Farkas Péter: Bencsik Péter: Demarkációs vonaltól államhatárig. A határ menti társadalom és konfliktusai az 1920-as években

Recenzált mű: Demarkációs vonaltól államhatárig. A határ menti társadalom és konfliktusai az 1920-as években., Budapest, Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2022. ISBN: 978-963-416-306-0 155 o.

Az ismertetett kötet szerzője, Bencsik Péter jelen pillanatban a Szegedi Tudományegyetem Jelenkortörténeti Tanszékének habilitált docense, mindezek mellett pedig tagja a Lendület Trianon 100 Kutatócsoportnak is, amelynek keretén belül jelent meg 2022-ben az itt ismertetett kismonográfia is. Bencsik Péter mindezek mellett tagja az MTA-SZTE-ELTE Globalizációtörténeti Kutatócsoportnak is, ahol leginkább a területi elhatárolódási folyamatok kutatása számít a fő kutatási területének. A kötet szerzőjének fő kutatási területének – némiképp általánosan megfogalmazva – a határok és a határátlépések 20. századi története és a magyar-csehszlovák kapcsolatok, azon belül is elsősorban a politika- és jogtörténeti vetületek számítanak elsősorban.[1] Bencsik Péter legújabb, 2023-ban megjelent kötete pedig a szocializmus 1950-es évek középi útkeresését hivatott ábrázolni a Kelet-Közép-Európai régióban. [2]

A Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport az elmúlt években szerencsés módon több, társadalomtörténeti fókuszt is a célkeresztbe állító kötettel is jelentkezett az I. világháborút követő sorsfordító évek kapcsán.[3] Ebbe sorba illeszkedik Bencsik Péter ismertetett kötete is. Bencsik Péter kötetében a határ menti élet változatos jelenségeit, elsősorban az agrártársadalomra nehezedő új terheket, és persze a gyakori konfliktusokat hivatott az olvasó számára bemutatni. A legtöbb vázolt esemény, jelenség elsősorban a Trianont követő évekhez köthető a kismonográfiában, azonban néhány eset azonban már az ügy rendezése kapcsán is az 1920-as évek második felére utal vissza.

Bencsik Péter kötetét nyolc, tematikusan is világosan elhatárolt fejezetre osztódik. Minden fejezet a vizsgált témakört áldozatos levéltári alapkutatások után mutatja, széles forrásbázis alapján. Minden fejezet végén szerencsés módon egy összegző rész kapott szerepet, melynek elsődleges feladata nyilván az összefoglaló bemutatás igénye mellett egyfajta kitekintés felvázolása is. A szerző kötetének egyes fejezetei önálló (eset)tanulmányok soraként is megállják a helyüket, és természetes módon reflektáltnak is Bencsik Péter korábbi, elsősorban szakfolyóiratok hasábjain megjelent, a kiadvány témakörét érintő tanulmányira.[4] A kötet szerzője idegen (angol) nyelven is rendszeresen publikál, többek között az ismertetett kiadvány témaköre kapcsán is.[5] A kötet célkitűzése a lokális társadalom mindennapjainak bemutatása. Ez az „alulnézeti” megközelítés lehetőséget ad arra, hogy bemutassa a határ mentén élő agrártársadalom számára 1920 után megjelenő merőben újnak számító helyzetet. Az 1920-as évet követően a határ menti területen élő népesség korábban a dualista Magyarország belső területén helyezkedett el, a békeszerződés követően pedig az új történeti szituáció elsősorban árnyékos oldalával kellett szükségszerűen megismerkedniük.

A kötet első fejezete a vizsgált időkörben egyébként több esetben is módosításra került jogszabályi hátteret ismerteti. Ezen jogszabályok egy része még az I. világháború korszakára megy vissza. Ezen jogi keretek természetes módon jelentős mértékben befolyásolták a határ mentén életét. A kortárs társadalom számára a legjelentősebb változást valószínűleg a szabad mozgás korlátozása jelentette. A dualizmus idejének sok esetben sem vízumhoz, sem útlevélhez nem kötött szabad mozgása 1918-at követően semmivé foszlott, már a demarkációs vonalak meghúzása és a későbbi államhatárok megjelenése is jelentős korlátozó erővel bírt e tekintetben. Bencsik Péter ez esetben a „határrezsim” fogalmával, annak mind a nyugati, mind pedig a keleti jelenségeinek bemutatásával mutatja be és mintegy magyarázza is el, hogy az első világháborút követően mily mértékben változott e tekintetben Magyarország helyzete. A szerző érvrendszere szerint Magyarország az I. világháborút megelőzően nyugati típusba tartozott, á később a sokkal zártabb természetű keleti és a nyugati közötti átmeneti zónába került. Egyébként a két világháború közötti időszakba a keleti típusba mindössze a Szovjetuniót sorolja a szerző. Azonban Bencsik Péter leszögezi, hogy az állami korlátozó intézkedések – így például az állami monopólium, mezőgazdasági termények beszolgáltatása – már 1918 előtt, az I. világháború időszakában kialakult, ezekből pedig egyenes arányban következtek a társadalmi reakciók is: a csempészet vagy éppenséggel a feketepiac. A jogszabi környezet egyébként egyre bonyolultabbá, a lokális társadalom számára szinte átláthatatlanná vált az 1918 utáni időintervallumban. A hatóságok gyorsan módosított rendeleteivel nehéz is volt lépést tartani. Az első fejezetet összegző részben Bencsik Péter arra a megállapításra jut, hogy a nyugati határrezsimtől való távolodás megkönnyítette a II. világháborút követő szovjetizáló folyamatot Magyarországon.

A kismonográfia második fejezete a határőrizet kérdéskörét taglalja. A határőrizetet ellátó szervekről, a jogszabályi háttérről, valamint a határt átlépőkről is képet alkothatunk. A korabeli szófordulattal megfogalmazott úgynevezett „nemkívánatos elemek” elsősorban a kötet lapjain a határon túli, nem magyar emberekre vonatkozik. Megjegyzendő, hogy a korabeli és egyébiránt egyre erősödő antiszemita hullámok miatt a galíciai bevándorló zsidók is ebbe a körbe tartoztak. A határvédelem kulcsfontosságú kérdését jelentette a hírszerzés, valamint a kémelhárítás is. Ebben a fejezetben dominálnak a csehszlovák források, részben a magyar forrásbázis töredékessége miatt. A kötet sorai leszögezik, hogy a kémtevékenység miatt nem csak Magyarországon volt bizalmatlan a légkör, hanem a szomszédos államokban is, tehát ez az érzület kölcsönös volt. Viszont a felhasznált iratok alapján kevés „igazi” kémügy volt. Ebben a fejezetben az egyébként a szerző által előszeretettel felhasznált sajtóanyagok száma alacsony, a kémügyek kapcsán a tudósítások megbízhatatlan és a lapok szenzációt is kereső magatartása miatt valószínűleg.

A következő, harmadik számú fejezetben a szerző az illegális határátlépők számát és azok társadalmi összetételét is górcső alá veszi. Az általa vizsgált vármegyéket járásonként elemzi. Megjegyzi a szerző, hogy a különböző úti okmányokhoz, így például a vízumhoz való hozzájutás igen nehézkes volt, sok esetben anyagi jellegű áldozathozatalt kívánt meg. Az összegzésben megállapítja, hogy az 1920-as években nagyszámú volt az illegális határforgalom, ebben jelentős szerepet játszott az államhatárokon túl élő magyarság. A „magyar” illegális határátlépés esetében a lebukás veszélye nem volt jelentős mértékű és a hatóságok sem léptek fel ellene vasszigorral.

A negyedik fejezet annak a speciális társadalmi csoportnak a helyzetét taglalja, amelyet kettősbirtokosnak nevezünk. A kettősbirtokosok jellemző vonása, hogy az államhatárok meghúzásával birtokuk kettészakadt, és annak egyik fele az állandó lakhelyéhez képest már egy másik ország területén helyezkedett el. A mezőgazdasági munkák elvégzése miatt naponta is akár át kellett lépniük a határt, ehhez pedig „határszéli úti igazolvány” volt mindenképpen szükséges. Eleinte az ilyen kihatárforgalom rendezésére csak helyi érvénnyel bíró, vagy ideiglenes rendezések születtek. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság nehezítette meg leginkább a kettősbirtokosok mozgását, Ausztria esetében pedig a legkönnyebb súlyú gyakorlati megállapodás volt tapasztalható. Az 1920-as évtized második felére rendeződött ez a kérdés csak, kétoldalú megállapodások sorával. Minden szomszédos országgal nem sikerült azonban azonos kondíciókkal bíró megállapodást kötni. A két világháború közötti időszakban a kettősbirtokosok aránya drasztikus módon lecsökkent, aminek Bencsik Péter szerint a birtokok eladása volt a fő oka. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy a birtokok nehezen voltak megközelíthetőek.

Az ötödik fejezet a csempészet kérdését vázolja fel számunkra. A csempészet kérdésében is az I. világháborúra visszavezethető folyamatokat láttunk, aminek az egyik motiváló ereje az élelmiszerellátás problémái voltak, a nyilvánvaló anyagi haszonszerzés állandó csábító ereje mellett. Az 1918-at követő időszakban a Magyarországról kimenő árúcikkek esetében az árkülönbségek volta a fő motivációs tényezők a csempészek számára, így példaként gondolva a ló- vagy az élelmiszerárakra, amik Magyarországon alacsonyabbak voltak, mind a szomszédos államok területén. A befelé irányuló csempészet esetében pedig a ruhák vagy éppenséggel a cukor voltak a leggyakoribbak. A későbbiekben pedig a védővámokkal sújtott iparcikkek számítottak leginkább a csempészek számára vonzónak. Néhány erőszakos eset ellenére a csempészek a helyi lakossággal nem kerültek konfliktusos viszonyba, sőt akár pozitív képben is tűntek fel számukra. A hatodik fejezet is a csempészet kérdéskörére reflektál elsősorban, jogi esetek formájában. A fejezet azt mutatja be, hogy a csempészőr átlagembereket milyen körülmények között és mennyi időre ítélték el. A változatos ítéletek oka a jogegység hiánya volt. Bencsik Péter megfigyelése szerint az ítéletben kulcsszerepet játszott a bírói személye, illetve a bíró által korábban hozott ítéletek csempészet tárgyában.

A hetedik, utolsó előtti fejezet mutatja be számunkra a legsúlyosabb, halálos kimenetelű határincidenseket. Kisebb és nagyobb súlyú fegyveres összetűzések vegyesen kerültek be a fejezet sorai közé. A levéltári iratanyag e témakörben leginkább a vizsgált évtized második feléből került ki. Természetesen Bencsik Péter fő kutatási területét tekintve az északi határról érkezik a legtöbb példa. A legnagyobb részletességgel az 1923. évi hími esetet rajzolja meg, annak következtében létrejött találkozóig Bethlen István és Edvard Benes között. A fejezet záróakkordját a román és a délszláv állam területén bekövetkezett incidensek adják meg. Bencsik Péter kiemeli a délszláv állam határőreinek kemény fellépését, amelyeket az I. világháború végi, a Monarchia összeomlásához is hozzájáruló zöld káder mozgalomból vezet le. Megjegyzendő, hogy nem csak a kötet lapjain (126. o. 440. lábj.) említett területen, hanem magyar területeken is tevékenykedtek zöld káder egységek, Zala és Somogy vármegye déli részén például.[6] Említésre érdemes az is, a zöld káder elnevezés nem csak a tárgyalt korszakbeli szabadcsapatokra érvényes, hanem a második világháború során is voltak zöld kádernek (Zeleni kadar) nevezett fegyveres csoportok: bosnyák (tehát muzulmán) nacionalista, paramilitáris egységek megnevezéseként volt jelen a fogalom.[7]

A kötet utolsó, elméleti és összegző jellegű fejezete nemzetközi kitekintés ad és egyben összehasonlítást is a „határrezsim” kérdésköre kapcsán, annak folyamatos szigorodására, valamint annak „de- illetve reterritorizáló” hatására. Bencsik Péter lejegyzi, hogy a határ mentén tapasztalt konfliktusokra az állami szinten közelebbi, baráti viszonyt ápoló országok között is sor kerülhetett, ugyanakkor a határvidék is lehetett viszonylag békés a feszültnek mondható állami viszony ellenére is. Utóbbira a német-lengyel határt, míg előbbire a cseh-német határt hozza fel példa gyanánt.

Összefoglalva megállapítható, hogy Bencsik Péter kötete hiánypótló munkának számít, egy alig kutatott kérdéskörhöz nyújt fogódzót mind az érdeklődő olvasóközönség, mind pedig a témakört és a korszakot vizsgáló történészek számára is. Abban csak bízhatunk, hogy a kismonográfia további kutatásokra sarkallja a hazai történettudomány képviselőit a probléma kapcsán, ugyanis a határ mentén élő társadalom konfliktusai végig kísérik a huszadik századot, akik nem egy alkalommal államközi összecsapások fő terepének is számító történeti térben voltak kénytelenek mindennapjaikat tölteni. Gondolva itt mindössze a példának okáért az 1948-1953 között „legforróbb” Tito-Sztálin konfliktusra, mely szintén súlyos terhet rótt a határ mentén élő lakosságra is. A kötet forrásbázisát jelentős számú levéltári és sajtóanyag adja meg, melyből a szerző fő kutatási területét érintve talán nem meglepő, hogy a magyar-csehszlovák esetben, tehát az északi határ mentén kapunk kétoldali jellegű összehasonlítást is. A szerző több prágai székhelyű levéltár anyagát is felhasználta, példaként említhető a Köztársasági Elnöki Iroda Levéltára vagy a Külügyminisztérium Levéltára ez esetben, valamint a pozsonyi székhelyű Szlovák Nemzeti Levéltár fondja sem hagyható e tekintetben említés nélkül. A feldolgozás külön erénye, hogy a hazai levéltári kutatások nem egy esetben tapasztalt túlzott „Budapestcentrikusságát” is maga mögött hagyja, és nem csak a fővárosi levéltárak (elsősorsban a Hadtörténeti Levéltár és az Országos Levéltár iratait hasznosította a szerző) iratanyagát hasznosította, hanem számos vármegyei közgyűjteményben is alapkutatásokat végzett, e téren példaként említendő a baranyai, a békési, a somogyi vagy éppenséggel a vasi vármegyei levéltár is a teljesség igénye nélkül. Szintén erényként hozható fel a munka kapcsán, hogy nagy hangsúlyt fektet a járási iratanyagokra is, de nagyközségi (a Békési vármegyei Gyulavár esetében) szintre is némely esetben „lemegy” a „mélyfúrások” terepén. A szerző egy lábjegyzet erejéig felhívja a figyelmet a levéltári alapkutatások technikai problémáira is (109.o. 376. lábj.). Természetes módon a szerző a teljes határmenti terület kapcsán érdemleges vármegyei anyagok teljességét nem dolgozta, nem is dolgozhatta fel, azonban a citált forrásmennyiség így is rendkívül impozáns mennyiségűnek mondható. A nyugati, keleti és a déli határ menti jelenségek kétoldali, összehasonlító vizsgálata – amit Bencsik Péter magyar-csehszlovák viszonylatban dicséretes módon megtett – még a jövő feladatköreit gyarapítja/gyarapíthatja a magyar történettudomány kutatói számára. Ahogy Bencsik Péter írása is megmutatja, valószínűleg nem lenne eredmény nélküli a jövőbeni horvát, szerb vagy éppenséggel a román levéltárakban történő, áldozatos kutatás sem. Megjegyzendő még, hogy a kötet szerzője több esetben is nagyobb ívben gondolkodik, és gondolatai időnként túllépnek időben a választott határokon, több esetben 1945 utáni párhuzamokat is felfedezve. Bencsik Péter párhuzamos jelenségek bemutatásával arra a következtetésre jutott, hogy bizonyos előzményei már megvoltak a kommunista vezetésű pártállam alatt kialakuló rendszernek.

Hivatkozások

  1. Példaként említhető munkák: Bencsik Péter-Mitrovits Miklós: A magyar-csehszlovák kapcsolatok, 1945-1992, in, Horváth Sándor-Kecskés D. Gusztáv-Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945-1990), Budapest, Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2021, 241–270.; Bencsik Péter: Kelet és Nyugat között: államhatárok, úti okmányok, határátlépés Magyarországon és Csehszlovákiában (1945-1989), Budapest, MTA BTK Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2019.; Bencsik Péter: Csehszlovákia 1956-ban – a magyar forradalom kitöréséig, in, Bencsik Péter-Mitrovits Miklós: „A Szovjetunóval örök időkre és soha máshogy!”. Az 1956-os magyar forradalom csehszlovák dokumentumai, Budapest, MTA BTK Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2018, 14–55.; Bencsik Péter: Csehszlovákia története dokumentumokban, Budapest, Napvilág Kiadó, 2016.
  2. Bencsik Péter: Reform vagy forradalom? A szocializmus útkeresése az ötvenes évek közepén Kelet-Közép-Európában, Pécs, Kronosz Kiadó, 2023.
  3. Példaként említendő: Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? – A magyar állam és hadserege 1918-1919-ben, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2019.; (Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések. Trianon-dokumentumok és -tanulmányok; 4.)., Bódy Zsombor (szerk.): Háborúból békébe. A magyar társadalom 1918 után, Budapest, MTA BTK, 2018; (Magyar Történelmi Emlékek. Okmánytárak. Trianon-dokumentumok és -tanulmányok; 2.).
  4. Példaként említhető tanulmányok: Bencsik Péter: Territorializálódás és globalizáció. Historiográfiai áttekintés. Korall. Társadalomtörténeti folyóirat, 22. évf., 2021/3, 5–25., Bencsik Péter: Az erőszak és az államhatárok: elméleti megfontolások. In: Margittai Linda-Tomka Béla (szerk.): Történelem és erőszak. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 2019. évi szegedi konferenciájának tanulmánykötete. Szeged. Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület. 2021. 338-351., Bencsik Péter: Határ menti mindennapok a Nagy Háború utáni Vas vármegyében. Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, é. n., 2020/2, 71–82.
  5. Bencsik Péter: After Trianon: Life near the Hungarian-Czeslovak Border drung the 1920s, Cronica: Annual the Institute of History University of Szeged, vol. 20., 2021, 47–63., Bencsik Péter: The new borders as local economy possibility? The case of post- 1920 Hungary, in, Machteld Venken-Steen Bo Fradsen (ed.): Debordering and Rebordering: Central and South Eastern Europe after the first World War, Abington, Routledge kiadó, 2022, 67–88.
  6. Erre leginkább: Bekő Tamás: Nemzetőrségből terroralakulat. A nagykanizsai Fabik-féle tengerészkülönítmény működése 1918-1919-ben. In: Paksy Zoltán (szerk.). Tanácsköztársaság Zala megyében. Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára. Zalaegerszeg. 2020. 157-161.
  7. Marko Attila Hoare: The Bosnian Muslims in the Second World War: A History. Oxford University Press. London. 2013. 152., 188-189.o.

Vendriczki Róbert: Vietnamból jelentjük – két magyar hírszerző visszaemlékezései (recenzió)

Recenzált művek: Práczki István: Kémjátszmák – Egy magyar hírszerző emlékiratai, Budapest, Kárpátia Stúdió, 2014. ISBN: 978-615-5374-04-3 351 o.; Dr. Kovács Béla: Halálút, Budapest, Milu Könyvek, 1991. ISBN: 9638503807 120 o.

A 20. századi magyar történelem széles körben talán az egyik legkevésbé ismert története a magyar szerepvállalás a vietnámi nemzetközi misszióban. A vietnámi háború lezárását és a béke helyreállítását célzó egyezményt 1973. január 27-én Párizsban írták alá. Az egyezmény szavatolta a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (továbbiakban: NEFB) felállítását, amely keretén belül a vietnámi háború utolsó szakaszában, 1973 és 1975 között a Vietnámi Köztársaság területén magyar diplomaták és katonák is teljesítettek szolgálatot. Hazánkon kívül Lengyelország, Indonézia, Kanada, majd annak kiválása után Irán is részt vett a nemzetközi misszióban. A két szerzőben – Práczki Istvánban és Kovács Bélában – az a közös vonás, hogy mindketten hírszerzőként dolgoztak a NEFB fedésében, bár annak két különböző részlegén. Míg Práczki István a Magyar Néphadsereg Vezérkara 2. Csoportfőnökségének titkos állományú hírszerzőjeként végezte feladatait, addig Kovács Béla a BM III./III. Csoportfőnökség beosztottjaként a Külügyminisztériumban diplomáciai fedésben a külügyi hírszerzésben a Pax rezidentúra kötelékében dolgozott.

Éppen ez a tény teszi érdekessé a két könyvet, hiszen a katonai és a külügyi titkosszolgálat fókuszán át engedi az olvasót bepillantani a gyorsan változó vietnámi események sodrásába. A visszaemlékezők mindkét műben az életrajzi adatokon túl megválaszolták a maguknak feltett kérdéseket: Voltaképpen mit keresett a magyar hírszerzés Dél-Vietnámban? Milyen nemzeti érdekeket kellett ott szolgálniuk? Miért volt Magyarország, Lengyelországgal együtt Moszkva meghosszabbított karja Vietnámban? Miért kellett annyi hírszerzői feladatot teljesíteni? Miért küldtek ki annyi embert és miért finanszírozták ennek az anyagi oldalát? Miért jutott fontos szerep a magyar delegációnak a vietnámi háború záróakkordjában?

További közös metszéspont az írásokban, hogy a visszaemlékezésük központi időszaka a 1974–1975-re esik, amely a NEFB és a vietnámi háború utolsó szakasza volt. Práczki a művében erről egyik fejezetében, az »Egyesítsük Vietnámban« (241–293. o.) ír. Kiemeli azon képességeket és jártasságokat, amivel a hírszerzői munkát eredményesen lehetett végezni. Két fontos dologra mutatott rá: a nyelvismeretre és a vele járó kommunikációs tényezőre, amelyet megfelelően használva a célszemély tudását és ismereteit hasznosítva hosszabb távon is értékes információt nyerhettek tőle, legyen az direkt vagy indirekt forrás. Kitért a kapcsolattartás veszélyére is, mert »az elhárítás vaslogikája szerint minden külföldön dolgozó hírszerző potenciális áruló, tehát átfordítható«. (247 o.) Práczki részletezi a szovjet térnyerést és az amerikai beavatkozást is, hiszen a vietnámi kérdés mélyén rejlő tektonikus feszültségek Indokínában elemi erővel feszítették egymásnak a bipoláris érdekeket a kezdeti időben. Később pedig mindkét nagyhatalom törekedett a status quo-ra ebben a térségben. A szerző kiemeli az információszerzés szempontjából az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségének katonai attaséi hivatala (Defense Attache Office, DAO) által üzemeltetett sportkombinátot. Magát ezt a tényt Kovács Béla is megemlíti a művében (66. o.) Mindketten megjegyzik, hogy a legnagyobb hírszerzői cégek, élén a CIA-val is használták ezt a komplexumot, nemcsak a kikapcsolódásra, hanem megfigyelésre és elemzésre, csak úgy, mint a szocialista tagozat kémei.

Práczkival ellentétben, – akinél nem kevesebb, mint tíz fejezetet töltött ki az életrajzi információ – Kovács Béla »in medias res« tollvonásokkal, a vietnámi kiküldetés legelső momentumaival kezdte a művét, majd éles logikai váltással, négy fejezeten keresztül életrajzi adatokkal folytatta. Amíg Práczki szigorúan a hírszerzői munka és az azt befolyásoló nagyhatalmi érdekek mentén írta le a vietnámi szolgálatát, addig Kovács bizalmas információkat is megadott a NEFB-ben belül tevékenykedő magyar delegációról, úgy, mint a külügyesek és a katonák között kialakult ellentétet a kiküldetés során. Másrészről művében több szó esik az Amerikai Központi Hírszerző Hivatal (CIA) saigoni rezidenséről, a magyar származású Thomas Polgarról is. Ezek közül kiemelkedik egy »hírszerzői bravúr«, amelyet a katonai hírszerzés ért el Tölgyes Ernő vezérőrnagy vezetésével a magyar származású CIA vezetővel szemben. Ez több kérdést is felvet: A másik kötetben erről miért nem esik erről szó? Talán, mert annyira titkos volt? De Kovács Béla akkor honnan tudott erről? Erről a titokról a könyvének egyik fejezete, a »Cseles Snepp« rántja le a leplet, mert ez a fejezet egyfajta válasz volt az amerikai hírszerző, Frank Snepp által írt könyvre (Frank Snepp: Decent Interval. Random House, New York. 1978.), melyben Kovács nem teljes mértékben hiszi el ezt a hírszerzői bravúrt, és a saját következtetését támasztja alá logikai érvekkel kiemelve, hogy a művelet által valóban fontos információkat szereztek meg.

A magyar delegáció mindennapjai során a háborús viszontagságok közepette is ügyelni kellett a személyi állomány egészségére és védelmére. Különösen akkor, amikor 1974-től a Dél-vietnámi Ideiglenes Forradalmi Kormány (DIFK), népszerűbb nevén a Vietkong kezébe került a katonai kezdeményezés. Ezt a saigoni kormányzat nem hagyta annyiban és bármi áron próbálta visszaszorítani a DIFK-et és a vele szövetséges szocialista tagozatot. Az utóbbinál a provokációt választotta – mindkét visszaemlékező egy-egy példát említett erre, hozzátéve, hogy számos esetben fordult elő provokáció a saigoni rezsim részéről. A harcok kiszélesedésével és a déli országrész egyre zsugorodó területével a NEFB tevékenysége illuzórikussá vált, ezért 1975-re a Saigonhoz közel eső területek kivételével a magyar tagozat szinte mindenhonnan hazatelepítette az embereit. 1975-re már tapintani lehetett, hogy a dél-vietnámi állam haláltusája a végéhez közeledik – a kegyelemdöfést a déli főváros, Saigon ostroma során együttes erővel vitte be a DIFK és az északi kommunista haderő. Az ostrom idejére már alaposan csökkent a magyar tagozat létszáma, akik a Tan Son Nhut-i légi bázis területén rekedtek. Így félő volt, hogy baráti tűz áldozatává válhatnak, mert a DIFK aknavetőkkel rendszeresen lőtte a repteret és annak környékét. Práczki erről részletesen beszámolt és arról is, hogy Tom Polgar segítségével sikerült kimenteni a magyar delegációt a szorult helyzetéből. A magyar tagozat sorsa Saigon eleste után oldódott meg, és ezután indultak haza.

Kiknek ajánlom ezen két olvasmányos kötetet, amelyekben egyfajta önfeloldozás is tetten érhető? A sorok között Práczki István és Kovács Béla is azt sugallja, hogy ma már másként csinálnák, de akkor ott voltak és így cselekedtek. Ha valaki érdeklődik a titkosszolgálatok zárt világa iránt, e könyveken keresztül abba bízvást bepillantást nyerhet. A két írást természetesen azon kutatók figyelmébe is ajánlom, akik erről a korszakról a levéltárakban korábban megszerzett információikat a személyes visszaemlékezések segítségével árnyaltabbá kívánják tenni.

Csík Ádám Lajos: „Két memoár, egy korszak…” Önéletírások Gyuláról a polgárosodás hajnalától annak alkonyáig (recenzió)

Recenzált mű: Erdész Gyula (szerk.): Gyulai polgárok visszaemlékezései Scherer Benedek és Scherer Ferenc memoárja, Gyula, MNL Békés Megyei Levéltára, 2021. ISBN: 978-963-7239-80-9 340 o.

Először is, mielőtt könyvbemutató írásom érdemi részére térnék, a polgárosodás folyamatának eme időszaki meghatározása csupán egy – a részemről történt – önkényes kijelölés. A kiegyezéstől az 1945-48-as időszakig tartó érára jól megfogható időegységként tekintek a magyar történelem viszonylatában. Mondanom sem kell, 1949-től már a polgárosodás klasszikus formáiról nem beszélhetünk, annak szereplői nem egy esetben az életben maradásra, létfenntartásra rendezkedtek be.

Ezt az időszakot, amely egy korszakhatárokkal szabdalt, de viszonylag szerves történelmi fejlődés eredménye volt, Scherer Benedek és Scherer Ferenc életútja és visszaemlékezései nagyon jól illusztrálja. Mindezt testközelből – átvitt értelemben, de néha szó szerint – egyenesen az események frontvonalból. A szerzők saját szemszögükön keresztül mutatják be a polgárosodó Magyarország sajátosságait, viszonyait, a lehetőségeket és a visszásságokat, amelyeket a kor, amiben éltek, magukon viselt. Mindkettejük életének közös metszéspontja, hogy a korszak helyi, később országos értelmiségi elitjébe tartoztak, és az, hogy tudásuk – lehetőségekhez mért – kamatoztatására törekedtek. Jellemzőjük a vállalkozó szellem, amelyben nem csak túlélték, hanem megélték koruk lehetőségeit, valamint tudásuk, eltökéltségük, amelynek révén ki tudtak emelkedni bármely helyzetben. Mindketten remek szociális érzékkel rendelkeztek, amely életük során előre segítette őket. Ez utóbbi nem elhanyagolható tulajdonság napjainkban sem, nemhogy az akkori, szorosabb kapcsolatokra építő, tradicionálisabb társadalomban. Véleményem szerint a „gyulai polgár” kifejezés mindkettejük esetében nemcsak jogokat, előnyöket, hanem kötelességeket, felelősségtudatot, és tenni akarást is egyesített magában.

A szubjektív történetírás jellegzetességeit mindkét mű magán viseli. Emiatt – főleg Ferenc esetében – a családi viszonyok és háttér ismerete jelentős mértékben kiegészíti a történetet. Narratívájuk során több rokonsági összefüggést nem tisztáznak. Erőteljesen érződik, hogy mi, külső olvasók, csak belepillanthatunk az életükbe, de az általuk elejtett félmondatokban rejlő tudás birtokosai soha nem lehetünk. Ezt a sajátosságot Benedek ugyan igyekszik elkerülni a korai családfa ismertetésével, de műve végére ő is az olvasó magával hozott tudására bízza az egyes hiányok kitöltését. Mindkét esetben nagyon megható és személyes pillanatai az írásoknak, amikor a szerzők saját leszármazottaikat szólítják meg, számukra fogalmaznak meg gondolatokat, nekik magyarázzák döntéseiket.

A két szubjektum fajsúlyos részét képezi az élmények, kiemelkedő utazások történeteinek megírása. Ez abból eredeztethető, hogy a szerzők igyekeztek a hétköznapi életből – az elbeszélő formátum keretei között ugyan – a lehető legszűkebben, csak a főbb vonásokat kiemelni. Mindketten beszámolnak gyermekkorukról, tanulmányaikról, pályájukon és karrierjükben való boldogulásukról. Ha nem is tudatosan, de nagyon jó korképeket adnak az adott társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási viszonyokról. Jól meg lehet figyelni az egyes gazdasági változásokat, a nagyságrendeket, hogy mi, mennyibe került abban a korban, és hogy azok drágának, vagy olcsónak számítottak-e az adott helyzetben. A két memoár jellegzetességeiből adódóan, szépen ábrázolódnak az egyes identitások, és azok családon belüli változásai, a nyelv használatának kérdései, a kötődések és a kulturális hagyományok értelmezései.

Scherer Benedek visszaemlékezésére jellemző a régiesebb nyelvezet és az elbeszélő stílus. Kevesebb adattal, inkább több saját tapasztalattal és anekdotával fűszerezve meséli el életét gyermekkorától kezdve egészen nyugalomba vonulásáig. Sajátos szemszögéből reflektál korának eseményeire, adva ezeknek egy kissé furcsa magyarázatot. Ez nem csak az élete során megélt gondolatokra igaz, hiszen a memoár megírásának pillanatában fennálló politikai és társadalmi berendezkedéseket is megemlíti. Egyedisége Ferenchez képest, hogy saját világnézetét, világlátását is beépíti művébe. Ezáltal egy ritka betekintést enged egy olyan XIX–XX. századi mentalitásba, amelyre jelentős hatást gyakorolt a világlátottság. Gondolkodására jelentős hatást gyakorolt gyermekkora, annak tapasztalásai, és az a fajta gazdálkodói „idill” amelyet a bánság sajátosságai nyújtottak. A német kultúrához való kötődés, és az ebből fakadó lehetőségek is tetten érhetőek Benedek memoárjában, életútjában. A másik érdekes vonulata a műnek a fiatalkori túrák, kirándulások Európában. Ezeknek a leírása rendkívül érdekes stílusban és személyes hangvételben történt. Kiemelt szerepet kapnak ezekben a részekben Kossuth Lajossal való találkozásai. Az ezekben az időkben szerzett élmények és gondolatok meghatározó szeletet kaptak a későbbi eseményekben. Benedek alkotása komoly forrásértékkel bír nemcsak a fentebb említett aspektusokban. Tevékenysége a gyulai polgárság életében olyan helyzetbe hozta, hogy önéletírása értékes adalékokkal, információkkal szolgál a város életével, társadalmával és gazdaságával kapcsolatban. Aktívan közreműködött a Gyulai Harisnyagyár, és az első Gyulai Takarékpénztár létrehozásában is. Ezen vállalkozásokkal kapcsolatban nemcsak pótolhatatlan kútfőnek bizonyul műve, hanem azoknak működésével kapcsolatban elejtett információi tovább színesítik a korabeli Gyula életét, viszonyait az utókor fekete-fehér, avíttas emlékezetében.

Scherer Ferenc memoárjában sokkal jobban törekszik a tényszerűségre, az adatok és események pontos rögzítésére. Nála kevésbé dominál az anekdotikus elmesélő stílus, amelyet gyermekkorára korlátoz, és amely csak a visszaemlékezés első feléig tart ki. A második fejezet – az elsőhöz képest – még történészibb megközelítést alkalmaz, tényszerűbb, és jobbára az első feleségével töltött időkre koncentrál. Ennek a részeknek az olvasása nehezebb, mivel főleg az utazásoknál a tényszerűség legyűrte az élvezhetőség szempontját. Az adatok tömkelege jellemzi a második blokkját Ferenc önéletírásának. Életrajzát inkább a XX. század viszontagságos évtizedei, sem mint a gondos élettervezés, kiszámított szakmai pálya és a családja által nyújtott biztos támasz határozza meg. Pedig tudományos teljesítménye, tanulmányai és ambíciói egy tudományos, elit értelmiségi pályára predesztinálták. Memoárja, ha nem is tudja a „gyulai hétköznapok rezgéseit” megörökíteni, de egy gyulai polgár életét visszaadja. Beleláthatunk a XX. század főbb eseményeibe – főleg az első világháború alatti helyzetéből fakadóan –, illetve az általa tapasztaltak szemszögéből. Önéletírása egyik fő pontjának tartom, hogy bemutatja saját magán keresztül, milyen perspektívái lehettek egy pályakezdő fiatalnak a trianoni határok közé terelt Magyarországon. Scherer Ferenc művének forrásértéke nem törpül el Benedeké mellett. Érdekes részleteket ismerhetünk meg a manapság „Scherer-kötetekként” aposztrofált, két kötetes Gyula város története készülésének mozzanatairól, az eredmények publikálásáról. Ezzel kapcsolatosan a gyulai értelmiséggel kapcsolatban is kaphatunk plusz információkat. A másik jelentős forrásközlése a Gyulai Harisnyagyár működésével és belső viszonyaival kapcsolatos. Habár kijelentette, hogy Benedek megírta a gyár működéséről és történéseiről azt, amit ő is szeretett volna, de azért hozzátett egy másik, az üzemvezetői perspektívát. Ezekben a részekben leírja saját, személyes tapasztalatait a gyár üzemelésével kapcsolatosan, annak dinamikáival, és fejlődésével. A versenyképesség növelésével és a vállalkozás tulajdonviszonyainak változásaival szintén foglalkozik, amelyeket — történész vénájának köszönhetően — jól követhető módon mutat be. Jelentős terjedelmet szentel a kirándulásoknak, utazásainak. A már fentebb említett második blokkban lévő utazások megörökítését a szubjektív élmények értéke, azok dokumentáltsága indokolta. Ezen részek, nagyok, leíró jellegűek, kissé repetitívek; saját és első felesége, Szeri szemszögéből örökíti meg, mikor, hogyan – saját szava járásával – „rándultak ki” és merre. Ezen – a második fejezetben taglalt – eseményeknek a leírása során sokkal jobban érződik a háttértudás meglétének a szükségessége. Ezen kívül, mint ahogy Benedek is, rengeteg eseménnyel, történéssel kapcsolatosan osztja meg tapasztalatait, ám apjával ellentétben gondolatokat nemigen fűz azokhoz. Az egyetlen szerkesztésileg is zavaró momentum Scherer Ferenc visszaemlékezésében, hogy az általa megszólaltatott Szeri lejegyzett gondolatai nehezen különíthetőek el saját élményeitől. Számomra az ostromlott Budapesten töltött időszakról szóló beszámoló volt az egyik legérdekesebb, de egyben az egyik legszomorúbb része is önéletírásának.

Ezek alapján felmerül a kérdés, milyen embereket ismerhetünk meg a kötet révén? Ezt természetesen mindenkinek magának kell eldöntenie, de a következők biztosan állíthatók a memoár alapján. Scherer Benedek egy találékony, intelligens, talpraesett ember volt, akit az élet már sajnos korán felvértezett állóképességgel, amelyet pályája során jól kiaknázott. Előrehaladásában tudására és vállakozókészségére alapozott, amely kiszámított kockázatvállalással párosult. Indulási pozíciójához képest, főleg amilyen pályát kijelölt volna számára a közgyám, magas társadalmi presztízst és gazdasági pozíciót tudott kialakítani. Ferenc intelligens, érdeklődő és választott tudományában elmélyülő típus volt. Főleg az első világháború időszakában adta tanúbizonyságát alkalmazkodóképességének, amellyel képes volt azon a megrázkódtatáson is túllendülni, amelyet a háború elvesztése és tudományos pályájának átalakulása jelentett. Ezen tulajdonságával tudta azt az egzisztenciát megteremteni, amivel később megalapozhatta vagyoni helyzetét, amely jólétet és biztos megélhetést jelentett családja számára. Továbbá felfedezhető benne az eltökéltség és a kitartás is, amely egy jó kutató ismérve, s amely révén meg tudta írni Gyula város történetét. Ne feledjük, fiatal korára már a történelemtudomány doktora címet és tanítói diplomáját is megszerezte, amely nem kis akaraterőre utal.

Pár szót szeretnék ejteni a megjelent kötet szerkesztéséről, szerkezetéről is. A visszaemlékezések eredeti állapotukban három – egymástól elkülönülő – egységet alkottak. A kötet szerkesztője, dr. Erdész Ádám képes volt ezt a három blokkot a lehető legjobban összehangolni. A Scherer Ferenc által címzések nélküli fejezetek utólag adott címei jól visszaadják azok tartalmát, összeigazítva a két másik memoárral. Magyarázó lábjegyzetei segítségével a német anyanyelvű Scherer Benedek által használt német kifejezések fordítását a szerkesztő megadta, egyes tárgyi tévedéseit javította. Ezek mellett igyekezett az éppen szóba hozott művek pontos címét is közölni az olvasókkal. A szerkesztő által jegyzett bevezetés jó kontextust nyújt a korabeli viszonyoknak, családi kapcsolatoknak és a két személy életútjának. A könyv végén lévő névmutató apparátus pedig nagy segítséget adhat azoknak, akik tágabban is kutatni kívánják a gyulai lakosság jelesebb személyeit, Benedektől vagy Ferenctől származó információkra van szükségük.

A könyv grafikai eleme impozáns, megjeleníti a két memoár szellemiségét. Keménytáblás kivitel időtállóságot sugall. Számomra Scherer Benedek memoárja, gondolatai nagyon érdekesek voltak, Ferenc esetében az általa megéltek bemutatása, és elszórt információi oldották a mű jellegét. Összeségében elmondható, hogy akit érdekel a XIX–XX. század vidéki polgára annak a két Scherer által jegyzett memoárok kiadása hiánypótló munka, amely az azt megírókhoz méltó formában öltött testet Gyula városában.

Farkas Dániel: Horváth Sándor – Kecskés Gusztáv – Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945-1990) (recenzió)

Recenzált mű: Horváth Sándor – Kecskés Gusztáv – Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945-1990), Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2021. ISBN 978-963-416-285-8 640 o.

Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének gondozásában megjelenő kötet célja a szerkesztők szerint, hogy összefoglalja az 1990-as évek „levéltári forradalmának” köszönhető, az elmúlt évtizedekben Magyarország külpolitikai kapcsolatrendszerét illetően felszínre került eredményeket. A kötet tartalmát képező eredmények önálló monográfiák vagy cikkek képében részben vagy egészben megjelentek már, ahogy ezt a fejezetek bibliográfiái is jelzik. Mégis, egy ilyen kötet kiváló lehetőség arra, hogy ezeket az eredményeket egymás mellett szerepeltetve, szintetizálva, esetenként új adalékokkal bővítve nyújtsák át a szerzők az olvasóközönségnek.

A kötet négy részre oszlik. Az első, „Szuperhatalmak és integrációk” című fejezet általános áttekintést nyújt Magyarországnak a hidegháború legfontosabb nagyhatalmaihoz és nemzetközi hálózataihoz fűződő viszonyát illetően. Ez a fejezet rendkívül nagy segítség a további részek megértéséhez. Ezek ugyanis régiónként összefogva, országonkénti esettanulmányok formájában tárgyalják a magyar külkapcsolatokat. Az első fejezetben szó van a Szovjetunióhoz való általános viszonyról, a gazdasági kapcsolatokról, majd az európai integrációs keretekről – ilyenek a KGST, Varsói Szerződés, EGK, és az ezekhez fűződő magyar viszony. A keleti blokk integrációit Baráth Magdolna összefoglalva egy önálló fejezetben is tárgyalja, amely új perspektívából ismételve a korábbi leírásokat, s így hozzájárul a folyamatok mélyebb megértéséhez. A nagyobb kép áttekintése után az egyes külkapcsolat-történetek megértése sokkal könnyebb, és sokkal összefüggés-gazdagabb lehet. A kötetet nem kevesebb mint 21 szerző jegyzi, és ennek megfelelően időnként ismétlések is előfordulnak egy-egy eseménysor vizsgálata során. Ez azonban segít, hogy még szorosabban köthesse az olvasó az egyes fejezetek eseménysorozatát egymáshoz. A kötetet a szerkesztői szándék szerint felsőoktatási tankönyvnek is szánták, ennek teljesen megfelel az ilyen típusú, a tartalmat időnkénti ismétlésekkel átadó összkép. Azonban például a minden külkapcsolati fejezethez rendkívül fontos szovjet-magyar kapcsolatrendszer nincs részletesen kifejtve, néhány korai fejezetben található általános leíráson kívül. Hiányoznak azok az adatok, amelyek rávilágítanának, hogy milyen módon konzultáltak a szovjet féllel a magyarok a kapcsolatok egyes fázisainál. Ez azonban inkább a források hiányára mutat rá, mint a fejezetek nem megfelelő kifejtésére.

A kötetben általános, hogy igyekeznek átfogó képet nyújtani, a legfontosabb diplomáciai források felhasználásával. Magyar részről központi jelentőségűek a külügyi levéltár J-1-j jelzetű, az egyes országokra vonatkozó keletkezésükkor titkos ügykezelésű iratanyagai. A terület iránt érdeklődő kezdő kutatóknak ezenkívül a kötet azért is fontos, mert direkt vagy indirekt módon azt is rögzíti, hogy a kiadás pillanatában melyik témakör nagyjából mennyire van feldolgozva, milyen irányok azok, amelyekben potenciálisan érdemes még tovább kutatni.

A kötet második része Magyarország és a kelet-közép-európai államok kapcsolatával foglalkozik. A már korábban, kiemelt helyen tárgyalt Szovjetuniót kivéve a keleti blokk minden államával való magyar külkapcsolatok tárgyalásra kerülnek, kivéve Albániát. A diplomáciai érintkezés és a keleti blokkon belül való állami viszony tárgyalásán kívül ebben a fejezetben természetszerűleg a társadalmi kapcsolatok, az egyes országokkal való lakossági szintű viszony is teret kap, mint például a Magyarországra utazó lengyel kiskereskedők, a Romániába látogató magyarok, vagy akár a bolgár zöldségtermesztők esetében. A fő hangsúly természetesen az egyes országok belpolitikai viszonyai által meghatározott keleti blokkon belüli lazább vagy erősebb kapcsolatrendszeren van. Részletesen kifejtésre kerülnek az 1956-os forradalomra adott különböző válaszok, az 1968-as prágai bevonuláshoz való viszony, és a külvilággal való interakció különböző stratégiai, amelyek aztán az adott országokat elhidegítették vagy közelítették Magyarországhoz a keleti blokkon belül. A fejezeteket összevetve folyamatosan követhetjük, hogy Magyarország hol helyezkedett el a külpolitikailag kevésbé vagy erősebb aktív államok között, vagy éppen mikor számított reformernek, esetleg konzervatívnak. Sajátos bel- és politikai folyamatok kölcsönhatása rajzolódik ki előttünk, miközben követjük Magyarország viszonyrendszerét a kelet-közép-európai államszocialista tömbön keresztül.

A harmadik fejezetben a korabeli „Nyugat”-tal való kapcsolatrendszert ismertetik a kötet szerzői. Ez a legmegfelelőbb megnevezés, hiszen hagyományos értelemben nem beszélhetünk arról, hogy csak Nyugat-Európáról lenne szó. Az NSZK, Franciaország és Anglia mellett Olaszországgal és a Szentszékkel való viszony is helyet kap, és a semleges Ausztria sem maradhatott ki természetesen, helyzeténél fogva roppant fontos lévén Magyarország számára. A szakaszok egymásutánisága kiváló, hiszen a szoros keleti blokkon belüli viszonyrendszerhez képest érthetjük meg Budapestnek a Nyugathoz való hozzáállását. A fejezetben megfigyelhetjük, hogy mennyire változatos volt a nyugati országok viszonya Magyarországhoz, miközben bizonyos minimális közös jellemzők megfigyelhetők, például, hogy (nem meglepő módon) 1956 után valamennyivel romlott a viszony, vagy hogy egyformán reformistának tekintették Magyarországot legkésőbb az 1970-es évek második felére. Megfigyelhetjük azonban, hogy míg a nagyobb országok közül az NSZK és Olaszország igyekezett szorosabb kapcsolatokat kiépíteni hazánkkal, Franciaország és Anglia többnyire nem ítélte meg úgy, hogy nagyon komoly érdekei fűződnének ehhez a térséghez. A két kapcsolati modell sajátosságainak összehasonlításához kiválóak ennek a résznek a fejezetei. Sajnálatos azonban, hogy a mediterrán térségből csak Olaszország szerepel a kötetben, így nem derül ki, hogy a mediterrán térségen belül milyen kapcsolatrendszere volt hazánknak.

Különleges hely jut Ausztriának és a Szentszéknek. Ausztriának a hagyományosan speciális kapcsolat és a két ország határán változó mértékben létező vasfüggöny, a Vatikánnak pedig a magyar egyházpolitikával való szoros összefüggés miatt.

Az utolsó és legrövidebb (94 oldalas) fejezet az Ázsiával és a harmadik világgal való kapcsolatrendszert taglalja. Miközben érthető, hogy a magyar történelem szempontjából kisebb jelentőségű az Európán kívüli világgal való kapcsolatrendszer megértése, mégis sajnálatos, hogy az afroázsiai térség és Latin-Amerika együttesen sem kapott akkora fejezetet, mint például Nyugat-Európa. Latin-Amerikáról nem is értekezik önálló fejezet. A Kínával és Japánnal fenntartott kapcsolatrendszert önállóan elemzi a kötet, míg a Közel-Kelet egy általános regionális összefoglaló formájában kapott teret. Apor Péter tollából még egy átfogó, a harmadik világgal fenntartott kapcsolatrendszert elemző tanulmányt is megismerhetünk. A fejezet, miközben nem ad teljes képet, jól tükrözi a harmadik világgal és Ázsiával kapcsolatos diplomáciatörténeti kutatások jelenlegi állását, illetve a szükséget a további alapkutatások elvégzésére.

A tanulmánykötet a lehetőségekhez képest kiválóan összefoglalja a hidegháborús magyar külpolitika kutatásának eredményeit, az áttekintett témákat illetően minimális hiányosságokkal, amelyek azonban a terjedelmi korlátoknak is jócskán betudhatóak. Amellett, hogy átfogó ismertetést nyújt hazánk külkapcsolatairól, annak kényszereiről, jellegzetességeiről és belpolitikai meghatározottságairól, pillanatképet is ad a kutatások mai állapotáról. Ennek megfelelően a magyar diplomáciával szakmai vagy személyes indíttatásból foglalkozók, felsőoktatásban tanulók és leendő kutatók is nagy haszonnal forgathatják.

Farkas Péter: Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság. A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt (recenzió)

Recenzált mű: Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság – A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt, 1944-45, Budapest, Jaffa Kiadó, 2023. ISBN: 978-963-475-731-3 320. o.

Az ismertetett könyvet jegyző Veszprémy László Bernát jelenleg a Matthias Corvinus Collegium munkatársa, az intézet Corvinák című periodikájának főszerkesztői tisztét látja el. Veszprémy László Bernát több szállal is kötődik a Károli Gáspár Református Egyetemhez, hiszen 2016 folyamán itt végzett történelem szakon. A Károli Gáspár Református Egyetemen töltött éveket követően az Amszterdami Egyetem keretein belül, holokauszt- és népirtás kutatás szakon szerezte meg mesterfokozatát. Jelen pillanatban doktorjelölt az ELTE BTK Művelődéstörténeti Doktori Iskolájában. A szerző főbb kutatási területének a a magyar zsidóság 20. századi története és a politikai eszmetörténet számít. A számos szaktanulmány, recenzió mellett a szerző már több önálló, történeti tárgyú kiadvánnyal jelentkezett: Gyilkos irodák címmel megjelent könyve a magyar közigazgatás és holokauszt viszonyát vizsgálta,[1] majd a politikatörténeti szempontból igen csak fordulatos 1921. esztendő eseményeinek elemzésére is vállalkozott előző kötetében.[2] A szerző termékenységére jellemző, hogy az itt ismertetett kiadvány mellett ez évben szintén megjelenést a náci koncentrációs táborok magyar zsidó funkcionáriusainak népbírósági ügyeit tárgyaló könyve is.[3]

Veszprémy László Bernát könyve már a bevezetőjében rendhagyó módon indít, ugyanis a szerző a témaválasztás kapcsán felmerülő szubjektív kutatói, vagy akár nem túlzás azt sem állítani hogy leginkább belső ellentmondásaiba is őszintén avatja be sorainak olvasóit. Ezzel mintegy rögtön meg is nyeri az olvasót, akiben leginkább az együttérzés fog dominálni. Annyi talán elmondható ezzel a kezdési formával kapcsolatban, hogy vélekedésem szerint ez mindenképpen előremutató jelenségnek számít. Vélekedésem szerint egyáltalán nem probléma, ha a „történész is ember” alapon jelenik meg az olvasóközönség előtt. A történettudománnyal szemben tapasztalható, reményeim szerint talán nem teljes mértékben általános, ámbár mégis létező társadalmi szkepszis (és az oly sokszor hallott „elefántcsonttorony” jelzője) is finomítható – ha nem is lebontható – lenne hasonló, a témaválasztással és annak nehézségeivel kapcsolatos őszinte sorok megszületésével a frissen megjelenő monografikus igényű feldolgozásokban. Hiszen – Bibó István örök becsű, ámbár más célzattal, és eltérő kontextusban is íródott mondatát némiképp önkényesen kifacsarva – „történésznek lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. Nem félni kételyeinktől, a kritikától, a hibázás lehetőségét, a források újbóli értelmezésétől, egy megcsontosodott kép újbóli megrajzolásától, a véleményalkotás szabadságától és mindenekelőtt nem félni a témaválasztástól sem. Szemmel láthatóan ezt a kötet szerzője sem teszi. Veszprémy László Bernát őszintének tűnő belső konfliktusának magját az adja, hogy szabad e, lehetséges e egyáltalán írni „itt és most” a második világháborús zsidó kollaborációról. Végül amellett teszi le a garast, hogy igen, ámbár teszi ezt mindazzal a kikötéssel, hogy a holokauszt emlékezettörtének, emlékezetkultúrájának megőrzésével szabad ezt csak megtenni(e). A bevezető részt követi hét, tematikus bontású fejezet, amelyben részletekbe menően vizsgálja a szerző a magyarországi zsidó tanácsok történetét, illetve a jelenig terjedően mindenképpen terheltnek gondolt szerepüket gondolja újra a holokauszt válságos óráiban.

A Ha éjjel beszélsz, szállítsd le a hangodat című fejezet a zsidó vezetést mutatja be az olvasó számára a Horthy-rendszer végső időszakában. Mindezek mellett ez a fejezet volt hivatott azt az egyáltalán nem könnyű problémahalmazt is bemutatni, hogy a korszak szereplői milyen információkkal is rendelkeztek a már a második világháború kezdeti éveiben zajló atrocitásokról, illetve a kezdődő, a zsidóságot érintő genocídiumról. A szerző felteszi ezt a kérdést a magyar állami és egyházi vezetők, valamint a sajtót olvasó állampolgárok kapcsán is. Megjegyzendő, hogy – szemben a mű további részeiben tapasztaltakkal – ebben a fejezetben kapnak a sajtóanyagok forrásként a legnagyobb szerepet, mintegy érzékeltetve és ezzel együtt alá is támasztva a szerzőnek azt a következtetését, hogy széles körű információ állt rendelkezésre egy akkor még csak lehetőségként feltűnő, majd realitássá váló német megszállás esetén a magyarországi zsidóság jövőbeni sorával kapcsolatban. Természetesen nem csak a sajtócikkek, hanem az egyházi, valamint állami szereplők levélváltásai, a cionisták információi, valamint a lengyel és zsidó menekültek tudósításai is alátámasztják ezt az érvelést. Megemlítendő, hogy a kötetben is citált, még 1943 nyarán is létező kapcsolat a zágrábi és pesti zsidó hitközség között nem csak az usztasa államban elkövetett – nem csak zsidókat, hanem szerbeket, cigányokat és kommunistákat is érintő – mészárlásokkal kapcsolatos információ áramlása aktív és tán nem is gyér számú voltát erősíti meg, hanem mintegy fel is hívja a figyelmet a hazai holokausztkutatás számára a délszláv térségre is. Sajnálatos módon a volt Jugoszlávia utódállamaiban született, a témakörrel kapcsolatban relevánsnak mondható, párhuzamok állítására is nem kizárt, hogy alkalmas kortárs szakirodalom nagyon kis arányban kerül be a hazai kutatás érrendszerébe.[4] Ennek csak részben lehet oka a délszláv nyelvtudás hiánya, hiszen a nemzetközi térben, elsősorban angol nyelven megjelenő írásokkal a délszláv kutatók – összességében a második világháború történetével kapcsolatban is – a hazai szakirodalom külföldi megjelenéséhez képest jóval gyakrabban jelentkeznek. Veszprémy László Bernát is jelentkezett az utóbbi időben a horvátországi holokauszt témáját feldolgozó, még 2016 folyamán az Amerikai Egyesült Államokban (!) megjelenő, összefoglaló jellegű munka kapcsán, azt jegyző szerzőpáros által is megfontolásra alkalmas kritikai megjegyzésekkel tarkított recenzióval.[5] Talán nem hagyható teljes mértékben figyelmen kívül a kötet eme fejezetében az a szerzőtől is merőben szokatlannak számító jelenség, mely szerint a Veszprémy által híres-hírhedtnek nevezett üzletember, Soros György holokauszttal kapcsolatos visszaemlékező mondatait – amiknek tartalmi kérdéseit egyébként meggyőzőnek tűnő módon cáfolja is – nem primer forrásból, hanem egy feldolgozásból idézi.[6]

A Bepakolva várjuk a fejleményeket címmel bíró fejezet a vidéki zsidó tanácsok szerepét hivatott bemutatni, a német megszállástól egészen a deportálások befejezéséig terjedő időszakban. Azonban ezen az alcímen is túlmutatva képet kapunk a vidéki gettósításról és a deportálások menetéről is. A Magyar Zsidók Központi Tanácsa német parancsra, 1944. március 21.-én megalakult szervezet volt, amelynek elnöki tisztét Stern Samu töltötte be, majd ezt követték a vidéki zsidók tanácsok megalakulásai. A vidéki zsidó tanácsokat Veszprémy László Bernát szerint vegyesen állíthatták fel a magyar, illetve a német hatóságok is.[7] A vidéki zsidó tanácsok elsődleges funkciója a gettófelállítás folyamatában volt szerepe, majd ezt követően megszűntek, esetleg a gyűjtőtáborok területén szervezték újjá őket. A fejezet mindezen folyamatok mellett adatgazdag módon mutatja be számunkra a zsidó tanácsok – adott esetben cionista vagy nem cionista – vezetőit, mintegy demográfiai jellegű elemzést is nyújtva róluk.

Az ezt követő fejezet a Kiszolgáltatva zsidóknak címet viseli. Ez a fejezet hivatott bemutatni a kikeresztelkedettek szerepét, ezen belül is a zsidó tanácsok és a konvertiták bonyolult, sok esetben egyáltalán nem konfliktusmentes viszonyát is. Megjegyzendő, hogy konvertiták a holokauszt alatt szintén üldözött rétegnek számítottak. Mindenképpen említésre érdemes a katolikus konvertitákat képviselni igyekvő Szent Kereszt Egyesület és Török Sándor író tevékenységének részletekbe menő bemutatása a kötet lapjain.

Azt ezt követő, Az a kis distancia című fejezet a fővárosi zsidó tanács szerepére fókuszál a Sztójay, valamint a Lakatos-kormány regnálása alatt. A korábbi hazai szakirodalom ezzel a periódussal kapcsolatban volt talán eleddig a leginkább szűkszavúnak mondható. A fejezet külön erénye, hogy árnyalt képet nyújt a Magyarországi Zsidók Szövetségének Ideiglenes Intéző Bizottságának korabeli átszervezéséről is. Ebben a fejezetben kapnak legnagyobb szerepet a visszaemlékezések., mindemellett itt kerülnek legnagyobb arányban lejegyzésre a segélyek, az embermentések ügyei, és a későbbi népbírósági perek bemutatása is tarkítják ennek a résznek a „szédületes forgatagot adó” összképét. Veszprémy László Bernát ebben a könyvrészben fejti ki azon vélekedését is, mely szerint a zsidó tanács vezetői és Horthy Miklós tárgyalásainak eredménye volt Koszorús Ferenc csapatainak bevonulása a fővárosba, amely az érvrendszer pontjai szerint némiképp zárójelbe is teszi Stern Samu elsősorban 1945 után túlzottan is sötét árnyalatokkal megrajzolt szerepét, valamint a kormányzó korszakbéli szerepének árnyalását kérdésként veti fel. Alapvetően az érvrendszer logikai felépítését nem érintő, ámbár mégis szubjektív tartalmú és így nehezen bizonyítható, túlzóan is szubjektív megjegyzések apró árnyékot vetnek a Horthy Miklósról írott sorokra. Horthy Miklós kapcsán eleve azt bizonyítani kell, hogy a kormányzó miért is nem volt gyenge képességű politikus – itt Veszprémy korábbi, az 1921. év politikatörténeti eseményeit feldolgozó kötetére hivatkozik -, jelentsen ez bármit is, ugyanis ez esetben egyáltalán nem „egzakt” jelzőről van szó. Azt is bizonyítania kellett volna a szerzőnek, hogy az időskor Horthy Miklós szellemi képességein valóban csorbát ejtett e.

A nyilaskeresztes hatalomátvételt követő időszakot Az „örök éjszaka” napjai címmel bíró rész mutatja be. Ezt az időintervallumot az jellemzi, hogy a németek kérésére újra megindulnak a deportálások és immáron valósággá válik a pesti gettó felállítása is. Mindezeken túl pedig a nyilas pártszolgálatosok kegyetlenkedései, a Dunába lövetések valamint a magyar főváros ostroma együttesesen rajzolják körbe az időszak „véres orgiájának” ecsetvonásait. Ebben az időszakban a fővárosi zsidó tanács ismét átszervezésre kerül, ámbár vezetőinek névsora zömében azért állandónak nevezhető. Ebben a periódusban a magyar kormányt a fővárosi zsidó tanács kérelmek sorával próbálja rávenni arra, hogy helyzetüket mihamarabb enyhítse legalább. A kötet ezen részében vázolja a szerző a fővárosi gettó sanyarú helyzetét, fókuszálva mind az egészségügy, mind a rendvédelem, mind pedig az elláttás, így ezen belül természetesen az élelmezés kérdésére is. A könyv említett lapjai rendkívül plasztikusnak is nevezhető képet festenek a fővárosi gettóban uralkodó sanyarú állapotokról.

Az akkor minden seb vérzett címet viselő fejezet a második világháborút követő korszak számonkérését és a zsidótanácsok emlékezettörténetét volt hivatott az olvasóközönség elé tárni. Veszprémy László Bernát nagyszámú vidéki és fővárosi zsidó tanácstaggal kapcsolatos népbírósági eljárást mutat be, a sorból némiképp önkényesen példaként kiemelve, Berend Béla, Munkácsi Ernő vagy éppenséggel Stern Samu nevét. A szerző kiemelten és részletesen foglalkozik a korábbi kutatásainak is az egyik fókuszát adó Berend Béla szigetvári rabbi sorsával. Berend Bélát Népbíróságok Országos Tanácsa az ellenük felmerült vádak alól felmentette, ennek ellenére életének későbbi szakaszában is perek sorozata kísértette. A perek közül kiemelkedőnek mondható a Moldova Györggyel folytatott csörtéje, amelynek a Szent Imre-induló című regény adta meg az alaphangot. Azonban a Kádár-rendszerben, a pártállam egyik „sztárírójával” kapcsolatban ez sikertelenül zárult Berend Béla számára, jegyezzük meg, hogy talán nem is zárulhatott másként. Ezt követően Berend Béla a holokausztkutatás jelentős alakjával, Randolph L. Braham-el is szintúgy sikertelenül pereskedett. Megállapítható, hogy a népbírósági ügyek feldolgozása, illetve a pártállami időszak problémáinak bemutatása az egyik legfőbb erénye a kötetnek, ennek ékes bizonyítékai lehetnek az 1953-as „cionista per” kapcsán írott sorok is. A könyv e részében fejti ki Veszprémy László Bernát azon vélekedését is, mely az elismerés és a tisztelet hangja mellett módszertani kritikával is illeti a magyarországi holokausztkutatás jelentős alakját, Randolph L. Braham-et. Randolph L. Braham munkamódszerével kapcsolatban a szerző azt fejti ki, hogy túlságosan is épített a túlélők visszaemlékezéseire, és ezeket tekintette elsődleges forrásnak. Így nagy mértékben ezeknek a szubjektív megközelítést egyáltalán nem nélkülöző mondatoknak az emocionális hatása alá került szerinte a narratíváinak megalkotása során a 2018 folyamán már elhunyt szerző. A kiadványt függelék zárja, amely a fővárosi zsidó tanácsok tagjainak fontosabb adatait rögzítő táblázat formájában jelenik meg.

Veszprémy László Bernát adatokban bővelkedő érvrendszerének konklúziója az, hogy a zsidó tanácsok érdemben nem tudtak változtatni a holokauszt menetén, mindössze a veszteségek mérséklését tűzhették ki reális célul. Veszprémy László Bernát rendkívül kiterjedtnek nevezhető forrásbázisra alapuló, hiánypótló kötete több, mint egy évtizedet felölelő levéltári kutatások eredményeképp született meg. A szerző munkájának hipotéziseit elsősorban a közigazgatási, bírósági iratokra alapozta, a kortárs magyar történettudomány nem csekélynek mondható részével egyetemben kritikusan és szkepszissel tekint az ego-dokumentumokból kinyerhető adatokra.[8] A munka szempont- és adatgazdaságára jellemző, hogy a fejezetek önálló tanulmányokként is bizonyára megállnák a helyüket, ahogy a kisebb egységeken belül is több, akár némi túlzással megfogalmazva önálló esettanulmánnyal is találkozhat az olvasó. Adott esetben akár a szerző további publikációs tevékenységét is gyarapíthatják ezek a kisebb egységek, hiszen egy összefoglaló jellegű munka írása közben óhatatlan a szűkebb megfogalmazás, nincs elegendő tér minden apróbb szempont, megfigyelés teljes körű kibontására a „nagyobb egész” megrajzolása közben. Természetesen a mű szerzőjének korábbi kutatási eredményei is szervesen beépültek a monografikus igényű feldolgozás soraiba, gondolva itt példának okáért a zsidó rendőrségről jegyzett írásokra.[9] A kötetet gördülékeny stílusa miatt nem csak a szűkebben vett szakmai, hanem az ennél tágabb olvasóközönség számára is befogadhatóvá teszi a szerző mondanivalóját. Veszprémy László Bernát írásának külön erénye, hogy szakított a kronologikus sorrendet előtérbe helyező „szerkesztési elvvel” és inkább tematikus egységekre bontva ábrázolta témáját, illetve a hagyományos Budapest-centrikus megközelítési mód helyett egészséges egyensúlyt tudott képezni a fővárosi és vidéki jelenségek párhuzamos ábrázolása során. Az iméntiek ékes bizonyítéka, hogy a vármegyei levéltárak iratanyaga is nem csekélynek mondható részét tölti ki a valóban impozánsnak nevezhető forrásbázis keretein belül. Természetesen a fővárosi levéltárak iratai, illetve jelentős számú nemzetközi forrásanyag is tarkítja a forrásbázis széles ábráját. A kiadványban idézett források visszakereshetőségét a 20. századi magyar történelem szenzitívnek is nevezhető témáit feldolgozó, kortárs magyar szerzők által jegyzett monográfiákat is megjelentető Jaffa Kiadó végjegyzetes megoldása egyáltalán nem könnyíti meg. Talán e tekintetben leginkább a könyvpiaci, „olvasóbarát” formának gondolt motiváció által megszületett „végjegyzetes” verzió helyett a hagyományos lábjegyzetelési forma szerencsésebb megoldás lenne. A 20. századi magyar történelemben egyáltalán nem ritkaságszámba menő szenzitív, emlékezetpolitikai tekintetben igen csak terheltnek nevezhető témakör kapcsán nyújt a tág olvasóközönség számára némi csapongás mellett is logikusan felépített, a hazai zsidó tanácsokról alkotott korábbi, talán túlzottan is érzelmi töltettel bíró, némiképp bűnbakképzőnek is nevezhető képpel szemben egy ettől narratívát. A frappáns címválasztású munka „zsidó tanács-képe” minden bizonnyal mélyen be fog épülni a hazai holokauszt-kutatás vérkeringésébe, bizonyára sokat hivatkozott műként fog szerepelni és az sem kizárt, hogy a későbbiekben építő jellegű tudományos viták ihletője is lesz. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy mindez a nemzetközi tudományos térre is igaz legyen, ehhez azonban külföldi kiadó is szükséges, az idegen nyelvű, elsősorban angol fordítás mellett. Azonban a szórtnak mondható példák mellett a hazai történettudomány lehetőségei e tekintetben igen csak korlátozottnak, sőt talán túlságosan is szűknek nevezhetőek napjainkban.

Hivatkozások

  1. Veszprémy László Bernát: Gyilkos irodák: a magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt, Budapest, Jaffa Kiadó, 2019.
  2. Veszprémy László Bernát: 1921: a Horthy-rendszer megszilárdulásának története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2021.
  3. Veszprémy László Bernát: Kápók a múlt fogságában. Náci koncentrációs táborok magyar zsidó funkcionáriusai a népbíróság előtt. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2023.
  4. Pozitív példáként említésre érdemes összefoglaló munka a szerbiai historiográfia jelenségeire fókuszálva: Szerbhorváth György: A jugoszláviai holokauszt emlékezete Jugoszláviában – irodalmi és tudományos könyvek tükrében, Regio, 23. évf., 2015/1, 152–166.
  5. Veszprémy László Bernát: Ivo Goldstein, Slavko Goldstein: The Holocaust in Croatia. University of Pittsburgh Press. Pittsburgh. 2016, 736., Hadtörténelmi Közlemények, 131. évf., 2018/1, 166–169.
  6. A prekoncepciózus írásra: Békés Márton: A Soros-birodalom születése, in Békés Márton (szerk.): A nagy terv. A Soros-birodalom Közép- és Kelet-Európában, Budapest, KKETTKK, 2021, 45–98.
  7. Végső István elismerő, ámbár kritikai megjegyzéseket is tevő, gondolatébresztő recenziójában ellentétes véleményt fogalmazott meg, szerinte a vidéki zsidó tanácsok egészen április közepéig német hatáskörben léteztek, ezt követően, április közepétől már a magyar közigazgatás szólította fel a zsidó hitközségeket a tanácsok megalapítására. Végső István: Kollaboráció vagy életmentés? https://konyvterasz.hu/kollaboracio-vagy-eletmentes/?fbclid=IwAR23MrkKaVJNTOnO5Upus1TM-9LeElo9d55G88qtPWhSL0nP5jHQ4ceDYoEA (Letöltés: 2023. április 11.)
  8. Az ego dokumentumok forrásértékéről, más irányú megközelítéséről, hasznosíthatóságáról: Gyáni Gábor: Az ego-dokumentumok történetírói haszna, Bárka. Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat, 29. évf., 2019/2. 69–74.
  9. Példának okáért említendő: Veszprémy László Bernát: „Sorstársaiknak árulói”? Az 1944-es magyarországi gettósítás során felállított zsidó rendőrségek, Múlt és jövő, 31. évf., 2020/1, 67–79.

Kiss Anna: Kemény János – Nagy Tamás: Magyar katonák Dél-Vietnámban (recenzió)

Recenzált mű: Kemény János – Nagy Tamás: Magyar katonák Dél-Vietnámban 1973-1975, Budapest, Zrínyi, 2020. ISBN: 9789633275481 388. o.

Kemény János politológus és Nagy Tamás hadtörténész Magyar katonák Dél-Vietnámban 1973-1975 című könyve 2020-ban jelent meg a Zrínyi Kiadó gondozásában, dr. Botz László ny. altábornagy lektorálásával. Az írók célja a könyvvel az volt, hogy egy olyan periódusát mutassák be a magyar történelemnek, amely nem kapott kellő figyelmet az elmúlt évtizedekben, ami pedig nem más, mint a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (NEFB) magyar tagozatának a működése Dél-Vietnámban. Az szerzők szerettek volna egy átfogó képet adni arról, hogy mi előzte meg a misszió létrejöttét, milyen szervezési problémákat kellett megoldania a magyar vezetésnek ahhoz, hogy ez létrejöjjön, milyen nehézségekkel néztek szembe a delegáció vezetői és tagjai Vietnámban, milyen tevékenységeket folytattak az NEFB tagjaként és nem utolsó sorban arról, hogy milyen utóélete volt a missziónak.

Ugyan az elmúlt évek során nem volt kifejezetten felkapott a magyarok vietnámi háború lezárásában betöltött szerepe a történettudományban, a veteránok kezdeményezésére elkezdődött a levéltári anyagoknak a felkutatása és feldolgozása. A könyv főként a levéltári anyagokra támaszkodik, azokat mutatja be és értékeli, de ezek mellett támaszkodik a még élő veteránok visszaemlékezéseire, írásaikra és fotóikra, ezzel téve sokkal emberközelibbé a megtörtént eseményeket.

A könyv rendhagyó módon két előszót is kapott: az egyiket Nguyen Tien Thuc, a Vietnámi Szocialista Köztársaság magyarországi rendkívűli és meghatalmazott nagykövete, a másikat pedig Dr. Botz László ny. altábornagy írta. Botz László maga is 1 évet töltött a misszió ideje alatt Dél-Vietnámban, azonban nem csak vietnámi veteránként, hanem a Magyar-Vietnámi Baráti társaság elnökeként is szorosan kötődik a témához.

A monográfia alapvetően két nagy egységből épül fel: a főszövegből és az igen részletes mellékletből. A főszövegben a szerzők először az előkészületekről írnak, majd három nagy fejezetben tárgyalják a magyar katonák három váltását az NEFB tagjaként, majd egy képekkel sűrűn illusztrált részben számolnak be az NEFB-körzetekről és ellenőrző pontokról, végül pedig levonják a magyar tagozat működésének a konklúzióját. A mellékletekben többek között a párizsi egyezmény teljes szövege, a veteránok visszaemlékezései, névjegyzékek és a vietnámi háború számos adata is megtalálható.

Az előkészületek fejezetben a szerzőpáros részletezi azt, hogy milyen események vezettek odáig, hogy béketárgyalások kezdődjenek Párizsban a vietnámi háború évtizedek óta tartó vérengzésének a lezárására, hogyan jött létre a békeszerződés, milyen csatározás folyt az amerikai és a vietnámi felek között és mit is jelent a béke pontosan. A szöveget gyakran megszakítják idézetek, amelyek különböző levéltári iratokból származnak, ezek megerősítik és egyértelművé teszik a szerzők állításait. Végül 1973. január 27-én került sor a békeszerződés aláírására és ezzel hivatalosan is megkezdődhetett a magyar kontingens munkája, ami eddig csak a színfalak mögött szerveződött és formálódott. Helyet kapott továbbá ebben a fejezetben a Magyar Népköztársaság és a Vietnámi Demokratikus Köztársaság (VDK) kapcsolatának elemzése, valamint a Külügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium misszióra való felkészülésének a bemutatása is.

A következő nagyobb fejezet Az első váltás címet kapta, mivel a vietnámi magyar kontingens első körben kiküldött katonáinak a tevékenységét mutatja be. Először megismerkedhetünk az aktuális külpolitikai helyzettel és azzal, hogy milyen állapotok fogadták a magyarokat, amikor megérkeztek Dél-Vietnámba. Ezután elolvashatjuk a különböző bizottságoknak a létrejöttét, az NEFB-körzetek elfoglalását és azt, hogy hogyan kezdte meg a működését a bizottság. A könyv ismerteti azokat a kérdéseket, amelyekben az NEFB tagjai (kezdetben Kanada, Lengyelország, Magyarország és Indonézia, de már az első magyar váltás ideje alatt átveszi Kanada helyét Irán) között vita alakult ki, ilyen volt például a Khe Sanh-i bombázás kérdése, aminek az ügyében végül sosem egyeztek meg a felek. A fejezet részletezi az első váltás alatt végbement fogolycseréket, a különböző légi szállításokat és helikopterincidenseket, köztük azt a tragédiát, amelyben két magyar tiszt (Dylski Aurél határőr százados és Cziboly Csaba tartalékos főhadnagy) is életét vesztette 1973. április 7-én. Ez az eset volt az, ami miatt végleges elhatározást hozott a kanadai vezetés arról, hogy kilépnek az NEFB-ből. A fejezet végén pedig megtudhatjuk, hogy milyen volt a magyar katonák élete az első váltás alatt és milyen volt a hazautazásukkor a vietnámi helyzet.

A harmadik fejezetben a magyar kontingens második váltásának ideje alatt történt eseményekbe nyerünk bepillantást. Ahogy az első váltásnál, úgy itt is először az aktuális világ- és helyi politikai helyzetet ismerhetjük meg, mivel ezek alapjaiban határozták meg a magyarok tevékenységét. Az 1974-es évben újra felélénkültek a harcok Vietnámban, így számos olyan kérdésre kellett választ találnia az NEFB tagországainak, amire korábban nem volt példa, működésük azonban egy idő után holtpontra jutott és megbénult. A fejezet részletesen tárgyalja a második váltás alatt történt incidenseket, a soros elnökség alatt történteket, a fogolycseréket és a magyar tagozat kapcsolatát a másik három NEFB taggal, valamint a VDK-val és DIFK-kel való együttműködést. Ebben az időszakban több rendkívüli esemény is történt a magyarokkal, amelyekről a szerzők is részletesen beszámoltak, ilyen volt például Hernádi András váratlan halála, a különböző autóbalesetek és belövések, Mikó Lajos tartalékos hadnagy disszidálása és vietnámi gyerekek kimentése a tengerből. Továbbá a fejezetben arról is szó esik, hogy milyen tevékenységeket végeztek a magyar katonák a szabadidejükben és hogyan tartották a kapcsolatot az otthon maradt családtagjaikkal.

A következő fejezetben a harmadik, egyben utolsó váltás történetét ismerheti meg az olvasó. Ahogy az előző két váltásnál, úgy itt is egy katonai-politikai összefoglalóval kezdenek a szerzők, amelyből kiderül, hogy a vietnámiak közötti ellentét fokozódott és ez folyamatosan nehezítette az NEFB munkáját. A fejezetből megismerhetjük azt, hogy milyen problémákkal küzdött a magyar delegáció ebben az időszakban, ezek között többek között voltak vezetési, pénzügyi és soros elnökségi problémák is. Ahogy a helyzet egyre inkább elmérgesedett, úgy szaporodtak meg a rendkívüli események is ebben az időszakban. A magyar delegáció biztonsági helyzete tovább romlott, több betörési kísérlet is volt a magyarok által használ épületekbe, valamint megszaporodtak a belövések is. A vietnámiak tüntetéseket szerveztek az NEFB és a szocialista delegációk ellen és egyre több volt a fegyelmi problémából adódó incidens is. Megismerhetjük azt, hogy milyen okok vezettek a NEFB-tevékenység végéhez és, hogy hogyan zajlott a körzetek bevonása, valamint a delegáció tagjainak a kimenekítése, amihez végül még amerikai közreműködésre is szükség volt. Végül minden jól alakult és a magyar delegáció tagjai sértetlenül hazajutottak a küldetésükről.

Az ötödik fejezetben az NEFB-körzetek és ellenőrző pontok részletes, képekkel tarkított bemutatása található. Az utána következő, utolsó, fejezet a Konklúzió címet kapta, mivel az írók ebben foglalták össze az NEFB, azon belül is a magyar delegáció, működését és jelentőségét, valamint a misszió utóéletét.

A magyar katonák Dél-Vietnámban 1973-1975 egy hiánypótló munka, amely alapján a magyar katonaság történetének egy olyan szeletébe nyerhetünk bepillantást, amely az elmúlt évtizedek során majdnem feledésbe merült. A levéltári anyagok, a személyes visszaemlékezések, a képek és az elemző szöveg olyan módon van vegyítve ebben a munkában, hogy az olvasó könnyen át tudja érezni azt, hogy milyen lehetett azoknak a honfitársainknak, akik a szülőföldjüktől ilyen messze teljesítettek szolgálatot. A könyvben szereplő katonák nem csak egyszerű katonák, hanem hús-vér emberek, akiknek vannak érzéseik és problémáik. Azoknak ajánlom a könyvet, akik szeretnék megismerni a magyar történelem egy olyan részét, amely nem kapott széles nyilvánosságot, de nagyon izgalmas és kellően jól dokumentált.

Zoltán Bárány: Heroes Among Us (review)

Reviewed book: Czókos Gergely – Kiss Réka – Máthé Áron – Szalai Zoltán (eds.): Heroes Among Us – 50 True Stories of Brave Hungarians in the 20th Century, Budapest, Open Books Publishing, 2021. ISBN: 9789635720002 319 pp.

When I first held the book in my hands, I immediately thought that this work would surely be about the victims of communism, and this is why reason the colour red was chosen for the cover, and also the dominant colour of the interior of the book. However, the very first story, the tragedy of Gáspár Alapy (who died in the Dachau concentration camp), revealed a much more astonishing fact. The cover of the book and that found throughout the volume reflects the blood of the martyrs. The dictatorships that emerged in 20th century Hungarians amid domestic and foreign political turmoil shed much innocent blood. There are those who would have merited celebration for their anti-Nazi resistance, yet the Soviet-type communist regime tried to brutally break. Such is the story of Zoltán Benkő, who took part in the national anti-Nazi resistance. During World War II, he was involved in the bombing of the statue of Gyula Gömbös (a pro-German politician). For a short time, he hid the explosives under his mother’s sofa. Later, during his interrogation, an officer accused him of fascism, and when Benkő defended himself with the story above, the argument was that “anyone who had been able to blow things up in 1944 could blow things up after 1945.”

In addition, to the horrors of the Second World War, the Hungarian people also had to live through the sudden change from one dictatorship to another. It is generally accepted that 1945 was another watershed in Hungarian history. The communist regime used physical coercion or psychological terror to remove potential political opponents from the political arena. In addition, Soviet-style communism did not represent the very people it purported to be champions of but persecuted and exploited its own people. One of the greatest sins of the system was to pit father and son against each other within a family, doing so when it created a sense of shame and guilt for supposed sins against the regime and its ideology. For a long time, the violence and injustice suffered were not allowed to be spoken of, even within a family. However, the wounds of the past cannot be healed by the passage of time alone, they need to be talked about. Heroes Among Us wants to honour the memory of individuals who have been undeservedly forgotten. For example, Géza Soos had the astounding fearlessness to steal a plane with Nazi insignia to deliver the Auschwitz Protocols (or Vrba-Wetzler report) to the US Army in Italy and try to prevent the siege of Budapest. He was later forced to leave the country in 1946 due to communist persecution.

The work is difficult to read, but this is not the fault of the authors or the editors. Each life story is a world of its own, in which one can imagine oneself, trying to understand the motivations and thoughts of the protagonists of the story. The endings are often shocking, and it is difficult to digest the unanswerable questions. In my opinion, this book is not a “fast-read”. If someone is interested in the martyrs of 20th century Hungarian and wants to get to know the faces of the everyday heroes of anti-dictatorial resistance, I suggest reading one chapter per day for fifty days.

It is not easy to say what these fifty individuals have in common. They came from very different social situations, different professions, and careers, and were not all persecuted or humiliated to the same degree. What perhaps unites all of them, however, and why it is worth putting all fifty of them side by side, is that they were Hungarians, they loved their homeland and they desired to protect it from oppressive dictatorships.

While reading, one can also sense a kind of intention on the part of the authors: these heroes did not suffer alone, but each of them had a family, a community of friends, or a congregation standing beside them. For example, Reverend Lajos Gulyás (who was involved in a local National Council during the 1956 Revolution) was absolutely convinced of his innocence as he did not do anything unlawful, and he also saved a communist police officer from lynching. At the time of his arrest, he was celebrating his 39th birthday. He said goodbye to his three daughters, whom he never saw again as he was sentenced to death and executed by the communist state.

By its very nature, dictatorship does not tolerate any kind of counter-opinion. It does not think about morality or religion outside of its ideology. We can find two striking examples of this. First, György Krassó was like a “stuntman” or “an eternal revolutionary” as the chapter’s title refers to him. He produced thousands of pamphlets about the oppressive regime, and then he took part in the siege of the Hungarian Radio station in the Revolution of 1956 (for which he was sentenced to ten years in prison). In the 80’s he held illegal celebrations of the 1956 Uprising. Father Placid Oloffson repeatedly spoke out against communism and condemned all armed struggles. Nonetheless, the Soviet court accused him of: “inciting the audience in his speeches to commit massacres.” He was then innocently sent to a Gulag in the Soviet Union for almost ten years.

The book contains fifty names of people, examples of bravery, as the title declares. It reminds me of an ancient, iconic story from the pages of the Bible. Before the destruction of Sodom, God said: ”If I find fifty righteous people in the city of Sodom, I will spare the whole place for their sake” (Gen 18:26) One of the most important guarantees of Hungary’s rise, of the nation’s revival, was that there were at least fifty righteous and courageous people (and many more) who would not compromise with the oppressive regime and who took the risks that came with it. Some were even offered great opportunities, such as study trips and leadership positions. As an example, the communist regime wanted to win physicist Zoltán Bay over “using the proverbial carrot and stick”, but after he saw the sabotage operations against his colleagues, and alleged “reactionary forces”, he had to flee the country.

The book is so important to our nation that President János Áder presented it to Pope Francis during a visit to Hungary. The Hungarian fate has often been an oppressed fate, like that of early Christianity, or of today’s persecuted Christianity. And in connection with this, we can find pastors, priests, bishops, and clergymen from almost all denominations who were attacked and humiliated. These brave people were also like “those whom the world did not deserve.” (Hebrews 11:38) Furthermore, this volume also indicates that our present age must face the sins of the past and decry the curse of evil again and again. At the same time, there were predecessors of whom the Hungarian people can be proud, and who set an example for us in times of need. They were the heroes who are still among us today.

This book describes fifty people who “must be known”. At the same time, it is clear that many stories like theirs can be learned from recent research, so I hope future volumes will be born.

Timári Krisztián: James Falkner: Prince Eugene of Savoy- A Genius for War Against Louis XIV and the Ottoman Empire (recenzió)

James Falkner: Prince Eugene of Savoy- A Genius for War Against Louis XIV and the Ottoman Empire, Philadelphia, Pen and Sword Books ltd, 2022. 214.p.

James Falkner történész új könyve egyfajta ötvözet a régebben megjelent műveinek és Savoyai Jenő herceg katonai karrierjének. Az író a spanyol örökösödési háborúról (1701-1714) már több könyvet is készített, ahol a megjelent művekben a nagyobb ütközetek és hadvezérek kaptak főbb szerepet. Az életmű írásban a szerző a tapasztalatát és jól megfontolt felépítését alkalmazza. Savoyai Jenő életének is kiemelkedő szakasza volt a spanyol örökösödési háború, így az újonnan megjelent mű javarészt már az író korábbi éveiben kutatott eseményeket is bemutatja.

A kötet forrásbázisából kiemelkednek a bécsi Udvari Haditanács levéltárában (ÖstA-Kriegsarchiv) őrzött katonai jelentések, beszámolók, térképek, amelyek a tábornagy katonai múltját mutatják be. Az iratanyag vizsgálata kiegészül a korszakban a herceg életében vagy halála után megjelent művekkel. A korabeli művek felhasználása kiindulópontként szolgált Falkner számára. Ezeknek a használata bizonyítja, hogy Savoyai Jenő már életében nemzetközi elismerésnek örvendett, amit a szerző többször is kiemel. A szakirodalom között a hadtörténeti munkák alkotják a mű szinte egészét. A kötetben időrendi sorrendben haladunk végig Savoyai Jenő korai éveitől kezdve. A lineáris haladás a fejezeteknél a könnyebb átszellemülést segíti elő. A bőséges bevezetés és a történeti-földrajzi kontextus bemutatása mellett az író a gyakran átláthatatlan diplomácia történettel is sikeresen megküzd.

Falkner az első fejezetekben részletes leírást ad az Oszmán Birodalom, a Francia Királyság és a Habsburg Birodalom haderejéről, annak katonai hierarchiájáról és egyes egységek harcértékéről egyaránt. A hadseregek összehasonlítása kiemelt státuszt kap végig a műben. Az író világosan bemutatja és alátámasztja, hogy a herceg egész életében, néhány békésebb évet leszámítva állandóan mozgásban volt az adott katonai kötelékben Nyugat-Európától egészen a balkáni területekig. A francia és oszmán területeken zajló háború diplomáciai okok miatt gyakran egy időbe esett, így a politikatörténet a hadtörténet mellé elengedhetetlennek bizonyul a szerző meglátása szerint.

A könyv célja a címben is helyet kapott. A korszak egyik legkiválóbb hadvezérének stratégiai, hadászati zsenialitását kívánja bemutatni, de olvasmányosabban és lényegretörőbben, az eddig megjelent szakirodalomhoz képest. Ezt a megállapítást a könyv hossza is bizonyítja, mivel az alig több mint 150 oldal. A hangsúly azokon a főbb összecsapásokon volt, ahol a herceg katonai képessége a lehető legjobban a felszínre tört. Így például a zentai csata is külön fejezetet kapott, ezenfelül ez az első rész, ahol az író bővebben kifejti a herceg taktikai érzékét és stratégiai elképzeléseit, mindezt szerzői kommentárral. A zentai csatához hasonlóan a későbbi fejezetekben lévő Turini csatával vagy a Blenheimi ütközettel szintén ugyanezeket az álláspontokat és irányvonalakat figyelhetjük meg.

Az innentől következő hét fejezet fókuszál a spanyol örökösödési háború eseményeire. A megüresedett spanyol trónra a Francia Királyság és a Habsburg Birodalom is egyaránt igényt tartott. A Habsburgok spanyol férfi ágának kihalása után az osztrák Habsburg ág családi és dinasztikus kapcsolatok révén akarta a trónutódlás kérdését rendezni, míg a Francia Királyság szintén dinasztikus kapcsolatok útján tartott igényt a trónra. Végül XIV. Lajos (1643-1714) unokáját Anjou hercegét, a későbbi V. Fülöpöt (1683-1746) még II. Károly (1665-1700) spanyol király utolsó éveiben megválasztották örökösnek. A diplomáciai bonyodalmat végül a hadszíntereken kívánták rendezni.

A könyvben jól érezhető, hogy ezek a fejezetek a legkidolgozottabbak és a legjobban felépített fejezetek, utalva az író több évtizedes ismereteire a témáról. A fókusz részleges áthelyezése az ellenséges vezérkari, politikai szereplőkre tudatos volt, hogy a herceg gondolkodásmódja és értékrendje jobban elhelyezhető legyen térben és időben. Megismerhetjük Savoyai Jenő kevésbé ismert és közölt magánéletét, szokásait, esetleges felmerülő problémákra adott reakcióit, így még komplexebb képet kaphatunk róla. Külön fejezetet kapott a tábornagy életében döntő fontosságú megbízatása, amikor a császár kinevezte az Udvari Haditanács élére. Falkner nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a Habsburg Birodalom legmagasabb katonai pozíciójának betöltése, amit egészen haláláig viselt, óriási elvárásokat is jelentett. A herceg felé támasztott elvárások már a harctereken bőven túlmutattak és a politika területén is jelentkeztek. Mindemellett a pozíció előnyeként szolgált a nagyobb stratégiai szabadság a harcterületeken.

A diplomáciai kapcsolatok és összefüggések kiemelése Falkner számára ugyanannyira fontos volt, mint az ütközetek katonai leírása, így az eseményeket nem csak a tábornagy, hanem akár egyes országok szemszögéből is láthatjuk. A Francia Királyság kiemelése a legerősebb bár XIV. Lajos érdekei átformálták a herceg előzetes elképzeléseit. Innentől fogva válik egyre gyakoribbá, hogy a szerző beemel hosszabb idézeteket. Az idézetek szorosan kapcsolódnak a szöveghez és megfelelő kohéziót is alkotnak azzal. Az író szorosan épít a hangulatvilágra, így a kommentárjaival, illetve a Blenheimi fejezetnél elsőként megjelent képi illusztrációkkal próbálja az olvasót magával ragadni. A színes festmények, portrék kiváló vizuális anyagként hatnak.

A spanyol örökösödési háború második felében a Habsburg Birodalom kétfrontos háborúra kényszerült II. Rákóczi Ferenc felkelése miatt. A szerző többször is kiemelte azt a problémakört, hogy Savoyai Jenő hozzáértése mindkét harctéren szükséges lett volna, de az elmozdítása a fontosabb nyugati harctérről nem volt lehetséges. A tábornagy felértékelődése folyamatosan növekedett a fejezetek alatt. Az elismerések ellenére Falkner megpróbál objektív maradni és igyekszik kiemelni a herceg hibáit, gyengeségeit is. Az író még nagyobb hangsúlyt fektet ezekben a fejezetekben az ellenséges haderő és taktika megismerésére, illetve a tábornagy személyes kapcsolataira a hadseregben. Marlborough herceggel való kapcsolatának bemutatása talán az egyik legmélyebb szál a történetben.

Az objektivitás kérdésköre már szóba került, sőt végig szerepet kapott a műben, mivel az író kitért a tábornagyot is sújtó vereségekre, rossz diplomáciai döntésekre is. A csalódottság és egy vesztes háború képe Savoyai Jenő életében és a műben is egyaránt nyomatékosan lett kiemelve. A tizedik fejezetben került központba a Malplaquet-i összecsapás, ami súlyos árat követelt mindkét fél részéről, de az egyik legmeghatározóbb katonai győzelme volt a hercegnek. Falkner hangsúlyozza, hogy a csata után következő diplomáciai és politikai folyamatok, amiben bár maga a herceg is próbált részt venni, végül beárnyalták ezt a győzelmet.

Összeségében a mű több aspektust tartalmaz, mindamellett számos újdonságot kiegészítő információt közöl mind a korszak gazdasága, kultúrája és egyéb érdekességei iránt, ami megkülönbözteti sok hasonló műtől. A hadvezér katonai zsenialitásán túl a szerző megpróbálja az embert is bemutatni, amihez korabeli forrásokat és visszaemlékezéseket is felhasznál. A fejezetek közötti idő és térbeli ugrások, viszont néhol zavaróak tudnak lenni, még akkor is, ha azok kihagyása, amiatt történt, hogy azok az évek kevésbé voltak eseménydúsak és a herceg sem tartózkodott a csatatereken. A könyv erőssége, hogy a gyakran nehezen értelmezhető hadmozdulatokat és taktikákat is jól értelmezhetően, de nem korlátolt módon adja át az olvasónak.

Dániel Tóth-Gyóllai: Béla Vasady: A lelkész mint… vagy: mintalelkész (review)

Vasady Béla (ed.): A lelkész mint… (vagy: mintalelkész), harmincnégy tanulmány az egyetlen-célú és sokoldalú lelkipásztori hivatásról, Igazság és Élet booklets, vol. 20., 1940, pp 3–172.

Review written by Dániel Tóth-Gyóllai[1]

What is the purpose of the Church in the World? What is the purpose of the pastor in the Church? What is the purpose of the Christian wo/man, in his/her life?

These questions arose in every period of the Church history. It was the same with the Hungarian Reformed Church in the 1930’s, which was an era full of tensions, but at the same time charged with vivid energies. The fundamental questions of the life of the believer were ever central in this period and essays concerning the problem of theological education were headlines on the pages of theological journals. The renewal of the theological education was of special importance for dr. Béla Vasady[2] too. He was a faithful supporter of the educational reform[3] of Sándor Csikesz and Imre Révész, who intended to unite the four Hungarian theological seminars in one joint programme, planning to create grounds for training pastors of different types (specialized in different pastoral activities like church organization, preaching, cura pastoralis, diakonia etc.). In 1936 Vasady launched a study series on the pages of ‘Igazság és Élet’ with the title “The pastor as… exegete, historian, dogmatician, church-organizer, social- and economical politician, pedagogue and psychologist etc.” It was his intent to provide appropriate space for debate over the one and many-sided profession of pastoral work, therefore he equally invited professors and parish pastors to write essays on this single topic, approaching it from different angles. The elaborations of 16 theological professors, 17 parish pastors and one non-theologian church worker were first published in the periodicals of ‘Igazság és Élet’ between 1936 and 1940. Later, Vasady decided to publish these works in one collection, in a compilation book. This book with its plain green paperback is the one the reader holds in his/her hands.

With its 169 pages, 34 essays (with a length 3–10 pages) and 20 different titles this book resembles short-story collections. Every work has its standalone value, and they are prepared mostly without the purpose of creating a whole. A pastor may get an overwhelming sense reading them at once, since most of the titles claim to describe the essence of the life and work of a pastor in an exclusive way. Fortunately, for almost all of the authors the fundamental governing objective is the ‘ministerium verbi divini.’[4]

It is a document of exhortation and admonition for all pastors of all ages. It encourages to strengthen our confidence in the ever-living Word of God and warns to never underestimate its necessity in our everyday life, as Vasady wrote in his essay (‘The pastor as dogmatician’): “The pastor has a calling for a way of life, not for a career. A way, on which he[5] must not stop but always walk forward.”[6]

As such this book makes a good pedagogical reading for all Christians. Most of the essays start and conclude with ontological questions like the right relation between thinking and believing[7], the purpose of being ethical as a Chrisitan[8], the necessity of humility in the face of the Scriptures[9], the irreplaceability of the communion of the faithful[10] or the message of the Bible on the concerning question of social inequality[11].

These works are also critical of the Hungarian Reformed Church. They promote the improvement of the weak areas of the Church’s functions. Many authors emphasize the need for extending the Hungarian theological literature.[12] Others outline the basic necessity of liturgical reform[13], or that of the returning of theoretical subjects in theological education[14].

Ultimately, the purpose of this book is to present that the work and life of the pastor is many-sided and single-scoped at the same time. Its single scope is the service of the Word of God, its many sides are the different activities through which the Word of God is proclaimed. The construction of the book helps the reader create their own understanding of the building of a pastor’s ministry. It begins with the most evident theological aspects of it (exegesis, Church history, philosophy, dogmatics, and ethics) goes through its practical theological considerations (homiletics, liturgy, pedagogy and psychology) and finds its route all the way to the less popular subjects of ecclesiastical law, social and diakonal ministry and foreign mission. This structure is quite parallel with the outline of the unified theological education of that era.[15]

The collection starts with the elaborations of two parish and two academic pastors in the topic of exegesis, and its role in the service and life of a pastor. The authors set off their explanation from the same perspective. They emphasize the cruciality of the Bible (in its original formula[e]) as the most valuable and only irreplaceable device of the pastor. The Old Testament and the understanding and interpretation of its verses are in the focus of Sándor Czeglédy and Kálmán Kállay. Kállay draws the reader’s attention to the danger of misleading translations, stressing the importance of using the diagnostic conclusions of historical-critical method. For Czeglédy exegesis is more like close attention and connection between the reader and the Bible. He approaches the question from the spiritual benefits of the attentive observation of the Word of God. The elaborations of Károly Erdős and János Victor treat the topic of ‘The pastor as the exegete of the New Testament’. Both authors narrow their perspective by focusing on the preaching of the Word of God. Victor’s writing plays a summarizing and also a widening role at the end of this section. As a good systematical theologian, he defines the exegesis as a many-step process, which ends in the ever-present Word of God as His self-revelation to the congregation.

Péter Görömbey and Imre Révész write their essays under the title: ‘The pastor as a Church historian’. On the one hand they list the different aspects of the need for knowledge in church history while on the other note that there is no possible way for a parish pastor to be present in his pastoral work in the congregation and at the same time take it seriously to research in the disciplinary science of Church History. For Révész the implication, that the pastor has to be a church historian means that without knowing our history (which is our path), we are blind in the present and are running foolhardy into the unknown future.

‘The pastor as a philosopher’ – is the title of the works of Dezső Trócsányi and Ignác Farkas. This section brings about a historical tension and contradiction. Both authors point out that theology is always in connection with philosophy, and the latter has many lessons to teach the former. But the difference is almost as important as the similarity: theology is the science of faith, and not that of the mind.

Two systematic theologians and two parish leading pastors discuss the topic of the pastors’ dogmatical and ethical responsibilities. József Kovács’s work gives a general clarification about the misunderstandings surrounding dogmas. Béla Vasady completes the argument of his fellow pastor by analyzing the role of dogmas in the life of the pastor (and also in that of the Church) in detail. The same order applies to the pair of Muraközy’s and Török’s essays. Muraközy introduces the topic with contemplating over the question ‘What does it mean for a Christian to be morally perfect?’ putting the exemplary life of the pastor in the focus, while Török unfolds the question with focusing on the crisis of the preaching of the Church which lacks practicality and true desirable power. Sándor Czeglédy (jr.), Lajos Darányi, Lajos Gönczy, Sándor Benedek, Endre Tóth and Sándor Vikár carry on with the subject of the sermons and the worshipping of the community and bring the reader to the conclusion: all pastors are primarily liturgists and homilists as it is exclusively their mission to lead the community in the worshipping of God. It shakes the fundamentals of the worship of the Church if pastors cease to be priests and saints of God in this manner.

All pastors must become guide for the mind and spirit of every sheep in their flock. Sándor Makkai and Béla Soós highlight the above implication with examples of recent challenges pastors must encounter on both scientific and pedagogical levels. In the essays of Andor Enyedy and Kálmán Maller the psychological aspect of pastoral work is underlined with the implication that there is true spirit-curing power in the glorification of the Holy Spirit, and it is of particular importance for the pastor to become a spiritual leader in the glorification of God.

Three authors discussed the role of ecclesiastical law in the life and work of reformed pastors. Elemér Győry (as parochial pastor and bishop), István Kováts J (as professor of theology and law) and Béla Szentpéteri Kun (as Church lawyer) take a similar position on the problematic issue of the ecclesiastical law by articulating the biblical grounds for paying special attention to organizing the life of the people of God.

This section is followed by five essays concerning the outward and worldly service of pastors. Reading Béla Pap’s and János Domján’s papers the reader’s attention turns toward some recent subjects[16] like social-politics, social misery, starvation, poverty, unemployment and other social phenomena. In Pap’s and Domján’s view the pastor needs to be aware of general as well as locally specified social circumstances to become ever more sensible in his ‘social’ preaching. In the essays of Sándor Joó, Lajos Szabó and Jenő Horváth more of the pastor’s outward activities are discussed. They expose the biblical background for diakonia and foreign mission as basic responsibilities of the Church and outline the pastor’s specified work in it as to promote and organize them among the members of their congregation.

The book ends with the subject of ‘The pastor as shepherd’. The length of Lajos Imre’s and Imre Szabó’s essays (both cover ten pages adding up to more than eleven percent of the book) indicate the superior importance[17] of the topic. These works are the opposite of the first ones in the sense that they put more weight on the proclamation of the Gospel outside the Church walls.[18] It was a special re-recognition of that certain age that preaching without pastoral care is similar to a flower cut from its stem.[19]

This compilation book gives abundant material for today’s Christian readers struggling with the everyday questions of Christian life. One (especially one with Church historian sensibility) can gain a wide insight to the spirituality and intellectuality of that era through the lines of these essays. The book’s pages are full of vigorous thoughts of theologians willing to act today. Therefore, it could make one of the most encouraging readings for theological students fighting with the decreasing of their own readiness to serve the Word of God and to serve others. Every single writing has something more to say about the profession of pastors, and although not all of them are of the same quality, there is not a single essay that lacks attention to the Word of God and its outstanding priority among all other remarkable things in the work of pastors.

References

  1. PhD Student, Doctoral School – Faculty of Theology of Károli Gáspár University, PhD Supervisor: Prof. Dr. Gergely Hanula.
  2. Professor of dogmatics in the theological faculty of Tisza István Hungarian Royal University of Debrecen ([1932–]1934–1949), founder and chief editor of the ‘Igazság és Élet’ theological periodical for pastoral work (1935).
  3. See, Vasady Béla: A lelkészképzés reformja, különlenyomat a Lelkészegyesület 1939. évf. 50., továbbá 1940. évf. 1–6. számából, Debrecen, Városi Nyomda, 1940.
  4. Ministering the Divine Word.
  5. Note that there were no female pastors in that era.
  6. Vasady 41. Or elsewhere: „The pastor can never agree with being one-sided, his work and profession cannot be limited to one specific activity, because he’s called for a job covering his whole life-span.” Vasady 3.
  7. See Trócsányi, 28.
  8. See Muraközy, 45.
  9. See Kállay 10–13; Farkas 31; Soós 82.
  10. See Vasady 45; Czeglédy jr. 53; Gönczy 64–66; Benedek 68; Vikár 138.
  11. See Pap 123; Domján 125; Joó 152; Szabó 156; Horváth 158.
  12. See Czeglédy 7; Kállay 12; Erdős 17; Görömbey 24; Kovács 37–38; etc.
  13. See Darányi 59; Gönczi 57; Tóth 135; etc.
  14. See Czeglédy 7; Révész 24; Vasady 40.
  15. See the Curriculum of the General Convent 1924.
  16. Inward and outward mission, diakonia and sociology were each frequently debated topics in the 1930’s. The curriculum of the theological education was extended in 1911 and 1924 in the direction of these subjects.
  17. I mean Vasady’s and some of the authors’ personal priority by that.
  18. See Károly Erdős’s comment on this matter: „Today’s Church work is leaning toward pastoral and spiritual care. The influence of the intellectual development of this era contributed to the fact that in our most recent Synod articles, the name of the leader of a congregation became the pastor (note the difference between Hungarian words: ’lelkész’ or ‘pap’ and ’lelkipásztor’). And while pastors used to preach the Holy Scriptures, they are now only contemplating or conversing about it.” Erdős 14.
  19. See Szabó 168.

Kiss Anna: Bao Ninh: A háború szomorúsága (recenzió)

Bao Ninh: A háború szomorúsága, Budapest, Zrínyi Kiadó, 2020. 198 o. ISBN: 9789633278116

Bao Ninh, A háború szomorúsága című regénye 2020-ban jelent meg magyar nyelven, a Zrínyi Kiadó gondozásában, Bakos Ferenc fordításában. A szakmai lektorálást dr. Botz László nyugalmazott altábornagy végezte. A mű eredeti kiadása 1990-ben látott napvilágot, azonban a vietnámi vezetés ekkor betiltotta, s végül csak 2006-ban vetett véget e tilalomnak. Az angol fordítás 1994-ben készült el The Sorrow of War címmel, s még ebben az évben meg is nyerte a brit Independent, Foreign Fiction Prize díját. Megjelenése a magyar könyvpiacon hiánypótlást jelentett/hiánypótlást jelenthet a magyar történelemtudomány számára, hiszen amellett, hogy a vietnámi háború hétköznapjait testközelbe hozza, a háború számos eseményét részletekbe menően tárgyalja.

Fontos leszögezni, hogy a mű nem egy visszaemlékezés, hanem egy személyes élmények felhasználásával készült történelmi regény. A történelmi regényeknek mindig nagy jelentősége volt a tekintetben, hogy az egyes történelmi tények hogyan reprezentálódnak a kultúránkban és a köztudatban, valamint, hogy a történettudomány által megfogalmazott összefüggések emocionális alapon is megközelíthetővé váljanak. Bao Ninh regénye a vietnámi háborúról, többek között azért aratott nagy sikert, mert nem csak az amerikai visszaemlékezésektől különbözött, hanem a vietnámi hivatalos narratívától is. Bao Ninh őszintén és kendőzetlenül írt arról, hogy miken kellett keresztülmenniük az embereknek a háború miatt, és hogy a béke és az idő sem tudta megszépíteni az emlékeket. Mondatai általában rövidek, tömörek és kíméletlenek, nem akarja megszépíteni a történteket, de eltúlozni sem, egyszerűen hagyja, hogy a sorsai magukért beszéljenek.

A regény stílusa és szerkesztési módja rendhagyó, tudatfolyam technikával készült, melynek köszönhetően nem lineáris a történetmesélése. A csapongónak mondható stílus mellett jellemző a műre a címet is adó háborús szomorúság, mely a könyv minden sorát átitatja. Az író szemszögéből mindegy, hogy éppen gyerekkori emlékről, fiatal szerelemről vagy egy kávézóba való betérésről van szó, számára mindennek köze van a háborúhoz, az élet minden pillanata felidéz benne egy emléket, ami kapcsán előbújik egy másik emlék és így tovább. Vannak visszatérő helyszínek, szereplők és történések, de nincs kézzel fogható, konkrét történet, ezért az olvasó kénytelen a puszta érzésekre fókuszálni. Számtalan élet jelenik meg a szemünk előtt és tűnik tova, miközben a háború halad előre, s mindent és mindenkit megváltoztat. Bao Ninh azt a feloldozást sem adja meg az olvasónak, hogy a háború végeztével majd megszűnik a szomorúság érzése, éppen ellenkezőleg, azt hangsúlyozza, hogy a háború utáni élet még szomorúbb, mint maga a háború.

A regény nyolc részből áll, az első hétben a főszereplő, Kien története bontakozik ki, aki 17 évesen csatlakozott a vietnámi hadsereghez. Megismerhetjük fiatalkorát, családi hátterét, szerelmét, illúzióit a háborúval kapcsolatban, az átélt traumáit, a háború utáni éveit és az írói ambíciót is. Egyes fejezetek önállóan, mint rövid novellák is megállnák a helyüket, ezek általában Kien számára meghatározó emberek halálát mesélik el. Ilyen például annak a fiatal összekötő lánynak a története, aki feláldozta az életét azért, hogy Kien és egy csoport sebesült megmenekülhessen. Kien az őhozzá hasonló emberek hatására érezte azt, hogy írnia kell. Úgy érezte, hogy minden, ami történt vele az életében, s az, hogy túlélte a háborút, azért volt szükséges, hogy írni kezdjen. De miről írjon? Ez a kérdés az egész regényen átível, s valószínűleg ez okozza a mű hektikusságát is. Miközben Kien azon gondolkozik, hogy miről írhatna, eszébe jutnak emberek, sorsok, melyek megérdemelnék, hogy emléket állítson nekik, s az is megfordul a fejében, hogy a saját családjáról, az anyjáról, az apjáról, vagy a mostohaapjáról írjon. Írhatna a házról, melyben él, s annak lakóiról, hiszen megannyi érdekes életúttal találkozott itt is, azonban végül arra jut, hogy minden emlékét felülírja és elnyomja a háború, így arról kell írnia.

A regényben fontos szerepet tölt be a szerelem. Megismerjük Kien szerelmét, Phüöng-ot és a kapcsolatuk alakulását a háború előtti időszaktól a béke utáni elválásukig. Phüöng nem értett egyet Kien-nel a háborút illetően, mégis vele tartott. A háborút mindketten túlélték, de már soha többé nem lehettek azok, akik egykoron voltak, így nem tudták folytatni a kapcsolatukat. Ugyan megpróbálták, de nem működött, és egy nap Phüöng elhagyta Kien-t, úgy ahogy akkor 17 évesen a bevonulását követően, a fiú elhagyta a lányt.

A háború legkülönfélébb szakaszaiban követhetjük nyomon Kien sorsának alakulását. Az első emberölésétől kezdve egészen Saigon elfoglalásáig, majd bepillantást nyerhetünk a leszerelt katonák életébe is. Egy háború után szinte törvényszerű, hogy a leszerelő katonák nem találják a helyüket a békében, így volt ez Kien-nel is. Egy Hanoi-i Veteránklub tagja lett, és rengeteg idejét töltötte a klub törzshelyén, egy kávézóban, s rendszeresen és nagy mennyiségben hívta segítségül az alkoholt, hogy elfojtsa az emlékeit.

A könyv végére egy egész élet tárul a szemünk elé, egy katona élete, aki túlélte a háborút, s aki a vietnámi háborúról szóló történelemkönyvekben nem kapott külön fejezetet, csupán csak egy statisztikai adat a sok közül. Ninh önmagáról mintázta könyve főhősét, aki ugyanúgy 17 évesen állt katonának, a 27. zászlóaljban szolgált és Hanoi-ban élt, mint ő, s a háború utáni sorsuk is azonos volt (írás és alkoholfüggőség). Az író szavaival élve: „Elmondható, hogy hasonlóak vagyunk abban, hogy mindannyian másképp ugyan, de átéltük a háborút követő, látszólag hasonló súlyú folyamatot. De közös bennünk a szomorúság is, a végtelen háborús szomorúság, a magasztos szomorúság, amely felemelőbb a boldogságnál és felülmúlja a szenvedést is.”

Azonfelül, hogy remek háborús történelmi regény – amely által betekintést nyerhetünk egy háborús veterán érzelmi traumáiba – Bao Ninh műve többféle szempontból is érdemes lehetne vizsgálatra a történettudomány számára. Lehetne vizsgálni azt, hogy milyen problémákkal küszködnek a veteránok egy elhúzódó háborút követően, össze lehetne vetni a könyvet olyan hasonló művekkel, amelyeket amerikai veteránok írtak. Számos mozgóképes alkotás készült a vietnámi háború kapcsán, így azt is meg lehetne figyelni, hogy hatásmechanizmus szempontjából milyen hasonlóságok és különbségek vannak az alkotások között, illetve lehetne vizsgálni azt is, hogy mennyire hitelesek történelmi tények terén és ahol nem a valós eseményeket jelenítik meg, ott vajon szándékosan teszik-e ezt a készítők, vagy csak véletlen. Edukációs szempontból is fel lehetne használni a regényt, például középiskolában, vagy az egyetemi oktatásban, mint ajánlott irodalom, ezzel közelebb hozva a diákokhoz érzelmileg a háborús cselekményeket.