Samu Botond Gergő: Egy vármegyetérkép „kettős élete” (1785–1850)

A különböző kartográfiai dokumentumokat igen sokféleképpen hasznosíthatjuk történeti kutatásaink során. A térképek, atlaszok – funkciójukból adódóan – rögzíthetik az aktuális állapotokat, egy terület topográfiai, földrajzi, esetleg földtani viszonyait, a különböző határokat, legyen szó akár földbirtokokról, világi vagy egyházi igazgatásról, erdőkről vagy éppen bányákról, a lakosság, a nemzetiségek, különböző erőforrások eloszlásáról. Éppen ezért a gazdaságtörténet, a közigazgatás, a hely- vagy a hadtörténelem művelői számára egyaránt alapvető fontosságúak.

Még szerencsésebb, ha különböző időszakokból fennmaradt dokumentumokkal dolgozhatunk: így már a változás is nyomon követhető, lehet az egy épület, épületcsoport, vagy egy település fejlődése, a vízszabályozások és azok következményei, az utak, vasutak kiépülése, a birtokviszonyok alakulása, a természeti kincsek kiaknázása, egyszóval az épített és a természeti környezetünk átalakulása és átalakítása.

A térkép egy adott kor terméke, hiszen már az első lépésektől kezdve – a felmérés, vagy az előképek kiválasztása – az adott kor technológiai színvonalán mozog, követi mind a mérnöki, mind a nyomdatechnikai újításokat, az ábrázolás módján pedig mély nyomot hagy a korstílus és korszellem. Előállításuk során nem csak földmérői, geográfusi tudásra volt szükség, ha nyomtatásba kerültek, akkor fa-, később réz-, majd acélmetszői, a 19. század húszas éveitől pedig litográfusi ismeretekre is szükség volt. Nem csoda, hogy gyakran egy ember nem is volt elég minden feladat ellátására, a nagy volumenű, összetett munkákat (katonai-topográfiai felmérések, atlaszok összeállítása) pedig már csapatok, bizottságok végezték, bizonyos esetekben végzik napjainkban is.

A bemutatásra kerülő munkák több szempontból is különlegesek: az 1785-ben kiadott első magyarországi nyomtatott, részletes vármegyetérkép több, mint hatvan évvel később felülrajzolt példányai, amelyeken Vas vármegye új közigazgatási határait tervezték meg.

Az alaptérképről és készítőjéről

A szóban forgó Comitatus Castri Ferrei iussu ichnographice delineatus című térkép nagy méretű, két szelvénye összeillesztve a külső keretig 90,5 × 97 cm, és igen részletes, méretaránya 1:120 000. Az 1785-ben megjelent mű megelőzi mind Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Somogy vagy épp Veszprém vármegyék nyomtatott térképeit, ezért kitüntetett figyelmet kapott a szakirodalomban. Az összeállító, szerkesztő mérnök, Kenedics József (1756–1809) életét öccse késői leszármazottja, Kenedits Ágnes kutatta, míg magával a kiadvánnyal a neves térképtörténész, Gróf László foglalkozott több cikkében is.

Kenedics József három évig volt gyakornok Fejér vármegye mérnöke mellett, majd a pápai és nagyjenői kolostorok birtokain dolgozott további három évig, ezután lett Vas vármegye földmérője. 1777-ben tette le hivatali esküjét, majd Szombathelyen telepedett le. 1792-ben három fivérével együtt nemesi címre terjesztették fel. Egy 1999-es adat[1] szerint 60 térképe és tervrajza található magyar közgyűjteményekben, ezek nagyrészt kéziratos munkák: egyházigazgatási, közigazgatási, posta- és úrbéri térképek.

Vas vármegye közgyűlése 1783-ban adott megbízást Kenedicsnek, hogy készítse el a vármegye részletes térképét. Ahogy Gróf László is felhívta rá a figyelmet: „Az évekig tartó mérési munkálatokat csak nehezítette, hogy térképéhez nem sok földrajzi adat állt rendelkezésére, hiszen a katonai felmérés adatai nem kerülhettek nyilvánosságra, sőt sem Lipszky, sem pedig Korabinszky atlasza nem jelent még meg.”[2] A nagy munkát 1784-ben már be is fejezhette, legalábbis egy bécsi útért kapott napidíj alapján feltehetően ekkor vitte el kész rajzát a metszőhöz. A korszakban ekkora méretű metszetet az országban még nem tudtak készíteni, ehhez külföldi mesterre, jelen esetben Johann Ernst Mansfeld (1739–1796) szaktudására volt szükség.

Gróf László közel 25 éves cikkéből sok részlet kiderül a térkép utóéletéről és lelőhelyeiről:

Kenedics József térképe a 18. századi magyar kartográfia egyik remekműve, mely sajnos nagyon kevés példányban maradt fenn napjainkig. Eredetileg is alacsony példányszámban készült, nagy méretüknél fogva azonban még jobban voltak kitéve az idő és az emberek vandalizmusának. Ismereteink szerint a hazai közgyűjtemények közül a Magyar Országos Levéltár, az Országos Széchényi Könyvtár Térképtára, valamint a Vas Megyei Levéltár őrzi a megmaradt becses lapokat. Ezen kívül néhány példány fellelhető külföldön – pl. az ausztriai gyűjteményekben – illetve magánszemélyeknél […][3]

Ma már egy rövid online kereséssel ki tudjuk bővíteni a lelőhelyek fenti listáját, sok esetben a digitális másolatokat is megtekinthetjük. A már említett MNMKK Országos Széchényi Könyvtára,[4] és a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára[5] mellett a Hadtörténelmi Térképtárban[6] is találhatunk több példányt, de külföldi közgyűjteményekben is, a Bécsi Nemzeti Könyvtárban ötöt, a Francia Nemzeti Könyvtárban kettőt[7]. Emellett egyetemi könyvtárakban is rábukkanhatunk egy-egy példányra, így a prágai Károly Egyetemen[8] illetve Bernben.[9] A térkép mindemellett ritka, körülbelül tízévente árverésre kerül egy-egy példánya Magyarországon.[10]

Fontos kiemelni, hogy a mű szerkesztése és nyomtatása lezárult II. József 1785-ös közigazgatási reformja előtt, ami Vas vármegyét a Győri kerületbe osztotta be a következő öt évre. Az uralkodó az új kerületi közigazgatást Magyarországon, Erdélyben, Lombardiában és Osztrák-Németalföldön 1785 és 1787 között vezette be, a magyarországi kamarák száma, elhelyezkedése és az élükre kinevezett kerületi biztosok személye 1785 tavaszán dőlt el. A tíz kerület központja Nyitra, Győr, Pécs, Zágráb, Pest, Besztercebánya, Kassa, Munkács, Nagyvárad és Temesvár voltak. Erdélyben a következő évtől szintén 1790-ig három (szebeni, kolozsvári és fogarasi) kerület működött. II. József halála után, 1790 áprilisától állították vissza a vármegyék autonómiáját, és több lépcsőben magát a közigazgatási rendszert. [11]

A kézirat készítője: Hegedüs Sándor

Hegedüs (helyenként Hegedűs) Sándor életének bemutatása meglehetősen nehéz, bár sok helyen tettek róla említést, mindenki csak egy-egy részletet emelt ki munkásságából, még születési és halálozási évei is tisztázatlanok. Részletes biográfia összeállításához további levéltári kutatások szükségesek, így jelen írás keretei között a nyomtatott forrásokban szereplő információk alapján vázoljuk életét és tevékenységét.

1823-ban szerzett földmérői oklevelet a neves, II. József idején alapított Institutum Geometricumban,[12] 1830. március 1-től ő Vas vármegye első földmérője.[13] A következő év márciusában bevonták a szombathelyi börtönreform munkálataiba, amelyben jelentős szerepet vállalt. Az egész folyamatról tíz év múlva, 1841-ben könyve jelent meg. 1835-ben olvashatjuk nevét a vármegye nemesi összeírásában,[14] és ekkor kezdődött el a börtön átépítése, a „javító és munkaház” kialakítása is, ami a következő évben fejeződött be. Ezekben az években javította és szerkesztette Karacsay Fedor (1787–1859) rajza alapján az 1836-ban megjelent Vas vármegye térképét.[15] Az 1785-ös műnél sokkal kisebb, mert a nyomólemez mérete mindössze: 24 × 31 cm. A korabeli sajtóban igen éles kritikát kapott:

Im előttünk Vas vármegye’ földképe, az e’ megyében hosszabb ideig állomásozott alezredestől, erdélyországi gróf Karacsaytól készítve, ’s mi több, a’ megye’ főmérnökétől Hegedűs Sándortól javítva, melly olly annyira hemzseg hibásan írt ’s elficzamított nevektől, hogy az itt lakók’ szeme azokban majd nem megbotránkozik. […] Magyarban, magyar nevek’ illy elcsufíttatása lehetetlen hogy boszút ne gerjeszszen. Igaz, a’ földkép Bécsben metszetett: de a’ rectificans főmérnöknek minden esetre kötelességében állott a’ magyar helységek’ neveit tisztán ’s hibátlanul a’ művész elébe terjeszteni, ki azokat bizonyosan csak úgy vésendette, mikép bevési a’ kellőleg elébe adott franczia, angol, dán, vagy akár chinai ’s monomotapai neveket.[16]

A recenzió kizárólag a földrajzi nevekre koncentrált, a térképi ábrázolás további elemeit teljesen figyelmen kívül hagyta. Csató Pál (1804–1841) író, publicista védelmébe vette a művet és készítőit a Pozsonyi Hírnök hírlapi szemléjében:

Veszi most ezen földképet a’ Figyelmező’ recensense (47.) kezébe, és, semmit sem szólva a’ mű’ egyéb technicai ’s geographiai becséről, fontosságáról, vagy hiányairól, egyedűl a’ nevek’ hiányos leírásán akad meg, ’s vajjon milly tisztességes, milly kíméletes, a’ fáradozott nemes gróf és tiszti földmérő úr iránt milly méltányos szavakkal és kifejezésekkel bugyogja ki e’ gáncsát?[17]

Az utókor már sokkal elnézőbb, talán azért is, mert a szerkesztőknek, rajzolóknak valóban nem volt mindig ráhatásuk arra, hogy a munkafolyamatok többi részében – így például a rajzolás, vagy a metszés, amelyek időnként még külön is váltak, és más személyek voltak a szövegek és a domborzat kialakítói – ki milyen minőségű munkát végez. Fodor Ferenc, maga is térképész, aki egyébként igen kritikus hangnemben írt elődeiről, elismerően szólt Hegedüs és Karacsay munkájáról:

Meglepő finomságú térképe jelent meg Vas vármegyének. Címe: „Comitatus Vas juxta Delineat. Comitis Karacsay Vice Col. An. 1833. et rectificationem Alexandri Hegedüs Or. Geometr. An. 1836”. Léptéke kb. 1:454 000. Feltünően jó a gondosan csíkozott hegyrajz, amely már a formák visszaadására is törekszik. Metszése igen gondos és tiszta.[18]

1837-ben a társasági életben is aktív, a helyi polgári olvasótársaságba kérte felvételét,[19] a következő évben pedig megkezdődött a rabok beköltözése a megújult büntetésvégrehajtási intézetbe. Ennek kapcsán jelent meg egy ismertető cikk, amely Hegedüs Sándor érdemeit is hosszasan méltatta:

Mielőtt azonban ezen intézet’ belső elrendezésének, szabályainak ’s fenállása’ eszközeinek taglalásába bocsátkoznám, az emberiség’ nevében kötelesnek érzem magamat, említést tenni Bertha Ignácz első alispányunkról, kinek szorgalma és buzgósága adózóink’ pénztárának terheltetése nélkül emelte tévedett szerencsétlen embertársaink’ számára e’ menedékhelyet, és Hegedűs Sándor megyei rendes mérnökünkről, ki a’ felállítandó munkaház’ tervét ’s alapszabályit példátlan szorgalommal elkészítvén, a’ technicai tekintetben szükséges adatokat megszerezvén, nem csak az intézet’ felállásának egy nevezetes eszköze lett, hanem az ujdon felállottat, első haladásának nehézségeiben, majd folytonos jelenléte ’s részvéte által támogatja, elősegíti.[20]

1840-ben lett Vas vármegye hites földmérője és szombathelyi polgár.[21] Az 1840-es évekből töredékesebb információink vannak. 1846 tavaszán, immár táblabírói tisztségében bízta meg Benda Jakabot egy szombathelyi határfelmérési térkép készítésével.[22] Emellett mérnöki feladatait sem hanyagolta el, 1847 februárjában részt vett egy terepbejáráson, ami a tervezett Bécsújhely–Sopron–Kőszeg–Szombathely vasút vonalát volt hivatott kijelölni. A vasútvonalat kezdetben Sopronból Sárváron keresztül vezették volna, de ő egy Kőszeget és Szombathelyt is érintő megoldást javasolt, amit végül a Sopron–Bécsújhelyi Vasúttársaság az év decemberi rendkívüli közgyűlésén el is fogadott.[23] István főherceg 1847 októberében Szombathelyen tett látogatása kapcsán még megemlítésre került, hogy a megyei főmérnöknek akkor már két háza volt a városban.[24]

Az 1848-49-es évekre vonatkozóan Vas vámegyét Balogh Gyula levéltáros 50 évvel később megjelent munkájából ismerjük, aki az önkéntes nemzetőrök kiállításának nehézségeit is hosszan ismertette. Augusztus 23-án a községek elöljáróit a vármegye 3000 önkéntes kiállítására kötelezte, az egyes települések terheit egy hatfős bizottság határozta meg, az egyik tag Hegedüs Sándor volt.[25] A megye földrajzi elhelyezkedése miatt már decemberben megkezdődött a császári csapatok bevonulása, ami a helyi tisztségviselők hűségnyilatkozatait is kikényszerítette. Az 1849. január 18-án kelt dokumentumon a megyei főmérnök neve is szerepel.[26]

Hegedüs Sándor születési és halálozási éveit a nyomtatott források nem említik, az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárában őrzött gyászjelentések között található egy, ami lehetséges, hogy a tárgyalt személyre vonatkozik, de az illető Zalaegerszegen és nem Szombathelyen hunyt el 1865. december 24-én.[27]

A magyarországi közigazgatás átszervezése 1849 után

Deák Ágnes tanulmánya részletesen ismerteti a forradalom és szabadságharc leverése után meginduló folyamatokat.

A polgári kerületi főbiztosok és az időközben kinevezett miniszteri biztosok mindenhol nekikezdtek pontos adatokat gyűjteni az egyes települések nemzetiségi és felekezeti viszonyairól, majd 1849. december és 1850. március között elküldték javaslataikat a közigazgatási beosztásra vonatkozóan a katonai kerületi parancsnokokon keresztül Geringerhez, aki október végén irányelvként három szempontra hívta fel a figyelmüket: 1. a közigazgatás ne töredezzen szét nagyon kis egységekre, azaz ne legyen a járások száma túl sok, így az átszervezés ne rójon aránytalanul nagy terhet az államkincstárra, 2. a közigazgatási és bírósági területi egységeket lehetőleg közelíteni kell egymáshoz, illetve 3. ahol nem szükséges a változtatás, ott maradjon meg a jelenlegi beosztás. November 13-án azonban ezt kiegészítette azzal, hogy lehetőség szerint nemzetiségi összetétel szerint homogén járások kialakítására kell törekedni.[28]

Érdemes szem előtt tartanunk a fenti szempontokat, amikor Vas vármegye tervezett új közigazgatási határaira nézünk. „A megye régi járási rendszerét megszüntették. Az 1848 előtti 18 járást[29] 12-re alakították. Az új járások elsősorban a népességszám, népesség-összetétel alapján szerveződtek, így született meg még 1849-ben egy megyeleírás, amit az osztrákoknak egy szombathelyi tisztviselő készített.”[30] Az említett tisztviselő: Hegedüs Sándor, aki 1849. október 10-én állította össze a dokumentumot. Felmerül a kérdés, hogy ezzel egy időben, esetleg ennek megtámogatására rajzolta-e át a vármegye térképét is, vagy később, további tervek kidolgozása során került erre sor, az átszervezéseknek ugyanis még nem volt vége:

1851. december 31-én Ferenc József visszavonta az olmützi alkotmányt, és deklarálta a „tiszta monarchia”, azaz az abszolutizmus kormányzati rendszerének életbe léptetését. A döntést követően szükségessé vált az államszervezeti elvek és gyakorlatok felülvizsgálata. […] A végleges javaslat nem irányzott elő lényeges területi változtatásokat (bár arról vita folyt, hogy a meglévő öt kerület helyett vajon elegendő lenne-e négy – de ennek kapcsán nem merültek fel nemzetiségi vonatkozások), [Karl Friedrich] Kübeck[31] egyébként is „annak az alapelvnek hódolt, hogy az egyszer már fennállón a lehetséges legkevesebbet változtassanak”. A javaslatot Ferenc József 1853. január 10-én hagyta jóvá, majd január 19-ei keltezéssel jelent meg a bel-, az igazság- és a pénzügyminiszter közös rendeleteként […] A járási tagolásra nézve nem tartalmazott irányelvet a rendelet, tehát továbbra is itt nyílt leginkább lehetőség korrekciókra a nemzeti szempontok érvényesítése jegyében.[32]

Mindez hatással volt a vegyes etnikumú Vas vármegyére is, ahol „1854-ben megszűnt a jánosházi és a németszentmihályi járás, előbbi községeit a vasvári, kiscelli és sárvári járáshoz, utóbbiét a pinkafői, szombathelyi és németújvári járáshoz csatolták. Ez évben a pinkafői járás a felsőőri elnevezést kapta.”[33]

Vas vármegye átrajzolt térképei

Jelenleg négy különböző, átrajzolt térképet ismerünk. Az MNMKK Országos Széchényi Könyvtára Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárában két példányt őriznek a TK 2255 és TK 2256 jelzeteken. Külön számokra kerültek, mivel, bár a szerkesztés alapelvei (az elkülönített települések, a kijelölési pontok) és többé kevésbé a színmagyarázat és a szerző is megegyeznek, teljesen más a kivitelezés stílusa. A TK 2255 jelzetű mű határait vonalzóval húzták, míg a másik térkép vonalvezetése sokkal jobban követi a természetes határokat.

Az egyenes vonalvezetésű határokat láthatjuk szinte változatlan formában a MNL Vas Vármegyei Levéltárában található térképen,[34] fontosabb változás csak a Rába mentén tapasztalható, jelen esetben annak vonalát követi. Fontos különbség azonban, hogy ezt a példányt már nem látta el kézjegyével Hegedüs Sándor, és a nemzetiségi eloszlás sincs feltüntetve. Ez már csak az új közigazgatási határokat ábrázolja.

A negyedik térkép létezéséről csak közvetett bizonyítékunk van. Ez Wirth Zsuzsanna egy, a vármegyei birtokviszonyokat tárgyaló írásában elejtett fél mondatához (az északnyugati rész vegyes nemzetiségéről) tartozó, 10. számú végjegyzete: „Comitatus Castriferrei lussu Ordinum ichnographice delineatus per Jos. Kenedics ejusd. T. Comitatus jur. Geometram. Nyomtatott térkép. Az 1809. előtti években készült. Saját tulajdonomban lévő példányára Hegedűs Sándor főmérnök az 1850-es években színes kézi aláhúzással rávezette a települések nemzetiségi jelzését.”[35] A szűkszavú leírásból is kiderül, hogy ez nem az előző bekezdésben bemutatott munka, hanem a Széchényi Könyvtárban található térképek variánsa.

Az, hogy egy amúgy is ritka mű átrajzolt példányaiból négy fennmaradt, önmagában kérdéseket vet fel, akárcsak eltérő kivitelezésük és tartalmuk. Lehet, hogy egy hosszú folyamat (újabb és újabb áttervezések) szemtanúi lehetünk, de valószínűbb, hogy tartósabb használatra, más-más céllal készültek. A vonalzóval tervezett határok alapján úgy tűnik, Hegedüs Sándor inkább csak a településekre (és azok nemzetiségeire) koncentrált, azok külterületeire, birtokviszonyaira és a természetes határokra nem. Ez a magyarázat arra, hogy végül ebben a formában nem valósulhattak meg a járáshatárok.

Ahhoz, hogy lássuk, hogyan alakult át a valóságban Vas vármegye közigazgatása, további kartográfiai dokumentumokat kell bevonnunk a vizsgálatba. A jól ismert Schedius–Blaschnek-féle térkép 1851 és 1853 közötti kiadásán a járáshatárokhoz nem nyúltak, azok a korábbi állapotokat tükrözik, csak az új kerületi beosztást tüntették fel.[36]

Van két vármegyei térképsorozat, amelyet a bécsi Katonai Földrajzi Intézet adott ki, ezek túlnyomó többsége azonban az 1850-es évek végén és az 1860-as évek legelején készült, az 1850–1853 közötti járáshatárokat egyiken sem ábrázolták. A sorozat tagjaként készült a Comitat Eisenburg című térkép 1860 körül,[37] két változatából a közigazgatási határokkal felülnyomott példány könnyebben értelmezhető, kezelhető. Figyelembe kell vennünk, hogy a fentebb említett 1854-es átalakítás, nevezetesen két járás megszüntetése, egyben a szomszédos hat járás határainak drasztikus átrajzolása azt eredményezte, hogy csak néhány közigazgatási egység maradt meg korábbi formájában, csak ezeket lehet összehasonlítani a kéziratos munkákkal. A térképeken látszik, hogy Hegedüs Sándor terveit csak igen nagy vonalakban követték az új határok, leginkább ott, ahol különösen fontos volt, azaz az etnikailag megosztott területeken. Kiemeljük a Szentgotthárdi járást, ahová – a megyei főmérnök színjelei alapján – végül mind a négy nemzetiség településeiből került néhány.

Az 1849-es alapelvek több tényező miatt is jelentősen megváltoztak, az uralkodói abszolutizmus 1851-ben már tagadta azokat az elveket, miszerint a számbeli többség a politikai döntések meghatározó elve. A nemzeti egyenjogúsítás a formális jogi egyenlőség mellett az esélyegyenlőséget is előrevetíti, ami távol állt a modernizálni kívánt konzervatív politikai eszményektől. Az identitás összetevőinek bonyolultságára az 1850-ben elrendelt népességösszeírás is rávilágított, a nyelvhasználat biztosítását és védelmét a többségi voltra alapozott kollektív igények erősen korlátozhatták.[38] Ez a köztisztviselők kiválasztásánál is megfigyelhető, mivel már 1849–50-ben – vélhetően a nemzeti egyenjogúság elvének ellentmondásossága miatt is – a pályázók nemzetiségére nem kérdeztek rá, sokkal fontosabb volt korábbi tapasztalatuk, rátermettségük, nyelvtudásuk.[39] A nemzeti egyenjogúsítás helyett végül a birodalom egysége vált fő szemponttá.

A centralizmus irányelve mellett a gyakorlati kivitelezés is számos problémát vetett fel: egyrészt a vegyes lakosságú területeken nehéz volt egymástól elhatárolni a településeket, másrészt a nyelvhasználatot tekintve sem tudták a korábbi ígéreteket valóra váltani, mert az egységes irányítás egységes belső ügykezelési nyelvet követelt meg. A többnyelvű irányítás elviekben kivitelezhető lett volna, de a hiteles fordítók nagyban felduzzasztották volna a köztisztviselők számát, az ügymenet pedig jelentősen lelassul, erre pedig a megfelelő pénzügyi háttér nem állt rendelkezésre. Egyes esetekben az is problémát jelentett, hogy melyik nyelvet használják egy adott területen, milyen valódi igényeket támaszt a lakosság, és milyen feltételeknek tudnak megfelelni a hivatalnokok. A szabadságharc utáni magyarellenes élt hamarosan felváltotta egy sokkal gyakorlatiasabb hozzáállás, aminek eredményeként éppen a vegyes lakosságú területeken érvényesült jobban a német hivatali nyelvhasználat, míg a magyar többségű közigazgatási egységek esetében kompromisszumkészebbek voltak.[40]

A neoabszolutizmusban a nemzeti hovatartozás meghatározó elvként a járási szintre korlátozódott, és csak bizonyos kerületekben érvényesült. Az önkormányzati testületek hiánya sok szempontból okafogyottá tette a nemzetiségek elkülönítését, az etnikai szempontból homogén közigazgatási egységek létrehozását. 1856-ban Bach belügyminiszter az erdélyi országképviseleti szerv kapcsán már teljesen megváltozott kormányzati preferenciákról nyilatkozott, ami a nemzetek összeolvadását tűzte ki célul.[41] Az 1860-as években kiadott, Vas vármegyét ábrázoló térképeken már az új alapelvek gyakorlati megvalósulását látjuk. A bemutatott kartográfiai dokumentum, Vas vármegye felülrajzolt közigazgatási térképe így nem tükrözi sem a kiadása évében hozott, sem az 1850-es évek elején tervezett közigazgatási reformokat.

Felhasznált irodalom

Balogh Gyula: Vasvármegye honvédsége 1848–1849-ben, Szombathely, Seiler Ny., 1895

Baloghné Lasics Judit: Statisztikai adatok a Bach-kori Vas megyéről, in Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről II., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1993, 253–264.

Bendefy István: Benda Jakab szombathelyi földmérő mérnök (1811–1854), Catastrum, 9. évf., 2022/4, 3–12.

Deák Ágnes: Közigazgatási határok és nemzetiségpolitika Magyarországon az 1850-es években, Századok, 155. évf., 2021/5, 1055–1075.

Deák Ágnes: „Nemzeti egyenjogúsítás”. Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849–1860, Budapest, Osiris, 2000

Kenedich Ágnes: Josephus Kenedics, Vas vármegye hites geometrája, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 1999/3, 52–57.

Fodor Ferenc: A magyar térképírás, 1–3. köt., Budapest, Honvéd Térképészeti Intézet, 1952–1954, 209.

Gróf László: 200 éve hunyt el Kenedics József (1756–1809) geometra, az első nyomtatott Vas vármegyei közigazgatási és a szombathelyi egyházmegyei térkép alkotója, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 2009/3, 5–10.

Gróf László: Kenedics József Vas vármegye térképe, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 2000/3, 54–57.

Hegedüs Sándor: Tekintetes Vas vármegyének Szombathelyen újan épített börtönei’ s abban felállított javító intézet’ története, Kőszeg, Reichard Ny., 1841.

K. Lengyel Zsolt: Kényszerhaladás. A Bach-korszak magyarországi történetéhez és utóhatásaihoz, Századok, 158. évf., 2024/4, 665-698.

Katona Attila: „A csend helyreállítása” – Vas vármegye megszállása 1849 januárjában, in Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről III., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 2000, 413–448.

Papp József: Magyarország vármegyei tisztikara a reformkor végétől a kiegyezésig, Szeged, Belvedere, 2003.

Raum Frigyes: A magyarországi földmérők és térképészek fontosabb életrajzi és bibliográfiai adatai, Budapest, BGTV soksz. Üzeme, 1993.

Schneider Miklós (szerk.): Vas vármegye 1835. évi nemesi összeírása, Szombathely, 1937.

Szántay Antal: II. József kerületi biztosai, Századok, 148. évf., 2014/5, 1171–1185.

Tilcsik György: István főherceg látogatása Szombathelyen 1847. október 1-jén, in Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VI., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 2015, 95–116.

Tilcsik György: Szombathely kereskedelmi szerepe és jelentősége a reformkorban, Korall, 2003/11–12., 111–134.

Tilcsik György: Új adatok a szombathelyi polgári olvasótársaság működéséhez 1837–1841., in Mayer László (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VII., Szombathely, MNL Vas Megyei Levéltára, 2020, 203–232.

Wirth Zsuzsanna: A nemesi kisbirtok differenciálódása Vas megyében a XVIII. sz. közepétől a polgári forradalomig, in Kiss Mária (szerk.): Vas megye múltjából III., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1986, 140–166.

Földkép, Figyelmező, 2. évf., 36. szám, 1838. szeptember 4., 576–578.

Athenaeum miatti zajongások. III., Figyelmező, 2. évf., 41. szám, 1838. október 9., 701–708.

„S**”: Vas vármegyei javító- és munkaház, Századunk, 1. évf., 50. szám., 1838. június 21., 1.

Hódolati nyilatkozat, Figyelmező, 2. évf., 13. szám, 1849. február 4., 1.

Hivatkozások

  1. Kenedich Ágnes: Josephus Kenedics, Vas vármegye hites geometrája, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 1999/3, 53.
  2. Gróf László: Kenedics József Vas vármegye térképe, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 2000/3, 55.
  3. Gróf: Kenedics, 57.; Megjegyzés: Gróf László (1933–2020) 1956-től Oxfordban élt és alkotott, az említett párizsi kapcsolata pedig Szántai Lajos (1930–2005) térképgyűjtő, az egyik legjelentősebb hungarika-térképgyűjtemény létrehozója volt.
  4. A TR 2867 jelzeten, öt példányban, https://foldabrosz.oszk.hu/terkeptar/comitatus-castri-ferrei-iussu-ordinum-ichonographice-delineatus/ (Hozzáférés: 2025. március 1.)
  5. Két példány az S12 -Div. X – No.10 jelzeten
  6. Két példány a B IX a 665 jelzeten, https://maps.hungaricana.hu/hu/HTITerkeptar/568/?list=eyJxdWVyeSI6IC​JDb21pdGF0dXMgQ2FzdHJpIEZlcnJlaSJ9 (Hozzáférés: 2025. március 1.)
  7. A GE B-2474 és GE C-10063 jelzeteken (https://gallica.bnf.fr/ark:/12148/btv1b531005045.r=COMITATUS​%20CASTRI%20FERREI?rk=21459;2 és https://gallica.bnf.fr/ark:/12148/btv1b53257965v.r=COMITATUS​%20CASTRI%20FERREI?rk=42918;4, hozzáférés: 2025. március 1.)
  8. https://kramerius.cuni.cz/uk/uuid/uuid:e83bb342-592b-11ec-a013-fa163e4ea95f (Hozzáférés: 2025. március 1.)
  9. Universitätsbibliothek Bern, MUE Ryh 6404 : 13 (https://www.e-rara.ch/bes_1/content/titleinfo/29751805, hozzáférés: 2025. március 1.)
  10. Lásd a Központi Antikvárium 2005. május 27-i könyv árverését és a Honterus Antikvárium 2010. december 10-i árverését (80. aukció)
  11. Szántay Antal: II. József kerületi biztosai, Századok, 148. évf., 2014/5, 1171–1172.
  12. Raum Frigyes: A magyarországi földmérők és térképészek fontosabb életrajzi és bibliográfiai adatai, Budapest, BGTV soksz. Üzeme, 1993, 51.
  13. Tilcsik György: Új adatok a szombathelyi polgári olvasótársaság működéséhez 1837–1841, in Mayer László (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VII., Szombathely, MNL Vas Megyei Levéltára, 2020, 205.
  14. Schneider Miklós (szerk.): Vas vármegye 1835. évi nemesi összeírása, Szombathely, 1937, 29.
  15. MNL Tolna Vármegyei Levéltárában: https://maps.hungaricana.hu/hu/MegyeiTerkepek/4382/view/?bbox=-2265%2C-5326%2C7974%2C-419 (Hozzáférés: 2025. március 1.)
  16. Földkép, Figyelmező, 2. évf., 36. szám, 1838. szeptember 4., 576–577.
  17. Athenaeum miatti zajongások. III., Figyelmező, 2. évf., 41. szám, 1838. október 9., 703.
  18. Fodor Ferenc: A magyar térképírás, 2. köt., Budapest, Honvéd Térképészeti Intézet, 1953, 209.
  19. Tilcsik: Új adatok, 205.
  20. „S**”: Vas vármegyei javító- és munkaház, Századunk, 1. évf., 50. szám., 1838. június 21., 1.
  21. Tilcsik: Új adatok, 205.
  22. Bendefy István: Benda Jakab szombathelyi földmérő mérnök (1811–1854), Catastrum, 9. évf., 2022/4, 7–8.
  23. Tilcsik György: Szombathely kereskedelmi szerepe és jelentősége a reformkorban, Korall, 2003/11–12., 125–126.
  24. Tilcsik György: István főherceg látogatása Szombathelyen 1847. október 1-jén, in Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VI., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 2015, 110.
  25. Balogh Gyula: Vasvármegye honvédsége 1848–1849-ben, Szombathely, Seiler Ny., 1895, 6.
  26. Hódolati nyilatkozat, Figyelmező, 2. évf., 13. szám, 1849. február 4., 1.
  27. Hegedüs Sándor gyászjelentése: https://dspace.oszk.hu/handle/20.500.12346/293635 (Hozzáférés: 2025. március 1.)
  28. Deák Ágnes: Közigazgatási határok és nemzetiségpolitika Magyarországon az 1850-es években, Századok, 155. évf., 2021/5, 1061.
  29. Valójában csak hat: Kőszegi, Németújvári, Tótsági, Körmendi, Szombathelyi és Kemenesaljai járások.
  30. Baloghné Lasics Judit: Statisztikai adatok a Bach-kori Vas megyéről, in Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről II., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1993, 257.
  31. Karl Friedrich Kübeck báró, a birodalmi tanács (Reichsrat) elnöke. Deák: Közigazgatási határok, 1068
  32. Uo., 1068–1069.
  33. Baloghné Lasics: Statisztikai adatok, 258.
  34. A T 132-es jelzeten. https://maps.hungaricana.hu/hu/MegyeiTerkepek/4650/view (Hozzáférés: 2025. március 1.)
  35. Wirth Zsuzsanna: A nemesi kisbirtok differenciálódása Vas megyében a XVIII. sz. közepétől a polgári forradalomig, in Kiss Mária (szerk.): Vas megye múltjából III., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1986, 162.
  36. Schedius Lajos és Blaschnek Sámuel térképe először 1836-ban jelent meg, az 1847-es kiadási év az ötvenes években is megmaradt. https://foldabrosz.oszk.hu/terkeptar/magyar-orszag-horvat-tot-dalmat-erdely-orszagok-a-tenger-mellek-katonai-hatarorvidek-foldkepe-egeszen-megvaltoztatott-csillagtani-hatarzatokra-alapitott-es-az-orszag-jelen-allapotanak-megfel/ (Hozzáférés: 2025. március 1.)
  37. Közigazgatási határokkal felülnyomva a MNL Vas Vármegyei Levéltárából: https://maps.hungaricana.hu/hu/MegyeiTerkepek/4730/ (Hozzáférés: 2025. március 1.)
  38. Deák Ágnes: „Nemzeti egyenjogúsítás”. Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849–1860, Budapest, Osiris, 2000, 10–11.
  39. K. Lengyel Zsolt: Kényszerhaladás. A Bach-korszak magyarországi történetéhez és utóhatásaihoz, Századok, 158. évf., 2024/4, 675.
  40. Deák: „Nemzeti egyenjogúsítás”, 335.
  41. Deák: Közigazgatási határok, 1074.

Fodor Andrea: Erasmus és a magyar irodalmi nyelv: erazmista bibliafordítóink

Az erazmizmus szellemisége

Elsőként szóljunk a neves Rotterdami Erasmusról (1466–1536), aki minden kétséget kizáróan a humanisták fejedelme, korának egyik legnagyobb hatású gondolkodója.[1] Egyszerre teológus, filozófus és filológus, akinek bölcs mondanivalója aktualitásából szinte semmit sem vesztett. Műveit forgatva az olvasó néha elfelejti, hogy a 15–16. században jár, és nem a jelenben, olyannyira képes tükröt tartani korunk embere elé is. Lebontja a tér és idő korlátait a sokévszázados különbséggel élt, szinte a társadalom összes rétegéből származó egyének között.

Erasmus egyes nézetei, eszméi és művei nagy visszhangra találtak a kora újkori Magyarországon. Történelmünk ezen időszakát meghatározza egyik legnagyobb nemzeti tragédiánk, a mohácsi vész és azt követően az Oszmán (Török) Birodalom európai terjeszkedése, melynek Erasmus maga is „szemtanúja” volt. A török terjeszkedés mellett a téma szempontjából még más lényeges események is zajlottak a kora újkori Európában. 1517. október 31-én tette közzé Luther Márton 95 tételét, Erasmus pedig akarata ellenére az idő előrehaladtával bevonódott a reformáció egyre véresebb harcaiba.[2] Már Luther fellépése előtt hangsúlyozta a katolikus egyházon belüli reformok szükségességét, azonban elképzeléseit kizárólag a katolikus egyházszervezeten belül tartotta megvalósíthatónak.

Ugyan tagadhatatlan, hogy voltak egyezések Erasmus és a reformáció híveinek nézetei között (például búcsúcédulák eltörlése), az erazmizmus szellemisége mégis egyedülálló, önmagában értékelendő. A reformáció hívei eredménytelenül igyekeztek megnyerni támogatását ügyüknek, a katolikusok pedig annak ellenére is, hogy egy idő után nyíltan szembehelyezkedett Luther nézeteivel (Értekezés a szabad akaratról, 1526), eretneknek kiáltották ki, a tridenti zsinaton (1545–1563) pedig indexre helyezték műveit.[3]

Ahhoz, hogy megérthessük a humanista Erasmus és magyarországi követői tevékenységének mozgatórugóit, először még ha röviden is, de vissza kell nyúlnunk egészen az 5–6. századi római kori Nyugat-Európa történetéhez, amikor a klasszikus kultúra elszegényedése, hanyatlása zajlik. A hanyatlás okaira nem térnék ki, elsődlegesen a következményei fontosak témánk szempontjából: a latin nyelv szókincse és mondatszerkezete átalakult, a „cicerói latint” már kevesen voltak képesek elsajátítani, és a görög nyelv is egyre inkább feledésbe merült.[4] Ismeretes, hogy a híres ókori iskolák (például alexandriai) eltűnése után, a kereszténység európai terjedésével párhuzamosan kialakuló kolostori hálózatok (például Szent Benedek-rend) évszázadokig a tudás őrzői, melyhez az egyházi személyek és a magas rangú, művelt kiváltságosok férhettek hozzá. A nevelés-oktatás kizárólag keresztény szellemben zajlott.[5]

A nagy ókori filozófusok bölcsességeinek keresztény szemmel való felfedezése a 14–16. századig várat magára, amikor is a klasszikus kultúra újjáéled a humanizmus filozófiai irányzatában. A humanizmus röviden fogalmazva a reneszánsz korstílus eszmei háttere, világi ideológiája, egyúttal klasszikus, filológiai műveltség és tudós magatartás.[6] Erasmus több szempontból is kitűnik a humanisták közül, tulajdonképpen saját filozófiai irányzatot teremtett: az erazmizmust.

A híres holland történész, Johan Huizinga Erasmus című munkájában úgy fogalmaz, hogy Erasmusnál az antikvitást bensőséges fénnyel ragyogta be a keresztény hit, és a tiszta klasszicitás a biblikus kereszténységgel fonódott egybe.[7] Az antikvitásból átemelt a kereszténységbe minden arra érdemes írást, amely nem állt ellentétben a keresztény erkölcsökkel, sőt, meg is erősítette Krisztus igazságának egyetemességét.[8] Erasmus szerint az ókor története is bővelkedik az önzetlenség és erény példáiban, így semmit nem lehet profánnak kikiáltani, ami a jó erkölcshöz, jámborsághoz vezet és keresztényi magatartásra ösztökél.[9] A kultúra megváltását látta a klasszikus tudományokban, ha azt a kereszténység szolgálatába állítják.[10] Követőivel a bonae literae megteremtésére törekedett, ami a „barbár” középkori gondolkodásmóddal (például skolasztikával) szemben álló klasszikus irodalmat, kultúrát és tudományt, egyfajta „egészséges és boldogító tudást” jelentett.[11]

Erasmus abban a korban, amelyben még Róma is a reneszánsz pápákról, az elvilágiasodásról és a mindennapos erkölcsi botrányokról híres, nagyra becsülte az egyszerűséget, természetességet, tisztaságot és észszerűséget.[12] Egyik legfontosabb célja megtisztítani az eredeti evangéliumi tanokat és magát a katolikus egyházat az évszázadok során rárakódott emberi képződményektől, a számtalan tévúton járó elképzeléstől (például skolasztikus dogmáktól).[13] Hiszen „Krisztus azt akarja, hogy misztériumai a lehető legszélesebb körben terjedjenek el. Én azt szeretném, ha minden jóasszony az Evangéliumot és Pál apostolt olvasná. Hogy minden nyelvre le legyenek fordítva! Hogy ezekből énekelne a földműves az eke mellett, s a takács is ezekből énekelné dalait a szövőszék mellett, s az utazó az ezekből vett történetekkel rövidítené le az útját…”[14]

Ugyan maga Erasmus anyanyelvén nem írt semmit, mégis arra buzdított mindenkit, hogy anyanyelvén olvassa a Szentírást és ezáltal mindenkihez eljuthasson Krisztus misztériuma.[15] Számos fordítása jelent meg görögről latinra, hogy elérhetővé tegye a „tiszta forrást” azok számára is, akik nem sajátították el a görög nyelvet, és hogy az anyanyelvű fordítások előtt példaként álljanak.[16] A humanista Lorenzo Valla ugyanis ráirányította figyelmét arra, hogy még a Vulgata szövege is több ponton hibás.[17] Róma tisztában volt a tévedésekkel, de a javítás nem valósult meg egészen addig, amíg Erasmus a görög szöveg alapján, a hibáktól való megtisztítás után újra lefordította az Újtestamentumot (1516), s mivel ez a kiadás számos ponton eltért a Vulgátától, érthető módon sokak szemében szálka lett.[18]

1. kép: Desiderius Erasmus: Novum Instrumentum omne (Bázel, 1516)[19]

Még egy fogalomra kell kitérnünk, mely az erazmizmus nélkülözhetetlen eleme. A katolikus egyház válsága több vallási mozgalmat is életre hívott, az emberek vágyták és keresték a keresztényi tisztaságot, a kiutat az erkölcstelen egyház tévelygéseiből. Így született meg a 14. században a devotio moderna („új jámborság”) és a Közös Élet Testvérei, a forma szerint világi, lényegét tekintve viszont szerzetesi mozgalom, mely Erasmus hazájából, Németalföldről indult útjára.[20] Hitük szerint semmit sem érnek a skolasztikusok túlbonyolított eszmecseréi, a személyes jámborságot pedig csak a Szentírásban ábrázolt Krisztus követésével érhetjük el.[21] Tehát az erazmizmus három kulcsfogalma: humanizmus, devotio moderna és klasszikus tudományok.

Az első erazmista bibliafordítónk, Komjáthy Benedek munkássága

Erasmus 1499-ben Angliába utazott, ott-tartózkodásának hatása életére pedig oly nagy volt, hogy Magyarországra is elért.[22] Itt ismerkedett meg John Colettel, akivel rövidesen egymásra találtak hasonló személyiségük és érdeklődési körük révén, eszmecseréikből pedig megszülettek Erasmus első teológiai témájú írásai.[23] Colet Szent Pál leveleinek magyarázatai Erasmus figyelmét a Biblia tanulmányozása felé fordították a klasszikus antikvitás irodalma felől, ezt követően vetette bele magát a görög nyelv elsajátításába is.[24] Szent Pál Erasmus életének hátralévő részében központi helyet foglalt el, tanításai tették le bölcseletének alapköveit.[25]

Hazánkban Erasmus Szent Pál iránti tisztelete és a Biblia népnyelvre való lefordításának szorgalmazása Komjáthy Benedek munkásságán keresztül öltött testet.[26] Komjáthy 1533-ban Krakkóban jelentette meg Az Szent Pál levelei magyar nyelven (Epistolae Pauli lingva hungarica donatae) című művét, ami több okból is egyik legjelentősebb magyar nyelvemlékünk.[27] Komjáthy felhasználta a magyar fordításhoz Erasmus görög–latin kétnyelvű bibliakiadását (Novum instrumentum omne, későbbi kiadásban Novum Testamentum), a hozzá fűzött értelmezéseit (Annotationes, 1519), és parafrázisait (Paraphrases in omnes epistolas Pauli, 1521).[28]

A méltó fordításhoz Komjáthynak először le kellett fektetnie a magyar irodalmi népnyelv, vagyis a vulgaris illustris grammatikai, retorikai és természetesen teológiai alapjait, mivel nyelvünk még nem állt készen arra, hogy a Biblia szavait megszólaltassuk rajta.[29] Ehhez használta fel Komjáthy Erasmus világhírű szólás- és közmondásgyűjteményét, az Adagiát, mely a szinonimák és a figuratív fogalmazás kutatásához adott támaszpontot.[30] Ő lett az első erazmista, aki magyar nyelven írt, és a fordítási módszerével, hogy Erasmushoz hasonlóan nem csupán a szó szerinti írás visszaadására törekedett, lefektette a modern magyar filológia alapjait.[31] A mű egyúttal az első magyar nyelvű nyomtatott könyv, és átmenetet képez az ómagyar (896–1526) és középmagyar (1526–1772) nyelvtörténeti korszakok között.[32] Teológiai jelentősége pedig abban áll, hogy a könyvnyomtatás feltalálása óta a fordítás inkább egyfajta evangéliumi misszió, „a megváltás eljuttatása az anyanyelvű kultúrák számára”.[33]

Komjáthy Bécsben, a „tiszta”, katolikus alapokon nyugvó erazmizmus gócpontjában végezte tanulmányait, de a török fenyegetés Nádasdy Tamás huszti birtokára vezette, akinek közreműködésével fogadta fel a latinul ugyan nem tudó, de műveltségpártoló Perényi Gáborné Frangepán Katalin fiának, Perényi Jánosnak nevelőjévé.[34] Bizonyára Katalin biztatása nyomán fogott bele a magyar fordításba, de ami biztosra vehető, hogy az ő költségén jelent meg.[35] A személyes támogatás mellett fontos szerepet játszottak a magyar nyelvű fordítások megindulásában a nemzeti törekvések, mint az ország török terjeszkedéssel megszűnt egységének visszaállítása, amire utal a könyv címlapján látható sávos-keresztes magyar címer is, mely még a Magyar Királyság középkori nagyhatalmi státuszát jelképezte.[36]

Erasmushoz hasonlóan Komjáthy is részletes kommentárokkal látta el a Római levelet, egyúttal párhuzamot vont a zsidó és magyar sorstörténetben.[37] Kiemelte azt a tanítást, mely szerint a kiválasztottság Isten akaratából bármelyik népet megilletheti, és utal a magyarok mártíromságára, ami hitük megőrzéséből és önfeláldozásukból, a keresztény Európa érdekében tanúsított törökkel szembeni kiállásukból fakad, ezzel pedig a magyar mártíromság eszméje a nemzeti azonosságtudatba évszázadokra beépült.[38]

Komjáthy megerősítette Erasmust abban is, hogy a Római levél egyszerre szól „az emberi érdemekről, az isteni kegyelemről és az ember szabad akaratáról.”[39] Ezzel egyértelművé tette, hogy a nemzet feltámadását katolikus alapokon képzelte el, hiszen Luther és Erasmus között részben a szabad döntésről alkotott eltérő nézeteik építettek lebonthatatlan falat.[40] De ami talán még szebbé tehette alkotását Erasmus szemében, és feltételezem, ez a véletlen műve, hogy egy latinul nem tudó nő felkérésére és anyagi támogatásával készítette el a népnyelvi fordítást, ezzel is eleget téve az „Én azt szeretném, ha minden jóasszony az Evangéliumot és Pál apostolt olvasná” eszméjének.

A Komjáthy nyomdokaiba lépő, erazmista Pesti Gábor munkássága

Komjáthy nyomdokaiba bécsi iskolatársa, a somogyi származású Pesti Gábor (Gabriel Pannonius Pesthinus / Pesthÿ Gábriel) lépett, méghozzá három alkotással.[41] Szintén Erasmus görög–latin nyelvű Újtestamentumát és jegyzeteit alapul véve adta ki 1536-ban Bécsben a négy Evangélium magyar fordítását (Új Testamentum) rokona, Peregi Albert pécsi prépost és (I. Ferdinánd oldalán álló) királyi tanácsos közbenjárásával.[42] Idéz a műben a Paraclesisből, mellyel alá kívánja támasztani érveit a szentírás magyar fordítása mellett, latin mondataiban pedig tetten érhető az erasmusi latinság.[43] Fordításának alapját Erasmus munkái képezték, de vélhetően használt több töredékes magyar középkori fordítást is (például Jordánszky-kódex), viszont mivel a Vulgata alapján készültek, csak ott használta őket, ahol Erasmus sem tért el attól.[44]

Ács Pál irodalomtörténész szerint Pesti „az egyik legjobb szövegű és legszebb magyarságú bibliafordítást alkotta meg”, de véleményét osztja még Gerézdi Rabán irodalomtörténész is, aki úgy véli, hogy „egyike a XVI. század legjobb bibliafordításainak”.[45] Erasmus nyomán a Philosophia Christi terjesztése, és a magyar literatúra művelése vált küldetésévé, tőle sajátította el a filológiai interpretatio módszerét, és részben neki köszönhetően jutott el „a magyar nyelvű literatúra tudatos műveléséig”.[46]

2. és 3. kép: Pesti Gábor: Új Testamentum (Bécs, 1536)[47]

Ugyancsak 1536-ban jelentette meg Bécsben Pesti az Esopus fabulái, melyeket mastan újjonnan magyar nyelvre fordított Pesthi Gabriel című művét.[48] Erasmus számára a fabulák retorikai alakzatokat és hasznos erkölcsi példákat jelentettek, Quintilianus nyomán pedig az ékesszólás legfontosabb elemeinek tekintette a hasonlatokat és példákat, egyszóval metaforákat.[49] Nézeteit alátámasztotta, hogy a Szentírás és az antik szövegek is tartalmaznak parabolákat, ahogy Pesti Gábor nevezte, „hasonlatos beszédeket”.[50] Pesti magyar nyelvű Aesopus meséit Erasmusra (Parabolae sive similia), Martinus Dorpiusra (Aesopi Phrygis fabulae), Hieronymusra és Quintilianusra alapozta, majd kiegészítette magyarul Aesopus életrajzával és latinul szövegmagyarázatokkal.[51]

Esopus fabulái az első magyar nyelven nyomtatott szépirodalmi mű, így célja egyrészt a gyönyörködtetés, másrészt ahogyan Erasmus maga ajánlotta, iskolai célokra való felhasználása a nyelvtan oktatása és az erkölcsi nevelés során.[52] Az ókori meseíró a középkorban is ismert és olvasott, de a humanizmus idején újra „aktuálissá” váltak a meséiben rejlő tanítások.[53] Pesti 185 mesét fordított le, mindegyik mellett olvasható a tanulságát rövid, háromsoros versben való összefoglalása.[54] Varjas Béla irodalomtörténész szerint szép magyarsággal fordított, esztétikai hatásra törekedett, hogy az emberek szívébe mélyebben hatoljon be a mese mondanivalója, ezzel a szándékával pedig „első »műfordítónkká«, a magyar széppróza első tudatos mesterévé” vált.[55]

1538-ban adta ki Pesti harmadik művét, egy hatnyelvű szótárt Nomenclatura Sex Linguarum Latinae, Italicae, Gallicae, Bohemicae, Hungaricae et Germanicae címen, melyet magyar értelmezésekkel látott el, és már az első kiadásból ezer példányt adtak el.[56] A mű azonban nem önálló munka, egy eredetileg 1531-ben Nürnbergben megjelent latin-olasz-francia-cseh-német szótár magyar nyelvű kiegészítésének tekinthető.[57]

4. és 5. kép: Pesti Gábor: Nomenclatura Sex Linguarum (Bécs, 1538)[58]

Pesti egy budai polgárcsaládban született, de Pozsonyban, Peregi Albert környezetében mélyült el a humanista művekben, ott ismerte meg Erasmus munkásságát is, majd ismereteink szerint a bécsi egyetemen tanult 1527-től.[59] Szótárának kiadása után tért haza Pestre lelkiismeretfurdalással, melyről fennmaradt egy írásbeli vallomás, így ismerjük az okát is.[60] Anyja várakozásainak nem tudott eleget tenni, mivel nem érezte magáénak a papi hívatást, márpedig ő úgy vélekedett, hogy nincs értéke annak a tanultságnak, melynek nem a papi hivatás a végcélja.[61] Irodalmi munkásságát és életszemléletét tekintve is „igazi” magyar erazmista, családja fájdalma ellenére öntudatosan választja a függetlenségét megőrizni igyekvő erasmusi utat.[62] Ács egyenesen „az első, belső függetlenségre törekvő, öntudatos magyar nyelvű írónak” nevezi, mivel szuverén irodalmi program vezette, elgondolásai felülemelkedtek a kor szokásain, és áthatotta műveit a nemzeti öntudat, mégis legfőbb célja Erasmushoz híven hozzájárulni fordításaival az egyetemes evangelizációhoz.[63]

Az 1541-es török megszállás Pestit is elűzte szülővárosából, onnan követte Izabella királynét Erdélybe, ahol egyes feljegyzések szerint 1546-ig az özvegy királyné titkára, de nem volt már tőle idegen e tájék, ugyanis korábban, 1534–35-ben az erazmista Báthory István erdélyi vajda titkára is volt, s ezekben az években készülhetett el műveinek jelentős részével.[64] Vélhetően azért ment vissza 1536-ban Bécsbe, hogy támogatókra leljen munkáinak kinyomtatásához.[65]

Sylvester János, erazmista bibliafordítónk munkássága

1541 nem csak egy újabb szög a magyar nemzet koporsójában, ugyanis ezévben jelent meg a harmadik erazmista bibliafordítónk, a szinyérváraljai Sylvester János immár teljes, magyar nyelvű Új Testamentuma.[66] Mintha Krisztus szavai pont a sír széléről rántották volna vissza a magyarságot, és ébresztették volna rá arra, hogy a politikai kudarcok nem állhatnak egy nemzet virágzásának útjában, és a reneszánsz fogalmának, mint újjászületésnek a jelentése kibővíthető Magyarország feltámadásának ígéretével.[67] Ugyanakkor nem csupán az időzítés miatt különleges ez a kiadás. Sylvester volt az első magyar, aki mindhárom szent nyelvet, a latint, görögöt és hébert is elsajátította, ezáltal megtestesítette az erasmusi „homo trilinguis” humanista embereszményt és elsőként fordított hazánkban szent szöveget úgy, hogy munkáját a héber filológia tanulmányozása előzte meg.[68] Erasmusszal valószínűleg a krakkói egyetemen ismerkedett meg az ott tanító angol humanista, Cox Lénárd által, de később Wittenbergben is tanult Melanchthonnál.[69]

Sylvester Új Testamentuma sok szempontból különleges a magyar nyelvtörténet számára. Amellett, hogy a 16. századból a leggazdagabban illusztrált és az első magyar nyelven Magyarországon nyomtatott mű, fordítása közben ráeszmélt arra, hogy a magyar nyelv is képes a hangsúlyos és az időmértékes verselésre.[70] Ő maga írta az Újszövetségben olvasható disztichonokat, melyek közül a leghíresebbé a Próféták által szólt rígen néked az Isten kezdetű vált.[71] A fordítás pedig hozzájárult egy nem kevésbé jelentős alkotás létrejöttéhez, a Grammatica Hungarolatinához (1539), miután a szent nyelvek alapos filológiai tanulmányozása során Sylvester felismerte nyelvünk törvényszerűségeit is.[72]

A tudós igényű fordításhoz előbb ő is tanulmányozta a magyar nyelv szerkezeti jellemzőit, elsősorban a latinhoz viszonyítva. Ennek során Sylvester számos magyar nyelvi jelenséget rendszerezett, többek között írt a névelőről, tárgyas igeragozásról vagy a birtokos személyragokról.[73] Ezzel Sylvester, még ha írása magyar-latin nyelvtan is egyben, elsőként írta le a magyar nyelvtan szabályait, ugyanakkor Ács úgy fogalmaz, hogy inkább nevezhető a mű „a latintanítás magyar kézikönyvének”, s valójában Sylvester célja is az volt a művel, hogy „az elemi iskolákban ezen a nyelven oktassák a latint”.[74] A mű legnagyobb jelentősége így nem más, mint hogy tudatosította, a latin, görög és héber mellett a „barbár” magyar nyelv is szabályokba foglalható.[75] Sylvestert mindezek alapján a magyar nyelv- és irodalomtudomány megalapítójaként tartjuk számon.[76]

6. és 7. kép: Részletek Sylvester János Új testamentumából[77]

A felfedezés öröme és jelentősége, hogy mire képes a magyar nyelv, csak a Sylvester által alkotott glóttomakhia kifejezés kontextusában érthető igazán.[78] Jelentése „nyelvi harc”, mely a korszakban a klasszikus és a vulgáris nyelvek között dúlt, a magyar nyelv „barbár” megítélése pedig abból adódott, hogy Európában ekkoriban általánosan elterjedt nézet, miszerint a magyarok a szittya hunok nyelvén beszélnek és a hunok leszármazottai.[79] Eközben a héberről azt tartották a középkorban, hogy Isten is héberül beszélt a paradicsomban, és az emberiség ősi nyelve, a „lingua primigenia”.[80] Erasmus nézeteire a „nyelvi harcról” már utaltam korábban, de kiegészíteném azzal, hogy véleménye szerint még a „legbarbárabb” népnyelv is fejleszthető, és aki jó egyházi szónok akar lenni, a latin, görög és héber mellett az adott népnyelvet is el kell sajátítania, mivel másként nem képes terjeszteni Krisztus szavát a nép körében.[81]

Sylvester számára így érthető módon elsődleges fontosságúvá vált felhívni a figyelmet a magyar nyelv „szent nyelvtanára”, és lemosni nyelvünkről a barbár jelzőt.[82] Vélhetően ezen munkálkodva a Grammatica Hungarolatinában a héber–magyar nyelvhasonlítás módszerével máig érvényes grammatikai megállapításokat tett, s ezáltal az európai összehasonlító nyelvtudományban is maradandót alkotott.[83] Ezenfelül az általános nyelvi norma hiánya miatt is szükségét érezhette, hogy megalkossa a magyar nyelvhasználat szabályait, egyúttal a magyar népnyelvet, de szamosháti í-ző nyelvjárása révén mégsem vált normává.[84]

Összegzés

Az erazmista bibliafordítók munkásságának összegzéséhez Varjas véleményét emelném ki, aki szerint Sylvester nem volt képes átvenni Erasmus választékosságát, eleganciáját, Pesti hozzá képest művészibb, magyarosabb stílusban írt, mégis szövegkritikai és filológiai szempontból Sylvester felülmúlta Komjáthyt és Pestit egyaránt.[85] Ettől eltekintve mindhárman a humanista, erasmusi alapokon nyugvó magyar irodalom megteremtését tűzték ki célul, és a magyar retorikai irodalom alapjait Erasmus nyomán fektették le.[86] Klaniczay Pestiben és Sylvesterben a Jagelló-kor humanista irodalmának folytatóit látja, akik útjára indították a magyar nyelvű reneszánsz irodalmat.[87] Írásaik hosszú időre irányt szabtak a magyar nyelvi törekvéseknek, hatásuk visszaköszön többek között Balassi Bálint, Bornemissza Péter, Heltai Gáspár és Károlyi Gáspár alkotásaiban, majd a felvilágosodás idején Virág Benedek és Kazinczy Ferenc is elődjét köszöntötte Sylvesterben.[88]

Bibliográfia

Ács Pál: „Apocalypsis cum figuris”. A régi magyar irodalom történelemképe, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 149–164.

Ács Pál: A látható nyelv. A költészet vizuális képe a 16. századi magyar könyvekben, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 27–44.

Ács Pál: A magyar irodalmi nyelv két elmélete: az erazmista és a Balassi-követő, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 13–31.

Ács Pál: A mester és a tanítványa. Erasmus és Komjáthy Benedek, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 70–82.

Ács Pál: A szent makkabeusok nevei. Erasmus és a magyar protestáns mártirológia kezdetei, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 165–185.

Ács Pál: Erasmus és a 16. századi magyar értelmiség, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 105–110.

Ács Pál: Katolikus irodalom és kultúra Magyarországon a reformáció századában. A reformáció jegyében?, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 220–234.

Ács Pál: Keresztény humanizmus vagy előreformáció? A magyar erazmista bibliafordítók, in Kiss Erika – Zászkaliczky Márton – Zászkaliczky Zsuzsanna (szerk.): Ige-Idők. A reformáció 500 éve, Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2017, 157–164.

Ács Pál: Nyelvek harca. Sylvester János irodalmi programja, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 45–57.

Balázs János: Sylvester János és kora, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1958.

Barlay Ö. Szabolcs: Romon Virág. Fejezetek a Mohács utáni reneszánszról, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2001.

Dán Róbert: Humanizmus, reformáció, antitrinitarizmus és a héber nyelv Magyarországon. Humanizmus és reformáció, Budapest, Akadémiai, 1973.

Dr. Fináczy Ernő: A középkori nevelés története, Budapest, Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, 1926.

Gerézdi Rabán: A virágének, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 448–484.

Gerézdi Rabán: Az erazmista Komjáti Benedek, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 331–346.

Gerézdi Rabán: Egy költői hírnév története (A Janus-hagyomány sorsa a Jagelló-korban), in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 48–67.

Gerézdi Rabán: Irodalmi nyelvünk kialakulásáról, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 310–330.

Gerézdi Rabán: Új monográfia Sylvester Jánosról, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 347–354.

Győri L. János: Reformáció, mártirológia, exemplum, Irodalomtörténet, 32/82. évf., 2001/3, 321–340.

Huizinga, Johan: Erasmus, Budapest, Európa, 1995.

Klaniczay Tibor: A humanista literatúra Magyarországon, in Klaniczay Tibor: Pallas magyar ivadékai. Fejezetek az intellektuális élet történetéből, Budapest, Szépirodalmi, 1985, 32–40.

Klaniczay Tibor: A magyar irodalom reneszánsz korszaka, in Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Budapest, Szépirodalmi, 1961, 7–38.

Klaniczay Tibor: A szerelem költője, in Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Budapest, Szépirodalmi, 1961, 183–295.

Majoros Máté: „Tintába zárt élet”, avagy variációk egy témára – Rotterdami Erasmus önéletrajzai, Antikvitás & Reneszánsz, 5. évf., 2022/9, 173–216, DOI: 10.14232/antikren.2022.9.173-216

Markis, Simon: Rotterdami Erasmus, Budapest, Gondolat, 1976.

Monok István: A Nádasdy család sárvári és pottendorfi udvara és könyves műveltsége, in Monok István (szerk.): Kék vér, fekete tinta. Arisztokrata könyvgyűjtemények 1500–1700, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2005, 69–86.

Pelczéder Katalin: Komjáthy Benedek Szent Pál leveleinek fordítása a kéziratos és a nyomtatott irodalom határán, in Géczi János: Térátlépések, Veszprém, Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar Antropológia és Etika Tanszék, 2015, 277–286.

Riché, Pierre: Oktatás és művelődés a barbár Nyugaton. 6–8. század, Budapest, Szent István Társulat, 2016.

Ritoókné Szalay Ágnes: A humanisták közös Európája, in Ritoókné Szalay Ágnes: Kutak. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből. Humanizmus és reformáció, Budapest, Balassi, 2012, 9–15.

Ritoókné Szalay Ágnes: Erasmus és a XVI. századi magyarországi értelmiség, in Ritoókné Szalay Ágnes: „Nympha super ripam Danubii”. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből. Humanizmus és reformáció, Budapest, Balassi, 2002, 161–174.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Erasmus és magyar barátai, in Trencsényi-Waldapfel Imre: Humanizmus és nemzeti irodalom, Budapest, Akadémiai, 1966, 50–132.

Utasi Csilla: Rotterdami Erasmus eszméinek vonzásában. Pesti Gábor fabuláskönyvének kísérő szövegei, Hungarológiai közlemények, 41. évf., 2010/3, 66–81.

Varjas Béla: A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Budapest, Akadémiai, 1982.

Varjas Béla: A reformáció évtizedeinek irodalma (kb. 1530 – kb. 1570), in Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története 1600-ig, Budapest, Akadémiai, 1978, 267–271.

Hivatkozások

  1. Erasmus születési évét nem tudjuk biztosan, a kutatók 1466–69 közé teszik.Johan Huizinga: Erasmus, Budapest, Európa, 1995, 29; Klaniczay Tibor: A humanista literatúra Magyarországon, in Klaniczay Tibor: Pallas magyar ivadékai. Fejezetek az intellektuális élet történetéből, Budapest, Szépirodalmi, 1985, 37.
  2. Markis Simon: Rotterdami Erasmus, Budapest, Gondolat, 1976, 21.
  3. Markis: Rotterdami Erasmus, 22; Huizinga: Erasmus, 302–303; Ritoókné Szalay Ágnes: Erasmus és a XVI. századi magyarországi értelmiség, in Ritoókné Szalay Ágnes: „Nympha super ripam Danubii”. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből. Humanizmus és reformáció, Budapest, Balassi, 2002, 171.
  4. Pierre Riché: Oktatás és művelődés a barbár Nyugaton. 6–8. század, Budapest, Szent István Társulat, 2016, 53–54.
  5. Az oktatás célja „Istennel egyesülni, vele eggyé lenni; mindent ő reá vonatkoztatni; mindennek a mértékét őbenne és tökéletességében keresni”. Ennél fogva a tudás és a „tananyag” is csak tiszta forrásból származhat, elsősorban az Evangéliumból és az egyházatyák írásaiból. Így tehát, nemhogy nem törekedtek a „cicerói latinság” és a görög nyelv felélesztésére, hanem kevés kivételtől eltekintve egyenesen el is vetették az értékes ókori, pogánynak kikiáltott írásokat. – Dr. Fináczy Ernő: A középkori nevelés története, Budapest, Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, 1926, 10; Riché: Oktatás és művelődés, 157–160.
  6. Klaniczay Tibor: A magyar irodalom reneszánsz korszaka, in Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Budapest, Szépirodalmi, 1961, 13.
  7. Huizinga: Erasmus, 214.
  8. Uo., 214–215.
  9. Uo., 217.
  10. Mondván: „Mi egyéb Krisztus filozófiája, mint a jól megteremtett Természetnek jogaiba való visszahelyezése? – Végül, noha senki nem tanítja mindezt olyan tökéletesen, olyan hatékonyan, mint Krisztus, mégis, nagyon sok mindent találhatunk a pogány könyvekben is azokból a dolgokból, amelyek mindezzel összhangban állnak.” A klasszikus tudományok és a kereszténység összeegyeztetésére való törekvésre már korábban is láttunk példát. Felderenghet előttünk többek között Cassiodorus képe, aki úgy vélte, az írástudó csak akkor tudja igazán megérteni a Bibliát, ha jelentős világi kultúrával is rendelkezik, és Vivarium nevű kolostorának könyvtárában maga is gyűjtötte a legkiemelkedőbb klasszikus műveket, nézetei azonban nem váltak általánosan elfogadottá. Erasmus nagyobb sikerrel járt „a két világ” közötti összhang megteremtésében. – Riché: Oktatás és művelődés, 156–160; Huizinga: Erasmus, 94, 346.
  11. Huizinga: Erasmus, 216.
  12. Erasmus írja a következőket 1516-ban Röffendi Lambert pápai írnoknak: „Most nem sorolom fel, hány olyan kolostor van, ahol annyira nincs vallásos fegyelem, hogy még egy bordély is józanabb és szemérmesebb hely.” […] „Esküszöm, Matthäus, sioni bíboros egy lakomán sokak füle hallatára megemlített egy kolostort, megnevezve a helyet és a személyeket is, ahol a domonkosok élve temettek el egy ifjút, mert a lovagrendű apa a tőle titokban elcsalt fiát fenyegetőzve követelte vissza.” – Majoros Máté: „Tintába zárt élet”, avagy variációk egy témára – Rotterdami Erasmus önéletrajzai, Antikvitás & Reneszánsz, 5. évf., 2022/9, 199–201; Huizinga: Erasmus, 228.
  13. Huizinga: Erasmus, 228.
  14. Uo., 230–231.
  15. Teszi ezt még azelőtt, hogy Luther a német nyelvre fordított Bibliával fellépett volna nézeteivel. – Ritoókné Szalay Ágnes: A humanisták közös Európája, in Ritoókné Szalay Ágnes: Kutak. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből. Humanizmus és reformáció, Budapest, Balassi, 2012, 15; Ács Pál: Keresztény humanizmus vagy előreformáció? A magyar erazmista bibliafordítók, in Kiss Erika, Zászkaliczky Márton, Zászkaliczky Zsuzsanna (szerk.): Ige-Idők. A reformáció 500 éve, Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2017, 157.
  16. Huizinga: Erasmus, 96.
  17. Uo., 127–128.
  18. Uo. 190.
  19. Desiderius Erasmus: Novum Instrumentum omne, Bázel, 1516, Münchener DigitalisierungsZentrum. Digitale Bibliothek, https://www.digitale-sammlungen.de/de/view/bsb11396183?page=6,7 (Letöltés: 2025. március 10.)
  20. Markis: Rotterdami Erasmus, 11.
  21. Uo.
  22. Huizinga: Erasmus, 74.
  23. Uo., 76–78.
  24. Uo., 83; Ács Pál: A mester és a tanítványa. Erasmus és Komjáthy Benedek, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 71–72.
  25. A „pogányok apostola” vezette őt el a pogányok megtérítésének gondolatához, általa az antikvitás is megszentelődött, melyre az erazmizmusról szóló fejezetben utaltam. – Ács: A mester, 72.
  26. Születésének és halálának pontos ideje nem ismert.
  27. Budapesten 2013-ban újra kiadták a könyvet Epistolae Pauli lingua Hungarica donatae / Az zenth Paal leveley magyar nyelven címmel Mezey András, Pelczéder Katalin és Kocán Béla szerkesztésében. – Ács: A mester, 70, 77.
  28. Általánosabb megfogalmazást alkalmazott azokon a pontokon, ahol erőteljesen jelent meg Erasmus egyéni véleménye, valamint felhasznált még egy régebbi magyar nyelvű Pál-fordítást, amely a Vulgata alapján készült, viszont nehézkes volt az olvasása, mondhatni „idejétmúlt” a nyelvezete és felépítése, de mint első próbálkozást, meg kell említenünk. – Gerézdi Rabán: Irodalmi nyelvünk kialakulásáról, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 322; Az erazmista Komjáti Benedek, in Gerézdi: Janus Pannoniustól, 338–340; Ács: A mester, 70.
  29. Ács: A mester, 71, 76.
  30. Uo., 76.
  31. Uo., 75; Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 169; Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 322.
  32. Pelczéder Katalin: Komjáthy Benedek Szent Pál leveleinek fordítása a kéziratos és a nyomtatott irodalom határán, in Géczi János: Térátlépések, Veszprém, Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar Antropológia és Etika Tanszék, 2015, 277.
  33. Uo., 77.
  34. Uo., 75; Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 322.
  35. Ács: A mester, 75, 77.
  36. Uo., 78.
  37. Uo., 80; Ács Pál: A szent makkabeusok nevei. Erasmus és a magyar protestáns mártirológia kezdetei, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 185.
  38. Bizonyára ezt az elképzelést a magyar mártíromságról megalapozta a korra jellemző és egyben Erasmus világképét is formáló eszkatologikus hangulat, melynek kiváltó okai az általános erkölcsi és világnézeti válság, valamint értelemszerűen a török előrenyomulása. Ebből adódóan a mártírium a reformáció idején „a teológiai gondolkodás és kegyességi élet krisztocentrikus megújulását” jelentette. – Ács: A mester, 80; Ács Pál: „Apocalypsis cum figuris”. A régi magyar irodalom történelemképe, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 152; Győri L. János: Reformáció, mártirológia, exemplum, Irodalomtörténet, 32/82 évf., 2001/3, 321–322.
  39. Ács: A mester, 81.
  40. Uo.
  41. Születésének és halálának pontos ideje nem ismert. – Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 169; Gerézdi Rabán: Egy költői hírnév története. (A Janus-hagyomány sorsa a Jagelló-korban), in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 66–67; Gerézdi Rabán: Irodalmi nyelvünk kialakulásáról, in Gerézdi: Janus Pannoniustól, 323–325; Ács: Keresztény humanizmus, 159.
  42. Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 169; Ács: Keresztény humanizmus, 159–160.
  43. Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 325.
  44. Uo., 326.
  45. Ács: Keresztény humanizmus, 160; Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 326.
  46. Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 323, 327.
  47. Novum Testamentum seu quattuor Evangeliorum volumina lingua Hungarica donata. Gabriele Pannonio Pesthino interprete. Viennae Pannonie, 1536, 314–315, https://real-r.mtak.hu/662/1/RMK_I_0006-RM_I_8r_
    0179.pdf
    (Letöltés: 2025. március 10.)
  48. Ács: Keresztény humanizmus, 159.
  49. Uo., 160; Utasi Csilla: Rotterdami Erasmus eszméinek vonzásában. Pesti Gábor fabuláskönyvének kísérő szövegei, Hungarológiai közlemények, 41. évf., 2010/11, 73.
  50. Ács: Keresztény humanizmus, 160.
  51. Már az ajánlásban ráismerhetünk Erasmusra: „Főként mégis az a tudat vezetett, hogy úgyszólván minden nemű beszédnek a parabolák és a példák adnak minden fényt és teljes méltóságot (mint ezt igen tudós férfiak megírták), megkettőzi a nyelvbeli kifejezőképesség adományát.” – Utasi: Rotterdami Erasmus eszméinek, 68, 72–73; Varjas Béla: A reformáció évtizedeinek irodalma (kb. 1530–kb. 1570), in Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története I. 1600-ig, Budapest, Akadémiai, 1978, 296–297.
  52. Varjas: A reformáció évtizedeinek, 297.
  53. Uo.
  54. Uo., 298.
  55. Uo.
  56. Ács: Keresztény humanizmus, 159.
  57. Hasonló kiegészítésre már korábban is láttunk példát, 1533-ban Joannes Murmelius szótárát egészítette ki egy ismeretlen magyar szerző. – Varjas: A reformáció évtizedeinek, 298.
  58. Nomenclatura Sex Linguarum, Bécs, 1538, https://library.hungaricana.hu/hu/view/RMK_I_0009-RM_I_8r_
    0001/?pg=9&layout=s
    , https://library.hungaricana.hu/hu/view/RMK_I_0009-RM_I_8r_0001/?pg=10&layout=s (Letöltés: 2025. március 10.)
  59. Ács: Keresztény humanizmus, 159; Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 323–324; Utasi: Rotterdami Erasmus eszméinek, 67.
  60. Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 324; Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 169–170.
  61. Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 324; Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 169–170.
  62. A Mohács utáni években a bécsi és a krakkói egyetemet végzett magyar értelmiségiek közül már többen akadtak, akik már nem egyházi, hanem világi pályára léptek, és általában nevelőként vagy iskolamesterként vállaltak munkát. – Gerézdi: Irodalmi nyelvünk, 320, 324; Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 169–170.
  63. Ács: Keresztény humanizmus, 160.
  64. Uo., 159–160.
  65. Uo., 159.
  66. Születésének és halálának pontos ideje nem ismert. A mű teljes címe: Újtestamentum magyar nyelven, mellyet az görög és diák nyelvből újonnan fordítánk az magyar népnek keresztyén hütben való ípülísíre. – Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 169–170; Ács Pál: Erasmus és a 16. századi magyar értelmiség, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 108; Varjas: A reformáció évtizedeinek, 298.
  67. Barlay Ö. Szabolcs: Romon Virág. Fejezetek a Mohács utáni reneszánszról, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2001, 295.
  68. A szent nyelvekben való jártasságát támasztja alá az az életrajzi adat is, hogy 1543-tól a bécsi egyetemen a héber, majd később a görög nyelv professzorává avatták. – Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 170; Ács Pál: Nyelvek harca. Sylvester János irodalmi programja, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 53; Dán Róbert: Humanizmus, reformáció, antitrinitarizmus és a héber nyelv Magyarországon. Humanizmus és reformáció, Budapest, Akadémiai, 1973, 41–42.
  69. Varjas: A reformáció évtizedeinek, 298; Varjas Béla: A magyar reneszánsz irodalom társadalmi gyökerei, Budapest, Akadémiai, 1982, 93.
  70. Ács Pál: A látható nyelv. A költészet vizuális képe a 16. századi magyar könyvekben, in Ács Pál: Átszitált idő. Tinóditól Tandoriig, Pozsony, Kalligram, 2014, 27; Varjas: A magyar reneszánsz, 120.
  71. Ács: Nyelvek harca, 56.
  72. Ritoókné Szalay: Erasmus és a XVI. századi, 170.
  73. Varjas: A reformáció évtizedeinek, 300.
  74. Uo.; Ács: Nyelvek harca, 49, 51.
  75. Varjas: A reformáció évtizedeinek, 300.
  76. Latin–magyar nyelvtanát részletesen Balázs János elemzi Sylvester János és kora (1958) c. írásában. – Gerézdi Rabán: Új monográfia Sylvester Jánosról, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 347; Balázs János: Sylvester János és kora, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1958, 196; Ács: Nyelvek harca, 45.
  77. Sylvester János: Új testamentum, Újsziget, 1541, 12, 153, https://archive.org/details/jtestamentumaa00sylvuoft/page/153/mode/2up, https://archive.org/details/jtestamentumaa00sylvuoft/page/n11/mode/2up (Letöltés: 2025. március 10.)
  78. Ács: Nyelvek harca, 45.
  79. Uo., 45, 52–53.
  80. Uo., 53–54.
  81. Trencsényi-Waldapfel Imre: Erasmus és magyar barátai, in Trencsényi-Waldapfel Imre: Humanizmus és nemzeti irodalom, Budapest, Akadémiai, 1966, 127.
  82. Sylvester nagy lelkesedéssel írja egy levelében: „a keresztény nemzetek nemcsak hogy nem csúfolódhatnak […] rajtunk, sőt irigyelhetnek nyelvünk kiválósága miatt minket, s ebben föl sem érnek. Melyik idegen nemzetbeli nem csudálkozik azon, hogy valaki magyar nyelven görög és római mértékre mindenfajta verssort tud írni. Sylvester még azt is ki meri jelenteni, hogy „a magyar, vagyis a szkíta nyelv közel áll ugyan a héberhez, szabályosság dolgában viszont túl is szárnyalja azt”. – Gerézdi Rabán: A virágének, in Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1968, 454–455; Ács: Nyelvek harca, 49, 54.
  83. Ács: Nyelvek harca, 53.
  84. Sylvester munkásságának végén kitérnék röviden mecénására, ugyanis Nádasdy Tamás országbíró, horvát bán, tárnokmester és nádor a magyar erazmisták lelkes támogatója, a sárvár-újszigeti nyomda megalapítója, melyben Sylvester művei is a kezdeti nehézségek ellenére (pl. a speciális betűkészlet elkészítése a magyar hangok jelölésére) napvilágot láttak. Egyes kutatók szerint katolikus maradt, de örömmel fogadta birtokán a protestáns elméket, mint például Dévai Bíró Mátyást, de többek között Oláh Miklóssal is jó kapcsolatot ápolt. (Monok István egyébként protestánsnak nevezi Nádasdyt, míg Varjas szerint sosem szakított a katolikus egyházzal, bár érdeklődött a protestánsok iránt.) A nyomda működtetéséről teljes mértékben és nagy lelkesedéssel gondoskodott, mellyel célja részben irodalmi, részben oktatási művek nyomtatása volt. Maga Sylvester Grammaticája is eredetileg oktatási célokat szolgált volna amellett, hogy hozzásegítette őt az Új Testamentum minél teljesebb és pontosabb fordításához, amit egyik legfontosabb feladatának tartott Erasmus nyomán. Egyébiránt Nádasdy támogatását élvezte még például Mélius Juhász Péter, Bornemissza Péter és Tinódi Lantos Sebestyén is. Főúri udvara kiemelkedett a többi közül például a sárvár-újszigeti protestáns iskola megalapításával és a főúr humanista műveltségével, ugyanis tanult Grazban, Bolognában és Rómában is. Az akkori szokásokhoz képest modernnek nevezhető árutermelő gazdálkodást folytatott birtokain, gondja volt a végvárak védelmére, de a kultúra fellendítésére is, így a nyomdaalapítás mellett gondoskodott szolgái, familiárisai neveltetéséről, iskola- és kórházépítésről, valamint anyanyelvünk fejlesztésén és irodalmi felemelkedésén is munkálkodott. – Ács: Nyelvek harca, 52, 54; Varjas: A reformáció évtizedeinek, 298; Monok István: A Nádasdy család sárvári és pottendorfi udvara és könyves műveltsége, in Monok István (szerk.): Kék vér, fekete tinta. Arisztokrata könyvgyűjtemények 1500–1700, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2005, 69–70; Ács Pál: Katolikus irodalom és kultúra Magyarországon a reformáció századában. A reformáció jegyében?, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 232; Ács: Keresztény humanizmus, 160–161; Varjas: A magyar reneszánsz, 92, 94–95, 97, 107.
  85. Varjas: A reformáció évtizedeinek, 299–300.
  86. Ács Pál: A magyar irodalmi nyelv két elmélete: az erazmista és a Balassi-követő, in Ács Pál: „Az idő ósága”. Történetiség és történetszemlélet a régi magyar irodalomban, Budapest, Osiris, 2001, 16, 21.
  87. Klaniczay: A magyar irodalom, 26.
  88. Klaniczay Tibor: A szerelem költője, in Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk. Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Budapest, Szépirodalmi, 1961, 263; Gerézdi: Az erazmista Komjáti, 332; Varjas: A reformáció évtizedeinek, 301–302.

György Sándor: A kesztölci Dudik Aladár 1956-os pere, avagy a saját joghatóságát vitató bíróság esete

Bevezetés

Az 1956-os forradalom eseményeire vonatkozóan jórészt pártiratok, állambiztonsági és (pártvezérelt) bírósági források állnak rendelkezésre, kontroll-források (visszaemlékezések, naplók) kis számban léteznek, és sokszor azok is megbízhatatlanok. Emiatt kérdéses, hogy a megtorlás során keletkezett iratokból feltárható-e 1956 története, vagy csak annak utólagos, ráadásul államvédelmi szemszögből készült olvasata.[1]

Kesztölc esete különösen jól mutatja mindezt. Először a sajtóban jelent meg a „Kesztölci Köztársaság” hangzatos, de többnyire légből kapott története, amely részben alapját is képezte a megtorló pereknek. Különlegesség, hogy a település pártállami 56-os történetét Kara Imre (egykori párttitkár, a helyi VIII. akna gyűlölt személyzeti vezetője, a forradalom után a karhatalom tisztje[2]) írta meg egy jelentés formájában, aki október 24-én elmenekült Kesztölcről. Kara emellett nyomozati vallomásokat is készített (amelyeket csak aláíratott a „tanúkkal”) – akciója a Kertész Ferenc és társai per tárgyalásán derült ki. A dorogi rendőrségre is próbált nyomást gyakorolni, hogy erélyesebben lépjenek fel az „ellenforradalmárokkal” szemben.[3] Ő sugalmazta azokat az újságcikkeket is, amelyek révén végül is megszületett a Kesztölci Köztársaság legendája, sőt, későbbi jelentéseiben hivatkozott is ezen cikkekre.[4] Marek Viktor szerint ezzel egyszerre akarta indokolni a megtorlást és lejáratni, nevetségessé tenni a falut.[5]

Jelen tanulmányban az egyik kevéssé ismert kesztölci pert, a Dudik Aladár elleni statáriális eljárást mutatom be, röviden kitérve Kesztölc 1945 és 1956 közötti történetére (különös tekintettel az 1952-es szervezkedési ügyre, amelynek Dudik is részese volt), amit a téma (és a kesztölciek magatartásának) jobb megértése okán mindenképp szükséges ismertetni, és ahol csak lehet, forrásalapon elkülöníteni a pártállami időszak „legendáit” a valóságtól.

Dudik Aladár 1925. május 7-én született Kesztölcön, apja bányászként dolgozott. A bírósági eljárás során kötelező orvosi, elmeorvosi vizsgálaton elmondta, hogy hallomásból úgy tudja, apja fogságban hunyt el.[6] Dudik hat elemit végzett, majd kovácsnak tanult. Megnősült, egy vagy két gyereke született; az ellentmondás abból ered, hogy ügyészségi kihallgatási jegyzőkönyvében egy 9 és fél éves gyerek szerepel, a tárgyalási jegyzőkönyvben kettő, és ő is ennyiről beszélt a vallomásában.[7] 1952-ben fegyveres szervezkedés vádjával 8 évre ítélték. 1956. október 27-én[8] szabadult a váci börtönből, a forradalmi események következtében. Vallomása szerint másnap ért haza, majd négy napig betegen feküdt,[9] utána csatlakozott a nemzetőrséghez. Egy akcióban vett részt, ugyanis híreket kaptak, hogy fosztogatják Klastrompusztán a termelőszövetkezetet, de a kivonuló nemzetőrök nem találtak senkit a helyszínen.[10]

1956. december 18-án 15 év börtönre és 10 év egyes jogoktól való eltiltásra ítélték. Bár ezt semmi sem bizonyította, a Népakarat december 19-én „a »kesztölci köztársaság« harmadik vezetője”-ként említette.[11] Később összbüntetésként 20 évre ítélte a Budapesti Katonai Bíróság, ugyanakkor ez az ítélet nem szerepel a peranyagban. 1952. augusztus 9-től 1956. október 27-ig, majd 1956. december 15-től 1967. szeptember 27-ig raboskodott. Szabadulólevele szerint is politikai elítélt volt, ami mutatja a köztörvényes vádak politikai alkalmazását.[12] 2001 decemberében a megyei közigazgatási hivatal vezetője emlékéremmel tüntette ki.[13] A kesztölci temető nyilvántartása szerint 2009 februárjában hunyt el.[14]

1952-es perét többen is kutatták – lásd a felhasznált szakirodalmat – ezért most csak érintőlegesen ismertetem. 1956-os ügye azonban jóval kisebb figyelmet kapott. A mintegy 50 oldalas anyag több érdekes adalékot tartalmaz, mind Kesztölc 1956-os történetére, mind a számos esetben a politikai megtorlás eszközeként használt statáriális bíráskodás működésére vonatkozóan. Az iratokból látható a korabeli, feltételezéseket tényként kezelő ítélkezési gyakorlat és a forradalmat követő káosz, kapkodás (például a Kesztölcön hetekig őrizetlenül hagyott fegyverek esete) is. Elsődleges forrásként magát a peranyagot használtam forrásként, azon iratokat, amelyek alapján – legalább is hivatalosan – megszületett a bírósági ítélet.

Előzmények: Kesztölc 1945 és 1956 között

Az 1970-es évekig a kesztölciek többsége a közeli szénbányákban dolgozott, mellette (részben háztáji) földműveléssel, illetve sokan orvvadászattal egészítették ki jövedelmüket. Az 1920-as, 30-as években többen dolgoztak (általában pár évet) franciaországi és belgiumi bányákban, nagy részük csatlakozott az ottani szociáldemokrata vagy kommunista párthoz.

1944 végén – a hagyományosan baloldali érzelmű kesztölciek – örömmel várták a szovjeteket, de hamar csalódtak. 1944. december 30-án összehívtak, majd „malenkij robotra”[15] hurcoltak mintegy 380–400 helyi férfit, a túlélők csak 1947-ben térhettek haza. A többieket 1945. február 4-től egy hónapra Piliscsévre telepítették át.[16] A csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény keretében[17] több száz szlovák származású kesztölci települt át.[18]

Az 1945 és 1948 között fokozatosan kiépülő diktatúra, illetve a „kiskirályként” viselkedő helyi pártvezetés[19] hamar maga ellen fordította a kesztölcieket.[20] 1949-ben Marek Lajost – üres borítékot tett az urnába tiltakozásul, hogy csak kommunistákra lehet szavazni – áthelyezték a bányába, majd megpróbált Nyugatra szökni, de elfogták és 5 hónap börtönre ítélték. A börtönben megismerte Erdélyi Józsefet,[21] akivel együtt szerveztek ellenállócsoportot, ennek tevékenysége 1951 tavaszáig lényegében abban merült ki, hogy valamelyikük borospincéjében „szidták a rendszert” (ez sem volt kockázatmentes), és egy, a behívó elől menekülő társukat bújtatták.[22] Marekék és Jámbor László (Erdélyi egy ideig Kesztölcön rejtőző ismerőse) 1951 tavaszán a közeli településeken és Budapesten is röpcédulákat terjesztettek, majd ellopták a munkásotthon rádióját (árából akartak sokszorosítógépet venni, amire végül nem került sor). Májusban Farsang András és Dudik egy kocsmai szóváltás után megverte a Magyar Szabadságharcos Szövetség (MSZHSZ) helyi titkárát.[23] Júniusban páran felgyújtották a TSZ néhány szalmakazlát – ez volt egyedüli tényleges cselekményük.[24] Farsang (és több bányász) csak 1951 júniusában csatlakozott a csoporthoz; ez is arra utal, hogy a titkárt a szervezkedéstől függetlenül verték meg. Létezett egy másik, gazdálkodókból (volt kisgazdapártiak) álló csoport is. Bár szervezkedőkként emlegetik őket, az iratok megbízhatatlansága miatt nem állapítható meg, hogy szervezett ellenállók vagy inkább rendszerellenes baráti körök voltak-e. Az államvédelem (lásd ÁVO, később ÁVH) sok esetben koholta a vádakat,[25] vagy felnagyította a tényleges cselekményeket, „írta át” azok indítékát (pl. a titkárt megverhették személyes okból is).

Az ehhez hasonló csoportok nem számítottak ritkaságnak,[26] és a parasztság (vérmérséklettől függően) is igyekezett ellenállni az erőszakos TSZ-szervezéseknek, és az ellenállók – bár veszélyes volt – időnként megpróbáltak kapcsolatba lépni egymással.

Az ÁVH számos esetben provokált szervezkedéseket, vagy kötötte össze, illetve bővítette ki azokat beépített emberek (a köznyelvben besúgók[27]) révén, elsősorban saját nélkülözhetetlenségének igazolására.[28] Hivatalosan a kesztölcieket is egy besúgó, bizonyos Fuzik Károly buktatta le.[29] 1952. augusztus 9-én vették őrizetbe őket, ennek során Dudik eltörte az egyik államvédelmis karját.[30]

Az eljárás során, a korabeli gyakorlat szerint olyan feltételezéseket fogadtak el tényként, hogy a kesztölciek (és Jámborék) helyi pártvezetők meggyilkolását, az állatállomány megmérgezését és a pilisvörösvári vasúti híd felrobbantását, a fővárosiak (Erdélyiék) pedig a Szabadság-szobor megsemmisítését tervezték. A kesztölci volt kisgazdák jelenléte önmagában igazolta a rendszerellenességet. Egyedül a fegyverrejtegetési vád volt valós, az is csak az orvvadászat miatt.[31] A kihallgatási jegyzőkönyvek nyelvezete életszerűtlen, tartalmuk megegyezik a korabeli propagandaszövegekével. Ez is arra utal, hogy az összeesküvést inkább az ávósok „készítették”. Dudik egyik jegyzőkönyvében például ez olvasható:

Lassan már fognak jönni az amerikaiak, a Nyugat-Németországban lévő felfegyverzett csendőrök és nyilasok, akik be fognak hatolni Magyarországra, mi pedig legyünk felfegyverekezve [sic!], menjünk az erdőbe, itthon ne vonuljunk be a Néphadseregbe, hanem ha keresnek minket, akkor lőjük agyon őket, és majd segítsünk az amerikaiaknak, a csendőröknek és a nyilasoknak.[32]

Teljesen életszerűtlen, hogy a még ekkor is többségében baloldali közösség örömmel segítse a „nyilasok” nyugati (ilyen formában nem is létező) szervezetét. Az is nehezen elképzelhető, hogy a megélhetésük jelentős részét biztosító állatokat megmérgezzék. Az amerikaiakat természetesen sokan várták, de a propaganda által hangoztatott NATO támadásnak valós esélye nem volt.

A kesztölcieknek inkább csak az erőszakos TSZ-szervezésből és a helyi pártvezetésből lehetett elegük, a robbantásokat, mérgezéseket az államvédelem találhatta ki. Érdemes idézni Dudik 1956-os ügyészi kihallgatási jegyzőkönyvéből, amelyben ugyan szerepelnek az ismert panelek, de érezhetően őszintébben beszél a szervezkedésről (bár az MSZHSZ titkár megverését nem említette):

én a községben közismert orvvadász voltam. Több fegyverem is volt, köztük egy német származású [sic!] géppisztoly. Ezt tudták rólam, amikor egy pesti származású, Jóska nevezetű nyugati ügynök [Erdélyi József – GyS] jött a faluba, ő szervezett be engem a népi demokráciaellenes szervezkedésbe. Célul tűzte ki csoportunk elé, hogy a helyi párt- és termelőszövetkezet ellen kártevő munkát végezzünk, gyújtsuk fel, robbantsuk fel, mérgezzük meg a sertésállományt stb. Én ebben a szervezkedésben részt vettem, ami abból állt, hogy a csoport tagjaival többször beszélgettünk (…) tényleges tevékenységet a csoport csak annyit végzett, hogy a tsz. szalmakazlát egy alkalommal felgyújtotta.[33]

1952. október 7-én Farsang Andrást és Erdélyi Józsefet halálra ítélték (1953. január 27-én végezték ki őket), 15 társukra 1 év 6 hónaptól életfogytig tartó büntetéseket szabtak ki (Kesztölc majdani nemzetőrparancsnoka, Fekete Mihály 8 évet kapott). A másik csoportot (Navratil Rudolf és 5 társa) egy nappal később ítélték el 7 és 13 év közötti börtönbüntetésekre.[34]

A kesztölci szervezett ellenállás felszámolásával az elégedetlenség nem csökkent, sőt az 1952-es tagosítás miatt csak növekedett.[35] A forradalom egy eredendően baloldali, de már a kommunizmusban többször csalódott, a diktatúra alatt megfélemlített településre érkezett meg 1956 októberében.

Forradalom és megtorlás Kesztölcön – legendák és valóság

Kesztölcnek lényegében két 1956-os története van; a pártállami és a valódi, ez utóbbit nehéz rekonstruálni. A hivatalos verzió szerint Simonek Lukács már október 23-án éjjel megkísérelte felrobbantani Kara Imre házát, három nappal később pedig a tanácselnökkel olvastatták fel az „egyetemes magyar forradalmi ifjúság nemzeti követeléseit”,[36] miközben kötelet tettek a nyakába. A tanácsházára „horthysta” címert tettek a vörös csillag helyett, kommunista könyveket égettek, a községi és pártvezetőknél pedig fegyverek után kutattak. Az október 28-án megválasztott Nemzeti Bizottság élére Kertész Ferenc üzemi munkás került (ez valóban így történt).[37] A Népakarat már idézett, december 18-i cikke szerint

egy 12 tagú fegyveres társaság kikiáltotta a „kesztölci köztársaságot”. […] senkit sem engedtek a faluból kimenni – elsősorban persze munkára – viszont idegen sem léphette át a falu határát [az országos sztrájk miatt munkára nem is nagyon tudtak volna hova menni – GyS]. Ez a rémuralom december 15-ig tartott, amikor a „kesztölci köztársaság”-nak az vetett véget, hogy megjelent a karhatalom és a fegyverrejtegetőket ártalmatlanná tette.[38]

Az 1957 tavaszi tudósítások még jobban elrugaszkodtak a valóságtól. Eszerint a kesztölciek gazdasági vonalon elsősorban pálinkafőzéssel foglalatoskodtak. „A tsz pálinkafőzőjét »állami« kezelésbe (értsd: a Kesztölci Köztársaság kezelésébe) kell venni, a szeszfőzés állami monopólium.” Emellett nemzetőrséget szerveztek, fegyvereket Esztergomból hoztak. „Szereztek egy harckocsit is, amit a falu határában hagytak a magyar katonák a forradalom kitörésekor. A falu népe félelemben élt, mivel felelőtlen emberek kezében voltak a fegyverek.” November 4-én pedig a nemzetőrök a párthelyiségbe zárták a kommunistákat, akiket halálra ítéltek, „de a kivégzéshez már nem volt merszük.” Egy időre „a Nemzetőrség parancsnokhelyettesét, Simonek Lukácsot választották meg az új »köztársasági elnöknek«. A dúlás és fosztogatás december 15-ig tartott, amikor is karhatalmisták érkeztek Kesztölcre a nemzetőrség lefegyverzésére.” [39]

Valójában Kesztölcön a kommunisták már október 24-én fegyveres őrséget szerveztek, ami feldühítette a lakosságot, főleg, hogy 26-án valakit állítólag meg is vertek a „településőrök”.[40] 25-én felvásárlási láz tört ki, miután a Dorogról hazaérkezők meséltek az ottani tüntetésről. Másnap leálltak a bányák, és a tanácsháza előtt összegyűltek a tanácselnökkel olvastatták fel a 16 pontot, de kötélről szó sem volt. Simonek Lukács és testvére október 24-én éjjel tényleg megkísérelte felrobbantani a már elmenekült Kara Imre házát, ennek azonban sokkal inkább egy évek óta húzódó viszály volt az oka.[41]

A vörös csillagos címer helyére jobb híján egy Magyar Királyi Anyakönyvi Hivatal táblát tettek fel, de nem restaurációs vágyuk miatt, hanem mert egy kommunista jelképek nélküli címert szerettek volna. A legtöbb településhez hasonlóan – érthető okokból – itt is megsemmisítették a TSZ-belépési nyilatkozatokat, a begyűjtési iratokat és a személyi anyagokat, amelyeken továbbtanulás, állás megszerzése is múlhatott. Mivel az erőszakszervezetek tagjait leszámítva csak pártvezetők, prominens párttagok tarthattak lőfegyvereket (és nem lehetett kizárni, hogy használják is majd), a házkutatások is érthetőek voltak. A könyvégetés is megtörtént, csakhogy azt idénymunkások hajtották végre.[42]

A Nemzeti Bizottságok megválasztását (országosan) a pártállami vezetés kezdeményezte a hatalomátmentés reményében, de általában sikertelenül. Kesztölcön a köztiszteletben álló Kertész Ferencet (ő 1945 és 1948 között volt párttitkár, de miután kritizálta a párt földpolitikáját, leváltották) választották meg a bizottság élére, Fekete Mihály vezette az elsősorban közbiztonsági, közrendvédelmi céllal alakult nemzetőrséget. Ezt a forradalmi helyzet indokolta; a rendőrökben nem bíztak (sokszor el is menekültek), a politikai foglyok mellett pedig számos köztörvényes is kiszabadult. Harckocsijuk úgy lett, hogy a magyar katonák hátrahagyták a meghibásodott járművüket.[43] Kijárási tilalmat vezettek be, ami legalább annyira védte a kommunistákat a bosszútól, mint gátolta az esetleges szervezkedésüket.[44]

A kesztölci forradalmi szervek végig higgadtan és felelősen tevékenykedtek, amit mutat az is, hogy a földkérdés rendezését elhalasztották nyugalmasabb időre. Megszervezték a közellátást, Budapestre is küldtek segélyszállítmányt. A pálinkafőzésnek valóban kulcsszerepe volt, hiszen a környékről is sokan Kesztölcre hordták a cefréjüket főzetni, aminek jövedelméből a TSZ magas arányban részesült. A jogszabályi előírásoknak megfelelően, a forradalom idején is pénzügyőr felügyelte a pálinkafőzést.[45]

A napok ezt követően csendesen teltek november 4-ig. E napon Simonek valóban összegyűjttette, és a pártházba záratta a kommunistákat, de azért, nehogy azok felbátorodva rátámadjanak a falubeliekre. Kertész a lefogottak feleségei kérésére azonnal intézkedett szabadon bocsátásukról, bántódása senkinek sem esett. Az első karhatalmi egységek november 25-én jelentek meg Kesztölcön. Összeszedték a fegyverek egy részét – ezeket hetekig őrizetlenül tárolták a tanácsházán – majd elvonultak.[46] A nemzetőrség december 15-ig működött. A dátumnak később, mind a Minczér testvérek,[47] mind pedig Dudik Aladár pere szempontjából is kiemelt jelentősége lesz, ugyanis december 11-én lépett életbe a statárium.

Érdemes megvizsgálni a „rettegésben tartották a környéket” toposzt is. Ez több ’56-os perben előkerült, minden valóságalap nélkül, és csak a forradalmárok lejáratását célozta.[48] A kesztölciek többnyire csak Dorogra vagy Esztergomba mentek hírekért és fegyverekért, páran részt vettek a budapesti harcokban, de a mintegy 40 fős nemzetőrség, ha akarta, sem tudta volna terrorizálni a környéket. A visszarendeződő hatalom különösen súlyosan ítélte meg a kesztölci eseményeket, erre utal a „Kesztölci Köztársaság” legendája is, amivel a kormányzat igazolni vélte a szeparatizmus vádját, amelyeknek sem itt, sem máshol nem volt valóságalapja.[49]

A megtorlás során három perben ítéltek el kesztölcieket, és mintegy 10 főt internáltak.[50] Az első időszakban Minczér Józsefet és Károlyt (Józsefet már 1956. december 20-án ki is végezték), valamint Dudik Aladárt, majd 1958 elején Kertész Ferencet és 15 társát (Fekete Mihályt távollétében). Bár a Minczér testvéreket és Dudikot fegyverrejtegetésért ítélték el, a peranyagból és a sajtóból azonban világossá válik, hogy bár voltak fegyvereik, inkább vélt vagy valós forradalmi szerepük miatt büntették őket. Minczér Józsefet tartották a nemzetőrség parancsnokának, és egy gyilkossággal is meggyanúsították, Dudiknál pedig szerepet kaphatott az 1952-es ítélete. A jogon kívüli megtorlás (pl. karhatalmisták megverték, állásvesztés) többeket is érintett. Említésre érdemes, hogy Simonek évekig rejtőzködve élt a községben, ami azt mutatja, hogy a törésvonalak ellenére összetartottak.[51]

Dudik Aladár második pere

A december 11-én életbe lépett statárium célja hivatalosan az „ellenforradalmárokhoz” került fegyverek visszaszerzése, illetve az élet és vagyon elleni bűncselekmények visszaszorítása volt. Ugyanakkor több esetben – akár a hatályos törvények áthágásával is – használták politikai megtorlásra,[52] valamint alkalmas volt a forradalmárok és a köztörvényesek „összemosására” is.[53] A rögtönbíráskodás eleve nem tett lehetővé alapos nyomozást, ráadásul a kiszabható büntetések tekintetében is ellentmondásos volt a szabályozás. Az eredeti kormányrendelet, amennyiben a „köznyugalom helyreállítása” (ennek mibenlétét nem határozták meg) nem indokolta, lehetővé tette halálos ítélet helyett 10–15 év börtönbüntetés kiszabását,[54] de egy törvényerejű rendelet halálbüntetést írt elő.[55] Bár utóbbi a magasabb szintű jogforrás, a két lehetőséget esetlegesen alkalmazták a bíróságok.[56]

Dudik Aladárt 1956. december 15-én vették őrizetbe. Első vallomása szerint november 25-én vitt el két golyószórót (hat tárral), majd egy láda lőszert az őrizetlenül hagyott fegyverek közül, hogy azokkal később vadászhasson. A fegyvereket egy kukoricaszár-kúpban tárolta. A statáriumról csak december 15-én szerzett tudomást.[57]

Budapest Helyőrség Katonai Bírósága december 18-án tárgyalta az ügyet. Dudik bírósági vallomása szerint a nemzetőrség első lefegyverzésekor leadta a nála lévő golyószórót, de miután látta, hogy a fegyvereket nem szállították el, „kettő darab golyószórót, majd két-három nappal később a lőszereket is, ittas fejjel hazavittem.” December 12-én le akarta adni fegyvereit, de a leadási helyen „gyerekeket találtam, és nem akartam a fegyvereket otthagyni, nem akartam, hogy azzal a gyerekek valami »grimbuszt« csináljanak.” A golyószórókat kabátba csavarta és egy faládában a kukoricacsutka-kúp alá rejtette.

Szándékom az volt, hogy megvárom az új Holdat [sic!], amikor jönnek a vaddisznók, barátokat szervezek, s lövünk egy párat és majd ebből elélek. A börtönből való szabadulásom után ugyanis személyi okmányok hiányában munkát vállalni nem tudtam, és megélhetésemet így akartam biztosítani. Ezután 1956. december hó 15-én hallottam, hogy a faluban kidobolták, hogy a fegyvereket le kell adni, mert statárium van […] szóltam jelen lévő öcsémnek, hogy segítsen nekem a fegyverek leadásában. Ő ebben nem volt hajlandó részt venni, s míg erről beszélgettünk, egy hadnagy úr vezetésével bejöttek hozzánk a katonák azzal, hogy van-e fegyver. Mert azután kutatnak. Én ekkor jelentettem a hadnagy úrnak, hogy van fegyverem, jöjjenek, megmutatom, hogy hol vannak és vigyék el azokat, ezzel odavezettem őket a »csutka kúphoz« és a fegyvereket átadtam.[58]

A december 15-i eseményeket megerősítette öccse, Pál bírósági vallomása is:

amikor a községben dobolták, hogy a fegyvereket le kell adni, bátyám akkor árulta el nekem, hogy neki is van fegyvere, s legyek segítségére azok leadásában. Én azt mondtam, hogy ebben nem veszek részt, mert ha nálam a fegyvert meglátják, még azt hiszik, hogy partizánkodok, és nekem ebből csak bajom származhat. Míg erről beszélgettünk bejöttek a katonák és kijelentették, hogy házkutatást tartani jöttek […] Megjegyezni kívánom, hogy a rádió útján én már 1956. december hó 15-e előtt a statárium kihirdetéséről értesültem, de mivel bátyám nem ebben a szobában lakik, nem valószínű, hogy ő is tudott róla.[59]

Dudik elmondása is megerősíti, hogy a fegyvereket nem őrizték (ezt nyilván tudták a helyi gyerekek is), bár hivatalosan a hatalom rettegett egy újabb felkeléstől. Kérdés, hogy a statáriumról Dudik értesült-e, és ha igen, mikor. Nem tudjuk, hogy korábbi vallomását magától, védője tanácsára vagy rendőri „ráhatásra” változtatta meg. Öccse vallomása azt valószínűsíti, hogy nem tudott a rögtönbíráskodásról, bár elképzelhető, hogy testvérét védte ezzel. December 17-ig Pál is őrizetben volt, kihallgatása során bírósági vallomásával összhangban nyilatkozta, hogy bátyja le akarta adni a fegyvereit.[60] Látható, hogy Dudik Pál sem viseltetett bizalommal a hatóságok irányába; miután bátyja négy évet raboskodott politikai okokból, apjuk pedig fogságban halt meg, ez nem is annyira meglepő. A helyzetet csak fokozták az országszerte terjedő hírek, hogy akinél fegyvert találnak, azt a szovjetek szó nélkül agyonlövik vagy deportálják. Dudiknak viszont felesége, két gyereke és özvegy édesanyja eltartásáról kellett gondoskodnia úgy, hogy hivatalos munkát nem vállalhatott, így érthető, hogy a Kesztölcön (is) bevett módszerhez, az orvvadászathoz tervezett folyamodni.

Szokatlan eljárásra utal, hogy Kesztölcön a karhatalom december 15-én délig „türelmi időt” biztosított a fegyverek beszolgáltatására (bár etikátlan módon már ezalatt megkezdték a házkutatásokat), hasonló esettel az eddigi kutatásaim során nem találkoztam. Miután a jogszabályban nagyon rövid határidő (december 11. 18 óra) volt megszabva, az újságok nem jutottak el mindenhova, és a rádió vagy a települések hangoshíradója sem működött mindenhol, ez logikus lépésnek tekinthető. Főleg, hogy sokan nem is figyelték a híreket, így ők – Kesztölcön – csak a 15-i reggeli kidobolás során értesülhettek a statáriumról. További furcsaság, hogy a bíróság Dudik esetében figyelembe vette a türelmi időt, a vele egy napon elfogott Minczér testvérek esetében viszont nem.

A karhatalomtól Leviczki András főhadnagy tanúskodott. Érdekesség, hogy sem a házkutatást végző Laczák hadnagyot, sem Dudik feleségét nem hallgatták ki. Az asszonynak a rokonság miatt volt lehetősége megtagadni a vallomástételt – ahogy Dudik Pálnak is lett volna – de erre nincs utalás az anyagban. A hadnagyot elképzelhető, hogy azért nem hallgatták meg, mert Leviczki főhadnagy a gyanúsítottal borozgatva találta a házkutatás alatt (ezt Dudik vallomása is megerősítette). A főhadnagy vallomása szerint

a községben elöljáróságot nem találtunk. Nyolc órakor egységünk parancsnoka kidoboltatta, hogy akinél fegyver van, azt a karhatalmi szervnél adja le, és bántódása nem történik. A dobolás kb. két óra hosszáig tartott, de ezalatt az egység már megkezdte a házkutatásokat a gyanús helyeken. Fél tíz óra körül láttam, hogy az egyik házból kettő drb. golyószórót, tárakat, és egy láda lőszert hoznak ki.

Leviczki hozzátette, hogy hallotta Dudik és egy embere beszélgetését, amely során több rabmunkahely nevét is említették, „amiből arra következtettem, hogy valószínűleg a hadműveletek [sic!] során szabadult elítélttel állunk szemben. Ezt jelentettem a parancsnokomnak, aki elrendelte vádlott letartóztatását. […] Megjegyezni kívánom, hogy a kutatás először a gyanús elemek (volt nemzetőrök, szabadult rabok, stb.) lakásán kezdődött meg.”[61] A kissé zavaros vallomásból nem állapítható meg, hogy Dudik milyen minőségében volt „gyanús elem”. A főhadnagy korábbi, katonai ügyészségi tanúvallomása egyértelműbb, még ha némileg ellent is mond a bíróságinak. Abban is szerepel a meghosszabbított beszolgáltatási határidő (ami alatt kb. 5-6 fő adott le fegyvereket) és a borozgatás is, de ezen verzió szerint Dudik említette meg az egyik katonának a fegyvereket. Leviczki az ügyészségen még azt vallotta, hogy „ekkor még nem volt olyan tervünk, hogy Dudik Aladárt, illetve Dudik Pált letartóztassuk, mert ők jelentették be nekünk, hogy náluk fegyver van [kiemelés aláhúzással szerepel az eredetiben – GyS].” A vallomás szerint ezt követően zajlott le az a beszélgetés, amiből Leviczki rájött, hogy korábbi elítéltről van szó.[62]

Eszerint nem valószínű, hogy Dudikot szabadulása miatt keresték volna (akkor jó eséllyel nem borozgattak volna nála, és elég lett volna „csak”, házkutatás nélkül előállítani), talán inkább nemzetőri szerepe miatt (esetleg feljelentés alapján?) mentek ki hozzájuk. Leviczki vallomása azt is megerősíti, hogy Kesztölcön december közepén sem volt még hivatalos elöljáróság. Látható, hogy a korábbi kommunista vezetés erősítés nélkül nem akarta, vagy nem merte visszavenni a hatalmat, a falusiaknak viszont a „hatalmi vákuumban” is boldogulniuk kellett, ami a lehetőségekhez mérten sikerült is nekik.

Érdemes kitérni Kovács István alezredes, katonai ügyész vádbeszédére és Dudik védőjének érvelésére is. A vádbeszédben egy az egyben visszaköszön az MSZMP 1956. december 5-i párthatározata, amely alapján akkoriban értékelték az „októberi eseményeket”. Mindez azt is mutatja, hogy a korabeli jogszolgáltatás működését a jogszabályok helyett sokkal inkább a párthatározatok irányították. A határozat szerint az „októberi események” fő kiváltója az volt, hogy „a Rákosi–Gerő-klikk […] letért a marxizmus–leninizmus elvi alapjáról. […] Káros módszereik rendkívül súlyos hibákhoz és bűnökhöz vezettek párt- és állami életünkben egyaránt. Akadályozták a társadalmi élet demokratizmusának kiszélesítését, durván megsértették a szocialista törvényességet.” Ehhez jött a Nagy Imre-féle pártellenzék tevékenysége, „amely a hibák kijavításához pozitív programot nem adott, egyoldalúan csak a pártot támadta, s egyidejűleg a reakciótól nem határolta el magát”, a „Horthy-fasiszta és a magyar kapitalista-földesúri ellenforradalom, amelynek jelentős erői működtek illegálisan idehaza, fő erői pedig Nyugat-Németországban gyülekeztek és szervezkedtek”, és döntő szerepet játszott a „nemzetközi imperializmus” is. A párthatározatban kitértek arra is, hogy december elejére „az ellenforradalom visszavonult, és ismét korábbi taktikáját alkalmazta”, ami egyrészt sztrájkokat jelentett, másrészt pedig – az MSZMP szerint legalábbis – hogy „most a »sztálinisták és rákosisták« elleni harc ürügyén folyik a kommunisták üldözése.”[63]

Kovács alezredes vádbeszédét azzal indította, hogy „a megindult népmozgalmat, mely a Rákosi–Gerő klikk ellen irányult, az ellenforradalom megnyergelte, teljes anarchiát teremtett”, és kiemelte a harcokat követő sztrájkokat is. Ekkorra a munkásságnak már nem maradt más eszköze az ellenállásra, ugyanakkor Dudik – bár meggyanúsították vele – nem vett részt munkabeszüntetés szervezésében.[64] Kitért arra is, hogy Dudik korábban fegyververes szervezkedés címén már volt büntetve, „s megragadva az alkalmat ismét fegyverek rejtegetésével került szembe az államhatalmunkkal. Az tény, hogy a vádlott önként adta elő a fegyvereket. Az is tény azonban, hogy ennek hiányában is megtalálták volna az elrejtett fegyvereket. (…) A legszigorúbb ítélet [halálbüntetés – GyS] kiszabását kérem.”[65] Itt is megfigyelhető, hogy – a vád számra megfelelő – feltételezéseket, véleményeket kezeltek tényként. Semmi sem bizonyította azonban, hogy Dudiknak „ellenforradalmi” céljai lettek volna a fegyverekkel, amiket nem biztos, hogy megtaláltak volna.[66]

Nem kevésbé érdekes a kirendelt ügyvéd védőbeszéde, amelynek legfontosabb kitétele, hogy „a tényállásba belekötni nem lehet”. Mindez annak fényében különösen furcsa, hogy pár perccel később pont az egyik katonai ülnök kezdte vitatni az egész eljárás jogosságát (szerinte Dudik a türelmi idő miatt semmiféle bűncselekményt nem követett el). Ráadásul a védő, több vallomással ellentétesen „az önkéntesség tényét vitatva megállapítja, hogy vádlott abban az időben adta elő önként fegyvereit, miközben a fegyver leadására felszólító dobolás még tartott, és így nem volt alkalma latolgatni, hogy mit tegyen. […] Gyenge elméjűsége [sic!], befolyásolhatósága, a kesztölci miliő hatással voltak rá, s ezek mind javára értékelhetők.”[67] Az ügyvéd, még ha nagyon esetlenül is, jobb híján hivatkozott gyengeelméjűségre, mint a halálbüntetést kizáró okra. Ugyanakkor az elmeszakértők, még ha igen furcsa körülmények között is, de Dudikot beszámíthatónak nyilvánították. A korábban már idézett szakvélemény szerint „mind előadásában, mind az intelligencia vizsgálat során kétségkívül értelmileg csökkent értékű válaszokat ad. Gyengeelméjűsége a debilitás fokát éri el.”[68] Ennek ellenére az iraton nem szerepel, hogy beszámítható (akár korlátozottan) vagy sem. Dr. Stobbe Friderika a tárgyaláson mondta ki végül, hogy „bár kritikai képessége gyengébb az átlagosnál, de általános emberi szempontból ítélve, beszámítható, annak fenntartásával, hogy csökkent értelmi képességénél fogva, akár pozitív, akár negatív értelme [sic! talán értelemben – GyS] befolyásolható. Elmebetegnek, súlyos betegnek nem tekinthető, a vád tárgyává tett cselekményt átláthatta, annak súlyosságával tisztában van.”[69]

Azért azt érdemes hozzátenni, hogy Dudikot biztosan megviselte a négy év börtön és a forradalmat követő helyzet, majd őrizetbe vétele és kivégzésének lehetősége sem lehetett jó hatással az idegállapotára.

A szakvélemény „hiányosságára” nincs magyarázat a peranyagban; elképzelhető, hogy az orvosok számára Dudik egyértelműen beszámítható volt, csak ezt nem sikerült érthetően megfogalmazniuk, ahogy az is lehet, hogy első körben megpróbálták „nyitva hagyni” a beszámíthatatlanság lehetőségét. Elmeszakértői véleményekkel, beszámíthatósággal kapcsolatos furcsaságokkal, etikai-szakmai problémákkal más pereknél is találkozhatunk.[70]

Nem kevésbé érdekes a „kesztölci miliő” említése, ami utalhat a falu „reakciós”, „lázadó” voltára, és arra is, hogy ott december közepéig elmaradt a kommunista restauráció. Az sem kizárt, hogy az ügyvéd olvasta az aznap reggel megjelent első „Kesztölci Köztársaság”-ról szóló cikket. Bár a védőügyvédeknek sok mozgásterük nem volt (a tárgyalás előtt, szóban közölték velük a vádakat), de különös, hogy a hasonló perekkel ellentétben sem Dudik családos állapotára, sem özvegy anyjára nem hivatkozott.

A tárgyalást követően a bírói tanács visszavonult ítélethozatalra, ami szintén nem a megszokott módon zajlott le. A jegyzőkönyv szerint „a tanács egyik tagja kétségessé teszi a rögtönítélő bíráskodás törvényes előfeltételeit” és a tanácsvezető (a háromtagú tanács egyetlen jogvégzett tagja) „megmagyarázása ellenére ezt az álláspontját továbbra is fenntartja.” A nem nevesített ülnök[71] felszólalása is mutatja, hogy milyen ingatag lábakon álltak helyenként a papíron egyértelmű statáriális vádak (is). További érdekesség, hogy az eddig átvizsgált több tucat rögtönítélő bírósági per között ez az első, ahol bárkinek kételyei merültek fel. A bűnösség és a bizonyítottság kérdésében már egységes volt a tanács, büntetésként az egyik ülnök 10, a másik 15 év börtönt javasolt, a tanácsvezető ez utóbbihoz csatlakozott.[72] Az mindenképp figyelemre méltó, hogy az ügyész javaslata ellenére sem merült fel a halálbüntetés kiszabása.

Az ítélet sem mentes az ellentmondásoktól. Tényként fogadták el, hogy Dudik már október 28-án belépett a nemzetőrségbe, és hogy december 9-én (két nappal a statárium előtt), kislányától értesült a fegyverek beszolgáltatásáról.[73] Azt is elismerte a bíróság, hogy a 15-én Kesztölcre érkező karhatalom parancsnoka, (akit nem hallgattak meg tanúként) saját hatáskörben büntetlenséget ígért a fegyverüket beszolgáltatóknak, és gyakorlatilag elfogadták a Dudik testvérek által elmondottakat is. A fegyverek korábbi őrizetlenül hagyására nem utaltak.

Dudikról megállapították, hogy „tájékozott, rendezett magatartású. Alacsony műveltsége és intelligenciája miatt értelmileg csökkentett politikai képességgel rendelkezik. […] Emellett hétköznapi élet eseményeiben ügyesen járatos, a dolgok teljes összefüggésével és lényegével tisztában van.”[74] A bíróság külön kiemelte, hogy a

vádlott személyén keresztül a társadalomra igen veszélyes. Ezt alátámasztja, hogy már egy alkalommal fegyveres szervezkedés bűntette miatt súlyos időtartamra szóló börtönbüntetésben részesült. Alátámasztja vádlott személyi társadalomveszélyességét továbbá az a körülmény is, hogy amikor a börtönből […] az akkori rendkívüli állapotok következtében szabadult[,] ahelyett, hogy beilleszkedett volna a békés alkotó munkába, mindent igyekezett elkövetni annak érdekében, hogy minél tovább a rend helyreállítását megnehezítse. Külön kíván foglalkozni a bíróság azzal a rendellenes állapottal is, amely 1956. december 15-én és ezt megelőző napokban még Kesztölc községben fennált. Ezeknek a körülményeknek a szem előtt tartása mellett a vádlottal szemben a legsúlyosabb büntetés kiszabása lett volna indokolt.

De mivel a türelmi idő alatt „súlyos bűnös elhatározásában igen megingott” és a házkutatásra érkezőknek maga jelezte, hogy fegyverei vannak, lehetőséget láttak a büntetés enyhítésére.[75]

Igaz, hogy a statáriális eljárásoknak eleve nem volt célja a körülmények teljes feltárása, az teljesen abszurd, hogy Dudik (vagy bárki más) 1956. október 27-én vagy 28-án (de még november-decemberben sem feltétlenül) bármilyen „békés alkotó munkába” bekapcsolódhatott volna. Annak, hogy Dudik akadályozta a „rend helyreállítását”, nem volt valóságalapja, csak az ügyész (iratellenes) feltételezései alapján került az ítéletbe. Sőt, a MÁVAUT kesztölci bányászjárat gépkocsivezetői 1956. december 22-én írásban igazolták, hogy „Dudik Aladár […] a rendkívüli események alatt nem fenyegetett és nem bántalmazott minket, sem gépjárműveinket.”[76] Ugyanazon a napon a Dorogi Szénbányászati Tröszt kesztölci bányászai is igazolták, hogy Dudik nem fenyegette őket és „nem késztetett arra, hogy ne menjünk dolgozni”. Panóczai Imre tanácselnök külön ráírta a levélre, hogy „a fentnevezettről nincs tudomásom, hogy a forradalom ideje alatt fegyverrel vagy akár anélkül valakit fenyegetett volna.”[77] A nyilatkozatok, amelyek révén Dudik felesége, Kara Teréz próbált kegyelmet eszközölni férjének[78], tökéletesen mutatják, hogy Dudik semmiféle „felforgató” és „uszító” tevékenységet nem végzett, sőt kedvelhették a kesztölciek, máskülönben nem álltak volna ki több tucatnyian mellette, főleg nem a megtorlás időszakában.

Az, hogy az ítéletben a kesztölci állapotokkal példálóztak, egyenesen cinizmusnak tekinthető; a község egyfajta hatalmi vákuumban igyekezett boldogulni, amiért később szeparatista vádakkal illették. De azért egy települést, vagy annak ideiglenes vezetőit hibáztatni, mert nem szállták meg őket idejekorán, igencsak furcsa dolog.

Kara Teréz hiába próbálta szabadlábra helyeztetni férjét. 1957. január 7-i kérvényét február 21-én azzal utasították el, hogy „ha a bíróság máris mérsékelné nevezett büntetését úgy a bírói ítéletek a kellő visszatartó hatást nem érnék el és így az ország rendje és nyugalma még hosszú ideig nem szilárdulna meg.”[79]

A perről szóló szűkszavú tudósítás szerint:

a Dorog melletti kis bányászfaluban, Kesztölcön egy fegyveres társaság kikiáltotta a „kesztölci köztársaságot” és rémuralom alatt tartotta a falut. A két főkolompos [a Minczér testvérek – GyS] felett hétfőn ítélkezett a statáriális bíróság, kedden pedig egy harmadik vezető, Dudik Aladár 31 éves kovács került a katonai bíróság rögtönítélő tanácsa elé. Az ügyész lőszer- és fegyverrejtegetés címén emelt vádat Dudik ellen, akinél egész arzenálra valót találtak. Mint két másik vádlott társa, ő is hallgatott, amikor megkérdezték tőle, miért volt szüksége ennyi fegyverre. A tárgyalás során kiderült, hogy Dudik büntetett előéletű és október 27-én szabadult Vácról.[80]

Ez a cikk tökéletesen bemutatja a korabeli bíróságok és a sajtó gyakorlatát: a büntetett előélet kihangsúlyozását (azt „elfelejtették” megemlíteni, hogy politikai), a környéküket rettegésben tartó „ellenforradalmárok” toposzát.[81] De az, hogy a „köztársaság” egyik vezetőjének nevezték, mégis fegyverrejtegetés miatt került bíróság elé, arra utal, hogy a szervezkedési vádat semmivel sem tudták volna alátámasztani.

Dudikot – mivel a bíróság figyelembe vette a türelmi időt – fegyverrejtegetés miatt el sem ítélhették volna; két tanúvallomás szerint is le akarta adni fegyvereit, ez ellen csak az ügyész feltételezése szól. Hátralévő büntetésének kitöltésére visszavihették volna a börtönbe, de ez fel sem merült, legalább is nincs erre utaló dokumentum. A peranyag érdekes adalékokkal szolgál a „Kesztölci Köztársaság” legendák nélkül is rendkívüli történetéhez és tökéletesen mutatja be a korszak ítélkezési gyakorlatát, illetve a hatóságok rendre megszegett ígéreteit is.

Felhasznált források és szakirodalom

Levéltári források

Dudik Aladár pere, Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltár XI. 22. (Budapesti Katonai Bíróság) 508/1956.

Közlönyök, hírlapok, gyűjtemények

1949. évi népszámlálás. 9. Demográfiai eredmények (1950) II. rész, Budapest, Központi Statisztikai Hivatal – Állami Nyomda, 1950, 110. https://library.hungaricana.hu/hu/collection/ksh_neda_nepszamlalasok_1949/

A „kesztölci köztársaság” harmadik vezetője a statáriális bíróság előtt, Népakarat, I. évf., 32. szám, 1956. december 19., 4.

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 6/1956. (XII. 11.) rendelete a rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapításáról. Magyar Közlöny, 1956/101. szám, 1956. december 12., 593–594.

A MEFESZ 16 pontja, https://mek.oszk.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/bme16ps.htm

A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1956. évi 32. számú törvényerejű rendelete az 1956. évi 28. számú törvényerejű rendelet kiegészítéséről, Magyar Közlöny 1956/102. szám, 1956. december 13., 596.

Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december határozata, 1956. december 5. (Részletek), https://perek56.hu/ords/r/th/1051/files/static/v43/Az_MSZMP_Ideiglenes_
Kozponti_Bizottsaganak_1956_decemberi_hatarozata_reszletek.pdf

Három Kitüntetés, Komárom-Esztergom Megyei 24 óra, XII. évf., 283. sz., 2001. december 5., 14.

Nezvál Ferenc: Kétféle jog, kétféle törvényesség. Népszabadság, II. évf., 52. szám, 1957. március 2., 3.

Simonek Lukács kalandos élete és a Kesztölci Köztársaság története, Kesztölc.hu, 2018. október 22., https://kesztolc.hu/simonek-lukacs-kalandos-elete-es-a-kesztolci-koztarsasag-tortenete

Statáriális ítélet a „Kesztölci Köztársaság” főkolomposai felett, Népakarat, I. évf., 31. szám, 1956. december 18., 3.

Monográfiák, tanulmányok, szakcikkek

Bank Barbara – Bognár Zalán – Tóth Gábor (szerk.): Magyarok szovjet fogságban. Történeti szemelvénygyűjtemény a hadifogolyként, internáltként vagy politikai rabként elhurcoltakról, Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2016.

Bognár Zalán: Civilek deportálása Magyarországról a Gupvi lágereibe. In: Kiss Réka – Simon István (szerk.): Gulag-Gupvi. A szovjet fogság Európában, Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2017, 139–161.

Csikós Gábor: „Az anyag megvan. Talán egyszer majd átnézi valaki.” Pszichiáterek szakmai mozgástere az 1956-os megtorló perekben, in Horváth Miklós (szerk.): Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel?, Budapest, Argumentum Kiadó, 2024, 105–136.

Csillag Gabi: Erőfeszítés az értelmi fogyatékos gyermekekért. Család, gyermek, ifjúság, XII. évf. 2003/5, 19–22.

Gyarmati György: A Rákosi-korszak, Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Rubicon-Ház, 2013.

György Sándor: „…a becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket” – Statárium az 1956-os forradalom után. Napi Történelmi Forrás, 2019. január 31., https://ntf.hu/index.php/2019/01/31/a_becsuletes_dolgozok_joggal_kovetelnek_hathatos_intezkedeseket_statarium_az_1956-os_forradalom_utan/

György Sándor: A fegyvertelen fegyverrejtegető: Józsa György és társa pere. In: Balogh-Ebner Márton – György Sándor – Hajnáczky Tamás (szerk.): Történelmi töredékek. Válogatás a Napi Történelmi Forrás szerzőinek írásaiból III., Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 261–284.

György Sándor: Gyilkosság jogi eszközökkel? Kétségek, kérdések, válaszok és ellentmondások Kokics Béla kivégzésével kapcsolatban, in Horváth Miklós (szerk.): Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel?, Budapest, Argumentum Kiadó, 2024, 137–167.

György Sándor: Minden kétséget kizáróan? Kételyek, kérdőjelek az 1956-os megtorló perek kutatásával kapcsolatosan. Századvég, I. évf. 2021/4., 9–25.

Marek Viktor: A dorogi szénmedence településeinek története 1956 fényében. Doktori értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskola, 2012, https://real-phd.mtak.hu/215/2/Marek%20Viktor_disszert%C3%A1ci%C3%B3.pdf

Marek Viktor: A Kesztölci Köztársaság. Életünk, L. évf., 2012/1. 88–96.

Marek Viktor: Kesztölc 1956. Kesztölc, Kesztölc Község Önkormányzata, 2016.

Nagymihály Zoltán: „Két pogány közt egy hazáért” Szigethy Attila. Rubicon, XXVII. évf., 2016/10–11, 52–59.

Orgoványi István: A Magyar Ellenállási Mozgalom. Röpcédulázás Békéssámson községben az ötvenes években. Betekintő, VII. évf. 2013/4, https://epa.oszk.hu/01200/01268/00028/pdf/
EPA01268_betekinto_2013_04_03.pdf

Őze Sándor – Őze Sándorné: Sárréti Sasok. Budapest, Kárpátia Stúdió, 2012.

Papp Anna Fanni: „Tiltakozni nem tiltakozhattunk…” – Az 1946-os csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény, Újkor.hu, 2021. február 27., https://ujkor.hu/content/tiltakozni-nem-tiltakozhattunk-az-1946-os-csehszlovak-magyar-lakossagcsere-egyezmeny

Péterfi Gábor: Mindenkinek megbocsátva várta a kivégzését. Páter Kiss Szaléz OFM (1904–1946), Rubicon Online, https://rubicon.hu/hu/cikkek/mindenkinek-megbocsatva-varta-a-kivegzeset

Rajkort Miklós: A fegyvertelen forradalom – 1956-os őszi események Pomázon, in Balogh-Ebner Márton – György Sándor – Hajnáczky Tamás (szerk.): Nem mindennapi történelem – Válogatás a Napi Történelmi Forrás szerzőinek írásaiból I. Budapest, Gondolat Kiadó, 2017, 141–152.

Rigó Róbert: Lincselés Kiskunmajsán 1956-ban. in: Horváth Miklós (szerk.): Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel?, Budapest, Argumentum Kiadó, 2024, 387–421.

Szabó Gergely: A „Kesztölci Köztársaság” legendája és igaz története. Café Babel, 2005/49-50, 155–164.

Szarka László: A csehszlovák–magyar lakosságcsere helye a magyar kisebbség tervezett felszámolásában 1945–1948 között. Kisebbségkutatás, XVI. évf., 2007/3, 415–430.

Takács Tibor: Szövegek, tények, stratégiák. A történelem és forrásai. Budapesti Könyvszemle, XX. évf., 2008/4, 353–362.

Törő Krisztina: Igazságügyi szakértés a múltban és napjainkban. Egy pszichológus szakértő szemszögéből, in Horváth Miklós (szerk.): Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel?, Budapest, Argumentum Kiadó, 2024, 85–104.

Egyéb források

Makovics János: Sírjaink a kesztölci temetőben. A kesztölci temető katasztere https://kesztolc.hu/szoveges-oldal-162

Perek ’56 Adatbázis, https://perek56.hu/ords/f?p=1051:1

Kósa Pál és társai pere,

Lukács László és társai pere (Tumbász Ákos),

Minczér József és társa pere.

Hivatkozások

  1. Ezzel kapcsolatban bővebben lásd: Takács Tibor: Szövegek, tények, stratégiák. A történelem és forrásai, Budapesti Könyvszemle, XX. évf., 2008/4., 353–362.; György Sándor: Minden kétséget kizáróan? Kételyek, kérdőjelek az 1956-os megtorló perek kutatásával kapcsolatosan. Századvég, I. évf. 2021/4. 9–25.
  2. Marek Viktor: A dorogi szénmedence településeinek története 1956 fényében, Doktori értekezés, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskola, 2012., https://real-phd.mtak.hu/215/2/Marek%20Viktor_disszert%C3%A1ci%C3%B3.pdf 118–119. (Letöltés: 2025. március 24.)
  3. Marek: A dorogi, 143, 145.; Marek Viktor: Kesztölc 1956, Kesztölc, Kesztölc Község Önkormányzata, 2016. 45.; Szabó Gergely: A „Kesztölci Köztársaság” legendája és igaz története, Café Babel, 2005/49–50. 161.
  4. Az első kesztölci vonatkozású cikk a Népakaratban (korábban és 1958 után Népszava) jelent meg a fegyverrejtegetés címén elítélt Minczér testvérek peréről, Statáriális ítélet a „Kesztölci Köztársaság” főkolomposai felett címmel. Népakarat, I. évf., 31. szám, 1956. december 18., 3. Dudik Aladár peréről másnap számolt be a lap. Népakarat, I. évf., 32. szám, 1956. december 19., 4. Mindkét cikk szerző nélküli. Hosszasabban 1957 tavaszán írt a helyi sajtó Kesztölc „fiktív” 56-os történetéről. Dunamente, I. évf., 7. szám, 1957. március 31., 6.; Dunamente, I. évf., 8. szám, 1957. április 7., 2.
  5. Marek Viktor: A Kesztölci Köztársaság, Életünk, L. évf., 2012/1. 94.
  6. Az nem állapítható meg, hogy hadifogság vagy „malenkij robot” során. Dudik Aladár pere, Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténelmi Levéltár XI. 22. (Budapesti Katonai Bíróság) 508/1956. 10. (A továbbiakban HM HIM XI. 22. 508/1956.)
  7. HM HIM XI. 22. 508/1956. 8. és 20–21.
  8. Először október 28-át említett, de 1990-ben kiállított igazolása szerint is a 27-i dátum a helyes.
  9. A dr. Stobbe Friderika és dr. Varga Gyula által készített elmeszakértői jegyzőkönyv szerint hazatérése után rendszeresen mulatott, többször is megünnepelték szabadulását („tetszik tudni, kínáltak az ismerősök”). Már „kismennyiségű alkoholra nem a szokott ittassággal, hanem nyugtalansággal, izgalmi állapottal reagál, ezzel egybehangzó s a kóros ittasság fogalmát meríti ki.” A jegyzőkönyvből az nem derül ki, hogy mindezt csak Dudik elmondása alapján, vagy valamiféle teszteléssel állapították meg. HM HIM XI. 22. 508/1956. 10–10r.
  10. HM HIM XI. 22. 508/1956. 8r–9.
  11. Népakarat, I. évf., 32. szám, 1956. december 19., 4.
  12. HM HIM XI. 22. 508/1956. 48.
  13. Három kitüntetés, Komárom-Esztergom Megyei 24 óra, XII. évf., 283. sz., 2001. december 5., 14.
  14. A kesztölci temető katasztere, https://kesztolc.hu/szoveges-oldal-162 (Letöltés: 2025. március 17.)
  15. Az orosz malenkaja rabota (kis munka) kifejezésből. 1944 végétől mintegy 270–315 000 civilt (köztük 60–65 000 magyarországi német) hurcoltak a Szovjetunióba, több éves, embertelen körülmények között zajló kényszermunkára. Összesen kb. 700 000 fő került szovjet (hadi)fogságba. A szovjetek legtöbbször csak néhány napig tartó, helyreállítási munka és/vagy igazolvány kiadásának ígéretével (ahogy Kesztölcön is) hívták össze a később elhurcoltakat. Bank Barbara – Bognár Zalán – Tóth Gábor (szerk.): Magyarok szovjet fogságban. Történeti szemelvénygyűjtemény a hadifogolyként, internáltként vagy politikai rabként elhurcoltakról. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2016. 165, 210, 234.; Bognár Zalán: Civilek deportálása Magyarországról a Gupvi lágereibe. in Kiss Réka – Simon István (szerk.): Gulag-Gupvi. A szovjet fogság Európában. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2017, 139, 142.
  16. Marek: Kesztölc, 6–12.
  17. Az 1946. február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezmény következtében 1947 júliusa és 1948 nyara között mintegy 73 000 magyarországi szlovák települt át (önkéntes alapon) a Csehszlovákiába, ahonnan körülbelül 110 000 magyart kényszerítettek át a mai Magyarország területére. Papp Anna Fanni: „Tiltakozni nem tiltakozhattunk…” – Az 1946-os csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény, Újkor.hu, 2021. február 27., https://ujkor.hu/content/tiltakozni-nem-tiltakozhattunk-az-1946-os-csehszlovak-magyar-lakossagcsere-egyezmeny (Letöltés: 2025. március 17.) Bővebben lásd: Szarka László: A csehszlovák–magyar lakosságcsere helye a magyar kisebbség tervezett felszámolásában 1945–1948 között. Kisebbségkutatás, XVI. évf., 2007/3, 415–430.
  18. Marek: Kesztölc, 11. Kesztölc lakossága 1941-ben 2664, 1949-ben 2268 fő volt. Mivel a háború elkerülte a települést, és a bányászat miatt legtöbben mentesültek a katonai szolgálat alól, a népességcsökkenés oka elsősorban az elhurcolásban és a lakosságcserében keresendő. 1949. évi népszámlálás. 9. Demográfiai eredmények (1950) II. rész, Budapest, Központi Statisztikai Hivatal – Állami Nyomda, 1950, 110.https://library.hungaricana.hu/hu/collection/ksh_neda_nepszamlalasok_1949/ (Letöltés: 2025. április 12.)
  19. A falut az első időszakban remekül vezető Farsang Andrást gyorsan kiszorították a vezetésből a „keményvonalasok”. Marek: Kesztölc, 11. Egy 1954-ben (az úgynevezett enyhülés idején), az új tanácselnök által készített jelentés szerint elődje a „legbarbárabmodon” viselkedett a helyiekkel. „Megcsinálta azt, hogy a dolgozóknak megadta a sertésvágásra az engedély(t) és mikor a fél levágta akkor rendőrséggel elvitette.” Marek: Kesztölc, 29. Akkoriban a saját disznó engedély nélküli levágása is a közellátás veszélyeztetésének minősült.
  20. Marek: Kesztölc, 12. Amíg lehetett, hátráltatták az iskola államosítását és a termelőszövetkezetek (TSZ) megszervezését.
  21. Marek Viktor szerint Erdélyi lehetett ellenálló, csaló (vagy az is). Többektől kért kölcsön, amit nem adott meg, az ellopott rádió eladásáért kapott pénzt sem fordította a csoportra, ugyanakkor nem vallott senki ellen, hiába verték, fenyegették a felesége és a kislánya internálásával is. A ráállított zárkaügynöknek is azt mondta, hogy amit csak ő tud, arról nem vall. Elképzelhető az is, hogy az ÁVH építette be, csak „elfelejtették” kiemelni – egy másik besúgó már a nyomozás alatt „eltűnt” az iratokból. Marek: Kesztölc, 25.
  22. Marek: Kesztölc, 13–15.
  23. A kommunista párt tömegszervezete, 1948 februárjában alakult meg. Elsősorban fiatalok haderőn kívüli előképzésével foglalkozott, volt pl. céllövő, ejtőernyős, rádiós, könnyűbúvár, autós/motoros, modellező szakosztálya is, és kulturális programokat is szerveztek. 1957 júniusától Magyar Honvédelmi Sportszövetség, 1967-től Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) néven működött.
  24. Marek: Kesztölc, 15–19.
  25. Pl. a gyöngyösi Kiss Szaléz ferences pap ellen azért indult a szovjet bíróságon per, mert közösséget szervezett fiataloknak. A csoport néhány tagját szovjet katonák meggyilkolásával vádolták meg; Kiss Szalézt és négy társát 1946. december 10-én végezték ki. Lásd pl.: Péterfi Gábor: Mindenkinek megbocsátva várta a kivégzését. Páter Kiss Szaléz OFM (1904–1946), Rubicon Online, https://rubicon.hu/hu/cikkek/mindenkinek-megbocsatva-varta-a-kivegzeset (Letöltés: 2025. március 14.) A szervezkedéshez olyan vádlottakat is „hozzácsaptak”, akik nem is ismerték „bűntársaikat”, ugyanakkor elítélésüket politikai szempontból szükségesnek tartották.
  26. Lásd pl. a Sárréti Sasokat vagy a békéssámsoni röplapozók tevékenységét. Bővebben lásd: Őze Sándor – Őze Sándorné: Sárréti Sasok. Budapest, Kárpátia Stúdió, 2012; Orgoványi István: A Magyar Ellenállási Mozgalom. Röpcédulázás Békéssámson községben az ötvenes években. Betekintő, VII. évf. 2013/4. https://epa.oszk.hu/01200/01268/00028/pdf/EPA01268_betekinto_2013_04_03.pdf (Letöltés: 2025. március 14.); 1954-ben röplapok miatt ítélték 10 évre a 19 éves Tumbász Ákost. https://perek56.hu/ords/f?p=1051:2:
    12603675882978:::2:P2_PER_ID,P2_SZEMELY_ID:81508,79690
    (Letöltés: 2025. március 14.)
  27. Az önkéntesek mellett sokakat kényszerítettek, rabokat pedig pl. korábbi szabadulás ígéretével bírtak rá az együttműködésre.
  28. Gyarmati György: A Rákosi-korszak, Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – Rubicon-Ház, 2013. 272–274.
  29. A köztörvényesként bebörtönzött Fuziknak 1952 júniusában Farsang mesélt tevékenységükről, ami nehezen érthető, mert Fuzik a megvert MSZHSZ-titkár sógora is volt. Marek: Kesztölc, 19.
  30. Marek: Kesztölc, 19–22. Marek Lajos elmenekült, és évekig a kesztölci tanácsháza melletti épületben rejtőzött.
  31. Uo., 24.
  32. Szabó Gergely: A „Kesztölci Köztársaság” legendája és igaz története, Café Babel, XIV. évf., 2005/49–50. 161.
  33. HM HIM XI. 22. 508/1956. 8r.
  34. Marek: Kesztölc, 27–28.
  35. Ekkor vették el az önálló gazdálkodók földjeit, ami helyett értéktelen, köves parcellákat kaptak Marek: Kesztölc, 29.
  36. A MEFESZ 16 pontját, amihez hasonló követeléslisták nagy számban keletkeztek a forradalom idején. Lásd: https://mek.oszk.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/bme16ps.htm (Letöltés: 2025. március 30.)
  37. Marek: Kesztölc, 30–31.
  38. Népakarat, I. évf., 31. szám, 1956. december 18., 3. A „köztársaságot” a sajtó találta ki. Marek: Kesztölc, 31.
  39. Marek: Kesztölc, 31–33. Az idézetek helye: 32. A legenda szerint pálinkáért vették a tankot.
  40. Uo., 33, 35.
  41. Uo., 33–34. Simonek és Kara képviselőtestületi tagként 1949. február 5-én felszólalt az erőszakos TSZ-szervezés ellen, amiért internálták őket. Kara azonban májustól visszakerült a falu vezetésébe, sőt az 50-es években végig meg tudta őrizni kiemelkedő szerepét.
  42. Uo., 35, 40.
  43. Uo., 41–42.
  44. Uo., 43.
  45. Uo., 43–45.
  46. Szabó 157. Szabó november 17-i dátumot is említ azzal, hogy Kara Imre ekkor kért Budapestről katonákat, akik meg is jelentek, de nem maradtak sokáig. Az bizonyos, hogy december 15-ig nem volt tartós karhatalmi jelenlét Kesztölcön. Szabó Gergely: A „Kesztölci Köztársaság”, 161.
  47. https://perek56.hu/ords/f?p=1051:2:9845079479605:::2:P2_PER_ID,P2_SZEMELY_ID:81515, (Letöltés: 2025. március 31.)
  48. Lásd például a Sátoraljaújhely közelében november 10-ig kitartó nemzetőrök pereit. Tőlük is annyira „rettegtek”, hogy a közeli falvak lakossága önként élelmezte őket, több asszony járt fel főzni a Kőkapui kastélynál lévő táborba. Bővebben lásd: György Sándor: A fegyvertelen fegyverrejtegető: Józsa György és társa pere, in Balogh-Ebner Márton – György Sándor – Hajnáczky Tamás (szerk.): Történelmi töredékek. Válogatás a Napi Történelmi Forrás szerzőinek írásaiból III. Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 261–284.
  49. Hasonló „elszakadási kísérlettel” (is) vádolták például az újpesti nemzeti bizottságot (Kósa Pál és társai pere), vagy a győri Dunántúli Nemzeti Tanácsot. Utóbbi vezetője, Szigethy Attila az előzetesben öngyilkosságot követett el. A szeparatista vádakhoz többnyire elég volt tárgyalni a Vöröskereszttel vagy interjút adni egy külföldi lapnak. Lásd pl.: https://perek56.hu/ords/f?p=1051:2:12253066542969:::2:P2_PER_ID,P2_SZEMELY_ID:81504, (Letöltés: 2025. március 25.); Nagymihály Zoltán: „Két pogány közt egy hazáért” Szigethy Attila. Rubicon, XXVII. évf., 2016/10–11., 52–59.
  50. Marek: Kesztölc, 45.
  51. Uo., 48–49.; Marek: A dorogi, 146; Simonek Lukács kalandos élete és a Kesztölci Köztársaság története https://kesztolc.hu/simonek-lukacs-kalandos-elete-es-a-kesztolci-koztarsasag-tortenete (Letöltés: 2025. március 30.)
  52. Mint az említett Józsa Györgynél, de ide sorolható a pomázi nemzetőrök pere is. Utóbbiról lásd: Rajkort Miklós: A fegyvertelen forradalom – 1956-os őszi események Pomázon, in Balogh-Ebner Márton – György Sándor – Hajnáczky Tamás (szerk.): Nem mindennapi történelem – Válogatás a Napi Történelmi Forrás szerzőinek írásaiból I. Budapest, Gondolat Kiadó, 2017. 141–152.
  53. Egy Nezvál Ferenc igazságügyminiszter által jegyzett újságcikkben például együtt szerepeltették Szívós Gézát, a fegyverrejtegetés vádjával kivégzett nemzetőrt, a lakótársnőjét baltával agyonverő és feldaraboló Koma Máriával, valamint Lakatos Péterrel és társaival, akik több rablást és nemi erőszakot is elkövettek a Debrecen környéki tanyavilágban. Nezvál Ferenc: Kétféle jog, kétféle törvényesség. Népszabadság, II. évf., 52. szám, 1957. március 2. 3.
  54. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány 6/1956. (XII. 11.) rendelete a rögtönbíráskodás részletes szabályainak megállapításáról, Magyar Közlöny, 1956/101. szám, 1956. december 12., 593–594.
  55. A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1956. évi 32. számú törvényerejű rendelete az 1956. évi 28. számú törvényerejű rendelet kiegészítéséről, Magyar Közlöny 1956/102. szám, 1956. december 13., 596.
  56. Bővebben lásd: György Sándor: „…a becsületes dolgozók joggal követelnek hathatós intézkedéseket” – Statárium az 1956-os forradalom után. Napi Történelmi Forrás, 2019. január 31. https://ntf.hu/index.php/2019/01/31/a_becsuletes_dolgozok_joggal_kovetelnek_hathatos_intezkedeseket_statarium_az_1956-os_forradalom_utan/ (Letöltés: 2025. március 31.)
  57. HM HIM XI. 22. 508/1956. 5.
  58. HM HIM XI. 22. 508/1956. 21.
  59. HM HIM XI. 22. 508/1956. 21r.
  60. HM HIM XI. 22. 508/1956. 3. Dudik Pált is 1956. december 15-én hallgatták ki.
  61. HM HIM XI. 22. 508/1956. 21r–22.
  62. HM HIM XI. 22. 508/1956. 6–6r. Az idézet helye: 6r.
  63. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december határozata, 1956. december 5. (Részletek) https://perek56.hu/ords/r/th/1051/files/static/v43/Az_MSZMP_Ideiglenes_Kozponti_Bizottsaganak_1956_decemberi_hatarozata_reszletek.pdf 1, 3. (Letöltés: 2025. március 31.)
  64. A dorogi szénmedencében december első hetében még sztrájkoltak a munkások, majd csatlakoztak a december 11–12-i országos munkabeszüntetéshez is. Bővebben lásd: Marek: A dorogi, 65–68.
  65. HM HIM XI. 22. 508/1956. 22.
  66. Sokszor évekkel később bukkantak a forradalom alatt elrejtett fegyverekre, de például Bencsik Józsefék fegyvereit sem találták meg elsőre. Lásd:https://perek56.hu/ords/f?p=1051:2:10249390773306::NO:RP,2:P2_PER_ID,P2_SZEMELY_ID:81455, (Letöltés: 2025. március 31.)
  67. HM HIM XI. 22. 508/1956. 22r.
  68. HM HIM XI. 22. 508/1956. 10r. IQ tesztet az iratok szerint nem végeztek, egyszerűbb kérdésekkel (pl. Magyarország nagyobb folyói) és számolási feladatokkal (pl. 3×14) vizsgálták. Diagnózisként „oligophrenia /debilitasz/” szerepel, ami enyhe értelmi fogyatékosságot jelent. A kategorizálást lásd: Csillag Gabi: Erőfeszítés az értelmi fogyatékos gyermekekért. Család, gyermek, ifjúság, XII. évf. 2003/5, 19.
  69. HM HIM XI. 22. 508/1956. 20r.
  70. Az 1958-ban kivégzett Kokics Bélát első körben beszámíthatatlannak minősítették, de az ügyészség felülbíráltatta a szakvéleményt (korlátozottan beszámítható). Később az első vizsgálatot végző szakértők újravizsgálták, és ekkor már teljesen beszámíthatónak minősítettek, sőt megállapították, hogy első alkalommal csak félre akarta vezetni az orvosokat. Bővebben lásd: György Sándor: Gyilkosság jogi eszközökkel? Kétségek, kérdések, válaszok és ellentmondások Kokics Béla kivégzésével kapcsolatban, in Horváth Miklós (szerk.): Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel?, Budapest, Argumentum Kiadó, 2024, 137–167. Az elme- és orvosszakértők tevékenységével kapcsolatban lásd még: Törő Krisztina: Igazságügyi szakértés a múltban és napjainkban. Egy pszichológus szakértő szemszögéből. in Horváth Miklós (szerk.): Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel?, Budapest, Argumentum Kiadó, 2024, 85–104. és Csikós Gábor: „Az anyag megvan. Talán egyszer majd átnézi valaki.” Pszichiáterek szakmai mozgástere az 1956-os megtorló perekben, Uo. 105–136.
  71. A tanács elnöke Gábor József hadbíró őrnagy, katonai ülnökök Boros László és Balogh Vince őrnagyok voltak. HM HIM XI. 22. 508/1956. 20.
  72. HM HIM XI. 22. 508/1956. 24.
  73. Ezt ügyészségi vallomásában említette azzal, hogy el is vitte a fegyvereket, de az ott „csak fiatal gyerekek voltak”, akikre nem akarta rábízni a golyószórókat. HM HIM XI. 22. 508/1956. 9.
  74. HM HIM XI. 22. 508/1956. 25r–26.
  75. HM HIM XI. 22. 508/1956. 26–26r.
  76. HM HIM XI. 22. 508/1956. 29.
  77. HM HIM XI. 22. 508/1956. 30.
  78. Az asszony külön levélben tett „vallomást”, amelyben megerősítette a Dudik testvérek által elmondottakat, azzal kiegészítve, hogy a fegyvereket elvitték és közölték, hogy nem lesz bántódása, majd fél óra múlva őrizetbe vették. Ez arra utalhat, hogy a nemzetőrségi tagsága vagy börtönből való szabadulása miatt kereshették. HM HIM XI. 22. 508/1956. 28.
  79. HM HIM XI. 22. 508/1956. 47r.
  80. Népakarat, I. évf., 32. szám, 1956. december 19. 4.
  81. Jól mutatja ezt a gyakorlatot, hogy az egyik bírósági ítéletbe bekerült: „Az ellenforradalom Kiskunmajsán is a legalja embereket mozgatta meg.” Rigó Róbert: Lincselés Kiskunmajsán 1956-ban, in Horváth Miklós (szerk.): Fejezetek az 1956-ot követő megtorlásról interdiszciplináris megközelítésben. Végrehajtott halálos ítéletek (i)gazságügyi szakértői közreműködéssel?, Budapest, Argumentum Kiadó, 2024, 405.

Tóth Kordélia: A digitalizáció hatása az önálló bírósági végrehajtásban

1. A technológiai fejlődés hatása az önálló bírósági végrehajtási eljárásra

A jogban a digitalizáció (az elektronikus szövegszerkesztő, majd az Internet és az elektronikus levél) eleinte szintén nem ígért többet csak „papírmentes” irodát, amelyben az iratokat nem kell kinyomtatni és postán küldeni, így gyorsabbá lehet tenni az iratmozgást, és pénzt lehet megtakarítani. Hamar kiderült azután, hogy a digitális szöveglétrehozás lehetővé teszi, hogy az ügyfelek eleve bizonyos információkat adatként, strukturált információként elektronikus űrlapokon adjanak be.[1] A végrehajtási eljárások ma már jelentős mértékben elektronizáltak, amelynek előnyei a gyorsaságban, az átláthatóságban és a költséghatékonyságban egyaránt megmutatkoznak. Különösen az árverések (kevés kivétellel) ma már elektronikus úton zajlanak, a végrehajtó által kibocsátott megkeresések adós bankszámlaszámára, és az azokra érkező válasz a pénzintézetektől, de a végrehajtási ügyek kiosztása is elektronikusan zajlik.[2] Az Adós tulajdonában levő ingatlanokról a Takarnet rendszer segítségével, de a bejelentett lakcíméről, tulajdonában levő gépjárművekről is elektronikusan kérik le az információkat.[3]

A digitalizáció előnyei mellett azonban a technológiai átállás kihívásokat is hozott, különösen a veszélyhelyzeti időszakban. A 2020-as pandémia idején kiemelkedtek azok a problémák, amelyek az ügyvédek és a bírósági végrehajtók közötti kommunikációban már korábban is jelen voltak. A veszélyhelyzeti időszak kiemelte azokat a problémákat, amelyek az ügyvédek és a bírósági végrehajtók között már a veszélyhelyzet előtt is fennálltak. Egyrészt a ma 227 fős önálló bírósági végrehajtói állományból jelentős számú végrehajtó még nem volt elérhető az e-papír felületen (nem volt e-papír-csatlakozása). Bár elviekben ezek a végrehajtók is elérhetők voltak a Végrehajtási Iratok Elektronikus Kézbesítési Rendszere (VIEKR) útján, ehhez egyrészt elég körülményes és költséges volt csatlakozni az ügyvédeknek, másrészt gyakran egyes végrehajtók az így küldött beadványokat sem töltötték le vagy válaszoltak rá. Emiatt a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke 2020 áprilisában levelet írt a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar hivatalvezetőjének. A bírósági végrehajtók elérhetőségi problémája mostanra lényegében hivatali úton megoldódott, hiszen ma már minden végrehajtó hivatali kapuja e-papír segítségével is megcímezhető (így okafogyottá vált az ügyvédek számára a VIEKR-csatlakozás is).[4]

2. Az Elektronikus Árverési Rendszer működése és hatásai

Elsőként az Elektronikus Árverési Rendszert (a továbbiakban: EÁR) mutatom be. Az EÁR bevezetése álláspontom szerint a magyar végrehajtási rendszer digitalizációjának legnagyobb mérföldköve.

A végrehajtási eljárások talán legérzékenyebb, ezáltal legvitatottabb és leginkább támadható része az árverés, azok közül is elsősorban az adósok lakóingatlanának az árverezése. Rendkívül fontos ezért, hogy ezen árverések nyomon követhetőek és a társadalom számára elérhetőek, nyilvánosak legyenek. Az EÁR garantálja a végrehajtási eljárásban résztvevő felek számára a tisztességes eljáráshoz való alkotmányos alapjog[5] támasztotta követelményrendszerét.[6] Az EÁR bevezetése a digitalizáció egyik kulcsfontosságú lépése volt a magyar végrehajtási rendszerben, amely nemcsak az eljárások átláthatóságát növelte, hanem a hatékonyságot és az elérhetőséget is jelentősen javította. Az EÁR működésének alapja, hogy az árverési folyamat teljes egészében elektronikus platformon zajlik, amely lehetővé teszi az árverési hirdetmények egységes nyilvántartását és az érdeklődők számára történő hozzáférést.

2.1. Az EÁR jogi és technológiai alapjai

Az EÁR a végrehajtási eljárás digitalizációjának egyik legjelentősebb vívmánya. A rendszer jogalapját az önálló bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.), valamint az elektronikus árverési rendszer informatikai alkalmazásának működtetésére vonatkozó részletes szabályokról 13/2021. (X. 29.) SZTFH rendelet teremti meg. Ezek a jogszabályok meghatározzák az árverési folyamat elektronikus lebonyolításának kereteit, beleértve a hirdetmények közzétételét, az árverések nyilvántartását és a rendszer működtetésének technikai követelményeit.

Az EÁR technológiai alapja egy egységes, elektronikus platform, amely lehetővé teszi az árverési folyamat teljes körű digitalizációját. A rendszer az árverési hirdetmények centralizált nyilvántartását biztosítja, így azok könnyen hozzáférhetők az érdeklődők számára. A platform integrált keresőfunkciói megkönnyítik a releváns információk megtalálását, míg az automatizált folyamatok – például a sikertelen árverések nyilvántartásba vétele vagy a hirdetmények törlése – csökkentik az adminisztratív terheket, és növelik a hatékonyságot.

2.2. Az árverési folyamat az EÁR-ban

Az új típusú árverési hirdetmények nyilvántartása tulajdonképpen az árverezés folyamatára épül, ezáltal megkönnyíti a felhasználók számára a hirdetmények közti keresést. Így amennyiben az első árverésen nem sikerül az ingatlant értékesíteni, a sikertelenségről szóló hirdetmény új menüpont alatt jelenik meg. Ha a sikertelenség oka a licitnaplóból megállapítható, az informatikai rendszer a licitnapló lezárásával egyidejűleg automatikusan közzéteszi a hirdetményben foglalt adatokat a sikertelen árverések nyilvántartásában, egyúttal ahhoz tájékoztatást fűz az árverés későbbi kitűzéséről. Olyan esetben, amikor az árverés sikertelensége az árverési jegyzőkönyv aláírásának elmaradására vagy a vételár megfizetésének elmulasztására vezethető vissza, a sikertelenséget a végrehajtó állapítja meg és az erről szóló hirdetményt az általános szabályok szerint teszi közzé. Az első árverés sikertelenségének megállapításától számított három hónapon belül második árverést kell tartani. Az ismételt árverés kitűzésével egyidejűleg a sikertelenségről szóló hirdetményt a rendszer automatikusan törli.[7]

Az EÁR működésének lényege tehát, hogy az árverési folyamat teljes egészében elektronikus környezetben zajlik. Az árverési hirdetmények közzététele egységes formátumban történik, amely tartalmazza az ingatlan adatait, az árverés időpontját, a kikiáltási árat, valamint az eljárással kapcsolatos egyéb releváns információkat. A rendszer lehetővé teszi az érdeklődők számára, hogy regisztráció és azonosítás után licitáljanak, így biztosítva az eljárás biztonságát és a résztvevők hitelességét.

2.3. Az EÁR előnyei és kihívásai

Az EÁR bevezetése véleményem szerint számos előnnyel jár. Az átláthatóság megteremtése érdekében a rendszer biztosítja, hogy minden releváns információ nyilvánosan hozzáférhető legyen, ami csökkenti a visszaélések lehetőségét és erősíti a bizalmat az árverések iránt, amely a követelés végrehajtásához vezet. A digitalizáció lehetővé teszi az árverési eljárások egyszerűbb, és átláthatóbb lebonyolítását, mivel az elektronikus platform minimalizálja a papíralapú adminisztrációt és az emberi hibák kockázatát. Emellett az EÁR országos elérhetősége biztosítja, hogy a licitálók földrajzi korlátok nélkül részt vehessenek az árveréseken.

Ugyanakkor a rendszer bevezetése és működtetése kihívásokkal teli. Kihívást jelent a rendszer biztonságának fenntartása, hiszen az eljárások integritásának megőrzéséhez az érzékeny adatok védelme kulcsfontosságú. Folyamatos feladatot jelent tehát az EÁR technológiai fejlesztése és a felhasználói élmény javítása.

3. További digitális eszközök és rendszerek a végrehajtásban

Az önálló bírósági végrehajtás digitalizációja nemcsak az EÁR-t érinti. Más eszközök és rendszerek jelentősen hozzájárulnak a végrehajtási eljárások hatékonyságának növeléséhez, az adminisztratív terhek csökkentéséhez és az információáramlás javításához. Ilyen digitális fejlesztések Egységes Végrehajtói Ügyviteli Rendszer, a végrehajtási ügyek közhiteles nyilvántartása és a Végrehajtási Iratok Elektronikus Kézbesítése Rendszere.

3.1. Az egységesítés kulcsa: az Egységes Végrehajtói Ügyviteli Rendszer

A Magyar Bírósági Végrehajtói Kar (korábban: Magyar Bírósági Végrehajtói Kamara) az évek során komoly beruházással biztosította tagjai számára az Egységes Végrehajtói Ügyviteli Rendszer (továbbiakban: EVÜR) bevezetését, használatát. Az EVÜR bevezetése által az irodák egy olyan összetett ügykezelő programmal dolgozhatnak, melynek segítségével biztosított a gyors és egységes eljárás.[8] A végrehajtási eljárás sajátosságaiból adódóan nagymértékben formalizálható, így az eljárás során tömegesen alkalmazhatóak formanyomtatványok. Ezeket a nyomtatványokat az EVÜR rendszer tartalmazza, használatuk jelentős mértékben megkönnyíti a végrehajtói irodák dolgozóinak munkáját. Hozzáteszik a szerzők, hogy a jegyzőkönyvi minták használata mindig gondos ellenőrzést igényel, főként a pénzügyi megítélést igénylő eljárásokban, köztük a felosztási tervek elkészítésében. A végrehajtó, mint munkáltató szempontjából is hasznos lehet a rendszer alkalmazása, tekintettel arra, hogy a program statisztikát készít, így kimutatható, hogy ki, melyik ügyet nyitotta meg, ennek köszönhetően a munkavállalók napi tevékenysége is naplózásra kerül.[9]

Az EVÜR előnye álláspontom szerint az, hogy a végrehajtói irodákban egységesen biztosítja a végrehajtási cselekmények nyomon követhetőségét, segítség a felosztási tervek elkészítésében, azonban ahhoz, hogy korszerű maradjon a rendszert folyamatosan fejleszteni kellene. Kedvezően hatna az EVÜR-ben az automatizált adatellenőrzési mechanizmusok bevezetése, vagy például összekapcsolni a rendszert más nyilvántartásokkal, mint a Takarnet, vagy a BM nyilvántartás. Továbbá a felhasználóbarát fejlesztések, azaz az EVÜR kezelőfelületének egyszerűsítése is kedvezően hatna a végrehajtási eljárásokra.

3.2. A végrehajtási ügyek közhiteles nyilvántartása

A Magyar Bírósági Végrehajtói Kar hivatali szerve – a végrehajtók feletti szakmai felügyelet gyakorlásának elősegítése, a végrehajtási eljárás folyamatban létének és az abban érvényesített igénynek az igazolása, az adattal érintett jogalany joggyakorlásának elősegítése, valamint mások jogainak védelme céljából – az önálló bírósági végrehajtók adatszolgáltatása és a Kar hivatali szervének megküldött végrehajtható okiratok adatai alapján elektronikus közhiteles nyilvántartást vezet az önálló bírósági végrehajtók által intézett bírósági és közigazgatási végrehajtási ügyekről.[10] A Magyar Bírósági Végrehajtói Kar hivatali szerve írásbeli kérelemre tanúsítványt állít ki:

    1. a végrehajtási ügyek nyilvántartásában nem szereplő kérelmező számára annak igazolására, hogy a végrehajtási ügyek nyilvántartásában végrehajtási eljárás adósaként nem szerepel,
    2. a végrehajtási ügyek nyilvántartásában szereplő kérelmező számára a végrehajtási ügyek nyilvántartásában szereplő adatainak igazolása céljából.

A központi ügynyilvántartás adatairól szóló tanúsítvány kiállításáért fizetendő költségtérítés összege a központi ügynyilvántartásban szereplő személyenként:

    1. pont szerinti tanúsítvány esetében 3.000,- Ft,
    2. pont szerinti tanúsítvány esetében 6.000,- Ft.[11]

A végrehajtási ügyek közhiteles nyilvántartása a magyar jogrendszerben kulcsfontosságú szerepet töltene be, hiszen biztosítja a végrehajtási eljárások átláthatóságát, a jogbiztonságot és az érintettek jogainak védelmét. A nyilvántartás célja, hogy hiteles és naprakész információt nyújtson az eljárásokról, de működése során számos kihívással szembesül a naprakészség és az elektronikus hozzáférés terén. Különösen hátrányos lehet a kérelem kitöltése azok számára, akik nem rendelkeznek megfelelő digitális készségekkel. Véleményem szerint ezt a nyilvántartást úgy lehetne fejleszteni, ha növelnénk az érintettek számára nyújtott információkat, javasolnám a rendszeres jelentések közzétételét a köztévében, és az internetes felületeken a nyilvántartás működéséről.

3.3. A Végrehajtási Iratok Elektronikus Kézbesítése Rendszerének digitalizációs egyenlőtlenségei

Az elektronikus iratkezelés mellett az elektronikus kapcsolattartás bevezetése különösen fontos szerepet játszik a végrehajtási eljárások gyorsításában, azonban ezalatt nem az e-mail útján történő kommunikációt értjük, amely számos magyar hatóságnál abszolút elfogadott formája az elektronikus kapcsolattartásnak. A végrehajtásban speciális, úgynevezett Végrehajtási Iratok Elektronikus Kézbesítése Rendszere (továbbiakban: VIEKR) alkalmazása során felmerülő nehézségek rávilágítanak a digitalizáció társadalmi és technológiai kihívásaira.

A Vht. 35/C. §-ának (1) bekezdése alapján, a végrehajtó a kézbesítési rendszer igénybevételével, elektronikus úton tart kapcsolatot a féllel, a végrehajtási eljárás egyéb résztvevőjével, más végrehajtóval, a Karral, bírósággal, megkeresett hatósággal, személlyel vagy szervezettel, ha azt a fél igényli és a kézbesítési rendszer felhasználási szabályzatát írásban elfogadta, vagy ha azt a fél számára törvény kötelezővé teszi.

A Vht. 35/D. §-ának (1) bekezdése alapján pedig, az elektronikus kapcsolattartás igénylése iránt, legalább fokozott biztonságú elektronikus aláírással és időbélyegzővel ellátott, elektronikus iratba foglalt kérelmet és annak jogszabályban meghatározott mellékleteit a kézbesítési rendszer felhasználói szabályzatának elfogadása mellett bárki előterjeszthet a végrehajtónál. Tehát egyértelműen csak az veheti igénybe a kézbesítési rendszert, aki rendelkezik legalább fokozott biztonságú elektronikus aláírással. Tehát a kapcsolattartás csak a szolgáltatást könnyen igénybe vevő pénzügyi intézeteknek, bíróságoknak, ügyvédi irodáknak egyszerűsödik, az állampolgárok számára pedig csak költségesebbé válik, hiszen nem minden magyar polgár, vagy gazdasági társaság fér hozzá egyenlő mértékben ehhez a fokozott biztonságú elektronikus aláírás technológiához, ami társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket tükröz. Az elektronikus aláírás és időbélyegző használata, bár a rendszer biztonságát szolgálják, mégis bonyolulttá teszik az elektronikus kapcsolattartás igénylését.

Az elektronikus kézbesítési platformnak álláspontom szerint az lenne a lényege, hogy lehetővé tegye az iratok azonnali továbbítását, és lecsökkentse az eljárás valamennyi résztvevője számára a postai kézbesítés idő- és költségigényét. Egyet értek Homoki Péter[12] által 2020. évében rávilágított ténymegállapításával, hogy mivel már minden végrehajtó hivatali kapuja e-papír segítségével is megcímezhető, okafogyottá vált a VIEKR-csatlakozás is. Tehát a jogalkotónak a Vht. 35/D. §-ának rendelkezését, oly módon kellene módosítania és aktualizálnia, hogy az e-papír segítségével történő elektronikus kapcsolattartás is közvetlenül szerepeljen a törvényszövegben. Erre álláspontom szerint azért lenne szükség, mert Magyarországon az Ügyfélkapuval rendelkezők pontos számára vonatkozó legfrissebb hivatalos statisztika a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) vagy a Belügyminisztérium (BM) adatai alapján, a legutóbbi átfogó alapján 2023-ban körülbelül 5,5 millió regisztrált Ügyfélkapu-felhasználó volt Magyarországon.[13]

4. A digitalizáció előnyei, és digitális kihívások az önálló bírósági végrehajtásban

A magánjogra inkább jellemző az, hogy nem annyira forradalmi módon reagál, s egyáltalán: nem kiváltani kívánja a változásokat (mint pl. egy jelentős közjogi változásnál), hanem kezelni kívánja azokat a helyzeteket, amelyeket a gazdasági-technológiai-társadalmi változások eredményeztek.[14] A digitalizáció előnye álláspontom szerint az, legyen szó bármilyen magánjogi eljárásról, hogy növeli eljárási sebességet, így egy egyébként költséges és időigényes eljáráson is tud javítani. Az elektronikus dokumentumkezelés, az online kommunikáció és az automatizált munkafolyamatok jelentősen lerövidíthetik az ügyintézési időt a végrehajtási eljárásokban. A papír alapú dokumentumok szkennelése, iktatása, továbbítása és tárolása időigényes feladatok, amelyek elektronikus formában nagymértékben felgyorsíthatók. Az online platformokon keresztül történő kapcsolattartás az adósokkal, a végrehajtást kérőkkel, és más érintett hatóságokkal szintén gyorsabb és hatékonyabb lehet a személyes megjelenéshez vagy a postai úton történő kommunikációhoz képest.

A kihívások körében pedig fontosnak tartom kiemelni, hogy a digitális infrastruktúra hiányosságai, például a szerverkapacitás vagy a szoftverek elavultsága, gyakran akadályozzák a zavartalan működést. Az adatbiztonság kiemelt probléma: a személyes adatok védelme szigorú szabályozást igényel, különösen az Európai Unió GDPR[15] rendelete alapján. A kiberfenyegetések, és a hackertámadások, veszélyeztethetik az érzékeny információkat. További kihívás, amit már jelen tanulmányban többször is említettem a digitális írástudás hiánya, amely mind a végrehajtók, mind a felek körében megfigyelhető jelenség.

A mesterséges intelligencia alkalmazása úgy vélem, bár ígéretes lehetőségnek hangzik, például egyszerű jegyzőkönyvek elkészítéshez, de etikai kérdéseket vet fel, amelyeknek szabályozása még alulfejlett. Úgy vélem, hogy a digitális átállás és a személyes végrehajtási eljárás között a legfontosabb az egyensúly megteremtésében rejlik.

5. Nemzetközi kitekintés: digitalizáció a svéd végrehajtási eljárásokban

Azért esett a választásom a svéd modellre kitekinteni, ugyanis a svéd végrehajtási eljárások digitalizációja élen jár az európai gyakorlatban. A Svéd Végrehajtási Hatóság (Kronofogden) által működtetett e-végrehajtási rendszer lehetővé teszi az ügyiratok elektronikus benyújtását és kezelését, jelentősen csökkentve az adminisztratív terheket.[16] Az automatizált adatfeldolgozás és a mesterséges intelligencia alkalmazása gyorsítja az adósságbehajtási folyamatokat, miközben a személyes adatok védelmét az EU GDPR rendelete biztosítja. A kiberbiztonság szintén kulcsfontosságú, mivel a rendszer érzékeny adatokat kezel.[17] A svéd modell sikere a technológia és a jogharmonizáció egyensúlyában rejlik, amely Magyarország számára is példaértékű lehet.

6. A digitalizációban rejlő további lehetőségek, jövőbeli kilátások és fejlesztési lehetőségek

Kihívás elé álltja a Magyar Államot a technikai infrastruktúra és a biztonság megteremtése és fenntartása, mivel jelentős beruházásokat kell eszközölni, ha fejleszteni kívánjuk a digitális rendszereket az önálló bírósági végrehajtásban.

Felmerül bennem a kérdés, hogy milyen új rendszerekre lehet még szüksége a végrehajtási eljárás során a feleknek, és végrehajtónak. Vízióm, hogy kellene egy Elektronikus Fizetési és Egyezségkezelő Rendszer, amely egy olyan platform lenne, amely lehetővé tenné az adósok számára a tartozásaik tőkével, költségekkel, jutalékkal, kamatokkal, történő megtekintését, valamint a befizetések, letiltások elszámolások levezetését, lehetőséget a részletfizetés online kezelésére, egyezségi ajánlatok benyújtását és azokra érkezett válaszok letöltésére. Ez nagymértékben elősegítené, az eljárások tisztességességét, hiszen az adósok jobban átlátnák a folyamatban lévő ügyeiket, és a számítási hibák is elkerülhetőek lennének, amely egyaránt az adósok és a végrehajtást kérők érdeke lenne. Továbbá könnyebben tudnának a felek egyezséget kötni, amely végső soron több lezárt végrehajtási eljárást eredményezne.

Összegzés és következtetések

A digitalizáció az önálló bírósági végrehajtás területén Magyarországon jelentős előrelépést hozott, különösen az Elektronikus Árverési Rendszer (EÁR) és az Egységes Végrehajtói Ügyviteli Rendszer (EVÜR) bevezetésével, amelyek növelték az eljárások átláthatóságát, gyorsaságát és költséghatékonyságát. Az elektronikus platformok, mint a VIEKR, egyszerűsítették a kommunikációt, ám a digitális írástudás hiánya és az adatbiztonsági kockázatok továbbra is kihívást jelentenek. A svéd modell példája mutatja, hogy a technológiai innováció és a jogi szabályozás összehangolása kulcsfontosságú a sikerhez. A jövőben egy Elektronikus Fizetési és Egyezségkezelő Rendszer bevezetése tovább növelhetné az eljárások tisztességességét és hatékonyságát. A folyamatos infrastrukturális fejlesztések és a felhasználók digitális készségeinek támogatása szükséges a rendszer hosszú távú fenntarthatóságához.

Bibliográfia

Cservák Csaba: Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás, III. évf., 2015/3, 13–28.

Homoki Péter: Ügyvédi informatika a járványügyi veszélyhelyzet idején, In Medias Res, IX. évf., 2020/2, 227–251.

Lajos Edina: Jog és erkölcs egyes követelések végrehajthatósága tekintetében, kézirat, 2025.

Molnár Tamás: Sajtószemle, Közjegyzők Közlönye, LXV. évf., 2018/6, 71–76.

Udvary Sándor – Kravjánszki Eszter: A bírósági végrehajtási eljárás elektronizálásának tapasztalatai, Magyar Jog, LXV. évf., 2018/5, 292–299.

Udvary Sándor: A non-humán ágensek (intelligens rendszerek) jogi szabályozása – robotok, dedikált rendszerek (önvezető autók), in Homicskó Árpád Olivér (szerk.): A digitalizáció hatása az egyes jogterületeken, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2020.

Trunkos Anita Krisztina: Ismerkedés a Magyar Bírósági Végrehajtói Kamara Elektronikus Árverési Rendszerével, Miskolci Jogi Szemle, VIII. évf., 2013/1, 121–129.

Ződi Zsolt: A digitalizáció hatása a jogászi szakmára, Gazdaság és Jog, XXVI. évf., 2018/12, 3–9.

Internetes források

A Belügyminisztérium nyilvántartásaihoz kapcsolódó elektronikus közszolgáltatásokat összefoglaló monitoring jelentés, Belügyminisztérium, 2023, https://www.nyilvantarto.hu/letoltes/statisztikak/2023_evi_adatokat_tartalmazo_monitoring_jelentes.pdf (Letöltés: 2025. március 31.)

A Magyar Bírósági Végrehajtói Kar honlapjának tájékoztatója, https://kerelmek.mbvk.hu (Letöltés: 2025. március 31.)

Digital Services for Enforcement, Kronofogden, https://www.kronofogden.se (Letöltés: 2025. március 31.)

Hivatkozások

  1. Lásd Ződi Zsolt: A digitalizáció hatása a jogászi szakmára, Gazdaság és Jog, XXVI. évf., 2018/12, 3–9.
  2. A végrehajtói megkeresésesek elektronikus mivolta azért is kardinális jelentőségű, mert például a végrehajtási jog ingatlannyilvántartásba történő bejegyzését a gyakorlatban többször megkísérlik megelőzni az érintett ingatlan elidegenítésével; a digitalizáció lehetősége gyorsíthatja a folyamatot a végrehajtás érdekében. Lásd Lajos Edina: Jog és erkölcs egyes követelések végrehajthatósága tekintetében, kézirat, 2025, különösen 2.
  3. Lásd Udvary Sándor – Kravjánszki Eszter: A bírósági végrehajtási eljárás elektronizálásának tapasztalatai, Magyar Jog, 2018/5, 292–299.
  4. Lásd Homoki Péter: Ügyvédi informatika a járványügyi veszélyhelyzet idején, In Medias Res, IX. évf., 2020/2, 227–251.
  5. Az alkotmányos alapjogoknak a jogérvényesítés összes szférájában érvényesülnie kell. Ezt a bírósági eljárást követően az alkotmányjogi panasz intézménye révén az Alkotmánybíróság hivatott garantálni. Fel kell hívnunk emellett a figyelmet, hogy az ombudsman (a szűk értelemben vett közigazgatás mellett) a végrehajtók tevékenységét kifejezetten vizsgálhatja. Lásd erről Cservák Csaba: Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás, III. évf., 2015/3, 13–28.
  6. Lásd Udvary Sándor – Kravjánszki Eszter: A bírósági végrehajtási eljárás elektronizálásának tapasztalatai, Magyar Jog, LXV. évf., 2018/5, 292–299.
  7. Lásd Trunkos Anita Krisztina: Ismerkedés a Magyar Bírósági Végrehajtói Kamara Elektronikus Árverési Rendszerével, Miskolci Jogi Szemle, VIII. évf., 2013/1, 121–129.
  8. Lásd Udvary – Kravjánszki: A bírósági végrehajtási eljárás elektronizálásának tapasztalatai
  9. Lásd Molnár Tamás: Sajtószemle, Közjegyzők Közlönye, LXV. évf., 2018/6, 71–76.
  10. A Vht. 253/E. §-ának (1) bekezdése.
  11. A Magyar Bírósági Végrehajtói Kar honlapjának tájékoztatója, https://kerelmek.mbvk.hu (Letöltés: 2025. március 31.)
  12. Lásd Homoki: Ügyvédi informatika, 227–251.
  13. A Belügyminisztérium nyilvántartásaihoz kapcsolódó elektronikus közszolgáltatásokat összefoglaló monitoring jelentés, Belügyminisztérium, 2023, https://www.nyilvantarto.hu/letoltes/statisztikak/2023_evi_adatokat_
    tartalmazo_monitoring_jelentes.pdf
    (Letöltés: 2025. március 31.)
  14. Udvary Sándor: A non-humán ágensek (intelligens rendszerek) jogi szabályozása – robotok, dedikált rendszerek (önvezető autók), in Homicskó Árpád Olivér (szerk.): A digitalizáció hatása az egyes jogterületeken, Budapest, Patrocinium Kiadó, 2020, 239.
  15. Az Európai Parlament és a Tanács 2016. április 27-i (EU) 2016/679 rendelete a természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról, valamint a 95/46/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről (általános adatvédelmi rendelet)
  16. Digital Services for Enforcement, Kronofogden, https://www.kronofogden.se (Letöltés: 2025. március 31.)
  17. GDPR

 

Szőnyegi Tamás: Nemzetek föderációja – Bosznia-Hercegovina, mint a modern, demokratikus etnoföderáció instabil modellje – a 30 éves Daytoni békemegállapodás mérlege

Bevezetés

Bosznia-Hercegovinát a mai formájában a délszláv háború bosnyák szakaszát lezáró 1995. november 21-i Daytoni békemegállapodás hozta létre. Ez a nemzetközi szerződés egyfelől a harci cselekmények beszüntetését eredményezte, másrészt – ami e dolgozat szempontjából fontosabb – létrehozta Bosznia-Hercegovina mai államberendezkedését, és teljes közjogi struktúráját a három hatalmi ágra kiterjedően.[1] A dolgozatban részletesen bemutatásra kerülnek Bosznia-Hercegovina föderális szintű állami szervei, illetve a két entitás belső döntéshozatali és végrehajtó hatalmi szervei, különös tekintettel a három államalkotó nemzet paritásos alapon való részvételére e fórumokban. Meg kell jegyeznünk, hogy az 1995-ben újonnan kialakuló állam és közigazgatás nem előzmények nélküli, hiszen részben a korábbi föderális Jugoszlávia mintáit követi és azokra épít.

Néhány specifikus alapfogalom: kisebbség – államalkotó nemzet

Mivel a Nyugat-Balkán térségét vizsgáljuk, ezért elsőként be kell mutatnunk az etnikai-állami viszonyok kapcsán, hogy Boszniában milyen módon jelenik meg az etnikai sokszínűség az alkotmányjog és az államszervezet rendszerében.[2]

Erre a felvetésre azt a választ tudjuk adni, hogy a Bosznia-Hercegovina népességét adó három nagyobb etnikai tömböt – a bosnyák, a horvát és a szerb népességet – államalkotó nemzetként definiálja Bosznia-Hercegovina szövetségi alkotmánya[3]. Az alkotmány szövege így fogalmaz: „Bosniacs, Croats, and Serbs, as constituent peoples (along with Others), and citizens of Bosnia and Herzegovina hereby determine that the Constitution of Bosnia and Herzegovina is as follows”[4].

Tehát a dolgozatban amikor a három államalkotó nemzet kerül megemlítésre, akkor a bosnyák, a horvát és a szerb nemzet Bosznia-Hercegovina területén élő állampolgárait értjük ezalatt. Amikor Bosznia-Hercegovina kisebbségeiről van szó, akkor pedig az egyéb bosznia-hercegovinai állampolgárságú, de etnikai, vallási vagy nyelvi szempontból a három államalkotó nemzettől eltérő identitású személyeket értjük ez alatt.

Fontos megjegyezni, hogy a horvát és a szerb államalkotó nemzet esetében beszélhetünk szomszédos „anyaállamokról” is, (Horvátország és Szerbia) és e két nemzet esetében úgy tekinthető, hogy a horvát és a szerb nemzet Boszniában élő részeiről van szó. Ez a tény egyre gyakrabban felveti Bosznia belső problémájaként az etnikai alapú szeparatizmus kérdését, lásd a 2025 tavaszi eseményeket.[5]

A dolgozat során azt a kérdést szeretném vizsgálni, hogy Bosznia-Hercegovina esetében mennyire erős az államegységre való törekvés, az államalkotó nemzetek közötti kohézió és a dolgozatban remélhetőleg több szempontból is látható lesz az összetartó erők és a közös állam működtetésére irányuló szándék hiányosságai.

Egy államszerkezet esetében nehéz pontosan meghatározni milyen a jól működő alkotmányos rendszer, nincsenek objektív ismérvek, amelyek alapján egyértelműen megállapíthatjuk egy vizsgált államról azt, hogy kiválóan működik. Ugyanakkor negatív példákon keresztül láthatjuk azt, hogy milyen, amikor egy állam nem úgy működik, ahogyan a társadalom elvárná.

1. Rövid történeti háttér

Bosznia-Hercegovina önálló államként jelen határokkal korábban nem létezett. A középkorban kisebb különálló fejedelmeségek voltak a mai Bosznia területén, amelyek részben a Bizánci Birodalom, a középkori Szerbia, illetve Magyarország befolyásában álltak. A 14. században a kisebb fejedelemségek közül kiemelkedett Tvrtko fejedelem, aki rövid ideig több fejedelemséget egyesíteni tudott, azonban halála után szétesetett ez az állam. Majd a 15. század folyamán a teljes mai Bosznia területét meghódította a térségben gyorsan feltörekvő Oszmán Birodalom és kialakította a saját közigazgatását a területen. Ebben az időszakban jelentős muszlim népesség jelent meg Boszniában, melynek egy része keresztény hitről áttért szláv eredetű, másik része pedig a Birodalom közigazgatását és helyi intézményeit irányító török eredetű.[6]

Az Oszmán uralom 19. századi hanyatlása következtében a térség az 1878-as Berlini Kongresszus eredményeképpen az Osztrák–Magyar Monarchia befolyása alá került, amely 1878-ban okkupálta, illetve 1908-ban annektálta, vagyis a Birodalom részéve tette Boszniát és a bécsi és a budapesti parlamentek, valamit a közös pénzügyminisztérium[7] felügyelete alá helyezte.[8] Az első világháború következményeképpen a mai Bosznia területe 1918-ban a megszűnő Monarchia igazgatása alól az újonnan létrejövő délszláv egységállam a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság fennhatósága alá került. Az újonnan létrejövő Jugoszláviában nem etnikai alapon, hanem a földrajzi adottságokhoz – folyókhoz – igazítva szervezték meg a közigazgatást, így az államszerkezetben nem jelent meg az a markáns etnoföderatív jelleg, amelyet később megismerhetünk. A második világháborúban a Jugoszláviát megszálló német csapatok elleni partizánmozgalmak egyik központja volt Bosznia, nem véletlen, hogy az ellenállók egyik legfontosabb kongresszusát 1943. november 29–30-án Jajcában[9] tartották. Ez az esemény később azért vált történelmi jelentőségűvé, mert a kommunista mozgalom vezetői ekkor döntötték el, hogy a háború után az új Jugoszláviát etnoföderális alapokon szervezik újra, és jelentős részben ennek a döntésnek a következtében kerül elő először Bosznia-Hercegovina, mint az új szocialista állam egyik tagköztársasága. Az 1945-ben aztán meg is alakult a Jugoszláv szocialista állam Tito marsall vezetésével.[10] Az etnoföderatív Jugoszláviában alakult ki számos a mai Nyugat-Balkán államaira nagy hatással bíró államszervezeti egység például a kétkamarás parlamentek etnikai paritásos rendszere annyi különlegességgel, hogy akkor nem az egyes államalkotó nemzetek, hanem a tagköztársaságok képviselői foglaltak helyet arányosan az egyes területi parlamentekben.[11] A szocialista Jugoszlávia abból a szempontból is fontos, hogy Bosznia-Hercegovina, mint belső egység történelmi határait rögzítette és nagyjából ma is ezek a határok alkotják Bosznia államhatárait. A jugoszláv államban eltöltött 70-75 év nem múlt el nyomtalanul, sőt a legtöbb mai intézménynek az előképe az 1945 utáni Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban alakult ki és épült be a politikai rendszerbe és gondolkodásba. A fentiekkel kapcsolatban fontos megjegyeznünk két alapvető különbséget az egykori szocialista Jugoszlávia és a mai Bosznia-Hercegovina között. Az egyik, hogy Jugoszláviában egypártrendszer működött, tehát nem beszélhetünk a mai Boszniához hasonló demokratikus berendezkedésről. A másik, hogy az egykori Jugoszlávia tagköztársaságai és tartományai a népek önrendelkezési jogának szocialista felfogására épültek fel,[12] szemben a mai Bosznia államalkotó nemzetek fogalmával. A korábbi jelentősen különbözik a maitól, ugyanis a szocialista Jugoszláviában ideológiai alapon szándékosan törekedtek a hagyományos identitások meghaladásán, ma pedig Bosznia közjogi berendezkedése kifejezetten az államalkotó nemzetek minél teljesebb képviseletén alapul.

Megállapíthatjuk az egykori Jugoszlávia államszervezete és a mai Bosznia-Hercegovina összevetésekor, hogy ami Jugoszláviában létezett szövetségi szinten, az ma részben létezik Bosznia-Hercegovinán belül is szövetségi és részben entitási szinten is. Ilyen például a Népek tanácsa és a Képviselőház.[13]

A délszláv háború nem tárgya e dolgozatnak, azonban meg kell említenünk, hogy a Bosznia területén zajló harcok során kezdetben a három nemzet egymás ellen harcolt, majd a horvát és a bosnyák erők kiegyeztek egymással, és a szerbekkel szemben együtt harcoltak, és részben erre vezethető vissza tulajdonképpen a daytoni rendszerben megjelenő két entitás, a horvát és bosnyák területeket egyesítő Bosznia-hercegovinai Föderáció, és a szerb többségű Boszniai Szerb Köztársaság.[14]

Fontos megjegyezni továbbá, hogy mivel a háborúzó felek csak külső nyomásra hagytak fel a harcokkal, ezért maga az állam is külső segítséggel jött létre és működik, melynek egyik példája, hogy az állam alkotmányát a daytoni békeszerződés 4. melléklete adja. További fontos elem a főképviselő intézményének beépítése a rendszerbe, amely egyfajta külső kontroll az egész államszervezet működése felett, illetve a nemzetközi közösség békefenntartó fegyveres erői is jelen vannak az országban.[15]

2. Az önálló állam

2.1 Kialakulása – a Daytoni szerződés struktúrája – elhelyezés az európai államok alkotmányos rendszerében

Mint már korábban említettük a Daytoni szerződés hozta létre a mai Bosznia-Hercegovinát és annak szövetségi, illetve entitási szintű struktúráit. Azonban mielőtt az államszerkezet részletes elemzését tárgyaljuk, szükséges bemutatni néhány nemzetközi példát, amelyek segítségül szolgálhatnak Bosznia-Hercegovina elhelyezésében Európa országainak alkotmányjogi térképén.

Bosznia-Hercegovina entitásai és a Brčko-körzet

1. ábra: Bosznia-Hercegovina entitásai és a Brčko-körzet[16]

A mai Bosznia-Hercegovina összehasonlító alkotmányjogi szempontból vizsgálva föderatív állam. Szükséges azonban megjegyeznünk – Trócsányi László és Csink Lóránt nyomán – hogy a föderatív államoknak két típusa létezik: az egyesítő és centrifugális.[17] Az egyesítő föderatív állam például az Amerikai Egyesült Államok, amely egy organikus fejlődés eredményeképpen, korábban több különálló entitás, állam önkéntes egyesülése révén jött létre. Ezzel szemben a föderatív államok másik típusa, a centrifugális föderáció többnyire korábbi centralizált, unitárius államokban kényszerűen alakult ki. A legtöbb esetben belső politikai, akár nemzetiségi ellentétek és az ebből fakadó szétesés veszélye miatt, a szeparatizmus elkerülése érdekében jöttek létre, ezért nevezi Trócsányi László és Csink Lóránt kényszerföderációnak az ilyen államokat, például Belgiumot.[18] Kényszerföderációnak nevezhetjük a volt kelet-európai szocialista föderációkat is: a Szovjetuniót, Csehszlovákiát és Jugoszláviát is. Közös jellemzőjük volt, hogy ezek nem korábbi önálló államok önkéntes szövetségéből jöttek létre, azon az elven, hogy a szövetségi állammá szervezés a korábbi kisebb egységeket egy jól együttműködő, a közös céljaik hatékonyabb érvényesítését szolgáló és a tagállamok jogköreit megfelelően rögzített módon jöttek létre. E három állam létrejötte sokkal inkább egy domináns pozícióban lévő nemzet a többi államalkotó nemzethez képest erősebb pozíciójának és nagyhatalmi érdekeinek következtében jött létre. A Szovjetunió esetében az orosz politikai elit akarata érvényesült a többi nemzetiséggel szemben, Csehszlovákia esetében a cseh, Jugoszlávia esetében pedig a szerb elitek érdekei voltak meghatározóak, más kérdés, hogy mindhárom esetben a kezdetekben volt egy a nemzeteket összetartó, és a pánszláv egységmozgalmon nyugvó politikai közösség. Illetve egy szocialista osztályharcos gondolatra építő és magát a nyugati imperialista államokkal szemben meghatározó politikai elit, amely e két forrásra építve kezelni tudta a belső feszültségeket az egységesített államokban.[19]

Ez a három példa a kényszerföderációk kelet-európai példái, de érdemes Nyugat- és Dél- Európába is kitekintenünk. A nyugat-európai példa, Belgium kényszerföderatív jellegét az is mutatja, hogy a két államalkotó nemzet, a flamand és a vallon közötti ellentétek bontották meg a korábbi unitárius államot és ezeknek az ellentéteknek az eredményeképpen szervezték át Belgiumot 1993-ban föderatív állammá.[20]

Egy másik megközelítésben hasonlíthatjuk Bosznia-Hercegovinát az úgynevezett regionális államokhoz, melyre példa Spanyolország és Olaszország.[21] Spanyolország azért jó példa az összehasonlításra, mert itt nagyfokú etnikai ellentéteket láthatunk a katalán és a baszk kisebbségek és a többségi spanyol nemzet között, és ezek az ellentétek olykor az állam széthullásával fenyegetnek lásd a 2017-es katalán függetlenségi népszavazás.[22] Ugyanakkor Bosznia-Hercegovinával szemben Spanyolország egy hosszú ideje ebben a formában, ezekkel a határokkal létező önálló állam, ami egykor ráadásul az egyik vezető európai nagyhatalom volt a 15-17. században és a korábban is meglévő országon belüli etnikai-regionális ellentétek éleződtek ki, és ezek eredményeképpen jött létre az 1979-es alkotmányreform során a mai regionális állami struktúra[23]. Bosznia ezzel szemben annak a Jugoszláviának az utódállama, amely maga is szocialista föderáció lévén egy kényszerföderáció volt. Bosznia esetében tehát azt láthatjuk, hogy egy nagyobb és számos belső problémával küzdő föderációból az 1990-es évek délszláv polgárháborújának eredményeképpen kivált kisebb egység, amely kisebb államterülete ellenére magában hordozza mindazokat a problémákat, amelyeket a korábbi elődállam Jugoszlávia is magában hordozott.[24]

Olaszországra, amely a regionális államszerkezet másik kiemelkedő példája, azért érdemes röviden kitérni e fejezetben, mert összehasonlító alkotmányjogi szempontból a decentralizált unitárius állam és a föderatív állam között helyezkedik el.[25] Az olasz regionális államban ugyanis az egyes területi egységek (régiók) magas fokú autonómiát élveznek, de nem tekinthető mégsem föderális államnak, hiszen az egyes régióknak nincs saját parlamentjük és kormányuk, amelyek viszont Bosznia-Hercegovina két entitásában és ezek közül a Bosznia-Hercegovinai Föderáción belül is megtalálhatóak. Érdemes megjegyezni, hogy Olaszország egy nagy területű és népességű, továbbá jelentős gazdaságú európai középhatalom, és az egyes régiók között igen súlyos gazdasági különbségek vannak (az északi és a déli régiók között) és az állam belső problémái alapvetően gazdasági eredetűek, a gazdagabb északi a szegényebb déli régiók szembenállását ez okozza, sokkal kevésbé etnikai, nyelvhasználati[26] vagy vallási különbségek. Ezeket figyelembe véve elmondhatjuk, hogy Bosznia sokkal kisebb területű és népességű, ugyanakkor az egyes területei között nincsenek akkora gazdasági különbségek, mint az olasz észak és dél között. A különbségek inkább etnikai eredetűek, de ezek a későbbiekben részletesen bemutatásra kerülnek. Alkotmányjogi szempontból viszont annak ellenére, hogy kisebb területű állam, jóval túllép az olasz modellen és a két entitás szövetségi államot alkot. Kis túlzással kijelenthetjük, hogy népességét tekintve a 3,8 milliós lakosságú Bosznia-Hercegovina megfeleltethető egy vagy két olasz régiónak, vagy spanyol autonóm közösségnek, az államszervezet komplexitása viszont a 48 milliós Spanyolország, az 58 milliós Olaszország és bizonyos elemekben a 84 milliós Németországgal vetekszik.

2.2 Bosznia-Hercegovina politikai rendszere – rövid bemutatás

Mint korábban említettük Bosznia-Hercegovina szövetségi állam. A két szövetségi entitás a Bosznia-hercegovinai Föderáció és a Boszniai Szerb Köztársaság. Ebből adódón tehát az államban a három hatalmi ág tekintetében van egy szövetségi szint, van egy entitási szint és a vannak az ezek alatti szintek.[27]

2.2.1 Az államfői testület

A szövetségi szint élén egy kollektív államfői testület, amely három tagból áll, egy bosnyák és egy horvát tagból, akiket a Bosznia-hercegovinai Föderációban választanak és egy szerb tagból, akit a Boszniai Szerb Köztársaságban választanak. A megbízatásuk 4 évre szól, a 3 tag közül egy a szövetségi parlament választása révén 8 hónapig látja el az elnökséget, majd ezt követően nyolchavonta váltják egymást.[28]

2.2.2. A törvényalkotás

A szövetségi szint törvényalkotó testülete a szövetségi parlament, amely két házból áll: a 15 tagú Népek Háza és a 42 tagú Képviselők Háza.[29] E két ház esetében is megjelenik az etnikai elem, ugyanis a 15 fős Népek Háza a három államalkotó nemzet 5 fős delegáltjaiból tevődik össze. Míg a 42 fős alsóházban egy államalkotó nemzet szintén a képviselői helyek 1/3-át adja.[30]

2.2.3 Az entitások belső struktúrája

A Bosznia-hercegovinai Föderáció parlamentje szintén kétkamarás: az elnevezésük megegyezik a szövetségi szinttel: Népek Háza és Képviselők Háza. Az 58 fős Népek Háza 17-17-17 képviselőből áll, szintén a 3 nemzet etnikai paritásos alapján, illetve 7 olyan képviselőből, akik nem a 3 államalkotó nemzethez tartoznak. A Képviselők Háza 93 főből áll.[31]

A Szerb Köztársaságban a Népek Tanácsa 28 fős, ebből 38 fő a 3 államalkotó nemzet és 4 fő egyéb. A Nemzetgyűlés 83 fős, melyben legalább 4 helyet a nem államalkotó nemzetek tagjaiból választanak.

A két entitás mellett nem szövetségi szintű jogkörökkel bír a Brčko-körzet, amely Bosznia-Hercegovina északkeleti részén a Boszniai Szerb Köztársaság nyugati és keleti része között helyezkedik el. A daytoni megállapodás nem rendelkezett erről a területről, 2000-ben azonban a hovatartozásáról szóló heves viták miatt szövetségi igazgatású, de önkormányzatisággal bíró körzetté vált.

2.2.4 A Bosznia-hercegovinai Föderáció kantonjai

A bosnyák–horvát szövetségi entitás 10 kantonból áll, melyeknek szintén saját parlamentjei vannak.[32] A 10 kanton egyike Szarajevó, amely egyben szövetségi főváros is, Kelet-Szarajevó pedig a Boszniai Szerb Köztársaság de jure fővárosa, ténylegesen a legtöbb intézmény Banja Lukában található.[33]

2.2.5 A Brčko-körzet

Az ország etnikailag leginkább heterogén része 2000-ben jött létre a mai formában, mint önálló területi egység, stratégiailag fontos elhelyezkedésű Bosznia-Hercegovina északi részén a Boszniai Szerb Köztársaság keleti és nyugati része között. Saját kormánnyal, törvényhozással, rendőrséggel, igazságszolgáltatással rendelkezik.[34]

2.2.6 A főképviselő (High Representative) szerepe

A főképviselő tevékenységéről, szerepéről több tanulmány is született. Nina Sajić[35] egy tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy a főképviselő és a nemzetközi közösség jelenléte hozzászoktatja Bosznia-Hercegovina társadalmát a függőség kultúrájához.

A főképviselő szerepének átalakulásáról ír Orosz Anna is, aki 2023-as tanulmányában[36] bemutatja, hogy a Bosznián belüli belpolitikai helyzet romlása miképpen hatott a főképviselő intézményének megítélésére. A cikk szerint a főképviselő beavatkozásai negatívan hathatnak az országon belüli politikai bizalomra a főképviselő és az ország pártjai, képviselői között.[37]

A főképviselő szerep kapcsán felmerülhet az a szuverenitási kérdés, hogy egy önálló állam működéséhez a nemzetközi közösség felügyelet szükséges?[38] Nos erre a kérdésre nem e dolgozat keretei között kell választ adnunk, azonban látnunk kell, hogy a főképviselő igenis aktív alakítója az ország belügyeinek.

2.3 A pártokról röviden

Ahhoz, hogy jobban lássuk az államban zajló folyamatokat és ezek okait, röviden szükséges bemutatnunk e folyamatok alakítóit, Bosznia-Hercegovina fontosabb pártjait.

Kemenszky Ágnes egy tanulmányában[39] bemutatja a boszniai pártokat és összefoglalja a pártok programjait, céljait. Általános jelleggel megállapíthatjuk, hogy a pártok etnikai alapon szerveződnek, tehát van egy bosnyák, egy horvát és szerb etnikai tábor. Az etnikai szempont mellett egy másik rendezőelv, hogy ezek a pártok miként viszonyulnak a kantonális rendszer fenntartásában. E törésvonal két táborba osztja a pártokat, az egyik tábor a kantonális rendszer fenntartásában érdekelt, a decentralizációt támogatja és az entitások jogköreinek csorbítását ellenzi, sőt esetenként szeretné még inkább kiterjeszteni.[40] A másik tábor egy centralizált államot szeretne és akár az entitások megszűntetését és egy unitárius állam kialakítását is támogatja.[41]

A pártok eloszlása nemzetenként
bosnyák horvát szerb multietnikus
az entitások fenntartásában, vagy a hatásköreinek kiterjesztésében érdekelt
    • Szociáldemokrata Párt (SDP)
    • Szövetség a jobb jövőért (SBB)
    • Horvát Demokratikus Közösség (HDZ BiH)
    • Horvát Demokratikus Közösség 1990 HDZ – 1990)
    • Független Szociáldemokrata Szövetség (SNSD)
    • Szerb Demokrata Párt (SDS)
    • Demokratikus Front (DF)
centralizált államban, vagy az unitárius átszervezésben érdekelt[42]
    • Demokratikus Akciópárt (SDA)
    • Párt Bosznia-Hercegovináért (SBiH)

2. ábra: A bosznia-hercegovinai pártok osztályozása az etnikai és centralizációs törésvonalak mentén[43]

3. Az államszövetség működése, tendenciák az elmúlt 30 évből

A következő pontokban a konszociációs mechanizmusokat és az elmúlt 30 évben megfigyelt tendenciákat szeretném röviden bemutatni.

3.1. A konszociációs mechanizmusok Bosznia-Hercegovinában

Az európai többnemezetiségű államok kapcsán meg kell említenünk a konszociációs intézmények fogalmát.[44] Ennek lényege, hogy az alkotmányozó hatalom/többség, a politikai elit, egyfelől olyan biztosítékokat épít be az adott állam közjogi intézményrendszerébe, amelyek garantálják az adott állam államalkotó nemzetiségei számára, vagy egy kisebbség számára a lehető legteljesebb önrendelkezést az ügyeik vitelében, és vagy az önkormányzatiság tekintetében a szubszidiaritás elvének minél hatékonyabb figyelembevételével. Másfelől pedig biztosítja az államegységet és az államberendezkedés stabil működését, az állam területét illetően igyekszik elejét venni a szeparatista törekvéseknek és akár komoly engedmények révén arra ösztönzi az államban együtt élő nemzeteket, nemzetiségeket, hogy érdekeltek legyenek az államegység fenntartásában. Erre két okból is jó példa a mai föderális Belgium.[45] Egyrészt a mai Bosznia-Hercegovina alkotmányos berendezkedésének kialakítása néhány évvel Belgium föderális átszervezése után történt és a békefolyamat során valószínűleg a belga tapasztalatok is közrejátszottak. A másik ok kissé szubjektív, a Balkán államaival kapcsolatban – természetesen Bosznia-Hercegovinát is ideértve – általános közvélekedés, hogy az ott élő népek, még azok is, akik egy államban élnek, képtelenek az együttműködésre, és az állam stabilitását fenyegető komoly etnikai problémákkal küzdenek. A Belgiummal kapcsolatos tapasztalatok és kutatások rámutatnak arra, hogy a gazdaságilag a balkánnál jóval fejlettebb, a politikai kultúrát tekintve a Délkelet-Európai államokhoz képest békésebbnek hitt Belgium is az állam működése, az állam egysége szempontjából súlyos válságokkal nézett szembe 200 éves történelme során. További hasonlóság Bosznia-Hercegovina és Belgium között, hogy mindkét államot olyan szomszédos államok határolják, amelyekben e két állam államalkotó nemzeteihez nagyon hasonló vagy közel azonos nemzeti identitású nemzetek élnek. Belgium esetében a vallon nemzet a franciához, a flamand nemzet pedig a hollandhoz nagyon hasonló vagy azonos nemzeti identitású. Bosznia-Hercegovina államalkotó nemzetei esetében a horvátok a szomszédos Horvátországgal, a boszniai szerbek pedig a szomszédos Szerbiával közel azonos nemzeti identitásuk. A bosnyák nemzetnek ugyan nincs szomszédos „anyaországa”, és etnikai szempontból délszlávoknak tekinthetők, annyiban különbözik csupán a másik két nemzettől, hogy a több évszázados török uralom, jelenlét miatt őseik az iszlám vallást vették fel. Tehát mindkét állam olyan szomszédos államokkal határos, amelyek történelmi szempontból tekinthetők egyfajta anyaállamnak, hiszen mindkét állam, Belgium és Bosznia is a történelem egyes szakaszaiban a velük szomszédos egyik, vagy másik államhoz tartozott, így nemzetközi, regionális konfliktusok forrásává vált az államon belüli etnikai helyzet.

Mint láthattuk, Bosznia-Hercegovina alkotmányos rendszerében a konszociációs mechanizmusok megjelennek az államszervezet majdnem minden szintjén az etnikai paritásos elv érvényesítése által. Az etnikai paritásos rendszer elvben arra kényszeríti a benne résztvevőket, hogy a döntések konszenzusos módon szülessenek, és a döntések meghozatalában minden érdekelt fél részt vegyen. Azáltal, hogy e döntéshozó fórumokban az államalkotó nemzetek és az azokhoz nem tartozó kisebbségek képviselői a lehető legteljesebb módon megjelenítik az ország etnikai arányai, elvileg az ezekben a fórumokban születű döntéseknek a lehető legnagyobb fokú legitimációval kellene bírniuk. Elviekben e rendszer lényege az, hogy a korábbi tapasztalatok figyelembevételével és más országok példáiból kiindulva felépített állami intézményrendszerben egyik államalkotó nemzet sem mondhatja azt, hogy strukturális szinten kihagyták a döntéshozatalból, illetve ez a rendszer garantálja azt, hogy egyik nemzet sem erőltetheti rá az akaratát a másikra, vagy a másik kettőre törvényes úton.

További a létfontosságú nemzeti érdekre alapozott vétójog megadja mindhárom államalkotó nemzet számára azt a lehetőséget, hogy megakadályozzák, hogy olyan döntések szülessenek, amelyek számukra elfogadhatatlanok.

Az etnikai paritásos elv az alkotmánybíróság összetételében is megjelenik. A 9 tagú testület 4 tagját a Bosznia-hercegovinai Föderáció, 2 tagját a Boszniai Szerb Köztársaság adja.[46] Azonban itt is megjelenik a nemzetközi közösség szerepe, hiszen további 3 főt pedig az Emberi Jogok Európai Bírósága delegál.[47]

3.2. A pártrendszer etnicizálódása – az „etnokrácia” kialakulása

A szétfeszítő erők eddig bemutatott köre mellett, meg kell említenünk egy további tényezőt, amely nem az államegység megőrzését szolgálja, hanem az elmúlt három évtizedben inkább a három nemzet egymástól elkülönült érdekeit és politizálását erősítette. Horváth László egy tanulmányában[48] részletesen mutatja be Bosznia-Hercegovina választási rendszerét, és arra a következtetésre jut, hogy a választási rendszer sem kedvez az etnikai vonalakon átívelő pártok létrehozásának és sikeres választási részvételének.[49] Ezt a következtetést alátámasztásként jól mutatja az a tény is, hogy jelenleg a Boszniában működő számos párt közül csupán két olyan párt van, amely nem etnikai párt, vagyis nem a három nemzet valamelyikének az érdekeit, hanem össztársadalmi és az etnikai érdekeken túlmutató államérdekeket képvisel.[50] Ez a jelenség egyébként nemcsak erre a térségre jellemző, hanem a némileg mintaként és példaképként tekintett Belgiumra is igaz.[51]

4. Következtetések

A daytoni szerződés mint békemegállapodás abból a szempontból sikeres volt, hogy a fegyveres konfliktust megszüntetette. Azonban, mint fentebb láthattuk, a megállapodással létrehozott állam, közjogi struktúra kevésbé sikeres. Egy olyan államot hozott létre, amelynek a belső összetartó erői szinte teljesen hiányoznak. Mint láthattuk, számos konszociációs intézményt építettek be az alkotmányos rendszerbe, az egyes hatalmi ágakban.

Megállapíthatjuk, hogy a rendszer maga igyekszik a lehető legteljesebb módon leképezni az etnikai viszonyokat. Mindhárom államalkotó nemzet és a kisebbségek képviselete is igen részletesen, bonyolultan, de kiegyensúlyozó módon működik és igyekszik minden állami fórumon, és a döntéshozatal minden szintjén a leginkább leképezni/megjeleníteni az etnikai viszonyokat.

Azonban, ha hiányzik a közös államra és annak fenntartására irányuló szándék az ország lakosságából, akkor bármilyen kifinomult alkotmányjogi modellt illesztünk egy országra, a működőképessége erősen kérdéses és bizonytalan lesz.

Bosznia-Hercegovina következő éveinek, de inkább évtizedeinek a legfontosabb kihívása az lesz, hogy az államalkotó nemzetek, és a meghatározó politikai erők mennyire képesek ezt a rendszert életben tartani, működtetni. Ehhez a három államalkotó nemzet körében olyan szemléletbeli változás lenne szükséges, amely azt helyezi előtérbe, hogy mi az állam érdeke, mi a közös érdek és azután következik a saját nemzeti érdek.

Ez a szemlélet az elmúlt 30 évben nem volt jellemző, és a jelenlegi tendenciákat figyelembe véve valószínűsíthetően a következő 30 évben sem lesz az.

A választópolgárok döntése többnyire abba az irányba mutat, hogy olyan politikai erőket támogatnak szövetségi és entitási szinten is, amelyek nem az államérdeket helyezik előtérbe, hanem a saját részérdekeiket.[52] Ezeket figyelembe véve az elmúlt 30 év tendenciái folytathatnak a jövőben is, és egy alacsony hatékonysággal működő, de az alapvető állami funkciókat minimális szinten teljesítő államot láthatunk a jövőben is.

Természetesen a Bosznia-Hercegovináról szóló tanulmányokban mindig hangsúlyoznunk kell azt a tényt, hogy a daytoni megállapodás egy kényszer szülte egyezmény és nem egy organikus alkotmányfejlődés eredménye. Egy „laboratóriumban készült alkotmány”, de még mindig jobb helyzetet teremtett, mint ami az egyezményt megelőző években zajlott. A mérleg megvonásánál azt is figyelembe kell vennünk, hogy az egyezmény milyen körülmények között született,[53] és hogy akkor mi volt az elsődleges funkciója. Az azóta eltelt évtizedek eredményeinek értékelésekor sokkal inkább nagyobb súllyal kell a képzeletbeli mérlegre tennünk az államalkotó nemzetek e téren nyújtott teljesítményét, szándékait, a környező országok Boszniához való viszonyulását és más nemzetközi szereplők, nagyhatalmak térségbeli aktivitását.

Összegzés

Bosznia-Hercegovina jelenlegi helyzetét történelmi nézőpontból vizsgálva elmondhatjuk, hogy a mai helyzet nem áll távol Bosznia mint történelmi régió ezeréves tendenciáitól. Korábban is láthattuk azt a függőséget, amely egyrészt a szomszédos államok erőviszonyaitól teszi függővé az ország belső viszonyait, másrészt az is jellemző volt Boszniára, hogy távolabbi erőközpontok határozták meg és befolyásolták az ország működését. Valamint arra is láthattunk már példát, hogy az országon belüli feszültségek és az államalkotó nemzetek közötti megegyezés hiánya milyen súlyos következményekkel járhat.

Röviden szólnunk kell a körülmények elmúlt 30 évben bekövetkezett változásairól. A Nyugat-Balkán összes állama, így Bosznia-Hercegovina is megkezdte az európai uniós csatlakozási tárgyalásokat, de a többi államhoz hasonlóan a csatlakozás előrehaladása bizonytalan.

A bosznia-hercegovinai konszociációs mechanizmusok értékeléseképpen elmondhatjuk, hogy ugyan az etnikai paritásos elem az államszervezet és a népképviseleti szervek valamennyi szintén megjelenik, mégsem jelenthető ki teljes mértékben, hogy azt az államalkotó nemzetek rendeltetésszerűen használják. Sőt sok esetben ezek az eszközök lehetőséget adnak a visszaélésre. Például a kormányalakítási tárgyalások a választások eredménye után hosszú hónapokig elhúzódnak[54] Megállapítható tehát, hogy a konszociációs intézmények Bosznia-Hercegovina esetében csak részben teljesítik az eredeti céljaikat, vagyis az államegység megőrzését és az államalkotó nemzetek együttműködését. A rendszert talán javíthatná egy olyan elem, amely időhatárt szab a megegyezésre bizonyos döntéshozatali szinteken.

De a cikkben röviden bemutatott Belgiumban szintén láttunk arra példát, hogy az ország hónapokig kormány nélkül működött, mert a kormányalakítási tárgyalások elhúzódtak.[55] Belgiumban azért sem okozott ez nagyobb válságot, mert a szövetségi kormány hatásköreit szűkebb körben határozza meg az alkotmány.[56]

Bosznia-Hercegovina esetétben fel kell tennünk azt a kérdést, hogy van-e egyáltalán államérdek, beszélhetünk-e egyáltalán olyan gondolatról, amely az ott élő emberekben valós közös állam működtetésére irányul. Az elmúlt években azt láthattuk, hogy ez a szándék egy eleve alacsony szintről még alacsonyabb szintre csökkent. Az államérdek helyett pedig az etnikai érdekek uralják a közéletet és a döntéshozók gondolkodását is. Ilyen közgondolkodás mellet pedig a működőképesség állandó probléma, bár az etnikai paritásos rendszer alapvetően jó eszköz egy többnemzetiségű államnak arra, hogy kiegyensúlyozza a széttartó erőket.

Az elmúlt években többször felmerült egy esetleges átfogó alkotmányreform lehetősége is,[57] amely új alapokra helyezné a Daytonban kialakított államot, de mint sok más alapvető kérdésben, ebben sem született megegyezés.

Bibliográfia

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2019.

Cservák Csaba: Nyelv és jog kapcsolata, különös tekintettel a bírói jogértelmezésre, Glossa Iuridica, I. évf., 2014/2, 31–55.

Farkas György Tamás: Kisebbségek és a választójog, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024.

Horváth Jenő (szerk.): Világpolitikai lexikon, Budapest, Oriris Kiadó, 2005.

Horváth László: Bosznia-Hercegovina választási rendszere: demokrácia vagy etnokrácia? in Ördögh Tibor (szerk.): Autonómia és önrendelkezés a Balkánon, Budapest, Ludovika Egyetem Kiadó, 2021.

Juhász József: Föderalizmus és nemzeti kérdés – Az etnoföderalizmus tapasztalatai Közép- és Kelet-Európában, Budapest, Gondolat Kiadó, 2010.

Juhász József (et al.): Kinek a békéje? Háború és béke a volt Jugoszláviában, Budapest, Zrínyi Kiadó, 2003.

Kemenszky Ágnes: Bosznia-Hercegovina politikai rendszere, in Koller Boglárka – Ördögh Tibor (szerk.): Délkelet-Európa politikai rendszerei (1990-2017), Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2019, 69–92.

Lajos Edina: Gondolatok a választási rendszerek morális megközelítéséhez, KRE-DIt, VII. évf., 2024/2, 96–103.

Lajos Edina: Kisebbségvédelem mint jog és erkölcs találkozási pontja, Glossa Iuridica, XI. évf., 2024/1-2, 205–214.

Manzinger Krisztián: A föderális belga állam, avagy a vallon-flamand együttélés sarokpontjai, Pro minoritate, 2016/tavasz, 3–20.

Orosz Anna: High Representative in Bosnia and Herzegovina: Is the More Interventionist Way the Right Way to Go? Foreign Policy Review, 2023/1, 134–145.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2005.

Szabó Zsolt: A Nyugat-Balkán parlamentjei, Budapest, Gondolat Kiadó, 2016.

Sajić, Nina: Culture of Dependency and Federal Spirit in Bosnia and Herzegovina, Foreign Policy Review, 2023/1, 122–133.

Trócsányi László – Csink Lóránt: Államforma, kormányforma, államszerkezet, in Trócsányi László – Schanda Balázs (szerk.): Bevezetés az Alkotmányjogba, Budapest, HVGORAC, 2016, 89–102.

Zapata-Barrero, Ricard: Catalan Autonomy-Building Process in Immigration Policy: Conceptual, Institutional and Normative Dimensions, in Gagnon, Alain G. – Keating, Michael (eds.): Political Autonomy and Divided Societies, Imagining Democratic Alternatives in Complex Settings, London, Palgrave Macmillan, 2012.

Egyéb

Bosznia-Hercegovina, Wikipédia, https://hu.wikipedia.org/wiki/Bosznia-Hercegovina#/media/
F%C3%A1jl:B-H_entit%C3%A1sai_opt_hu.svg

Hivatkozások

  1. The General Framework Agreement for Peace in Bosnia and Herzegovina, Initialled in Dayton on 21 November 1995 and signed in Paris on 14 December 1995 (a továbbiakban: Daytoni megállapodás) 4. melléklete
  2. Bosznia esetében nem kisebbségekről, hanem államalkotó nemzetekről és más állampolgárokról beszélhetünk.
  3. Daytoni megállapodás 4. melléklet Preambuluma
  4. Daytoni megállapodás 4. melléklet Preambuluma. Ezt az alábbiak szerint fordíthatjuk: „A bosnyákok, horvátok és szerbek, mint államalkotó nemzetek (másokkal együtt) és Bosznia-Hercegovina állampolgárai ezennel megállapítja, hogy Bosznia és Hercegovina alkotmánya a következő:…” (saját fordítás).
  5. 2025. február 26-án a Bosznia-Hercegovinai szövetségi bírósága elítélte a Boszniai Szerb Köztársaság elnökét, Milorad Dodikot a nemzetközi főképviselő döntéseinek figyelmen kívül hagyása miatt. Erre válaszul Milorad Dodik bejelentette, hogy „Nem létezik többé az a Bosznia-Hercegovina, amelyet elképzeltek, a boszniai szerb parlament új törvényeket fog hozni, például a szövetségi ügyészség és a bíróság nem tevékenykedhet többé a boszniai Szerb Köztársaság területén”. Az ítélethirdetés előtt pedig Dodik közötle, hogy amennyiben bűnösnek találják, az ítéletet nem fogadja el, és a boszniai Szerb Köztársaság megkezdi kivonulását a szövetségi intézményekből. Emellett ismét felvetette az entitás függetlenné válásának lehetőségét.Ezeknek a bejelentéseknek még nem ismerjük a végkifejletét, e dolgozatban csak mint a szeparatista törekvések példájaként kerülnek megemlítésre, ugyanakkor jól mutatják Bosznia-Hercegovina szövetségi intézményeinek és a nemzetközi közösség főképviselőjének alacsonyfokú belső legitimációját a Boszniai Szerb Köztársaságban.
  6. A két csoport közötti sajátos átmenetet képviseli Mehmet Sokolovići pasa. Ivo Andrić Nobel-díjas 20. századi jugoszláv író Híd a Drinán című könyvének egyik hőse, aki a legenda szerint Višegrad, egy Bosznia keleti részén található város körüli falvak egyikében született keresztény családban, majd az Oszmán Birodalomban bevett szokásnak az ún. „véradónak” a teljesítése folyamán került fiatalkorában többedmagával a szultáni Portához és később a Birodalom egyik első embereként rendelte el a regény címét is adó híd építését a boszniai Višegradban.
  7. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2005, 19.
  8. Érdekesség, hogy a Budapesti Bosnyák tér onnan kapta a nevét, hogy az a környék a Császári és Királyi Hadsereg bosnyák egységeinek gyakorlótere volt ebben az időszakban.
  9. Juhász József: Föderalizmus és nemzeti kérdés – Az etnoföderalizmus tapasztalatai Közép- és Kelet-Európában, Budapest, Gondolat Kiadó, 2010, 107.
  10. Uo. 110.
  11. Uo. 126.
  12. Lásd uo. 112–113.
  13. Lásd Szabó Zsolt: A Nyugat-Balkán parlamentjei, Budapest, Gondolat Kiadó, 2016, 33, valamint 69–71.
  14. Juhász József (et al.): Kinek a békéje? Háború és béke a volt Jugoszláviában, Budapest, Zrínyi Kiadó, 2003, 135–139.
  15. Horváth Jenő (szerk.): Világpolitikai lexikon, Budapest, Oriris Kiadó, 2005, 97.
  16. Bosznia-Hercegovina, Wikipédia, https://hu.wikipedia.org/wiki/Bosznia-Hercegovina#/media/F%C3%A1jl:B-H_entit%C3%A1sai_opt_hu.svg
  17. Trócsányi László – Csink Lóránt: Államforma, kormányforma, államszerkezet, in Trócsányi László – Schanda Balázs (szerk.): Bevezetés az Alkotmányjogba, Budapest, HVGORAC, 2016, 98.
  18. Lásd uo. 98–99.
  19. E három állam közötti lényeges különbség, hogy a szovjet-orosz polgárháborúban és részben már előtte is a kommunista vezetők deklaráltan föderális alapokon kívánták átszervezni a korábbi Orosz Birodalmat Szovjetunióvá, összevegyítve a nemzetek önrendelkezési jogát és az osztályharc zavaros ideológiáját. Erre példa a Sztálin: A marxizmus és a nemzeti kérdés című politikai programirata. Csehszlovákia és Jugoszlávia esetében viszont azt láthatjuk, hogy a két világháború közötti korszakban nehézkesen, de alkotmányos demokráciaként működtek és csak az 1945 utáni szovjet érdekszférába kerülés után merült fel és került napirendre az etnoföderáció és a föderatív átszervezés gondolata.
  20. Manzinger Krisztián: A föderális belga állam, avagy a vallon-flamand együttélés sarokpontjai, Pro minoritate, 2016/tavasz, 7.
  21. Trócsányi László – Csink Lóránt: Államforma, kormányforma, államszerkezet, 99–100.
  22. A katalán autonómia kérdése azért is különbözik Bosznia-Hercegovina problémáitól, mert Katalónia esetében egy anyaállam nélkül nemzet függetlenségi folyamatáról van szó. Erről lásd bővebben Ricard Zapata-Barrero: Catalan Autonomy-Building Process in Immigration Policy: Conceptual, Institutional and Normative Dimensions, in Alain G. Gagnon – Michael Keating (eds.): Political Autonomy and Divided Societies, Imagining Democratic Alternatives in Complex Settings, London, Palgrave Macmillan, 2012, 220–235.
  23. Trócsányi–Csink: Államforma, kormányforma, 100.
  24. Juhász József: Föderalizmus és nemzeti kérdés, 149.
  25. Trócsányi–Csink: Államforma, kormányforma, 100.
  26. A nyelvi különbségek nem csak kulturálisan, de a vitatható kérdések jogértelmezése miatt is problémát jelenthetnek. Vö. Cservák Csaba: Nyelv és jog kapcsolata, különös tekintettel a bírói jogértelmezésre, Glossa Iuridica, I. évf., 2014/2, 31–55.
  27. Kemenszky Ágnes: Bosznia-Hercegovina politikai rendszere, in Koller Boglárka – Ördögh Tibor (szerk.): Délkelet-Európa politikai rendszerei (1990–2017), Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2019, 70.
  28. Lásd uo. 72–73.
  29. Uo. 85.
  30. Lásd Szabó: A Nyugat-Balkán parlamentjei, 69–70.
  31. Uo.
  32. Szabó: A Nyugat-Balkán parlamentjei, 66.
  33. Kemenszky: Bosznia-Hercegovina politikai, 70.
  34. Uo. 71.
  35. Lásd Nina Sajić: Culture of Dependency and Federal Spirit in Bosnia and Herzegovina, Foreign Policy Review, 2023/1, 131–132.
  36. Lásd Orosz Anna: High Representative in Bosnia and Herzegovina: Is the More Interventionist Way the Right Way to Go? Foreign Policy Review, 2023/1, 134–145.
  37. Uo. 143.
  38. E cikk szerzőjének véleménye a nemzetközi beavatkozásokról összetett. Egyfelől nyilvánvaló tény, hogy a fejlett államok, amelyek aktív külpolitikát folytatnak a saját belpolitikai ügyeik sokasága, és szűkös erőforrásaik miatt nem tudnak érdemben foglalkozni egy adott távoli, kis állam belpolitikájának rendbehozatalával. Mivel egy távoli kis állam belső problémája sokadik helyet foglal el egy nagy vagy középhatalom vezetőjének a napirendjében, ezért nem tud érdemben a kérdéssel foglalkozni. Ugyanakkor a nyilvánosság nyomása miatt nem teheti meg, hogy ne foglalkozzon egy-egy kis ország aktuális válságával. Az ilyen körülmények miatt, viszont többnyire látszatintézkedések, és sajtónyilatkozatok születnek, ami viszont a problémát nem oldja meg. Másfelől pedig egy adott kisebb állam se szeretné, ha egy folyton a nagyhatalmak oldanák meg a kisebb államok saját belső problémáit. Ez esetben azonban egy állandósult, hivatalos szervezettel működő önálló intézményről van szó, amely komoly érdemi munkát végez.
  39. Lásd Kemenszky: Bosznia-Hercegovina politikai, 77–82.
  40. Uo.
  41. Uo., 82.Ez a folyamat érdekes ellentéte lenne Belgium föderális átszervezésének, amely során éppen egy centralizált, unitárius állam alakult át szövetségi állammá az etnikai nyelvi-ellentétek kezelése és az államegység megőrzése céljából.
  42. A centralizált, unitárius állammá való átszervezésnek az ad alátámasztás és megerősítést bosnyák szempontból, hogy az az elmúlt évtizedek demográfiai folyamatainak eredményeképpen 2013-ban Bosznia-Hercegovina népességében abszolút többségbe került a bosnyák nemzet, így tehát az össznépességet tekintve a bosnyákok többen vannak, mint a szerbek, a horvátok és az egyéb nemzetiségek együttvéve.
  43. A szerző saját gyűjtése Kemenszky Ágnes tanulmánya. Lásd Kemenszky: Bosznia-Hercegovina politikai, 77–82.
  44. A konszociációs mechanizmusokról lásd részletesebben Manzinger: A föderális belga, 2. lábjegyzet.
  45. Uo. 17–18.
  46. Kemenszky: Bosznia-Hercegovina politikai, 73.
  47. Uo. 73.Cservák Csaba mutat rá, hogy a „nemzetközi elem” a kormány vagy ellenzék „bináris kód” mindenek felettiségét hivatott tompítani. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2019, 127.
  48. Horváth László: Bosznia-Hercegovina választási rendszere: demokrácia vagy etnokrácia? in Ördögh Tibor (szerk.): Autonómia és önrendelkezés a Balkánon, Budapest, Ludovika Egyetem Kiadó, 2021, 207–232.
  49. A kisebbségvédelem választójogi vonatkozásairól lásd Lajos Edina: Kisebbségvédelem mint jog és erkölcs találkozási pontja, Glossa Iuridica, XI. évf., 2024/1-2, 205–214., különösen 205.; Lajos Edina: Gondolatok a választási rendszerek morális megközelítéséhez, KRE-DIt, VII. évf., 2024/2, 96–103.; valamint Farkas György Tamás: Kisebbségek és a választójog, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024, 169–176.
  50. Lásd Horváth: Bosznia-Hercegovina választási, 228–229.
  51. Manzinger: A föderális belga, 17.
  52. Kemenszky: Bosznia-Hercegovina politikai, 82.
  53. Juhász: Kinek a békéje? 166.
  54. Horváth: Bosznia-Hercegovina választási, 227.
  55. Manzinger: A föderális belga, 17.
  56. Uo.
  57. Kemenszky: Bosznia-Hercegovina politikai, 90. o.

 

Ripp-Nagy Nóra: A „ius vitae” alkotmányos alapkérdései

1. Honnan erednek az emberi jogok? Eszmetörténeti válaszok

A jogelméleti és eszmetörténeti koncepciók mind választ kerestek arra az egyszerűnek tűnő kérdésre, hogy honnan erednek az emberi jogok?[1] Többféle megközelítés látott napvilágot, a dolgozatban négy nagy elméleti megközelítést, felfogást, koncepciót fogok elemezni, nevezetesen: a természetjogit, a moralistát, a pozitivista megközelítést és végül a nemzetközi jogra koncentráló felfogást.[2]

A természetjogi felfogás alapvetése, hogy az emberek által megalkotott törvényeknél léteznek magasabb rendű normák.[3] Ezek a normák a természet örökérvényű rendjéből származnak, vagy más felfogás szerint Istentől magától[4] – amely törvények annyira merevek és szilárd törvények, hogy „még maga Isten sem tudná megváltoztatni” vallotta Hugo Grotius.[5] Annyi biztos, hogy a természetjogi felfogás eredete a görög-római jogi és filozófiai gondolkodáshoz köthető,[6] a ius naturale és a naturalis ratio „természetes” kapcsolata az ember értelmén alapszik,[7] hiszen „a valódi törvény az igazi értelem, amely a természettel összhangban áll”.[8] A természetjogi felfogás fejlődéstörténete Aquinói Szent Tamás munkássága során a középkorban új erőre kapott,[9] Szent Tamás nem csak a római jogi gyökerekkel rendelkező ius commune miatt tarthatta fent a természetjogi felfogást, és nem is csupán a kánonjog katolikus eszmerendszere miatt, hanem azért is mert megkeresztelte Arisztotelészt.[10] Ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de Arisztotelész tanai Szent Tamás kezei alatt (keresztvíz alá merítettek) és Szent Tamás felfogásában találkozott a római jog, a kánonjog és a görög filozófia.[11] Szent Tamás természetjogi megközelítésének fontos eleme volt, hogy különbséget tett örök törvény, természeti törvény és ius positivum között, amely az ember alkotta törvénynek felel meg.[12] Utóbbival kapcsolatban Szent Tamás kiemelte, hogy „minden ember alkotta törvény, annyiban tarthat igényt a törvény-mivoltra, amennyiben a helyes értelemnek megfelel, ekkor pedig egyértelműen és nyilvánvalóan az örök törvényből származik”.[13] A helyes értelem, ezek szerint továbbra is visszatérő eleme a természetjogi felfogásnak, hiszen már a római jogi ius naturalenaturalis ratio kapcsolatban is az ész volt a valódi törvény alapja, és ez a felfogás a középkorban is tovább élt, azzal a különbséggel, hogy Szent Tamás in concreto nevesíti azt a törvényt, amelynek meg kell felelnie az ember által alkotott jognak, ez a törvény a lex aeterna, vagyis az örök törvény. Az örök törvény tamási definíciója pedig: „[…] közjóra irányuló ész-rend, amit az hirdetett ki, aki a közösség gondját viseli”.[14] Szent Tamás egyértelműen arra utal, hogy az örök törvény ki lett hirdetve, mégpedig olyas valaki által, aki a közösség gondját viseli. Itt az Angyali Doktor a Mindenhatóra utal,[15] tőle eredezteti az örök törvényt, amely a közjóra való törekvéssel és az ész-rendi formulával meghatározza az ember által alkotta törvényeknek azon formuláját, amelynek keretében a ius positivumnak meg kell felelnie az ész-rendnek, hiszen csak ez által lesz (valódi) törvény. A tomista megközelítés ezek szerint az emberi jogok eredetét és alapvetően a jogok eredetét is a Teremtőnek tulajdonítja, azzal, hogy állít egy, az örök törvényhez viszonyuló mércét, amely meghatározza egy adott törvény minőségét azáltal, hogy mennyire felel meg a lex aeternanak.

Aquinói Szent Tamás után, még mindig a természetjogi megközelítésnél maradva, John Locke munkásságát fogom megvizsgálni, legfőbbképpen azért, mert Locke volt az első, aki a természeti törvényből kiindulva, kidolgozta az emberi jogok első összefüggő elméletét.[16] Locke a Két értekezés a kormányzatról című művében[17] azzal a kérdéskörrel foglalkozott, hogy a természeti állapotban lévő személyek vonatkozásában hogyan hatott a természeti törvény és azzal, hogy miért hozták létre ezek a személyek a polgári kormányzatot, vagyis magát az államot.[18] Locke szerint „a természeti állapotot a természeti törvény kormányozza” és ebben az állapotban „az emberek valamennyien egyenlők és függetlenek, senki sem károsíthat meg egy másik embert életében, egészségében, szabadságában vagy javaiban”.[19] Locke voltaképpen a minden ember egyenlő aranyszabályát írta meg. Azt is megválaszolja, hogy ha az ember annyira szabad és szuverén, akkor miért mondana le ezen kiváltságairól? Azért, mert ezen állapota bizonytalan és mindenki „állandóan ki van téve mások kártevéseinek”.[20] Jóllehet, ez a válasz alapozza meg a polgári kormányzat alapját, célját és lényegét, amely szerint, a társadalomba szerveződő személyek lemondanak a természeti állapotban meglévő kiváltságaik egy bizonyos részéről, éppen azért, hogy élvezni tudják azokat (mert a polgári kormányzat oltalmazza ezeket a jogokat).[21] Ezen felfogás Hazánk Alaptörvényében is megjelenik, a „Szabadság és felelősség” I. cikk (1) bekezdés szerint „Az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége”. Ha górcső alá vesszük Locke elvárásait a polgári kormányzat működésétől, az voltaképpen a jogok, különösen az emberi jogok (élet, tulajdon, társulási és politikai szabadság) védelmét várja el[22] attól, amit az Alaptörvény a legmagasabb (alkotmányos) szinten rendez, elsődleges feladatnak kijelölve az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogainak védelmét. Mind Locke mind Szent Tamás egy magasabb rendhez köti az emberi jogok eredetét, előbbi a természeti állapotban meglévő jogokat a természeti rendben meglévő, annak részeként létező normáknak tekinti, és mint posztulátumot fogadja el a létezéssel együtt létező normákként. Ezek a normák az emberek társadalommá formálódásával, közösségé alakulásával együtt megmaradnak a természeti állapotból kilépő polgárok számára is, és a polgári kormányzat az az intézmény, amelynek feladata ezeket megvédeni. Az Angyali Doktor esetében pedig az emberi jogok Istentől származnak, hiszen az örök törvényben kihirdette azokat.

A természetjogi felfogás kritikáját a haszonelvű szemlélet, tehát az utilitarizmus képviselői fogalmazták meg.[23] Szerintük a probléma a természetjogi felfogással az, hogy az emberi jogok, mint magasabb rendű univerzális normák létezése végtére is hit kérdése, mert tudományosan a létezésük nem bizonyítható.[24] Az utilitarizmusnak és a haszonelvű jogfelfogásnak is egyik legjelentősebb képviselője Jeremhy Bentham.[25] Szerinte „a természet az embert két szuverén úr – a fájdalom és az élvezet – kormányzata alá helyezte […] egyedül ők tudják meghatározni mit fogunk tenni”,[26] továbbá azt is vallotta, hogy „a törvény akkor helyénvaló, ha „a lehető legnagyobb szám legnagyobb boldogságát eredményezi”.[27] Bentham jogelméleti megközelítése és a természetjoghoz való viszonya (szerinte a természetes jogok olyanok, mintha „gólyalábakon járó képtelenségek” volnának[28]) kéz a kézben jár a jogpozitivizmussal, amely alapvetően tagadja, hogy léteznének magasabb rendű normák, a jogok eredete kizárólag a törvényből vezethetők le, és az emberi szabadságot biztosító jogok (pozitivista szóhasználattal az állampolgári jogok) kizárólag az alkotmányból erednek és ezt az állam biztosítja.[29] A szóhasználatból (állampolgári jogok) következik, hogy a pozitivista jogfelfogás tagadja az univerzálisan érvényes jogok létét, mert nem minden emberre vonatkoztatja állampolgárai jogait, hanem csupán arra az államra és az abban az államban állampolgársággal rendelkező személyekre, ahol az állampolgári jogokat garantáló alkotmány hatályban van.

Áttérve a moralista felfogásra, annyi hasonlóság bizonyosan van a természetjogi és moralista elméletek között, hogy mindkettőnek meghatározó eleme, az emberi jogok eredetére adott válaszuk tekintetében, hogy az emberi racionalitás, a józan ész a válasz(ok) egyik kiinduló pontja.[30] A moralista felfogást Kanthoz köthetjük, aki szerint az embert az különbözteti meg más élőlényektől, hogy nem csak a szükségleteinek engedelmeskedik, hanem eszes lény is.[31] Az eszes lény, mint kategória két konstitutív elemből tevődik össze a kantiánus megközelítés szerint, az egyik a racionalitás, a másik pedig az, hogy az eszes lény, azaz az ember rendelkezik a voluntasszal, vagyis az akarattal.[32]Az akarat és a racionalitás vezetnek el az öntörvényhozás gondolatához[33], amelynek lényege, hogy az egyén (akárcsak egy törvényhozó testület) belső, önmagára érvényes, a mindennapi cselekvésben a cselekvést szabályozó szabályokat alkothat a mindennapokra[34], ezzel létrehozva egy absztrahált maximát.[35] Ezeket a maximákat akárcsak a jogszabályokat – absztraháltságuk miatt – rálehet vonatkoztatni a leghétköznapibb eseményekre is.[36]A maximák az erkölcsi törvénynek kvázi a passzusait alkotják, az erkölcsi törvény pedig az emberi szabadságon és az eszes lények akaratán nyugszik, mert az eszes lénynek a racionalitás talaján állva, szabadságában áll akaratával megalkotnia belső, öntörvényhozása folyamán azt a maximát, amelyet ésszerű és racionális követnie. Így formálódnak meg a kategorikus imperatívuszok, az erkölcsi parancsok.[37] Kant olyan maximákat alkotott meg, amelyek nagy általánosságban alkalmazhatóak a mindennapi emberi érintkezésben, pl. „Úgy cselekedj, mintha cselekedeted maximáját általános törvényként akarnád megadni”.[38] Az öntörvényhozás így lesz teljes, az adott személy megalkotja a saját maximáját (pl.: minden körülmények között igazat mondok), és úgyis cselekszik, minden esetben, hogy ez a maxima érvényesüljön. Ezekre az erkölcsi alapokra épül Kant jogtana., amelynek lényege, hogy ugyan a jogrend és az erkölcsi rend különböznek egymástól, de ahhoz, hogy a kategorikus imperatívuszok érvényesülni tudjanak jogi értelemben vett törvényekre van szükség.[39] Kant szerint „a jog tehát azoknak a feltételeknek az összesége, amelyben az egyik ember önkénye (akarata) a szabadság általános törvénye szerint egyeztethető össze a másik emberével”,[40] ez a mondat egyrészről az emberi egyenlőség, másfelől a szabadság jogi fundamentumát alkotta meg. Az emberi egyenlőségét[41] azért, mert az emberek akarata (önkénye) nem sorolható különböző szintekre, minden ember akarata, ergo személye egyenlő, és ezt a szabadság általános törvénye garantálja, ahol mindenki egyenlő és az emberi méltányosság – éppen a maximák miatt – garantálva van, hiszen, ha mindenki abból indul ki, hogy úgy cselekszik, mintha cselekedetétnek maximáját általános törvényként akarná megadni, akkora elvileg a méltóság érvényesül. Ez a jogszemlélet vezette az amerikai Ronald Dworkint újkantiánus emberi jogi felfogásának megalkotásához, nézete szerint a kormányzatok nem tagadhatják meg az emberi méltóságot és a politikai egyenlőséget, mint alapvető jogokat[42] ezek, mint „aduk a kártyajátékban”[43] illetik meg az embereket és magasabb rendűek, mint bármely politikai hasznossági cél vagy érdek.[44]

A moralista felfogás tehát az ésszel rendelkező egyénből és az erkölcsből indul ki. Az alapjogok eredetét (az alapjogokat, mint az emberi jogok helyett alkalmazott terminus technikust a moralistákhoz köthetjük,[45] és először az alapjog, mint kifejezés az 1849-es frankfurti birodalmi Alkotmány rendelkezései között fogalmozódott meg, de a bonni Alaptörvény is és az Európai Unió Alapjogi Chartája – nomen est omen – használja a kifejezést)[46] egyfelől az emberi tiszta észből vezeti le, másfelől állít egy erkölcsi mércét is azzal, hogy a kategorikus imperatívuszokat érvényre akarja juttatni a jogrendben.

Végül következzen az a szemlélet, amely az emberi jogok eredetét a nemzetközi jogból vezeti le. E megközelítés lényege, hogy az emberi jogok a nemzetközi jog nélkül nem tudnának univerzálisan érvényesülni.[47] Ennek oka a nemzetközi egyezmények által garantált alapjogokban keresendő, és abban, hogy az olyan nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ – vagy éppen az Európai Unió – megkövetelik a részes államoktól, hogy azokat a jogi dokumentumokat, amelyeket a különböző nemzetközi szinten meglévő organizációk kötelezően ismernek el magukra nézve, a tagállamok ültessék át a nemzeti jogrendszerükbe. Különös jelentőséggel bír az ENSZ és annak Alapokmánya[48] valamint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata.[49] Egyfelől azért, mert az Alapokmány és a Nyilatkozat előtt a szuverén államok belső joghatóságának számított az emberi jogok védelme[50], az Alapokmány (1945) és a Nyilatkozat (1948) megalkotása, valamint a II. Világháború szörnyűségei után az emberi jogok védelme nemzetközi szinten is a mindennapi politikai és jogi párbeszéd része lett,[51] tehát már nem csak az államok szuverén belső ügye volt az alapvető jogok oltalma, hanem a szuverén államok közös ügye lett.[52]

A Nyilatkozat preambulumának a szövege szerint:

A Közgyűlés kinyilvánítja az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, mint azt a közös eszményt, amelynek elérésére minden népnek és nemzetnek törekednie kell abból a célból, hogy minden személy és a társadalom minden szerve, állandóan szem előtt tartva a jelen Nyilatkozatot, oktatás és nevelés útján előmozdítsa e jogok és szabadságok tiszteletben tartását, továbbá hogy fokozatosan megvalósuló hazai és nemzetközi intézkedésekkel biztosítsa azok általános és tényleges elismerését és alkalmazását mind a tagállamok népei körében, mind pedig a joghatóságuk alatt álló területek népei körében.

Mindezzel a Nyilatkozat maga fejezi ki igényét arra, hogy az emberi jogok nemzetközi oltalmazója legyen.

A fejezet címeként azt a kérdést tettem fel, hogy honnan erednek az emberi jogok? Erre a kérdésre olyan választ adni, ami minden kétséget kizáróan valamelyik megközelítést hirdetné ki abszolút győztesként nem lehet. Azt viszont ki lehet jelenti, hogy van igazság mindegyik elgondolásban. Hiszen, ha a pozitivista felfogást veszem alapul, végső soron jogtechnikai szempontból akkor lesz hatályos egy rendelkezés, ha azt a törvényalkotásnak megfelelő szabályok szerint, az erre hivatott törvényhozó szerv elfogadja és szabályszerűen kihirdeti. Ha a nemzetközi jogi felfogást veszem alapul végtére is a különböző alapjogi katalógusokat tartalmazó nemzetközi egyezmények elősegítik és garantálják (a részes államokban biztosan) az emberi jogok érvényesülését. Ha a moralista felfogásból indulunk akkor elfogadhatónak tűnik, hogy végső soron az emberi ész az erkölcs vezetett az alapjogokhoz, és azok az emberi ráció termékei. És végül, az sem lenne elrugaszkodott, ha azt vallanánk, hogy létezik egy nagyobb hatalom (vagy a természet) által megszabott norma és ennek a megértése az emberi természetből fakadóan szívünkbe van írva.

2. A ius vitae, mint alkotmányos alapjog

A ius vitae, mint alkotmányos politikai-társadalmi kérdés három különösen érzékeny, állandó és szűnni nem akaró vitákat generáló területre koncentrálódik, ezek a születés-abortusz, a büntetés-halálbüntetés és az életvégi szép/jó halál, vagyis az eutanázia kérdéskörei, amelyek „kikerülhetetlenül alkotmányossági problémák”.[53] Azért kikerülhetetlenül alkotmányossági problémák, mert kettő első generációs alapjog köré fonódik mind a három eset megítélésének a kérdése, ezek az élethez való jog, és az önrendelkezés jog amelyek az emberi méltóság elidegeníthetetlen részei,[54] hiszen Hazánk közjogi szemléletével azonosan, a monista felfogást tükrözve, élet és méltóság nem szétválasztható.[55] Jóllehet, további jogi kérdést vet fel az, hogy ugyan a halálbüntetés és az eutanázia kapcsán, „nem vitás, hogy az, akinek az élete feletti rendelkezésről szó van, ember”,[56] azonban a megfogant élet és a magzat tekintetében nem ennyire tiszta a kép, ember-e a magzat? A válasz, ha a magyarországi alkotmányosság történetét vizsgáljuk nem egyértelmű. Az viszont kétségtelen, hogy mind a három eset alapjogi kérdés. Hogy miért? Azért, mert az emberi méltóságból és az emberi életből indul ki mind a három nagy kérdéskör, hiszen a halálbüntetés esetén az emberi élet és méltóság[57] elválaszthatatlan társként jelennek meg, és ami a kérdés feltevés lényege az voltaképpen az, hogy jogosult-e az állami hatalom (végső soron a társadalom) mások, és a társadalom védelmezése érdekében embert ölni, a másik kettő kérdéskör pedig érinti az az élethez való jogot[58] és az önrendelkezés jogát, az eutanázia esetén azzal, hogy joga van-e az embernek a saját életét kioltani, míg az abortusz kapcsán azzal, hogy az állapotos nőnek joga van-e a magzat (aki ember vagy emberi lény) életét kioltani. A téma megvitatása során az emberi élet szempontjából kronologikusan haladva, a születés-abortusz kérdéskörével kezdem a vizsgálódást, majd a halálbüntetésre és végül az eutanázia alkotmányjogi megítélésére koncentrálok.

2.1 Abortusz

Mi az abortusz? A Magyar Katolikus Lexikon szerint: „az emberi magzat távozása vagy eltávolítása a méhből”,[59] egyszóval magzatelhajtás. A magzatelhajtás jogi kereteinek meghatározása és szabályozása két nézőpont köré csoportosulnak, egyfelől a „pro choice” pártiak köré,[60] akik szerint a nő önrendelkezési joga eldönteni azt, hogy mit kezd a benne megfogant és fejlődő élettel, másfelől pedig a „pro life” pártiak köré,[61] akik az életet, mint megóvandót az önrendelkezési jog elé helyezik.[62] A szabályozások tekintetében, amelyek lehetővé teszik a magzatelhajtást, megkülönböztethetünk két modellt, a határidős modellt, illetve az indikációs modellt.[63] Előbbi lényege, hogy meghatározott időn belül, lehetővé teszi a magzatelhajtást,[64] csak valamilyen törvényben meghatározott okkal lehetséges.[65] Ezen technikai és fogalommeghatározó sorok után rátérek az abortusz[66] hazai jogi megítélésére.

„Amint a petesejt megtermékenyül, megkezdődik az élet, mely nem az apáé, nem az anyáé, hanem egy új emberi lényé, aki önmagáért növekszik. Soha nem lesz emberré, ha első pillanattól fogva nem az.”[67] Ezek szerint az Evangelium Vitae a fogantatástól már embernek tekinti a megfogant életet. De hogyan áll ehhez az orvostudomány? Hiszen a jogi értékelés szempontjából fontos egyfelől az egyházi álláspont, jóllehet erkölcsi alapot biztosít az egyházi vallásos tanítás a jogalkotó és az állam számára is, hiszen az állam nem lehet erkölcstelen, az orvostudomány pedig egzaktsága révén tudományosan is megalapozhat – illetve megcáfolhat bizonyos álláspontokat, végsősoron igazolhat és diszkreditálhat. Tehát az orvostudomány egyes képviselői szerint[68] a fogamzás pillanata az emberi élet kezdete.[69] A Magyar Orvos Etikai Kódex szerint II. 2.2 (17) bekezdése szerint „az ember életének kioltását célzó tevékenység mind az orvosi hivatással, mind az orvosi etikával összeegyeztetetlen, egyben kirívóan súlyos vétség”.[70] Ezen nem törvényi rendelkezések és megközelítések után az Alaptörvény, mint erga omnes törvény adhat további támpontot az abortusz[71] szabályozásával kapcsolatban. Az Alaptörvény ’Szabadság és felelősség’ II. cikke szerint „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantástól kezdve védelem illeti meg.” Az alkotmányos rendelkezés alapján láthatunk egy kettősséget, miszerint különbség van az emberi élet és a magzat élete között, hiszen az Alaptörvény különbséget tesz a magzat élete és az ember élete között azzal, hogy külön kiemeli az előbb idézett részben a magzati életet és az azt megillető védelmet. Tehát az Alaptörvény nem követi az Evangelium Vitae és a Jobbágyi Gábor könyve alapján idézett orvosi szakvéleményeket, miszerint a fogamzás pillanata az emberi élet, ha ezt az Alaptörvény is elismerné, nem tenne különbséget élet és élet között. Ezekből kiindulva választ kell találni arra a kérdésre, hogy honnan is emberi az élet és meddig beszélhetünk magzati életről?

A kérdéskörrel a 64/1991. (XII.17.) AB határozat[72] foglalkozott. Az Alkotmánybíróság[73] határozatában felvetette a kérdést, hogy a „magzat jogilag ember-e”, továbbá az, hogy „alanya lehet-e a jogoknak”. A kérdés megítélésére, tehát annak eldöntésére, hogy jogilag ember-e a magzat a jogalanyiság a kulcs. A jogalanyiság jogi vonatkozásait a Polgári Törvénykönyv szabályozza. A teljes képhez hozzátartozik, hogy az Alkotmánybíróság fent említett határozatát a régi Alkotmány és a régi Ptk. alapján hozta, de a norma szövegek lényegében a jelenleg hatályos rendelkezésekkel azonos célt és joghatást váltottak ki. A régi Ptk. (1959. évi IV. törvény) 8. §-a foglalkozott a jogképességgel, a 8. § (1) bekezdés szerint „minden ember jogképes, jogai és kötelezettségei lehetnek”, a jelenleg hatályos Ptk. (2013. évi V. törvény) 2:1. § (1) bekezdése szó szerint megegyezik a korábbival. Ezek szerint, minden ember jogképes, tehát a jog számára látható, érzékelhető jogalany, aki jogosult és kötelezett lehet. A kérdés továbbra is, hogy a magzat jogképes-e? A régi és az új Ptk. is az élve születés jogi feltételét szabja a jogképességnek (a két törvény norma szövege itt is egyezést mutat) ezek szerint: „a jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától illeti meg”. Ezek tükrében az Alkotmánybíróság határozatában a következőt állapította (avagy nem állapította) meg:

Az ember alapvető jogi helyzetének jellemzője, hogy jogképessége független bármely tulajdonságától. Alapvetően érvényes ez az élethez és méltósághoz való jogra is. (Az e jogok feltétlenségének elismerése körüli vita pedig egyformán érint „mindenkit”.) Ha a megszületett ember emberi minőségét kifejező jogállására sem egyéni tulajdonságai, sem az állapotával (pl. életkor) járó tipikus tulajdonságok nincsenek semmiféle hatással, akkor a magzat fejlettsége, s más sajátosságai is közömbösek lehetnek a jogképesség és az élethez és méltósághoz való jog szempontjából. A tartalmi státuszjogok által garantált absztrakt egyenlőséget, amely az erkölcsi ember-fogalom jogi megfelelője, a jogalanyiság születés előttre való kiterjesztése nem érinti. A mai jog ember-fogalmának másik eleme, hogy a jogalanyiság a születéssel kezdődik. Ennek akkor volt elvi jelentősége, amikor általa minden ember egyenlőségét lehetett megalapozni, s a különböző ember-fogalmakat összhangba hozni. Mára kétségessé vált, hogy ellátja-e még ezeket a funkcióit, mert a természetes ember-fogalom kiterjedőben van. A törvényhozónak kell értékelnie a magzattal kapcsolatos természettudományos és etikai álláspontokat, továbbá mérlegelnie a magzatról való gondolkodás megváltozásának ellentétes társadalmi irányzatait, s eldöntenie, hogy ezek változását indokolt-e jogilag is követni. A fentiek szerint az Alkotmányból nem következik, hogy a magzat jogalanyiságát el kellene ismerni, de az sem, hogy ne lehetne a magzatot jogilag embernek tekinteni. Az emberi státusznak ez a kiterjesztése ugyanis a jogi ember-fogalomnak az alapjogok szempontjából fontos elemeit — más-más okból — valójában lényegesen nem érinti.[74]

Tehát az Alkotmánybíróság a jogalkotóra bízta annak eldöntését, hogy rendelkezzen arról, hogy mikor lesz jogilag ember az ember és a magzat jogképes-e, avagy továbbra is az élve születés, mint jogi feltétel a meghatározó. A jogalkotó expressis verbis az ember jogi meghatározását nem foglalta törvényi rendelkezésbe, de a magzatot, mint „emberi lényt” nevezi meg az egészségügyről szóló az 1997. évi CLIV. törvény 165. § b) bekezdésében,[75] tehát a törvényhozó az Alkotmánybíróság határozata által megadott (meghagyott) jogával (lehetőségével), hogy meghatározza az ember jogi fogalmát ugyan nem élt, de ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy a jogalkotó szerint a magzat nem ember, mert nem rendelkezett róla máshogy, mint azelőtt, sőt a magzatnak horribile dictu a megszületéshez sincs joga.[76] Továbbá, igazolva a jogalkotó felfogását magzat nem emberi felfogásáról (az „emberi lény” szemléletet erősítve), az 1992.évi LXXIX. törvényben, amely a magzati élet védelméről szól, paradox módon lehetővé tette, hogy a magzatnak, vagyis „a méhben fejlődő emberi lénynek” az életét legálisan kiolthassák.

A törvény ugyanis az 5-13. §-aiban foglaltak szerint, amely rész a terhesség megszakításáról szól, lényegében bármikor lehetővé teszi az abortuszt[77] – hiszen az állapotos nő testi vagy lelki súlyos válsághelyzete, amely a legális definíció szerint „testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz”,[78] jogi felhatalmazást ad az állapotos nő számára, hogy döntés hozzon a benne fejlődő életről (pro choice) s amely törvényi rendelkezés összhangban a 48/1998. (XI.23) AB határozattal,[79] mely megállapította, hogy „nem alkotmányellenes, ha törvény az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén lehetővé teszi a terhesség megszakítását”.[80]

Véleményem szerint kompromisszumos megoldást hozhatna akkor az állam a „pro choice” kontra „pro life” vitában, hogy ha a fogamzásgátlást, és annak egyes formáit (mint az az implantátum vagy a spirálbeültetése stb.) ellenszolgáltatás nélkül, ingyenesen lehetővé tenné az állampolgárok számára, oly módon, hogy ahhoz mindenki, aki akar hozzáférhetne, a másik oldalról viszont az abortuszt csak adott, törvényben meghatározott rendkívüli esetekben engedélyezné (pl. ha a terhesség bűncselekmény következménye vagy a születendő gyermek beteg lenne). Hiszen „pro choice” mindenki dönthetne ebben az esetben úgy, hogy aki nem akar gyermeket vállalni, fogamzásgátláshoz folyamodik, hiszen az állam minden lehetőséget megadna erre, így önrendelkezési joga kiterjedne arra, hogy kérvényezheti – ingyenesen – a fogamzásgátláshoz szükséges eszközöket. Továbbá, a magzat oltalma túlmutat az élve születésen, hiszen ahhoz, hogy élve születhessen, először is biztosítani kell(ene), hogy ne lehessen a magzatelhajtást a jogszabály engedélyével elkövetni, hiszen a magzat által „az élet megjelent, és mi láttuk” (1Jn 1,2).

2.2 Halálbüntetés

Az élet kezdetét körülölelő kérdések után áttérek a halálbüntetés kérdéskörére, mint az emberi méltóságot súlyosan sértő büntetőjogi jogintézmény alkalmazhatóságának kérdésére. A dilemma a halálbüntetés kapcsán az élethez való jog, és az emberi méltóság kapcsán öleli körül a halálbüntetés intézményét.[81] Az állami büntetőhatalom kezdetektől fogva élt a valódi ultima ratioval, a halálbüntetéssel.[82] Hammurapival kezdve, Mózesen keresztül egészen a rómaiak és az ókori görög városállamokkal bezárólag valamennyi ősi állam ismerte, és alkalmazta a halálbüntetést.[83] Ezen ősi jogintézmény eltörlésére irányuló törekvések legmarkánsabban és leghangsúlyosabban Cesare Beccaria Bűntett és büntetés című művével kaptak lendületre.[84] Beccaria kifejtette, hogy a halálbüntetés jogtalan, szükségtelen és igazságtalan, továbbá az állam nem rendelkezhet polgárainak az élete felett.[85] Ezen felfogás áthatotta (és össze is foglalja) az abolicionista mozgalmak lényegi elemeit[86] (sőt Beccaria hatására Lipót toszkán nagyherceg (későbbi magyar király) Toscana államban eltörölte a halálbüntetést[87]), jóllehet az abolíció Hazánkban egészen 1990-ig várat majd magára,[88] ez azonban nemzetközi viszonylatban nem is annyira kirívó,[89] sőt!

Beccaria hatása elvitathatatlan, de az abolíció, mint globális folyamat megkésve, Beccaria után majdhogynem két évszázaddal érkezett el globálisan.[90] 1983-ban az Európa Tanács elfogadta az Európai jogok európai egyezményének 6. kiegészítő jegyzőkönyvét,[91] amely in concreto háborús időkre korlátozta a halálbüntetés alkalmazhatóságát, tehát békeidőkben megvalósította az abolíciót.[92] 1989-ben az ENSZ Közgyűlése által elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányához fűzött 2. fakultatív jegyzőkönyv 1.cikk 1. bekezdése kimondja „A jelen jegyzőkönyv részes államainak joghatósága alá tartozó személyeken nem szabad halálbüntetést végrehajtani”.[93] Az Európai Unió Alapjogi Chartájának I. cím 2.cikk (2) bekezdése szerint: „senkit nem lehet halálra ítélni vagy kivégezni”. Továbbá releváns nemzetközi jogi dokumentum az Európa Tanács égisze alatt elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezménye,[94] különösen a 2002. május 3-án Vilniusban elfogadott Tizenharmadik Kiegészítőjegyzőkönyvének[95] az 1.cikke, amely a halálbüntetés eltörléséről szól. Magyarország kötelezőnek fogadja el ezeket a nemzetközi jogi dokumentumokat és azok tartalmát, hiszen részes állama mind az Európai Uniónak, mind pedig az Európa Tanácsnak. Azonban, mint már korábban említésre került, az abolíció egészen 1990-ig váratott magára.

Magyarországon a halálbüntetés intézménye az államalapítás óta végig kíséri és kísérti történelmünket.[96] Szemere Bertalannak, első felelős kormányunk, első felelős belügyminiszterének felvilágosult szellemisége,[97] amely az 1841-ben megjelent A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről[98] művében abolicionista nézeteit kiemelve, a halálbüntetés kapcsán ezt írja: „S mely napon a törvényhozót kétely szállja meg e rettenetes jog iránt, mely napon a vérpadtól borzalommal fordul el s kérdi magától: vajjon midőn egy bűnt megbüntetett maga nem követett e el egy újat” (Sic!).[99] Ez a kétely majdhogynem 150 évig nem szállta meg a törvényhozót, de ennek a kételynek gátat szabott az a hatalom, amely a polgári és politikai szabadságnak is gátat szabott Hazánkban, ez pedig nem volt más, mint a kommunista diktatúra. Az elvtársak bukását követően, a szabadság, mint friss tavaszi levegő áramlott Hazánk köz- és magánéletébe. A halálbüntetés eltörlésének mérföldköve az Alkotmánybíróság 23/1990. (X.31.) határozata, amely a halálbüntetést 8:1 arányban[100] alkotmányellenesé nyilvánította.[101]

Az Alkotmánybíróság a régi Alkotmány 54. § (1) bekezdését,[102] amely szerint „A Magyar Köztársaságban minden embernek vele született joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani”, összevetette a régi Alkotmány 8. § (2) bekezdésével,[103] amely szerint „A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége”. Ez a két paragrafus közjogi kollíziót jelentett, mert az 54. § (1) nem tiltotta, az emberölést, csupán abban az esetben, ha az önkényes, a 8. § (2) azonban igen:[104] „Az emberi méltóság, mint a személyiség integritása, az emberi élettel együtt az emberi lényeget jelenti. A méltóság-voltunknak és értékünknek felemelő és feltétlen tiszteletet parancsoló volta, emberi lényegünk rangja. Ugyanúgy a priori érték, mint az élet és a létezés ember dimenzióját fejezi ki. Emberlét és emberi méltóság egymástól elválaszthatatlanok.”[105]

Schmidt Péter alkotmánybíró, az egyetlen olyan alkotmánybíró, aki ’nemmel’ szavazott azzal kapcsolatban, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes-e, avagy sem,[106] különvéleményében a kollízióban lévő normaszövegekkel kapcsolatban kifejtette:

A hatályos Alkotmány 8. és 54. szakaszai egymásnak ellentmondó rendelkezést tartalmaznak. Míg az 54. § (1) bekezdése az élettől való önkényes megfosztást tiltja és ezzel nem helyezi hatályon kívül a halálbüntetés lehetőségét, addig az időben később keletkezett 8. § (2) bekezdése még törvények útján sem engedi meg az alapvető jogok lényeges tartalmának korlátozását. Ebből már levezethető a halálbüntetés tilalma is. Az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik ugyan az Alkotmány értelmezése, de az egymással ellentétes alkotmányi rendelkezések feloldása már az alkotmányozási hatalommal rendelkező Országgyűlés joga és kötelessége. Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti át.[107]

Schmidt Péter a lex posteriori derogat legi priori elve alapján, az időben később keletkezett 8. § (2) bekezdés szerint a halálbüntetés tilalma megállapítható ugyan, de a kollízió feloldására nem az Alkotmánybíróság, hanem az Országgyűlés hivatott.[108]

Jóllehet, mára már Hazánkban és Európa legtöbb jogállamában is szinte elképzelhetetlen a halálbüntetés alkalmazása, mint büntetőjogi szankció és talán Szemere Bertalan és Beccaria is elégedetten lapozgatná az abolíciót intézményesítő európai büntető törvényeket. Az emberi méltóság és az élet kéz a kézben diszkreditálja az állammal szemben a halálbüntetés alkalmazhatóságát, ámbár a kérdés sokszor felmerülhet, hogy a halálbüntetést nem éppen olyan elkövetőkkel szemben kellett alkalmazni, akik mások életét és emberi méltóságát semmibe vették?

2.3 Eutanázia

Az eutanázia jelentése: jó halál,[109] de fontos kiemelni, hogy az eutanázia szó nem jogi kategória.[110] Ez alatt a „jó” alatt, a fájdalommentességet, és a szenvedők szenvedéseinek – ergo életének – kegyeleti okokból való megrövidítését értjük.[111] Mai viszonylatokban kétségkívül az orvos–beteg vonatkozásában merül fel az eutanázia alkalmazhatósága, de ha a hippokratészi eskü szövegét vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy az ókorban – legalábbis a görög városállamokban – bizonyosan nem volt alkalmazható az orvos–beteg viszonyban[112] annak aktív formája, hiszen az eskü szövege szerint „senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri”.[113] A halálos méreg adás egy aktív tevékenység, amiből az következik, hogy az orvos aktív szerepvállalással hozzájárul ahhoz, hogy a beteg meghaljon.[114] Ez nagyjából az aktív eutanáziának a lényegét is leírja, hiszen az orvos tevéssel, megöli a beteget.[115] Azonban az aktív formának létezik egy ellenpárja, a passzív eutanázia[116], amely a be nem avatkozással, mulasztással éri el a halált.[117] Beszélhetünk továbbá, direkt és indirekt, valamint önkéntes és kényszerű eutanáziáról.[118] A direkt eutanázia esetén az orvos tevéssel, szándékosan megöli a beteget, ez olyan, mint az aktív eutanázia, azonban az indirekt eutanázia egy a szándékon túlmutató tevékenység, amely szándéktól függetlenül oltja ki a beteg életét.[119] Az önkéntes eutanázia – nomen est omen – a beteg hozzájárulásával történik, a beteg akarja, hogy az asszisztált öngyilkosságot elkövessék,[120] ezzel szemben a kényszerű eutanázia olyan szomorú eseményeket idéz fel, mint pl. az „aktion T4” program a hitleri Németországban:

1939 októberétől kezdődően a közegészségügyi hatóságok arra kezdték ösztönözni a fogyatékkal élő gyermekek szüleit, hogy kisgyermekeiket adják be a Németországban és Ausztriában erre a célra kijelölt gyermekklinikák egyikébe. A klinikákon valójában a gyermekek megsemmisítését hajtották végre. Ezekben a kifejezetten erre a célra felvett egészségügyi személyzet halálos gyógyszer-túladagolással vagy éheztetéssel gyilkolta meg a fiatal ápoltakat.[121]

Az eddigiek vázolása főleg az orvos és a beteg viszonyokban jelent meg – természetesen kivételt képez a szörnyű „aktion T4” program –, azonban elhatárolási szempontból fontos kiemelni az öngyilkosság és a kívánatra ölés cselekményét is.[122]

Az eutanázia jogi értékelése szempontjából fontos kiemelni a betegeket megillető, az ellátás visszautasításához való jogot.[123] A jogintézmény lényege, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő beteget megilleti az életfenntartó, az életet meghosszabbító kezelés visszautasításának a joga.[124] Hazánkban is megvan a lehetőség a jogintézmény alkalmazására. Ezt az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 20–23. §-a garantálja.[125] A 20. § szerint a cselekvőképes beteget megilleti az ellátás visszautasításának a joga. A törvény továbbá meghatároz bizonyos feltételeket ahhoz, hogy az ellátás visszautasítása jogszerű legyen, ezek a feltételek a következők: a visszautasításra vonatozó jognyilatkozatot teljes bizonyító erejű magánokiratban vagy közokiratba foglalták,[126] a beteg belátási képességét háromtagú orvosbizottság vizsgálja és azt is, hogy valóban gyógyíthatatlan beteg,[127] s végül, a betegnek még egyszer nyilatkoznia kell arról, hogy valóban visszautasítja az ellátást.[128] Azonban ez egyes szerzők szerint nem egyenlő a passzív eutanáziával.[129] Azért nem, mert a törvény által megszabott feltételek teljesülése esetén, amelyek lehetővé teszik az ellátás visszautasítását, az orvosnak csak az adott kezelésre nincs jogosultsága, a beteget el kell látnia, ápolnia kell, többek között azért is, mert nyilatkozatát visszavonhatja,[130] továbbá a beteg nem az életéről dönt, hanem a beavatkozásról.[131] Annyi bizonyos, hogy kétségkívül vékony a határ, a passzív eutanázia és az ellátás visszautasításához való jog között, feltéve persze, ha van egyáltalán közöttük határvonal.

Az eutanázia kérdéskörével az Alkotmánybíróság is foglalkozott, a 22/2003. (IV.28.) AB határozatban,[132] amelyben az Alkotmánybírósághoz több indítvány érkezett a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők életük kegyes és kíméletes befejezésével kapcsolatban. Az Alkotmánybíróság a következő álláspontra jutott:

A törvény e célkitűzéseiből következik, hogy a beteg, önrendelkezési jogából adódóan, jogosult eldönteni, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, és az ellátás során mely beavatkozások elvégzéséhez járul hozzá, illetőleg melyeket utasít vissza. Annak, hogy a beteg a beavatkozással kapcsolatos beleegyezését állapotának, betegsége természetének és várható lefolyásának ismeretében adja meg vagy utasítja vissza, az a biztosítéka, hogy az Eütv. a beteg alapvető jogává teszi, hogy állapotáról folyamatos tájékoztatást kapjon.

Erre alapozva minden kérelmet elutasított, és nem tágította az Eütv. rendelkezéseit, sőt a Btk. kimondottan szankcionálja az öngyilkosságban való közreműködést.[133] „Megosztani valakivel öngyilkos szándékát és segíteni őt az úgynevezett »segített öngyilkosságban« (suicidium adiutum) azt jelenti, hogy bűntárs, olykor fő cselekvő lesz az ember egy olyan igazságtalan cselekedetben, melyet semmi módon nem lehet igazolni, még akkor sem, ha kérték.”[134]

Bibliográfia

Blasszauer Béla: A jó halál (Eutanázia), Budapest, Gondolat, 1984.

Busa Csilla – Zeller Judit – Csikós Ágnes: Életvégi kívánalmakkal és döntésekkel kapcsolatos vélemények és ismeretek a magyar társadalomban, Kharón – Thanatológiai Szemle, XXII. évf., 2018/3, 9–26.

Chesterton, Gilbert K.: Aquinói Szent Tamás, Budapest, A Szent István Társulat kiadása, 1938.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás: A nemzetiségek parlamenti képviseletének elmélete és gyakorlata, Acta Humana, V. évf., 2017/3, 23–36.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia, in Kaiser Tamás (szerk.): Jó állam jelentés 2016, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2016.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia hatásterület, in Kaiser Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2017, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Cservák, Csaba – Farkas, György Tamás: Development of the Nationality Law in Hungary, Journal on European History of Law, Vol. 11, No. 1 (2020)

Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: A demokrácia mérhetőségének, kutatásának aktuális kérdései, Államtudományi Műhelytanulmányok, 2016/27.

Farkas György Tamás: A kisebbségek parlamenti képviseletére vonatkozó speciális választójogi szabályozások elhatárolása az aktív és a passzív választójog alapján, Parlamenti Szemle, VII. évf., 2022/2, 25–46.

Farkas, György Tamás – Rimaszécsi, János: Current issues of measurability and research of democracy, in Kaiser, Tamás (ed.): Measurability of Good State and Good Governance II, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Farkas György Tamás: Kisebbségek és a választójog, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, 2021. Jogtudományi Különszám

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIT, III. évf., 2020/2.

Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Filó Mihály – Kiss Máté Jenő: Az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítség büntetőjogi megítélése, in Filó Mihály (szerk.): Autonómia, életvédelem, jogbiztonság: az életvégi döntések szabályozása, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2022, 153–161.

Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Budapest, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, 2015.

Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé – a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010.

Frivaldszky János: A jogi gondolkodás mérföldkövei. A kezdetektől a XIX. század végéig, Budapest, Szent István Társulat, 2021.

Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Budapest, Osiris, 2003.

Jobbágyi Gábor: Az élet joga, Budapest, Szent István Társulat, 2004.

Kiss János: Az Alkotmánybíróság az élethez való jogról, Jogtudományi Közlöny, XLVII. évf., 1992/3-4, 118–133.

Köbel Dávid: Az önrendelkezési jog és az életvégi döntések jogdogmatikájának nemzetközi összehasonlítása, Jog-Állam-Politika, XVI. évf., 2024/1, 55–76.

Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1.

Pokol Béla: Autentikus jogelmélet, Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2010.

Ronga Adrienn: Az élet elejéhez kötődő alkotmányos kérdések, avagy az abortusz alkotmányjogi megítélése, KRE-DIt, VII. évf., 2024/1, 110–120.

Schanda Balázs – Balogh Zsolt: Alkotmányjog – alapjogok, Budapest, Pázmány Press, 2019.

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2012.

Szemere Bertalan: A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről, Kiadva Budán a’ Magyar Királyi Egyetem Betűivel, 1841.

Tóth Gábor Attila: A második abortuszdöntés bírálata, Fundamentum, III. évf., 1999/1, 81–91.

Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés intézményének egyetemes és magyarországi jogtörténete, Budapest, Századvég Kiadó, 2010.

Tóth J. Zoltán: Élethez való jog és életvédelem pro futuro, Pázmány Law Working Papers 2011/12, 1–21.

Egyéb források

Abortusz, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/A/abortusz.html

A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe, Magyar Orvosi Kamara, 2022, https://mok.hu/public/media/source/Etikai%20K%C3%B3dex%20hat%C3%A1lyos%202022%2005%2028%20(1).pdf

Az eutanázia program és az „Aktion T4”, Holokauszt Enciklopédia, 2024, https://encyclopedia.ushmm.org/content/hu/article/euthanasia-program

Eutanázia, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/E/eutanázia.html

Evangelium Vitae, Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, https://regi.katolikus.hu/
konyvtar.php?h=78

Hippokratészi eskü, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/H/
hippokrat%C3%A9szi%20esk%C3%BC.html

Szemere Bertalan életrajz, munkássága, Országgyűlési Könyvtár, https://konyvtar.parlament.hu/szemere-bertalan

Hivatkozások

  1. Schanda Balázs – Balogh Zsolt: Alkotmányjog – alapjogok, Budapest, Pázmány Press, 2019, 11.
  2. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 12.
  3. Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Budapest, Osiris, 2003, 35.
  4. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 35.
  5. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 36.
  6. Uo.
  7. Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Budapest, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, 2015, 41.
  8. Uo.
  9. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 36.
  10. Gilbert K. Chesterton: Aquinói Szent Tamás, Budapest, A Szent István Társulat kiadása, 1938, 72.
  11. Frivaldszky János: A jogi gondolkodás mérföldkövei. A kezdetektől a XIX. század végéig, Budapest, Szent István Társulat, 2021, 97.
  12. Uo. 101
  13. Uo.
  14. Uo. 99.
  15. Uo.
  16. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 37.
  17. Uo.
  18. Uo.
  19. Uo. 38.
  20. Uo.
  21. Uo.
  22. Az alapvető jogok védelme és tiszteletben tartása egyik alapeleme a demokráciának. A demokrácia mérhetőségéről ld. részletesen Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia, in Kaiser Tamás (szerk.): Jó állam jelentés 2016, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2016, 98–119.; Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia hatásterület, in Kaiser Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2017, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2017, 98–120; György Tamás Farkas – János Rimaszécsi: Current issues of measurability and research of democracy, in Tamás, Kaiser (ed.): Measurability of Good State and Good Governance II, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017, 119–142; továbbá Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: A demokrácia mérhetőségének, kutatásának aktuális kérdései, Államtudományi Műhelytanulmányok, 2016/27, 2–22.
  23. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 15.
  24. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 42.
  25. Uo. 44.
  26. Uo.
  27. Uo.
  28. Uo.
  29. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 15.
  30. Uo. 13.
  31. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 47.
  32. Uo.
  33. Pokol Béla: Autentikus jogelmélet, Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2010, 35.
  34. Uo.
  35. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 47.
  36. Uo.
  37. Uo.
  38. Pokol Béla: Autentikus jogelmélet 35.
  39. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 50.
  40. Uo.
  41. Az egyenlőség formai és morális fogalmáról ld. részletesen Farkas György Tamás: Kisebbségek és a választójog, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024, 86–98.; illetve ennek a választójogban történő megvalósulását illetően ld. még Cservák Csaba – Farkas György Tamás: A nemzetiségek parlamenti képviseletének elmélete és gyakorlata, Acta Humana, V. évf., 2017/3, 23–36; valamint Csaba Cservák – György Tamás Farkas: Development of the Nationality Law in Hungary, Journal on European History of Law, Vol. 11, 2020/1, 145–151.; Farkas György Tamás: A kisebbségek parlamenti képviseletére vonatkozó speciális választójogi szabályozások elhatárolása az aktív és a passzív választójog alapján, Parlamenti Szemle, VII. évf., 2022/2, 25–46.
  42. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 14.
  43. Halmai-Tóth: Emberi jogok, 51.
  44. Uo.
  45. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 14.
  46. Uo. 14–15.
  47. Uo. 16.
  48. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 67.
  49. Schanda-Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 16.
  50. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 66.
  51. Schanda-Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 16.
  52. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 67.
  53. 64/1991.(XII.17.) AB határozat
  54. Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2012, 159.
  55. Uo.
  56. 64/1991.(XII.17.) AB határozat
  57. Az emberi méltósághoz való joggal összefüggésbe ld. még Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1, 2.
  58. Vö. Tóth J. Zoltán: Élethez való jog és életvédelem pro futuro, Pázmány Law Working Papers 2011/12, 1–21.
  59. Abortusz, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/A/abortusz.html (Letöltés: 2025. április 20.)
  60. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 109.
  61. Uo.
  62. Uo.
  63. Uo. 110.
  64. Uo.
  65. Uo.
  66. Vö. Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé – a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010, 19.
  67. Evangelium Vitae, Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=78 (Letöltés: 2025. április 20.), 60.pont
  68. Itt Jobbágyi Gábornak „Az élet joga” című művére támaszkodom, aki Surján Lászlót és Czeizel Endrét idézi. Jobbágyi Gábor: Az élet joga, Budapest, Szent István Társulat, 2004, 22.
  69. Uo.
  70. A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe, Magyar Orvosi Kamara, 2022, https://mok.hu/public/media/source/
    Etikai%20K%C3%B3dex%20hat%C3%A1lyos%202022%2005%2028%20(1).pdf
    (Letöltés: 2025. április 20.)
  71. Vö. Ronga Adrienn: Az élet elejéhez kötődő alkotmányos kérdések, avagy az abortusz alkotmányjogi megítélése, KRE-DIt, VII. évf., 2024/1, 110–120.
  72. Vö. Kiss János: Az Alkotmánybíróság az élethez való jogról, Jogtudományi Közlöny, XLVII. évf., 1992/3-4, 118–133.
  73. Ehelyütt meg kell jegyeznünk, hogy az alkotmánybíróság alapjogvédelmi tevékenységében az alkotmányjogi panasz jogintézményének fejlesztése és az ún. valódi alkotmányjogi panasz bevezetése komoly előrelépést jelentett, melyet illetően ld. részletesebben: Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, 2021. Jogtudományi Különszám, 1–16.; Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIT, III. évf., 2020/2, 1–35.; illetve Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567.
  74. 1991.(XII.17.) AB határozat
  75. Eütv. 165. § b) magzat: a méhen belül fejlődő emberi lény a terhesség 12. hetétől.
  76. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 344.
  77. Ua.
  78. Ua.
  79. Vö. Tóth Gábor Attila: A második abortuszdöntés bírálata, Fundamentum, III. évf., 1999/1, 3.
  80. 48/1998. (XI.23) AB határozat
  81. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 314.
  82. Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés intézményének egyetemes és magyarországi jogtörténete, Budapest, Századvég Kiadó, 2010, 11.
  83. Uo. 11–14.
  84. Uo. 117.
  85. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 314.
  86. Uo.
  87. Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés, 119.
  88. Uo. 322.
  89. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 315.
  90. Uo. 315.
  91. Uo.
  92. Uo.
  93. Uo.
  94. Uo. 316.
  95. Uo.
  96. Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés, 322.
  97. Szemere Bertalan életrajz, munkássága, Országgyűlési Könyvtár, https://konyvtar.parlament.hu/szemere-bertalan (Letöltés: 2025. április 20.)
  98. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 322.
  99. Szemere Bertalan: A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről, Kiadva Budán a’ Magyar Királyi Egyetem Betűivel, 1841, 118.
  100. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 324.
  101. Uo. 322.
  102. Uo. 323.
  103. Uo.
  104. Uo.
  105. Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön alkotmánybírók párhuzamos véleménye, 23/1990. (X. 31.) AB határozat
  106. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 323.
  107. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleménye, 23/1990. (X. 31.) AB határozat
  108. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 324.
  109. Blasszauer Béla: A jó halál (Eutanázia), Budapest, Gondolat, 1984, 7.
  110. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 347.
  111. Eutanázia, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/E/eutan%C3%A1zia.html (Letöltés: 2025. április 20.)
  112. Jobbágyi: Az élet joga, 273.
  113. Uo.; valamint Hippokratészi eskü, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/H/hippokrat%C3%A9szi%20esk%C3%BC.html (Letöltés: 2025. április 20.)
  114. Vö. Köbel Dávid: Az önrendelkezési jog és az életvégi döntések jogdogmatikájának nemzetközi összehasonlítása, Jog-Állam-Politika, XVI. évf., 2024/1, 55–76.
  115. Jobbágyi: Az élet joga, 273.
  116. Vö. Busa Csilla – Zeller Judit – Csikós Ágnes: Életvégi kívánalmakkal és döntésekkel kapcsolatos vélemények és ismeretek a magyar társadalomban, Kharón – Thanatológiai Szemle, XXII. évf., 2018/3, 9–26.
  117. Uo.
  118. Uo. 275.
  119. Uo.
  120. Vö. Filó Mihály – Kiss Máté Jenő: Az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítség büntetőjogi megítélése, in Filó Mihály (szerk.): Autonómia, életvédelem, jogbiztonság: az életvégi döntések szabályozása, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2022, 153–161.
  121. Az eutanázia program és az „Aktion T4”, Holokauszt Enciklopédia, 2024, https://encyclopedia.ushmm.org/
    content/hu/article/euthanasia-program
    (Letöltés: 2025. április 20.)
  122. Jobbágyi: Az élet joga, 277.
  123. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 349.
  124. Jobbágyi: Az élet joga, 296.
  125. Uo.
  126. Szabó: Tansegédlet, 161.
  127. Uo.
  128. Uo.
  129. Jobbágyi Gábor: Az élet joga, 297.
  130. Uo.
  131. Uo.
  132. Szabó: Tansegédlet, 161.
  133. A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény, 162. §
  134. Evangelium Vitae, III. fejezet: Ne ölj! 66.

 

Mátyás Anna Réka: Kínai Sherlock Holmes a császárság után és a kommunizmus előtt

A „mandarinkacsa és pillangó” irodalmi irányzat (yuanyang hudie pai 鴛鴦蝴蝶派)[1] a 20. század első felében, különösen az 1910-es és 1920-as években népszerű kínai irodalmi műfajnak számított, mondhatni ez volt a korabeli kínai ponyva. A mandarinkacsák, amelyek gyakran párban láthatók, valamint a pillangók, amelyek a „Pillangószerelmesek” (Liang Shanbo yu Zhu Yingtai 梁山伯與祝英臺) című történet révén váltak szimbólummá, hagyományosan a romantikus szerelem jelképei. Azonban ez az irodalmi irányzat nem csupán szerelmi történeteket foglalt magában, hanem botrányokat és bűncselekményeket is bemutatott. A műfaj népszerűsége azonban az 1930-as években, a japán inváziót követően fokozatosan hanyatlott.[2]

Az irányzat kialakulása összefüggött a sajtó és a könyvkiadás fejlődésével. 1906-ban Sanghaj, amely Kína legnagyobb kereskedelmi kikötővárosa volt, már számos folyóirattal rendelkezett. Ezek a kiadványok politikai kommentárokat és híreket tartalmaztak, de egyre több helyet kaptak bennük a versek és szórakoztató cikkek, írások is. Idővel ezek a tartalmak külön rovatokba, majd önálló irodalmi folyóiratokba szerkesztve jelentek meg. Az ilyen városi irodalmi magazinok a kereskedelmi kikötőkre, modern városokra, a nyomdaiparra és a tömegmédiára támaszkodva szolgálták ki az urbanizálódó társadalom szórakozási igényeit, miközben piacot és olvasóközönséget teremtettek. Egyúttal megélhetési lehetőséget biztosítottak olyan értelmiségiek számára, akik valamilyen okból eltértek a hagyományos hivatalnoki, tisztviselői pályától.[3]

Ez a változási folyamat elősegítette a hagyományos irodalmárok átalakulását modern, hivatásos írókká, akik megélhetésüket a folyóiratokból, az olvasópiacból és a kéziratokért kapott honoráriumokból biztosították. A Qing-dinasztia (1644–1911) végére számos hivatásos író jelent meg. A korszak irodalmi fellendülését elsősorban a nyomdaipar fejlődése és a hírlapkiadás iránti kereslet növekedése tette lehetővé. Az 1911-es forradalom után a folyóiratok száma rohamléptékű növekedésnek indult. A periodikák és a hozzájuk kapcsolódó nyomtatási és kiadói rendszerek a társadalmi modernizáció termékei voltak, és létrehoztak egy kulturális és irodalmi termelési-fogyasztási rendszert, amely egyben a nyilvános média és a kulturális tér funkcióját is betöltötte.[4]

Az 1911-es forradalom után a „mandarinkacsa és pillangó” irodalom népszerűségét nagymértékben növelte a jól szervezett sajtó és magazinpiac. A műfaj különösen Sanghajban volt népszerű, ahol a kiadói iparág virágzott. A történetek gyakran sorozatként jelentek meg a népszerű újságokban és magazinokban, hozzájárulva a tömegirodalom felemelkedéséhez. Ezek a történetek érzelmi vigaszt és szórakozást nyújtottak egy olyan közönség számára, amely a modernizáció és a nyugati hatások gyors változásai közepette élt.[5]

Ennek az irodalmi irányzatnak volt az egyik jeles képviselője Cheng Xiaoqing 程小青 (1893–1976), aki az általam jelen tanulmányban közreadott fordítás szerzője. Cheng Xiaoqing élete Kína egyik legjelentősebb kulturális és politikai változásokkal teli időszakában zajlott, amikor a 20. század fordulóján jelentős mennyiségű külföldi eszmével találkozott Kína. Ez különösen érzékelhető volt a nagyvárosokban, főként Sanghajban, ahol Cheng felnőtt, és ahol aktívan részt vett a modern tömegkultúra kialakításában. Habár sikeres bűnügyi és detektívtörténet-író volt, művei mégsem szerepelnek a modern kínai irodalom hivatalos történetében, annak ellenére, hogy az 1980-as évek óta többször is kiadták őket Sanghajban, Pekingben és Nankingban.[6]

Cheng Xiaoqing 1893. augusztus 2-án született Sanghaj régi városrészében, Nanshiban.[7] A családja eredetileg paraszti származású volt, és Anhui tartományból menekült Sanghajba a Taiping-felkelés pusztításai elől. Cheng gyermekkorát szegénységben töltötte, különösen azután, hogy apja elvesztette állását egy textilüzlet bezárása miatt. Ezt követően apja újságáruként igyekezett eltartani a családját, majd 1903-ban meghalt, amikor Cheng csupán tízéves volt. Tanulmányait anyagi nehézségei miatt tizenöt évesen félbehagyta, ezután egy sanghaji óragyárban helyezkedett el tanoncként. Egy munkatársa kölcsönözött neki könyveket, amelyeket nagy lelkesedéssel olvasott, és ezek inspirálták arra, hogy írással próbálkozzon. Az első novelláit kezdetben elutasították, de később mégis megjelent néhány, amelyek után szerényebb honoráriumot is kapott. 1915-ben Sanghajban beiratkozott egy kínai keresztényeknek szervezett angol nyelvtanfolyamra, ez aztán nagyban hozzájárult a műfordítói pályafutásához.[8]

Cheng kezdetben klasszikus kínai nyelven írt, majd áttért a köznyelvi formára. Az első detektívtörténete, A lámpafény árnyéka (Dengguang renying 灯光人影) címmel, egy sanghaji újság pályázatán nyert díjat. Ebben a történetben jelent meg először Huo Sang 霍桑 karaktere, aki a későbbiekben a kínai Sherlock Holmesként vált híressé.

Cheng Xiaoqingre nagy hatást gyakorolt Arthur Conan Doyle munkássága, mivel 1915 és 1916 között több kínai íróval együtt dolgozott a Sherlock Holmes-történetek klasszikus kínai nyelvre történő fordításán, amelyet tizenkét kötetben jelentettek meg, és a következő két évtizedben több mint húsz új kiadást is megélt. Ez inspirálta arra, hogy megalkossa a kínai Sherlock Holmes és Dr. Watson karakterét Huo Sang és Bao Lang 包朗 személyében,[9] az általam lefordított A kutyaugatás (Quanfei sheng 犬吠声) című rövid detektívtörténetnek is ők a főszereplői.

Az 1920-as évektől kezdve Cheng történetei nagy népszerűségnek örvendtek Sanghajban. Barátjával, Sun Liaohonggal 孫了紅 (1897–1958) együtt dolgozott, aki Maurice Leblanc (1864–1941) Arsène Lupinját helyezte kínai környezetbe.[10] Cheng a Zhengtan shijie 偵探世界 („A Detektívvilág”) című folyóirat egyik szerzője és szerkesztője is volt egyben, [11] valamint színdarabokat írt, és több mint harminc forgatókönyvet is jegyzett.[12]

A japán megszállás és a második világháború idején Cheng arra kényszerült, hogy álnéven publikáljon, így tudta elkerülni a kollaborációt a japánbarát kiadókkal. Az 1949 utáni kommunista Kínában a detektívtörténeteket reakciós és imperialista műfajnak bélyegezték, ezért a művei hosszú időre tiltólistára kerültek és feledésbe merültek. Cheng az 1950-es évek végétől visszavonultan élt Suzhouban és klasszikus kínai versek írásával foglalkozott, amelyeket 1982-ben az 1948 óta az Amerikai Egyesült Államokban élő lánya adatott ki New Yorkban. 1956-ban nyugdíjba vonult tanítói állásából, majd 1976-ban hunyt el. Munkáit azonban az 1980-as években fedezték fel és adták ki újra, így a Kínai Detektívtörténetek Nagymestereként aposztrofált Cheng Xiaoqing munkái ismét méltó helyre kerültek a kínai szórakoztatóirodalom panteonjában.[13]

Az itt közölt novella jellemző darabja a szerző által írt detektívtörténeteknek. A különlegességét az jelenti, hogy míg a legtöbb elbeszélésének a helyszíne a nyüzsgő modern kínai nagyváros, Sanghaj, addig ez a vidéki, a hagyományos kínai értékeket és családi viszonyokat konzerváló polgári kúriának az enteriőrjét mutatja be. Mindezek ellenére az angol előzményekhez képest a kínai Sherolck Holmes is éles eszére és csalhatatlan logikájára hagyatkozva oldja meg a bűncselekményt. Cheng történetei a korszak, az 1920-as, 1930-as évek Kínájának majdnem elfeledett, de mindenképpen izgalmas művelődéstörténeti kuriózumainak számítanak.

Cheng Xiaoqing 程小青:
A kínai Sherlock Holmes esetei
A kutyaugatás 犬吠声

I.

– Uram, ez a történet még úgy is hideglelős lesz, ha csupán elmesélem! Nos, már elmúlt éjfél, amikor is valami francos és szűnni nem akaró kutyaugatás miatt nem jött álom a szememre. Pedig általában könnyen elalszom, mélyen és sokáig húzom a lóbőrt, de ekkor nem csupán a mi Kormosunk ugatott izgatottan, hanem mintha az egész házat körbevette volna ez a mindent betöltő ugatás, mintha száz kutya ugatott volna kórusban. Nem csoda hát, hogy nem bírtam elaludni. Eszembe jutott, hogy a környéken akkor hallatszott hasonló ugatás, amikor a múltkorában az öreg Wangékhoz betörtek. Ma éjjel vajon a mi házunkba surrant volna be egy tolvaj? Óvatosan kikeltem az ágyból, belebújtam a vattakabátomba, meggyújtottam az olajlámpát, majd kimentem a szobából és figyelmesen hallgatózni kezdtem. Úgy tűnt, az ugatás a házunk hátsó kertjében a leghangosabb. Hideg volt, begomboltam hát a kabátomat, felmarkoltam egy botot, és a lámpával a kezemben elindultam a hátsó kert felé. Gyorsan végigmentem a hátsó társalgón, és épp csak átléptem a hátsó kert küszöbén, amikor a lábammal valami vastag, de nem túl kemény dologba botlottam. Majdnem hasra is estem benne. Megálltam, oda világítottam a lámpával, s a látványtól valósággal a földbe gyökerezett a lábam, az ajtó előtt ugyanis az öreg gazda véres teste hevert a földön. Rémültemben hangosan felkiáltottam és azonmód vissza is fordultam a társalgóba. Amikor a nyugati szárny lépcsőjéhez értem már hangosan kiáltottam: „Kisasszony!” Válasz azonban nem érkezett, amit elég különösnek találtam, már csak azért is, mert korábban, amikor elhaladtam a lépcsősor előtt, mintha lépések hangját hallottam volna az emeleten. Ekkor még arra gondoltam, hogy talán az öreg gazda is hallotta a kutyaugatást, és talán ő is épp lefelé tart. Most azonban, hogy az öreg gazda ott hevert a földön, úgy hittem, csakis a kisasszony, vagy a cselédlány, Azhu járkálhat odafent. Azonban hiába szólongattam őket kétszer is, csak nem érkezett válasz. Ezt azért meglehetősen furcsálltam és gyanút ébresztett bennem. Egy pillanatra megtorpantam, újra kiáltottam, de ezúttal sem kaptam választ. Összeszedtem a bátorságomat és rászántam magam, hogy felmenjek és megnézzem, mi történhetett. Már meg is tettem vagy három lépcsőfokot, amikor felbukkant a cselédlány és lejött az emeletről. Kérdezte, mi történt, miért kiabálok, mire közöltem vele, hogy az öreg gazdát meggyilkolták. Ijedtében majdnem elájult, úgy kellett őt megtartanom. A hátsó társalgóba vezettem és megmutattam neki az öreg gazda testét. A cselédlény mihelyt meglátta, a földre vetette magát és a holttestre borulva zokogni kezdett.

Ekkor hirtelen az eszembe ötlött, hogy a szakács, Dong Xing vajon miért nem ébredt fel erre az éktelen ugatásra, így aztán a konyha felé vettem az utam. A rémülettől azonban újfent kivert a víz, mert Dong Xing is mozdulatlanul hevert a konyha ajtajában. A homlokán véres nyomokat láttam, nyilvánvaló volt, hogy ugyanúgy sérülhetett meg, mint a gazduram.

Szédülni kezdtem, nem tudtam, mitévő legyek. Ekkor meghallottam, hogy a cselédlány szólít, visszamentem hát hozzá. Ekkorra már a kisasszony is lejött az emeletről. A cselédlány szerint a házigazda még lélegzett, ezért gyorsan orvosért küldött. Lélekvesztve rohantam egyenesen a közelben lévő nanxiangi kórházba, ahol aztán dörömbölni kezdtem az ajtón. Kevéssel később az orvossal együtt tértem vissza, aki megállapította, hogy az öreg gazdának még tapintható a pulzusa, van tehát remény a megmentésére, ha mielőbb a kórházba kerül. Dong Xinget is sikerült magához térítenünk. Az ő sérülései nem bizonyultak súlyosnak, ezért őt nem kellett bevinnünk a kórházba.

Amikor aztán megvirradt, a cselédlány arra kért, hogy az első vonattal menjek be Sanghajba, és számoljak be az eseményekről a fiatalúrnak. A fiatalúr pedig el is jött velem. Nos, uram, ezek történtek az éjszaka folyamán, amely az első szótól az utolsóig a színtiszta igazság.

Ezt a történetet Zhang Caifu családjának szolgája, bizonyos Jiang Rongsheng adta elő Huo Sang irodájában. Ekkor jelen volt a fiatalabbik gazdája, Zhang Xingqing is, aki végig ott állt mellette. Zhang Xingqing egy sötét bőrű, egyszerűen öltözködő fiatalember volt. Miután Jiang Rongsheng befejezte a beszámolóját, a fiatalember szólalt meg, s előadta a kérését:

– Huo úr, mindez csupán egy felületes beszámoló volt. Ha ennél többet is szeretne megtudni az ügyről, azt hiszem, elkerülhetetlen lesz, hogy személyesen is eljöjjön, és a saját szemével lássa a helyszínt. Véleményem szerint felettébb rejtélyes az apámmal történt szerencsétlenség, kérem hát, szánjon rá némi időt, energiát, és derítse ki az igazságot! Huo úr, remélhetem hát, hogy velünk tart?

Huo Sang a kályha mellett üldögélve pipázott miközben figyelmesen hallgatta előbb a szolgát, majd a fiatalembert. Én is jelen voltam az irodában, így megfigyelhettem, hogy Jiang Rongsheng meglehetősen erős testalkatú, arcvonásai durvák, de bármilyen bátor fickónak is tűnt, látszott, hogy a vastag fekete köpenye alatt meg-megremeg a teste. Nem tudtam eldönteni, hogy ez vajon a hideg miatt van-e, vagy a történtek felidézése kavarta fel ennyire. Zhang Xingqing is őszintén aggódó arccal lépett be az irodába, és természetesen mondott néhány kötelező, udvarias mondatot, amiket itt most nem említettem.

Huo Sang letette a pipáját, s így szólt:

– Nos, rendben! Nanxiang egyáltalán nincs messze, induljunk hát! – Majd megtorpant, s így folytatta: – Nem, mégsem! Van még néhány fontos levelem, amiket haladéktalanul meg kellene válaszolnom. Menjenek csak előre, mi pedig majd a következő vonattal érkezünk.

Aznap délben, negyed egy körül felszálltunk a Nanxiangba tartó vonatra. Huo Sang végig az úton újságot olvasott, egy szót sem ejtett a Zhang család ügyéről. Egyetlen nyomozása során sem volt hajlandó spekulációkba bocsátkozni mindaddig, amíg nem látta tisztán a körülményeket és nem ismerte meg a bizonyítékokat. Jól ismertem már ezt a hozzáállását, így hát magam sem kezdtem feleslegesen locsogni.

De, hogy mégse teljen hiába az idő, hadd meséljem el, amit Zhang Xingqingtől még az irodában megtudtunk! A támadás áldozatául esett Zhang Caifu egy nanxiangi, helyi potentát. Korábban Sanghajban működtetett egy rizsfeldolgozót, de mostanra visszavonult vidékre, és a befektetései kamataiból éldegélt. Egy fia és egy lánya volt. A fia, Xingqing – aki minket is felkeresett – már huszonegy esztendős, és a sanghaji Fuxin lisztgyár alkalmazottja. A lányát Xiufangnak hívják, aki néhány évig egy sanghaji középiskolában tanult, de most vidéken él az apjával. A családnak három szolgája is van. Az egyik a történtekről beszámoló Jiang Rongsheng, aki még csak mindössze három hónapja áll a család szolgálatában, és úgy nagyjából harminc éves lehet. A szintén támadás áldozatául esett szakács, Dong Xing körülbelül egy éve dolgozik a családnál. A kis cselédlány, Azhu viszont gyerekkorától kezdve velük él.

Amikor a vonatunk befutott a nanxiangi állomásra, a fekete vattakabátot viselő Jiang Rongsheng már ott nyújtogatta a nyakát a peronon, és minket keresett. Elmondta, hogy a Zhang család háza nincs túl messze a vasútállomástól, ezért gyalog fogunk menni. Az állomásról vezető út széles volt, az út két szélén pedig impozáns látványt nyújtó fasorok vetettek hűs árnyékot a nyári hőségben. A villanyoszlopokra erkölcsi mottókat hirdető feliratokat akasztottak, ami némi civilizált jelleget kölcsönzött a városkának.

Rongsheng elmondta nekünk, hogy Cai rendőrfelügyelő már ellenőrizte a helyszínt, és megállapította, hogy a hátsó kert kapuját feltörték, a keleti könyvtárszobából két bronztárgyat vittek el, és egy mahagóni szekrény is megrongálódott. Az udvaron sáros volt a talaj, mivel az előző éjjel fél éjszakán át esett, így a felügyelő néhány lábnyomot is talált, amelyek tisztán kivehetően egyenesen a házhoz, illetve onnan kifelé vezettek. Jiang Rongsheng még arról is beszámolt, hogy az előző héten két betörés is történt a városkában. Az egyik családtól csak kevés dolgot vittek el, de a járásfőnök, Pu úr házából több mint ötezer yuan értékű holmit tulajdonítottak el. Egyik bűncselekményt sem sikerült még felderíteni, ezért a rendőrség azt valószínűsíti, hogy az elkövető nem helybéli lehetett.

– E két betörés során megsérült bárki is? – kérdezte Huo Sang.

– Nem – válaszolta Jiang Rongsheng. – De a rendőrség szerint a Pu úrnál történt betörés idején szintén vadul ugattak a kutyák. Ezért feltételezhető, hogy a két esetnek köze lehet egymáshoz.

– Csakhogy ezúttal gyilkossági kísérlet történt. Nekem egészen más jellegű ügynek tűnik – morogta maga elé Huo Sang.

II.

A Zhang család háza Nanxiang város keleti végéhez közel található. A déli fekvésű háznak két bejárata is van: az egyik egy lapos épületbe, a második egy öt helyiségből álló épületbe nyílt. Az elülső, bejárati ajtó mögött egy nyitott tér, a főépület mögött pedig egy rövid fallal kerített kisebb kert található. Zhang Xingqing komor arccal, kimérten köszöntött, majd bevezetett minket egy eldugott szobába. Itt aztán egyszeriben megváltozott a viselkedése, s fojtott hangon így szólt:

– Huo úr, egy nyomra bukkantam, azonban némiképp szégyellem magam, amiért szóba hozom. – Rövid időre elhallgatott, majd homlokráncolva így folytatta: – Húgomnak, Xiufangnak van egy barátja, aki a város negyedik általános iskolájának az igazgatója, s úgy hívják: Yu Xiaoyuan. Folyton folyvást idejárogatott, meglehetősen bizalmas viszonyt ápolt a húgommal, sőt még a kezét is meg akarta kérni. Apánk szerint azonban a fiatalember nem rendelkezik megfelelő egzisztenciával, ezért helytelenítette a házasságukat. Három nappal ezelőtt személyesen is közölte ezt Xiaoyuannel és kitessékelte a házból mondván, hogy soha többé nem szeretné itt látni. Xiaoyuan pedig nagy dérdúrral távozott. Szóval, a tegnap történtek fényében arra gondolok…

Huo Sang egy kézintéssel leállította.

– Lassabban! Értem, mire akar célozni, de most hadd tegyek fel önnek néhány kérdést. Korábban is volt tudomása a húga és Xiaoyuan kapcsolatáról?

– Igen, tudtam róla, ugyanis rendszeresen levelezünk a húgommal – válaszolta Xingqing.

– Vagyis, amikor az imént említette, hogy egy nyomra bukkant, az erre az illetőre vonatkozott?

– Nem, dehogyis! Nekem személy szerint semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy a húgom feleségül menjen Xiaoyuanhez. Ráadásul fogalmam sem volt róla, hogy apánk kitiltotta őt a házunkból. Azhu tájékoztatott erről az imént. A gyanúmat csak ez az esemény keltette fel.

– Rendben, de egyelőre bánjunk csínján a merész következtetésekkel! Mondja csak, hogy van az apja?

– Épp most jöttem a tőle a kórházból. Még életben van, de kevés a remény. A főorvos szerint súlyos agykárosodást szenvedett.

– Vágóeszközzel okozták a sérülését?

– Nem, egy favödörrel támadtak rá. A vízhúzásra használt vödör egyébiránt a mi tulajdonunk, rendszerint a hátsó kertben lévő kútból való vízhúzásra használjuk. A vödrön két vérfolt is van, ami arra utal, hogy Dong Xinget is ugyanezzel sebesítették meg.

– És Dong Xing hogy van?

– Még mindig a hátsó kert keleti részén lévő hálószobájában alszik, de ő már tud beszélni. Esetleg ki akarná kérdezni?

– Természetesen. És még a húgával is találkoznom kell. Ám mindenekelőtt a kertkapu környéki lábnyomokat kellene látnom. Megkérhetem, hogy vezessen oda?

Mihelyt kiléptünk a ház hátsó ajtaján egy nagyobb vértócsát pillantottunk meg a földön, azon a helyen, ahol Xinqing apját, Zhang Caifu-t megsebesítették. Rongsheng elmondása szerint úgy talált rá gazdájára, hogy annak lábai a kert járókövein voltak, míg a felsőteste és a feje közvetlenül az ösvény melletti a sáros talajon hevert.

Rongsheng ezt követően keleti, majd és nyugati irányba mutatva azt mondta:

– Az ott a konyha, amott meg Dong Xing szobája van. Közvetlenül a konyhaajtó előtt van az a kút, amelynek a vedrét használták fegyverként a tegnap éjszakai támadáshoz.

Huo Sang tett egy lépést előre, felemelte a hordót, hogy alaposan megvizsgálja. Én is csatlakoztam hozzá. A hordó úgy nagyjából egy láb átmérőjű lehetett és rendkívül vastag fából készült. A hordó mindkét oldalán vérfoltok éktelenkedtek, amelyek azonban eltérő méretűek voltak. Huo Sang fürkész tekintettel jó darabig nézte, majd a következőket motyogta maga elé:

– Meglehetősen súlyos darab, nem csoda, hogy koponyákat törtek vele.

Visszahelyezte a vödröt az eredeti helyére, és elindult a kertkapu felé.

A kert közvetlenül a főépület mögött terül el, a kertkapu pedig hét-nyolclépésnyire van a kőburkolatú főúttól. Összesen körülbelül tizenöt-hat lábnyom látszott tisztán és jól kivehetően a kertkapu és a közút között. Huo Sang elővette a nagyítóját, és lehajolt, hogy megvizsgálja a talajt.

– Ezek cipőnyomok – állapította meg.

– Így igaz – mondta erre Jiang Rongsheng –, a felügyelő úr is ugyanezt mondta korábban.

– Hord valaki bőrcipőt a családban? – kérdezte Huo Sang.

– Igen, de… – kezdte dadogva Rongsheng, mire Huo Sang rápillantott a választ sürgetve:

– Mi de? Miért nem válaszol?

Rongsheng azonban csak állt ott letaglózva, a fiatalúrra, Xingqingre pillantott, s bár mozgott a szája, egyetlen hangot sem tudott kipréselni magából.

– Igen, igen – mondta ekkor Xingqing. – Én régebben csakugyan bőrcipőben jártam, azonban az én méretem jóval nagyobb, mint ezek a nyomok. De vájunk csak! Xiaoyuan is bőrcipőben jár, és azt hiszem az övé hasonló méretű is lehet, mint ezek a nyomok. Huo úr, nem úgy gondolja, hogy esetleg…

– Ez mindenesetre egy igen fontos észrevétel – jegyezte meg Huo Sang. – Azonban ne vonjunk le idő előtt messzemenő következtetéseket. Vizsgáljuk csak meg! Ezek itt a befelé vezető cipőnyomok, ezek pedig itt a kifelé vezetők. A lépések távolságában nincs különbség… Bao Lang, ezt az egy lábnyomot azonban maga is vegye szemügyre alaposabban!

Ekkor a kezembe nyomta a nagyítót. Odahajoltam hát, és ahogy kérte, én is megvizsgáltam a nyomot, amely a többinél vagy egy hüvelykkel hosszabb volt, és a szélei sem voltak olyan határozottak, mint a többinek.

– Ezek egy másik embertől származnának? – kérdeztem.

Huo Sang azonban ingatni kezdte a fejét.

– Nem, nem. Nézze csak meg alaposabban! A nyom mindkét vége hegyes, és a délfelé néző vége jobban kivehető. Ez bizony egyazon helyen hagyott, kifelé és befelé is vezető két lábnyom.

Bólintottam.

– Így igaz. De első ránézésre nem is olyan könnyű észrevenni.

Huo Sang lemérte a cipőnyomokat, majd felállt és azt kérdezte Rongshengtől:

– Az imént azt mondta, hogy amikor tegnap este felébredt, ugatás hallatszott a ház körül. Vagyis az ugatás már tarthatott egy ideje, ön pedig nem arra ébredt fel. Így van?

– Pontosan, uram – válaszolta Rongsheng. – Állítom, nekem van a legjobb alvókám, ha én egyszer elalszom, nincs az a kutyaugatás, ami fel bírna ébreszteni.

Huo Sang bólogatott, majd megfordulva az kérdezte Xingqingtől:

– Fiatalúr, fáraszthatnám azzal, hogy felmenjen az emeltre, és megkérné a kedves húgát, hogy csatlakozzon hozzánk? Feltennék neki is néhány kérdést. – Xinqing már indult is volna vissza a házba, amikor Huo Sang megállította és azt kérdezte tőle: – Várjunk csak! Tudjuk már, hogy eltűnt-e bármi is, esetleg elloptak valamit?

– Egy antik bronz füstölőtartót és egy régi Buddha bronzszobrot – válaszolta Xingqing. – Továbbá a dolgozószobában lévő mahagóni szekrényt is pozdorjává aprították. A szekrény eredetileg zárva volt, de semmi értékes nem lehetett benne. Nem csak számomra érthetetlen, de a húgom sem tudott magyarázattal szolgálni arra, hogy miért törték fel a szekrényt.

Huo Sang összeráncolta a homlokát, és így szólt:

– Hát ez igazán sajnálatos. És mondja csak, ezek szerint értékes volt az két eltűnt bronz antikvitás?

– Nem különösebben – válaszolta Xingqing. – A füstölőtartó talán egy-kétszáz yuan lehetett, a Buddha-szobor pedig még ennél is kevesebbet érhetett. Nem tartom valószínűnek, hogy az elkövető ezekért a tárgyakért kockáztatott volna. Sokkal inkább elképzelhető, hogy a gyilkosság volt az igazi célja, azt a két tárgyat pedig csak úgy mellesleg vihette magával. Nem ért velem egyet, Huo úr?

Huo Sang azonban kitért a válasz elől, és azt mondta:

– Nos, rendben. Most pedig szólna a húgának, hogy Azhuval együtt csatlakozzon hozzánk?

Amikor Xingqing távozott, mi hárman visszamentünk a hátsókert kapujához. Láttam, hogy a kaput valami éles szerszámmal feszíthették fel.

– Sok erőfeszítésbe kerülhetett, mire az elkövető feltörte és bejutott – állapította meg Huo Sang.

– Pontosan – jegyeztem meg. – És az ajtó feltörésének a zaja elegendő lehetett arra, hogy ugatni kezdjen a kutya.

Huo Sang bólogatott, majd besétált a kertkapun és a konyha irányába vette az útját. A konyha előtti keskeny tornác alatt egy kistestű fekete kutya feküdt. Amikor észrevette, hogy felé közeledünk, felpattant és lábait megfeszítve acsarogni kezdett, mintha ránk akart volna támadni. Rongsheng azonban egy kézmozdulattal csendre intette, a kutya pedig abbahagyta az ugatást. Huo Sang a kutyára mutatva azt kérdezte Rongshengtől:

– Ő volna a család kutyája, Kormos?

– Igen, uram – válaszolta Rongsheng.

Ekkor egy sötét bőrű, szögletes arcú férfi lépett ki a konyhából, aki meglehetősen magas termetű volt, és fekete szaténból készült, pamutbélésű kabátot, valamint zöld szövetnadrágot viselt. A fejére sebkötöző volt tekerve, arca kissé sápadt, a tekintete pedig kába volt. Úgy a negyvenes évei tájékán járhatott. Tudtam, hogy ő lesz Dong Xing, a szakács. Rongsheng odasietett, mondott neki néhány szót, mire Dong Xing felénk sétált. Mi épp egy ruhaszárító állvány mellett álltunk.

– Javult valamit az állapota? – kérdezte tőle Huo Sang.

– Már sokkal jobb – válaszolta Dong Xing. – Szerencsére az én sérülésem nem súlyos. Hanem hogy van a gazduram? Még reménykedhetünk?

– Még nem találkoztam vele – válaszolta Huo Sang a fejét ingatva. – A fiatalúr szerint félő, nincs túl sok remény, hogy életben marad. De most arra kérem, mondja el részletesen a tegnap éjjel történteket.

– Nem tudok túl sokat – kezdte a válaszát Dong Xing. – Tegnap, úgy éjféltájban Kormos ugatására ébredtem. Úgy tűnt, mintha a kertkapu nyikorgását hallanám. Rossz előérzetem támadt, így aztán sietve kikeltem az ágyból és belebújtam a ruháimba. Kormos egyre hangosabban ugatott. Kinyitottam a konyhaajtót és kijöttem. Egyből megcsapott a hideg szél, amitől egész testemben vacogni kezdtem. Nem vittem magammal lámpát, de mintha egy sötét árnyat pillantottam volna meg odakint, az ajtó túloldalán. Már épp kiáltani készültem, amikor azt éreztem, hogy valami kemény tárgy a homlokomba csapódik, amitől menten a földre estem. A továbbiakról semmit sem tudok. Csak amikor az orvos jeges vízzel magamhoz térített, akkor értesültem róla, hogy az öreg gazdát is leütötték.

– Amikor éjjel felébredt, egyedül Kormos ugatott, vagy a szomszéd kutyákat is hallotta ugatni? – kérdezte Huo Sang.

– Úgy rémlik, hogy amikor felébredtem, mintha a szomszéd Li család Morzsija is ugatott volna. De akkor csak arra tudtam gondolni, hogy bejöhetett-e valaki, és nem nagyon törődtem a kutyák ugatásával.

Ekkor a rendőrjárőr közbevágott:

– Már a jobb és a bal oldali szomszédoknál is vizsgálódtunk. A keleti szomszédban lakó Li urat tegnap éjjel szintén a kutyaugatás hangja ébresztette fel. Lépések zaját is hallotta a hátsó ajtó előtti üres telekről. A városban pedig kiderítettük, hogy ma hajnalban a Yuanchang fogadóból két, nem idevalósi vendég távozott, akik igen gyanúsan viselkedtek.

Huo Sang lehorgasztott fejjel gondolkodott egy darabig, majd így szólt a rendőrhöz:

– Nos, ideje, hogy tiszteletemet tegyen a Cai felügyelő úrnál. Elnézését kérem, amiért idegenvezetőként tartanék igényt a segítségére. – Majd hozzám hajolva a fülembe súgta: – Maga maradjon itt, és kérdezze ki Azhut. Nagyon figyeljen, mert fontosak lehetnek, amiket mondani fog! Egykettőre itt leszek.

Ezt követően Huo Sang a kövér rendőrrel az oldalán sietve távozott.

III.

Miután Huo Sang a rendőrjárőrrel az oldalán távozott, Zhang Xingqing is megragadta az alkalmat, hogy bemenjen a kórházba meglátogatni az apját. Én mindeközben a dolgára engedtem Jiang Rongshenget, hogy egyedül kérdezhessem ki Azhu-t. Amikor Xiufang beszámolt az eseményekről, látni véltem egy halvány mosolyt átfutni a cselédlány arcán. Feltehetően Huosang is felfigyelhetett erre, azért kérte, hogy hallgassam ki őt.

Mindenekelőtt hellyel kínáltam Azhu-t, majd baráti hangon kérdezgetni kezdtem. Elmondta, hogy tegnap éjjel őt is a hangos kutyaugatás ébresztette fel, s mihelyt felkelt, ajtónyitás hangját, sőt, az emeletre vezető lépcsőn felfelé jövő lépések hangját is hallotta. Kevéssel később pedig, amikor Rongsheng kiabálni kezdett a lépcső alján, ő is kiment, hogy megnézze, mi történt.

– Kinek a szobaajtaját hallottad kinyílni? – kérdeztem tőle.

Azhu lehajtotta a fejét, majd habozva válaszolt:

– A kisasszony szobájáét.

A válasza igencsak meglepett, mert ez csakugyan fontos részlet lehet, de igyekeztem palástolni az érzelmeimet, és így szóltam:

– Nem tévedsz? Úgy tudom, hogy az öreg gazda is az emeleten alszik, honnan tudod, hogy nem az ő szobája ajtaját hallottad?

– Nem, nem tévedek – válaszolta Azhu. – Még pedig azért nem, mert a kisasszony szobáját és az én szobámat csak egy vékony fal választja el egymástól. A gazduram szobája pedig közelebb van a lépcsőhöz. Ráadásul felismerem mindenki járásának a hangját. Biztosan a kisasszony volt az.

– Vagyis a kisasszony elhagyta a szobáját és lement a földszintre?

– Azt nem tudom, hogy lement-e. Én csak annyit hallottam, hogy elhagyta a szobáját, elment a lépcsőkig, majd egy idő után visszatért a szobájába.

Emlékeztem, hogy Rongsheng azt mondta, hogy lépéseket hallott az emeleten. Azhu beszámolója ezt alátámasztotta. De vajon miért jött ki a szobájából Xiangfang? Miért hallgatta el ezt? Vajon lement a földszintre is? Tulajdonképpen mi köze neki ehhez az ügyhöz? Végezetül pedig Xiangfang mégis csak Zhang Caifu édesleánya, de ha jobban belegondolok, mégsem rendítették meg túlságosan az apjával történtek. Ezt követően Azhu-hoz fordultam:

– Mivel ilyen tisztán hallottál mindent, feltehetően már ébren voltál. Miért nem keltél hát ki az ágyból, hogy kimenj megnézni, mi történik?

– Hát mert rettenetesen féltem – válaszolta Azhu. – Tudja, uram, amikor meghallottam a kutyaugatást, majd kiugrott a szívem a helyéről. Ráadásul hideg is volt, amikor kibújtam a paplan alól, menten vacogni kezdtem. Így aztán csak a kisasszonykám sírásának hangjára szedtem össze magam, és keltem ki az ágyból.

Őt is megkérdeztem a Yu Xiaoyuan és a Zhang Caifu közötti konfliktusról, amit ő pontosan ugyanúgy mesélt el, mint Xingqing, miszerint kettejük konfliktusa a házasság miatt robbant ki. Összegeztem magamban az eddigi ismereteket, hogy valami következtetést tudjak levonni. Arra jutottam, hogy az eddigiek alapján Yu Xiaoyuant csakugyan lehetséges elkövetőként kell kezelni, Xiufang viselkedése pedig azt sejteti, hogy tudomása lehetett az apja ellen tervezett merényletről. A hagyományos erkölcsi normák tekintetében azonban ez a feltételezés nem állja meg e helyét. Itt ugyanis a szabad szerelem és a feltétel nélküli szülőtisztelet elve feszülne egymásnak, amibe még belegondolni sem szerettem volna.

Fél órával később Huo Sang sietve tért vissza Xingqinggel az oldalán. Beszámoltam neki mindenről, amit Azhutól megtudtam. Huo Sang rövid ideig gondolkodott, majd azt kérte Xingqingtől, hogy hívjon össze mindenkit a társalgóba. Nem tudtam, mire készül, de a tekintete izgatottságról árulkodott, mintha valami előre lépésre jutott volna az ügyben. Miután végre mindenki összegyűlt, Huo Sang így szólt:

– Az ügy tekintetében már vannak bizonyos dolog, amelyekben többé-kevésbé tisztán látok. Az elkövető a kerti kaput felfeszítve jutott be, majd miután két embert megsebesített, sietve távozott, ám a távozásával felriasztotta a szomszédos kutyákat is. Két gyanúsítottam is van. Az egyik egy idegen, aki három napig tartózkodott a városban, és ma hajnalban sietve távozott. A másik illető esetében a gyanúm kevésbé megalapozott.

– És megtudhatjuk, hogy konkrétan ki ez a két gyanúsított? – kérdezte Zhang Xiangfang remegő hangon.

Huo Sang a kisasszonyra pillantva így válaszolt:

– Megértem a kíváncsiságát, de jelen pillanatban még nem volna célravezető megneveznem az illetőket…

Huo Sang azonban nem tudta folytatni a mondandóját, mert a beállított a postás, aki egy levelet hozott. Xingqing gyorsan átvette tőle a levelet, felnyitotta, de épp csak belepillantott, önkéntelenül máris felkiáltott:

– Jaj, Huo Sang úr, nézze csak! Köze lehet az ügyhöz ennek a levélnek?

Huo Sang átvette a felé nyújtott levelet, én pedig közelebb léptem, hogy magam is láthassam. A címzett Zhang Caifu volt, a fejléces levélpapírra pedig egyenetlen, már-már hivalkodó kézírással csak néhány mondat volt odaskribálva:

Találkozzunk ma éjjel tizenegykor a déli híd tövénél! Mindenképpen legyen ott, máskülönben meg fogja bánni!

Ma Qi

Huo Sang szemében különös fény villant. Gondosan megvizsgálta a levélborítékot, majd lehajtotta a fejét és a gondolataiba temetkezett. Kevéssel később Xingqinghez fordulva azt kérdezte:

– Fiatalúr, ismernek önök egy Ma nevű embert?

– Nem, nincs arról tudomásom, hogy volna Ma nevű ismerősünk – válaszolta bizonytalanul Xingqing. – Apám ismerősi köréről azonban nem tudok nyilatkozni.

– Ez a déli híd itt található a városban? – tette fel az újabb kérdését Huo Sang, amit Rongsheng sietett megválaszolni:

– Igen, igen! A város déli határában található.

Huo Sang bólintott, majd így szólt:

– Értem. Nos, fiatalúr, ezt a levelet tegnap délután adták postára itt a városban. A levélben írt „ma éjjel” nyilvánvalóan a tegnap éjszakára vonatkozik, mert a levél írója azt hihette, hogy az édesapja még a tegnapi napon kézhez kapja a levelét, és elmegy a kért találkozóra. A vidéki postairodák azonban az expressz leveleket leszámítva napnyugta után már nem kézbesítenek, ezért ez a levél is csak ma érkezett meg. A levél írója azonban nyilvánvalóan nem tudott erről, így azt hihette, hogy az édesapja szántszándékkal nem jelent meg a találkozón, ezért idesiethetett, hogy beváltsa a levélben írt fenyegetését.

Zhang Xinqing tágra nyílt szemekkel meredt Huo Sangra.

– Ön szerint tehát ez a Ma nevű fickó lehetett az elkövető?

– Igen – válaszolta Huo Sang.

– Akkor most hogyan tovább?

– Csak fel kell kutatni a levelet küldő személyt, és az ügy máris megoldódott – válaszolta Huo Sang, majd a személyzet három tagjához fordulva azt kérdezte: – Még egy utolsó kérdés: a gazdájuk az elmúlt napokban nem viselkedett furcsán? Teszem azt, nem állított be hozzá egy idegen vendég, vagy nem rémült-e meg, ha egy levelet kapott… Nem volt példa ilyesmikre?

Azok hárman nem válaszoltak, csak egymásra pillantottak, míg végül a szakács szólalt meg:

– Szokatlan vendégek nem jöttek, hanem tegnapelőtt, amikor a gazduram hazatért a városból, az arckifejezése nagyon is különös volt: mintha félne valakitől. Még vacsora közben sem tudott nyugton megülni, idegesen fészkelődött.

– Korábban is fordult már elő ilyesmi? – kérdezte Huo Sang.

– Nem, nem igazán mondhatnám – válaszolta a fejét csóválva a szakács.

Huo Sang ismét bólintott, majd így folytatta:

– Nos, rendben. Mindez alátámasztja az eddigi gyanúmat. Meggyőződésem, hogy az illető már nem tartózkodik a városban, és minél előbb le kell őt tartóztatni… Fiatalúr, arra kérném, engedje meg, hogy egyelőre magamál tartsam ezt a levelet. Egyéb fontos ügyeim most ugyan Sanghajba szólítanak, de a távolléteben is vigyázzanak az ajtókra, és csak a legszükségesebb esetben hagyják el a házat. Nem tudhatjuk, hogy az elkövető nem forral-e még valamit. Azonnal értesíteni fogom, mihelyt valami hírrel tudok szolgálni.

IV.

Miután eljöttünk a Zhang családtól, Huo Sang a városi rendőrőrsre sietett, ahonnan egyenesen az állomásra mentünk. Két óra harmincöt perckor érkeztünk vissza Sanghajba. Ezt követően Huo Sang egész nap az irodájában pihent, újságot olvasott, és semmi különösebb dolgot nem csinált. Negyed nyolc tájban, amikor már sötétedni kezdett, Huo Sanggal ismét Nanxiangba utaztunk. Útközben végig néma csöndben maradt, semmiféle magyarázattal nem szolgált, csupán annyit közölt, hogy ha majd Nanxiangba érünk, mindent érteni fogok.

Miután ismét faggatni kezdtem, végre beszámolt róla, hogy még mit végzett korábban a városban tett vizsgálódása alkalmával. Először is találkozott a városka rendőrfelügyelőjével, majd pedig elment a postára. Ezt követően fel akarta keresni Yu Xiaoyuant is, de vele nem sikerült találkoznia. Azt mondták neki, hogy Xiaoyuan az előző este a rokonait vendégelte meg egy szomszédos városban, s még nem tért haza. Huo Sang azt is megtudta, hogy a rendőrök Xiaoyuan házához is elmentek érdeklődni, sőt még az egyik bőrcipőjét is elvitték. Mindezeken túl azt is kiderítette, hogy Zhang Caifu az utóbbi időkben többször járt Sanghajban, és több ízben is teázott egy régi rizskereskedő kollégájával a városban.

– Tudja esetleg, hogy ki ez a kolléga? – kérdeztem, mire Huo Sang csak ingatta a fejét. – Szóval ő írhatta a találkozót kérő levelet? – faggattam tovább.

– Elképzelésem sincs – válaszolta.

– S mit gondol, mi miatt veszekedhetett ez a Ma nevű férfi Zhang Caifuval?

– Ezt sem tudom, de előbb-utóbb ki fogom deríteni

– S mit gondol Yu Xiaoyuanról? Tegnap este nem tért haza, netán lehet valami köze az ügyhöz?

Huo Sang türelmetlennek látszott, és arra sem vette a fáradságot, hogy legalább foghegyről odavessen valami választ. Annyit mondott csupán, hogy legyek türelemmel, és várjam ki, hogyan alakulnak majd a dolgok. Kicsit össze voltam zavarodva, de sehogyan sem bírtam rávenni, hogy ennél bármi többet is eláruljon.

Amikor aztán megérkeztünk Nanxiangba, az úton már egy árva lélek sem járt. Az erős északnyugati szél miatt a legtöbb háznak zárva voltak az ablakai és az ajtói. A Zhang család házához érve, Huo Sang kívülről körbejárta, de nem ment be. A háztól körülbelül száz méterre egy hatalmas akácfa tövéhez vezetett, ahol aztán megállt. Itt ért véget város, innen a főút kelet felé haladt, de keresztutak vittek dél felé és északnyugatra is. A főút egyik oldalán a nyárfákkal tarkított mezőn néhány sír állt.

– Bao Lang, vacsorázzunk meg itt – mondta egyszer csak.

A bőrtáskájából elővett néhány marhahúsos pogácsát, amit megosztott velem. Mindez olyan váratlanul ért, hogy nem is tudtam, mire vélni.

– Ma este igazán jó műsor lesz – mondta szinte suttogva. – De aztán ne kérdezősködjön, csak figyeljen! Most pedig együnk hát, aztán élvezzük műsort.

Olyan izgatott voltam, hogy alig bírtam egy-egy falatot letolni a torkomon. Ellenben Huo Sang, akinek különösen jó étvágya volt – gyors egymásutánba tömte a szájába a húspogácsákat. Nagyjából félóra múlva végeztünk az evéssel. Fáztam, és fogalmam sem volt, hogy mikor kezdődik az a bizonyos műsor. Majd úrrá lett rajtam a türelmetlenség, amikor azt láttam, hogy Huo Sang nagy komótosan takarítgatni kezdte a bőrtáskáját. Ám ekkor váratlanul felbukkant egy férfi, aki sietve érkezett az északnyugati keresztút felől. Huo Sang megragadta a karomat, mintha azt akarta volna jelezni, hogy meg se mukkanjak.

Azon az éjjelen a szél feltámadt, az égen felhők úsztak végtelen sorban, a fényes Hold pedig hol előragyogott, hol elbújt. Amikor aztán felbukkant az a rövid munkásruhát viselő férfi a félhomályban, nagyon tisztán láttam őt. Egyenesen a Zhang család háza felé vette az útját, majd rövid várakozást követően bekopogott és belépett.

– Hát ez meg kicsoda? – kérdeztem visszafogott hangon.

– Ennek a felettébb komikus vígjátéknak az egyik mellékszereplője – válaszolta Huo Sang.

– És van főszereplő is?

– Persze, hogy van.

– Nos, és ki volna a főszereplő?

– Ha elárulnám, azzal elrontanám a műsort. Elnézést, de inkább nézze meg a saját szemével.

A zavarom csak fokozódott, elvégre ez mégis csak egy gyilkossághoz vezetett bűncselekmény, amely rablással és házassági vitákkal is fűszerezett. Minden súlya ellenére Huo Sang mégis azt állítja, hogy ez csupán egy műsor, ráadásul egy komikus vígjáték. De csak nincs kedve viccelődni, és bolondját járatni velem ebben hideg, fagyos éjszaki szélben, ugye? Csakhogy megint visszatért a régi önmagához, és ahhoz a szokásához, hogy tudatlanságban tartson. Ugyan mit is tehettem volna?

Kevéssel később a rövidkabátos férfi kilépett a házból, egy másik férfi kíséretében, majd elsiettek a fánk mellett, s az útelágazás felé vette az irányt. Ahogy felénk közeledtek, felismertem a másik férfit: Zhang Xingqing volt az, a meggyilkolt Zhang Caifu fia. Mégis, hova a csudába megy Xingqing? Netán ő volna ennek a vígjátéknak a főszereplője? S mégis, egyáltalán miről szól ez a történet? Csak gyűltek és gyűltek bennem a kérdések, de nem tudtam előrukkolni velük, mert hiszen Huo Sang rám parancsolt, hogy ne kérdezősködjek. Így aztán csak némán bámultunk egymásra, amitől csak még magányosabbnak éreztem magam és még inkább unatkoztam. Huo Sang talált két sírkövet, letelepedett az egyikre, majd megkért, hogy üljek oda a másikra. Elővette a cigarettáját, és megkínált. Vonakodva elfogadtam, és én is rágyújtottam. Így telt el egy újabb óra.

Az éjszakai levegő egyre hidegebb lett. Az égen a felhők felbátorodtak és seregeik olyan roppant torlaszokba tömörültek, hogy Hold nővér sértődötten úgy döntött, inkább megpihen, s nem mutatja meg magát. Körös-körül mindenütt koromsötét volt. Szél úr azonban lelkesen táncolt, és a sírok előtti nyárfák elszáradt gallyai recsegve-ropogva törtek le, jó párszor még a fejemre is jutott belőlük. „Hú, hú, hú!” – hallatszott egyszer, ami persze nem a szellemek üvöltése volt, de az ember fülének még így sem tűnt kellemes muzsikának. A távoli faluban a kutyák is felvonyítottak egyszer-kétszer, aminek a hangját Szél úr készségesen sodorta felém, de én csak beleborzongtam. Nem bírtam már tovább a várakozást, s így szóltam:

– Huo Sang, mégis mire várunk még itt?

– Csak figyelje az előadást – válaszolta továbbra is visszafogott, fojtott hangon. – Ingyen van, legyen hát egy kis türelemmel, mindjárt kezdődik!

S csakugyan így lett! Egy fickó jelent meg a főúton keleti irányból. Lassan, komótosan sétált. Mindeközben egyfolytában előre és hátra felé tekintgetett, amitől egészen titokzatosnak tűnt. Ennek a szereplőnek – már ha valóban az előadás egyik szereplőjéről van szó – az alakítása alapján ez a történet nem is ígérkezik annyira rossznak. Az érdeklődésem kezdett felélénkülni.

Amikor Huo Sang is észrevette a férfit, gyorsan elpöccintette a cigarettacsikket és felállt. Szemei egészen tágra nyíltak, mintha meglepődött volna. Most mégis, mi történik? Szerepel egyáltalán ez az ember a szereposztásban, vagy csak valami statiszta? Ha szereplő, akkor vajon ő a főszereplő, vagy csak valami mellékszerepet játszik?

Amikor a férfi a nagy akácfához ért, Huo Sang óvatosan visszasiklott a nagy fa tövébe, én pedig követtem a példáját. Épp ebben a pillanatban Hold nővér egy nagy elszánással rést döfött a felhőkön, és megvillantotta a fényét. A holdfényben tisztán látszott az illető, aki hosszú köpenyt és lovagló kabátot viselt, a fején egy réztál alakú kalappal, s olybá tűnt, még igencsak fiatal lehet. Ahogy közeledett a piactér végéhez, furcsa viselkedése egyre gyanúsabbá tette. Még Huo Sang arcán is a csodálkozás nyomait véltem felfedezni. Egészen előrehajolt, és minden idegszálát megfeszítve koncentrált. Olyan volt, mint egy, a prédáját cserkésző oroszlán, amely épp lecsapni készül. Amikor észrevette, hogy közelebb akarok menni, hogy még jobban szemügyre vehessem az illetőt, a karomnál fogva gyorsan visszahúzott. Egy pillanattal később a fickó már el is tűnt a Zhang család háza mögött.

– Bao Lang, nem csalódott, igaz-e? S ez még csak a bevezető, vagy inkább csak egy közjáték. Az igazi dráma még csak ezután következik!

Huo Sang mintegy biztatásként suttogta a fülembe ezeket, ami már teljességgel felesleges volt, hiszen már így tűkön ültem az izgatottságtól. Nem biztatásra volt szükségem, hanem cselekvésre. De e tekintetben sem kellett csalatkoznom. Huo Sang indult el elsőként, én pedig lábujjhegyen követtem őt, s egészen messziről megkerültük a Zhang portát. Láttam, hogy a fiatal fickó épp a hátsó kert előtt áll: kalapját levéve nyújtogatja a nyakát, és az ablakokat kémleli. Az ablakok ekkor még világosak voltak, ám egy pillanattal később kialudtak a fények. A fiatal fickó azonban továbbra is csöndben várakozott a kertkapu előtt.

Huo Sang közelebb húzódva hozzám a fülembe súgta:

– Női karakter nélkül nem is olyan élvezetes a dráma, nemdebár? Szerencsédre mindjárt láthatsz egy extra jelenetet is. Figyelj csak, hamarosan színre lép a női szereplő is!

Ezt követően résnyire nyílt a kertkapu. Először csak egy fej bukkant elő, majd egy alak lépett ki. A holdat ismét sötét felhők takarták, így nem láttam, hogy ki az, de a sötét körvonalai alapján egy nő lehetett.

– Ez Zhang Xiufang – közölte Huo Sang.

– Aha!

A két sötét alak találkozott, majd együtt elkanyarodtak a ház nyugati sarkánál. Ekkor már nem nagyon láttam őket. Nyilvánvalóan egymással beszélgettek, de én mindebből csak egy némajátékot láttam, mert Huo Sang továbbra sem engedett közelebb menni. Jobb híján csak a kerítésnek támaszkodva álltam és nézhettem a jelenetet a hideg szélben. Mintegy negyedórával később arra lettem figyelmes, hogy a két alak visszafelé tart. A női szereplő belépett a kertkapun, a férfi pedig kelet felé indulva próbált csöndben, észrevétlenül kereket oldani. Hirtelen Huo Sang is elindult, felgyorsította a lépteit, és visszatért a korábbi leshelyünkre, a nagy fa tövébe. A fatörzshöz lapulva kikukucskált, hogy szemügyre vegye a férfi szereplőt. Én is csöndben lapultam. Amint a fiatal férfi közelebb ért, Huo Sang egyszeriben kipattant a nézőtérről és máris a színpadon termett. Néhány lépést téve elállta a fiatal színész útját.

– Xiaoyuan, várjon! Váltanék önnel néhány szót – mondta neki halkan.

Én csak ekkor döbbentem rá, hogy ez a szereplő valójában Xiufang udvarlója, Yu Xiaoyuan.

Xiaoyuan meglepődött, nem számított erre. Nekiiramodott, mintha menekülni akarna, de Huo Sang résen volt, és gyorsan megragadta a karját, majd pedig a fa tövébe húzta őt. Xiaoyuan zihálva-fújtatva próbált ellenállni, így aztán én is színre léptem, és megragadtam a másik karját, hogy segítsenek visszatartani őt.

– Nem kell megijednie – súgta neki Huo Sang. – Huo Sang magánnyomozó vagyok. Amíg az igazat mondja, semmi okom ártani önnek.

Xiaoyuan még mindig a sokk hatása alatt, zihálva mondta:

– Ön volna Huo Sang úr? De hiszen, én épp öntől szeretettem volna tanácsot kérni… Huo Sang úr, ez az ügy teljes mértékben méltatlan rám nézve. A rendőrség azt feltételezi, hogy én vagyok a gyilkos, még embereket is küldtek, hogy megfigyeljék a lakásomat…

– Hol tartózkodott tegnap éjjel? – kérdezte Huo Sang.

– Az unokatestvéremnél voltam, Mánál, a születésnapját ünnepeltük egy kis borozgatással. Egész nyugodtan ellenőrizheti, senki sem fog mást állítani. Aztán valaki közölte, hogy Caifu urat megtámadták és megsérült, a rendőrség pedig engem gyanúsít. Elrejtőztem hát egy időre, és most azért merészkedtem ide, hogy Xiufangtól megtudjam, hogy pontosan mi történt.

– No, és mit mondott?

– Azt mondta, hogy ő nem tudja, ki lehet a gyilkos.

– Hát még mit mondott?

– Azt mondta, hogy tegnap éjjel kutyaugatás hangjára ébredt, majd azt hallotta, hogy az apja kinyitja a szobája ajtaját és lemegy a lépcsőn. Ezután a kutyaugatás egyre hangosabb lett, ő pedig arra gyanakodott, hogy valaki bejöhetett a házba. Kikelt hát az ágyból, és kiment a szobából és a lépcső tetejéről hallotta, ahogy az apja fájdalmasan felkiált. Rájött, hogy valami baj történhetett, így hát visszament a szobájába.

– Hát ez roppant különös! Hallotta az apja fájdalmas kiáltását, de ő mégis inkább visszament a szobájába?

Yu Xiaoyuan lehorgasztotta a fejét, és habozott válaszolni. Még mindig markoltam a karját, s éreztem, hogy egy kicsit megremegett a teste. Huo Sang megrángatva a másik karját nógatta válaszra:

– Ki vele, mit mondott még Xiufang!

– Nemrégiben volt egy összetűzésem az apjával, ezért nem mert lemenni – mondta elcsukló hangon Xiaoyuan.

– Miféle összetűzés?

– Xiufang azt hitte, hogy esetleg én követtem el a gyilkosságot, mert korábban összevesztem az apjával. Arra gondolt, hogy aznap éjjel esetleg én állok bosszút. Ezért esett pánikba, nem tudta mitévő legyen, s inkább visszamenekült a szobájába.

– Szóval igaz volna az, amire Xiufang gyanakszik?

– Nem, dehogyis! – rázta hevesen a fejét Xiaoyuan. – Huo Sang úr, én tanáremberként dolgozom, sohasem vetemednék arra, hogy bármi törvénytelen dolgot műveljek. Épp az imént magyaráztam el ezt Xiufangnak is, és ő meg is értette.

Huo Sang nem szólt egy szót sem. Gondolataiba mélyedve lehajtotta a fejét. A szorításán is engedett, így aztán én sem láttam szükségesnek továbbra is lefogva tartani a fiatalembert. Amikor Yu Xiaoyuan kiszabadult, komoly hangon így szólt:

– Huo úr, ha nem hisz nekem, nyugodtam menjen el az unokatestvéremhez. Őt Ma Songzhounak hívják, és igazolni fogja, hogy tegnap egész éjjel el sem hagytam a házukat, ami bizonyítja, hogy nem én vagyok a bűnelkövető.

– Rendben – bólintott Huo Sang, majd továbbra is halk hangon így folytatta: – Mivel most már nem tud hazamenni, jobban tenné, ha egyenesen a rendőrségre menne, és feladná magát. Ne aggódjon, hamarosan én is ott leszek, és kézbe veszem az ügyét. A jövendőbeli sógora, Zhang Xinqing nagy valószínűséggel már türelmetlenül várakozik a rendőrségen.

Xiaoyuan meglepődve hallotta, hogy Xingqing is a rendőrségen van. Ez még engem is meglepett. Ennek az ügynek lehet valami közvetett kapcsolata Xingqinggel?

– Most pedig siessen! – mondta Huo Sang. – Mi még várunk valakire, nem mehetünk önnel. De ha nem hallgatna rám, csak magát hibáztathatja majd a következményekért!

Yu Xiaoyuan többször is bólintott:

– Már megyek is – mondta, majd meghajolva elköszönt, és elindult a rendőrőrs felé vezető úton.

Korábban már azt hittem, ő lesz a történet főszereplője. De most, hogy Huo Sang kedves szavakkal az útjára bocsátotta, ő pedig kész feladni magát, nyilvánvalóan nem erről van szó. Mégis, vajon mi lesz a végkifejlete ennek a darabnak?

– Már az elején is biztos voltam benne, hogy Xiufang nem a teljes igazságot mondta – szólt suttogva Huo Sang –, most azonban már minden világos.

– Mindent elhisz, amit Xiaoyuan mondott? – kérdeztem.

Huo Sang igenlően bólintott.

– Szóval, ki hát a főszereplő ebben a darabban? – tettem fel az újabb kérdésemet.

– Az igazi főszereplő még nem lépett színpadra.

– De ő is érkezik?

– Hát persze.

– És ki az?

– Ne kérdezősködj! Mindjárt meglátod.

Bár a cselekmény folyamatosan fejlődött, még korántsem ért a végkifejlethez. Olyan izgatott voltam, hogy nem bírtam magamban tartani a kérdéseimet:

– Huo Sang, árulja már el, kire várunk még?

– Legyen türelmes, mindjárt megérkezik a gyilkos.

– A gyilkos egyszerűen csak bele fog sétálni a csapdába?

– Úgy, ahogy mondod, s ez lesz a történt drámai tetőpontja.

Aztán hirtelen megkopogtatta a vállamat, és odasúgta:

– Már itt is van!

Gyorsan a főút keleti szakasza felé fordítottam a fejemet, de még mindig olyan koromsötét volt, hogy senkit és semmit nem láttam. Hanem amikor hátrapillantottam, egy sötét árnyat láttam előlopakodni a Zhang család háza mögül.

Kiderült, hogy a színészek színpadra lépésének iránya megváltozott. Az, akire Huo Sang ezúttal várt, nem kívülről megy a házba, mint a korábbi két szereplő, hanem éppenséggel a házból jön ki. A főszereplő a sziluettje alapján egy magas növésű, rövid kabátot viselő férfi volt. Léptei gyorsak voltak, és a kisebb csomagot vitt a kezébe, amitől még inkább titokzatosnak tűnt.

Huo Sang akárcsak korábban, most a fatörzshöz lapulva, erősen koncentrálva figyelte az illetőt, majd halkan így szólt:

– Bao Lang, ez a fickó meglehetősen erős, elkelne a segítséged.

A sötét árny egyre gyorsabb léptekkel közeledett. Huo Sang meg sem várta, hogy a fához érjen, hanem egyszeriben elébe ugrott. Rögtön utána én is odavetettem magamat. Huo Sang a két karját szélesre tárta, mint valami rák az ollóit, és átfogta a fickót, majd kemény hangon ekként dörrent rá:

– Dong Xing, mondja csak, mégis mennyi pénz van ebben a csomagban? Már mindenki türelmetlenül várt önre. Jöjjön csak velünk a rendőrségre!

V.

Az előadás katartikus jelenete nem volt különösebben bonyolult: négy erős kar, egy rövid dulakodás, végül a szakácsot a becsomagolt pénzzel együtt bekísértük a rendőrsre.

Azonban az, hogy ennek az ügynek Dong Xing volt a kiagyalója és az elkövetője, még engem is meglepett. Dong Xing vallomása végtelenül egyszerű volt. Történt egy nap, hogy meglátta, amint a gazdája, Zhang Caifu a dolgozó szobájában egyedül ülve pénzt számol, amelyet aztán elzárt a mahagóni szekrénybe. Úgy tűnt, hogy a nagyobb pénzmennyiség valami nem régiben visszakapott kölcsön lehet, s ez felébresztette a szakács kapzsiságát. Azonban eredetileg nem állt szándékában gyilkosságot elkövetni. Az elkövetés éjszakáján, kihasználva az esős időt, először is bezárta Kormost a saját szobájába, majd átment a dolgozószobába, ahol feltörte a szekrényt és ellopta a pénzt. Ezen kívül magával vitte még a bronzfüstölőt és a Buddha-szobrot is. A pénzt alaposan bebugyolálta, és egy bádogdobozba rejtette, és a többi eltulajdonított holmival együtt a hátsó kert kútjába rejtette. Úgy tervezte, hogyha a dolgok majd elcsitulnak, majd előveszi és pénzzé teszi azokat is. Miután mindezt elrendezte, felfeszítette a kertkaput is, majd bőrcipőt húzott, és a kertkapun át kisétált egészen a főútig. Ezt követően visszajött, ügyelve arra, hogy jól látható lábnyomokat hagyjon, hogy ezzel is egy kívülállóra terelje a gyanút. A bőrcipő, amit erre a célra használt, eredetileg Yu Xiaoyuan egy régi cipője volt, amit két hónappal korábban két kölcsön tőle, amiről senki más nem tudott. Miután visszatért a cipőt is a kútba hajította, hogy eltűntesse a nyomokat. Csakhogy ekkor a szobájába zárt Kormos éktelen ugatásba kezdett. Ez annyira megrémítette, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve kisietett a hátsó kertkapuhoz, ahol aztán maga kezdett el ugatni, hogy felriassza a szomszéd kutyákat, és azok is ugatni kezdjenek. Azt remélte, hogy így majd az emberek azt fogják hinni, hogy egy kívülről érkező tolvaj ólálkodik a közelben. Meg sem fordult a fejébe, hogy terve mégsem fog beválni. Amikor visszafordult, hirtelen megpillantotta az öreg gazdáját, aki épp a hátsó nappaliból lépett ki, majd döbbenten felkiáltott. A szakács tudta, hogy a titka lelepleződött, s ebbéli pánikjában felkapta a kút mellett lévő vedret, amellyel aztán jól homlokon vágta Zhang Caifut, aki azonmód a földre zuhant. Dong Xing pánikba esett, hamarjába visszatért a szobájába és kiengedte Kormost. Kiagyalt egy tervet arra is, hogy magáról elterelje a gyanút: megvágta a saját halántékát, a vérével bekente a vedret, majd pedig a földre heveredve úgy tett, mintha ájult volna. Amikor aztán azt hallotta, hogy Zhang Caifu felépülésére nincs remény, azt hitte, hogy a machinációi titokban maradhatnak, és elegendők lesznek ahhoz, hogy tévútra vigyék a nyomozást. Végül azért döntött úgy, hogy a lopott pénzzel elmenekül, mert egy új értesülése szerint öreg gazdája sérülései nem is olyan súlyosak, és van rá remény, hogy visszanyerje az eszméletét. Ugyanis szinte biztos volt abban, hogy Zhang Caifu aznap éjszaka tisztán látta őt és felismerte, ha pedig magához tér, akkor előbb-utóbb leleplezi őt. Ezért döntött úgy, hogy megpróbál kereket oldani. Így érkeztünk hát el a drámai végkifejlethez.

– Csakugyan van remény Zhang Caifu felépülésére? – kérdeztem suttogva Huo Sangtól.

Huo Sang a fejét csóválva azt válaszolta:

– Sajnos nincs. Ez csupán az én trükköm volt. Az a rövid kabátos férfi, akit először láttál a házhoz menni, valójában az egyik itteni rendőrjárőr volt, aki megkértem, hogy magát kórházi ápolónak kiadva, közölje ezt az álhírt. Ezzel akartam kiugratni Dong Xinget, hogy belesétáljon a csapdámba. Ugyanekkor szándékosan elküldtem a házból Xingqinget is, hogy Dong Xing ne lássa őt akadályozó tényezőnek. Arra számítottam, hogy ha Dong Xing meghallja ezt a hírt, nem mer majd továbbra is házban maradni, hiszen arra fog gondolni, hogyha Xingqing hazatér majd a kórházból, és kiderül az igazság, akkor már késő lesz elmenekülnie.

Amikor Cai felügyelő a rendőrőrsön végighallgatta a szakács vallomását, elégedetten bólogatott és a kezeit dörzsölgette örömében. Az arcán egyszerre látszottak a csodálat és a megdöbbenés jelei. Miután a bűnelkövetőt elvezették, és ő kezdte el kérdezgetni Huo Sangot helyettem.

– Huo úr, honnan tudta, hogy Dong Xing a gyilkos?

Huo Sang elmosolyodott, s így válaszolt:

– Ez az ügy valójában az elejétől fogva nagyon szokványos volt, semmi különösebb bonyodalom nem volt benne. Rögtön tudtam, hogy a bűncselekményt csakis valaki a házból követhette el, szóba sem jöhetett semmilyen kívülről érkezett titokzatos elkövető.

– Mindez most már számomra is világos – szólt ekkor Cai felügyelő –, csakhogy az éjszakai kutyaugatás, valamint a kertkapu előtti bőrcipő nyomai mind-mind arra utaltak, hogy…

Huo Sang bólogatva közbeszólt:

– Igen, igen. Az ugatás és a cipőnyomok csakugyan elegendők lettek volna ahhoz, hogy a legtöbb embert megtévesszék. Csakhogy épp a cipőnyomok voltak azok, amik elárulták a számomra, hogy nem egy külső elkövetővel van dolgunk. Ha ugyanis, egy kívülről érkezett idegen lett volna a tettes, akkor annak először be kellett volna jönnie, aztán pedig kimenve távozni. Azonban a cipőnyomok egyértelműen bizonyították, hogy az elkövető először kiment, és utána jött vissza. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha az elkövető eredetileg is a házban tartózkodott.

Cai felügyelő tágra nyílt szemekkel meredt Huo Sangra. Az arckifejezése arról árulkodott, hogy mindig nincs teljesen meggyőzve, de a méltósága megőrzése érdekében jobbnak látta, ha egyelőre nem akadékoskodik tovább a kérdéseivel. Huo Sang ekkor hirtelen rám mutatott, s így szólt:

– Kérdezze meg csak Bao barátomat, ő ugyanis ott volt velem, amikor a nyomokat megvizsgáltam. Mondja csak, Bao Lang, ugye látta azokat a mindkét végükön elhegyesedő cipőnyomokat? S azt is mondtam magának, hogy azok egymást átfedő, kifelé és befelé haladó cipőnyomok. Azt is megfigyelhettük, hogy a cipő orrával délfelé mutató nyomok határozottabbak, jobban körvonalazottak, vagyis egyértelműen azok keletkeztek később. A ház pedig déli irányba, míg a kertkapu pedig északi irányba helyezkedik el. Ez pedig arra utal, hogy aki a nyomokat hagyta, minden kétséget kizáróan előbb kiment az udvarról, s majd csak azután jött be a házhoz.

Hogy felfigyeltem-e minderre akkor? Nos, röstellem, de be kell vallanom, láttam ugyan az egymást átfedő cipőnyomokat, de nem tulajdonítottam azoknak különösebb jelentőséget. Eszembe sem jutott efféle következtetéseket levonni. De merthogy Huo Sang azzal, hogy megválaszolta helyettem a saját maga feltett kérdést, már amúgy is „kihúzott a csávából”, nem tartottam szükségesnek, hogy leleplezzem a tudatlanságomat.

Huo Sang ekkor így folytatta:

– S van még egy szempont, amit érdemes figyelembe vennünk! Amennyiben az elkövető csakugyan kintről érkezett volna, akkor a gyilkosság elkövetése után a kutyaugatás jelentette fenyegetés miatt a léptei szükségszerűen sietősebbek és hosszabbak lettek volna. Vagyis a kifelé és befelé vezető lábnyomok semmiképpen nem fednék egymást ilyen tökéletes szabályossággal. Ez a tény is okot szolgáltatott a gyanúra.

– Van még valami más is? – kérdezte Cai felügyelő kíváncsian.

Huo Sang bólintott, majd így szólt:

– Van bizony, méghozzá a vödör. Ugyanis a vödörből következtettem arra, hogy a gyilkosság nem előre eltervezett volt. Ha ugyanis valaki szánt szándékkal gyilkolni indul, egy vödörnél alkalmasabb fegyvert visz magával. Ezért is feltételeztem azt, hogy a gyilkosság a rablás közben történhetett. Az is nyilvánvaló volt, hogy az indíték csakis a pénz lehetett, és semmi más.

A felügyelő lankadatlan kíváncsisággal tette fel a következő kérdését:

– Nem volt egy névtelen levél is az ügy során? Azt ki írta? Lehet, hogy mégsem Dong Xing az elkövető, mert ha jó tudom, ő se írni, se olvasni nem tud.

Huo Sang halványan elmosolyodott, megcsóválta a fejét, s így szólt:

– Nos, ennek ne tulajdonítson különösebb jelentőséget, de ez alapján semmiképpen ne mentse fel a szakácsot a gyilkosság alól. A levelet ugyanis én küldtem megtévesztésből.

– Hogyhogy maga küldte? – meredt rá értetlenül a rendőrfelügyelő.

Hou Sang ismét elmosolyodott:

– Igen, én voltam. Mégpedig azért, mert hiába voltam biztos abban, hogy a gyilkost a házban kell keresni, még nem tudtam, melyikük lehet az. Ezért írtam azt a levelet a városban, a postát pedig megkértem, hogy tegyenek kivételt, és a lehető legrövidebb időn belül kézbesítsék azt. Ezt követően összehívtam mindenkit, és elterelésből arról kezdtem érdeklődni, hogy Zhang Caifu nem viselkedett-e furcsán mostanában. Mindeközben figyeltem a jelenlévők reakcióit. Dong Xing pedig szépen bele is sétált a csapdámba azzal, hogy váltig állította, hogy a gazdája tartott valakitől mostanában. Ez volt az, ami megerősített abban, hogy Dong Xing volt az elkövető. Majd azért, hogy megspóroljam magamnak a kihallgatással és az elrabolt holmiknak a felkutatásával járó vesződségeket, előkészítettem ezt a kis színdarabot, amelyben a gyilkos önmaga leplezi le magát. Ezt követően valami ürüggyel visszautaztunk Sanghajba, hogy így a gyilkos még óvatlanabb legyen. – Majd mosolyogva a rendőrjárőrhöz fordulva azt mondta: – Ám mielőtt még vonatra szálltunk volna, megkértem ezt a derék rendőr urat, hogy ma este pontban kilenc órakor küldje a Zhang házhoz a testvérét, aki magát kórházi ápolónak kiadva, továbbítsa a hamis üzenetet. Kért ugyan, hogy magyarázzam el a dolgot, de én akkor nem árulhattam el semmi, nehogy bárki is bármit megneszeljen. Ezért hát, uram, ezúton is a bocsánatát kérem.

A főfelügyelő elmosolyodott, s így szólt:

– Ha viszont így áll a dolog, és tegnap este semmiféle idegen nem járt a Zhang házban, akkor miért ugattak a szomszédos kutyák?

– Felügyelő úr, hát nem ismeri a mondást, hogy „ha egy kutya árnyat ugat, száz felel rá”? – mondta nevetve Huo Sang.

A rendőrfelügyelő zavarában fülig vörös lett, s nem tudott mit válaszolni, csak kínosan vigyorgott.

A mellette álló kövér rendőr, aki már korábban járt a Zhang házban azonban így szólt:

– Csakhogy a keleti szomszédban lakó öreg Li, hallotta a menekülő futásának hangját a mezőről.

Huo Sang rápillantott és azt mondta:

– Gondolja, hogy egy öregember, akit az éjszaka közepén a kutyák ugatása ver fel, csakugyan futás hangját hallotta a mezőről? Aligha lehet bizonyító erejű az ő tanúvallomása.

Ekkor Huo Sang az órájára pillantott, majd a felügyelőhöz fordulva így szólt:

– Felügyelő úr, sajnálom, hogy kellemetlenséget okozunk, de a ma éjjelt kénytelenek leszünk itt tölteni. Ha útjára bocsátotta Yu Xiaoyuant, ön is lepihenhetne, mert reggel meg kellene írnia a jelentését.

Másnap reggel, még mielőtt visszatértünk volna Sanghajba, kaptuk a hírt, hogy Zhang Caifu még hajnalban elhunyt. Egy héttel később eljött hozzánk Zhang Xingqing, hogy köszönetet mondjon és további hírekkel is szolgált. Elmondta, hogy a húgát Xiufangot a téli ünnepek alatt Yu Xiaoyuan hivatalosan is eljegyzi. Arról is beszámolt, hogy már kétszer is járt a megyei bíróságon az apja gyilkossága ügyében, amely Dong Xing büntetését majd a következő alkalommal fogja kihirdetni. Említette továbbá, hogy az apja összesen hatezerötszáz yuant tartott a mahagóni szekrényben, ami azonban nem egy visszafizetett korábbi kölcsönből származott. Mint kiderült, az apja az üzlettársaival közösen titokban rizst csempésztek külföldre, s a pénz feltehetően az egyik ilyen ügyeltből származhatott. Xingqing azonban mit sem tudott az apja efféle üzelmeiről, csak az apja egyik üzlettárásának az elszólásából következette ki. A fiatalember végül is becsületes volt, hiszen nem értett egyet apja üzleti magatartásával, és nekünk is őszintén elmondta az igazat.

Magyarra fordította: Mátyás Anna Réka

Felhasznált irodalom

Link, E. Perry, Jr.: Mandarin Duck and Butterflies, Popular Fiction in Early Twenties Century Chinese Cities, Berkeley, Los Angeles, London, University of California Press, 1981.

Kinkley, Jeffrey C.: Chinese Justice, the Fiction, Law and Literature in Modern China, Stanford, Stanford University Press, 2000.

Wong, Timothy C.: Stories for Saturday, Honolulu, University of Hawaii Press, 2003.

Wong, Timothy C.: Sherlock in Shanghai, Stories of Crime and Detection by Cheng Xiaoqing, Honolulu, University of Hawaii Press, 2007.

Hivatkozások

  1. A szövegben előforduló kínai neveket, szavakat, kifejezéseket a nemzetközileg elfogadott úgynevezett pinyin 拼音 latin betűs átírásban adom meg és írásjegyekkel is kiegészítem, amelyeket azok hagyományos formájában (fantizi 繁體字) tüntetem fel. A pinyin átírástól csak az olyan szavak esetében térek el, amelyek más formában már meghonosodtak a magyar köznyelvben (pl. Peking, Sanghaj stb.)
  2. E. Perry Link, Jr.: Mandarin Duck and Butterflies, Popular Fiction in Early Twenties Century Chinese Cities, Berkeley, Los Angeles, London, University of California Press, 1981, 7–8.
  3. Link: Mandarin Duck, 10, 12–13.
  4. Link: Mandarin Duck, 4–5.
  5. Uo., 20–22.
  6. Timothy C. Wong: Sherlock in Shanghai, Stories of Crime and Detection by Cheng Xiaoqing, Honolulu, University of Hawaii Press, 2007, 207.
  7. Timothy C. Wong: Stories for Saturday, Honolulu, University of Hawaii Press, 2003, 248.
  8. Wong: Sherlock in Shanghai, 207.
  9. Wong: Sherlock in Shanghai, 208.
  10. Jeffrey C. Kinkley: Chinese Justice, the Fiction, Law and Literature in Modern China, Stanford, Stanford University Press, 2000, 170–171.
  11. Wong: Stories for Saturday, 248.
  12. Wong: Sherlock in Shanghai, 209.
  13. Wong: Sherlock in Shanghai, 209–210.

Lapu Árpád: A semlegesség fogalmának eltérő jelentései a különböző jogterületeken, a jog rétegeiben, az államok semleges nemzetközi jogi jogállásának szemszögéből

Bevezetés: A semlegesség jelentései és az elhatárolás, pontosítás fontossága

A semlegesség fogalmát a köznyelv gyakran a függetlenség, pártatlanság, objektivitás szavakkal szinonimaként használja. A szavak hétköznapi jelentésén túl azonban eltérő jelentéssel bírnak a jogi szakszavak, a pozitív jog és a jogtudomány által használt és kimunkált kifejezések. Ez a semlegesség fogalmára is igaz, azonban a semlegességhez különböző jelentéseket társítanak nemcsak a különböző jogrendszerek, az egyes jogágak, hanem még egy-egy jogterületen belül is különböző értelemben alkalmazzák a jogtudósok, jogalkotók és jogalkalmazók. A jog rétegeinek elméletén keresztül az eltérések feltérképezhetőek, az ellentétek jól megvilágíthatók, amely elősegítheti a fogalom jelentéseinek megszilárdulását és ezáltal a jogbiztonság elvének érvényesülését.

A jogdogmatika jelentőségéről

Ahogyan Pokol Béla levezeti,[1] a jog olyan magatartási szabályokat tartalmaz, amelyek végső soron állami kényszerrel is kikényszeríthetők, valamint azok pontos értelmét a szövegszerű rögzítés után az állam erre létrehozott szervei állapítják meg.[2] A társadalom komplexitása azonban egyre növekedett, a jogi normák széles sokasága alakult ki, valamint a hétköznapi fogalmak alkalmazása a jogok és kötelezettségek rögzítésére fokozatosan egyre inkább elégtelenné vált. A 19. század első felében a római jogi és azt tovább vivő fogalomalkotásokra építve fontos szerepet nyert a jogdogmatika, amely a hétköznapi kifejezésekből pontosított jogi fogalmakat alakított ki, valamint a jogi kifejezések közötti viszonyokat rögzítette. A jog nagymértékben továbbra is használ hétköznapi kifejezéseket, ezek lazább értelmi tartalmai mellett pontosított értelmű jogfogalmakat dolgoz ki a jogdogmatika, továbbá egy ellentmondásmentes rendszert próbál kimunkálni a nagyszámú jogi normák között. Ez elősegíti a jog kiszámíthatóságát. A jog értelmi rendszere a jogdogmatikai és hétköznapi fogalmak együttes alkalmazásán nyugszik. A kifejezések a norma szövegében csak jelzik, de nem fejtik ki a kifejezések teljes valódi tartalmát, a jog dogmatikai rétegét teljesebben a jogi szakkönyvek, jogtudományi monográfiák, kommentárok, az adott ország jogászságában bevett munkák tartalmazzák.[3]

A jog leírható normaként, azonban az egyes normák között az ellentmondásmentesség bizonyos szintjére van szükség ahhoz, hogy a társadalmi konfliktusok elkerülhetőek, vagy feloldhatók legyenek, a normák egymásra tekintettel kell, hogy kialakuljanak és így egy rendszerként tudnak hatékonyan működni. Ahogyan egyre fejlettebbé válik a társadalom, úgy egyre magasabb fokú ellentmondásmentesség szükséges. Ezért szükséges, hogy a jogi normák rendszerszerűen működjenek, az emberek és szervezetek milliói közötti érintkezések bonyolultabb jogrendszert igényelnek.[4]

Pokol Béla eredetileg a jogi normák rendszerét három jogréteg együttességével (és egy negyedik, később megjelenő réteggel)[5] írta le, a jogalkotási folyamatokban kialakuló szövegrétegben, a jogi fogalmakat és értelmi összefüggéseiket tisztázó jogdogmatikai rétegben, valamint a jogot egyes esetekben alkalmazó bírák által létrehozott eseti jogrétegre, a hármas felosztás az 1800-as évektől kezdődően figyelhető meg. A három réteg közötti arányok eltérőek az egyes jogrendszerekben. A hagyományos jogrétegeken felül a 20. század második felében megjelent az alkotmányos alapjogok rétege azokban az országokban, ahol az írott alkotmány mellett megjelent az alkotmánybíráskodás is. Míg a jogági alapelvek ellentmondásmentes egységet alkotnak, a konkrét jogági szabályok absztrakt értelmi rendjét tartalmazzák, addig az alkotmányos alapelvek és alapjogok nem ellentmondásmentes rendszert alkotnak, az ellentmondásokat az alkotmánybírák értékei és döntései határozzák meg, egyes alapjogi ütközésekben soha nem adható megnyugtató, végleges válasz.[6]

Cservák Csaba a jog rétegelméleteinek új megközelítéséről szóló cikkében[7] kifejti, hogy a jog hagyományos, négy külső és négy belső rétege a jogrendszer elvárt funkcionálása, minden ezen felül diszfunkció. A tanulmány lényegében arra tér ki, hogy az egyes jogrétegeket alkotó szervek, szervrendszerek hogyan hoznak létre diszfunkciót hatáskörük túllépésével. A jelen tanulmány célja azonban nem ennek feltérképezése, hanem a jogrétegek alapján elemezni a semlegesség fogalmának megjelenését. A jog rétegelmélete[8] alapján a jog a jogszabályok szövegrétegéből, a jogdogmatikából, a bírói jog rétegéből és az alkotmányos alapjogokból áll. Cservák elkülönít továbbá jogalkotási és jogértelmezési szelvényeket az egyes jogrétegek kapcsán. A jog szövegrétegében a jogalkotási, a bírói jog rétegében a kontinentális jogrendszerekben a jogértelmezés kerül előtérbe. Utóbbi összefonódik a jogdogmatika rétegével, amely csak diszfunkció esetén jelenthet új jog alkotását, a jogértelmezési jelleg jellemző rá. Az alkotmányos alapjogok rétegébe beletartozik az azt kibontó magyarázatok rétege is. Az alkotmánybíróságok határozatai pedig a jogtudomány rétegének részévé válnak.[9]

Fontos kérdés, hogy a nemzetközi jog tekinthető-e ötödik rétegnek? Pokol álláspontja szerint a belső jogrendbe iktatott nemzetközi szerződések kötelezőek, azonban az egyes szervezetek jogértelmezése nem írhatja fel a hatáskörrel rendelkező hazai szervek, főként az alkotmánybíróság jogértelmezését. A jog négy rétegének megvalósulása kapcsán hazai és nemzetközi jogi relációban külön elemezhető a négy réteg érvényesülése. [10] Ez alapján azonban arra a következtetésre juthatunk, hogy egy olyan vegyes rendszerben, amelynek legalább több eleme a monista irányba mutat (nemzetközi jog elsőbbségének elfogadása a belső jogi normával szemben), mint például az osztrák jogrendszer[11], egy osztrák jogász megalapozottan juthat arra a következtetésre, hogy a nemzetközi jog az ötödik réteget képezi.

A jog rétegeire vonatkozó elméletek segítséget nyújthatnak számunkra annak azonosításában, hogy az egyes rétegek hogyan közelítik meg, értelmezik, vagy alkalmazzák a semlegesség fogalmát és így azonosíthatóvá válik, hogy ez milyen hatással van a jogbiztonság elvének érvényesülésére. A semlegesség fogalmának jelentéseinek elkülönítése, részletesebb dogmatikai kifejtése és az elhatárolások megalapozása érdemben hozzájárulna a kiszámíthatósághoz, a jogrendszer koherenciájához, valamint különböző elméleti és gyakorlati nemzetközi jogi természetű viták feloldásához.

A semlegesség jogi fogalmai – különböző megközelítések az alkotmánybírósági döntésekben, az alkotmányjogban és alkotmányjogi szakirodalomban

Az alkotmányjogi szakirodalomban és az alkotmánybírósági döntésekben a semlegesség fogalma vagy a pártatlanság szinonimájaként, vagy az állam világnézeti semlegességének kontextusában jelenik meg.

Az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) 27/2014. (VII. 23.) határozata, a 35/2014. (XII. 18.) AB határozata, valamint a 17/2017. (VII. 18.) AB határozata szerint „az állam semlegessége a vallásszabadsághoz való joggal kapcsolatban azonban nem tétlenséget jelent”. Ezt követően kifejti, hogy az állam kötelezettsége a szabad kommunikációs folyamat biztosítása, valamint gondoskodnia kell más alapvető jogok védelméről a vallásszabadsággal szemben is. Az állam világnézeti semlegességének érvényesülnie kell az állam által vállalt közösségi feladatok, a vallási közösségek számára hozzáférhetővé tett anyagi támogatások, valamint a bevett egyházak kötelező együttműködésének terén is. Meg kell győződni arról, hogy „ne merülhessen fel kétség a tekintetben, hogy az állam a világnézeti semlegesség elvének megfelelően, az érintett vallási közösség hátrányos megkülönböztetése nélkül jár el”. A vallásszabadsággal kapcsolatos alkotmánybírósági határozatokban többször megfigyelhetők hivatkozások az állam világnézeti semlegességének elvére (például 3194/2020. (VI. 11.) AB határozat, 3266/2018. (VII. 20.) AB határozat, vagy a 3192/2017. (VII. 21.) AB határozat).

A 18/2014. (V. 30.) AB határozatában kifejti, hogy „az alapjogok összhangját csakis az állam művészeti kérdésekben tanúsított semlegessége biztosíthatja, vagyis az, hogy az államnak lehetővé kell tennie és biztosítania kell a művészeti alkotás sokféleségét, egyetlen irányzatot, vagy szemléletet sem tekinthet kizárólagosnak”. Ebben tehát a Magyar Művészeti Akadémiával kapcsolatos kötelezettségekkel összhangban alkalmazza a semlegesség szót az Alkotmánybíróság.

További határozatokban alkalmazza a bírói függetlenséghez kapcsolódó pártatlanság, semlegesség fogalmaként[12]: „a bírói hatalom sajátossága, hogy a másik két hatalmi ággal szemben állandó és semleges”,[13] avagy az ítélkezési függetlenség szinonimájaként.[14] Egy döntésében[15] azt mondta ki, hogy az Alkotmánybíróság a semlegesség talaján áll, míg más döntéseiben[16] „világnézetileg semleges alapon álló”[17] alkotmánybíróságként hivatkozik önmagára. Alkalmazza továbbá a közigazgatás semlegességének[18] kötelezettsége kapcsán, az állami iskolák semlegességének[19] kontextusában, az állam kötelezettségei kapcsán véleménynyilvánítás, gyülekezési jog[20] és választási jogi[21] területen.

Megállapítható tehát, hogy az alkotmánybírósági határozatokban elsősorban az állam világnézeti semlegességének, pártatlanságának szinonimájaként kerül legtöbb alkalommal alkalmazásra a semlegesség kifejezés: az állam semlegessége a vallásszabadsághoz való joggal kapcsolatban, az alapjogok összhangja az állam művészeti kérdésekben tanúsított semlegessége kapcsán, valamint a bírói függetlenséghez kapcsolódó pártatlanság kontextusában.

Magyarország Alaptörvényében nem szerepel a semlegesség kifejezés. Azonban az összehasonlító alkotmányjog lencséjén keresztül a semlegesség megjelenik az alkotmányjog területén a fegyveres konfliktusokkal, az azokból való kimaradással kapcsolatban. Így például Svájc alkotmányának 173. cikke, Málta alkotmányának 1. cikkének (3) bekezdése, avagy Ausztria Szövetségi Alkotmánytörvényének 9a. cikke is ebben az értelemben alkalmazza a semlegesség fogalmát. Az állandó semleges államok alkotmányában a semlegesség szó az állandó semleges jogállás határozatlan időre („örökkévaló”) rögzítésére szolgál, nemzetközi jogi semleges jogállást hoz létre külön magatartás, nemzetközi szerződés vagy nyilatkozat nélkül egy esetleges nemzetközi fegyveres összeütközés kitörésének pillanatában a résztvevő felekkel szemben, hatályba lép a semlegességi jog a semleges állam és az egyes résztvevő államok viszonyában.[22]

Az alkotmányjogi szakirodalomban az említett bírósági határozatok tartalmához hasonlóan jelenik meg a semlegesség fogalma. Az állam világnézeti semlegessége, az alkotmányok értéksemlegessége, a köztársasági elnök semlegessége, bírák semlegessége[23], hatalmi ágak szempontjából semleges személyek kinevezése (pl. rektor), a házelnök semlegessége, pártsemlegesség főként az a kontextus, amelyben a semlegesség kifejezés megjelenik. [24] Külföldi alkotmányjogi szakirodalomban, főként a semleges államokban ismert és gyakran kutatott az állandó semlegesség fogalma, hiszen ezen államok esetében az állandó semleges jogállást sokszor az alkotmány is rögzíti.[25]

Semlegesség a nemzetközi jogban

A semlegesség fogalmának alkalmazása nem egységes azonban a nemzetközi jog (és az európai uniós jog) terén sem. Míg az állandó és ad hoc semlegesség elsősorban a fegyveres konfliktusok[26] kapcsán jelenik meg, mint az állam kimaradása egy adott, vagy bármely fegyveres konfliktusból, mégis megjelenik a semlegesség egy másik értelemben (a közigazgatás semlegessége) az emberi jogi bírósági ítéleteken, valamint szakirodalmon keresztül.[27]

A fegyveres konfliktusokkal kapcsolatos semlegesség forrása egyrészt a nemzetközi szokásjog, valamint a hágai és genfi egyezmények. Így megjelenik például a III. Hágai egyezményben számos alkalommal, például annak 3. cikkében[28], avagy az 1949. évi genfi egyezmények[29] szövegében.

Ezzel szemben mind az Emberi Jogok Európai Bírósága, mind pedig az Európai Bíróság más értelemben alkalmazza a szóban forgó kifejezést döntéseiben. Az Európai Bíróság a C‑148/22 döntésében fejtette ki az állam/közigazgatás semlegességének elve kapcsán, hogy a tagállamoknak diszkrecionális jogköre eldönteni, hogy az elv alkalmazása során minden vallási jelkép viselését megtiltják a közigazgatáson belül, avagy hagynak egyfajta mozgásteret a különböző vallások számára ezen a téren, azonban ezt általánosan és megkülönböztetésmentesen kötelesek mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás szintjén biztosítani. A strasbourgi bíróság hasonló következtetésre jutott például az Ebrahimian v. France ügyben, 2015-ben.[30]

Így tehát a nemzetközi jogban, nemzetközi jogi és európai uniós jogi bíráskodásban sem egységesen jelenik meg a semlegesség fogalma, hiszen hol az állam világnézeti semlegességét, hol a fegyveres konfliktusok kapcsán az államok semlegességét érti alatta.

A nemzetközi jogi szakirodalom régóta foglalkozik az állandó és ad hoc semlegesség kérdéskörével, így például Teghze Gyula 1930-as nemzetközi jogi tankönyvében[31] bő 50 oldalban foglalkozik a semlegességgel, semlegességi joggal háborúk összefüggésében. Ferenczy Árpád 1907-ben írt 100 oldalban a semlegességről,[32] Hajdu Gyula A semlegesség című könyvét[33] pedig 1958-ban adta ki a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

A nemzetközi jog, európai uniós jog és az alkotmányjog tudományának közös területe az állam világnézeti semlegessége, így bármelyik aspektusából megközelíthető, mind az Európai Unió Bíróságának, mind pedig az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlatában megjelenik.[34] Lényegében bármely az Emberi Jogok Európai Bírósága, vagy az Európai Bíróság által alkalmazott fogalom, így a semlegesség különböző jelentései is visszaköszönnek az említett jogágak szakirodalmában.

Kifejezetten problémás azonban az a tendencia, hogy a nemzetközi jogon belüli alterületek belül sem pontosan alkalmazzák a semlegesség fogalmát. A semlegességi jog (a nemzetközi fegyveres összeütközésekből való kimaradás joga, a tágabb értelemben vett humanitárius jog része, de a szűkebb értelemben vett humanitárius jogon kívül álló terület)[35] fogalomkészlete is több semlegesség fogalommal dolgozik, amelyek tartalmát a nemzetközi szerződések, a szokásjog, a bírói döntések és a jogtudomány is kitölti, de időnként eltérő, bizonytalan tartalommal.

Az egyik, ma központi problémát okozó ilyen fogalom az ún. „minősített semlegesség”[36] fogalma, amely még jelenleg is átalakulóban van. Eszerint, ha az ENSZ Alapokmányának 2. cikkének (4) bekezdését megsértve egy állam jogellenes erőszakot alkalmazva megtámad egy másik államot, akkor a semlegességi jogi kötelezettségekből engedve, egyfajta derogációként a semleges állam támogathatja az önvédelmi helyzetben lévő, jogszerűen védekező tagállamot. Mindez a klasszikus semlegességi jog egyfajta lerontásaként jelenik meg. Nincs egyetértés a szakirodalomban annak kapcsán, hogy ez pontosan mit takar, milyen kötelezettségek teljesítésétől, milyen mértékben, meddig térhet ez az adott állam, illetve nem tisztázott ennek a viszonya a differenciált semlegesség[37] fogalmához sem, amely hasonló tartalmat tükröz. Kérdéses, hogy itt kollektív önvédelemről, vagy erga omnes kötelezettség elleni fellépésről, esetleg ellenintézkedésről (a támogatás természetétől függően), szankcióról, vagy talán erőszak alkalmazásáról van szó. Nem tisztázott, hogy ez sérti-e a semlegességi jogot az erőszak alkalmazására vonatkozó joganyag betartása, betartatása érdekében, van jogszerű a semlegességi jog alatt, mert az a joganyag elsőbbséget élvez.[38] Nem véletlen, hogy sokszor felteszik azt a kérdést, hogy létezik-e egyáltalán a semlegességi jog? Az Állandó Nemzetközi Bíróság a Wimbledon-gőzös ügyben (1923) Németország a lengyel–orosz háború kapcsán vállalt semlegességét, az azt egyoldalú nyilatkozatban kifejező rendeletét nem is a nemzetközi jog részeként értékelte, hanem a nemzeti jog mezejére száműzte és ezzel mondta ki, hogy Németország megsértette a Versailles-i szerződés 380. cikkét.[39]

Mindez arra mutat rá, hogy a fogalmak pontos meghatározásának a hiánya még a nemzetközi jogon belül, a népek jogának egy adott ágán belül is milyen súlyos következményekkel járhat, hiszen a nem megfelelő tartalommal kidolgozott jogalappal foganatosított fellépés az agresszor ellen egy semleges állam részéről akár az állam felelősségéhez is vezethet. Mindeközben a semlegesség, mint jogintézmény pedig válságba kerül.

Akár a nemzetközi jogon belül is meg lehetne különböztetni különböző rétegeket, tekintve, hogy a felvázolt probléma egyik vetülete az a nehézség, hogy egy szerződési jogintézmény (1907. évi hágai egyezmények) szokásjogi úton változik, hiába erősíti meg annak a létét a bírói jog (a Nemzetközi Bíróság atomfegyverek használatáról szóló tanácsadó véleménye 1996-ban)[40] és mindeközben a jogtudomány az előző bekezdésekben vázolt dilemmák szerint teljesen eltérő megoldásokra jut.

Következetes fogalmazással a jogbiztonságért

A jogi fogalmak pontosabb meghatározásán keresztül a jogdogmatika fontos szolgálatot lát el a jogbiztonság és egyéb elvek szolgálatában. Ez a feladat még korántsem ért véget, hiszen látható, hogy nem csak különböző jogágak és jogterületek, hanem azonos jogágak is eltérő értelemben alkalmaznak bizonyos kifejezéseket és erre jó példát jelent a semlegesség fogalma.

A semlegesség az alkotmányjogban megjelenik az objektív intézményvédelmi kötelezettségek kapcsán több alapjog tekintetében pártatlanság értelemben, de pártatlanságot jelent a bíróságok, bírák, igazságszolgáltatás vonatkozásában is. Jelentheti a közigazgatás semlegességét is, avagy vallásszabadság terén világnézeti távolságtartást és objektivitást.

A nemzetközi jogban hasonló a helyzet. A nemzetközi humanitárius jog és az általános nemzetközi közjog általában a fegyveres konfliktusok kontextusában használja a semlegesség fogalmát (nemrészvétel), azonban az emberi jogi és alapjogi bíráskodás keretében megjelenik a fogalom az állam és a közigazgatás (világnézeti) semlegességének kontextusában is.

A semlegesség tehát jelenthet objektivitást, pártatlanságot, függetlenséget, kimaradást, távolságtartást és egyéb, további értelmekben is alkalmazott a jog nyelvén. A fragmentációt azonban el lehetne kerülni azáltal, ha a jogirodalom, a bírósági döntések és a pozitív, formális jogi normák következetesen jelzős szerkezetben és/vagy hosszabb kifejezéssel leírva alkalmaznák a semlegesség fogalmát (például „az állam világnézeti semlegessége”), vagy ahol más, még egyéb kontextusban nem alkalmazott, jogintézményt nem jelölő fogalom alkalmazható a semlegesség helyett (például „pártatlanság” vagy „függetlenség”), ott azt helyezné előtérbe.

Jelentős problémát okoz a nemzetközi jogon belül az, hogy olyan újszerű fogalmak, mint a „minősített semlegesség” tartalmát illetően vita folyik. Kérdéses, hogy a nagyrészt az 1907. évi hágai egyezményekben semlegességi jogot vajon lerontja-e a szokásjog, meg tudja-e erősíteni a bírói jog, vagy a különböző következtetésekre vezető jogtudomány tud-e valamit kezdeni az ellentétek feloldására. Amennyiben ez nem sikerül, akkor akár egy minősített semlegességre hivatkozó, állandó semleges állam felelőssége is felmerülhet a nemzetközi jogban. Így nem csak a fogalmak egymástól való elkülönítésének, elhatárolásának, a megfelelő jelzős szerkezettel való ellátásának van jelentősége, hanem kiemelten fontos az egyes jogi jelentéssel bíró kifejezések tartalmának pontos megjelölése, ami minden jogalanynak érdeke. Mindezt az ellentétet azonban eddig a jog fentebb említett rétegei közül egyik sem tudta megnyugtató módon feloldani.

Bibliográfia

Adamovich, Ludwig K. (et al.): Österreichisches Staatsrecht, Wien – New York, Springer, 2011.

Beham, Markus – Fink, Melanie – Janik, Ralph: Völkerrecht Verstehen, Wien, Facultas Verlags- und Buchhandels AG facultas Universitätsverlag, 2019.

Borg, Tonio – Stanton, John (eds.): The Constitution of Malta at Sixty, Hamrun, Kite Group, 2024.

Cservák Csaba: A bírói függetlenség, különös tekintettel az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára és a testületi szervekre, Kúriai Döntések – Bírósági Határozatok, LXXI. évf., 2023/9, 1726–1743.

Cservák Csaba: A jog rétegelméletének új megközelítése – különös tekintettel az alkotmánybíráskodás szempontjaira, Jogelméleti Szemle, 2020/2, 118–133.

Dudás Dóra Virág: Emberi jogi kézikönyv az EJEB gyakorlata alapján, Budapest, Wolters Kluwer, 2021.

Ferenczy Árpád: A semlegesség elmélete, Budapest, Franklin-Társulat, 1907.

Gárdos-Orosz Fruzsina – Halász Iván (szerk.): Bevezetés az alkotmányjogba – Alapfogalmak, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2019.

Hajdu Gyula: A semlegesség, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1958.

Jakab András: A magyar jogrendszer alapelemei, Jogelméleti Szemle, 2003/1, 80–91.

Jakab András: Válasz Pokol Béla kritikájára, Jogelméleti Szemle, 2003/1, 92–104.

Kovács Péter: Nemzetközi Közjog, Budapest, Osiris Kiadó, 2011.

Lim, C. L. – Mitchell, Ryan Martínez: Neutral Rights and Collective Countermeasures for Erga Omnes Violations, International & Comparative Law Quarterly, Vol. 72, Issue 2 (2023)

Pokol Béla: A jogdogmatika politikai meghatározottsága? Jogelméleti Szemle, 2004/3.

Pokol Béla: A jogrendszer duplázódása, in Tóth J. Zoltán (szerk.): A jog többrétegűsége, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Patrocinium Kiadó, 2020.

Pokol Béla: Jogelmélet – Társadalomtudományi trilógia II., Budapest, Századvég Kiadó, 2005.

Reich, Johannes: Switzerland – 2022 Review of Constitutional Law: Contested Permanent Neutrality and the Constitutionality of ‘Laïcité’ in Geneva, in Albert, Richard (et al.) (eds.): 2022 Global Review of Constitutional Law, Austin – Trieste, EUT Università di Trieste, 2022.

Schmid, Evelyne: Optional but not qualified: Neutrality, the UN Charter and humanitarian objectives, International Review of the Red Cross – IRRC No. 927, 2025, https://international-review.icrc.org/articles/optional-but-not-qualified-neutrality-the-un-charter-and-humanitarian-objectives-927

Szabó Miklós: A jogdogmatika jogformáló szerepéről, MTA Law Working Papers, 2015/21.

Szajbély Katalin: Vallási jelképek viselése a munkahelyeken az Emberi Jogok Európai Bírósága és az Európai Unió Bírósága gyakorlatában, Közjogi Szemle, XI. évf., 2018/2, 1–8.

Szilágyi Péter: A jog rétegeinek elmélete mint a jog strukturális elmélete – és mi következhet abból, in Tóth J. Zoltán (szerk.): A jog többrétegűsége, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Patrocinium Kiadó, 2020.

Teghze Gyula: Nemzetközi Jog, Debrecen, Városi Nyomda Debrecen, 1930.

Tóth J. Zoltán: A jog dinamikájáról, in Tóth J. Zoltán (szerk.): A jog többrétegűsége, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Patrocinium Kiadó, 2020.

Trócsányi László – Schanda Balázs (szerk.): Bevezetés az alkotmányjogba – Az Alaptörvény és Magyarország alkotmányos intézményei, Budapest, HVG-ORAC Lap és Könyvkiadó Kft., 2014.

Varga Csaba: A jogtudomány természete, in Bódig Mátyás – Ződi Zsolt: A jogtudomány helye, szerepe és haszna tudománymódszertani és tudományelméleti írások, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete – Opten Informatikai Kft, 2016, 77–85.

Villiger, Mark E.: Handbuch der schweizerischen Neutralität, Zürich, Schulthess Juristische Medien AG, 2023

Egyéb források

Bothe, Michael: Neutrality, Concept, and General Rules, Max Planck Encyclopedias of International Law, Oxford Public International Law, 2015, https://opil.ouplaw.com/display/
10.1093/law:epil/9780199231690/law-9780199231690-e349?print=pdf

First Annual Report of the Permanent Court of International Justice (1 January 1922 – 15 June 1925), Series E, No. 1, pp. 163–168, https://legal.un.org/PCIJsummaries/documents/english/
5_e.pdf

Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons, Reports of Judgements, Advisory Opinions and Orders, International Court of Justice, 1996 https://www.icj-cij.org/sites/default/files/
case-related/95/095-19960708-ADV-01-00-EN.pdf

Hivatkozások

  1. Lásd Pokol Béla: A jogdogmatika politikai meghatározottsága? Jogelméleti Szemle, 2004/3.
  2. Léteznek ettől eltérő felfogások, a jog meghatározására szolgáló definíciók is, azonban a jelen tanulmány kereteit szétfeszítené az összes megközelítés felvázolása. Vö. Varga Csaba: A jogtudomány természete, in Bódig Mátyás – Ződi Zsolt: A jogtudomány helye, szerepe és haszna tudománymódszertani és tudományelméleti írások, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete – Opten Informatikai Kft, 2016, 80.Varga Csaba szerint a jog emberi életviszonyok szabályozása, amelyek a társadalom egészét magába foglalva alapvető érdekkonfliktusok végső rendezését látják el. Varga a jogtudomány tárgyának pusztán a jogot látja, ebbe a körbe nem tartozik bele a társadalmi magatartás, az akként tételezés, a hatósági döntéshozatal és kikényszerítés, vagy a kommentár, dogmatika. Szabó Miklós szerint ezzel szemben úgy látja, hogy nem nyilvánvaló az elmélet és a gyakorlat éles különállása, ellenkezőleg, a kettő között kölcsönös kapcsolat és közvetítettség áll fenn, a tudomány alakítója a gyakorlatnak, amelynek közvetítő közege a jogdogmatika. Vö. Szabó Miklós: A jogdogmatika jogformáló szerepéről, MTA Law Working Papers, 2015/21, 2.
  3. Lásd Pokol: A jogdogmatika politikai meghatározottsága?; valamint Tóth J. Zoltán: A jog dinamikájáról, in Tóth J. Zoltán (szerk.): A jog többrétegűsége, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Patrocinium Kiadó, 2020, 129–150.
  4. Pokol Béla: Jogelmélet – Társadalomtudományi trilógia II., Budapest, Századvég Kiadó, 2005, 13–15.; Pokol Béla: A jogrendszer duplázódása, in Tóth J. Zoltán (szerk.): A jog többrétegűsége, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Patrocinium Kiadó, 2020, 10–2.
  5. A jelen tanulmány elemzése szempontjából a jog rétegeinek elmélete megfelelő alapot nyújt a semlegesség fogalmának különböző megjelenéseinek és annak hatásának elemzéséhez, néhány szerző az elmélettel kapcsolatban kifejtett kritikái ellenére, amelyek a tudományos vitáknak köszönhetően erősítik annak hivatkozását, idézettségét. Vö. Szilágyi Péter: A jog rétegeinek elmélete mint a jog strukturális elmélete – és mi következhet abból, in Tóth J. Zoltán (szerk.): A jog többrétegűsége, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Patrocinium Kiadó, 2020, 47–64.; Jakab András: A magyar jogrendszer alapelemei, Jogelméleti Szemle, 2003/1, 80–91.; valamint Jakab András: Válasz Pokol Béla kritikájára, Jogelméleti Szemle, 2003/1, 92–104.
  6. Lásd Pokol: Jogelmélet – Társadalomtudományi trilógia II.; Pokol Béla: A jogrendszer duplázódása, 10–12.
  7. Cservák Csaba: A jog rétegelméletének új megközelítése – különös tekintettel az alkotmánybíráskodás szempontjaira, Jogelméleti Szemle, 2020/2, 118–119.
  8. Uo. 118–119.
  9. Uo. 120–123.
  10. Uo. 123.
  11. Markus Beham – Melanie Fink – Ralph Janik: Völkerrecht Verstehen, Wien, Facultas Verlags- und Buchhandels AG facultas Universitätsverlag, 2019, 34.
  12. Hasonlóan a 33/2012. (VII. 17.) AB határozatban is.
  13. 24/2013. (X. 4.) AB határozat
  14. 97/2009. (X. 16.) AB határozat
  15. 351/B/2005. AB határozat
  16. 218/B/2000. AB határozat
  17. 244/B/1999. AB határozat
  18. 521/B/2003 AB határozat
  19. 18/1994. (III. 31.) AB határozat
  20. 75/2008. (V. 29.) AB határozat
  21. 3154/2018. (V. 11.) AB határozat
  22. Mark E. Villiger: Handbuch der schweizerischen Neutralität, Zürich, Schulthess Juristische Medien AG, 2023, 14.
  23. Lásd Cservák Csaba: A bírói függetlenség, különös tekintettel az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára és a testületi szervekre, Kúriai Döntések – Bírósági Határozatok, LXXI. évf., 2023/9, 1726–1743.
  24. Lásd Trócsányi László – Schanda Balázs (szerk.): Bevezetés az alkotmányjogba – Az Alaptörvény és Magyarország alkotmányos intézményei, Budapest, HVG-ORAC Lap és Könyvkiadó Kft., 2014, 8, 20, 33, 35, 102, 111, 113 és 119.; valamint Gárdos-Orosz Fruzsina – Halász Iván (szerk.): Bevezetés az alkotmányjogba – Alapfogalmak, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2019, 31, 68, 74, 78 és 241.
  25. Lásd Ludwig K. Adamovich (et al.): Österreichisches Staatsrecht, Wien – New York, Springer, 2011, 99.; Tonio Borg – John Stanton (eds.): The Constitution of Malta at Sixty, Hamrun, Kite Group, 2024, 524.; valamint Johannes Reich: Switzerland – 2022 Review of Constitutional Law: Contested Permanent Neutrality and the Constitutionality of ‘Laïcité’ in Geneva, in Richard Albert (et al.) (eds.): 2022 Global Review of Constitutional Law, Austin – Trieste, EUT Università di Trieste, 2022, 13.
  26. Villiger: Handbuch der schweizerischen Neutralität, 14.
  27. Lásd Dudás Dóra Virág: Emberi jogi kézikönyv az EJEB gyakorlata alapján, Budapest, Wolters Kluwer, 2021, 386.
  28. Kihirdetve: 1913. évi XLIII. törvény az első két nemzetközi békeértekezleten megállapitott több egyezmény és nyilatkozat beczikkelyezése tárgyában
  29. Kihirdetve: 1989. évi 20. törvényerejű rendelet a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben 1949. augusztus 12-én kötött Egyezmények I. és II. kiegészítő Jegyzőkönyvének kihirdetéséről
  30. Ebrahimian v. France, 64846/11
  31. Teghze Gyula: Nemzetközi Jog, Debrecen, Városi Nyomda Debrecen, 1930, 757.
  32. Ferenczy Árpád: A semlegesség elmélete, Budapest, Franklin-Társulat, 1907, 100.
  33. Hajdu Gyula: A semlegesség, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1958, 154.
  34. Lásd Szajbély Katalin: Vallási jelképek viselése a munkahelyeken az Emberi Jogok Európai Bírósága és az Európai Unió Bírósága gyakorlatában, Közjogi Szemle, XI. évf., 2018/2, 1–8.
  35. Michael Bothe: Neutrality, Concept, and General Rules, Max Planck Encyclopedias of International Law, Oxford Public International Law, 2015, https://opil.ouplaw.com/display/10.1093/law:epil/9780199231690/law-9780199231690-e349?print=pdf, 24, [22]
  36. Evelyne Schmid: Optional but not qualified: Neutrality, the UN Charter and humanitarian objectives, International Review of the Red Cross – IRRC No. 927, 2025, https://international-review.icrc.org/articles/optional-but-not-qualified-neutrality-the-un-charter-and-humanitarian-objectives-927
  37. Kovács Péter: Nemzetközi Közjog, Budapest, Osiris Kiadó, 2011, 590–594.
  38. C. L. Lim – Ryan Martínez Mitchell: Neutral Rights and Collective Countermeasures for Erga Omnes Violations, International & Comparative Law Quarterly, Vol. 72, Issue 2 (2023), 368.
  39. Az Állandó Nemzetközi Bíróság Wimbledon-gőzös ügyben 1923. augusztus 17-én hozott ítéletének összefoglalója az ENSZ oldalán:First Annual Report of the Permanent Court of International Justice (1 January 1922 – 15 June 1925), Series E, No. 1, pp. 163–168, https://legal.un.org/PCIJsummaries/documents/english/5_e.pdf
  40. Az atomfegyverek használata vagy az azzal való fenyegetés jogszerűségének ügyében 1996. július 8-án adott tanácsadó vélemény: Legality of the Threat or Use of Nuclear Weapons, Reports of Judgements, Advisory Opinions and Orders, International Court of Justice, 1996 https://www.icj-cij.org/sites/default/files/case-related/95/095-19960708-ADV-01-00-EN.pdf

 

Ács Benedek: A nemzetközi sportjog rendszere

Bevezetés

A sport, mint globális társadalmi és kulturális jelenség, az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb mértékben vált a nemzetközi és nemzeti szabályozás fókuszpontjává. A sport világát ma már nem csupán a versenyek, események és rekreációs tevékenységek színes skálája jellemzi, hanem a hozzá kapcsolódó komplex jogi és intézményi struktúrák is. Ez a sokrétű szabályozási környezet olyan kihívásokat teremt, amelyek a nemzetközi, nemzetek feletti és nemzeti sportszabályozás összefonódásával, hatásmechanizmusaival és dogmatikai alapjaival kapcsolatban mélyebb vizsgálatot igényelnek. Jelen tanulmány célja, hogy betekintést nyújtson a nemzetközi sportszabályozás rétegzettségébe, dogmatikai alapvetéseibe, valamint annak nemzeti sportszabályozásra gyakorolt közvetlen és közvetett hatásába. Az elemzés kiindulópontja a nemzetközi sportjog és a globális sportjog fogalmi kereteinek feltárása, megalapozva a nemzetközi sportszabályozás szintjeinek és dogmatikai összefüggéseinek részletes tárgyalását hiszen a két terület tartalmi és funkcionális különbségei alapvetően meghatározzák a sportszabályozás dinamikáját. A szabályozás kérdése nemcsak jogi, hanem társadalmi, gazdasági és politikai dimenziókban is jelentőséggel bír, hiszen a sportipar globális növekedése és professzionalizációja elkerülhetetlenné teszi a nemzetközi szabályok és normák egységesítését. Az ehhez kapcsolódó jogi problémák és dilemmák, így például a nemzeti szabályozási autonómia kérdése, vagy a nemzetközi sportintézmények hatásköre új perspektívákat nyitnak a sportszabályozás elméleti és gyakorlati elemzésében.

1. Nemzetközi sportjog kontra globális sportjog

Vitát képez a jogtudósok között e két fogalom elhatárolása, sokan ugyanis összemosva ezt a határt lex sportivaként hivatkoznak a nemzeteken átnyúló sportra vonatkozó jogra. A különbségtételt elsőként Ken Foster tette meg, aki úgy fogalmazott, hogy meglátása szerint a nemzetközi jog elsősorban a nemzetállamok közötti kapcsolatokkal foglalkozik, amelyhez hozzátartoznak a sportban jelentős jogállamisági biztosítékok. Ezek közé sorolja a legtöbb nyugati demokrácia alkotmányos biztosítékait alátámasztó elveket, mint világos, egyértelmű szabályok, tisztességes meghallgatások a fegyelmi eljárásokban, önkényes vagy irracionális döntések elkerülése és pártatlan döntéshozatal. Ezek olyan általános jogi elvek, amelyek a nemzeti bíróságok sportjogi ügyekben hozott ítéleteikből levezethetők.[1] Foster a nemzetközi sportjogtól elkülönítve kezeli egyfajta külön kasztként a sport etikai alapelveire vonatkozó szabályokat, de véleményem szerint ezek az elvek hasonlóan a korábbiakhoz szintén nemzeteken és sportágakon átívelőek, alapelveinek érvényesítése, mint a dopping elleni küzdelem és a sportintegritás, elengedhetetlen bármely sporttal kapcsolatos dologról legyen szó, ezen felül szintén elmondható róluk, hogy több esetben is nemzetállamok közötti egyezmények biztosítják őket. A globális sportjog ezzel szemben a nemzetközi sportszövetségek által létrehozott normák, egy adott sportág versenyrendszerének működtetésére. Azokat az elveket írja le, amelyek a nemzetközi sportszövetségek szabályaiból és szabályzataiból, mint magánjogi szerződéses rendből erednek, ezek jellegzetesek és egyediek, kapcsolódnak az adott sportághoz és annak versenyrendszereihez. Nem állnak nemzeti bíróságok vagy állami szabályozások alatt, a nemzetközi sportszervezetek önállóan alkotják meg és hajtják végre szabályaikat, esetleges jogviták esetében pedig többségében a Nemzetközi Sportdöntőbíróság jár el. Foster szerint a globális sportjog olyan „immunrendszert” hoz létre, amelyet tiszteletben tartanak a nemzeti bíróságok. Ez a jog nem lokalizált, és nem igényel külön elismerést vagy érvényesítést a nemzeti jogrendszerek által, mivel természeténél fogva transznacionális. Ebből következik, hogy hatása sem elsősorban az államokat érinti, hanem inkább a nemzeteken belüli adott sportághoz tartozó civilszervezeteket.

1.1. A globális sportjoghoz tartozó szabályozások

A globális sportjog a nemzetközi jog és a sportspecifikus szabályozások találkozásából jön létre. Egy adott sportágnak, versenynek eltérő normái vannak azonban a s portágakon belül globális szintű egységességre van szükség. Ahogy korábban említettem alapvetően a Nemzetközi sportszövetségeket sorolhatjuk ide, így ide tartozik például a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (a továbbiakban: FIFA), vagy a szintén közismert Nemzetközi Atlétikai Szövetség (a továbbiakban IAAF). Ezeknek szervezeteknek a felépítése piramisjelleget követ, közvetlen alájuk tartoznak az országos sportági szakszövetségek, akik a tagság érdekében teljes mértékben alávetik magukat a nemzetközi szövetségek döntéseinek. Fontos hangsúlyozni továbbá, hogy nem csak egy adott versenyt érintenek a szabályozásuk, hanem sok szempontból meghatározzák a nemzeti szövetségek működését is. A piramis legalján pedig természetesen maguk a sportegyesületek versenyzők állnak, akik a szabályozási keretrendszer végső passzív alanyai.

Ezeknek a szabályoknak az állami igazgatási tevékenységre nincs közvetlenül hatásuk, Gunther Teubner úgy fogalmaz, hogy egy „állam nélküli jogrendről”[2] van itt szó, a szabályok transznacionális szerződésekből erednek, amelyek kötelező erejét az adott sportszervezetek és azok tagjai közötti megállapodások adják. A globális sportjog a nemzeti jogrendszerek beavatkozásától független, ami azt jelenti, hogy a sportszervezetek szabályai sok esetben mentesülnek az állami ellenőrzés alól. Számos kritika is felmerült ennek a rendszernek a jogi ellenőrizhetőségével kapcsolatban, a legeklatánsabb példa erre a FIFA-val kapcsolatos korrupciós ügy volt, amelynél az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma emelt vádat több tisztségviselővel szemben. Svájc, mint a FIFA székhelye, csak minimális felügyeletet gyakorolt a szervezet felett, mivel a FIFA tisztségviselői nem minősültek „közszolgálati személynek” a svájci jog szerint, így nagymértékben hiányzott az a jogi visszatartó erő, ami egy ekkora szervezet megfelelő ellenőrzéséhez szükséges. Az ügyet követően a svájci parlament jelentős szigorító szabályokat hozott ezzel kapcsolatban,[3] illetve a FIFA átalakította belső etikai és fegyelmi rendszerét, különálló vizsgálati és döntéshozói kamarákat hozva létre az Etikai Bizottságon belül.[4] Összességében tehát az mondható el, hogy a túlzott államtól való függetlenség és autonómia adott esetben rendkívül hátrányos jogbiztonsági szempontokat figyelembevéve, mivel ezen intézmények belső jogrendje nem képes hatékonyan kezelni a rendszerszintű visszaéléseket. Ziyue Zhou és Kwan Yuen Iu ezzel kapcsolatos tanulmányában a svájci szabályozás szigorítását leszámítva, a FIFA „közintézménnyé” minősítését jelölte meg megoldásként.[5] Véleményem szerint az első opció egyszerűbb és kézenfekvőbb volt, illetve az utóbbinál felmerül a precedens teremtés lehetősége, amely könnyen lehet, hogy teljesen átírná a globális sportjog államokhoz fűzött viszonyát.

1.2. A nemzetközi sportjog rendszere

A nemzetközi sportjog, ahogy az előző részekben is utaltam rá, a nemzetközi jog részhalmaza, amely az államok közötti kapcsolatokra és az általános nemzetközi jogi elvekre épül (pl. tisztességes eljárás, arányosság elve). Ezen felül fontos kiemelni, hogy a globális sportjoggal ellentétben ezek a szabályok alkalmazhatók nemzeti bíróságok által, így biztosítva a jogállamiság alapelveit a sportban. Ken Foster a sporttal kapcsolatos etikai szabályozásokat kiveszi ez alól a dogmatikai halmaz alól, arra hivatkozva, hogy ezek gyakran szubjektívek, kontextusfüggők, és inkább a civil szervezetek által kerül létrehozásra és alkalmazásra.[6] Fontos azonban különbséget tenni akkor, ha egy etikai normát nemzetközi egyezményben foglalnak keretbe, amelyet államok ratifikálnak. Ebben az esetben nemzetállamok közötti kapcsolatról beszélhetünk, mely esetben a szabályok a közjogba integrálódnak. Erre kiváló példa a United Nations Educational, Scientific and Cultural Organization (a továbbiakban: UNESCO) doppingellenes egyezménye,[7] amely kötelező jogi keretet biztosít a doppingellenes szabályok végrehajtására, és mivel államok ratifikálták, részévé vált a nemzetközi jognak és így a nemzetközi sportjognak is.

2. Magyarország helyzete a nemzetközi sportjogi egyezmények tükrében

A sport globalizációja és nemzetközi szintű integrációja elengedhetetlenné tette olyan egyezmények és szabályozások megalkotását, amelyek biztosítják a tiszta verseny, a sportintegritás, a biztonság és a fenntarthatóság alapelveinek érvényesülését, amelyek az előbbi fejezetben levezetett gondolatmenet alapján abszolút része a nemzetközi sportjognak. Ezeknek az egyezményeknek és nemzetközi szervezeteknek a célja a fő sportspecifikus témák egységes szabályozásának beépítése a nemzeti sportszabályozásba, megteremtve így a jogbiztonságot és a jogegységességet. Utóbbi különösen fontos az események helyszínének folytonos változása miatt. Magyarország aktív részese ezen nemzetközi törekvéseknek, a fejezetben tárgyalt egyezmények közül egyet ratifikált, de mindet aláírta, vagy alkalmazta valamilyen módon. E fejezet célja tehát, hogy áttekintse kulcsfontosságú sportjogi egyezményeket és Magyarország helyzetét az egyes idetartozó nemzetközi szervekkel kapcsolatban, bemutatva ezek hazai alkalmazásának hatásait, hiányosságait.

2.1. Doppingellenes szabályozás

A doppingellenes szabályok alkalmazása segíti a tiszta verseny biztosítását, növeli a sportolók nemzetközi megítélését, és hozzájárul a fair play alapelveinek érvényesüléséhez. A doppingellenes szabályozás egységes nemzetközi keretét a World Anti-Doping Agency (a továbbiakban: WADA) által kidolgozott kódex és az UNESCO Nemeztközi Egyezménye a Doppingellenes tevékenységről. A két dokumentum jogi természete jelentősen eltér egymástól, ugyanis a WADA Kódex egy nemzetközi sportszabályzat, amelyet a WADA dolgozott ki, és azt a sportszervezetek önként alkalmazzák.[8] Az UNESCO Doppingellenes Egyezmény pedig egy nemzetközi közjogi szerződés, amelyet államok ratifikálnak, és amely kötelező érvényű jogi keretet biztosít a doppingellenes intézkedések végrehajtásához.[9] Mindkét dokumentum tehát az egységes doppingellenes szabályozás kialakítására jött létre, de míg az egyik az államokat kötelezi és közjogi természetű, addig a másik a sportszervezetekre vonatkozik és inkább magánjogi sportszabályzatnak mondható. Az UNESCO Egyezménynek nagy szerepe van azonban a WADA Kódex jogi hátterének biztosításában, ugyanis az egyezményt aláíró államok vállalják, hogy jogi és politikai eszközökkel támogatják a WADA által meghatározott szabályokat. A gyakorlatban tehát egyik sem hatékony a másik nélkül, ugyanis a WADA Kódex érvényesülése állami jogszabályalkotással történhet meg hatékonyan, amit az UNESCO Egyezmény hivatott biztosítani. Magyarország 2007-ben ratifikálta az UNESCO Doppingellenes Egyezményét, amely a sportbeli dopping elleni nemzetközi egyezmény kihirdetéséről szóló 99/2007. (V. 8.) Korm. rendelettel vált a magyar jogrendszer részévé. A hatékony jogérvényesítés érdekében létrehozásra került a Magyar Antidopping Csoport, amely a WADA Kódex által előírt szabályok végrehajtásáért felel.[10]

Összességében tehát ez a nemzetközi szerződés kiemelkedően fontos volt a sport ezen területének jogbiztonsági és jogegységesítési kérdéseinek megoldásához, hiszen az államok azok, akik a joghatóságuk alá tartozó sportszervezetekre vonatkozó doppingellenes szabályozásokat hatékonyan tudják érvényesíteni, így a közjogi oldal bevonása elengedhetetlen volt ezen a sportszabályozási területen is.

2.2. Sportintegritás (Macolin Egyezmény)

A sporteredmények manipulációja, különösen a fogadási csalások és a bundázás, az egyik legnagyobb kihívás a modern sportvilág számára. Az Európa Tanács válaszaként a sport tisztaságának védelmére 2014-ben elfogadta a Macolin Egyezményt (Council of Europe Convention on the Manipulation of Sports Competitions), amely nemzetközi keretet biztosít a sportintegritás megőrzésére. A főtitkár felszólított minden tagállamot a minél hamarabbi ratifikációra, de több ország esetében ez még nem történt meg, köztük Magyarország esetében sem. A Macolin Egyezmény alapvető célja, hogy megakadályozza, felderítse és szankcionálja a sporteredmények manipulációját. Az aláíró és ratifikáló államok számára kötelező érvényű intézkedéseket ír elő, amelyek a sport, az igazságszolgáltatás és a fogadási piacok területére egyaránt kiterjednek. A főbb rendelkezések között olyan előírásokat találhatunk, mint nemzeti platform létrehozása, amely koordinálja a sportintegritással kapcsolatos intézkedéseket, a szabályozott fogadási piacok kialakítása, amely magában foglalja azoknak a fogadástípusoknak a betiltását, amelyek különösen érzékenyek a manipulációra, vagy a nemzetközi együttműködést és annak keretében az információk megosztását.[11] A fogadástípusokkal kapcsolatban egyébként nincs konkrét felsorolás a dokumentumban az az Európa Tanács Sportintegritási Bizottságának ajánlásaiból következik,[12] amelyek a legveszélyeztetettebb területnek az élőfogadást és az úgy nevezet spot-fogadást tartják (egyedi eseményekre tett fogadások). Ezeket a kulcsfontosságú előírásokat vizsgálva látható, hogy egyrészt állami erőforrásokat igényelnek, mint a megfelelő szervezet létrehozása és működtetése, továbbá a szerencsejáték-szektort meglehetősen érzékenyen érintené, és a becsületes sportfogadókat is erősen befolyásolná. Magyarország 2016. novemberében aláírta az egyezményt, de ahogy említettem, a ratifikációra nem került még sor, de ettől függetlenül a hazai jogszabályok figyelembe veszik az egyezmény elveit. A sportról szóló 2004. évi I. törvény (a továbbiakban: Sport tv.) hangsúlyozza a fair play elvének fontosság, továbbá a 2. § (4) bekezdésének ab) pontjában deklarálja, hogy „a versenyző köteles a verseny, mérkőzés eredményének tiltott eszközökkel, módszerekkel történő befolyásolásától, a fogadási csalástól tartózkodni”. Ezeken túl a szankcionálásban jelentős szerepet játszik a 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről (a továbbiakban: Btk.), amely szabadságvesztéssel bünteti a bűncselekmény tiltott befolyásolását (349/A. §).

Gondolhatnánk azt, hogy a sportintegritás védelme meglévő jogszabályainkkal is megvalósul, meglátásom szerint azonban az egyezményben olyan plusz garanciák és intézmények vannak az esetek megelőzésére és felderítésére, amelyek átültetése kulcsfontosságú lenne a jövőre nézve.

2.3. Biztonság a sporteseményeken (Saint-Denis Egyezmény)

A sportesemények, különösen a nagyobb volumenű és nézőszámú futballmérkőzések egyre nagyobb biztonsági kihívást jelentenek a rendező államok számára. A tömegrendezvények zavartalan lebonyolítása, a nézők és sportolók védelme, valamint a rendőri, biztonsági és szolgáltatási elemek együttes érvényesítése egyre nagyobb figyelmet kap nemzetközi szinten is. Úgy gondolom, hogy a sport napjainkra kialakult globalizációjával nem is lehet kérdés milyen nagy szükség van egységes és hatékony szabályok kialakítására nemzetközi szinten is. Az Európa Tanács fogadott el korábban a témához kapcsolódó egyezményt, amely a sporteseményeken, különösen a labdarúgó mérkőzéseken megnyilvánuló nézői erőszakról és nem megfelelő viselkedésről szólt.[13] A European Convention on Spectator Violence and Misbehaviour at Sports Events (1985) fontos mérföldkő volt a nézői erőszak elleni nemzetközi fellépésben, különösen a labdarúgás terén. Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben jelentős változások történtek a sportesemények szervezésében, a közbiztonsági kihívásokban és a szurkolói kultúrában, ami szükségessé tette az egyezmény továbbfejlesztését és korszerűsítését. Ennek eredményeképpen az Európa Tanács 2016-ban elfogadta a Convention on an Integrated Safety, Security and Service Approach at Football Matches and Other Sports Events (2016) elnevezésű egyezményt (a továbbiakban: Saint-Denis Egyezmény), amely a sportesemények biztonságának integrált szemléletű megközelítését tűzte ki célul. A dokumentum egyedülálló abban, hogy a biztonságot nem kizárólag rendészeti feladatként kezeli, hanem a szolgáltatási szempontokat és a nézői élmény javítását is beemeli a szabályozásba, így olyan rendelkezésekkel is találkozhatunk, ami például a jó látási feltételek biztosítását írja elő. Az egyezmény tehát integrált, három pilléres szemlélettel rendelkezik, amely a „safety, security, service” alapelveket egyesíti. Természetesen nagyrészében a biztonság megteremtése van előtérben a megfelelő szabályok, protokollok, illetve kommunikációs együttműködés kialakításával, de ahogy említettem, beépítésre került a szolgáltatásnyújtással kapcsolatos garanciarendszer is. Ez a holisztikus modell jobban illeszkedik napjaink elvárásaihoz és kihívásaihoz. Szintén különbség a két nemzetközi dokumentum között, hogy míg a korábbi 1985-ben elfogadott egyezmény legfőképpen elvi ajánlásokat tartalmazott, a Saint-Denis Egyezmény jogszabályi és szervezeti reformjavaslatokat fogalmaz meg. Magyarország az 1985-ös egyezményt a nézői erőszakról és a rendbontásról ratifikálta, a Saint-Denis Egyezményt azonban csak aláírta, de véleményem szerint erre hamarosan sor kerülhet, a dokumentum elveinek alkalmazása ugyanis nem áll ellentétben a magyar szabályozással, pusztán továbbfejleszti és kiegészíti azt, de ennek átültetése természetesen erőforrásokat igényel, és újabb kötelezettségeket jelent az állam számára sportesemények rendezése során.

Az egyezmény tehát klasszikus értelemben vett nemzetközi sportjognak tekinthető, amely szerint a ratifikáló államok kötelezik magukat egységes rendszerek és szabályok kialakítására a sporteseményekkel kapcsolatban, ezzel hatékonyan javítva a passzív sportolás élményét, mint kulturális terméket.

3. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet hatása a sport világára

A sport, mint globális iparág nem csupán szórakoztatási és kulturális funkciót tölt be, hanem komoly munkaadói szereppel is bír. Edzők, sportolók, technikai személyzet, adminisztratív dolgozók és pályakarbantartók tömege dolgozik a sport ökoszisztémájában. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (a továbbiakban: ILO) a munkajogi normák világszintű védelmét biztosítja, és egyre nagyobb szerepet játszik a nemzetközi sportjog fejlődésében is, különösen a sportmunkavállalók jogainak védelmében. Mivel a szervezet államok közötti kapcsolatokra épül, így sportot érintő kérdésekben klasszikus értelemben vett nemzetközi sportjogról beszélhetünk. Az ILO 1919-es alapítása óta a méltányos munka, a munkahelyi biztonság és a munkaügyi jogok védelme mellett kötelezte el magát. Az ILO nemzetközi egyezményeket alkot, iránymutatásokat tesz közzé, és tanácsot ad a tagállamoknak. Ezek az eszközök alkalmazhatók a sportmunkavállalók (pl. hivatásos sportolók, edzők) munkajogi helyzetének szabályozására is.[14] A témaspecifikus nemzetközi szervezet szabályai tehát bár nem kifejezetten a sporttal kapcsolatban jöttek létre, de azok számára is alapot szolgáltat. Ezt alátámasztja, hogy az ILO 2024 májusában kiadott egy technikai tájékoztatót Professional Athletes and Fundamental Principles and Rights at Work címmel, amely részletesen elemzi a hivatásos sportolók munka világában tapasztalható kockázatait, és bemutatja, hogyan alkalmazhatók az ILO alapvető munkaügyi elvei és jogai a sport területén. Szükséges tehát leszögezni, hogy a sportolók igenis munkavállalónak számítanak, akik adott esetben többletkihívásokkal is szembe kell nézzenek. A fent említett ILO által kiadott tájékoztató felhívja a figyelmet, hogy az atléták gyakran kiszolgáltatottak a klubjuknak, vagy a ligájuknak, sok esetben nem élhetnek a kollektív tárgyalás jogával, gyakoriak a diszkriminációs esetek, a női sportolók jövedelme sok esetben alacsonyabb, illetve rendkívül kiszolgáltatottak a fokozott sérülésveszély és így a rövid karrieridőszak miatt.[15] Az ILO, mint nemzetközi szervezet egyezményei, jegyzőkönyvei és ajánlásaival kapcsolatban az államok kormányainak bemutatási kötelezettsége van az illetékes hatóságok felé ratifikációs kötelezettségről azonban nem beszélhetünk.[16] Magyarország az ILO tagjaként számos egyezményt ratifikált, amelyek célja a munkavállalók jogainak védelme, beleértve a hivatásos sportolókat is. Ezek közül a sport terén különösen releváns lehet az egyenlő díjazásról szóló 100. számú egyezmény, amely előírja a férfi és női munkavállalók egyenlő értékű munkáért járó egyenlő díjazását,[17] továbbá a foglalkoztatás és foglalkozás terén történő megkülönböztetés elleni 111. számú egyezmény, amely a diszkriminációt tiltja a foglalkoztatás területén.[18]

Az ILO tehát profi sportolásra, mint foglalkoztatási opcióra a korábbi közvetett hatás helyett napjainkban már igyekszik közvetlenül is befolyást gyakorolni és védelmet nyújtani. Ehhez azonban két dolog elengedhetetlen, az egyik, hogy a létrehozott egyezmények a tagállamok által ratifikálásra kerüljenek, a másik pedig, hogy azok alkalmazása a sport területén is megtörténjen a gyakorlatban.

4. Olimpiai Charta és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szabályai

Röviden szeretném tisztázni az olimpiai szervezet és szabályrendszer csoportosítását is jelen témával kapcsolatban, ugyanis a nemzetközi sporttal összefüggésben ez kardinális kérdés. Az Olimpiai Charta az olimpiai mozgalom alapvető szabályait és elveit foglalja össze egyfajta olimpiai vonatkozású alkotmányként. Nem minősül nemzetközi szerződésnek, karbantartásáért a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (a továbbiakban: NOB) felelős. Az olimpiai szervezet és szabályrendszer a globális sportjog körébe sorolandó, ugyanis nem államok közötti kapcsolatokra alapszik, ugyanakkor a nemzeti olimpiai bizottságok, mint a Magyar Olimpiai Bizottság (a továbbiakban: MOB) is, sok esetben félállami-félcivil köztestületek, amelyet az állam hozott létre törvénnyel.[19] Így tehát azt mondhatjuk, hogy itt egy részben vegyes nemzetközi jogi rendszerről beszélhetünk, ahol az államok legfeljebb közvetetten érintkeznek a NOB-bal, mint nemzetközi szervezettel. A nemzeti olimpiai bizottságok szinte minden tevékenysége az Olimpiai Charta, mint nemzetközi dokumentum elveire épül, így az meghatározó az olimpiai sportágak sportszabályozásával kapcsolatban, elősegíti a fair play, az esélyegyenlőség és a sportolók védelmének érvényesülését, miközben rögzíti az autonómia megőrzésének fontosságát az államokkal szemben, ami rendkívül nehéz, különösen az állami finanszírozással érintett területeken.

Összegzés

Látható, hogy a lex sportiván belül a nemzetközi sportjog és a globális sportjog közötti határvonalak meghatározása kulcsfontosságú a sport szabályozásának megértéséhez. Míg a nemzetközi jog az állami együttműködésre és az etikai normák betartására összpontosít, addig a globális sportjog sportszakmai szabályokra és a sportszervezetek autonómiájára épül. A tanulmány hangsúlyozza, hogy a nemzetközi sportjog és a globális sportjog közötti különbségek nem csupán elméleti jelentőséggel bírnak, hanem gyakorlati szempontból is meghatározóak, ahogy azt a FIFA botrány kapcsán is láthattuk. Mindkét rendszer sajátos szerepet játszik a sport szabályozásában, a nemzetközi sportjog globális normák kialakításával biztosítja az államok közötti együttműködést, és erős alapot ad a sport integritásának védelmére, míg a globális sportjog lehetővé teszi a sportszervezetek számára, hogy rugalmasan és gyorsan reagáljanak a sportáguk specifikus igényeire, például a versenynaptárak kezelésére vagy a szabályváltoztatásokra, a szabályozás átláthatóságának és elszámoltathatóságának további javítása azonban elengedhetetlen a sport jogbiztonságának megőrzése érdekében. A magyarországi példát figyelembevéve látható, hogy a nemzetközi sportjoghoz tartozó szervezet és egyezmények jelentős hatással vannak a nemzeti sportszabályozásra, segítve az olyan területek fejlődését, mint a doppingelleni küzdelem, a mérkőzések manipulálása, sportesemények biztonságával kapcsolatos szabályozás, vagy a profi sportolók munkajogi védelme. Fontos hangsúlyozni, hogy a globális sportjoggal ellentétben a nemzetközi sportjognál a tényleges érvényesítés állami szerepvállalással valósulhat meg, legyen szó akár a jogalkotásról, akár a jogérvényesítésről, amelynek anyagi és így sok esetben politikai vonzata is van. Sportszakmai szempontból azonban nem lehet kérdés, hogy szükség van nemzeteken túlmutató jogalkotásra egy ilyen nemzeteken átnyúló területén, történjen az államok bevonásával, vagy egyéb sportszervezetek együttműködésével.

Bibliográfia

Foster, Ken: Is There a Global Sports Law? in Siekmann, Robert C. R. – Soek, Janwillem (eds): Lex Sportiva: What is Sports Law? ASSER International Sports Law Series, Den Haag, T.M.C. Asser Press, 2012, 35–52.

Rixer Ádám – Téglási András: A sport igazgatása, in Lapsánszky András (szerk.): Közigazgatási jog Szakigazgatásaink elmélete és működése, Budapest, Wolters Kluwer, 2020.

Teubner, Gunther: Global Law Without a State, Andover, Dartmouth Publishing Company, 1997.

Egyéb források

7th Meeting of the Group of Copenhagen: Following Financial Flows to Combat Sports Manipulation, Council of Europe, 14 Nov, 2024, https://www.coe.int/en/web/sport/-/7th-meeting-of-the-group-of-copenhagen-following-financial-flows-to-combat-sports-manipulation

Az ILO Alapokmánya és a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia Ügyrendje, Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, 2020, https://www.ilo.org/dyn/normlex/en/f?p=NORMLEXPUB:62:&p_lang=hu

European Convention on Spectator Violence and Misbehaviour at Sports Events and in Particular at Football Matches, ETS No. 120, Council of Europe, https://www.coe.int/en/web/conventions/full-list?module=treaty-detail&treatynum=120

FIFA Code of Ethics, Zurich, Fédération Internationale de Football Association, 2019. https://digitalhub.fifa.com/m/ec8cf89d4844efd/original/fmhdml5mjqynrljmmsut-pdf.pdf

ILO Declaration on Fundamental Principles and Rights at Work, International Labour Organization, https://www.ilo.org/about-ilo/mission-and-impact-ilo/ilo-declaration-fundamental-principles-and-rights-work

International Convention against Doping in Sport, UNESCO, https://en.unesco.org/themes/sport-and-anti-doping/convention

Nemzetközi Doppingellenes Szabályzat, Magyar Antidopping Csoport, 2021, https://www.antidopping.hu/editor_up/WADA_Code_2021_MAGYAR.pdf

Professional Athletes and Fundamental Principles and Rights at Work – ILO Technical Brief, International Labour Organization, 2024, https://doi.org/10.54394/UPJT5382

The Convention on the Manipulation of Sports Competitions (the Macolin Convention), Council of Europe, 2014. https://www.coe.int/en/web/sport/macolin

World Anti-Doping Code. WADA, 2021, https://www.wada-ama.org/en/what-we-do/world-anti-doping-code

Zhou Ziyue – Kwan Yuen Iu: Legal Regulation of International Sports Organization: A Case Study on FIFA Corruption, American Society of International Law International Organizations Works in Progress Workshop. Online Conference, SSRN, Feb 3, 2023, https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=4347922

Hivatkozások

  1. Lásd Ken Foster: Is There a Global Sports Law? in Robert C. R. Siekmann – Janwillem Soek (eds): Lex Sportiva: What is Sports Law? ASSER International Sports Law Series, Den Haag, T.M.C. Asser Press, 2012, 35–52.
  2. Lásd erről Gunther Teubner: Global Law Without a State, Andover, Dartmouth Publishing Company, 1997, 31–45, 179–214.
  3. Swiss Federal Assembly. Federal Act on the Amendment of the Swiss Criminal Code and Other Federal Laws: Strengthening the Fight Against Corruption, 2015. 2. cikk (1) bekezdés b) pont
  4. FIFA Code of Ethics, Zurich, Fédération Internationale de Football Association, 2019. https://digitalhub.fifa.com/m/ec8cf89d4844efd/original/fmhdml5mjqynrljmmsut-pdf.pdf (Letöltés: 2025. április 10.)
  5. Zhou Ziyue – Kwan Yuen Iu: Legal Regulation of International Sports Organization: A Case Study on FIFA Corruption, American Society of International Law International Organizations Works in Progress Workshop. Online Conference, SSRN, Feb 3, 2023, https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=4347922 (Letöltés: 2025. március 22.)
  6. Ken Foster: Is There a Global Sports Law? 5–18.
  7. International Convention against Doping in Sport, UNESCO, https://en.unesco.org/themes/sport-and-anti-doping/convention (Letöltés:2025. április 10.)
  8. World Anti-Doping Code, WADA, 2021, https://www.wada-ama.org/en/what-we-do/world-anti-doping-code (Letöltés: 2025. április 11.)
  9. International Convention against Doping in Sport
  10. Nemzetközi Doppingellenes Szabályzat, Magyar Antidopping Csoport, 2021, https://www.antidopping.hu/editor_up/WADA_Code_2021_MAGYAR.pdf (Letöltés: 2025. március 22.)
  11. The Convention on the Manipulation of Sports Competitions (the Macolin Convention), Council of Europe, 2014. https://www.coe.int/en/web/sport/macolin (Letöltés:2025. március 23.)
  12. 7th Meeting of the Group of Copenhagen: Following Financial Flows to Combat Sports Manipulation, Council of Europe, 14 Nov, 2024, https://www.coe.int/en/web/sport/-/7th-meeting-of-the-group-of-copenhagen-following-financial-flows-to-combat-sports-manipulation (Letöltés: 2025. március 24.)
  13. European Convention on Spectator Violence and Misbehaviour at Sports Events and in Particular at Football Matches, ETS No. 120, Council of Europe, https://www.coe.int/en/web/conventions/full-list?module=treaty-detail&treatynum=120 (Letöltés: 2025. március 24.)
  14. ILO Declaration on Fundamental Principles and Rights at Work, International Labour Organization, https://www.ilo.org/about-ilo/mission-and-impact-ilo/ilo-declaration-fundamental-principles-and-rights-work (Letöltés: 2025. március 25.)
  15. Professional Athletes and Fundamental Principles and Rights at Work – ILO Technical Brief, International Labour Organization, 2024, https://doi.org/10.54394/UPJT5382 (Letöltés: 2025. március 25.)
  16. Az ILO Alapokmánya és a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia Ügyrendje, Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, 2020, https://www.ilo.org/dyn/normlex/en/f?p=NORMLEXPUB:62:&p_lang=hu (Letöltés: 2025. március 24.), 19. cikk, (5)-(6) bekezdés
  17. C100 – Equal Remuneration Convention, 1951 (No. 100)
  18. C111 – Discrimination (Employment and Occupation) Convention, 1958 (No. 111)
  19. Rixer Ádám – Téglási András: A sport igazgatása, in Lapsánszky András (szerk.): Közigazgatási jog Szakigazgatásaink elmélete és működése, Budapest, Wolters Kluwer, 2020, 932–954.

 

Tóth Boglárka: Az abortusz és különösen a 2022-ben bevezetett abortusz rendelet egyes alkotmányos kérdései

Bevezetés, jogszabályi háttér

Jelen tanulmányban a 2022-ben bevezetett 29/2022. (IX. 12.) BM rendelet (köznévben szívhangrendeletként emlegetett) a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény módosításának hatásait, társadalmi megítélését és legfőképpen alkotmányossági kérdéseit fogom vizsgálni. Tanulmányomban kitérek a magyar abortusz szabályozásának történetére, vizsgálom ezek hatását a magyar lakosságra – ezen belül is kifejezetten a nőkre. Kitérek a szívhang-rendelettel kapcsolatos alkotmányos aggályokra, társadalmi vitákra, valamint elemzem a nemzetközi abortusz törvényeket, az esetleges kapcsolódási pontok figyelembevételével együtt. A 2022-ben bevezetett rendelet kapcsán felmerülhet a szükségességi-arányossági teszt, az (egészségügyi) önrendelkezési jog és az állam magzatvédelmi kötelezettségének szembenállása. Ezzel vizsgálható két alapjog ütközése, a diszkrimináció kérdése, illetve a társadalmi egyeztetés teljes hiánya a bevezetett rendelettel kapcsolatban. Véleményem szerint ez egy nagyon fontos kérdéskör, hiszen egy 21. századi demokráciában,[1] egy országban, amely az Európai Unió része elkerülhetetlen az alkotmányos eljárás és döntéshozás,[2] illetve a jogállamiság figyelembevétele, hiszen ezek olyan kritériumok, amik nélkül a magyar nép súlyos alapjogi hátrányokat szenvedne és a társadalomban az egyenlőség biztosításához fűződő alkotmányos érdek is súlyosan sérülne.[3] Nem utolsó sorban a kérdés rengeteg nőt érint az abortuszszabályozás, éppen ezért rendkívül meghatározó, hogy milyen módon történik a szabályozása. Különösen fontos ez a terület azért is, mert ez jelentősen befolyásolja az emberi méltósághoz való jogot[4], a nők autonómiáját, az állam szerepét és a magzat jogait. Egy kiegyensúlyozott szabályozás célja, hogy ezen érdekeket arányosan képviselje, figyelembe véve a társadalom egészére gyakorolt hatást.

A szívhangrendelet

Az úgynevezett szívhangrendelet [29/2022. (IX. 12.) BM rendelet], egy 2022. szeptember 15-én hatályba lépett és Magyar Közlönyben közzétett rendelet, amely a magzati szívhang meghallgatásához, illetve a magzatról készült fénykép/felvétel megtekintéséhez köti az állapotos nők terhesség megszakítását. Ez a rendelet kimondja, hogy egy szakorvos az állapotos nővel köteles ismertetni a magzat szívhangját, „a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt”[5] az abortusz végrehajtása előtti folyamat részeként, illetőleg az ismertetés megtételéről az orvosnak kötelessége nyilatkozni. Maga az említett procedúra alapvetően azt a célt szolgálja, hogy a nőben empátiát keltsen, ezáltal átgondoltabb és megfontoltabb döntést tudjon hozni minden körülmény figyelembevételével. Ezzel a rendelettel a terhesség megszakítások számának visszaszorítása lenne a fő szempont.

Az Alaptörvény „Szabadság és felelősség” részének II. cikke kimondja, hogy a fogantatás pillanatától kezdve a magzati életet megilleti a védelem.[6] Azonban az Alaptörvény, illetve az 1992. évi LXXIX. törvény, amely a magzati élet védelméről szól azt is tartalmazza és hangsúlyozza, hogy az állapotos nőt hasonló védelem, illetőleg támogatás illeti meg, mint a magzatot.

Az abortusz kérdése minden korban megosztó téma volt, így ez a rendelet is rengeteg emberben kettős érzést keltett, és az ellentétes ideológiát valló személyek között is nézeteltérést eredményezett. Habár az abortuszt nem korlátozta jobban a jogalkotó, mégis egy plusz lépést iktatott be a folyamat menetébe, ezzel némiképp bonyolítva azt. Több jogász vizsgálta a meghozott normát, emellett számos tüntetés és demonstráció is szerveződött a törvény módosítását követően ezt kifogásolók által szervezve, melyekről később fogok részletesebben írni.

Abortusz kérdéskörével foglalkozó irányzatok

Ebben a részben az abortusz témájához kapcsolódó nézeteket fogom felsorolni, amelyek lényegesek lehetnek egy ilyen törvény/rendelet meghozatalában, illetve azt megelőző mérlegelésben és vitában. Érdemes megemlíteni, hogy különböző jogalkotók, az Alaptörvényt eltérően értelmezhetik, saját terhességmegszakításhoz kapcsolódó meggyőződéseik alapján. Ez különösen igaz arra a kérdésre, hogy mikortól tekinthető a magzat önálló jogalanynak, vagyis mikortól számít élő embernek.

Az abortuszt témáját tekintve elsősorban két jól elhatárolható irányzatot vizsgálhatunk.[7] Az első a „pro-choice” kategória. A „pro-choice” véleményt támogatók köre az anya önrendelkezési jogát és döntési lehetőségét előtérbe helyezők. Ezen gondolatot osztó társadalmi csoportok szerint a nő terhessége kizárólag rá tartozik, neki van joga eldönteni mi történik a testével, mi lesz a születendő gyermek sorsa. Egy újabb aspektus, hogy a gazdaságilag és társadalmilag alsóbb osztályba tartozó családok között, akik az abortusz díját nem engedhetik meg maguknak, illetve a folyamatban, ami övezi nem kívánnak részt venni, rengeteg esetben előfordul, hogy a megszületett csecsemőt a kórházban hagyják, vagy egyszerűen kidobják a kukába. Az is előfordulhat, hogy humánusabb megoldásként szimplán az örökbeadást választják.

Jobbágyi Gábor könyvében ír róla, hogy egyes gondolatok szerint a „pro-choice” „mozgalom” elsősorban a 20-21. században előtörő liberalizálódásnak köszönhető, mely segítségével a szellemi javak – mint az élet – vesztettek fontosságukból, helyette pedig a materiális javak, mint a pénz, vagy egyéb kézzel fogható értékek kerültek előtérbe. Ennek köszönhető az abortusz legalizálása, az enyhítésre és normalizálásra való törekvés.

A másik csoport a „pro-life”. Többségében ők érvelnek a szívhangrendelet bevezetésének indokoltsága mellett, a magzati élet védelme miatt. Véleményük szerint mivel az élet a fogantatás pillanatában kezdődik, ebből következtetve az abortusz gyilkosság. A magzati szívhang meghallgatását követően, a nőben megindulhatnak az anyai ösztönök, hiszen a folyamat során rádöbbenhet arra, hogy benne egy élet növekszik és ezt nem szeretné eldobni. A művi terhességmegszakítás után sok nő megbánhatja döntését, hogy nem adott esélyt leendő gyermekének a megszületésre, saját magának az anyaság szépségeinek megélésére. Az abortusz következményei között lehet depresszió, szorongás, elszigeteltség érzése.[8] Papok vagy szakértő szférában dolgozó segítők véleménye szerint, néha elég csupán az érzelmi támogatás vagy az anyasággal kapcsolatos kételyek és félelmek eloszlatása, hogy valaki az anyaság mellett döntsön, amikor a művi vetélést fontolja.[9]

Abortusz szabályozás történeti áttekintése[10]

A szabályozás történeti áttekintése során érdemes kiemelni a korábbi törvények kapcsolódási pontjait a napjainkban élő rendelkezésekkel. A terhességmegszakításra vonatkozó jogalkotás minden korban egy nehéz terület volt, a jogalkotónak sosem volt könnyű dolga arányos és minden emberi jogra és gazdasági érdekre tekintettel lévő normák alkalmazásában, meghozatalában.

Az ókori görög civilizációkban, főleg Mezopotámiaban és Egyiptomban nem volt szigorú szabályozás az abortuszra vonatkozóan. Legtöbbször gyógynövényeket, különféle ételeket, koplalást, illetve alternatív eljárásokat alkalmaztak a terhességmegszakítás sikeres eredményének elérése érdekében. Ebben az időben az abortuszt nem tekintették bűnnek vagy gyilkosságnak, nem is volt kezdetekben különös törvény vagy társadalmilag elfogadott norma ezzel kapcsolatban.

Az ókori Görögország neves filozófusai, mint Hippokratész is fontosnak tartották, hogy orvos végezze el a beavatkozást, bár Hippokratész kifejezetten ellenezte a magzatelhajtást. A „hippokratészi eskü” alapján, egy orvos nem végezhette el a terhesség megszakítását a várandós nőn. „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához.”[11] Az orvosok mai esküje is ezen az ókori görög fogadalmon alapul, azonban az évek során az eskü szövege sokat változott, többek között a hivatkozott részt sem tartalmazza már. Némely filozófus viszont, például Platón vagy Arisztotelész bizonyos körülmények között szintén elfogadta az abortuszt. A filozófusok ellentétes nézetei kihatással voltak a társadalomra is, ami gyakran egyet nem értést, vitát szült. Ebben a korban a gyermekek számát többször kellett szabályozni a gazdasági vagy társadalmi korlátok miatt, illetve a gyermek gyengeségének látszata esetén a már világra jött csecsemő életének elvétele is előfordulhatott.

Az ókori keleten Hammurabi törvényei alapján (209–214) több esetben pénzbírsággal sújtották, ha egy férfi hibájából, egy nő kihordandó gyermeke meghalt. Emellett, ha a nő elhunyt, megszületett lányát is meg kellett ölni. Hammurabi törvényeiben az alábbi formában jelenik meg a magzati élet, illetve az anya védelme. 209. §. „Ha valaki másnak a feleségét megüti s azt, a mi szivében volt vele elvetélteti: azért, ami szivében volt, X sekel ezüstöt fizet.”[12]

Az idézett jogszabály-részletből azt a következtetést lehet levonni, hogy ebben a korszakban nemcsak az orvosi úton történő terhesség megszakítást büntették, hanem a nem szándékos „véletlen” történő vetélést is.

A magzati élet védelme az Ószövetségben is fontos jelentőséggel bírt, amely többek között a szemet szemért fogat fogért elvben is megnyilvánult. Ezen elv alapján, amennyiben egy férfi hibájából koraszülötten született meg egy gyermek, büntetést szabtak ki a férfira. Azonban hogyha a gyermek meghalt, a halálát okozó személynek is az életével kellett fizetni hibájáért.

Ha férfiak verekednek, és úgy meglöknek egy terhes asszonyt, hogy az idő előtt megszül, de nagyobb szerencsétlenség nem történik, akkor bírságot kell fizetni aszerint, ahogyan az asszony férje megszabja, és bírák előtt kell azt megadni. Ha viszont nagyobb szerencsétlenség történt, akkor életet kell adni életért. Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sebet sebért, kék foltot kék foltért. (2Móz 21)

A középkorban a kereszténység elterjedésével egyre nagyobb szerepet kapott a magzati élet védelme. Ebben az időszakban kezdett lényeges aspektussá válni a terhesség időtartama és a magzati fejlődés szakaszai az abortusz végrehajtása előtt. A társadalmi szembenállások nagy teológiai kérdése a középkorban az abortusz témájával kapcsolatban a test és lélek fogantatásának ideje volt. Utóbbi azért is maradhatott a mai napig vitás kérdés, mert biológiailag a lélek és test kialakulásának ideje nem vizsgálható. Ezek a középkorban született gondolatok alapozzák meg azt, hogy csak a terhesség bizonyos hetéig lehessen a művi abortuszt végrehajtani, ami tulajdonképpen a mai szabályozás alapja.

Néhány gondolkodó szerint a fogantatás pillanatában, ahogy a test, a lélek is kialakul, ezáltal a magzat egy teljes értékű embernek számít, ebből következtetve megölése gyilkosság. Ronald Reagan amerikai elnök például 1984-ben kijelentette, hogy „a magzat hosszú és borzalmas fájdalmat él át az abortusz során”, amelyből következtethető, hogy ő is a fogantatás pillanatától számolja a magzati élet kezdetét. Ez az állítás biológiailag semmilyen kutatással vagy vizsgálattal nem bizonyítható, hiszen születés után nem tud a gyermek nyilatkozni róla, hogy mit érezhetett magzat korában, illetve nem léteznek olyan tesztek sem, amelyek ebben a korai fázisban az érzéseket vagy lehetséges gondolatokat a működő életfunkciókon kívül (pl. kialakult szervek) bizonyítani tudnák.

Jobbágyi Gábor az élet joga című könyvében azt vizsgálja, hogyan lehet az élet kezdetét különböző módokon megítélni. Vannak olyanok, akik szerint először a test, és később a szellem alakul ki. Azonban vitatott, hogy a terhesség hányadik hetétől történik ez meg. Néhány filozófus szerint a fogantatástól számított 14. napon kezdődik a magzati élet, hiszen ekkor ágyazódik be a megtermékenyített petesejt a méhfalba, a méhlepény is ettől az időszaktól kezd kialakulni, amely kulcsfontosságú a terhességben. Ide kapcsolódik néhány fogamzásgátló szer működése, amely ezt a beágyazódási folyamatot gátolja meg, hogy a magzat fejlődése ne tudjon megkezdődni. A magzati élet kezdetét néhány gondolkodó a 3. hónapot követő időszakhoz köti. Ennek oka, hogy ekkor fejlődik ki a magzat agya, ekkor kezdenek kialakulni a fontos, életfunkciókat mutató és ebben elengedhetetlen szerepet betöltő szervei. Végső soron az utolsó nézet alapja, hogy az emberi élet kezdete maga a születés. Ez a leginkább kézzel fogható állapot, a jogképesség innentől kezdve vitathatatlan.[13]

Nemzetközi kitekintés

A 18. században szinte minden országban szigorú normákkal szabályozták az abortuszt, amely csak a 2000-es évek közeledtével és a társadalom liberalizálódásával enyhült. Ezek a rendelkezések több esetben hozzájárulhattak, illetve alapjaiul szolgálhattak a mai, 21. században hatályos terhesség megszakításra vonatkozó jogszabályok létrejöttéhez.

Egy Angliában 1861-ben hatályba lépett törvény[14] szerint például, büntetni kell akár életfogytig tartó börtönbüntetéssel is azt a személyt, aki a magzat elhajtását szándékosan követi el, legyen szó bármilyen otthoni módszerről, vagy korábban gyakran alkalmazott praktikáról (például gyógynövények, vagy egyéb eszközök hüvelybe való felhelyezése) melyek természetesen nem a művi abortusz kategóriájába esnek.

Romániában 1966-ban (más források szerint 1970-ben) a Ceaușescu korszakban léptették jogerőre a Decret 770 rendeletet,[15] amely az abortuszt némely fogamzásgátló eszközzel egyidőben tiltotta be. Ceaușescu fő szándéka az országban élő emberek számának megnövelése volt. Ebben játszott fontos szerepet az abortusz korlátozásának szigorítása, ezáltal a társadalom gyermekvállalásra ösztönzése. Ilyen intézkedés volt például, hogy csak a 4. gyermek után volt engedélyezett a művi terhesség megszakítás, hiszen ez volt a teljesítendő terv. A művi abortusz elvégzése csak megadott esetekben volt lehetséges, melyre a törvény szövege is kitér. A törvény alapján a terhesség kizárólag azon esetekben volt megszakítható, amennyiben az a nő életét veszélyeztette volna; a gyermek egyik szülője súlyos örökletes betegségben szenvedett; nagy eséllyel fejlődési rendellenességgel született volna meg a gyermek, a terhes nő testi szellemi vagy érzékszervi fogyatékossággal rendelkezett, 45 évnél idősebb volt, vagy már 4 gyermeket szült és ő gondoskodik róluk; illetve amennyiben a terhesség nemi erőszak eredménye volt.

A Decret 770 azt is kimondja, hogy az abortusz még ezen indokolt esetekben is csak a terhesség tizenkettedik hetéig végezhető el. Habár ez alól előfordulhatott néhány kivételes eset, például amikor a nő életét veszélyeztette volna a terhesség. Ebben az esetben a terhesség megszakítás a várandósság 6. hónapjáig volt elvégezhető. Az időbeli meghatározásban hasonlóságot fedezhetünk fel a ma Magyarországon hatályos abortuszszabályozással, mely szintén időben határozza meg a művi terhességmegszakítás határait.

A Decret 770 következményeképpen felmerülő egészségügyi problémák miatt a korban megnövekedett az illegális abortuszok száma. A kétségbeesett nők szinte bárkihez elmentek a segítség reményében, annak érdekében, hogy ne kelljen még egy gyermeket szülniük. Ezen illegális megoldások miatt a korban több ezer nő életét vesztette. Végül 1990-ben a jogalkotó hatályon kívül helyezte a rendeletet. Ezen norma hatásai között említhető még a társadalomba ivódott félelem a terhességtől. Rengeteg nő számára az abortusz kriminalizálása miatt mindennapi aggódás tárgyává vált a teherbe esés, illetve ennek megakadályozása.

A magyar szabályozás története[16]

A 19. században, illetve a 20. század elején Magyarországon az abortusz teljeskörűen tiltva volt. A Rákosi korszak alatt az 1878. évi V. törvény (Csemegi-kódex) 285. §-a alapján a magzatelhajtást kívánó anya az ezt végrehajtó személlyel együtt öt évig terjedő börtönbüntetésre volt ítélendő. Ezen kívül a Csemegi kódex a házasságon kívüli terhességet is büntette. Ez a rendelkezés 1956-ig volt hatályos. 1945. február 14-én a Budapesti Nemzeti Bizottság egy alkalommal kivételt tett ezen szabályozások alkalmazása alól, ekkor így rendelkezett: „azt a megfelelő engedélyek után az orvos – kizárólag egészségügyi intézetben és a magyar születésszabályozási gyakorlatban most először ingyenesen – elvégezheti” – írja Pető Andrea Budapest ostroma 1944–1945-ben – női szemmel című cikkében.[17] Ezen enyhítés oka a szovjet katonák által szexuális erőszak áldozatául esett nők voltak. A forrás alapján hivatalosan az említett rendelkezés nem került kihirdetésre, kizárólag utasítás formájában adták az érintett személyes tudtára.

A világháború végét követően Magyarországon a születések száma nem növekedett, amelynek köszönhetően az ország elmaradt a Szovjetunióban elvárt követelésektől, ahol egy 1936-ban hozott abortuszrendelet következtében kívánták az életszínvonalat a születések számával együtt megnövelni.[18]

1951-ben az anyaság és gyermekvállalás ösztönzése céljából a Magyar Népköztársaság létrehozta az „Anyasági Érdemrend és Érdemérem” elnevezésű kitüntetést. Ezt azok a nők kaphatták, akik legalább hat gyermeket szültek, ezzel „hasznos tagjává válva a társadalomnak”, gyarapítva a népesség számát.

A Minisztertanács 1953. február 8-án-Ratkó Annával, az első női egészségügyi miniszterrel-újabb szabályozást hozott. Ez volt az 1954-től 1956-ig hatályban lévő úgynevezett „Ratkó-rendelet”, az anya- és gyermekvédelem továbbfejlesztéséről szóló 1004/1953. (II. 8.) számú határozat. Ezen határozat alapján a nép közös ügyének nevezi a jogalkotó a családot, az anyaságot, illetve a gyermekek fokozott védelmét. Ezzel az abortusz szabályozás egy új szintre lépett, hiszen az erős tiltást túlmenően, kifejezetten a társadalomra károsnak, a gazdasági érdekeket hátráltatónak tartja a magzatelhajtást. A határozat VI. Fejezetében („Küzdelem a magzatelhajtás ellen”) megjelenik a gyermektelenek adójának bevezetése is, a (dolgozó, illetve állapotos) anyák számos kedvezményével együtt.

A Ratkó-korszakban, illetve azt követően erősen fellépő terhességmegszakítás ellen indított hadjáratban egy kis fellélegzést hozhatott a magyar nőknek az 1956-ban bevezetett 1047/1956. (VI. 3.) számú minisztertanácsi határozat. Ez alapján a művi abortusz végrehajtásához szükséges egészségügyi, illetve szociális indokok mellé felvettek egy harmadikat is, amely a „megszakításhoz mindenáron való ragaszkodás” volt (Egészségügyi Közlöny, 1956. Kormányhatározatok, 268). Ez hatalmas előrelépést jelentett, hiszen ily formában az abortusz legalizálásával megszűnhetett a nők mindennapi félelme a terhességtől, illetve az anyaságtól egy nem kívánt magzat megfoganása esetén, hiszen nem volt kényszer, hogy azt a gyermeket a nő, illetve párja akarata nélkül is, a kormány utasítására világra kell hozni. A KSH adatai alapján[19] ebben az időszakban jelentősen megugrott a művi terhességmegszakítások száma, több tíz évig több abortuszt hajtottak végre, mint ahány gyermek világra jött, ami rendkívül jól mutatja a társadalmi igényt erre a beavatkozásra.

A terhességmegszakítás iránti kérelem elbírálásáról szóló 4/1973. (XII. 1.) EüM rendelet 5. és 6. §-a az úgynevezett „abortuszbizottságok” felállítását rendeli el, melynek hatására az 1970-es évektől az abortuszok száma visszaszorult, és az élve születések aránya is emelkedett.

Ezt követően a 90-es években szintén nagyobb változást hozott a 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, amely a korábbi szabályozást alkotmányellenesnek mondja ki.[20] Emellett rendelkezik egy új, alkotmányos szempontból megfelelő abortuszszabályozás bevezetéséről is. Ennek hatására került bevezetésre az 1992. évi LXXIX. törvény a magzati élet védelméről, amely a mai napig hatályos.[21]

Magyar hatályos szabályozás

A magyar szabályozás – több külföldi országhoz hasonlóan – a magzat fejlettségének stádiumaihoz köti az abortusz engedélyezését. Hazánkban az alábbi esetekben kérelmezhető az abortusz: erőszak esetén, amennyiben a gyermek súlyos fogyatékossággal születne meg, az anya egészségét veszélyeztető szituációkban vagy súlyos válsághelyzetre hivatkozva. Ez az utóbbi – a súlyos válsághelyzetre hivatkozás – a leggyakoribb Magyarországon, hiszen ez nem igényel további bizonyítást, csupán a nő gyámhivatal előtt tett nyilatkozatát.

Az egészségügyi okot két szakorvos egybehangzó nyilatkozatával köteles a várandós nő igazolni. Hogyha magzatnál fennálló egészségügyi okokra hivatkozik valaki, azt genetikai tanácsadó, vagy egy szakmailag illetékes országos intézet által kijelölt kórház szülészeti nőgyógyászati osztálya közül szintén két szakorvos egybehangzó véleményéről kiállított dokumentum tudja indokolni. Ha erőszak, azaz bűncselekmény eredménye a terhesség, rendőrségi nyomozók vizsgálják ennek valóságtartalmát.

Itthon az említett indokok bármelyikének fennállása esetén is maximum a terhesség tizenkettedik hetéig indítható meg az abortusz folyamata. Ebben az esetben az anya önrendelkezési joga kerül előtérbe. A terhesség tizenkettedik hete után a magzati élet védelméhez fűződő intézményvédelmi kötelezettség válik lényegesebb szemponttá. Ennélfogva az abortusz ezután már csak különösen indokolt esetekben végezhető el. Például, ha a terhesség az édesanya életét veszélyezteti, vagy a magzat genetikai okok vagy egyéb környezeti behatások okán károsodott a várandósság ideje alatt. Az abortusz a terhesség tizennyolcadik hetéig végezhető el, amennyiben a terhes nő 18 év alatti, tehát korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen, önhibáján kívül eső egészségi ok, vagy orvosi hiba miatt nem derült fény korábban a terhességre, és emiatt lépte át a tizenkettedik hetet.

Az abortusz folyamatának első lépését a családvédelmi szolgálatnál kell megindítani, ahol egy konzultáción kell részt vennie a várandós nőnek. Ezt egy rövid gondolkodási idő követi (általában 3 nap), aminek leteltével egy újabb tanácsadáson kell az anyának részt vennie, ahol már a terhességet orvosi papírokkal kell igazolni. A folyamat ezen pontjába történt beavatkozás a 2022-ben hatályba lépett szívhangrendelettel. Miután a nőt az orvos megvizsgálta és megállapította a terhesség tényét, nem elég az erről nyilatkozó okiratot bemutatni (mint korábban) hanem az állapotos nőnek a magzat életfunkciókra utaló jelét is meg kell tekintenie, tudomásul véve ezzel a tényt, miszerint benne egy életjeleket mutató entitás növekszik. A törvény szövegéből következtetni lehet arra, hogy a magzati életfunkciókra utaló jel bemutatása nem csak a szívhang meghallgatásával érhető el, hanem ugyanúgy az ultrahang felvétel megtekintéséből is. Ez alapján, ha valaki megtagadja magzata szívhangjának meghallgatását, az ultrahang felvételt is megnézheti a gyermekről. Ha még ezek után is fenntartja az igényét a terhes nő az abortusz végrehajtására, 8 napos határidőn belül elkezdődik az időpont egyeztetése a műtétre.

Magyarországon csak a műtéttel végrehajtott – úgynevezett művi – abortusz érhető el. Néhány külföldi országban az abortusztabletta is engedélyezett, amely egy sokkal humánusabb módszer terhesség megszakításra, hiszen nem igényel műtéti beavatkozást. Magyarországon előfordultak demonstrációk, illetve törvényjavaslatok az abortusztabletta bevezetése melletti érvelés részeként, azonban az országgyűlés a mai napig nem fogadta el.[22]

Alkotmányos aggályok

Az alkotmányos kérdések egyik legfőbb pontja az abortusz témájával kapcsolatban összefügg a dilemmával, hogy mikortól tekintjük a magzatot jogképes embernek, amelyet a magyar alkotmány a XV. cikkében nevesít. Biológiailag életnek nevezzük azt az időtartamot, amely a fogantatástól a halál bekövetkeztéig tart. A jogalkotók viszont a mai napig nem jutottak konszenzusra, illetve az alkotmányból sem következtethető, hogy a magzatot embernek lehet-e tekinteni, ennél fogva jogalanyisággal rendelkezik-e születése előtt. Ez egyértelműnek tűnhet, hiszen a zigóta ekkor még az anya testének részét képezi, más szempontból nézve viszont önálló szervekkel, „önálló szívműködéssel, keringési és idegrendszerrel és individuális jegyekkel.” rendelkezik.[23]

Alapjogok ütközése

Az Alaptörvény II. cikkében jelenik meg a magzati élet védelme. Ez, illetve az 1992. évi LXXIX. (magzatvédelmi) törvény szabályozza a fentebb is említett abortuszt engedélyező körülményeket Magyarországon. Az abortusz legalizálásával kapcsolatban azonban nem az élethez való jog vizsgálandó, hanem az állam magzatvédelmi kötelezettsége, amely szemben áll a nő önrendelkezési jogával ebben a helyzetben.

Szükségességi-arányossági teszt

Fontosnak tartom megemlíteni a szükségességi-arányossági tesztet is, melynek lényege, hogy egy alapjog – akár részleges – korlátozása esetén kizárólag az elérni kívánt cél megvalósításához szükséges mértékben, ezen céllal arányosan történjen a korlátozás a lehetséges legenyhébb mértékben.

A 2022-ben hozott rendelet módosítás kapcsán, melyben az abortusz folyamatába egy plusz lépést iktattak, felmerülhet a kérdés, hogy az elérni kívánt céllal arányos-e a magzati életfunkciókra utaló jel megtekintése, azaz a „korlátozás”. Itt a cél egyértelműen egy megfontoltabb döntéshozatal a magzat orvosi úton történő eltávolítása esetében, azonban ez további megterheléseket okozhat az állapotos nőnek. Ebből következtetve lehet dilemma, hogy a nők önrendelkezési jogát milyen mértékben sérti a jogalkotó ezen rendelettel, illetve, hogy a magzatvédelem megköveteli-e ezt a plusz lépést.

Diszkrimináció tilalma

A magyar Alaptörvény XV. cikkében megjelenik a diszkrimináció tilalma. „(2) Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja. (3) A nők és a férfiak egyenjogúak.” Ennek értelmében a 2022-es abortuszrendelet nem csak a nőkre hárít több terhet, de közvetetten kifejezetten a gazdaságilag, illetve társadalmilag alacsonyabb osztályba tartozó nőkre, hiszen az abortusz folyamata rengeteg időt és pénzt vehet igénybe, amivel az említett személyek helyzete tovább nehezedhet, így ez szintén egy alkotmányos aggályként merülhet fel.

Társadalmi egyeztetés hiánya

Számos kérdést felvethet a 2022-es abortuszrendelet kapcsán a társadalmi egyeztetés hiánya, ugyanis a jogalkotók oldaláról semmiféle népszavazáskezdeményezés, vagy népigényfelmérés nem történt a téma kapcsán, ami bár nem kötelező lépés, egy demokratikus államban fontosnak tartott.[24]

Társadalmi hatások

Az abortusz szabályozásának kérdésköre mindig megosztó volt, mely egyet nem értést minden további szabályozás újra és újra előhoz. A 2022-ben bevezetett szívhangrendeletet követően ezek a szembenállások szintén kiélesedtek, több demonstráció, illetve ellendemonstráció szerveződött a téma kapcsán.

Szellemi megterhelés

Az újabb abortuszszabályozás bevezetését ellenzők köre főként azzal érvel, hogy egy nőnek az abortuszhoz vezető úton és az ezzel kapcsolatos döntés meghozatala során rengeteg lelki, mentális megterhelésen kell keresztülmennie, melynek okai lehetnek például a környezetéből ért vélemények, kritikák, esetleg munkahelyi, iskolai, ismerősi körének rosszallása, a személyes őrlődés. Nem is említve azokat az eseteket, amikor a gyermek fogantatása abúzus, azaz erőszak eredménye, ami terhesség ténye nélkül is egy rendkívül nehéz, mentálisan és fizikailag is megterhelő helyzet. Ezekben az esetekben az erőszakot átélt nőknek még a segítség kérése is nehezükre eshet az elszenvedett megszégyenítés és átélt trauma miatt. A trauma feldolgozási folyamatát az egyébként is fáradtságos procedúra menetén felül még tovább roncsolhatja a magzati szívhang meghallgatása egy „erőszakgyermek” akaraton kívüli megfoganása miatt, ezzel mélyítve a sebet, illetve újra és újra átélve a megtörtént helyzetet.

A férfi szerepe

A társadalmi vitákban gyakran felmerül a kérdés a férfi, mint apa szerepével kapcsolatban a döntéshozatali folyamatban. Egyes csoportok szerint a férfinak azonos joga van eldönteni, hogy egy nő az abortuszt elvégezze-e vagy sem, hiszen a közös gyermekük jövőjéről kell a döntést meghozni. Másrészről egy stabil háttér, egy támogató férfi sok erőt tud adni egy gyermekvállalás előtt álló nő számára. Az ellentétes véleményen lévők köre szerint, habár a férfi, aki a gyermek apja lenne segíthet a döntés meghozatalában, de a végső döntés meghozása kizárólag a nő feladata. Ennek oka, hogy 9 hónapig az ő testében fog növekedni a gyermek, a terhesség befolyásolhatja a hormonjait, a viselkedését, nehezítheti a munkavégzésben, és végül a nő az, aki a szülés folyamatát átéli. Kutatások kimutatták, hogy a gyermek későbbi életét befolyásolhatja, hogyha nem várt gyerek volt, vagy az anya nem fordult felé megfelelő szeretettel illetőleg odafigyeléssel (csecsemő korában, vagy akár később fiatal évei során).

Sürgősségi fogamzásgátlás

Néhány társadalmi csoport véleménye szerint az abortusz visszaszorítását nagy mértékben elősegítené a sürgősségi fogamzásgátló tabletta (más néven esemény utáni tabletta) könnyebben elérhetővé tétele, illetve a fogamzásgátlási termékek adómentessége, vagy ezen termékek árának csökkentése. Magyarországon a sürgősségi fogamzásgátló tabletta vényköteles, amit a nőgyógyász írhat fel. Több esetben az érintett nők kicsúszhatnak az időből, mert esetleg az orvost nem érik el, nem kapnak időben receptet, vagy számos alkalommal előfordul, hogy az orvos saját meggyőződése miatt egyszerűen nem írja fel a tablettát. Amennyiben vény nélkül is elérhető lenne az esemény utáni tabletta, az jelentősen megkönnyítené a folyamatot, ami az abortuszok számának csökkenéséhez is vezethetne. Az abortusszal összehasonlítva a sürgősségi fogamzásgátló tabletta (esemény utáni tabletta) jelentősen olcsóbb és gyorsabb, mint egy művi vetélés, illetve mentálisan és fizikailag kevésbé megterhelő az érintett nő számára. Fontos a különbségtétel a folyamatos és a sürgősségi fogamzásgátlás között, mely témában elengedhetetlen lenne a fiatal nők és férfiak szexuális edukációja.

Következtetések

Összességében elmondható, hogy a szívhangrendelet bevezetése azzal, hogy egy újabb lépést iktat be a terhességmegszakítás folyamatába, mindenképpen elősegíti az átgondolt döntéshozatalt. Habár azok a nők, akik már az abortusz folyamatának ezt megelőző lépésein túl vannak, minden bizonnyal biztosak abban, hogy ezt a műtétet el kívánják végeztetni, így számukra egy felesleges nehezítésnek is tűnhet.

Alkotmányjogi szempontból, bár rengeteg kérdést felvet a hirtelen szabályozás, alkotmányjogászok mégsem mondták ki alkotmányellenesnek a rendelkezést. A fentebb leírtak alapján egyértelműen látható, hogy már az 1950-es évektől a családalapítás, az erre való ösztönzés, illetve a magzat védelme a magyar törvénykezés fontos részét képezi.

Minden szempontot összevetve véleményem szerint nagyon fontos a körültekintő döntés meghozatala az abortuszról, ezért tartottam volna érdemesnek például egy népszavazást a téma kapcsán. Kiemelten szükségesnek tartom a támogatást és – szükség esetén – a tanácsadást az ilyen helyzetben lévő nők számára, azonban kizárólag nyomásgyakorlás és befolyásolás nélkül. Emellett jelentős előrelépés lenne – az akár kisiskolás kortól kezdődő – szexuális edukáció. Rengeteg magyar nő a jogaival és lehetőségeivel sincsen tisztában, amely tudást rendszeres előadásokkal vagy nőjogi kérdésekre specializálódott segélyvonalakkal könnyen át lehetne adni.

Bibliográfia

Cservák Csaba – Farkas György Tamás: A nemzetiségek parlamenti képviseletének elmélete és gyakorlata, Acta Humana, V. évf., 2017/3, 23–36.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia, in Kaiser Tamás (szerk.): Jó állam jelentés 2016, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2016.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia hatásterület, in Kaiser Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2017, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Cservák, Csaba – Farkas, György Tamás: Development of the Nationality Law in Hungary, Journal on European History of Law, Vol. 11, 2020/1, 145–151.

Csink Lóránt (et al.): Alkotmányjog, Budapest, Novissima kiadó, 2020.

Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: A demokrácia mérhetőségének, kutatásának aktuális kérdései, Államtudományi Műhelytanulmányok, 2016/27, 2–22.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, IV. évf., 2021. Jogtudományi Különszám, 1–16.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, III. évf., 2020/2, 1–35.

Farkas György Tamás: A kisebbségek parlamenti képviseletére vonatkozó speciális választójogi szabályozások elhatárolása az aktív és a passzív választójog alapján, Parlamenti Szemle, VII. évf., 2022/2, 25–46.

Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567.

Farkas, György Tamás – Rimaszécsi, János: Current issues of measurability and research of democracy, in Kaiser, Tamás (ed.): Measurability of Good State and Good Governance II, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Farkas György Tamás: Kisebbségek és a választójog, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024.

Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé – a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010.

Grebelyné Kiss Evelin: Az abortusz törvényi szabályozása és megítélése napjainkban, Valóság, LXI. évf., 2018/5, 1–8.

Jobbágyi Gábor: Az élet joga: abortusz, eutanázia, művi megtermékenyítés, Budapest, Szent István Társulat, 2004.

Kiss János: Az Alkotmánybíróság az élethez való jogról, Jogtudományi Közlöny, XLVII. évf., 1992/3–4, 118–133.

Kmoskó Mihály (ford.): Hammurabi törvényei, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület Jog- És Társadalomtudományi Szakosztálya, 1911.

Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1, 2.

Pető Andrea: Budapest ostroma 1944–1945-ben – női szemmel, Budapesti Negyed, VIII. évf., 2000/3-4 (29-30.), 203–220.

Ronga Adrienn: Az élet elejéhez kötődő alkotmányos kérdések, avagy az abortusz alkotmányjogi megítélése, KRE-DIt, VII. évf., 2024/1, 110–120.

Tóth Gábor Attila: A második abortuszdöntés bírálata, Fundamentum, III. évf., 1999/1, 81–91.

Tóth J. Zoltán: Élethez való jog és életvédelem pro futuro Pázmány Law Working Papers 2011/12, 1–21.

Egyéb források

Hercsel Adél: Az abortusztörvény zsarolja és megalázza a magyar nőket, Index.hu, 2022. szeptember 15., https://index.hu/belfold/2022/09/15/abortusztorveny-szivhang-reakciok-tuntetes/

Hippokratészi eskü, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/H/hippokratészi eskü.html

Kocsis Piroska: Abortuszellenes propaganda az ötvenes évek elején, Archív NET – XX. századi történeti források, XVI. évf., 2016/3, https://www.archivnet.hu/politika/aki_ettol_a_naptol_
fogva_abortuszt_hajt_vegre_azt_a_legkemenyebben_buntetjuk.html

Terhességmegszakítások, KSH 150, 2017, https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/
terhessegmegsz16.pdf

Tudnivalók a terhességmegszakításról, TASZ, 2025, https://tasz.hu/tudastar/terhesseg
megszakitas-tajekoztato/

Hivatkozások

  1. A demokrácia mérhetőségéről ld. részletesen Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia, in Kaiser Tamás (szerk.): Jó állam jelentés 2016, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2016, 98–119.; Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia hatásterület, in Kaiser Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2017, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2017, 98–120.; György Tamás, Farkas – János, Rimaszécsi: Current issues of measurability and research of democracy, in Tamás, Kaiser (ed.): Measurability of Good State and Good Governance II, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017, 119–142; továbbá Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: A demokrácia mérhetőségének, kutatásának aktuális kérdései, Államtudományi Műhelytanulmányok, 2016/27, 2–22.
  2. A jelen tanulmány témáját képező kérdés különösen nagy alapjogi relevanciával rendelkezik. Az Alkotmánybíróság, mint az alapjogvédelem legfőbb szerve a szubjektív, azaz egyéniesített alapjogvédelmet az alkotmányjogi panasz jogintézményén keresztül valósíthatja meg, melyről részletesen ld.: Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, IV. évf., 2021. Jogtudományi Különszám, 1–16; Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIT, III. évf., 2020/2, 1–35; illetve Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567.
  3. Az egyenlőséget illetően fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy annak több értelmezése, több dimenziója is ismert. Ezzel kapcsolatban az egyenlőség formai és morális fogalmáról ld. részletesen Farkas György Tamás: Kisebbségek és a választójog, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024, 86–98.; illetve ennek a választójogban történő megvalósulását illetően ld. még Cservák Csaba – Farkas György Tamás: A nemzetiségek parlamenti képviseletének elmélete és gyakorlata, Acta Humana, V. évf., 2017/3, 23–36.; valamint Csaba Cservák – György Tamás Farkas: Development of the Nationality Law in Hungary, Journal on European History of Law, Vol. 11, 2020/1, 145–151.; Farkas György Tamás: A kisebbségek parlamenti képviseletére vonatkozó speciális választójogi szabályozások elhatárolása az aktív és a passzív választójog alapján, Parlamenti Szemle, VII. évf., 2022/2, 25–46.
  4. Az emberi méltósághoz való joggal összefüggésbe ld. még Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1, 2.
  5. Hercsel Adél: Az abortusztörvény zsarolja és megalázza a magyar nőket, Index.hu, 2022. szeptember 15., https://index.hu/belfold/2022/09/15/abortusztorveny-szivhang-reakciok-tuntetes/?token=ab0bb1247d5cfa5b6b2c929df63f52 (Letöltés: 2024. október 25.)
  6. Tóth J. Zoltán: Élethez való jog és életvédelem pro futuro Pázmány Law Working Papers 2011/12, 1-21.
  7. Ronga Adrienn: Az élet elejéhez kötődő alkotmányos kérdések, avagy az abortusz alkotmányjogi megítélése, KRE-DIt, VII. évf., 2024/1, 110–120.
  8. Vö. Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé – a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010, 19.
  9. Ld. erről részletesen Jobbágyi Gábor: Az élet joga: abortusz, eutanázia, művi megtermékenyítés, Budapest, Szent István Társulat, 2004.
  10. Grebelyné Kiss Evelin: Az abortusz törvényi szabályozása és megítélése napjainkban, Valóság, LXI. évf., 2018/5, 1–8.
  11. Hippokratészi eskü, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/H/hippokratészi%20
    eskü.html
    (Letöltés: 2024. október 30.)
  12. Kmoskó Mihály (ford.): Hammurabi törvényei, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum Egyesület Jog- És Társadalomtudományi Szakosztálya, 1911, 55.
  13. Ld. Jobbágyi: Az élet joga.
  14. Offences against the Person Act 1861 -1861 c. 100 (Regnal. 24_and_25_Vict), https://www.legislation.gov.uk/ukpga/Vict/24-25/100/contents
  15. Decret Nr. 770 din 1 octombrie 1966 – pentru reglementarea întreruperii cursului sarcinii/
  16. Kocsis Piroska: Abortuszellenes propaganda az ötvenes évek elején, Archív NET – XX. századi történeti források, XVI. évf., 2016/3, https://www.archivnet.hu/politika/aki_ettol_a_naptol_fogva_abortuszt_hajt_vegre_azt_a_legkemenyebben_buntetjuk.html (Letöltés: 2025. március 24.)
  17. Lásd Pető Andrea: Budapest ostroma 1944–1945-ben – női szemmel, Budapesti Negyed, VIII. évf., 2000/3–4 (29–30.), 208.
  18. Lásd: Kocsis: Abortuszellenes propaganda
  19. Terhességmegszakítások, KSH 150, 2017, 3–5, https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/terhessegmegsz16.pdf (Letöltés: 2025. március 26.)
  20. Lásd erről Kiss János: Az Alkotmánybíróság az élethez való jogról, Jogtudományi Közlöny, XLVII. évf., 1992/3–4, 118–133.
  21. Vö. Tóth Gábor Attila: A második abortuszdöntés bírálata, Fundamentum, III. évf., 1999/1, 84.
  22. Lásd erről Csink Lóránt (et al.): Alkotmányjog, Budapest, Novissima kiadó, 2020, 32–33.; továbbá Tudnivalók a terhességmegszakításról, TASZ, 2025, https://tasz.hu/tudastar/terhessegmegszakitas-tajekoztato/ (Letöltés: 2025. január 30.)
  23. Jobbágyi: Az élet joga.
  24. Ld. Csink: Alkotmányjog, 32–33.