Kategória: KRE-DIt 2025/1

Bevezetés

Bosznia-Hercegovinát a mai formájában a délszláv háború bosnyák szakaszát lezáró 1995. november 21-i Daytoni békemegállapodás hozta létre. Ez a nemzetközi szerződés egyfelől a harci cselekmények beszüntetését eredményezte, másrészt – ami e dolgozat szempontjából fontosabb – létrehozta Bosznia-Hercegovina mai államberendezkedését, és teljes közjogi struktúráját a három hatalmi ágra kiterjedően.^[1] A dolgozatban részletesen bemutatásra kerülnek Bosznia-Hercegovina föderális szintű állami szervei, illetve a két entitás belső döntéshozatali és végrehajtó hatalmi szervei, különös tekintettel a három államalkotó nemzet paritásos alapon való részvételére e fórumokban. Meg kell jegyeznünk, hogy az 1995-ben újonnan kialakuló állam és közigazgatás nem előzmények nélküli, hiszen részben a korábbi föderális Jugoszlávia mintáit követi és azokra épít.

Néhány specifikus alapfogalom: kisebbség – államalkotó nemzet

Mivel a Nyugat-Balkán térségét vizsgáljuk, ezért elsőként be kell mutatnunk az etnikai-állami viszonyok kapcsán, hogy Boszniában milyen módon jelenik meg az etnikai sokszínűség az alkotmányjog és az államszervezet rendszerében.^[2]

Erre a felvetésre azt a választ tudjuk adni, hogy a Bosznia-Hercegovina népességét adó három nagyobb etnikai tömböt – a bosnyák, a horvát és a szerb népességet – államalkotó nemzetként definiálja Bosznia-Hercegovina szövetségi alkotmánya^[3]. Az alkotmány szövege így fogalmaz: „Bosniacs, Croats, and Serbs, as constituent peoples (along with Others), and citizens of Bosnia and Herzegovina hereby determine that the Constitution of Bosnia and Herzegovina is as follows”^[4].

Tehát a dolgozatban amikor a három államalkotó nemzet kerül megemlítésre, akkor a bosnyák, a horvát és a szerb nemzet Bosznia-Hercegovina területén élő állampolgárait értjük ezalatt. Amikor Bosznia-Hercegovina kisebbségeiről van szó, akkor pedig az egyéb bosznia-hercegovinai állampolgárságú, de etnikai, vallási vagy nyelvi szempontból a három államalkotó nemzettől eltérő identitású személyeket értjük ez alatt.

Fontos megjegyezni, hogy a horvát és a szerb államalkotó nemzet esetében beszélhetünk szomszédos „anyaállamokról” is, (Horvátország és Szerbia) és e két nemzet esetében úgy tekinthető, hogy a horvát és a szerb nemzet Boszniában élő részeiről van szó. Ez a tény egyre gyakrabban felveti Bosznia belső problémájaként az etnikai alapú szeparatizmus kérdését, lásd a 2025 tavaszi eseményeket.^[5]

A dolgozat során azt a kérdést szeretném vizsgálni, hogy Bosznia-Hercegovina esetében mennyire erős az államegységre való törekvés, az államalkotó nemzetek közötti kohézió és a dolgozatban remélhetőleg több szempontból is látható lesz az összetartó erők és a közös állam működtetésére irányuló szándék hiányosságai.

Egy államszerkezet esetében nehéz pontosan meghatározni milyen a jól működő alkotmányos rendszer, nincsenek objektív ismérvek, amelyek alapján egyértelműen megállapíthatjuk egy vizsgált államról azt, hogy kiválóan működik. Ugyanakkor negatív példákon keresztül láthatjuk azt, hogy milyen, amikor egy állam nem úgy működik, ahogyan a társadalom elvárná.

1. Rövid történeti háttér

Bosznia-Hercegovina önálló államként jelen határokkal korábban nem létezett. A középkorban kisebb különálló fejedelmeségek voltak a mai Bosznia területén, amelyek részben a Bizánci Birodalom, a középkori Szerbia, illetve Magyarország befolyásában álltak. A 14. században a kisebb fejedelemségek közül kiemelkedett Tvrtko fejedelem, aki rövid ideig több fejedelemséget egyesíteni tudott, azonban halála után szétesetett ez az állam. Majd a 15. század folyamán a teljes mai Bosznia területét meghódította a térségben gyorsan feltörekvő Oszmán Birodalom és kialakította a saját közigazgatását a területen. Ebben az időszakban jelentős muszlim népesség jelent meg Boszniában, melynek egy része keresztény hitről áttért szláv eredetű, másik része pedig a Birodalom közigazgatását és helyi intézményeit irányító török eredetű.^[6]

Az Oszmán uralom 19. századi hanyatlása következtében a térség az 1878-as Berlini Kongresszus eredményeképpen az Osztrák–Magyar Monarchia befolyása alá került, amely 1878-ban okkupálta, illetve 1908-ban annektálta, vagyis a Birodalom részéve tette Boszniát és a bécsi és a budapesti parlamentek, valamit a közös pénzügyminisztérium^[7] felügyelete alá helyezte.^[8] Az első világháború következményeképpen a mai Bosznia területe 1918-ban a megszűnő Monarchia igazgatása alól az újonnan létrejövő délszláv egységállam a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság fennhatósága alá került. Az újonnan létrejövő Jugoszláviában nem etnikai alapon, hanem a földrajzi adottságokhoz – folyókhoz – igazítva szervezték meg a közigazgatást, így az államszerkezetben nem jelent meg az a markáns etnoföderatív jelleg, amelyet később megismerhetünk. A második világháborúban a Jugoszláviát megszálló német csapatok elleni partizánmozgalmak egyik központja volt Bosznia, nem véletlen, hogy az ellenállók egyik legfontosabb kongresszusát 1943. november 29–30-án Jajcában^[9] tartották. Ez az esemény később azért vált történelmi jelentőségűvé, mert a kommunista mozgalom vezetői ekkor döntötték el, hogy a háború után az új Jugoszláviát etnoföderális alapokon szervezik újra, és jelentős részben ennek a döntésnek a következtében kerül elő először Bosznia-Hercegovina, mint az új szocialista állam egyik tagköztársasága. Az 1945-ben aztán meg is alakult a Jugoszláv szocialista állam Tito marsall vezetésével.^[10] Az etnoföderatív Jugoszláviában alakult ki számos a mai Nyugat-Balkán államaira nagy hatással bíró államszervezeti egység például a kétkamarás parlamentek etnikai paritásos rendszere annyi különlegességgel, hogy akkor nem az egyes államalkotó nemzetek, hanem a tagköztársaságok képviselői foglaltak helyet arányosan az egyes területi parlamentekben.^[11] A szocialista Jugoszlávia abból a szempontból is fontos, hogy Bosznia-Hercegovina, mint belső egység történelmi határait rögzítette és nagyjából ma is ezek a határok alkotják Bosznia államhatárait. A jugoszláv államban eltöltött 70-75 év nem múlt el nyomtalanul, sőt a legtöbb mai intézménynek az előképe az 1945 utáni Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban alakult ki és épült be a politikai rendszerbe és gondolkodásba. A fentiekkel kapcsolatban fontos megjegyeznünk két alapvető különbséget az egykori szocialista Jugoszlávia és a mai Bosznia-Hercegovina között. Az egyik, hogy Jugoszláviában egypártrendszer működött, tehát nem beszélhetünk a mai Boszniához hasonló demokratikus berendezkedésről. A másik, hogy az egykori Jugoszlávia tagköztársaságai és tartományai a népek önrendelkezési jogának szocialista felfogására épültek fel,^[12] szemben a mai Bosznia államalkotó nemzetek fogalmával. A korábbi jelentősen különbözik a maitól, ugyanis a szocialista Jugoszláviában ideológiai alapon szándékosan törekedtek a hagyományos identitások meghaladásán, ma pedig Bosznia közjogi berendezkedése kifejezetten az államalkotó nemzetek minél teljesebb képviseletén alapul.

Megállapíthatjuk az egykori Jugoszlávia államszervezete és a mai Bosznia-Hercegovina összevetésekor, hogy ami Jugoszláviában létezett szövetségi szinten, az ma részben létezik Bosznia-Hercegovinán belül is szövetségi és részben entitási szinten is. Ilyen például a Népek tanácsa és a Képviselőház.^[13]

A délszláv háború nem tárgya e dolgozatnak, azonban meg kell említenünk, hogy a Bosznia területén zajló harcok során kezdetben a három nemzet egymás ellen harcolt, majd a horvát és a bosnyák erők kiegyeztek egymással, és a szerbekkel szemben együtt harcoltak, és részben erre vezethető vissza tulajdonképpen a daytoni rendszerben megjelenő két entitás, a horvát és bosnyák területeket egyesítő Bosznia-hercegovinai Föderáció, és a szerb többségű Boszniai Szerb Köztársaság.^[14]

Fontos megjegyezni továbbá, hogy mivel a háborúzó felek csak külső nyomásra hagytak fel a harcokkal, ezért maga az állam is külső segítséggel jött létre és működik, melynek egyik példája, hogy az állam alkotmányát a daytoni békeszerződés 4. melléklete adja. További fontos elem a főképviselő intézményének beépítése a rendszerbe, amely egyfajta külső kontroll az egész államszervezet működése felett, illetve a nemzetközi közösség békefenntartó fegyveres erői is jelen vannak az országban.^[15]

2. Az önálló állam

2.1 Kialakulása – a Daytoni szerződés struktúrája – elhelyezés az európai államok alkotmányos rendszerében

Mint már korábban említettük a Daytoni szerződés hozta létre a mai Bosznia-Hercegovinát és annak szövetségi, illetve entitási szintű struktúráit. Azonban mielőtt az államszerkezet részletes elemzését tárgyaljuk, szükséges bemutatni néhány nemzetközi példát, amelyek segítségül szolgálhatnak Bosznia-Hercegovina elhelyezésében Európa országainak alkotmányjogi térképén.

1. ábra: Bosznia-Hercegovina entitásai és a Brčko-körzet^[16]

A mai Bosznia-Hercegovina összehasonlító alkotmányjogi szempontból vizsgálva föderatív állam. Szükséges azonban megjegyeznünk – Trócsányi László és Csink Lóránt nyomán – hogy a föderatív államoknak két típusa létezik: az egyesítő és centrifugális.^[17] Az egyesítő föderatív állam például az Amerikai Egyesült Államok, amely egy organikus fejlődés eredményeképpen, korábban több különálló entitás, állam önkéntes egyesülése révén jött létre. Ezzel szemben a föderatív államok másik típusa, a centrifugális föderáció többnyire korábbi centralizált, unitárius államokban kényszerűen alakult ki. A legtöbb esetben belső politikai, akár nemzetiségi ellentétek és az ebből fakadó szétesés veszélye miatt, a szeparatizmus elkerülése érdekében jöttek létre, ezért nevezi Trócsányi László és Csink Lóránt kényszerföderációnak az ilyen államokat, például Belgiumot.^[18] Kényszerföderációnak nevezhetjük a volt kelet-európai szocialista föderációkat is: a Szovjetuniót, Csehszlovákiát és Jugoszláviát is. Közös jellemzőjük volt, hogy ezek nem korábbi önálló államok önkéntes szövetségéből jöttek létre, azon az elven, hogy a szövetségi állammá szervezés a korábbi kisebb egységeket egy jól együttműködő, a közös céljaik hatékonyabb érvényesítését szolgáló és a tagállamok jogköreit megfelelően rögzített módon jöttek létre. E három állam létrejötte sokkal inkább egy domináns pozícióban lévő nemzet a többi államalkotó nemzethez képest erősebb pozíciójának és nagyhatalmi érdekeinek következtében jött létre. A Szovjetunió esetében az orosz politikai elit akarata érvényesült a többi nemzetiséggel szemben, Csehszlovákia esetében a cseh, Jugoszlávia esetében pedig a szerb elitek érdekei voltak meghatározóak, más kérdés, hogy mindhárom esetben a kezdetekben volt egy a nemzeteket összetartó, és a pánszláv egységmozgalmon nyugvó politikai közösség. Illetve egy szocialista osztályharcos gondolatra építő és magát a nyugati imperialista államokkal szemben meghatározó politikai elit, amely e két forrásra építve kezelni tudta a belső feszültségeket az egységesített államokban.^[19]

Ez a három példa a kényszerföderációk kelet-európai példái, de érdemes Nyugat- és Dél- Európába is kitekintenünk. A nyugat-európai példa, Belgium kényszerföderatív jellegét az is mutatja, hogy a két államalkotó nemzet, a flamand és a vallon közötti ellentétek bontották meg a korábbi unitárius államot és ezeknek az ellentéteknek az eredményeképpen szervezték át Belgiumot 1993-ban föderatív állammá.^[20]

Egy másik megközelítésben hasonlíthatjuk Bosznia-Hercegovinát az úgynevezett regionális államokhoz, melyre példa Spanyolország és Olaszország.^[21] Spanyolország azért jó példa az összehasonlításra, mert itt nagyfokú etnikai ellentéteket láthatunk a katalán és a baszk kisebbségek és a többségi spanyol nemzet között, és ezek az ellentétek olykor az állam széthullásával fenyegetnek lásd a 2017-es katalán függetlenségi népszavazás.^[22] Ugyanakkor Bosznia-Hercegovinával szemben Spanyolország egy hosszú ideje ebben a formában, ezekkel a határokkal létező önálló állam, ami egykor ráadásul az egyik vezető európai nagyhatalom volt a 15-17. században és a korábban is meglévő országon belüli etnikai-regionális ellentétek éleződtek ki, és ezek eredményeképpen jött létre az 1979-es alkotmányreform során a mai regionális állami struktúra^[23]. Bosznia ezzel szemben annak a Jugoszláviának az utódállama, amely maga is szocialista föderáció lévén egy kényszerföderáció volt. Bosznia esetében tehát azt láthatjuk, hogy egy nagyobb és számos belső problémával küzdő föderációból az 1990-es évek délszláv polgárháborújának eredményeképpen kivált kisebb egység, amely kisebb államterülete ellenére magában hordozza mindazokat a problémákat, amelyeket a korábbi elődállam Jugoszlávia is magában hordozott.^[24]

Olaszországra, amely a regionális államszerkezet másik kiemelkedő példája, azért érdemes röviden kitérni e fejezetben, mert összehasonlító alkotmányjogi szempontból a decentralizált unitárius állam és a föderatív állam között helyezkedik el.^[25] Az olasz regionális államban ugyanis az egyes területi egységek (régiók) magas fokú autonómiát élveznek, de nem tekinthető mégsem föderális államnak, hiszen az egyes régióknak nincs saját parlamentjük és kormányuk, amelyek viszont Bosznia-Hercegovina két entitásában és ezek közül a Bosznia-Hercegovinai Föderáción belül is megtalálhatóak. Érdemes megjegyezni, hogy Olaszország egy nagy területű és népességű, továbbá jelentős gazdaságú európai középhatalom, és az egyes régiók között igen súlyos gazdasági különbségek vannak (az északi és a déli régiók között) és az állam belső problémái alapvetően gazdasági eredetűek, a gazdagabb északi a szegényebb déli régiók szembenállását ez okozza, sokkal kevésbé etnikai, nyelvhasználati^[26] vagy vallási különbségek. Ezeket figyelembe véve elmondhatjuk, hogy Bosznia sokkal kisebb területű és népességű, ugyanakkor az egyes területei között nincsenek akkora gazdasági különbségek, mint az olasz észak és dél között. A különbségek inkább etnikai eredetűek, de ezek a későbbiekben részletesen bemutatásra kerülnek. Alkotmányjogi szempontból viszont annak ellenére, hogy kisebb területű állam, jóval túllép az olasz modellen és a két entitás szövetségi államot alkot. Kis túlzással kijelenthetjük, hogy népességét tekintve a 3,8 milliós lakosságú Bosznia-Hercegovina megfeleltethető egy vagy két olasz régiónak, vagy spanyol autonóm közösségnek, az államszervezet komplexitása viszont a 48 milliós Spanyolország, az 58 milliós Olaszország és bizonyos elemekben a 84 milliós Németországgal vetekszik.

2.2 Bosznia-Hercegovina politikai rendszere – rövid bemutatás

Mint korábban említettük Bosznia-Hercegovina szövetségi állam. A két szövetségi entitás a Bosznia-hercegovinai Föderáció és a Boszniai Szerb Köztársaság. Ebből adódón tehát az államban a három hatalmi ág tekintetében van egy szövetségi szint, van egy entitási szint és a vannak az ezek alatti szintek.^[27]

2.2.1 Az államfői testület

A szövetségi szint élén egy kollektív államfői testület, amely három tagból áll, egy bosnyák és egy horvát tagból, akiket a Bosznia-hercegovinai Föderációban választanak és egy szerb tagból, akit a Boszniai Szerb Köztársaságban választanak. A megbízatásuk 4 évre szól, a 3 tag közül egy a szövetségi parlament választása révén 8 hónapig látja el az elnökséget, majd ezt követően nyolchavonta váltják egymást.^[28]

2.2.2. A törvényalkotás

A szövetségi szint törvényalkotó testülete a szövetségi parlament, amely két házból áll: a 15 tagú Népek Háza és a 42 tagú Képviselők Háza.^[29] E két ház esetében is megjelenik az etnikai elem, ugyanis a 15 fős Népek Háza a három államalkotó nemzet 5 fős delegáltjaiból tevődik össze. Míg a 42 fős alsóházban egy államalkotó nemzet szintén a képviselői helyek 1/3-át adja.^[30]

2.2.3 Az entitások belső struktúrája

A Bosznia-hercegovinai Föderáció parlamentje szintén kétkamarás: az elnevezésük megegyezik a szövetségi szinttel: Népek Háza és Képviselők Háza. Az 58 fős Népek Háza 17-17-17 képviselőből áll, szintén a 3 nemzet etnikai paritásos alapján, illetve 7 olyan képviselőből, akik nem a 3 államalkotó nemzethez tartoznak. A Képviselők Háza 93 főből áll.^[31]

A Szerb Köztársaságban a Népek Tanácsa 28 fős, ebből 38 fő a 3 államalkotó nemzet és 4 fő egyéb. A Nemzetgyűlés 83 fős, melyben legalább 4 helyet a nem államalkotó nemzetek tagjaiból választanak.

A két entitás mellett nem szövetségi szintű jogkörökkel bír a Brčko-körzet, amely Bosznia-Hercegovina északkeleti részén a Boszniai Szerb Köztársaság nyugati és keleti része között helyezkedik el. A daytoni megállapodás nem rendelkezett erről a területről, 2000-ben azonban a hovatartozásáról szóló heves viták miatt szövetségi igazgatású, de önkormányzatisággal bíró körzetté vált.

2.2.4 A Bosznia-hercegovinai Föderáció kantonjai

A bosnyák–horvát szövetségi entitás 10 kantonból áll, melyeknek szintén saját parlamentjei vannak.^[32] A 10 kanton egyike Szarajevó, amely egyben szövetségi főváros is, Kelet-Szarajevó pedig a Boszniai Szerb Köztársaság de jure fővárosa, ténylegesen a legtöbb intézmény Banja Lukában található.^[33]

2.2.5 A Brčko-körzet

Az ország etnikailag leginkább heterogén része 2000-ben jött létre a mai formában, mint önálló területi egység, stratégiailag fontos elhelyezkedésű Bosznia-Hercegovina északi részén a Boszniai Szerb Köztársaság keleti és nyugati része között. Saját kormánnyal, törvényhozással, rendőrséggel, igazságszolgáltatással rendelkezik.^[34]

2.2.6 A főképviselő (High Representative) szerepe

A főképviselő tevékenységéről, szerepéről több tanulmány is született. Nina Sajić^[35] egy tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy a főképviselő és a nemzetközi közösség jelenléte hozzászoktatja Bosznia-Hercegovina társadalmát a függőség kultúrájához.

A főképviselő szerepének átalakulásáról ír Orosz Anna is, aki 2023-as tanulmányában^[36] bemutatja, hogy a Bosznián belüli belpolitikai helyzet romlása miképpen hatott a főképviselő intézményének megítélésére. A cikk szerint a főképviselő beavatkozásai negatívan hathatnak az országon belüli politikai bizalomra a főképviselő és az ország pártjai, képviselői között.^[37]

A főképviselő szerep kapcsán felmerülhet az a szuverenitási kérdés, hogy egy önálló állam működéséhez a nemzetközi közösség felügyelet szükséges?^[38] Nos erre a kérdésre nem e dolgozat keretei között kell választ adnunk, azonban látnunk kell, hogy a főképviselő igenis aktív alakítója az ország belügyeinek.

2.3 A pártokról röviden

Ahhoz, hogy jobban lássuk az államban zajló folyamatokat és ezek okait, röviden szükséges bemutatnunk e folyamatok alakítóit, Bosznia-Hercegovina fontosabb pártjait.

Kemenszky Ágnes egy tanulmányában^[39] bemutatja a boszniai pártokat és összefoglalja a pártok programjait, céljait. Általános jelleggel megállapíthatjuk, hogy a pártok etnikai alapon szerveződnek, tehát van egy bosnyák, egy horvát és szerb etnikai tábor. Az etnikai szempont mellett egy másik rendezőelv, hogy ezek a pártok miként viszonyulnak a kantonális rendszer fenntartásában. E törésvonal két táborba osztja a pártokat, az egyik tábor a kantonális rendszer fenntartásában érdekelt, a decentralizációt támogatja és az entitások jogköreinek csorbítását ellenzi, sőt esetenként szeretné még inkább kiterjeszteni.^[40] A másik tábor egy centralizált államot szeretne és akár az entitások megszűntetését és egy unitárius állam kialakítását is támogatja.^[41]

2. ábra: A bosznia-hercegovinai pártok osztályozása az etnikai és centralizációs törésvonalak mentén^[43]

3. Az államszövetség működése, tendenciák az elmúlt 30 évből

A következő pontokban a konszociációs mechanizmusokat és az elmúlt 30 évben megfigyelt tendenciákat szeretném röviden bemutatni.

3.1. A konszociációs mechanizmusok Bosznia-Hercegovinában

Az európai többnemezetiségű államok kapcsán meg kell említenünk a konszociációs intézmények fogalmát.^[44] Ennek lényege, hogy az alkotmányozó hatalom/többség, a politikai elit, egyfelől olyan biztosítékokat épít be az adott állam közjogi intézményrendszerébe, amelyek garantálják az adott állam államalkotó nemzetiségei számára, vagy egy kisebbség számára a lehető legteljesebb önrendelkezést az ügyeik vitelében, és vagy az önkormányzatiság tekintetében a szubszidiaritás elvének minél hatékonyabb figyelembevételével. Másfelől pedig biztosítja az államegységet és az államberendezkedés stabil működését, az állam területét illetően igyekszik elejét venni a szeparatista törekvéseknek és akár komoly engedmények révén arra ösztönzi az államban együtt élő nemzeteket, nemzetiségeket, hogy érdekeltek legyenek az államegység fenntartásában. Erre két okból is jó példa a mai föderális Belgium.^[45] Egyrészt a mai Bosznia-Hercegovina alkotmányos berendezkedésének kialakítása néhány évvel Belgium föderális átszervezése után történt és a békefolyamat során valószínűleg a belga tapasztalatok is közrejátszottak. A másik ok kissé szubjektív, a Balkán államaival kapcsolatban – természetesen Bosznia-Hercegovinát is ideértve – általános közvélekedés, hogy az ott élő népek, még azok is, akik egy államban élnek, képtelenek az együttműködésre, és az állam stabilitását fenyegető komoly etnikai problémákkal küzdenek. A Belgiummal kapcsolatos tapasztalatok és kutatások rámutatnak arra, hogy a gazdaságilag a balkánnál jóval fejlettebb, a politikai kultúrát tekintve a Délkelet-Európai államokhoz képest békésebbnek hitt Belgium is az állam működése, az állam egysége szempontjából súlyos válságokkal nézett szembe 200 éves történelme során. További hasonlóság Bosznia-Hercegovina és Belgium között, hogy mindkét államot olyan szomszédos államok határolják, amelyekben e két állam államalkotó nemzeteihez nagyon hasonló vagy közel azonos nemzeti identitású nemzetek élnek. Belgium esetében a vallon nemzet a franciához, a flamand nemzet pedig a hollandhoz nagyon hasonló vagy azonos nemzeti identitású. Bosznia-Hercegovina államalkotó nemzetei esetében a horvátok a szomszédos Horvátországgal, a boszniai szerbek pedig a szomszédos Szerbiával közel azonos nemzeti identitásuk. A bosnyák nemzetnek ugyan nincs szomszédos „anyaországa”, és etnikai szempontból délszlávoknak tekinthetők, annyiban különbözik csupán a másik két nemzettől, hogy a több évszázados török uralom, jelenlét miatt őseik az iszlám vallást vették fel. Tehát mindkét állam olyan szomszédos államokkal határos, amelyek történelmi szempontból tekinthetők egyfajta anyaállamnak, hiszen mindkét állam, Belgium és Bosznia is a történelem egyes szakaszaiban a velük szomszédos egyik, vagy másik államhoz tartozott, így nemzetközi, regionális konfliktusok forrásává vált az államon belüli etnikai helyzet.

Mint láthattuk, Bosznia-Hercegovina alkotmányos rendszerében a konszociációs mechanizmusok megjelennek az államszervezet majdnem minden szintjén az etnikai paritásos elv érvényesítése által. Az etnikai paritásos rendszer elvben arra kényszeríti a benne résztvevőket, hogy a döntések konszenzusos módon szülessenek, és a döntések meghozatalában minden érdekelt fél részt vegyen. Azáltal, hogy e döntéshozó fórumokban az államalkotó nemzetek és az azokhoz nem tartozó kisebbségek képviselői a lehető legteljesebb módon megjelenítik az ország etnikai arányai, elvileg az ezekben a fórumokban születű döntéseknek a lehető legnagyobb fokú legitimációval kellene bírniuk. Elviekben e rendszer lényege az, hogy a korábbi tapasztalatok figyelembevételével és más országok példáiból kiindulva felépített állami intézményrendszerben egyik államalkotó nemzet sem mondhatja azt, hogy strukturális szinten kihagyták a döntéshozatalból, illetve ez a rendszer garantálja azt, hogy egyik nemzet sem erőltetheti rá az akaratát a másikra, vagy a másik kettőre törvényes úton.

További a létfontosságú nemzeti érdekre alapozott vétójog megadja mindhárom államalkotó nemzet számára azt a lehetőséget, hogy megakadályozzák, hogy olyan döntések szülessenek, amelyek számukra elfogadhatatlanok.

Az etnikai paritásos elv az alkotmánybíróság összetételében is megjelenik. A 9 tagú testület 4 tagját a Bosznia-hercegovinai Föderáció, 2 tagját a Boszniai Szerb Köztársaság adja.^[46] Azonban itt is megjelenik a nemzetközi közösség szerepe, hiszen további 3 főt pedig az Emberi Jogok Európai Bírósága delegál.^[47]

3.2. A pártrendszer etnicizálódása – az „etnokrácia” kialakulása

A szétfeszítő erők eddig bemutatott köre mellett, meg kell említenünk egy további tényezőt, amely nem az államegység megőrzését szolgálja, hanem az elmúlt három évtizedben inkább a három nemzet egymástól elkülönült érdekeit és politizálását erősítette. Horváth László egy tanulmányában^[48] részletesen mutatja be Bosznia-Hercegovina választási rendszerét, és arra a következtetésre jut, hogy a választási rendszer sem kedvez az etnikai vonalakon átívelő pártok létrehozásának és sikeres választási részvételének.^[49] Ezt a következtetést alátámasztásként jól mutatja az a tény is, hogy jelenleg a Boszniában működő számos párt közül csupán két olyan párt van, amely nem etnikai párt, vagyis nem a három nemzet valamelyikének az érdekeit, hanem össztársadalmi és az etnikai érdekeken túlmutató államérdekeket képvisel.^[50] Ez a jelenség egyébként nemcsak erre a térségre jellemző, hanem a némileg mintaként és példaképként tekintett Belgiumra is igaz.^[51]

4. Következtetések

A daytoni szerződés mint békemegállapodás abból a szempontból sikeres volt, hogy a fegyveres konfliktust megszüntetette. Azonban, mint fentebb láthattuk, a megállapodással létrehozott állam, közjogi struktúra kevésbé sikeres. Egy olyan államot hozott létre, amelynek a belső összetartó erői szinte teljesen hiányoznak. Mint láthattuk, számos konszociációs intézményt építettek be az alkotmányos rendszerbe, az egyes hatalmi ágakban.

Megállapíthatjuk, hogy a rendszer maga igyekszik a lehető legteljesebb módon leképezni az etnikai viszonyokat. Mindhárom államalkotó nemzet és a kisebbségek képviselete is igen részletesen, bonyolultan, de kiegyensúlyozó módon működik és igyekszik minden állami fórumon, és a döntéshozatal minden szintjén a leginkább leképezni/megjeleníteni az etnikai viszonyokat.

Azonban, ha hiányzik a közös államra és annak fenntartására irányuló szándék az ország lakosságából, akkor bármilyen kifinomult alkotmányjogi modellt illesztünk egy országra, a működőképessége erősen kérdéses és bizonytalan lesz.

Bosznia-Hercegovina következő éveinek, de inkább évtizedeinek a legfontosabb kihívása az lesz, hogy az államalkotó nemzetek, és a meghatározó politikai erők mennyire képesek ezt a rendszert életben tartani, működtetni. Ehhez a három államalkotó nemzet körében olyan szemléletbeli változás lenne szükséges, amely azt helyezi előtérbe, hogy mi az állam érdeke, mi a közös érdek és azután következik a saját nemzeti érdek.

Ez a szemlélet az elmúlt 30 évben nem volt jellemző, és a jelenlegi tendenciákat figyelembe véve valószínűsíthetően a következő 30 évben sem lesz az.

A választópolgárok döntése többnyire abba az irányba mutat, hogy olyan politikai erőket támogatnak szövetségi és entitási szinten is, amelyek nem az államérdeket helyezik előtérbe, hanem a saját részérdekeiket.^[52] Ezeket figyelembe véve az elmúlt 30 év tendenciái folytathatnak a jövőben is, és egy alacsony hatékonysággal működő, de az alapvető állami funkciókat minimális szinten teljesítő államot láthatunk a jövőben is.

Természetesen a Bosznia-Hercegovináról szóló tanulmányokban mindig hangsúlyoznunk kell azt a tényt, hogy a daytoni megállapodás egy kényszer szülte egyezmény és nem egy organikus alkotmányfejlődés eredménye. Egy „laboratóriumban készült alkotmány”, de még mindig jobb helyzetet teremtett, mint ami az egyezményt megelőző években zajlott. A mérleg megvonásánál azt is figyelembe kell vennünk, hogy az egyezmény milyen körülmények között született,^[53] és hogy akkor mi volt az elsődleges funkciója. Az azóta eltelt évtizedek eredményeinek értékelésekor sokkal inkább nagyobb súllyal kell a képzeletbeli mérlegre tennünk az államalkotó nemzetek e téren nyújtott teljesítményét, szándékait, a környező országok Boszniához való viszonyulását és más nemzetközi szereplők, nagyhatalmak térségbeli aktivitását.

Összegzés

Bosznia-Hercegovina jelenlegi helyzetét történelmi nézőpontból vizsgálva elmondhatjuk, hogy a mai helyzet nem áll távol Bosznia mint történelmi régió ezeréves tendenciáitól. Korábban is láthattuk azt a függőséget, amely egyrészt a szomszédos államok erőviszonyaitól teszi függővé az ország belső viszonyait, másrészt az is jellemző volt Boszniára, hogy távolabbi erőközpontok határozták meg és befolyásolták az ország működését. Valamint arra is láthattunk már példát, hogy az országon belüli feszültségek és az államalkotó nemzetek közötti megegyezés hiánya milyen súlyos következményekkel járhat.

Röviden szólnunk kell a körülmények elmúlt 30 évben bekövetkezett változásairól. A Nyugat-Balkán összes állama, így Bosznia-Hercegovina is megkezdte az európai uniós csatlakozási tárgyalásokat, de a többi államhoz hasonlóan a csatlakozás előrehaladása bizonytalan.

A bosznia-hercegovinai konszociációs mechanizmusok értékeléseképpen elmondhatjuk, hogy ugyan az etnikai paritásos elem az államszervezet és a népképviseleti szervek valamennyi szintén megjelenik, mégsem jelenthető ki teljes mértékben, hogy azt az államalkotó nemzetek rendeltetésszerűen használják. Sőt sok esetben ezek az eszközök lehetőséget adnak a visszaélésre. Például a kormányalakítási tárgyalások a választások eredménye után hosszú hónapokig elhúzódnak^[54] Megállapítható tehát, hogy a konszociációs intézmények Bosznia-Hercegovina esetében csak részben teljesítik az eredeti céljaikat, vagyis az államegység megőrzését és az államalkotó nemzetek együttműködését. A rendszert talán javíthatná egy olyan elem, amely időhatárt szab a megegyezésre bizonyos döntéshozatali szinteken.

De a cikkben röviden bemutatott Belgiumban szintén láttunk arra példát, hogy az ország hónapokig kormány nélkül működött, mert a kormányalakítási tárgyalások elhúzódtak.^[55] Belgiumban azért sem okozott ez nagyobb válságot, mert a szövetségi kormány hatásköreit szűkebb körben határozza meg az alkotmány.^[56]

Bosznia-Hercegovina esetétben fel kell tennünk azt a kérdést, hogy van-e egyáltalán államérdek, beszélhetünk-e egyáltalán olyan gondolatról, amely az ott élő emberekben valós közös állam működtetésére irányul. Az elmúlt években azt láthattuk, hogy ez a szándék egy eleve alacsony szintről még alacsonyabb szintre csökkent. Az államérdek helyett pedig az etnikai érdekek uralják a közéletet és a döntéshozók gondolkodását is. Ilyen közgondolkodás mellet pedig a működőképesség állandó probléma, bár az etnikai paritásos rendszer alapvetően jó eszköz egy többnemzetiségű államnak arra, hogy kiegyensúlyozza a széttartó erőket.

Az elmúlt években többször felmerült egy esetleges átfogó alkotmányreform lehetősége is,^[57] amely új alapokra helyezné a Daytonban kialakított államot, de mint sok más alapvető kérdésben, ebben sem született megegyezés.

Bibliográfia

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2019.

Cservák Csaba: Nyelv és jog kapcsolata, különös tekintettel a bírói jogértelmezésre, Glossa Iuridica, I. évf., 2014/2, 31–55.

Farkas György Tamás: Kisebbségek és a választójog, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024.

Horváth Jenő (szerk.): Világpolitikai lexikon, Budapest, Oriris Kiadó, 2005.

Horváth László: Bosznia-Hercegovina választási rendszere: demokrácia vagy etnokrácia? in Ördögh Tibor (szerk.): Autonómia és önrendelkezés a Balkánon, Budapest, Ludovika Egyetem Kiadó, 2021.

Juhász József: Föderalizmus és nemzeti kérdés – Az etnoföderalizmus tapasztalatai Közép- és Kelet-Európában, Budapest, Gondolat Kiadó, 2010.

Juhász József (et al.): Kinek a békéje? Háború és béke a volt Jugoszláviában, Budapest, Zrínyi Kiadó, 2003.

Kemenszky Ágnes: Bosznia-Hercegovina politikai rendszere, in Koller Boglárka – Ördögh Tibor (szerk.): Délkelet-Európa politikai rendszerei (1990-2017), Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2019, 69–92.

Lajos Edina: Gondolatok a választási rendszerek morális megközelítéséhez, KRE-DIt, VII. évf., 2024/2, 96–103.

Lajos Edina: Kisebbségvédelem mint jog és erkölcs találkozási pontja, Glossa Iuridica, XI. évf., 2024/1-2, 205–214.

Manzinger Krisztián: A föderális belga állam, avagy a vallon-flamand együttélés sarokpontjai, Pro minoritate, 2016/tavasz, 3–20.

Orosz Anna: High Representative in Bosnia and Herzegovina: Is the More Interventionist Way the Right Way to Go? Foreign Policy Review, 2023/1, 134–145.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2005.

Szabó Zsolt: A Nyugat-Balkán parlamentjei, Budapest, Gondolat Kiadó, 2016.

Sajić, Nina: Culture of Dependency and Federal Spirit in Bosnia and Herzegovina, Foreign Policy Review, 2023/1, 122–133.

Trócsányi László – Csink Lóránt: Államforma, kormányforma, államszerkezet, in Trócsányi László – Schanda Balázs (szerk.): Bevezetés az Alkotmányjogba, Budapest, HVGORAC, 2016, 89–102.

Zapata-Barrero, Ricard: Catalan Autonomy-Building Process in Immigration Policy: Conceptual, Institutional and Normative Dimensions, in Gagnon, Alain G. – Keating, Michael (eds.): Political Autonomy and Divided Societies, Imagining Democratic Alternatives in Complex Settings, London, Palgrave Macmillan, 2012.

Egyéb

Bosznia-Hercegovina, Wikipédia, https://hu.wikipedia.org/wiki/Bosznia-Hercegovina#/media/
F%C3%A1jl:B-H_entit%C3%A1sai_opt_hu.svg

Hivatkozások

1. The General Framework Agreement for Peace in Bosnia and Herzegovina, Initialled in Dayton on 21 November 1995 and signed in Paris on 14 December 1995 (a továbbiakban: Daytoni megállapodás) 4. melléklete ↑
2. Bosznia esetében nem kisebbségekről, hanem államalkotó nemzetekről és más állampolgárokról beszélhetünk. ↑
3. Daytoni megállapodás 4. melléklet Preambuluma ↑
4. Daytoni megállapodás 4. melléklet Preambuluma. Ezt az alábbiak szerint fordíthatjuk: „A bosnyákok, horvátok és szerbek, mint államalkotó nemzetek (másokkal együtt) és Bosznia-Hercegovina állampolgárai ezennel megállapítja, hogy Bosznia és Hercegovina alkotmánya a következő:…” (saját fordítás). ↑
5. 2025. február 26-án a Bosznia-Hercegovinai szövetségi bírósága elítélte a Boszniai Szerb Köztársaság elnökét, Milorad Dodikot a nemzetközi főképviselő döntéseinek figyelmen kívül hagyása miatt. Erre válaszul Milorad Dodik bejelentette, hogy „Nem létezik többé az a Bosznia-Hercegovina, amelyet elképzeltek, a boszniai szerb parlament új törvényeket fog hozni, például a szövetségi ügyészség és a bíróság nem tevékenykedhet többé a boszniai Szerb Köztársaság területén”. Az ítélethirdetés előtt pedig Dodik közötle, hogy amennyiben bűnösnek találják, az ítéletet nem fogadja el, és a boszniai Szerb Köztársaság megkezdi kivonulását a szövetségi intézményekből. Emellett ismét felvetette az entitás függetlenné válásának lehetőségét.Ezeknek a bejelentéseknek még nem ismerjük a végkifejletét, e dolgozatban csak mint a szeparatista törekvések példájaként kerülnek megemlítésre, ugyanakkor jól mutatják Bosznia-Hercegovina szövetségi intézményeinek és a nemzetközi közösség főképviselőjének alacsonyfokú belső legitimációját a Boszniai Szerb Köztársaságban. ↑
6. A két csoport közötti sajátos átmenetet képviseli Mehmet Sokolovići pasa. Ivo Andrić Nobel-díjas 20. századi jugoszláv író Híd a Drinán című könyvének egyik hőse, aki a legenda szerint Višegrad, egy Bosznia keleti részén található város körüli falvak egyikében született keresztény családban, majd az Oszmán Birodalomban bevett szokásnak az ún. „véradónak” a teljesítése folyamán került fiatalkorában többedmagával a szultáni Portához és később a Birodalom egyik első embereként rendelte el a regény címét is adó híd építését a boszniai Višegradban. ↑
7. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2005, 19. ↑
8. Érdekesség, hogy a Budapesti Bosnyák tér onnan kapta a nevét, hogy az a környék a Császári és Királyi Hadsereg bosnyák egységeinek gyakorlótere volt ebben az időszakban. ↑
9. Juhász József: Föderalizmus és nemzeti kérdés – Az etnoföderalizmus tapasztalatai Közép- és Kelet-Európában, Budapest, Gondolat Kiadó, 2010, 107. ↑
10. Uo. 110. ↑
11. Uo. 126. ↑
12. Lásd uo. 112–113. ↑
13. Lásd Szabó Zsolt: A Nyugat-Balkán parlamentjei, Budapest, Gondolat Kiadó, 2016, 33, valamint 69–71. ↑
14. Juhász József (et al.): Kinek a békéje? Háború és béke a volt Jugoszláviában, Budapest, Zrínyi Kiadó, 2003, 135–139. ↑
15. Horváth Jenő (szerk.): Világpolitikai lexikon, Budapest, Oriris Kiadó, 2005, 97. ↑
16. Bosznia-Hercegovina, Wikipédia, https://hu.wikipedia.org/wiki/Bosznia-Hercegovina#/media/F%C3%A1jl:B-H_entit%C3%A1sai_opt_hu.svg ↑
17. Trócsányi László – Csink Lóránt: Államforma, kormányforma, államszerkezet, in Trócsányi László – Schanda Balázs (szerk.): Bevezetés az Alkotmányjogba, Budapest, HVGORAC, 2016, 98. ↑
18. Lásd uo. 98–99. ↑
19. E három állam közötti lényeges különbség, hogy a szovjet-orosz polgárháborúban és részben már előtte is a kommunista vezetők deklaráltan föderális alapokon kívánták átszervezni a korábbi Orosz Birodalmat Szovjetunióvá, összevegyítve a nemzetek önrendelkezési jogát és az osztályharc zavaros ideológiáját. Erre példa a Sztálin: A marxizmus és a nemzeti kérdés című politikai programirata. Csehszlovákia és Jugoszlávia esetében viszont azt láthatjuk, hogy a két világháború közötti korszakban nehézkesen, de alkotmányos demokráciaként működtek és csak az 1945 utáni szovjet érdekszférába kerülés után merült fel és került napirendre az etnoföderáció és a föderatív átszervezés gondolata. ↑
20. Manzinger Krisztián: A föderális belga állam, avagy a vallon-flamand együttélés sarokpontjai, Pro minoritate, 2016/tavasz, 7. ↑
21. Trócsányi László – Csink Lóránt: Államforma, kormányforma, államszerkezet, 99–100. ↑
22. A katalán autonómia kérdése azért is különbözik Bosznia-Hercegovina problémáitól, mert Katalónia esetében egy anyaállam nélkül nemzet függetlenségi folyamatáról van szó. Erről lásd bővebben Ricard Zapata-Barrero: Catalan Autonomy-Building Process in Immigration Policy: Conceptual, Institutional and Normative Dimensions, in Alain G. Gagnon – Michael Keating (eds.): Political Autonomy and Divided Societies, Imagining Democratic Alternatives in Complex Settings, London, Palgrave Macmillan, 2012, 220–235. ↑
23. Trócsányi–Csink: Államforma, kormányforma, 100. ↑
24. Juhász József: Föderalizmus és nemzeti kérdés, 149. ↑
25. Trócsányi–Csink: Államforma, kormányforma, 100. ↑
26. A nyelvi különbségek nem csak kulturálisan, de a vitatható kérdések jogértelmezése miatt is problémát jelenthetnek. Vö. Cservák Csaba: Nyelv és jog kapcsolata, különös tekintettel a bírói jogértelmezésre, Glossa Iuridica, I. évf., 2014/2, 31–55. ↑
27. Kemenszky Ágnes: Bosznia-Hercegovina politikai rendszere, in Koller Boglárka – Ördögh Tibor (szerk.): Délkelet-Európa politikai rendszerei (1990–2017), Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2019, 70. ↑
28. Lásd uo. 72–73. ↑
29. Uo. 85. ↑
30. Lásd Szabó: A Nyugat-Balkán parlamentjei, 69–70. ↑
31. Uo. ↑
32. Szabó: A Nyugat-Balkán parlamentjei, 66. ↑
33. Kemenszky: Bosznia-Hercegovina politikai, 70. ↑
34. Uo. 71. ↑
35. Lásd Nina Sajić: Culture of Dependency and Federal Spirit in Bosnia and Herzegovina, Foreign Policy Review, 2023/1, 131–132. ↑
36. Lásd Orosz Anna: High Representative in Bosnia and Herzegovina: Is the More Interventionist Way the Right Way to Go? Foreign Policy Review, 2023/1, 134–145. ↑
37. Uo. 143. ↑
38. E cikk szerzőjének véleménye a nemzetközi beavatkozásokról összetett. Egyfelől nyilvánvaló tény, hogy a fejlett államok, amelyek aktív külpolitikát folytatnak a saját belpolitikai ügyeik sokasága, és szűkös erőforrásaik miatt nem tudnak érdemben foglalkozni egy adott távoli, kis állam belpolitikájának rendbehozatalával. Mivel egy távoli kis állam belső problémája sokadik helyet foglal el egy nagy vagy középhatalom vezetőjének a napirendjében, ezért nem tud érdemben a kérdéssel foglalkozni. Ugyanakkor a nyilvánosság nyomása miatt nem teheti meg, hogy ne foglalkozzon egy-egy kis ország aktuális válságával. Az ilyen körülmények miatt, viszont többnyire látszatintézkedések, és sajtónyilatkozatok születnek, ami viszont a problémát nem oldja meg. Másfelől pedig egy adott kisebb állam se szeretné, ha egy folyton a nagyhatalmak oldanák meg a kisebb államok saját belső problémáit. Ez esetben azonban egy állandósult, hivatalos szervezettel működő önálló intézményről van szó, amely komoly érdemi munkát végez. ↑
39. Lásd Kemenszky: Bosznia-Hercegovina politikai, 77–82. ↑
40. Uo. ↑
41. Uo., 82.Ez a folyamat érdekes ellentéte lenne Belgium föderális átszervezésének, amely során éppen egy centralizált, unitárius állam alakult át szövetségi állammá az etnikai nyelvi-ellentétek kezelése és az államegység megőrzése céljából. ↑
42. A centralizált, unitárius állammá való átszervezésnek az ad alátámasztás és megerősítést bosnyák szempontból, hogy az az elmúlt évtizedek demográfiai folyamatainak eredményeképpen 2013-ban Bosznia-Hercegovina népességében abszolút többségbe került a bosnyák nemzet, így tehát az össznépességet tekintve a bosnyákok többen vannak, mint a szerbek, a horvátok és az egyéb nemzetiségek együttvéve. ↑
43. A szerző saját gyűjtése Kemenszky Ágnes tanulmánya. Lásd Kemenszky: Bosznia-Hercegovina politikai, 77–82. ↑
44. A konszociációs mechanizmusokról lásd részletesebben Manzinger: A föderális belga, 2. lábjegyzet. ↑
45. Uo. 17–18. ↑
46. Kemenszky: Bosznia-Hercegovina politikai, 73. ↑
47. Uo. 73.Cservák Csaba mutat rá, hogy a „nemzetközi elem” a kormány vagy ellenzék „bináris kód” mindenek felettiségét hivatott tompítani. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2019, 127. ↑
48. Horváth László: Bosznia-Hercegovina választási rendszere: demokrácia vagy etnokrácia? in Ördögh Tibor (szerk.): Autonómia és önrendelkezés a Balkánon, Budapest, Ludovika Egyetem Kiadó, 2021, 207–232. ↑
49. A kisebbségvédelem választójogi vonatkozásairól lásd Lajos Edina: Kisebbségvédelem mint jog és erkölcs találkozási pontja, Glossa Iuridica, XI. évf., 2024/1-2, 205–214., különösen 205.; Lajos Edina: Gondolatok a választási rendszerek morális megközelítéséhez, KRE-DIt, VII. évf., 2024/2, 96–103.; valamint Farkas György Tamás: Kisebbségek és a választójog, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024, 169–176. ↑
50. Lásd Horváth: Bosznia-Hercegovina választási, 228–229. ↑
51. Manzinger: A föderális belga, 17. ↑
52. Kemenszky: Bosznia-Hercegovina politikai, 82. ↑
53. Juhász: Kinek a békéje? 166. ↑
54. Horváth: Bosznia-Hercegovina választási, 227. ↑
55. Manzinger: A föderális belga, 17. ↑
56. Uo. ↑
57. Kemenszky: Bosznia-Hercegovina politikai, 90. o. ↑

1. Honnan erednek az emberi jogok? Eszmetörténeti válaszok

A jogelméleti és eszmetörténeti koncepciók mind választ kerestek arra az egyszerűnek tűnő kérdésre, hogy honnan erednek az emberi jogok?^[1] Többféle megközelítés látott napvilágot, a dolgozatban négy nagy elméleti megközelítést, felfogást, koncepciót fogok elemezni, nevezetesen: a természetjogit, a moralistát, a pozitivista megközelítést és végül a nemzetközi jogra koncentráló felfogást.^[2]

A természetjogi felfogás alapvetése, hogy az emberek által megalkotott törvényeknél léteznek magasabb rendű normák.^[3] Ezek a normák a természet örökérvényű rendjéből származnak, vagy más felfogás szerint Istentől magától^[4] – amely törvények annyira merevek és szilárd törvények, hogy „még maga Isten sem tudná megváltoztatni” vallotta Hugo Grotius.^[5] Annyi biztos, hogy a természetjogi felfogás eredete a görög-római jogi és filozófiai gondolkodáshoz köthető,^[6] a ius naturale és a naturalis ratio „természetes” kapcsolata az ember értelmén alapszik,^[7] hiszen „a valódi törvény az igazi értelem, amely a természettel összhangban áll”.^[8] A természetjogi felfogás fejlődéstörténete Aquinói Szent Tamás munkássága során a középkorban új erőre kapott,^[9] Szent Tamás nem csak a római jogi gyökerekkel rendelkező ius commune miatt tarthatta fent a természetjogi felfogást, és nem is csupán a kánonjog katolikus eszmerendszere miatt, hanem azért is mert megkeresztelte Arisztotelészt.^[10] Ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de Arisztotelész tanai Szent Tamás kezei alatt (keresztvíz alá merítettek) és Szent Tamás felfogásában találkozott a római jog, a kánonjog és a görög filozófia.^[11] Szent Tamás természetjogi megközelítésének fontos eleme volt, hogy különbséget tett örök törvény, természeti törvény és ius positivum között, amely az ember alkotta törvénynek felel meg.^[12] Utóbbival kapcsolatban Szent Tamás kiemelte, hogy „minden ember alkotta törvény, annyiban tarthat igényt a törvény-mivoltra, amennyiben a helyes értelemnek megfelel, ekkor pedig egyértelműen és nyilvánvalóan az örök törvényből származik”.^[13] A helyes értelem, ezek szerint továbbra is visszatérő eleme a természetjogi felfogásnak, hiszen már a római jogi ius naturale – naturalis ratio kapcsolatban is az ész volt a valódi törvény alapja, és ez a felfogás a középkorban is tovább élt, azzal a különbséggel, hogy Szent Tamás in concreto nevesíti azt a törvényt, amelynek meg kell felelnie az ember által alkotott jognak, ez a törvény a lex aeterna, vagyis az örök törvény. Az örök törvény tamási definíciója pedig: „[…] közjóra irányuló ész-rend, amit az hirdetett ki, aki a közösség gondját viseli”.^[14] Szent Tamás egyértelműen arra utal, hogy az örök törvény ki lett hirdetve, mégpedig olyas valaki által, aki a közösség gondját viseli. Itt az Angyali Doktor a Mindenhatóra utal,^[15] tőle eredezteti az örök törvényt, amely a közjóra való törekvéssel és az ész-rendi formulával meghatározza az ember által alkotta törvényeknek azon formuláját, amelynek keretében a ius positivumnak meg kell felelnie az ész-rendnek, hiszen csak ez által lesz (valódi) törvény. A tomista megközelítés ezek szerint az emberi jogok eredetét és alapvetően a jogok eredetét is a Teremtőnek tulajdonítja, azzal, hogy állít egy, az örök törvényhez viszonyuló mércét, amely meghatározza egy adott törvény minőségét azáltal, hogy mennyire felel meg a lex aeternanak.

Aquinói Szent Tamás után, még mindig a természetjogi megközelítésnél maradva, John Locke munkásságát fogom megvizsgálni, legfőbbképpen azért, mert Locke volt az első, aki a természeti törvényből kiindulva, kidolgozta az emberi jogok első összefüggő elméletét.^[16] Locke a Két értekezés a kormányzatról című művében^[17] azzal a kérdéskörrel foglalkozott, hogy a természeti állapotban lévő személyek vonatkozásában hogyan hatott a természeti törvény és azzal, hogy miért hozták létre ezek a személyek a polgári kormányzatot, vagyis magát az államot.^[18] Locke szerint „a természeti állapotot a természeti törvény kormányozza” és ebben az állapotban „az emberek valamennyien egyenlők és függetlenek, senki sem károsíthat meg egy másik embert életében, egészségében, szabadságában vagy javaiban”.^[19] Locke voltaképpen a minden ember egyenlő aranyszabályát írta meg. Azt is megválaszolja, hogy ha az ember annyira szabad és szuverén, akkor miért mondana le ezen kiváltságairól? Azért, mert ezen állapota bizonytalan és mindenki „állandóan ki van téve mások kártevéseinek”.^[20] Jóllehet, ez a válasz alapozza meg a polgári kormányzat alapját, célját és lényegét, amely szerint, a társadalomba szerveződő személyek lemondanak a természeti állapotban meglévő kiváltságaik egy bizonyos részéről, éppen azért, hogy élvezni tudják azokat (mert a polgári kormányzat oltalmazza ezeket a jogokat).^[21] Ezen felfogás Hazánk Alaptörvényében is megjelenik, a „Szabadság és felelősség” I. cikk (1) bekezdés szerint „Az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége”. Ha górcső alá vesszük Locke elvárásait a polgári kormányzat működésétől, az voltaképpen a jogok, különösen az emberi jogok (élet, tulajdon, társulási és politikai szabadság) védelmét várja el^[22] attól, amit az Alaptörvény a legmagasabb (alkotmányos) szinten rendez, elsődleges feladatnak kijelölve az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogainak védelmét. Mind Locke mind Szent Tamás egy magasabb rendhez köti az emberi jogok eredetét, előbbi a természeti állapotban meglévő jogokat a természeti rendben meglévő, annak részeként létező normáknak tekinti, és mint posztulátumot fogadja el a létezéssel együtt létező normákként. Ezek a normák az emberek társadalommá formálódásával, közösségé alakulásával együtt megmaradnak a természeti állapotból kilépő polgárok számára is, és a polgári kormányzat az az intézmény, amelynek feladata ezeket megvédeni. Az Angyali Doktor esetében pedig az emberi jogok Istentől származnak, hiszen az örök törvényben kihirdette azokat.

A természetjogi felfogás kritikáját a haszonelvű szemlélet, tehát az utilitarizmus képviselői fogalmazták meg.^[23] Szerintük a probléma a természetjogi felfogással az, hogy az emberi jogok, mint magasabb rendű univerzális normák létezése végtére is hit kérdése, mert tudományosan a létezésük nem bizonyítható.^[24] Az utilitarizmusnak és a haszonelvű jogfelfogásnak is egyik legjelentősebb képviselője Jeremhy Bentham.^[25] Szerinte „a természet az embert két szuverén úr – a fájdalom és az élvezet – kormányzata alá helyezte […] egyedül ők tudják meghatározni mit fogunk tenni”,^[26] továbbá azt is vallotta, hogy „a törvény akkor helyénvaló, ha „a lehető legnagyobb szám legnagyobb boldogságát eredményezi”.^[27] Bentham jogelméleti megközelítése és a természetjoghoz való viszonya (szerinte a természetes jogok olyanok, mintha „gólyalábakon járó képtelenségek” volnának^[28]) kéz a kézben jár a jogpozitivizmussal, amely alapvetően tagadja, hogy léteznének magasabb rendű normák, a jogok eredete kizárólag a törvényből vezethetők le, és az emberi szabadságot biztosító jogok (pozitivista szóhasználattal az állampolgári jogok) kizárólag az alkotmányból erednek és ezt az állam biztosítja.^[29] A szóhasználatból (állampolgári jogok) következik, hogy a pozitivista jogfelfogás tagadja az univerzálisan érvényes jogok létét, mert nem minden emberre vonatkoztatja állampolgárai jogait, hanem csupán arra az államra és az abban az államban állampolgársággal rendelkező személyekre, ahol az állampolgári jogokat garantáló alkotmány hatályban van.

Áttérve a moralista felfogásra, annyi hasonlóság bizonyosan van a természetjogi és moralista elméletek között, hogy mindkettőnek meghatározó eleme, az emberi jogok eredetére adott válaszuk tekintetében, hogy az emberi racionalitás, a józan ész a válasz(ok) egyik kiinduló pontja.^[30] A moralista felfogást Kanthoz köthetjük, aki szerint az embert az különbözteti meg más élőlényektől, hogy nem csak a szükségleteinek engedelmeskedik, hanem eszes lény is.^[31] Az eszes lény, mint kategória két konstitutív elemből tevődik össze a kantiánus megközelítés szerint, az egyik a racionalitás, a másik pedig az, hogy az eszes lény, azaz az ember rendelkezik a voluntasszal, vagyis az akarattal.^[32]Az akarat és a racionalitás vezetnek el az öntörvényhozás gondolatához^[33], amelynek lényege, hogy az egyén (akárcsak egy törvényhozó testület) belső, önmagára érvényes, a mindennapi cselekvésben a cselekvést szabályozó szabályokat alkothat a mindennapokra^[34], ezzel létrehozva egy absztrahált maximát.^[35] Ezeket a maximákat akárcsak a jogszabályokat – absztraháltságuk miatt – rálehet vonatkoztatni a leghétköznapibb eseményekre is.^[36]A maximák az erkölcsi törvénynek kvázi a passzusait alkotják, az erkölcsi törvény pedig az emberi szabadságon és az eszes lények akaratán nyugszik, mert az eszes lénynek a racionalitás talaján állva, szabadságában áll akaratával megalkotnia belső, öntörvényhozása folyamán azt a maximát, amelyet ésszerű és racionális követnie. Így formálódnak meg a kategorikus imperatívuszok, az erkölcsi parancsok.^[37] Kant olyan maximákat alkotott meg, amelyek nagy általánosságban alkalmazhatóak a mindennapi emberi érintkezésben, pl. „Úgy cselekedj, mintha cselekedeted maximáját általános törvényként akarnád megadni”.^[38] Az öntörvényhozás így lesz teljes, az adott személy megalkotja a saját maximáját (pl.: minden körülmények között igazat mondok), és úgyis cselekszik, minden esetben, hogy ez a maxima érvényesüljön. Ezekre az erkölcsi alapokra épül Kant jogtana., amelynek lényege, hogy ugyan a jogrend és az erkölcsi rend különböznek egymástól, de ahhoz, hogy a kategorikus imperatívuszok érvényesülni tudjanak jogi értelemben vett törvényekre van szükség.^[39] Kant szerint „a jog tehát azoknak a feltételeknek az összesége, amelyben az egyik ember önkénye (akarata) a szabadság általános törvénye szerint egyeztethető össze a másik emberével”,^[40] ez a mondat egyrészről az emberi egyenlőség, másfelől a szabadság jogi fundamentumát alkotta meg. Az emberi egyenlőségét^[41] azért, mert az emberek akarata (önkénye) nem sorolható különböző szintekre, minden ember akarata, ergo személye egyenlő, és ezt a szabadság általános törvénye garantálja, ahol mindenki egyenlő és az emberi méltányosság – éppen a maximák miatt – garantálva van, hiszen, ha mindenki abból indul ki, hogy úgy cselekszik, mintha cselekedetétnek maximáját általános törvényként akarná megadni, akkora elvileg a méltóság érvényesül. Ez a jogszemlélet vezette az amerikai Ronald Dworkint újkantiánus emberi jogi felfogásának megalkotásához, nézete szerint a kormányzatok nem tagadhatják meg az emberi méltóságot és a politikai egyenlőséget, mint alapvető jogokat^[42] ezek, mint „aduk a kártyajátékban”^[43] illetik meg az embereket és magasabb rendűek, mint bármely politikai hasznossági cél vagy érdek.^[44]

A moralista felfogás tehát az ésszel rendelkező egyénből és az erkölcsből indul ki. Az alapjogok eredetét (az alapjogokat, mint az emberi jogok helyett alkalmazott terminus technikust a moralistákhoz köthetjük,^[45] és először az alapjog, mint kifejezés az 1849-es frankfurti birodalmi Alkotmány rendelkezései között fogalmozódott meg, de a bonni Alaptörvény is és az Európai Unió Alapjogi Chartája – nomen est omen – használja a kifejezést)^[46] egyfelől az emberi tiszta észből vezeti le, másfelől állít egy erkölcsi mércét is azzal, hogy a kategorikus imperatívuszokat érvényre akarja juttatni a jogrendben.

Végül következzen az a szemlélet, amely az emberi jogok eredetét a nemzetközi jogból vezeti le. E megközelítés lényege, hogy az emberi jogok a nemzetközi jog nélkül nem tudnának univerzálisan érvényesülni.^[47] Ennek oka a nemzetközi egyezmények által garantált alapjogokban keresendő, és abban, hogy az olyan nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ – vagy éppen az Európai Unió – megkövetelik a részes államoktól, hogy azokat a jogi dokumentumokat, amelyeket a különböző nemzetközi szinten meglévő organizációk kötelezően ismernek el magukra nézve, a tagállamok ültessék át a nemzeti jogrendszerükbe. Különös jelentőséggel bír az ENSZ és annak Alapokmánya^[48] valamint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata.^[49] Egyfelől azért, mert az Alapokmány és a Nyilatkozat előtt a szuverén államok belső joghatóságának számított az emberi jogok védelme^[50], az Alapokmány (1945) és a Nyilatkozat (1948) megalkotása, valamint a II. Világháború szörnyűségei után az emberi jogok védelme nemzetközi szinten is a mindennapi politikai és jogi párbeszéd része lett,^[51] tehát már nem csak az államok szuverén belső ügye volt az alapvető jogok oltalma, hanem a szuverén államok közös ügye lett.^[52]

A Nyilatkozat preambulumának a szövege szerint:

A Közgyűlés kinyilvánítja az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, mint azt a közös eszményt, amelynek elérésére minden népnek és nemzetnek törekednie kell abból a célból, hogy minden személy és a társadalom minden szerve, állandóan szem előtt tartva a jelen Nyilatkozatot, oktatás és nevelés útján előmozdítsa e jogok és szabadságok tiszteletben tartását, továbbá hogy fokozatosan megvalósuló hazai és nemzetközi intézkedésekkel biztosítsa azok általános és tényleges elismerését és alkalmazását mind a tagállamok népei körében, mind pedig a joghatóságuk alatt álló területek népei körében.

Mindezzel a Nyilatkozat maga fejezi ki igényét arra, hogy az emberi jogok nemzetközi oltalmazója legyen.

A fejezet címeként azt a kérdést tettem fel, hogy honnan erednek az emberi jogok? Erre a kérdésre olyan választ adni, ami minden kétséget kizáróan valamelyik megközelítést hirdetné ki abszolút győztesként nem lehet. Azt viszont ki lehet jelenti, hogy van igazság mindegyik elgondolásban. Hiszen, ha a pozitivista felfogást veszem alapul, végső soron jogtechnikai szempontból akkor lesz hatályos egy rendelkezés, ha azt a törvényalkotásnak megfelelő szabályok szerint, az erre hivatott törvényhozó szerv elfogadja és szabályszerűen kihirdeti. Ha a nemzetközi jogi felfogást veszem alapul végtére is a különböző alapjogi katalógusokat tartalmazó nemzetközi egyezmények elősegítik és garantálják (a részes államokban biztosan) az emberi jogok érvényesülését. Ha a moralista felfogásból indulunk akkor elfogadhatónak tűnik, hogy végső soron az emberi ész az erkölcs vezetett az alapjogokhoz, és azok az emberi ráció termékei. És végül, az sem lenne elrugaszkodott, ha azt vallanánk, hogy létezik egy nagyobb hatalom (vagy a természet) által megszabott norma és ennek a megértése az emberi természetből fakadóan szívünkbe van írva.

2. A ius vitae, mint alkotmányos alapjog

A ius vitae, mint alkotmányos politikai-társadalmi kérdés három különösen érzékeny, állandó és szűnni nem akaró vitákat generáló területre koncentrálódik, ezek a születés-abortusz, a büntetés-halálbüntetés és az életvégi szép/jó halál, vagyis az eutanázia kérdéskörei, amelyek „kikerülhetetlenül alkotmányossági problémák”.^[53] Azért kikerülhetetlenül alkotmányossági problémák, mert kettő első generációs alapjog köré fonódik mind a három eset megítélésének a kérdése, ezek az élethez való jog, és az önrendelkezés jog amelyek az emberi méltóság elidegeníthetetlen részei,^[54] hiszen Hazánk közjogi szemléletével azonosan, a monista felfogást tükrözve, élet és méltóság nem szétválasztható.^[55] Jóllehet, további jogi kérdést vet fel az, hogy ugyan a halálbüntetés és az eutanázia kapcsán, „nem vitás, hogy az, akinek az élete feletti rendelkezésről szó van, ember”,^[56] azonban a megfogant élet és a magzat tekintetében nem ennyire tiszta a kép, ember-e a magzat? A válasz, ha a magyarországi alkotmányosság történetét vizsgáljuk nem egyértelmű. Az viszont kétségtelen, hogy mind a három eset alapjogi kérdés. Hogy miért? Azért, mert az emberi méltóságból és az emberi életből indul ki mind a három nagy kérdéskör, hiszen a halálbüntetés esetén az emberi élet és méltóság^[57] elválaszthatatlan társként jelennek meg, és ami a kérdés feltevés lényege az voltaképpen az, hogy jogosult-e az állami hatalom (végső soron a társadalom) mások, és a társadalom védelmezése érdekében embert ölni, a másik kettő kérdéskör pedig érinti az az élethez való jogot^[58] és az önrendelkezés jogát, az eutanázia esetén azzal, hogy joga van-e az embernek a saját életét kioltani, míg az abortusz kapcsán azzal, hogy az állapotos nőnek joga van-e a magzat (aki ember vagy emberi lény) életét kioltani. A téma megvitatása során az emberi élet szempontjából kronologikusan haladva, a születés-abortusz kérdéskörével kezdem a vizsgálódást, majd a halálbüntetésre és végül az eutanázia alkotmányjogi megítélésére koncentrálok.

2.1 Abortusz

Mi az abortusz? A Magyar Katolikus Lexikon szerint: „az emberi magzat távozása vagy eltávolítása a méhből”,^[59] egyszóval magzatelhajtás. A magzatelhajtás jogi kereteinek meghatározása és szabályozása két nézőpont köré csoportosulnak, egyfelől a „pro choice” pártiak köré,^[60] akik szerint a nő önrendelkezési joga eldönteni azt, hogy mit kezd a benne megfogant és fejlődő élettel, másfelől pedig a „pro life” pártiak köré,^[61] akik az életet, mint megóvandót az önrendelkezési jog elé helyezik.^[62] A szabályozások tekintetében, amelyek lehetővé teszik a magzatelhajtást, megkülönböztethetünk két modellt, a határidős modellt, illetve az indikációs modellt.^[63] Előbbi lényege, hogy meghatározott időn belül, lehetővé teszi a magzatelhajtást,^[64] csak valamilyen törvényben meghatározott okkal lehetséges.^[65] Ezen technikai és fogalommeghatározó sorok után rátérek az abortusz^[66] hazai jogi megítélésére.

„Amint a petesejt megtermékenyül, megkezdődik az élet, mely nem az apáé, nem az anyáé, hanem egy új emberi lényé, aki önmagáért növekszik. Soha nem lesz emberré, ha első pillanattól fogva nem az.”^[67] Ezek szerint az Evangelium Vitae a fogantatástól már embernek tekinti a megfogant életet. De hogyan áll ehhez az orvostudomány? Hiszen a jogi értékelés szempontjából fontos egyfelől az egyházi álláspont, jóllehet erkölcsi alapot biztosít az egyházi vallásos tanítás a jogalkotó és az állam számára is, hiszen az állam nem lehet erkölcstelen, az orvostudomány pedig egzaktsága révén tudományosan is megalapozhat – illetve megcáfolhat bizonyos álláspontokat, végsősoron igazolhat és diszkreditálhat. Tehát az orvostudomány egyes képviselői szerint^[68] a fogamzás pillanata az emberi élet kezdete.^[69] A Magyar Orvos Etikai Kódex szerint II. 2.2 (17) bekezdése szerint „az ember életének kioltását célzó tevékenység mind az orvosi hivatással, mind az orvosi etikával összeegyeztetetlen, egyben kirívóan súlyos vétség”.^[70] Ezen nem törvényi rendelkezések és megközelítések után az Alaptörvény, mint erga omnes törvény adhat további támpontot az abortusz^[71] szabályozásával kapcsolatban. Az Alaptörvény ’Szabadság és felelősség’ II. cikke szerint „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantástól kezdve védelem illeti meg.” Az alkotmányos rendelkezés alapján láthatunk egy kettősséget, miszerint különbség van az emberi élet és a magzat élete között, hiszen az Alaptörvény különbséget tesz a magzat élete és az ember élete között azzal, hogy külön kiemeli az előbb idézett részben a magzati életet és az azt megillető védelmet. Tehát az Alaptörvény nem követi az Evangelium Vitae és a Jobbágyi Gábor könyve alapján idézett orvosi szakvéleményeket, miszerint a fogamzás pillanata az emberi élet, ha ezt az Alaptörvény is elismerné, nem tenne különbséget élet és élet között. Ezekből kiindulva választ kell találni arra a kérdésre, hogy honnan is emberi az élet és meddig beszélhetünk magzati életről?

A kérdéskörrel a 64/1991. (XII.17.) AB határozat^[72] foglalkozott. Az Alkotmánybíróság^[73] határozatában felvetette a kérdést, hogy a „magzat jogilag ember-e”, továbbá az, hogy „alanya lehet-e a jogoknak”. A kérdés megítélésére, tehát annak eldöntésére, hogy jogilag ember-e a magzat a jogalanyiság a kulcs. A jogalanyiság jogi vonatkozásait a Polgári Törvénykönyv szabályozza. A teljes képhez hozzátartozik, hogy az Alkotmánybíróság fent említett határozatát a régi Alkotmány és a régi Ptk. alapján hozta, de a norma szövegek lényegében a jelenleg hatályos rendelkezésekkel azonos célt és joghatást váltottak ki. A régi Ptk. (1959. évi IV. törvény) 8. §-a foglalkozott a jogképességgel, a 8. § (1) bekezdés szerint „minden ember jogképes, jogai és kötelezettségei lehetnek”, a jelenleg hatályos Ptk. (2013. évi V. törvény) 2:1. § (1) bekezdése szó szerint megegyezik a korábbival. Ezek szerint, minden ember jogképes, tehát a jog számára látható, érzékelhető jogalany, aki jogosult és kötelezett lehet. A kérdés továbbra is, hogy a magzat jogképes-e? A régi és az új Ptk. is az élve születés jogi feltételét szabja a jogképességnek (a két törvény norma szövege itt is egyezést mutat) ezek szerint: „a jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától illeti meg”. Ezek tükrében az Alkotmánybíróság határozatában a következőt állapította (avagy nem állapította) meg:

Az ember alapvető jogi helyzetének jellemzője, hogy jogképessége független bármely tulajdonságától. Alapvetően érvényes ez az élethez és méltósághoz való jogra is. (Az e jogok feltétlenségének elismerése körüli vita pedig egyformán érint „mindenkit”.) Ha a megszületett ember emberi minőségét kifejező jogállására sem egyéni tulajdonságai, sem az állapotával (pl. életkor) járó tipikus tulajdonságok nincsenek semmiféle hatással, akkor a magzat fejlettsége, s más sajátosságai is közömbösek lehetnek a jogképesség és az élethez és méltósághoz való jog szempontjából. A tartalmi státuszjogok által garantált absztrakt egyenlőséget, amely az erkölcsi ember-fogalom jogi megfelelője, a jogalanyiság születés előttre való kiterjesztése nem érinti. A mai jog ember-fogalmának másik eleme, hogy a jogalanyiság a születéssel kezdődik. Ennek akkor volt elvi jelentősége, amikor általa minden ember egyenlőségét lehetett megalapozni, s a különböző ember-fogalmakat összhangba hozni. Mára kétségessé vált, hogy ellátja-e még ezeket a funkcióit, mert a természetes ember-fogalom kiterjedőben van. A törvényhozónak kell értékelnie a magzattal kapcsolatos természettudományos és etikai álláspontokat, továbbá mérlegelnie a magzatról való gondolkodás megváltozásának ellentétes társadalmi irányzatait, s eldöntenie, hogy ezek változását indokolt-e jogilag is követni. A fentiek szerint az Alkotmányból nem következik, hogy a magzat jogalanyiságát el kellene ismerni, de az sem, hogy ne lehetne a magzatot jogilag embernek tekinteni. Az emberi státusznak ez a kiterjesztése ugyanis a jogi ember-fogalomnak az alapjogok szempontjából fontos elemeit — más-más okból — valójában lényegesen nem érinti.^[74]

Tehát az Alkotmánybíróság a jogalkotóra bízta annak eldöntését, hogy rendelkezzen arról, hogy mikor lesz jogilag ember az ember és a magzat jogképes-e, avagy továbbra is az élve születés, mint jogi feltétel a meghatározó. A jogalkotó expressis verbis az ember jogi meghatározását nem foglalta törvényi rendelkezésbe, de a magzatot, mint „emberi lényt” nevezi meg az egészségügyről szóló az 1997. évi CLIV. törvény 165. § b) bekezdésében,^[75] tehát a törvényhozó az Alkotmánybíróság határozata által megadott (meghagyott) jogával (lehetőségével), hogy meghatározza az ember jogi fogalmát ugyan nem élt, de ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy a jogalkotó szerint a magzat nem ember, mert nem rendelkezett róla máshogy, mint azelőtt, sőt a magzatnak horribile dictu a megszületéshez sincs joga.^[76] Továbbá, igazolva a jogalkotó felfogását magzat nem emberi felfogásáról (az „emberi lény” szemléletet erősítve), az 1992.évi LXXIX. törvényben, amely a magzati élet védelméről szól, paradox módon lehetővé tette, hogy a magzatnak, vagyis „a méhben fejlődő emberi lénynek” az életét legálisan kiolthassák.

A törvény ugyanis az 5-13. §-aiban foglaltak szerint, amely rész a terhesség megszakításáról szól, lényegében bármikor lehetővé teszi az abortuszt^[77] – hiszen az állapotos nő testi vagy lelki súlyos válsághelyzete, amely a legális definíció szerint „testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz”,^[78] jogi felhatalmazást ad az állapotos nő számára, hogy döntés hozzon a benne fejlődő életről (pro choice) s amely törvényi rendelkezés összhangban a 48/1998. (XI.23) AB határozattal,^[79] mely megállapította, hogy „nem alkotmányellenes, ha törvény az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén lehetővé teszi a terhesség megszakítását”.^[80]

Véleményem szerint kompromisszumos megoldást hozhatna akkor az állam a „pro choice” kontra „pro life” vitában, hogy ha a fogamzásgátlást, és annak egyes formáit (mint az az implantátum vagy a spirálbeültetése stb.) ellenszolgáltatás nélkül, ingyenesen lehetővé tenné az állampolgárok számára, oly módon, hogy ahhoz mindenki, aki akar hozzáférhetne, a másik oldalról viszont az abortuszt csak adott, törvényben meghatározott rendkívüli esetekben engedélyezné (pl. ha a terhesség bűncselekmény következménye vagy a születendő gyermek beteg lenne). Hiszen „pro choice” mindenki dönthetne ebben az esetben úgy, hogy aki nem akar gyermeket vállalni, fogamzásgátláshoz folyamodik, hiszen az állam minden lehetőséget megadna erre, így önrendelkezési joga kiterjedne arra, hogy kérvényezheti – ingyenesen – a fogamzásgátláshoz szükséges eszközöket. Továbbá, a magzat oltalma túlmutat az élve születésen, hiszen ahhoz, hogy élve születhessen, először is biztosítani kell(ene), hogy ne lehessen a magzatelhajtást a jogszabály engedélyével elkövetni, hiszen a magzat által „az élet megjelent, és mi láttuk” (1Jn 1,2).

2.2 Halálbüntetés

Az élet kezdetét körülölelő kérdések után áttérek a halálbüntetés kérdéskörére, mint az emberi méltóságot súlyosan sértő büntetőjogi jogintézmény alkalmazhatóságának kérdésére. A dilemma a halálbüntetés kapcsán az élethez való jog, és az emberi méltóság kapcsán öleli körül a halálbüntetés intézményét.^[81] Az állami büntetőhatalom kezdetektől fogva élt a valódi ultima ratioval, a halálbüntetéssel.^[82] Hammurapival kezdve, Mózesen keresztül egészen a rómaiak és az ókori görög városállamokkal bezárólag valamennyi ősi állam ismerte, és alkalmazta a halálbüntetést.^[83] Ezen ősi jogintézmény eltörlésére irányuló törekvések legmarkánsabban és leghangsúlyosabban Cesare Beccaria Bűntett és büntetés című művével kaptak lendületre.^[84] Beccaria kifejtette, hogy a halálbüntetés jogtalan, szükségtelen és igazságtalan, továbbá az állam nem rendelkezhet polgárainak az élete felett.^[85] Ezen felfogás áthatotta (és össze is foglalja) az abolicionista mozgalmak lényegi elemeit^[86] (sőt Beccaria hatására Lipót toszkán nagyherceg (későbbi magyar király) Toscana államban eltörölte a halálbüntetést^[87]), jóllehet az abolíció Hazánkban egészen 1990-ig várat majd magára,^[88] ez azonban nemzetközi viszonylatban nem is annyira kirívó,^[89] sőt!

Beccaria hatása elvitathatatlan, de az abolíció, mint globális folyamat megkésve, Beccaria után majdhogynem két évszázaddal érkezett el globálisan.^[90] 1983-ban az Európa Tanács elfogadta az Európai jogok európai egyezményének 6. kiegészítő jegyzőkönyvét,^[91] amely in concreto háborús időkre korlátozta a halálbüntetés alkalmazhatóságát, tehát békeidőkben megvalósította az abolíciót.^[92] 1989-ben az ENSZ Közgyűlése által elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányához fűzött 2. fakultatív jegyzőkönyv 1.cikk 1. bekezdése kimondja „A jelen jegyzőkönyv részes államainak joghatósága alá tartozó személyeken nem szabad halálbüntetést végrehajtani”.^[93] Az Európai Unió Alapjogi Chartájának I. cím 2.cikk (2) bekezdése szerint: „senkit nem lehet halálra ítélni vagy kivégezni”. Továbbá releváns nemzetközi jogi dokumentum az Európa Tanács égisze alatt elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezménye,^[94] különösen a 2002. május 3-án Vilniusban elfogadott Tizenharmadik Kiegészítőjegyzőkönyvének^[95] az 1.cikke, amely a halálbüntetés eltörléséről szól. Magyarország kötelezőnek fogadja el ezeket a nemzetközi jogi dokumentumokat és azok tartalmát, hiszen részes állama mind az Európai Uniónak, mind pedig az Európa Tanácsnak. Azonban, mint már korábban említésre került, az abolíció egészen 1990-ig váratott magára.

Magyarországon a halálbüntetés intézménye az államalapítás óta végig kíséri és kísérti történelmünket.^[96] Szemere Bertalannak, első felelős kormányunk, első felelős belügyminiszterének felvilágosult szellemisége,^[97] amely az 1841-ben megjelent A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről^[98] művében abolicionista nézeteit kiemelve, a halálbüntetés kapcsán ezt írja: „S mely napon a törvényhozót kétely szállja meg e rettenetes jog iránt, mely napon a vérpadtól borzalommal fordul el s kérdi magától: vajjon midőn egy bűnt megbüntetett maga nem követett e el egy újat” (Sic!).^[99] Ez a kétely majdhogynem 150 évig nem szállta meg a törvényhozót, de ennek a kételynek gátat szabott az a hatalom, amely a polgári és politikai szabadságnak is gátat szabott Hazánkban, ez pedig nem volt más, mint a kommunista diktatúra. Az elvtársak bukását követően, a szabadság, mint friss tavaszi levegő áramlott Hazánk köz- és magánéletébe. A halálbüntetés eltörlésének mérföldköve az Alkotmánybíróság 23/1990. (X.31.) határozata, amely a halálbüntetést 8:1 arányban^[100] alkotmányellenesé nyilvánította.^[101]

Az Alkotmánybíróság a régi Alkotmány 54. § (1) bekezdését,^[102] amely szerint „A Magyar Köztársaságban minden embernek vele született joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani”, összevetette a régi Alkotmány 8. § (2) bekezdésével,^[103] amely szerint „A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége”. Ez a két paragrafus közjogi kollíziót jelentett, mert az 54. § (1) nem tiltotta, az emberölést, csupán abban az esetben, ha az önkényes, a 8. § (2) azonban igen:^[104] „Az emberi méltóság, mint a személyiség integritása, az emberi élettel együtt az emberi lényeget jelenti. A méltóság-voltunknak és értékünknek felemelő és feltétlen tiszteletet parancsoló volta, emberi lényegünk rangja. Ugyanúgy a priori érték, mint az élet és a létezés ember dimenzióját fejezi ki. Emberlét és emberi méltóság egymástól elválaszthatatlanok.”^[105]

Schmidt Péter alkotmánybíró, az egyetlen olyan alkotmánybíró, aki ’nemmel’ szavazott azzal kapcsolatban, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes-e, avagy sem,^[106] különvéleményében a kollízióban lévő normaszövegekkel kapcsolatban kifejtette:

A hatályos Alkotmány 8. és 54. szakaszai egymásnak ellentmondó rendelkezést tartalmaznak. Míg az 54. § (1) bekezdése az élettől való önkényes megfosztást tiltja és ezzel nem helyezi hatályon kívül a halálbüntetés lehetőségét, addig az időben később keletkezett 8. § (2) bekezdése még törvények útján sem engedi meg az alapvető jogok lényeges tartalmának korlátozását. Ebből már levezethető a halálbüntetés tilalma is. Az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik ugyan az Alkotmány értelmezése, de az egymással ellentétes alkotmányi rendelkezések feloldása már az alkotmányozási hatalommal rendelkező Országgyűlés joga és kötelessége. Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti át.^[107]

Schmidt Péter a lex posteriori derogat legi priori elve alapján, az időben később keletkezett 8. § (2) bekezdés szerint a halálbüntetés tilalma megállapítható ugyan, de a kollízió feloldására nem az Alkotmánybíróság, hanem az Országgyűlés hivatott.^[108]

Jóllehet, mára már Hazánkban és Európa legtöbb jogállamában is szinte elképzelhetetlen a halálbüntetés alkalmazása, mint büntetőjogi szankció és talán Szemere Bertalan és Beccaria is elégedetten lapozgatná az abolíciót intézményesítő európai büntető törvényeket. Az emberi méltóság és az élet kéz a kézben diszkreditálja az állammal szemben a halálbüntetés alkalmazhatóságát, ámbár a kérdés sokszor felmerülhet, hogy a halálbüntetést nem éppen olyan elkövetőkkel szemben kellett alkalmazni, akik mások életét és emberi méltóságát semmibe vették?

2.3 Eutanázia

Az eutanázia jelentése: jó halál,^[109] de fontos kiemelni, hogy az eutanázia szó nem jogi kategória.^[110] Ez alatt a „jó” alatt, a fájdalommentességet, és a szenvedők szenvedéseinek – ergo életének – kegyeleti okokból való megrövidítését értjük.^[111] Mai viszonylatokban kétségkívül az orvos–beteg vonatkozásában merül fel az eutanázia alkalmazhatósága, de ha a hippokratészi eskü szövegét vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy az ókorban – legalábbis a görög városállamokban – bizonyosan nem volt alkalmazható az orvos–beteg viszonyban^[112] annak aktív formája, hiszen az eskü szövege szerint „senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri”.^[113] A halálos méreg adás egy aktív tevékenység, amiből az következik, hogy az orvos aktív szerepvállalással hozzájárul ahhoz, hogy a beteg meghaljon.^[114] Ez nagyjából az aktív eutanáziának a lényegét is leírja, hiszen az orvos tevéssel, megöli a beteget.^[115] Azonban az aktív formának létezik egy ellenpárja, a passzív eutanázia^[116], amely a be nem avatkozással, mulasztással éri el a halált.^[117] Beszélhetünk továbbá, direkt és indirekt, valamint önkéntes és kényszerű eutanáziáról.^[118] A direkt eutanázia esetén az orvos tevéssel, szándékosan megöli a beteget, ez olyan, mint az aktív eutanázia, azonban az indirekt eutanázia egy a szándékon túlmutató tevékenység, amely szándéktól függetlenül oltja ki a beteg életét.^[119] Az önkéntes eutanázia – nomen est omen – a beteg hozzájárulásával történik, a beteg akarja, hogy az asszisztált öngyilkosságot elkövessék,^[120] ezzel szemben a kényszerű eutanázia olyan szomorú eseményeket idéz fel, mint pl. az „aktion T4” program a hitleri Németországban:

1939 októberétől kezdődően a közegészségügyi hatóságok arra kezdték ösztönözni a fogyatékkal élő gyermekek szüleit, hogy kisgyermekeiket adják be a Németországban és Ausztriában erre a célra kijelölt gyermekklinikák egyikébe. A klinikákon valójában a gyermekek megsemmisítését hajtották végre. Ezekben a kifejezetten erre a célra felvett egészségügyi személyzet halálos gyógyszer-túladagolással vagy éheztetéssel gyilkolta meg a fiatal ápoltakat.^[121]

Az eddigiek vázolása főleg az orvos és a beteg viszonyokban jelent meg – természetesen kivételt képez a szörnyű „aktion T4” program –, azonban elhatárolási szempontból fontos kiemelni az öngyilkosság és a kívánatra ölés cselekményét is.^[122]

Az eutanázia jogi értékelése szempontjából fontos kiemelni a betegeket megillető, az ellátás visszautasításához való jogot.^[123] A jogintézmény lényege, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő beteget megilleti az életfenntartó, az életet meghosszabbító kezelés visszautasításának a joga.^[124] Hazánkban is megvan a lehetőség a jogintézmény alkalmazására. Ezt az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 20–23. §-a garantálja.^[125] A 20. § szerint a cselekvőképes beteget megilleti az ellátás visszautasításának a joga. A törvény továbbá meghatároz bizonyos feltételeket ahhoz, hogy az ellátás visszautasítása jogszerű legyen, ezek a feltételek a következők: a visszautasításra vonatozó jognyilatkozatot teljes bizonyító erejű magánokiratban vagy közokiratba foglalták,^[126] a beteg belátási képességét háromtagú orvosbizottság vizsgálja és azt is, hogy valóban gyógyíthatatlan beteg,^[127] s végül, a betegnek még egyszer nyilatkoznia kell arról, hogy valóban visszautasítja az ellátást.^[128] Azonban ez egyes szerzők szerint nem egyenlő a passzív eutanáziával.^[129] Azért nem, mert a törvény által megszabott feltételek teljesülése esetén, amelyek lehetővé teszik az ellátás visszautasítását, az orvosnak csak az adott kezelésre nincs jogosultsága, a beteget el kell látnia, ápolnia kell, többek között azért is, mert nyilatkozatát visszavonhatja,^[130] továbbá a beteg nem az életéről dönt, hanem a beavatkozásról.^[131] Annyi bizonyos, hogy kétségkívül vékony a határ, a passzív eutanázia és az ellátás visszautasításához való jog között, feltéve persze, ha van egyáltalán közöttük határvonal.

Az eutanázia kérdéskörével az Alkotmánybíróság is foglalkozott, a 22/2003. (IV.28.) AB határozatban,^[132] amelyben az Alkotmánybírósághoz több indítvány érkezett a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők életük kegyes és kíméletes befejezésével kapcsolatban. Az Alkotmánybíróság a következő álláspontra jutott:

A törvény e célkitűzéseiből következik, hogy a beteg, önrendelkezési jogából adódóan, jogosult eldönteni, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, és az ellátás során mely beavatkozások elvégzéséhez járul hozzá, illetőleg melyeket utasít vissza. Annak, hogy a beteg a beavatkozással kapcsolatos beleegyezését állapotának, betegsége természetének és várható lefolyásának ismeretében adja meg vagy utasítja vissza, az a biztosítéka, hogy az Eütv. a beteg alapvető jogává teszi, hogy állapotáról folyamatos tájékoztatást kapjon.

Erre alapozva minden kérelmet elutasított, és nem tágította az Eütv. rendelkezéseit, sőt a Btk. kimondottan szankcionálja az öngyilkosságban való közreműködést.^[133] „Megosztani valakivel öngyilkos szándékát és segíteni őt az úgynevezett »segített öngyilkosságban« (suicidium adiutum) azt jelenti, hogy bűntárs, olykor fő cselekvő lesz az ember egy olyan igazságtalan cselekedetben, melyet semmi módon nem lehet igazolni, még akkor sem, ha kérték.”^[134]

Bibliográfia

Blasszauer Béla: A jó halál (Eutanázia), Budapest, Gondolat, 1984.

Busa Csilla – Zeller Judit – Csikós Ágnes: Életvégi kívánalmakkal és döntésekkel kapcsolatos vélemények és ismeretek a magyar társadalomban, Kharón – Thanatológiai Szemle, XXII. évf., 2018/3, 9–26.

Chesterton, Gilbert K.: Aquinói Szent Tamás, Budapest, A Szent István Társulat kiadása, 1938.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás: A nemzetiségek parlamenti képviseletének elmélete és gyakorlata, Acta Humana, V. évf., 2017/3, 23–36.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia, in Kaiser Tamás (szerk.): Jó állam jelentés 2016, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2016.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia hatásterület, in Kaiser Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2017, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Cservák, Csaba – Farkas, György Tamás: Development of the Nationality Law in Hungary, Journal on European History of Law, Vol. 11, No. 1 (2020)

Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: A demokrácia mérhetőségének, kutatásának aktuális kérdései, Államtudományi Műhelytanulmányok, 2016/27.

Farkas György Tamás: A kisebbségek parlamenti képviseletére vonatkozó speciális választójogi szabályozások elhatárolása az aktív és a passzív választójog alapján, Parlamenti Szemle, VII. évf., 2022/2, 25–46.

Farkas, György Tamás – Rimaszécsi, János: Current issues of measurability and research of democracy, in Kaiser, Tamás (ed.): Measurability of Good State and Good Governance II, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Farkas György Tamás: Kisebbségek és a választójog, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, 2021. Jogtudományi Különszám

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIT, III. évf., 2020/2.

Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Filó Mihály – Kiss Máté Jenő: Az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítség büntetőjogi megítélése, in Filó Mihály (szerk.): Autonómia, életvédelem, jogbiztonság: az életvégi döntések szabályozása, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2022, 153–161.

Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Budapest, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, 2015.

Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé – a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010.

Frivaldszky János: A jogi gondolkodás mérföldkövei. A kezdetektől a XIX. század végéig, Budapest, Szent István Társulat, 2021.

Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Budapest, Osiris, 2003.

Jobbágyi Gábor: Az élet joga, Budapest, Szent István Társulat, 2004.

Kiss János: Az Alkotmánybíróság az élethez való jogról, Jogtudományi Közlöny, XLVII. évf., 1992/3-4, 118–133.

Köbel Dávid: Az önrendelkezési jog és az életvégi döntések jogdogmatikájának nemzetközi összehasonlítása, Jog-Állam-Politika, XVI. évf., 2024/1, 55–76.

Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1.

Pokol Béla: Autentikus jogelmélet, Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2010.

Ronga Adrienn: Az élet elejéhez kötődő alkotmányos kérdések, avagy az abortusz alkotmányjogi megítélése, KRE-DIt, VII. évf., 2024/1, 110–120.

Schanda Balázs – Balogh Zsolt: Alkotmányjog – alapjogok, Budapest, Pázmány Press, 2019.

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2012.

Szemere Bertalan: A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről, Kiadva Budán a’ Magyar Királyi Egyetem Betűivel, 1841.

Tóth Gábor Attila: A második abortuszdöntés bírálata, Fundamentum, III. évf., 1999/1, 81–91.

Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés intézményének egyetemes és magyarországi jogtörténete, Budapest, Századvég Kiadó, 2010.

Tóth J. Zoltán: Élethez való jog és életvédelem pro futuro, Pázmány Law Working Papers 2011/12, 1–21.

Egyéb források

Abortusz, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/A/abortusz.html

A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe, Magyar Orvosi Kamara, 2022, https://mok.hu/public/media/source/Etikai%20K%C3%B3dex%20hat%C3%A1lyos%202022%2005%2028%20(1).pdf

Az eutanázia program és az „Aktion T4”, Holokauszt Enciklopédia, 2024, https://encyclopedia.ushmm.org/content/hu/article/euthanasia-program

Eutanázia, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/E/eutanázia.html

Evangelium Vitae, Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, https://regi.katolikus.hu/
konyvtar.php?h=78

Hippokratészi eskü, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/H/
hippokrat%C3%A9szi%20esk%C3%BC.html

Szemere Bertalan életrajz, munkássága, Országgyűlési Könyvtár, https://konyvtar.parlament.hu/szemere-bertalan

Hivatkozások

1. Schanda Balázs – Balogh Zsolt: Alkotmányjog – alapjogok, Budapest, Pázmány Press, 2019, 11. ↑
2. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 12. ↑
3. Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Budapest, Osiris, 2003, 35. ↑
4. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 35. ↑
5. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 36. ↑
6. Uo. ↑
7. Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Budapest, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, 2015, 41. ↑
8. Uo. ↑
9. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 36. ↑
10. Gilbert K. Chesterton: Aquinói Szent Tamás, Budapest, A Szent István Társulat kiadása, 1938, 72. ↑
11. Frivaldszky János: A jogi gondolkodás mérföldkövei. A kezdetektől a XIX. század végéig, Budapest, Szent István Társulat, 2021, 97. ↑
12. Uo. 101 ↑
13. Uo. ↑
14. Uo. 99. ↑
15. Uo. ↑
16. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 37. ↑
17. Uo. ↑
18. Uo. ↑
19. Uo. 38. ↑
20. Uo. ↑
21. Uo. ↑
22. Az alapvető jogok védelme és tiszteletben tartása egyik alapeleme a demokráciának. A demokrácia mérhetőségéről ld. részletesen Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia, in Kaiser Tamás (szerk.): Jó állam jelentés 2016, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2016, 98–119.; Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia hatásterület, in Kaiser Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2017, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2017, 98–120; György Tamás Farkas – János Rimaszécsi: Current issues of measurability and research of democracy, in Tamás, Kaiser (ed.): Measurability of Good State and Good Governance II, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017, 119–142; továbbá Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: A demokrácia mérhetőségének, kutatásának aktuális kérdései, Államtudományi Műhelytanulmányok, 2016/27, 2–22. ↑
23. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 15. ↑
24. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 42. ↑
25. Uo. 44. ↑
26. Uo. ↑
27. Uo. ↑
28. Uo. ↑
29. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 15. ↑
30. Uo. 13. ↑
31. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 47. ↑
32. Uo. ↑
33. Pokol Béla: Autentikus jogelmélet, Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2010, 35. ↑
34. Uo. ↑
35. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 47. ↑
36. Uo. ↑
37. Uo. ↑
38. Pokol Béla: Autentikus jogelmélet 35. ↑
39. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 50. ↑
40. Uo. ↑
41. Az egyenlőség formai és morális fogalmáról ld. részletesen Farkas György Tamás: Kisebbségek és a választójog, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024, 86–98.; illetve ennek a választójogban történő megvalósulását illetően ld. még Cservák Csaba – Farkas György Tamás: A nemzetiségek parlamenti képviseletének elmélete és gyakorlata, Acta Humana, V. évf., 2017/3, 23–36; valamint Csaba Cservák – György Tamás Farkas: Development of the Nationality Law in Hungary, Journal on European History of Law, Vol. 11, 2020/1, 145–151.; Farkas György Tamás: A kisebbségek parlamenti képviseletére vonatkozó speciális választójogi szabályozások elhatárolása az aktív és a passzív választójog alapján, Parlamenti Szemle, VII. évf., 2022/2, 25–46. ↑
42. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 14. ↑
43. Halmai-Tóth: Emberi jogok, 51. ↑
44. Uo. ↑
45. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 14. ↑
46. Uo. 14–15. ↑
47. Uo. 16. ↑
48. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 67. ↑
49. Schanda-Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 16. ↑
50. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 66. ↑
51. Schanda-Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 16. ↑
52. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 67. ↑
53. 64/1991.(XII.17.) AB határozat ↑
54. Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2012, 159. ↑
55. Uo. ↑
56. 64/1991.(XII.17.) AB határozat ↑
57. Az emberi méltósághoz való joggal összefüggésbe ld. még Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1, 2. ↑
58. Vö. Tóth J. Zoltán: Élethez való jog és életvédelem pro futuro, Pázmány Law Working Papers 2011/12, 1–21. ↑
59. Abortusz, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/A/abortusz.html (Letöltés: 2025. április 20.) ↑
60. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 109. ↑
61. Uo. ↑
62. Uo. ↑
63. Uo. 110. ↑
64. Uo. ↑
65. Uo. ↑
66. Vö. Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé – a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010, 19. ↑
67. Evangelium Vitae, Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=78 (Letöltés: 2025. április 20.), 60.pont ↑
68. Itt Jobbágyi Gábornak „Az élet joga” című művére támaszkodom, aki Surján Lászlót és Czeizel Endrét idézi. Jobbágyi Gábor: Az élet joga, Budapest, Szent István Társulat, 2004, 22. ↑
69. Uo. ↑
70. A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe, Magyar Orvosi Kamara, 2022, https://mok.hu/public/media/source/
    Etikai%20K%C3%B3dex%20hat%C3%A1lyos%202022%2005%2028%20(1).pdf (Letöltés: 2025. április 20.) ↑
71. Vö. Ronga Adrienn: Az élet elejéhez kötődő alkotmányos kérdések, avagy az abortusz alkotmányjogi megítélése, KRE-DIt, VII. évf., 2024/1, 110–120. ↑
72. Vö. Kiss János: Az Alkotmánybíróság az élethez való jogról, Jogtudományi Közlöny, XLVII. évf., 1992/3-4, 118–133. ↑
73. Ehelyütt meg kell jegyeznünk, hogy az alkotmánybíróság alapjogvédelmi tevékenységében az alkotmányjogi panasz jogintézményének fejlesztése és az ún. valódi alkotmányjogi panasz bevezetése komoly előrelépést jelentett, melyet illetően ld. részletesebben: Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, 2021. Jogtudományi Különszám, 1–16.; Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIT, III. évf., 2020/2, 1–35.; illetve Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567. ↑
74. 1991.(XII.17.) AB határozat ↑
75. Eütv. 165. § b) magzat: a méhen belül fejlődő emberi lény a terhesség 12. hetétől. ↑
76. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 344. ↑
77. Ua. ↑
78. Ua. ↑
79. Vö. Tóth Gábor Attila: A második abortuszdöntés bírálata, Fundamentum, III. évf., 1999/1, 3. ↑
80. 48/1998. (XI.23) AB határozat ↑
81. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 314. ↑
82. Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés intézményének egyetemes és magyarországi jogtörténete, Budapest, Századvég Kiadó, 2010, 11. ↑
83. Uo. 11–14. ↑
84. Uo. 117. ↑
85. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 314. ↑
86. Uo. ↑
87. Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés, 119. ↑
88. Uo. 322. ↑
89. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 315. ↑
90. Uo. 315. ↑
91. Uo. ↑
92. Uo. ↑
93. Uo. ↑
94. Uo. 316. ↑
95. Uo. ↑
96. Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés, 322. ↑
97. Szemere Bertalan életrajz, munkássága, Országgyűlési Könyvtár, https://konyvtar.parlament.hu/szemere-bertalan (Letöltés: 2025. április 20.) ↑
98. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 322. ↑
99. Szemere Bertalan: A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről, Kiadva Budán a’ Magyar Királyi Egyetem Betűivel, 1841, 118. ↑
100. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 324. ↑
101. Uo. 322. ↑
102. Uo. 323. ↑
103. Uo. ↑
104. Uo. ↑
105. Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön alkotmánybírók párhuzamos véleménye, 23/1990. (X. 31.) AB határozat ↑
106. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 323. ↑
107. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleménye, 23/1990. (X. 31.) AB határozat ↑
108. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 324. ↑
109. Blasszauer Béla: A jó halál (Eutanázia), Budapest, Gondolat, 1984, 7. ↑
110. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 347. ↑
111. Eutanázia, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/E/eutan%C3%A1zia.html (Letöltés: 2025. április 20.) ↑
112. Jobbágyi: Az élet joga, 273. ↑
113. Uo.; valamint Hippokratészi eskü, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/H/hippokrat%C3%A9szi%20esk%C3%BC.html (Letöltés: 2025. április 20.) ↑
114. Vö. Köbel Dávid: Az önrendelkezési jog és az életvégi döntések jogdogmatikájának nemzetközi összehasonlítása, Jog-Állam-Politika, XVI. évf., 2024/1, 55–76. ↑
115. Jobbágyi: Az élet joga, 273. ↑
116. Vö. Busa Csilla – Zeller Judit – Csikós Ágnes: Életvégi kívánalmakkal és döntésekkel kapcsolatos vélemények és ismeretek a magyar társadalomban, Kharón – Thanatológiai Szemle, XXII. évf., 2018/3, 9–26. ↑
117. Uo. ↑
118. Uo. 275. ↑
119. Uo. ↑
120. Vö. Filó Mihály – Kiss Máté Jenő: Az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítség büntetőjogi megítélése, in Filó Mihály (szerk.): Autonómia, életvédelem, jogbiztonság: az életvégi döntések szabályozása, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2022, 153–161. ↑
121. Az eutanázia program és az „Aktion T4”, Holokauszt Enciklopédia, 2024, https://encyclopedia.ushmm.org/
     content/hu/article/euthanasia-program (Letöltés: 2025. április 20.) ↑
122. Jobbágyi: Az élet joga, 277. ↑
123. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 349. ↑
124. Jobbágyi: Az élet joga, 296. ↑
125. Uo. ↑
126. Szabó: Tansegédlet, 161. ↑
127. Uo. ↑
128. Uo. ↑
129. Jobbágyi Gábor: Az élet joga, 297. ↑
130. Uo. ↑
131. Uo. ↑
132. Szabó: Tansegédlet, 161. ↑
133. A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény, 162. § ↑
134. Evangelium Vitae, III. fejezet: Ne ölj! 66. ↑

Bevezetés: A semlegesség jelentései és az elhatárolás, pontosítás fontossága

A semlegesség fogalmát a köznyelv gyakran a függetlenség, pártatlanság, objektivitás szavakkal szinonimaként használja. A szavak hétköznapi jelentésén túl azonban eltérő jelentéssel bírnak a jogi szakszavak, a pozitív jog és a jogtudomány által használt és kimunkált kifejezések. Ez a semlegesség fogalmára is igaz, azonban a semlegességhez különböző jelentéseket társítanak nemcsak a különböző jogrendszerek, az egyes jogágak, hanem még egy-egy jogterületen belül is különböző értelemben alkalmazzák a jogtudósok, jogalkotók és jogalkalmazók. A jog rétegeinek elméletén keresztül az eltérések feltérképezhetőek, az ellentétek jól megvilágíthatók, amely elősegítheti a fogalom jelentéseinek megszilárdulását és ezáltal a jogbiztonság elvének érvényesülését.

A jogdogmatika jelentőségéről

Ahogyan Pokol Béla levezeti,^[1] a jog olyan magatartási szabályokat tartalmaz, amelyek végső soron állami kényszerrel is kikényszeríthetők, valamint azok pontos értelmét a szövegszerű rögzítés után az állam erre létrehozott szervei állapítják meg.^[2] A társadalom komplexitása azonban egyre növekedett, a jogi normák széles sokasága alakult ki, valamint a hétköznapi fogalmak alkalmazása a jogok és kötelezettségek rögzítésére fokozatosan egyre inkább elégtelenné vált. A 19. század első felében a római jogi és azt tovább vivő fogalomalkotásokra építve fontos szerepet nyert a jogdogmatika, amely a hétköznapi kifejezésekből pontosított jogi fogalmakat alakított ki, valamint a jogi kifejezések közötti viszonyokat rögzítette. A jog nagymértékben továbbra is használ hétköznapi kifejezéseket, ezek lazább értelmi tartalmai mellett pontosított értelmű jogfogalmakat dolgoz ki a jogdogmatika, továbbá egy ellentmondásmentes rendszert próbál kimunkálni a nagyszámú jogi normák között. Ez elősegíti a jog kiszámíthatóságát. A jog értelmi rendszere a jogdogmatikai és hétköznapi fogalmak együttes alkalmazásán nyugszik. A kifejezések a norma szövegében csak jelzik, de nem fejtik ki a kifejezések teljes valódi tartalmát, a jog dogmatikai rétegét teljesebben a jogi szakkönyvek, jogtudományi monográfiák, kommentárok, az adott ország jogászságában bevett munkák tartalmazzák.^[3]

A jog leírható normaként, azonban az egyes normák között az ellentmondásmentesség bizonyos szintjére van szükség ahhoz, hogy a társadalmi konfliktusok elkerülhetőek, vagy feloldhatók legyenek, a normák egymásra tekintettel kell, hogy kialakuljanak és így egy rendszerként tudnak hatékonyan működni. Ahogyan egyre fejlettebbé válik a társadalom, úgy egyre magasabb fokú ellentmondásmentesség szükséges. Ezért szükséges, hogy a jogi normák rendszerszerűen működjenek, az emberek és szervezetek milliói közötti érintkezések bonyolultabb jogrendszert igényelnek.^[4]

Pokol Béla eredetileg a jogi normák rendszerét három jogréteg együttességével (és egy negyedik, később megjelenő réteggel)^[5] írta le, a jogalkotási folyamatokban kialakuló szövegrétegben, a jogi fogalmakat és értelmi összefüggéseiket tisztázó jogdogmatikai rétegben, valamint a jogot egyes esetekben alkalmazó bírák által létrehozott eseti jogrétegre, a hármas felosztás az 1800-as évektől kezdődően figyelhető meg. A három réteg közötti arányok eltérőek az egyes jogrendszerekben. A hagyományos jogrétegeken felül a 20. század második felében megjelent az alkotmányos alapjogok rétege azokban az országokban, ahol az írott alkotmány mellett megjelent az alkotmánybíráskodás is. Míg a jogági alapelvek ellentmondásmentes egységet alkotnak, a konkrét jogági szabályok absztrakt értelmi rendjét tartalmazzák, addig az alkotmányos alapelvek és alapjogok nem ellentmondásmentes rendszert alkotnak, az ellentmondásokat az alkotmánybírák értékei és döntései határozzák meg, egyes alapjogi ütközésekben soha nem adható megnyugtató, végleges válasz.^[6]

Cservák Csaba a jog rétegelméleteinek új megközelítéséről szóló cikkében^[7] kifejti, hogy a jog hagyományos, négy külső és négy belső rétege a jogrendszer elvárt funkcionálása, minden ezen felül diszfunkció. A tanulmány lényegében arra tér ki, hogy az egyes jogrétegeket alkotó szervek, szervrendszerek hogyan hoznak létre diszfunkciót hatáskörük túllépésével. A jelen tanulmány célja azonban nem ennek feltérképezése, hanem a jogrétegek alapján elemezni a semlegesség fogalmának megjelenését. A jog rétegelmélete^[8] alapján a jog a jogszabályok szövegrétegéből, a jogdogmatikából, a bírói jog rétegéből és az alkotmányos alapjogokból áll. Cservák elkülönít továbbá jogalkotási és jogértelmezési szelvényeket az egyes jogrétegek kapcsán. A jog szövegrétegében a jogalkotási, a bírói jog rétegében a kontinentális jogrendszerekben a jogértelmezés kerül előtérbe. Utóbbi összefonódik a jogdogmatika rétegével, amely csak diszfunkció esetén jelenthet új jog alkotását, a jogértelmezési jelleg jellemző rá. Az alkotmányos alapjogok rétegébe beletartozik az azt kibontó magyarázatok rétege is. Az alkotmánybíróságok határozatai pedig a jogtudomány rétegének részévé válnak.^[9]

Fontos kérdés, hogy a nemzetközi jog tekinthető-e ötödik rétegnek? Pokol álláspontja szerint a belső jogrendbe iktatott nemzetközi szerződések kötelezőek, azonban az egyes szervezetek jogértelmezése nem írhatja fel a hatáskörrel rendelkező hazai szervek, főként az alkotmánybíróság jogértelmezését. A jog négy rétegének megvalósulása kapcsán hazai és nemzetközi jogi relációban külön elemezhető a négy réteg érvényesülése. ^[10] Ez alapján azonban arra a következtetésre juthatunk, hogy egy olyan vegyes rendszerben, amelynek legalább több eleme a monista irányba mutat (nemzetközi jog elsőbbségének elfogadása a belső jogi normával szemben), mint például az osztrák jogrendszer^[11], egy osztrák jogász megalapozottan juthat arra a következtetésre, hogy a nemzetközi jog az ötödik réteget képezi.

A jog rétegeire vonatkozó elméletek segítséget nyújthatnak számunkra annak azonosításában, hogy az egyes rétegek hogyan közelítik meg, értelmezik, vagy alkalmazzák a semlegesség fogalmát és így azonosíthatóvá válik, hogy ez milyen hatással van a jogbiztonság elvének érvényesülésére. A semlegesség fogalmának jelentéseinek elkülönítése, részletesebb dogmatikai kifejtése és az elhatárolások megalapozása érdemben hozzájárulna a kiszámíthatósághoz, a jogrendszer koherenciájához, valamint különböző elméleti és gyakorlati nemzetközi jogi természetű viták feloldásához.

A semlegesség jogi fogalmai – különböző megközelítések az alkotmánybírósági döntésekben, az alkotmányjogban és alkotmányjogi szakirodalomban

Az alkotmányjogi szakirodalomban és az alkotmánybírósági döntésekben a semlegesség fogalma vagy a pártatlanság szinonimájaként, vagy az állam világnézeti semlegességének kontextusában jelenik meg.

Az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) 27/2014. (VII. 23.) határozata, a 35/2014. (XII. 18.) AB határozata, valamint a 17/2017. (VII. 18.) AB határozata szerint „az állam semlegessége a vallásszabadsághoz való joggal kapcsolatban azonban nem tétlenséget jelent”. Ezt követően kifejti, hogy az állam kötelezettsége a szabad kommunikációs folyamat biztosítása, valamint gondoskodnia kell más alapvető jogok védelméről a vallásszabadsággal szemben is. Az állam világnézeti semlegességének érvényesülnie kell az állam által vállalt közösségi feladatok, a vallási közösségek számára hozzáférhetővé tett anyagi támogatások, valamint a bevett egyházak kötelező együttműködésének terén is. Meg kell győződni arról, hogy „ne merülhessen fel kétség a tekintetben, hogy az állam a világnézeti semlegesség elvének megfelelően, az érintett vallási közösség hátrányos megkülönböztetése nélkül jár el”. A vallásszabadsággal kapcsolatos alkotmánybírósági határozatokban többször megfigyelhetők hivatkozások az állam világnézeti semlegességének elvére (például 3194/2020. (VI. 11.) AB határozat, 3266/2018. (VII. 20.) AB határozat, vagy a 3192/2017. (VII. 21.) AB határozat).

A 18/2014. (V. 30.) AB határozatában kifejti, hogy „az alapjogok összhangját csakis az állam művészeti kérdésekben tanúsított semlegessége biztosíthatja, vagyis az, hogy az államnak lehetővé kell tennie és biztosítania kell a művészeti alkotás sokféleségét, egyetlen irányzatot, vagy szemléletet sem tekinthet kizárólagosnak”. Ebben tehát a Magyar Művészeti Akadémiával kapcsolatos kötelezettségekkel összhangban alkalmazza a semlegesség szót az Alkotmánybíróság.

További határozatokban alkalmazza a bírói függetlenséghez kapcsolódó pártatlanság, semlegesség fogalmaként^[12]: „a bírói hatalom sajátossága, hogy a másik két hatalmi ággal szemben állandó és semleges”,^[13] avagy az ítélkezési függetlenség szinonimájaként.^[14] Egy döntésében^[15] azt mondta ki, hogy az Alkotmánybíróság a semlegesség talaján áll, míg más döntéseiben^[16] „világnézetileg semleges alapon álló”^[17] alkotmánybíróságként hivatkozik önmagára. Alkalmazza továbbá a közigazgatás semlegességének^[18] kötelezettsége kapcsán, az állami iskolák semlegességének^[19] kontextusában, az állam kötelezettségei kapcsán véleménynyilvánítás, gyülekezési jog^[20] és választási jogi^[21] területen.

Megállapítható tehát, hogy az alkotmánybírósági határozatokban elsősorban az állam világnézeti semlegességének, pártatlanságának szinonimájaként kerül legtöbb alkalommal alkalmazásra a semlegesség kifejezés: az állam semlegessége a vallásszabadsághoz való joggal kapcsolatban, az alapjogok összhangja az állam művészeti kérdésekben tanúsított semlegessége kapcsán, valamint a bírói függetlenséghez kapcsolódó pártatlanság kontextusában.

Magyarország Alaptörvényében nem szerepel a semlegesség kifejezés. Azonban az összehasonlító alkotmányjog lencséjén keresztül a semlegesség megjelenik az alkotmányjog területén a fegyveres konfliktusokkal, az azokból való kimaradással kapcsolatban. Így például Svájc alkotmányának 173. cikke, Málta alkotmányának 1. cikkének (3) bekezdése, avagy Ausztria Szövetségi Alkotmánytörvényének 9a. cikke is ebben az értelemben alkalmazza a semlegesség fogalmát. Az állandó semleges államok alkotmányában a semlegesség szó az állandó semleges jogállás határozatlan időre („örökkévaló”) rögzítésére szolgál, nemzetközi jogi semleges jogállást hoz létre külön magatartás, nemzetközi szerződés vagy nyilatkozat nélkül egy esetleges nemzetközi fegyveres összeütközés kitörésének pillanatában a résztvevő felekkel szemben, hatályba lép a semlegességi jog a semleges állam és az egyes résztvevő államok viszonyában.^[22]

Az alkotmányjogi szakirodalomban az említett bírósági határozatok tartalmához hasonlóan jelenik meg a semlegesség fogalma. Az állam világnézeti semlegessége, az alkotmányok értéksemlegessége, a köztársasági elnök semlegessége, bírák semlegessége^[23], hatalmi ágak szempontjából semleges személyek kinevezése (pl. rektor), a házelnök semlegessége, pártsemlegesség főként az a kontextus, amelyben a semlegesség kifejezés megjelenik. ^[24] Külföldi alkotmányjogi szakirodalomban, főként a semleges államokban ismert és gyakran kutatott az állandó semlegesség fogalma, hiszen ezen államok esetében az állandó semleges jogállást sokszor az alkotmány is rögzíti.^[25]

Semlegesség a nemzetközi jogban

A semlegesség fogalmának alkalmazása nem egységes azonban a nemzetközi jog (és az európai uniós jog) terén sem. Míg az állandó és ad hoc semlegesség elsősorban a fegyveres konfliktusok^[26] kapcsán jelenik meg, mint az állam kimaradása egy adott, vagy bármely fegyveres konfliktusból, mégis megjelenik a semlegesség egy másik értelemben (a közigazgatás semlegessége) az emberi jogi bírósági ítéleteken, valamint szakirodalmon keresztül.^[27]

A fegyveres konfliktusokkal kapcsolatos semlegesség forrása egyrészt a nemzetközi szokásjog, valamint a hágai és genfi egyezmények. Így megjelenik például a III. Hágai egyezményben számos alkalommal, például annak 3. cikkében^[28], avagy az 1949. évi genfi egyezmények^[29] szövegében.

Ezzel szemben mind az Emberi Jogok Európai Bírósága, mind pedig az Európai Bíróság más értelemben alkalmazza a szóban forgó kifejezést döntéseiben. Az Európai Bíróság a C‑148/22 döntésében fejtette ki az állam/közigazgatás semlegességének elve kapcsán, hogy a tagállamoknak diszkrecionális jogköre eldönteni, hogy az elv alkalmazása során minden vallási jelkép viselését megtiltják a közigazgatáson belül, avagy hagynak egyfajta mozgásteret a különböző vallások számára ezen a téren, azonban ezt általánosan és megkülönböztetésmentesen kötelesek mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás szintjén biztosítani. A strasbourgi bíróság hasonló következtetésre jutott például az Ebrahimian v. France ügyben, 2015-ben.^[30]

Így tehát a nemzetközi jogban, nemzetközi jogi és európai uniós jogi bíráskodásban sem egységesen jelenik meg a semlegesség fogalma, hiszen hol az állam világnézeti semlegességét, hol a fegyveres konfliktusok kapcsán az államok semlegességét érti alatta.

A nemzetközi jogi szakirodalom régóta foglalkozik az állandó és ad hoc semlegesség kérdéskörével, így például Teghze Gyula 1930-as nemzetközi jogi tankönyvében^[31] bő 50 oldalban foglalkozik a semlegességgel, semlegességi joggal háborúk összefüggésében. Ferenczy Árpád 1907-ben írt 100 oldalban a semlegességről,^[32] Hajdu Gyula A semlegesség című könyvét^[33] pedig 1958-ban adta ki a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

A nemzetközi jog, európai uniós jog és az alkotmányjog tudományának közös területe az állam világnézeti semlegessége, így bármelyik aspektusából megközelíthető, mind az Európai Unió Bíróságának, mind pedig az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlatában megjelenik.^[34] Lényegében bármely az Emberi Jogok Európai Bírósága, vagy az Európai Bíróság által alkalmazott fogalom, így a semlegesség különböző jelentései is visszaköszönnek az említett jogágak szakirodalmában.

Kifejezetten problémás azonban az a tendencia, hogy a nemzetközi jogon belüli alterületek belül sem pontosan alkalmazzák a semlegesség fogalmát. A semlegességi jog (a nemzetközi fegyveres összeütközésekből való kimaradás joga, a tágabb értelemben vett humanitárius jog része, de a szűkebb értelemben vett humanitárius jogon kívül álló terület)^[35] fogalomkészlete is több semlegesség fogalommal dolgozik, amelyek tartalmát a nemzetközi szerződések, a szokásjog, a bírói döntések és a jogtudomány is kitölti, de időnként eltérő, bizonytalan tartalommal.

Az egyik, ma központi problémát okozó ilyen fogalom az ún. „minősített semlegesség”^[36] fogalma, amely még jelenleg is átalakulóban van. Eszerint, ha az ENSZ Alapokmányának 2. cikkének (4) bekezdését megsértve egy állam jogellenes erőszakot alkalmazva megtámad egy másik államot, akkor a semlegességi jogi kötelezettségekből engedve, egyfajta derogációként a semleges állam támogathatja az önvédelmi helyzetben lévő, jogszerűen védekező tagállamot. Mindez a klasszikus semlegességi jog egyfajta lerontásaként jelenik meg. Nincs egyetértés a szakirodalomban annak kapcsán, hogy ez pontosan mit takar, milyen kötelezettségek teljesítésétől, milyen mértékben, meddig térhet ez az adott állam, illetve nem tisztázott ennek a viszonya a differenciált semlegesség^[37] fogalmához sem, amely hasonló tartalmat tükröz. Kérdéses, hogy itt kollektív önvédelemről, vagy erga omnes kötelezettség elleni fellépésről, esetleg ellenintézkedésről (a támogatás természetétől függően), szankcióról, vagy talán erőszak alkalmazásáról van szó. Nem tisztázott, hogy ez sérti-e a semlegességi jogot az erőszak alkalmazására vonatkozó joganyag betartása, betartatása érdekében, van jogszerű a semlegességi jog alatt, mert az a joganyag elsőbbséget élvez.^[38] Nem véletlen, hogy sokszor felteszik azt a kérdést, hogy létezik-e egyáltalán a semlegességi jog? Az Állandó Nemzetközi Bíróság a Wimbledon-gőzös ügyben (1923) Németország a lengyel–orosz háború kapcsán vállalt semlegességét, az azt egyoldalú nyilatkozatban kifejező rendeletét nem is a nemzetközi jog részeként értékelte, hanem a nemzeti jog mezejére száműzte és ezzel mondta ki, hogy Németország megsértette a Versailles-i szerződés 380. cikkét.^[39]

Mindez arra mutat rá, hogy a fogalmak pontos meghatározásának a hiánya még a nemzetközi jogon belül, a népek jogának egy adott ágán belül is milyen súlyos következményekkel járhat, hiszen a nem megfelelő tartalommal kidolgozott jogalappal foganatosított fellépés az agresszor ellen egy semleges állam részéről akár az állam felelősségéhez is vezethet. Mindeközben a semlegesség, mint jogintézmény pedig válságba kerül.

Akár a nemzetközi jogon belül is meg lehetne különböztetni különböző rétegeket, tekintve, hogy a felvázolt probléma egyik vetülete az a nehézség, hogy egy szerződési jogintézmény (1907. évi hágai egyezmények) szokásjogi úton változik, hiába erősíti meg annak a létét a bírói jog (a Nemzetközi Bíróság atomfegyverek használatáról szóló tanácsadó véleménye 1996-ban)^[40] és mindeközben a jogtudomány az előző bekezdésekben vázolt dilemmák szerint teljesen eltérő megoldásokra jut.

Következetes fogalmazással a jogbiztonságért

A jogi fogalmak pontosabb meghatározásán keresztül a jogdogmatika fontos szolgálatot lát el a jogbiztonság és egyéb elvek szolgálatában. Ez a feladat még korántsem ért véget, hiszen látható, hogy nem csak különböző jogágak és jogterületek, hanem azonos jogágak is eltérő értelemben alkalmaznak bizonyos kifejezéseket és erre jó példát jelent a semlegesség fogalma.

A semlegesség az alkotmányjogban megjelenik az objektív intézményvédelmi kötelezettségek kapcsán több alapjog tekintetében pártatlanság értelemben, de pártatlanságot jelent a bíróságok, bírák, igazságszolgáltatás vonatkozásában is. Jelentheti a közigazgatás semlegességét is, avagy vallásszabadság terén világnézeti távolságtartást és objektivitást.

A nemzetközi jogban hasonló a helyzet. A nemzetközi humanitárius jog és az általános nemzetközi közjog általában a fegyveres konfliktusok kontextusában használja a semlegesség fogalmát (nemrészvétel), azonban az emberi jogi és alapjogi bíráskodás keretében megjelenik a fogalom az állam és a közigazgatás (világnézeti) semlegességének kontextusában is.

A semlegesség tehát jelenthet objektivitást, pártatlanságot, függetlenséget, kimaradást, távolságtartást és egyéb, további értelmekben is alkalmazott a jog nyelvén. A fragmentációt azonban el lehetne kerülni azáltal, ha a jogirodalom, a bírósági döntések és a pozitív, formális jogi normák következetesen jelzős szerkezetben és/vagy hosszabb kifejezéssel leírva alkalmaznák a semlegesség fogalmát (például „az állam világnézeti semlegessége”), vagy ahol más, még egyéb kontextusban nem alkalmazott, jogintézményt nem jelölő fogalom alkalmazható a semlegesség helyett (például „pártatlanság” vagy „függetlenség”), ott azt helyezné előtérbe.

Jelentős problémát okoz a nemzetközi jogon belül az, hogy olyan újszerű fogalmak, mint a „minősített semlegesség” tartalmát illetően vita folyik. Kérdéses, hogy a nagyrészt az 1907. évi hágai egyezményekben semlegességi jogot vajon lerontja-e a szokásjog, meg tudja-e erősíteni a bírói jog, vagy a különböző következtetésekre vezető jogtudomány tud-e valamit kezdeni az ellentétek feloldására. Amennyiben ez nem sikerül, akkor akár egy minősített semlegességre hivatkozó, állandó semleges állam felelőssége is felmerülhet a nemzetközi jogban. Így nem csak a fogalmak egymástól való elkülönítésének, elhatárolásának, a megfelelő jelzős szerkezettel való ellátásának van jelentősége, hanem kiemelten fontos az egyes jogi jelentéssel bíró kifejezések tartalmának pontos megjelölése, ami minden jogalanynak érdeke. Mindezt az ellentétet azonban eddig a jog fentebb említett rétegei közül egyik sem tudta megnyugtató módon feloldani.

Bibliográfia

Adamovich, Ludwig K. (et al.): Österreichisches Staatsrecht, Wien – New York, Springer, 2011.

Beham, Markus – Fink, Melanie – Janik, Ralph: Völkerrecht Verstehen, Wien, Facultas Verlags- und Buchhandels AG facultas Universitätsverlag, 2019.

Borg, Tonio – Stanton, John (eds.): The Constitution of Malta at Sixty, Hamrun, Kite Group, 2024.

Cservák Csaba: A bírói függetlenség, különös tekintettel az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára és a testületi szervekre, Kúriai Döntések – Bírósági Határozatok, LXXI. évf., 2023/9, 1726–1743.

Cservák Csaba: A jog rétegelméletének új megközelítése – különös tekintettel az alkotmánybíráskodás szempontjaira, Jogelméleti Szemle, 2020/2, 118–133.

Dudás Dóra Virág: Emberi jogi kézikönyv az EJEB gyakorlata alapján, Budapest, Wolters Kluwer, 2021.

Ferenczy Árpád: A semlegesség elmélete, Budapest, Franklin-Társulat, 1907.

Gárdos-Orosz Fruzsina – Halász Iván (szerk.): Bevezetés az alkotmányjogba – Alapfogalmak, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2019.

Hajdu Gyula: A semlegesség, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1958.

Jakab András: A magyar jogrendszer alapelemei, Jogelméleti Szemle, 2003/1, 80–91.

Jakab András: Válasz Pokol Béla kritikájára, Jogelméleti Szemle, 2003/1, 92–104.

Kovács Péter: Nemzetközi Közjog, Budapest, Osiris Kiadó, 2011.

Lim, C. L. – Mitchell, Ryan Martínez: Neutral Rights and Collective Countermeasures for Erga Omnes Violations, International & Comparative Law Quarterly, Vol. 72, Issue 2 (2023)

Pokol Béla: A jogdogmatika politikai meghatározottsága? Jogelméleti Szemle, 2004/3.

Pokol Béla: A jogrendszer duplázódása, in Tóth J. Zoltán (szerk.): A jog többrétegűsége, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Patrocinium Kiadó, 2020.

Pokol Béla: Jogelmélet – Társadalomtudományi trilógia II., Budapest, Századvég Kiadó, 2005.

Reich, Johannes: Switzerland – 2022 Review of Constitutional Law: Contested Permanent Neutrality and the Constitutionality of ‘Laïcité’ in Geneva, in Albert, Richard (et al.) (eds.): 2022 Global Review of Constitutional Law, Austin – Trieste, EUT Università di Trieste, 2022.

Schmid, Evelyne: Optional but not qualified: Neutrality, the UN Charter and humanitarian objectives, International Review of the Red Cross – IRRC No. 927, 2025, https://international-review.icrc.org/articles/optional-but-not-qualified-neutrality-the-un-charter-and-humanitarian-objectives-927

Szabó Miklós: A jogdogmatika jogformáló szerepéről, MTA Law Working Papers, 2015/21.

Szajbély Katalin: Vallási jelképek viselése a munkahelyeken az Emberi Jogok Európai Bírósága és az Európai Unió Bírósága gyakorlatában, Közjogi Szemle, XI. évf., 2018/2, 1–8.

Szilágyi Péter: A jog rétegeinek elmélete mint a jog strukturális elmélete – és mi következhet abból, in Tóth J. Zoltán (szerk.): A jog többrétegűsége, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Patrocinium Kiadó, 2020.

Teghze Gyula: Nemzetközi Jog, Debrecen, Városi Nyomda Debrecen, 1930.

Tóth J. Zoltán: A jog dinamikájáról, in Tóth J. Zoltán (szerk.): A jog többrétegűsége, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Patrocinium Kiadó, 2020.

Trócsányi László – Schanda Balázs (szerk.): Bevezetés az alkotmányjogba – Az Alaptörvény és Magyarország alkotmányos intézményei, Budapest, HVG-ORAC Lap és Könyvkiadó Kft., 2014.

Varga Csaba: A jogtudomány természete, in Bódig Mátyás – Ződi Zsolt: A jogtudomány helye, szerepe és haszna tudománymódszertani és tudományelméleti írások, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete – Opten Informatikai Kft, 2016, 77–85.

Villiger, Mark E.: Handbuch der schweizerischen Neutralität, Zürich, Schulthess Juristische Medien AG, 2023

Egyéb források

Bothe, Michael: Neutrality, Concept, and General Rules, Max Planck Encyclopedias of International Law, Oxford Public International Law, 2015, https://opil.ouplaw.com/display/
10.1093/law:epil/9780199231690/law-9780199231690-e349?print=pdf

First Annual Report of the Permanent Court of International Justice (1 January 1922 – 15 June 1925), Series E, No. 1, pp. 163–168, https://legal.un.org/PCIJsummaries/documents/english/
5_e.pdf

Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons, Reports of Judgements, Advisory Opinions and Orders, International Court of Justice, 1996 https://www.icj-cij.org/sites/default/files/
case-related/95/095-19960708-ADV-01-00-EN.pdf

Hivatkozások

1. Lásd Pokol Béla: A jogdogmatika politikai meghatározottsága? Jogelméleti Szemle, 2004/3. ↑
2. Léteznek ettől eltérő felfogások, a jog meghatározására szolgáló definíciók is, azonban a jelen tanulmány kereteit szétfeszítené az összes megközelítés felvázolása. Vö. Varga Csaba: A jogtudomány természete, in Bódig Mátyás – Ződi Zsolt: A jogtudomány helye, szerepe és haszna tudománymódszertani és tudományelméleti írások, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete – Opten Informatikai Kft, 2016, 80.Varga Csaba szerint a jog emberi életviszonyok szabályozása, amelyek a társadalom egészét magába foglalva alapvető érdekkonfliktusok végső rendezését látják el. Varga a jogtudomány tárgyának pusztán a jogot látja, ebbe a körbe nem tartozik bele a társadalmi magatartás, az akként tételezés, a hatósági döntéshozatal és kikényszerítés, vagy a kommentár, dogmatika. Szabó Miklós szerint ezzel szemben úgy látja, hogy nem nyilvánvaló az elmélet és a gyakorlat éles különállása, ellenkezőleg, a kettő között kölcsönös kapcsolat és közvetítettség áll fenn, a tudomány alakítója a gyakorlatnak, amelynek közvetítő közege a jogdogmatika. Vö. Szabó Miklós: A jogdogmatika jogformáló szerepéről, MTA Law Working Papers, 2015/21, 2. ↑
3. Lásd Pokol: A jogdogmatika politikai meghatározottsága?; valamint Tóth J. Zoltán: A jog dinamikájáról, in Tóth J. Zoltán (szerk.): A jog többrétegűsége, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Patrocinium Kiadó, 2020, 129–150. ↑
4. Pokol Béla: Jogelmélet – Társadalomtudományi trilógia II., Budapest, Századvég Kiadó, 2005, 13–15.; Pokol Béla: A jogrendszer duplázódása, in Tóth J. Zoltán (szerk.): A jog többrétegűsége, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Patrocinium Kiadó, 2020, 10–2. ↑
5. A jelen tanulmány elemzése szempontjából a jog rétegeinek elmélete megfelelő alapot nyújt a semlegesség fogalmának különböző megjelenéseinek és annak hatásának elemzéséhez, néhány szerző az elmélettel kapcsolatban kifejtett kritikái ellenére, amelyek a tudományos vitáknak köszönhetően erősítik annak hivatkozását, idézettségét. Vö. Szilágyi Péter: A jog rétegeinek elmélete mint a jog strukturális elmélete – és mi következhet abból, in Tóth J. Zoltán (szerk.): A jog többrétegűsége, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Patrocinium Kiadó, 2020, 47–64.; Jakab András: A magyar jogrendszer alapelemei, Jogelméleti Szemle, 2003/1, 80–91.; valamint Jakab András: Válasz Pokol Béla kritikájára, Jogelméleti Szemle, 2003/1, 92–104. ↑
6. Lásd Pokol: Jogelmélet – Társadalomtudományi trilógia II.; Pokol Béla: A jogrendszer duplázódása, 10–12. ↑
7. Cservák Csaba: A jog rétegelméletének új megközelítése – különös tekintettel az alkotmánybíráskodás szempontjaira, Jogelméleti Szemle, 2020/2, 118–119. ↑
8. Uo. 118–119. ↑
9. Uo. 120–123. ↑
10. Uo. 123. ↑
11. Markus Beham – Melanie Fink – Ralph Janik: Völkerrecht Verstehen, Wien, Facultas Verlags- und Buchhandels AG facultas Universitätsverlag, 2019, 34. ↑
12. Hasonlóan a 33/2012. (VII. 17.) AB határozatban is. ↑
13. 24/2013. (X. 4.) AB határozat ↑
14. 97/2009. (X. 16.) AB határozat ↑
15. 351/B/2005. AB határozat ↑
16. 218/B/2000. AB határozat ↑
17. 244/B/1999. AB határozat ↑
18. 521/B/2003 AB határozat ↑
19. 18/1994. (III. 31.) AB határozat ↑
20. 75/2008. (V. 29.) AB határozat ↑
21. 3154/2018. (V. 11.) AB határozat ↑
22. Mark E. Villiger: Handbuch der schweizerischen Neutralität, Zürich, Schulthess Juristische Medien AG, 2023, 14. ↑
23. Lásd Cservák Csaba: A bírói függetlenség, különös tekintettel az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára és a testületi szervekre, Kúriai Döntések – Bírósági Határozatok, LXXI. évf., 2023/9, 1726–1743. ↑
24. Lásd Trócsányi László – Schanda Balázs (szerk.): Bevezetés az alkotmányjogba – Az Alaptörvény és Magyarország alkotmányos intézményei, Budapest, HVG-ORAC Lap és Könyvkiadó Kft., 2014, 8, 20, 33, 35, 102, 111, 113 és 119.; valamint Gárdos-Orosz Fruzsina – Halász Iván (szerk.): Bevezetés az alkotmányjogba – Alapfogalmak, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2019, 31, 68, 74, 78 és 241. ↑
25. Lásd Ludwig K. Adamovich (et al.): Österreichisches Staatsrecht, Wien – New York, Springer, 2011, 99.; Tonio Borg – John Stanton (eds.): The Constitution of Malta at Sixty, Hamrun, Kite Group, 2024, 524.; valamint Johannes Reich: Switzerland – 2022 Review of Constitutional Law: Contested Permanent Neutrality and the Constitutionality of ‘Laïcité’ in Geneva, in Richard Albert (et al.) (eds.): 2022 Global Review of Constitutional Law, Austin – Trieste, EUT Università di Trieste, 2022, 13. ↑
26. Villiger: Handbuch der schweizerischen Neutralität, 14. ↑
27. Lásd Dudás Dóra Virág: Emberi jogi kézikönyv az EJEB gyakorlata alapján, Budapest, Wolters Kluwer, 2021, 386. ↑
28. Kihirdetve: 1913. évi XLIII. törvény az első két nemzetközi békeértekezleten megállapitott több egyezmény és nyilatkozat beczikkelyezése tárgyában ↑
29. Kihirdetve: 1989. évi 20. törvényerejű rendelet a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben 1949. augusztus 12-én kötött Egyezmények I. és II. kiegészítő Jegyzőkönyvének kihirdetéséről ↑
30. Ebrahimian v. France, 64846/11 ↑
31. Teghze Gyula: Nemzetközi Jog, Debrecen, Városi Nyomda Debrecen, 1930, 757. ↑
32. Ferenczy Árpád: A semlegesség elmélete, Budapest, Franklin-Társulat, 1907, 100. ↑
33. Hajdu Gyula: A semlegesség, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1958, 154. ↑
34. Lásd Szajbély Katalin: Vallási jelképek viselése a munkahelyeken az Emberi Jogok Európai Bírósága és az Európai Unió Bírósága gyakorlatában, Közjogi Szemle, XI. évf., 2018/2, 1–8. ↑
35. Michael Bothe: Neutrality, Concept, and General Rules, Max Planck Encyclopedias of International Law, Oxford Public International Law, 2015, https://opil.ouplaw.com/display/10.1093/law:epil/9780199231690/law-9780199231690-e349?print=pdf, 24, [22] ↑
36. Evelyne Schmid: Optional but not qualified: Neutrality, the UN Charter and humanitarian objectives, International Review of the Red Cross – IRRC No. 927, 2025, https://international-review.icrc.org/articles/optional-but-not-qualified-neutrality-the-un-charter-and-humanitarian-objectives-927 ↑
37. Kovács Péter: Nemzetközi Közjog, Budapest, Osiris Kiadó, 2011, 590–594. ↑
38. C. L. Lim – Ryan Martínez Mitchell: Neutral Rights and Collective Countermeasures for Erga Omnes Violations, International & Comparative Law Quarterly, Vol. 72, Issue 2 (2023), 368. ↑
39. Az Állandó Nemzetközi Bíróság Wimbledon-gőzös ügyben 1923. augusztus 17-én hozott ítéletének összefoglalója az ENSZ oldalán:First Annual Report of the Permanent Court of International Justice (1 January 1922 – 15 June 1925), Series E, No. 1, pp. 163–168, https://legal.un.org/PCIJsummaries/documents/english/5_e.pdf ↑
40. Az atomfegyverek használata vagy az azzal való fenyegetés jogszerűségének ügyében 1996. július 8-án adott tanácsadó vélemény: Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons, Reports of Judgements, Advisory Opinions and Orders, International Court of Justice, 1996 https://www.icj-cij.org/sites/default/files/case-related/95/095-19960708-ADV-01-00-EN.pdf ↑

Bevezetés

A sport, mint globális társadalmi és kulturális jelenség, az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb mértékben vált a nemzetközi és nemzeti szabályozás fókuszpontjává. A sport világát ma már nem csupán a versenyek, események és rekreációs tevékenységek színes skálája jellemzi, hanem a hozzá kapcsolódó komplex jogi és intézményi struktúrák is. Ez a sokrétű szabályozási környezet olyan kihívásokat teremt, amelyek a nemzetközi, nemzetek feletti és nemzeti sportszabályozás összefonódásával, hatásmechanizmusaival és dogmatikai alapjaival kapcsolatban mélyebb vizsgálatot igényelnek. Jelen tanulmány célja, hogy betekintést nyújtson a nemzetközi sportszabályozás rétegzettségébe, dogmatikai alapvetéseibe, valamint annak nemzeti sportszabályozásra gyakorolt közvetlen és közvetett hatásába. Az elemzés kiindulópontja a nemzetközi sportjog és a globális sportjog fogalmi kereteinek feltárása, megalapozva a nemzetközi sportszabályozás szintjeinek és dogmatikai összefüggéseinek részletes tárgyalását hiszen a két terület tartalmi és funkcionális különbségei alapvetően meghatározzák a sportszabályozás dinamikáját. A szabályozás kérdése nemcsak jogi, hanem társadalmi, gazdasági és politikai dimenziókban is jelentőséggel bír, hiszen a sportipar globális növekedése és professzionalizációja elkerülhetetlenné teszi a nemzetközi szabályok és normák egységesítését. Az ehhez kapcsolódó jogi problémák és dilemmák, így például a nemzeti szabályozási autonómia kérdése, vagy a nemzetközi sportintézmények hatásköre új perspektívákat nyitnak a sportszabályozás elméleti és gyakorlati elemzésében.

1. Nemzetközi sportjog kontra globális sportjog

Vitát képez a jogtudósok között e két fogalom elhatárolása, sokan ugyanis összemosva ezt a határt lex sportivaként hivatkoznak a nemzeteken átnyúló sportra vonatkozó jogra. A különbségtételt elsőként Ken Foster tette meg, aki úgy fogalmazott, hogy meglátása szerint a nemzetközi jog elsősorban a nemzetállamok közötti kapcsolatokkal foglalkozik, amelyhez hozzátartoznak a sportban jelentős jogállamisági biztosítékok. Ezek közé sorolja a legtöbb nyugati demokrácia alkotmányos biztosítékait alátámasztó elveket, mint világos, egyértelmű szabályok, tisztességes meghallgatások a fegyelmi eljárásokban, önkényes vagy irracionális döntések elkerülése és pártatlan döntéshozatal. Ezek olyan általános jogi elvek, amelyek a nemzeti bíróságok sportjogi ügyekben hozott ítéleteikből levezethetők.^[1] Foster a nemzetközi sportjogtól elkülönítve kezeli egyfajta külön kasztként a sport etikai alapelveire vonatkozó szabályokat, de véleményem szerint ezek az elvek hasonlóan a korábbiakhoz szintén nemzeteken és sportágakon átívelőek, alapelveinek érvényesítése, mint a dopping elleni küzdelem és a sportintegritás, elengedhetetlen bármely sporttal kapcsolatos dologról legyen szó, ezen felül szintén elmondható róluk, hogy több esetben is nemzetállamok közötti egyezmények biztosítják őket. A globális sportjog ezzel szemben a nemzetközi sportszövetségek által létrehozott normák, egy adott sportág versenyrendszerének működtetésére. Azokat az elveket írja le, amelyek a nemzetközi sportszövetségek szabályaiból és szabályzataiból, mint magánjogi szerződéses rendből erednek, ezek jellegzetesek és egyediek, kapcsolódnak az adott sportághoz és annak versenyrendszereihez. Nem állnak nemzeti bíróságok vagy állami szabályozások alatt, a nemzetközi sportszervezetek önállóan alkotják meg és hajtják végre szabályaikat, esetleges jogviták esetében pedig többségében a Nemzetközi Sportdöntőbíróság jár el. Foster szerint a globális sportjog olyan „immunrendszert” hoz létre, amelyet tiszteletben tartanak a nemzeti bíróságok. Ez a jog nem lokalizált, és nem igényel külön elismerést vagy érvényesítést a nemzeti jogrendszerek által, mivel természeténél fogva transznacionális. Ebből következik, hogy hatása sem elsősorban az államokat érinti, hanem inkább a nemzeteken belüli adott sportághoz tartozó civilszervezeteket.

1.1. A globális sportjoghoz tartozó szabályozások

A globális sportjog a nemzetközi jog és a sportspecifikus szabályozások találkozásából jön létre. Egy adott sportágnak, versenynek eltérő normái vannak azonban a s portágakon belül globális szintű egységességre van szükség. Ahogy korábban említettem alapvetően a Nemzetközi sportszövetségeket sorolhatjuk ide, így ide tartozik például a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (a továbbiakban: FIFA), vagy a szintén közismert Nemzetközi Atlétikai Szövetség (a továbbiakban IAAF). Ezeknek szervezeteknek a felépítése piramisjelleget követ, közvetlen alájuk tartoznak az országos sportági szakszövetségek, akik a tagság érdekében teljes mértékben alávetik magukat a nemzetközi szövetségek döntéseinek. Fontos hangsúlyozni továbbá, hogy nem csak egy adott versenyt érintenek a szabályozásuk, hanem sok szempontból meghatározzák a nemzeti szövetségek működését is. A piramis legalján pedig természetesen maguk a sportegyesületek versenyzők állnak, akik a szabályozási keretrendszer végső passzív alanyai.

Ezeknek a szabályoknak az állami igazgatási tevékenységre nincs közvetlenül hatásuk, Gunther Teubner úgy fogalmaz, hogy egy „állam nélküli jogrendről”^[2] van itt szó, a szabályok transznacionális szerződésekből erednek, amelyek kötelező erejét az adott sportszervezetek és azok tagjai közötti megállapodások adják. A globális sportjog a nemzeti jogrendszerek beavatkozásától független, ami azt jelenti, hogy a sportszervezetek szabályai sok esetben mentesülnek az állami ellenőrzés alól. Számos kritika is felmerült ennek a rendszernek a jogi ellenőrizhetőségével kapcsolatban, a legeklatánsabb példa erre a FIFA-val kapcsolatos korrupciós ügy volt, amelynél az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma emelt vádat több tisztségviselővel szemben. Svájc, mint a FIFA székhelye, csak minimális felügyeletet gyakorolt a szervezet felett, mivel a FIFA tisztségviselői nem minősültek „közszolgálati személynek” a svájci jog szerint, így nagymértékben hiányzott az a jogi visszatartó erő, ami egy ekkora szervezet megfelelő ellenőrzéséhez szükséges. Az ügyet követően a svájci parlament jelentős szigorító szabályokat hozott ezzel kapcsolatban,^[3] illetve a FIFA átalakította belső etikai és fegyelmi rendszerét, különálló vizsgálati és döntéshozói kamarákat hozva létre az Etikai Bizottságon belül.^[4] Összességében tehát az mondható el, hogy a túlzott államtól való függetlenség és autonómia adott esetben rendkívül hátrányos jogbiztonsági szempontokat figyelembevéve, mivel ezen intézmények belső jogrendje nem képes hatékonyan kezelni a rendszerszintű visszaéléseket. Ziyue Zhou és Kwan Yuen Iu ezzel kapcsolatos tanulmányában a svájci szabályozás szigorítását leszámítva, a FIFA „közintézménnyé” minősítését jelölte meg megoldásként.^[5] Véleményem szerint az első opció egyszerűbb és kézenfekvőbb volt, illetve az utóbbinál felmerül a precedens teremtés lehetősége, amely könnyen lehet, hogy teljesen átírná a globális sportjog államokhoz fűzött viszonyát.

1.2. A nemzetközi sportjog rendszere

A nemzetközi sportjog, ahogy az előző részekben is utaltam rá, a nemzetközi jog részhalmaza, amely az államok közötti kapcsolatokra és az általános nemzetközi jogi elvekre épül (pl. tisztességes eljárás, arányosság elve). Ezen felül fontos kiemelni, hogy a globális sportjoggal ellentétben ezek a szabályok alkalmazhatók nemzeti bíróságok által, így biztosítva a jogállamiság alapelveit a sportban. Ken Foster a sporttal kapcsolatos etikai szabályozásokat kiveszi ez alól a dogmatikai halmaz alól, arra hivatkozva, hogy ezek gyakran szubjektívek, kontextusfüggők, és inkább a civil szervezetek által kerül létrehozásra és alkalmazásra.^[6] Fontos azonban különbséget tenni akkor, ha egy etikai normát nemzetközi egyezményben foglalnak keretbe, amelyet államok ratifikálnak. Ebben az esetben nemzetállamok közötti kapcsolatról beszélhetünk, mely esetben a szabályok a közjogba integrálódnak. Erre kiváló példa a United Nations Educational, Scientific and Cultural Organization (a továbbiakban: UNESCO) doppingellenes egyezménye,^[7] amely kötelező jogi keretet biztosít a doppingellenes szabályok végrehajtására, és mivel államok ratifikálták, részévé vált a nemzetközi jognak és így a nemzetközi sportjognak is.

2. Magyarország helyzete a nemzetközi sportjogi egyezmények tükrében

A sport globalizációja és nemzetközi szintű integrációja elengedhetetlenné tette olyan egyezmények és szabályozások megalkotását, amelyek biztosítják a tiszta verseny, a sportintegritás, a biztonság és a fenntarthatóság alapelveinek érvényesülését, amelyek az előbbi fejezetben levezetett gondolatmenet alapján abszolút része a nemzetközi sportjognak. Ezeknek az egyezményeknek és nemzetközi szervezeteknek a célja a fő sportspecifikus témák egységes szabályozásának beépítése a nemzeti sportszabályozásba, megteremtve így a jogbiztonságot és a jogegységességet. Utóbbi különösen fontos az események helyszínének folytonos változása miatt. Magyarország aktív részese ezen nemzetközi törekvéseknek, a fejezetben tárgyalt egyezmények közül egyet ratifikált, de mindet aláírta, vagy alkalmazta valamilyen módon. E fejezet célja tehát, hogy áttekintse kulcsfontosságú sportjogi egyezményeket és Magyarország helyzetét az egyes idetartozó nemzetközi szervekkel kapcsolatban, bemutatva ezek hazai alkalmazásának hatásait, hiányosságait.

2.1. Doppingellenes szabályozás

A doppingellenes szabályok alkalmazása segíti a tiszta verseny biztosítását, növeli a sportolók nemzetközi megítélését, és hozzájárul a fair play alapelveinek érvényesüléséhez. A doppingellenes szabályozás egységes nemzetközi keretét a World Anti-Doping Agency (a továbbiakban: WADA) által kidolgozott kódex és az UNESCO Nemeztközi Egyezménye a Doppingellenes tevékenységről. A két dokumentum jogi természete jelentősen eltér egymástól, ugyanis a WADA Kódex egy nemzetközi sportszabályzat, amelyet a WADA dolgozott ki, és azt a sportszervezetek önként alkalmazzák.^[8] Az UNESCO Doppingellenes Egyezmény pedig egy nemzetközi közjogi szerződés, amelyet államok ratifikálnak, és amely kötelező érvényű jogi keretet biztosít a doppingellenes intézkedések végrehajtásához.^[9] Mindkét dokumentum tehát az egységes doppingellenes szabályozás kialakítására jött létre, de míg az egyik az államokat kötelezi és közjogi természetű, addig a másik a sportszervezetekre vonatkozik és inkább magánjogi sportszabályzatnak mondható. Az UNESCO Egyezménynek nagy szerepe van azonban a WADA Kódex jogi hátterének biztosításában, ugyanis az egyezményt aláíró államok vállalják, hogy jogi és politikai eszközökkel támogatják a WADA által meghatározott szabályokat. A gyakorlatban tehát egyik sem hatékony a másik nélkül, ugyanis a WADA Kódex érvényesülése állami jogszabályalkotással történhet meg hatékonyan, amit az UNESCO Egyezmény hivatott biztosítani. Magyarország 2007-ben ratifikálta az UNESCO Doppingellenes Egyezményét, amely a sportbeli dopping elleni nemzetközi egyezmény kihirdetéséről szóló 99/2007. (V. 8.) Korm. rendelettel vált a magyar jogrendszer részévé. A hatékony jogérvényesítés érdekében létrehozásra került a Magyar Antidopping Csoport, amely a WADA Kódex által előírt szabályok végrehajtásáért felel.^[10]

Összességében tehát ez a nemzetközi szerződés kiemelkedően fontos volt a sport ezen területének jogbiztonsági és jogegységesítési kérdéseinek megoldásához, hiszen az államok azok, akik a joghatóságuk alá tartozó sportszervezetekre vonatkozó doppingellenes szabályozásokat hatékonyan tudják érvényesíteni, így a közjogi oldal bevonása elengedhetetlen volt ezen a sportszabályozási területen is.

2.2. Sportintegritás (Macolin Egyezmény)

A sporteredmények manipulációja, különösen a fogadási csalások és a bundázás, az egyik legnagyobb kihívás a modern sportvilág számára. Az Európa Tanács válaszaként a sport tisztaságának védelmére 2014-ben elfogadta a Macolin Egyezményt (Council of Europe Convention on the Manipulation of Sports Competitions), amely nemzetközi keretet biztosít a sportintegritás megőrzésére. A főtitkár felszólított minden tagállamot a minél hamarabbi ratifikációra, de több ország esetében ez még nem történt meg, köztük Magyarország esetében sem. A Macolin Egyezmény alapvető célja, hogy megakadályozza, felderítse és szankcionálja a sporteredmények manipulációját. Az aláíró és ratifikáló államok számára kötelező érvényű intézkedéseket ír elő, amelyek a sport, az igazságszolgáltatás és a fogadási piacok területére egyaránt kiterjednek. A főbb rendelkezések között olyan előírásokat találhatunk, mint nemzeti platform létrehozása, amely koordinálja a sportintegritással kapcsolatos intézkedéseket, a szabályozott fogadási piacok kialakítása, amely magában foglalja azoknak a fogadástípusoknak a betiltását, amelyek különösen érzékenyek a manipulációra, vagy a nemzetközi együttműködést és annak keretében az információk megosztását.^[11] A fogadástípusokkal kapcsolatban egyébként nincs konkrét felsorolás a dokumentumban az az Európa Tanács Sportintegritási Bizottságának ajánlásaiból következik,^[12] amelyek a legveszélyeztetettebb területnek az élőfogadást és az úgy nevezet spot-fogadást tartják (egyedi eseményekre tett fogadások). Ezeket a kulcsfontosságú előírásokat vizsgálva látható, hogy egyrészt állami erőforrásokat igényelnek, mint a megfelelő szervezet létrehozása és működtetése, továbbá a szerencsejáték-szektort meglehetősen érzékenyen érintené, és a becsületes sportfogadókat is erősen befolyásolná. Magyarország 2016. novemberében aláírta az egyezményt, de ahogy említettem, a ratifikációra nem került még sor, de ettől függetlenül a hazai jogszabályok figyelembe veszik az egyezmény elveit. A sportról szóló 2004. évi I. törvény (a továbbiakban: Sport tv.) hangsúlyozza a fair play elvének fontosság, továbbá a 2. § (4) bekezdésének ab) pontjában deklarálja, hogy „a versenyző köteles a verseny, mérkőzés eredményének tiltott eszközökkel, módszerekkel történő befolyásolásától, a fogadási csalástól tartózkodni”. Ezeken túl a szankcionálásban jelentős szerepet játszik a 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről (a továbbiakban: Btk.), amely szabadságvesztéssel bünteti a bűncselekmény tiltott befolyásolását (349/A. §).

Gondolhatnánk azt, hogy a sportintegritás védelme meglévő jogszabályainkkal is megvalósul, meglátásom szerint azonban az egyezményben olyan plusz garanciák és intézmények vannak az esetek megelőzésére és felderítésére, amelyek átültetése kulcsfontosságú lenne a jövőre nézve.

2.3. Biztonság a sporteseményeken (Saint-Denis Egyezmény)

A sportesemények, különösen a nagyobb volumenű és nézőszámú futballmérkőzések egyre nagyobb biztonsági kihívást jelentenek a rendező államok számára. A tömegrendezvények zavartalan lebonyolítása, a nézők és sportolók védelme, valamint a rendőri, biztonsági és szolgáltatási elemek együttes érvényesítése egyre nagyobb figyelmet kap nemzetközi szinten is. Úgy gondolom, hogy a sport napjainkra kialakult globalizációjával nem is lehet kérdés milyen nagy szükség van egységes és hatékony szabályok kialakítására nemzetközi szinten is. Az Európa Tanács fogadott el korábban a témához kapcsolódó egyezményt, amely a sporteseményeken, különösen a labdarúgó mérkőzéseken megnyilvánuló nézői erőszakról és nem megfelelő viselkedésről szólt.^[13] A European Convention on Spectator Violence and Misbehaviour at Sports Events (1985) fontos mérföldkő volt a nézői erőszak elleni nemzetközi fellépésben, különösen a labdarúgás terén. Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben jelentős változások történtek a sportesemények szervezésében, a közbiztonsági kihívásokban és a szurkolói kultúrában, ami szükségessé tette az egyezmény továbbfejlesztését és korszerűsítését. Ennek eredményeképpen az Európa Tanács 2016-ban elfogadta a Convention on an Integrated Safety, Security and Service Approach at Football Matches and Other Sports Events (2016) elnevezésű egyezményt (a továbbiakban: Saint-Denis Egyezmény), amely a sportesemények biztonságának integrált szemléletű megközelítését tűzte ki célul. A dokumentum egyedülálló abban, hogy a biztonságot nem kizárólag rendészeti feladatként kezeli, hanem a szolgáltatási szempontokat és a nézői élmény javítását is beemeli a szabályozásba, így olyan rendelkezésekkel is találkozhatunk, ami például a jó látási feltételek biztosítását írja elő. Az egyezmény tehát integrált, három pilléres szemlélettel rendelkezik, amely a „safety, security, service” alapelveket egyesíti. Természetesen nagyrészében a biztonság megteremtése van előtérben a megfelelő szabályok, protokollok, illetve kommunikációs együttműködés kialakításával, de ahogy említettem, beépítésre került a szolgáltatásnyújtással kapcsolatos garanciarendszer is. Ez a holisztikus modell jobban illeszkedik napjaink elvárásaihoz és kihívásaihoz. Szintén különbség a két nemzetközi dokumentum között, hogy míg a korábbi 1985-ben elfogadott egyezmény legfőképpen elvi ajánlásokat tartalmazott, a Saint-Denis Egyezmény jogszabályi és szervezeti reformjavaslatokat fogalmaz meg. Magyarország az 1985-ös egyezményt a nézői erőszakról és a rendbontásról ratifikálta, a Saint-Denis Egyezményt azonban csak aláírta, de véleményem szerint erre hamarosan sor kerülhet, a dokumentum elveinek alkalmazása ugyanis nem áll ellentétben a magyar szabályozással, pusztán továbbfejleszti és kiegészíti azt, de ennek átültetése természetesen erőforrásokat igényel, és újabb kötelezettségeket jelent az állam számára sportesemények rendezése során.

Az egyezmény tehát klasszikus értelemben vett nemzetközi sportjognak tekinthető, amely szerint a ratifikáló államok kötelezik magukat egységes rendszerek és szabályok kialakítására a sporteseményekkel kapcsolatban, ezzel hatékonyan javítva a passzív sportolás élményét, mint kulturális terméket.

3. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet hatása a sport világára

A sport, mint globális iparág nem csupán szórakoztatási és kulturális funkciót tölt be, hanem komoly munkaadói szereppel is bír. Edzők, sportolók, technikai személyzet, adminisztratív dolgozók és pályakarbantartók tömege dolgozik a sport ökoszisztémájában. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (a továbbiakban: ILO) a munkajogi normák világszintű védelmét biztosítja, és egyre nagyobb szerepet játszik a nemzetközi sportjog fejlődésében is, különösen a sportmunkavállalók jogainak védelmében. Mivel a szervezet államok közötti kapcsolatokra épül, így sportot érintő kérdésekben klasszikus értelemben vett nemzetközi sportjogról beszélhetünk. Az ILO 1919-es alapítása óta a méltányos munka, a munkahelyi biztonság és a munkaügyi jogok védelme mellett kötelezte el magát. Az ILO nemzetközi egyezményeket alkot, iránymutatásokat tesz közzé, és tanácsot ad a tagállamoknak. Ezek az eszközök alkalmazhatók a sportmunkavállalók (pl. hivatásos sportolók, edzők) munkajogi helyzetének szabályozására is.^[14] A témaspecifikus nemzetközi szervezet szabályai tehát bár nem kifejezetten a sporttal kapcsolatban jöttek létre, de azok számára is alapot szolgáltat. Ezt alátámasztja, hogy az ILO 2024 májusában kiadott egy technikai tájékoztatót Professional Athletes and Fundamental Principles and Rights at Work címmel, amely részletesen elemzi a hivatásos sportolók munka világában tapasztalható kockázatait, és bemutatja, hogyan alkalmazhatók az ILO alapvető munkaügyi elvei és jogai a sport területén. Szükséges tehát leszögezni, hogy a sportolók igenis munkavállalónak számítanak, akik adott esetben többletkihívásokkal is szembe kell nézzenek. A fent említett ILO által kiadott tájékoztató felhívja a figyelmet, hogy az atléták gyakran kiszolgáltatottak a klubjuknak, vagy a ligájuknak, sok esetben nem élhetnek a kollektív tárgyalás jogával, gyakoriak a diszkriminációs esetek, a női sportolók jövedelme sok esetben alacsonyabb, illetve rendkívül kiszolgáltatottak a fokozott sérülésveszély és így a rövid karrieridőszak miatt.^[15] Az ILO, mint nemzetközi szervezet egyezményei, jegyzőkönyvei és ajánlásaival kapcsolatban az államok kormányainak bemutatási kötelezettsége van az illetékes hatóságok felé ratifikációs kötelezettségről azonban nem beszélhetünk.^[16] Magyarország az ILO tagjaként számos egyezményt ratifikált, amelyek célja a munkavállalók jogainak védelme, beleértve a hivatásos sportolókat is. Ezek közül a sport terén különösen releváns lehet az egyenlő díjazásról szóló 100. számú egyezmény, amely előírja a férfi és női munkavállalók egyenlő értékű munkáért járó egyenlő díjazását,^[17] továbbá a foglalkoztatás és foglalkozás terén történő megkülönböztetés elleni 111. számú egyezmény, amely a diszkriminációt tiltja a foglalkoztatás területén.^[18]

Az ILO tehát profi sportolásra, mint foglalkoztatási opcióra a korábbi közvetett hatás helyett napjainkban már igyekszik közvetlenül is befolyást gyakorolni és védelmet nyújtani. Ehhez azonban két dolog elengedhetetlen, az egyik, hogy a létrehozott egyezmények a tagállamok által ratifikálásra kerüljenek, a másik pedig, hogy azok alkalmazása a sport területén is megtörténjen a gyakorlatban.

4. Olimpiai Charta és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szabályai

Röviden szeretném tisztázni az olimpiai szervezet és szabályrendszer csoportosítását is jelen témával kapcsolatban, ugyanis a nemzetközi sporttal összefüggésben ez kardinális kérdés. Az Olimpiai Charta az olimpiai mozgalom alapvető szabályait és elveit foglalja össze egyfajta olimpiai vonatkozású alkotmányként. Nem minősül nemzetközi szerződésnek, karbantartásáért a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (a továbbiakban: NOB) felelős. Az olimpiai szervezet és szabályrendszer a globális sportjog körébe sorolandó, ugyanis nem államok közötti kapcsolatokra alapszik, ugyanakkor a nemzeti olimpiai bizottságok, mint a Magyar Olimpiai Bizottság (a továbbiakban: MOB) is, sok esetben félállami-félcivil köztestületek, amelyet az állam hozott létre törvénnyel.^[19] Így tehát azt mondhatjuk, hogy itt egy részben vegyes nemzetközi jogi rendszerről beszélhetünk, ahol az államok legfeljebb közvetetten érintkeznek a NOB-bal, mint nemzetközi szervezettel. A nemzeti olimpiai bizottságok szinte minden tevékenysége az Olimpiai Charta, mint nemzetközi dokumentum elveire épül, így az meghatározó az olimpiai sportágak sportszabályozásával kapcsolatban, elősegíti a fair play, az esélyegyenlőség és a sportolók védelmének érvényesülését, miközben rögzíti az autonómia megőrzésének fontosságát az államokkal szemben, ami rendkívül nehéz, különösen az állami finanszírozással érintett területeken.

Összegzés

Látható, hogy a lex sportiván belül a nemzetközi sportjog és a globális sportjog közötti határvonalak meghatározása kulcsfontosságú a sport szabályozásának megértéséhez. Míg a nemzetközi jog az állami együttműködésre és az etikai normák betartására összpontosít, addig a globális sportjog sportszakmai szabályokra és a sportszervezetek autonómiájára épül. A tanulmány hangsúlyozza, hogy a nemzetközi sportjog és a globális sportjog közötti különbségek nem csupán elméleti jelentőséggel bírnak, hanem gyakorlati szempontból is meghatározóak, ahogy azt a FIFA botrány kapcsán is láthattuk. Mindkét rendszer sajátos szerepet játszik a sport szabályozásában, a nemzetközi sportjog globális normák kialakításával biztosítja az államok közötti együttműködést, és erős alapot ad a sport integritásának védelmére, míg a globális sportjog lehetővé teszi a sportszervezetek számára, hogy rugalmasan és gyorsan reagáljanak a sportáguk specifikus igényeire, például a versenynaptárak kezelésére vagy a szabályváltoztatásokra, a szabályozás átláthatóságának és elszámoltathatóságának további javítása azonban elengedhetetlen a sport jogbiztonságának megőrzése érdekében. A magyarországi példát figyelembevéve látható, hogy a nemzetközi sportjoghoz tartozó szervezet és egyezmények jelentős hatással vannak a nemzeti sportszabályozásra, segítve az olyan területek fejlődését, mint a doppingelleni küzdelem, a mérkőzések manipulálása, sportesemények biztonságával kapcsolatos szabályozás, vagy a profi sportolók munkajogi védelme. Fontos hangsúlyozni, hogy a globális sportjoggal ellentétben a nemzetközi sportjognál a tényleges érvényesítés állami szerepvállalással valósulhat meg, legyen szó akár a jogalkotásról, akár a jogérvényesítésről, amelynek anyagi és így sok esetben politikai vonzata is van. Sportszakmai szempontból azonban nem lehet kérdés, hogy szükség van nemzeteken túlmutató jogalkotásra egy ilyen nemzeteken átnyúló területén, történjen az államok bevonásával, vagy egyéb sportszervezetek együttműködésével.

Bibliográfia

Foster, Ken: Is There a Global Sports Law? in Siekmann, Robert C. R. – Soek, Janwillem (eds): Lex Sportiva: What is Sports Law? ASSER International Sports Law Series, Den Haag, T.M.C. Asser Press, 2012, 35–52.

Rixer Ádám – Téglási András: A sport igazgatása, in Lapsánszky András (szerk.): Közigazgatási jog Szakigazgatásaink elmélete és működése, Budapest, Wolters Kluwer, 2020.

Teubner, Gunther: Global Law Without a State, Andover, Dartmouth Publishing Company, 1997.

Egyéb források

7th Meeting of the Group of Copenhagen: Following Financial Flows to Combat Sports Manipulation, Council of Europe, 14 Nov, 2024, https://www.coe.int/en/web/sport/-/7th-meeting-of-the-group-of-copenhagen-following-financial-flows-to-combat-sports-manipulation

Az ILO Alapokmánya és a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia Ügyrendje, Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, 2020, https://www.ilo.org/dyn/normlex/en/f?p=NORMLEXPUB:62:&p_lang=hu

European Convention on Spectator Violence and Misbehaviour at Sports Events and in Particular at Football Matches, ETS No. 120, Council of Europe, https://www.coe.int/en/web/conventions/full-list?module=treaty-detail&treatynum=120

FIFA Code of Ethics, Zurich, Fédération Internationale de Football Association, 2019. https://digitalhub.fifa.com/m/ec8cf89d4844efd/original/fmhdml5mjqynrljmmsut-pdf.pdf

ILO Declaration on Fundamental Principles and Rights at Work, International Labour Organization, https://www.ilo.org/about-ilo/mission-and-impact-ilo/ilo-declaration-fundamental-principles-and-rights-work

International Convention against Doping in Sport, UNESCO, https://en.unesco.org/themes/sport-and-anti-doping/convention

Nemzetközi Doppingellenes Szabályzat, Magyar Antidopping Csoport, 2021, https://www.antidopping.hu/editor_up/WADA_Code_2021_MAGYAR.pdf

Professional Athletes and Fundamental Principles and Rights at Work – ILO Technical Brief, International Labour Organization, 2024, https://doi.org/10.54394/UPJT5382

The Convention on the Manipulation of Sports Competitions (the Macolin Convention), Council of Europe, 2014. https://www.coe.int/en/web/sport/macolin

World Anti-Doping Code. WADA, 2021, https://www.wada-ama.org/en/what-we-do/world-anti-doping-code

Zhou Ziyue – Kwan Yuen Iu: Legal Regulation of International Sports Organization: A Case Study on FIFA Corruption, American Society of International Law International Organizations Works in Progress Workshop. Online Conference, SSRN, Feb 3, 2023, https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=4347922

Hivatkozások

1. Lásd Ken Foster: Is There a Global Sports Law? in Robert C. R. Siekmann – Janwillem Soek (eds): Lex Sportiva: What is Sports Law? ASSER International Sports Law Series, Den Haag, T.M.C. Asser Press, 2012, 35–52. ↑
2. Lásd erről Gunther Teubner: Global Law Without a State, Andover, Dartmouth Publishing Company, 1997, 31–45, 179–214. ↑
3. Swiss Federal Assembly. Federal Act on the Amendment of the Swiss Criminal Code and Other Federal Laws: Strengthening the Fight Against Corruption, 2015. 2. cikk (1) bekezdés b) pont ↑
4. FIFA Code of Ethics, Zurich, Fédération Internationale de Football Association, 2019. https://digitalhub.fifa.com/m/ec8cf89d4844efd/original/fmhdml5mjqynrljmmsut-pdf.pdf (Letöltés: 2025. április 10.) ↑
5. Zhou Ziyue – Kwan Yuen Iu: Legal Regulation of International Sports Organization: A Case Study on FIFA Corruption, American Society of International Law International Organizations Works in Progress Workshop. Online Conference, SSRN, Feb 3, 2023, https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=4347922 (Letöltés: 2025. március 22.) ↑
6. Ken Foster: Is There a Global Sports Law? 5–18. ↑
7. International Convention against Doping in Sport, UNESCO, https://en.unesco.org/themes/sport-and-anti-doping/convention (Letöltés:2025. április 10.) ↑
8. World Anti-Doping Code, WADA, 2021, https://www.wada-ama.org/en/what-we-do/world-anti-doping-code (Letöltés: 2025. április 11.) ↑
9. International Convention against Doping in Sport ↑
10. Nemzetközi Doppingellenes Szabályzat, Magyar Antidopping Csoport, 2021, https://www.antidopping.hu/editor_up/WADA_Code_2021_MAGYAR.pdf (Letöltés: 2025. március 22.) ↑
11. The Convention on the Manipulation of Sports Competitions (the Macolin Convention), Council of Europe, 2014. https://www.coe.int/en/web/sport/macolin (Letöltés:2025. március 23.) ↑
12. 7th Meeting of the Group of Copenhagen: Following Financial Flows to Combat Sports Manipulation, Council of Europe, 14 Nov, 2024, https://www.coe.int/en/web/sport/-/7th-meeting-of-the-group-of-copenhagen-following-financial-flows-to-combat-sports-manipulation (Letöltés: 2025. március 24.) ↑
13. European Convention on Spectator Violence and Misbehaviour at Sports Events and in Particular at Football Matches, ETS No. 120, Council of Europe, https://www.coe.int/en/web/conventions/full-list?module=treaty-detail&treatynum=120 (Letöltés: 2025. március 24.) ↑
14. ILO Declaration on Fundamental Principles and Rights at Work, International Labour Organization, https://www.ilo.org/about-ilo/mission-and-impact-ilo/ilo-declaration-fundamental-principles-and-rights-work (Letöltés: 2025. március 25.) ↑
15. Professional Athletes and Fundamental Principles and Rights at Work – ILO Technical Brief, International Labour Organization, 2024, https://doi.org/10.54394/UPJT5382 (Letöltés: 2025. március 25.) ↑
16. Az ILO Alapokmánya és a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia Ügyrendje, Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, 2020, https://www.ilo.org/dyn/normlex/en/f?p=NORMLEXPUB:62:&p_lang=hu (Letöltés: 2025. március 24.), 19. cikk, (5)-(6) bekezdés ↑
17. C100 – Equal Remuneration Convention, 1951 (No. 100) ↑
18. C111 – Discrimination (Employment and Occupation) Convention, 1958 (No. 111) ↑
19. Rixer Ádám – Téglási András: A sport igazgatása, in Lapsánszky András (szerk.): Közigazgatási jog Szakigazgatásaink elmélete és működése, Budapest, Wolters Kluwer, 2020, 932–954. ↑

Bevezetés, jogszabályi háttér

Jelen tanulmányban a 2022-ben bevezetett 29/2022. (IX. 12.) BM rendelet (köznévben szívhangrendeletként emlegetett) a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény módosításának hatásait, társadalmi megítélését és legfőképpen alkotmányossági kérdéseit fogom vizsgálni. Tanulmányomban kitérek a magyar abortusz szabályozásának történetére, vizsgálom ezek hatását a magyar lakosságra – ezen belül is kifejezetten a nőkre. Kitérek a szívhang-rendelettel kapcsolatos alkotmányos aggályokra, társadalmi vitákra, valamint elemzem a nemzetközi abortusz törvényeket, az esetleges kapcsolódási pontok figyelembevételével együtt. A 2022-ben bevezetett rendelet kapcsán felmerülhet a szükségességi-arányossági teszt, az (egészségügyi) önrendelkezési jog és az állam magzatvédelmi kötelezettségének szembenállása. Ezzel vizsgálható két alapjog ütközése, a diszkrimináció kérdése, illetve a társadalmi egyeztetés teljes hiánya a bevezetett rendelettel kapcsolatban. Véleményem szerint ez egy nagyon fontos kérdéskör, hiszen egy 21. századi demokráciában,^[1] egy országban, amely az Európai Unió része elkerülhetetlen az alkotmányos eljárás és döntéshozás,^[2] illetve a jogállamiság figyelembevétele, hiszen ezek olyan kritériumok, amik nélkül a magyar nép súlyos alapjogi hátrányokat szenvedne és a társadalomban az egyenlőség biztosításához fűződő alkotmányos érdek is súlyosan sérülne.^[3] Nem utolsó sorban a kérdés rengeteg nőt érint az abortuszszabályozás, éppen ezért rendkívül meghatározó, hogy milyen módon történik a szabályozása. Különösen fontos ez a terület azért is, mert ez jelentősen befolyásolja az emberi méltósághoz való jogot^[4], a nők autonómiáját, az állam szerepét és a magzat jogait. Egy kiegyensúlyozott szabályozás célja, hogy ezen érdekeket arányosan képviselje, figyelembe véve a társadalom egészére gyakorolt hatást.

A szívhangrendelet

Az úgynevezett szívhangrendelet [29/2022. (IX. 12.) BM rendelet], egy 2022. szeptember 15-én hatályba lépett és Magyar Közlönyben közzétett rendelet, amely a magzati szívhang meghallgatásához, illetve a magzatról készült fénykép/felvétel megtekintéséhez köti az állapotos nők terhesség megszakítását. Ez a rendelet kimondja, hogy egy szakorvos az állapotos nővel köteles ismertetni a magzat szívhangját, „a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt”^[5] az abortusz végrehajtása előtti folyamat részeként, illetőleg az ismertetés megtételéről az orvosnak kötelessége nyilatkozni. Maga az említett procedúra alapvetően azt a célt szolgálja, hogy a nőben empátiát keltsen, ezáltal átgondoltabb és megfontoltabb döntést tudjon hozni minden körülmény figyelembevételével. Ezzel a rendelettel a terhesség megszakítások számának visszaszorítása lenne a fő szempont.

Az Alaptörvény „Szabadság és felelősség” részének II. cikke kimondja, hogy a fogantatás pillanatától kezdve a magzati életet megilleti a védelem.^[6] Azonban az Alaptörvény, illetve az 1992. évi LXXIX. törvény, amely a magzati élet védelméről szól azt is tartalmazza és hangsúlyozza, hogy az állapotos nőt hasonló védelem, illetőleg támogatás illeti meg, mint a magzatot.

Az abortusz kérdése minden korban megosztó téma volt, így ez a rendelet is rengeteg emberben kettős érzést keltett, és az ellentétes ideológiát valló személyek között is nézeteltérést eredményezett. Habár az abortuszt nem korlátozta jobban a jogalkotó, mégis egy plusz lépést iktatott be a folyamat menetébe, ezzel némiképp bonyolítva azt. Több jogász vizsgálta a meghozott normát, emellett számos tüntetés és demonstráció is szerveződött a törvény módosítását követően ezt kifogásolók által szervezve, melyekről később fogok részletesebben írni.

Abortusz kérdéskörével foglalkozó irányzatok

Ebben a részben az abortusz témájához kapcsolódó nézeteket fogom felsorolni, amelyek lényegesek lehetnek egy ilyen törvény/rendelet meghozatalában, illetve azt megelőző mérlegelésben és vitában. Érdemes megemlíteni, hogy különböző jogalkotók, az Alaptörvényt eltérően értelmezhetik, saját terhességmegszakításhoz kapcsolódó meggyőződéseik alapján. Ez különösen igaz arra a kérdésre, hogy mikortól tekinthető a magzat önálló jogalanynak, vagyis mikortól számít élő embernek.

Az abortuszt témáját tekintve elsősorban két jól elhatárolható irányzatot vizsgálhatunk.^[7] Az első a „pro-choice” kategória. A „pro-choice” véleményt támogatók köre az anya önrendelkezési jogát és döntési lehetőségét előtérbe helyezők. Ezen gondolatot osztó társadalmi csoportok szerint a nő terhessége kizárólag rá tartozik, neki van joga eldönteni mi történik a testével, mi lesz a születendő gyermek sorsa. Egy újabb aspektus, hogy a gazdaságilag és társadalmilag alsóbb osztályba tartozó családok között, akik az abortusz díját nem engedhetik meg maguknak, illetve a folyamatban, ami övezi nem kívánnak részt venni, rengeteg esetben előfordul, hogy a megszületett csecsemőt a kórházban hagyják, vagy egyszerűen kidobják a kukába. Az is előfordulhat, hogy humánusabb megoldásként szimplán az örökbeadást választják.

Jobbágyi Gábor könyvében ír róla, hogy egyes gondolatok szerint a „pro-choice” „mozgalom” elsősorban a 20-21. században előtörő liberalizálódásnak köszönhető, mely segítségével a szellemi javak – mint az élet – vesztettek fontosságukból, helyette pedig a materiális javak, mint a pénz, vagy egyéb kézzel fogható értékek kerültek előtérbe. Ennek köszönhető az abortusz legalizálása, az enyhítésre és normalizálásra való törekvés.

A másik csoport a „pro-life”. Többségében ők érvelnek a szívhangrendelet bevezetésének indokoltsága mellett, a magzati élet védelme miatt. Véleményük szerint mivel az élet a fogantatás pillanatában kezdődik, ebből következtetve az abortusz gyilkosság. A magzati szívhang meghallgatását követően, a nőben megindulhatnak az anyai ösztönök, hiszen a folyamat során rádöbbenhet arra, hogy benne egy élet növekszik és ezt nem szeretné eldobni. A művi terhességmegszakítás után sok nő megbánhatja döntését, hogy nem adott esélyt leendő gyermekének a megszületésre, saját magának az anyaság szépségeinek megélésére. Az abortusz következményei között lehet depresszió, szorongás, elszigeteltség érzése.^[8] Papok vagy szakértő szférában dolgozó segítők véleménye szerint, néha elég csupán az érzelmi támogatás vagy az anyasággal kapcsolatos kételyek és félelmek eloszlatása, hogy valaki az anyaság mellett döntsön, amikor a művi vetélést fontolja.^[9]

Abortusz szabályozás történeti áttekintése^[10]

A szabályozás történeti áttekintése során érdemes kiemelni a korábbi törvények kapcsolódási pontjait a napjainkban élő rendelkezésekkel. A terhességmegszakításra vonatkozó jogalkotás minden korban egy nehéz terület volt, a jogalkotónak sosem volt könnyű dolga arányos és minden emberi jogra és gazdasági érdekre tekintettel lévő normák alkalmazásában, meghozatalában.

Az ókori görög civilizációkban, főleg Mezopotámiaban és Egyiptomban nem volt szigorú szabályozás az abortuszra vonatkozóan. Legtöbbször gyógynövényeket, különféle ételeket, koplalást, illetve alternatív eljárásokat alkalmaztak a terhességmegszakítás sikeres eredményének elérése érdekében. Ebben az időben az abortuszt nem tekintették bűnnek vagy gyilkosságnak, nem is volt kezdetekben különös törvény vagy társadalmilag elfogadott norma ezzel kapcsolatban.

Az ókori Görögország neves filozófusai, mint Hippokratész is fontosnak tartották, hogy orvos végezze el a beavatkozást, bár Hippokratész kifejezetten ellenezte a magzatelhajtást. A „hippokratészi eskü” alapján, egy orvos nem végezhette el a terhesség megszakítását a várandós nőn. „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához.”^[11] Az orvosok mai esküje is ezen az ókori görög fogadalmon alapul, azonban az évek során az eskü szövege sokat változott, többek között a hivatkozott részt sem tartalmazza már. Némely filozófus viszont, például Platón vagy Arisztotelész bizonyos körülmények között szintén elfogadta az abortuszt. A filozófusok ellentétes nézetei kihatással voltak a társadalomra is, ami gyakran egyet nem értést, vitát szült. Ebben a korban a gyermekek számát többször kellett szabályozni a gazdasági vagy társadalmi korlátok miatt, illetve a gyermek gyengeségének látszata esetén a már világra jött csecsemő életének elvétele is előfordulhatott.

Az ókori keleten Hammurabi törvényei alapján (209–214) több esetben pénzbírsággal sújtották, ha egy férfi hibájából, egy nő kihordandó gyermeke meghalt. Emellett, ha a nő elhunyt, megszületett lányát is meg kellett ölni. Hammurabi törvényeiben az alábbi formában jelenik meg a magzati élet, illetve az anya védelme. 209. §. „Ha valaki másnak a feleségét megüti s azt, a mi szivében volt vele elvetélteti: azért, ami szivében volt, X sekel ezüstöt fizet.”^[12]

Az idézett jogszabály-részletből azt a következtetést lehet levonni, hogy ebben a korszakban nemcsak az orvosi úton történő terhesség megszakítást büntették, hanem a nem szándékos „véletlen” történő vetélést is.

A magzati élet védelme az Ószövetségben is fontos jelentőséggel bírt, amely többek között a szemet szemért fogat fogért elvben is megnyilvánult. Ezen elv alapján, amennyiben egy férfi hibájából koraszülötten született meg egy gyermek, büntetést szabtak ki a férfira. Azonban hogyha a gyermek meghalt, a halálát okozó személynek is az életével kellett fizetni hibájáért.

Ha férfiak verekednek, és úgy meglöknek egy terhes asszonyt, hogy az idő előtt megszül, de nagyobb szerencsétlenség nem történik, akkor bírságot kell fizetni aszerint, ahogyan az asszony férje megszabja, és bírák előtt kell azt megadni. Ha viszont nagyobb szerencsétlenség történt, akkor életet kell adni életért. Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sebet sebért, kék foltot kék foltért. (2Móz 21)

A középkorban a kereszténység elterjedésével egyre nagyobb szerepet kapott a magzati élet védelme. Ebben az időszakban kezdett lényeges aspektussá válni a terhesség időtartama és a magzati fejlődés szakaszai az abortusz végrehajtása előtt. A társadalmi szembenállások nagy teológiai kérdése a középkorban az abortusz témájával kapcsolatban a test és lélek fogantatásának ideje volt. Utóbbi azért is maradhatott a mai napig vitás kérdés, mert biológiailag a lélek és test kialakulásának ideje nem vizsgálható. Ezek a középkorban született gondolatok alapozzák meg azt, hogy csak a terhesség bizonyos hetéig lehessen a művi abortuszt végrehajtani, ami tulajdonképpen a mai szabályozás alapja.

Néhány gondolkodó szerint a fogantatás pillanatában, ahogy a test, a lélek is kialakul, ezáltal a magzat egy teljes értékű embernek számít, ebből következtetve megölése gyilkosság. Ronald Reagan amerikai elnök például 1984-ben kijelentette, hogy „a magzat hosszú és borzalmas fájdalmat él át az abortusz során”, amelyből következtethető, hogy ő is a fogantatás pillanatától számolja a magzati élet kezdetét. Ez az állítás biológiailag semmilyen kutatással vagy vizsgálattal nem bizonyítható, hiszen születés után nem tud a gyermek nyilatkozni róla, hogy mit érezhetett magzat korában, illetve nem léteznek olyan tesztek sem, amelyek ebben a korai fázisban az érzéseket vagy lehetséges gondolatokat a működő életfunkciókon kívül (pl. kialakult szervek) bizonyítani tudnák.

Jobbágyi Gábor az élet joga című könyvében azt vizsgálja, hogyan lehet az élet kezdetét különböző módokon megítélni. Vannak olyanok, akik szerint először a test, és később a szellem alakul ki. Azonban vitatott, hogy a terhesség hányadik hetétől történik ez meg. Néhány filozófus szerint a fogantatástól számított 14. napon kezdődik a magzati élet, hiszen ekkor ágyazódik be a megtermékenyített petesejt a méhfalba, a méhlepény is ettől az időszaktól kezd kialakulni, amely kulcsfontosságú a terhességben. Ide kapcsolódik néhány fogamzásgátló szer működése, amely ezt a beágyazódási folyamatot gátolja meg, hogy a magzat fejlődése ne tudjon megkezdődni. A magzati élet kezdetét néhány gondolkodó a 3. hónapot követő időszakhoz köti. Ennek oka, hogy ekkor fejlődik ki a magzat agya, ekkor kezdenek kialakulni a fontos, életfunkciókat mutató és ebben elengedhetetlen szerepet betöltő szervei. Végső soron az utolsó nézet alapja, hogy az emberi élet kezdete maga a születés. Ez a leginkább kézzel fogható állapot, a jogképesség innentől kezdve vitathatatlan.^[13]

Nemzetközi kitekintés

A 18. században szinte minden országban szigorú normákkal szabályozták az abortuszt, amely csak a 2000-es évek közeledtével és a társadalom liberalizálódásával enyhült. Ezek a rendelkezések több esetben hozzájárulhattak, illetve alapjaiul szolgálhattak a mai, 21. században hatályos terhesség megszakításra vonatkozó jogszabályok létrejöttéhez.

Egy Angliában 1861-ben hatályba lépett törvény^[14] szerint például, büntetni kell akár életfogytig tartó börtönbüntetéssel is azt a személyt, aki a magzat elhajtását szándékosan követi el, legyen szó bármilyen otthoni módszerről, vagy korábban gyakran alkalmazott praktikáról (például gyógynövények, vagy egyéb eszközök hüvelybe való felhelyezése) melyek természetesen nem a művi abortusz kategóriájába esnek.

Romániában 1966-ban (más források szerint 1970-ben) a Ceaușescu korszakban léptették jogerőre a Decret 770 rendeletet,^[15] amely az abortuszt némely fogamzásgátló eszközzel egyidőben tiltotta be. Ceaușescu fő szándéka az országban élő emberek számának megnövelése volt. Ebben játszott fontos szerepet az abortusz korlátozásának szigorítása, ezáltal a társadalom gyermekvállalásra ösztönzése. Ilyen intézkedés volt például, hogy csak a 4. gyermek után volt engedélyezett a művi terhesség megszakítás, hiszen ez volt a teljesítendő terv. A művi abortusz elvégzése csak megadott esetekben volt lehetséges, melyre a törvény szövege is kitér. A törvény alapján a terhesség kizárólag azon esetekben volt megszakítható, amennyiben az a nő életét veszélyeztette volna; a gyermek egyik szülője súlyos örökletes betegségben szenvedett; nagy eséllyel fejlődési rendellenességgel született volna meg a gyermek, a terhes nő testi szellemi vagy érzékszervi fogyatékossággal rendelkezett, 45 évnél idősebb volt, vagy már 4 gyermeket szült és ő gondoskodik róluk; illetve amennyiben a terhesség nemi erőszak eredménye volt.

A Decret 770 azt is kimondja, hogy az abortusz még ezen indokolt esetekben is csak a terhesség tizenkettedik hetéig végezhető el. Habár ez alól előfordulhatott néhány kivételes eset, például amikor a nő életét veszélyeztette volna a terhesség. Ebben az esetben a terhesség megszakítás a várandósság 6. hónapjáig volt elvégezhető. Az időbeli meghatározásban hasonlóságot fedezhetünk fel a ma Magyarországon hatályos abortuszszabályozással, mely szintén időben határozza meg a művi terhességmegszakítás határait.

A Decret 770 következményeképpen felmerülő egészségügyi problémák miatt a korban megnövekedett az illegális abortuszok száma. A kétségbeesett nők szinte bárkihez elmentek a segítség reményében, annak érdekében, hogy ne kelljen még egy gyermeket szülniük. Ezen illegális megoldások miatt a korban több ezer nő életét vesztette. Végül 1990-ben a jogalkotó hatályon kívül helyezte a rendeletet. Ezen norma hatásai között említhető még a társadalomba ivódott félelem a terhességtől. Rengeteg nő számára az abortusz kriminalizálása miatt mindennapi aggódás tárgyává vált a teherbe esés, illetve ennek megakadályozása.

A magyar szabályozás története^[16]

A 19. században, illetve a 20. század elején Magyarországon az abortusz teljeskörűen tiltva volt. A Rákosi korszak alatt az 1878. évi V. törvény (Csemegi-kódex) 285. §-a alapján a magzatelhajtást kívánó anya az ezt végrehajtó személlyel együtt öt évig terjedő börtönbüntetésre volt ítélendő. Ezen kívül a Csemegi kódex a házasságon kívüli terhességet is büntette. Ez a rendelkezés 1956-ig volt hatályos. 1945. február 14-én a Budapesti Nemzeti Bizottság egy alkalommal kivételt tett ezen szabályozások alkalmazása alól, ekkor így rendelkezett: „azt a megfelelő engedélyek után az orvos – kizárólag egészségügyi intézetben és a magyar születésszabályozási gyakorlatban most először ingyenesen – elvégezheti” – írja Pető Andrea Budapest ostroma 1944–1945-ben – női szemmel című cikkében.^[17] Ezen enyhítés oka a szovjet katonák által szexuális erőszak áldozatául esett nők voltak. A forrás alapján hivatalosan az említett rendelkezés nem került kihirdetésre, kizárólag utasítás formájában adták az érintett személyes tudtára.

A világháború végét követően Magyarországon a születések száma nem növekedett, amelynek köszönhetően az ország elmaradt a Szovjetunióban elvárt követelésektől, ahol egy 1936-ban hozott abortuszrendelet következtében kívánták az életszínvonalat a születések számával együtt megnövelni.^[18]

1951-ben az anyaság és gyermekvállalás ösztönzése céljából a Magyar Népköztársaság létrehozta az „Anyasági Érdemrend és Érdemérem” elnevezésű kitüntetést. Ezt azok a nők kaphatták, akik legalább hat gyermeket szültek, ezzel „hasznos tagjává válva a társadalomnak”, gyarapítva a népesség számát.

A Minisztertanács 1953. február 8-án-Ratkó Annával, az első női egészségügyi miniszterrel-újabb szabályozást hozott. Ez volt az 1954-től 1956-ig hatályban lévő úgynevezett „Ratkó-rendelet”, az anya- és gyermekvédelem továbbfejlesztéséről szóló 1004/1953. (II. 8.) számú határozat. Ezen határozat alapján a nép közös ügyének nevezi a jogalkotó a családot, az anyaságot, illetve a gyermekek fokozott védelmét. Ezzel az abortusz szabályozás egy új szintre lépett, hiszen az erős tiltást túlmenően, kifejezetten a társadalomra károsnak, a gazdasági érdekeket hátráltatónak tartja a magzatelhajtást. A határozat VI. Fejezetében („Küzdelem a magzatelhajtás ellen”) megjelenik a gyermektelenek adójának bevezetése is, a (dolgozó, illetve állapotos) anyák számos kedvezményével együtt.

A Ratkó-korszakban, illetve azt követően erősen fellépő terhességmegszakítás ellen indított hadjáratban egy kis fellélegzést hozhatott a magyar nőknek az 1956-ban bevezetett 1047/1956. (VI. 3.) számú minisztertanácsi határozat. Ez alapján a művi abortusz végrehajtásához szükséges egészségügyi, illetve szociális indokok mellé felvettek egy harmadikat is, amely a „megszakításhoz mindenáron való ragaszkodás” volt (Egészségügyi Közlöny, 1956. Kormányhatározatok, 268). Ez hatalmas előrelépést jelentett, hiszen ily formában az abortusz legalizálásával megszűnhetett a nők mindennapi félelme a terhességtől, illetve az anyaságtól egy nem kívánt magzat megfoganása esetén, hiszen nem volt kényszer, hogy azt a gyermeket a nő, illetve párja akarata nélkül is, a kormány utasítására világra kell hozni. A KSH adatai alapján^[19] ebben az időszakban jelentősen megugrott a művi terhességmegszakítások száma, több tíz évig több abortuszt hajtottak végre, mint ahány gyermek világra jött, ami rendkívül jól mutatja a társadalmi igényt erre a beavatkozásra.

A terhességmegszakítás iránti kérelem elbírálásáról szóló 4/1973. (XII. 1.) EüM rendelet 5. és 6. §-a az úgynevezett „abortuszbizottságok” felállítását rendeli el, melynek hatására az 1970-es évektől az abortuszok száma visszaszorult, és az élve születések aránya is emelkedett.

Ezt követően a 90-es években szintén nagyobb változást hozott a 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, amely a korábbi szabályozást alkotmányellenesnek mondja ki.^[20] Emellett rendelkezik egy új, alkotmányos szempontból megfelelő abortuszszabályozás bevezetéséről is. Ennek hatására került bevezetésre az 1992. évi LXXIX. törvény a magzati élet védelméről, amely a mai napig hatályos.^[21]

Magyar hatályos szabályozás

A magyar szabályozás – több külföldi országhoz hasonlóan – a magzat fejlettségének stádiumaihoz köti az abortusz engedélyezését. Hazánkban az alábbi esetekben kérelmezhető az abortusz: erőszak esetén, amennyiben a gyermek súlyos fogyatékossággal születne meg, az anya egészségét veszélyeztető szituációkban vagy súlyos válsághelyzetre hivatkozva. Ez az utóbbi – a súlyos válsághelyzetre hivatkozás – a leggyakoribb Magyarországon, hiszen ez nem igényel további bizonyítást, csupán a nő gyámhivatal előtt tett nyilatkozatát.

Az egészségügyi okot két szakorvos egybehangzó nyilatkozatával köteles a várandós nő igazolni. Hogyha magzatnál fennálló egészségügyi okokra hivatkozik valaki, azt genetikai tanácsadó, vagy egy szakmailag illetékes országos intézet által kijelölt kórház szülészeti nőgyógyászati osztálya közül szintén két szakorvos egybehangzó véleményéről kiállított dokumentum tudja indokolni. Ha erőszak, azaz bűncselekmény eredménye a terhesség, rendőrségi nyomozók vizsgálják ennek valóságtartalmát.

Itthon az említett indokok bármelyikének fennállása esetén is maximum a terhesség tizenkettedik hetéig indítható meg az abortusz folyamata. Ebben az esetben az anya önrendelkezési joga kerül előtérbe. A terhesség tizenkettedik hete után a magzati élet védelméhez fűződő intézményvédelmi kötelezettség válik lényegesebb szemponttá. Ennélfogva az abortusz ezután már csak különösen indokolt esetekben végezhető el. Például, ha a terhesség az édesanya életét veszélyezteti, vagy a magzat genetikai okok vagy egyéb környezeti behatások okán károsodott a várandósság ideje alatt. Az abortusz a terhesség tizennyolcadik hetéig végezhető el, amennyiben a terhes nő 18 év alatti, tehát korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen, önhibáján kívül eső egészségi ok, vagy orvosi hiba miatt nem derült fény korábban a terhességre, és emiatt lépte át a tizenkettedik hetet.

Az abortusz folyamatának első lépését a családvédelmi szolgálatnál kell megindítani, ahol egy konzultáción kell részt vennie a várandós nőnek. Ezt egy rövid gondolkodási idő követi (általában 3 nap), aminek leteltével egy újabb tanácsadáson kell az anyának részt vennie, ahol már a terhességet orvosi papírokkal kell igazolni. A folyamat ezen pontjába történt beavatkozás a 2022-ben hatályba lépett szívhangrendelettel. Miután a nőt az orvos megvizsgálta és megállapította a terhesség tényét, nem elég az erről nyilatkozó okiratot bemutatni (mint korábban) hanem az állapotos nőnek a magzat életfunkciókra utaló jelét is meg kell tekintenie, tudomásul véve ezzel a tényt, miszerint benne egy életjeleket mutató entitás növekszik. A törvény szövegéből következtetni lehet arra, hogy a magzati életfunkciókra utaló jel bemutatása nem csak a szívhang meghallgatásával érhető el, hanem ugyanúgy az ultrahang felvétel megtekintéséből is. Ez alapján, ha valaki megtagadja magzata szívhangjának meghallgatását, az ultrahang felvételt is megnézheti a gyermekről. Ha még ezek után is fenntartja az igényét a terhes nő az abortusz végrehajtására, 8 napos határidőn belül elkezdődik az időpont egyeztetése a műtétre.

Magyarországon csak a műtéttel végrehajtott – úgynevezett művi – abortusz érhető el. Néhány külföldi országban az abortusztabletta is engedélyezett, amely egy sokkal humánusabb módszer terhesség megszakításra, hiszen nem igényel műtéti beavatkozást. Magyarországon előfordultak demonstrációk, illetve törvényjavaslatok az abortusztabletta bevezetése melletti érvelés részeként, azonban az országgyűlés a mai napig nem fogadta el.^[22]

Alkotmányos aggályok

Az alkotmányos kérdések egyik legfőbb pontja az abortusz témájával kapcsolatban összefügg a dilemmával, hogy mikortól tekintjük a magzatot jogképes embernek, amelyet a magyar alkotmány a XV. cikkében nevesít. Biológiailag életnek nevezzük azt az időtartamot, amely a fogantatástól a halál bekövetkeztéig tart. A jogalkotók viszont a mai napig nem jutottak konszenzusra, illetve az alkotmányból sem következtethető, hogy a magzatot embernek lehet-e tekinteni, ennél fogva jogalanyisággal rendelkezik-e születése előtt. Ez egyértelműnek tűnhet, hiszen a zigóta ekkor még az anya testének részét képezi, más szempontból nézve viszont önálló szervekkel, „önálló szívműködéssel, keringési és idegrendszerrel és individuális jegyekkel.” rendelkezik.^[23]

Alapjogok ütközése

Az Alaptörvény II. cikkében jelenik meg a magzati élet védelme. Ez, illetve az 1992. évi LXXIX. (magzatvédelmi) törvény szabályozza a fentebb is említett abortuszt engedélyező körülményeket Magyarországon. Az abortusz legalizálásával kapcsolatban azonban nem az élethez való jog vizsgálandó, hanem az állam magzatvédelmi kötelezettsége, amely szemben áll a nő önrendelkezési jogával ebben a helyzetben.

Szükségességi-arányossági teszt

Fontosnak tartom megemlíteni a szükségességi-arányossági tesztet is, melynek lényege, hogy egy alapjog – akár részleges – korlátozása esetén kizárólag az elérni kívánt cél megvalósításához szükséges mértékben, ezen céllal arányosan történjen a korlátozás a lehetséges legenyhébb mértékben.

A 2022-ben hozott rendelet módosítás kapcsán, melyben az abortusz folyamatába egy plusz lépést iktattak, felmerülhet a kérdés, hogy az elérni kívánt céllal arányos-e a magzati életfunkciókra utaló jel megtekintése, azaz a „korlátozás”. Itt a cél egyértelműen egy megfontoltabb döntéshozatal a magzat orvosi úton történő eltávolítása esetében, azonban ez további megterheléseket okozhat az állapotos nőnek. Ebből következtetve lehet dilemma, hogy a nők önrendelkezési jogát milyen mértékben sérti a jogalkotó ezen rendelettel, illetve, hogy a magzatvédelem megköveteli-e ezt a plusz lépést.

Diszkrimináció tilalma

A magyar Alaptörvény XV. cikkében megjelenik a diszkrimináció tilalma. „(2) Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja. (3) A nők és a férfiak egyenjogúak.” Ennek értelmében a 2022-es abortuszrendelet nem csak a nőkre hárít több terhet, de közvetetten kifejezetten a gazdaságilag, illetve társadalmilag alacsonyabb osztályba tartozó nőkre, hiszen az abortusz folyamata rengeteg időt és pénzt vehet igénybe, amivel az említett személyek helyzete tovább nehezedhet, így ez szintén egy alkotmányos aggályként merülhet fel.

Társadalmi egyeztetés hiánya

Számos kérdést felvethet a 2022-es abortuszrendelet kapcsán a társadalmi egyeztetés hiánya, ugyanis a jogalkotók oldaláról semmiféle népszavazáskezdeményezés, vagy népigényfelmérés nem történt a téma kapcsán, ami bár nem kötelező lépés, egy demokratikus államban fontosnak tartott.^[24]

Társadalmi hatások

Az abortusz szabályozásának kérdésköre mindig megosztó volt, mely egyet nem értést minden további szabályozás újra és újra előhoz. A 2022-ben bevezetett szívhangrendeletet követően ezek a szembenállások szintén kiélesedtek, több demonstráció, illetve ellendemonstráció szerveződött a téma kapcsán.

Szellemi megterhelés

Az újabb abortuszszabályozás bevezetését ellenzők köre főként azzal érvel, hogy egy nőnek az abortuszhoz vezető úton és az ezzel kapcsolatos döntés meghozatala során rengeteg lelki, mentális megterhelésen kell keresztülmennie, melynek okai lehetnek például a környezetéből ért vélemények, kritikák, esetleg munkahelyi, iskolai, ismerősi körének rosszallása, a személyes őrlődés. Nem is említve azokat az eseteket, amikor a gyermek fogantatása abúzus, azaz erőszak eredménye, ami terhesség ténye nélkül is egy rendkívül nehéz, mentálisan és fizikailag is megterhelő helyzet. Ezekben az esetekben az erőszakot átélt nőknek még a segítség kérése is nehezükre eshet az elszenvedett megszégyenítés és átélt trauma miatt. A trauma feldolgozási folyamatát az egyébként is fáradtságos procedúra menetén felül még tovább roncsolhatja a magzati szívhang meghallgatása egy „erőszakgyermek” akaraton kívüli megfoganása miatt, ezzel mélyítve a sebet, illetve újra és újra átélve a megtörtént helyzetet.

A férfi szerepe

A társadalmi vitákban gyakran felmerül a kérdés a férfi, mint apa szerepével kapcsolatban a döntéshozatali folyamatban. Egyes csoportok szerint a férfinak azonos joga van eldönteni, hogy egy nő az abortuszt elvégezze-e vagy sem, hiszen a közös gyermekük jövőjéről kell a döntést meghozni. Másrészről egy stabil háttér, egy támogató férfi sok erőt tud adni egy gyermekvállalás előtt álló nő számára. Az ellentétes véleményen lévők köre szerint, habár a férfi, aki a gyermek apja lenne segíthet a döntés meghozatalában, de a végső döntés meghozása kizárólag a nő feladata. Ennek oka, hogy 9 hónapig az ő testében fog növekedni a gyermek, a terhesség befolyásolhatja a hormonjait, a viselkedését, nehezítheti a munkavégzésben, és végül a nő az, aki a szülés folyamatát átéli. Kutatások kimutatták, hogy a gyermek későbbi életét befolyásolhatja, hogyha nem várt gyerek volt, vagy az anya nem fordult felé megfelelő szeretettel illetőleg odafigyeléssel (csecsemő korában, vagy akár később fiatal évei során).

Sürgősségi fogamzásgátlás

Néhány társadalmi csoport véleménye szerint az abortusz visszaszorítását nagy mértékben elősegítené a sürgősségi fogamzásgátló tabletta (más néven esemény utáni tabletta) könnyebben elérhetővé tétele, illetve a fogamzásgátlási termékek adómentessége, vagy ezen termékek árának csökkentése. Magyarországon a sürgősségi fogamzásgátló tabletta vényköteles, amit a nőgyógyász írhat fel. Több esetben az érintett nők kicsúszhatnak az időből, mert esetleg az orvost nem érik el, nem kapnak időben receptet, vagy számos alkalommal előfordul, hogy az orvos saját meggyőződése miatt egyszerűen nem írja fel a tablettát. Amennyiben vény nélkül is elérhető lenne az esemény utáni tabletta, az jelentősen megkönnyítené a folyamatot, ami az abortuszok számának csökkenéséhez is vezethetne. Az abortusszal összehasonlítva a sürgősségi fogamzásgátló tabletta (esemény utáni tabletta) jelentősen olcsóbb és gyorsabb, mint egy művi vetélés, illetve mentálisan és fizikailag kevésbé megterhelő az érintett nő számára. Fontos a különbségtétel a folyamatos és a sürgősségi fogamzásgátlás között, mely témában elengedhetetlen lenne a fiatal nők és férfiak szexuális edukációja.

Következtetések

Összességében elmondható, hogy a szívhangrendelet bevezetése azzal, hogy egy újabb lépést iktat be a terhességmegszakítás folyamatába, mindenképpen elősegíti az átgondolt döntéshozatalt. Habár azok a nők, akik már az abortusz folyamatának ezt megelőző lépésein túl vannak, minden bizonnyal biztosak abban, hogy ezt a műtétet el kívánják végeztetni, így számukra egy felesleges nehezítésnek is tűnhet.

Alkotmányjogi szempontból, bár rengeteg kérdést felvet a hirtelen szabályozás, alkotmányjogászok mégsem mondták ki alkotmányellenesnek a rendelkezést. A fentebb leírtak alapján egyértelműen látható, hogy már az 1950-es évektől a családalapítás, az erre való ösztönzés, illetve a magzat védelme a magyar törvénykezés fontos részét képezi.

Minden szempontot összevetve véleményem szerint nagyon fontos a körültekintő döntés meghozatala az abortuszról, ezért tartottam volna érdemesnek például egy népszavazást a téma kapcsán. Kiemelten szükségesnek tartom a támogatást és – szükség esetén – a tanácsadást az ilyen helyzetben lévő nők számára, azonban kizárólag nyomásgyakorlás és befolyásolás nélkül. Emellett jelentős előrelépés lenne – az akár kisiskolás kortól kezdődő – szexuális edukáció. Rengeteg magyar nő a jogaival és lehetőségeivel sincsen tisztában, amely tudást rendszeres előadásokkal vagy nőjogi kérdésekre specializálódott segélyvonalakkal könnyen át lehetne adni.

Bibliográfia

Cservák Csaba – Farkas György Tamás: A nemzetiségek parlamenti képviseletének elmélete és gyakorlata, Acta Humana, V. évf., 2017/3, 23–36.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia, in Kaiser Tamás (szerk.): Jó állam jelentés 2016, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2016.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia hatásterület, in Kaiser Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2017, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Cservák, Csaba – Farkas, György Tamás: Development of the Nationality Law in Hungary, Journal on European History of Law, Vol. 11, 2020/1, 145–151.

Csink Lóránt (et al.): Alkotmányjog, Budapest, Novissima kiadó, 2020.

Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: A demokrácia mérhetőségének, kutatásának aktuális kérdései, Államtudományi Műhelytanulmányok, 2016/27, 2–22.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, IV. évf., 2021. Jogtudományi Különszám, 1–16.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, III. évf., 2020/2, 1–35.

Farkas György Tamás: A kisebbségek parlamenti képviseletére vonatkozó speciális választójogi szabályozások elhatárolása az aktív és a passzív választójog alapján, Parlamenti Szemle, VII. évf., 2022/2, 25–46.

Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567.

Farkas, György Tamás – Rimaszécsi, János: Current issues of measurability and research of democracy, in Kaiser, Tamás (ed.): Measurability of Good State and Good Governance II, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Farkas György Tamás: Kisebbségek és a választójog, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024.

Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé – a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010.

Grebelyné Kiss Evelin: Az abortusz törvényi szabályozása és megítélése napjainkban, Valóság, LXI. évf., 2018/5, 1–8.

Jobbágyi Gábor: Az élet joga: abortusz, eutanázia, művi megtermékenyítés, Budapest, Szent István Társulat, 2004.

Kiss János: Az Alkotmánybíróság az élethez való jogról, Jogtudományi Közlöny, XLVII. évf., 1992/3–4, 118–133.

Kmoskó Mihály (ford.): Hammurabi törvényei, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület Jog- És Társadalomtudományi Szakosztálya, 1911.

Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1, 2.

Pető Andrea: Budapest ostroma 1944–1945-ben – női szemmel, Budapesti Negyed, VIII. évf., 2000/3-4 (29-30.), 203–220.

Ronga Adrienn: Az élet elejéhez kötődő alkotmányos kérdések, avagy az abortusz alkotmányjogi megítélése, KRE-DIt, VII. évf., 2024/1, 110–120.

Tóth Gábor Attila: A második abortuszdöntés bírálata, Fundamentum, III. évf., 1999/1, 81–91.

Tóth J. Zoltán: Élethez való jog és életvédelem pro futuro Pázmány Law Working Papers 2011/12, 1–21.

Egyéb források

Hercsel Adél: Az abortusztörvény zsarolja és megalázza a magyar nőket, Index.hu, 2022. szeptember 15., https://index.hu/belfold/2022/09/15/abortusztorveny-szivhang-reakciok-tuntetes/

Hippokratészi eskü, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/H/hippokratészi eskü.html

Kocsis Piroska: Abortuszellenes propaganda az ötvenes évek elején, Archív NET – XX. századi történeti források, XVI. évf., 2016/3, https://www.archivnet.hu/politika/aki_ettol_a_naptol_
fogva_abortuszt_hajt_vegre_azt_a_legkemenyebben_buntetjuk.html

Terhességmegszakítások, KSH 150, 2017, https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/
terhessegmegsz16.pdf

Tudnivalók a terhességmegszakításról, TASZ, 2025, https://tasz.hu/tudastar/terhesseg
megszakitas-tajekoztato/

Hivatkozások

1. A demokrácia mérhetőségéről ld. részletesen Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia, in Kaiser Tamás (szerk.): Jó állam jelentés 2016, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2016, 98–119.; Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia hatásterület, in Kaiser Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2017, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2017, 98–120.; György Tamás, Farkas – János, Rimaszécsi: Current issues of measurability and research of democracy, in Tamás, Kaiser (ed.): Measurability of Good State and Good Governance II, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017, 119–142; továbbá Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: A demokrácia mérhetőségének, kutatásának aktuális kérdései, Államtudományi Műhelytanulmányok, 2016/27, 2–22. ↑
2. A jelen tanulmány témáját képező kérdés különösen nagy alapjogi relevanciával rendelkezik. Az Alkotmánybíróság, mint az alapjogvédelem legfőbb szerve a szubjektív, azaz egyéniesített alapjogvédelmet az alkotmányjogi panasz jogintézményén keresztül valósíthatja meg, melyről részletesen ld.: Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, IV. évf., 2021. Jogtudományi Különszám, 1–16; Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIT, III. évf., 2020/2, 1–35; illetve Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567. ↑
3. Az egyenlőséget illetően fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy annak több értelmezése, több dimenziója is ismert. Ezzel kapcsolatban az egyenlőség formai és morális fogalmáról ld. részletesen Farkas György Tamás: Kisebbségek és a választójog, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024, 86–98.; illetve ennek a választójogban történő megvalósulását illetően ld. még Cservák Csaba – Farkas György Tamás: A nemzetiségek parlamenti képviseletének elmélete és gyakorlata, Acta Humana, V. évf., 2017/3, 23–36.; valamint Csaba Cservák – György Tamás Farkas: Development of the Nationality Law in Hungary, Journal on European History of Law, Vol. 11, 2020/1, 145–151.; Farkas György Tamás: A kisebbségek parlamenti képviseletére vonatkozó speciális választójogi szabályozások elhatárolása az aktív és a passzív választójog alapján, Parlamenti Szemle, VII. évf., 2022/2, 25–46. ↑
4. Az emberi méltósághoz való joggal összefüggésbe ld. még Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1, 2. ↑
5. Hercsel Adél: Az abortusztörvény zsarolja és megalázza a magyar nőket, Index.hu, 2022. szeptember 15., https://index.hu/belfold/2022/09/15/abortusztorveny-szivhang-reakciok-tuntetes/?token=ab0bb1247d5cfa5b6b2c929df63f52 (Letöltés: 2024. október 25.) ↑
6. Tóth J. Zoltán: Élethez való jog és életvédelem pro futuro Pázmány Law Working Papers 2011/12, 1-21. ↑
7. Ronga Adrienn: Az élet elejéhez kötődő alkotmányos kérdések, avagy az abortusz alkotmányjogi megítélése, KRE-DIt, VII. évf., 2024/1, 110–120. ↑
8. Vö. Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé – a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010, 19. ↑
9. Ld. erről részletesen Jobbágyi Gábor: Az élet joga: abortusz, eutanázia, művi megtermékenyítés, Budapest, Szent István Társulat, 2004. ↑
10. Grebelyné Kiss Evelin: Az abortusz törvényi szabályozása és megítélése napjainkban, Valóság, LXI. évf., 2018/5, 1–8. ↑
11. Hippokratészi eskü, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/H/hippokratészi%20
    eskü.html (Letöltés: 2024. október 30.) ↑
12. Kmoskó Mihály (ford.): Hammurabi törvényei, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület Jog- És Társadalomtudományi Szakosztálya, 1911, 55. ↑
13. Ld. Jobbágyi: Az élet joga. ↑
14. Offences against the Person Act 1861 -1861 c. 100 (Regnal. 24_and_25_Vict), https://www.legislation.gov.uk/ukpga/Vict/24-25/100/contents ↑
15. Decret Nr. 770 din 1 octombrie 1966 – pentru reglementarea întreruperii cursului sarcinii/ ↑
16. Kocsis Piroska: Abortuszellenes propaganda az ötvenes évek elején, Archív NET – XX. századi történeti források, XVI. évf., 2016/3, https://www.archivnet.hu/politika/aki_ettol_a_naptol_fogva_abortuszt_hajt_vegre_azt_a_legkemenyebben_buntetjuk.html (Letöltés: 2025. március 24.) ↑
17. Lásd Pető Andrea: Budapest ostroma 1944–1945-ben – női szemmel, Budapesti Negyed, VIII. évf., 2000/3–4 (29–30.), 208. ↑
18. Lásd: Kocsis: Abortuszellenes propaganda ↑
19. Terhességmegszakítások, KSH 150, 2017, 3–5, https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/terhessegmegsz16.pdf (Letöltés: 2025. március 26.) ↑
20. Lásd erről Kiss János: Az Alkotmánybíróság az élethez való jogról, Jogtudományi Közlöny, XLVII. évf., 1992/3–4, 118–133. ↑
21. Vö. Tóth Gábor Attila: A második abortuszdöntés bírálata, Fundamentum, III. évf., 1999/1, 84. ↑
22. Lásd erről Csink Lóránt (et al.): Alkotmányjog, Budapest, Novissima kiadó, 2020, 32–33.; továbbá Tudnivalók a terhességmegszakításról, TASZ, 2025, https://tasz.hu/tudastar/terhessegmegszakitas-tajekoztato/ (Letöltés: 2025. január 30.) ↑
23. Jobbágyi: Az élet joga. ↑
24. Ld. Csink: Alkotmányjog, 32–33. ↑

1878. évi V. törvénycikk, a „Csemegi-kódex”

Az első egységes, írott, törvényerőre emelkedett büntetőkódexet Csemegi Károly nevéhez köthetjük.^[1] A történeti visszatekintést a kiegyezést követően megszületett ezen „műremek” áttekintésével kezdjük. A korszakos munka és annak megalkotója előtti tisztelgés jegyében, a történeti vonulat ismertetéséhez szükséges mértéknél bővebb körben tartom indokoltnak az első magyar szabályozási mérföldkő tárgyalását.

A 18. században a felvilágosodás filozófiája a büntetőjog területén is erjesztőleg hatott, s megalapozta az új eszméket, elvégre a polgárság nem engedett tovább az önkénynek, hanem garanciát akart a törvényességre.^[2] A kiegyezést követően ismételten napirendre került büntetőjogi kodifikáció iránti igény hazánkban.^[3] „A kiegyezés egyértelművé tette, hogy nem lesz lehetőség olyan jogi szabályozásra, mint a Deák-féle tervezett lett volna. A reformkori ábrándok megszűntek.” – fogalmaz Domokos Andrea.^[4] A megalakult Andrássy-kormány igazságügyi minisztere, Horváth Boldizsár, a büntető törvénykönyv tervezetének kidolgozásával először Csatskó Imrét bízta meg, aki az 1843. évi javaslathoz nyúlt vissza. Végül azonban a munkálat nem került a törvényhozás elé, így az 1843-as javaslat is a feledés homályába veszett. Csatskót követően Csemegi Károly kapott felkérést a büntető törvénykönyv megalkotására.

„Csemegi Károly a megfelelő időben, a megfelelő helyen, a megfelelő ember volt a kodifikáció elvégzésére” – írja Czine Ágnes.^[5] A „megfelelő időt” Czine két aspektusból közelíti meg: egyrészt a kiegyezés révén kialakult politikai enyhülés lehetőséget teremtett arra, hogy Magyarország ne csupán önálló államszervezetének kialakítását, hanem saját jogrendszerének kiépítését is megkezdje, ezáltal fokozatosan függetlenedve az osztrák birodalomtól és annak jogrendszerétől; másrészt a büntetőjogi szabályozás ekkoriban rendkívül kaotikus volt.^[6] Pauler Tivadar a következőképpen jellemezte az akkori konstellációt: „sem a bűn fogalma és annak tényálladéka, sem a büntetés mértéke törvény által meghatározva nincsen; […] a legfontosabb kérdésekben a bíró bölcs belátása analógia szerint ítél és határoz, bizonyos tekintetben tehát a bíró és törvényhozó szerepét egyesíti”.^[7] Az ún. első javaslat 1873-ban készült el, amelyet Pauler Tivadar igazságügyminiszter 1879. október 29-én benyújtott a képviselőháznak, azonban az országgyűlés időközbeni feloszlása miatt a javaslat nem került megtárgyalásra. Perczel Béla új igazságügyminiszter átdolgoztatta a javaslatot Csemegivel, majd annak megvitatására szaktanácskozmányt hívott össze 1875-ben. A tanácskozmány keretében elhangzott vélemények alapján aztán Csemegi újfent finomított a javaslaton. Ezt az ún. második javaslatot 1875. november 5-én terjesztette a miniszter a képviselőház elé, amely mintegy másfél éven keresztül – 1876. április 8. és 1877. szeptember 15. napja között – tárgyalta azt. Végül aztán harmadik olvasatban ismételten a Ház elé került a tervezet, amit a képviselőház 1878. január 18-i elfogadására tekintettel, 1878. február 18 és 23 között tárgyalt a főrendiház.^[8] A király 1878. május 27-én szentesítette az első Magyar Büntető Törvénykönyvet, melyet követően az Országgyűlés 1878. május 29-én hirdette ki a – 10 év kodifikációs törekvés eredményeként napvilágot látott – 1878. évi V. törvénycikket.^[9] Csemegi még ugyanabban az évben neki látott a kihágások kodifikálásának is, melynek eredményeként megszületett az 1879. évi XL. törvénycikk a Magyar Büntető Törvénykönyv a kihágásokról.^[10] Ekként Csemegi a büntetendő cselekmények trichotóm rendszerére épített.

„A magyar törvénytárban két törvény van, amely elválaszthatatlanul összeforrt alkotója nevével: a Plósz-féle Pp. és a Csemegi-kódex.” – írja Györgyi Kálmán.^[11] Nem is történhetett volna ez másképpen, elvégre Csemegi koncepciója szerint a nagy kodifikációs munkát csak egyedül lehet megvalósítani.^[12] A kódex igazi nóvumnak számított a korban, amely a munkát ért kritikákat vizsgálva is jól kitűnik. Csemegi nem az 1843-as javaslatot dolgozta át, hanem merőben új megközelítést alkalmazott.^[13] Széles látókörű szemléletmódja és magasfokú nyelvtudása^[14] lehetővé tette, hogy a külföldi joganyag, a kor jelentős kódexeinek beható tanulmányozása révén változást hozzon a korabeli magyar jogéletbe.^[15]

A első Magyar Büntető Törvénykönyv alapvetően az 1867. évi belga kódexre és olasz javaslatokra, az 1870. évi osztrák büntetőjavaslatra, valamint az 1871. évi német és francia törvénykönyvekre épített, melynek vezérfonala egyúttal a német joganyag volt.^[16] A kódex törvényszövege mellett külön említést érdemel a hétszáz oldalas miniszteri indoklás is, amely szintén Csemegi tollából látott napvilágot, s amelyet a jogászi hivatás kiemelkedő tagjai a mai napig méltatnak.^[17] Mezey Barna, amikor Finkey Ferencet citálja, rögzíti, hogy Csemegi törvénykönyve – annak indoklását is ideértve – a kor összes európai büntető törvénykönyvében bevált megoldást tartalmazta, voltaképp azok szintézisét testesítette meg.^[18] Balogh Jenő azonban – Finkeyvel szemben – akként foglalt állást, hogy Csemegi kódexe „legkevésbé sem úttörő, sőt nem is önálló munkálat, hanem receptív és revideáló feldolgozása a német, osztrák, francia és olasz büntető jogtudomány és törvényhozás azon fejlődési fokának, melyen azok a törvénykönyv tervezetének készítésekor, a hetvenes évek közepén állottak volt.”^[19] Tóth Mihály szerint Csemegi mindamellett, hogy átvette a korszak haladó büntető törvénykönyveinek rendelkezéseit, igyekezett azokon túl is lépni.^[20]

A kódexben a klasszikus büntetőjogi iskola tanai köszönnek vissza, melynek korszakos előfutára az olasz Cesare Beccaria volt.^[21] Csemegi munkássága az abszolutizmusokkal szemben kibontakozó polgári reakciók biztonsági igényeire adott választ, az emberi jogok védelmét szolgáló szabályozás a nyílt rendi egyenlőtlenségek és partikularitások rendszerével szemben garanciális szemléletű büntetőjog kialakítására törekedett.^[22] A kódex magáénak tudta a nullum crimen sine lege, a nulla poena sine lege és a nulla poena sine crimine elvét, mellyel „a magyar büntetőjog végérvényesen áttért a törvényben rögzített büntetőjog rendszerére” – írja Mezey.^[23] Ahogyan Király Tibor is megfogalmazta: a kódex „kizárja mind az analogia legist, mind az analogia iurist”.^[24] A 9 fejezetből álló általános részből és 43 fejezetre osztott különös részből álló, együttesen mintegy 486 szakaszt magában foglaló első magyar büntető törvénykönyv, az 1878. évi V. törvénycikk, három jogász generáción keresztül determinálta a joggyakorlatot.^[25]

Az első Btk. különös részi vizsgálata körében „A személyes szabadságnak megsértése magán személyek által” címet viselő XXII. fejezetben található tényállások között találhatunk a jelenleg hatályos büntetőjogi tényállás egyes fogalmi elemeivel szűken rokonítható rendelkezéseket a következők szerint. A kódex 317. §-a rendelkezik a „gyermekrablás” tárgyában,^[26] amelynek minősített esetét a 318. §-ban találjuk. Ezen utóbbi szerint „öt évtől tiz évig terjedhető fegyházzal büntetendő a gyermekrablás: ha a végett követtetik el, hogy a rablott gyermek koldulásra, más nyerészkedési vagy pedig erkölcstelen czélra használtassék”. A továbbiakban a 321. § a következő rendelkezést tartalmazza: „A ki fajtalanságra, vagy házasságkötésre irányzott czélból, valamely nőszemélyt, ennek akarata ellenére, erőszakkal, fenyegetéssel, vagy ravaszsággal hatalmába kerit, elvisz vagy letartóztat: őt évig terjedhető fegyházzal büntetendő.” A rabszolgaságra való utalást expressis verbis csak a 324. §-ban találjuk, azt is a következő kontextusban: „Öt évtől tiz évig terjedhető fegyházzal büntetendő a személyes szabadság megsértése: ha […] a letartóztatott valamely külhatalomnak katonai szolgálatába vagy rabszolgaságba vitetett.” Az egyes szexuális bűncselekményeket a „Szemérem elleni büntettek és vétségek” címet viselő XIV fejezetben tárgyalja a kódex.^[27]

Az emberkereskedelem keretében megvalósuló kizsákmányolás egyes elemeihez hasonlatos, azokkal összefüggésbe hozható iménti (rész)cselekményeket a személyi szabadság megsértésének altípusai körében tartotta számon Csemegi. Értékelésként megállapítható, hogy az első magyar Btk. nem rendelkezett kifejezetten és önálló jelleggel az emberkereskedelem szankcionálása tárgyában, melynek eredményeként az egyes fogalmi elemek megjelenését sejtető széttagolt – személyi szabadságot érintő – rendelkezéseken túl, zárt logikai egységű önálló tényállás nem detektálható. Feltehetően azért, mert a korszak jogi szemlélete, valamint a korábbi kodifikációs kísérletek hagyománya alapján erre még nem mutatkozott igény.

Sajnálatos módon Csemegi sem kerülhette el a végzetét, a Kódex hatálybalépését követően ugyanis rövidesen megjelentek az új kriminálpolitikai törekvések, amelyek a tettről a tettes személye felé tolták el a jogi fókuszpontot. A törvénykönyv „korának későszülött gyermeke volt”, mert az akkor látott napvilágot, „amikor a büntetőjogi új irányok hajnalhasadása már megtörtént, s amikor rövidesen a társadalom biztosítását szolgáló kriminálpolitika új eszközöket hozott javaslatba a bűntettesek új osztályaival szemben” – idézi Irk Albertet Tóth Mihály.^[28] A Kódex általános része 1950-ig, különös része pedig 1962-ig volt hatályban. A korrekciós céllal született reformok között említhetjük az 1908. évi XXXVI. törvényt, az első büntető Novellát, az a 1913. évi XXI. tc. a közveszélyes munkakerülőkről, valamint az 1928. évi X. törvénycikket, a második büntető Novellát.

A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény, a „szocialista Btk.”

A II. világháború után az egyik legfontosabb feladat a háborús és népellenes bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonása volt.^[29] Ismét terítékre került a büntetőjogi kodifikáció iránti igény, amely természetesnek mondható egy nemzetet érintő, annak jogi berendezkedést lényegesen befolyásoló történés esetében, mint ahogyan az a kiegyezés kapcsán is látható volt. Ennek keretében született meg az ún. Btá., a büntető törvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény, felváltva a Csemegi Kódex Általános Részét. A Különös részi rendelkezések kodifikációjának mellőzésére tekintettel azonban nem volt egységes törvénykönyv, így először 1952-ben, majd 1958-ban kiadták a BHÖ-t, a Büntető Anyagi Jogszabályok Hatályos Összeállítását.

A hazai büntetőjogi kodifikáció újabb mérföldköveként látott napvilágot az 1961. évi V. törvény a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről, a második magyar Btk., az utókor által „szocialista Btk.” néven emlegetett törvénykönyv. A kódex megalkotása során a kodifikáció menete új fordulatot vett, szakítva a korábbi idők hagyományával, miszerint a miniszterek gyakran neves jogtudósokat, egyetemi tanárok kértek fel a munka elvégzésére. A törvénykönyv készítésére immáron kormánybizottság alakult 1953-ban, amely – az 1954 januárjától kezdődő kodifikáció keretében – kidolgozta a javaslatot.^[30] A jogszabály egyik alapvető sajátossága, hogy a korábban uralkodó,^[31] cselekményközpontú megközelítés helyébe a tettes személyére fókuszáló szemlélet lépett. Ennek középpontjában a „javítás”, a „nevelés” és a „társadalom hasznos tagjaként való megtartás”, egyszóval a „jobbítás” eszménye állt.^[32] „A korszak ideológiája szempontjából ugyanis elfogadhatóbb volt az az elv, hogy nem elsősorban az elkövetett tett, hanem – életkoruk, »osztály-hovatartozásuk«, »kezelhetőségük« alapján – a tettesek között indokolt különbséget tenni, s a büntetést elsősorban a tettes személyiségére szabva kell alkalmazni.” – fogalmaz Tóth Mihály.^[33] A második Btk. többek között amellett, hogy új tényállási elemek beemelésével bővítette a pönalizált cselekmények körét, kiszélesítve ezzel a büntetőjogi felelősséget, megszüntette a büntető melléktörvénykönyvek rendszerét azáltal, hogy immáron valamennyi büntetőjogi tényállást egyetlen jogszabály, az 1961. évi V. törvény rögzített.^[34]

Második kódexünk ugyan több alkalommal került módosításra,^[35] azonban a kodifikáció ezen szakaszáig nem detektálható áttörés az emberkereskedelem tárgyú hazai szabályozás terén. A szocialista Btk. egyes különös részi rendelkezéseit vizsgálva arra a megállapításra jutunk, hogy az nem tartalmazott önálló törvényi tényállást az emberkereskedelemmel összefüggő kizsákmányolás vonatkozásában. Ugyanakkor a törvénynek „A család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények” címet viselő XV. fejezet II. címe rendelkezik az emberkereskedelem jelenségével – kifejezetten annak szexuális kizsákmányolási jellegére tekintettel – kapcsolatba hozható egyes élősködő szexuális bűncselekményekről, mint példának okáért a „kerítés” és az „üzletszerű kéjelgéssel” kapcsolatos tényállások. Érdekességként megjegyzendő, hogy a szocialista Btk. – a házasság szentségét szem előtt tartva – a házasságon kívüli közösülés, valamint a természet elleni vagy egyéb fajtalankodás keretében megvalósuló (szexuális) cselekményre történő megszerzést rendelte büntetni a kerítés tekintetében.^[36]

Az 1978. évi IV. törvény, az ún. „régi Btk.”

A Csemegi-kódexet szimbolikusan 100 évvel követte a harmadik büntetőjogi kódexünk, az 1978. évi IV. a törvény a Büntető Törvénykönyvről, melyet a 2012. évi C. törvény megalkotását követően csak az ún. „régi Btk.” kifejezéssel illetünk. A régi Btk. közlönyállapot szerinti szövege még ugyan nem tartalmazta az emberkereskedelem tényállását, azonban a kódex – utóbbi módosításokat követően – jelentős áttörést jelentett a magyar szabályozásban.

A kriminalizálás útjára a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1995. évi XLI. törvénnyel léptünk rá arra tekintettel, hogy ezen módosítás a (régi) Büntető Törvénykönyv „A házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények” címet viselő XIV. fejezetének I. címében foglalt „családi állás megváltoztatása” (régi Btk. 193. §), valamint a „kiskorú veszélyeztetése” (régi Btk. 195. §) bűntette körében iktatott be egyes emberkereskedelemmel kapcsolatos rendelkezéseket. Kiss Zsigmond mindezekről az emberkereskedelem tényállásának közvetlen előzményeként tesz említést.^[37]

Az 1995. évi XLI. tv. – a családi állás megváltoztatásának tényállását érintő – 8. §-ában foglalt módosítás értelmében immáron minősített esetként állapította meg a (2) bekezdésben, s e jellegére tekintettel öt évig terjedő szabadságvesztéssel rendelte büntetni a jogalkotó, amennyiben a bűncselekményt „tizennyolcadik életévét be nem töltött személy eladásával vagy megvásárlásával követik el”. Ettől súlyosabb büntetési tétel párosult a (4) bekezdés b) pontjában újonnan megállapított minősített esethez, amely szerint a büntetés öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, amennyiben „a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményt […] emberkereskedelemmel foglalkozó szervezet keretében követik el”. A tényállásban szereplő szervezet a – későbbiek során kimunkált – bűnszervezetet jelöli. Ugyanakkor a módosítás a hazai jogfejlődésünk e pontján már egyértelműen rávilágít az elkövetés szervezett megvalósulásának hathatós szerepére.^[38] Az 1995. évi XLI. tv. – a kiskorú veszélyeztetése tényállást érintő – 9. §-a értelmében a régi Btk. 195. §-a kiegészült a következő bekezdéssel: „(3) Bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő az a nagykorú személy, aki adásvétel útján hozzá került kiskorút bűncselekmény elkövetésére vagy züllött életmód folytatására rábír, vagy rábírni törekszik, továbbá az a nagykorú személy, aki az adásvétel útján hozzá került kiskorúval kényszermunkát végeztet.”

Mindezek alapján látható, hogy az emberkereskedelemmel összefüggő egyes alakzatok visszaköszönnek a 1995. évi módosítás során, azonban a jelenséget szabályozó, önálló tényállás továbbra sem volt. Ennek eredményeként megállapíthatjuk, hogy szinte a teljes 20. század egzakt szabályozás hiányában telt az emberkereskedelem tényállását illetően.

Az érdemi áttörést a régi Btk.-t módosító 1998. évi LXXXVII. törvény^[39] hozta el, amely beépítette hazánk jogrendszerébe az emberkereskedelem bűncselekményének különös részi törvényi tényállását. Az új módosító jogszabály 43. §-a értelmében az emberkereskedelemet – régi Btk. 175/B. § rendelkezései útján – a személy elleni bűncselekményeket tárgyaló XII. fejezet „A szabadság és az emberi méltóság elleni bűncselekmények” elnevezésű III. címében helyezte el a jogalkotó, amely 1999. március elsején lépett hatályba.^[40] A törvény miniszteri indokolását megvizsgálva látjuk, hogy a tényállás megállapítása kapcsán két nemzetközi instrumentum került említésre. Az indokolás hivatkozik egyrészt az 1933. évi III. törvény által becikkelyezett, a rabszolgaság tárgyában Genfben, 1926. évi szeptember hó 25-én kelt nemzetközi egyezményre a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedés fogalma kapcsán,^[41] másrészről pedig hivatkozik az 1948. december 10-én elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 1. cikkére is.^[42] Hollán Miklós e ponton rögzíti, hogy „a Btk. 175/B. § megalkotása során, nem a rabszolga-kereskedésre, hanem az emberkereskedelemre vonatkozó nemzetközi instrumentumokra kellett volna figyelemmel lenni. Márpedig már 1998-ban számos olyan instrumentum áll(hatot)t a törvényhozó́ rendelkezésére, amely definiálta az emberkereskedelem fogalmát.”^[43]

A miniszteri indoklás értelmében az emberi méltósághoz való jognak két alapvető funkciója van. Egyrészt meghatároz egy abszolút határt, amelyet sem az állam, sem más személyek kényszerítő hatalma nem léphet át. Ez a határ az autonómia és az egyéni önrendelkezés olyan sérthetetlen magját jelenti, amely biztosítja, hogy az ember jogalany maradjon és ne válhasson eszközzé vagy puszta tárggyá. Másrészt a méltósághoz való jog az egyenlőség biztosításának egyik alapköve. Éppen ezért az emberkereskedelem tényállását megállapító jogszabály abból az elvből indul ki, hogy az emberi méltósághoz való jog sérthetetlensége folytán megengedhetetlen, hogy egy személy kereskedés tárgyává váljon. Amennyiben ez mégis bekövetkezik, az sui generis bűncselekménynek minősül, amelyet a törvény szankcionál. A vonatkozó tényállás az elkövetési magatartások körében kifejezetten tiltja az ember pénzért történő adásvételét, bármilyen egyéb ellenszolgáltatásért való átadását vagy átvételét, más személyért történő kicserélését, valamint mindezek céljából történő megszerzését. A törvény értelmében a bűncselekmény elkövetője pedig lehet mind az „adásvételben”, mind a „csereügyletben” részt vevő bármely fél. Alapvetésként rögzítendő, hogy ilyen helyzetben az ember tárgyiasul, azonban emberi mivoltunk fogalmilag kizárja azt, hogy a kereskedelmi „forgalom” tárgyává váljunk.^[44]

Az újonnan beiktatott emberkereskedelem tényállás alapeseti jelleggel azt büntette, „aki mást elad, megvásárol, ellenszolgáltatás fejében átad, átvesz, más személyért elcserél, illetve e célra másnak megszerez”.^[45] Az elkövetési magatartások között tehát első körben nem került kriminalizálásra a célzatos toborzás szállítás, elszállásolás és az elrejtés, arra csak az ezredfordulót követően került sor.^[46] A jogszabály a minősített esetek rendszerét négy fő szempont mentén építi fel, amelyek egyrészt a sértetti alanyi körhöz, másrészt az emberkereskedelem céljához és elkövetési módjához kapcsolódnak. A sértetti alanyi kör tekintetében a törvény súlyosabban rendeli büntetni az elkövetést, ha annak áldozata a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy vagy a személyi szabadságától megfosztott személy. Emellett a cselekmény súlyosabb megítélés alá esik akkor is, ha azt kifejezetten munkavégzés vagy nemi cselekmény végzése céljából követik el, továbbá amennyiben az elkövető bűnszervezet tagjaként, illetve olyan személy sérelmére cselekszik, aki nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt áll.^[47]

A nemzetközi jog területén előrelépés mutatkozott az emberkereskedelem elleni fellépést illetően, amely hatással volt a nemzeti jogunkra. Palermoban, 2000. december 14-én napvilágot látott az ENSZ nemzetközi szervezett bűnözés elleni Egyezménye,^[48] valamint annak kiegészítő jegyzőkönyve az emberkereskedelem, különösen a nők és gyermekek kereskedelme megelőzéséről, visszaszorításáról és büntetéséről.^[49] Az Egyezmény a negyvenedik megerősítő, elfogadó, jóváhagyó vagy csatlakozási okirat letétbe helyezését követő̋ kilencvenedik napon^[50] – 2001. szeptember 29. napján – lépett hatályba. A magyar kormány 2282/2000. (IX. 29.) számú kormányhatározatában adott felhatalmazást az Egyezmény belügyminiszter által történő aláírására,^[51] mellyel hazánk egyértelművé tette elkötelezettségét a szervezett bűnözés elleni hatékony fellépés iránt.^[52] A Jegyzőkönyv – amellett, hogy rögzíti az Egyezmény mutatis mutandis alkalmazandóságát – meghatározza az emberkereskedelem fogalmát, miszerint az:

Személyek toborzását, szállítását, eladását, elrejtését, vagy átvételét jelenti fenyegetés, erőszak vagy a kényszer más formáinak alkalmazásával, erőszakos elrablás, csalás, megtévesztés, hatalommal vagy kiszolgáltatott helyzettel való visszaélés útján, vagy anyagi ellenszolgáltatás vagy előnyök adásával, vagy elfogadásával annak érdekében, hogy a kizsákmányolás céljából elnyerjék egy olyan személy beleegyezését, aki más személy felett hatalommal rendelkezik. A kihasználásnak magában kell foglalnia legalább a mások prostituálásának kihasználását, vagy a szexuális kizsákmányolás más formáit, kényszermunkát vagy szolgáltatásokat, rabszolgatartást vagy a rabszolgatartáshoz hasonló gyakorlatot, mások leigázását vagy emberi test szerveinek tiltott eltávolítását.^[53]

A Jegyzőkönyv 5. cikke rendelkezett az egyes magatartások bűncselekménnyé nyilvánításáról.^[54] Mint látjuk a Palermói Jegyzőkönyv fogalmi köre^[55] tágabb a fenti (akkor hatályos) 175/B. §-ban foglalt tényálláshoz képest.

Noha az Egyezmény és a Jegyzőkönyv kötelező hatályának elismerése csak 2006-ban következett be,^[56] a ratifikálásra tekintettel a büntető jogalkotásunk implementálta a nemzetközi fejleményeket. Az újabb kodifikációs mérföldkövet a 2001. évi CXXI. törvény^[57] jelentette, amely a régi Btk. fentebb bemutatott tényállását módosította, mert ezen „nemzetközi dokumentum a jelenlegi elkövetési magatartásokon túl további elkövetési magatartások büntetendőségét is megkívánja” – olvashatjuk a törvény indokolásában.^[58] Az imént említett 2001. évi módosító törvény 21. §-a jelentősen átalakította az emberkereskedelem (175/B. §) tényállását. A 2002. április 1-jén hatályba lépett módosítások közül elsődlegesen az elkövetési magatartások kibővítését említhetjük, tekintve, hogy a tényállás – az eladás, megvásárlás, ellenszolgáltatás fejében átadás és átvétel, elcserélés (illetőleg a másnak megszerzés) mellett – immáron tartalmazta a célzatos toborzás, szállítás, elszállásolás és elrejtés magatartásait is. Ennek eredményeként a régi Btk. nem csupán az embert mint az áruforgalom tárgyaként kezelő cselekményeket, hanem az ezekhez kapcsolódó sui generis bűnsegédi magatartásokat is kriminalizálta.^[59] A 2001. évi törvény a minősített esetek körét és struktúráját is átszabta. Amennyiben röviden összegezni kívánjuk, a következő megállapításokat tehetjük. Az 1999. március elsejétől hatályos tényállásban a minősítő körülmények között – egyebek mellett – szerepelt a személyi szabadságától megfosztott személy sérelmére; a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére; az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt álló személy sérelmére; a munkavégzés céljából; valamint a fajtalanság vagy közösülés^[60] céljából történő; továbbá a bűnszervezeti elkövetés. A 2002. április elsejétől hatályos rendelkezés – a tényállás szerkezetének átalakítása mellett – ezeket fenntartotta, ugyanakkor új minősítő körülményként bevezette az emberi test tiltott felhasználása céljából történő; a bűnszövetségben történő; az üzletszerűen történő; valamint a tiltott pornográf felvétel készítése céljából történő elkövetést. Emellett a jogalkotó az egyes elkövetési módok megvalósulását is büntetni rendelte, melyre tekintettel az emberkereskedelem minősített esetei között kapott helyet az erőszakkal vagy fenyegetéssel; a megtévesztéssel; vagy a sértett sanyargatásával történő elkövetés.

Mindezek fényében elmondható, hogy az 1978. évi IV. törvény, avagy a harmadik Büntető Törvénykönyvünk – annak utóbbi módosításai révén – áttörést hozott az emberkereskedelem hazai szabályozásában, amely az 1999. március elsejétől hatályos önálló különös részi törvényi tényállásban nyilvánult meg.

A 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről, avagy az „új Btk.” születése

A régi Btk. a hatálybalépését követően több, mint száz alkalommal módosult, s tíznél több alkotmánybírósági határozat érintette. Ezen változások összességében több, mint ezerhatszáz rendelkezést módosítottak, vezettek be, vagy éppen helyeztek hatályon kívül.

A jogfejlődésünk azonban újabb mérföldkőhöz érkezett. A harmadik évezred hajnalán ismét felmerült az átfogó jellegű büntetőjogi kodifikáció igénye, amely egy új büntető törvénykönyv megalkotását tűzte ki célul. A kodifikációs munka eredményeként megszületett a negyedik magyar büntetőkódex, a 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről, avagy az „új Btk.” Mielőtt azonban rátérnénk az emberkereskedelem tényállásának ismertetésére, figyelemmel kell lennünk, s egyúttal madártávlatból át kell tekintenünk egyes sarokpontokat, melyek fényében a későbbiekben érdemben vizsgálhatjuk az egyes különös részi rendelkezéseket.

2005. május 16-én elfogadásra került az Európa Tanács emberkereskedelem elleni fellépéséről szóló – a közbeszédben az aláírás helyének nevével fémjelzett – egyezmény, az ún. Varsói Egyezmény.^[61] Az Egyezmény normatív emberkereskedelem definíciója igazodik a Palermói Jegyzőkönyv fogalomrendszeréhez,^[62] ugyanakkor több ponton distinkció mutatkozik a két instrumentumot vizsgálva. A Varsói Egyezmény 4. cikke rögzíti, hogy a dokumentum az emberkereskedelem minden formájával szemben alkalmazandó tekintet nélkül arra, hogy az nemzeti vagy nemzetközi, illetve, hogy a szervezett bűnözéssel kapcsolatos-e vagy sem. Ezzel szemben a Palermói Jegyzőkönyv 4. cikke főszabályként akkor rendeli alkalmazni saját szabályait, amennyiben a meghatározott bűncselekmények nemzetközi jellegűek és szervezett bűnözői csoport érintett bennük.^[63] A Varsói Egyezmény új elemként meghatározza az áldozat fogalmát is. A Palermói Jegyzőkönyvvel összevetve a Varsói Egyezmény nem kifejezetten csak a női áldozatokra koncentrál, hanem az emberkereskedelem valamennyi áldozatára vonatkozik, függetlenül az érintett nemétől.^[64] Újdonságként jelenik meg a Varsói Egyezményben a Palermói Egyezményhez képest, hogy míg utóbbi a bűnmegelőzésre helyezi a hangsúlyt, addig az előbbi az emberkereskedelmet mindenekelőtt az emberi jogok megsértéseként határozza meg, s egyúttal kiemeli az áldozatvédelem fontosságát.^[65] A hazánk által 2013-ban ratifikált^[66] egyezmény a következőképpen definiálta az emberkereskedelem fogalmát:

Személyek kizsákmányolás céljából való toborzása, szállítása, átadása, rejtegetése vagy fogadása fenyegetéssel, erőszakkal vagy egyéb kényszer alkalmazásával, emberrablással, csalással, megtévesztéssel, hatalommal vagy a kiszolgáltatott helyzettel való visszaélés révén, illetve anyagi ellenszolgáltatásnak vagy előnyöknek valamely személy felett ellenőrzést gyakorló személy beleegyezésének megszerzése érdekében történő nyújtásával vagy elfogadásával. A kizsákmányolás magában foglalja legalább a prostitúció révén történő kizsákmányolást vagy a szexuális kizsákmányolás más formáit, a kényszermunkát vagy szolgáltatásokat – a rabszolgatartást vagy a rabszolgatartáshoz hasonló gyakorlatot és a szolgaságot is ideértve –, és a szervek kivételét.^[67]

Az instrumentum rögzíti, hogy a gyermek kizsákmányolás céljából történő toborzása, szállítása, átadása, rejtegetése vagy fogadása emberkereskedelemnek minősül még akkor is, ha az nem jár a 4. cikk a) pontjában szereplő elkövetési módok alkalmazásával.^[68] A Varsói Egyezmény büntető anyagi jogot érintő IV. fejezete előírja a részes államok számára az emberkereskedelem bűncselekménnyé nyilvánítását,^[69] egyúttal ajánlásként rögzíti, hogy a nemzeti jogban bűncselekménnyé nyilvánítsák a 4. cikk a) pontjában meghatározott szolgáltatások kizsákmányolási célból történő igénybevételét annak tudatában, hogy az érintett személy emberkereskedelem áldozata.^[70] Számos egyéb előírás^[71] mellett az egyezmény az elkövetői minőségen túl az egyes részesi alakzatokat, a felbujtást és a bűnsegélyt, valamint a bűncselekmény kísérletét is büntetni rendeli.^[72]

Hazánk az ezredfordulót követő negyedik évben csatlakozott az Európai Unióhoz, amely jelen esetben elsődlegesen a jogharmonizációs kötelezettség szempontjából fontos. Az Európai Unió Alapjogi Charta „A rabszolgaság és kényszermunka tilalma” címet viselő 5. cikke expressis verbis kinyilatkoztatja, hogy „[t]ilos emberi lényekkel kereskedni”.^[73] Mindemelett természetesen a rabszolgaság és a szolgaságban tartás, valamint a kényszermunka és a kötelező munka tilalma is deklarálásra került.^[74] Az emberkereskedelem elleni fellépés a legfőbb uniós célkitűzések között szerepel, a Stockholmi Program is prioritásként kezelte.^[75] A 2011/36/EU irányelv^[76] uniós szintű minimumszabályokat vezetett be az emberkereskedelem elleni fellépés területén a bűncselekményi tényállások és szankciók meghatározása tekintetében,^[77] egyúttal átveszi a Varsói Egyezmény több elemét. Az irányelv 2. cikk (1) bekezdésében meghatározott emberkekereskedelem definíció az iménti egyezményben foglaltakat követi.^[78] Az irányelv amellett, hogy rögzíti a kiszolgáltatott helyzet normatív tartalmát,^[79] kinyilatkoztatja, hogy a kizsákmányolás magában foglalja legalább a prostitúció révén történő kizsákmányolást vagy a szexuális kizsákmányolás más formáit, a kényszermunkát vagy szolgáltatásokat – ideértvé a koldulást,^[80] a rabszolgatartást vagy a rabszolgatartáshoz hasonló gyakorlatot és a szolgaságot is–, a bűncselekményhez kapcsolódó egyéb kizsákmányolást^[81] és a szervek kivételét.^[82] Az irányelv a kiszolgáltatott helyzetben lévő áldozatokra is figyelmet fordít, így – igazodva az Európa Tanács fenti egyezményéhez ­– a 2. cikk (5) bekezdés a gyermekek védelme érdekében speciális rendelkezést tartalmaz, amely lehetővé teszi, hogy akkor is bűncselekményként legyen megállapítható az elkövető cselekménye, ha – az nem jár az (1) bekezdésben felsorolt elkövetési módokat alkalmazásával.^[83] Az egyezmény nyomán az irányelv is kriminalizálni rendeli a bűnsegélyt és a felbujtást, valamint a bűncselekmény kísérletét.^[84] Az irányelv értelmében a bűncselekmény alapesetét legalább öt évig szabadságvesztéssel fenyegetett cselekményként, az egyes minősített eseteket pedig 10 évig terjedő szabadságvesztéssel rendeli büntetni a tagállamokban.^[85] A 2011. április 15. napján hatályba lépett irányelv implementálásának határideje 2013. április 6-a volt, a határidőnek azonban csupán hat ország – köztük Magyarország – tett eleget.^[86]

Az „eredeti” 192. §^[87] – emberkereskedelem

A fentebb bemutatott jogi környezetben hazánk büntetőjogi kodifikációja új dimenzióba lépett. Az Országgyűlés elfogadta a 2012. évi C. törvényt a Büntető Törvénykönyvről,^[88] amellyel megszületett a negyedik büntetőjogi kódexünk. A nemzetközi kötelezettségvállalás és a jogharmonizáció következtében a jogalkotó újrakodifikálta az emberkereskedelem tényállását (192. §^[89]), amely „Az emberi szabadság elleni bűncselekmények” címet viselő XVIII. fejezetében kapott helyet.

Az emberkereskedelem tényállásának vizsgálata során különös figyelmet kell fordítanunk az egyes elkövetési magatartások és a célzat vizsgálatára. A 2011/36/EU irányelv – bűncselekménnyé nyilvánítandó jelenség körében tett – definitív meghatározása az egyes elkövetési magatartásokhoz kizsákmányolási célzatot és meghatározott elkövetési módot kapcsol. Mindez többlet tényállási elemként értékelhető, amely túlmutat a rabszolgaságról szóló egyezmények^[90] által meghatározottakon, valamint az (1) bekezdés iménti formuláján. Az új Btk. 192. § (1) bekezdése – a régi Btk. hagyományának továbbélésével – kizsákmányolási célzat nélkül is büntetni rendeli a pénzért történő adásvételt, a bármi más ellenszolgáltatásért történő átadást, átvételt, az elcserélést, valamint az ember ennek érdekében történő szállítását, elszállásolását, elrejtését vagy másnak megszerzését. Ugyanakkor az irányelvnek való megfelelés érdekében az új kódex a 192. § (2) bekezdésében implementálta az irányelvnek megfelelő, kizsákmányolási célzattal megvalósuló elkövetési magatartásokat, míg az egyes elkövetési módok fennállását a tényállás későbbi bekezdéseiben, a minősített esetek között differenciáltan rendeli büntetni. E ponton eltérő nézetek alakultak ki arra vonatkozóan, hogy a kizsákmányolási célzat minősített esetként értékelendő, avagy két alapcselekményről beszélhetünk.^[91]

Tekintettel arra, hogy a kizsákmányolás fogalmát az egyes instrumentumok ­nem határozzák meg és annak valamennyi formáját felsorolni sem lehet – e ponton a Varsói Egyezmény és a 2011/36/EU irányelv is pusztán exemplifikatív felsorolást tartalmaz –, a magyar jogalkotó azt kellő absztrakcióval határozta meg, miszerint a kizsákmányolás a kiszolgáltatott helyzetbe hozott vagy abban tartott sértett e helyzetének kihasználásával előny szerzésére törekvés.^[92]

Az új Btk. indokolása szerint

[a] kiszolgáltatott helyzet előállhat egy tényező következményeként, de kiválthatja azt több tényező összessége, a kiszolgáltatott helyzetet előidézheti az elkövető, de az fennállhat tőle függetlenül is. Utóbbi esetben az elkövetői visszaélés a már meglévő kiszolgáltatott helyzet (például hajléktalanság, kilátástalan anyagi helyzet) fenntartásával, vagy az abból való kilábalás megakadályozásával valósulhat meg. A kizsákmányolási célzat fennáll már azzal, hogy az elkövető törekszik az előny megszerzésére. A befejezett bűncselekmény megállapításához nem szükséges tehát az, hogy az elkövető ténylegesen előnyhöz jusson, például a sértett keresményét, bevételét tőle ténylegesen elvegye. Előnyön nemcsak az anyagi előnyt, hanem bármely más olyan kedvezményt, kedvezőbb helyzetet is érteni kell, amely a sértetti kiszolgáltatott helyzetével való visszaélés révén áll, vagy állhat elő.^[93]

A minősített esetek rendszerét vizsgálva az egyes esetek megállapítását megalapozó körülmények több csoportra oszthatók. Megkülönböztethetjük köztük egyrészt a speciális passzív alanyhoz kapcsolódó, másrészt a cselekmény célzatához és motívumához kapcsolódó, harmadrészt a meghatározott elkövetési módon megvalósuló, negyedrészt az eredményt jelentők, valamint ötödrészt a tettesi kvalifikációt meghatározó elemeket.^[94] Az egyes büntetési tételek a 2011/36/EU irányelv szankciós rendelkezéseinek alapulvételével kerültek megállapításra. A Btk. 192. § (2) bekezdésben foglalt cselekmény egy évtől öt évig terjedő, a (3) bekezdésbe ütköző cselekmény két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett, míg a (2) és (3) bekezdésre épülő vegyes, differenciált minősített esetekhez fokozatosan szigorodó büntetési tételek párosultak; a legsúlyosabb esetben húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés volt a büntetés.

A 193. §^[95] szerinti kényszermunka

A 2012. évi C. törvény új tényállásként állapította meg a kényszermunka bűncselekményét a Különös Részben. Önmagában a munkavégzésre kényszerítés mint pönalizált magatartás – más jogi konstrukcióban ugyan, de – már az 1978. évi IV. törvény rendelkezéseiben is megjelent. A régi Btk. 175. § (2) bekezdése a személyi szabadság megsértése tényállás keretében két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel rendelte büntetni azt, „aki emberkereskedelemmel összefüggésben megszerzett és a személyi szabadságától megfosztott sértett személyi szabadságának megfosztását fenntartja, és a sértettet munkavégzésre kényszeríti”.^[96] A „kényszermunka” mint kifejezett szófordulat pedig a kiskorú veszélyeztetése tényállás kapcsán köszönt vissza, mely szerint: „Bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő az a nagykorú személy, aki a kiskorúval kényszermunkát végeztet”.^[97]

Tekintettel arra, hogy a bűncselekmény jogi tárgya az ember cselekvési szabadsága, ezentúl figyelembe véve azt, hogy az ember cselekvési szabadságát személyi minőségtől függetlenül védelem illeti meg,^[98] az új kódex szakított a régi Btk. koncepciójával. Ennek eredményeként az új, önálló tényállás immáron mindennemű munkavégzésre kényszerítést büntetni rendel, s nem csak azt az esetet, amikor valaki az emberkereskedelem útján hozzákerült és a személyi szabadságától megfosztott sértettet kényszeríti munkára. A 193. § értelmében a bűncselekmény akkor volt megállapítható, ha a munkavégzésre kényszerítés mint elkövetési magatartás; i) más „kiszolgáltatott helyzetét kihasználva” történt, illetve ii) „erőszakkal vagy fenyegetéssel” párosult. Minősített eset miatt súlyosabb büntetést rendelt alkalmazni a törvény, amennyiben a bűncselekményt a sértett sanyargatásával, jelentős érdeksérelmet okozva vagy tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére követték el. Az alapeseti büntetési tétel felső mértéke öt évig terjedő szabadságvesztés, azonban a minősített eset már nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel volt fenyegetett.

2020. évi kodifikáció, avagy az emberkereskedelem és kényszermunka egységes tényállása

A 2013–2018. közötti időszakban a korábbi évek tapasztalatai, a nemzetközi megkeresések, valamint a bűnügyi és igazságügyi együttműködések keretében lefolytatott eljárásokra tekintettel jellemzővé́ vált azon álláspont, miszerint – Magyarország kibocsátó és tranzitország jellegére tekintettel – az emberkereskedelem nemzetközi, határon átnyúló́ jellege miatt nincs teendőnk, annak ellenére, hogy ez a jelenség – különösen a prostitúcióra épülő kizsákmányolás – hazai viszonylatban már akkor is jelen voltak. Az emberkereskedelem bűntettének a magyar jogalkalmazásban történő elterjedése nem zajlott zökkenőmentesen, amit a Magyarországról szóló javaslatok és jelentések rendszerint szóvá is tettek.^[99]

Az USA külügyminisztériuma minden évben kiad egy jelentést az emberkereskedelem jelenségével kapcsolatban az egyes országokra vonatkozóan: Trafficking in Persons Report, rövidítve az ún. TIP-riportként hivatkozunk rá. Az USA a 2019. évi jelentésben^[100] (a 2018. évihez hasonlóan) többek között részletesebben szabályozná a Btk. 192. §-ának a kizsákmányolásra vonatkozó tételét, valamint a megtévesztés (fraud), az erőszak (force) és a kényszer (coercion) mint elkövetési módokat beemelné az alapeset rendelkezései közé, egyúttal sérelmezve azt, hogy a magyar jogalkotó – a nemzetközi instrumentumokban foglaltakkal ellentétben – azokat nem a bűncselekmény „lényeges elemként”, hanem súlyosító körülményként, minősített esetként határozta meg.

Az Európa Tanácskeretében működő Emberkereskedelem Elleni Küzdelem Szakértői Csoportja (GRETA) – a Varsói Egyezmény VII. fejezete alapján – monitorozza az egyezmény részes államok általi végrehajtását, melyről jelentést tesz közzé. Magyarország vonatkozásában eddig két jelentés látott napvilágot, az első körös 2015-ben,^[101] míg a második körös jelentés 2019-ben.^[102] A jelentés többek között szorgalmazta a Varsói Egyezmény 26. cikkének történő megfelelés érdekében az emberkereskedelem áldozatainak büntetőjogi mentességére vonatkozó implementálását, azaz, hogy az áldozatok mentesüljenek a büntetés kiszabása alól a jogellenes cselekményekben való részvételük miatt, addig a mértékig, ameddig kényszer hatása alatt cselekedtek.^[103]

Hazánk eddigi jogfejlődését áttekintve az emberkereskedelemmel összefüggésben megvalósuló fogyasztói magatartás mindeddig nem került szankcionálásra a Btk. Különös Részében, igaz erre vonatkozó kötelezettségünk nem is állt fent, tekintve, hogy az egyes instrumentumok csak ajánlást tartalmaztak erre vonatkozóan. Ugyanakkor nemzetközi szinten e tekintetben is kívánalom fogalmazódott meg a szabályozás fejlesztése kapcsán.^[104]

A 2020. évben jelentős reform következett be a 2012. évi C. törvény fent ismertetett szakaszaiban. Az Országgyűlés elfogadta a 2020. évi V. törvényt az emberkereskedelem áldozatainak kizsákmányolása elleni fellépés érdekében szükséges egyes törvények módosításáról, amely módosította a gyermekvédelmi-, a szervezett bűnözés elleni fellépésről szóló-, a szabálysértési- és a büntető törvénykönyvről szóló törvény egyes rendelkezéseit. Ezen jogalkotói aktus újra szabályozta a Btk. 192. §-ban foglalt emberkereskedelem tényállását, mellyel egyidejűleg hatályon kívül helyezte a kényszermunkára vonatkozó, önálló 193. §-t. A jogalkotói aktus eredményeként létrejött a jelenleg is hatályos „emberkereskedelem és kényszermunka” egységes tényállása. Az eddigi különös részi tétel struktúráját jelentős mértékben átalakító módosítás 2020. július 1. napján lépett hatályba.

Az „emberkereskedelem és kényszermunka” tényállása esetén a módosítás változatlanul hagyja az első alapeset elkövetési magatartásait^[105] ugyanakkor a büntetési tételt súlyosítja, három évig terjedő szabadságvesztésről egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztésre. A reform egyik lényeges újítása, hogy a második bekezdésben a törvényi tényállásba integrálja a kizsákmányolási célú emberkereskedelemnek a korábban értelmező rendelkezésbe foglalt tényállási elemét,^[106] egyúttal ezen tényállásba foglalja a – hatályon kívül helyezett 193. § szerint – kényszermunkának minősülő cselekményeket is.^[107] A módosítás az erőszakkal vagy fenyegetéssel való kényszerítéssel azonos súlyú cselekményként értékeli a hatalmi helyzettel összefüggő olyan rábírást, amelynek során a passzív alany cselekvési szabadsága nem sérül.^[108] A kodifikáció egyszerűsítette a minősített esetek rendszerét, így a tényállás áttekinthetőbbé vált. A jogalkotó új minősített esetként állapította meg a több ember sérelmére történő elkövetést, amely mindeddig előzmény nélküli volt az anyagi jogi fejlődéstörténetet vizsgálva. A reform további jelentős nóvumaként értékelendő, hogy a fogyasztói magatartást is kriminalizálja. A 2020. évi V. törvény hatályba lépését követően a 2012. évi C. törvény 192. §-ában foglalt különös részi tényállás az alábbi szerkezetben épül fel.

1.. táblázat: A jelenleg hatályos tényállás szerkezeti felépítése^[109]

Tekintettel arra, hogy a kényszermunka alakzat az egységesítés következtében továbbra is szankcionált, nem beszélhetünk dekriminalizálásról. Ezzel közvetlen összefüggésben a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvénynek^[110] az elsőfokon törvényszéki hatáskörbe sorolt bűncselekmények felsorolását tartalmazó 20. §-a is módosult, azonban a módosítás nem illeszkedett megfelelően az anyagi jogi szabályok hatályállapotához. A büntetőeljárásról szóló törvény és más kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2020. évi XLIII. törvény 271. § 4. pontja értelmében a Be. 20. § (1) bekezdés 6. pontjában az „emberkereskedelem” szövegrészt felváltotta az „emberkereskedelem és kényszermunka” kifejezés. Az eljárási törvény hatásköri szabályokat érintő módosítása a 2020. évi XLIII. törvény 280. § – (1) bekezdésére figyelemmel a – (2) bekezdés alapján 2021. január 1-jén lépett hatályba, míg ezzel szemben a korábban ismertetett anyagi jogi változás 2020. július 1-jén lépett hatályba, amely fél éves „késedelmet” jelent.

A Btk. 192–193. §-ai mellett több különös részi tényállás rendelkezéseiben is változás következett be a 2020. évi reform által,^[111] emellett a „szankciós zárkő” szerepet betöltő büntetőjog területén kívül eső jogszabályi rendelkezésekben egyaránt. A 2020. évi V. törvény 6. §-a egy új (1a) bekezdéssel egészítette ki az 1999. évi LXXV. törvény^[112] 9. §-át, melynek értelmében tizennyolcadik életévét be nem töltött személy szexuális szolgáltatásra nem ajánlkozhat fel. A reformcsomag ezzel együtt a szabálysértési törvényben is változásokat hozott. A Szabs.tv.^[113] 29. § (2) bekezdését kiegészítve bevezette a „szexuális szolgáltatásra felajánlkozás” fogalmát, amely visszautal az 1999. évi LXXV. törvényben foglalt fogalomra.^[114] A módosítás új (szabálysértési) büntethetőséget kizáró okként szabályozza, ha a szexuális szolgáltatás nyújtására felajánlkozó személy az elkövetéskor a tizennyolcadik életévét nem töltötte be.^[115] Emellett új eljárási szabályokat vezetett be a tizennyolcadik életévét be nem töltött személyek vonatkozásában,^[116] részben – a 2020. évi V. törvény által szintén módosított – a Gyvt. rendelkezéseivel^[117] összhangban.

Záró gondolatok

Jelen tanulmány az emberkereskedelem tényállásával kapcsolatos hazai kodifikáció történetét kívánta bemutatni a jogrendszerünk egyes mérföldköveit jelentő büntetőtörvénykönyvek rendelkezéseinek elemzése útján. Az áttekintés egyúttal a nemzetközi konstelláció megértéséhez szükséges mértékéig ismertette a hazai jogfejlődésre hatást gyakorló egyes instrumentumok vonatkozó részeit. Mindezek fényében megállapíthatjuk, hogy az emberkereskedelem tényállásának nemzeti jogunkban való megjelenése nem annak organikus fejlődéséből következik, hanem az egyes nemzetközi dokumentumokban foglalt kötelezettségvállalás teljesítése érdekében következett be.

Mint látjuk a jog változása szükségszerű. Különösen igaz ez a büntetőjog területén, ahol kifejezetten fontos, hogy az emberkereskedelem elleni küzdelem jegyében a jogalkotás gyorsan tudjon reagálni és hatékony módon tudja lekövetni az egyes folyamatok, jelen esetben az emberkereskedelem jelenségével kapcsolatos ’trendeket’. Így tehát a szabályozás hol belső tényezők, hol külső ösztönzők hatására időről-időre változik, fejlesztésre kerül.

Az emberkereskedelem globális jelensége milliókat érint világszinten. Noha arra a kérdésre nem kapunk sohasem egyértelmű választ, hogy pontosan hány millió főt érint világviszonylatban, évről évre egészen elképesztő becslések látnak napvilágot. Példának okáért a Global Slavery Index (2023)^[118] közel 50 millió főre becsülte a modernkori rabszolgaságban élőket.

Az Uniós trendeket monitorozása mellett az Európai Unió a jogi keret szigorítása mellett döntött, ugyanis 2024-ben módosult az 2011/36/EU irányelv. A 2024/1712/EU irányelvben eszközölt módostások a nemzeti jogunkra is kihatnak, tekintve, hogy a jogharmonizáció keretében hazánknak is lesz feladata. Ehhez kapcsolódóan az átültetés határideje 2026. július 15. napja. A 2024/1712/EU irányelv^[119] által eszközölt módosítások közül – a büntető anyagi jogtörténeti áttekintésünkre figyelemmel – a kizsákmányolás exemplifikatív felsorolásának bővítését és az új minősített eset előírását emelhetjük ki többek között.

A 2011/36/EU irányelv – fentiekben bemutatott – közlönyállapot szerinti rendelkezése értelmében a kizsákmányolás magában foglalta legalább a prostitúció révén történő kizsákmányolást vagy a szexuális kizsákmányolás más formáit, a kényszermunkát vagy -szolgáltatásokat – a koldulást, a rabszolgatartást vagy a rabszolgatartáshoz hasonló gyakorlatot és a szolgaságot is ideértve –, a bűncselekményhez kapcsolódó egyéb kizsákmányolást és a szervek kivételét. E ponton a módosítás során mindenekelőtt nyelvi korrekciót eszközölt az Unió, ugyanis a korábbi ’prostitúció révén történő kizsákmányolás’ helyett immáron a ’prostitúcióhoz kapcsolódó kizsákmányolás’ fordulatot tartalmazza az irányelv hatályos szövege. A 2024. évi módosítás egyik érdemi nóvuma az, hogy a kizsákmányolás körében tett exemplifikatív felsorolásba expressis verbis beemelte a béranyasághoz, a kényszerházassághoz vagy a jogellenes örökbefogadáshoz kapcsolódó kizsákmányolást is.^[120] Tekintettel arra, hogy ezek a formák a kizsákmányolás mint célzat körében kerülnek számbavételre, a megállapíthatósághoz az elkövetési mód fennállása is szükséges.^[121]

A 2011/36/EU irányelv 4. cikkének közlönyállapot szerinti (3) bekezdése tartalmazta azon kritériumot, hogy súlyosító körülménynek, azaz minősített esetnek minősüljön, ha a 2. cikkben említett bűncselekményt hivatalos személy követte el feladatának teljesítése során. Az Unió – a 2024. évi módosítással^[122] – megbontotta a (3) bekezdésben foglalt szabályozási konstrukciót, melynek következtében az eddigi – a hivatalos személy általi elkövetésre vonatkozó – minősülés a (3) bekezdés a) pontjába került, mellyel egyidejűleg a bekezdés egy új b) ponttal egészült ki. Jelenleg tehát a 4. cikk (3) bekezdésének hatályos szövege egy a) és egy b) pontból áll. Ezen utóbbi szerint immáron az is súlyosító körülménynek minősül, ha az elkövető – információs és kommunikációs technológiák segítségével – elősegítette vagy elkövette az áldozatot érintő szexuális jellegű képek, videók vagy hasonló anyagok terjesztését.^[123]

Mindannak ellenére, hogy a hivatalos személy általi elkövetést a magyar jogalkotó a Btk. 192. § (5) bekezdés c) pontja szerinti differenciált büntetési tételű minősített esetként korábban már a hazai jog részévé tette,^[124] a 2024. évi módosítás miatt szükségessé válik a 2011/36/EU irányelv 4. cikk (3) bekezdés b) pontjában foglalt tartalom implementálása. E kapcsán az irányelv nem nevesít konkrét minimum büntetési tételt a 4. cikk (3) bekezdés esetére,^[125] csupán hatékony, arányos és visszatartó erejű büntetést alkalmazását írja elő a tagállamoknak.

A 2024. évi módosítás egy új 18a. cikkel egészítette ki 2011/36/EU irányelv eredeti szövegét, melyben bűncselekménnyé nyilvánítani rendeli az emberkereskedelem áldozata által nyújtott szolgáltatás – szándékos – igénybevételét is, amennyiben a szolgáltatás igénybe vevője tudomással bír arról, hogy a szolgáltatást nyújtó személy áldozat.^[126] E körben az irányelv szintén nem határozza meg konkrétan a büntetési tétel alsó határát, mindösszesen a hatékony, arányos és visszatartó erejű büntetés alkalmazásának követelményét rögzíti. A magyar jogalkotó előremutató felfogását tükrözi azon tény, miszerint a Btk. – jelenleg is hatályos rendelkezése – már a 2011/36/EU irányelv rendelkezéseinek 2024. évi módosítását megelőzően is szankcionálta a fogyasztó cselekményét.

Bibliográfia

Angyal Pál: A magyar büntetőeljárási jog tankönyve, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat, 1915.

Balogh Jenő: Büntetőtörvényeink módosításához II., Huszadik Század, 1. évf., 11. füzet, 330–346.

Belovics Ervin – Molnár Gábor Miklós – Sinku Pál: Büntetőjog II, Különös rész, Budapest, HVG-ORAC Kiadó́, 2012.

Beccaria, Cesare: A bűnökről és a büntetésekről (ford. Madarász Imre), Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 1998.

Czine Ágnes: Az emberkereskedelem, mint a szervezett bűnözés egyik megjelenési formája (Doktori értekezés), Pécs, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Doktori Iskolája, 2011.

Czine Ágnes: Csemegi csak egy volt, Magyar Jog, LXXII. évf., 2024/7-8, 392–401.

Czine Ágnes: Csemegi Károly, a bíró és a Jogászegylet első tényleges elnöke, in Czine Ágnes (szerk.): Csemegi Károly emlékkötet, Budapest, ORAC kiadó, 2024, 16–24.

Csemegi Károly: A magyar bűnvádi eljárás tervezetének indokai, Budapest, Pesti Könyvnyomda Rt., 1882.

Domokos Andrea: A Csemegi-kódex, a „pompázatos kölni dóm”, in Czine Ágnes (szerk.): Csemegi Károly emlékkötet, Budapest, ORAC Kiadó, 2024, 39–44.

Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve, Budapest, Grill Károly Könyvkiadó vállalata, 1909.

Györgyi Kálmán: Emlékbeszéd Csemegi Károly születésének 175. évfordulója alkalmából a Magyar Kriminológiai Társaság és Csongrád Város által rendezett emlékülésen, Magyar Jog, XLVIII. évf., 2001/8, 503–508.

Györgyi Kálmán: Az új Büntető Törvénykönyv kodifikációjának története, az új Btk, 2012, https://ujbtk.hu/dr-gyorgyi-kalman-az-uj-bunteto-torvenykonyv-kodifikaciojanak-tortenete/

Hajnal Hugó: Csemegi Károly, A magyar büntetőtörvénykönyv s a bírói szervezetről szóló törvény megalkotójának élete és működése, Budapest, Gondolat Kiadó, 2003.

Hollán Miklós: Az emberkereskedelemre vonatkozó magyar büntetőjogi szabályozás, in Tóth Károly (szerk.): Publicationes doctorandorum juridicorum, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2001, 239–283.

Karsai Krisztina (szerk.): Nagykommentár a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényhez, Budapest, Wolters Kluwer Hungary Kft., 2024.

Király Tibor: Az 1878. évi büntetőtörvénykönyv, in Nagy László (szerk.): A magyar büntető törvényhozás 100 éve, Jogász Szövetségi Értekezések II. kötet. Budapest, Magyar Jogász Szövetség, 1979, 33–70.

Király Tibor – Máthé Gábor – Mezey Barna: A Csemegi-kódex (1878:5. tc.), in Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet, Budapest, Osiris Kiadó, 2007, 329–341.

Kiss Zsigmond: A személy elleni bűncselekmények in Berkes György (szerk.): Magyar büntetőjog, Kommentár a gyakorlat számára, 2. kiadás, Budapest, HVG–ORAC, 1999, 346—518.

Kovács István: A szervezett bűnözés két alappillére: az emberkereskedelemhez kapcsolódó prostitúciós bűncselekmények, valamint a kábítószer-kereskedelem összefonódása, Nemzetbiztonsági Szemle, II. évf., 2024/4, 79–101.

Máthé Gábor: Adalékok a büntetőjog-gyakorlat kérdéseihez a két nagy kodifikáció között, Jogtörténeti Szemle, XI. évf., 2008/4, 8–12.

Mezey Barna: A föltétlen igazság és a társadalom fenntartásának érdeke, Az első magyar büntető törvénykönyv, in Horváth Attila (szerk.): Tanulmányok a Csemegi-kódex megalkotásának 140. évfordulója tiszteletére, Budapest, Dialóg Campus, 2020, 39–46.

Nánási László: A Csemegi-kódex születése, in Horváth Attila (szerk.): Tanulmányok a Csemegi-kódex megalkotásának 140. évfordulója tiszteletére, Budapest, Dialóg Campus, 2020, 9–27.

Szomora Zsolt: Az emberi szabadság elleni bűncselekmények. In: Karsai Krisztina (szerk.): Nagykommentár a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényhez, Budapest, Wolters Kluwer Hungary Kft., 2024.

Szűcs Dániel: Emberkereskedelem, Az ókori rabszolgaság modern köntösben, in Bándi Gyula – Pogácsás Anett (szerk.): Stability and adaptability – Állandóság és alkalmazkodás: Selected doctoral studies – Válogatott doktorandusz tanulmányok, Budapest, Pázmány Press, 2023, 547–566.

Tóth Mihály: Magyarország negyedik Büntető Törvénykönyve, Jogtudományi Közlöny, LXIX. évf., 2014/10, 439–452.

Windt Szandra: A láthatatlan emberek, Az emberkereskedelem jelensége Magyarországon. Budapest, Országos Kriminológiai Intézet, 2021.

Windt Szandra: 2013, az emberkereskedelem elleni fellépés éve Magyarországon, Belügyi Szemle, LXII. évf., 2014/1, 58–74.

Egyéb források

2019 Trafficking in Persons Report: Hungary, U.S. Department of State, 2019, https://2021-2025.state.gov/reports/2019-trafficking-in-persons-report-2/hungary/

Az Európa Tanács Emberkereskedelem Elleni Fellépésről szóló Egyezménye Magyarország által történő végrehajtásáról szóló jelentés [GRETA(2015)11], Európa Tanács GRETA Az emberkereskedelem elleni fellépés szakértői csoportja, 2015, https://rm.coe.int/1680631c48 (Letöltés: 2025. április 5.)

Képviselőházi Irományok 1875/78. V. kötet, VII. kötet és IX. kötet

Report concerning the implementation of the Council of Europe Convention on Action against Trafficking in Human Beings by Hungary [GRETA(2019)13], Council of Europe GRETA Group of Experts on Action against Trafficking in Human Beings, 2019, https://rm.coe.int/greta-evaluation-report-on-hungary-2nd-evaluation-round-/168098f118 (Letöltés: 2025. április 5.)

The Global Slavery Index 2023, Walk Free, 2022, https://cdn.walkfree.org/content/uploads/
2023/05/17114737/Global-Slavery-Index-2023.pdf (Letöltés: 2025. január 25.)

Hivatkozások

1. „Az 1878. évi 5. törvénycikk a bűntettekről és vétségekről (Btk.), valamint az 1879. évi 40. törvénycikk a kihágásokról (Kbtk.) alkotják az első magyar törvénnyé lett teljes büntetőkódexeket.” Király Tibor – Máthé Gábor – Mezey Barna: A Csemegi-kódex (1878:5. tc.), in Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet, Budapest, Osiris Kiadó, 2007, 329. ↑
2. Domokos Andrea: A Csemegi-kódex, a „pompázatos kölni dóm”, in Czine Ágnes (szerk.): Csemegi Károly emlékkötet, Budapest, ORAC Kiadó, 2024, 40. ↑
3. „Alkotmányos életünk helyreállitása [sic!] után az uj [sic!] igazságügyi kormány sürgős feladatának ismerte a büntetőjogi codificatio keresztülvitelét”. Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve, Budapest, Grill Károly Könyvkiadó vállalata, 1909, 81. ↑
4. Domokos: A Csemegi-kódex, 40. ↑
5. Czine Ágnes: Csemegi csak egy volt, Magyar Jog, LXXII. évf., 2024/7-8, 395. ↑
6. Uo. ↑
7. Képviselőházi napló, 1875. XIII. kötet, 271. Hivatkozza: Nánási László: A Csemegi-kódex születése, in Horváth Attila (szerk.): Tanulmányok a Csemegi-kódex megalkotásának 140. évfordulója tiszteletére, Budapest, Dialóg Campus, 2020, 10. ↑
8. Finkey: A magyar büntetőjog, 81–82. ↑
9. Képviselőházi Irományok 1875/78. V. kötet 137–397, irományszám: 200., VII. kötet 281–394, irományszám: 286., IX. kötet 109–399, irományszám: 372. ↑
10. A Btk. és a Kbtk. végül 1880. szeptember elsején lépett hatályba. ↑
11. Györgyi Kálmán: Emlékbeszéd Csemegi Károly születésének 175. évfordulója alkalmából a Magyar Kriminológiai Társaság és Csongrád Város által rendezett emlékülésen, Magyar Jog, XLVIII. évf., 2001/8, 503–508. ↑
12. „Lehet-e átadni a munka egy részét? Goethe a Faust egy részét átadhatta-e volna valakinek, vagy Verdi csak egy részét komponálta a Traviátának?” Hajnal Hugó: Csemegi Károly, A magyar büntetőtörvénykönyv s a bírói szervezetről szóló törvény megalkotójának élete és működése, Budapest, Gondolat Kiadó, 2003, 48. ↑
13. Csemegi az eljárási kódex megalkotása kapcsán akként érvelt, hogy „sokáig nem reformáltunk” és ezért kellett „egyszerre és sokat” reformálni, másrészt pedig jó ideig elzárkóztak a század „bölcsészetének igazsága elöl”. Csemegi Károly: A magyar bűnvádi eljárás tervezetének indokai, Budapest, Pesti Könyvnyomda Rt., 1882, 10. ↑
14. Csemegi Károly hét nyelven beszélt. Czine Ágnes: Csemegi Károly, a bíró és a Jogászegylet első tényleges elnöke, in Czine Ágnes (szerk.): Csemegi Károly emlékkötet, Budapest, ORAC kiadó, 2024, 16. ↑
15. Angyal Pál megállapítása szerint a modern magyar büntetőbíróságok szervezete és a tételes büntető eljárásjog nem a hagyományos magyar jogfejlődés eredményeként jött létre, hanem a 19. század során kialakult kontinentális vegyes rendszer elveinek figyelembevételével került kodifikálásra. Lásd Angyal Pál: A magyar büntetőeljárási jog tankönyve, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat, 1915, 25. ↑
16. Mezey Barna: A föltétlen igazság és a társadalom fenntartásának érdeke, Az első magyar büntető törvénykönyv, in Horváth Attila (szerk.): Tanulmányok a Csemegi-kódex megalkotásának 140. évfordulója tiszteletére, Budapest, Dialóg Campus, 2020, 40. ↑
17. „A Csemegi-kódex bírálói sem zárkózhattak el azonban annak elismerése elől, hogy a kódexnek számos erénye van. Egyik legkövetkezetesebb, legszívósabb bírálója Fayer László is elismerte, hogy a törvény, bár eklektikus jellegű, mégis önálló munka. Sokra tartotta a kódex indokolásit, s azon a véleményen volt, hogy az hatalmas dolgozat, amely a büntetőjog egész területét felöleli és itt-ott monografikus mélységgel fejti ki a büntetőjog tanait. Mindezt számba véve, Csemegi, a szó legjobb értelmében, nagy munkát végzett. Finkey véleménye szerint a törvény mintegy negyedszázados élete fényesen igazolta azt az általános véleményt, hogy a büntető törvénykönyv egyike törvényhozásunk legjelesebb alkotásainak.” Király-Máthé-Mezey: A Csemegi-kódex, 338. ↑
18. Mezey: A föltétlen, 44. ↑
19. Uo. 44. Vö. Balogh Jenő: Büntetőtörvényeink módosításához II., Huszadik Század, 1. évf., 11. füzet, 330–346. ↑
20. Tóth Mihály: Magyarország negyedik Büntető Törvénykönyve, Jogtudományi Közlöny, LXIX. évf., 2014/10, 440–441. ↑
21. Cesare Beccaria: A bűnökről és a büntetésekről (ford. Madarász Imre), Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 1998. ↑
22. Mezey: A föltétlen, 42. ↑
23. Uo. ↑
24. Király Tibor: Az 1878. évi büntetőtörvénykönyv, in Nagy László (szerk.): A magyar büntető törvényhozás 100 éve, Jogász Szövetségi Értekezések II. kötet. Budapest, Magyar Jogász Szövetség, 1979, 35. [Hivatkozza: Mezey: A föltétlen, 43.] ↑
25. Máthé Gábor: Adalékok a büntetőjog-gyakorlat kérdéseihez a két nagy kodifikáció között, Jogtörténeti Szemle, XI. évf., 2008/4, 8. ↑
26. 1878. évi V. törvénycikk, 317. § „A ki tizennégy éven aluli gyermeket, akarata ellenére, szülője, gondnoka, vagy felügyelője hatalmából, – erőszakkal, fenyegetéssel, vagy ravaszsággal elvisz, vagy letartóztat: a gyermekrablás büntettét követi el, és öt évig terjedhető fegyházzal büntetendő.” ↑
27. A fejezet alá tartozó cselekményeket mint delicta carnist rendeli büntetni a miniszteri indoklás. ↑
28. Tóth: Magyarország negyedik, 441. ↑
29. 1945. évi VII. törvénycikk a népbíráskodás tárgyában kibocsátott kormányrendeletek törvényerőre emeléséről. ↑
30. Györgyi Kálmán: Az új Büntető Törvénykönyv kodifikációjának története, az új Btk, 2012, https://ujbtk.hu/dr-gyorgyi-kalman-az-uj-bunteto-torvenykonyv-kodifikaciojanak-tortenete/ (Letöltés: 2024. december 16.) ↑
31. Lásd A Csemegi-kódexnél. ↑
32. Tóth: Magyarország negyedik, 442. ↑
33. Uo. ↑
34. Györgyi: Az új Büntető Törvénykönyv ↑
35. A szocialista Btk. első novelláris módosítását a Büntető Törvénykönyv módosításáról és kiegészítéséről szóló 1971. évi 28. törvényerejű rendelet adta. A másik jelentős módosítást pedig – a közrendre és a közbiztonságra különösen veszélyes visszaeső bűnözők elleni hatékonyabb fellépés érdekében – az 1974. évi 9. törvényerejű rendelet jelentette. ↑
36. 1961. évi V. törvény 287. § „(1) Aki valakit házasságon kívül közösülésre, természet elleni vagy egyéb fajtalanságra más részére haszonszerzés céljából megszerez, három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. […]” ↑
37. Kiss Zsigmond: A személy elleni bűncselekmények, in Berkes György (szerk.): Magyar büntetőjog, Kommentár a gyakorlat számára, 2. kiadás, Budapest, HVG–ORAC, 1999, 475. [Hivatkozza: Hollán Miklós: Az emberkereskedelemre vonatkozó magyar büntetőjogi szabályozás, in Tóth Károly (szerk.): Publicationes doctorandorum juridicorum, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2001, 241.] ↑
38. Marginálisan megjegyzendő, hogy az 1997. évi LXXIII. törvény számos bűncselekménynél minősítő körülményként iktatta be „a bűnszervezet tagjaként”, illetve a „bűnszervezet tagjaként vagy megbízásából” történő elkövetést, melynek következtében ezen minősítő körülmények váltották fel azokat az elszórtan szereplő, s egyúttal eltérő terminológiájú rendelkezéseket a Btk.-ban, amelyek fokozottabban rendelték büntetni, ha a bűncselekményt olyan szerveződések keretében követték el, amelyeknek tevékenységi köre az adott deliktum elkövetésére korlátozódott. Egyébként az 1997. évi LXXIII. törvény hatálybalépése után is változatlanul fennmaradt a családi állás megváltoztatásának az „emberkereskedelemmel foglalkozó szervezet keretében” megvalósított minősített esete. „Ennek oka […] az, hogy a bűnszervezet fogalma – az akkor hatályos definíció szerint – sem volt alkalmas arra, hogy lefedjen olyan szerveződéseket, amelyek célja (tevekénységi köre) kriminális szankcióval nem fenyegetett magatartás, mint pl. az emberkereskedelem.” – fogalmazza meg Hollán Miklós, utalva egyúttal az önálló emberkereskedelem tényállásának hiányára. Hollán: Az emberkereskedelemre, 241. ↑
39. 1998. évi LXXXVII. törvény a büntető jogszabályok módosításáról. ↑
40. 175/B. § „(1) Aki mást elad, megvásárol, ellenszolgáltatás fejében átad, átvesz, más személyért elcserél, illetve e célra másnak megszerez, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.(2) A büntetés egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekményta) a személyi szabadságától megfosztott személy sérelmére,b) a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére,c) munkavégzés végett,d) fajtalanság vagy közösülés, illetve mással való fajtalanság vagy közösülés végett

    követik el.

    (3) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény

    a) a (2) bekezdésben meghatározott esetek közül kettő szerint minősül, illetve ha a bűncselekményt

    b) bűnszervezet tagjaként,

    c) az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt álló személy sérelmére

    követik el.

    (4) A büntetés öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény

    a) a (2) bekezdésben meghatározott esetek közül három szerint minősül, illetve ha a bűncselekményt,

    b) a személyi szabadságától megfosztott személy sérelmére bűnszervezet tagjaként,

    c) az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt álló és a személyi szabadságától megfosztott személy sérelmére

    követik el.

    (5) A büntetés tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a bűncselekményt munkavégzés és fajtalanság vagy közösülés, illetve mással való fajtalanság vagy közösülés végett

    a) a személyi szabadságától megfosztott személy sérelmére, bűnszervezet tagjaként,

    b) az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt álló és a személyi szabadságától megfosztott személy sérelmére

    követik el.

    (6) Aki emberkereskedelemre irányuló előkészületet követ el, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” ↑

41. 1933. évi III. törvény a rabszolgaság tárgyában Genfben, 1926. évi szeptember hó 25-én kelt nemzetközi egyezmény becikelyezéséről, 1. cikk:„1. A rabszolgaság az egyénnek az az állapota vagy helyzete, amelyben felette a tulajdonjognak ismérveit vagy egyes ismérveit gyakorolják.2. A rabszolgakereskedés magában foglal minden elfogási, megszerzési vagy átengedési cselekményt, amely az egyénnek rabszolgaságba vetésére irányul, minden cselekményt, amely rabszolgának eladás vagy csere céljára való megszerzésére irányul; minden eladás vagy csere útján való átengedését a rabszolgának, aki eladás vagy csere céljaira szereztetett, úgyszintén általában a rabszolgákkal való kereskedésre vagy ezeknek szállítására vonatkozó minden cselekményt.” ↑
42. Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, 1. cikk: „Minden. emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek [sic!].” ↑
43. Hollán: Az emberkereskedelemre vonatkozó, 246–247.Egyúttal megemlíti azon egyes instrumentumokat is, amelyekre a jogalkotó egyaránt tekintettel lehetett volna, példának okáért (lásd Uo.):i) az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1325 sz. (1997. évi) ajánlása a nőkereskedelemről és prostitúcióra kényszerítésről az Európa Tanács tagállamaiban;ii) 1995. évi ún. EUROPOL-Egyezmény [A Tanács jogi aktusa (1995. július 26.) az Európai Unióról szóló́ szerződés K.3. cikke alapján az Európai Rendőrségi Hivatal létrehozásáról szóló egyezmény (EUROPOL-Egyezmény) elkészítéséről], HL C 316.;iii) az Európai Unió́ Tanácsának 1997. február 24-i, az emberkereskedelem és a gyermekek szexuális kizsákmányolása elleni harcról szóló közös fellépésre, HL L 063. ↑
44. Lásd 1998. évi LXXXVII. törvény indokolása a 43. §-hoz, 1. és 2. pont. Megjegyzendő, hogy az indokolás átveszi Sólyom László alkotmánybírónak a 23/1990. (X. 31.) AB határozathoz fűzött párhuzamos indokolásának 3. pontjában kifejtetteket. ↑
45. 1978. évi IV. törvény 175/B. § (1) bek. [Hatályos: 1999. március 1. napjától]. ↑
46. A 2001. évi CXXI. törvény (a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról) 21. §-a amellett, hogy az iménti célzatos magatartásokat is a tényállás részévé tette, átalakította az 1998. évi törvénnyel beiktatott 175/B. §-ban foglalt emberkereskedelem bűntettének tényállását. ↑
47. Lásd 1998. évi LXXXVII. törvény indokolása a 43. §-hoz, 3. pont. ↑
48. (Továbbiakban: Egyezmény, Palermói Egyezmény). Az Egyesült Nemzetek keretében, Palermóban, 2000. december 14-én létrejött, a nemzetközi szervezett bűnözés elleni Egyezmény. Kihirdette: 2006. évi CI. törvény. ↑
49. (Továbbiakban: Jegyzőkönyv, Palermói Jegyzőkönyv). Az Egyesült Nemzetek keretében, Palermóban, 2000. december 14-én létrejött, a nemzetközi szervezett bűnözés elleni Egyezménynek az emberkereskedelem, különösen a nők és gyermekek kereskedelme megelőzéséről, visszaszorításáról és büntetéséről szóló Jegyzőkönyve. Kihirdette: 2006. évi CII. törvény. ↑
50. Palermói Egyezmény, 38. cikk (1) bek. ↑
51. Kovács István: A szervezett bűnözés két alappillére: az emberkereskedelemhez kapcsolódó prostitúciós bűncselekmények, valamint a kábítószer-kereskedelem összefonódása, Nemzetbiztonsági Szemle, II. évf., 2024/4, 87. ↑
52. Czine Ágnes: Az emberkereskedelem, mint a szervezett bűnözés egyik megjelenési formája (Doktori értekezés), Pécs, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Doktori Iskolája, 2011, 25. ↑
53. 2006. évi CII. törvény, 3. cikk a) pont. ↑
54. Palermói Jegyzőkönyv, 5. cikk:„(1) Minden Részes Állam meghozza azokat a jogalkotási és egyéb intézkedéseket, amelyek szükségesek lehetnek a jelen Jegyzőkönyv 3. cikkében meghatározott magatartás bűncselekménnyé nyilvánításához, szándékos elkövetés esetén.(2) Minden Részes Állam meghozza ezen kívül azokat a jogalkotási és egyéb intézkedéseket, amelyek szükségesek lehetnek az alábbiak bűncselekménnyé nyilvánításához: a) jogrendje alapvető rendelkezéseinek betartásával, a jelen cikk (1) bekezdésével összhangban meghatározott bűncselekmény elkövetésének kísérlete; b) a jelen cikk (1) bekezdésével összhangban meghatározott bűncselekményben társtettesként való részvétel; és c) más személyek beszervezése vagy irányítása a jelen cikk (1) bekezdésével összhangban meghatározott bűncselekmény elkövetésére.” ↑
55. Az eredeti angol szöveg magyar fordításával kapcsolatos észrevételek nem kerülnek ismertetésre ezen a ponton. ↑
56. Lásd 2006. évi CI. törvény; 2006. évi CII. törvény. ↑
57. 2001. évi CXXI. törvény a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról. ↑
58. 2001. évi CXXI. törvény indokolása a 21. §-hoz, első bekezdés. ↑
59. Természetesen az előkészület továbbra is pönalizált magatartás volt. ↑
60. Pontosan: „fajtalanság vagy közösülés, illetve mással való fajtalanság vagy közösülés végett”. ↑
61. Európa Tanács Emberkereskedelem Elleni Fellépésről szóló, Varsóban, 2005. május 16-án kelt Egyezménye. Kihirdette: 2013. évi XVIII. törvény az Európa Tanács Emberkereskedelem Elleni Fellépésről szóló Egyezményének kihirdetéséről. ↑
62. Továbbá példának okáért az áldozati beleegyezésében, valamint a gyermekek kizsákmányolása tekintetében is osztja azt. ↑
63. Szűcs Dániel: Emberkereskedelem, Az ókori rabszolgaság modern köntösben in Bándi Gyula – Pogácsás Anett (szerk.): Stability and adaptability – Állandóság és alkalmazkodás : Selected doctoral studies – Válogatott doktorandusz tanulmányok, Budapest, Pázmány Press, 2023, 553. ↑
64. Az Egyezmény 4. cikk e) pontja minden természetes személyt áldozatnak tekint, aki sértettje a 4. cikk szerint meghatározott emberkereskedelemnek. ↑
65. Windt Szandra: 2013, az emberkereskedelem elleni fellépés éve Magyarországon, Belügyi Szemle, LXII. évf., 2014/1, 63. ↑
66. A megerősítő okirat letétbe helyezésének napja: 2013. április 4. Lásd 24/2013. (VI. 12.) KüM közlemény. ↑
67. Varsói Egyezmény, 4. cikk a) pont. ↑
68. Gyermeknek minősül minden 18. életévét be nem töltött személy. Lásd: Varsói Egyezmény, 4. cikk c)–d) pont. ↑
69. Varsói Egyezmény, 18. cikk. ↑
70. Varsói Egyezmény, 19. cikk. ↑
71. Példának okáért az úti-, illetve személyazonosító okmányokkal kapcsolatos cselekmények bűncselekménnyé nyilvánítása. ↑
72. Varsói Egyezmény, 21. cikk. ↑
73. Az Európai Unió Alapjogi Chartája, 5. cikk (3) bekezdés. HL C 202. ↑
74. Az EU Alapjogi Charta 5. cikkével összhangban az Alaptörvény III. cikke is abszolút tilalmat fogalmaz meg: „[…] Tilos az emberkereskedelem.” ↑
75. Lásd Stockholmi Program, 4.4.2. fejezet. A stockholmi program – A polgárokat szolgáló és védő, nyitott és biztonságos Európa, HL C 115. ↑
76. Az Európai Parlament és a Tanács 2011/36/EU irányelve (2011. április 5.) az emberkereskedelem megelőzéséről, és az ellene folytatott küzdelemről, az áldozatok védelméről, valamint a 2002/629/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról, HL L 101., 2011.04.15., 1–11. (Továbbiakban: 2011/36/EU irányelv). ↑
77. Mindemellett az említett jelenség hatékonyabb megelőzését, valamint az áldozatok védelmének megerősítését célzó intézkedésekről is rendelkezett. ↑
78. Emberkereskedelemnek minősül a „[s]zemélyek kizsákmányolás céljából való toborzása, szállítása, átadása, rejtegetése vagy fogadása – az adott személyek feletti ellenőrzés megváltoztatását vagy átadását is ideértve – fenyegetéssel, erőszakkal vagy egyéb kényszer alkalmazásával, emberrablással, csalással, megtévesztéssel, hatalommal vagy a kiszolgáltatott helyzettel való visszaélés révén, illetve anyagi ellenszolgáltatásnak vagy előnyöknek valamely személy felett ellenőrzést gyakorló személy beleegyezésének megszerzése érdekében történő nyújtásával vagy elfogadásával”. Lásd 2011/36/EU irányelv, 2. cikk (1) bek. ↑
79. „A kiszolgáltatott helyzet olyan helyzet, amelyben az adott személy tényleges vagy elfogadható választási lehetőség hiányában kénytelen alávetni magát az adott visszaélésnek.” 2011/36/EU irányelv, 2. cikk (2) bek. ↑
80. Az irányelvben a kényszer hatására folytatott koldulást egyfajta kényszermunkának vagy kényszerszolgáltatásnak kell tekinteni, a kényszer- vagy kötelező munkáról szóló, 1930-as 29. sz. ILO-egyezményben meghatározottaknak megfelelően. Ezért a kolduláshoz kapcsolódó kizsákmányolás – ideértve az emberkereskedelem áldozatává vált eltartott személyek koldulásra való felhasználását – csak akkor tartozik bele az emberkereskedelem fogalommeghatározásába, ha a kényszermunka vagy -szolgáltatás valamennyi feltétele fennáll. Lásd: 2011/36/EU irányelv, (11) preambulumbek. ↑
81. A bűncselekményhez kapcsolódó kizsákmányolás fordulat azt jelenti, hogy egy adott személyt azáltal zsákmányolnak ki, hogy az elkövető – többek között – zsebtolvajlást, áruházi lopást, kábítószerrel való kereskedést és más hasonló, büntetendő és anyagi haszonnal járó tevékenységet követ el. Lásd: 2011/36/EU irányelv, (11) preambulumbek. ↑
82. 2011/36/EU irányelv, 2. cikk (3) bek. ↑
83. Az irányelv minden 18. életévét be nem töltött személyt gyermeknek tekint. ↑
84. Lásd 2011/36/EU irányelv, 3. cikk. ↑
85. Lásd 2011/36/EU irányelv, 4. cikk. Vö. Varsói Egyezmény 23. cikke: „hatékony, arányos és visszatartó erejű szankció”. ↑
86. Windt: 2013, az emberkereskedelem, 65. ↑
87. 2012. évi C. törvény, 192. § [Hatály: 2013. VII. 1. – 2020. VI. 30] ↑
88. A törvény 2013. július 1-jén lépett hatályba. Lásd: 2012. évi C. törvény, 463. §. ↑
89. „192. § (1) Aki mást
    a) elad, megvásárol, elcserél, ellenszolgáltatásként átad vagy átvesz, illetve
    b) az a) pontban meghatározott cselekmény megvalósítása érdekében szállít, elszállásol, elrejt vagy másnak megszerez,bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
    (2) Aki mást kizsákmányolás céljából elad, megvásárol, elcserél, átad, átvesz, toboroz, szállít, elszállásol, elrejt vagy másnak megszerez, egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.(3) A büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha az emberkereskedelmet

    a) személyi szabadságától megfosztott személy sérelmére,

    b) erőszakkal vagy fenyegetéssel,

    c) megtévesztéssel,

    d) a sértett sanyargatásával,

    e) az elkövető nevelése, felügyelete, gondozása vagy gyógykezelése alatt álló személy sérelmére, illetve a sértettel kapcsolatban fennálló egyéb hatalmi vagy befolyási viszonnyal visszaélve,

    f) emberi test tiltott felhasználása céljából,

    g) hivatalos személyként, e minőséget felhasználva,

    h) bűnszövetségben vagy

    i) üzletszerűen

    követik el.

    (4) A büntetés öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ha

    a) a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményt tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére követik el,

    b) a személyi szabadságától megfosztott személy sérelmére elkövetett, a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekmény a (3) bekezdés b)–i) pontjaiban foglaltak valamelyike szerint minősül, vagy

    c) a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekmény különösen súlyos hátrányt vagy életveszélyt okoz.

    (5) A büntetés öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ha

    a) a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményt tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére követik el,

    b) a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett, a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekmény a (3) bekezdés valamely pontja szerint is minősül,

    c) a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett, a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekmény különösen súlyos hátrányt vagy életveszélyt okoz, vagy

    d) a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményt tizennyolcadik életévét be nem töltött személy sérelmére gyermekpornográfia céljából követik el.

    (6) A büntetés öt évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha

    a) a tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett, a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekmény a (3) bekezdés valamely pontja szerint is minősül,

    b) a tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett, a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekmény különösen súlyos hátrányt vagy életveszélyt okoz, vagy

    c) a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményt tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére gyermekpornográfia céljából követik el.

    (7) Aki emberkereskedelemre irányuló előkészületet követ el, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

    (8) E § alkalmazásában kizsákmányolás a kiszolgáltatott helyzetbe hozott vagy helyzetben tartott sértett e helyzetének kihasználásával előny szerzésére törekvés.” ↑

90. A rabszolgaság tárgyában Genfben, 1926. évi szeptember hó 25-én kelt nemzetközi egyezmény, (becikkelyezte az 1933. évi III. törvény), ezen Egyezmény módosítása tárgyában New Yorkban, 1953. évi december hó 7. napján kelt Jegyzőkönyv (kihirdette: 1958. évi 18. törvényerejű rendelet), továbbá a rabszolgaság, a rabszolga kereskedés, valamint a rabszolgasághoz hasonló intézmények és gyakorlatok eltörlése tárgyában Genfben, 1956. évi szeptember hó 7. napján kelt Kiegészítő Egyezmény (kihirdette: 1958. évi 18. törvényerejű rendelet) – ezek együttesen: rabszolgaságról szóló egyezmények. ↑
91. Vö. Belovics Ervin – Molnár Gábor Miklós – Sinku Pál: Büntetőjog II, Különös rész, Budapest, HVG-ORAC Kiadó́, 2012, 160.; Karsai Krisztina (szerk.): Nagykommentár a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényhez, Budapest, Wolters Kluwer Hungary Kft., 192. §. [Hatályállapot: 2021. III. 1. előtti] ↑
92. Lásd 2012. évi C. törvény, 192. § (8) bek. [Hatály: 2013. VII. 1. – 2020. VI. 30] ↑
93. 2012. évi C. törvény indokolása, 192. § [Hatály: 2013. VII. 1. – 2020. VI. 30.] ↑
94. Szomora Zsolt: Az emberi szabadság elleni bűncselekmények, in Karsai Krisztina (szerk.): Nagykommentár a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényhez, Budapest, Wolters Kluwer Hungary Kft., 192. §. [Hatályállapot: 2021. III. 1. előtti] ↑
95. 2012. évi C. törvény, 193. § [Hatály: 2013. VII. 1. – 2020. VI. 30.] ↑
96. 1978. évi IV. törvény, 175. § (2) bek. [Megállapította: 1998. évi LXXXVII. törvény 42. §. Hatályos: 1999. III. 1. –] ↑
97. 1978. évi IV. törvény, 195. § (3) bek. [Megállapította: 1998. évi LXXXVII. törvény 50. §. Hatályos: 1999. III. 1. –] ↑
98. 2012. évi C. törvény indokolása, 193. § [Hatály: 2013. VII. 1. – 2020. VI. 30.] ↑
99. Windt Szandra: A láthatatlan emberek, Az emberkereskedelem jelensége Magyarországon. Budapest, Országos Kriminológiai Intézet, 2021, 18. ↑
100. 2019 Trafficking in Persons Report: Hungary, U.S. Department of State, 2019, https://2021-2025.state.gov/reports/2019-trafficking-in-persons-report-2/hungary/ (Letöltés: 2025. április 5.) ↑
101. Az Európa Tanács Emberkereskedelem Elleni Fellépésről szóló Egyezménye Magyarország által történő végrehajtásáról szóló jelentés [GRETA(2015)11], Európa Tanács GRETA Az emberkereskedelem elleni fellépés szakértői csoportja, 2015, https://rm.coe.int/1680631c48 (Letöltés: 2025. április 5.) ↑
102. Report concerning the implementation of the Council of Europe Convention on Action against Trafficking in Human Beings by Hungary [GRETA(2019)13], Council of Europe GRETA Group of Experts on Action against Trafficking in Human Beings, 2019, https://rm.coe.int/greta-evaluation-report-on-hungary-2nd-evaluation-round-/168098f118 (Letöltés: 2025. április 5.) ↑
103. Lásd GRETA(2015)11, 193. bek.; GRETA(2019)13, 176. bek. ↑
104. Példának okáért lásd: 2019. évi TIP-riport. ↑
105. Lásd 192. § (1) bekezdés [Hatály: 2013. VII. 1. – 2020. VI. 30.] ↑
106. Lásd 192. § (8) bekezdés [Hatály: 2013. VII. 1. – 2020. VI. 30.] ↑
107. Az egyesítés alapvető indoka nem más, mint, hogy „a kényszermunka és az emberkereskedelem céljai és motivációi jelentős átfedést mutatnak, ugyanis mindkettő feltételez egy kiszolgáltatott helyzetet, amelyre építve az elkövető a passzív alany emberi méltóságát és cselekvési szabadságát semmibe véve törekszik tartósan előny szerzésére”. 2020. évi V. törvény, Indokolás a 9. §-hoz, 2. pont. ↑
108. Uo. ↑
109. A szerző saját szerkesztése az alábbi mentén: Szomora: Az emberi szabadság, 192. §. [Hatályállapot: 2021. III. 1. utáni]. ↑
110. Rövidítve: Be. ↑
111. A reformcsomagban érintett valamennyi módosulás bemutatása nem képezi e tanulmány részét (lásd 200. § kerítés; 201. § prostitúció elősegítése; 203. § gyermekprostitúció kihasználása bűncselekményeket érintő változások, valamint az új értelmező rendelkezés a 207/A. §-ban). ↑
112. 1999. évi LXXV. törvény a szervezett bűnözés, valamint az azzal összefüggő egyes jelenségek elleni fellépés szabályairól és az ehhez kapcsolódó törvénymódosításokról. ↑
113. 2012. évi II. törvény a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről. ↑
114. Lásd 1999. évi LXXV. törvény, 4. § k) pont. ↑
115. Szabs.tv. 172. § (2) bekezdés Ehhez kapcsolódóan lásd 2020. évi V. törvény, 8. §. ↑
116. Szabs.tv. 172. § (3)–(5) bekezdés. Ehhez kapcsolódóan lásd 2020. évi V. törvény, 8. §. ↑
117. 1997. évi XXXI. törvény – a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról. A 2020. évi változásokhoz kapcsolódóan lásd 2020. évi V. törvény, 1–5. §. ↑
118. The Global Slavery Index 2023, Walk Free, 2022, https://cdn.walkfree.org/content/uploads/2023/05/17114737/Global-Slavery-Index-2023.pdf (Letöltés: 2025. január 25.) ↑
119. Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2024/1712 irányelve (2024. június 13.) az emberkereskedelem megelőzéséről és az ellene folytatott küzdelemről, valamint az áldozatok védelméről szóló 2011/36/EU irányelv módosításáról ↑
120. Lásd 2024/1712/EU irányelv, 1. cikk 1. módosító rendelkezés. ↑
121. Mindamellett, hogy a béranyasághoz, a kényszerházassághoz vagy a jogellenes örökbefogadáshoz kapcsolódó kizsákmányolás már eleve is a 2011/36/EU irányelvben meghatározott emberkereskedelem-definícióban rögzített cselekmények körébe tartozhat, az Unió úgy vélte, hogy ezen gyakorlatok súlyosságára tekintettel, valamint a szexuális-, illetve munkaerő-kizsákmányolástól eltérő célból elkövetett esetek számának és jelentőségének folyamatos növekedése ellen folytatott küzdelem érdekében a béranyasághoz, a kényszerházassághoz vagy a jogellenes örökbefogadáshoz kapcsolódó kizsákmányolást fel kell venni a 2. cikk (3) bekezdésében meghatározott módozatok közé. Lásd: 2024/1712/EU irányelv, (6) preambulumbek. ↑
122. Lásd 2024/1712/EU irányelv, 1. cikk 2. módosító rendelkezés. ↑
123. Ezzel összefüggésben lásd: 2024/1712/EU irányelv, (8)–(10) preambulumbek. ↑
124. Hisz az a 2011/36/EU irányelve eredeti szövegében is szerepelt már. ↑
125. Szemben a 4. cikk (2) bekezdésével, ahol az irányelv konkrétan meghatározza, hogy az ott felsorolt esetekben a büntetési tétel minimum 10 év szabadságvesztés. ↑
126. Lásd 2024/1712/EU irányelv, 1. cikk 15. módosító rendelkezés. ↑