Forgács Márton: Rudolf A. Mark: Krieg an fernen Fronten. Die Deutschen in Zentralasien und am Hindukusch 1914–1924 (recenzió)

Rudolf A. Mark: Krieg an fernen Fronten. Die Deutschen in Zentralasien und am Hindukusch 1914–1924. Verlag Ferdinand Schöningh, Paderborn, 2013. 285. o. 24 fénykép. ISBN 978-3-506-77788-1

Németországban az utóbbi két évtizedben fokozott érdeklődés tapasztalható a közép-ázsiai régió iránt, nem utolsósorban a Bundeswehr afganisztáni szerepvállalása következtében. Rudolf A. Mark munkája egy olyan témát helyez középpontba, amely az első világháborús centenárium kapcsán azóta megjelent nagyszámú tanulmány és monográfia dacára is még bőven tartalmaz „hézagokat és fehér foltokat”: a Német Birodalom külpolitikai tevékenységét a közép-ázsiai (és érintőlegesen a közel-keleti) térségben. A szerző Germersheimban orosz, lengyel, szerbhorvát, szociológiai és gazdasági, majd Mainzban kelet-európai történelmi, szlavisztikai és néprajzi tanulmányokat folytatott. Tanított többek között vendégdocensként a Harvard Egyetemen, tagja volt a moldovai EBESZ-bizottságnak, 2013 óta a hamburgi Helmut Schmidt Egyetem munkatársa. Publikációiban behatóan foglalkozott a volt Szovjetunió népeivel, ezen belül az ukrán és közép-ázsiai területekkel. Az itt tárgyalt mű közvetlen előzményeként tekinthető munkája egy évvel korábban jelent meg Im Schatten des „Great Game”. Deutsche „Weltpolitik” und russischer Imperialismus in Zentralasien 1871–1914 címmel.

A könyv hat fő fejezetből épül fel, amelyek három-négy alfejezetre oszlanak. A bevezetőben a szerző felhívja a figyelmet arra a körülményre, hogy a közép-ázsiai térség alig kap hangsúlyt az első világháborút tárgyaló nemzetközi szakirodalomban, és ismerteti a kutatásainak alapját képző széleskörű forrásbázist: berlini, koblenzi, taskenti és moszkvai levéltárak aktái, diplomaták levelezései, visszaemlékezések, korabeli folyóiratok. A második fejezet röviden ismerteti a Turkesztáni Főkormányzóságot, a mai Türkmenisztán, Özbegisztán, Kirgizsztán, Tádzsikisztán és Dél-, valamint Kelet-Kazaksztán területeit, amelyek a 19. század második felében kerültek fokozatosan az Orosz Birodalom uralma alá (Kazaksztán nagyobb része a Sztyeppei Főkormányzóság területét képezte). A három történelmi államalakulat közül a Kokandi Kánságot annektálták, a Hívai Kánság és a Buharai Emirátus pedig vazallus állam státuszába kerültek. A térség a német vezetés részéről akkor kezdett fokozott figyelemben részesülni, amikor Max Freiherr von Oppenheim (1860–1946) orientalista vezetésével megalakult a „Keleti Hírszerző Iroda” (Nachrichtenstelle für den Orient). Ennek célja a brit, francia és orosz haderőkben szolgáló muszlim katonák megnyerése és átállítása, a gyarmatokon pedig fegyveres felkelések szítása volt. A stratégia alapjait Oppenheim – aki számos utazást tett a Közel-Keleten, és mélységes rajongást táplált az iszlám kultúra iránt – már 1914 októberében lefektette „Emlékirat ellenségeink iszlám területeinek forradalmasításáról” (Denkschrift betreffend die Revolutionisierung der islamischen Gebiete unserer Feinde) című írásában. A hivatal felépítésének és sokirányú propagandatevékenységének bemutatása mellett a fejezet külön kitér a turkesztáni lakosokat hadtápszolgálatra kötelező ukáz (1916. június 25) nyomán kitört felkelés német recepciójára. Az ellenség hátországában zajló véres konfliktushoz ugyan fűztek reményeket, azonban azt a korabeli orosz feltevést, miszerint ténylegesen befolyásoltak volna az eseményeket, Mark a felkutatott dokumentumok alapján nem látja igazolhatónak.

A következő fejezet az Orosz Birodalom közép-ázsiai területein letelepedett németek helyzetét vázolja fel. Turkesztánban meglehetősen alacsony volt a létszámuk (10 000 főre becsülhető), a háború kitörése utáni németellenes, sokszor antiszemita színezetet is átszőtt közhangulat azonban őket se kerülte el, ahogyan a német származású, de egyébként teljes mértékben eloroszosodott tisztek is folytonos gyanúsításoknak voltak kitéve. Mark ehelyütt hozzáteszi, hogy háború idején ez szinte törvényszerű jelenség és a Német Birodalomban is került sor hasonló atrocitásokra, mégis különösen markánsnak ítéli meg ennek oroszországi megnyilvánulásait, és kiemeli az értelmiség ebben játszott dicstelen szerepét. A cári hatóságok különösen árgus szemekkel figyelték a városokban szabadon mozgó német és osztrák–magyar hadifogoly tisztek érintkezéseit a helyi lakossággal; a mindenütt felfedezni vélt „összeesküvések” azonban többnyire teljesen nélkülözték a valóságalapot. A szerző külön alfejezetet szentel a Turkesztánba került hadifoglyok helyzetének áttekintő ismertetésére is, külön tárgyalva a több szabadságot élvező tiszteket és a sokkalta nyomorúságosabb körülmények közé kerülő, nehéz fizikai munka végzésére kötelezett altisztek és legénységiek sorsát. Ezzel kapcsolatban kiemeli, hogy itt még nem a második világháborús hadifogság végletes embertelenségéről van szó. A többi hadviselő fél táboraihoz képet magas halálozási arány (20% körül) elsődleges oka a foglyok nagy száma, a szervezetlenség, az egészségügyi felszerelés és a személyzet hiányosságai, valamint a birodalmon belüli hatalmas távolságok voltak. Ehhez társult, hogy Turkesztán katonai közigazgatás alatt állt, ami a Vöröskereszt munkáját jelentősen megnehezítette. A következő alfejezet már Német Birodalom térségben folytatott tevékenységeire fókuszál, amelyek arra irányultak, hogy Perzsiát és Afganisztánt a Központi Hatalmak oldalán bevonják a világháborúba, illetve Brit-Indiában felkeléseket robbantsanak ki. Az expedíciók sebtében összeválogatott tagjai közül a legismertebbek Oskar Ritter von Niedermayer főhadnagy (1885–1948), Werner Otto von Hentig hadnagy (1886–1984) Wilhelm Waßmuß (1880–1931) és Mahendra Pratap indiai herceg (1886–1979). A térséget alaposan ismerő szakemberek hiánya, a csoportok tagjai közötti súrlódások, a rossz szervezés, és nem utolsósorban a német és oszmán vezetés rivalizálása következtében a fordulatos kalandokban bővelkedő vállalkozások azonban nem tudták elérni céljukat.

A negyedik fejezet az 1917-es év mélyreható változásokat hozó eseményeit vizsgálja a német külpolitika szemszögéből. A Kerenszkij-kormány által tett engedmények következtében Közép-Ázsiában újjáéledtek az autonómiatörekvések, pártok és szervezetek alakultak. A sztyeppei területeken a kazakok által alapított Alas-párt célkitűzései magukban rejtették az erősödő bolsevikokkal való konfrontációt; küzdelmük az aránytalan erőviszonyok és egy súlyos éhínség következtében azonban kudarcra volt ítélve, és 1920 elejére véget ért. Turkesztánban egy áprilisi kongresszuson helyi szervezetek életre hívták a Turkesztáni Muszlimok Központi Tanácsát, amely Oroszoroszágon belül, föderatív modellben gondolkodva kívánta egyesíteni a török nyelvű népeket. Ezzel a szemben a Taskentben novemberben, a bennszülött lakosság mellőzésével megalakult Turkesztáni Népbiztosok Tanácsa (Turkszovnarkom) az orosz érdekeket képviselte, és nem mutatott hajlandóságot az egyezkedésre. Ennek következtében decemberben a muszlim és zsidó képviselők kikiáltották a Kokandi Autonómiát, amely azonban ugyancsak rövid életűnek bizonyult: 1918 februárjában a szovjet erők elfoglalták és lerombolták Kokandot, a harcok közel 10 000 emberéletet követeltek. Április 30-án létrejött a Turkesztáni Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot (TASZSZK). Az események hatására Hans von Eckhardt (1890–1957) fogalmazta meg azt az elképzelést, hogy a további orosz expanziónkak a központi területeket gyűrűbe záró autonóm államalakulatokom keresztül szabjanak gátat (Randstaatenkonzept). Emellett gazdasági lehetőségek sokaságát is látták egy németbarát muszlim államkonföderáció létrejöttében, a háború során fokozódó nyersanyaghiány komoly érdeklődést váltott ki a közép-ázsiai élelmiszerek, a gyapjú és mindenekelőtt a gyapot iránt. A újfent függetlenné vált Buharai Emirátus és Hívai Kánság kiemelt szerepet töltöttek be mind a szovjetek, mind a térségben élénk aktivitást folytató britek elleni küzdelem szempontjából. Különösen a háborús felek között ügyes hintapolitikát folytató Afganisztánnal határos, és Indiával történelmileg szoros szálakkal kapcsolódó Buhara látszott nélkülözhetetlen bázisnak a további vállalkozásokhoz. A britellenes propagandatevékenység megszervezésével a térséget ismerő Gerhard Epp német mérnököt bízták meg 1918 augusztusában. A tervekben a hadifoglyoknak is szerepet szántak: egy esetleges német katonai beavatkozás esetén stratégiai pontokat kellett volna megszállniuk. Mark azonban rámutat arra, hogy egy független Turkesztán alapítása ekkor már egyre kevésbé tűnhetett kivitelezhetőnek. Az elsődleges szempont a német külpolitika számára a szovjet kormányzattal megkötött béke fenntartása volt, így tényleges támogatást nem nyújtott a különféle muszlim államalakulatok terveivel előálló tatár és turkesztáni küldötteknek. Ehhez társult, hogy meg kellett őrizni az Oszmán Birodalommal a jó viszonyt is, miközben komoly érdekellentétek törtek felszínre a Kaukázusban folytatott hadműveletek, valamint a pántörök birodalmi elképzelésekben rejlő kockázatok nyomán. A német hadügyminisztériumban attól tartottak, hogy ezek megvalósulása esetén Konstantinápoly az arab térség iránt érdeklődését vesztve kiegyezne Nagy-Britanniával, az oszmán fennhatóságot várhatóan el nem fogadó tatárok és kaukázusi népek pedig fegyveres ellenállást tanúsítanának, ami súlyosan veszélyeztette volna a gazdasági érdekeket.

Az ötödik fejezet a hadifoglyok sorsát tárgyalja a breszt-litovszki békét követően. Létszámuk Turkesztánban 1917 végén 50 000, 1918 júliusában 35 000 főre becsülhető, közülük azonban csak kevesebb, mint 10% volt birodalmi német. A szabályozott fogolycsere-egyezmény valójában inkább csak papíron létezett. A fogsággal együtt ellátásukat is elvesztő katonák kisebbik része talált megélhetést biztosító munkát – a szakemberhiány miatt akár vezető beosztásban is –, míg mások megpróbáltak önerőből hazajutni, sokan pedig arra kényszerültek, hogy részt vegyenek a polgárháború harcaiban. A Zimmermann-Brendel főhadnagy vezette német bizottság 1918 júniusában érkezett meg Turkesztánba, de fél éves ottléte alatt gyakorlatilag semmilyen eredményt nem tudott elérni a foglyok megsegítése érdekében. Ennek oka azonban nem csak a kaotikus viszonyokban rejlett, hanem minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy a bizottság élénk hírszerzési tevékenységet is folytatott, valamint későbbi büntetést helyezett kilátásba azon katonáknak, akik a Vörös Hadseregbe belépnek – ez értelemszerűen nem növelte a szovjet fél jóindulatát. Másfelől a németek se sietették a cserét, mert aggódtak a hazatérők esetleges politikai „megrontottsága” miatt. A Vörös Hadseregben önként vagy kényszerűségből szolgáló egykori hadifoglyok (nagyjából 100 000 fő, ebből 5000 német) Turkesztánban különösen nagy szerepet játszott, esetenként az állomány 20%-át is meghaladta az arányuk, és szaktudásukkal nagymértékben hozzájárultak a bolsevikok győzelméhez, így a Buharai Emirátus elfoglalásához is (1920. szeptember elején). Ezt az eseményt egy külön alfejezet tárgyalja. A város lakossága ellen elkövetett különös kegyetlenségekről, a példátlan mértékű rablásról és fosztogatásról szóló beszámolókat Mark szovjet forrásokkal való összevetések alapján hitelesnek ítéli meg. A fejezetet a foglyok viszontagságos hazaszállításának ismertetése zárja.

A szerző végül az utolsó fejezetben azt vizsgálja, miként alakult Németország kapcsolata a térséggel a háború lezárását követő években. Egy független Turkesztán ekkor már alig játszott szerepet a német elképzelésekben, ennek megfelelően nagyon korlátozottan és gyorsan alábbhagyó mértékben támogatták Enver pasa (1881–1922) tevékenységét, aki Németországban talált menedéket. A korábbi oszmán hadügyminiszter a britek elleni harcot kívánta folytatni, először a szovjetekkel szövetségben. Nem sokkal később azonban átállt baszmacsi-felkelőkhöz, és 1922. augusztus 4-én esett el Dusanbe közelében egy ütközet során, vele együtt pedig sírba szállt pántörök kalifátusi projektje is. A német gazdasági élet egyes szereplői továbbra is érdeklődést tanúsítottak ugyan a régió iránt, főleg a nagy haszonnal kecsegtető gyapottermesztésben és a Szemirecsje-vasútvonal építésében láttak lehetőségeket, ezekből a tervekből politikai támogatottság hiányában végül semmi sem valósult meg. A Buharai Népi Szovjetköztársasággal annak 1924-es megszűnéséig korlátozottan, de fennmaradtak kereskedelmi és kulturális kapcsolatok is: buharai gyerekek és diákok Németországban tanulhattak, akiknek egy része ott maradt, másrészről a közép-ázsiai térségben is nem kevés korábbi hadifogoly kezdett új életet.

A tudományos kritériumokat mindvégig szem előtt tartó munka kimerítő jegyzetapparátusa „olvasóbarát” módon végjegyzetként nyert elhelyezést. A 19 oldalt kitevő forrás- és irodalomjegyzék tanulmányozása után nem marad kétség afelől, hogy nagyon alapos és hosszú kutatómunka eredményét tartjuk a kezünkben. A szerző választékos, helyenként latin kifejezésekkel tűzdelt, mégis olvasmányos stílusa örvendetesen felülemelkedik egynémely tudományos publikáció száraz fogalmazásmódján. A leírtakat két igényes kivitelezésű térkép és egy fényképmelléklet egészíti ki. Kiemelésre érdemes, hogy a mű címének megfelelően a német szempontok és szereplők képezik a vizsgálat fő tárgyát, de nem mellőzi a hadifogság osztrák–magyar vonatkozásait sem. A könyvet nem csak a szűkebb téma szakembereinek, hanem az érdeklődő nagyközönségnek is csak ajánlani lehet.

Krisztina Dóra Fodor: Levente, Nagy: Cities, Martyrs and Relics in Pannonia. Discovering the Topography (review)

Levente, Nagy: Cities, Martyrs and Relics in Pannonia. Discovering the Topography in Four Pannonian Passion Stories. Thesaurus Historiae Ecclesiasticae in Universitate Quinqueecclesiensi I., Pécsi Történettudományért Kulturális Egyesület, Pécs, 2012. ISSN 2063-2398 ISBN 978 963 89482 1 2

The volume treats four martyr passions from the ancient Pannonia. The four passions tell the martyrdoms of seven martyrs – Irenaeus, Synerotas, Quirinus and the four stone-cutters (Sancti Quattuor Coronati) – who died in the persecution of Christians under emperor Diocletian. The book approaches the historical memories from many viewpoints, and this is how it ensures a possible reconstruction of the life and the environment of the martyrs and the events of the early years of the III. century

The author of the book, Levente Nagy is the docent of the University of Pécs Faculty of Humanities and Social Sciences and the head of the Archaeology Department. His research fields are Christian archaeology and church history of Roman Pannonia.

The present volume is the first in the series of the Church History Research Centre of University of Pécs that focuses on a specifically ancient subject, the other seven volumes delt with church history in the middle ages.

The introductory chapter clarifies the research method and the main subjects of the book. The author makes an attempt to draw a line between fiction and reality in the passions of martyrs, what is a difficult task regarding that – as Levente Nagy shows us – the passions can be interpreted in many ways and each way leads to a different result. Nagy chooses an interdisciplinary approach combining the methodology of more disciplines in order to give a complete picture about the place and time of the historical events. In one hand he examines the historical and archaeological aspects of the passions to determine the reality. In the second hand literary theory helps him to reveal a level of symbolic meanings in the texts referring the martyrs’ as well as the authors’ collective memory. Besides, the adaptation of the approaches of gender studies also brings new views and gives an understanding of the passions different from the earlier predominant ecclesiastical interpretation.

Research into the Pannonian martyrs was extensive in the first half of the 20th century in Hungary.[1] In the second half of the 20th century this theme was suppressed by the communism, smaller studies were published in the end of the 20th century, however, a comprehensive study on the history on the Pannonian martyrs and the ancient church history of Pannonia was still missing. Péter Kovács’s book (Fontes Pannoniae Antiquae Vol. VI. In Aetate Tetrarcharum)[2] on the times of the Tetrarchy was published in 2011, which contains all sources about Pannonia in that specific time period adding historical explanations and comments. After this book the volume of Levente Nagy comes, which builds not only upon written sources, but the approaches of historical, hagiographical, archaeological, literary, theological and gender studies and the results of research made in Europe and the Balkan countries.[3]

The volume is divided into six chapters. In the first chapter the author gives a thorough description of the Christian persecution under Diocletian and attempts to determine the exact date of the martyrdoms (both years and months). The chapters 2-5 present the four passions, starting every chapter with the text of a passion in two languages, Latin and Hungarian. The Hungarian translations were made by Levente Nagy using Albin Balogh’s work.

The subject of the second chapter is Irenaeus, the bishop of Sirmium. On the basis of a wide range of archaeological and epigraphical sources Nagy analyses the historical authenticity of the passion and identifies the place where Irenaeus was executed.

The third chapter treats Synerotas martyr. After the text of the different versions of his passion Levente Nagy goes into the problem of the difference between the two passions and gives answers when the texts were written. This chapter has a special significance because Synerotas martyr is the least researched of the Pannonian martyrs, and even this book he gets only a few pages, but a deeper examination of this martyr is yet to come. The chapter contains archaeological examinations about the cemetery basilica of Synerotas and the left two inscriptions as well.

In the fourth chapter Quirinus, the bishop of Siscia is presented, with many details about the trial, the place and time of the conviction. Quirinus was executed in the area of the modern Hungary, so the author discusses the place of Quirinus’ execution in detail, as well as the basilica of the bishop and the archaeological finds inside basing on the earlier research made by Endre Tóth.[4]

The fifth chapter tells us the story of the four stone-cutters. Both the text of the passion and the chapter about it are the longest in the book. The author analyses the passion in detail with text critical methods and notes the possible insertions in the text. He also shows us the place and the time of the story.

The concluding chapter, Summary focuses on a few controversial topics of the passions, e.g. the question of ascetism in the passion of Synerotas martyr (the author has new studies about this issue[5]). The only point the book leaves a sense of lack that the passions are discussed separately, and we do not get an overall picture of the Pannonian persecution in the context of the imperial persecution.

The list of abbreviations, bibliography, picture list and the two indexes (names and places) make the usage of the book easier. In the end of the volume we can find an English summary from the author. The physical specifications of the book are B5 size, cardboard tabbed cover which makes it light and easy to read. The cover contains a photo about a fresco in the Peter-Paul tomb of the ancient Christian tomb of Pécs. The book contains a lot of photos and sketches about the archaeological places and finds.

I recommend this book on the one hand to those who are interested in the ancient history, the ancient Pannonia or ancient Christianity and persecution – on the other hand to all researchers from the discipline of history, hagiography and archaeology.

References

  1. Albin, Balogh: Pannónia őskereszténysége I. Történeti rész., Budapest, 2012.; Tibor, Nagy: A pannóniai kereszténység története a római védőrendszer összeomlásáig. Budapest, 1939.
  2. Péter, Kovács (ed.): Fontes Pannoniae Antique Vol. VI. In Aetate Tetrarcharum, Pytheas, Budapest, 2011.
  3. Rajko Bratož: „Die Diocletianische Christenverfolgung in den Donau- und Balkanprovinzen” In: Alexander Demandt – Andreas Goltz – Heinrich Schlage-Schöningen (eds.): Diocletian und die Tetrarchie. Aspekte einer Zeitenwende. Millenium-Studien 1. Berlin-New York, 2004.; Mirja Jarak: „Martyres Pannoniae – The Chronological Position of the Pannonian Martyrs in the Course of Diocletian’s Persecution” In: Rajko Bratož (eds.): Westilyricum und Nordostitalien in der spätrömischen Zeit. Situla 34 (1996); Miroslava Mirković: Sirmium – Its History from the I. Centuri A.D. to 582. A.D. Sirmium I (1970). Jacques Zeiller: Les origines chrétiennes dans le provinces danubiennes de l’Empire romain. Paris, 1918.
  4. Endre, Tóth: Szent Quirinus savariai vértanú. Szombathely, 2002.; Endre, Tóth: „A 4-8. századi pannóniai kereszténység forrásairól, és a leletek forrásértékéről.” MEV 2 (1990).; Endre, Tóth: „Utószó Szt. Quirinus vértanú szenvedéstörténetéhez.” In: Balogh Albin: Szt. Quirinus vértanú püspök, Szombathely, 2011.; Endre, Tóth: „Szent Quirinus Sabariaban – és Velence sabariai alapítói” In: Vasi szemle 72. (2018).
  5. Levente, Nagy: „Ascetic Christianity in Pannonian Martyr Stories” In: Marianne Sághy – Edward M. Schoolman(eds.): Pagans and Christians in the Late Roman Empire. New Evidence, New Approaches (4th-8th centuries), CEU MEDIEVALIA 18.; Specimina Nova Supplementum X., 2017.; Levente, Nagy: „Férfi és nő Synerotas és Pollio pannoniai passióiban” In: D. Tóth Judit-Sághy Marianne (eds.): Studia Patrum VI. Férfi és nő az ókori kereszténységben, Szent István Társulat Kiadó, Budapest, 2015.

Segesdi Gergő: Dagger, Richard. “Republicanism.” (recenzió)

Dagger, Richard. “Republicanism.” In The Oxford Handbook of The History of Political Philosophy, edited by George Klosko, 701-11. New York: Oxford University Press, 2011.

Richard Dagger 2011-ben megjelent Republicanism című tanulmányában magának a republikanizmus fogalmának a lényegét igyekszik megfejteni. Dagger munkája elején mindjárt leszögezi a következőt: abban, hogy mi is a republikanizmus tulajdonképpen nincsen egyetértés. Ami ugyanakkor kijelenthető szerinte az az, hogy a fogalom egy olyan felfogást takar, ahol nem egy valaki, vagy pedig egy szűk csoport irányít, hanem a polgároknak egy nagyobb csoportja. Emellett szigorúan értelmezve a republikanizmus szembehelyezkedik a monarchia intézményével.

Arisztotelész és Cicero Dagger szerint két olyan név, akiket hagyományosan a republikanizmushoz szokás kötni. Ők azonban Dagger meglátása szerint nem voltak sem monarchia ellenesek, sem pedig teljesen elkötelezettek a képviseleti kormányzat mellett. Sőt Arisztotelész szerint éppen a monarchia az, ami a legjobban szolgálja a közjót. Annak intézménye akkor válik problémássá, amikor a monarchia fejét nem ellenőrzik és az türanosszá válik. A türannisz az oka annak, hogy Cicero egy vegyes államformát pártolt. Meg kell ugyanis különböztetni azt a monarchiát, ahol a vezető a jog felett áll és azt, ahol megvalósul a jog uralma. Utóbbit nevezzük alkotmányos monarchiának. Dagger úgy látja, hogy a republikánusoknak nem szükséges mindenáron szembe helyezkednie a monarchikus kormányzati formával, csak akkor, hogyha a hatalom túlzottan egy kézben összpontosul.

A republikanizmus és a képviseleti kormányzat közti kapcsolatot Dagger komplikáltnak látja, ugyanis a republikánusok szerinte klasszikusan a közvetlen demokráciát pártolják, ahol a közösség tagjainak közvetlen beleszólása van a dolgokba. A törvény uralma ugyanakkor nem lehet hatékony szerinte, hogyha nincs, aki meghozza a törvényeket. Szükséges tehát olyan személyek megválasztása, akik a törvényeket meghozzák. Az azonban nem magától értetődő, hogy minden csoport jogosult-e megválasztani kik is képviseljék őt.

Dagger felteszi a kérdést, hogy vajon a köztársaság mennyiben különbözik a demokráciától. Véleménye szerint erre ugyan nincsen egyértelmű válasz. Napjaink republikánusait nagyjából olyan valakikként lehet szerinte leírni, akik elkötelezettek a morális és politikai egyenjogúság mellett. Ezek az emberek a köztársaságot tehát egyfajta demokráciaként képzelik el, nem pedig olyan valamiként, ami szemben áll azzal. Dagger szerint a republikánusok a kormányzatot saját maguk irányítására képes állampolgárok közügyeként látják. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az emberek azt és akkor tesznek, amikor akarnak. A köztársaság ugyanis a jog kormányzata és nem az embereké. Egy demokrácia pedig hogyha elfogadja jog uralmát, akkor demokratikus köztársaság.

Dagger hivatkozik J. G. A. Pocock-ra, aki azt mondja, hogy a republikánusok szerint az állampolgárnak függetlennek kell lennie azoktól, akiknek a pénze vagy a hatalma lehetőséget biztosít arra, hogy a köztársaságot korrupt módon irányítsák. Szükséges továbbá különbséget tenni a „klasszikus” republikánusok, mint például Arisztotelész és Cicero, valamint a „modern” republikánusok között. Míg a klasszikus republikánus a közjót az egyén elé helyezi, addig a modern republikánus éppen az egyént helyezi a közjó elé.

Arisztotelész és Cicero után a köztársasági gondolat újjá éledését Dagger a késő középköri Machiavelli Firenzében látja. Machiavelli Dagger szerint a tökéletes államformát a Római Köztársaságban vélte felfedezni. Úgy látja, hogy Machiavelli igyekezett egyensúlyba hozni a különböző kormányzati formákat, hogy megtalálja azt az egészséges egyensúlyt, ahol a törvény uralma megakadályozza, hogy bárki a többiek fölé kerekedhessen. Ami azonban igazán elhozta a köztársasági gondolat újjáéledését az Dagger véleménye szerint a reformáció és Európa ezzel járó vallási és politikai felfordulása. Ezt követően a republikanizmus gondolata kulcsszerepet játszott a 18. század két fontos forradalmában, az amerikaiban és a franciában. Végül azonban Dagger meglátása szerint a 20. század magával hozta a republikanizmus hanyatlását, többé már nem volt a központi politikai gondolat. Felemelkedett a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus.

Ahogyan azt fentebb olvashattuk Richard Dagger kiváló tanulmánya egyszerre igyekszik meghatározni a republikanizmus és a republikánusok fogalmát. Teszi mindezt úgy, hogy nem mulasztja el felvázolni azt a történelmi kontextust, amely meghatározó volt a republikanizmus fejlődése szempontjából.

Jeki Gabriella: Hermann Róbert, ifj. Bertényi Iván, Romsics Ignác, Eörsi László, Valuch Tibor, Tölgyessy Péter, Szalay-Berzeviczy András: Címlapon Magyarország – Hazánk története a nyugati sajtó tükrében (recenzió)

Hermann Róbert, ifj. Bertényi Iván, Romsics Ignác, Eörsi László, Valuch Tibor, Tölgyessy Péter, Szalay-Berzeviczy András: Címlapon Magyarország – Hazánk története a nyugati sajtó tükrében, Budapest, TranzPress, 360 oldal, ISBN 9786150086712

A Címlapon Magyarország című könyv hiánypótló munkaként 2021. novemberében jelent meg. Alcíme szerint „Hazánk története a nyugati sajtó tükrében”, ami jól tükrözi a kötet forrásanyagát, miközben egyértelműsíti és kijelöli az irányokat: azt vázolja fel, ahogy a Nyugat látja és láttatta Magyarországot az 1848-49-es szabadságharctól napjainkig. A könyv szerint ugyanis modernkori történelmünk többször rámutatott arra, hogy hazánk sorsfordító pillanataiban nem a mi történetírásunk, jogértelmezésünk a perdöntő, hanem a külföldé, hiszen a külföld és többnyire a Nyugat döntötte el Magyarország sorsát a 19. és 20. században.

A Címlapon Magyarország összesen 360 oldalon mesél hazánk 172 éves történetéről, amely láthatóan nem csupán a határainkon belül, hanem a nemzetközi térben is íródott. A bemutatott címlaptörténetekből megtudhatjuk, hogy miként látja Magyarországot a nyugati világ. Mindezt gazdagon illusztrálják a magyar közvélemény számára ismeretlen címlapok, cikkek és sajtófotók, amelyek történészek és politikai elemzők narratíváján keresztül kapnak értelmezést.

A könyv az úgynevezett front page history (vagy más megfogalmazásban main page history) tematikáját követi, amit szó szerinti fordításban „első oldalas történelem”-nek fordíthatnánk. A jelentését vizsgálva leginkább azt takarja, miszerint a címlapon szereplő cikk vagy kép azért kerülhet fel egy-egy újság címlapjára, mert az nagyon fontos vagy érdekes, és ebből kifolyólag történelmi jelentőségű. A front page history műfajának a nyugati világban jóval nagyobb a popularitása, ahol rendszeresen jelennek meg címlapokat vizsgáló kötetek, illetve ahol egyes periodikák évente kiadják (például a New York Times) az adott esztendő címlapjait analizáló összefoglalásukat. Az emlékezetes híresemények ugyanis emlékezetes címlapokat is jelentenek, amelyek bekerülnek a történelembe és néha történelmet is írnak. Ahogy ezek az ikonikus címlapok is mutatják: a toll – és a papír – gyakran erősebb, mint a kard. Csakúgy, mint a magyar történelem legikonikusabb fotói mögött meghúzódó, igaz történetek. Ahogy arra a könyv is rámutat, a címlap a legnagyobb PR-értékű médiamegjelenés, amihez olyan történet kell, amelynek nemzetközi hírértéke van. Ezt a szellemiséget követi a New York Times bal felső sarkában minden nap látható vezérszlogen is: „Minden hír, ami megjelenésre érdemes”.

A könyv szerzői mind a saját korszakuk szakértői: Hermann Róbert az 1848 és 1867 közötti időszakot mutatja be, ifj. Bertényi Iván az 1867 és 1919 közötti érát elemzi, Romsics Ignác az 1919 és 1945 közötti évtizedek címlapjait interpretálja, Eörsi László az 1945 és 1956 közötti viharok éveket veti analízis alá, Valuch Tibor az 1956 és 1989 közötti korszakba nyújt mélyebb betekintést, míg Tölgyessy Péter az 1989 és 2020 közötti évek nyugati sajtómegjelenéseit vizsgálja. A tekintélyes mennyiségű, négyszáz bemutatott címlap a könyvet kiadó, Magyarország egyetlen nemzetközi médiafigyelő és elemző cégének, a TranzPress Kft. ügyvezetője magántulajdonát képezi. Szalay-Berzeviczy András ugyanis nem elégedett meg a napi nemzetközi médiafigyelési elemzési munkával, hanem hazánk jelentősebb nemzetközi médiamegjelenéseit történeti vetületben is összegyűjtötte, hogy közkinccsé tegye azokat.

Ha valakinek kétségei lennének a kötet már korábban említett hiánypótló jellegével kapcsolatban, akkor Szalay-Berzeviczy András ezt azonnal eloszlatja az előszóban.

„Hold on the front page! – hangzik el a nemzetközi szerkesztőségekben, ahol az utolsó percig fenntartják az újság legértékesebb felületét a legérdekfeszítőbb sajtófotónak és a leglebilincselőbb hírnek. A szerkesztőségek az úgynevezett „page one meeting”-en döntenek a következő napi vagy heti címlap tartalmáról. Olvasói táboruk megtartására és növelésére a legütőképesebb fegyverük újságjuk címlapja. Döntésük során számos szempontot figyelembe vesznek az írások hírértékétől kezdve (newsworthyness) aktualitásukon (timeliness) át a tartalom minőségéig (news quality), és természetesen meghatározó az adott lap karakterisztikája és olvasótáborának ízlése is.” (9.)

A könyv szerkesztése során a szakemberek kizárólag nyomtatott időszaki kiadványokat szemléztek. A terjedelmi korlátok és koncepcionális okok miatt pedig csak nyugati sajtóorgánumokat vizsgáltak. A kört az értékesített példányszám alsó küszöbe szűkítette: ezt minimum ötvenezerben határozták meg. A kötet tervezésekor elvárásként fogalmazták meg, hogy csak nagy elérésű és közélettel, gazdasággal és politikával foglakozó periodikákat vonnak be a kutatásba. Ezért nem kerültek a válogatásba családi, illetve női lapok, ahogy bulvár-, groteszk- és humorlapok sem. A szemlézett sajtóorgánumok között vegyesen találhatunk liberális, baloldali és konzervatív sajtótermékeket. A legelterjedtebb lapok (mint például a New York Times, a Financial Times, a Newsweek, a The Wall Street Journal, a The Economist, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Die Welt vagy a Le Figaro) mellett bekerültek olyan sajtótermékek is, amelyek bár kevésbé ismertek, de illusztrációik és képi tartalmaik miatt színesebbé tették a könyvet. Emellett nagy hangsúlyt kaptak az illusztrációkban gazdag, illetve a fotókban bővelkedő képes heti- és havilapok is, mint az Epoca, a Life, vagy a The National Geographic Magazine.

A Címlapon Magyarország kiadásával a szerzők több célt tűztek ki. Egyrészt a nyugati magyarságkép jobb megismerését, nemzeti önismeretünk erősítését, tiszteletadást ezeréves nyugati identitásunknak, valamint a nyugati szövetségi rendszereink és döntéshozók forrásainak jobb megértését. Másrészt szerették volna közelebb hozni a nemzetközi médiát a magyar közvéleményhez és olvasókhoz azt tudatosítva és elmélyítve, hogy milyen motivációból, érték- és érdekalapon alkot és alkotott véleményt a fejlett nyugati világ egy kelet-európai vagy magyar kérdésről. Harmadrészt közkinccsé kívánták tenni a korábban már említett címlap- és sajtómagángyűjteményt.

A könyv tizenhárom fejezetben mesél a Nyugat állandóan változó magyarságképéről, az ország geopolitikai szerepe, módosuló szövetségi rendszere és az állandónak semmiképp sem mondható véleményt alkotó közeg szemüvegén át.

Az első fejezet a „Pogány barbárok és Krisztus atlétái” címet viseli. Szerzője, Szalay-Berzeviczy András ebben ad bevezetést a Nyugat magyarságképébe. Vázolja a média vertikumát és forrásait, a tartalom és forma változásait, külön értékeli a polgári szabad sajtó és a nyilvánosság születésének jelentőségét, a sajtó történeti forrásértékét elemzi, ad egy eszmetörténeti hátteret, beszámol a nyugati „szembeszél” kérdéseiről, de elmésen értékeli a nemzetközi „hír-regatta magyar befutóit”.

A második fejezetben Hermann Róbert tart nemzetközi sajtótükröt a magyar szabadságharctól a kiegyezésig (1848-1867). Ez a fejezet „A magyar név megint szép lesz” címet kapta, ahol a magyar történész, mint számos, az 1848-as forradalom és szabadságharccal foglalkozó könyv szerzője elsőként a forradalom és szabadságharc megítélését analizálja német baráti és ellenséges szemmel, majd bemutatja a brit visszhangot az érdektelenségtől a rokonszenvig. Kiemeli Kossuth Lajos személyét, mint a „magyar ügy nagykövetét” és a kormányzó ténykedését az 1851-es és az 1852-es években. A címlapok segítségével vizsgálja a neoabszolutizmus válságjeleit 1860-1961 között, de hangsúlyozza a kiegyezés felé vezető utat, illetve epilógusában Kossuth és Deák nyugati interpretációját is bemutatja.

A harmadik fejezetnek ifj. Bertényi Iván az „Elveszett presztízs vagy megváltozott nemzetközi viszonyok?” címet adta, amely Magyarországot mutatja be a nyugati sajtó címlapjain a kiegyezéstől a Tanácsköztársaságig (1867-1919). A magyar történész a fejezetet Deák Ferenc és a kiegyezés tükrével kezdi, amit a modern Magyarország „építőmestereként” aposztrofált Tisza Kálmán személyének publicitása követ. A szerző megemlíti a millenniumi ünnepségeket, a századforduló kiéleződő belpolitikai ellentéteit, a nemzetiségi problémákat és a csernovai tragédiát. Külön hangsúllyal beszél a legismertebb magyar, Apponyi Albert gróf személyének nyugati megítéléséről, a tárgyilagos sajtó haláláról, ezen belül az első világháború idején alkalmazott propaganda eszközeiről és megjelenítéséről. A fejezet végén a győztesek szemével mesél az összeomlásról és a forradalmakról.

A negyedik fejezet „A király nélküli királyság” címet kapta, amelyben Romsics Ignác elemzi, hogyan látták Nyugaton a Horthy-korszakot (1919-1945). A 20. századdal foglalkozó, magyar történész a nyugati címlapok segítségével mutatja be Horthy és IV. Károly személyt, a trianoni békeszerződést, IV. Károly trónfoglalási kísérleteit és a Habsburgok detronizációját, a bethleni konszolidációt, a frankhamisítási botrányt, az olasz-magyar kapcsolatot, a szentgotthárdi fegyverszállítási botrányt, az Optáns-pert, a Rothermere-akciót, a revíziót, az Eucharisztikus kongresszust, az első és második bécsi döntést, Teleki Pál öngyilkosságát és a bevonulást Délvidékre. A fejezet végén sajtótermékek címlapjain láthatjuk viszont hazánk belépésének visszhangját a második világháborúba, Magyarország német megszállását, illetve a kiugrási kísérleteket.

Az ötödik fejezet „A kommunizmus hosszú éjszakája egyszer véget érhet” címmel, amelyben Eörsi László a koalíciós időszakot, a Rákosi-korszakot és a forradalom nemzetközi médiaképét (1945-1956) veti analízis alá. A magyar történész narratívája az 1946-os hiperinflációval kezdődik, de fontos szerepet kapnak benne a sztálinista kirakatperek, Rákosi és Nagy Imre személye. Eljutunk a forradalom kirobbanásáig, a szovjet beavatkozásig és a forradalom átmeneti győzelméig, majd leveréséig. Kiemelten foglalkozik a „magyar ügy” nyugati interpretációjával, a magyar menekültügy és szolidaritás kérdésével, a konszolidációs kísérletekkel, de Nagy Imre halálával és a forradalom 50. évfordulójával.

A hatodik fejezetben Valuch Tibor „A kádárizmus arcai” címmel a Kádár-kori Magyarország változó képét mutatja be a nyugati sajtóban (1956-1989). A történész a címlapok segítségével mutatja be a lázadó és szabadságszerető magyarokat, az önmagát konszolidáló országot, Kádár János változó arcélét, illetve a gulyáskommunizmus hétköznapjait.

A hetedik fejezetben Tölgyessy Péter, mint politikai elemző a „Külső mintakövetés vagy nemzetállami megoldáskeresés?” kérdését fejtegeti. Itt Magyarország megjelenését vizsgálja a nyugati sajtó címlapjain a rendszerváltástól napjainkig (1989-2020). A nyugati lapok mentén elemzi a kommunista állam reformálhatatlanságát, a nem kívánt rendszerváltást, a magyar fordulat sajátszerűségeit, a rendszerváltás választási eseményeit, a szocialisták visszatérését a hatalomba, a polgári Magyarország interpretációját, az „önmaga ellen forduló” demokráciát, Orbán Viktor második rendszerváltását. Külön részt szentel az „egész világ ellenében” kérdéskörnek, az – saját megfogalmazása szerint – Orbán-rendszer természetének, illetve a válságba került Nyugat egyik legkeletibb része témakörnek.

A nyolcadik fejezetben a kötet szerző összefoglalják az 1848 és 2020 közötti címlapmegjelenéseket. A címe „Szemelvények Magyarország nemzetközi címlapmegjelenéseiből”, ami jól tükrözi a tartalmát. A fejezetben egy-egy fontosabb címlapot és annak történelmi jelentőségét mutatják be hosszabban, a megjelenés helyének és dátumának jelölésével.

A könyv végén a következő fejezetek a címlapok áttekinthető összefoglalója bélyegképek segítségével, a források és a szerzők bemutatása. Itt találjuk a felhasznált irodalmat, illetve a névmutatót is.

Egy dolgot fontos leszögezni a könyv kapcsán: a magyar címlapmegjelenések láthatóan többnyire nem feltétlenül Magyarországról szóltak, hanem olyan eszmékről, amit az adott időben és térben egy nyugati ország belpolitikája magáénak érzett és a maga javára tudott fordítani. Kossuth Lajosban az amerikai liberálisok a Függetlenségi háborújuk szellemi örökösét látták, míg Deák Ferenc kiegyezéspárti politikájában és a dualizmusban Gladstone brit miniszterelnök az írek megbékítésének lehetőségét. De a leghíresebb, Magyarországgal kapcsolatos címlap ugyanis 1957 januárjában jelent meg az akkoriban mintegy 1,5 milliós példányszámban eladott brit Time magazinban. Még a szabad, nyugati világban is azonosulni tudtak az év emberének választott, ismeretlen magyar szabadságharcossal. Ez tehát Magyarország apropóján szólt a szabadság eszméjéről.

Jelen kötet a fentiek alapján tehát méltán szolgált rá a hiánypótló jelzőre. Kiderül belőle többek között, hogy a legtöbb címlapmegjelenést magyar eseménnyel kapcsolatban 1956 ősze jelenti, ezt 1848 és 1989 követi, majd Orbán Viktor migrációs politikája 2015-2016-ban. Azt is világosan bemutatja, miszerint az elmúlt 172 évben túlnyomóan negatívnak bizonyult Magyarország képe a nyugati sajtóban, ami a hármas szövetségbeli tagságunknak, majd a tengelyhatalmakhoz való csatlakozásunknak köszönhető. A könyvből kitűnik, hogy a nyugati sajtó gyakran volt sztereotip, kategorikusan általánosító, felületes, aránytévesztő, torzító, máskor viszont szellemesen találó vagy épp minősítő hazánkkal szemben. A pártatlanság vagy objektivitás kérdését boncolgatva végül egyértelművé válik: a nemzetközi sajtót forráskritikával kell kezelni.

Pető-Veres Kata: Fekete Csaba (szerk.): Pathai István Református szertartási könyvecskéje. Úrvacsorai Rend Milotai Nyilas István Ágendájából. Melius Juhász Péter szertartási intelmei (recenzió)

Fekete Csaba (szerk.): Pathai István Református szertartási könyvecskéje. Úrvacsorai Rend Milotai Nyilas István Ágendájából. Melius Juhász Péter szertartási intelmei, Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, Debrecen, 2020. ISBN: 978-615-81564-0-0

(A szövegkiadást sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a magyarázatokat írta Fekete Csaba)

A Tiszántúli Református Egyházkerület könyvárosaként, himnológusként, református lelkészként is tevékenykedő Fekete Csaba fontos szolgálatot vállal magára, amikor régi, nehezen hozzáférhető szertartási szövegeket, ágendákat, istentiszteleti rendeket rendez sajtó alá és az érdeklődő közönség és a kutatók számára modern átírásban, magyarázatokat hozzáfűzve elérhetővé tesz. 2020-ban megjelent három szertartási szöveget tartalmazó munkája is ebbe a nagyívű, sokunk munkáját megkönnyítő sorozatba illeszkedik. Közös protestáns örökségünk emlékei ezek, melyek a korai protestáns nemzedékek erőfeszítéseibe, elhivatottságába és identitás-keresésébe engednek bennünket, kései leszármazottakat betekinteni. Nem titkolt szándéka a szerkesztőnek, hogy éleslátással megfogalmazott megjegyzései, kritikai észrevételei a 20. században berögződött és azóta is nemzedékről-nemzedékre átadott hibás felimeréseket és következtetéseket lerombolja, és a társtudományok legújabb felimeréseit, kutatási irányait is felhasználva új megállapításokra jusson. E megállapítások segíthetnek bennünket, -persze csak, ha meg akarjuk hallani- hogy milyen súlypontjai lehettek eleink istentiszteletének. Ehhez azonban fontos, hogy elengedjük a szertartási elemek egymást követő sorrendjeinek mérceként felállított megismerését. Református elődeink munkájának, istentiszteletről alkotott véleményének, tapasztalatainak alapos kutatása megóvhatná a ma útkereső utódokat számtalan tévúttól és könnyelműen kimondott értékítélettől. Az őszintén gyakorolt felfedezés iránti vágy segíthetne a jelen reformátusának, hogy többek között az úrvacsora rendje is kitisztuljon.

A kötet arányaira nézve azt a megjegyzést tehetjük, hogy mintegy a felét Pathai István Az Helvéciai konfesszión való körösztény prédikátoroknak Dunán innen, az egyházi szolgálatban való rend tartásokról írattatott könyvecskéje[1] teszi ki. Köszönheti ezt önálló műként való megjelenésének, és eleddig nem eléggé hangsúlyozott más tőről fakadó jelentőségének is. Az összehasonlítások révén a másik két szövegközlés jegyzeteiben is szó esik Pathai munkájáról.

A sajtó alá rendezést elvégző, magyarázatokat, jegyzeteket író Fekete Csaba úgy döntött, hogy nem a megjelenés időrendi sorrendjében helyezi el kiadványában a műveket, mert ugyan a Könyvecske évtizedekkel később jelent meg (1617) Melius Szertartási tanításai és intelmei[2] 1563-as művéhez képest, de előbbi önállóan látott napvilágot, és „műfaját tekintve a legkorábbi emlék a maga nemében a hazai református egyház történetében.”[3] Ehhez képest Melius munkája függelékként került a korabeli olvasó kezéhez, mert a Válogatott prédikációihoz szertartási kérdéseket tárgyaló és szertartási szövegrészeket is tartalmazó prédikációs összeállításként csatolta. A kötetben közölt Milotai Ágendája egy ismeretlen lelkipásztor által az eredetiből kivonatolt mű. A szerző felhasználta az eredeti szöveget, és kiegészítette a saját gyülekezeti szolgálatában gyűjtött tapasztalataival, és korábbi tanulmányaiból, országjárása során látott gyakorlatokkal. Ez a most közölt kivonat igényes műnek tekinthető, melyekből tucatszám készültek annak okán, hogy a saját ágenda elkészítése hozzátartozott a lelkészi szolgálathoz.

A három mű és annak magyarázatai kapcsolatba kerülnek, ha más nem, a különbségeik révén. Utalások, vissza- és előre utalások gazdagítják az olvasmányélményt. De nem csak a kötetben közölt szövegek folytatnak párbeszédet, hanem az utalások révén szinte minden ismert szertartási szövegünk. Ez helyenként elbizonytalaníthatja a kevésbé járatos olvasót, mert szinte érzi annak kínzó hiányát, hogy a pfalzi rendtartást vagy az esztergomi rítust is maga előtt lássa. Időnként egy képzeletbeli történelemkönyv nyílik meg előttünk, amely oldalain olyan történetet olvashatunk, amely a megértéshez nélkülözhetetlen.

Fontos megjegyzésként olvashatjuk, hogy a közreadott szövegek szó szerinti szövegkiadások, de nem betű szerintiek. Az olvasást, értelmezést megkönnyítendő döntött e mellett az eljárás mellett a szerkesztő.

A szertartási szövegek születési, használati körülményeinek feltárása mellett nyomdatörténeti adalékokat is olvashatunk. Lebilincselő megtudni, hogy egy szöveg a kinyomtatás után miért tartalmazhat adott esetben sok helyesírási hibát, miért nem egységes az ékezés vagy a központozás. Ezek a hibák mind utalhatnak egy ember lelki, testi állapota, épp üldözött és kapkodásra kényszerített volta mellett a nyomtatást végző nyomda szegényes felszerelésére, vagy a külföldi, magyarul rosszul vagy éppenséggel sehogy sem beszélő nyomdász a mű jelentőségéhez képesti szerény adottságaira. Tehát e szövegek mélyreható ismerete a szerző életéhez, sorsához is közelebb visz minket. Pathai Könyvecskéjében nem olvashatunk a patrónus felé intézett köszönő sorokat. Ez is elgondolkoztathatja a kutatót, amely számtalan olvasmányélményének ismeretében tudja, hogy ez pedig szokás volt. A következtetés lehet az, hogy nem volt patrónus, de elképzelhető, hogy egy nem egészen tisztázott kézirat került kinyomtatásra, amelynek oka abban keresendő, hogy éppen akkor adódott lehetőség a nyomtatásra, így nem volt idő letisztázni a kéziratot.

Egységes helyesírási szabályzat híján a szerző által ismert nyelvjárás, helyesírás is átszűrődik a műveken, de e finomságok csak a gyakorlott szem, nyelvészetben, nyelvemlékeink között járatos olvasó számára megragadhatóak. Az utókor pedig, ha bölcsen ítél, sok következtetést levonhat a hibákból is. E szövegek újbóli kiadása jelentőségét abban is elnyerheti, hogy betekintést enged nekünk keletkezési korának szükségeibe is. Pathai Könyvecskéje olyan korban született, amikor a fő hangsúly a polémián, a hitvédelmen volt, ezért szertartási beszédei erőteljesen a hitigazságok hangsúlyozására törekszik. Sok esetben vitát folytat a római katolikus gyakorlatokkal.

A bibliai idézeteket olvasva, az a szomorú felimerése támadhat a gyakorlott olvasónak, hogy a korban nem a beszélhetünk egységes bibliahasználatról, mert Misztótfalusi Kis Miklós fellépése előtt nagyon nehéz volt a tehetősebb prédikátorok számára is saját Bibliát szerezni. Az itt tetten érhető egység hiánya másban is érzékelteti hatását. Fekete Csaba okulásunkra lábjegyzetekben közli a Vizsolyi Biblia, az Oppenheimi és a Hanaui Biblia szerinti verseket is, mert a bibliai idézetek megadásakor a prédikátorok igen ritka esetben ragaszkodtak a nyomtatásban megjelent Bibliához. Inkább fejből idéztek, vagy latinból fordítottak magyarra.

Pathai Könyvecskéje amellett, hogy a ’80-as évekig csak irodalmi említésekből ismertük, abban a tekintetben is jelentős, hogy ez a legkorábbi helvét hitvallású szertartási rendünk. Melius függelékként közreadott szertartási megjegyzéseit szokás ágendának nevezni, de az leginkább csak ágendaszerű vázlat. Milotai Nyilas István Ágendája máig tartó hatást gyakorolt a református szertartások történetében és irodalmában. Ő az első, aki ágendáját ténylegesen Ágendának nevezi, és így szerepelteti könyve címlapján is.

E három mű egy kötetben való szerepeltetése arra ösztönzi az olvasót, hogy igyekezzen ismereteit gyarapítani és elmélyülni múltunk istentiszteleti gyakorlatában, és jobban megérteni a régi korok embereit, küzdelmeit, a nehéz, olykor veszélyes körülmények ellenére is bátorságról, hűségről tett tanúbizonyságukat. Fekete Csaba által szerkesztett, sajtó alá rendezett és jegyzetekkel ellátott műve nem lehet az első lépés, ha valaki még csak ismerkedik istentiszteleti múltunkkal, mert a szövevényes kereszthivatkozások megértéséhez biztos ismeretekre van szükség, de újabb és újabb kérdések megfogalmazásához kiváló és nagyon érdekes olvasmányt vehet kézbe az olvasó. Olvasáskor nagy előny, ha valaki tényleg kíváncsi a bizonyítható, alátámasztható tényekre, akkor is, ha az kiforgatja is addigi ismereteiből felépített világát a négy sarkából.

Hivatkozások

  1. RMNY 1143A
  2. RMNY 196[2]
  3. Fekete Csaba (szerk.): Pathai István református szertartási könyvecskéje, Úrvacsorai rend Milotai Nyilas István Ágendája szerint, Melius Juhász Péter szertartás intelmei, Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, Debrecen, 2020, 15.

Tikász Ábel: David Jasper: Bevezetés a hermeneutikába (recenzió)

David Jasper: Bevezetés a hermeneutikába, Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2021. ISSN: 1218-3407 ISBN: 978-615-81460-9-8

David Jasper (1951–) Bevezetés a hermeneutikába című műve röviden, közérthetően, alapozó jelleggel ismerteti a hermeneutikatörténetet. Az eredetileg 2004-ben, A Short Introduction to Hermeneutics címmel megjelent mű 2021-ben a Hermeneutikai Kutatóközpont gondozásában jutott el a magyar olvasókhoz. Jasper nem monográfiát, hanem az iowa-i és a glasgow-i egyetemeken elhangzott előadásai alapján készült rövid hermeneutikatörténeti áttekintést ad olvasója kezébe, melyben nem a bibliatudomány, történettudomány és teológia gazdag szakirodalmának szintézisére vállalkozik; célja nem egy lexikonszerű kötet megjelentetése volt, csupán az érdeklődés felkeltése a hermeneutika tudománya iránt, és néhány alapvető tézis megfogalmazása.

Teológusok, filozófusok számára kissé fárasztónak tűnhetnek az egyes fejezeteket bevezető hosszú gondolatfutamok, melyekben a tárgyalt kor történeti és teológiai jellegzetességeit ismerteti Jasper, azonban így teológiai, sőt humántudományi ismeret nélkül is értelmezhető a mű. Az egyes fejezetek végén kérdések, feldolgozásra javasolt szövegek szerepelnek, melyek segítik jobban elmélyíteni az olvasottakat, így Jasper egyszerre elméleti és gyakorlati hermeneutikát ad közre. A könyv bizonyíték arra, hogy nem is létezik pusztán elméleti hermeneutika, mert az értelmezés mindig a teljes egzisztenciát igénybe veszi, saját önértelmezésünk lép párbeszédre a befogadott szöveggel. Sőt a szöveg formálja saját önértelmezésünket (15.), melynek hatására változik a szövegértelmezésünk is.

David Jasper a Glasgow-i Egyetem professzor emeritusa. Tanulmányait Cambridgeben, Durhamban, Oxfordban folytatta, 1976-ban anglikán lelkésszé szentelték. Alapítója és szerkesztője volt a Literature and Theology folyóiratnak, munkáiban a teológia és az irodalom kapcsolatával foglalkozik. Jasper a Biblia értelmezéséből vezeti le a hermeneutikatörténetet, melyet keresztyén tudományként definiál, így munkájában mindvégig hangsúlyos marad a teológiai szál, gyakran illusztrál a Bibliából vett példákkal, idézetekkel.

Jasper szerint „a hermeneutika rámutat a szándék és a jelentés közötti megbízhatatlanságra, sőt ami még rosszabb, a leírt szavak és az emberi értelmezés között jelen lévő bizonytalanságra is ráismer” (21.). Pál apostol szándéka és a papírra vetett Rómaiakhoz írt levél között különbség van, nem beszélve az eltelt két évezred okozta kulturális űrtől. Ráadásul amikor elkezdünk értelmezni egy szöveget, mindig előfeltevésekkel fogunk hozzá – Martin Heidegger (1889–1976) kifejezésével élve belépünk a hermeneutikai körbe. Jasper a hermeneutikai kör magába visszatérő jellegét Máté evangéliumával illusztrálja, amelyben „az evangélista a héber Bibliát a későbbi események megvilágításában olvassa, a későbbi eseményeket pedig a héber Biblia fényében szemléli” (38.). A szövegértelmezés Jákób tusakodásához hasonlóan küzdelem a titokért, Geoffrey H. Hartmann szerint „az olvasás a szövegért folytatott küzdelem” (35.).

Jasper a midrástól és a keresztyén hagyományoktól kezdve vezeti végig olvasóját az értelmezéstörténeten. Augustinus (354–430) azt hangsúlyozta, hogy csak akkor fogjunk hozzá a Bibliaolvasáshoz, ha imádkoztunk, ha spirituálisan készen állunk a Szenttel való találkozásra. Jasper szerint Ágoston a szeretet, Aquinói Tamás (1225–1274) a hit és értelem, Kempis Tamás (1380–1471) az egyszerűség, Desiderius Erasmus (1466–1536) pedig az esztétika nézőpontjával gazdagította a keresztyén hermeneutika történetét. Luther Márton (1483–1546) Szentírás olvasata egyszerre volt krisztológiai és szubjektív, Kálvin Jánost (1509–1594) a racionális elmélkedés, az önismeret, a józan ész, és a Szentlélek belső bizonyságtétele vezette. Jasper rámutat arra, hogy a reformátori hermeneutikákban milyen későbbi, 20. századi tendenciák rejlenek. Luther gondolata, mely szerint a Szentírás legalább annyira interpretál bennünket, mint amennyire mi interpretáljuk a Szentírást, Heideggernél; Kálvin tézise az önmagát tekintéllyel felruházó Szentírás szövegéről Jacques Derrida (1930–2004) posztmodern hermeneutikájában köszön vissza.

Johann Martin Chladenius (1710-1759) 1742-ben megjelent, Bevezetés az ésszerű szónoklatok és megfelelő írások értelmezésébe nehézkes című műve a modern hermeneutika első alkotása, mely az értelem alá rendelve a hermeneutikát kiveszi a tudományos vizsgálat alól a Bibliát, szent szövegnek tartva azt. Jasper az angolszász kánonból Anthony Collins (1676–1729), Robert Lowth (1710-1787) és Samuel Taylor Coleridge (1772-1834) hermeneutikáját ismerteti, utóbbi azt vizsgálta, hogy hogyan jön létre a jelentés az olvasó gondolataiban, a bibliai szövegmagyarázatban pedig az irracionális és racionális találkozását látta, hiszen csakis akkor találhatunk rá a Biblia különleges voltára, ha bármelyik más könyvhöz hasonlóan kritikusan olvassuk (90.).

A „hermeneutika atyja,” Friedrich Schleiermacher (1768–1834) munkássága nyomán különít el a hermeneutika a pszichológiai és a grammatikai szövegmagyarázatot. Jasper a 19. századi tendenciákból David Friedrich Strauss (1808-1874) Das Leben Jesu művét a bosszúval átitatott kétely hermeneutikájaként (97.) definiálja, a történeti Jézus kutatás képviselői közül Leopold von Ranke (1795–1886) és Joseph-Ernst Renan (1823–1892) munkásságát emeli ki. Wilhelm Dilthey (1833-1911) hermeneutikájának egyik tézise, hogy az emberi megismerés és tapasztalat egyetemes, tehát átível kulturális és történelmi meghatározottságon. Jasper ennél a résznél kikérdez a könyvből, ezzel gondolkodásra serkentve olvasóját.

A 20. századi hermeneutikatörténet epizódszerű bemutatásában Jasper röviden ismerteti Karl Barth (1886–1968), Rudolf Bultmann (1884–1976), Martin Heidegger, Hans-Georg Gadamer (1900–2002), Paul Ricoeur (1913–2005) és Jacques Derrida munkásságát. A rövid összefoglaló mellett a múltszázad nagyjai lépten- nyomon előkerülnek a többi fejezetben is a párhuzamosságok, előzmények összesítése végett. A posztmodern hermeneutikáról szóló fejezetet például azzal a meglepő bevezetéssel kezdi Jasper, hogy Karl Barth már a 20. század elején megsejtette a posztmodern hermeneutika bizonyos elemeit, hiszen az igeteológia is szembefordult a felvilágosodás és a történetkritika számos állításával, habár a posztmodern relativizmus elég messze állt Barth-tól (125.).

Jasper egyfajta interdiszciplináris kitekintést tesz a mű hatodik fejezetében. Először a bibliai narratívák 20. századi és kortárs irodalmi megjelenéseiről ír (Thomas Mann, D. H. Lawrence, John Steinbeck), majd a felszabadítási teológiák nyomán a hermeneutika politikai vonatkozásait (feminizmus, posztkolonializmus) tárgyalja. Ma is aktuális kérdés, hogy miként kel életre a szöveg az intertextualitás vagy a képek által, hiszen Jasper szerint „a szöveg nem csak a papírra vetett szavak összessége, hanem kiterjed a képek, mozifilmek, sőt még az emberi test textualitására is” (136.).

Jasper 2021-ben magyarul megjelent műve elsősorban a hermeneutika tudománya iránti érdeklődést kelti fel az olvasóban. Irodalomtudományi, nyelvészeti képzésben akár tankönyvként is funkcionálhat. Reméljük, hogy sokakhoz eljut e rövid írás, s így egy esetleges második kiadás majd kiküszöböli azokat az elírásokat, szerkesztési hibákat, melyek az első kiadásban sajnálatosan bennmaradtak. Jasper műve alapos, az élet hermeneutikájára hív, s bízhatunk abban, hogy a mű olvasása sokakban felkeltheti a vágyat a folyamatos olvasás és önreflexió iránt.