A „mandarinkacsa és pillangó” irodalmi irányzat (yuanyang hudie pai 鴛鴦蝴蝶派) a 20. század első felében, különösen az 1910-es és 1920-as években népszerű kínai irodalmi műfajnak számított, mondhatni ez volt a korabeli kínai ponyva. A mandarinkacsák, amelyek gyakran párban láthatók, valamint a pillangók, amelyek a „Pillangószerelmesek” (Liang Shanbo yu Zhu Yingtai 梁山伯與祝英臺) című történet révén váltak szimbólummá, hagyományosan a romantikus szerelem jelképei. Azonban ez az irodalmi irányzat nem csupán szerelmi történeteket foglalt magában, hanem botrányokat és bűncselekményeket is bemutatott. A műfaj népszerűsége azonban az 1930-as években, a japán inváziót követően fokozatosan hanyatlott.
Az irányzat kialakulása összefüggött a sajtó és a könyvkiadás fejlődésével. 1906-ban Sanghaj, amely Kína legnagyobb kereskedelmi kikötővárosa volt, már számos folyóirattal rendelkezett. Ezek a kiadványok politikai kommentárokat és híreket tartalmaztak, de egyre több helyet kaptak bennük a versek és szórakoztató cikkek, írások is. Idővel ezek a tartalmak külön rovatokba, majd önálló irodalmi folyóiratokba szerkesztve jelentek meg. Az ilyen városi irodalmi magazinok a kereskedelmi kikötőkre, modern városokra, a nyomdaiparra és a tömegmédiára támaszkodva szolgálták ki az urbanizálódó társadalom szórakozási igényeit, miközben piacot és olvasóközönséget teremtettek. Egyúttal megélhetési lehetőséget biztosítottak olyan értelmiségiek számára, akik valamilyen okból eltértek a hagyományos hivatalnoki, tisztviselői pályától.
Ez a változási folyamat elősegítette a hagyományos irodalmárok átalakulását modern, hivatásos írókká, akik megélhetésüket a folyóiratokból, az olvasópiacból és a kéziratokért kapott honoráriumokból biztosították. A Qing-dinasztia (1644–1911) végére számos hivatásos író jelent meg. A korszak irodalmi fellendülését elsősorban a nyomdaipar fejlődése és a hírlapkiadás iránti kereslet növekedése tette lehetővé. Az 1911-es forradalom után a folyóiratok száma rohamléptékű növekedésnek indult. A periodikák és a hozzájuk kapcsolódó nyomtatási és kiadói rendszerek a társadalmi modernizáció termékei voltak, és létrehoztak egy kulturális és irodalmi termelési-fogyasztási rendszert, amely egyben a nyilvános média és a kulturális tér funkcióját is betöltötte.
Az 1911-es forradalom után a „mandarinkacsa és pillangó” irodalom népszerűségét nagymértékben növelte a jól szervezett sajtó és magazinpiac. A műfaj különösen Sanghajban volt népszerű, ahol a kiadói iparág virágzott. A történetek gyakran sorozatként jelentek meg a népszerű újságokban és magazinokban, hozzájárulva a tömegirodalom felemelkedéséhez. Ezek a történetek érzelmi vigaszt és szórakozást nyújtottak egy olyan közönség számára, amely a modernizáció és a nyugati hatások gyors változásai közepette élt.
Ennek az irodalmi irányzatnak volt az egyik jeles képviselője Cheng Xiaoqing 程小青 (1893–1976), aki az általam jelen tanulmányban közreadott fordítás szerzője. Cheng Xiaoqing élete Kína egyik legjelentősebb kulturális és politikai változásokkal teli időszakában zajlott, amikor a 20. század fordulóján jelentős mennyiségű külföldi eszmével találkozott Kína. Ez különösen érzékelhető volt a nagyvárosokban, főként Sanghajban, ahol Cheng felnőtt, és ahol aktívan részt vett a modern tömegkultúra kialakításában. Habár sikeres bűnügyi és detektívtörténet-író volt, művei mégsem szerepelnek a modern kínai irodalom hivatalos történetében, annak ellenére, hogy az 1980-as évek óta többször is kiadták őket Sanghajban, Pekingben és Nankingban.
Cheng Xiaoqing 1893. augusztus 2-án született Sanghaj régi városrészében, Nanshiban. A családja eredetileg paraszti származású volt, és Anhui tartományból menekült Sanghajba a Taiping-felkelés pusztításai elől. Cheng gyermekkorát szegénységben töltötte, különösen azután, hogy apja elvesztette állását egy textilüzlet bezárása miatt. Ezt követően apja újságáruként igyekezett eltartani a családját, majd 1903-ban meghalt, amikor Cheng csupán tízéves volt. Tanulmányait anyagi nehézségei miatt tizenöt évesen félbehagyta, ezután egy sanghaji óragyárban helyezkedett el tanoncként. Egy munkatársa kölcsönözött neki könyveket, amelyeket nagy lelkesedéssel olvasott, és ezek inspirálták arra, hogy írással próbálkozzon. Az első novelláit kezdetben elutasították, de később mégis megjelent néhány, amelyek után szerényebb honoráriumot is kapott. 1915-ben Sanghajban beiratkozott egy kínai keresztényeknek szervezett angol nyelvtanfolyamra, ez aztán nagyban hozzájárult a műfordítói pályafutásához.
Cheng kezdetben klasszikus kínai nyelven írt, majd áttért a köznyelvi formára. Az első detektívtörténete, A lámpafény árnyéka (Dengguang renying 灯光人影) címmel, egy sanghaji újság pályázatán nyert díjat. Ebben a történetben jelent meg először Huo Sang 霍桑 karaktere, aki a későbbiekben a kínai Sherlock Holmesként vált híressé.
Cheng Xiaoqingre nagy hatást gyakorolt Arthur Conan Doyle munkássága, mivel 1915 és 1916 között több kínai íróval együtt dolgozott a Sherlock Holmes-történetek klasszikus kínai nyelvre történő fordításán, amelyet tizenkét kötetben jelentettek meg, és a következő két évtizedben több mint húsz új kiadást is megélt. Ez inspirálta arra, hogy megalkossa a kínai Sherlock Holmes és Dr. Watson karakterét Huo Sang és Bao Lang 包朗 személyében, az általam lefordított A kutyaugatás (Quanfei sheng 犬吠声) című rövid detektívtörténetnek is ők a főszereplői.
Az 1920-as évektől kezdve Cheng történetei nagy népszerűségnek örvendtek Sanghajban. Barátjával, Sun Liaohonggal 孫了紅 (1897–1958) együtt dolgozott, aki Maurice Leblanc (1864–1941) Arsène Lupinját helyezte kínai környezetbe. Cheng a Zhengtan shijie 偵探世界 („A Detektívvilág”) című folyóirat egyik szerzője és szerkesztője is volt egyben, valamint színdarabokat írt, és több mint harminc forgatókönyvet is jegyzett.
A japán megszállás és a második világháború idején Cheng arra kényszerült, hogy álnéven publikáljon, így tudta elkerülni a kollaborációt a japánbarát kiadókkal. Az 1949 utáni kommunista Kínában a detektívtörténeteket reakciós és imperialista műfajnak bélyegezték, ezért a művei hosszú időre tiltólistára kerültek és feledésbe merültek. Cheng az 1950-es évek végétől visszavonultan élt Suzhouban és klasszikus kínai versek írásával foglalkozott, amelyeket 1982-ben az 1948 óta az Amerikai Egyesült Államokban élő lánya adatott ki New Yorkban. 1956-ban nyugdíjba vonult tanítói állásából, majd 1976-ban hunyt el. Munkáit azonban az 1980-as években fedezték fel és adták ki újra, így a Kínai Detektívtörténetek Nagymestereként aposztrofált Cheng Xiaoqing munkái ismét méltó helyre kerültek a kínai szórakoztatóirodalom panteonjában.
Az itt közölt novella jellemző darabja a szerző által írt detektívtörténeteknek. A különlegességét az jelenti, hogy míg a legtöbb elbeszélésének a helyszíne a nyüzsgő modern kínai nagyváros, Sanghaj, addig ez a vidéki, a hagyományos kínai értékeket és családi viszonyokat konzerváló polgári kúriának az enteriőrjét mutatja be. Mindezek ellenére az angol előzményekhez képest a kínai Sherolck Holmes is éles eszére és csalhatatlan logikájára hagyatkozva oldja meg a bűncselekményt. Cheng történetei a korszak, az 1920-as, 1930-as évek Kínájának majdnem elfeledett, de mindenképpen izgalmas művelődéstörténeti kuriózumainak számítanak.
Cheng Xiaoqing 程小青:
A kínai Sherlock Holmes esetei
A kutyaugatás 犬吠声
I.
– Uram, ez a történet még úgy is hideglelős lesz, ha csupán elmesélem! Nos, már elmúlt éjfél, amikor is valami francos és szűnni nem akaró kutyaugatás miatt nem jött álom a szememre. Pedig általában könnyen elalszom, mélyen és sokáig húzom a lóbőrt, de ekkor nem csupán a mi Kormosunk ugatott izgatottan, hanem mintha az egész házat körbevette volna ez a mindent betöltő ugatás, mintha száz kutya ugatott volna kórusban. Nem csoda hát, hogy nem bírtam elaludni. Eszembe jutott, hogy a környéken akkor hallatszott hasonló ugatás, amikor a múltkorában az öreg Wangékhoz betörtek. Ma éjjel vajon a mi házunkba surrant volna be egy tolvaj? Óvatosan kikeltem az ágyból, belebújtam a vattakabátomba, meggyújtottam az olajlámpát, majd kimentem a szobából és figyelmesen hallgatózni kezdtem. Úgy tűnt, az ugatás a házunk hátsó kertjében a leghangosabb. Hideg volt, begomboltam hát a kabátomat, felmarkoltam egy botot, és a lámpával a kezemben elindultam a hátsó kert felé. Gyorsan végigmentem a hátsó társalgón, és épp csak átléptem a hátsó kert küszöbén, amikor a lábammal valami vastag, de nem túl kemény dologba botlottam. Majdnem hasra is estem benne. Megálltam, oda világítottam a lámpával, s a látványtól valósággal a földbe gyökerezett a lábam, az ajtó előtt ugyanis az öreg gazda véres teste hevert a földön. Rémültemben hangosan felkiáltottam és azonmód vissza is fordultam a társalgóba. Amikor a nyugati szárny lépcsőjéhez értem már hangosan kiáltottam: „Kisasszony!” Válasz azonban nem érkezett, amit elég különösnek találtam, már csak azért is, mert korábban, amikor elhaladtam a lépcsősor előtt, mintha lépések hangját hallottam volna az emeleten. Ekkor még arra gondoltam, hogy talán az öreg gazda is hallotta a kutyaugatást, és talán ő is épp lefelé tart. Most azonban, hogy az öreg gazda ott hevert a földön, úgy hittem, csakis a kisasszony, vagy a cselédlány, Azhu járkálhat odafent. Azonban hiába szólongattam őket kétszer is, csak nem érkezett válasz. Ezt azért meglehetősen furcsálltam és gyanút ébresztett bennem. Egy pillanatra megtorpantam, újra kiáltottam, de ezúttal sem kaptam választ. Összeszedtem a bátorságomat és rászántam magam, hogy felmenjek és megnézzem, mi történhetett. Már meg is tettem vagy három lépcsőfokot, amikor felbukkant a cselédlány és lejött az emeletről. Kérdezte, mi történt, miért kiabálok, mire közöltem vele, hogy az öreg gazdát meggyilkolták. Ijedtében majdnem elájult, úgy kellett őt megtartanom. A hátsó társalgóba vezettem és megmutattam neki az öreg gazda testét. A cselédlény mihelyt meglátta, a földre vetette magát és a holttestre borulva zokogni kezdett.
Ekkor hirtelen az eszembe ötlött, hogy a szakács, Dong Xing vajon miért nem ébredt fel erre az éktelen ugatásra, így aztán a konyha felé vettem az utam. A rémülettől azonban újfent kivert a víz, mert Dong Xing is mozdulatlanul hevert a konyha ajtajában. A homlokán véres nyomokat láttam, nyilvánvaló volt, hogy ugyanúgy sérülhetett meg, mint a gazduram.
Szédülni kezdtem, nem tudtam, mitévő legyek. Ekkor meghallottam, hogy a cselédlány szólít, visszamentem hát hozzá. Ekkorra már a kisasszony is lejött az emeletről. A cselédlány szerint a házigazda még lélegzett, ezért gyorsan orvosért küldött. Lélekvesztve rohantam egyenesen a közelben lévő nanxiangi kórházba, ahol aztán dörömbölni kezdtem az ajtón. Kevéssel később az orvossal együtt tértem vissza, aki megállapította, hogy az öreg gazdának még tapintható a pulzusa, van tehát remény a megmentésére, ha mielőbb a kórházba kerül. Dong Xinget is sikerült magához térítenünk. Az ő sérülései nem bizonyultak súlyosnak, ezért őt nem kellett bevinnünk a kórházba.
Amikor aztán megvirradt, a cselédlány arra kért, hogy az első vonattal menjek be Sanghajba, és számoljak be az eseményekről a fiatalúrnak. A fiatalúr pedig el is jött velem. Nos, uram, ezek történtek az éjszaka folyamán, amely az első szótól az utolsóig a színtiszta igazság.
Ezt a történetet Zhang Caifu családjának szolgája, bizonyos Jiang Rongsheng adta elő Huo Sang irodájában. Ekkor jelen volt a fiatalabbik gazdája, Zhang Xingqing is, aki végig ott állt mellette. Zhang Xingqing egy sötét bőrű, egyszerűen öltözködő fiatalember volt. Miután Jiang Rongsheng befejezte a beszámolóját, a fiatalember szólalt meg, s előadta a kérését:
– Huo úr, mindez csupán egy felületes beszámoló volt. Ha ennél többet is szeretne megtudni az ügyről, azt hiszem, elkerülhetetlen lesz, hogy személyesen is eljöjjön, és a saját szemével lássa a helyszínt. Véleményem szerint felettébb rejtélyes az apámmal történt szerencsétlenség, kérem hát, szánjon rá némi időt, energiát, és derítse ki az igazságot! Huo úr, remélhetem hát, hogy velünk tart?
Huo Sang a kályha mellett üldögélve pipázott miközben figyelmesen hallgatta előbb a szolgát, majd a fiatalembert. Én is jelen voltam az irodában, így megfigyelhettem, hogy Jiang Rongsheng meglehetősen erős testalkatú, arcvonásai durvák, de bármilyen bátor fickónak is tűnt, látszott, hogy a vastag fekete köpenye alatt meg-megremeg a teste. Nem tudtam eldönteni, hogy ez vajon a hideg miatt van-e, vagy a történtek felidézése kavarta fel ennyire. Zhang Xingqing is őszintén aggódó arccal lépett be az irodába, és természetesen mondott néhány kötelező, udvarias mondatot, amiket itt most nem említettem.
Huo Sang letette a pipáját, s így szólt:
– Nos, rendben! Nanxiang egyáltalán nincs messze, induljunk hát! – Majd megtorpant, s így folytatta: – Nem, mégsem! Van még néhány fontos levelem, amiket haladéktalanul meg kellene válaszolnom. Menjenek csak előre, mi pedig majd a következő vonattal érkezünk.
Aznap délben, negyed egy körül felszálltunk a Nanxiangba tartó vonatra. Huo Sang végig az úton újságot olvasott, egy szót sem ejtett a Zhang család ügyéről. Egyetlen nyomozása során sem volt hajlandó spekulációkba bocsátkozni mindaddig, amíg nem látta tisztán a körülményeket és nem ismerte meg a bizonyítékokat. Jól ismertem már ezt a hozzáállását, így hát magam sem kezdtem feleslegesen locsogni.
De, hogy mégse teljen hiába az idő, hadd meséljem el, amit Zhang Xingqingtől még az irodában megtudtunk! A támadás áldozatául esett Zhang Caifu egy nanxiangi, helyi potentát. Korábban Sanghajban működtetett egy rizsfeldolgozót, de mostanra visszavonult vidékre, és a befektetései kamataiból éldegélt. Egy fia és egy lánya volt. A fia, Xingqing – aki minket is felkeresett – már huszonegy esztendős, és a sanghaji Fuxin lisztgyár alkalmazottja. A lányát Xiufangnak hívják, aki néhány évig egy sanghaji középiskolában tanult, de most vidéken él az apjával. A családnak három szolgája is van. Az egyik a történtekről beszámoló Jiang Rongsheng, aki még csak mindössze három hónapja áll a család szolgálatában, és úgy nagyjából harminc éves lehet. A szintén támadás áldozatául esett szakács, Dong Xing körülbelül egy éve dolgozik a családnál. A kis cselédlány, Azhu viszont gyerekkorától kezdve velük él.
Amikor a vonatunk befutott a nanxiangi állomásra, a fekete vattakabátot viselő Jiang Rongsheng már ott nyújtogatta a nyakát a peronon, és minket keresett. Elmondta, hogy a Zhang család háza nincs túl messze a vasútállomástól, ezért gyalog fogunk menni. Az állomásról vezető út széles volt, az út két szélén pedig impozáns látványt nyújtó fasorok vetettek hűs árnyékot a nyári hőségben. A villanyoszlopokra erkölcsi mottókat hirdető feliratokat akasztottak, ami némi civilizált jelleget kölcsönzött a városkának.
Rongsheng elmondta nekünk, hogy Cai rendőrfelügyelő már ellenőrizte a helyszínt, és megállapította, hogy a hátsó kert kapuját feltörték, a keleti könyvtárszobából két bronztárgyat vittek el, és egy mahagóni szekrény is megrongálódott. Az udvaron sáros volt a talaj, mivel az előző éjjel fél éjszakán át esett, így a felügyelő néhány lábnyomot is talált, amelyek tisztán kivehetően egyenesen a házhoz, illetve onnan kifelé vezettek. Jiang Rongsheng még arról is beszámolt, hogy az előző héten két betörés is történt a városkában. Az egyik családtól csak kevés dolgot vittek el, de a járásfőnök, Pu úr házából több mint ötezer yuan értékű holmit tulajdonítottak el. Egyik bűncselekményt sem sikerült még felderíteni, ezért a rendőrség azt valószínűsíti, hogy az elkövető nem helybéli lehetett.
– E két betörés során megsérült bárki is? – kérdezte Huo Sang.
– Nem – válaszolta Jiang Rongsheng. – De a rendőrség szerint a Pu úrnál történt betörés idején szintén vadul ugattak a kutyák. Ezért feltételezhető, hogy a két esetnek köze lehet egymáshoz.
– Csakhogy ezúttal gyilkossági kísérlet történt. Nekem egészen más jellegű ügynek tűnik – morogta maga elé Huo Sang.
II.
A Zhang család háza Nanxiang város keleti végéhez közel található. A déli fekvésű háznak két bejárata is van: az egyik egy lapos épületbe, a második egy öt helyiségből álló épületbe nyílt. Az elülső, bejárati ajtó mögött egy nyitott tér, a főépület mögött pedig egy rövid fallal kerített kisebb kert található. Zhang Xingqing komor arccal, kimérten köszöntött, majd bevezetett minket egy eldugott szobába. Itt aztán egyszeriben megváltozott a viselkedése, s fojtott hangon így szólt:
– Huo úr, egy nyomra bukkantam, azonban némiképp szégyellem magam, amiért szóba hozom. – Rövid időre elhallgatott, majd homlokráncolva így folytatta: – Húgomnak, Xiufangnak van egy barátja, aki a város negyedik általános iskolájának az igazgatója, s úgy hívják: Yu Xiaoyuan. Folyton folyvást idejárogatott, meglehetősen bizalmas viszonyt ápolt a húgommal, sőt még a kezét is meg akarta kérni. Apánk szerint azonban a fiatalember nem rendelkezik megfelelő egzisztenciával, ezért helytelenítette a házasságukat. Három nappal ezelőtt személyesen is közölte ezt Xiaoyuannel és kitessékelte a házból mondván, hogy soha többé nem szeretné itt látni. Xiaoyuan pedig nagy dérdúrral távozott. Szóval, a tegnap történtek fényében arra gondolok…
Huo Sang egy kézintéssel leállította.
– Lassabban! Értem, mire akar célozni, de most hadd tegyek fel önnek néhány kérdést. Korábban is volt tudomása a húga és Xiaoyuan kapcsolatáról?
– Igen, tudtam róla, ugyanis rendszeresen levelezünk a húgommal – válaszolta Xingqing.
– Vagyis, amikor az imént említette, hogy egy nyomra bukkant, az erre az illetőre vonatkozott?
– Nem, dehogyis! Nekem személy szerint semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy a húgom feleségül menjen Xiaoyuanhez. Ráadásul fogalmam sem volt róla, hogy apánk kitiltotta őt a házunkból. Azhu tájékoztatott erről az imént. A gyanúmat csak ez az esemény keltette fel.
– Rendben, de egyelőre bánjunk csínján a merész következtetésekkel! Mondja csak, hogy van az apja?
– Épp most jöttem a tőle a kórházból. Még életben van, de kevés a remény. A főorvos szerint súlyos agykárosodást szenvedett.
– Vágóeszközzel okozták a sérülését?
– Nem, egy favödörrel támadtak rá. A vízhúzásra használt vödör egyébiránt a mi tulajdonunk, rendszerint a hátsó kertben lévő kútból való vízhúzásra használjuk. A vödrön két vérfolt is van, ami arra utal, hogy Dong Xinget is ugyanezzel sebesítették meg.
– És Dong Xing hogy van?
– Még mindig a hátsó kert keleti részén lévő hálószobájában alszik, de ő már tud beszélni. Esetleg ki akarná kérdezni?
– Természetesen. És még a húgával is találkoznom kell. Ám mindenekelőtt a kertkapu környéki lábnyomokat kellene látnom. Megkérhetem, hogy vezessen oda?
Mihelyt kiléptünk a ház hátsó ajtaján egy nagyobb vértócsát pillantottunk meg a földön, azon a helyen, ahol Xinqing apját, Zhang Caifu-t megsebesítették. Rongsheng elmondása szerint úgy talált rá gazdájára, hogy annak lábai a kert járókövein voltak, míg a felsőteste és a feje közvetlenül az ösvény melletti a sáros talajon hevert.
Rongsheng ezt követően keleti, majd és nyugati irányba mutatva azt mondta:
– Az ott a konyha, amott meg Dong Xing szobája van. Közvetlenül a konyhaajtó előtt van az a kút, amelynek a vedrét használták fegyverként a tegnap éjszakai támadáshoz.
Huo Sang tett egy lépést előre, felemelte a hordót, hogy alaposan megvizsgálja. Én is csatlakoztam hozzá. A hordó úgy nagyjából egy láb átmérőjű lehetett és rendkívül vastag fából készült. A hordó mindkét oldalán vérfoltok éktelenkedtek, amelyek azonban eltérő méretűek voltak. Huo Sang fürkész tekintettel jó darabig nézte, majd a következőket motyogta maga elé:
– Meglehetősen súlyos darab, nem csoda, hogy koponyákat törtek vele.
Visszahelyezte a vödröt az eredeti helyére, és elindult a kertkapu felé.
A kert közvetlenül a főépület mögött terül el, a kertkapu pedig hét-nyolclépésnyire van a kőburkolatú főúttól. Összesen körülbelül tizenöt-hat lábnyom látszott tisztán és jól kivehetően a kertkapu és a közút között. Huo Sang elővette a nagyítóját, és lehajolt, hogy megvizsgálja a talajt.
– Ezek cipőnyomok – állapította meg.
– Így igaz – mondta erre Jiang Rongsheng –, a felügyelő úr is ugyanezt mondta korábban.
– Hord valaki bőrcipőt a családban? – kérdezte Huo Sang.
– Igen, de… – kezdte dadogva Rongsheng, mire Huo Sang rápillantott a választ sürgetve:
– Mi de? Miért nem válaszol?
Rongsheng azonban csak állt ott letaglózva, a fiatalúrra, Xingqingre pillantott, s bár mozgott a szája, egyetlen hangot sem tudott kipréselni magából.
– Igen, igen – mondta ekkor Xingqing. – Én régebben csakugyan bőrcipőben jártam, azonban az én méretem jóval nagyobb, mint ezek a nyomok. De vájunk csak! Xiaoyuan is bőrcipőben jár, és azt hiszem az övé hasonló méretű is lehet, mint ezek a nyomok. Huo úr, nem úgy gondolja, hogy esetleg…
– Ez mindenesetre egy igen fontos észrevétel – jegyezte meg Huo Sang. – Azonban ne vonjunk le idő előtt messzemenő következtetéseket. Vizsgáljuk csak meg! Ezek itt a befelé vezető cipőnyomok, ezek pedig itt a kifelé vezetők. A lépések távolságában nincs különbség… Bao Lang, ezt az egy lábnyomot azonban maga is vegye szemügyre alaposabban!
Ekkor a kezembe nyomta a nagyítót. Odahajoltam hát, és ahogy kérte, én is megvizsgáltam a nyomot, amely a többinél vagy egy hüvelykkel hosszabb volt, és a szélei sem voltak olyan határozottak, mint a többinek.
– Ezek egy másik embertől származnának? – kérdeztem.
Huo Sang azonban ingatni kezdte a fejét.
– Nem, nem. Nézze csak meg alaposabban! A nyom mindkét vége hegyes, és a délfelé néző vége jobban kivehető. Ez bizony egyazon helyen hagyott, kifelé és befelé is vezető két lábnyom.
Bólintottam.
– Így igaz. De első ránézésre nem is olyan könnyű észrevenni.
Huo Sang lemérte a cipőnyomokat, majd felállt és azt kérdezte Rongshengtől:
– Az imént azt mondta, hogy amikor tegnap este felébredt, ugatás hallatszott a ház körül. Vagyis az ugatás már tarthatott egy ideje, ön pedig nem arra ébredt fel. Így van?
– Pontosan, uram – válaszolta Rongsheng. – Állítom, nekem van a legjobb alvókám, ha én egyszer elalszom, nincs az a kutyaugatás, ami fel bírna ébreszteni.
Huo Sang bólogatott, majd megfordulva az kérdezte Xingqingtől:
– Fiatalúr, fáraszthatnám azzal, hogy felmenjen az emeltre, és megkérné a kedves húgát, hogy csatlakozzon hozzánk? Feltennék neki is néhány kérdést. – Xinqing már indult is volna vissza a házba, amikor Huo Sang megállította és azt kérdezte tőle: – Várjunk csak! Tudjuk már, hogy eltűnt-e bármi is, esetleg elloptak valamit?
– Egy antik bronz füstölőtartót és egy régi Buddha bronzszobrot – válaszolta Xingqing. – Továbbá a dolgozószobában lévő mahagóni szekrényt is pozdorjává aprították. A szekrény eredetileg zárva volt, de semmi értékes nem lehetett benne. Nem csak számomra érthetetlen, de a húgom sem tudott magyarázattal szolgálni arra, hogy miért törték fel a szekrényt.
Huo Sang összeráncolta a homlokát, és így szólt:
– Hát ez igazán sajnálatos. És mondja csak, ezek szerint értékes volt az két eltűnt bronz antikvitás?
– Nem különösebben – válaszolta Xingqing. – A füstölőtartó talán egy-kétszáz yuan lehetett, a Buddha-szobor pedig még ennél is kevesebbet érhetett. Nem tartom valószínűnek, hogy az elkövető ezekért a tárgyakért kockáztatott volna. Sokkal inkább elképzelhető, hogy a gyilkosság volt az igazi célja, azt a két tárgyat pedig csak úgy mellesleg vihette magával. Nem ért velem egyet, Huo úr?
Huo Sang azonban kitért a válasz elől, és azt mondta:
– Nos, rendben. Most pedig szólna a húgának, hogy Azhuval együtt csatlakozzon hozzánk?
Amikor Xingqing távozott, mi hárman visszamentünk a hátsókert kapujához. Láttam, hogy a kaput valami éles szerszámmal feszíthették fel.
– Sok erőfeszítésbe kerülhetett, mire az elkövető feltörte és bejutott – állapította meg Huo Sang.
– Pontosan – jegyeztem meg. – És az ajtó feltörésének a zaja elegendő lehetett arra, hogy ugatni kezdjen a kutya.
Huo Sang bólogatott, majd besétált a kertkapun és a konyha irányába vette az útját. A konyha előtti keskeny tornác alatt egy kistestű fekete kutya feküdt. Amikor észrevette, hogy felé közeledünk, felpattant és lábait megfeszítve acsarogni kezdett, mintha ránk akart volna támadni. Rongsheng azonban egy kézmozdulattal csendre intette, a kutya pedig abbahagyta az ugatást. Huo Sang a kutyára mutatva azt kérdezte Rongshengtől:
– Ő volna a család kutyája, Kormos?
– Igen, uram – válaszolta Rongsheng.
Ekkor egy sötét bőrű, szögletes arcú férfi lépett ki a konyhából, aki meglehetősen magas termetű volt, és fekete szaténból készült, pamutbélésű kabátot, valamint zöld szövetnadrágot viselt. A fejére sebkötöző volt tekerve, arca kissé sápadt, a tekintete pedig kába volt. Úgy a negyvenes évei tájékán járhatott. Tudtam, hogy ő lesz Dong Xing, a szakács. Rongsheng odasietett, mondott neki néhány szót, mire Dong Xing felénk sétált. Mi épp egy ruhaszárító állvány mellett álltunk.
– Javult valamit az állapota? – kérdezte tőle Huo Sang.
– Már sokkal jobb – válaszolta Dong Xing. – Szerencsére az én sérülésem nem súlyos. Hanem hogy van a gazduram? Még reménykedhetünk?
– Még nem találkoztam vele – válaszolta Huo Sang a fejét ingatva. – A fiatalúr szerint félő, nincs túl sok remény, hogy életben marad. De most arra kérem, mondja el részletesen a tegnap éjjel történteket.
– Nem tudok túl sokat – kezdte a válaszát Dong Xing. – Tegnap, úgy éjféltájban Kormos ugatására ébredtem. Úgy tűnt, mintha a kertkapu nyikorgását hallanám. Rossz előérzetem támadt, így aztán sietve kikeltem az ágyból és belebújtam a ruháimba. Kormos egyre hangosabban ugatott. Kinyitottam a konyhaajtót és kijöttem. Egyből megcsapott a hideg szél, amitől egész testemben vacogni kezdtem. Nem vittem magammal lámpát, de mintha egy sötét árnyat pillantottam volna meg odakint, az ajtó túloldalán. Már épp kiáltani készültem, amikor azt éreztem, hogy valami kemény tárgy a homlokomba csapódik, amitől menten a földre estem. A továbbiakról semmit sem tudok. Csak amikor az orvos jeges vízzel magamhoz térített, akkor értesültem róla, hogy az öreg gazdát is leütötték.
– Amikor éjjel felébredt, egyedül Kormos ugatott, vagy a szomszéd kutyákat is hallotta ugatni? – kérdezte Huo Sang.
– Úgy rémlik, hogy amikor felébredtem, mintha a szomszéd Li család Morzsija is ugatott volna. De akkor csak arra tudtam gondolni, hogy bejöhetett-e valaki, és nem nagyon törődtem a kutyák ugatásával.
Ekkor a rendőrjárőr közbevágott:
– Már a jobb és a bal oldali szomszédoknál is vizsgálódtunk. A keleti szomszédban lakó Li urat tegnap éjjel szintén a kutyaugatás hangja ébresztette fel. Lépések zaját is hallotta a hátsó ajtó előtti üres telekről. A városban pedig kiderítettük, hogy ma hajnalban a Yuanchang fogadóból két, nem idevalósi vendég távozott, akik igen gyanúsan viselkedtek.
Huo Sang lehorgasztott fejjel gondolkodott egy darabig, majd így szólt a rendőrhöz:
– Nos, ideje, hogy tiszteletemet tegyen a Cai felügyelő úrnál. Elnézését kérem, amiért idegenvezetőként tartanék igényt a segítségére. – Majd hozzám hajolva a fülembe súgta: – Maga maradjon itt, és kérdezze ki Azhut. Nagyon figyeljen, mert fontosak lehetnek, amiket mondani fog! Egykettőre itt leszek.
Ezt követően Huo Sang a kövér rendőrrel az oldalán sietve távozott.
III.
Miután Huo Sang a rendőrjárőrrel az oldalán távozott, Zhang Xingqing is megragadta az alkalmat, hogy bemenjen a kórházba meglátogatni az apját. Én mindeközben a dolgára engedtem Jiang Rongshenget, hogy egyedül kérdezhessem ki Azhu-t. Amikor Xiufang beszámolt az eseményekről, látni véltem egy halvány mosolyt átfutni a cselédlány arcán. Feltehetően Huosang is felfigyelhetett erre, azért kérte, hogy hallgassam ki őt.
Mindenekelőtt hellyel kínáltam Azhu-t, majd baráti hangon kérdezgetni kezdtem. Elmondta, hogy tegnap éjjel őt is a hangos kutyaugatás ébresztette fel, s mihelyt felkelt, ajtónyitás hangját, sőt, az emeletre vezető lépcsőn felfelé jövő lépések hangját is hallotta. Kevéssel később pedig, amikor Rongsheng kiabálni kezdett a lépcső alján, ő is kiment, hogy megnézze, mi történt.
– Kinek a szobaajtaját hallottad kinyílni? – kérdeztem tőle.
Azhu lehajtotta a fejét, majd habozva válaszolt:
– A kisasszony szobájáét.
A válasza igencsak meglepett, mert ez csakugyan fontos részlet lehet, de igyekeztem palástolni az érzelmeimet, és így szóltam:
– Nem tévedsz? Úgy tudom, hogy az öreg gazda is az emeleten alszik, honnan tudod, hogy nem az ő szobája ajtaját hallottad?
– Nem, nem tévedek – válaszolta Azhu. – Még pedig azért nem, mert a kisasszony szobáját és az én szobámat csak egy vékony fal választja el egymástól. A gazduram szobája pedig közelebb van a lépcsőhöz. Ráadásul felismerem mindenki járásának a hangját. Biztosan a kisasszony volt az.
– Vagyis a kisasszony elhagyta a szobáját és lement a földszintre?
– Azt nem tudom, hogy lement-e. Én csak annyit hallottam, hogy elhagyta a szobáját, elment a lépcsőkig, majd egy idő után visszatért a szobájába.
Emlékeztem, hogy Rongsheng azt mondta, hogy lépéseket hallott az emeleten. Azhu beszámolója ezt alátámasztotta. De vajon miért jött ki a szobájából Xiangfang? Miért hallgatta el ezt? Vajon lement a földszintre is? Tulajdonképpen mi köze neki ehhez az ügyhöz? Végezetül pedig Xiangfang mégis csak Zhang Caifu édesleánya, de ha jobban belegondolok, mégsem rendítették meg túlságosan az apjával történtek. Ezt követően Azhu-hoz fordultam:
– Mivel ilyen tisztán hallottál mindent, feltehetően már ébren voltál. Miért nem keltél hát ki az ágyból, hogy kimenj megnézni, mi történik?
– Hát mert rettenetesen féltem – válaszolta Azhu. – Tudja, uram, amikor meghallottam a kutyaugatást, majd kiugrott a szívem a helyéről. Ráadásul hideg is volt, amikor kibújtam a paplan alól, menten vacogni kezdtem. Így aztán csak a kisasszonykám sírásának hangjára szedtem össze magam, és keltem ki az ágyból.
Őt is megkérdeztem a Yu Xiaoyuan és a Zhang Caifu közötti konfliktusról, amit ő pontosan ugyanúgy mesélt el, mint Xingqing, miszerint kettejük konfliktusa a házasság miatt robbant ki. Összegeztem magamban az eddigi ismereteket, hogy valami következtetést tudjak levonni. Arra jutottam, hogy az eddigiek alapján Yu Xiaoyuant csakugyan lehetséges elkövetőként kell kezelni, Xiufang viselkedése pedig azt sejteti, hogy tudomása lehetett az apja ellen tervezett merényletről. A hagyományos erkölcsi normák tekintetében azonban ez a feltételezés nem állja meg e helyét. Itt ugyanis a szabad szerelem és a feltétel nélküli szülőtisztelet elve feszülne egymásnak, amibe még belegondolni sem szerettem volna.
Fél órával később Huo Sang sietve tért vissza Xingqinggel az oldalán. Beszámoltam neki mindenről, amit Azhutól megtudtam. Huo Sang rövid ideig gondolkodott, majd azt kérte Xingqingtől, hogy hívjon össze mindenkit a társalgóba. Nem tudtam, mire készül, de a tekintete izgatottságról árulkodott, mintha valami előre lépésre jutott volna az ügyben. Miután végre mindenki összegyűlt, Huo Sang így szólt:
– Az ügy tekintetében már vannak bizonyos dolog, amelyekben többé-kevésbé tisztán látok. Az elkövető a kerti kaput felfeszítve jutott be, majd miután két embert megsebesített, sietve távozott, ám a távozásával felriasztotta a szomszédos kutyákat is. Két gyanúsítottam is van. Az egyik egy idegen, aki három napig tartózkodott a városban, és ma hajnalban sietve távozott. A másik illető esetében a gyanúm kevésbé megalapozott.
– És megtudhatjuk, hogy konkrétan ki ez a két gyanúsított? – kérdezte Zhang Xiangfang remegő hangon.
Huo Sang a kisasszonyra pillantva így válaszolt:
– Megértem a kíváncsiságát, de jelen pillanatban még nem volna célravezető megneveznem az illetőket…
Huo Sang azonban nem tudta folytatni a mondandóját, mert a beállított a postás, aki egy levelet hozott. Xingqing gyorsan átvette tőle a levelet, felnyitotta, de épp csak belepillantott, önkéntelenül máris felkiáltott:
– Jaj, Huo Sang úr, nézze csak! Köze lehet az ügyhöz ennek a levélnek?
Huo Sang átvette a felé nyújtott levelet, én pedig közelebb léptem, hogy magam is láthassam. A címzett Zhang Caifu volt, a fejléces levélpapírra pedig egyenetlen, már-már hivalkodó kézírással csak néhány mondat volt odaskribálva:
Találkozzunk ma éjjel tizenegykor a déli híd tövénél! Mindenképpen legyen ott, máskülönben meg fogja bánni!
Ma Qi
Huo Sang szemében különös fény villant. Gondosan megvizsgálta a levélborítékot, majd lehajtotta a fejét és a gondolataiba temetkezett. Kevéssel később Xingqinghez fordulva azt kérdezte:
– Fiatalúr, ismernek önök egy Ma nevű embert?
– Nem, nincs arról tudomásom, hogy volna Ma nevű ismerősünk – válaszolta bizonytalanul Xingqing. – Apám ismerősi köréről azonban nem tudok nyilatkozni.
– Ez a déli híd itt található a városban? – tette fel az újabb kérdését Huo Sang, amit Rongsheng sietett megválaszolni:
– Igen, igen! A város déli határában található.
Huo Sang bólintott, majd így szólt:
– Értem. Nos, fiatalúr, ezt a levelet tegnap délután adták postára itt a városban. A levélben írt „ma éjjel” nyilvánvalóan a tegnap éjszakára vonatkozik, mert a levél írója azt hihette, hogy az édesapja még a tegnapi napon kézhez kapja a levelét, és elmegy a kért találkozóra. A vidéki postairodák azonban az expressz leveleket leszámítva napnyugta után már nem kézbesítenek, ezért ez a levél is csak ma érkezett meg. A levél írója azonban nyilvánvalóan nem tudott erről, így azt hihette, hogy az édesapja szántszándékkal nem jelent meg a találkozón, ezért idesiethetett, hogy beváltsa a levélben írt fenyegetését.
Zhang Xinqing tágra nyílt szemekkel meredt Huo Sangra.
– Ön szerint tehát ez a Ma nevű fickó lehetett az elkövető?
– Igen – válaszolta Huo Sang.
– Akkor most hogyan tovább?
– Csak fel kell kutatni a levelet küldő személyt, és az ügy máris megoldódott – válaszolta Huo Sang, majd a személyzet három tagjához fordulva azt kérdezte: – Még egy utolsó kérdés: a gazdájuk az elmúlt napokban nem viselkedett furcsán? Teszem azt, nem állított be hozzá egy idegen vendég, vagy nem rémült-e meg, ha egy levelet kapott… Nem volt példa ilyesmikre?
Azok hárman nem válaszoltak, csak egymásra pillantottak, míg végül a szakács szólalt meg:
– Szokatlan vendégek nem jöttek, hanem tegnapelőtt, amikor a gazduram hazatért a városból, az arckifejezése nagyon is különös volt: mintha félne valakitől. Még vacsora közben sem tudott nyugton megülni, idegesen fészkelődött.
– Korábban is fordult már elő ilyesmi? – kérdezte Huo Sang.
– Nem, nem igazán mondhatnám – válaszolta a fejét csóválva a szakács.
Huo Sang ismét bólintott, majd így folytatta:
– Nos, rendben. Mindez alátámasztja az eddigi gyanúmat. Meggyőződésem, hogy az illető már nem tartózkodik a városban, és minél előbb le kell őt tartóztatni… Fiatalúr, arra kérném, engedje meg, hogy egyelőre magamál tartsam ezt a levelet. Egyéb fontos ügyeim most ugyan Sanghajba szólítanak, de a távolléteben is vigyázzanak az ajtókra, és csak a legszükségesebb esetben hagyják el a házat. Nem tudhatjuk, hogy az elkövető nem forral-e még valamit. Azonnal értesíteni fogom, mihelyt valami hírrel tudok szolgálni.
IV.
Miután eljöttünk a Zhang családtól, Huo Sang a városi rendőrőrsre sietett, ahonnan egyenesen az állomásra mentünk. Két óra harmincöt perckor érkeztünk vissza Sanghajba. Ezt követően Huo Sang egész nap az irodájában pihent, újságot olvasott, és semmi különösebb dolgot nem csinált. Negyed nyolc tájban, amikor már sötétedni kezdett, Huo Sanggal ismét Nanxiangba utaztunk. Útközben végig néma csöndben maradt, semmiféle magyarázattal nem szolgált, csupán annyit közölt, hogy ha majd Nanxiangba érünk, mindent érteni fogok.
Miután ismét faggatni kezdtem, végre beszámolt róla, hogy még mit végzett korábban a városban tett vizsgálódása alkalmával. Először is találkozott a városka rendőrfelügyelőjével, majd pedig elment a postára. Ezt követően fel akarta keresni Yu Xiaoyuant is, de vele nem sikerült találkoznia. Azt mondták neki, hogy Xiaoyuan az előző este a rokonait vendégelte meg egy szomszédos városban, s még nem tért haza. Huo Sang azt is megtudta, hogy a rendőrök Xiaoyuan házához is elmentek érdeklődni, sőt még az egyik bőrcipőjét is elvitték. Mindezeken túl azt is kiderítette, hogy Zhang Caifu az utóbbi időkben többször járt Sanghajban, és több ízben is teázott egy régi rizskereskedő kollégájával a városban.
– Tudja esetleg, hogy ki ez a kolléga? – kérdeztem, mire Huo Sang csak ingatta a fejét. – Szóval ő írhatta a találkozót kérő levelet? – faggattam tovább.
– Elképzelésem sincs – válaszolta.
– S mit gondol, mi miatt veszekedhetett ez a Ma nevű férfi Zhang Caifuval?
– Ezt sem tudom, de előbb-utóbb ki fogom deríteni
– S mit gondol Yu Xiaoyuanról? Tegnap este nem tért haza, netán lehet valami köze az ügyhöz?
Huo Sang türelmetlennek látszott, és arra sem vette a fáradságot, hogy legalább foghegyről odavessen valami választ. Annyit mondott csupán, hogy legyek türelemmel, és várjam ki, hogyan alakulnak majd a dolgok. Kicsit össze voltam zavarodva, de sehogyan sem bírtam rávenni, hogy ennél bármi többet is eláruljon.
Amikor aztán megérkeztünk Nanxiangba, az úton már egy árva lélek sem járt. Az erős északnyugati szél miatt a legtöbb háznak zárva voltak az ablakai és az ajtói. A Zhang család házához érve, Huo Sang kívülről körbejárta, de nem ment be. A háztól körülbelül száz méterre egy hatalmas akácfa tövéhez vezetett, ahol aztán megállt. Itt ért véget város, innen a főút kelet felé haladt, de keresztutak vittek dél felé és északnyugatra is. A főút egyik oldalán a nyárfákkal tarkított mezőn néhány sír állt.
– Bao Lang, vacsorázzunk meg itt – mondta egyszer csak.
A bőrtáskájából elővett néhány marhahúsos pogácsát, amit megosztott velem. Mindez olyan váratlanul ért, hogy nem is tudtam, mire vélni.
– Ma este igazán jó műsor lesz – mondta szinte suttogva. – De aztán ne kérdezősködjön, csak figyeljen! Most pedig együnk hát, aztán élvezzük műsort.
Olyan izgatott voltam, hogy alig bírtam egy-egy falatot letolni a torkomon. Ellenben Huo Sang, akinek különösen jó étvágya volt – gyors egymásutánba tömte a szájába a húspogácsákat. Nagyjából félóra múlva végeztünk az evéssel. Fáztam, és fogalmam sem volt, hogy mikor kezdődik az a bizonyos műsor. Majd úrrá lett rajtam a türelmetlenség, amikor azt láttam, hogy Huo Sang nagy komótosan takarítgatni kezdte a bőrtáskáját. Ám ekkor váratlanul felbukkant egy férfi, aki sietve érkezett az északnyugati keresztút felől. Huo Sang megragadta a karomat, mintha azt akarta volna jelezni, hogy meg se mukkanjak.
Azon az éjjelen a szél feltámadt, az égen felhők úsztak végtelen sorban, a fényes Hold pedig hol előragyogott, hol elbújt. Amikor aztán felbukkant az a rövid munkásruhát viselő férfi a félhomályban, nagyon tisztán láttam őt. Egyenesen a Zhang család háza felé vette az útját, majd rövid várakozást követően bekopogott és belépett.
– Hát ez meg kicsoda? – kérdeztem visszafogott hangon.
– Ennek a felettébb komikus vígjátéknak az egyik mellékszereplője – válaszolta Huo Sang.
– És van főszereplő is?
– Persze, hogy van.
– Nos, és ki volna a főszereplő?
– Ha elárulnám, azzal elrontanám a műsort. Elnézést, de inkább nézze meg a saját szemével.
A zavarom csak fokozódott, elvégre ez mégis csak egy gyilkossághoz vezetett bűncselekmény, amely rablással és házassági vitákkal is fűszerezett. Minden súlya ellenére Huo Sang mégis azt állítja, hogy ez csupán egy műsor, ráadásul egy komikus vígjáték. De csak nincs kedve viccelődni, és bolondját járatni velem ebben hideg, fagyos éjszaki szélben, ugye? Csakhogy megint visszatért a régi önmagához, és ahhoz a szokásához, hogy tudatlanságban tartson. Ugyan mit is tehettem volna?
Kevéssel később a rövidkabátos férfi kilépett a házból, egy másik férfi kíséretében, majd elsiettek a fánk mellett, s az útelágazás felé vette az irányt. Ahogy felénk közeledtek, felismertem a másik férfit: Zhang Xingqing volt az, a meggyilkolt Zhang Caifu fia. Mégis, hova a csudába megy Xingqing? Netán ő volna ennek a vígjátéknak a főszereplője? S mégis, egyáltalán miről szól ez a történet? Csak gyűltek és gyűltek bennem a kérdések, de nem tudtam előrukkolni velük, mert hiszen Huo Sang rám parancsolt, hogy ne kérdezősködjek. Így aztán csak némán bámultunk egymásra, amitől csak még magányosabbnak éreztem magam és még inkább unatkoztam. Huo Sang talált két sírkövet, letelepedett az egyikre, majd megkért, hogy üljek oda a másikra. Elővette a cigarettáját, és megkínált. Vonakodva elfogadtam, és én is rágyújtottam. Így telt el egy újabb óra.
Az éjszakai levegő egyre hidegebb lett. Az égen a felhők felbátorodtak és seregeik olyan roppant torlaszokba tömörültek, hogy Hold nővér sértődötten úgy döntött, inkább megpihen, s nem mutatja meg magát. Körös-körül mindenütt koromsötét volt. Szél úr azonban lelkesen táncolt, és a sírok előtti nyárfák elszáradt gallyai recsegve-ropogva törtek le, jó párszor még a fejemre is jutott belőlük. „Hú, hú, hú!” – hallatszott egyszer, ami persze nem a szellemek üvöltése volt, de az ember fülének még így sem tűnt kellemes muzsikának. A távoli faluban a kutyák is felvonyítottak egyszer-kétszer, aminek a hangját Szél úr készségesen sodorta felém, de én csak beleborzongtam. Nem bírtam már tovább a várakozást, s így szóltam:
– Huo Sang, mégis mire várunk még itt?
– Csak figyelje az előadást – válaszolta továbbra is visszafogott, fojtott hangon. – Ingyen van, legyen hát egy kis türelemmel, mindjárt kezdődik!
S csakugyan így lett! Egy fickó jelent meg a főúton keleti irányból. Lassan, komótosan sétált. Mindeközben egyfolytában előre és hátra felé tekintgetett, amitől egészen titokzatosnak tűnt. Ennek a szereplőnek – már ha valóban az előadás egyik szereplőjéről van szó – az alakítása alapján ez a történet nem is ígérkezik annyira rossznak. Az érdeklődésem kezdett felélénkülni.
Amikor Huo Sang is észrevette a férfit, gyorsan elpöccintette a cigarettacsikket és felállt. Szemei egészen tágra nyíltak, mintha meglepődött volna. Most mégis, mi történik? Szerepel egyáltalán ez az ember a szereposztásban, vagy csak valami statiszta? Ha szereplő, akkor vajon ő a főszereplő, vagy csak valami mellékszerepet játszik?
Amikor a férfi a nagy akácfához ért, Huo Sang óvatosan visszasiklott a nagy fa tövébe, én pedig követtem a példáját. Épp ebben a pillanatban Hold nővér egy nagy elszánással rést döfött a felhőkön, és megvillantotta a fényét. A holdfényben tisztán látszott az illető, aki hosszú köpenyt és lovagló kabátot viselt, a fején egy réztál alakú kalappal, s olybá tűnt, még igencsak fiatal lehet. Ahogy közeledett a piactér végéhez, furcsa viselkedése egyre gyanúsabbá tette. Még Huo Sang arcán is a csodálkozás nyomait véltem felfedezni. Egészen előrehajolt, és minden idegszálát megfeszítve koncentrált. Olyan volt, mint egy, a prédáját cserkésző oroszlán, amely épp lecsapni készül. Amikor észrevette, hogy közelebb akarok menni, hogy még jobban szemügyre vehessem az illetőt, a karomnál fogva gyorsan visszahúzott. Egy pillanattal később a fickó már el is tűnt a Zhang család háza mögött.
– Bao Lang, nem csalódott, igaz-e? S ez még csak a bevezető, vagy inkább csak egy közjáték. Az igazi dráma még csak ezután következik!
Huo Sang mintegy biztatásként suttogta a fülembe ezeket, ami már teljességgel felesleges volt, hiszen már így tűkön ültem az izgatottságtól. Nem biztatásra volt szükségem, hanem cselekvésre. De e tekintetben sem kellett csalatkoznom. Huo Sang indult el elsőként, én pedig lábujjhegyen követtem őt, s egészen messziről megkerültük a Zhang portát. Láttam, hogy a fiatal fickó épp a hátsó kert előtt áll: kalapját levéve nyújtogatja a nyakát, és az ablakokat kémleli. Az ablakok ekkor még világosak voltak, ám egy pillanattal később kialudtak a fények. A fiatal fickó azonban továbbra is csöndben várakozott a kertkapu előtt.
Huo Sang közelebb húzódva hozzám a fülembe súgta:
– Női karakter nélkül nem is olyan élvezetes a dráma, nemdebár? Szerencsédre mindjárt láthatsz egy extra jelenetet is. Figyelj csak, hamarosan színre lép a női szereplő is!
Ezt követően résnyire nyílt a kertkapu. Először csak egy fej bukkant elő, majd egy alak lépett ki. A holdat ismét sötét felhők takarták, így nem láttam, hogy ki az, de a sötét körvonalai alapján egy nő lehetett.
– Ez Zhang Xiufang – közölte Huo Sang.
– Aha!
A két sötét alak találkozott, majd együtt elkanyarodtak a ház nyugati sarkánál. Ekkor már nem nagyon láttam őket. Nyilvánvalóan egymással beszélgettek, de én mindebből csak egy némajátékot láttam, mert Huo Sang továbbra sem engedett közelebb menni. Jobb híján csak a kerítésnek támaszkodva álltam és nézhettem a jelenetet a hideg szélben. Mintegy negyedórával később arra lettem figyelmes, hogy a két alak visszafelé tart. A női szereplő belépett a kertkapun, a férfi pedig kelet felé indulva próbált csöndben, észrevétlenül kereket oldani. Hirtelen Huo Sang is elindult, felgyorsította a lépteit, és visszatért a korábbi leshelyünkre, a nagy fa tövébe. A fatörzshöz lapulva kikukucskált, hogy szemügyre vegye a férfi szereplőt. Én is csöndben lapultam. Amint a fiatal férfi közelebb ért, Huo Sang egyszeriben kipattant a nézőtérről és máris a színpadon termett. Néhány lépést téve elállta a fiatal színész útját.
– Xiaoyuan, várjon! Váltanék önnel néhány szót – mondta neki halkan.
Én csak ekkor döbbentem rá, hogy ez a szereplő valójában Xiufang udvarlója, Yu Xiaoyuan.
Xiaoyuan meglepődött, nem számított erre. Nekiiramodott, mintha menekülni akarna, de Huo Sang résen volt, és gyorsan megragadta a karját, majd pedig a fa tövébe húzta őt. Xiaoyuan zihálva-fújtatva próbált ellenállni, így aztán én is színre léptem, és megragadtam a másik karját, hogy segítsenek visszatartani őt.
– Nem kell megijednie – súgta neki Huo Sang. – Huo Sang magánnyomozó vagyok. Amíg az igazat mondja, semmi okom ártani önnek.
Xiaoyuan még mindig a sokk hatása alatt, zihálva mondta:
– Ön volna Huo Sang úr? De hiszen, én épp öntől szeretettem volna tanácsot kérni… Huo Sang úr, ez az ügy teljes mértékben méltatlan rám nézve. A rendőrség azt feltételezi, hogy én vagyok a gyilkos, még embereket is küldtek, hogy megfigyeljék a lakásomat…
– Hol tartózkodott tegnap éjjel? – kérdezte Huo Sang.
– Az unokatestvéremnél voltam, Mánál, a születésnapját ünnepeltük egy kis borozgatással. Egész nyugodtan ellenőrizheti, senki sem fog mást állítani. Aztán valaki közölte, hogy Caifu urat megtámadták és megsérült, a rendőrség pedig engem gyanúsít. Elrejtőztem hát egy időre, és most azért merészkedtem ide, hogy Xiufangtól megtudjam, hogy pontosan mi történt.
– No, és mit mondott?
– Azt mondta, hogy ő nem tudja, ki lehet a gyilkos.
– Hát még mit mondott?
– Azt mondta, hogy tegnap éjjel kutyaugatás hangjára ébredt, majd azt hallotta, hogy az apja kinyitja a szobája ajtaját és lemegy a lépcsőn. Ezután a kutyaugatás egyre hangosabb lett, ő pedig arra gyanakodott, hogy valaki bejöhetett a házba. Kikelt hát az ágyból, és kiment a szobából és a lépcső tetejéről hallotta, ahogy az apja fájdalmasan felkiált. Rájött, hogy valami baj történhetett, így hát visszament a szobájába.
– Hát ez roppant különös! Hallotta az apja fájdalmas kiáltását, de ő mégis inkább visszament a szobájába?
Yu Xiaoyuan lehorgasztotta a fejét, és habozott válaszolni. Még mindig markoltam a karját, s éreztem, hogy egy kicsit megremegett a teste. Huo Sang megrángatva a másik karját nógatta válaszra:
– Ki vele, mit mondott még Xiufang!
– Nemrégiben volt egy összetűzésem az apjával, ezért nem mert lemenni – mondta elcsukló hangon Xiaoyuan.
– Miféle összetűzés?
– Xiufang azt hitte, hogy esetleg én követtem el a gyilkosságot, mert korábban összevesztem az apjával. Arra gondolt, hogy aznap éjjel esetleg én állok bosszút. Ezért esett pánikba, nem tudta mitévő legyen, s inkább visszamenekült a szobájába.
– Szóval igaz volna az, amire Xiufang gyanakszik?
– Nem, dehogyis! – rázta hevesen a fejét Xiaoyuan. – Huo Sang úr, én tanáremberként dolgozom, sohasem vetemednék arra, hogy bármi törvénytelen dolgot műveljek. Épp az imént magyaráztam el ezt Xiufangnak is, és ő meg is értette.
Huo Sang nem szólt egy szót sem. Gondolataiba mélyedve lehajtotta a fejét. A szorításán is engedett, így aztán én sem láttam szükségesnek továbbra is lefogva tartani a fiatalembert. Amikor Yu Xiaoyuan kiszabadult, komoly hangon így szólt:
– Huo úr, ha nem hisz nekem, nyugodtam menjen el az unokatestvéremhez. Őt Ma Songzhounak hívják, és igazolni fogja, hogy tegnap egész éjjel el sem hagytam a házukat, ami bizonyítja, hogy nem én vagyok a bűnelkövető.
– Rendben – bólintott Huo Sang, majd továbbra is halk hangon így folytatta: – Mivel most már nem tud hazamenni, jobban tenné, ha egyenesen a rendőrségre menne, és feladná magát. Ne aggódjon, hamarosan én is ott leszek, és kézbe veszem az ügyét. A jövendőbeli sógora, Zhang Xinqing nagy valószínűséggel már türelmetlenül várakozik a rendőrségen.
Xiaoyuan meglepődve hallotta, hogy Xingqing is a rendőrségen van. Ez még engem is meglepett. Ennek az ügynek lehet valami közvetett kapcsolata Xingqinggel?
– Most pedig siessen! – mondta Huo Sang. – Mi még várunk valakire, nem mehetünk önnel. De ha nem hallgatna rám, csak magát hibáztathatja majd a következményekért!
Yu Xiaoyuan többször is bólintott:
– Már megyek is – mondta, majd meghajolva elköszönt, és elindult a rendőrőrs felé vezető úton.
Korábban már azt hittem, ő lesz a történet főszereplője. De most, hogy Huo Sang kedves szavakkal az útjára bocsátotta, ő pedig kész feladni magát, nyilvánvalóan nem erről van szó. Mégis, vajon mi lesz a végkifejlete ennek a darabnak?
– Már az elején is biztos voltam benne, hogy Xiufang nem a teljes igazságot mondta – szólt suttogva Huo Sang –, most azonban már minden világos.
– Mindent elhisz, amit Xiaoyuan mondott? – kérdeztem.
Huo Sang igenlően bólintott.
– Szóval, ki hát a főszereplő ebben a darabban? – tettem fel az újabb kérdésemet.
– Az igazi főszereplő még nem lépett színpadra.
– De ő is érkezik?
– Hát persze.
– És ki az?
– Ne kérdezősködj! Mindjárt meglátod.
Bár a cselekmény folyamatosan fejlődött, még korántsem ért a végkifejlethez. Olyan izgatott voltam, hogy nem bírtam magamban tartani a kérdéseimet:
– Huo Sang, árulja már el, kire várunk még?
– Legyen türelmes, mindjárt megérkezik a gyilkos.
– A gyilkos egyszerűen csak bele fog sétálni a csapdába?
– Úgy, ahogy mondod, s ez lesz a történt drámai tetőpontja.
Aztán hirtelen megkopogtatta a vállamat, és odasúgta:
– Már itt is van!
Gyorsan a főút keleti szakasza felé fordítottam a fejemet, de még mindig olyan koromsötét volt, hogy senkit és semmit nem láttam. Hanem amikor hátrapillantottam, egy sötét árnyat láttam előlopakodni a Zhang család háza mögül.
Kiderült, hogy a színészek színpadra lépésének iránya megváltozott. Az, akire Huo Sang ezúttal várt, nem kívülről megy a házba, mint a korábbi két szereplő, hanem éppenséggel a házból jön ki. A főszereplő a sziluettje alapján egy magas növésű, rövid kabátot viselő férfi volt. Léptei gyorsak voltak, és a kisebb csomagot vitt a kezébe, amitől még inkább titokzatosnak tűnt.
Huo Sang akárcsak korábban, most a fatörzshöz lapulva, erősen koncentrálva figyelte az illetőt, majd halkan így szólt:
– Bao Lang, ez a fickó meglehetősen erős, elkelne a segítséged.
A sötét árny egyre gyorsabb léptekkel közeledett. Huo Sang meg sem várta, hogy a fához érjen, hanem egyszeriben elébe ugrott. Rögtön utána én is odavetettem magamat. Huo Sang a két karját szélesre tárta, mint valami rák az ollóit, és átfogta a fickót, majd kemény hangon ekként dörrent rá:
– Dong Xing, mondja csak, mégis mennyi pénz van ebben a csomagban? Már mindenki türelmetlenül várt önre. Jöjjön csak velünk a rendőrségre!
V.
Az előadás katartikus jelenete nem volt különösebben bonyolult: négy erős kar, egy rövid dulakodás, végül a szakácsot a becsomagolt pénzzel együtt bekísértük a rendőrsre.
Azonban az, hogy ennek az ügynek Dong Xing volt a kiagyalója és az elkövetője, még engem is meglepett. Dong Xing vallomása végtelenül egyszerű volt. Történt egy nap, hogy meglátta, amint a gazdája, Zhang Caifu a dolgozó szobájában egyedül ülve pénzt számol, amelyet aztán elzárt a mahagóni szekrénybe. Úgy tűnt, hogy a nagyobb pénzmennyiség valami nem régiben visszakapott kölcsön lehet, s ez felébresztette a szakács kapzsiságát. Azonban eredetileg nem állt szándékában gyilkosságot elkövetni. Az elkövetés éjszakáján, kihasználva az esős időt, először is bezárta Kormost a saját szobájába, majd átment a dolgozószobába, ahol feltörte a szekrényt és ellopta a pénzt. Ezen kívül magával vitte még a bronzfüstölőt és a Buddha-szobrot is. A pénzt alaposan bebugyolálta, és egy bádogdobozba rejtette, és a többi eltulajdonított holmival együtt a hátsó kert kútjába rejtette. Úgy tervezte, hogyha a dolgok majd elcsitulnak, majd előveszi és pénzzé teszi azokat is. Miután mindezt elrendezte, felfeszítette a kertkaput is, majd bőrcipőt húzott, és a kertkapun át kisétált egészen a főútig. Ezt követően visszajött, ügyelve arra, hogy jól látható lábnyomokat hagyjon, hogy ezzel is egy kívülállóra terelje a gyanút. A bőrcipő, amit erre a célra használt, eredetileg Yu Xiaoyuan egy régi cipője volt, amit két hónappal korábban két kölcsön tőle, amiről senki más nem tudott. Miután visszatért a cipőt is a kútba hajította, hogy eltűntesse a nyomokat. Csakhogy ekkor a szobájába zárt Kormos éktelen ugatásba kezdett. Ez annyira megrémítette, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve kisietett a hátsó kertkapuhoz, ahol aztán maga kezdett el ugatni, hogy felriassza a szomszéd kutyákat, és azok is ugatni kezdjenek. Azt remélte, hogy így majd az emberek azt fogják hinni, hogy egy kívülről érkező tolvaj ólálkodik a közelben. Meg sem fordult a fejébe, hogy terve mégsem fog beválni. Amikor visszafordult, hirtelen megpillantotta az öreg gazdáját, aki épp a hátsó nappaliból lépett ki, majd döbbenten felkiáltott. A szakács tudta, hogy a titka lelepleződött, s ebbéli pánikjában felkapta a kút mellett lévő vedret, amellyel aztán jól homlokon vágta Zhang Caifut, aki azonmód a földre zuhant. Dong Xing pánikba esett, hamarjába visszatért a szobájába és kiengedte Kormost. Kiagyalt egy tervet arra is, hogy magáról elterelje a gyanút: megvágta a saját halántékát, a vérével bekente a vedret, majd pedig a földre heveredve úgy tett, mintha ájult volna. Amikor aztán azt hallotta, hogy Zhang Caifu felépülésére nincs remény, azt hitte, hogy a machinációi titokban maradhatnak, és elegendők lesznek ahhoz, hogy tévútra vigyék a nyomozást. Végül azért döntött úgy, hogy a lopott pénzzel elmenekül, mert egy új értesülése szerint öreg gazdája sérülései nem is olyan súlyosak, és van rá remény, hogy visszanyerje az eszméletét. Ugyanis szinte biztos volt abban, hogy Zhang Caifu aznap éjszaka tisztán látta őt és felismerte, ha pedig magához tér, akkor előbb-utóbb leleplezi őt. Ezért döntött úgy, hogy megpróbál kereket oldani. Így érkeztünk hát el a drámai végkifejlethez.
– Csakugyan van remény Zhang Caifu felépülésére? – kérdeztem suttogva Huo Sangtól.
Huo Sang a fejét csóválva azt válaszolta:
– Sajnos nincs. Ez csupán az én trükköm volt. Az a rövid kabátos férfi, akit először láttál a házhoz menni, valójában az egyik itteni rendőrjárőr volt, aki megkértem, hogy magát kórházi ápolónak kiadva, közölje ezt az álhírt. Ezzel akartam kiugratni Dong Xinget, hogy belesétáljon a csapdámba. Ugyanekkor szándékosan elküldtem a házból Xingqinget is, hogy Dong Xing ne lássa őt akadályozó tényezőnek. Arra számítottam, hogy ha Dong Xing meghallja ezt a hírt, nem mer majd továbbra is házban maradni, hiszen arra fog gondolni, hogyha Xingqing hazatér majd a kórházból, és kiderül az igazság, akkor már késő lesz elmenekülnie.
Amikor Cai felügyelő a rendőrőrsön végighallgatta a szakács vallomását, elégedetten bólogatott és a kezeit dörzsölgette örömében. Az arcán egyszerre látszottak a csodálat és a megdöbbenés jelei. Miután a bűnelkövetőt elvezették, és ő kezdte el kérdezgetni Huo Sangot helyettem.
– Huo úr, honnan tudta, hogy Dong Xing a gyilkos?
Huo Sang elmosolyodott, s így válaszolt:
– Ez az ügy valójában az elejétől fogva nagyon szokványos volt, semmi különösebb bonyodalom nem volt benne. Rögtön tudtam, hogy a bűncselekményt csakis valaki a házból követhette el, szóba sem jöhetett semmilyen kívülről érkezett titokzatos elkövető.
– Mindez most már számomra is világos – szólt ekkor Cai felügyelő –, csakhogy az éjszakai kutyaugatás, valamint a kertkapu előtti bőrcipő nyomai mind-mind arra utaltak, hogy…
Huo Sang bólogatva közbeszólt:
– Igen, igen. Az ugatás és a cipőnyomok csakugyan elegendők lettek volna ahhoz, hogy a legtöbb embert megtévesszék. Csakhogy épp a cipőnyomok voltak azok, amik elárulták a számomra, hogy nem egy külső elkövetővel van dolgunk. Ha ugyanis, egy kívülről érkezett idegen lett volna a tettes, akkor annak először be kellett volna jönnie, aztán pedig kimenve távozni. Azonban a cipőnyomok egyértelműen bizonyították, hogy az elkövető először kiment, és utána jött vissza. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha az elkövető eredetileg is a házban tartózkodott.
Cai felügyelő tágra nyílt szemekkel meredt Huo Sangra. Az arckifejezése arról árulkodott, hogy mindig nincs teljesen meggyőzve, de a méltósága megőrzése érdekében jobbnak látta, ha egyelőre nem akadékoskodik tovább a kérdéseivel. Huo Sang ekkor hirtelen rám mutatott, s így szólt:
– Kérdezze meg csak Bao barátomat, ő ugyanis ott volt velem, amikor a nyomokat megvizsgáltam. Mondja csak, Bao Lang, ugye látta azokat a mindkét végükön elhegyesedő cipőnyomokat? S azt is mondtam magának, hogy azok egymást átfedő, kifelé és befelé haladó cipőnyomok. Azt is megfigyelhettük, hogy a cipő orrával délfelé mutató nyomok határozottabbak, jobban körvonalazottak, vagyis egyértelműen azok keletkeztek később. A ház pedig déli irányba, míg a kertkapu pedig északi irányba helyezkedik el. Ez pedig arra utal, hogy aki a nyomokat hagyta, minden kétséget kizáróan előbb kiment az udvarról, s majd csak azután jött be a házhoz.
Hogy felfigyeltem-e minderre akkor? Nos, röstellem, de be kell vallanom, láttam ugyan az egymást átfedő cipőnyomokat, de nem tulajdonítottam azoknak különösebb jelentőséget. Eszembe sem jutott efféle következtetéseket levonni. De merthogy Huo Sang azzal, hogy megválaszolta helyettem a saját maga feltett kérdést, már amúgy is „kihúzott a csávából”, nem tartottam szükségesnek, hogy leleplezzem a tudatlanságomat.
Huo Sang ekkor így folytatta:
– S van még egy szempont, amit érdemes figyelembe vennünk! Amennyiben az elkövető csakugyan kintről érkezett volna, akkor a gyilkosság elkövetése után a kutyaugatás jelentette fenyegetés miatt a léptei szükségszerűen sietősebbek és hosszabbak lettek volna. Vagyis a kifelé és befelé vezető lábnyomok semmiképpen nem fednék egymást ilyen tökéletes szabályossággal. Ez a tény is okot szolgáltatott a gyanúra.
– Van még valami más is? – kérdezte Cai felügyelő kíváncsian.
Huo Sang bólintott, majd így szólt:
– Van bizony, méghozzá a vödör. Ugyanis a vödörből következtettem arra, hogy a gyilkosság nem előre eltervezett volt. Ha ugyanis valaki szánt szándékkal gyilkolni indul, egy vödörnél alkalmasabb fegyvert visz magával. Ezért is feltételeztem azt, hogy a gyilkosság a rablás közben történhetett. Az is nyilvánvaló volt, hogy az indíték csakis a pénz lehetett, és semmi más.
A felügyelő lankadatlan kíváncsisággal tette fel a következő kérdését:
– Nem volt egy névtelen levél is az ügy során? Azt ki írta? Lehet, hogy mégsem Dong Xing az elkövető, mert ha jó tudom, ő se írni, se olvasni nem tud.
Huo Sang halványan elmosolyodott, megcsóválta a fejét, s így szólt:
– Nos, ennek ne tulajdonítson különösebb jelentőséget, de ez alapján semmiképpen ne mentse fel a szakácsot a gyilkosság alól. A levelet ugyanis én küldtem megtévesztésből.
– Hogyhogy maga küldte? – meredt rá értetlenül a rendőrfelügyelő.
Hou Sang ismét elmosolyodott:
– Igen, én voltam. Mégpedig azért, mert hiába voltam biztos abban, hogy a gyilkost a házban kell keresni, még nem tudtam, melyikük lehet az. Ezért írtam azt a levelet a városban, a postát pedig megkértem, hogy tegyenek kivételt, és a lehető legrövidebb időn belül kézbesítsék azt. Ezt követően összehívtam mindenkit, és elterelésből arról kezdtem érdeklődni, hogy Zhang Caifu nem viselkedett-e furcsán mostanában. Mindeközben figyeltem a jelenlévők reakcióit. Dong Xing pedig szépen bele is sétált a csapdámba azzal, hogy váltig állította, hogy a gazdája tartott valakitől mostanában. Ez volt az, ami megerősített abban, hogy Dong Xing volt az elkövető. Majd azért, hogy megspóroljam magamnak a kihallgatással és az elrabolt holmiknak a felkutatásával járó vesződségeket, előkészítettem ezt a kis színdarabot, amelyben a gyilkos önmaga leplezi le magát. Ezt követően valami ürüggyel visszautaztunk Sanghajba, hogy így a gyilkos még óvatlanabb legyen. – Majd mosolyogva a rendőrjárőrhöz fordulva azt mondta: – Ám mielőtt még vonatra szálltunk volna, megkértem ezt a derék rendőr urat, hogy ma este pontban kilenc órakor küldje a Zhang házhoz a testvérét, aki magát kórházi ápolónak kiadva, továbbítsa a hamis üzenetet. Kért ugyan, hogy magyarázzam el a dolgot, de én akkor nem árulhattam el semmi, nehogy bárki is bármit megneszeljen. Ezért hát, uram, ezúton is a bocsánatát kérem.
A főfelügyelő elmosolyodott, s így szólt:
– Ha viszont így áll a dolog, és tegnap este semmiféle idegen nem járt a Zhang házban, akkor miért ugattak a szomszédos kutyák?
– Felügyelő úr, hát nem ismeri a mondást, hogy „ha egy kutya árnyat ugat, száz felel rá”? – mondta nevetve Huo Sang.
A rendőrfelügyelő zavarában fülig vörös lett, s nem tudott mit válaszolni, csak kínosan vigyorgott.
A mellette álló kövér rendőr, aki már korábban járt a Zhang házban azonban így szólt:
– Csakhogy a keleti szomszédban lakó öreg Li, hallotta a menekülő futásának hangját a mezőről.
Huo Sang rápillantott és azt mondta:
– Gondolja, hogy egy öregember, akit az éjszaka közepén a kutyák ugatása ver fel, csakugyan futás hangját hallotta a mezőről? Aligha lehet bizonyító erejű az ő tanúvallomása.
Ekkor Huo Sang az órájára pillantott, majd a felügyelőhöz fordulva így szólt:
– Felügyelő úr, sajnálom, hogy kellemetlenséget okozunk, de a ma éjjelt kénytelenek leszünk itt tölteni. Ha útjára bocsátotta Yu Xiaoyuant, ön is lepihenhetne, mert reggel meg kellene írnia a jelentését.
Másnap reggel, még mielőtt visszatértünk volna Sanghajba, kaptuk a hírt, hogy Zhang Caifu még hajnalban elhunyt. Egy héttel később eljött hozzánk Zhang Xingqing, hogy köszönetet mondjon és további hírekkel is szolgált. Elmondta, hogy a húgát Xiufangot a téli ünnepek alatt Yu Xiaoyuan hivatalosan is eljegyzi. Arról is beszámolt, hogy már kétszer is járt a megyei bíróságon az apja gyilkossága ügyében, amely Dong Xing büntetését majd a következő alkalommal fogja kihirdetni. Említette továbbá, hogy az apja összesen hatezerötszáz yuant tartott a mahagóni szekrényben, ami azonban nem egy visszafizetett korábbi kölcsönből származott. Mint kiderült, az apja az üzlettársaival közösen titokban rizst csempésztek külföldre, s a pénz feltehetően az egyik ilyen ügyeltből származhatott. Xingqing azonban mit sem tudott az apja efféle üzelmeiről, csak az apja egyik üzlettárásának az elszólásából következette ki. A fiatalember végül is becsületes volt, hiszen nem értett egyet apja üzleti magatartásával, és nekünk is őszintén elmondta az igazat.
Magyarra fordította: Mátyás Anna Réka
Felhasznált irodalom
Link, E. Perry, Jr.: Mandarin Duck and Butterflies, Popular Fiction in Early Twenties Century Chinese Cities, Berkeley, Los Angeles, London, University of California Press, 1981.
Kinkley, Jeffrey C.: Chinese Justice, the Fiction, Law and Literature in Modern China, Stanford, Stanford University Press, 2000.
Wong, Timothy C.: Stories for Saturday, Honolulu, University of Hawaii Press, 2003.
Wong, Timothy C.: Sherlock in Shanghai, Stories of Crime and Detection by Cheng Xiaoqing, Honolulu, University of Hawaii Press, 2007.
Hivatkozások
