több ponton hibás.[17] Róma tisztában volt a tévedésekkel, de a javítás nem valósult meg egészen addig, amíg Erasmus a görög szöveg alapján, a hibáktól való megtisztítás után újra lefordította az Újtestamentumot (1516), s mivel ez a kiadás számos ponton eltért a Vulgátától, érthető módon sokak szemében szálka lett.[18]

1. kép: Desiderius Erasmus: Novum Instrumentum omne (Bázel, 1516)[19]

Még egy fogalomra kell kitérnünk, mely az erazmizmus nélkülözhetetlen eleme. A katolikus egyház válsága több vallási mozgalmat is életre hívott, az emberek vágyták és keresték a keresztényi tisztaságot, a kiutat az erkölcstelen egyház tévelygéseiből. Így született meg a 14. században a devotio moderna („új jámborság”) és a Közös Élet Testvérei, a forma szerint világi, lényegét tekintve viszont szerzetesi mozgalom, mely Erasmus hazájából, Németalföldről indult útjára.[20] Hitük szerint semmit sem érnek a skolasztikusok túlbonyolított eszmecseréi, a személyes jámborságot pedig csak a Szentírásban ábrázolt Krisztus követésével érhetjük el.[21] Tehát az erazmizmus három kulcsfogalma: humanizmus, devotio moderna és klasszikus tudományok.

Az első erazmista bibliafordítónk, Komjáthy Benedek munkássága

Erasmus 1499-ben Angliába utazott, ott-tartózkodásának hatása életére pedig oly nagy volt, hogy Magyarországra is elért.[22] Itt ismerkedett meg John Colettel, akivel rövidesen egymásra találtak hasonló személyiségük és érdeklődési körük révén, eszmecseréikből pedig megszülettek Erasmus első teológiai témájú írásai.[23] Colet Szent Pál leveleinek magyarázatai Erasmus figyelmét a Biblia tanulmányozása felé fordították a klasszikus antikvitás irodalma felől, ezt követően vetette bele magát a görög nyelv elsajátításába is.[24] Szent Pál Erasmus életének hátralévő részében központi helyet foglalt el, tanításai tették le bölcseletének alapköveit.[25]

Hazánkban Erasmus Szent Pál iránti tisztelete és a Biblia népnyelvre való lefordításának szorgalmazása Komjáthy Benedek munkásságán keresztül öltött testet.[26] Komjáthy 1533-ban Krakkóban jelentette meg Az Szent Pál levelei magyar nyelven (Epistolae Pauli lingva hungarica donatae) című művét, ami több okból is egyik legjelentősebb magyar nyelvemlékünk.[27] Komjáthy felhasználta a magyar fordításhoz Erasmus görög–latin kétnyelvű bibliakiadását (Novum instrumentum omne, későbbi kiadásban Novum Testamentum), a hozzá fűzött értelmezéseit (Annotationes, 1519), és parafrázisait (Paraphrases in omnes epistolas Pauli, 1521).[28]

A méltó fordításhoz Komjáthynak először le kellett fektetnie a magyar irodalmi népnyelv, vagyis a vulgaris illustris grammatikai, retorikai és természetesen teológiai alapjait, mivel nyelvünk még nem állt készen arra, hogy a Biblia szavait megszólaltassuk rajta.[29] Ehhez használta fel Komjáthy Erasmus világhírű szólás- és közmondásgyűjteményét, az Adagiát, mely a szinonimák és a figuratív fogalmazás kutatásához adott támaszpontot.[30] Ő lett az első erazmista, aki magyar nyelven írt, és a fordítási módszerével, hogy Erasmushoz hasonlóan nem csupán a szó szerinti írás visszaadására törekedett, lefektette a modern magyar filológia alapjait.[31] A mű egyúttal az első magyar nyelvű nyomtatott könyv, és átmenetet képez az ómagyar (896–1526) és középmagyar (1526–1772) nyelvtörténeti korszakok között.[32] Teológiai jelentősége pedig abban áll, hogy a könyvnyomtatás feltalálása óta a fordítás inkább egyfajta evangéliumi misszió, „a megváltás eljuttatása az anyanyelvű kultúrák számára”.[33]

Komjáthy Bécsben, a „tiszta”, katolikus alapokon nyugvó erazmizmus gócpontjában végezte tanulmányait, de a török fenyegetés Nádasdy Tamás huszti birtokára vezette, akinek közreműködésével fogadta fel a latinul ugyan nem tudó, de műveltségpártoló Perényi Gáborné Frangepán Katalin fiának, Perényi Jánosnak nevelőjévé.[34] Bizonyára Katalin biztatása nyomán fogott bele a magyar fordításba, de ami biztosra vehető, hogy az ő költségén jelent meg.[35] A személyes támogatás mellett fontos szerepet játszottak a magyar nyelvű fordítások megindulásában a nemzeti törekvések, mint az ország török terjeszkedéssel megszűnt egységének visszaállítása, amire utal a könyv címlapján látható sávos-keresztes magyar címer is, mely még a Magyar Királyság középkori nagyhatalmi státuszát jelképezte.[36]

Erasmushoz hasonlóan Komjáthy is részletes kommentárokkal látta el a Római levelet, egyúttal párhuzamot vont a zsidó és magyar sorstörténetben.[37] Kiemelte azt a tanítást, mely szerint a kiválasztottság Isten akaratából bármelyik népet megilletheti, és utal a magyarok mártíromságára, ami hitük megőrzéséből és önfeláldozásukból, a keresztény Európa érdekében tanúsított törökkel szembeni kiállásukból fakad, ezzel pedig a magyar mártíromság eszméje a nemzeti azonosságtudatba évszázadokra beépült.[38]

Komjáthy megerősítette Erasmust abban is, hogy a Római levél egyszerre szól „az emberi érdemekről, az isteni kegyelemről és az ember szabad akaratáról.”[39] Ezzel egyértelművé tette, hogy a nemzet feltámadását katolikus alapokon képzelte el, hiszen Luther és Erasmus között részben a szabad döntésről alkotott eltérő nézeteik építettek lebonthatatlan falat.[40] De ami talán még szebbé tehette alkotását Erasmus szemében, és feltételezem, ez a véletlen műve, hogy egy latinul nem tudó nő felkérésére és anyagi támogatásával készítette el a népnyelvi fordítást, ezzel is eleget téve az „Én azt szeretném, ha minden jóasszony az Evangéliumot és Pál apostolt olvasná” eszméjének.

A Komjáthy nyomdokaiba lépő, erazmista Pesti Gábor munkássága

Komjáthy nyomdokaiba bécsi iskolatársa, a somogyi származású Pesti Gábor (Gabriel Pannonius Pesthinus / Pesthÿ Gábriel) lépett, méghozzá három alkotással.[41] Szintén Erasmus görög–latin nyelvű Újtestamentumát és jegyzeteit alapul véve adta ki 1536-ban Bécsben a négy Evangélium magyar fordítását (Új Testamentum) rokona, Peregi Albert pécsi prépost és (I. Ferdinánd oldalán álló) királyi tanácsos közbenjárásával.[42] Idéz a műben a Paraclesisből, mellyel alá kívánja támasztani érveit a szentírás magyar fordítása mellett, latin mondataiban pedig tetten érhető az erasmusi latinság.[43] Fordításának alapját Erasmus munkái képezték, de vélhetően használt több töredékes magyar középkori fordítást is (például Jordánszky-kódex), viszont mivel a Vulgata alapján készültek, csak ott használta őket, ahol Erasmus sem tért el attól.[44]

Ács Pál irodalomtörténész szerint Pesti „az egyik legjobb szövegű és legszebb magyarságú bibliafordítást alkotta meg”, de véleményét osztja még Gerézdi Rabán irodalomtörténész is, aki úgy véli, hogy „egyike a XVI. század legjobb bibliafordításainak”.[45] Erasmus nyomán a Philosophia Christi terjesztése, és a magyar literatúra művelése vált küldetésévé, tőle sajátította el a filológiai interpretatio módszerét, és részben neki köszönhetően jutott el „a magyar nyelvű literatúra tudatos műveléséig”.[46]

2. és 3. kép: Pesti Gábor: Új Testamentum (Bécs, 1536)[47]

Ugyancsak 1536-ban jelentette meg Bécsben Pesti az Esopus fabulái, melyeket mastan újjonnan magyar nyelvre fordított Pesthi Gabriel című művét.[48] Erasmus számára a fabulák retorikai alakzatokat és hasznos erkölcsi példákat jelentettek, Quintilianus nyomán pedig az ékesszólás legfontosabb elemeinek tekintette a hasonlatokat és példákat, egyszóval metaforákat.[49] Nézeteit alátámasztotta, hogy a Szentírás és az antik szövegek is tartalmaznak parabolákat, ahogy Pesti Gábor nevezte, „hasonlatos beszédeket”.[50] Pesti magyar nyelvű Aesopus meséit Erasmusra (Parabolae sive similia), Martinus Dorpiusra (Aesopi Phrygis fabulae), Hieronymusra és Quintilianusra alapozta, majd kiegészítette magyarul Aesopus életrajzával és latinul szövegmagyarázatokkal.[51]

Esopus fabulái az első magyar nyelven nyomtatott szépirodalmi mű, így célja egyrészt a gyönyörködtetés, másrészt ahogyan Erasmus maga ajánlotta, iskolai célokra való felhasználása a nyelvtan oktatása és az erkölcsi nevelés során.[52] Az ókori meseíró a középkorban is ismert és olvasott, de a humanizmus idején újra „aktuálissá” váltak a meséiben rejlő tanítások.[53] Pesti 185 mesét fordított le, mindegyik mellett olvasható a tanulságát rövid, háromsoros versben való összefoglalása.[54] Varjas Béla irodalomtörténész szerint szép magyarsággal fordított, esztétikai hatásra törekedett, hogy az emberek szívébe mélyebben hatoljon be a mese mondanivalója, ezzel a szándékával pedig „első »műfordítónkká«, a magyar széppróza első tudatos mesterévé” vált.[55]

1538-ban adta ki Pesti harmadik művét, egy hatnyelvű szótárt Nomenclatura Sex Linguarum Latinae, Italicae, Gallicae, Bohemicae, Hungaricae et Germanicae címen, melyet magyar értelmezésekkel látott el, és már az első kiadásból ezer példányt adtak el.[56] A mű azonban nem önálló munka, egy eredetileg 1531-ben Nürnbergben megjelent latin-olasz-francia-cseh-német szótár magyar nyelvű kiegészítésének tekinthető.[57]

4. és 5. kép: Pesti Gábor: Nomenclatura Sex Linguarum (Bécs, 1538)[58]

Pesti egy budai polgárcsaládban született, de Pozsonyban, Peregi Albert környezetében mélyült el a humanista művekben, ott ismerte meg Erasmus munkásságát is, majd ismereteink szerint a bécsi egyetemen tanult 1527-től.[59] Szótárának kiadása után tért haza Pestre lelkiismeretfurdalással, melyről fennmaradt egy írásbeli vallomás, így ismerjük az okát is.[60] Anyja várakozásainak nem tudott eleget tenni, mivel nem érezte magáénak a papi hívatást, márpedig ő úgy vélekedett, hogy nincs értéke annak a tanultságnak, melynek nem a papi hivatás a végcélja.[61] Irodalmi munkásságát és életszemléletét tekintve is „igazi” magyar erazmista, családja fájdalma ellenére öntudatosan választja a függetlenségét megőrizni igyekvő erasmusi utat.[62] Ács egyenesen „az első, belső függetlenségre törekvő, öntudatos magyar nyelvű írónak” nevezi, mivel szuverén irodalmi program vezette, elgondolásai felülemelkedtek a kor szokásain, és áthatotta műveit a nemzeti öntudat, mégis legfőbb célja Erasmushoz híven hozzájárulni fordításaival az egyetemes evangelizációhoz.[63]

Az 1541-es török megszállás Pestit is elűzte szülővárosából, onnan követte Izabella királynét Erdélybe, ahol egyes feljegyzések szerint 1546-ig az özvegy királyné titkára, de nem volt már tőle idegen e tájék, ugyanis korábban, 1534–35-ben az erazmista Báthory István erdélyi vajda titkára is volt, s ezekben az években készülhetett el műveinek jelentős részével.[64] Vélhetően azért ment vissza 1536-ban Bécsbe, hogy támogatókra leljen munkáinak kinyomtatásához.[65]

Sylvester János, erazmista bibliafordítónk munkássága

1541 nem csak egy újabb szög a magyar nemzet koporsójában, ugyanis ezévben jelent meg a harmadik erazmista bibliafordítónk, a szinyérváraljai Sylvester János immár teljes, magyar nyelvű Új Testamentuma.[66] Mintha Krisztus szavai pont a sír széléről rántották volna vissza a magyarságot, és ébresztették volna rá arra, hogy a politikai kudarcok nem állhatnak egy nemzet virágzásának útjában, és a reneszánsz fogalmának, mint újjászületésnek a jelentése kibővíthető Magyarország feltámadásának ígéretével.[67] Ugyanakkor nem csupán az időzítés miatt különleges ez a kiadás. Sylvester volt az első magyar, aki mindhárom szent nyelvet, a latint, görögöt és hébert is elsajátította, ezáltal megtestesítette az erasmusi „homo trilinguis” humanista embereszményt és elsőként fordított hazánkban szent szöveget úgy, hogy munkáját a héber filológia tanulmányozása előzte meg.[68] Erasmusszal valószínűleg a krakkói egyetemen ismerkedett meg az ott tanító angol humanista, Cox Lénárd által, de később Wittenbergben is tanult Melanchthonnál.[69]

Sylvester Új Testamentuma sok szempontból különleges a magyar nyelvtörténet számára. Amellett, hogy a 16. századból a leggazdagabban illusztrált és az első magyar nyelven Magyarországon nyomtatott mű, fordítása közben ráeszmélt arra, hogy a magyar nyelv is képes a hangsúlyos és az időmértékes verselésre.[70] Ő maga írta az Újszövetségben olvasható disztichonokat, melyek közül a leghíresebbé a Próféták által szólt rígen néked az Isten kezdetű vált.[71] A fordítás pedig hozzájárult egy nem kevésbé jelentős alkotás létrejöttéhez, a Grammatica Hungarolatinához (1539), miután a szent nyelvek alapos filológiai tanulmányozása során Sylvester felismerte nyelvünk törvényszerűségeit is.[72]

A tudós igényű fordításhoz előbb ő is tanulmányozta a magyar nyelv szerkezeti jellemzőit, elsősorban a latinhoz viszonyítva. Ennek során Sylvester számos magyar nyelvi jelenséget rendszerezett, többek között írt a névelőről, tárgyas igeragozásról vagy a birtokos személyragokról.[73] Ezzel Sylvester, még ha írása magyar-latin nyelvtan is egyben, elsőként írta le a magyar nyelvtan szabályait, ugyanakkor Ács úgy fogalmaz, hogy inkább nevezhető a mű „a latintanítás magyar kézikönyvének”, s valójában Sylvester célja is az volt a művel, hogy „az elemi iskolákban ezen a nyelven oktassák a latint”.[74] A mű legnagyobb jelentősége így nem más, mint hogy tudatosította, a latin, görög és héber mellett a „barbár” magyar nyelv is szabályokba foglalható.[75] Sylvestert mindezek alapján a magyar nyelv- és irodalomtudomány megalapítójaként tartjuk számon.[76]

6. és 7. kép: Részletek Sylvester János Új testamentumából[77]

A felfedezés öröme és jelentősége, hogy mire képes a magyar nyelv, csak a Sylvester által alkotott glóttomakhia kifejezés kontextusában érthető igazán.[78] Jelentése „nyelvi harc”, mely a korszakban a klasszikus és a vulgáris nyelvek között dúlt, a magyar nyelv „barbár” megítélése pedig abból adódott, hogy Európában ekkoriban általánosan elterjedt nézet, miszerint a magyarok a szittya hunok nyelvén beszélnek és a hunok leszármazottai.[79] Eközben a héberről azt tartották a középkorban, hogy Isten is héberül beszélt a paradicsomban, és az emberiség ősi nyelve, a „lingua primigenia”.[80] Erasmus nézeteire a „nyelvi harcról” már utaltam korábban, de kiegészíteném azzal, hogy véleménye szerint még a „legbarbárabb” népnyelv is fejleszthető, és aki jó egyházi szónok akar lenni, a latin, görög és héber mellett az adott népnyelvet is el kell sajátítania, mivel másként nem képes terjeszteni Krisztus szavát a nép körében.[81]

Sylvester számára így érthető módon elsődleges fontosságúvá vált felhívni a figyelmet a magyar nyelv „szent nyelvtanára”, és lemosni nyelvünkről a barbár jelzőt.[82] Vélhetően ezen munkálkodva a Grammatica Hungarolatinában a héber–magyar nyelvhasonlítás módszerével máig érvényes grammatikai megállapításokat tett, s ezáltal az európai összehasonlító nyelvtudományban is maradandót alkotott.[83] Ezenfelül az általános nyelvi norma hiánya miatt is szükségét érezhette, hogy megalkossa a magyar nyelvhasználat szabályait, egyúttal a magyar népnyelvet, de szamosháti í-ző nyelvjárása révén mégsem vált normává.[84]

Összegzés

Az erazmista bibliafordítók munkásságának összegzéséhez Varjas véleményét emelném ki, aki szerint Sylvester nem volt képes átvenni Erasmus választékosságát, eleganciáját, Pesti hozzá képest művészibb, magyarosabb stílusban írt, mégis szövegkritikai és filológiai szempontból Sylvester felülmúlta Komjáthyt és Pestit egyaránt.[85] Ettől eltekintve mindhárman a humanista, erasmusi alapokon nyugvó magyar irodalom megteremtését tűzték ki célul, és a magyar retorikai irodalom alapjait Erasmus nyomán fektették le.[86] Klaniczay Pestiben és Sylvesterben a Jagelló-kor humanista irodalmának folytatóit látja, akik útjára indították a magyar nyelvű reneszánsz irodalmat.[87] Írásaik hosszú időre irányt szabtak a magyar nyelvi törekvéseknek, hatásuk visszaköszön többek között Balassi Bálint, Bornemissza Péter, Heltai Gáspár és Károlyi Gáspár alkotásaiban, majd a felvilágosodás idején Virág Benedek és Kazinczy Ferenc is elődjét köszöntötte Sylvesterben.[88]

Bibliográfia

Ács Pál: „Apocalypsis cum figuris”. A régi magyar irodalom történelemképe, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 149–164.

Ács Pál: A látható nyelv. A költészet vizuális képe a 16. századi magyar könyvekben, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 27–44.

Ács Pál: A magyar irodalmi nyelv két elmélete: az erazmista és a Balassi-követő, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 13–31.

Ács Pál: A mester és a tanítványa. Erasmus és Komjáthy Benedek, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 70–82.

Ács Pál: A szent makkabeusok nevei. Erasmus és a magyar protestáns mártirológia kezdetei, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 165–185.

Ács Pál: Erasmus és a 16. századi magyar értelmiség, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 105–110.

Ács Pál: Katolikus irodalom és kultúra Magyarországon a reformáció századában. A reformáció jegyében?, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 220–234.

Ács Pál: Keresztény humanizmus vagy előreformáció? A magyar erazmista bibliafordítók, in Kiss Erika – Zászkaliczky Márton – Zászkaliczky Zsuzsanna (szerk.): Ige-Idők. A reformáció 500 éve, Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2017, 157–164.

Ács Pál: Nyelvek harca. Sylvester János irodalmi programja, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 45–57.

Balázs János: Sylvester János és kora, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1958.

Barlay Ö. Szabolcs: Romon Virág. Fejezetek a Mohács utáni reneszánszról, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2001.

Dán Róbert: Humanizmus, reformáció, antitrinitarizmus és a héber nyelv Magyarországon. Humanizmus és reformáció, Budapest, Akadémiai, 1973.

Dr. Fináczy Ernő: A középkori nevelés története, Budapest, Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, 1926.

Gerézdi Rabán: A virágének, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 448–484.

Gerézdi Rabán: Az erazmista Komjáti Benedek, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 331–346.

Gerézdi Rabán: Egy költői hírnév története (A Janus-hagyomány sorsa a Jagelló-korban), in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 48–67.

Gerézdi Rabán: Irodalmi nyelvünk kialakulásáról, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 310–330.

Gerézdi Rabán: Új monográfia Sylvester Jánosról, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 347–354.

Győri L. János: Reformáció, mártirológia, exemplum, Irodalomtörténet, 32/82. évf., 2001/3, 321–340.

Huizinga, Johan: Erasmus, Budapest, Európa, 1995.

Klaniczay Tibor: A humanista literatúra Magyarországon, in Klaniczay Tibor: Pallas magyar ivadékai. Fejezetek az intellektuális élet történetéből, Budapest, Szépirodalmi, 1985, 32–40.

Klaniczay Tibor: A magyar irodalom reneszánsz korszaka, in Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Budapest, Szépirodalmi, 1961, 7–38.

Klaniczay Tibor: A szerelem költője, in Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Budapest, Szépirodalmi, 1961, 183–295.

Majoros Máté: „Tintába zárt élet”, avagy variációk egy témára – Rotterdami Erasmus önéletrajzai, Antikvitás & Reneszánsz, 5. évf., 2022/9, 173–216, DOI: 10.14232/antikren.2022.9.173-216

Markis, Simon: Rotterdami Erasmus, Budapest, Gondolat, 1976.

Monok István: A Nádasdy család sárvári és pottendorfi udvara és könyves műveltsége, in Monok István (szerk.): Kék vér, fekete tinta. Arisztokrata könyvgyűjtemények 1500–1700, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2005, 69–86.

Pelczéder Katalin: Komjáthy Benedek Szent Pál leveleinek fordítása a kéziratos és a nyomtatott irodalom határán, in Géczi János: Térátlépések, Veszprém, Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar Antropológia és Etika Tanszék, 2015, 277–286.

Riché, Pierre: Oktatás és művelődés a barbár Nyugaton. 6–8. század, Budapest, Szent István Társulat, 2016.

Ritoókné Szalay Ágnes: A humanisták közös Európája, in Ritoókné Szalay Ágnes: Kutak. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből. Humanizmus és reformáció, Budapest, Balassi, 2012, 9–15.

Ritoókné Szalay Ágnes: Erasmus és a XVI. századi magyarországi értelmiség, in Ritoókné Szalay Ágnes: „Nympha super ripam Danubii”. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből. Humanizmus és reformáció, Budapest, Balassi, 2002, 161–174.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Erasmus és magyar barátai, in Trencsényi-Waldapfel Imre: Humanizmus és nemzeti irodalom, Budapest, Akadémiai, 1966, 50–132.

Utasi Csilla: Rotterdami Erasmus eszméinek vonzásában. Pesti Gábor fabuláskönyvének kísérő szövegei, Hungarológiai közlemények, 41. évf., 2010/3, 66–81.

Varjas Béla: A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Budapest, Akadémiai, 1982.

Varjas Béla: A reformáció évtizedeinek irodalma (kb. 1530 – kb. 1570), in Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története 1600-ig, Budapest, Akadémiai, 1978, 267–271.

Hivatkozások

  1. Erasmus születési évét nem tudjuk biztosan, a kutatók 1466–69 közé teszik. – Johan Huizinga: Erasmus, Budapest, Európa, 1995, 29; Klaniczay Tibor: A humanista literatúra Magyarországon, in Klaniczay Tibor: Pallas magyar ivadékai. Fejezetek az intellektuális élet történetéből, Budapest, Szépirodalmi, 1985, 37. ↑
  2. Markis Simon: Rotterdami Erasmus, Budapest, Gondolat, 1976, 21. ↑
  3. Markis: Rotterdami Erasmus, 22; Huizinga: Erasmus, 302–303; Ritoókné Szalay Ágnes: Erasmus és a XVI. századi magyarországi értelmiség, in Ritoókné Szalay Ágnes: „Nympha super ripam Danubii”. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből. Humanizmus és reformáció, Budapest, Balassi, 2002, 171. ↑
  4. Pierre Riché: Oktatás és művelődés a barbár Nyugaton. 6–8. század, Budapest, Szent István Társulat, 2016, 53–54. ↑
  5. Az oktatás célja „Istennel egyesülni, vele eggyé lenni; mindent ő reá vonatkoztatni; mindennek a mértékét őbenne és tökéletességében keresni”. Ennél fogva a tudás és a „tananyag” is csak tiszta forrásból származhat, elsősorban az Evangéliumból és az egyházatyák írásaiból. Így tehát, nemhogy nem törekedtek a „cicerói latinság” és a görög nyelv felélesztésére, hanem kevés kivételtől eltekintve egyenesen el is vetették az értékes ókori, pogánynak kikiáltott írásokat. – Dr. Fináczy Ernő: A középkori nevelés története, Budapest, Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, 1926, 10; Riché: Oktatás és művelődés, 157–160. ↑
  6. Klaniczay Tibor: A magyar irodalom reneszánsz korszaka, in Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Budapest, Szépirodalmi, 1961, 13. ↑
  7. Huizinga: Erasmus, 214. ↑
  8. Uo., 214–215. ↑
  9. Uo., 217. ↑
  10. Mondván: „Mi egyéb Krisztus filozófiája, mint a jól megteremtett Természetnek jogaiba való visszahelyezése? – Végül, noha senki nem tanítja mindezt olyan tökéletesen, olyan hatékonyan, mint Krisztus, mégis, nagyon sok mindent találhatunk a pogány könyvekben is azokból a dolgokból, amelyek mindezzel összhangban állnak.” A klasszikus tudományok és a kereszténység összeegyeztetésére való törekvésre már korábban is láttunk példát. Felderenghet előttünk többek között Cassiodorus képe, aki úgy vélte, az írástudó csak akkor tudja igazán megérteni a Bibliát, ha jelentős világi kultúrával is rendelkezik, és Vivarium nevű kolostorának könyvtárában maga is gyűjtötte a legkiemelkedőbb klasszikus műveket, nézetei azonban nem váltak általánosan elfogadottá. Erasmus nagyobb sikerrel járt „a két világ” közötti összhang megteremtésében. – Riché: Oktatás és művelődés, 156–160; Huizinga: Erasmus, 94, 346. ↑
  11. Huizinga: Erasmus, 216. ↑
  12. Erasmus írja a következőket 1516-ban Röffendi Lambert pápai írnoknak: „Most nem sorolom fel, hány olyan kolostor van, ahol annyira nincs vallásos fegyelem, hogy még egy bordély is józanabb és szemérmesebb hely.” […] „Esküszöm, Matthäus, sioni bíboros egy lakomán sokak füle hallatára megemlített egy kolostort, megnevezve a helyet és a személyeket is, ahol a domonkosok élve temettek el egy ifjút, mert a lovagrendű apa a tőle titokban elcsalt fiát fenyegetőzve követelte vissza.” – Majoros Máté: „Tintába zárt élet”, avagy variációk egy témára – Rotterdami Erasmus önéletrajzai, Antikvitás & Reneszánsz, 5. évf., 2022/9, 199–201; Huizinga: Erasmus, 228. ↑
  13. Huizinga: Erasmus, 228. ↑
  14. Uo., 230–231. ↑
  15. Teszi ezt még azelőtt, hogy Luther a német nyelvre fordított Bibliával fellépett volna nézeteivel. – Ritoókné Szalay Ágnes: A humanisták közös Európája, in Ritoókné Szalay Ágnes: Kutak. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből. Humanizmus és reformáció, Budapest, Balassi, 2012, 15; Ács Pál: Keresztény humanizmus vagy előreformáció? A magyar erazmista bibliafordítók, in Kiss Erika, Zászkaliczky Márton, Zászkaliczky Zsuzsanna (szerk.): Ige-Idők. A reformáció 500 éve, Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2017, 157. ↑
  16. Huizinga: Erasmus, 96. ↑
  17. Uo., 127–128. ↑
  18. Uo. 190. ↑
  19. Desiderius Erasmus: Novum Instrumentum omne, Bázel, 1516, Münchener DigitalisierungsZentrum. Digitale Bibliothek, https://www.digitale-sammlungen.de/de/view/bsb11396183?page=6,7 (Letöltés: 2025. március 10.) ↑
  20. Markis: Rotterdami Erasmus, 11. ↑
  21. Uo. ↑
  22. Huizinga: Erasmus, 74. ↑
  23. Uo., 76–78. ↑
  24. Uo., 83; Ács Pál: A mester és a tanítványa. Erasmus és Komjáthy Benedek, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 71–72. ↑
  25. A „pogányok apostola” vezette őt el a pogányok megtérítésének gondolatához, általa az antikvitás is megszentelődött, melyre az erazmizmusról szóló fejezetben utaltam. – Ács: A mester, 72. ↑
  26. Születésének és halálának pontos ideje nem ismert. ↑
  27. Budapesten 2013-ban újra kiadták a könyvet Epistolae Pauli lingua Hungarica donatae / Az zenth Paal leveley magyar nyelven címmel Mezey András, Pelczéder Katalin és Kocán Béla szerkesztésében. – Ács: A mester, 70, 77. ↑
  28. Általánosabb megfogalmazást alkalmazott azokon a pontokon, ahol erőteljesen jelent meg Erasmus egyéni véleménye, valamint felhasznált még egy régebbi magyar nyelvű Pál-fordítást, amely a Vulgata alapján készült, viszont nehézkes volt az olvasása, mondhatni „idejétmúlt” a nyelvezete és felépítése, de mint első próbálkozást, meg kell említenünk. – Gerézdi Rabán: Irodalmi nyelvünk kialakulásáról, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 322; Az erazmista Komjáti Benedek, in Gerézdi: Janus Pannoniustól, 338–340; Ács: A mester, 70. ↑
  29. Ács: A mester, 71, 76. ↑
  30. Uo., 76. ↑
  31. Uo., 75; Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 169; Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 322. ↑
  32. Pelczéder Katalin: Komjáthy Benedek Szent Pál leveleinek fordítása a kéziratos és a nyomtatott irodalom határán, in Géczi János: Térátlépések, Veszprém, Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar Antropológia és Etika Tanszék, 2015, 277. ↑
  33. Uo., 77. ↑
  34. Uo., 75; Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 322. ↑
  35. Ács: A mester, 75, 77. ↑
  36. Uo., 78. ↑
  37. Uo., 80; Ács Pál: A szent makkabeusok nevei. Erasmus és a magyar protestáns mártirológia kezdetei, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 185. ↑
  38. Bizonyára ezt az elképzelést a magyar mártíromságról megalapozta a korra jellemző és egyben Erasmus világképét is formáló eszkatologikus hangulat, melynek kiváltó okai az általános erkölcsi és világnézeti válság, valamint értelemszerűen a török előrenyomulása. Ebből adódóan a mártírium a reformáció idején „a teológiai gondolkodás és kegyességi élet krisztocentrikus megújulását” jelentette. – Ács: A mester, 80; Ács Pál: „Apocalypsis cum figuris”. A régi magyar irodalom történelemképe, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 152; Győri L. János: Reformáció, mártirológia, exemplum, Irodalomtörténet, 32/82 évf., 2001/3, 321–322. ↑
  39. Ács: A mester, 81. ↑
  40. Uo. ↑
  41. Születésének és halálának pontos ideje nem ismert. – Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 169; Gerézdi Rabán: Egy költői hírnév története. (A Janus-hagyomány sorsa a Jagelló-korban), in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 66–67; Gerézdi Rabán: Irodalmi nyelvünk kialakulásáról, in Gerézdi: Janus Pannoniustól, 323–325; Ács: Keresztény humanizmus, 159. ↑
  42. Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 169; Ács: Keresztény humanizmus, 159–160. ↑
  43. Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 325. ↑
  44. Uo., 326. ↑
  45. Ács: Keresztény humanizmus, 160; Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 326. ↑
  46. Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 323, 327. ↑
  47. Novum Testamentum seu quattuor Evangeliorum volumina lingua Hungarica donata. Gabriele Pannonio Pesthino interprete. Viennae Pannonie, 1536, 314–315, https://real-r.mtak.hu/662/1/RMK_I_0006-RM_I_8r_
    0179.pdf     (Letöltés: 2025. március 10.) ↑
  48. Ács: Keresztény humanizmus, 159. ↑
  49. Uo., 160; Utasi Csilla: Rotterdami Erasmus eszméinek vonzásában. Pesti Gábor fabuláskönyvének kísérő szövegei, Hungarológiai közlemények, 41. évf., 2010/11, 73. ↑
  50. Ács: Keresztény humanizmus, 160. ↑
  51. Már az ajánlásban ráismerhetünk Erasmusra: „Főként mégis az a tudat vezetett, hogy úgyszólván minden nemű beszédnek a parabolák és a példák adnak minden fényt és teljes méltóságot (mint ezt igen tudós férfiak megírták), megkettőzi a nyelvbeli kifejezőképesség adományát.” – Utasi: Rotterdami Erasmus eszméinek, 68, 72–73; Varjas Béla: A reformáció évtizedeinek irodalma (kb. 1530–kb. 1570), in Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története I. 1600-ig, Budapest, Akadémiai, 1978, 296–297. ↑
  52. Varjas: A reformáció évtizedeinek, 297. ↑
  53. Uo. ↑
  54. Uo., 298. ↑
  55. Uo. ↑
  56. Ács: Keresztény humanizmus, 159. ↑
  57. Hasonló kiegészítésre már korábban is láttunk példát, 1533-ban Joannes Murmelius szótárát egészítette ki egy ismeretlen magyar szerző. – Varjas: A reformáció évtizedeinek, 298. ↑
  58. Nomenclatura Sex Linguarum, Bécs, 1538, https://library.hungaricana.hu/hu/view/RMK_I_0009-RM_I_8r_
    0001/?pg=9&layout=s    , https://library.hungaricana.hu/hu/view/RMK_I_0009-RM_I_8r_0001/?pg=10&layout=s (Letöltés: 2025. március 10.) ↑
  59. Ács: Keresztény humanizmus, 159; Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 323–324; Utasi: Rotterdami Erasmus eszméinek, 67. ↑
  60. Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 324; Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 169–170. ↑
  61. Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 324; Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 169–170. ↑
  62. A Mohács utáni években a bécsi és a krakkói egyetemet végzett magyar értelmiségiek közül már többen akadtak, akik már nem egyházi, hanem világi pályára léptek, és általában nevelőként vagy iskolamesterként vállaltak munkát. – Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 320, 324; Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 169–170. ↑
  63. Ács: Keresztény humanizmus, 160. ↑
  64. Uo., 159–160. ↑
  65. Uo., 159. ↑
  66. Születésének és halálának pontos ideje nem ismert. A mű teljes címe: Újtestamentum magyar nyelven, mellyet az görög és diák nyelvből újonnan fordítánk az magyar népnek keresztyén hütben való ípülísíre. – Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 169–170; Ács Pál: Erasmus és a 16. századi magyar értelmiség, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 108; Varjas: A reformáció évtizedeinek, 298. ↑
  67. Barlay Ö. Szabolcs: Romon Virág. Fejezetek a Mohács utáni reneszánszról, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2001, 295. ↑
  68. A szent nyelvekben való jártasságát támasztja alá az az életrajzi adat is, hogy 1543-tól a bécsi egyetemen a héber, majd később a görög nyelv professzorává avatták. – Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 170; Ács Pál: Nyelvek harca. Sylvester János irodalmi programja, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 53; Dán Róbert: Humanizmus, reformáció, antitrinitarizmus és a héber nyelv Magyarországon. Humanizmus és reformáció, Budapest, Akadémiai, 1973, 41–42. ↑
  69. Varjas: A reformáció évtizedeinek, 298; Varjas Béla: A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Budapest, Akadémiai, 1982, 93. ↑
  70. Ács Pál: A látható nyelv. A költészet vizuális képe a 16. századi magyar könyvekben, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 27; Varjas: A magyar reneszánsz, 120. ↑
  71. Ács: Nyelvek harca, 56. ↑
  72. Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 170. ↑
  73. Varjas: A reformáció évtizedeinek, 300. ↑
  74. Uo.; Ács: Nyelvek harca, 49, 51. ↑
  75. Varjas: A reformáció évtizedeinek, 300. ↑
  76. Latin–magyar nyelvtanát részletesen Balázs János elemzi Sylvester János és kora (1958) c. írásában. – Gerézdi Rabán: Új monográfia Sylvester Jánosról, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 347; Balázs János: Sylvester János és kora, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1958, 196; Ács: Nyelvek harca, 45. ↑
  77. Sylvester János: Új testamentum, Újsziget, 1541, 12, 153, https://archive.org/details/jtestamentumaa00sylvuoft/page/153/mode/2up, https://archive.org/details/jtestamentumaa00sylvuoft/page/n11/mode/2up (Letöltés: 2025. március 10.) ↑
  78. Ács: Nyelvek harca, 45. ↑
  79. Uo., 45, 52–53. ↑
  80. Uo., 53–54. ↑
  81. Trencsényi-Waldapfel Imre: Erasmus és magyar barátai, in Trencsényi-Waldapfel Imre: Humanizmus és nemzeti irodalom, Budapest, Akadémiai, 1966, 127. ↑
  82. Sylvester nagy lelkesedéssel írja egy levelében: „a keresztény nemzetek nemcsak hogy nem csúfolódhatnak […] rajtunk, sőt irigyelhetnek nyelvünk kiválósága miatt minket, s ebben föl sem érnek. Melyik idegen nemzetbeli nem csudálkozik azon, hogy valaki magyar nyelven görög és római mértékre mindenfajta verssort tud írni. Sylvester még azt is ki meri jelenteni, hogy „a magyar, vagyis a szkíta nyelv közel áll ugyan a héberhez, szabályosság dolgában viszont túl is szárnyalja azt”. – Gerézdi Rabán: A virágének, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 454–455; Ács: Nyelvek harca, 49, 54. ↑
  83. Ács: Nyelvek harca, 53. ↑
  84. Sylvester munkásságának végén kitérnék röviden mecénására, ugyanis Nádasdy Tamás országbíró, horvát bán, tárnokmester és nádor a magyar erazmisták lelkes támogatója, a sárvár-újszigeti nyomda megalapítója, melyben Sylvester művei is a kezdeti nehézségek ellenére (pl. a speciális betűkészlet elkészítése a magyar hangok jelölésére) napvilágot láttak. Egyes kutatók szerint katolikus maradt, de örömmel fogadta birtokán a protestáns elméket, mint például Dévai Bíró Mátyást, de többek között Oláh Miklóssal is jó kapcsolatot ápolt. (Monok István egyébként protestánsnak nevezi Nádasdyt, míg Varjas szerint sosem szakított a katolikus egyházzal, bár érdeklődött a protestánsok iránt.) A nyomda működtetéséről teljes mértékben és nagy lelkesedéssel gondoskodott, mellyel célja részben irodalmi, részben oktatási művek nyomtatása volt. Maga Sylvester Grammaticája is eredetileg oktatási célokat szolgált volna amellett, hogy hozzásegítette őt az Új Testamentum minél teljesebb és pontosabb fordításához, amit egyik legfontosabb feladatának tartott Erasmus nyomán. Egyébiránt Nádasdy támogatását élvezte még például Mélius Juhász Péter, Bornemissza Péter és Tinódi Lantos Sebestyén is. Főúri udvara kiemelkedett a többi közül például a sárvár-újszigeti protestáns iskola megalapításával és a főúr humanista műveltségével, ugyanis tanult Grazban, Bolognában és Rómában is. Az akkori szokásokhoz képest modernnek nevezhető árutermelő gazdálkodást folytatott birtokain, gondja volt a végvárak védelmére, de a kultúra fellendítésére is, így a nyomdaalapítás mellett gondoskodott szolgái, familiárisai neveltetéséről, iskola- és kórházépítésről, valamint anyanyelvünk fejlesztésén és irodalmi felemelkedésén is munkálkodott. – Ács: Nyelvek harca, 52, 54; Varjas: A reformáció évtizedeinek, 298; Monok István: A Nádasdy család sárvári és pottendorfi udvara és könyves műveltsége, in Monok István (szerk.): Kék vér, fekete tinta. Arisztokrata könyvgyűjtemények 1500–1700, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2005, 69–70; Ács Pál: Katolikus irodalom és kultúra Magyarországon a reformáció századában. A reformáció jegyében?, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 232; Ács: Keresztény humanizmus, 160–161; Varjas: A magyar reneszánsz, 92, 94–95, 97, 107. ↑
  85. Varjas: A reformáció évtizedeinek, 299–300. ↑
  86. Ács Pál: A magyar irodalmi nyelv két elmélete: az erazmista és a Balassi-követő, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 16, 21. ↑
  87. Klaniczay: A magyar irodalom, 26. ↑
  88. Klaniczay Tibor: A szerelem költője, in Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Budapest, Szépirodalmi, 1961, 263; Gerézdi: Az erazmista Komjáti, 332; Varjas: A reformáció évtizedeinek, 301–302. ↑
Beküldve:

György Sándor: A kesztölci Dudik Aladár 1956-os pere, avagy a saját joghatóságát vitató bíróság esete

Bevezetés

Az 1956-os forradalom eseményeire vonatkozóan jórészt pártiratok, állambiztonsági és (pártvezérelt) bírósági források állnak rendelkezésre, kontroll-források (visszaemlékezések, naplók) kis számban léteznek, és sokszor azok is megbízhatatlanok. Emiatt kérdéses, hogy a megtorlás során keletkezett iratokból feltárható-e 1956 története, vagy csak annak utólagos, ráadásul államvédelmi szemszögből készült olvasata.[1]

Kesztölc esete különösen jól mutatja mindezt. Először a sajtóban jelent meg a „Kesztölci Köztársaság” hangzatos, de többnyire légből kapott története, amely részben alapját is képezte a megtorló pereknek. Különlegesség, hogy a település pártállami 56-os történetét Kara Imre (egykori párttitkár, a helyi VIII. akna gyűlölt személyzeti vezetője, a forradalom után a karhatalom tisztje[2]) írta meg egy jelentés formájában, aki október 24-én elmenekült Kesztölcről. Kara emellett nyomozati vallomásokat is készített (amelyeket csak aláíratott a „tanúkkal”) – akciója a Kertész Ferenc és társai per tárgyalásán derült ki. A dorogi rendőrségre is próbált nyomást gyakorolni, hogy erélyesebben lépjenek fel az „ellenforradalmárokkal” szemben.[3] Ő sugalmazta azokat az újságcikkeket is, amelyek révén végül is megszületett a Kesztölci Köztársaság legendája, sőt, későbbi jelentéseiben hivatkozott is ezen cikkekre.[4] Marek Viktor szerint ezzel egyszerre akarta indokolni a megtorlást és lejáratni, nevetségessé tenni a falut.[5]

Jelen tanulmányban az egyik kevéssé ismert kesztölci pert, a Dudik Aladár elleni statáriális eljárást mutatom be, röviden kitérve Kesztölc 1945 és 1956 közötti történetére (különös tekintettel az 1952-es szervezkedési ügyre, amelynek Dudik is részese volt), amit a téma (és a kesztölciek magatartásának) jobb megértése okán mindenképp szükséges ismertetni, és ahol csak lehet, forrásalapon elkülöníteni a pártállami időszak „legendáit” a valóságtól.

Dudik Aladár 1925. május 7-én született Kesztölcön, apja bányászként dolgozott. A bírósági eljárás során kötelező orvosi, elmeorvosi vizsgálaton elmondta, hogy hallomásból úgy tudja, apja fogságban hunyt el.[6] Dudik hat elemit végzett, majd kovácsnak tanult. Megnősült, egy vagy két gyereke született; az ellentmondás abból ered, hogy ügyészségi kihallgatási jegyzőkönyvében egy 9 és fél éves gyerek szerepel, a tárgyalási jegyzőkönyvben kettő, és ő is ennyiről beszélt a vallomásában.[7] 1952-ben fegyveres szervezkedés vádjával 8 évre ítélték. 1956. október 27-én[8] szabadult a váci börtönből, a forradalmi események következtében. Vallomása szerint másnap ért haza, majd négy napig betegen feküdt,[9] utána csatlakozott a nemzetőrséghez. Egy akcióban vett részt, ugyanis híreket kaptak, hogy fosztogatják Klastrompusztán a termelőszövetkezetet, de a kivonuló nemzetőrök nem találtak senkit a helyszínen.[10]

1956. december 18-án 15 év börtönre és 10 év egyes jogoktól való eltiltásra ítélték. Bár ezt semmi sem bizonyította, a Népakarat december 19-én „a »kesztölci köztársaság« harmadik vezetője”-ként említette.[11] Később összbüntetésként 20 évre ítélte a Budapesti Katonai Bíróság, ugyanakkor ez az ítélet nem szerepel a peranyagban. 1952. augusztus 9-től 1956. október 27-ig, majd 1956. december 15-től 1967. szeptember 27-ig raboskodott. Szabadulólevele szerint is politikai elítélt volt, ami mutatja a köztörvényes vádak politikai alkalmazását.[12] 2001 decemberében a megyei közigazgatási hivatal vezetője emlékéremmel tüntette ki.[13] A kesztölci temető nyilvántartása szerint 2009 februárjában hunyt el.[14]

1952-es perét többen is kutatták – lásd a felhasznált szakirodalmat – ezért most csak érintőlegesen ismertetem. 1956-os ügye azonban jóval kisebb figyelmet kapott. A mintegy 50 oldalas anyag több érdekes adalékot tartalmaz, mind Kesztölc 1956-os történetére, mind a számos esetben a politikai megtorlás eszközeként használt statáriális bíráskodás működésére vonatkozóan. Az iratokból látható a korabeli, feltételezéseket tényként kezelő ítélkezési gyakorlat és a forradalmat követő káosz, kapkodás (például a Kesztölcön hetekig őrizetlenül hagyott fegyverek esete) is. Elsődleges forrásként magát a peranyagot használtam forrásként, azon iratokat, amelyek alapján – legalább is hivatalosan – megszületett a bírósági ítélet.

Előzmények: Kesztölc 1945 és 1956 között

Az 1970-es évekig a kesztölciek többsége a közeli szénbányákban dolgozott, mellette (részben háztáji) földműveléssel, illetve sokan orvvadászattal egészítették ki jövedelmüket. Az 1920-as, 30-as években többen dolgoztak (általában pár évet) franciaországi és belgiumi bányákban, nagy részük csatlakozott az ottani szociáldemokrata vagy kommunista párthoz.

1944 végén – a hagyományosan baloldali érzelmű kesztölciek – örömmel várták a szovjeteket, de hamar csalódtak. 1944. december 30-án összehívtak, majd „malenkij robotra”[15] hurcoltak mintegy 380–400 helyi férfit, a túlélők csak 1947-ben térhettek haza. A többieket 1945. február 4-től egy hónapra Piliscsévre telepítették át.[16] A csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény keretében[17] több száz szlovák származású kesztölci települt át.[18]

Az 1945 és 1948 között fokozatosan kiépülő diktatúra, illetve a „kiskirályként” viselkedő helyi pártvezetés[19] hamar maga ellen fordította a kesztölcieket.[20] 1949-ben Marek Lajost – üres borítékot tett az urnába tiltakozásul, hogy csak kommunistákra lehet szavazni – áthelyezték a bányába, majd megpróbált Nyugatra szökni, de elfogták és 5 hónap börtönre ítélték. A börtönben megismerte Erdélyi Józsefet,[21] akivel együtt szerveztek ellenállócsoportot, ennek tevékenysége 1951 tavaszáig lényegében abban merült ki, hogy valamelyikük borospincéjében „szidták a rendszert” (ez sem volt kockázatmentes), és egy, a behívó elől menekülő társukat bújtatták.[22] Marekék és Jámbor László (Erdélyi egy ideig Kesztölcön rejtőző ismerőse) 1951 tavaszán a közeli településeken és Budapesten is röpcédulákat terjesztettek, majd ellopták a munkásotthon rádióját (árából akartak sokszorosítógépet venni, amire végül nem került sor). Májusban Farsang András és Dudik egy kocsmai szóváltás után megverte a Magyar Szabadságharcos Szövetség (MSZHSZ) helyi titkárát.[23] Júniusban páran felgyújtották a TSZ néhány szalmakazlát – ez volt egyedüli tényleges cselekményük.[24] Farsang (és több bányász) csak 1951 júniusában csatlakozott a csoporthoz; ez is arra utal, hogy a titkárt a szervezkedéstől függetlenül verték meg. Létezett egy másik, gazdálkodókból (volt kisgazdapártiak) álló csoport is. Bár szervezkedőkként emlegetik őket, az iratok megbízhatatlansága miatt nem állapítható meg, hogy szervezett ellenállók vagy inkább rendszerellenes baráti körök voltak-e. Az államvédelem (lásd ÁVO, később ÁVH) sok esetben koholta a vádakat,[25] vagy felnagyította a tényleges cselekményeket, „írta át” azok indítékát (pl. a titkárt megverhették személyes okból is).

Az ehhez hasonló csoportok nem számítottak ritkaságnak,[26] és a parasztság (vérmérséklettől függően) is igyekezett ellenállni az erőszakos TSZ-szervezéseknek, és az ellenállók – bár veszélyes volt – időnként megpróbáltak kapcsolatba lépni egymással.

Az ÁVH számos esetben provokált szervezkedéseket, vagy kötötte össze, illetve bővítette ki azokat beépített emberek (a köznyelvben besúgók[27]) révén, elsősorban saját nélkülözhetetlenségének igazolására.[28] Hivatalosan a kesztölcieket is egy besúgó, bizonyos Fuzik Károly buktatta le.[29] 1952. augusztus 9-én vették őrizetbe őket, ennek során Dudik eltörte az egyik államvédelmis karját.[30]

Az eljárás során, a korabeli gyakorlat szerint olyan feltételezéseket fogadtak el tényként, hogy a kesztölciek (és Jámborék) helyi pártvezetők meggyilkolását, az állatállomány megmérgezését és a pilisvörösvári vasúti híd felrobbantását, a fővárosiak (Erdélyiék) pedig a Szabadság-szobor megsemmisítését tervezték. A kesztölci volt kisgazdák jelenléte önmagában igazolta a rendszerellenességet. Egyedül a fegyverrejtegetési vád volt valós, az is csak az orvvadászat miatt.[31] A kihallgatási jegyzőkönyvek nyelvezete életszerűtlen, tartalmuk megegyezik a korabeli propagandaszövegekével. Ez is arra utal, hogy az összeesküvést inkább az ávósok „készítették”. Dudik egyik jegyzőkönyvében például ez olvasható:

Lassan már fognak jönni az amerikaiak, a Nyugat-Németországban lévő felfegyverzett csendőrök és nyilasok, akik be fognak hatolni Magyarországra, mi pedig legyünk felfegyverekezve [sic!], menjünk az erdőbe, itthon ne vonuljunk be a Néphadseregbe, hanem ha keresnek minket, akkor lőjük agyon őket, és majd segítsünk az amerikaiaknak, a csendőröknek és a nyilasoknak.[32]

Teljesen életszerűtlen, hogy a még ekkor is többségében baloldali közösség örömmel segítse a „nyilasok” nyugati (ilyen formában nem is létező) szervezetét. Az is nehezen elképzelhető, hogy a megélhetésük jelentős részét biztosító állatokat megmérgezzék. Az amerikaiakat természetesen sokan várták, de a propaganda által hangoztatott NATO támadásnak valós esélye nem volt.

A kesztölcieknek inkább csak az erőszakos TSZ-szervezésből és a helyi pártvezetésből lehetett elegük, a robbantásokat, mérgezéseket az államvédelem találhatta ki. Érdemes idézni Dudik 1956-os ügyészi kihallgatási jegyzőkönyvéből, amelyben ugyan szerepelnek az ismert panelek, de érezhetően őszintébben beszél a szervezkedésről (bár az MSZHSZ titkár megverését nem említette):

én a községben közismert orvvadász voltam. Több fegyverem is volt, köztük egy német származású [sic!] géppisztoly. Ezt tudták rólam, amikor egy pesti származású, Jóska nevezetű nyugati ügynök [Erdélyi József – GyS] jött a faluba, ő szervezett be engem a népi demokráciaellenes szervezkedésbe. Célul tűzte ki csoportunk elé, hogy a helyi párt- és termelőszövetkezet ellen kártevő munkát végezzünk, gyújtsuk fel, robbantsuk fel, mérgezzük meg a sertésállományt stb. Én ebben a szervezkedésben részt vettem, ami abból állt, hogy a csoport tagjaival többször beszélgettünk (…) tényleges tevékenységet a csoport csak annyit végzett, hogy a tsz. szalmakazlát egy alkalommal felgyújtotta.[33]

1952. október 7-én Farsang Andrást és Erdélyi Józsefet halálra ítélték (1953. január 27-én végezték ki őket), 15 társukra 1 év 6 hónaptól életfogytig tartó büntetéseket szabtak ki (Kesztölc majdani nemzetőrparancsnoka, Fekete Mihály 8 évet kapott). A másik csoportot (Navratil Rudolf és 5 társa) egy nappal később ítélték el 7 és 13 év közötti börtönbüntetésekre.[34]

A kesztölci szervezett ellenállás felszámolásával az elégedetlenség nem csökkent, sőt az 1952-es tagosítás miatt csak növekedett.[35] A forradalom egy eredendően baloldali, de már a kommunizmusban többször csalódott, a diktatúra alatt megfélemlített településre érkezett meg 1956 októberében.

Forradalom és megtorlás Kesztölcön – legendák és valóság

Kesztölcnek lényegében két 1956-os története van; a pártállami és a valódi, ez utóbbit nehéz rekonstruálni. A hivatalos verzió szerint Simonek Lukács már október 23-án éjjel megkísérelte felrobbantani Kara Imre házát, három nappal később pedig a tanácselnökkel olvastatták fel az „egyetemes magyar forradalmi ifjúság nemzeti követeléseit”,[36] miközben kötelet tettek a nyakába. A tanácsházára „horthysta” címert tettek a vörös csillag helyett, kommunista könyveket égettek, a községi és pártvezetőknél pedig fegyverek után kutattak. Az október 28-án megválasztott Nemzeti Bizottság élére Kertész Ferenc üzemi munkás került (ez valóban így történt).[37] A Népakarat már idézett, december 18-i cikke szerint

egy 12 tagú fegyveres társaság kikiáltotta a „kesztölci köztársaságot”. […] senkit sem engedtek a faluból kimenni – elsősorban persze munkára – viszont idegen sem léphette át a falu határát [az országos sztrájk miatt munkára nem is nagyon tudtak volna hova menni – GyS]. Ez a rémuralom december 15-ig tartott, amikor a „kesztölci köztársaság”-nak az vetett véget, hogy megjelent a karhatalom és a fegyverrejtegetőket ártalmatlanná tette.[38]

Az 1957 tavaszi tudósítások még jobban elrugaszkodtak a valóságtól. Eszerint a kesztölciek gazdasági vonalon elsősorban pálinkafőzéssel foglalatoskodtak. „A tsz pálinkafőzőjét »állami« kezelésbe (értsd: a Kesztölci Köztársaság kezelésébe) kell venni, a szeszfőzés állami monopólium.” Emellett nemzetőrséget szerveztek, fegyvereket Esztergomból hoztak. „Szereztek egy harckocsit is, amit a falu határában hagytak a magyar katonák a forradalom kitörésekor. A falu népe félelemben élt, mivel felelőtlen emberek kezében voltak a fegyverek.” November 4-én pedig a nemzetőrök a párthelyiségbe zárták a kommunistákat, akiket halálra ítéltek, „de a kivégzéshez már nem volt merszük.” Egy időre „a Nemzetőrség parancsnokhelyettesét, Simonek Lukácsot választották meg az új »köztársasági elnöknek«. A dúlás és fosztogatás december 15-ig tartott, amikor is karhatalmisták érkeztek Kesztölcre a nemzetőrség lefegyverzésére.” [39]

Valójában Kesztölcön a kommunisták már október 24-én fegyveres őrséget szerveztek, ami feldühítette a lakosságot, főleg, hogy 26-án valakit állítólag meg is vertek a „településőrök”.[40] 25-én felvásárlási láz tört ki, miután a Dorogról hazaérkezők meséltek az ottani tüntetésről. Másnap leálltak a bányák, és a tanácsháza előtt összegyűltek a tanácselnökkel olvastatták fel a 16 pontot, de kötélről szó sem volt. Simonek Lukács és testvére október 24-én éjjel tényleg megkísérelte felrobbantani a már elmenekült Kara Imre házát, ennek azonban sokkal inkább egy évek óta húzódó viszály volt az oka.[41]

A vörös csillagos címer helyére jobb híján egy Magyar Királyi Anyakönyvi Hivatal táblát tettek fel, de nem restaurációs vágyuk miatt, hanem mert egy kommunista jelképek nélküli címert szerettek volna. A legtöbb településhez hasonlóan – érthető okokból – itt is megsemmisítették a TSZ-belépési nyilatkozatokat, a begyűjtési iratokat és a személyi anyagokat, amelyeken továbbtanulás, állás megszerzése is múlhatott. Mivel az erőszakszervezetek tagjait leszámítva csak pártvezetők, prominens párttagok tarthattak lőfegyvereket (és nem lehetett kizárni, hogy használják is majd), a házkutatások is érthetőek voltak. A könyvégetés is megtörtént, csakhogy azt idénymunkások hajtották végre.[42]

A Nemzeti Bizottságok megválasztását (országosan) a pártállami vezetés kezdeményezte a hatalomátmentés reményében, de általában sikertelenül. Kesztölcön a köztiszteletben álló Kertész Ferencet (ő 1945 és 1948 között volt párttitkár, de miután kritizálta a párt földpolitikáját, leváltották) választották meg a bizottság élére, Fekete Mihály vezette az elsősorban közbiztonsági, közrendvédelmi céllal alakult nemzetőrséget. Ezt a forradalmi helyzet indokolta; a rendőrökben nem bíztak (sokszor el is menekültek), a politikai foglyok mellett pedig számos köztörvényes is kiszabadult. Harckocsijuk úgy lett, hogy a magyar katonák hátrahagyták a meghibásodott járművüket.[43] Kijárási tilalmat vezettek be, ami legalább annyira védte a kommunistákat a bosszútól, mint gátolta az esetleges szervezkedésüket.[44]

A kesztölci forradalmi szervek végig higgadtan és felelősen tevékenykedtek, amit mutat az is, hogy a földkérdés rendezését elhalasztották nyugalmasabb időre. Megszervezték a közellátást, Budapestre is küldtek segélyszállítmányt. A pálinkafőzésnek valóban kulcsszerepe volt, hiszen a környékről is sokan Kesztölcre hordták a cefréjüket főzetni, aminek jövedelméből a TSZ magas arányban részesült. A jogszabályi előírásoknak megfelelően, a forradalom idején is pénzügyőr felügyelte a pálinkafőzést.[45]

A napok ezt követően csendesen teltek november 4-ig. E napon Simonek valóban összegyűjttette, és a pártházba záratta a kommunistákat, de azért, nehogy azok felbátorodva rátámadjanak a falubeliekre. Kertész a lefogottak feleségei kérésére azonnal intézkedett szabadon bocsátásukról, bántódása senkinek sem esett. Az első karhatalmi egységek november 25-én jelentek meg Kesztölcön. Összeszedték a fegyverek egy részét – ezeket hetekig őrizetlenül tárolták a tanácsházán – majd elvonultak.[46] A nemzetőrség december 15-ig működött. A dátumnak később, mind a Minczér testvérek,[47] mind pedig Dudik Aladár pere szempontjából is kiemelt jelentősége lesz, ugyanis december 11-én lépett életbe a statárium.

Érdemes megvizsgálni a „rettegésben tartották a környéket” toposzt is. Ez több ’56-os perben előkerült, minden valóságalap nélkül, és csak a forradalmárok lejáratását célozta.[48] A kesztölciek többnyire csak Dorogra vagy Esztergomba mentek hírekért és fegyverekért, páran részt vettek a budapesti harcokban, de a mintegy 40 fős nemzetőrség, ha akarta, sem tudta volna terrorizálni a környéket. A visszarendeződő hatalom különösen súlyosan ítélte meg a kesztölci eseményeket, erre utal a „Kesztölci Köztársaság” legendája is, amivel a kormányzat igazolni vélte a szeparatizmus vádját, amelyeknek sem itt, sem máshol nem volt valóságalapja.[49]

A megtorlás során három perben ítéltek el kesztölcieket, és mintegy 10 főt internáltak.[50] Az első időszakban Minczér Józsefet és Károlyt (Józsefet már 1956. december 20-án ki is végezték), valamint Dudik Aladárt, majd 1958 elején Kertész Ferencet és 15 társát (Fekete Mihályt távollétében). Bár a Minczér testvéreket és Dudikot fegyverrejtegetésért ítélték el, a peranyagból és a sajtóból azonban világossá válik, hogy bár voltak fegyvereik, inkább vélt vagy valós forradalmi szerepük miatt büntették őket. Minczér Józsefet tartották a nemzetőrség parancsnokának, és egy gyilkossággal is meggyanúsították, Dudiknál pedig szerepet kaphatott az 1952-es ítélete. A jogon kívüli megtorlás (pl. karhatalmisták megverték, állásvesztés) többeket is érintett. Említésre érdemes, hogy Simonek évekig rejtőzködve élt a községben, ami azt mutatja, hogy a törésvonalak ellenére összetartottak.[51]

Dudik Aladár második pere

A december 11-én életbe lépett statárium célja hivatalosan az „ellenforradalmárokhoz” került fegyverek visszaszerzése, illetve az élet és vagyon elleni bűncselekmények visszaszorítása volt. Ugyanakkor több esetben – akár a hatályos törvények áthágásával is – használták politikai megtorlásra,[52] valamint alkalmas volt a forradalmárok és a köztörvényesek „összemosására” is.[53] A rögtönbíráskodás eleve nem tett lehetővé alapos nyomozást, ráadásul a kiszabható büntetések tekintetében is ellentmondásos volt a szabályozás. Az eredeti kormányrendelet, amennyiben a „köznyugalom helyreállítása” (ennek mibenlétét nem határozták meg) nem indokolta, lehetővé tette halálos ítélet helyett 10–15 év börtönbüntetés kiszabását,[54] de egy törvényerejű rendelet halálbüntetést írt elő.[55] Bár utóbbi a magasabb szintű jogforrás, a két lehetőséget esetlegesen alkalmazták a bíróságok.[56]

Dudik Aladárt 1956. december 15-én vették őrizetbe. Első vallomása szerint november 25-én vitt el két golyószórót (hat tárral), majd egy láda lőszert az őrizetlenül hagyott fegyverek közül, hogy azokkal később vadászhasson. A fegyvereket egy kukoricaszár-kúpban tárolta. A statáriumról csak december 15-én szerzett tudomást.[57]

Budapest Helyőrség Katonai Bírósága december 18-án tárgyalta az ügyet. Dudik bírósági vallomása szerint a nemzetőrség első lefegyverzésekor leadta a nála lévő golyószórót, de miután látta, hogy a fegyvereket nem szállították el, „kettő darab golyószórót, majd két-három nappal később a lőszereket is, ittas fejjel hazavittem.” December 12-én le akarta adni fegyvereit, de a leadási helyen „gyerekeket találtam, és nem akartam a fegyvereket otthagyni, nem akartam, hogy azzal a gyerekek valami »grimbuszt« csináljanak.” A golyószórókat kabátba csavarta és egy faládában a kukoricacsutka-kúp alá rejtette.

Szándékom az volt, hogy megvárom az új Holdat [sic!], amikor jönnek a vaddisznók, barátokat szervezek, s lövünk egy párat és majd ebből elélek. A börtönből való szabadulásom után ugyanis személyi okmányok hiányában munkát vállalni nem tudtam, és megélhetésemet így akartam biztosítani. Ezután 1956. december hó 15-én hallottam, hogy a faluban kidobolták, hogy a fegyvereket le kell adni, mert statárium van […] szóltam jelen lévő öcsémnek, hogy segítsen nekem a fegyverek leadásában. Ő ebben nem volt hajlandó részt venni, s míg erről beszélgettünk, egy hadnagy úr vezetésével bejöttek hozzánk a katonák azzal, hogy van-e fegyver. Mert azután kutatnak. Én ekkor jelentettem a hadnagy úrnak, hogy van fegyverem, jöjjenek, megmutatom, hogy hol vannak és vigyék el azokat, ezzel odavezettem őket a »csutka kúphoz« és a fegyvereket átadtam.[58]

A december 15-i eseményeket megerősítette öccse, Pál bírósági vallomása is:

amikor a községben dobolták, hogy a fegyvereket le kell adni, bátyám akkor árulta el nekem, hogy neki is van fegyvere, s legyek segítségére azok leadásában. Én azt mondtam, hogy ebben nem veszek részt, mert ha nálam a fegyvert meglátják, még azt hiszik, hogy partizánkodok, és nekem ebből csak bajom származhat. Míg erről beszélgettünk bejöttek a katonák és kijelentették, hogy házkutatást tartani jöttek […] Megjegyezni kívánom, hogy a rádió útján én már 1956. december hó 15-e előtt a statárium kihirdetéséről értesültem, de mivel bátyám nem ebben a szobában lakik, nem valószínű, hogy ő is tudott róla.[59]

Dudik elmondása is megerősíti, hogy a fegyvereket nem őrizték (ezt nyilván tudták a helyi gyerekek is), bár hivatalosan a hatalom rettegett egy újabb felkeléstől. Kérdés, hogy a statáriumról Dudik értesült-e, és ha igen, mikor. Nem tudjuk, hogy korábbi vallomását magától, védője tanácsára vagy rendőri „ráhatásra” változtatta meg. Öccse vallomása azt valószínűsíti, hogy nem tudott a rögtönbíráskodásról, bár elképzelhető, hogy testvérét védte ezzel. December 17-ig Pál is őrizetben volt, kihallgatása során bírósági vallomásával összhangban nyilatkozta, hogy bátyja le akarta adni a fegyvereit.[60] Látható, hogy Dudik Pál sem viseltetett bizalommal a hatóságok irányába; miután bátyja négy évet raboskodott politikai okokból, apjuk pedig fogságban halt meg, ez nem is annyira meglepő. A helyzetet csak fokozták az országszerte terjedő hírek, hogy akinél fegyvert találnak, azt a szovjetek szó nélkül agyonlövik vagy deportálják. Dudiknak viszont felesége, két gyereke és özvegy édesanyja eltartásáról kellett gondoskodnia úgy, hogy hivatalos munkát nem vállalhatott, így érthető, hogy a Kesztölcön (is) bevett módszerhez, az orvvadászathoz tervezett folyamodni.

Szokatlan eljárásra utal, hogy Kesztölcön a karhatalom december 15-én délig „türelmi időt” biztosított a fegyverek beszolgáltatására (bár etikátlan módon már ezalatt megkezdték a házkutatásokat), hasonló esettel az eddigi kutatásaim során nem találkoztam. Miután a jogszabályban nagyon rövid határidő (december 11. 18 óra) volt megszabva, az újságok nem jutottak el mindenhova, és a rádió vagy a települések hangoshíradója sem működött mindenhol, ez logikus lépésnek tekinthető. Főleg, hogy sokan nem is figyelték a híreket, így ők – Kesztölcön – csak a 15-i reggeli kidobolás során értesülhettek a statáriumról. További furcsaság, hogy a bíróság Dudik esetében figyelembe vette a türelmi időt, a vele egy napon elfogott Minczér testvérek esetében viszont nem.

A karhatalomtól Leviczki András főhadnagy tanúskodott. Érdekesség, hogy sem a házkutatást végző Laczák hadnagyot, sem Dudik feleségét nem hallgatták ki. Az asszonynak a rokonság miatt volt lehetősége megtagadni a vallomástételt – ahogy Dudik Pálnak is lett volna – de erre nincs utalás az anyagban. A hadnagyot elképzelhető, hogy azért nem hallgatták meg, mert Leviczki főhadnagy a gyanúsítottal borozgatva találta a házkutatás alatt (ezt Dudik vallomása is megerősítette). A főhadnagy vallomása szerint

a községben elöljáróságot nem találtunk. Nyolc órakor egységünk parancsnoka kidoboltatta, hogy akinél fegyver van, azt a karhatalmi szervnél adja le, és bántódása nem történik. A dobolás kb. két óra hosszáig tartott, de ezalatt az egység már megkezdte a házkutatásokat a gyanús helyeken. Fél tíz óra körül láttam, hogy az egyik házból kettő drb. golyószórót, tárakat, és egy láda lőszert hoznak ki.

Leviczki hozzátette, hogy hallotta Dudik és egy embere beszélgetését, amely során több rabmunkahely nevét is említették, „amiből arra következtettem, hogy valószínűleg a hadműveletek [sic!] során szabadult elítélttel állunk szemben. Ezt jelentettem a parancsnokomnak, aki elrendelte vádlott letartóztatását. […] Megjegyezni kívánom, hogy a kutatás először a gyanús elemek (volt nemzetőrök, szabadult rabok, stb.) lakásán kezdődött meg.”[61] A kissé zavaros vallomásból nem állapítható meg, hogy Dudik milyen minőségében volt „gyanús elem”. A főhadnagy korábbi, katonai ügyészségi tanúvallomása egyértelműbb, még ha némileg ellent is mond a bíróságinak. Abban is szerepel a meghosszabbított beszolgáltatási határidő (ami alatt kb. 5-6 fő adott le fegyvereket) és a borozgatás is, de ezen verzió szerint Dudik említette meg az egyik katonának a fegyvereket. Leviczki az ügyészségen még azt vallotta, hogy „ekkor még nem volt olyan tervünk, hogy Dudik Aladárt, illetve Dudik Pált letartóztassuk, mert ők jelentették be nekünk, hogy náluk fegyver van [kiemelés aláhúzással szerepel az eredetiben – GyS].” A vallomás szerint ezt követően zajlott le az a beszélgetés, amiből Leviczki rájött, hogy korábbi elítéltről van szó.[62]

Eszerint nem valószínű, hogy Dudikot szabadulása miatt keresték volna (akkor jó eséllyel nem borozgattak volna nála, és elég lett volna „csak”, házkutatás nélkül előállítani), talán inkább nemzetőri szerepe miatt (esetleg feljelentés alapján?) mentek ki hozzájuk. Leviczki vallomása azt is megerősíti, hogy Kesztölcön december közepén sem volt még hivatalos elöljáróság. Látható, hogy a korábbi kommunista vezetés erősítés nélkül nem akarta, vagy nem merte visszavenni a hatalmat, a falusiaknak viszont a „hatalmi vákuumban” is boldogulniuk kellett, ami a lehetőségekhez mérten sikerült is nekik.

Érdemes kitérni Kovács István alezredes, katonai ügyész vádbeszédére és Dudik védőjének érvelésére is. A vádbeszédben egy az egyben visszaköszön az MSZMP 1956. december 5-i párthatározata, amely alapján akkoriban értékelték az „októberi eseményeket”. Mindez azt is mutatja, hogy a korabeli jogszolgáltatás működését a jogszabályok helyett sokkal inkább a párthatározatok irányították. A határozat szerint az „októberi események” fő kiváltója az volt, hogy „a Rákosi–Gerő-klikk […] letért a marxizmus–leninizmus elvi alapjáról. […] Káros módszereik rendkívül súlyos hibákhoz és bűnökhöz vezettek párt- és állami életünkben egyaránt. Akadályozták a társadalmi élet demokratizmusának kiszélesítését, durván megsértették a szocialista törvényességet.” Ehhez jött a Nagy Imre-féle pártellenzék tevékenysége, „amely a hibák kijavításához pozitív programot nem adott, egyoldalúan csak a pártot támadta, s egyidejűleg a reakciótól nem határolta el magát”, a „Horthy-fasiszta és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom, amelynek jelentős erői működtek illegálisan idehaza, fő erői pedig Nyugat-Németországban gyülekeztek és szervezkedtek”, és döntő szerepet játszott a „nemzetközi imperializmus” is. A párthatározatban kitértek arra is, hogy december elejére „az ellenforradalom visszavonult, és ismét korábbi taktikáját alkalmazta”, ami egyrészt sztrájkokat jelentett, másrészt pedig – az MSZMP szerint legalábbis – hogy „most a »sztálinisták és rákosisták« elleni harc ürügyén folyik a kommunisták üldözése.”[63]

Kovács alezredes vádbeszédét azzal indította, hogy „a megindult népmozgalmat, mely a Rákosi–Gerő klikk ellen irányult, az ellenforradalom megnyergelte, teljes anarchiát teremtett”, és kiemelte a harcokat követő sztrájkokat is. Ekkorra a munkásságnak már nem maradt más eszköze az ellenállásra, ugyanakkor Dudik – bár meggyanúsították vele – nem vett részt munkabeszüntetés szervezésében.[64] Kitért arra is, hogy Dudik korábban fegyververes szervezkedés címén már volt büntetve, „s megragadva az alkalmat ismét fegyverek rejtegetésével került szembe az államhatalmunkkal. Az tény, hogy a vádlott önként adta elő a fegyvereket. Az is tény azonban, hogy ennek hiányában is megtalálták volna az elrejtett fegyvereket. (…) A legszigorúbb ítélet [halálbüntetés – GyS] kiszabását kérem.”[65] Itt is megfigyelhető, hogy – a vád számra megfelelő – feltételezéseket, véleményeket kezeltek tényként. Semmi sem bizonyította azonban, hogy Dudiknak „ellenforradalmi” céljai lettek volna a fegyverekkel, amiket nem biztos, hogy megtaláltak volna.[66]

Nem kevésbé érdekes a kirendelt ügyvéd védőbeszéde, amelynek legfontosabb kitétele, hogy „a tényállásba belekötni nem lehet”. Mindez annak fényében különösen furcsa, hogy pár perccel később pont az egyik katonai ülnök kezdte vitatni az egész eljárás jogosságát (szerinte Dudik a türelmi idő miatt semmiféle bűncselekményt nem követett el). Ráadásul a védő, több vallomással ellentétesen „az önkéntesség tényét vitatva megállapítja, hogy vádlott abban az időben adta elő önként fegyvereit, miközben a fegyver leadására felszólító dobolás még tartott, és így nem volt alkalma latolgatni, hogy mit tegyen. […] Gyenge elméjűsége [sic!], befolyásolhatósága, a kesztölci miliő hatással voltak rá, s ezek mind javára értékelhetők.”[67] Az ügyvéd, még ha nagyon esetlenül is, jobb híján hivatkozott gyengeelméjűségre, mint a halálbüntetést kizáró okra. Ugyanakkor az elmeszakértők, még ha igen furcsa körülmények között is, de Dudikot beszámíthatónak nyilvánították. A korábban már idézett szakvélemény szerint „mind előadásában, mind az intelligencia vizsgálat során kétségkívül értelmileg csökkent értékű válaszokat ad. Gyengeelméjűsége a debilitás fokát éri el.”[68] Ennek ellenére az iraton nem szerepel, hogy beszámítható (akár korlátozottan) vagy sem. Dr. Stobbe Friderika a tárgyaláson mondta ki végül, hogy „bár kritikai képessége gyengébb az átlagosnál, de általános emberi szempontból ítélve, beszámítható, annak fenntartásával, hogy csökkent értelmi képességénél fogva, akár pozitív, akár negatív értelme [sic! talán értelemben – GyS] befolyásolható. Elmebetegnek, súlyos betegnek nem tekinthető, a vád tárgyává tett cselekményt átláthatta, annak súlyosságával tisztában van.”[69]

Azért azt érdemes hozzátenni, hogy Dudikot biztosan megviselte a négy év börtön és a forradalmat követő helyzet, majd őrizetbe vétele és kivégzésének lehetősége sem lehetett jó hatással az idegállapotára.

A szakvélemény „hiányosságára” nincs magyarázat a peranyagban; elképzelhető, hogy az orvosok számára Dudik egyértelműen beszámítható volt, csak ezt nem sikerült érthetően megfogalmazniuk, ahogy az is lehet, hogy első körben megpróbálták „nyitva hagyni” a beszámíthatatlanság lehetőségét. Elmeszakértői véleményekkel, beszámíthatósággal kapcsolatos furcsaságokkal, etikai-szakmai problémákkal más pereknél is találkozhatunk.[70]

Nem kevésbé érdekes a „kesztölci miliő” említése, ami utalhat a falu „reakciós”, „lázadó” voltára, és arra is, hogy ott december közepéig elmaradt a kommunista restauráció. Az sem kizárt, hogy az ügyvéd olvasta az aznap reggel megjelent első „Kesztölci Köztársaság”-ról szóló cikket. Bár a védőügyvédeknek sok mozgásterük nem volt (a tárgyalás előtt, szóban közölték velük a vádakat), de különös, hogy a hasonló perekkel ellentétben sem Dudik családos állapotára, sem özvegy anyjára nem hivatkozott.

A tárgyalást követően a bírói tanács visszavonult ítélethozatalra, ami szintén nem a megszokott módon zajlott le. A jegyzőkönyv szerint „a tanács egyik tagja kétségessé teszi a rögtönítélő bíráskodás törvényes előfeltételeit” és a tanácsvezető (a háromtagú tanács egyetlen jogvégzett tagja) „megmagyarázása ellenére ezt az álláspontját továbbra is fenntartja.” A nem nevesített ülnök[71] felszólalása is mutatja, hogy milyen ingatag lábakon álltak helyenként a papíron egyértelmű statáriális vádak (is). További érdekesség, hogy az eddig átvizsgált több tucat rögtönítélő bírósági per között ez az első, ahol bárkinek kételyei merültek fel. A bűnösség és a bizonyítottság kérdésében már egységes volt a tanács, büntetésként az egyik ülnök 10, a másik 15 év börtönt javasolt, a tanácsvezető ez utóbbihoz csatlakozott.[72] Az mindenképp figyelemre méltó, hogy az ügyész javaslata ellenére sem merült fel a halálbüntetés kiszabása.

Az ítélet sem mentes az ellentmondásoktól. Tényként fogadták el, hogy Dudik már október 28-án belépett a nemzetőrségbe, és hogy december 9-én (két nappal a statárium előtt), kislányától értesült a fegyverek beszolgáltatásáról.[73] Azt is elismerte a bíróság, hogy a 15-én Kesztölcre érkező karhatalom parancsnoka, (akit nem hallgattak meg tanúként) saját hatáskörben büntetlenséget ígért a fegyverüket beszolgáltatóknak, és gyakorlatilag elfogadták a Dudik testvérek által elmondottakat is. A fegyverek korábbi őrizetlenül hagyására nem utaltak.

Dudikról megállapították, hogy „tájékozott, rendezett magatartású. Alacsony műveltsége és intelligenciája miatt értelmileg csökkentett politikai képességgel rendelkezik. […] Emellett hétköznapi élet eseményeiben ügyesen járatos, a dolgok teljes összefüggésével és lényegével tisztában van.”[74] A bíróság külön kiemelte, hogy a

vádlott személyén keresztül a társadalomra igen veszélyes. Ezt alátámasztja, hogy már egy alkalommal fegyveres szervezkedés bűntette miatt súlyos időtartamra szóló börtönbüntetésben részesült. Alátámasztja vádlott személyi társadalomveszélyességét továbbá az a körülmény is, hogy amikor a börtönből […] az akkori rendkívüli állapotok következtében szabadult[,] ahelyett, hogy beilleszkedett volna a békés alkotó munkába, mindent igyekezett elkövetni annak érdekében, hogy minél tovább a rend helyreállítását megnehezítse. Külön kíván foglalkozni a bíróság azzal a rendellenes állapottal is, amely 1956. december 15-én és ezt megelőző napokban még Kesztölc községben fennált. Ezeknek a körülményeknek a szem előtt tartása mellett a vádlottal szemben a legsúlyosabb büntetés kiszabása lett volna indokolt.

De mivel a türelmi idő alatt „súlyos bűnös elhatározásában igen megingott” és a házkutatásra érkezőknek maga jelezte, hogy fegyverei vannak, lehetőséget láttak a büntetés enyhítésére.[75]

Igaz, hogy a statáriális eljárásoknak eleve nem volt célja a körülmények teljes feltárása, az teljesen abszurd, hogy Dudik (vagy bárki más) 1956. október 27-én vagy 28-án (de még november-decemberben sem feltétlenül) bármilyen „békés alkotó munkába” bekapcsolódhatott volna. Annak, hogy Dudik akadályozta a „rend helyreállítását”, nem volt valóságalapja, csak az ügyész (iratellenes) feltételezései alapján került az ítéletbe. Sőt, a MÁVAUT kesztölci bányászjárat gépkocsivezetői 1956. december 22-én írásban igazolták, hogy „Dudik Aladár […] a rendkívüli események alatt nem fenyegetett és nem bántalmazott minket, sem gépjárműveinket.”[76] Ugyanazon a napon a Dorogi Szénbányászati Tröszt kesztölci bányászai is igazolták, hogy Dudik nem fenyegette őket és „nem késztetett arra, hogy ne menjünk dolgozni”. Panóczai Imre tanácselnök külön ráírta a levélre, hogy „a fentnevezettről nincs tudomásom, hogy a forradalom ideje alatt fegyverrel vagy akár anélkül valakit fenyegetett volna.”[77] A nyilatkozatok, amelyek révén Dudik felesége, Kara Teréz próbált kegyelmet eszközölni férjének[78], tökéletesen mutatják, hogy Dudik semmiféle „felforgató” és „uszító” tevékenységet nem végzett, sőt kedvelhették a kesztölciek, máskülönben nem álltak volna ki több tucatnyian mellette, főleg nem a megtorlás időszakában.

Az, hogy az ítéletben a kesztölci állapotokkal példálóztak, egyenesen cinizmusnak tekinthető; a község egyfajta hatalmi vákuumban igyekezett boldogulni, amiért később szeparatista vádakkal illették. De azért egy települést, vagy annak ideiglenes vezetőit hibáztatni, mert nem szállták meg őket idejekorán, igencsak furcsa dolog.

Kara Teréz hiába próbálta szabadlábra helyeztetni férjét. 1957. január 7-i kérvényét február 21-én azzal utasították el, hogy „ha a bíróság máris mérsékelné nevezett büntetését úgy a bírói ítéletek a kellő visszatartó hatást nem érnék el és így az ország rendje és nyugalma még hosszú ideig nem szilárdulna meg.”[79]

A perről szóló szűkszavú tudósítás szerint:

a Dorog melletti kis bányászfaluban, Kesztölcön egy fegyveres társaság kikiáltotta a „kesztölci köztársaságot” és rémuralom alatt tartotta a falut. A két főkolompos [a Minczér testvérek – GyS] felett hétfőn ítélkezett a statáriális bíróság, kedden pedig egy harmadik vezető, Dudik Aladár 31 éves kovács került a katonai bíróság rögtönítélő tanácsa elé. Az ügyész lőszer- és fegyverrejtegetés címén emelt vádat Dudik ellen, akinél egész arzenálra valót találtak. Mint két másik vádlott társa, ő is hallgatott, amikor megkérdezték tőle, miért volt szüksége ennyi fegyverre. A tárgyalás során kiderült, hogy Dudik büntetett előéletű és október 27-én szabadult Vácról.[80]

Ez a cikk tökéletesen bemutatja a korabeli bíróságok és a sajtó gyakorlatát: a büntetett előélet kihangsúlyozását (azt „elfelejtették” megemlíteni, hogy politikai), a környéküket rettegésben tartó „ellenforradalmárok” toposzát.[81] De az, hogy a „köztársaság” egyik vezetőjének nevezték, mégis fegyverrejtegetés miatt került bíróság elé, arra utal, hogy a szervezkedési vádat semmivel sem tudták volna alátámasztani.

Dudikot – mivel a bíróság figyelembe vette a türelmi időt – fegyverrejtegetés miatt el sem ítélhették volna; két tanúvallomás szerint is le akarta adni fegyvereit, ez ellen csak az ügyész feltételezése szól. Hátralévő büntetésének kitöltésére visszavihették volna a börtönbe, de ez fel sem merült, legalább is nincs erre utaló dokumentum. A peranyag érdekes adalékokkal szolgál a „Kesztölci Köztársaság” legendák nélkül is rendkívüli történetéhez és tökéletesen mutatja be a korszak ítélkezési gyakorlatát, illetve a hatóságok rendre megszegett ígéreteit is.

Felhasznált források és szakirodalom

Levéltári források

Dudik Aladár pere, Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltár XI. 22. (Budapesti Katonai Bíróság) 508/1956.

Közlönyök, hírlapok, gyűjtemények

1949. évi népszámlálás. 9. Demográfiai eredmények (1950) II. rész, Budapest, Központi Statisztikai Hivatal – Állami Nyomda, 1950, 110. https://library.hungaricana.hu/hu/collection/ksh_neda_nepszamlalasok_1949/

A „kesztölci köztársaság” harmadik vezetője a statáriális bíróság előtt, Népakarat, I. évf., 32. szám, 1956. december 19., 4.

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 6/1956. (XII. 11.) rendelete a rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapításáról. Magyar Közlöny, 1956/101. szám, 1956. december 12., 593–594.

A MEFESZ 16 pontja, https://mek.oszk.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/bme16ps.htm

A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1956. évi 32. számú törvényerejű rendelete az 1956. évi 28. számú törvényerejű rendelet kiegészítéséről, Magyar Közlöny 1956/102. szám, 1956. december 13., 596.

Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december határozata, 1956. december 5. (Részletek), https://perek56.hu/ords/r/th/1051/files/static/v43/Az_MSZMP_Ideiglenes_
Kozponti_Bizottsaganak_1956_decemberi_hatarozata_reszletek.pdf

Három Kitüntetés, Komárom-Esztergom Megyei 24 óra, XII. évf., 283. sz., 2001. december 5., 14.

Nezvál Ferenc: Kétféle jog, kétféle törvényesség. Népszabadság, II. évf., 52. szám, 1957. március 2., 3.

Simonek Lukács kalandos élete és a Kesztölci Köztársaság története, Kesztölc.hu, 2018. október 22., https://kesztolc.hu/simonek-lukacs-kalandos-elete-es-a-kesztolci-koztarsasag-tortenete

Statáriális ítélet a „Kesztölci Köztársaság” főkolomposai felett, Népakarat, I. évf., 31. szám, 1956. december 18., 3.

Monográfiák, tanulmányok, szakcikkek

Bank Barbara – Bognár Zalán – Tóth Gábor (szerk.): Magyarok szovjet fogságban. Történeti szemelvénygyűjtemény a hadifogolyként, internáltként vagy politikai rabként elhurcoltakról, Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2016.

Bognár Zalán: Civilek deportálása Magyarországról a Gupvi lágereibe. In: Kiss Réka – Simon István (szerk.): Gulag-Gupvi. A szovjet fogság Európában, Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2017, 139–161.

Csikós Gábor: „Az anyag megvan. Talán egyszer majd átnézi valaki.” Pszichiáterek szakmai mozgástere az 1956-os megtorló perekben, in Horváth Miklós (szerk.): Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel?, Budapest, Argumentum Kiadó, 2024, 105–136.

Csillag Gabi: Erőfeszítés az értelmi fogyatékos gyermekekért. Család, gyermek, ifjúság, XII. évf. 2003/5, 19–22.

Gyarmati György: A Rákosi-korszak, Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Rubicon-Ház, 2013.

György Sándor: „…a becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket” – Statárium az 1956-os forradalom után. Napi Történelmi Forrás, 2019. január 31., https://ntf.hu/index.php/2019/01/31/a_becsuletes_dolgozok_joggal_kovetelnek_hathatos_intezkedeseket_statarium_az_1956-os_forradalom_utan/

György Sándor: A fegyvertelen fegyverrejtegető: Józsa György és társa pere. In: Balogh-Ebner Márton – György Sándor – Hajnáczky Tamás (szerk.): Történelmi töredékek. Válogatás a Napi Történelmi Forrás szerzőinek írásaiból III., Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 261–284.

György Sándor: Gyilkosság jogi eszközökkel? Kétségek, kérdések, válaszok és ellentmondások Kokics Béla kivégzésével kapcsolatban, in Horváth Miklós (szerk.): Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel?, Budapest, Argumentum Kiadó, 2024, 137–167.

György Sándor: Minden kétséget kizáróan? Kételyek, kérdőjelek az 1956-os megtorló perek kutatásával kapcsolatosan. Századvég, I. évf. 2021/4., 9–25.

Marek Viktor: A dorogi szénmedence településeinek története 1956 fényében. Doktori értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskola, 2012, https://real-phd.mtak.hu/215/2/Marek%20Viktor_disszert%C3%A1ci%C3%B3.pdf

Marek Viktor: A Kesztölci Köztársaság. Életünk, L. évf., 2012/1. 88–96.

Marek Viktor: Kesztölc 1956. Kesztölc, Kesztölc Község Önkormányzata, 2016.

Nagymihály Zoltán: „Két pogány közt egy hazáért” Szigethy Attila. Rubicon, XXVII. évf., 2016/10–11, 52–59.

Orgoványi István: A Magyar Ellenállási Mozgalom. Röpcédulázás Békéssámson községben az ötvenes években. Betekintő, VII. évf. 2013/4, https://epa.oszk.hu/01200/01268/00028/pdf/
EPA01268_betekinto_2013_04_03.pdf

Őze Sándor – Őze Sándorné: Sárréti Sasok. Budapest, Kárpátia Stúdió, 2012.

Papp Anna Fanni: „Tiltakozni nem tiltakozhattunk…” – Az 1946-os csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény, Újkor.hu, 2021. február 27., https://ujkor.hu/content/tiltakozni-nem-tiltakozhattunk-az-1946-os-csehszlovak-magyar-lakossagcsere-egyezmeny

Péterfi Gábor: Mindenkinek megbocsátva várta a kivégzését. Páter Kiss Szaléz OFM (1904–1946), Rubicon Online, https://rubicon.hu/hu/cikkek/mindenkinek-megbocsatva-varta-a-kivegzeset

Rajkort Miklós: A fegyvertelen forradalom – 1956-os őszi események Pomázon, in Balogh-Ebner Márton – György Sándor – Hajnáczky Tamás (szerk.): Nem mindennapi történelem – Válogatás a Napi Történelmi Forrás szerzőinek írásaiból I. Budapest, Gondolat Kiadó, 2017, 141–152.

Rigó Róbert: Lincselés Kiskunmajsán 1956-ban. in: Horváth Miklós (szerk.): Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel?, Budapest, Argumentum Kiadó, 2024, 387–421.

Szabó Gergely: A „Kesztölci Köztársaság” legendája és igaz története. Café Babel, 2005/49-50, 155–164.

Szarka László: A csehszlovák–magyar lakosságcsere helye a magyar kisebbség tervezett felszámolásában 1945–1948 között. Kisebbségkutatás, XVI. évf., 2007/3, 415–430.

Takács Tibor: Szövegek, tények, stratégiák. A történelem és forrásai. Budapesti Könyvszemle, XX. évf., 2008/4, 353–362.

Törő Krisztina: Igazságügyi szakértés a múltban és napjainkban. Egy pszichológus szakértő szemszögéből, in Horváth Miklós (szerk.): Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel?, Budapest, Argumentum Kiadó, 2024, 85–104.

Egyéb források

Makovics János: Sírjaink a kesztölci temetőben. A kesztölci temető katasztere https://kesztolc.hu/szoveges-oldal-162

Perek ’56 Adatbázis, https://perek56.hu/ords/f?p=1051:1

Kósa Pál és társai pere,

Lukács László és társai pere (Tumbász Ákos),

Minczér József és társa pere.

Hivatkozások

  1. Ezzel kapcsolatban bővebben lásd: Takács Tibor: Szövegek, tények, stratégiák. A történelem és forrásai, Budapesti Könyvszemle, XX. évf., 2008/4., 353–362.; György Sándor: Minden kétséget kizáróan? Kételyek, kérdőjelek az 1956-os megtorló perek kutatásával kapcsolatosan. Századvég, I. évf. 2021/4. 9–25. ↑
  2. Marek Viktor: A dorogi szénmedence településeinek története 1956 fényében, Doktori értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskola, 2012., https://real-phd.mtak.hu/215/2/Marek%20Viktor_disszert%C3%A1ci%C3%B3.pdf 118–119. (Letöltés: 2025. március 24.) ↑
  3. Marek: A dorogi, 143, 145.; Marek Viktor: Kesztölc 1956, Kesztölc, Kesztölc Község Önkormányzata, 2016. 45.; Szabó Gergely: A „Kesztölci Köztársaság” legendája és igaz története, Café Babel, 2005/49–50. 161. ↑
  4. Az első kesztölci vonatkozású cikk a Népakaratban (korábban és 1958 után Népszava) jelent meg a fegyverrejtegetés címén elítélt Minczér testvérek peréről, Statáriális ítélet a „Kesztölci Köztársaság” főkolomposai felett címmel. Népakarat, I. évf., 31. szám, 1956. december 18., 3. Dudik Aladár peréről másnap számolt be a lap. Népakarat, I. évf., 32. szám, 1956. december 19., 4. Mindkét cikk szerző nélküli. Hosszasabban 1957 tavaszán írt a helyi sajtó Kesztölc „fiktív” 56-os történetéről. Dunamente, I. évf., 7. szám, 1957. március 31., 6.; Dunamente, I. évf., 8. szám, 1957. április 7., 2. ↑
  5. Marek Viktor: A Kesztölci Köztársaság, Életünk, L. évf., 2012/1. 94. ↑
  6. Az nem állapítható meg, hogy hadifogság vagy „malenkij robot” során. Dudik Aladár pere, Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténelmi Levéltár XI. 22. (Budapesti Katonai Bíróság) 508/1956. 10. (A továbbiakban HM HIM XI. 22. 508/1956.) ↑
  7. HM HIM XI. 22. 508/1956. 8. és 20–21. ↑
  8. Először október 28-át említett, de 1990-ben kiállított igazolása szerint is a 27-i dátum a helyes. ↑
  9. A dr. Stobbe Friderika és dr. Varga Gyula által készített elmeszakértői jegyzőkönyv szerint hazatérése után rendszeresen mulatott, többször is megünnepelték szabadulását („tetszik tudni, kínáltak az ismerősök”). Már „kismennyiségű alkoholra nem a szokott ittassággal, hanem nyugtalansággal, izgalmi állapottal reagál, ezzel egybehangzó s a kóros ittasság fogalmát meríti ki.” A jegyzőkönyvből az nem derül ki, hogy mindezt csak Dudik elmondása alapján, vagy valamiféle teszteléssel állapították meg. HM HIM XI. 22. 508/1956. 10–10r. ↑
  10. HM HIM XI. 22. 508/1956. 8r–9. ↑
  11. Népakarat, I. évf., 32. szám, 1956. december 19., 4. ↑
  12. HM HIM XI. 22. 508/1956. 48. ↑
  13. Három kitüntetés, Komárom-Esztergom Megyei 24 óra, XII. évf., 283. sz., 2001. december 5., 14. ↑
  14. A kesztölci temető katasztere, https://kesztolc.hu/szoveges-oldal-162 (Letöltés: 2025. március 17.) ↑
  15. Az orosz malenkaja rabota (kis munka) kifejezésből. 1944 végétől mintegy 270–315 000 civilt (köztük 60–65 000 magyarországi német) hurcoltak a Szovjetunióba, több éves, embertelen körülmények között zajló kényszermunkára. Összesen kb. 700 000 fő került szovjet (hadi)fogságba. A szovjetek legtöbbször csak néhány napig tartó, helyreállítási munka és/vagy igazolvány kiadásának ígéretével (ahogy Kesztölcön is) hívták össze a később elhurcoltakat. Bank Barbara – Bognár Zalán – Tóth Gábor (szerk.): Magyarok szovjet fogságban. Történeti szemelvénygyűjtemény a hadifogolyként, internáltként vagy politikai rabként elhurcoltakról. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2016. 165, 210, 234.; Bognár Zalán: Civilek deportálása Magyarországról a Gupvi lágereibe. in Kiss Réka – Simon István (szerk.): Gulag-Gupvi. A szovjet fogság Európában. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2017, 139, 142. ↑
  16. Marek: Kesztölc, 6–12. ↑
  17. Az 1946. február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezmény következtében 1947 júliusa és 1948 nyara között mintegy 73 000 magyarországi szlovák települt át (önkéntes alapon) a Csehszlovákiába, ahonnan körülbelül 110 000 magyart kényszerítettek át a mai Magyarország területére. Papp Anna Fanni: „Tiltakozni nem tiltakozhattunk…” – Az 1946-os csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény, Újkor.hu, 2021. február 27., https://ujkor.hu/content/tiltakozni-nem-tiltakozhattunk-az-1946-os-csehszlovak-magyar-lakossagcsere-egyezmeny (Letöltés: 2025. március 17.) Bővebben lásd: Szarka László: A csehszlovák–magyar lakosságcsere helye a magyar kisebbség tervezett felszámolásában 1945–1948 között. Kisebbségkutatás, XVI. évf., 2007/3, 415–430. ↑
  18. Marek: Kesztölc, 11. Kesztölc lakossága 1941-ben 2664, 1949-ben 2268 fő volt. Mivel a háború elkerülte a települést, és a bányászat miatt legtöbben mentesültek a katonai szolgálat alól, a népességcsökkenés oka elsősorban az elhurcolásban és a lakosságcserében keresendő. 1949. évi népszámlálás. 9. Demográfiai eredmények (1950) II. rész, Budapest, Központi Statisztikai Hivatal – Állami Nyomda, 1950, 110.https://library.hungaricana.hu/hu/collection/ksh_neda_nepszamlalasok_1949/ (Letöltés: 2025. április 12.) ↑
  19. A falut az első időszakban remekül vezető Farsang Andrást gyorsan kiszorították a vezetésből a „keményvonalasok”. Marek: Kesztölc, 11. Egy 1954-ben (az úgynevezett enyhülés idején), az új tanácselnök által készített jelentés szerint elődje a „legbarbárabmodon” viselkedett a helyiekkel. „Megcsinálta azt, hogy a dolgozóknak megadta a sertésvágásra az engedély(t) és mikor a fél levágta akkor rendőrséggel elvitette.” Marek: Kesztölc, 29. Akkoriban a saját disznó engedély nélküli levágása is a közellátás veszélyeztetésének minősült. ↑
  20. Marek: Kesztölc, 12. Amíg lehetett, hátráltatták az iskola államosítását és a termelőszövetkezetek (TSZ) megszervezését. ↑
  21. Marek Viktor szerint Erdélyi lehetett ellenálló, csaló (vagy az is). Többektől kért kölcsön, amit nem adott meg, az ellopott rádió eladásáért kapott pénzt sem fordította a csoportra, ugyanakkor nem vallott senki ellen, hiába verték, fenyegették a felesége és a kislánya internálásával is. A ráállított zárkaügynöknek is azt mondta, hogy amit csak ő tud, arról nem vall. Elképzelhető az is, hogy az ÁVH építette be, csak „elfelejtették” kiemelni – egy másik besúgó már a nyomozás alatt „eltűnt” az iratokból. Marek: Kesztölc, 25. ↑
  22. Marek: Kesztölc, 13–15. ↑
  23. A kommunista párt tömegszervezete, 1948 februárjában alakult meg. Elsősorban fiatalok haderőn kívüli előképzésével foglalkozott, volt pl. céllövő, ejtőernyős, rádiós, könnyűbúvár, autós/motoros, modellező szakosztálya is, és kulturális programokat is szerveztek. 1957 júniusától Magyar Honvédelmi Sportszövetség, 1967-től Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) néven működött. ↑
  24. Marek: Kesztölc, 15–19. ↑
  25. Pl. a gyöngyösi Kiss Szaléz ferences pap ellen azért indult a szovjet bíróságon per, mert közösséget szervezett fiataloknak. A csoport néhány tagját szovjet katonák meggyilkolásával vádolták meg; Kiss Szalézt és négy társát 1946. december 10-én végezték ki. Lásd pl.: Péterfi Gábor: Mindenkinek megbocsátva várta a kivégzését. Páter Kiss Szaléz OFM (1904–1946), Rubicon Online, https://rubicon.hu/hu/cikkek/mindenkinek-megbocsatva-varta-a-kivegzeset (Letöltés: 2025. március 14.) A szervezkedéshez olyan vádlottakat is „hozzácsaptak”, akik nem is ismerték „bűntársaikat”, ugyanakkor elítélésüket politikai szempontból szükségesnek tartották. ↑
  26. Lásd pl. a Sárréti Sasokat vagy a békéssámsoni röplapozók tevékenységét. Bővebben lásd: Őze Sándor – Őze Sándorné: Sárréti Sasok. Budapest, Kárpátia Stúdió, 2012; Orgoványi István: A Magyar Ellenállási Mozgalom. Röpcédulázás Békéssámson községben az ötvenes években. Betekintő, VII. évf. 2013/4. https://epa.oszk.hu/01200/01268/00028/pdf/EPA01268_betekinto_2013_04_03.pdf (Letöltés: 2025. március 14.); 1954-ben röplapok miatt ítélték 10 évre a 19 éves Tumbász Ákost. https://perek56.hu/ords/f?p=1051:2:
    12603675882978:::2:P2_PER_ID,P2_SZEMELY_ID:81508,79690     (Letöltés: 2025. március 14.) ↑
  27. Az önkéntesek mellett sokakat kényszerítettek, rabokat pedig pl. korábbi szabadulás ígéretével bírtak rá az együttműködésre. ↑
  28. Gyarmati György: A Rákosi-korszak, Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Rubicon-Ház, 2013. 272–274. ↑
  29. A köztörvényesként bebörtönzött Fuziknak 1952 júniusában Farsang mesélt tevékenységükről, ami nehezen érthető, mert Fuzik a megvert MSZHSZ-titkár sógora is volt. Marek: Kesztölc, 19. ↑
  30. Marek: Kesztölc, 19–22. Marek Lajos elmenekült, és évekig a kesztölci tanácsháza melletti épületben rejtőzött. ↑
  31. Uo., 24. ↑
  32. Szabó Gergely: A „Kesztölci Köztársaság” legendája és igaz története, Café Babel, XIV. évf., 2005/49–50. 161. ↑
  33. HM HIM XI. 22. 508/1956. 8r. ↑
  34. Marek: Kesztölc, 27–28. ↑
  35. Ekkor vették el az önálló gazdálkodók földjeit, ami helyett értéktelen, köves parcellákat kaptak Marek: Kesztölc, 29. ↑
  36. A MEFESZ 16 pontját, amihez hasonló követeléslisták nagy számban keletkeztek a forradalom idején. Lásd: https://mek.oszk.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/bme16ps.htm (Letöltés: 2025. március 30.) ↑
  37. Marek: Kesztölc, 30–31. ↑
  38. Népakarat, I. évf., 31. szám, 1956. december 18., 3. A „köztársaságot” a sajtó találta ki. Marek: Kesztölc, 31. ↑
  39. Marek: Kesztölc, 31–33. Az idézetek helye: 32. A legenda szerint pálinkáért vették a tankot. ↑
  40. Uo., 33, 35. ↑
  41. Uo., 33–34. Simonek és Kara képviselőtestületi tagként 1949. február 5-én felszólalt az erőszakos TSZ-szervezés ellen, amiért internálták őket. Kara azonban májustól visszakerült a falu vezetésébe, sőt az 50-es években végig meg tudta őrizni kiemelkedő szerepét. ↑
  42. Uo., 35, 40. ↑
  43. Uo., 41–42. ↑
  44. Uo., 43. ↑
  45. Uo., 43–45. ↑
  46. Szabó 157. Szabó november 17-i dátumot is említ azzal, hogy Kara Imre ekkor kért Budapestről katonákat, akik meg is jelentek, de nem maradtak sokáig. Az bizonyos, hogy december 15-ig nem volt tartós karhatalmi jelenlét Kesztölcön. Szabó Gergely: A „Kesztölci Köztársaság”, 161. ↑
  47. https://perek56.hu/ords/f?p=1051:2:9845079479605:::2:P2_PER_ID,P2_SZEMELY_ID:81515, (Letöltés: 2025. március 31.) ↑
  48. Lásd például a Sátoraljaújhely közelében november 10-ig kitartó nemzetőrök pereit. Tőlük is annyira „rettegtek”, hogy a közeli falvak lakossága önként élelmezte őket, több asszony járt fel főzni a Kőkapui kastélynál lévő táborba. Bővebben lásd: György Sándor: A fegyvertelen fegyverrejtegető: Józsa György és társa pere, in Balogh-Ebner Márton – György Sándor – Hajnáczky Tamás (szerk.): Történelmi töredékek. Válogatás a Napi Történelmi Forrás szerzőinek írásaiból III. Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 261–284. ↑
  49. Hasonló „elszakadási kísérlettel” (is) vádolták például az újpesti nemzeti bizottságot (Kósa Pál és társai pere), vagy a győri Dunántúli Nemzeti Tanácsot. Utóbbi vezetője, Szigethy Attila az előzetesben öngyilkosságot követett el. A szeparatista vádakhoz többnyire elég volt tárgyalni a Vöröskereszttel vagy interjút adni egy külföldi lapnak. Lásd pl.: https://perek56.hu/ords/f?p=1051:2:12253066542969:::2:P2_PER_ID,P2_SZEMELY_ID:81504, (Letöltés: 2025. március 25.); Nagymihály Zoltán: „Két pogány közt egy hazáért” Szigethy Attila. Rubicon, XXVII. évf., 2016/10–11., 52–59. ↑
  50. Marek: Kesztölc, 45. ↑
  51. Uo., 48–49.; Marek: A dorogi, 146; Simonek Lukács kalandos élete és a Kesztölci Köztársaság története https://kesztolc.hu/simonek-lukacs-kalandos-elete-es-a-kesztolci-koztarsasag-tortenete (Letöltés: 2025. március 30.) ↑
  52. Mint az említett Józsa Györgynél, de ide sorolható a pomázi nemzetőrök pere is. Utóbbiról lásd: Rajkort Miklós: A fegyvertelen forradalom – 1956-os őszi események Pomázon, in Balogh-Ebner Márton – György Sándor – Hajnáczky Tamás (szerk.): Nem mindennapi történelem – Válogatás a Napi Történelmi Forrás szerzőinek írásaiból I. Budapest, Gondolat Kiadó, 2017. 141–152. ↑
  53. Egy Nezvál Ferenc igazságügyminiszter által jegyzett újságcikkben például együtt szerepeltették Szívós Gézát, a fegyverrejtegetés vádjával kivégzett nemzetőrt, a lakótársnőjét baltával agyonverő és feldaraboló Koma Máriával, valamint Lakatos Péterrel és társaival, akik több rablást és nemi erőszakot is elkövettek a Debrecen környéki tanyavilágban. Nezvál Ferenc: Kétféle jog, kétféle törvényesség. Népszabadság, II. évf., 52. szám, 1957. március 2. 3. ↑
  54. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 6/1956. (XII. 11.) rendelete a rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapításáról, Magyar Közlöny, 1956/101. szám, 1956. december 12., 593–594. ↑
  55. A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1956. évi 32. számú törvényerejű rendelete az 1956. évi 28. számú törvényerejű rendelet kiegészítéséről, Magyar Közlöny 1956/102. szám, 1956. december 13., 596. ↑
  56. Bővebben lásd: György Sándor: „…a becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket” – Statárium az 1956-os forradalom után. Napi Történelmi Forrás, 2019. január 31. https://ntf.hu/index.php/2019/01/31/a_becsuletes_dolgozok_joggal_kovetelnek_hathatos_intezkedeseket_statarium_az_1956-os_forradalom_utan/ (Letöltés: 2025. március 31.) ↑
  57. HM HIM XI. 22. 508/1956. 5. ↑
  58. HM HIM XI. 22. 508/1956. 21. ↑
  59. HM HIM XI. 22. 508/1956. 21r. ↑
  60. HM HIM XI. 22. 508/1956. 3. Dudik Pált is 1956. december 15-én hallgatták ki. ↑
  61. HM HIM XI. 22. 508/1956. 21r–22. ↑
  62. HM HIM XI. 22. 508/1956. 6–6r. Az idézet helye: 6r. ↑
  63. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december határozata, 1956. december 5. (Részletek) https://perek56.hu/ords/r/th/1051/files/static/v43/Az_MSZMP_Ideiglenes_Kozponti_Bizottsaganak_1956_decemberi_hatarozata_reszletek.pdf 1, 3. (Letöltés: 2025. március 31.) ↑
  64. A dorogi szénmedencében december első hetében még sztrájkoltak a munkások, majd csatlakoztak a december 11–12-i országos munkabeszüntetéshez is. Bővebben lásd: Marek: A dorogi, 65–68. ↑
  65. HM HIM XI. 22. 508/1956. 22. ↑
  66. Sokszor évekkel később bukkantak a forradalom alatt elrejtett fegyverekre, de például Bencsik Józsefék fegyvereit sem találták meg elsőre. Lásd:https://perek56.hu/ords/f?p=1051:2:10249390773306::NO:RP,2:P2_PER_ID,P2_SZEMELY_ID:81455, (Letöltés: 2025. március 31.) ↑
  67. HM HIM XI. 22. 508/1956. 22r. ↑
  68. HM HIM XI. 22. 508/1956. 10r. IQ tesztet az iratok szerint nem végeztek, egyszerűbb kérdésekkel (pl. Magyarország nagyobb folyói) és számolási feladatokkal (pl. 3×14) vizsgálták. Diagnózisként „oligophrenia /debilitasz/” szerepel, ami enyhe értelmi fogyatékosságot jelent. A kategorizálást lásd: Csillag Gabi: Erőfeszítés az értelmi fogyatékos gyermekekért. Család, gyermek, ifjúság, XII. évf. 2003/5, 19. ↑
  69. HM HIM XI. 22. 508/1956. 20r. ↑
  70. Az 1958-ban kivégzett Kokics Bélát első körben beszámíthatatlannak minősítették, de az ügyészség felülbíráltatta a szakvéleményt (korlátozottan beszámítható). Később az első vizsgálatot végző szakértők újravizsgálták, és ekkor már teljesen beszámíthatónak minősítettek, sőt megállapították, hogy első alkalommal csak félre akarta vezetni az orvosokat. Bővebben lásd: György Sándor: Gyilkosság jogi eszközökkel? Kétségek, kérdések, válaszok és ellentmondások Kokics Béla kivégzésével kapcsolatban, in Horváth Miklós (szerk.): Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel?, Budapest, Argumentum Kiadó, 2024, 137–167. Az elme- és orvosszakértők tevékenységével kapcsolatban lásd még: Törő Krisztina: Igazságügyi szakértés a múltban és napjainkban. Egy pszichológus szakértő szemszögéből. in Horváth Miklós (szerk.): Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel?, Budapest, Argumentum Kiadó, 2024, 85–104. és Csikós Gábor: „Az anyag megvan. Talán egyszer majd átnézi valaki.” Pszichiáterek szakmai mozgástere az 1956-os megtorló perekben, Uo. 105–136. ↑
  71. A tanács elnöke Gábor József hadbíró őrnagy, katonai ülnökök Boros László és Balogh Vince őrnagyok voltak. HM HIM XI. 22. 508/1956. 20. ↑
  72. HM HIM XI. 22. 508/1956. 24. ↑
  73. Ezt ügyészségi vallomásában említette azzal, hogy el is vitte a fegyvereket, de az ott „csak fiatal gyerekek voltak”, akikre nem akarta rábízni a golyószórókat. HM HIM XI. 22. 508/1956. 9. ↑
  74. HM HIM XI. 22. 508/1956. 25r–26. ↑
  75. HM HIM XI. 22. 508/1956. 26–26r. ↑
  76. HM HIM XI. 22. 508/1956. 29. ↑
  77. HM HIM XI. 22. 508/1956. 30. ↑
  78. Az asszony külön levélben tett „vallomást”, amelyben megerősítette a Dudik testvérek által elmondottakat, azzal kiegészítve, hogy a fegyvereket elvitték és közölték, hogy nem lesz bántódása, majd fél óra múlva őrizetbe vették. Ez arra utalhat, hogy a nemzetőrségi tagsága vagy börtönből való szabadulása miatt kereshették. HM HIM XI. 22. 508/1956. 28. ↑
  79. HM HIM XI. 22. 508/1956. 47r. ↑
  80. Népakarat, I. évf., 32. szám, 1956. december 19. 4. ↑
  81. Jól mutatja ezt a gyakorlatot, hogy az egyik bírósági ítéletbe bekerült: „Az ellenforradalom Kiskunmajsán is a legalja embereket mozgatta meg.” Rigó Róbert: Lincselés Kiskunmajsán 1956-ban, in Horváth Miklós (szerk.): Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel?, Budapest, Argumentum Kiadó, 2024, 405. ↑
Beküldve:

Tóth Kordélia: A digitalizáció hatása az önálló bírósági végrehajtásban

1. A technológiai fejlődés hatása az önálló bírósági végrehajtási eljárásra

A jogban a digitalizáció (az elektronikus szövegszerkesztő, majd az Internet és az elektronikus levél) eleinte szintén nem ígért többet csak „papírmentes” irodát, amelyben az iratokat nem kell kinyomtatni és postán küldeni, így gyorsabbá lehet tenni az iratmozgást, és pénzt lehet megtakarítani. Hamar kiderült azután, hogy a digitális szöveglétrehozás lehetővé teszi, hogy az ügyfelek eleve bizonyos információkat adatként, strukturált információként elektronikus űrlapokon adjanak be.[1] A végrehajtási eljárások ma már jelentős mértékben elektronizáltak, amelynek előnyei a gyorsaságban, az átláthatóságban és a költséghatékonyságban egyaránt megmutatkoznak. Különösen az árverések (kevés kivétellel) ma már elektronikus úton zajlanak, a végrehajtó által kibocsátott megkeresések adós bankszámlaszámára, és az azokra érkező válasz a pénzintézetektől, de a végrehajtási ügyek kiosztása is elektronikusan zajlik.[2] Az Adós tulajdonában levő ingatlanokról a Takarnet rendszer segítségével, de a bejelentett lakcíméről, tulajdonában levő gépjárművekről is elektronikusan kérik le az információkat.[3]

A digitalizáció előnyei mellett azonban a technológiai átállás kihívásokat is hozott, különösen a veszélyhelyzeti időszakban. A 2020-as pandémia idején kiemelkedtek azok a problémák, amelyek az ügyvédek és a bírósági végrehajtók közötti kommunikációban már korábban is jelen voltak. A veszélyhelyzeti időszak kiemelte azokat a problémákat, amelyek az ügyvédek és a bírósági végrehajtók között már a veszélyhelyzet előtt is fennálltak. Egyrészt a ma 227 fős önálló bírósági végrehajtói állományból jelentős számú végrehajtó még nem volt elérhető az e-papír felületen (nem volt e-papír-csatlakozása). Bár elviekben ezek a végrehajtók is elérhetők voltak a Végrehajtási Iratok Elektronikus Kézbesítési Rendszere (VIEKR) útján, ehhez egyrészt elég körülményes és költséges volt csatlakozni az ügyvédeknek, másrészt gyakran egyes végrehajtók az így küldött beadványokat sem töltötték le vagy válaszoltak rá. Emiatt a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke 2020 áprilisában levelet írt a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar hivatalvezetőjének. A bírósági végrehajtók elérhetőségi problémája mostanra lényegében hivatali úton megoldódott, hiszen ma már minden végrehajtó hivatali kapuja e-papír segítségével is megcímezhető (így okafogyottá vált az ügyvédek számára a VIEKR-csatlakozás is).[4]

2. Az Elektronikus Árverési Rendszer működése és hatásai

Elsőként az Elektronikus Árverési Rendszert (a továbbiakban: EÁR) mutatom be. Az EÁR bevezetése álláspontom szerint a magyar végrehajtási rendszer digitalizációjának legnagyobb mérföldköve.

A végrehajtási eljárások talán legérzékenyebb, ezáltal legvitatottabb és leginkább támadható része az árverés, azok közül is elsősorban az adósok lakóingatlanának az árverezése. Rendkívül fontos ezért, hogy ezen árverések nyomon követhetőek és a társadalom számára elérhetőek, nyilvánosak legyenek. Az EÁR garantálja a végrehajtási eljárásban résztvevő felek számára a tisztességes eljáráshoz való alkotmányos alapjog[5] támasztotta követelményrendszerét.[6] Az EÁR bevezetése a digitalizáció egyik kulcsfontosságú lépése volt a magyar végrehajtási rendszerben, amely nemcsak az eljárások átláthatóságát növelte, hanem a hatékonyságot és az elérhetőséget is jelentősen javította. Az EÁR működésének alapja, hogy az árverési folyamat teljes egészében elektronikus platformon zajlik, amely lehetővé teszi az árverési hirdetmények egységes nyilvántartását és az érdeklődők számára történő hozzáférést.

2.1. Az EÁR jogi és technológiai alapjai

Az EÁR a végrehajtási eljárás digitalizációjának egyik legjelentősebb vívmánya. A rendszer jogalapját az önálló bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.), valamint az elektronikus árverési rendszer informatikai alkalmazásának működtetésére vonatkozó részletes szabályokról 13/2021. (X. 29.) SZTFH rendelet teremti meg. Ezek a jogszabályok meghatározzák az árverési folyamat elektronikus lebonyolításának kereteit, beleértve a hirdetmények közzétételét, az árverések nyilvántartását és a rendszer működtetésének technikai követelményeit.

Az EÁR technológiai alapja egy egységes, elektronikus platform, amely lehetővé teszi az árverési folyamat teljes körű digitalizációját. A rendszer az árverési hirdetmények centralizált nyilvántartását biztosítja, így azok könnyen hozzáférhetők az érdeklődők számára. A platform integrált keresőfunkciói megkönnyítik a releváns információk megtalálását, míg az automatizált folyamatok – például a sikertelen árverések nyilvántartásba vétele vagy a hirdetmények törlése – csökkentik az adminisztratív terheket, és növelik a hatékonyságot.

2.2. Az árverési folyamat az EÁR-ban

Az új típusú árverési hirdetmények nyilvántartása tulajdonképpen az árverezés folyamatára épül, ezáltal megkönnyíti a felhasználók számára a hirdetmények közti keresést. Így amennyiben az első árverésen nem sikerül az ingatlant értékesíteni, a sikertelenségről szóló hirdetmény új menüpont alatt jelenik meg. Ha a sikertelenség oka a licitnaplóból megállapítható, az informatikai rendszer a licitnapló lezárásával egyidejűleg automatikusan közzéteszi a hirdetményben foglalt adatokat a sikertelen árverések nyilvántartásában, egyúttal ahhoz tájékoztatást fűz az árverés későbbi kitűzéséről. Olyan esetben, amikor az árverés sikertelensége az árverési jegyzőkönyv aláírásának elmaradására vagy a vételár megfizetésének elmulasztására vezethető vissza, a sikertelenséget a végrehajtó állapítja meg és az erről szóló hirdetményt az általános szabályok szerint teszi közzé. Az első árverés sikertelenségének megállapításától számított három hónapon belül második árverést kell tartani. Az ismételt árverés kitűzésével egyidejűleg a sikertelenségről szóló hirdetményt a rendszer automatikusan törli.[7]

Az EÁR működésének lényege tehát, hogy az árverési folyamat teljes egészében elektronikus környezetben zajlik. Az árverési hirdetmények közzététele egységes formátumban történik, amely tartalmazza az ingatlan adatait, az árverés időpontját, a kikiáltási árat, valamint az eljárással kapcsolatos egyéb releváns információkat. A rendszer lehetővé teszi az érdeklődők számára, hogy regisztráció és azonosítás után licitáljanak, így biztosítva az eljárás biztonságát és a résztvevők hitelességét.

2.3. Az EÁR előnyei és kihívásai

Az EÁR bevezetése véleményem szerint számos előnnyel jár. Az átláthatóság megteremtése érdekében a rendszer biztosítja, hogy minden releváns információ nyilvánosan hozzáférhető legyen, ami csökkenti a visszaélések lehetőségét és erősíti a bizalmat az árverések iránt, amely a követelés végrehajtásához vezet. A digitalizáció lehetővé teszi az árverési eljárások egyszerűbb, és átláthatóbb lebonyolítását, mivel az elektronikus platform minimalizálja a papíralapú adminisztrációt és az emberi hibák kockázatát. Emellett az EÁR országos elérhetősége biztosítja, hogy a licitálók földrajzi korlátok nélkül részt vehessenek az árveréseken.

Ugyanakkor a rendszer bevezetése és működtetése kihívásokkal teli. Kihívást jelent a rendszer biztonságának fenntartása, hiszen az eljárások integritásának megőrzéséhez az érzékeny adatok védelme kulcsfontosságú. Folyamatos feladatot jelent tehát az EÁR technológiai fejlesztése és a felhasználói élmény javítása.

3. További digitális eszközök és rendszerek a végrehajtásban

Az önálló bírósági végrehajtás digitalizációja nemcsak az EÁR-t érinti. Más eszközök és rendszerek jelentősen hozzájárulnak a végrehajtási eljárások hatékonyságának növeléséhez, az adminisztratív terhek csökkentéséhez és az információáramlás javításához. Ilyen digitális fejlesztések Egységes Végrehajtói Ügyviteli Rendszer, a végrehajtási ügyek közhiteles nyilvántartása és a Végrehajtási Iratok Elektronikus Kézbesítése Rendszere.

3.1. Az egységesítés kulcsa: az Egységes Végrehajtói Ügyviteli Rendszer

A Magyar Bírósági Végrehajtói Kar (korábban: Magyar Bírósági Végrehajtói Kamara) az évek során komoly beruházással biztosította tagjai számára az Egységes Végrehajtói Ügyviteli Rendszer (továbbiakban: EVÜR) bevezetését, használatát. Az EVÜR bevezetése által az irodák egy olyan összetett ügykezelő programmal dolgozhatnak, melynek segítségével biztosított a gyors és egységes eljárás.[8] A végrehajtási eljárás sajátosságaiból adódóan nagymértékben formalizálható, így az eljárás során tömegesen alkalmazhatóak formanyomtatványok. Ezeket a nyomtatványokat az EVÜR rendszer tartalmazza, használatuk jelentős mértékben megkönnyíti a végrehajtói irodák dolgozóinak munkáját. Hozzáteszik a szerzők, hogy a jegyzőkönyvi minták használata mindig gondos ellenőrzést igényel, főként a pénzügyi megítélést igénylő eljárásokban, köztük a felosztási tervek elkészítésében. A végrehajtó, mint munkáltató szempontjából is hasznos lehet a rendszer alkalmazása, tekintettel arra, hogy a program statisztikát készít, így kimutatható, hogy ki, melyik ügyet nyitotta meg, ennek köszönhetően a munkavállalók napi tevékenysége is naplózásra kerül.[9]

Az EVÜR előnye álláspontom szerint az, hogy a végrehajtói irodákban egységesen biztosítja a végrehajtási cselekmények nyomon követhetőségét, segítség a felosztási tervek elkészítésében, azonban ahhoz, hogy korszerű maradjon a rendszert folyamatosan fejleszteni kellene. Kedvezően hatna az EVÜR-ben az automatizált adatellenőrzési mechanizmusok bevezetése, vagy például összekapcsolni a rendszert más nyilvántartásokkal, mint a Takarnet, vagy a BM nyilvántartás. Továbbá a felhasználóbarát fejlesztések, azaz az EVÜR kezelőfelületének egyszerűsítése is kedvezően hatna a végrehajtási eljárásokra.

3.2. A végrehajtási ügyek közhiteles nyilvántartása

A Magyar Bírósági Végrehajtói Kar hivatali szerve – a végrehajtók feletti szakmai felügyelet gyakorlásának elősegítése, a végrehajtási eljárás folyamatban létének és az abban érvényesített igénynek az igazolása, az adattal érintett jogalany joggyakorlásának elősegítése, valamint mások jogainak védelme céljából – az önálló bírósági végrehajtók adatszolgáltatása és a Kar hivatali szervének megküldött végrehajtható okiratok adatai alapján elektronikus közhiteles nyilvántartást vezet az önálló bírósági végrehajtók által intézett bírósági és közigazgatási végrehajtási ügyekről.[10] A Magyar Bírósági Végrehajtói Kar hivatali szerve írásbeli kérelemre tanúsítványt állít ki:

    1. a végrehajtási ügyek nyilvántartásában nem szereplő kérelmező számára annak igazolására, hogy a végrehajtási ügyek nyilvántartásában végrehajtási eljárás adósaként nem szerepel,
    2. a végrehajtási ügyek nyilvántartásában szereplő kérelmező számára a végrehajtási ügyek nyilvántartásában szereplő adatainak igazolása céljából.

A központi ügynyilvántartás adatairól szóló tanúsítvány kiállításáért fizetendő költségtérítés összege a központi ügynyilvántartásban szereplő személyenként:

    1. pont szerinti tanúsítvány esetében 3.000,- Ft,
    2. pont szerinti tanúsítvány esetében 6.000,- Ft.[11]

A végrehajtási ügyek közhiteles nyilvántartása a magyar jogrendszerben kulcsfontosságú szerepet töltene be, hiszen biztosítja a végrehajtási eljárások átláthatóságát, a jogbiztonságot és az érintettek jogainak védelmét. A nyilvántartás célja, hogy hiteles és naprakész információt nyújtson az eljárásokról, de működése során számos kihívással szembesül a naprakészség és az elektronikus hozzáférés terén. Különösen hátrányos lehet a kérelem kitöltése azok számára, akik nem rendelkeznek megfelelő digitális készségekkel. Véleményem szerint ezt a nyilvántartást úgy lehetne fejleszteni, ha növelnénk az érintettek számára nyújtott információkat, javasolnám a rendszeres jelentések közzétételét a köztévében, és az internetes felületeken a nyilvántartás működéséről.

3.3. A Végrehajtási Iratok Elektronikus Kézbesítése Rendszerének digitalizációs egyenlőtlenségei

Az elektronikus iratkezelés mellett az elektronikus kapcsolattartás bevezetése különösen fontos szerepet játszik a végrehajtási eljárások gyorsításában, azonban ezalatt nem az e-mail útján történő kommunikációt értjük, amely számos magyar hatóságnál abszolút elfogadott formája az elektronikus kapcsolattartásnak. A végrehajtásban speciális, úgynevezett Végrehajtási Iratok Elektronikus Kézbesítése Rendszere (továbbiakban: VIEKR) alkalmazása során felmerülő nehézségek rávilágítanak a digitalizáció társadalmi és technológiai kihívásaira.

A Vht. 35/C. §-ának (1) bekezdése alapján, a végrehajtó a kézbesítési rendszer igénybevételével, elektronikus úton tart kapcsolatot a féllel, a végrehajtási eljárás egyéb résztvevőjével, más végrehajtóval, a Karral, bírósággal, megkeresett hatósággal, személlyel vagy szervezettel, ha azt a fél igényli és a kézbesítési rendszer felhasználási szabályzatát írásban elfogadta, vagy ha azt a fél számára törvény kötelezővé teszi.

A Vht. 35/D. §-ának (1) bekezdése alapján pedig, az elektronikus kapcsolattartás igénylése iránt, legalább fokozott biztonságú elektronikus aláírással és időbélyegzővel ellátott, elektronikus iratba foglalt kérelmet és annak jogszabályban meghatározott mellékleteit a kézbesítési rendszer felhasználói szabályzatának elfogadása mellett bárki előterjeszthet a végrehajtónál. Tehát egyértelműen csak az veheti igénybe a kézbesítési rendszert, aki rendelkezik legalább fokozott biztonságú elektronikus aláírással. Tehát a kapcsolattartás csak a szolgáltatást könnyen igénybe vevő pénzügyi intézeteknek, bíróságoknak, ügyvédi irodáknak egyszerűsödik, az állampolgárok számára pedig csak költségesebbé válik, hiszen nem minden magyar polgár, vagy gazdasági társaság fér hozzá egyenlő mértékben ehhez a fokozott biztonságú elektronikus aláírás technológiához, ami társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket tükröz. Az elektronikus aláírás és időbélyegző használata, bár a rendszer biztonságát szolgálják, mégis bonyolulttá teszik az elektronikus kapcsolattartás igénylését.

Az elektronikus kézbesítési platformnak álláspontom szerint az lenne a lényege, hogy lehetővé tegye az iratok azonnali továbbítását, és lecsökkentse az eljárás valamennyi résztvevője számára a postai kézbesítés idő- és költségigényét. Egyet értek Homoki Péter[12] által 2020. évében rávilágított ténymegállapításával, hogy mivel már minden végrehajtó hivatali kapuja e-papír segítségével is megcímezhető, okafogyottá vált a VIEKR-csatlakozás is. Tehát a jogalkotónak a Vht. 35/D. §-ának rendelkezését, oly módon kellene módosítania és aktualizálnia, hogy az e-papír segítségével történő elektronikus kapcsolattartás is közvetlenül szerepeljen a törvényszövegben. Erre álláspontom szerint azért lenne szükség, mert Magyarországon az Ügyfélkapuval rendelkezők pontos számára vonatkozó legfrissebb hivatalos statisztika a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) vagy a Belügyminisztérium (BM) adatai alapján, a legutóbbi átfogó alapján 2023-ban körülbelül 5,5 millió regisztrált Ügyfélkapu-felhasználó volt Magyarországon.[13]

4. A digitalizáció előnyei, és digitális kihívások az önálló bírósági végrehajtásban

A magánjogra inkább jellemző az, hogy nem annyira forradalmi módon reagál, s egyáltalán: nem kiváltani kívánja a változásokat (mint pl. egy jelentős közjogi változásnál), hanem kezelni kívánja azokat a helyzeteket, amelyeket a gazdasági-technológiai-társadalmi változások eredményeztek.[14] A digitalizáció előnye álláspontom szerint az, legyen szó bármilyen magánjogi eljárásról, hogy növeli eljárási sebességet, így egy egyébként költséges és időigényes eljáráson is tud javítani. Az elektronikus dokumentumkezelés, az online kommunikáció és az automatizált munkafolyamatok jelentősen lerövidíthetik az ügyintézési időt a végrehajtási eljárásokban. A papír alapú dokumentumok szkennelése, iktatása, továbbítása és tárolása időigényes feladatok, amelyek elektronikus formában nagymértékben felgyorsíthatók. Az online platformokon keresztül történő kapcsolattartás az adósokkal, a végrehajtást kérőkkel, és más érintett hatóságokkal szintén gyorsabb és hatékonyabb lehet a személyes megjelenéshez vagy a postai úton történő kommunikációhoz képest.

A kihívások körében pedig fontosnak tartom kiemelni, hogy a digitális infrastruktúra hiányosságai, például a szerverkapacitás vagy a szoftverek elavultsága, gyakran akadályozzák a zavartalan működést. Az adatbiztonság kiemelt probléma: a személyes adatok védelme szigorú szabályozást igényel, különösen az Európai Unió GDPR[15] rendelete alapján. A kiberfenyegetések, és a hackertámadások, veszélyeztethetik az érzékeny információkat. További kihívás, amit már jelen tanulmányban többször is említettem a digitális írástudás hiánya, amely mind a végrehajtók, mind a felek körében megfigyelhető jelenség.

A mesterséges intelligencia alkalmazása úgy vélem, bár ígéretes lehetőségnek hangzik, például egyszerű jegyzőkönyvek elkészítéshez, de etikai kérdéseket vet fel, amelyeknek szabályozása még alulfejlett. Úgy vélem, hogy a digitális átállás és a személyes végrehajtási eljárás között a legfontosabb az egyensúly megteremtésében rejlik.

5. Nemzetközi kitekintés: digitalizáció a svéd végrehajtási eljárásokban

Azért esett a választásom a svéd modellre kitekinteni, ugyanis a svéd végrehajtási eljárások digitalizációja élen jár az európai gyakorlatban. A Svéd Végrehajtási Hatóság (Kronofogden) által működtetett e-végrehajtási rendszer lehetővé teszi az ügyiratok elektronikus benyújtását és kezelését, jelentősen csökkentve az adminisztratív terheket.[16] Az automatizált adatfeldolgozás és a mesterséges intelligencia alkalmazása gyorsítja az adósságbehajtási folyamatokat, miközben a személyes adatok védelmét az EU GDPR rendelete biztosítja. A kiberbiztonság szintén kulcsfontosságú, mivel a rendszer érzékeny adatokat kezel.[17] A svéd modell sikere a technológia és a jogharmonizáció egyensúlyában rejlik, amely Magyarország számára is példaértékű lehet.

6. A digitalizációban rejlő további lehetőségek, jövőbeli kilátások és fejlesztési lehetőségek

Kihívás elé álltja a Magyar Államot a technikai infrastruktúra és a biztonság megteremtése és fenntartása, mivel jelentős beruházásokat kell eszközölni, ha fejleszteni kívánjuk a digitális rendszereket az önálló bírósági végrehajtásban.

Felmerül bennem a kérdés, hogy milyen új rendszerekre lehet még szüksége a végrehajtási eljárás során a feleknek, és végrehajtónak. Vízióm, hogy kellene egy Elektronikus Fizetési és Egyezségkezelő Rendszer, amely egy olyan platform lenne, amely lehetővé tenné az adósok számára a tartozásaik tőkével, költségekkel, jutalékkal, kamatokkal, történő megtekintését, valamint a befizetések, letiltások elszámolások levezetését, lehetőséget a részletfizetés online kezelésére, egyezségi ajánlatok benyújtását és azokra érkezett válaszok letöltésére. Ez nagymértékben elősegítené, az eljárások tisztességességét, hiszen az adósok jobban átlátnák a folyamatban lévő ügyeiket, és a számítási hibák is elkerülhetőek lennének, amely egyaránt az adósok és a végrehajtást kérők érdeke lenne. Továbbá könnyebben tudnának a felek egyezséget kötni, amely végső soron több lezárt végrehajtási eljárást eredményezne.

Összegzés és következtetések

A digitalizáció az önálló bírósági végrehajtás területén Magyarországon jelentős előrelépést hozott, különösen az Elektronikus Árverési Rendszer (EÁR) és az Egységes Végrehajtói Ügyviteli Rendszer (EVÜR) bevezetésével, amelyek növelték az eljárások átláthatóságát, gyorsaságát és költséghatékonyságát. Az elektronikus platformok, mint a VIEKR, egyszerűsítették a kommunikációt, ám a digitális írástudás hiánya és az adatbiztonsági kockázatok továbbra is kihívást jelentenek. A svéd modell példája mutatja, hogy a technológiai innováció és a jogi szabályozás összehangolása kulcsfontosságú a sikerhez. A jövőben egy Elektronikus Fizetési és Egyezségkezelő Rendszer bevezetése tovább növelhetné az eljárások tisztességességét és hatékonyságát. A folyamatos infrastrukturális fejlesztések és a felhasználók digitális készségeinek támogatása szükséges a rendszer hosszú távú fenntarthatóságához.

Bibliográfia

Cservák Csaba: Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás, III. évf., 2015/3, 13–28.

Homoki Péter: Ügyvédi informatika a járványügyi veszélyhelyzet idején, In Medias Res, IX. évf., 2020/2, 227–251.

Lajos Edina: Jog és erkölcs egyes követelések végrehajthatósága tekintetében, kézirat, 2025.

Molnár Tamás: Sajtószemle, Közjegyzők Közlönye, LXV. évf., 2018/6, 71–76.

Udvary Sándor – Kravjánszki Eszter: A bírósági végrehajtási eljárás elektronizálásának tapasztalatai, Magyar Jog, LXV. évf., 2018/5, 292–299.

Udvary Sándor: A non-humán ágensek (intelligens rendszerek) jogi szabályozása – robotok, dedikált rendszerek (önvezető autók), in Homicskó Árpád Olivér (szerk.): A digitalizáció hatása az egyes jogterületeken, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2020.

Trunkos Anita Krisztina: Ismerkedés a Magyar Bírósági Végrehajtói Kamara Elektronikus Árverési Rendszerével, Miskolci Jogi Szemle, VIII. évf., 2013/1, 121–129.

Ződi Zsolt: A digitalizáció hatása a jogászi szakmára, Gazdaság és Jog, XXVI. évf., 2018/12, 3–9.

Internetes források

A Belügyminisztérium nyilvántartásaihoz kapcsolódó elektronikus közszolgáltatásokat összefoglaló monitoring jelentés, Belügyminisztérium, 2023, https://www.nyilvantarto.hu/letoltes/statisztikak/2023_evi_adatokat_tartalmazo_monitoring_jelentes.pdf (Letöltés: 2025. március 31.)

A Magyar Bírósági Végrehajtói Kar honlapjának tájékoztatója, https://kerelmek.mbvk.hu (Letöltés: 2025. március 31.)

Digital Services for Enforcement, Kronofogden, https://www.kronofogden.se (Letöltés: 2025. március 31.)

Hivatkozások

  1. Lásd Ződi Zsolt: A digitalizáció hatása a jogászi szakmára, Gazdaság és Jog, XXVI. évf., 2018/12, 3–9. ↑
  2. A végrehajtói megkeresésesek elektronikus mivolta azért is kardinális jelentőségű, mert például a végrehajtási jog ingatlannyilvántartásba történő bejegyzését a gyakorlatban többször megkísérlik megelőzni az érintett ingatlan elidegenítésével; a digitalizáció lehetősége gyorsíthatja a folyamatot a végrehajtás érdekében. Lásd Lajos Edina: Jog és erkölcs egyes követelések végrehajthatósága tekintetében, kézirat, 2025, különösen 2. ↑
  3. Lásd Udvary Sándor – Kravjánszki Eszter: A bírósági végrehajtási eljárás elektronizálásának tapasztalatai, Magyar Jog, 2018/5, 292–299. ↑
  4. Lásd Homoki Péter: Ügyvédi informatika a járványügyi veszélyhelyzet idején, In Medias Res, IX. évf., 2020/2, 227–251. ↑
  5. Az alkotmányos alapjogoknak a jogérvényesítés összes szférájában érvényesülnie kell. Ezt a bírósági eljárást követően az alkotmányjogi panasz intézménye révén az Alkotmánybíróság hivatott garantálni. Fel kell hívnunk emellett a figyelmet, hogy az ombudsman (a szűk értelemben vett közigazgatás mellett) a végrehajtók tevékenységét kifejezetten vizsgálhatja. Lásd erről Cservák Csaba: Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás, III. évf., 2015/3, 13–28. ↑
  6. Lásd Udvary Sándor – Kravjánszki Eszter: A bírósági végrehajtási eljárás elektronizálásának tapasztalatai, Magyar Jog, LXV. évf., 2018/5, 292–299. ↑
  7. Lásd Trunkos Anita Krisztina: Ismerkedés a Magyar Bírósági Végrehajtói Kamara Elektronikus Árverési Rendszerével, Miskolci Jogi Szemle, VIII. évf., 2013/1, 121–129. ↑
  8. Lásd Udvary – Kravjánszki: A bírósági végrehajtási eljárás elektronizálásának tapasztalatai ↑
  9. Lásd Molnár Tamás: Sajtószemle, Közjegyzők Közlönye, LXV. évf., 2018/6, 71–76. ↑
  10. A Vht. 253/E. §-ának (1) bekezdése. ↑
  11. A Magyar Bírósági Végrehajtói Kar honlapjának tájékoztatója, https://kerelmek.mbvk.hu (Letöltés: 2025. március 31.) ↑
  12. Lásd Homoki: Ügyvédi informatika, 227–251. ↑
  13. A Belügyminisztérium nyilvántartásaihoz kapcsolódó elektronikus közszolgáltatásokat összefoglaló monitoring jelentés, Belügyminisztérium, 2023, https://www.nyilvantarto.hu/letoltes/statisztikak/2023_evi_adatokat_
    tartalmazo_monitoring_jelentes.pdf     (Letöltés: 2025. március 31.) ↑
  14. Udvary Sándor: A non-humán ágensek (intelligens rendszerek) jogi szabályozása – robotok, dedikált rendszerek (önvezető autók), in Homicskó Árpád Olivér (szerk.): A digitalizáció hatása az egyes jogterületeken, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2020, 239. ↑
  15. Az Európai Parlament és a Tanács 2016. április 27-i (EU) 2016/679 rendelete a természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról, valamint a 95/46/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről (általános adatvédelmi rendelet) ↑
  16. Digital Services for Enforcement, Kronofogden, https://www.kronofogden.se (Letöltés: 2025. március 31.) ↑
  17. GDPR ↑