Beküldve:

Balogh Atilla: Harc a lángok ellen – A Keresztes-Fischer Ferenc vezette Belügyminisztérium tűzrendészeti politikája (1931–1935)

Bevezetés

A történelemtudomány eddig nem foglalkozott igazán részletesen a Keresztes-Fischer Ferenc vezette Belügyminisztérium tűzrendészeti politikájával. A hiány indokolttá tette e téma feldolgozását, a kutatási eredmények tanulmány formájában történő megjelentetését. További érvet jelentett, hogy napjainkban (2022) – ahogy az 1930-as évek első felében is – gazdasági válság sújtja hazánkat. Ily módon érdemes volt megvizsgálni, hogy a belügyi tárca akkoriban milyen válaszokat adott e szakterületen a válság kihívásaira.

Jelen tanulmányomban a korabeli – 1930-as évekbeli – belügyminisztériumi szaknyelvet alkalmazom. A szaknyelv egyébként számos eseteben egyezik a 2020-as évek elején alkalmazott tűzoltósági szaknyelvvel. Az 1930-as években leginkább a tűzrendészet kifejezést használta a szakma, a tűzvédelem kifejezést jóval kevesebbszer.

A szakterület irányítása

A belügyi tárca IX/a. Igazgatási rendészeti alosztálya irányítása alatt állt szakterület.[3] Az alábbiak mind a tűzrendészet szakterületéhez tartoztak: Magyar Országos Tűzoltótisztképző Tanfolyam ügyei; konkrét tűzrendészeti ügyek; tűzoltói díszérem adományozása; ásványolaj, acetiléngáz gyártása, tartása, raktározása.[4] A vizsgált időszakunkban e téren a legfőbb döntéseket Keresztes-Fischer belügyminiszter, illetve az illetékes osztályvezetők, osztályvezető-helyettesek, alosztályvezetők (Csatáry Béla, Tomcsányi Kálmán, Kontz Endre, Fiáth Miklós) hozták. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség pedig gyakran adott szakmai tanácsot a belügyi tárcának.

Források

A levéltári források sajnálatos módon hiányosan maradtak fenn a kutatók számára. Az iratanyag több mint 90%-a hiányzik. A levéltári források kapcsán leginkább a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának belügyminisztériumi iratait kell megemlíteni.

Igen fontos autentikus forrásnak minősülnek a szakterületen kiadott jogszabályok. Ezek a Belügyi Közlöny, a Tűzrendészeti Közlöny számaiban fellelhetőek. A korabeli rendeletek általában valamilyen probléma megoldását szolgálták, ily módon a szakterülettel kapcsolatos területen bőséges forrásul szolgálnak.

Megemlítendő, hogy a Tűzrendészeti Közlöny a szakterülettel kapcsolatos belügyminiszteri rendeleteken túl számos esetben tartalmaz szakcikkeket, amelyek technikai újításokkal, a magyar tűzrendészet állapotával, a jelentősebb tűzesetekkel stb. (is) foglalkoznak. A szerzők jelentős része a tűzoltóság szolgálatában állt. Ily módon írásaik célja az (is) volt, hogy felhívják a figyelmet a szakterületükkel kapcsolatos pénzhiányra, s magasabb anyagi forrásokat szerezzenek a hatóságoktól. A terjedelemi korlátok miatt csupán a korabeli cikkek egy részét emelhetem ki. Balogh Dezső tűzoltóparancsnok; Labiner Gyula tűzoltóparancsnok, Lukács Zoltán tűzrendészeti felügyelő, a csendőrségtől Toldi Árpád parancsnok (szárny) cikkei[5] helyesen állapították meg az 1930-as évek elejéről, hogy a magyarországi tűzrendészet a közigazgatás „mostoha gyermeke”, pénzhiánnyal sújtott, bizonyos szempontból elmaradott terület. Rehák Tamás tűzoltóparancsnok cikkében[6] helytállóan világított rá arra, hogy az 1930-as évek elején a vízszerzés elhanyagoltságának kérdése az egyik „legfájóbb pontja” volt a magyar vidék tűzrendészetének.

A szaksajtón túl az egyéb sajtótermékek kapcsán elmondható, hogy a jelentős tűzvészekről beszámoltak, néhol szenzációhajhász módon. Az országgyűlési felszólalások kapcsán elmondható, hogy igen ritkán került szóba a tűzrendészet és a tűzoltóság témája.[7] A közvéleményt, a képviselőket nem igazán foglalkoztatta e terület. Az utóbbi azzal magyarázható, hogy számos olyan probléma volt a nagy gazdasági világválság éveiben, amelyek tulajdonképpen „elterelték” a közvélemény, a sajtó figyelmét e szakterületről.

A „lángok elleni harc” köréből be kell számolnom Erdély Ernő tűzoltó-főparancsnok – a korszak egyik legjelentősebb tűzoltósági szakértője – művéről,[8] amelyben a tűzoltóságok szervezését, felszereléseit, szolgálatát, ügykezelését helytálló módon mutatja be.

A szakirodalom rövid ismertetése

A IX/a. Igazgatási rendészet alosztályhoz tartozó tűzrendészet történetében – történészi értelemben – sok a „fehér folt”. Az említésre méltó szakirodalomra az a jellemző, hogy a tűzrendészet[9] történetének egészét próbálják összefoglalni, vagy pedig egyes települések tűzoltóságának a történetét kívánták feldolgozni.[10] Az előbbi csoportból Szilágyi Jánostól A tűzrendészet fejlődése az őskortól a modern időkig[11] c. művet, illetve a Tarján Rezső és Minárovics János által írt Az önkéntes tűzoltóság történetéből[12] c. munkát kell megemlíteni. E munkák csupán érintőlegesen foglalkoznak az 1930-as évek elejével.

A rendszerváltás utáni időszakról elmondható, hogy számos olyan írás született, amely egy-egy település tűzoltóságának történetét dolgozta fel.[13] Az utóbbiak azonban nem foglalkoznak részletesen az 1930-as évek első felével. Heizler Zoltán a Magyar Tűzoltó Szövetség százötven éve (1870–2020) c. művében arra tett kísérletet, hogy összefoglalja a szövetség életét a kezdetektől a jelenig. Az 1930-as évek első felével csupán érintőlegesen foglalkozik. A mű általánosságban véve elfogultságtól mentes. Az egyéb, rendszerváltás után született tanulmányok sem vizsgálják alaposan az 1930-as évek első felét.

Előzmények

Az I. világháború okozta problémák jelentősen nehezítették a magyar tűzrendészet fejlődését. Legfőképpen a pénzügyi források csekélysége rótt igen nagy terhet e szakterület vállára. A Horthy-korszakban nem államosították a tűzoltóságokat, az önkormányzatok (városok, községek) hatáskörébe tartoztak a helyi tűzoltóságok. Az állam legfőképpen a Belügyminisztériumon keresztül tudott hatni a tűzrendészetre.

Az 1920-as évek első feléről általánosságban elmondható, hogy a községek és városok viszonylag kevés pénzügyi forrást szántak a helyi tűzoltóságok fejlesztésére. A községek egy részében egyébként nem is létezett tűzoltóság. A Bethlen-kormány pedig nem kezelte elsődleges problémaként a kérdést, hiszen tudták, hogy a városok, de főleg a községek pénzügyi helyzete számos esetben nem engedheti meg magának azt, hogy több pénzt juttasson a tűzrendészet számára.

Az 1920-as évek második felében említendő változás történt. A Bethlen-kormány megteremtette az állam pénzügyi stabilitását, a szegényebb települések egy részének monetáris helyzete is kielégítőbbé vált, ami lehetővé tette, hogy az addig elhanyagolt tűzrendészet is nagyobb támogatásokat kapjon. A másik tényező az a számos tűzeset, amely súlyos anyagi károkat okozott a Bethlen-kormány idején. A Belügyminisztérium az addig „polcra tett” problémát megpróbálta orvosolni. Eredményként „megszületett” azon jogszabály,[14] amely nyomán jelentős fejlesztésekre került sor. Említésre méltó még, hogy 1927-ben „született” azon törvény, amely lehetővé tette, hogy a városok és községek tűzrendészeti kiadásaik fedezésére tűzvédelmi járulékok kivetésére és beszedésére jogosultak legyenek.[15] Jellemző volt azonban, hogy a törvényhatóságok számos esetben nem hagyták jóvá a fenti járulék kivetését.[16] Az utóbbi azzal magyarázható, hogy a törvényhatóságok általában nem kezelték elsődleges fontosságú szakterületként a tűzrendészetet. A tűzoltóságok egy részének fenntartása és fejlesztése emiatt (is) sanyarú helyzetbe került.

Az említett fejlesztési kísérletek lángja hamar kialudni kezdett, miután a nagy gazdasági világválság hatásai hazánkat is elérték. A tűzoltószerek szállítása jelentős mértékben csökkent. A tűzrendészetre szánt és csökkentett pénzügyi források nem voltak elegendőek arra, hogy jelentős fejlesztéseket vigyenek véghez. A tűzoltótisztek hivatalos képzése is akadozott, hiszen 1931 nyaráig mindössze – az évben – 53 tűzoltótiszt végzett sikeresen a tűzoltótiszt-tanfolyamon.[17] Az ország tűzrendészetének hatékonyabb működéséhez a fenti szám többszörösére lett volna szükség.

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterként tehát a fenti problémákat örökölte meg Scitovszky Béla belügyminisztertől. Keresztes-Fischer tudta, hogy az állam és az önkormányzatok pénzügyi nehézségei lehetetlenné teszik, hogy e szakterület minden problémája megoldást nyerjen.

A szakterület pénzügyi keretei

Az 1930-as évek első felében évente 10 millió P alatti összegeket fordítottak e területre. A vizsgált időszakunk közepén – 1933-ban – még a 6 millió P-t sem érték el a tűzrendészetre fordított kiadások.[18] Feltételezhető, hogy amennyiben államosították volna a tűzoltóságokat, abban az esetben sem költhettek volna sokkal magasabb mértékű összegeket – a nagy gazdasági világválság idején – a fenti célra. A tűzoltóságok több mint fele egyébként önkéntes alapon működött ekkoriban,[19] tehát a magyar társadalom egy része sok áldozatott hozott azért, hogy valamilyen szinten biztosítsák településük, embertársaik védelmét.

Az állami költségvetésen belül a Belügyminisztériumhoz tartozó költségvetés Közbiztonsági és közrendészeti szolgálat cím alatt lévő vegyes közrendészeti kiadásokon belül szerepeltek a tűzrendészettel kapcsolatos kiadások. Idetartoztak: a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség kiadásai, a Budapesti Önkéntes Tűzoltó Testület és az 1928. évi 254.300/B. M. számú rendelettel szervezett Magyar Országos Tűzoltó Tisztképző Tanfolyam részére adott államsegélyek, a tűzrendészet fejlesztésével kapcsolatos költségek, illetve a 25 évi érdemes tűzoltói tevékenység jutalmazására alapított díszérem költségei. A költségvetések azonban nem mutatták meg, hogy pontosan mekkora részt kapott az említett vegyes közrendészeti kiadásokból a tűzrendészet területe. Annyi viszont bizonyos, hogy a vegyes közrendészeti kiadások rovatra fordított pénzösszegeket az 1931/32. költségvetési évről közel 35%-kal csökkentették az 1934/35. költségvetési évre.[20] Az egyéb közrendészeti kiadásokra fordított pénzösszeg pedig 20%-kal csökkent az 1931/32. költségvetési évről (26.000 P) az 1931/34. költségvetési évre 20.800 P). Sajnálatos módon az állami zárszámadásokból sem lehet megtudni, hogy a belügyi tárca pontosan mekkora pénzösszegeket költött a tűzrendészethez tartozó kiadásokra, hiszen a vegyes közrendészeti kiadásokon belüli kiadásokat már nem mutatták be. Le kell szögezni, hogy a tűzrendészettel kapcsolatos kiadások jelentős részét nem a belügyi tárca adta, hanem a községek, városok költségvetése terhelődött a fentiekkel. A helyi tűzoltóságok helyzete tulajdonképpen attól függött, hogy milyen volt az adott település pénzügyi helyzete, illetve attól, hogy volt-e rá politikai akarat, hogy erre nagyobb pénzt fordítsanak.

A belügyi tárca és a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség

Az 1930-as évek első felében is a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség volt az a szakmai szerveződés, amely a „tűzoltótársadalom” mellett teljes mellszélességgel kiállt, s hűségesen képviselte az érdekeiket. Keresztes-Fischer minisztersége kezdeti szakaszában 1931. október 1-jén találkozott először a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségével.[21] Az esemény mindkét oldal számára fontos volt, hiszen kölcsönös érdeknek minősült a jó kapcsolat.

1931 őszén a Tűzoltó-Szövetség alighanem legfontosabb célkitűzése az volt, hogy megvédjék az állami illetménycsökkentésektől a tűzoltókat. A belügyminiszterhez küldött felterjesztést Keresztes-Fischer a pénzügyminiszterrel való egyeztetés után elutasította.[22] E kiváltságban 1931-ben csak a fegyveres testületek altiszti és legénységi állományú tagjai részesültek. Ezen ügy kapcsán is érzékelhető, hogy a fegyveres testületek előnyt élveztek a tűzoltóságokkal szemben. A kormány – beleértve a belügyminisztert – a szűken értelmezett államrend fenntartását tartotta az elsődleges feladatnak. A tűzrendészet azonban olyan terület volt, amely elsődlegesen nem az államellenes mozgalmakkal, illetve a bűnözőkkel foglalkozott. Ezzel magyarázható, hogy a belügyminiszter – szem előtt tartva az államcsőd elkerülését – sem állt ki teljes mellszélességgel a tűzvédelem ügyéért. A Tűzoltó-Szövetség természetesen nem adta fel a tűzoltók illetményeiért folyó küzdelmet, azonban a lobbierejük ideiglenes gyengesége, illetve a gazdasági válság tulajdonképpen lehetetlenné tette a célok elérését.

A Belügyminisztérium egyébként évente átlagosan néhány száz esetben fordult szakmai véleményezés, tanácskérés céljából a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetséghez. Az utóbbi pedig átlagosan havonta tett előterjesztést, javaslatot a belügyi tárcához. Az utóbbi számos esetben megfogadta a szövetség tanácsait. Legfőképpen azokat, amelyek nem jártak nagyobb pénzügyi teherrel.[23]

Az országos szövetség egyik nagy eredménye az időszakban azon adókedvezmény kiharcolása volt, amely azt a célt szolgálta, hogy valamilyen szinten megkönnyítsék a nehéz helyzetben lévő tűzoltóságok életét. Ugyan az adóügyek kapcsán a Pénzügyminisztérium volt illetékes, a Belügyminisztériumnak is szerepe volt abban, hogy a támogatás „megszülessen”. Egy 1934-ben kiadott jogszabály értelmében a községi tűzoltójárművek közúti járműadójuknak csupán 10%-át kellett befizetniük.[24] Az utóbbi jelentős pozitívum. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség egyébként az egész Horthy-korszak alatt szinte mindent megtett, hogy támogatásokat, könnyítéseket eszközöljön ki az államtól a tűzoltóságok számára. Az efféle jelenség a vizsgált időszakunkra különösen jellemző volt., hiszen a gazdasági válság okozta problémák arra sarkallták a szövetséget, hogy még erőteljesebben „kopogtassanak” az állam ajtaján.

1933-ban már jelentőségteljes munkálatok folytak az új tűzrendészeti kormányrendelet-tervezet kapcsán.[25] A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség tisztán szakmai alapon kívánta megalkotni az igen fontos jogszabályt. Az említett szakmai közeg értékes tanácsokkal látta el a belügyi tárcát. A lángok elleni harc kulcskérdése volt az, hogy milyen kormányrendelet születik. Az alapos és hosszadalmas tervezgetés előnye volt, hogy minden apró részlet kidolgozása szigorúan szakmai alapon történt. A hátrányt pedig az jelentette, hogy Keresztes-Fischer minisztersége idején nem sikerült kiadni az igen fontos kormányrendeletet. Az 1936: X. tc.[26] tulajdonképpen ezekből a tervezgetésekből (is) alakult ki. A Keresztes-Fischer vezette tárca érdeme tehát az, hogy majdnem kiváló tervezetet hagyott rá Kozma Miklós (következő) belügyminiszterre. A Belügyminisztérium tűzrendészeti politikájának egyik hibája, hogy egyes esetekben lassú volt. A bürokratikus rendszerben viszonylag sok ideig tartott, amíg egyes ügyek keresztül futottak a rendszeren. Jó példa erre, hogy a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség 1933-ban több rendelettervezetet kidolgozott, majd felterjesztett a belügyi tárcához.[27] A rendelettervezetek azonban még 1935 elején sem kerültek elfogadásra, pedig nagy szükség lett volna rájuk.

A tűzoltóképzés

A tűzoltók képzése a magyar tűzrendészet egyik fő „építőköve” volt. A tűzoltóképzés részletes – bár nem minden részletre kiterjedő – szabályozása az 1920-as évek végén történt meg. A jogszabály a Magyar Országos Tűzoltótiszt-képző Tanfolyam és a kerületi tűzoltótanfolyamok felállításáról, szervezetéről szólt, de a szabályzatukat is tartalmazta.[28] Pozitívum, hogy Keresztes-Fischer minisztersége idején elindult az első továbbképző tiszti tanfolyam,[29] amely a korszerű, szakmai tudás elmélyítését célozta meg. A tiszti állomány szaktudása ily módon emelkedést ért el.

A vizsgált időszakunkban előfordult, hogy egyesek rosszul értelmeztek egy-egy tűzrendészettel kapcsolatos jogszabályt. Ilyen ügyekben a belügyminiszter tisztázta a helyzetet. Ilyen eset volt annak tisztázása, hogy hivatásos tűzoltóság főparancsnokául kizárólag olyan személy alkalmazható, aki a Magyar Országos Tűzoltótisztképző Tanfolyam tűzoltótiszti képesítéssel rendelkezik.[30] A szakmailag fontos döntés kiküszöbölte, hogy alkalmatlan személy kerüljön vezetői pozícióba.

A vizsgált időszakunkban számos eset tanúskodik arról a jelenségről, hogy egyes személyek – szakképzettség nélkül – tiszti, altiszti pozíciót töltöttek be. A Belügyminisztérium jogszabályt adott ki ezen ügyben. Ennek értelmében a már alkalmazásban lévő hivatásos tűzoltótisztek és altisztek a hiányzó képzettség utólagos megszerzésére rendszerint nem voltak kötelezhetők.[31] A Belügyminisztérium attól tartott, hogy a pályaelhagyók száma emelkedett volna, ha utólag kötelezik a fenti személyeket a tanfolyam elvégzésére. Az említett személyek elbocsátásával sok esetben csak nehézséget okoztak volna, ugyanis nem mindig volt olyan személy, akivel pótolható lett volna az előző.

Az 1930-as évek első felében a tűzrendészet érdeke megkövetelte, hogy több állampolgár rendelkezzen szakszerű tűzrendészeti ismeretekkel, illetve azt, hogy több tűzoltó szakképzettségű személlyel gazdagodjon az ország. A fentiek miatt a Belügyminisztérium nyomása következtében néhol 1932-ben – vidéken – megkezdődött a leventék egy részének tűzrendészeti kiképzése.[32] Az üdvözlendő intézkedés népszerűsítette a tűzoltói pályát, valamint olyan gyakorlati tűzoltással kapcsolatos tudást adott át a fiatalság egy részének, amely minden bizonnyal – legalább részben – megtérült. Azt is meg kell említeni azonban, hogy a fenti tudás idővel „elkophatott” idővel a fiatalok fejében, hiszen előfordulhatott, hogy valaki évekig nem alkalmazta a gyakorlatban.

Hasonló célt szolgált az is, hogy a Belügyminisztérium elrendelte a községi közigazgatási tanfolyamokon a tűzrendészet és tűzoltás elméleti és gyakorlati részének megfelelő óraszámban való taníttatását.[33] Ily módon megnyílt a lehetőség, hogy a közigazgatás alsó szintjein lévő személyek használható tűzrendészeti tudást szerezzenek. Említést érdemel, hogy a belügyi tárca rendszeresen ajánlotta a Tűzrendészeti Közlönyt az önkormányzatok számára. Az utóbbi lehetőséget biztosított az önkormányzatok számára, hogy a tűzrendészet legjelentősebb hazai lapja által értékes szakmai információkhoz jussanak.

1932-ig évente – nagyságrendileg – hasonló számú személy végezte el sikeresen valamelyik tűzoltótanfolyamot. 1933-tól jelentősen növekedett a szakképzettséget szerzők száma. Érdekesség, hogy 1933-ban rekordszámú (869 fő) állampolgár végzett sikeresen.[34] A javulásban nagy szerepe volt a Belügyminisztériumnak. A fenti siker a nehéz körülmények, a gazdasági válság ellenére is jelentős előrehaladásnak minősül, azonban a tűzrendészet érdeke megkövetelte volna azt, hogy a fenti számok még magasabbak legyenek. Az ország pénzügyi nehézségeivel magyarázható, hogy a Belügyminisztérium nagyobb eredményt nem tudott elérni a képzés területén.

Felszerelés, egyenruházat

Említendő változások történtek a felszerelés, egyenruházat terén is. A tűzoltó technika terén az 1920-as, 1930-as évek jelentős fejlődést hoztak. A világ több pontján is megjelentek a kis súlyú, nagy munkaképességű benzinmotor-hajtású turbófecskendők; a szárazporoltók; a fojtógázas oltókészülékek; a kézioltókészülékek; a mérgesgázok elleni védőeszközök stb.[35] A technológiai fejlődés tehát elhozta annak lehetőségét, hogy a tűzrendészet nagy lépést tegyen előre. A problémát az jelentette, hogy a nagy gazdasági világválság okozta pénzügyi helyzet általában nem engedte meg, hogy a felszerelések területen jelentős fejlődés menjen végbe. Ki kell emelnünk a községeket, ahol gyakran lehetett hallani a vezetőktől, hogy: „Itt sosem volt tűz”. A községek vezetése azon okból kifolyólag, hogy a tűzvész valóban nem volt naponta előforduló jelenség, gyakran nem is fordított túlságosan nagy figyelmet e területre. Ahol pedig a helyi vezetőség egyet is értett a tűzrendészet fejlesztésével, hajlandók lettek volna magasabb pénzügyi forrást biztosítani a fent ügyért, ott pedig általában a pénz hiányzott hozzá. A belügyi tárca egyébként 1931 októberében elrendelte, hogy a községek nagyobb összegű tűzoltófelszerelések beszerzésére ne fordítsanak pénzt.[36]

A tűzoltószerek beszerzése hazánkban jelentős mértékben csökkent a gazdasági világválság idejében. Beszédes, hogy hazánkban 1925-ben még 8 nagy gyár és kereskedelmi vállalat foglalkozott tűzoltószerek gyártásával és eladásával; 1935-ben már csak 4 fenti típusú gyár működött Magyarországon. Megemlítendő az is, hogy a fentiek jelentős mértékben csökkentett munkáslétszámmal és munkaidővel dolgoztak.[37] Az említett terület újjáélesztése nem kizárólag a magyar tűzrendészet, hanem a gazdasági élet érdeke is volt. A vizsgált időszakunkban a Belügyminisztérium egyes intézkedéseivel megpróbálta a hazai tűzoltószer- és más iparterületek élénkítését elindítani. Megemlítendő például, hogy a Belügyminisztérium 1933-ban elérte, hogy kizárólag magyar gyártmányú, hordozható tűzifecskendőhöz használható benzinmotorokat vásároljanak a tűzoltóságok számára.[38] A hazai ipart támogató politika a tűzrendészet kapcsán megnyilvánult abban is, hogy hazai gyártású gummirozott tömlőket vásárolták meg a tűzoltóságok számára. A kismotorfecskendők kapcsán megemlítendő, hogy a hazai ipar műszaki használhatóság tekintetében a legjobb külföldi gyártmányokkal egyenértékű volt.[39] A felszerelés kapcsán megemlítendő továbbá a magyar találmányú és gyártmányú szárazoltógép, amely egy univerzális oltóegység volt. A gáz-, por- és hőoltás módszereit testesítette meg. Budapest a 2. gépet is beszerezte 1931–1932-ben.[40] A német tűzoltó szaksajtó elismeréssel nyilatkozott a magyar találmányról.[41]

A Belügyminisztérium, illetve a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség a külföldi – leginkább német, osztrák – tűzrendészet fejlődését is figyelemmel kísérte. Az újítások egy részét átvették. Megemlítendő például a nyomótömlőkkel kapcsolatos újítás átvétele.[42]

A vizsgált időszakunkban az országban az önkéntes tűzoltók egyenruházata, rangjelzései egységesen szabályozottak voltak, viszont a hivatásos tűzoltók rangjelzései eltérést mutathattak Budapesten és a községekben. Az utóbbi azzal magyarázható, hogy az önkéntesekkel kapcsolatban az állam volt illetékes, a hivatásosoknál pedig a helyi város, község vezetése. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség próbálta elérni az egységesítést, azonban a gazdasági válság következtében az utóbbi nem minősült elsődlegesen fontos feladatnak a tűzrendészet területén. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség – a belügyi tárca támogatásával – 1932-ben elhatározta a hivatásos tűzoltóságok egyenruhájának egységesítését,[43] azonban az átállás – pénzügyi okok miatt is – hosszú évek alatt valósult meg. A probléma egyébként valóban nem nevezhető jelentősnek, hiszen az elsődleges feladat a tűzoltás volt, az egyenruhák különbőzősége olyan hiányosság volt, amely – különösen a gazdasági világválság sújtotta Magyarországon – „elnapolható” volt.

Egyéb fejlesztések, fejlesztési kísérletek

A megelőző tűzrendészeti intézkedések, vagy azok végrehajtásnak hiánya problémát jelentett az 1930-as évek első felében. [44] Ekkor – a vidéki területeken belül is – leginkább a kisebb települések, a községek tűzrendészeti állapota volt aggodalmat keltő. Mint említettem, számos helyen nem is létezett helyi tűzoltóság.[45] A települések – amennyiben volt helyi tűzoltóság – általában sanyarú pénzügyi helyzetük miatt általában csak minimális összegeket költöttek a fentiekre. A felsőbb fokú közigazgatási hatóságok több alkalommal is – rendeletek formájában – próbálták rávenni a községeket az említett hiányosságok orvoslására. Az utóbbinak azonban gyakran nem volt foganatja. A belügyi tárca pedig számos esetben tehetetlen volt, mert tudták, hogy a községek egy részének vezetésében ugyan megvan a politikai akarat a tűzrendészet fejlesztésére, de a megfelelő mennyiségű pénzügyi forrás viszont hiányzik. Az egyik legerőteljesebb hangnemű rendelet 1932 októberében jelent meg. A minisztérium sürgette az érintett községeket, hogy minél hamarabb szervezzék meg a helyi tűzoltóságokat.[46] Az utóbbi azonban nem hozott érdemi változást.

A 230.000/1925 B. M. sz. rendeletet, illetve az egyéb tűzrendészeti jogszabályok egy részét az ország nagy részében még 1935-ben sem hajtották végre. Ráadásul számos törvényhatóságban nem alakult meg a törvényhatósági tűzoltószövetség. A válság következtében a miniszter által elrendelt állásokból számos pozíciót nem töltöttek be. Ahol nem volt tűzrendészeti felügyelői állás, sok esetben ott voltak a legpusztítóbb tűzvészek. A súlyos tűzrendészeti mulasztások tehát jellemzőek voltak a községek egy részénél.

A fent vázolt helyzetnek – a munkaerő szempontjából – nem tett jót, hogy az 1930-as évek első felében előfordult, hogy egyes tűzoltók a kötelezettségeiket nem kívánták teljesíteni. E területet úgy kívánta szabályozni a belügyi tárca, hogy abból némi pénzügyi előny is érje a tűzrendészetet. A belügyi tárca a pénzügyminiszter egyetértésével engedélyezte, hogy az olyan községekben, ahol hivatásos tűzoltóság volt, a tűzoltói szolgálatra kötelezettek egy része a kötelezettség teljesítése alól magát váltságdíj kifizetése ellenében megválthassa.[47] Az így befolyt összegek a község tűzrendészeti kiadások fedezésére szolgált.

A tűzoltóság tekintélyét, érdekérvényesítő-képességét a vizsgált időszakunkban nem igazán sikerült építeni. Amennyiben a helyi önkormányzatokban a helyi tűzoltóságok parancsnokai mind képviseltethették volna magukat – ahogy ezt egyes, korabeli tűzoltótisztek szorgalmazták is[48] –, a vidéki, községi tűzrendészet valószínűleg kissé jobb állapotban lett volna.

Le kell szögezni azt is, hogy nem minden probléma megoldása volt lehetetlen. Az 1930-as évek elején például még gyakori jelenség volt a közutakon, hogy a járművek vezetői a tűzoltók elől nem mindig tértek ki az úttest baloldalára. Ily módon akadályozták a tűzoltók munkáját. A fővárosban a rendőrfőkapitány – a belügyi tárca egyetértésével – tett intézkedéseket arra vonatkozólag, hogy az említett jelenség megszűnjön.[49] A 250.000/1929. B. M. rendelet 6.§-ába ütköző kihágás miatt lehetett feljelentést tenni a fenti ügyben.[50] Az a jelenség, hogy a járművek vezetői nem mindig tértek ki a tűzoltóautók elől, nem az erkölcs számlájára írható. Egyszerűen sokan nem ismerték a gyakorlatot.

A 230.000/1925. B. M. sz. körrendelet szerint az önkormányzati közigazgatási testületeknek a tűzrendészeti szabályrendeletüket korszerűsíteniük kellett. Nagyobb részük végrehajtotta az utóbbit, azonban 1932-re ismét módosításra szorultak a szabályrendeletek, hiszen az újabb tűzvédelmi szempontokhoz alkalmazkodni kellett. Előrelépés, hogy a Belügyminisztérium egy mintaszabály-rendeletet adott ki segítségnyújtás képpen. Ily módon az önkormányzatok egyszerűbben korszerűsíthették a fentieket.

A Belügyminisztérium a tűzrendészeti problémák egy részét úgy kívánta orvosolni a községek területén, hogy az ínségmunkák keretében a tűzrendészet fejlesztését is segítsék. Kifejezetten a vízkészletek kialakításáról, gyűjtéséről volt szó.[51] Az ínségmunkák a társdalom „alján” álló állampolgárok egy részének munkát tudott adni. Mint korábban említettem, a vízszerzés hiánya volt a vidéki, községi tűzrendészet egyik „legégetőbb” problémája. 1932-1933 fordulóján kezdett megindulni a fenti terv végrehajtása.

A tűzrendészet megelőzéssel kapcsolatos intézkedései kapcsán be kell számolnunk arról, hogy 1933-ig a gyakorlat szerint a tűzoltótiszteknek csak a tűzesetek színhelyén volt közvetlen intézkedési joguk. Ezen évben egy elvi jelentőségű kúriai ítélet kimondta, hogy a tűzoltótiszt intézkedési joga akkor is fennáll, ha a tűzbiztonságra veszélyessé válható szabálytalanság haladéktalan megszüntetéséről van szó.[52] A szakmai szempontból kiváló döntés a megelőző tűzrendészet fejlődését jelentette.

A tűzrendészeti hatáskörökkel összefüggő problémák terén említésre méltó, hogy a belügyi tárca egy elvi jelentőségű határozatában tisztázta a régóta vajúdó kérdést, hogy az államvasutak területén a tűzoltóság-e az illetékes tűzrendészeti ügyekben. A döntés szerint a válasz: igen.[53] A hatásköri témában további probléma volt, hogy előfordult, hogy a hatályos jogi szabályozás helytelelen értelmezéséből probléma adódott:

Ismételten előfordult (az 1930-as évek elején – B. A.), hogy a m. kir. rendőrség működési területén lévő mozgófényképüzemek tűzrendészeti vizsgálata tekintetében úgy a rendőrség mint a tűzrendészeti hatóság intézkedett s az ily módon párhuzamosan kiadott tűzrendészeti határozatok sokszor egymással ellentétes rendelkezéseket tartalmaztak.

A belügyi tárca végül jogi felvilágosítást adott a témában, hogy a jövőben ne történjenek hatásköri összeütközések.[54]

A tűzeseteket 1933 nyarától csak a másodfokú tűzrendészeti hatósághoz kellett bejelenteni, így a Belügyminisztérium túlterheltsége csökkent.[55] Ezen intézkedés beilleszthető Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek a közigazgatással kapcsolatos politikájába. Ennek egyik lényege az volt, hogy a kisebb jelentőségű ügyeket az alsóbb fokú közigazgatási hatóságokhoz próbálta áttenni, ily módon a tárcának több lehetősége nyílt a valódi irányításra.

Érdekesség, hogy a tűzoltóságok egy részét olyan feladatokra is felkészítették, amelyek egyébként nem kizárólag a tűzrendészethez tartoztak. A Vasvármegyei Tűzoltószövetség a tűzoltókiképzést kibővítette lövészkiképzéssel, illetve gáz- és légvédelemmel is.[56] A lövészkiképzés államhatalmi szempontból előnyt jelentett, ugyanis háborús helyzet, vagy hasonló vészhelyzet esetén a tűzoltók egy része ideiglenesen – jobb híján – akár más feladatokra is alkalmassá válhatott.

A tűzoltók motiválására, elismerésére kiváló eszköz volt a kitüntetés. A belügyi tárca 1932-ben a tűzoltás és mentés terén 25 éven át kifejtett érdemes tevékenység jutalmazása iránt benyújtott kérések felterjesztése tekintetében egységesítette a gyakorlatot,[57] hiszen azelőtt tulajdonképpen káosz uralkodott ebben a témában. E racionalizáló intézkedés beilleszthető Keresztes-Fischer Ferenc közigazgatási politikájába, amely egyik lényege az észszerűtlen eljárások, gyakorlatok kiiktatása volt.

Voltak olyan területek, amelyek valamilyen szempontból kapcsolódtak a tűzrendészethez. Jó példa erre a kéményseprés. Az ilyen területeknél előfordult az 1930-as évek első felében, hogy a jogi szabályozás – tűzrendészeti szempontból – kissé hiányos volt. A fentiek mellett az is fontos megállapítás, hogy a kéményseprés ekkoriban mégis kissé szakszerűbbé vált,[58] mint az 1920-as években.

Az egyéb fejlesztések, fejlesztési kísérletek terén az is megemlítendő, hogy a kereskedelemügyi miniszter a belügyminiszter egyetértésével az acetiléngáz előállításáról és felhasználásáról szóló szabályrendeletet módosította. Az acetiléngáz készülékek legmagasabb túlnyomása kapcsán 0,15-ről 1,5-re emelték azt a légkörnyomási értéket, amelyet már tilos volt meghaladni.[59]

A biztosítótársaságok és a tűzrendészet

A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség megpróbálta elérni, hogy a biztosítótársaságok járuljanak hozzá pénzügyileg a tűzrendészet támogatásához.[60] A tűzkárbiztosító-társaságok és a tűzoltóságok közötti ellentét kapcsán a Belügyminisztériumnak az lett volna az egyik feladata, hogy kompromisszumra „kényszerítse” a feleket. A vizsgált időszakunkban az utóbbi nem valósult meg. A belügyi tárca nem kívánt ellenségeket szerezni, ugyanakkor a tűzrendészet – biztosítótársaságok általi – pénzügyi támogatásához hozzájárult volna.

A biztosítóintézetek és a tűzrendészet viszonya – más okok miatt sem volt – minden szempontból felhőtlen. Megemlítendő, hogy 1934-ben egyes biztosítóintézetek tűzoltók egy részét használták fel arra, hogy ily módon egyszerűbben kössenek biztosításokat. Az adott tűzoltó – csekély díjazás fejében – egyenruhában járt az ügynökkel. Az utóbbi tulajdonképpen a hatósági támogatás látszatát keltette. A belügyi tárca elérte, hogy ilyen jelenség a jövőben ne forduljon elő.[61] Az intézkedés hátránya az volt, hogy ily módon az említett tűzoltók egy részét megfosztották a jövedelem kiegészítésétől. A gazdasági válság idején ez nehézséget jelentett egyes személyeknek.

A biztosítótárasságok kapcsán megemlítendő az is, hogy a nagy gazdasági világválság idején a szándékos tűzokozás esetei szaporodtak. a tulajdonosok egy része így kívánt pénzt szerezni a biztosítótól.[62] A Belügyminisztérium ezen ügyben – a megelőzést tekintve – nem találhatott megoldást.

Összefoglalás

Keresztes-Fischer minisztersége idején a bejelentett tűzesetek száma évről-évre emelkedett. 1931-ben 5839-et,[63] 1935-ben már 8558 tűzesetet jelentettek be.[64] A rendelkezésre álló adatok[65] szerint hozzávetőlegesen minden 2. tűzvésznél a tűzoltók – sok eseteben hősiesen – részt vettek a lángok elleni harcban. A fennmaradt adatok szerint a tűzvészeknél 90% feletti arányban történt tűzoltási kísérlet.[66]

A fenti oldalakon kikristályosodik, hogy a vizsgált időszakunkban a magyar tűzrendészet legfőképpen olyan területeken fejlődött, amelyekhez nem volt szükséges igazán nagy mennyiségű pénzügyi forrás. A tűzoltóképzés érte el az egyik legnagyobb eredményt. A tűzoltóságok és egyéb hatóságok, közegek közötti hatásköri problémák megoldása kapcsán is jelentős előrelépés történt.

A tűzrendészeti igazgatás is több szempontból fejlődést mutatott, ám a tűzrendészeti jogszabályalkotás több esetben lassacskán lépegetett előre. A vizsgált években problémát jelentett, hogy nem volt igazán egységes a szabályozás. A legalább 150 jogszabály különböző helyeken volt fellelhető. A tűzrendészeti jogforrások szétszórtan „hevertek”. Nem volt egy olyan egységes jogszabálygyűjtemény, amely megkönnyítette volna a magyar tűzrendészeti jog átlátását. Az utóbbi kissé átláthatatlanná tette a rendszert. Érdemes lett volna olyan jogszabálygyűjteményt kiadni, amely maradéktalanul tartalmazza jogszabályokat. A tűzrendészeti kormányrendelet-tervezettel kapcsolatos munkálatok egyébként igazolják, hogy a belügyi tárca felismerte a probléma jelentőségét. A belügyi tárca tűzrendészeti politikájának fontos eleme volt, hogy megalkossák az egységes, részletes szabályozást, amely a fő jogforrássá válhatott volna. A tervezet azonban lassan készült. Az utóbbi több okkal magyarázható. Keresztes-Fischer elvárta, hogy minden részlet tökéletes, alaposan átgondolt, sok szakértő által véleményezett legyen. Ezen módszer pozitívuma volt, hogy szakmai szempontból magas színvonalú volt maga a tervezet. A hátrányt pedig az jelentette, hogy emiatt folyamatosan halasztották a tervezet elfogadását. További magyarázat, hogy a belügyi tárca túlterhelt volt ekkoriban. A nagy számú – viszonylag jelentéktelen – ügy elintézése megfosztotta a tárcát kapacitásának egy részétől. Ily módon a valódi irányítással, a reformtervekkel kevesebbet tudtak foglalkozzanak.

A tűzrendészeti jogszabályok egyik hiányossága volt, hogy a lakosság széles rétegeinek nem adtak módot arra, hogy a tűzvész elleni védekezésben olyan mértékű képzésben részesüljenek, ami elengedhetetlen feltétele lett volna a tűzvész elleni hatékony harcnak. Az viszont a belügyi tárca mentségére szól, hogy a nagy gazdasági világválság miatt fennálló nehézségek mellett nem volt arra lehetőség, hogy a lakosság egésze képzésben részesüljön.

A felszerelések, illetve a helyi tűzoltóságok nem megfelelő mennyisége jelentett olyan problémát, amelyet a belügyi tárca – pénzügyi forrás hiányában – nem tudott megoldani. Megemlítendő, hogy az országos tűzrendészeti felügyelő állás megléte működőképesebbé tette volna a tűzrendészet működését. Az állás felállítására nem került sok az 1930-as évek első felében.

A források tükrében elmondható, hogy a szakterület problémáinak egy részét megoldotta a belügyi tárca. A nem megoldott problémák leginkább a pénzhiány, az időhiány, a belügyi tárca munkakapacitásnak túlterheltsége miatt voltak jelen. Véleményem szerint a belügyi tárca tűzrendészeti politikájáról elmondható, hogy igazán jelentős hibát nem követtek el, leginkább a rossz körülmények miatt nem lehetett megoldani a problémák egy részét.

Keresztes-Fischer Ferenc után Kozma Miklós került a belügyminiszteri bársonyszékbe, akinek nagy érdeme, hogy minisztersége idején – 1936-ban – „megszületett” a szakterület első törvénye, amely a Horthy-korszak alighanem legjelentősebb lépése volt a „lángok elleni harc” terén jogi szempontból. A törvény megalkotása kapcsán Gömbös Gyula miniszterelnöknek is nagy szerepe volt, ugyanis szorgalmazta, hogy végre törvényben szabályozzák e szakterületet.

Bibliográfia

Levéltári források

MNL OL – BM – K 150

Korabeli szakkönyv

Erdély Ernő: Tűzrendészet, 1. köt., A tűzoltóságok szervezése, felszerelése, szolgálata, ügykezelése, Budapest, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség, 1930.

Korabeli szakcikkek

A hivatásos tűzoltók új egyenruhája, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/10, 158–159.

Balogh Dezső: A hazai tűzoltóságok fenntartásának nehézségei, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/9, 129–130.

Benda László: Új célok felé új utakon, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 129–131.

Démusz Endre: A nyomótömlőkről s azok kezeléséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 134–136.

Erdély Ernő: Magyarország tűzrendészetének kiadása 1933. évben, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/10, 148–150.

Feuerschutz, 1930/7.

Flórián József: Akadálytalan közlekedést biztosít a rendőrség a tűzoltóknak, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/3, 43.

Labiner Gyula: A hazai tűzoltóságok fenntartásának és fejlesztésének némely módjai. Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 157–158.

Lukács Zoltán: Tíz esztendő mérlege, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/2, 17–18.

Lukács Zoltán: Város, vidék, alapszabálymódosítás, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/2, 17–19.

Luncz Sebestyén: A fővárosi tűzoltóság új szerei, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/1, 3–6.

Rehák Tamás: A kismotorfecskendő-építés időközi fejlődése, maiállása, fejlődési iránya itthon és külföldön, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/12, 182–186.

Rehák Tamás: Az esővíz felhasználása tűzoltásra – Víztartó medencék (ciszternák) építése, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/4, 49–53.

Roncsik Ernő: Jugoszláv törvény a tűzoltóság szervezetéről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 146–147.

Toldy Árpád: A községi tűzrendészetről, Csendőrségi Lapok, XXII. évf., 1932/6, 168–170.

Az Országgyűlés Nyomtatványai

Az 1931. évi július jó 18-ára hirdetett Országgyűlés Nyomtatványai. Képviselőház. Napló I–XXIV. köt., Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat könyvnyomdája, 1931–1935.

Jegyzőkönyvek a Magyar Országos Tűzoltó-szövetség üléseiről

Jegyzőkönyv a Magyar Országos Tűzoltószövetség ülésérül, Budapesten, 1931. évi október hó 3-án elnökségi ülés, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 165.

Jegyzőkönyv a Magyar Országos Tűzoltószövetség ülésérül, Budapesten, 1931. évi december hó 5-én elnökségi ülés, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/12, 179.

Állami költségvetések

1931/32. évi állami költségvetés. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1931.

1932/33. évi állami költségvetés. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1932.

Állami költségvetés az 1933/34. évre. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1933.

Állami költségvetés az 1934/35. évre. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1934.

Jelentések, statisztikai évkönyvek

A M. Kir. Kormány 1932. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1933.

A M. Kir. Kormány 1933. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1934.

A M. Kir. Kormány 1935. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1936.

Jelentés a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének 1934. évi működéséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/7, 97–104.

Közlönyök, jogszabályokat tartalmazó kiadványok

Belügyi Közlöny, XVI. évf, 1931, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Fővárosi Nyomda R.-T.

Belügyi Közlöny, XVII. évf, 1932, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Fővárosi Nyomda R.-T.

Belügyi Közlöny, XVIII. évf, 1933, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Fővárosi Nyomda R.-T.

Magyarországi Rendeletek Tára, LIX. évf., 1925, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Pesti Könyvnyomda–Részvénytársaság, 1926.

Magyarországi Rendeletek Tára, LXII. évf., 1928, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Pesti Könyvnyomda–Részvénytársaság, 1929.

Magyarországi Rendeletek Tára, LXIII. évf., 1929, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Pesti Könyvnyomda–Részvénytársaság, 1930.

Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Tűzrendészeti Közlöny, XXXII. évf., 1934, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Cím-és névtár

Magyarország tiszti cím- és névtára, M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal, XLII. évf., 1932, Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda.

Szakirodalom (1945 után)

Bene János – Reszler Gábor: A Nyíregyházi Tűzoltóság 100 éve, 1884-1984, Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár megyei Tűzoltóparancsnokság, 1984.

Bene János: 125 éves a kisvárdai tűzoltóság, Kisvárda, Kisvárdai Hivatásos Önkormányzati Tűzoltóparancsnokság, 1995.

Bilkó István: Komárom város tűzvédelmének története, Komárom, Komáromi Városszépítő Egyesület, 1993.

Csurgai Horváth József: A Székesfehérvári Önkéntes Tűzoltó Egylet története, Székesfehérvár tűzrendészete és tűzvédelme, Székesfehérvár, Székesfehérvár Megyei Jogú Város Hivatásos Önkormányzati Tűzoltósága, 1998.

Füleki Sándor: Túrkevei Önkéntes Tűzoltóság megalakulásának 100 éves története, Túrkeve, Túrkevei Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1991.

Hullámos László: A győri tűzoltóság és tűzoltás története, Győr, Győr Megyei Jogú Város Tűzoltósága, Palatia, 2000.

Kondicsné Kovács Éva: A szombathelyi tűzoltóság krónikája, Vasi szemle, 46. évf., 1992/4., 621-622.

Szabó Károly: Pécs tűz elleni védelmének története 1918-1948-ig, az állami tűzoltóság megalakulásáig, Tűzoltó Múzeum évkönyve, VII. évf., 116–138.

Szilágyi János: A tűzrendészet fejlődése az őskortól a modern időkig, Budapest, Belügyminisztérium, Országos Tűzrendészeti Parancsnokság, Zrínyi Ny., 1960. (1. kiadás.)

Takács Béla: Száz éves a Budaörsi Önkéntes Tűzoltó Egyesület: 1889-1989, Budaörs, Budaörs Vár. Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1989.

Tarján Rezső – Minárovics János: Az önkéntes tűzoltóság történetéből, Budapest, Belügyminisztérium, Tűzrendészet Országos Parancsnoksága, Zrínyi Nyomda, 1968.

Hivatkozások

  1. Balogh: A hazai tűzoltóságok fenntartásának nehézségei, 130. ↑
  2. A korabeli tűzoltótársadalom jelentős személye, a budapesti hivatásos tűzoltóság főorvosa, a budapesti Önkéntes tűzoltóság alparancsnoka, a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének tagja. ↑
  3. Az 1932-es új beosztás alapján. ↑
  4. Magyarország tiszti cím- és névtára, 1932, 13. ↑
  5. Balogh: A hazai tűzoltóságok fenntartásának nehézségei, 129–130.; Labiner Gyula: A hazai tűzoltóságok fenntartásának és fejlesztésének némely módjai. Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 157–158.; Lukács Zoltán: Tíz esztendő mérlege, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/2, 17–18.; Toldy Árpád: A községi tűzrendészetről, Csendőrségi Lapok, XXII. évf., 1932/6, 168–170. ↑
  6. Rehák Tamás: Az esővíz felhasználása tűzoltásra – Víztartó medencék (ciszternák) építése, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/4, 49–53. ↑
  7. Az 1931. évi július jó 18-ára hirdetett Országgyűlés Nyomtatványai. Képviselőház. Napló I–XXIV. köt., Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat könyvnyomdája, 1931-1935. ↑
  8. Erdély Ernő: Tűzrendészet, 1. köt., A tűzoltóságok szervezése, felszerelése, szolgálata, ügykezelése, Budapest, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség, 1930. ↑
  9. Tűzoltással kapcsolatos ügyek. ↑
  10. A teljesség igénye nélkül megemlítendő: Bene János – Reszler Gábor: A Nyíregyházi Tűzoltóság 100 éve, 1884-1984, Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár megyei Tűzoltóparancsnokság, 1984.; Takács Béla: Száz éves a Budaörsi Önkéntes Tűzoltó Egyesület: 1889-1989, Budaörs, Budaörs Vár. Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1989. stb. ↑
  11. Szilágyi János: A tűzrendészet fejlődése az őskortól a modern időkig, Budapest, Belügyminisztérium, Országos Tűzrendészeti Parancsnokság, Zrínyi Ny., 1960. (1. kiadás.) ↑
  12. Tarján Rezső – Minárovics János: Az önkéntes tűzoltóság történetéből, Budapest, Belügyminisztérium, Tűzrendészet Országos Parancsnoksága, Zrínyi Nyomda, 1968. ↑
  13. A teljesség igénye nélkül megemlítendő: Bene János: 125 éves a kisvárdai tűzoltóság, Kisvárda, Kisvárdai Hivatásos Önkormányzati Tűzoltóparancsnokság, 1995.; Bilkó István: Komárom város tűzvédelmének története, Komárom, Komáromi Városszépítő Egyesület, 1993.; Csurgai Horváth József: A Székesfehérvári Önkéntes Tűzoltó Egylet története, Székesfehérvár tűzrendészete és tűzvédelme, Székesfehérvár, Székesfehérvár Megyei Jogú Város Hivatásos Önkormányzati Tűzoltósága, 1998.; Füleki Sándor: Túrkevei Önkéntes Tűzoltóság megalakulásának 100 éves története, Túrkeve, Túrkevei Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1991.; Hullámos László: A győri tűzoltóság és tűzoltás története, Győr, Győr Megyei Jogú Város Tűzoltósága, Palatia, 2000.; Kondicsné Kovács Éva: A szombathelyi tűzoltóság krónikája, Vasi szemle, 46. évf., 1992/4, 621–622.; Szabó Károly: Pécs tűz elleni védelmének története 1918-1948-ig, az állami tűzoltóság megalakulásáig, in Tűzoltó Múzeum évkönyve, 7. évf., 116–138. stb. ↑
  14. 230.000./1925. (04. 04.) BM. kr., Magyarországi Rendeletek Tára, LIX. évf., 1925, 249–259. ↑
  15. 1927: V. tc. 45. §.https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92700005.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D40, letöltés ideje: 2021. 07. 05.) ↑
  16. Labiner Gyula: A hazai tűzoltóságok fenntartásának és fejlesztésének némely módjai, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11. 157–158. ↑
  17. Balogh Dezső: A hazai tűzoltóságok fenntartásának nehézségei, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/9, 129–130. ↑
  18. Erdély Ernő: Magyarország tűzrendészetének kiadása 1933. évben, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/10, 148. ↑
  19. Lukács Zoltán: Város, vidék, alapszabálymódosítás, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/2, 17–19. ↑
  20. Állami költségvetés, Belügyminisztérium, 1931/32, 34–35.; Állami költségvetés, Belügyminisztérium, 1932/33, 34–35.; Állami költségvetés, Belügyminisztérium, 1933/34, 74–75.; Állami költségvetés, Belügyminisztérium, 1934/35, 69. ↑
  21. Jegyzőkönyv a Magyar Országos Tűzoltószövetség ülésérül. Budapesten, 1931. évi október hó 3-án elnökségi ülés, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 165. ↑
  22. Jegyzőkönyv a Magyar Országos Tűzoltószövetség ülésérül, Budapesten, 1931. évi december hó 5-én elnökségi ülés, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/12, 179. ↑
  23. A korabeli Tűzrendészeti Közlönyökből összeszámlálható. ↑
  24. 104.000./1934. (06. 29.) PM. r. Tűzrendészeti Közlöny, XXXII. évf., 1934/8, 122. ↑
  25. MNL OL – BM – K 150 – 3576. cs. ↑
  26. (https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=93600010.TV&targetdate=&printTitle=1936.+%C3%A9vi+X.+t%C3%B6rv%C3%A9nycikk&referer=1000ev, letöltés ideje: 2022. 05. 30.) ↑
  27. Jelentés a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének 1934. évi működéséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/7, 98. ↑
  28. 254.300/1928. (05. 30.) BM. r., Magyarországi Rendeletek Tára, LXII. évf., 1928, 345–356. ↑
  29. Továbbképző tiszti tanfolyam, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/10, 156. ↑
  30. 199.133/1931. (d. n.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/5, 73. ↑
  31. 198100/1934. (07. 20.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXII. évf., 1934/8, 123. ↑
  32. 25.207./1932. (06. 03.) kig. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/6, 89. ↑
  33. 198.444/1931. (06. 23.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/8, 122. ↑
  34. Jelentés a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének 1934. évi működéséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/7, 102. ↑
  35. Uo., 97. ↑
  36. 95.439/1931. (10. 17.) BM. kr., Belügyi Közlöny, XVI. évf., 1931/44, 592–593. ↑
  37. Jelentés a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének 1934. évi működéséről, 103. ↑
  38. 161.002/1933. (09. 19.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/12, 202. ↑
  39. Rehák Tamás: A kismotorfecskendő-építés időközi fejlődése, maiállása, fejlődési iránya itthon és külföldön; Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/12, 182–186. ↑
  40. Luncz Sebestyén: A fővárosi tűzoltóság új szerei, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/1. 3–6. ↑
  41. Feuerschutz. 1930/7. ↑
  42. Démusz Endre: A nyomótömlőkről s azok kezeléséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9. 134. ↑
  43. A hivatásos tűzoltók új egyenruhája, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/10, 158–159. ↑
  44. Lukács: Város, vidék, alapszabálymódosítás, 17–19. ↑
  45. Számos forrás bizonyítja az utóbbi állítást: a korabeli Tűzrendészeti Közlöny, a korabeli szakcikkek, a különböző rendeletek. ↑
  46. 126.300/1932. (10. 12.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/11, 173. ↑
  47. 125.081/1932/ (10. 24.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/11, 173–174. ↑
  48. Labiner Gyula: A hazai tűzoltóságok fenntartásának és fejlesztésének némely módjai, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 158. ↑
  49. Flórián József: Akadálytalan közlekedést biztosít a rendőrség a tűzoltóknak, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/3, 43. ↑
  50. 250.000/1929. (08. 08.) BM. kr. 6. §., Magyarországi Rendeletek Tára, LXIII. évf., 1929, 1281. ↑
  51. 127.939/1932. (01. 09.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/2, 25. ↑
  52. M. kir. Kúria B. I. 361/1932. sz., Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/7, 98. ↑
  53. 157.767/1933. IX. a. BM. határozat, Tűzrendészeti Közlöny. XXXI. évf., 1933/9, 131. ↑
  54. 156.195/1933. (01. 12.) BM. kr., Belügyi Közlöny. XXXVIII. évf., 1933/4, 49–50. ↑
  55. 160.557./1933. (07. 14.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/8, 122. ↑
  56. Benda László: Új célok felé új utakon, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 129–131. ↑
  57. 126.500/1932. (10. 30.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/11, 173. ↑
  58. 113.420/1932. (06. 17.) KM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/8, 123. ↑
  59. 161.449/1932. (12. 09.) KM. r., Belügyi Közlöny, XXXVII. évf., 1932/54, 805–806. ↑
  60. Roncsik Ernő: Jugoszláv törvény a tűzoltóság szervezetéről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 146–147. ↑
  61. 198.593/1934. (09. 05.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXII. évf., 1934/10, 155. ↑
  62. Lukács: Város, vidék, alapszabálymódosítás, 17–19. ↑
  63. A M. Kir. Kormány 1932. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1933, 250. (Statisztikai Évkönyv) ↑
  64. A M. Kir. Kormány 1935. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 285. (Statisztikai Évkönyv) ↑
  65. A M. Kir. Kormány 1933. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 274. (Statisztikai Évkönyv); A M. Kir. Kormány 1935. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 286. (Statisztikai Évkönyv) ↑
  66. A M. Kir. Kormány 1933. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 274. (Statisztikai Évkönyv); A M. Kir. Kormány 1935. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 286. (Statisztikai Évkönyv) ↑

 

Beküldve:

Bödő Krisztián: „Róna határja tágas és igen termékeny” – Besnyő, az ercsi uradalom egyik pusztája

Háttér

A Fejér vármegyében elterülő Szapáry-birtokot, az ercsi uradalmat a hagyomány szerint 1795-ben vette kezelésbe Joseph von Lilien báró,[1] aki a Theresianumban elsajátított mezőgazdasági ismeretei és vállalkozói attitűdjei révén mintagazdasággá fejlesztette a 24 000 holdat kitevő majorságot.[2] A sikert jól mutatja, hogy már a 19. század publicisztikai írásai sem mulasztották el magasztalni a Magyar Királyságban kivételesnek számító invenciózus vállalkozást.[3]

A múlt század utolsó tizedében történt, hogy báró Lilien, a nagy mezőgazda, e megyének legszebb uradalmát, Ercsit […] haszonbérbe vevé, s messzenéző tekintetével e megye gazdasági jobb jövendőjének alapjait lerakta. Mind az, mi e megyében jelenleg fenn áll, e férfiu eszközléseire vihető vissza, s meg lehet ma is még téres legelők foglalnák el a szép rónaságok legnagyobb részét.[4]

A fenti idézetből is kitűnik, hogy az ercsi uradalom fejlesztése – a rossz forrásadottságok ellenére – releváns téma, már csak azért is, mert e birtokracionalizáció nem állt meg a kiterjedt puszták határainál, hanem hatást gyakorolt a környező uradalmakra is, különösen igaz ez a Brunszvik Ferenc kezelése alatt álló martonvásári, illetve a József nádor birtokolta alcsúti jószágokra.[5]

Lilien fejlesztései és céljai végső soron a neves mezőgazdász, Albrecht Thaer elveit tükrözik, melynek lényege, hogy az agrártermelésben is érvényesüljön a tőkés szemlélet, a profitorientáltság, s hogy a birtokos a megfelelő személyi apparátussal és anyagi ráfordítással nyereséget termelő mezőgazdasági üzemet hozzon létre.[6] A földesúri és az úrbéres földek tagosítása, a legelők elkülönítése az ambiciózus báró legfontosabb feladatai közé tartozott, hiszen ezek tették lehetővé az önálló majorok létrehozását, amelyek egyaránt magukon viselték az extenzív és az intenzív gazdálkodás formáit, előbbit elsősorban azért, mert a napóleoni háborúk konjunkturális hatásai a gabonafélék kiterjedt művelését ösztönözték, ugyanakkor éppen az ebből származó bevétel biztosította a nagyobb tőke-és munkaigényű belterjes talajgazdálkodás kibontakozását.[7] Az önálló majorok kialakítása nem történt és nem is történhetett egy időben, mivel a kiépítés, az eszközök beszerzése, a földek előkészítése komoly anyagi ráfordítást igényelt Fejér vármegyében is, ahol „a múlt század végén még csak legelőkkel, gulyákkal s juhnyájakkal találkozhattunk. E béres pusztákat ez időben birkások birták haszonbérben, s a földesurak gazdaágaikkal mit sem törődtek.”[8] A 18. században, amelyre az idézet utal, szintén ilyen birkás puszta volt az ercsi uradalomhoz tartozó Besnyő is,[9] amelynek 18-19. századi történetét, gazdasági szerepében bekövetkező változásait e tanulmány kívánja röviden nyomon követni.[10]

A helyszín

Az ercsi uradalom Ercsi község központtal Fejér vármegyében, a legkevesebb települést magában foglaló Bicskei járásban helyezkedett el Batta község és Adony mezőváros között, két postastációra Buda városától a Duna jobb partján. Keletről a Duna partszakasza, észak-nyugatról a Baracskai közbirtokosság és Ráckeresztúr, nyugatról a Velencei közbirtokosság határolta. A termékeny táj nagy változatosságot mutat, hiszen löszös táblák, völgyközi platók és hordalékkúpfelszínek is megtalálhatók benne, a folyóvíz miatt pedig magaspartok is jellemzik.[11] A víz elválaszthatatlan volt a lakosság életétől, de nemcsak a Duna, hanem egyéb vizek is befolyással voltak az uradalom életére, így például a Gerecsében eredő Váli-víz, amely Baracskán keresztül az ercsi uradalom területén áthaladva a nádas tavat táplálva, Iváncsa pusztánál torkollik a Dunába.[12]

Az úthálózat a 18. században és a 19. század első harmadában sem volt megfelelő, hiszen a földutak egy-egy nagyobb esőzés vagy éppen a Duna kiáradása miatt könnyen járhatatlanná váltak. Az első katonai felmérés során, 1782-1785 között készített országleírás szerint a vármegye székhelyére, Székesfehérvárra Ercsiből földúton keresztül lehetett eljutni, az Adonyba vezető út pedig esőzés és áradás esetén járhatatlan volt, így az arra tartóknak a dombokon keresztül kerülőúton kellett megközelítenie a mezővárost.[13] A vármegyében 1799-ben tizenkilenc fontosabb posta-, kereskedelmi és összekötő utat írtak össze, amelyből Ercsit a postaút Tétény és Dunaföldvár közötti szakasza érintette,[14] amelynek legmostohább része éppen Érd és Ercsi között húzódott és az érdiek, (százhalom)battaiak, ercsiek gyakori karbantartási munkálatai ellenére sem állta ki a természet erőpróbáit.[15]

Az uradalomhoz számos puszta tartozott a 19. században: Göböljárás,[16] Rácz-Szent Péter és Agg-Szent Péter, illetve a legdélebben, Adonytól északra fekvő Alsó-és Felső-Besnyő,[17] amelyek közvetlen kapcsolatát a Dunával Iváncsa puszta zárta el kelet felől. A terület ugyan vízhiányos, hiszen egyetlen jelentősebb folyó sem halad a földeken keresztül, a csekély talajvíz pedig a Váli-völgy felé szivárog, de a löszös mezőségi talaj és a tagolatlan felszín miatt megfelelő időjárási viszontagságok mellett kiterjedt szántóföldi növénytermesztésre igen alkalmasak e puszták.[18]

Besnyő a 18. század első felében

Az Ercsi falut is birtokló Dombay család kihalása után elhagyatott pusztaként szállt a koronára Besnyő, amely aztán Ercsivel együtt Szapáry Péter kezére került III. Ferdinánd birtokadományozása révén 1650-ben,[19] azonban tényleges hatalomváltás nem történt, hiszen ekkor a terület még török fennhatóság alatt állt, az elenyésző rác lakosságot pedig a roppant megterhelő kettős adóztatás sújtotta.[20] A budai kamarai számvevőség a 17. század végén a falvak bevétele kapcsán készített egy összeírást, amely Desnyő (Besnyő) területét 26 egész-és 14 féltelekre becsüli, legelőjét pedig 600 birka legeltetésére tartotta alkalmasnak.[21] Lakosságszámra vonatkozó adatok nem állnak rendelkezésre a török kiűzését, illetve a Rákóczi szabadságharcot követő időszakokból sem,[22] azonban Besnyőnek nem sikerült falu rangjára emelkednie, a 18-19. században mindvégig jogok és privilégiumok nélküli pusztaként szerepel az összeírásokban.[23]

A terület pontos elhelyezkedése és neve a 17. század végén és a 18. század első felében nem egyértelmű, azonban az 1750-es években lefolytatott határvizsgálatok során keletkezett tanúkihallgatások írásos iratanyaga éppen erre vonatkozóan nyújt támpontokat. A falu eredeti neve a török időkben Széplak volt, de az Ercsi Uraság meg tiltotta volna, ne hívattassék Széplaknak, hanem Besnyőnek, mert aki Széplaknak hívja, fogja a nyelvét elmeczeti az Groff eő nagysága.[24] A kettős adóztatás réme mellett az állandó háborúk, a forspont és a Duna áradásai miatt a lakosság elhagyta az akkor még közvetlen vízparti kapcsolattal bíró falut és nyugati irányba vándorolt tovább, ahogy azt több tanú is egyhangúlag idézte fel az 1757-es tanúkihallgatás alkalmával:

[a]z öregektűl hallotta, hogy a mult török háboruban elsőben Besnyői falu volt a Duna mellett, hol most a Besnyői vendég fogado vagyon, és onnét a török és katona járás külletett Besnyeieknek ki az hegyre menni, s a kettős halomnak egyikéhez, melly föl részrűl vagyon szállottak, és ott meg telepedtek. Ezen kettős halomnak lévő helyrül ismét túlabb mentek, hol az Ercsieknek a mostani szallásaik vagynak, azon okbul, hogy az Török és a katonaság az forspontozás miatt az utat arra csinálta [értsd követték őket – kiemelés tőlem B.K.].[25]

A széplakiak (vagy besnyőiek) az iváncsai, szabolcsi, nyéki pusztákkal közrefogott területen vándoroltak, de a megpróbáltatások elől nem tudtak elmenekülni, amely nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy a 18. század elejére a katolikus rác lakossággal bíró település elnéptelenedett, templom és reprezentációs épület nem állt itt, gazdasági épületei közül elhagyatott borozót, mészárszéket és egy malmot jegyeztek fel, amelynek rendes vize nem volt.[26]

A Szapáryak hiába bírták Besnyőt a 17. század közepétől, tényleges befolyást, gazdaságra vonatkozó elképzeléseket a török kiűzéséig érvényesíteni sem tudtak volna, ráadásul a Fejér vármegyében lévő jószágok mind távol estek a família központjától, a mai Szlovénia területén található Muraszombattól.[27] Gazdasági kontextusban kulcsfontosságú forrásunk egy 1733. évi uradalmi összeírás, amely az ercsi jószág bevételeit tartalmazza. Ebben a lajstromban szerepel Besnyő puszta is, amelyet a baracskai Szűcs család 50 forintért bérelt birkás legelőként. Korizmics László[28] a Mezei gazdaság könyve című munkájában utal arra, hogy 1736-ból, 1737-ből és 1738-ból is látott eredeti számadást, amelyet Szapáry Péter számára készített az uradalom tiszttartója, Vucskics Miklós. E számadások szerint a besnyői puszta árendája ezekben az években is 50 forintot tett ki,[29] amely jól jelzi a föld értéktelenségét, hiszen, ha figyelembe vesszük, hogy kb. 5000-6000 hold nagyságú területről van szó, akkor az holdanként kevesebb mint egy forint bevételt jelent az uradalomnak.[30]

Szűcs Péter és Szűcs Pál a 18. század elején Komárom vármegyéből érkeztek Fejér vármegyébe, a család központja Baracskában volt, de a „bevált” kisnemesi vagyongyarapítási stratégiát alkalmazva további földeket vettek haszonbérbe a környező uradalmakban (Baracska mellett még Iváncsa, Jégháza, Besnyő),[31] s azokon göbölyös (marhás) és birkás gazdákként tevékenykedtek,[32] a terület intenzív szántóművelésére ilyen keretek között természetesen nem került sor. Minthogy a földesúr és Szűcs Péter között köttetett szerződés nem maradt fenn egyik család iratai között sem, így a bérbeadás további elemeit nem ismerjük.[33]

bevétel neme bevétel összege
A közösség adója 100 forint
A sörfőző ház haszonbérlete 20 forint
A bolt haszonbérlete 5 forint
Rácz-Szent Péteri puszta legelőként való árendálása 40 forint
A közösség árendája 27 forint 50 krajcár
Besnyői puszta legelőként való árendálása 50 forint
összesen 242 forint 50 krajcár

1. táblázat Az ercsi uradalom bevételei 1733-ban[34]

Besnyő a 18. század második felében

Szapáry Péter a hatalmas kiterjedésű legelőterületet 1773-ban több egységre (plaga) osztotta Petrás Márton,[35] Petrás Pál,[36] Loninger Mihály,[37] Redl Pál[38] és Szűcs Pál[39] között, s az uradalom számukra ugyanolyan mintát követő szerződést (contractus) írt. Minden területi egységet a szokásos módon tizenkét évre bocsájtotta haszonbérbe a földesúr, s ezt a tizenkét évet csupán „a jószomszédi harmónia” megszegése esetén rövidítette meg azzal, hogy más kezére juttatta a földet. A családi iratanyagokban megőrzött rövid szerződések nem térnek ki a fizetési kötelezettségekre, csupán meghatározza, hogy évente két részletben kell az összeget az ercsi uradalom kasszájába befizetni,[40] jóllehet a Szűcs Pállal kötött szerződésnek további egy példánya is fennmaradt, amely szerint a terület éves haszonbérleti díja 1230 forint, valószínűleg a többi bérlemény esetén is hasonló összegről lehetett szó. Az egyes egységek birkás legelőként való alkalmazása mellett megjelent a nyomásos gazdálkodás is, amit kifejezetten a földesúr kötött ki a szerződésben.[41]

1. kép A besnyői puszta egy részén évtizedekig gazdálkodó baracskai Szűcs család genealógiája[42]

A prédiumból 1773-ban szintén részt kapó Petrás család birtokgazdálkodásáról pontosabb képet kapunk egy 1784-ből származó inventáriumból, amelyben a „vén bolond” Petrás Pál ingó és ingatlan vagyonát írták össze. Intenzív gazdálkodásra és birtokszervezésre utalnak az alacsony költségigénnyel felépített, sárból (vályogból) készült épületek, úgy mint – a kétszobás lakóházat nem számítva – a sütőház, az állatállomány tartását szolgáló különböző istállók és a kétszobás, kéménnyel ellátott birkás ház, illetve a szerszámok és betakarított javak tárolására szolgáló pincék és padlások. A szántóföldi növénytermesztést nemcsak az egyszerű gépek és szerszámok, de a tárolókban felhalmozott gabonanövények (búza, rozs, árpa, kukorica stb.)[43] és a szérűskerteken lévő kazalok is igazolják.[44]

Petrás Pál ingó és ingatlan javai, 1784
pince kilenc darab különféle edény
ház három ruhás láda, három almárium, három szék, rézóra, két asztal, tálak és evőeszközök
lisztes kamra három hombár, hét hordó, tányérok és edények
padlás különféle élelmiszerek
kukoricapadlás mezőgazdasági eszközökhöz való kerekek, rosta, csutkás kukorica, árpa, zab
faragóműhely fúrók, vésők, fogók, fejszék, szerszám-és épületfa
udvar deszkák, talicska, hat vasabroncsos hordó, két faabroncsos hordó, két csöbör, kapa, ásó, lapát, fejsze, ölfa
granárium liszt, korpa, bükköny, tiszta búza, rozsos búza, rozs, árpa, két gereblye
szérűskertek három szénaboglya, moharkazal, zabosztag, rozsosztag, búzaosztag, három árpaszalma kazal, négy búzaszalma kazal
épületek sárból épített kétszobás ház, egy kiskamra, egy nagykamra, sütőház, birkás ház két szobával, rozzant kocsmaház pincével, cselédkunyhók, sárból épített granárium két padlással, száz ökörnek való istálló, négy lóra való sárból épített istálló, egy istálló deszkapadlással, tej-és zöldségtartó kamra padlás nélkül, pince, faragóház, baromfiól, disznóól
állatállomány 2785 juh, 96 jármos ökör, 152 gulyás marha, 7 kocsis ló, 50 sertés,
szerszámok, eszközök 8 szekér, 18 eke, 4 kocsi, egy vasborona, 5 szántóvas, egy szénametsző vas

2. táblázat Petrás Pál inventáriumának kivonata

A terület sokat őrzött meg „eredeti” állattartó profiljából is, amelyre az elterülő füves puszta kifejezetten alkalmas volt. Legnagyobb számban juhokat tartottak, azon belül a kosok (1775 db), ürük (631 db) és az egyéves bárányok (329 darab) adták az állomány gerincét. Ezeknek gyapja számottevő bevételt hozhatott. A marhaállomány 248 darabból állt, amelynek közel 39%-át földműves munkákra használták fel jármos ökörként, míg a fennmaradó gulyás marhák közül fiatal borjú vagy üsző 46%-ot tett ki, míg az idősebb üszők 31%-ot. A fejős tehenek csupán az állomány 8%-át tették ki, így komolyabb tejgazdaságról nem lehetett szó. A sertések száma 50 darab volt, drága fenntartásuk miatt a lovakból volt a legkevesebb, hat darab a kocsisoknak rendelve.[45]

2. kép A Petrás család nemességvizsgálatához készült genealógia[46]

A 1773-ban bérleményi viszonyba került családok nemesi iratai között csak a Petrás családnál jelenik meg Besnyő, a Szűcs, a Redl és a Loninger család iratanyaga sem tartalmaz arra vonatkozó adalékokat, hogy a 1780-as évektől bármilyen kontextusban (gazdasági, jogi, alkalmazotti) is kapcsolódnának Besnyőhöz. A 18. század végén, II. József által elrendelt első katonai felméréshez készített térképen már Alsó-Besnyő és Felső-Besnyő van feltüntetve, de mivel falu rangjára egyik sem emelkedett, így az országleírás csupán Ercsihez tartozó prédiumként tartja azokat számon. [47] Feltételezhetjük, hogy mindkét területen a Petrás család vált és maradt is érdekelt. Petrás Pál fentebb részletezett vagyona és a hozzá készült testamentum körül kibontakozó jogi viták során egyes dokumentumok keltezésénél 1785-ben már Felső-Besnyő szerepel,[48] míg egy 1813-re dalált dokumentum azt jegyzi meg, hogy Petrás András immár negyven éve vezeti az alsó-besnyői gazdaságot.[49] A hatalmas puszta kettéválásához a családi indíttatások mellett nyilvánvalóan az 1773-as évhez köthető, szerződésekben rögzített területi felosztások is hozzájárultak.

A képen térkép látható Automatikusan generált leírás

3. kép Az ercsi uradalom déli része az első katonai felmérés során készült térképen

Besnyő a 19. század első harmadában

A fentebb említett Petrás András 1811 április 6-án kötött új bérleti szerződést gróf Szapáry Jánossal: „[…] a nevezett Alsó-Besnyő puszta, amit sok éve árendás címén tartottam, 1803 óta azonban már kezesként bírom, amely igazgatásom alatt fáradhatatlan szorgalmam révén gyarapszik […]”.[50] A megújított, tíz évre szóló haszonbérlemény éves díja 12 000 forint volt, de a szerződés kitér arra is, hogy Petrás András az elmúlt években 87 246 forint értékben végzett fejlesztéseket,[51] de a konkrét invesztíciókat nem jegyezték le, ahogy elveszett az 1813-ban megírt testamentumhoz rendelt ingó és ingatlan vagyonok lajstroma is.[52]

Lilien báró érkezése Ercsibe nem jelentette rögtön az összes puszta egyidejű haszonvételezését, hiszen egyrészt meg kellett várni az érvényben lévő szerződések lejártát, másrészt pedig az okszerű gazdálkodás kialakítása csupán fokozatosan volt megvalósítható.[53] Arról, hogy Lilien mikor vette kézbe Felső-Besnyőt, nincs pontos tudomásunk, de utoljára 1798-ban szerepel az anyakönyvi kivonatokban egy bizonyos Grosi Gáborhoz kapcsolva, akinek állapotához a pap azt jegyezte fel, hogy „Dni Arendatoris Főlső-Besnyőnsis”[54] volt. Alsó-Besnyő ennél pontosabban határolható be. Petrás András neve utoljára 1821-ben szerepel a nemesi összeírásokban, Lilien pedig egy 1823-ban publikált írásában utal arra, hogy: „[e]gy ötödik gazdaság 2700 holdat tesz ki. Abból kifolyólag, hogy ez korábban bérbe volt adva és én személy szerint elsőként csak két éve vettem a saját kezelésembe Ez a gazdaság egészen eddig nem kerülhetett ez én elgondolásom szerinti művelésre.” [55] Ezzel egybevág az is, hogy Szapáry János tíz évre adta bérbe Petrásnak a pusztát, ezt követően a báró vette át.

Lilien az uradalomba integrálta a pusztákat, önálló majorokká alakítva azokat. Alsó-és Felső-Besnyőt is három különálló „zónára” osztotta. A külső zónában huszonnégy osztagból álló váltógazdálkodást folytattak, egy-egy osztag kb. 80 holdat tett ki és itt döntően gabonaféléket termesztettek (árpa, zab, búza, kukorica), de az ugar nem szűnt meg, hiszen az uradalom nem lett volna képes ekkora területet trágyával ellátni, így egy osztag három évig birkalegelőként funkcionált. Ez a külső rész az egész pusztagazdaság (Prädial-Wirtschaft) 70%-át tette ki.[56] A középső zónába eső földeket tizenhat osztagra osztotta fel a báró, mindegyik osztag kb. 12 holdat tett ki, ami a teljes majorgazdaság 7%-át jelentette, de ez jóval intenzívebb művelés alatt állt, mint a külső egység, hiszen az uradalom fokozatosan növekvő állatállománya révén az osztagok egy részét el tudták látni trágyával. Éppen a trágyázás biztosítása miatt szükségszerű volt a takarmánynövények termesztése, ami döntően ebben a „belső zónában” valósult meg: lucerna, bükköny, burgundi répa, török kukorica és burgonya (frühe Erdäpfel, gemeine Erdäpfel).[57]

1. ábra Lilien reformjainak egyszerűsített ábrája

A belső majorban is érvényesült a téri központosítás elve. Bár az uradalom területén több, az úrbéres legelőktől elkülönített földesúri legelő (pascuum dominalis) is működött, az egyes pusztamajorok belső területén is alakítottak ki legelőket, hogy rosszabb idő esetén az akolhoz közel is lehetőség legyen a legeltetésre.[58] Az itt felállított épületek alacsony költségvetéssel vályogból, a tetőszerkezet tűzvédelmi szempontból roppant veszélyes nádból készült, de Lilien ezeket egymástól akkora távolságra helyeztette el, hogy a tűz ne terjedjen át egyik gazdasági épületről a másikra. A tisztilakkal szemben állt a magtár (granárium), egyik oldalról a hajdúk és a kocsisok lakhelye, másik oldalról a lóistálló állt, ezzel mintegy tökéletes négyzetes elrendezés jött létre. Ettől távolabb volt a béresek lakrésze, az ököristálló és a szekérszín, a juhászok lakrésze és a juhakol szintén külön egységet alkottak.[59] Bár az épületek leírása az ercsi uradalomban évekig szolgáló Korizmics Lászlótól származik, érdemes megjegyezni, hogy a második katonai felmérés során készített térképen jól kivehetőek a lilieni rendezés alapjai.[60]

4. kép Felső-Besnyő belmajora a második katonai felmérés során készített térképen

A besnyői puszták integrálása magával vonta az uradalmi alkalmazottak megjelenését is. A „fehérgalléros” hivatali (officialis) tisztektől élesen elváltak a gazdaságirányítás gyakorlati ellátói és a mezőgazdasági-üzemi egységek őrzői, felügyelői. Feladatukat és számukat illetően a báró pontos adatokat közöl. A majorrá fejlesztett pusztákon, így Felső-és Alsó-Besnyőn is egy-egy kasznár dolgozott.[61] Alájuk tartoztak az ispánok (spanus), akik gyakran a parasztok közül kerültek ki, amelyet elsősorban a mezőgazdasági életben, munkában szerzett tapasztalatok indokoltak, hiszen a gazdasági munkálatokat közvetlenül ők irányították,[62] az uradalom pedig részletes útmutatót, szabályokat fogalmazott meg, így például azt is, hogy a pusztabéli ispánok: „[a]z ökrös szekereknek kenése az Uradalom Teremesztményéből készitett Kalamászal való éles megparantsoltatott.”[63] A pusztagazdaságokban a kiterjedt, extenzív növénytermesztés miatt három-három ispán dolgozott.[64]

A gazdaságirányítás alatt helyezkedtek el a rendészeti feladatot ellátó szolgák, akiknek változatos elnevezései között szerepel az anyakönyvekben hajdo, obequitator (kerülő), satrapa, custos campi, custos agror, csősz. A leggyakrabban a hajdo vagy hajdonis szerepel. Minthogy az ercsi major fundus instructus tekintetében a leginkább felszerelt, így ott négy, míg a külső gazdaságokban két-két kerülő vigyázta a rendet, illetve hajtotta munkára a jobbágyokat.[65] Egy-egy ilyen művelés alá vont praedium kiterjedése megközelítette a 2700-3000 holdat, így felmerül a kérdés, hogy elegendő-e mindösszesen két rendészeti személyt alkalmazni, hiszen racionálisnak tűnhet, hogy minél nagyobb a major, annál több felvigyázót rendel ki az uraság. De ez nem itt állja meg a helyét minden esetben, hiszen azokban az uradalmakban, ahol a tagosítás végbement, ott kevesebb konfliktusra került sor a jobbágyokkal, akik gyakran nem tartották be a kijelölt határokat.[66]

Összegzés

A tanulmány célja az volt, hogy kísérletet tegyen egy forráshiányos puszta történetének és funkcióváltásainak felvázolására. Míg Besnyő a 18. század elején a török háborúk hatása miatt egy elnéptelendett terület volt, addig a század második felében a földesúr, Szapáry Péter gazdasági céljainak megfelelve birkás legelőként hasznosult kisnemesi családok kezén, a század végére pedig egyértelműen kimutatható, hogy a Petrás família birtokgazdálkodása alatt egyszerű gazdasági épületek és mezőgazdasági eszközök invesztálása mellett a puszta túllépett a legelőként való hasznosuláson és kezdetét vette a szántóföldi növénytermesztés. A 19. század első harmadában pedig a teljes uradalom egyedüli haszonbérlőjévé váló Joseph von Lilien báró az okszerű gazdálkodás elvei mentén önálló majorokká fejlesztette Felső-és Alsó-Besnyőt, mely fejlesztések a későbbi évtizedekben is kimutathatóak.

Bibliográfia

Felhasznált szakirodalom

Claude André Donatello – Cseh Géza – Pozsonyi József: A muraszombati, szécsiszigeti és szapári Szapáry család története, Debrecen, Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága és a Tiszántúli Történész Társaság, 2007.

Dvorzsák János (szerk.): Magyarország helységnévtára 1., Budapest, Havi Füzetek, 1885.

Eperjessy Kálmán: Fejér megye katonai leírása II. József korában, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv A Fejér megyei Levéltár Évkönyve, 11., Székesfehérvár, 1977, 119-160.

Fényes Elek: Magyarország, ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben, Pest, Trattner-Károlyi Könyvnyomó-Intézete, 1841-1844.

Hetényi István: Besnyő, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér megyei történeti évkönyv A Fejér Megyei Levéltár Évkönyve 14., Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1980, 151-168.

Hetényi István: Ercsi, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv A Fejér Megyei Levéltár Évkönyve 16., Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1985, 69-128.

Kállay István: A magyarországi birtokkormányzat 1711-1848, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

Károly János: Fejér vármegye története 1. Székesfehérvár, 1896.

Katus László: A modern Magyarország születése. Pécs, Kronosz, 2012.

Korizmics László – Benkő Dániel – Morócz István: Mezei gazdaság könyve. I. kötet. Stephens Henry The Book of the Farm című munkája nyomán, Pest, Nyomtatott Herz Jánosnál, 1855.

Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848, Budapest, Teleki Pál Tudományos Intézet, 1948.

Orosz István: Albrecht Thaer és a „racionális” mezőgazdaság, in, Orosz István-Tokody Gyula (szerk.): Egyetemes történeti tanulmányok 12., Debrecen, 1978, 139-155.

Ráth Károly: A Győr vármegyei hódoltságról. In: Magyar Történelmi Tár, 1. sorozat 7. kötet, Pest, A Magyar Tudományos Akadémia történelmi bizottmánya, 1860.

Schneider Miklós: Fejérmegyei nemes családok, Székesfehérvár, Csitáry G. Jenő könyvnyomdája, 1935.

Török János: Alcsúth gazdasági tekintetben, Buda, A Magyar Királyi Egyetem, 1841.

Vályi András: Magyar országnak leírása 1., Buda, 1796.

Felhasznált folyóiratok

André, Christian Karl (szerk.): Ökonomische Neuigkeiten und Verhandlungen. 45. szám, 1823. 349-359.

Demeter Zsófia: Emlékezés Korizmics Lászlóra, Honismeret, 25. évf., 2001/5, 40-42.

Korizmics László: Kirándulás Fejérmegyébe, Gazdasági Lapok, V.évf., 30. szám, 1853. július 24., 351-353.

Kökényesi Zsolt: „A nemesi erények műhelye” A Collégium Theresianum mint lovagi akadémia, Hadtörténelmi Közlemények, 126. évf., 2013/1, 134-148.

Kökényesi Zsolt: A tudomány és a nyilvánosság kapcsolata egy nemesi akadémia példáján. A bécsi Theresianum reprezentációja a 18. században, Világtörténet, 34. évf., 2012/1-2, 35–68.

Felhasznált levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Fejér megyei levéltára

HU-MNL-FML-IV.A. 73. – Acta Locorum (AL) Ercsi

HU-MNL-FML-IV.A. 73. – Acta Locorum (AL) Besnyő

HU-MNL-FML-IV.A. 73. – Acta Locorum (AL) Iváncsa

HU-MNL-FML-IV.3.c – Fejér vármegye közgyűlésének iratai

HU-MNL-FML-IV.72.c – Fejér vármegye nemességének iratai

HU-MNL-FML-XII. 18. – A Petrás család iratai

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Leváltára

MOL Militärische Beschreibung von Hungarn, Coll. XIII. Sect. 21-24

MNL OL A, Magyar kancelláriai levéltár

MNL OL E, Magyar kincstári leváltárak

Bécsi Állami Leváltár

AT-OeStA/FHKA AHK HF Ungarn VUG 42A – Konskriptionen

Hivatkozások

  1. A szakirodalomban egyöntetűen 1795 szerepel arra vonatkozóan, hogy mikor vette át a birtokot Lilien apósától, Szapáry Péter gróftól. Ez az évszám Korizmics László révén került a köztudatba, aki fiatal korában kasznárként dolgozott az uradalomban. 1855-ben többedmagával adta ki a Mezei Gazdaság könyve című könyvet, amelyben kulcsfontosságú információt közöl az uradalom jellemzőiről, s köztük szerepel az 1795-ös évszám is. Ezt az évszámot nem áll módunkban forrásokkal igazolni, azonban elvetni sincs okunk. Lilien már az 1780-as évek végén levelezett apósával az uradalom fejlesztéséről, az 1790-es évek második felében pedig a keresztelési anyakönyvi kivonatok igazolják, hogy Lilien báró családja adott esetben keresztszülőséget vállalt a helyi elöljárók gyermekeinél. ↑
  2. Lilien 1760-tól 1771-ig élt és tanult a bécsi császári és királyi Theresianumban (Collegium Theresianum), ahol nemcsak a nemesi erények és különböző stúdiumok elsajátítását várták el tőle, hanem a felvilágosult abszolutizmus jegyében azt is, hogy az állam számára hasznossá váljon, az elitnek azon tagjává, aki a haza (Vaterland) előmozdítására törekszik. Kökényesi Zsolt: „A nemesi erények műhelye” A Collégium Theresianum mint lovagi akadémia, Hadtörténelmi Közlemények, 126. évf., 2013/1, 135–137. Az intézet falai között az 1760-as évektől kezdett kibontakozni a mezőgazdaságtan (Landwirtschaftslehre), amelynek sikerességét szolgálta az ehhez létrehozott gazdasági-botanikus kert is. Feltételezhetjük, hogy ez a tudományág hatott bárónk későbbi tevékenységére. Kökényesi Zsolt: A tudomány és a nyilvánosság kapcsolata egy nemesi akadémia példáján. A bécsi Theresianum reprezentációja a 18. században, Világtörténet, 34. évf., 2012/1-2, 46–47. ↑
  3. Az ercsi uradalom legbővebb ismertetését ld.: Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon, Budapest, Teleki Pál Tudományos Intézet, 1948, 50–53. ↑
  4. Korizmics László: Kirándulás Fejérmegyébe, Gazdasági Lapok, V.évf., 30. szám, 1853. július 24., 351. ↑
  5. Károly János: Fejér vármegye története 1., Székesfehérvár, 1896, 521. ↑
  6. Orosz István: Albrecht Thaer és a „racionális” mezőgazdaság, in, Orosz István-Tokody Gyula (szerk.): Egyetemes történeti tanulmányok 12., Debrecen, 1978, 144. ↑
  7. Katus László: A modern Magyarország születése, Pécs, Kronosz, 2012, 142-146. ↑
  8. Korizmics: Kirándulás Fejérmegyébe, 351. ↑
  9. A Magyar Királyságban több Besnyő, illetve Besenyő nevű falu és puszta is volt a 18-19. században. Ezeket részletesen ld.: Vályi András: Magyar országnak leírása 1. Buda, 1796, 196-197. A tanulmány címében szereplő Besnyő alatt itt Felső és Alsó Besnyő pusztákat értjük, amelyek csupán részei a mai Besnyő településnek. Hetényi István: Besnyő, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér megyei történeti évkönyv A Fejér Megyei Levéltár Évkönyve 14., Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1980, 151, 161. ↑
  10. Fényes Elek címben megjelölt idézete Felső-Besnyőre vonatkozik. Fényes Elek: Magyarország, ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben, Pest, Trattner-Károlyi Könyvnyomó-Intézete, 1841-1844, 101. ↑
  11. Hetényi István: Ercsi, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv A Fejér Megyei Levéltár Évkönyve 16., Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1985, 69. ↑
  12. Károly János: Fejér vármegye története 1., Székesfehérvár, 1896, 19. ↑
  13. MOL Militärische Beschreibung von Hungarn, Coll. XIII. Sect. 21-24. Az országleírásról részletesen ld.: Eperjessy Kálmán: Fejér megye katonai leírása II. József korában, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv A Fejér megyei Levéltár Évkönyve, 11., Székesfehérvár, 1977, 121–162. ↑
  14. HU-MNL-FML-IV.3.c 1799. feb. 16-án folyt. közgyűlés, 16. számú irat ↑
  15. Például 1822-ben, amikor a hóolvadás tette járhatatlanná a Budára vezető postautat, amely azért is volt hátrány, mert az ercsi jobbágyok egyik bevételi lehetősége volt, hogy a kenyeret vittek fel Budára. HU-MNL-FML-IV.3.c. 1822. júl. 8-én folyt. közgyűlés, 122. számú irat. A 1830-as évek végén a központi hatalom is felismerte, hogy a paraszti rétegek nem terhelhetők a megyei utak karbantartásával, így bizonyos távolságonként útigazgatók kirendelésére született javaslat. HU-MNL-FML-IV.3.c 1838. máj. 25-én folyt. közgyűlés, 799. számú irat. ↑
  16. Fejér vármegyében az alcsúti uradalomhoz is tartozott egy szintén Göböljárás nevű puszta. Dvorzsák János (szerk.): Magyarország helységnévtára 1., Budapest, Havi Füzetek, 1885, 175. ↑
  17. A puszták teljes megyei összeírását ld.: HU-MNL-FML-IV.3.c 1841. okt. 23-án folyt. közgyűlés, 4242. számú irat. Létezett az uradalomban egy Kisbesnyő nevet viselő puszta is, azonban itt nem folytattak földművelést, hanem a közösség legelőjétől szigorúan elkülönített urasági legelő (pascuum dominalis) volt, amelyen egy 1814. évi vízrajzi térkép alapján ’L’ alakú birkaakol is létesült. ld.: S12 – Div. XIII. – No.429. ↑
  18. Hetényi: Besnyő, 152. ↑
  19. OL. Kancelláriai Lt. A. 35. Conceptus exped. 1650. n. 241. ↑
  20. A keresztény földesúrnak egy karmazsin színű vörös bőrből varrt csizmát kellett fizetniük, a töröknek pedig fejpénz kellett fizetniük. Besnyő pozícióját jól jelzi, hogy Ercsi falunak jóval magasabb adókötelezettsége volt mindkét fél felé, hiszen Szapáry Péternek cenzust is fizettek, illetve a házak száma alapján és a termények után is készpénzben kellett fizetniük a törököknek. MNL OL E 156 -a. – Fasc.060. – No.059. 8-9. 1651-ben például törökkel való összecsapás kapcsán a Szapáry testvérek az ercsi és a rácz-szent-péteri jobbágyaik marháját hajtották el, válaszul arra, hogy a lakosok nem szolgáltatták be az adót. Ráth Károly: A Győr vármegyei hódoltságról, in, Toldy Ferenc (szerk.): Magyar Történelmi Tár 1. sorozat 7. kötet, Pest, A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottmánya, 1860, 82. ↑
  21. HU MNL OL E 156 – a. – Fasc. 066. – No. 030. 6. ↑
  22. 1699-es datálással készült egy udvari konskripció, amely a Duna menti településeket térképezte fel. Ebben az összeírásban Besnyő faluként szerepel, lakosokat azonban – Ercsivel ellentétben – nem vesz lajstromba, így feltehetőleg az összeírás idején (18. század első évei, évtizedei) elnéptelenedett területről beszélhetünk. Az összeírás készítője feljegyezte, hogy a török időszakban 140 ház állt itt. AT-OeStA/FHKA AHK HF Ungarn VUG 42A-1. Fasz. 3. Nr. 65. p. 31. ↑
  23. Hetényi: Besnyő, 154. ↑
  24. HU-MNL-FML-IV.73. Acta Locorum (AL) Besnyő p. 12. ↑
  25. Hasonló álláspontot képviselt a második tanút is: „[…] hogy elsőben a Duna mellett, hol a mostani Besnyői fogadó vagyon, az után kettős Halomnél az Hegyen, a kettős Halomnak egyikénél melly föl szélrűl vagyon harmadszor pedig killebb, hol most az Ercsi Lakosoknak szállásaik vagynak, volt az Besnyői Falu, és azt ez utóbit kis Besnyőnek, a kettős Halomnél levőt pedig Nagy Besnyőnek hívták […]” HU-MNL-FML-IV.73. Acta Locorum (AL) Besnyő, p. 5–6. 1758-ban újabb tanúkihallgatást folytattak le Besnyő kapcsán, mert a Tőtősi família Széplak helyét kereste. Összesen öt tanút hallgattak ki három kérdésről: Ahol most az ercsi lakosok besnyői szállásaik vannak, az a területi Besnyő vagy Széplak? Volt-e ott a magyar katonaságnak kvártélya? Állt-e templom, ahol most ercsi lakosok besnyői szállásai vannak? Az öt tanúból egyik sem igazolta, hogy ahol az ercsi lakosok besnyői szállásai vannak, azt valaha is Széplaknak nevezték volna. Ötből mind az öt tanú azt vallotta, hogy a szállásterületek helyén régen falu volt („Új-Besnyő”), de egyik szerint sem állt ott templom, hanem a katolikus rácok temploma az ún. „Régi Besnyőnél” volt, a kettős halomnál. HU-MNL-FML-IV.73. Acta Locorum (AL) Iváncsa, p. 60–64. ↑
  26. AT-OeStA/FHKA AHK HF Ungarn VUG 42A-1. Fasz. 3. Nr. 65. p. 31–32. ↑
  27. A Szapáry család muraszombati kastélyáról részletesen ld.: Claude André Donatello – Cseh Géza – Pozsonyi József: A muraszombati, szécsiszigeti és szapári Szapáry család története, Debrecen, Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága és a Tiszántúli Történész Társaság, 2007, 43–48. ↑
  28. Korizmics László kapcsán ld.: Demeter Zsófia: Emlékezés Korizmics Lászlóra, Honismeret, 25. évf., 2001/5, 40. ↑
  29. Korizmics László – Benkő Dániel – Morócz István: Mezei gazdaság könyve. I. kötet. Stephens Henry The Book of the Farm című munkája nyomán, Pest, Nyomtatott Herz Jánosnál, 1855, 349. ↑
  30. Uo., 349. ↑
  31. HU-MNL-FML-IV.72.c 43. doboz 6. számú irat ↑
  32. HU-MNL-FML-IV.72.c 43. doboz 99. számú irat ↑
  33. Feltehetőleg a szerződésben tizenkét éves periódusban határozták meg a bérbeadást. ↑
  34. A táblázat nem tartalmazza a terményadókat. Készült az 1733. évi összeírás alapján HU-MNL-FML-IV.A. 73. Acta Locorum (AL) Ercsi, p. 17. ↑
  35. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 20. számú irat ↑
  36. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 21. számú irat ↑
  37. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 22. számú irat ↑
  38. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 23. számú irat ↑
  39. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 24. számú irat. A szerződéskötés után két évvel, 1775-ben Szűcs Pál meghalt és egy évekig elhúzódó vita vette kezdetét Szűcs Pál fia, Szűcs László és Szűcs Pál húgának férje, Pázmándy János között arról, hogy kit illet a bérleti jog, az ügy kivizsgálását Mária Terézia 1777-ben rendelte el. HU-MNL-FML-IV.72.c 43. doboz 16. számú irat. Végül Szűcs Pál fia, László maradt a besnyői gazdaságban, noha a Pázmándy Jánost támogató ercsi tiszttartó nem riadt károkozástól: „[…] Blondok vattok, miert szolgállyátok a Szűcs Lászlót, mert ezután a többi Marhátokat is el hajtom, és mind az Uratokat, mind magatokat Koldussá teszlek.” HU-MNL-FML-IV.A. 73. Acta Locorum (AL) Besnyő, p. 42. ↑
  40. „Sz. Mihály napján az másik felit pediglen jövő Sz. György napján Ercsi Cassámban bé fizetni, és azt jelentett Terminusokon hallasztás nélkül meg adni köteleztessék […]” HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 20. számú irat ↑
  41. „[…] Ercsi jószágomban jelesűl penig annak Határi mellett valo Sz. Peteri és Besnyői Pusztaim egy darab marha járó plágát, mely tudni illik Baracskai Határ felűl Loninger Mihály és Iváncsa felűl Petrás Mártony Porciojának advicináltatik és azok kőzött […] adtam és engedtem arendába […] Szűcs Pál Uramnak […] Ezerket szász harmincs rhénus forintokért […].” HU-MNL-FML-IV.A. 73. Acta Locorum (AL) Besnyő, p. 29. ↑
  42. HU-MNL-FML-IV.72.c. 43. doboz, 99. számú irat ↑
  43. Összesen 5650 pozsonyi mérő gabonát tároltak ekkor a padlásokon. ↑
  44. Bár a pincékben tároltak bort is, szőlőtermesztést nem folytattak Besnyőn, erre nem utalnak az eszközök sem, ellenben a Petrások Tordason is árendáltak területet, ahol szőlőművelést folytattak. „Egy régi Préss-ház dűllő félben rongos tetőre, melyben egy régi gyalog préss vagyon helyeztetve, ugyegy uj Préssház mint egy 10 öles hoszára, négy öles pedig szélességire nézve […] alatt kettős Pincze, mint egy tizen nyolc öles hosszú, kétt őles pedig szilességű […].” HU-MNL-FML-IV.72.c. 35. doboz, 31-34. számú iratok ↑
  45. HU-MNL-FML-IV.72.c. 35. doboz, 34-35. számú iratok ↑
  46. HU-MNL-FML-IV.72.c. 35. doboz, 100. számú irat. Petrás János címeres nemeslevelét 1760-ban hirdették ki, fiai (János, András és Márton) nemességvitató pere 1785-ben ért véget számukra kedvező ítélettel. Schneider Miklós: Fejérmegyei nemes családok, Székesfehérvár, Csitáry G. Jenő könyvnyomdája, 1935, 172. ↑
  47. Az első katonai felmérés digitalizált térképanyaga megtalálható a www.mapire.eu weboldalon; „Fölsö Besenyű és Also Besenyű” puszták jól láthatók a Duna vonalától keletre az alábbi rákereséssel: https://maps.arcanum.com/hu/map/firstsurvey-hungary/?layers=147&bbox=2074618.558457768%2C5964577.30957929%2C2110830.60060787%2C5976988.772047097 (Letöltés: 2022. augusztus 17.) Ha figyelembe vesszük Petrás Pál ingatlan javait és a térképen feltüntetett épületek számát, akkor valószínűbbnek tűnik, hogy Felső-Besnyőn vagy legalábbis Felső-Besnyő központtal vezette birtokát. ↑
  48. HU-MNL-FML-IV.72.c. 35. doboz, 110. számú irat ↑
  49. HU-MNL-FML-XII. 18., 2. számú irat ↑
  50. „[…] in dicto Praedio Alsó-Besnyő quod pluribus Annis Arenda titulo tenueram, inde vero ab Anno 1803 titulo Pignoris possederam, per me proaccendente indefessa industria mea procuratam esse […].” HU-MNL-FML-XII. 18., 2. számú irat ↑
  51. HU-MNL-FML-XII. 18., 2. számú irat ↑
  52. A testamentum alapján a pusztát Petrás András fia, a birtokkezelésben jártas, helyi viszonyokat jól ismerő Petrás Márton kapta árendába négy évre annak fejében, hogy édesapját idős kora miatt ellátja. Ez a szerződés nem befolyásolta a Szapáryval kötött szerződést. „Ne hogy azon arendatitius Contractus, mellyet N. M. Gróf Szapáry János Ő Excellentiájával Besnyői puszta eránt kötöttem, ezen változás által valamiben megsértődjék, akarom ugyan, hogy ezen megjedzett esztendők alatt tőlem ajánlott mód szerint Haszonvévője légyen Besnyői Pusztának Márton fiam, mellyre is magamat lekötelezem, jussomnak azonban főm-tartására minden támadható ellenvetésekben engemet Márton fiam az Pusztának régi mód szerint való arendatitius birtokosának vallani, és tartani köteles légyen, mint Magam, mint Maga, ’s mint többi Gyermekem bátorságára.” HU-MNL-FML-XII. 18., 1. számú irat. Petrás András végül még 1821-ben is Alsó-Besnyő árendátoraként szerepel a nemesi összeírásokban, Márton fiával kötött további szerződések nem maradtak fenn, így feltehetőleg csupán ebben a négy évben gazdálkodott Petrás Márton. ↑
  53. Érdemes itt röviden utalni József nádor alcsúti mintagazdaságára, amely a szakirodalom szerint Lilien tanácsai alapján kezdett fejlődni. Az alcsúti uradalom hat, egymástól elkülönült és önmagában működő majorságból állt, de ezek a gazdaságok több év leforgása alatt váltak ténylegesen működőképessé. József nádor már 1819-ben megkapja a birtokot, de az acsai majort csak 1825-ben kezdik fejleszteni, míg az utolsót, a hatodik gazdaságot (bányavölgyi major) pedig 1836-ban állítják fel. E példa is jól mutatja, hogy a fejlesztéseket rövidtávon nem lehetett megvalósítani. Török János: Alcsúth gazdasági tekintetben, Buda, A Magyar Királyi Egyetem, 1841, 20–22. ↑
  54. Az ercsi római katolikus plébánia keresztelési anyakönyvi kivonata, 1792-1824, pag. 84. 1798. 10. 18., www.familysearch.org (Letöltés: 2022. október 29.) ↑
  55. „Eine fünfte Wirthschaft enthält 2700 Joch. Da diese Wirthschaft früher verpachtet war, und ich selbe erst seit zwei Jahren in eigene Administration genommen habe, konnte diese Wirthschaft bis jezt noch nicht nach meinem Sinne eingetheilt werden.” Emanuel Frhr. v. Bartenstein: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften in Ungarn In: Christian Karl André (szerk.): Ökonomische Neuigkeiten und Verhandlungen, 45. szám, 1823, 357. Fontos megjegyezni, hogy bár Bartenstein írásáról van szó, az ercsi uradalom működéséről szóló melléklet Lilien báró közlésében került a folyóiratba. ↑
  56. Bartenstein: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften in Ungarn, 356. ↑
  57. Uo., 357. Egy racionalizált birtok földesurának célja az volt, hogy minél magasabb hozamot érjen el a szemterméses gabonanövényekből, hiszen annak eladása a birtok egyik fő bevételi forrása volt, a napóleoni háborúk idején pedig az elsődleges. Nagyobb hozamot viszont csak akkor tudott elérni, ha növelte a takarmánynövények termesztését, ezzel pedig az állatállományt, ami lehetővé tette a szélesebb körű trágyázást, ami a föld humuszhiányát pótolta. Az ún. holsteini rendszernek éppen az lényege, hogy a szemes növények rovására történjen a takarmánynövények termesztése, de ez komoly anyagi ráfordítást és a gazdaság ideiglenes veszteségességét is jelenti. Török: Alcsúth gazdasági tekintetben, 24. ↑
  58. Korizmics–Benkő–Morócz: Mezei gazdaság könyve, 375. ↑
  59. Uo., 374. ↑
  60. A második katonai felmérés digitalizált térképanyaga megtalálható a www.mapire.eu weboldalon; Felső-Besnyő belmajorában elrendezett épületek jól láthatóak az alábbi rákereséssel: https://maps.arcanum.com/hu/map/secondsurvey-hungary/?layers=5&bbox=2085612.9753307684%2C5972427.57301931%2C2093156.3545596616%2C5975155.419466238 (Letöltés: 2022. október 30.) ↑
  61. Bartenstein: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften in Ungarn, 358. ↑
  62. Kállay István: A magyarországi birtokkormányzat 1711-1848, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 121. ↑
  63. Közgyűlési iratok HU-MNL-FML-IV.3.c 1823. 3. 182. ↑
  64. Bartenstein: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften in Ungarn, 358. ↑
  65. Kállay: A magyarországi birtokkormányzat 1711-1848, 126. ↑
  66. Kállay: A magyarországi birtokkormányzat 1711-1848, 123-124. ↑
Beküldve:

Keller-Deák Kristóf: A rejtett katonai attasék Csehszlovákiában 1920–1928 között

Bevezetés

Az önálló magyar hírszerzés és katonai attasészolgálat 1918-ban az I. világháború végét követően alakult meg. A trianoni békeszerződés rendelkezéseinek értelmében,[1] Magyarországnak meg volt tiltva, hogy külképviseletein az adott fogadó országba hivatalosan is katonai attasét küldhessen. A katonai attasék feladata lett volna a honvédség képviselete a célországban, valamint a hírszerzés szervezése, vezetése is helyben. Elsősorban utóbbi miatt vált szükségessé a békeszerződés tiltásának kijátszása. Ennek érdekében jött létre a rejtés, amely azt jelentette, a katonai attasékat úgy küldték ki a külképviseletre, hogy diplomáciai rangot kaptak, tehát követségi titkárként, vagy konzulként voltak bejelentve.

Ennek a rejtett időszaknak 1927-ben lett vége, amikor a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság kivonult Magyarországról. Innentől hivatalosan is lehetett katonai attasékat küldeni külföldre. Csehszlovákia esetében ez a dátum 1928. Az addig eltelt majdnem egy évtized alatt három rejtett katonai attasé, vagy, ahogy akkor fogalmaztak, katonai szakelőadó teljesített szolgálatot Prágában. Elsődleges feladatuk a hírszerzés, a csehszlovák hadseregről bárminemű információ gyűjtése volt.

Bajnóczy József

Bajnóczy József Szinérváralján született 1888. február 27-én. A Ludovika Akadémia elvégzését követően 1908-ban avatták hadnaggyá. 1913 májusában főhadnagy lett. Az első világháború alatt,1915 szeptemberében, századossá nevezték ki.[2] Szolgált a cs. és kir. 72. gyalogezredben, majd ezt követően egy prágai gyalogezredhez helyezték át. Felesége cseh származású volt. A Hadügyi Népbiztosság küldte ki a leszereléssel kapcsolatos ügyek intézése végett Prágába, így került az I. világháború után újra érintkezésbe a csehekkel. Bajnóczy a Monarchia alatt szolgált Pozsonyban, majd Prágában, így elegendő tapasztalattal rendelkezett mind nyelvi, mind kulturális szempontól a térséget illetően, nyelvi szempontból is. A Hadügyminisztérium katonapolitikai osztályáról került katonai kiküldöttként 1919 áprilisában, a Tanácsköztársaság idején, Prágába. Személye kapóra jött Kun Béláék bukása után is, ezért katonai szakelőadóként, 1920 májusában kinevezték és megkezdte rejtett katonai attaséi, azaz katonai szakelőadói tevékenységét. 1922. szeptember 1-től őrnagyi rendfokozatot kapott.[3]

Prágai szolgálatát 1923-ban fejezte be. Ezt követően Szófiába került, ahol egy évig szintén katonai szakelőadóként működött. 1926 májusában alezredessé lépett elő. 1929 novemberétől pedig már ezredesként szolgált. Az 1930-as évek elején tanár a Hadiakadémián. 1937 májusában kinevezték vezérőrnaggyá. 1939 és 1941 között a VI. hadtest parancsnoka, 1940-től már altábornagyi rendfokozatban. 1942 májusában kapott vezérezredesi rendfokozatot.[4] A háború alatt kettő és fél évig a Honvéd Vezérkar főnökének helyettese volt. 1944 júliusában került sor nyugdíjazására.

1918-ban véget ért az I. világháború. Ezt követően megkezdődtek a béketárgyalások. Az európai politikai térképen pedig hatalmi átrendeződések folyamatai kezdődtek el, mentek végbe. Magyarországon lezajlott az őszirózsás forradalom, Károly Mihály kormányt alakított. 1919. március 21-én beköszöntött a Tanácsköztársaság időszaka. Ez az új rendszer Bajnóczy számára is feladatokat adott Prágában. 1920 elején meghívták Magyarországot a béketárgyalásokra. Alig egy hónapra voltunk a trianoni békeszerződés aláírásától.

Bajnóczy József számára – még a Monarchia idején ott töltött szolgálata alapján – nem volt ismeretlen terep a csehszlovák főváros, amikor 1920-ban megkezdte hírszerzési tevékenységét a prágai magyar külképviselet beosztottjaként.

Első jelentését 1920. január 15-én írta, amelyet még Bécsen keresztül jutatott el Budapestre. Alapvető feladata volt a csehszlovák hadsereg erejének és békeszervezésének a felderítése, vagy bármilyen más, a hadsereggel kapcsolatos információ közlése.[5] Ez a jelentés eddig nem került elő, azonban megtalálható egy 1920. január 26-i jelentés egy bizonyos Brokk fedőnevű személytől, amelynek legelső mondata arra utal, hogy a szöveg a január 15-i jelentés folytatása.[6] A január 26-i jelentéssel kapcsolatban két következtetést lehet levonni. Mivel Prágából érkezett és katonai tárgyú hírekről szól, lehetséges, hogy Bajnóczy a megfogalmazója. Azt is tudjuk, hogy január 15-én írta első jelentését, amelyre hivatkozik is. Az imént említett okokból kifolyólag Brokk fedőnevet Bajnóczynak tulajdonítom, amelyet csak megerősíthet az a tény, hogy az ezen az álnéven később is írt jelentéseket.

A szervezet kiépülésének kezdeti fázisára – ekkor keletkeztek az első írások a katonai attasék feladatköreiről is – mutat rá, hogy a hírszerzés vezetőjének, Sztojakovics Demeternek[7] (aki a Tanácsköztársaság idején, majd a Nemzeti Hadseregben is a hírszerzés és kémelhárítás vezetője, később berlini követ, 1944-ben miniszterelnök; neve 1925-től Sztójay Döme) 1920-ban szabályoznia kellett, hogy egyes jelentések, ügyek kihez és milyen formában kerülhetnek, melyek a különösen fontosak, és melyek nem. Az alábbi irat[8] szabályozta a térképrajzoló osztály működését is. Ebből kitűnik, hogy rengeteg irat, jelentés érkezett be a hírszerzéshez, amelyeknek egy része nem is bírt jelentőséggel, így szabályozni kellett ezen anyagok befogadását.[9]

1920 januárjában, Horthy Miklós aláírásával adtak közre egy felhívást,[10] amely a kémkedésről és hivatalos ügyek bizalmas kezeléséről szólt. Az írás kiindulópontja az volt, hogy az ellenséges országok kémjei sok információt tudnak gyűjteni a magyar hadseregről. Ennek okai pedig visszavezethetők a „bizalmas tárgyú iratok könnyelmű kezelésére, a hadsereg tagjainak meggondolatlan fecsegéseire és elővigyázatlan megjegyzéseire”.[11] Az irat szerint ugyanis nem elsősorban az ellenséges kémek érdeme a sok megszerzett adat, hanem a magyar katonák és hatóságok figyelmetlensége, valamint a bizalmas iratok nem megfelelő kezelése az okozója.

1921-ben IV. Károly visszatérési kísérleteiről a központ mindig tájékoztatta a katonai szakelőadókat. Így Bajnóczy József is megkapta ezeket a rövid helyzetjelentéseket, amelyeket rejtjelezett táviratokként küldtek el. Bajnóczy Prága I., illetve a második távirat esetében Prága névvel szerepel a címzettek listáján. Az ügyben írt harmadik táviratnak van külön Prágára vonatkozó része is. Sztojakovics ebben utasítja Bajnóczyt, hogy tegyen jelentést, miszerint biztosított-e a jelentéstétel távirati úton Prága és Budapest között, a bécsi hírszerző irodán keresztül. Továbbá a jelentésnek azt is tartalmaznia kell, hogy ha a katonai szakelőadók „internáltatnának vagy elutaznának” akkor is biztosítva van-e a kapcsolattartás ezen módja, ha kell, akkor az ottani lengyel attasén keresztül.[12] Ebből a kijelentésből látszik, hogy bár az ellenséges országok felé a magyar vezetés igyekezett rejtve működtetni katonai attaséit, a baráti országok irányába, mint például Lengyelország, ezt nem tartotta feltétlenül szükségesnek.

A korszakban keletkezett jelentésekből kitűnik, hogy a csehszlovákiai magyar hírszerzés egyik fontos feladata volt a csehszlovák hadseregnek, különösen a magyar irányban létező felvonulási terveivel kapcsolatos információk gyűjtése. A hírszerzési központ számára 1921. december 22-én, karácsonyi ajándékként érkezett Bajnóczyék jelentése a csehszlovák hadseregnek a Harcászati irányelvek a határ fedezésére elnevezést viselő dokumentumáról.[13] Ezt követte 1922. március 23-án a Kisentente hadműveleti terve elnevezésű dokumentum,[14] amelyet szintén a hírszerzés küldött Prágából.

Bajnóczy József 1922-től követségi titkári címet kapott a prágai magyar külképviseleten. Eddigre a katonai szakelőadói feladatai is kibővültek. Belpolitikai téren figyelemmel kellett kísérnie a csehszlovák politikában az esetleges balratolódást, a kommunista hatalomátvétel lehetőségeit. Megfigyelés alatt kellett tartania az autonómiára törekvő szlovák politikai tényezőket. További feladata volt a kisebbségi problémák szemmel tartása, különösképpen a magyar kisebbséget illetően. Az irredenta szervezetekről való információgyűjtés is beletartozott a megfigyelések sorába.

Külpolitikai szempontból figyelemmel kellett kísérnie az antant és a csehszlovák kapcsolat alakulását, főleg a katonai vonatkozású kérdésekben. A csehszlovákok viszonyát szemmel kellett tartania a szomszédos államaikkal. Figyelnie kellett a csehszlovák–osztrák fellépéseket a magyar monarchisztikus törekvések ellen. Jelentenie kellett a pánszlávizmus jeleiről. Továbbá adatokat kellett gyűjtenie és továbbítania a kisantant tevékenységéről. Kiemelt fontosságú feladat volt bármilyen anyag megszerzése a csehszlovák hadseregről.

1922 júliusának elején egy igen érdekes, a hírszerzés működésének néhány fontos részletére rávilágító irat készült el a hírszerzés szervezetén belül, amelyet a rejtett katonai attasék is megkaptak. Ez az írás a különböző hírszerzési jelentések küldésének módjáról, közvetítéséről ír le szabályokat, utasításokat, tanácsokat. Az irat fő témája, hogy mi történik akkor, ha a jelentés küldése során valamilyen rendkívül helyzet következik be, amely annak célba érését nehezítené. Ilyen „nem kívánatos helyzet” lehet a határzár, postazár vagy vasúti forgalom beszüntetése. Az irat szerint ezekben az esetekben szinte lehetetlenné válik az ilyen titkos iratok kézbesítése. Ezért egy bonyolultabb, de biztonságosnak ítélt módszert vázoltak fel az utasításban, amelynek alapját a fedőcímek képezik. Ezért annak érdekében, hogy a jelentések sikeresen megérkezzenek, közvetítő személyeket kell beiktatni a rendszerbe. Ők az úgynevezett fedőcímek. Két formáját különbözteti meg a szöveg. Az egyik a leadó fedőcím: tulajdonképpen az ő feladatuk volt a végső kézbesítés, hogy a hozzájuk beérkezett postát a katonai szakelőadónak vagy az arra kijelölt rendeltetési helynek átadják. A másik a közvetítő fedőcím: nekik értelemszerűen a jelentések továbbítása, közvetítése volt a feladatuk egy általuk ismert leadó fedőcím részére. A katonai szakelőadók számára előírták, hogy minden, különösen a nekik fontos fedőcímet ismerniük kell. Az írás különleges esetként kezeli, ha Magyarország körülzárása valósulna meg valamilyen formában. Az irat leszögezi, hogy nem lehet politikailag megbízhatatlan személyeket, vagy (feltehetően a csehszlovákok által) megfigyelt személyeket beszervezni a fedőcímes hálózatba. A fedőcímek nem ismerhetik a levelek tartalmát, azokat „kényesebb magánügyben tett szívességnek minősítsék”. Az összegzésben a magyar katonai szakelőadók feladatául azt szabják, hogy a fedőcím-hálózat kiépítéséhez minden rejtett katonai attasénak 2-4 leadó fedőcímet és 4-8 közvetítő fedőcímet kell szereznie. Természetesen ezeket a fedőcímeket a központ is ellenőrizni fogja úgy, hogy próbaleveleket adnak majd postára, amikről nincs tudomása a katonai szakelőadónak, és megnézik, hogy ezen esetekben is kifogástalanul működnek-e a fedőcímek és a közvetítők.[15]

1922 júliusának elején egy Bajnóczyhoz köthető jelentésben a Népszövetségben tapasztalható cseh és ukrán ellentétekről számol be. Az információi itt a csehek belső köreiből származik, egy titkártól, akitől egy beszélgetés során tudott meg különböző adatokat. A fő téma Kárpátalja kérdése. Az informátor nem kevesebbet állít, mint Kárpátalja visszaszerzése „ügyes politikával békés úton elérhető lenne”. Indoklása szerint ugyanis a csehszlovákok ezt a területet azért kapták, hogy összeköttetésük legyen a keleti szlávsággal, valamint mert támogatják az ukránokat Kelet-Galícia megszerzésében.[16]

A Bajnóczy lebukását előidéző eset, a különböző csehszlovák mozgósítási tervek megszerzése volt. Ezek voltak az úgynevezett „H”, „P” és „PH” tervek, ahogy a jelentésekben szerepelnek. Bár Bajnóczy neve egyik jelentésben sincs leírva, a később részletezendő újsághírek, a jelentések nyelvezete, különösen az egyik jelentés utolsó két bekezdése alapján, személyének kiléte bizonyos volt. Egy alkalommal távirati utasítást kér arra vonatkozóan, hogy a „H” tervet is beszerezze-e, másszor felhívja a figyelmet arra, forrása nagyon jó volt és szakmai, ezért kéri, hogy a szerzett anyagokat rendkívül bizalmasan kezeljék.[17] A fennmaradt és eddig felkutatott iratok szerint a csehszlovák haditervek ügyében több alkalommal, 1922. július 10-én, 20-án, 27-én és augusztus 3-án is írhatott Bajnóczy jelentést. Továbbá fennmaradt a lefotózott haditervek legépelt és lefordított változata is, melyek közül az egyik, a „H” terv 140 oldal hosszúságú volt. Megszerzése is költséges volt, Bajnóczy szerint 15 000 koronáért tudta volna „megrendelni”.[18] Ezek a felvonulási tervek, bár egy jóval korábbi, 1920. december 1-i állapotot tükröznek, Bajnóczy informátora szerint még akkor, 1922 nyarán is érvényesek voltak és csupán pár kiegészítéssel látták el őket azóta.[19]

A Národni Listy című csehszlovák lap 1922. október 6-i számában számol be arról, hogy Bajnóczy József kémkedési ügyben keveredett. Az cikk címe: A prágai magyar követség kémkedést folytat hadseregünkben.[20] Az újság szerint a brnói kerületi parancsnokság beszervezett katonatisztjei bizalmas iratokat fényképeztek le és küldtek a magyar követségre, Prágába. A csehszlovák katonai vezetés állítólag hamis, bizalmas levelekkel buktatta le Bajnóczy beépített emberét, aki Novakovszky György hadnagy volt. Segítője pedig egy bizonyos Karl Schwabe, aki brno-i jogász. A lebukásukkor Schwabe lakásán házkutatást tartottak, amely során kiderült, hogy Schwabe testvére nemrég Prágába ment Bajnóczyhoz, hogy figyelmeztesse bátyját a veszélyre, azonban nem járt sikerrel. Az egész Schwabe családot letartóztatták. Az írás kifejti, hogy a kémkedés mögött egyértelműen Bajnóczy József áll. Továbbá beszámol arról is, hogy tevékenységét követségi alkalmazottként végezte, mivel Magyarországnak tilos lenne katonai attasékat küldenie. A cikk írója a végén bizakodva ad annak hangot, hogy a gyanúsítottakat a törvény teljes erejével el fogják ítélni. Az esetet a Slovenský denník is megírta. Arról értekeznek, hogy kirobbant kémkedési botrány sokkal szerteágazóbb. Véleményük szerint az utóbbi időben több csehszlovák katonatiszt is járt Budapesten, amelyek többek voltak, mint egyszerű látogatások.[21]

Bajnóczy esetében bár nem került sor perre, a botrány miatt 1923 februárjában visszahívták Magyarországra. Később katonai szakelőadóként (rejtett katonai attaséként) Szófiába küldték.

Bajnóczy Józsefről kémkedés gyanúja miatt – az indoklás szerint 1944-ben amerikai tisztekkel érintkezett – 1950-ben az ÁVH-nál aktát nyitottak. A róla készült jelentésekben megszólalt egy Szabó János nevű százados, aki elmondta, hogy Bajnóczy nagyon jó kapcsolatot ápolt két későbbi magyar prágai katonai attaséval, Fleischhacker Rezsővel, az utódjával és Ujszászy Istvánnal is.

vitéz dr. Fleischhacker Rezső

Későbbi nevén (1927-től) Andorka Rezső. 1891. november 8-án Sopronban született. A Ludovika Akadémián végzett 1914-ben. Szolgált Stromfeld Aurél mellett a Tanácsköztársaság hadseregében. Utána belépett a Nemzeti Hadseregbe, részt vett a szovjetek irányában tárgyaló és intézkedő hadifogolycsere-biztosság munkájában. 1923-ban került katonai szakelőadóként (rejtett katonai attaséként) a prágai magyar követségre.

Ezt követően szintén katonai attaséként működött Varsóban. 1937–1938-ban a VKF 2. osztályának vezetője volt. 1939 májusától egészen addig, amíg Németország megtámadta a Szovjetuniót, vezérőrnagyként követ volt Madridban. Teleki Pál öngyilkossága után lemondott és nyugdíjaztatta magát. A németek magyarországi megszállásának kezdetén a Gestapo letartóztatta és Mauthausenbe vitte, innen 1945-ben súlyos betegen tért haza. A háború után megjárta az Andrássy út 60-at és internálták Kistarcsára is. 1961-ben hunyt el.

Fleischhacker Rezső volt a második katonai attasé Prágában. Ő váltotta Bajnóczy Józsefet, akit haza kellett hívni, a fent leírt kémbotrány miatt. Fleischhacker tehát folytatta elődje megkezdett munkáját. Szintén rejtett katonai attaséként, úgynevezett katonai szakelőadóként irányította a hírszerzést és végezte a rá kiszabott feladatokat.

A katonai attasé által írt jelentések alapján megállapítható, hogy az 1920-as évek közepén kitüntetett figyelmet kapott magyar részről a csehszlovák–lengyel viszony alakulása. Lengyelország, mint baráti állam közeledése az egyik legnagyobb ellenség, Csehszlovákia felé aggodalommal töltötte el a magyar vezetést, így fontos volt információkat beszerezni a két ország közötti kapcsolat formálódásáról.

A magyar katonai attasé érdeklődése a csehszlovák–lengyel viszony iránt egy beszélgetést követően alakult ki. Fleischhacker 1925 áprilisában megbeszélést tartott a prágai lengyel követség egyik követségi titkárával, egy bizonyos Scerbinskyvel. Az 1925. április 22-én kelt jelentés a lengyel követségi titkárral való beszélgetést illetően két témát érintett. Először a lengyel fél érdeklődött a magyar–orosz viszonyról. A magyar attasé Scerbinskynek viselkedéséből megállapította, hogy a lengyel követségi titkárnak utasításba adták: tudjon meg mindent a magyar–orosz kapcsolatról, különösen egy esetleges katonai egyezményről a két ország között. Úgy látta, hogy a lengyelt nem elégítik ki válaszai, aki egyre behatóbban érdeklődött. Ezt követően Fleischhacker terelte át a témát a csehszlovák–lengyel viszony kérdéskörére. Scerbinsky kifejtette neki, hogy a két állam által megkötött szerződés csupán a Lengyelországba irányuló hadianyag-szállításról rendelkezik, mint politikailag meghatározó része az egyezménynek, ezen felül pedig erősen bizonygatta, hogy csupán „ártatlan kereskedelmi és arbitrage”, azaz döntőbíráskodási jellege van a többi közös szerződésüknek. Kiemelte, hogy a két ország a német törekvésekkel szemben igyekszik politikailag együttműködni, amelyet egyezmény formájában már meg is kötöttek. A magyar fél számára égető kérdés volt ebben a helyzetben, hogy megtudja, hogyan állnak a lengyelek a kisantanthoz, felmerült-e náluk a csatlakozás. Ezt a kérdést Fleischhacker is feltette. A lengyel válasza az volt, hogy számukra nincs értelme belépni abba a szövetségi tömörülésbe. Elmondása szerint abban Lengyelországnak nincs keresnivalója. A lengyeleknek az az érdekük, mondta Scerbinsky, hogy olyan blokkhoz tartozzanak, ahol támogatást kaphatnak céljaik eléréséhez.[22]

Fleischhacker a beszélgetést követően, hogy még több információt szerezzen, felkereste az orosz követséget Prágában. Itt Kalinával, a követség első titkárával folytatott le beszélgetést, ahol kikérte az oroszok véleményét a jelenlegi csehszlovák–lengyel viszonyról. Kalina elmondása szerint az oroszokat csupán a fegyverszállítási egyezmény sérti. Fleischhacker a beszélgetés során az orosz–csehszlovák kereskedelmi kapcsolatok alakulásáról érdeklődött egy, a sajtóban megjelent hír kapcsán. Az oroszok ugyanis, válaszul a csehszlovák–lengyel megegyezésre, megszüntették prágai kereskedelmi kirendeltségüket, hogy ezzel is nyomást gyakoroljanak. Bár a beszélgetés során Kalina eleinte tagadta, végül mégis bevallotta a magyar katonai attasénak a lépés szándékosságát.[23]

Fleischhacker a Kalinával folytatott beszélgetésről szóló jelentésének összefoglalójában kettő, korábban írott, a lengyel katonai attaséval lefolytatott beszélgetéséről írt beszámolójára hivatkozik. Ezek a jelentések a levéltári kutatás során nem kerültek elő. A hivatkozott jelentésekben az áll, hogy Durski alezredes,[24] aki ekkor a prágai lengyel követség katonai attaséja volt, bevallotta magyar kollégájának, hogy valóban zajlanak a csehszlovákok és a lengyel között katonapolitikai jellegű tárgyalások, amelyeknek központi témája a hadianyag-szállítás. A katonai megegyezés Németország ellen irányul a két ország részéről. Ennek meglétére a magyar attasé szintén Durski alezredest hozza fel, aki többek között Jan Syrový tábornokkal[25] is tárgyalt erről. Továbbá „egy estélyen egy őszinte pillanatban”[26] bevallotta a katonapolitikai egyezmény létezését (a csehszlovákok és lengyelek között) Fleischhackernek is. A magyar katonai attasé végső következtetése az ebben az ügyben, hogy bár tényként lehet kezelni, hogy a csehszlovákok és a lengyelek egy katonai jellegű megállapodást kötöttek, amely magyar részről aggodalomra adhatna okot, azonban Flesichhacker szerint „a szerződésnek sok praktikus értelmet egy fegyveres konfliktus esetére, tulajdonítani nem lehet”.[27] Egyik fő okának a csehszlovák vezetői körökből származó információira alapozza, ahol egyre inkább a németekkel való békés megegyezést hangoztatják.[28]

Fleischhacker Rezső előbb részletezett jelentése eljutott Walko Lajos[29] külügyminiszterig. Ez rávilágít az ügy jelentőségére magyar részről. A külügyminiszter is kifejti, hogy a magyar külpolitika számára a csehszlovákok és a lengyel közeledése, különösen katonai szempontból, létfontosságú kérdés. Walko így utasítást ad Fleischhackernek, a csehszlovák–lengyel viszony további szemmel tartását és legnagyobb figyelemmel történő kísérését kéri tőle, hiszen „Csehszlovákia és Lengyelország politikai viszonyának alakulása reánk nézve igen nagy fontossággal bír”.[30] Továbbá meghagyta, hogy az újonnan szerzett értesülésekről a magyar katonai attasénak haladéktalanul be kell számolnia neki is.[31]

A csehszlovákok és a lengyelek közeledésének katonai jellege nem hagyta nyugodni a magyar vezetést. A kérdés rendkívüliségét mutatja, hogy egy 1925 augusztusában Fleischhacker által írt jelentéshez csatolt megjegyzésben az olvasható, hogy az „összes külállomások utasítva lettek a cseh–lengyel közeledés megfigyelésére”.[32] A feltárt iratok közül, két beérkezett jelentésből – amelyek az előbb említett központi utasítást követően készültek – vonhatunk le következtetéseket. Az egyik egy bizonyos „Cseh” fedőnevű, a másik egy „Orosz” fedőnevű ügynök jelentése. A fedőnevek az adott országban, tehát Csehszlovákiában és Oroszországban szolgálatot teljesítő magyar katonai attasékat jelölhetik. Ezt bizonyítja, hogy a „Cseh” fedőnevű, a már korábban elküldött jelentéseire és diplomatákkal, katonai vezetőkkel való tárgyalásaira hivatkozik jelentésének elején. A jelentések tartalma között ellentmondások vannak, amely a központ számára is feltűnik, így megjegyzésben írják le, hogy a kapott adatokat „Német” – minden bizonnyal a berlini magyar katonai attasé – által ellenőriztetni kívánják, és miután minden jelentés beérkezett, akkor vonnak le következtetéseket. Míg Fleischhacker azt állítja, hogy létezik egy csehszlovák–lengyel katonai egyezmény német és orosz irányba, addig a másik jelentés cáfolja egy ilyen megállapodás létrejöttét.[33]

1925-ben a frankhamisítási botrány[34] a hírszerzés figyelmét sem kerülte el. Két olyan jelentés is készült, amely ennek az ügynek a csehszlovák vonatkozásait tárgyalja. Az egyiket maga a katonai attasé írta, azonban a végén az akkori prágai magyar követ, Dr. Masirevich Szilárd[35] aláírása szerepel. A másik jelentést a prágai magyar követ jegyzi, amiben Fleischhackertől származó információkat közöl. Az attasé jelentése első felében a csehszlovákiai lapokra hivatkozva közli a csehszlovák álláspontot a frankhamisítás ügyével kapcsolatban. Ezt követően beszámol a cseh és német üzleti, politikai, diplomáciai körökben tapasztalható hangulatról. Végezetül pedig közli a lengyel katonai attaséval, Durski alezredessel folytatott beszélgetésének eredményét. Fleischhacker felhívja a figyelmet arra, hogy a frankhamisítási ügy kapcsán megélénkült a csehszlovák hírszerzés tevékenysége is. Elmondása szerint azon dolgoznak, hogy kompromittáló összefüggéseket találjanak a hamis pénzek és a prágai magyar követség, vagy más prágai magyar szervezetek között. A csehszlovák hírszerzés ezen tevékenységére a magyar katonai attasé abból következtet, hogy mindig látogatást tesz nála egy csehszlovák hírszerző, aki így akar a „nem létező bizonyítékok birtokába jutni”. A magyar attasé azonban ebben egy új lehetőséget lát. Szerinte ugyanis ezen az ügynökön keresztül akár megtévesztő, hamis információkat is lehetne kiadni a hamisításról, ezáltal félrevezetve a csehszlovák hírszerzést.[36]

Az, hogy ez a jelentés biztosan Fleischhacker írása, arra bizonyíték a prágai magyar követnek szintén a frankhamisítási ügyben tett követi beszámolója. Ebben a követ Fleischhackerre a „követség egyik tagjaként” hivatkozik, aki beszélgetést „folytatott a mai napon Durski alezredessel az itteni lengyel követség katonai attaséjával”. A beszélgetés során szóba került egy találkozó, amelyen cseh és francia katonatisztek vettek részt, a fő téma pedig a frankhamisítás volt. A lengyel katonai attasétól kapott információk alapján Fleischhacker arról számol be, hogy az eseményen jelenlevők szerint ezzel az üggyel Magyarország hosszú időre megszűnt tényező lenni politikai téren, valamint „el van intézve az a nyomás, amit Csehország déli határán az örökös magyar fenyegetés váltott ki”. Szerintük ezzel sokáig képtelen lesz Magyarország a határok megváltoztatására, akár békésen, akár fegyveresen. Az esemény főszónoka Eugène Mittelhauser[37] francia tábornok volt, aki ekkor a Francia Katonai Missziót vezette Csehszlovákiában. A magyar attasé azt is megtudta, hogy a francia katonatiszt a beszédeivel csak bizonygatni akarta nélkülözhetetlenségét a csehszlovák katonatisztek előtt.[38]

vitéz Székely János

Székely János 1889. szeptember 30-án született Pécs városában. 1909. augusztus 18-tól hadnagy. Az I. világháború kitörése előtt, 1914. május 1-jén főhadnagy lett. 1916. augusztus elején századosi rendfokozatot kapott. 1923 szeptemberében őrnaggyá nevezték ki. Ezt követően az alezredesi kinevezésének dátuma ismeretlen. A csehszlovák hírszerzés adatai szerint Székely 1925-ig Sztojakovics munkatársa volt a hírszerzésnél.[39] Beosztása ott eddig nem ismert. Rejtett katonai attaséként, azaz katonai szakelőadóként szolgált Prágában, 1926 júliusától 1928. május 10-ig. Visszahívása után, 1928 és 1931 között a HM VI-2. osztályába volt beosztva. 1933 februárjától ezredesi, 1938 októberétől vezérőrnagyi rendfokozatban szolgált. 1940 novemberében helyezték nyugállományba. A II. világháború után, 1945 októberében altábornaggyá nevezték ki. 92 éves korában, 1982. március 20-án hunyt el Budapesten.[40]

Székely János a prágai katonai attaséi pozícióban Fleischhacker Rezsőt váltotta. A két világháború közötti prágai katonai attasék közül az ő szolgálati ideje a legrövidebb, a két évet sem éri el. Egy 1926. június 18-án kelt minisztertanácsi jegyzőkönyvben van arról szó, hogy Székely János lenne az új katonai szakelőadó a csehszlovák fővárosban. Elődje felváltását úgy indokolják itt, hogy „Fleischhacker Rezső II. osztályu követségi titkári címmel felruházott követségi attachét más beosztásban kívánja alkalmazni”[41] a miniszter. Továbbá hozzájárulást kér ahhoz, hogy az altanácsnok Székely Jánost kinevezhessék erre a pozícióra. A Külügyi Közlöny az 1926. évi 6. számában közölte le a döntés eredményét, miszerint 1926. július 10-én vitéz Székely Jánost II. osztályú követségi titkárrá nevezték ki a prágai külképviseletre.[42] Ami azt jelenti, hogy attaséi, vagy ekkor még névileg katonai szakelőadói, feladatait ilyen diplomáciai szerepkörbe ágyazva kellett végeznie. Ezért, mivel ez egy egyszerű áthelyezésnek tűnik, nem volt hírértéke, sem a magyarországi lapok, sem a Prágai Magyar Hírlap nem tesz róla említést.

Kinevezésének évében zajlik a frankhamisítási botrány pere, ráadásul az év végén bevezetik Magyarországon az új pénznemet, a pengőt. 1926-os hivatalba lépéséig számos esemény történt már Csehszlovákiában is: elfogadták az 1920-as nyelvtörvény módosítását, módosították a bírósági járások határait. Decemberre a csehszlovák véderőbizottság jóváhagyta a haderőalapról szóló költségvetési törvényjavaslatot is.[43] Prágába érkezésének idején zajlanak a magyar–csehszlovák kereskedelmi egyezmény létrejöttének folyamatai (az 1926 júniusi tárgyalás például, nem sokkal Székely kinevezése után[44]), amelyek először egy augusztusi megállapodáshoz vezettek a két fél között a legnagyobb kedvezmény elvére vonatkozóan, majd végül az 1927-es aláírásához az egyezménynek.[45]

Székely János külszolgálata alatt zajlik le a magyar katonai attaséi szolgálat két világháború történetének egyik jelentős változása is. Miután 1927-ben a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság kivonul Magyarországról, lehetőség nyílik arra, hogy a magyar vezetés immáron ne rejtve, különböző diplomáciai rangba bújtatva küldjön ki katonai attaséi feladatok ellátására katonai szakelőadókat, hanem hivatalosan delegáljon katonai attasét a magyar külképviseletekre. Ez Csehszlovákia vonatkozásában 1928-ban következett be.

A frankhamisítási botrány a hírszerzés figyelmét sem kerülte el. Két olyan jelentés is készült, amely ennek az ügynek a csehszlovák vonatkozásait tárgyalta. Az egyiket maga Székely János írta, azonban a végén az akkori prágai magyar követ Dr. Masirevich Szilárd aláírása szerepelt. A másikat – az előbbitől különálló iratot – a prágai magyar követ írta meg, amelyben Székely Jánostól származó információkat közölt.

Szintén 1927-ben Székely János prágai tartózkodása alatt készült egy vélemény Budapesten arról, hogyan szabályozzák a katonai szakelőadók lótartását külszolgálatuk alatt. A szöveg lényege, hogy amikor az adott katonatiszt külszolgálatra megy, a lovát a kincstár tulajdonába veszi, és amikor majd visszatér külföldről, ismét a nevére lesz íratva a ló. Ez a szakelőadókra nézve egy előnyös döntés volt a központ részéről, mert így előbbieknek joguk van ahhoz, hogy döntsenek visszatérésükkor arról: szeretnék-e korábbi lovukat vagy sem.[46]

1927 szeptemberében egy, feltehetően Székely János által írt jelentés számolt be arról, hogy a csehszlovák nemzetvédelmi miniszter más, magasrangú katonatisztekkel együtt a Felvidéken és Kárpátalján körútra indult. Az információk „ezen utra vonatkozólag bizalmas forrásból”[47] származnak. A meg nem nevezett, feltehetően a hírszerzői hálózathoz tartozó egyén elmondásai alapján a tanulmányút megnevezés csak fedése az útnak, valójában a helyi katonai és politikai viszonyok megismerése volt a cél.[48]

1928. február 3-i dátummal Székely Jánoshoz köthető egy jelentés. Ez az írás egy kisantant-országok részvételével is zajló konferencia esetleges híréről számol be, ahol állítólag a közös főparancsnokság kérdését tárgyalták. Egy meg nem nevezett bizalmas forrás és az olasz katonai attasé nyomán a „Cseh” fedőnéven működő ügynök jelentése szolgáltat információkat. Ez a „Cseh” fedőnév már a korábbi katonai szakelőadók esetében is előkerült. A hírekkel ellentétben, eddig nem tartottak semmilyen francia kezdeményezésű cseh–román–jugoszláv–lengyel konferenciát. Egy ekkora méretű rendezvényt nem lehetett volna titokban tartani a nyilvánosság előtt – véli az attasé. Túl feltűnő lett volna ilyen nagyszámú katonatiszt érkezése az országba. A lengyel katonai attasétól megtudta Székely, hogy a lengyel katonai körök nem hajlandóak részt venni egy ilyen megbeszélésen, mert nem látják szükségét egy szorosabb együttműködésnek a csehszlovák hadsereggel. Azonban ez a konferencia a lengyelek nélkül is összeülne, áll a jelentésben. Az olasz katonai attasé ezt a hírt a konferenciáról Budapesten és Rómán keresztül kapta meg. Szerinte nem kizárt, hogy a francia katonai misszió fog Prágában ülésezni. A budapesti központ a jelentés kapcsán hivatkozik a „Lengyel” fedőnevű, véleményem szerint a varsói magyar katonai attasét takarható ügynök négy jelentésére is, a prágai kisantant-értekezlettel kapcsolatban. Mint kiderül, Székely János jelentésének tartalma szöges ellentéte a lengyelországi kollégája által leírtaknak. A központ által hozzáfűzöttekből az is kiderül, hogy „Cseh”, azaz Székely János utasítást kapott arra, hogy folytassa a felderítést a konferencia kapcsán.[49]

Egy héttel később egy jelentésben arról számol be az attasé, hogy Plzeň-ben jugoszláv katonatisztek tartózkodnak, bizonyos Jaksimovics tábornok vezetésével. Ezeket az információkat az olasz katonai attasétól szerezte be, mert elmondása szerint kevés ideje volt, így folyamodott ahhoz, hogy ne maga derítse ki. Az olasz katonai attasé érdeklődött a kisantant-konferencia után, de arról továbbra sincs hír, hogy meg lenne tartva. Ennek a konferenciának a hírét egy francia tiszt is cáfolta.[50] Az alábbi információkat Székely János központi utasításra tette. Az utasítás az volt, hogy az említett Jaksimovics tábornokot szemmel tartsa és jelentsen útjáról, úti céljairól.[51]

Egy március elején kelt jelentésben tisztázódni látszik a kisantant-konferencia meglétének kérdése. Elképzelhető, hogy egy lehetséges főparancsnoki konferenciát tévesztettek össze az éves kisantant-összejövetellel. A jugoszlávtól pedig egy tábornokuk, az iratban Jaksimovics néven szerepel, aki már februárban az országban járt, Plzeň-ben műszaki anyagok után érdeklődött.[52]

Székely János attaséi szolgálatának utolsó hónapjaiban, 1928 januárjában és februárjában készült egy jelentés a Prágában tartott kisantant-tárgyalásokról. Az adatok forrásaként egy bizonyos „India” fedőnevű ember van megjelölve, aki „az osztály alkalmi adatszolgáltatója”.[53] Feltételezhető, hogy Székely tudott róla, de a neve nincs említve a jelentésben. Pontosan mit jelent az, hogy alkalmi adatszolgáltató, az nem derül ki. Lehetett olyan személy, aki kint élt Prágában és időnként küldött haza jelentéseket, amikor valami fontos történt, de az is lehet, hogy olyan személyről van szó, akit a hírszerzés küldött ki meghatározott időre. Ha a második eset lenne az igaz, akkor köszönhetően a csehszlovák Nemzetvédelmi Minisztérium listájának, legalább négy főről tudunk, akik ekkor hírszerzési feladattal lettek kiküldve Csehszlovákiába.[54] Harmadik lehetőségként még az is elképzelhető, hogy olyan csehszlovák személyről van szó, akit a magyar hírszerzés szervezett be helyben.

Ahogy a kinevezésekor, úgy a leváltása idején sem említik az újságok név szerint Székely Jánost, hiszen ő hivatalosan csak egy volt a sok követségi alkalmazott közül. A személycseréről 1928. május 10-én számoltak be az újságok, ekkor kezdte meg hat évig tartó katonai attaséi szolgálatát vitéz lófő Lakatos Géza őrnagy (később vezérezredes és Horthy Miklós utolsó miniszterelnöke), az első hivatalos magyar katonai attasé Csehszlovákiában.

Összegzés

A rejtett magyar katonai attaséknak Csehszlovákiában az 1920-as években egy rendkívül ellenséges környezetben kellett titkos munkájukat végezniük, mely sokszor nem volt egyszerű feladat. A csehszlovák titkosszolgálat előtt nem is nagyon tudott titokban maradni a rejtés, akik mindent megtettek – olykor sikerrel, lásd Bajnóczy esetét –, hogy botrányba keverjék és ezzel elérjék kényszerű visszahívásukat.

A fennmaradt hírszerzési iratokat illetően, a 1930-as évekhez viszonyítva, ahol több száz ilyen dokumentum maradt ránk, jóval kevesebb jelentés maradt fent a tanulmányt által tárgyalt időszakból. E forrásbeli hiányosságot jól kiegészítik ugyanakkor a különböző újságcikkek, beszámolók. Mindezek fényében elmondható, hogy a húszas években rendkívül intenzív hírszerzési tevékenység folyt magyar részről csehszlovák területen. Ennek eredményei – többek között – azok a titkos iratok, amelyek jelen írásban megjelentek.

A téma további kutatási lehetőségeket rejt magában. Minthogy a két ország, a trianoni békeszerződés óta fennálló ellenséges viszonya miatt igyekezett egymás hadseregéről, hadiiparáról a lehető legtöbb információt összegyűjteni. Az 1920-as években nem csak a magyar hírszerzés volt tevékeny Csehszlovákiában, hanem a csehszlovák hírszerzés is rendkívüli intenzitással dolgozott Magyarországon. Így a magyar mellett a csehslzovák hírszerzés magyarországi működésének és ezáltal a magyar kémelhárítás munkájának megismerése is a kutatás további folytatására ad lehetőséget a későbbiekben.

Bibliográfia

Források

Levéltári források

HM HL II.a. osztály 1920. 202/9 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1920., 3753. sz. irat

Kémkedés elleni védekezés, hivatalos ügyek bizalmas kezelése, HM HL VKF 1920., 120/204 sz. irat

Harcászati irányelvek a határ fedezésére, HL VKF 1921., 40508 sz. irat

Közös kisentente hadműveleti terv, HL VKF 1921., 24.172 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1922., 23.387 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1922., 27744 sz. irat

Irányítás keresztülvitele a „H” – „P” és „PH” tervek értelmében. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29395. sz. irat

Felvonulási tervek. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29.208 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1926., 18250/titk

HM HL VKF 1927. 726/B-926. Sz. n.

HM HL VKF 1927. 18350/biz. sz. irat

Konferencia a közös főpk. HM HL VKF 1928. 594B számú irat

Jaksimovics tbk és a kis entente kat. konferencia. HL VKF 1928. szám nélkül

Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat

Magyar hírszerzők I., ÁBTL 78. doboz, A-873 jelzet, “Csehszlovák Nemzetvédelmi Minisztériumtól” átvett anyagok a magyar hírszerzőkről.

Sajtó források

A csehszlovák–magyar kereskedelmi szerződési tárgyalások, Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 168. szám, 1926. július 28., 9.

Az adóreform tárgyalása a jövő esztendőre marad, Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 273. szám, 1926. december 1., 2.

MTI Bizalmas értesítés. 1922. október 7.

Személyi Hírek, Külügyi Közlöny, VI. évf., 1926/6, 27.

Internetes hivatkozások

Minisztertanácsi jegyzőkönyv, 1926. június 18., MNL OL W szekció, Miniszterelnökségi levéltár. https://www.eleveltar.hu/digitalis-tartalom?source=preservica&ref=preservica::b0056998-12f8-4a4f-be21-e38d0fb39f7e (Letöltés: 2021. február 03.)

1921. évi XXXIII. törvénycikk, V. rész, Katonai, hajózási és léghajózási rendelkezések, https://www.magyarkollegium.hu/pdf/trianon4.pdf (Letöltés: 2022. december 19.)

Szakirodalomjegyzék

Egyszerzős kötetek

Haraszti György: Vallomások a holtak házából – Ujszászy István vezérőrnagynak, a 2. vkf. osztály és az Államvédelmi Központ vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései, Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2007.

Szakály Sándor: A magyar katonai felső vezetés 1938–1945, Budapest, Ister, 2001.

Szerkesztett kötetek

Suba János: Az 1927. évi kereskedelmi egyezmény és a határszéli forgalom, in Parádi József (szerk.): Ünnepi parergák Mezey Barna 65. születésnapja tiszteletére, Budapest, Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság, 2018, 115–144.

Tanulmányok

Árokay Lajos: Az önálló magyar katonai attasé szolgálat létrehozásának előzményei 1918–1919, Hadtörténelmi Közlemények, XXX. évf., 1983/1, 73–95.

Hivatkozások

  1. 1921. évi XXXIII. törvénycikk, V. rész, Katonai, hajózási és léghajózási rendelkezések, https://www.magyarkollegium.hu/pdf/trianon4.pdf (Letöltés: 2022. december 19.) ↑
  2. Haraszti György: Vallomások a holtak házából. Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2007, 616. ↑
  3. Uo., 616. ↑
  4. Uo.,616. ↑
  5. Árokay Lajos: Az önálló magyar katonai attasé szolgálat létrehozásának előzményei 1918–1919, Hadtörténelmi Közlemények, XXX. évf., 1983/1, 376. ↑
  6. HM HL II.a. osztály 1920. 202/9 sz. irat ↑
  7. Sztójay Döme (1883–1946): a hírszerző és elhárító csoport vezetője 1925-ig, ezt követően Berlinben katonai attasé, majd követ, 1944-től 5 hónapon át miniszterelnök és külügyminiszter. ↑
  8. HM HL VKF 2. oszt. 1920., 3753. sz. irat ↑
  9. Uo. ↑
  10. Kémkedés elleni védekezés, hivatalos ügyek bizalmas kezelése, HM HL VKF 1920., 120/204 sz. irat ↑
  11. Kémkedés elleni védekezés, hivatalos ügyek bizalmas kezelése HM HL VKF 1920., 120/204 sz. irat ↑
  12. Uo. ↑
  13. Harcászati irányelvek a határ fedezésére, HL VKF 1921., 40508 sz. irat ↑
  14. Közös kisentente hadműveleti terv, HL VKF 1921., 24.172 sz. irat ↑
  15. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 23.387 sz. irat ↑
  16. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 27744 sz. irat ↑
  17. Irányítás keresztülvitele a „H” – „P” és „PH” tervek értelmében. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29395. sz. irat ↑
  18. Uo. ↑
  19. Felvonulási tervek. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29.208 sz. irat ↑
  20. MTI Bizalmas értesítés, 1922. október 7., 1. ↑
  21. MTI Bizalmas értesítés, 1922. október 7., 1. ↑
  22. HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat ↑
  23. Uo. ↑
  24. Antoni Durski-Trzaska (1895– 1982): az I. világháborúban 1917-ig a Lengyel Légióban szolgált, utána az olasz fronton harcolt. 1923 áprilisa és 1926 áprilisa között lengyel katonai attasé volt Prágában. 1939 szeptemberében német fogságba esett. 1945-ben szabadult, haláláig Franciaországban élt. ↑
  25. Jan Syrový (1888– 1970): a Csehszlovák Légió katonája. Csehszlovák vezérkari főnök 1926 és 1933 között. 1938-ban az elsőbécsi döntés idején Csehszlovákia miniszterelnöke. ↑
  26. HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat ↑
  27. Uo. ↑
  28. Uo. ↑
  29. Walko Lajos (1880–1954): volt kereskedelmi- és pénzügyminiszter is, a Bethlen- és Károlyi-kormány alatt külügyminiszterként szolgált. ↑
  30. Uo. ↑
  31. Uo. ↑
  32. HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat ↑
  33. Uo. ↑
  34. A frankhamisítási botrány 1925. december 19-én robbant ki, amikor Hágában letartóztatták Jankovich Arisztid vezérkari ezredest. A terv az volt, hogy többmillió hamis ezerfrankost akartak beváltani egy bankban és ezzel bosszút állni Franciaországon a trianoni békeszerződésért. Lásd: Romsics Ignác: Franciaország, Bethlen és a frankhamisítás, Történelmi Szemle, XVI. évf., 1983/1, 67–87.; Ablonczy Balázs: A frankhamisítás, Múltunk, LIII. évf., 2008/1, 29–56. ↑
  35. dr Masiervich Szilárd (1879–1944): szerb származású magyar diplomata, aki Bécsben, Prágában, Berlinben és Londonban is volt követ a két világháború között. ↑
  36. HM HL VKF 2. oszt. 1926., 18250/titk ↑
  37. Eugène Mittelhauser (1873–1949): francia tábornok, a csehszlovákiai francia katonai misszió vezetője és a csehszlovák hadsereg vezérkari főnöke 1921–1925 között. ↑
  38. Uo. ↑
  39. Magyar hírszerzők I., ÁBTL 78. doboz, A-873 jelzet, “Csehszlovák Nemzetvédelmi Minisztériumtól” átvett anyagok a magyar hírszerzőkről. ↑
  40. Haraszti: Vallomások, 624. ↑
  41. Minisztertanácsi jegyzőkönyv, 1926. június 18., MNL OL W szekció, Miniszterelnökségi levéltár. https://www.eleveltar.hu/digitalis-tartalom?source=preservica&ref=preservica::b0056998-12f8-4a4f-be21-e38d0fb39f7e, (Letöltés: 2021. február 03.) ↑
  42. Személyi Hírek, Külügyi Közlöny, VI. évf., 1926/6, 27. ↑
  43. Az adóreform tárgyalása a jövő esztendőre marad, Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 273. szám, 1926. december 1., 2. ↑
  44. A csehszlovák–magyar kereskedelmi szerződési tárgyalások: Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 168. szám, 1926. július 28., 9. ↑
  45. Suba János: Az 1927. évi kereskedelmi egyezmény és a határszéli forgalom, in Parádi József (szerk.): Ünnepi parergák Mezey Barna 65. születésnapja tiszteletére, Budapest, Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság, 2018, 120. ↑
  46. HM HL VKF 1927. 726/B-926. Sz. n. ↑
  47. HM HL VKF 1927. 18350/biz. sz. irat ↑
  48. Uo. ↑
  49. Konferencia a közös főpk. HM HL VKF 1928. 594B számú irat ↑
  50. Jaksimovics tbk és a kis entente kat. konferencia. HL VKF 1928. szám nélkül ↑
  51. Jaksimovics tbk és a kis entente kat. konferencia. HL VKF 1928. szám nélkül ↑
  52. Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat ↑
  53. Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat ↑
  54. Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat ↑

 

Beküldve:

Cservák Csaba: A történeti alkotmányosság és a főispáni tisztség

Magyarországnak évszázadokig volt egy – máig ható – alkotmánya: a Szent Korona-tanon alapuló Történeti Alkotmány.[1] (Más terminológiával Történelmi Alkotmány. Az utóbbit – a régi használat után – kezdi újra felfedezni a tudomány. A történet ugyanis csak események egymás utánisága, a történelem szóban pedig benne foglaltatik a logikus összefüggésrendszer és értéktartalom is.) Eszerint a Szent Korona az államhatalom és a szuverenitás tárgyiasult megtestesítője. Nem csak jelképes hordozója, hanem áttételesen kútforrása is. A jogi személy fogalmi konstrukciójának igen korai megjelenése ez az európai jogi kultúrában.

A történeti alkotmányokat szokás íratlan alkotmányoknak is nevezni, szemben a másik nagy kategóriát jelentő írott alkotmányokkal. Az előbbi csoportnál az alkotmány nem egyetlen dokumentumból áll, normái részben szokásjogiak, a közmegegyezés emeli azokat alkotmányos rangúvá. (Ebben hasonlít Nagy-Britannia történeti alkotmányához, illetőleg az angol gyarmatként önállósult Új-Zélandhoz.) Ki kell emelnünk e tekintetben a magyar jogfejlődésben a sarkalatos törvényeket, mely kör megállapítása nem teljesen vitán felül álló. Az írott alkotmányok esetében létezik egy alapvető dokumentum, amelyet már megalkotásakor is alkotmánynak szántak.

A Történeti Alkotmány magában hordoz olyan erkölcsi, a nép józan gondolkodásában rejlő logikai elveket, melyek korlátként állnak a jövendő jogszabályalkotás fölött. Nem is megváltoztathatóak, illetőleg esetleges megváltoztatásuk esetén kifejezetten deklarálni kellene, hogy ez vagy az a vezérelv valamiért innentől hatálytalan.

A Szent Korona-tannal összeforrt a jogfolytonosság eszméje is. Jelesül: a hatályos jogszabályokat csak a már meglévő szabályok szerint lehet folyamatosan módosítani.[2]

A korona a király személyétől elkülönítetten fejezi ki az elvont államhatalmat, ennél fogva az uralkodó nem tekintheti magánjogi értelemben sajátjának az országot. (Ez a patrimoniális-feudális középkori gondolkodás közepette egy igen fejlett absztrakciós megoldás volt, és a jogállamiság elméleti megalapozásának sajátos magyar megoldását jelentette.) A király nem egyedül, hanem a nemességgel együtt gyakorolja a hatalmat – a népszuverenitás elvének csírájára figyelhetünk fel ennek kapcsán.[3] A királyi hatalom és a rendiség egyetlen, elválaszthatatlan államhatalmi tényezőben, a Szent Koronában, egyesült és olvadt össze.[4] Ezen eszme tehát igen korszerűnek számított egyéb európai államokkal összevetve, így büszkeségre ad okot a hagyományokhoz hű magyarságnak.

A Történeti Alkotmány nem a megcsontosodott konzervativizmus közjele, hanem magában hordozza a változás lehetőségeit is, de csak szerves, folyamatos, önmaga szabályait betartó fejlődést tesz lehetővé. A feudális korszakig, sőt a vérszerződésig visszavezethető Történeti Alkotmány elvrendszere így megfelelt a polgári korszak állameszméjének is. Az „egy és azonos nemesei szabadság” 1351-ben deklarált tétele a diszkrimináció-mentesség korai megnyilvánulása volt. Az 1848-as áprilisi reformok ezt nem eltörölték, hanem éppenhogy kiterjesztették.[5] A korábban elnyomott jobbágyságot és a vérszegény fejlődésen keresztülment polgárságot ugyanis – ahogy akkor fogalmaztak – mintegy beemelték a hatalom sáncaiba. Nem a kiváltságosok jogait vették el, hanem a kiváltságokban részeltettek minden állampolgárt. De az ősi alkotmány magköve, logikai-erkölcsi belső alapja nem változott. Nem is próbálták megváltoztatni, sőt, büszkén hivatkoztak annak időtálló, szinte örök jellegére.

Magyarország államformája szinte egy évezreden keresztül királyság volt, élén a királlyal. Az uralkodó hatalma azonban már igen korán – szemben számos középkori állammal – mai szóval „fékekkel és egyensúlyokkal” volt kontrollálva, a törvényhozás terén a parlamentnek igen régóta jelentős szerepe volt. A király csak onnantól uralkodhatott, hogy megkoronázták és e szertartással egyidejűleg az alkotmányos feltételeket elfogadta. A magyar Országgyűlés hatáskörei az uralkodó irányában – a korabeli államokkal összevetve – tágabbak voltak. Tehát a hatalommegosztás eszménye hazánkban dicséretesen korán megnyilvánult.

Egy terminológiai vita dúl a tekintetben, hogy alkotmánynak nevezhető-e a sztálini indíttatású 1949. évi XX. törvény. A Történeti Alkotmány és a jogfolytonosság hitvallói rendszeresen kiemelik, hogy – mivel hazánknak volt alkotmánya és azt senki nem helyez(het)te hatályon kívül – a vitatott jogszabály legföljebb alaptörvénynek nevezhető. Az azonban mindkét esetben egyértelmű, hogy létezik a „legfelső írott jogszabály” fölött egy olyan norma, melyet egy oktrojált parlamenti tollvonással nem lehet egyszerűen félre tenni. (Mint ahogy ma is létezik alkotmányunk, mely tág értelemben – egyes értelmezések szerint – magában foglalja az Alaptörvény mellett többek között a Történelmi Alkotmány vívmányait és az Alkotmánybíróság értelmező döntéseit.)

Mindazonáltal a szerves fejlődésen keresztülment történeti alkotmányt egy illegitim parlament fogalmilag kizárt, hogy hatályon kívül helyezze. Az 1949. évi XX. törvényt egy antidemokratikus választójogi törvény antidemokratikus végrehajtásával megválasztott parlament hozta meg formailag. Hasonlóan jött létre azon országgyűlés, mely az alkotmányrevíziót legalizálta. Tehát az okláncolat, a jogfolytonosság megtörik.

Egyetlen megoldás volt elképzelhető, mely a Szent Korona-tan elkötelezettjei, az emberi jogok nemzetköziségének hitvallói, a státus quo és a formai jogbiztonság hívei, valamint az elmúlt rendszer illegitimitását nem teljes meggyőződéssel vallók között kompromisszumos lehetőségként létezik. Nem csupán jogelméleti, hanem gyakorlati aspektusból is. (Ugyanis bármiféle rendezéshez elengedhetetlen, hogy kellő társadalmi támogatást és parlamenti szavazatot maga mögött tudjon.) Egy olyan alaptörvényt kellett alkotni, mely nem a rossz emlékű 1949-es évszámot viseli, viszont amiben nem muszáj, nem tért el a rendszerváltás utáni alkotmánytól. Preambulumában helyreállítja a jogfolytonosságot, azaz kontinuitást vállal a Történelmi Alkotmánnyal. Emellett viszont beemeli szövegszerűen az Alkotmánybíróság elmúlt 20 évi legfontosabb döntéseit és merít a világ alkotmányainak legbölcsebb rendelkezéseiből. Ilyen volt a hatalommegosztás eszméje, illetőleg az alapjogok korlátozása tekintetében a szükségességi és arányossági teszt. Így született meg Magyarország Alaptörvénye 2011-ben, amely saját értelmezési hátterének deklarálta a Történeti Alkotmány vívmányait. (Az Alkotmánybíróság a 33/2012. (VII. 7.) AB határozatban ez utóbbira alapozta döntését a bírói függetlenséggel kapcsolatban.)

Ha már írott alaptörvénnyel rendelkezünk, ildomos néhány olyan hasonló vezérelvet szövegszerűen is kodifikálni, melyek egykor a nemzet lelkébe ivódtak.

Az államformának igen nagy volt a jelentősége a Szent Korona-tan szerint, de nem mindenek fölött való. A korona ugyanis nem elsősorban az uralkodó, hanem az államiság jelképe. A király nélküli királyság időszakában Horthy Miklóst az államforma kérdésének bolygatása nélkül, a az uralkodás aspektusának ideiglenes rendezéséig választották kormányzóvá. Ennek ellenére rámutathatunk, a kormányforma kérdése sokkal fontosabb gyakorlati szempontból az államformánál. Alkotmányos monarchiákban az uralkodónak jóval csekélyebb a súlya, mint egy prezidenciális elnöknek, de talán még egy parlamentáris államfőénél is gyengébb. Érdekes, hogy a közgondolkodás a királyokat „örök uralkodónak”, míg egyéb államfőket korlátozott mandátumúnak véli; ezzel szemben Horthy kormányzó (egy módosítás folytán) élethossziglani mandátummal bírt, míg például Malajzia királyának megbízatása 5 éves ciklusokra szól.

A közelmúltban a parlament visszaállította a megyei kormánymegbízottak tekintetében a főispáni titulust, amely sokak részéről ellenkezést vagy értetlenséget váltott ki. Az ispáni, főispáni tisztség a Történeti Alkotmány szerint az egyik legfontosabb feladatkör volt, történelmi nagyjaink közül sokan viselték.[6] (Csak példálózva: Hunyadi János, a Rákócziak, Bercsényi Miklós, Andrássy Gyula.) Mai terminológiával a központi kormányzat embere volt, akit (a végrehajtó hatalom fejeként) a király, majd a kiegyezést követően a kormány nevezett ki. (Léteztek – egyes családokhoz tartozó – örökös főispánságok is, illetőleg az alispáni pozíció a mai rendszerhez viszonyítva a megyei közgyűlés elnökének felet meg. Pest megye főispánja tisztségénél fogva a nádor volt.) A Rákosi-rendszerben pedig teljesen illegitim módon törölték el a főispánságot, csupán azért, mert a nemzeti hagyományokkal gyökeresen szakítani akartak. Ezért már a rendszerváltás küldetése lett volna a titulus visszaállítása 1990-ben. Akkor ehhez a kétharmados felhatalmazás hiányzott, illetve voltak a nemzet számára égetőbben sürgős ügyek. Tegyük hozzá, a megyéket felügyelő központi tisztségviselőket más névvel lényegében reaktiválták, köztársasági megbízottak, majd közigazgatási hivatalvezetők lettek, illetőleg az új Alaptörvény rendszerében kormánymegbízottak. Utóbbi elnevezést sajnos még jogászok is összekeverhették a teljesen eltérő hatáskörű kormánybiztossal. Sok mai államban létezik analóg pozíció, utalhatunk itt a francia prefektusokra.

Nem tudom elfogadni azon érvet a titulus visszaállítása ellen, hogy számos főispán kompromittálódott a világháború borzalmai közepette. Ez ugyanis nem a tisztség, hanem ad absurdum a viselőjének lehet a bűne. Ilyen alapon egy kollaboráns rendszerben „a miniszter”, „az államtitkár”, „a polgármester” fogalma is lejáratódhat. Akkor ezeket a kifejezéseket sem lehet többet demokratikus rendszerben használni? Gondolhatunk a Kőszívű ember fiainak (történelmi gyökereken nyugvó) történetére, amelyben éppen a nemzeti hagyományokat megtestesítő főispánokat sírták vissza a megyék a császár által rájuk oktrojált adminisztrátorokkal szemben az 1840-es években.

Számos ország használja ma is a történelmi titulusokat. Persze főképpen a monarchiákra igaz ez. (Legfőképpen Nagy-Britanniára és a Lordok Házára utalhatunk.) Ám az is tény, hogy az államfői poszt a legtöbb helyen egy jelképes méltóság, az uralkodók hatáskörei ma a legtöbb államban nem különböznek egy parlamentáris köztársasági elnök hatásköreitől, mint ahogy az államok berendezkedése sem tér el érdemben. De például a köztársasági Lengyelország területi egységeinek vezetői a rendszerváltozás után is vajdák lettek.[7] Németország miniszterelnöke pedig ma is kancellár. Mint történelmi időkben is volt. De még Hitler kancellári tisztsége sem nyomta rá ezen elnevezésre ördögbélyegét. Amennyiben megtalálnánk modern analógiájukat jogállami tartalommal, felvetődhetne még egyéb történelmi tisztségek újabb használata is. (Például nádor, országbíró, tárnokmester.)

A történelmi örökség egyben hatalmas elvárás is. A mai főispánoknak dicső történelmi elődjeik erkölcsi tartását kell zsinórmértéknek tekinteniük.

Bibliográfia

Balogh Elemér: Alkotmányunk történetisége, kitekintéssel az Alkotmánybíróság judikatúrájára, in Balogh Elemér (szerk.): Számadás az Alaptörvényről, Szeged, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft., 2016.

Barta Attila: A területi államigazgatási szervek jogállása és azok változásai Magyarországon, Doktori értekezés, Debrecen, Debreceni Egyetem, 2012.

Bölöny József: Történelmi alkotmányunk és az 1848-as fejlődés, Budapest, Magyar Közigazgatás Könyvtára, 1941.

Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986.

Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1944.

Horváth Attila: A Szentkorona Tan története, in Balázs Arató (szerk.): Jogalkotási tükör 2010–2018, Budapest, Patrocinium, 2018.

Zétényi Zsolt: A történeti alkotmány, Budapest, Magyarországért Kulturális Egyesület, 2010.

Hivatkozások

  1. Ld. Balogh Elemér: Alkotmányunk történetisége, kitekintéssel az Alkotmánybíróság judikatúrájára, in Balogh Elemér (szerk.): Számadás az Alaptörvényről, Szeged, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft., 2016, 541–543. ↑
  2. Zétényi Zsolt: A történeti alkotmány, Budapest, Magyarországért Kulturális Egyesület, 2010, ld. különösen 161–164. ↑
  3. Vö. Horváth Attila: A Szentkorona Tan története, in Balázs Arató (szerk.): Jogalkotási tükör 2010–2018, Budapest, Patrocinium, 2018, 45–70. ↑
  4. Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1944, 247–251. ↑
  5. Vö. Bölöny József: Történelmi alkotmányunk és az 1848-as fejlődés, Budapest, Magyar Közigazgatás Könyvtára, 1941, 16. ↑
  6. Korábban ispán volt a titulus, később lett főispán. Tömören összefoglalva a királyi vármegye, majd a nemesi vármegye élén állt. Részben összefüggött a várnagyi tisztséggel. A pozsonyi, szepesi, sárosi ispán egyetemleg a megyeközpont várának várnagyi tisztségét is viselte. Ld. Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986, különösen 201. ↑
  7. Barta Attila: A területi államigazgatási szervek jogállása és azok változásai Magyarországon, Doktori értekezés, Debrecen, Debreceni Egyetem, 2012, 26. ↑

 

Beküldve:

Juhász Imre: Fiume példátlan fejlődése és ennek jogi háttere Giovanni de Ciotta polgármestersége[1] idején[2]

Fiume történelme dióhéjban

Mária Terézia 1779. április 23-án Fiumét, mint corpus separatumot „a kereskedelem és az ipar fölvirágoztatása érdekében saját akaratából” a Magyar Királysághoz csatolta, azzal, hogy azt közvetlenül (Horvátország közbeiktatása nélkül) igazgassa a magyar állam.

Mivel Magyarország a kor felfogása szerint mégiscsak egy „jogállam” volt, ezért a területgyarapodást törvénybe kellett foglalni. Erre hosszas császári-királyi időhúzás után 1807-ben került sor, amikor megszületett az Országgyűlés Fiuméról szóló IV. törvénycikke, amely a fiumei kormányzónak a főrendek tábláján, Fiume város követeinek pedig a kk. és rr.[3] tábláján biztosított részvételt és az országhoz tartozónak nyilvánította a várost és kikötőjét.

Az első magyar korszaknak rövid francia uralom vetett véget, amely után Bécs egy Illír Királyság létrehozásával próbálkozott, így 1822-ig kellett várni a Szent Koronához való visszatérésre. 1822. július 1-jén hozott felséghatározatával I. Ferenc császár és király visszacsatolta Magyarországhoz Fiumét (és kerületét), a Littorale Hungaricummal (Magyar Tengermellék) együtt. A magyar Országgyűlés újfent nekirugaszkodott, de Fiume és a Tengermellék státusának normatív rendezésére csak az 1827. évi XIII. törvénycikkel került sor, amely „a Száván tuli országrészek és a magyar tengermellék visszakeblezéséről” szólt.

Ez a korszak azért is izgalmas, mert ebben a Fiuméban látta meg a napvilágot 1824-ben Giovanni de Ciotta, egy toszkánai eredetű gazdag patríciuscsalád legifjabb sarjaként. Édesapja kereskedő volt, édesanyja pedig nem másnak, mint a legendás politikus-mecénásnak Adamics András Lajosnak (Adamich, Andrea Lodovico) volt a lánya.

1848 a Tengermelléken is a nemzeti gondolat és a polgári átalakulás jegyében indult, de aztán mindent megelőzött és felülírt nacionalizmus és udvarhűség. Az 1848. évi XXVII. törvénycikk Fiume és Buccari szabad tengerkereskedési kerületekről a törvény előtti egyenlőség elvét valló, modern közigazgatást megvalósítani igyekvő felelős kormány törekvéseiből egyértelműen következett. Bár az ún. áprilisi törvények a társadalmi és gazdasági előrelépés jegyében születtek, a horvát legénységű birodalmi határőrezredek és a mögötte álló osztrák birodalmi lobbi némi hezitálás után a nyílt erőszak oldalára állt. Törekvéseiket egyre inkább Josip Jelačić, horvát bán és osztrák tábornok jelképezte. Jelačić még a Horvátországra is érvényes áprilisi törvények társadalmi változásokat legalizáló rendelkezéseit is a saját intézkedéseként „adta el” Horvát-Szlavónországban.

1848. augusztus 30-án Josip Bunjevac osztrák tábornok határőreivel – a hivatalosan még mindig a báni méltóságából és egyéb beosztásaiból történt királyi felmentésének hatálya alatt lévő –, Josip Jelačić nevében, augusztus 31-én kijelentette, hogy „a cs. és kir. Felség és a slavon-dalmát-horvát hármas országok nevében Fiumét tettleg elfoglalja.”[4] Ezután hosszú ex-lex állapot következett. Ennek a magyar-osztrák kiegyezéssel kialakult új helyzet vetett véget. Horvátországnak vissza kellett térnie a Szent Korona alá, mert a horvát önállósodási törekvések elvesztették a császári támogatót, aki amúgy sem tette önállóvá Horvát-Szlavónországot 1849 után sem.

Ciotta és a történelmi események

Nincs most lehetőség arra, hogy részletesen bemutassauk azt a néhány évet, amikor már látszott, hogy az oktrojált horvát-osztrák uralom nem marad fenn Fiuméban, de a megnyugtató megoldás késett. Ciotta életrajzi adatai egyébként jelzik az átmneneti időszakra jellemző politikai változásokat is. Ciotta a solferinói csata után 1859-ben hagyta ott a kk. hadsereget, és mérnöki végzettsége segítségével a gazdasági élet felé fordult. A politika világa sem volt ismeretlen számára. Fiume magyar-párti vezetői között tartották számon. Ciotta már Schmerling provizóriuma alatt a magyar-osztrák kiegyezési tárgyalásokat koordináló híres magyar jogász és reálpolitikus, Deák Ferenc hívévé vált. Köztük olyan szoros volt a kapcsolat, hogy 1876-ban mikor Budapesten meghalt Deák Ferenc, a Deákhoz mindvégig hű Ciotta is jelen volt a temetésen (1876. február 3.), és a város képviseletében babérkoszorút helyezett el fiumei és magyar nemzeti színű szalagokkal. A város pedig feketébe öltözött és Fiume egyik legszebb utcáját pedig elnevezték Deákról (Corsia Deák).

Természetesen az osztrák titkosrendőrség megfigyelte Ciottát és a fennálló rezsim ellenségeként, illetve Deák híveként tartották számon. Mint ismeretes 1861-ben Ferencz József összehívta a magyar Országgyűlést. Már erre az Országgyűlésre is várták a fiumeiek a meghívót, de erre még nem kerül sor. Az osztrák-magyar viszony hamar visszahűlt, mert az alkotmányos reformok (Októberi Diploma, Februári Pátens) nem elégítették ki a magyar követeléseket. Ekkor egyébként Horvát-Szalvónországban is rendeztek Szábor-választásokat és a Fiume megtartásában reménykedő horvát vezetők Fiuméban is elrendelték a választás lebonyolítását. Ez csúfos kudarcba fulladt: Az 52 tagú városi képviselőtestület – Ciottával – úgy döntött, hogy nem küld követeket a Száborba, mert Fiume felett csak a magyar Országgyűlés gyakorolhat fennhatóságot. A választáson végül 1222 választásra jogosult közül 870-en jelentek meg és ebből 840-en a „nessuno”, azaz senki kifejezést írták a szavazólapra.[5]

1865-re megváltozott a helyzet. Felgyorsultak az események és Deák Ferenc Húsvéti újságcikke után az osztrák és a magyar álláspontok közelednek a kiegyezés felé. Az ismét kiírt Szábor-választást továbbra sem támogatta a fiumeiek többsége. Így az első fordulóban csak egy képviselő megválasztására elegendő (1200-ból 189 érvényes) szavazat kerül leadásra. Ez az egy képviselő azonban nem más, mint Ciotta volt. A választásokat így meg kell ismételni és a Deák Párttal való egyezetetés után, báró Eötvös József javaslatára, a fiumeiek ezúttal érvényesen szavaztak, mert az volt az elképzelés, hogy a négy fiumei majd erősíti a horvát Száborban a magyar-horvát kiegyezés híveinek táborát. Ez az ötlet azonban zátonyra futott, mert a Szábor első ülésén deklarálni kívánta, hogy Fiume Horvátország kiegészítő része. Ezt a fiumeiek nem fogadták el, a nyitóülésen az annexiós tervvel szemben olaszul kívántak állást foglalni, de a horvát képviselők kifütyülték őket, ezért a fiumei képviselők (Ciotta, Martini, Verneda, Cosulich) a távozás mellett döntöttek.[6]

1868/1870

Bár 1868-ban létrejött a magyar-horvát kiegyezés, de Fiume státusát illetően nyitva maradtak a kérdések. Végül ideiglenes megoldás született: ez volt provizórium. A provizórium részleteit a magyar Kormány dolgozta ki és azt mind a Szábor, mind a magyar Országgyűlés jóváhagyta. 1870. július 28-án megjelent az erről szóló két királyi dokumentum, mely Fiuméban megszüntette az 1867 óta fennálló királyi biztosságot. Ifj. gróf Zichy Józsefnek fiumei és magyar-horvát tengerparti kormányzóvá kinevezésével hivatalosan is visszatért a magyar államhatalom a kikötővárosba: a magyar kormány átvette Fiume igazgatását. A magyar Szent Koronához csatolt külön testet (separatum sacrae regni coronae adnexum corpus) képező Fiuméra vonatkozó provizórium nem jelentett mentséget a tekintetben, hogy a magyar törvényhozásnak és a magyar Kormánynak a város fejlődését elősegítő, átlátható és modern jogszabályi környezetet kellett kialakítani. Ennek első csírái már a magyar-horvát Kiegyezés után megjelentek, de nagy részük a provizórium idejére esett. Ennek keretében egy unikális jogrend alakult ki Fiuméban.

Bár a magyar államhatalom hivatalosan csak 1870-ben tér vissza, Ciotta az 1869. évi április 20-ra hirdetett Országgyűlés Képviselőháza tagjainak név- és lakjegyzéke szerint már országgyűlési képviselő volt. Ezt a tisztséget 1875-ig gyakorolta, de baráti kapcsolata a magyar Országgyűléssel nem szakadt meg. 1881-ben a fiumei „felirat” miatt küldöttséget vezetett a Parlamentbe. Ennek oka az volt, hogy a város a rendelkezés helyett külön törvényben kívánta látni – mint 1807-ben és 1827-ben –, hogy Fiume Magyarország része, illetve egyes horvát intézményeket (gimnázium, Modrus-Fiume megye egyes hatóságai) szerettek volna eltávolítani a városból. Az Országgyűlést felszólították, hogy tegyen intézkedéseket (A gimnázium ügye különösen fájt a fiumeieknek, mivel az iskolát az 1848 utáni osztrák-horvát korszakban erőszakkal elvették a fiumei olaszoktól.) A küldöttséget miniszterelnök fogadta. Tisza Kálmán miniszterelnök jogi rendezést ígért, de csak a következő parlamenti ülés során.

A provizórium egyébként viszonylag nagyvonalúan a magyar Kormányra bízta Fiume igazgatását. Ennek jogszabályi kereteit azonban csak úgy lehetett kialakítani, hogy Fiume élhessen statútum-alkotási jogával és az önkormányzatiság ezen alapdokumentuma mintegy kiegészítse a központi (budapesti) Kormány és az Országgyűlés jogszabályait. Így az 1848 utáni első kormányzó egyik legfontosabb feladata volt, hogy a fiumei autonómia elsődleges dokumentuma legalább tervezeti szinten elkészüljön, hogy a magyar Kormány azt minél előbb el tudja fogadni. A Kormány 1872. április 20-i ülésére hivatalos volt a fiumei kormányzó is, aki ekkor annak a véleményének adott hangot, hogy a Statútum elfogadásával a közigazgatás rendezése beteljesedhet. A Kormány több ponton figyelembe vette a fiumei kéréseket is (pl. virilizmus mellőzése), és végül 1872. június 1-jei dátummal hirdette ki „Fiume szabad város és kerülete Statutumát” (a város hivatalos nyelvén, olaszul: Statuto della libera Citta di Fiume e suo Distretto, továbbiakban: Statútum). Az egykor volt, viszonylag nagy kerület – a Magyar Tengermellék – 1872-re azonban már a múlt ködébe veszett: csak Plasse, Cosala, Drenova alközségek tartoztak Fiuméhoz.[7]

A Magyar Állam részéről nyújtott fejlesztési támogatások törvényi háttere

A Ciotta-korszak elválaszthatatlan Fiume társadalmi és gazdasági fejlődésétől. Ez olyan arany-korszak volt a város életében, amely fejlődés nemcsak Magyarországon, de Európában is egyedülálló volt. A magyar Kormány által elhatározott fiumei fejlesztések hatalmas költségvetési összegeket mozgattak meg, amelyekről egyébként csak törvényben lehetett dönteni és így viszonylag pontosképet kaphatunk a kormányzati segítség mértékéről. A teljesség igénye nélkül nézzünk néhány törvényi példát!

Kezdjük a legfontosabbal: a kikötővel. Az 1871. június 10-én kihirdetett 1871. évi XIX. törvénycikk a fiumei kikötő kiépitéséről és az ezen czélra 1871-re megajánlott póthitelről volt az első olyan jogszabály, amely az akkor induló hatalmas fejlesztések nyitányához szolgáltatta a törvényi hátteret. A Magyar Állam 1872 és 1907 között csillagászati összeget költött a kikötő fejlesztésére, így az építkezési költségek elérték a 45,5 millió koronát, és ez az összeg még nem a végét jelentette a fejlesztési politikának. Még el sem készült már további fejlesztésekre kellett gondolni.

A fenti törvény, illetve a kikötőfejlesztés okán, egy – Ciotta képviselői munkásságát is jellemző – eseményről kell említést tennünk: a magyar Országgyűlés 1872. február 16-i ülésén (437. országos ülés) a 4. napirendi pont volt Ciotta fiumei képviselő interpellációja épp a fiumei kikötő ügyében – az 1871. évi XIX. tc.-re hivatkozással. Ciotta előadta, hogy eddig másfél millió frt. áll rendelekezésre, de az építkezés elégtelen erőkkel folyik, hogy aggodalomra ad okot. A kikötő fontosságát szerinte nem kell megokolni, csak annyit említett, hogy a vasút két irányból hamarosan eléri Fiumét és azt kérdezte, hogy miután Fiuméban már enyhül a tél, felgyorsulnak-e a munkálatok? A választ Tisza Lajos közlekedésügyi miniszter a következők szerint adta meg: Megértette, hogy a sokáig háttérbe szorított város polgárai türelmetlenek. Nem vette zokon a szemrehányást és biztosította a t. Házat, hogy a Kormány és a minisztérium a lehető leggyorsabban kívánja a beruházást elvégeztetni. Beszámolt az eddig végzett munkáról is. Tartottak több helyszíni egyeztetést, figyelembe vették a tervezésnél a fiumeiek kívánságait. Ezért a terveket át kellett dolgozni. Ez is megtörtént az ősszel. És decemberben már a szerződéskötésre is sor került a kivitelezővel. Említést tett a vasúti fejlesztésekről és ígéretet tett a gyors kivitelezésre és a kikötő mielőbbi átadására. Az interpelláló Ciotta megelégedéssel vette tudomásul a miniszteri választ.

Lássuk, a teljesség igénye nélkül, hogy milyen továbbiterületeken támogatta a fejlesztést a magyar állam. Az erről szóló törvények:

    • A kikötői kiszolgálólétesítmények, raktárak felépítésének finanszírozása komoly kihívást jelentett a Kormánynak: példaképpen álljon itt a fiumei kikötő II. számu rakpartján tervezett áruraktár épitésére felveendő kölcsönről szóló 1881. évi LXIX. törvénycikk, amely 260,000 forintnyi kölcsönt felvételét engedélyezte a tárgyi áruraktár felépítésére. E kölcsön (tőkéjét és kamatait) féléves részletekben, 38 és fél év alatt kellett visszafizetni.
    • A tengeri hajóforgalom átkalibrálását szolgálta az 1872. évi XXVI. törvénycikk, az „osztrák-magyar Lloyd” gőzhajózási vállalattal a tengeri postaszolgálat ellátása iránt kötött szerződésről, amely a közös külügyminiszter és az „osztrák-magyar Lloyd” gőzhajózási vállalat között a tengeri postaszolgálat ellátása iránt 1871. november 18-án kötött szerződést emelte törvényerőre. Ennek értelmében a Lloyd bizonyos, Fiumét érintő viszonylatok közlekedtetésével a magyar tengerhajózási szükségleteket is köteles volt kiszolgálni.
    • A tengeri szabad hajózást űző magyar kereskedelmi hajóknak állami segélyben és kedvezményekben való részesitéséről szóló 1893. évi XXII. törvénycikk alapján hajók építésére szolgáló támogatást kaphattak a hajós társaságok.
    • 1907. évi VI. törvénycikk a tengeri szabadhajózásban foglalkoztatott magyar kereskedelmi hajóknak, valamint a tengeri hajók épitésének állami segélyben és kedvezményekben való részesitéséről. E törvény végrehajtásával a Magyar Állam kiemelten támogatta a belföldi hajóépítést.
    • Az 1847/8. évi III. tc. 14. §-ának módositásáról szóló 1889. évi XVIII. törvénycikk egyértelmű közigazgatási viszonyokat teremtett, mivel a tengerészeti igazgatás teljes egészében az újjászervezett kereskedelmi tárca hatáskörébe került. Annak a kereskedelmi tárcának a hatáskörébe, amelynek vezetője 1889. június 15-én Baross Gábor lett, aki a közlekedési ágazatokat és azok teljes infrastruktúráját a nemzeti ipar és kereskedelem érdekeinek szolgálatában tudta csak elképzelni, és fejlesztésüket is ezen irányultság alapján ütemezte.
    • A Fiuméba irányuló, illetve onnan kiinduló utak elmaradottsága sokáig gátolta a város fejlődését. A Károly-út (Via Carolina), illetve a sokkal modernebb, de a XIX. sz. utolsó harmadában mégis elavultnak számító Lujza-út kapacitása nem állt a kor követelményeinek szintjén. A kiegyezés után csak 1877-ben került sor a Lujza út (korabeli szóhasználattal és írásmóddal: Luiza) sorsának rendezésére. Az 1879. évi XVII. törvénycikk a Luiza-út megváltásáról az 1877. évi november 26-án kötött szerződés jóváhagyásáról szólt, mellyel a magyar állam 325,000 forintért váltotta meg a Lujza-utat.
    • A hazai iparnak adandó állami kedvezményekről szóló 1881. évi XLIV. törvénycikk alapján állami kedvezményekben kívánta az állam részesíteni nemcsak azon vállalatokat, amelyek addig az országban elő nem állított cikkeket gyártanának, hanem azokat az iparágakat is, amelyek kisebb-nagyobb mértékben már meghonosodtak (pl. a posztó-ipar, az üveggyártás stb.), de részben csekély mértékben, részben elavult módszerekkel és technikával működtek.
    • Ami a beviteli vámokat illeti, felmentést kapott az „államgyárak” számára behozott dohánylevél, illetve a lőpor, fegyverek, lőszerek, továbbá a hajók építésére és felszerelésére szükséges tárgyak (a hajóépitésre és felszerelésre szükséges tárgyak vámmentes behozataláról szóló 1872. évi XXV. törvénycikk értelmében).
    • A hajóépitésre és felszerelésre szükséges tárgyak vámmentes behozataláról 1872. évi XXV. törvénycikk egyértelműen jelezte a Kormány prioritásait a tengeri hajók építésének előmozdítása tárgyában.
    • Az 1895. évi XXXIV. törvénycikk a tengeri hajók épitésének állami segélyben való részesitéséről szólt és a törvény alanya lehetett minden válallat, amely „a magyar korona országainak területén tengeri hajóknak épitését megfelelően berendezett telepeken iparszerüleg űzik.”
    • Fiumei Kőolaj-finomító Rt. 1872-ben a Rockefeller család által birtokolt Standard Oil olcsó olajjal árasztotta Európát. A dömping arra sarkallta az olajüzletben szintén érdekelt Rothschild családot, hogy az általa befolyásolt pénzintézetekkel (pl. a Magyar Általános Hitelbank) és Ossoinack Lajossal kőolajfinomítót alapítson Fiuméban. A külföldi befektető ez esetben nem számított rosszul, ugyanis az ásványolajvám felemeléséről és az ásványolajadóról szóló 1882. évi XVIII. törvénycikk megvédte a hazai kőolajipart és szabályozta az egész folyamatot. E törvény ugyanakkor nagyszámú előírással terelte megfelelő mederbe e veszélyes anyag szállítására, az üzlethelyiségek műszerezettségére, a pénzügyi felügyeletre, az ellenőrzési kerület nagyságára, a hivatalos eladási lajstrom vezetésére stb. vonatkozó előírásokat.
    • Az olajipari létesítmények fejlesztése iránti kormányzati elkötelezettséget mutatja az 1883. évi XXVIII. törvénycikk a fiumei kikötőben épitendő kőolaj-kikötőmedencze létesitése iránt, amely intézkedett a fiumei nagykikötőtől északnyugatra felépítendő, önálló, zárható kőolajkikötőről, 1,9 Hektáros vízfelszínnel és közvetlen vasúti csatlakozással. Erre azért is volt nagy szükség, mert a galíciai kitermelés felfutásával megnőtt a vasúton érkező alapanyag volumene is. A gyár 400 tartálykocsival rendelkezett, ami akkoriban önmagában megkerülhetetlen piaci tényezőt sejtetett.

Eplógus

1896-ban ünnepelte Magyarország ezeréves fennállását. Budapesten a koronát kísérő körmenetben fogadta a tömeg a fiumei küldöttséget, amely 1896. június 8-án fiumei zászlóval hódolt meg a magyar királynak. A város megemlékezett a magyar állam első évezredéről is. Az 1868-as magyar-horvát kiegyezés és a fiumei provizórium 1870-es bevezetése óta eltelt évtizedek óriási fejlődése elhomályosította Fiume státuszának rendezetlenségét és időszerűségét. Nemcsak a város, hanem az egész ország fejlődése szárnyalt. A fiumei lakosság nagy mértékű bevándorlással terhelt összetételének és a közpolitikai gondolkodásmódnak a változása csak lassan szivárgott be a város legfelsőbb politikai vezetésébe, de az 1890-es évek második felére már hangsúlyeltolódás következett be. Bánffy Dezső kormánya egyértelműen az összetartás növelésére, központosításra törekedett a Magyar Királyság határain belül. Mivel eszközei inkább adminisztratívak, mint türelmesek és párbeszéd alapúak voltak, a siker kezdettől fogva kérdésessé vált. A fiumei elit nem igazán tudott mit kezdeni a modernizációs változás kettősségével és a status quo mindenáron való fenntartásának szándékával. A probléma nagyságát Batthyány Lajos kormányzó és Ciotta lemondása is érzékeltette: megromlott a viszony Budapesttel. E lemondással hivatalosan is véget ért a Ciotta nevével fémjelzett korszak és Fiuménak a központi kormányzattal való viszonyát már a változó körülmények között kellett újragondolnia.

Bibliográfia

Jakab Elek: A magyar Fiume, Budapest, Nyomtatott a Magyar Királyi Egyetemi Könyvnyomdában, 1881.

Radich Ákos: Fiume közjogi helyzete, Budapest, Franklin-Társulat, 1883.

Schnierer Gyula: Fiume múltja és jelene, Nemzetgazdasági Szemle, VI. évf., 1882/3.

Hivatkozások

  1. Valójában a tisztség elnevezése: „podestà”, de a magyar szövegekben közérthetőbb a podestának nem teljes mértékben megfelelő „polgármester” tisztség szerepeltetése. ↑
  2. Szerkesztett és rövidített változata Juhász Imre alkotmánybíró Fiuméban 2021. november 23-án megtartott angol nyelvű tudományos konferencia-előadásnak (A konferencia témája: „Silenced European History: The City of Rijeka in the Golden Years of Giovanni Ciotta and Other Cases“) ↑
  3. Karok és Rendek ↑
  4. Jakab Elek: A magyar Fiume, Budapest, Nyomtatott a Magyar Királyi Egyetemi Könyvnyomdában, 1881, 26. ↑
  5. Schnierer Gyula: Fiume múltja és jelene, Nemzetgazdasági Szemle, VI. évf., 1882/3, 39. ↑
  6. Radich Ákos: Fiume közjogi helyzete, Budapest, Franklin-Társulat, 1883, 192. ↑
  7. a magyar-horvát kiegyezéssel elégedetlen horvátoknak nyilván az sem tűnt fel, hogy szépen lassan, lépésről-lépésre az egykor volt Magyar Tengermellék, 20km2 kivételével, már Horvátország fennhatósága alá került. ↑

 

Beküldve:

Cservák Csaba: Az Alkotmánybíróság igazságszolgáltatási szerepéről

E tanulmány gondolatai egy átfogó problémafelvetésnek, ha úgy tetszik, vitaindítónak tekinthetők. Nem kívánunk abban a rendkívüli fontosságú kérdésben verdiktet mondani, miszerint bíróság-e az Alkotmánybíróság. (Csak röviden utalunk rá: egyes vonatkozásaiban komoly érvek szólnak amellett, hogy igen.) Ennek megválaszolása helyett egy még összetettebb problémát villantunk fel. Igazságszolgáltatás-e az Alkotmánybíráskodás? Egy kétismeretlenes helyett tehát kvázi egy háromismeretlenes egyenlet képe sejlik fel. Mindezek megvilágításhoz először az igazságszolgáltatás és a bíróság (illetőleg bíráskodás) fogalmát kell röviden górcső alá vennünk.

Egyes megközelítések szerint az igazságszolgáltatás a bíróságok által kifejtett tevékenység. A kérdés ellenkező szemléletű olvasata szerint azon szervek minősülnek bíróságnak, amelyek igazságszolgáltatási tevékenységet végeznek. A fentiekből az legalábbis egyértelmű, hogy a bíráskodás és az igazságszolgáltatás között „majdnem egyenlőségjel” állapítható meg. Az Alaptörvény értelmében.[1] bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el.

A „megsértett jogrend helyreállításának monopoljoga az igazságszolgáltatást illeti meg”.[2] Rá kell mutatnunk, létezik a kvázi igazságszolgáltatásnak is nevezhető funkció, ide sorolhatjuk elsősorban a közigazgatás igazságszolgáltató (jogvitát eldöntő) tevékenységét. Egy alkotmányos államban (jogállamban) azonban alapkövetelmény, hogy ezen eljárásokban született döntésekkel szemben bírói jogorvoslat vehető igénybe. Meg kell említenünk természetesen, hogy egyesek szerint a bíróságoknak nem céljuk az anyagi igazság kiderítése (tehát nem is „igazságszolgáltató” a fő csapásirányuk), csak jogszolgáltatást végeznek. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint a Római Egyezményt elfogadó részes államok nem arra vállaltak kötelezettséget, hogy a materiálisan igazságos döntéseket hozzák meg bíróságaik.[3] A jog és erkölcs elválaszthatatlan egységét alkotó, úgy is fogalmazhatnánk, keresztény jogszemlélet nem tud maradéktalanul ezzel azonosulni.[4] Az sem elhanyagolható szempont, hogy még mindig igazságügyi miniszternek, nem pedig „jogügyi miniszternek” hívják a szakmánkat érintő kérdésekben hatáskörrel rendelkező kormánytagot. Az igazságszolgáltatás fogalmában egyes szerzők szerint benne foglaltatik, hogy a jogszolgáltatáson felül egyéb, jogon túli, mintegy emberi szempontokat is magában foglal.[5] Ez egyrészt erény, de a jogbiztonságot sértő „contra legem” döntések miatt a kontinentális jogrendszerekben, illetőleg a centralizált alkotmánybíráskodási modellt követő országokban elkerülendő.

A jogállam[6] fogalmát tetszés szerint értelmezik bizonyos gondolkodók.[7] Erre reflektálva e sorok írójának is legyen szabad egy jogállami rekvizítummal előállnia. A jogállami jogszolgáltatás nem tekintheti irrelevánsnak az igazság(szolgáltatás) aspektusait.

Hogyan ítéltük meg korábban az Alkotmánybíróság tevékenységét a bíróságokhoz képest? Voltaképp jogalkalmazó tevékenységet végez a „taláros testület”; csak nem a tényállást és a jogszabályt veti össze, hanem a jogszabályt az alkotmánnyal. „A bíróságok a törvényhozás és a végrehajtás egymáshoz való viszonyának alakulásában nem játszanak szerepet”,[8] a kormányzati rendszerek egészének működése szempontjából tehát nem szokás az igazságszolgáltatást elemezni. A bíróságok nem vesznek részt az életviszonyok tartós alakításában, míg az alkotmánybíróságok esetlegesen nagyobb döntési szabadsága, a jogszabályok teljes, általános érvényű megsemmisítésének lehetősége a politika határmezsgyéjére sodorhatják ezen szervtípust. „Az európai típusú Alkotmánybíróság politikai szerv, mely a törvényhozó és végrehajtó hatalomhoz hasonlóan részt vesz a politika alakításában. Ez a részvétele azonban több szempontból korlátozott.”[9]

Az AB funkcióinak bővülése az egyedi bírói határozatok alkotmányossági felülvizsgálata kapcsán, új helyzetet teremt az igazságszolgáltatás résztvevői számára. Az AB ilyen irányú tevékenységéből kifolyólag – ha csak részben is – eltolódik az igazságszolgáltató hatalmi ág felé.[10]

A valódi, német mintájú[11] (vagyis a konkrét bírói döntéssel szemben igénybe vehető) alkotmányjogi panasz intézményesítése, valamint ezzel párhuzamosan az utólagos absztrakt normakontroll tekintetében a popularis actio jelentős szűkítése ugyanis azt eredményezte, hogy a taláros testület határozatai „a bírói hatalmi ág szűrőjén keresztül, illetve annak közreműködésével hatnak a jogrendszerre és a jogalkalmazás valamennyi résztvevőjére”.[12] Ezzel álláspontom szerint számottevően megváltozott a magyarországi jogérvényesítés alkotmányos karaktere.[13] Korábban csak akkor volt mód alkotmányjogi panasz benyújtására, ha maga az eljárásban alkalmazott jogszabály volt alkotmányellenes. Az alkotmányozó abból indult ki, hogy az alkotmánynak ellentmondó törvényt az AB, a jogszerűtlenül értelmezett jogszabály alapján hozott „hibás” ítéletet végső fokon az ország legfelsőbb bírói fóruma semmisíti meg. Ezáltal azonban a jogvédelem „légüres terébe” kerülhettek egyes személyek. Ugyanis a jogilag nem kellően átgondolt, esetleg joghézagot tartalmazó (de nem alkotmányellenes!) jogszabály merev, betű szerinti (de nem törvénytelen) alkalmazása összességében óriási fokú alapjogsértést is eredményezhet, jóllehet a két lépcsős folyamat egyik fele sem tekinthető önmagában hibásnak.

A klasszikus bíráskodási szerep megítélése tekintetében az az elsődleges kérdés, hogy az Alkotmánybíróság mi alapján ügyeket fogad be konkrét ügyeket. Az elmúlt években viszonylag konzekvens gyakorlatnak tűnik, hogy a testület nem fogadja be: a) a felhasznált bizonyítási eszközök kiválasztását vagy mellőzését, b) a tényállás megállapítását, c) a bizonyítékok bíróság általi értékelését, d) az alkalmazandó jogszabályok kiválasztását vitató beadványokat.[14] Az első három kategória egyértelműnek tűnik: ezek kifejezetten „ténybírósági” kérdések, a klasszikus kontradiktórius igazságszolgáltatáshoz tartoznak. (A rágalmazással, becsületsértéssel kapcsolatos ügyekben viszont sokszor kényszerül a testület ténykérdésekben dönteni.)[15]

(Figyelemre méltó, hogy arra kevésbé találunk zsinórmértékeket, hogy a testület milyen jellegű ügyeket fogad be garantáltan.) A fentiek alapján tehát rendszerint a jogértelmezési kérdéseket sem tekinti az Alkotmánybíróság maga által befogadhatónak.[16] A testület gyakorlata folyamatosan fejlődött és formálódott az elmúlt években. Különösen ezért is érdemel figyelmet az egyik viszonylag újabb, témánkat érintő döntés, a 3056/2017. (III. 20.) AB végzés. Ezen ügy indokolásában markánsan megjelenik, hogy a bírói döntéssel szemben benyújtott alkotmányjogi panasz nem tekinthető hagyományos értelemben vett jogorvoslatnak.

Varga Zs. András viszont komoly érveket hoz fel az alkotmányjogi panasz jogorvoslati jellegéről.

Eszerint:

    1. elsődleges alapjogvédő állami intézménynek a rendes bíróságokat tekinti;
    2. az alkotmányjogi panasz jogorvoslat, még ha rendkívül sajátos is;
    3. az alkotmányjogi panasz benyújtójának alanyi joga van ahhoz, hogy ügyében az Alkotmánybíróság határozzon;
    4. az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvényen alapuló joga van ahhoz, hogy az alkotmányellenes bírósági ítéletet megsemmisítse;
    5. a jogsérelemnek ezért az Alkotmánybíróság eljárása folytán kell orvosolhatónak lennie, különben a panasz a jogorvoslati jellegét veszítené el, ami lényegi elem, mert ez különbözteti meg az utólagos normakontrolltól.

Tegyük hozzá, az Alkotmánybíróság csak megsemmisíthet bírói döntéseket, ilyenkor az ügy jellegétől függően esetleg alsóbb szinten meg kell ismételni az eljárás releváns szakaszát. A testület tehát nem jegyeztet be tulajdonjogot, nem minősíti a terheltet bűnösnek és nem ítéli szabadságvesztésre. A rendes bíróságok szerepe tehát úgymond nem enyészik el.[17]

A jogorvoslati jelleg egyben jelenti az igazságszolgáltatási jelleget, tudniillik az Alkotmánybíróság elé kerülő jogeset „első fok” nem lehet. Talán egészen egyedi esetként az állambíráskodási funkciót lehet említeni, ami a magyar jogban a köztársasági elnök speciális felelősségre vonását jelenti.

E sorok írója is – miképpen a Kúria fentebb idézett elnöke is – úgy ítéli meg, hogy egyes speciális rálátást igénylő alkotmányjogi panaszok esetében indokolt lehet az indítványozó személyes meghallgatása is az alkotmányjogi panaszra vonatkozó eljárásban.

A legalapvetőbb erkölcsi normák leginkább az alkotmányos alapjogok révén abszorbeálódnak a jogba.[18] A taláros testület a tételes jogot az alkotmányosság és az alapjogok (így közvetve az erkölcs) alapján semmisíti meg. Ez a tevékenység – a fentebb említettek szerint – akkor lesz kvázi bíráskodási, ha az AB konkrét ügyben jár el, ez pedig leginkább a valódi alkotmányjogi panasz esetében áll fenn. Ilyenkor a testület bírói döntést semmisíthet meg, és arra is van hatásköre, hogy ne semmisítsen meg egyedi ügyben egy aggályos jogszabályt, hanem kizárja a konkrét ügyre vonatkozó alkalmazhatóságát. Tehát az Alkotmánybíróság contra legem dönthet a tételes joggal szemben, kvázi az erkölcsi normákhoz hasonló absztraktságú alkotmányos alapjogok mentén.

Amennyiben ad absurdum nem tekintjük azonos értelmű fogalomnak a bíráskodást és az igazságszolgáltatást, megállapíthatjuk, hogy az Alkotmánybíróság egyes megítélések szerint bíróság, de még talán ennél is védhetőbb, hogy igazságszolgáltatást végző testület. Sőt, még úgy is értelmezhetjük, hogy ha az igazságszolgáltatás nem egyenlő a jogszolgáltatással, az Alkotmánybíróság még inkább igazságszolgáltatást végez, mint a hagyományos bíróságok.[19]

Bibliográfia

Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntető ügyekben – emberijog-dogmatikai értekezés, Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007.

Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debrecen, DE ÁJK, 2012.

Erdei Árpád: Mi az igazság? in Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma, Budapest, Magyar Közlöny Lapés Könyvkiadó, 2010.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2.

Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.) Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022.

Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.): Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013.

Korinek László: Kriminológia I., Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010.

Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, (megjelenés alatt), sine loco

Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2.

Orbán Balázs: A magyar alkotmányosság karaktere, in Orbán Balázs – Szalai Zoltán(szerk.): Ezer éve Európa közepén: A magyar állam karaktere, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019.

Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20.

Paczolay Péter: Alkotmánybíráskodás – alkotmányértelmezés, Budapest, Rejtjel Politológiai Könyvek, 2003.

Papp László: Különbíróságok szerepe és rendeltetése a modern igazságszolgáltatási rendszerekben, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/1.

Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései különös tekintettel az igazságszolgáltatásra, Doktori értekezés, Budapest, KRE ÁJK, 2021.

Sári János: A hatalommegosztás, Budapest, Osiris, 2000.

Stumpf István: Alkotmányos hatalomgyakorlás és alkotmányos identitás, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara

Sulyok Márton: Compromise(d)? – Perspectives of Rule of Law in the European Union, Central European Journal of Comparative Law, 2021/1.

Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, LXIX. évf., 2014/5.

Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/7-8.

Varga Csaba: Jogállamiság – viták közegében, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022.

Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015.

Hivatkozások

  1. Ld. Magyarország Alaptörvénye, 25. cikk ↑
  2. Ld. Papp László: Különbíróságok szerepe és rendeltetése a modern igazságszolgáltatási rendszerekben, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/1, 69. ↑
  3. Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntető ügyekben – emberijog-dogmatikai értekezés, Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007, 69–75.; ill. Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debrecen, DE ÁJK, 2012, 35. ↑
  4. Vö. Erdei Árpád: Mi az igazság? in Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma, Budapest, Magyar Közlöny Lapés Könyvkiadó, 2010, 9–22. ↑
  5. Korinek szerint a bíróságok tevékenységében sem kizárólag a jogszerűség érvényesül, ennek részben oka a bírák személyisége, illetőleg a döntések meghozatalát befolyásoló egyéb tényezők.Ld. Korinek László: Kriminológia I., Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010, 652. ↑
  6. A jelentős történeti fejlődésen keresztülment fogalmat egyes döntéshozók kvázi „szabad kártyaként” alkalmazzák. Vö. Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015, 228.; ill. Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2, 31–40.; ill. Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara; Sulyok Márton: Compromise(d)? – Perspectives of Rule of Law in the European Union, Central European Journal of Comparative Law, 2021/1, 1–21. ↑
  7. Varga Csaba: Jogállamiság – viták közegében, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022, különösen 19–34. ↑
  8. Sári János: A hatalommegosztás, Budapest, Osiris, 2000, 237. ↑
  9. Ld. Paczolay Péter: Alkotmánybíráskodás – alkotmányértelmezés, Budapest, Rejtjel Politológiai Könyvek, 2003, 24. A szerző utal arra is, az európai típusú alkotmánybíróság politikai erőtérbe való sodródását elımozdítja, hogy minden eljárásjogilag megfelelően elé utalt kérdésben érdemi választ kell adnia, nem utasíthat el valamilyen indítványt a political question doctrine amerikai elvéhez hasonlóan, hogy az politikai és nem jogi kérdés. ↑
  10. Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései különös tekintettel az igazságszolgáltatásra, Doktori értekezés, Budapest, KRE ÁJK, 2021, 30. ↑
  11. Vö. Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 502–515., ill. Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2, 1–35. ↑
  12. Stumpf István: Alkotmányos hatalomgyakorlás és alkotmányos identitás, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020, 127. ↑
  13. Vö. Orbán Balázs: A magyar alkotmányosság karaktere, in Orbán Balázs – Szalai Zoltán(szerk.): Ezer éve Európa közepén: A magyar állam karaktere, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019, 311–327. ↑
  14. Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, LXIX. évf., 2014/5, 231. ↑
  15. A „ténybíráskodás” megjelenéséről az Alkotmánybíróság gyakorlatában ld. Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20, 21–24.; E kérdéskör összefügg a szólásszabadság mint alapjog hatókörével is. Ami ebbe nem fér bele, az nem alkotmánybírósági hatáskör. Ld. Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/7-8; Amennyiben az alkotmánybírósági határozatok indokolásának egésze kötelezőnek tekintjük (ld. majd alább) a rendes bíróságokra nézvést, az természetszerűleg növeli a testület ténybírósági jellegét. ↑
  16. Például az alábbi, nagyrészt visszautasított ügyekben volt utalás jogértelmezési kérdésekre. 3056/2017. (III. 20.) AB végzés, 3050/2017. (III. 20.) AB végzés, 3040/2017. (III. 7.) AB végzés, 3074/2016. (IV. 18.) AB határozat, 9/2016. (IV. 6.) AB határozat. ↑
  17. Vö. Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.) Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022, 59–77.; ill. Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.): Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013, 119–132. ↑
  18. Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, (megjelenés alatt), sine loco, 1. ↑
  19. Természetesen ide nem értve a ténybírósági jelleget; a fentiek csak a jogkérdésekre vonatkoznak. Az Alkotmánybíróság kötve van a rendes bíróságok által megállapított tényálláshoz. (De ez sem 100%-os elhatárolási ismérv, többek között a Kúria sem bírálja felül főszabály szerint az alsóbb fokú bíróságok döntéseit.) ↑

 

Beküldve:

Lajos Edina: A vallásszabadság és kereszténység európai megítéléséről, különös tekintettel a görög sajátosságokra

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 9. cikke a következőképpen rendelkezik az Emberi Jogok Európai Bíróságának értelmezésében. Mindenkinek joga van a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadsághoz. Ezen jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint azt a szabadságot, hogy a személy egyedül vagy másokkal együtt, valamint nyilvánosan vagy vallását vagy meggyőződését istentisztelet, tanítás, vallásgyakorlás és vallásgyakorlat formájában, vagy magánéletében nyilvánítsa ki.

A vallás vagy a meggyőződés kinyilvánításának szabadsága csak olyan korlátozásokkal szűkíthető, amelyek törvény által előírtak, egy demokratikus társadalomban ilyenek lehetnek a közbiztonság és a vallásszabadság védelme érdekében szükséges korlátozások; a közrend, az egészség vagy az erkölcs védelme érdekében, vagy az állampolgárok jogainak és szabadságainak védelme érdekében mások számára. Ide tartozhat például a görög szabályozásban jellemző tilalom a hittérítés vonatkozásában. Ez a tilalom – a véleménynyilvánítás szabadságára is tekintettel – csak akkor férhet össze az emberi jogokkal, amennyiben visszaélésszerű, manipulatív, és magában hordozza a presszionálás veszélyét is.

A gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság olyan alapvető jog, amely nemcsak a nemzeti jogban van rögzítve, hanem az Emberi Jogok Európai Egyezménye, és számos nemzeti, nemzetközi és vallási egyezmény által is.

Mindenkinek joga van a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadsághoz; ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint azt, hogy bárki, akár egyedül vagy másokkal együtt, akár nyilvánosan vallását vagy meggyőződését istentisztelet, tanítás, vallásgyakorlás és vallásgyakorlat formájában, vagy a magánéletben nyilvánítsa ki. Tegyük hozzá, ha valakinek valamihez joga van, azzal szemben valakinek a kikényszeríthető kötelezettsége áll, ezzel szemben ha egy személynek valamihez szabadsága van, azzal szemben csak a joghiány („no right”) áll, vagyis a szabadság addig terjed, amíg más szabadságát nem sérti. Ezen aspektusból a „vallásszabadság” az állam tűrési kötelezettségét (passzivitását) jelenti, míg a „szabad vallásgyakorlás joga” tartalmazza az állam tevőleges magatartását is; például egyházi intézmények (anyagi) támogatása tekintetében.

Az Egyezmény 1. jegyzőkönyvének 2. cikke a vallásszabadság egy speciális aspektusára vonatkozik, nevezetesen a szülők azon joga, hogy gyermekeiknek a vallásuknak megfelelő oktatást biztosítsák, vallási meggyőződésüknek megfelelően.

Senkitől sem lehet megtagadni az oktatáshoz való jogot. Az állam tiszteletben tartja a szülők jogát arra, hogy biztosítsa számukra a lehetőséget a választásra gyermekeik nevelése és tanítása tekintetében, saját vallási és világnézeti meggyőződésüknek megfelelően.

A 9. cikkre gyakran hivatkoznak az Egyezmény 14. cikkével együtt, amely tiltja többek között valláson és véleményen alapuló megkülönböztetést (lásd ezzel kapcsolatban İzzettin Doğan és társai kontra Törökország).[1]

Az Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét a következők nélkül kell biztosítani:

    • nemen, fajon, bőrszínen, nyelven, valláson, politikai vagy más véleményen alapuló megkülönböztetés nélkül,
    • nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet alapján való diszkrimináció nélkül.

Az Egyezményen túlmenően a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság is nyilvánvalóan az az Egyesült Nemzetek Szervezetének egyik legfontosabb alapvető joga. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 18. cikke szerint például mindenkinek joga van a gondolatszabadsághoz, lelkiismereti és vallási szabadsághoz; ez a jog magában foglalja a saját vallás vagy meggyőződés szabad megválasztásának vagy elfogadásának szabadságát. Magában foglalja továbbá a vallás és a vallás megválasztásának és gyakorlásának szabadságát, valamint azt a szabadságot, hogy egyénileg vagy másokkal együtt, nyilvánosan vagy magánéletben vallását vagy meggyőződését kinyilvánítása az istentisztelet, a vallásgyakorlás, a vallásgyakorlat és a tanítás terén. Senkit sem lehet olyan kényszerítésnek lehet alávetni, amely az általa választott vallás vagy meggyőződés gyakorlásának vagy elfogadásának szabadságát csorbítaná.[2]

Hozzá kell tennünk, hogy ez a jog tartalmazza a vallásgyakorlástól való tartózkodás szabadságát is. Rendkívül sajátos, hogy Indonézia Alkotmánya a vallásszabadságon azt érti, hogy mindenkinek ki kell választania egy monoteista (egyistenhívő) vallást, de azt viszont kötelező; az ateizmus tehát tiltott.[3]

Ki kell emelnünk, hogy a 18. cikk kvázi kimondja: az Egyezségokmányban részes államok vállalják, hogy tiszteletben tartják a szülők szabadságát, és adott esetben, a törvényes gyámok szabadságát, hogy biztosítsák gyermekeik vallási és erkölcsi nevelését a saját gyermekeiknek megfelelő meggyőződésüknek megfelelően. Az Egyezségokmány 26. cikke általános megkülönböztetés-mentességi elvet fogalmaz meg, amely a vallásra is kiterjed. Ez a vezérelv természetesen akkor ítélhető meg nehezen, amennyiben a gyermek két szülője eltérő vallású, és mind a ketten ragaszkodnak a maguk vallása szerinti neveléshez. Ez a konfliktus pedig akkor éleződik ki különösen, ha a szülők elváltak. A közös felügyeleti jog együttes döntéseket igényel hasonló helyzetben. Ha viszont nincs közös felügyeleti jog, a helyes értelmezés szerint egy emberi jog (alkotmányos alapjog) akkor sem szűkíthető le akként, hogy a vonatkozó döntés az egyik szülő „diktátuma” legyen. (Ez a rendkívül érzékeny problémakör főképp akkor eklatáns, ha az egyik vallás az erőszakos térítést írja elő. Ebből vezethető le többek között, hogy a vallásszabadság dogmatikailag az ún. „konkuráló alapjogok” közé sorolható.)

A vallásszabadság elve számos más szövegben is megjelenik, többek között a „Gyermek jogairól szóló nemzetközi egyezmény” 14. cikke nagyon világosan meghatározza ezt a kérdést.

Hasonlóképpen, az emberi jogokról szóló amerikai egyezmény 12. cikke kimondja, hogy mindenkinek joga van a vallásgyakorláshoz, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés fenntartásának vagy megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallás vagy meggyőződés megvallásának vagy terjesztésének szabadságát, akár egyénileg, akár másokkal együtt, nyilvánosan vagy magánéletben. Senki sem lehet alávetve olyan korlátozásoknak, amelyek sérthetik a vallása vagy meggyőződése fenntartásának vagy megváltoztatásának szabadságát.

Az Európai Unió Alapjogi Chartája is védi a gondolat, a lelkiismeret szabadságát és vallásszabadságot ugyanúgy, mint az Egyezmény (a Charta 10. cikke). Emellett a szülők jogait is rögzíti arra nézvést, hogy „gyermekeik nevelését és tanítását vallásukkal összhangban biztosítsák, filozófiai és pedagógiai meggyőződésüknek megfelelően tiszteletben kell tartani, az ilyen jog gyakorlását szabályozó nemzeti jogszabályokkal összhangban” (14. cikk 3. §). A vallásszabadság tehát szorosan érintkezik az oktatás szabadságával, az oktatáshoz való joggal is. (Ez részint egyéni alanyi jog, részint az oktatási intézmények közösségének kollektív joga is.)

A gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság fontosságát több alkalommal is hangsúlyozta az Emberi Jogok Európai Bírósága. Általánosságban a gondolatszabadság, lelkiismereti és vallásszabadságot a demokratikus társadalom egyik alapjának tekintik; sőt, az európai bírák a vallásszabadságot az identitás kialakítása egyik alapvető tényezőjének ítélik (ideértve a hívők identitását és életfelfogását). Valójában a Bíróság a vallásszabadságot az Egyezmény szerinti anyagi jog rangjára emelte, először közvetve, majd később közvetlenebbül.

Meg kell jegyezni, hogy az elmúlt tizenöt évben a Bíróság által a 9. cikk alapján vizsgált ügyek száma folyamatosan növekedett; ez a tendencia a vallásnak és a kapcsolódó kérdéseknek a társadalmi-politikai diskurzusban betöltött növekvő szerepével magyarázható.

A vallásszabadságba és ezzel kapcsolatos diszkrimináció tilalmába természetesen belefér a vallási közösségek strukturált szabályozása.[4]

Kereszténység az egyes alkotmányokban

Jóllehet az európai államok – az EJEB elemzett cikkei alapján is – a vallásszabadság talaján állnak, emellett kiemelt értéket tulajdonítanak a kereszténységnek.

A Ciprusi Alkotmány 2. cikkének megfogalmazása szerint a görög közösség tagjai azok a görög származású állampolgárok, akik anyanyelve a görög, a görög kulturális hagyományokat ápolják, és a görögkeleti egyházhoz tartoznak.[5] A török közösség tagjai azok a török származású állampolgárok, akik a török közösség tagjai anyanyelve a török, a török kulturális hagyományokat ápolják, és a muzulmán egyházhoz tartoznak. Ezek alapján megállapítható, hogy a ciprusi jogrendben az egyházhoz tartozás alkotmányos identitásképző tényező.

A Dán Királyság alkotmánya 4. cikkében leszögezi, hogy az Evangéliumi Lutheránus Egyház Dánia államegyháza, és ilyen minőségben az állam támogatja. 6. cikkében az alkotmány kimondja, hogy a mindenkori dán király az Evangéliumi Lutheránus Egyház tagja.[6]

A görög alkotmányt preambulumának megfogalmazása szerint „a Szent, Egylényegű és Oszthatatlan Szentháromság Isten nevében” alkották meg. A 3. cikk szabályozza az egyház és az állam viszonyát, mely kimondja, hogy

„Görögországban az uralkodó vallás: Krisztus kelet-ortodox egyházának vallása. Elismerve fejének a mi Urunk, Jézus Krisztus, Görögország ortodox egyháza elválaszthatatlanul egyesül hittételeiben a konstantinápolyi Nagy Egyházzal és Krisztusnak minden más azonos hitvallású egyházával, megtartva tántoríthatatlanul a szent apostoli, valamint a zsinatok által felállított kánonokat és a szent hagyományokat. Az egyház önálló és a hivatali tisztségükben lévő püspökök Szent Zsinata és az ebből létrehozott állandó Szent Zsinat vezeti.”[7]

Az ír alkotmány preambuluma a következőképpen szól „a legszentebb Szentháromság Isten nevében, akié minden hatalom, és akitől, mind végzetünktől, mind az emberek, mind az államok tevékenysége ered, mi Írország népe alázatosan elismerve kötelezettségeinket a mi Urunk, Jézus Krisztus felé, aki átsegítette atyáinkat évszázados megpróbáltatásainkon….” A 6. cikk alapján minden kormányzó, törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom Istennek alávetetten a néptől ered, mely jogosult meghatározni az állam elöljáróit, és végső soron eldönteni a nemzet irányvonalait érintő kérdésekről, a közjó kívánalmaival összhangban.[8]

Lengyelország alkotmányának preambuluma szerint „mi a Lengyel Nemzet – a Köztársaság valamennyi állampolgára, mindazok, akik hisznek Istenben, mint az Igazság, Jóság, és Szépség forrásában, mindazokkal, akik nem osztoznak ebben a hitben, de tiszteletben tartanak más forrásokból származó egyetemes értékeket…”[9]

Málta alkotmányának 2. cikkelye szerint Málta vallása az apostoli római katolikus vallás. Az Apostoli Római Katolikus Egyház szervei jogosultak a jó és a rossz tanítására. Az alkotmány szerint az apostoli római katolikus vallás tanítása a kötelező oktatás részeként minden állami iskolában biztosított.[10]

A Német Szövetségi Köztársaság alkotmányának preambuluma szerint: „Isten és ember felelőssége tudatában, attól az akarattól áthatva, hogy mint az egyesült Európa egyenjogú tagjai a világbékét szolgálja, a német nép alkotmányozó hatalmánál fogva meghatározza alaptörvényét.”[11]

Az olasz alkotmány 7. cikk alapján az állam és a katolikus egyház saját rendjükben egymástól függetlenek és szuverének. A 8. cikk (2) bekezdése szerint a katolikustól eltérő vallási felekezeteknek joguk van saját statútumaik szerint működni, ha azok az olasz jogrenddel nem ellentétesek.[12]

A spanyol alkotmány 16. cikkének (3) bekezdése alapján egyetlen vallás sem bír állami jelleggel. Az állami szervek figyelembe veszik a spanyol társadalom vallásos érzelmeit és ennek megfelelően együttműködést alakítanak ki a katolikus egyházzal és a többi felekezettel.[13]

A vallásszabadság sajátos megítélése Görögországban

Görögország számos ügyben megsértette az EJEE 9. cikkét, szinte hivatalos állami rangra emelve a diszkriminációt.[14] Ugyanis rendkívül érdekes az alkotmányos szabályozás a hellén államban. A vallásszabadság elvi deklarálása mellett a görög ortodox egyház szinte államegyház. Továbbá a hittérítés bűncselekménynek számít. Ezt – elsőre meglepő módon – a Bíróság nem tartja önmagában aggályosnak. (A jogvédő intézmény disztingvál ama tekintetben, hogy a térítés erőszakos vagy visszaélésszerű-e. Ezzel a megközelítéssel viszont egyetérthetünk.) A Kokkinakis v. Görögország (1993) sz. ügyben a Bíróság sajátos precedenst teremtett azáltal, hogy a Jehova Tanúi nevű egyház nevében térítők elítélését nem tartotta aggályosnak. Nem ítélte azonban szükségesnek és arányosnak az előbbiekért kiszabott 4 hónapos szabadságvesztést.

Larissis és társai Görögország elleni ügye[15] a következő tanulságokkal jár. A görög légierőnél szolgáló 3 tiszt volt a kérelmező, akik a pünkösdista egyház tagjai voltak. Ennek hittörekvései a Biblia tanításához való visszatérés, a tiszta evangélium hirdetése, az egyház anyagiasodásának visszafogása mellett a közösségi hitéletet is tartalmazzák. Az 1363/1938. számú görög törvény alapján elítélték őket alárendelt katonák hittérítése miatt, illetőleg polgári személyekkel szembeni hittérítés miatt. Ők sérelmesnek tartották ezt az Egyezmény 9. cikke (gondolati-, lelkiismereti- és vallásszabadság), illetve az Egyezmény 7. cikke (büntetés kiszabásának tilalma törvényi rendelkezés nélkül) tekintetében. Az 1363/1938. számú törvény 4. cikke alapján vádat emeltek a 3 kérelmező ellen „hittérítés bűncselekményére” hivatkozva. Ezen cikk értelmében bűncselekményt követ el az, aki hittérítést végez, amelyen érteni kell

„különösen bármilyen közvetlen vagy közvetett szándékot arra, hogy valaki különböző vallásos meggyőződését áthassa abból a célból, hogy ezt megváltoztassa, bármilyen szolgáltatás vagy annak ígértével, avagy erkölcsi vagy anyagi segítségnyújtás ígéretével, akár pedig csalárd módon, akár tapasztalatlansága kihasználásával vagy kihasználva bármilyen szükséghelyzetet, szellemi gyengeségét vagy hiszékenységét.”

Az 1975. évi Görög Alkotmány 3. cikke az alábbiakat deklarálta.

„1. Görögországban az uralkodó vallás a keresztény keleti ortodox egyházé. A görög ortodox egyház, mely fejének ismeri el a mi Urunkat, Jézus Krisztust, tartósan egyesült doktrinálisan a konstantinápolyi nagy egyházzal és az azzal közösségben levő más keresztény egyházakkal, megváltoztathatatlanul betartja, mint a többi egyház a szent apostoli és zsinati egyházi törvényeket és a szent tradíciókat. Független és a Szent Zsinat irányítja, mely a hivatalban levő valamennyi püspökből áll és az állandó Szent Zsinat útján úgy áll össze, ahogy azt az egyház statútumában lefektették, összhangban az 1850. június 29-i pátriárkai rendelet és az 1928. szeptember 4-i zsinati törvény rendelkezéseivel.
2. Az egyház kormányzati rendszere az állam egyes területi egységeiben nem működhet az előbbi szakasz rendelkezéseivel ellentétesen.
3. A Szentírás szövege megváltoztathatatlan, hivatalos fordítást bármely nyelvre a független görög egyház és a konstantinápolyi nagy keresztény egyház előzetes hozzájárulása nélkül nem készíthető.”

A Görög Alkotmány 13. cikke – az előzőekkel is összefüggésben – a következőket mondja ki.[16]

„1. A lelkiismereti szabadság vallási ügyekben sérthetetlen. A személyes és politikai jogok gyakorlása nem függhet az egyén vallási meggyőződésétől.
2. Bármely elismert vallás szabadon gyakorolható, az egyének szabadon végezhetik vallásos szertartásaikat, minden akadályoztatás nélkül a jog által védetten. A vallási szertartások elvégzése nem sértheti a közrendet vagy a közerkölcsöt. A hittérítés tilos.
3. Minden elismert vallás lelkészét ugyanolyan módon felügyeli az Állam és ugyanazok a kötelezettségeik, mint az uralkodó egyház lelkészeié.
4. Senki sem mentesíthető az állammal szemben fennálló kötelezettségeinek teljesítése alól vagy senki sem tagadhatja meg vallási meggyőződésből, hogy engedelmeskedjék a törvénynek.
5. Csak a törvény által előírt eskü letétele követelhető meg a törvény által meghatározott formában.”

A kérelmezők elsősorban azt panaszolták, hogy a görög törvényeknek a hittérítést büntető rendelkezései nem eléggé kristálytiszta megfogalmazásúak a bűncselekmény definiálásában, és alkalmazásuk esetükben indokolatlan beavatkozást valósított meg vallásos gondolatszabadságukhoz való jogukba.

(A Bíróság kiemelte, jóllehet a vallásszabadság elsődlegesen a hazai egyházi fórumtól függ, ez magában foglalja ezen felül még különösen a vallás kifejezésre juttatását is, ide sorolva a hozzátartozók meggyőzésének jogát is. A 9. cikk mindazonáltal nem mentesít bárminemű vallás vagy hit által motivált cselekményt. Így nem védi a rosszhiszemű hittérítést, mint amely abban nyilvánul meg, hogy anyagi vagy szociális előnyt kínálnak fel, avagy önkényes nyomást gyakorlásában, annak érdekében, hogy valamely egyházhoz csatlakozzanak.)

Az államok a Bíróság szerint megtehetik, hogy különleges rendelkezéseket léptessenek hatályba a hadsereg tekintetében, az alárendeltek jogainak és szabadságainak védelmében a zaklatók vagy hatalommal visszaélők ellen. Ennek oka, hogy a katonai hierarchikus struktúra befolyása miatt egy alárendelt hátrányt szenvedhet, ha visszautasítja feljebbvalóját, aki kvázi téríteni próbálja.

Konkrét ügyünkben a belső eljárásban előhozott bizonyítékokra alapozva a Bíróság megállapította, hogy a három katona, akikkel a kérelmezők vallásos disputát folytattak, bizonyos nyomásnak voltak kitéve, tekintettel a kérelmezők magas tiszti beosztására. A Bíróság kiemelte továbbá, hogy a kérelmezőkkel szemben meghozott intézkedések nem számítanak különösen súlyosnak; inkább megelőző, mint megtorló jellegűek voltak. Figyelemmel az eset összes körülményére, a Bíróság ezen szankciókat nem találta aránytalannak és nem ítélte meg úgy, hogy a szóban forgó intézkedések megsértették volna a 9. cikket a kérelmezőknek a katonákkal szembeni hittérítés miatti elítélésük miatt.

Eltérően ítélte meg azonban a Bíróság a polgári (tehát nem katonai) személyek tekintetében megvalósult hittérítést. Az EJEB kardinális jelentőséget tulajdonított azon ténynek, miszerint a háromból két kérelmező nem gyakorolt nyomást a megtéríteni szándékozott civilekre olyan módon, miképpen azt a katonákkal szemben tette. Nem találta úgy a Bíróság, hogy e polgári személyek különös védelemre tarthatnának igényt. Ennek kapcsán megállapítást nyert, hogy a kérelmezők nem gyakoroltak önkényes nyomást rájuk. Ebből következik, hogy a két kérelmezővel szemben a polgári személyek hittérítésére hivatkozással hozott szankciók indokolatlanok voltak és ekképp megsértették a Római Egyezmény 9. cikket.

(A Bíróság szerint a 9. cikk 2. pontjában található „törvényben megfogalmazott” kifejezés arra hív fel, hogy a szóban levő törvény megfelelőképpen hozzáférhető legyen az egyének számára és igen pontosan kifejező legyen, hogy az egyének magatartásukat irányíthassák. A Bíróság, a 9. cikk esetében is úgy döntött, hogy a vitatott intézkedések „törvényben meghatározottak” voltak. Nem állapították meg továbbá a véleménynyilvánításra vonatkozó 10. cikk sérelmét.[17])

Bibliográfia

Czigle János Tamás: Az Európai Unió Bíróságának munkahelyi vallásszabadsággal kapcsolatos joggyakorlata, Doktori értekezés, Budapest, PPKE, 2021.

Grád András: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve, Budapest, Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központ, 2005.

Köbel Szilvia: A vallási közösségek működésének strukturált szabályozása az egyházügyi törvényben, Magyar Jog, LVIII. évf., 2021/4.

Shah, Dian A. H.: Constitutions, Religion and Politics in Asia: Indonesia, Malaysia and Sri Lanka, Cambridge, Cambridge University Press, 2017.

Trócsányi László – Badó Attila (szerk.) Nemzeti alkotmányok az Európai Unióban, Budapest, Complex Kiadó, 2005.

Hivatkozások

  1. İzzettin Doğan and Others v. Turkey, 26 April 2016; no. 62649/10; 160., 166. ↑
  2. Ld. még ehhez Czigle János Tamás: Az Európai Unió Bíróságának munkahelyi vallásszabadsággal kapcsolatos joggyakorlata, Doktori értekezés, Budapest, PPKE, 2021. ↑
  3. Vö. Shah, Dian A. H.: Constitutions, Religion and Politics in Asia: Indonesia, Malaysia and Sri Lanka, Cambridge, Cambridge University Press, 2017. ↑
  4. Köbel Szilvia: A vallási közösségek működésének strukturált szabályozása az egyházügyi törvényben, Magyar Jog, LVIII. évf., 2021/4, 247–255. ↑
  5. Ciprusi Alkotmány 2. cikk ↑
  6. Dán Királyság Alkotmánya 4. cikk ↑
  7. Ld. Görögország Alkotmánya, Preambulum ↑
  8. Ld. Írország Alkotmányának Preambuluma ↑
  9. Ld. Lengyelország Alkotmánya, Preambulum ↑
  10. Málta alkotmányának 2. cikk ↑
  11. Ld. német Alaptörvény Preambuluma ↑
  12. Olaszország Alkotmánya 7. cikk ↑
  13. Spanyolország Alkotmánya 16. cikk ↑
  14. Grád András: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve, Budapest, Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központ, 2005. 450. ↑
  15. Larissis and Others v. Greece, 24 February 1998; nos. 23372/94, 26377/94 and 26378/94 ↑
  16. Trócsányi László – Badó Attila (szerk.) Nemzeti alkotmányok az Európai Unióban, Budapest, Complex Kiadó, 2005, 1064. ↑
  17. Ld. még a fenti kérdéskörhöz Schanda Balázs: Véleményszabadság vs. vallásszabadság, Acta Humana, III. évf., 2015/6, 19–24. ↑
Beküldve:

Lajos Edina: Jogértelmezés és erkölcs

Először is tisztázandó, miért szükséges értelmezni a jogot. Főképp azért, mert eleve a szövegeket interpretálni kell, a jog pedig nyelvi egységekben manifesztálódik. Másrészt mivel a megfogalmazott jog absztrakt, a jogalkalmazás során a törvényi tényállást össze kell egyeztetni a történeti tényállással, ez pedig szintén jogértelmezést igényel.

Miképpen érvényesül az erkölcs az egyedi döntési szinteken az állampolgárok (és más személyek) tekintetében? Természetszerűleg főképp akkor, ha az arra hivatott szervek által megalkotott jogszabályok megfelelnek a legalapvetőbb erkölcsi követelményeknek. A népszuverenitást megtestesítő parlament ugyanis kvázi a társdalomban uralkodó közerkölcsöt hordozza. Amennyiben a megalkotott jogszabályok az alapjogokat (és így az abba abszorbeálódó erkölcsi elvárásokat) nem tükrözik, akkor nyitva áll azokkal szemben a normakontroll lehetősége. Ez e sorok írója későbbi külön publikációjának lesz tárgya. Azt is megállapíthatjuk, hogy a veszélyhelyzet problémái egyedi helyzetekre vetítve sok erkölcstelenséget eredményezhettek volna, ha a jogalkotó nem reagál rugalmasan számos kérdéskörre.[1]

Hogyan érvényesül az erkölcs az előbbi szempontok szerint – vélelmezhetően – helytálló jogszabályok alkalmazása vonatkozásában?

A legnagyobb kérdés, hogy a jogszabályi helyek közötti nyitottság, a jogalkalmazói mozgástér kitöltése tekintetében melyik interpretációs megoldást választjuk. A jogelméletben, illetve ennek nyomán a joggyakorlatban egy klasszikus négyes jogalkalmazási módszertan alakult ki, melyet sokáig a jogi oktatásban szinte evidenciának tartottak. E négy interpretációs technika: a nyelvtani, logikai, rendszertani és a történeti.[2]

Az ún. Bielefeldi-kör nyomán Magyarországon Pokol Béla teljesítette ki az addig oktatott négy helyett a jog értelmezésnek 12 módszerét, amelyet aztán Cservák Csaba és Tóth J. Zoltán[3] vitt tovább a hazai szakirodalomban.

1. Jogértelmezés a normában használt kifejezések hétköznapi jelentése alapján. Tehát a szavak, szintagmák átlagos állampolgár számára valószínűleg irányadó jelentéséből indul ki ezen metódus.[4] Már itt kiemelhetjük, hogy ennek kapcsán merülhet fel konkrét esetekben legtöbbször az erkölcsi normák megsértése.

2. Interpretáció a jogi szövegben használt kifejezések esetleges speciális-technikai jelentése szerint. Ez egy adott szakma gyakorlásával összefüggésben felmerülő jelentése alapján értelmezi a nyelvi elemeket, amit egy témában érintett szakember számára jelenthetnek.

3. A kontextuális nyelvtani típus a szövegösszefüggés egésze (az adott jogszabály) alapján értelmezi a nyelvi elemeket. (Vagy az összességében irányadó jogszabályok egészébe illesztve értelmez, de ez már átvezet bennünket a következő kategóriába.)

4. A doktrinális-jogdogmatikai, jogirodalmi értelmezés. Ez a metódus a jogtudomány eredményeiből, a jog ellentmondás-mentes rendszeréből indul ki, ahol elvileg minden kifejezés pontos helye megvan, az adott jogterületre különösen jellemző belső összefüggések alapján. (Tehát ez a módszer a kontextuális interpretációt bővíti, ugyanis nem az adott szövegben elfoglalt rendeltetésből, hanem mintegy az összes jogi szövegből, a jog egészének rendszeréből indul ki.) A jogdogmatika több évszázados szerves fejlődése miatt megállapítható, hogy e módszerbe is áttételesen beépülhetnek a (keresztény) erkölcsi szempontok. A római jogi gyökerű magánjogi dogmatika fejlődésére ugyanis az is ráhatást gyakorolt, amikor a Római Birodalomban a kereszténység államvallás lett.

5. A joglogikai maximák, jogelvek mentén történő értelmezés. Ezen típus a formállogika elvei alapján von le következtetéseket. Ezek az antik gyökerű magvas gondolatok szintén magukban hordoznak erkölcsi alapú vezérelveket. (Például argumentum ad absurdum, argumentum a minore ad maius / a maiore ad minus, stb.)

6. A (bírói) precedenseken alapuló értelmezés. A módszer a (szokásjogilag vagy írott jogi értelemben) kötelező bírói gyakorlat eredményeiből indul ki. Az angolszáz igazságszolgáltatás jogalkotó precedensei helyett a kontinentális rendszer jogértelmező precedenseket használ.

7. Az analógia révén történő értelmezés. Amennyiben egy kérdés rendezésére – deklaráltan – nincs irányadó jogi norma, akkor egy hasonló történeti tényállásra vonatkozó törvényi tényállást kell alapul venni. (Ez a büntetőjog tekintetében tilalmazott.) Ennek erkölcsi megalapozása, hogy hasonló helyzeteket hasonlóan kell eldönteni, mert más hozzáállás diszkriminációt eredményezne, ami a legnagyobb erkölcstelenségek egyike.

8. A jogági alapelvek mentén való jogértelmezés. A megoldást az adott jogág saját, belső összefüggés-rendszerét tükröző jogelvei alapján vezeti le az értelmező. (Ide tartozhat az általános jogelvek szerinti értelemzés is, de az már álláspontom szerint némileg átvezet a jogdogmatikai típusba.)

9. A (meghatározható) jogalkotó vélelmezhető akarata szerinti interpretáció. A konkrét jogszabályt megalkotó intézmény (pl. a magyar Országgyűlés az adott törvényhozás során) által valóban elérni kívánt célt, egy adott társadalmi probléma megoldására adott válaszát alapul véve vezeti le a lehetséges értelmet.

10. A jogszabály elvont célja szerinti értelmezés. Ez nem az adott jogalkotó akaratából indul ki, hanem abból, hogy vajon egy ilyen jogszabállyal egy ideális jogrendszerben mit akarhattak helyes esetben elérni.[5]

11. Az alkotmány (és az alapjogok) fényében való értelmezés. Abból indul ki, hogy az adott jogszabálynak milyen értelemzése teljesítené ki legjobban az alapjogok érvényesülését és garantálását.[6] Ez már nagyon közel áll az erkölcsi jellegű jogértelmezéshez.

12. Témánk aspektusából a legfontosabb: A jog mögötti etikai elvek alapján való interpretáció. Az adott társadalomban általánosan elterjedt morális szabályokat, az irányadó közerkölcs szerinti felfogást alapul véve értelmezi a kérdéses normát.[7]

Kijelenthetjük, hogy a kontinentális – és így a magyar – jogalkalmazásban a kifejezetten erkölcsi jellegű jogalkalmazásnak nincs kultúrája. Főképp nem annak, hogy ezt (mármint az etikai interpretációt) a bíróságok még kifejezetten deklarálnák is. Inkább az az elképzelhető, hogy – legföljebb – az erkölcsi jellegű jogértelmezést az alkotmányt (és a benne foglalt alapjogokat) zsinórmértéknek tekintő interpretációba olvasztva használják a jogalkalmazó szervek.

Az alkotmányos alapjogok szerinti értelmezés csak az egyik módszer, de segítségünkre lehet a megfelelő interpretációban. Amennyiben minden metódus ugyanazon eredményre vezet, akkor egyértelmű az eredmény. Ám ha kétség merül fel, akkor ki kell választani adott esetre nézvést a helyes módszert. Álláspontom szerint a 12-ből a jogszabály célja szerinti kategória lehet a perdöntő, amely, ha konklúziója találkozik az alapjogi és erkölcsi módszerrel, segíthet felülbírálni a szó szerinti nyelvtani metódust. Ez akkor elfogadható, ha legalább a szövegkontextus lehetővé teszi a kompromisszumos eredményt. (További, mindezidáig egzakt módon megválaszolatlan elméleti kérdés lehet, hogy vajon az alaptörvény-ellenességet jelent-e, ha egy jogszabálynak több különböző helyes értelmezése létezik. Vagy ez már önmagában olyan fokú jogbizonytalanság, hogy sérti az alkotmányosságot és így az alapjogokat?)

Ahogy azt már jeleztem az új Alaptörvény 28. cikke már meghatároz egyfajta kívánt sorrendet az interpretáció módszerei tekintetében: a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik.

Az Alaptörvény módosított 28. cikke a következők szerint rendelkezik. A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak. Látjuk tehát, hogy a kiindulópont a szöveg, de a jogszabály célja szerinti és az alkotmány fényében való interpretációt emeli ki még az Alaptörvény. (Viszont némileg keveredik a jogszabály célja és a jogalkotó szándéka szerinti módszer, mert a preambulum és az indokolás a konkrét jogalkotó szándékára utal – ellenben a 28. cikk szövegével, amely a „jogszabály célja” kifejezést használja.) Megjelenik a jog mögötti etikai értelmezési szempont is.

Ki kell emelnünk, hogy a jogszabályok gyakran visszautalnak erkölcsi szabályokra, jogilag kötelezővé téve az erkölcsös magatartást, vagy megtiltva az erkölcstelenséget. Előfordul, hogy (negatív) jogkövetkezményt fűznek az erkölcstelen magatartáshoz.[8] Semmis az a szerződés, amely nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik.[9] Ki lehet tagadni az öröklésből azon személyt, aki erkölcstelen életmódot folytat.[10] A „jó erkölcsbe ütközik” és az „erkölcstelen” fogalmakkal a jogalkotó kifejezetten etikai normarendszert illeszt be a jogba, „anélkül hogy megismételné, pontosan rögzítené azokat a szabályokat, amelyek kiváltják a jogkövetkezményt (a szerződés semmisségét, kikényszeríthetetlenné válását, illetve a remélt törvényes örökrésztől való megfosztást)”. Az erkölcsre utalás révén elkerülhetők bizonyos ismétlések, másrészt nagyobb mozgásteret adnak a jogalkalmazónak. A bíró a tényállás olyan elemeit is tekintetbe tudja venni, amelyekre a jogalkotó ad absurdum nem gondolt.[11]

Lehetséges-e erkölcsi alapon contra legem jogalkalmazást végrehajtani? Úgy is kérdezhetnénk, lehetséges-e közvetlenül alkalmazni az alapjogokat? (Mert a kontinentális jogrendszerben teljességgel kizárt, hogy erkölcsi normákat szubszumáljunk alkalmazandó jogként.[12]) E vonatkozásban is különböztetnünk kell az alapjogok közvetlen alkalmazása, illetve az Alaptörvény közvetlen alkalmazása között. Utóbbi valójában magában foglal egyéb alkotmányos elveket és értékeket. Továbbá tételes, egzakt normákat is. Példának okáért említhetjük a köztársasági elnök megválasztásának szabályait, amelyeket csak az Alaptörvény tartalmaz. Az Alaptörvény közvetlen alkalmazhatóságának általános tilalma esetén ad absurdum nem is választhatnánk államfőt.[13]

Kijelenthetjük, hogy a magyar (mint kontinentális) jogrendszerben nem lenne szerencsés megengedni, hogy a bírák,[14] hovatovább az állampolgárok félretolhassák a nekik nem tetsző jogszabályt, ha az szerintük sérti az Alaptörvényt, amennyiben van az esetre alkalmazható tételes jogszabály. (Ilyenkor mód nyílik a bírói eljárás felfüggesztésére.) Azonban e mondatban is benne volt egy kiskapu: mi van, ha nem létezik ilyen norma. A textualista, túlzottan szöveghez tapadó jogértelmezést követő bíráknak ugyanis sokszor célszerűbb, ha konkrét esetre való szubszumálhatóságot imitálnak, ahelyett, hogy belátnák: az adott kérdést egész pontosan nem rendezi tételes jogszabály.[15]

Az alapjogok rendkívüli fontosságát senki nem vonhatja kétségbe. Azok nélkül nem képzelhető el alkotmányos jogállam[16] és demokratikus berendezkedés. A probléma a kizárólag alapjogokra fókuszáló szemlélettel van, mert azok túlságosan absztraktak, átmoralizáltak és átpolitizáltak. Rendkívül nagy a nyitottság a megfogalmazásukban, igen szubjektív értelmezési lehetőségekre nyitnak módot. Éppen ezért, mint fentebb említettük, a gyakorlatban gondot okozhat alapjogi síkon félretolni konkrét, tételes jogszabályokat. (Főképp akkor problematikus ez, ha egyéni érdek vagy politikai befolyás vezérli a szubjektivitást.)

A valódi alkotmányjogi panasz az a jogintézmény, amely lehetőséget teremt a jogalkotás és a jogalkalmazás összetett folyamatából fakadó, erkölcstelenséget is jelentő alapjogsértés kiküszöbölésére.[17]

Bibliográfia

Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Arató Balázs – Cservák Csaba: A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről, Jogelméleti Szemle 2020/2.

Bíró György – Lenkovics Barnabás: Magyar polgári jog – Általános tanok. Miskolc, Novotni Kiadó, 1997.

Cservák Csaba: A jogértelmezés és az alkotmányértelmezés egyes módszerei, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, VI. évf., 2016/2.

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2018.

Cservák Csaba: Az alapjogok (és az Alaptörvény) érvényesüléséről, alkalmazhatóságáról, Jogelméleti szemle, 2017/3.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIT, Jogtudományi Különszám, 2021.

Juhász Imre: Alapjogok és polgári perrendtartás: A Pp. szabályainak vizsgálata az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Menyhárd Attila – Varga István (szerk.): 350 éves az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara : a jubileumi év konferenciasorozatának tanulmányai, Budapest ELTE Eötvös Kiadó, 2018.

Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022.

Miskolczi-Bodnár Péter: Az erkölcs és a jog szoros kapcsolata, Polgári Szemle, XI. évf., 2015/4-6.

Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2.

Pokol Béla: Jogelmélet, Budapest, Századvég Kiadó, 2005.

Pongrácz Alex (szerk.): Ünnepi tanulmányok a 65 éves Cs. Kiss Lajos tiszteletére. Ut vocatio scientia, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021.

Sári János: A rendes bíróságok alapjogi bíráskodása, Jogtudományi Közlöny, LXI. évf., 2006/1.

Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT, 2020/1.

Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara

Tóth J. Zoltán: Jogértelmezési módszerek a bírói gyakorlatban, Jogelméleti Szemle, 2009/4.

Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015.

Hivatkozások

  1. Vö. Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT, 2020/1, 8.; ill. Stumpf István: Állam és alkotmányosság a járvány hálójában, in Pongrácz Alex (szerk.): Ünnepi tanulmányok a 65 éves Cs. Kiss Lajos tiszteletére. Ut vocatio scientia, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021, 435–452. ↑
  2. Bíró György – Lenkovics Barnabás: Magyar polgári jog – Általános tanok. Miskolc, Novotni Kiadó, 1997, 142. ↑
  3. Tóth J. Zoltán: Jogértelmezési módszerek a bírói gyakorlatban, Jogelméleti Szemle, 2009/4. ↑
  4. A továbbiakban ld. Cservák Csaba: A jogértelmezés és az alkotmányértelmezés egyes módszerei, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, VI. évf., 2016/2, 57–59. ↑
  5. Ez a felfogás közel áll az érdekkutató jogtudományhoz. Eszerint minden jogszabállyal valamilyen társadalmi érdekkonfliktust akarnak megoldani, ez a cél vezérli a megalkotását. A jogalkalmazás során meg kell találni, hogy a jogalkotó vajon kinek az érdekeit kívánta védeni, ideális esetben milyen célt akarhatott megvalósítani. Ld. Pokol Béla: Jogelmélet, Budapest, Századvég Kiadó, 2005, 296–299. ↑
  6. Uo. ↑
  7. Az USA-ban egy elterjed és neves eset volt a Holy Trinity-ügy. Az Egyesült Államokban szigorú büntetés (akár szabadságvesztés) sújtotta a munkavállalási engedély nélkül dolgozókat. Egy kisegyház pedig így foglalkoztatott lelkészeket, akik köztiszteletre méltó karitatív munkát végeztek. A Legfelsőbb Bíróság viszont a lelkészek magasrendű értékeire hivatkozva kifejezetten erkölcsi döntést hozott contra legem. Ld. Pokol: Jogelmélet, 182. ↑
  8. Ld. Miskolczi-Bodnár Péter: Az erkölcs és a jog szoros kapcsolata, Polgári Szemle, XI. évf., 2015/4-6, 27–33. ↑
  9. Ld. Ptk. 6:97. §-a. ↑
  10. Ptk. 7:78. § (1) bekezdés e) pont ↑
  11. Ld. Miskolczi-Bodnár: Az erkölcs és a jog, 29–31. A devizahitel-szerződések kapcsán lefolytatott perekben az ítéletek például a jó erkölcs fogalmát értelmezték az új típusú, hosszú távra szóló és e körülményekből fakadóan fokozott kockázattal járó ügyletek esetén. ↑
  12. Mint ahogy az USA-ban (ritkán) előfordul. ld. uo. ↑
  13. Ld. erről még Cservák Csaba: Az alapjogok (és az Alaptörvény) érvényesüléséről, alkalmazhatóságáról, Jogelméleti szemle, 2017/3, 15–25. ↑
  14. Sári János éles különbséget lát úgy általában a bírák és a (korábbi nevén) Legfelsőbb Bíróság alapjogi bíráskodás között, különösen a jogegységi határozatok lehetősége miatt. Példát is említ, amikor az LB a tételes jogi kizáró rendelkezések félretolásával jogorvoslati lehetőséget nyitott meg egyes államigazgatási ügyekbe. (Tegyük hozzá, hogy a Kúria jogegységesítő hatáskörének bővülése tovább erősíti ezen tendenciát.) Ld.: Sári János: A rendes bíróságok alapjogi bíráskodása, Jogtudományi Közlöny, LXI. évf., 2006/1, 7. ↑
  15. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2018. ↑
  16. Ez annak ellenére igaz, hogy egyes szerzők, közéleti gondolkodók tetszés szerint, hektikusan belemagyarázhatják saját szubjektív álláspontjukat a jogállam képlékeny fogalmába. Vö. Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015, 228.; ill. Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2, 31–40.; ill. Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara ↑
  17. Vö. Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022, 59–77.; Juhász Imre: Alapjogok és polgári perrendtartás: A Pp. szabályainak vizsgálata az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Menyhárd Attila – Varga István (szerk.): 350 éves az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara : a jubileumi év konferenciasorozatának tanulmányai, Budapest ELTE Eötvös Kiadó, 2018, 146–157.; Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 502–515.; ill. Arató Balázs – Cservák Csaba: A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről, Jogelméleti Szemle 2020/2, 3–14.; valamint Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, Jogtudományi Különszám, 2021. ↑

 

Beküldve:

Mercz Mónika: Alkotmányos identitás a tagállamokban – és az EU-ban?

Miért fontos az ún. „alkotmányos identitás”?

Ahhoz, hogy egy állam alapvető funkcióiról folytassunk diskurzust, szükséges néhány alapfogalom meghatározása, amelyek mentén felépíthetjük ezeknek a funkcióknak koherens rendszerét, amelyek az unió hatáskörmegosztás keretei között autonóm módon érvényesülnek. Az uniós szerződések jelenleg olyan kötelezettséget rögzítenek az EU számára, amely alapján az Unió tiszteletben tartja a tagállamok

„nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is. Tiszteletben tartja az alapvető állami funkciókat, köztük az állam területi integritásának biztosítását, a közrend fenntartását és a nemzeti biztonság védelmét. Így különösen a nemzeti biztonság az egyes tagállamok kizárólagos feladata marad.” [EUSz 4. cikk (2)]

Ez alapján tehát a tagállam alapvető politikai és alkotmányos struktúrái alkotnak egy keretet, amelyek keretek között válik értelmezhetővé az alapvető állami funkciók – szuverenitástól elválasztott – kérdése és ezen funkciók pontos mibenléte az azokhoz kapcsolódó olyan tagállami hatáskörökben, amelyekben érintett (lehet) a hatáskör-transzfer az uniós döntéshozatali folyamatok vonatkozásában.

Az alapvető állami funkciók és az alkotmányos identitás kérdésköre az Európai Unió szabályozási szintjén a Lisszaboni szerződésben, egészen pontosan az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) 4. cikk (2) bekezdésében merül fel. Az EUSZ 4. Cikk (2) bek. fejlődését már többen vizsgálták történeti szempontból,[1] és a történeti vizsgálat sokat segíthet az egyes kifejezések mögött meghúzódó jogalkotói szándék feltárásában.

A rendelkezés értelmében az Unió irányából kiemelt tiszteletet élvez mind az államok jogi, Szerződések előtti egyenlősége, mind pedig nemzeti identitásuk. Itt a szöveg a nemzeti identitás inherens részének tekinti az alapvető politikai és alkotmányos berendezkedést, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is.

De mit takar pontosan az identitás kifejezés? Fontos kiindulópont, hogy filozófiai szempontból „az a logikai törvény, amely szerint minden fogalomnak adott időben és vonatkozásban önmagával azonosnak kell lennie. Jelenti továbbá az önmagunkkal, vagy valamely csoporttal való azonosulás érzését is”.[2] Az identitás azonban soha nem statikus, hanem egy dinamikus, interaktív folyamat, amely teljes mértékben személyes, mivel azt mindenkinek állandóan és folyamatosan kell felépítenie.[3] Az alkotmányos identitás természetesen szélesebb skálán való gondolkodást kíván meg az egyének identitásának vizsgálatánál. Személyek szervezett csoportja is viselkedhet egyfajta identitást felvéve, azzal összhangban és annak mentén.[4] Mindez lehet vallási,[5] kulturális,[6] nemzeti,[7] és még sok más.[8] A kollektív identitás sajátossága, hogy bár az azt létrehozó entitások egységes akaratából jön létre, szükségszerűen formálja is az azt létrehozó entitásokat.[9]

Mindez hasonló gondolkodási struktúrát eredményez, mint a történeti alkotmányok alkotmányjogi fogalma, amely összeforr a nemzet történelmével és azzal párhuzamosan, organikusan fejlődik. Ugyanakkor a tény, hogy egy államnak nincs kartális alkotmánya, nem befolyásolja az alkotmányos identitás természetét.[10] Mindezt alátámasztja az is, hogy az Alkotmánybíróság a történeti alkotmány vívmányait Magyarország alkotmányos önazonossága körében nevesíti.[11]

Egy nemzet, ország identitásának vizsgálata sokrétű kérdéseket vet fel. Az identitáson belül annak személye, azaz alanya úgy kerül meghatározásra, mint „egy személy alapvető, esszenciális lénye, amely megkülönbözteti őt másoktól, különös tekintettel az önvizsgálat tárgyára, vagy visszaható cselekvésre.”[12] Az alkotmányos identitás tárgykörében azonban nehézségeket vet fel az alany fogalmának egyértelmű lehatárolása, hiszen az többértelmű. Utalhat ez a kifejezés az alkotmányos rendszert életre hívó és meghatározó közösségre, az alkotmányozó hatalom letéteményeseire vagy az alkotmány tárgyára is.[13] Fontos a téma szempontjából a nemzet fogalma is. A nemzet egyes érvek szerint egy olyan közösség, amelyet történelmi-kulturális kötelék köt össze, és egy területen vagy államban él, azonban a nép fogalmától el kell határolni, és több fogalmi meghatározása is lehetséges.[14]

Az alkotmányos identitás-fogalom két komponensét külön is érdemes vizsgálat tárgyává tenni: kell beszélni az alkotmányról[15] és az identitásról[16] is. Ez azt is előirányozza, hogy az identitásképzés folyamatát magát az alkotmányos közösség által létrehozott alkotmányos berendezkedés alapjául szolgáló, egyúttal azt megtestesítő alkotmány hívja életre,[17] amely a társadalmi-politikai közösségtől elválaszthatatlan.[18] Az alkotmány, mint a nemzeti szuverenitást megtestesítő fogalom, mindig egy adott államhoz kötődik.[19] Miután 2018. június 20-án az Országgyűlés elfogadta az Alaptörvény 7. módosítását, Magyarország alkotmányos önazonossága, mint védendő alkotmányos érték az Alaptörvény részévé vált. Ennek megfelelően Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme immár az állam minden szervének kötelessége [Alaptörvény R) cikk (4)].

Az alkotmányos önazonosság vizsgálata körében érdemes figyelemmel lennünk az Alkotmánybíróság 32/2021. (XII. 20.) AB határozatára,[20] amelyet absztrakt Alaptörvény-értelmezés hatáskörében eljárva hozott. Bár az Alkotmánybíróság három rendelkező részt fogalmazott meg,[21] nem adott választ minden kérdésre. Sőt, az indítványozó Kormány szabad belátására bízta az uniós jogból eredő jogi kötelezettség végrehajtását,[22] ami értelmezhető oly módon is, hogy a magyar Alkotmánybíróság a lengyelhez hasonlóan[23] az identitás erősödését preferálja az uniós jog érvényesülésének elősegítésével szemben.[24] Az emberi méltóság és alkotmányos identitás vizsgálata során az Alkotmánybíróság arra a kérdésre fókuszál, hogy a közös hatáskörgyakorlás, illetve annak hiányos érvényesülése felveti-e az Alaptörvényben biztosított alapvető jogok és szabadságok sérelmét. Arra a következtetésre jut, hogy a „közös hatáskörgyakorlás hiányos érvényesülése”[25] maga után vonja a „demokratikus felhatalmazás nélküliség” állapotát, egyféle „mulasztásos ultra vires” lehetőségét. Ha tehát a mindez a magyar állampolgárok alapjogait sértő módon valósul meg a hatáskörgyakorlás, úgy a magyar állam, intézményvédelmi kötelezettségének keretében gondoskodni köteles e jog védelméről. Az alkotmánybíróság a közös hatáskör hiányos érvényesülése tekintetében az alkotmányos önazonosság tartalmát igyekezett konkretizálni, kiemelve ennek szuverenitással való kapcsolatát. A határozat elméleti különbséget tesz a nemzeti és az alkotmányos identitás fogalma között. Értelmezésében az alkotmányos önazonosság szűkebb fogalom, az alkotmány keretein kívüli nemzeti identitás jogi leképeződése, amelyet az alkotmányozó hatalom az alkotmányban rögzít. Az uniós jog körében definiált „nemzeti identitás” és az „alkotmányos önazonosság” viszonyáról elmondható, hogy ezek azonos jelentéssel bírnak, és fogalmuk folyamatosan változik. A szuverenitás és az alkotmányos identitás az AB szerint komplementer fogalmak,[26] és csak a szuverenitás magja tekintendő az alkotmányos önazonosság részének. Az AB értelmezése szerint tehát az alkotmányos identitás védelme elsősorban szuverenitásvédelmi kérdés, amely az ország alkotmányos önrendelkezési jogának megőrzésével szoros kapcsolatban áll. Végső soron ez a határozat a nem hatékonyan vagy hiányosan érvényesülő uniós jogi aktusok esetében megalapozhatja a közös hatáskör újbóli tagállami gyakorlását, ami párhuzamosan elvezethet az uniós jogi aktus átmeneti alkalmazhatatlanságához.[27]

A fogalom az Európai Unió szempontjából újabb jelentésrétegeket vesz fel, hiszen a tagállamok – legtöbbször alkotmánybíróságaikon keresztül – kénytelenek meghatározni alkotmányos identitásukat Európa többszintű alkotmányosságának új rendszerében, illetve a tagállami alkotmánybíróságokkal párhuzamosan az EU Bírósága is értelmezi az alkotmányos identitás fogalmát az EUSZ 4. Cikk (2) bekezdés érintettsége körében. Ez az új rendszer az Európai Uniót, mint egy jogközösség és önálló államiság között elhelyezkedő entitást jeleníti meg, ami rákényszeríti a tagállamokat, hogy pontosan meghúzzák szuverenitásuk határait (s többek között ebben ad segítséget pl. az alapvető állami funkciókra tett utalás a Szerződés szövegében, s az e fogalom értelmezésére és meghatározására tett kísérletek a tudomány részéről).[28] Az alkotmányos identitás egyfajta kitörési pont a tagállami alkotmányok számára az uniós jog abszolút elsőbbségéből.[29] Azonban érdemes figyelmet szentelni arra a kérdésre is, hogy az Európai Unió és a tagállamok milyen viszonyban állnak. Az EU elsősorban gazdasági integráció,[30] ezért is elengedhetetlen az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésének értelmében a nemzeti identitás tiszteletben tartása.[31] Egyes nézetek szerint a Lisszaboni Szerződés ’nemzeti identitás’ szövegrészét talán helyesebb lenne tagállami identitásként értelmezni, hiszen a fogalom tartalmát meghatározó elemek a tagállamok államonként történő önmeghatározására utalnak.[32] Ez a tagállami identitás az,[33] amelynek sajátosságait az alkotmánynak azok a rendelkezései adják, amelyek alapján saját identitásuk – önazonosságuk, vagyis nem a mással való azonosságuk – feltételezhető.[34]

Az Európai Unió alkotmányos identitása – jövőkép vagy vágyálom?

De van-e, lehet-e az Európai Uniónak – mással nem azonos – alkotmányos identitása? Ahhoz, hogy erről beszéljünk, szükséges áttekintenünk az EU integráció fejlődésének történelmi kontextusát és jelenlegi tendenciáit.

Amikor először megfogalmazásra került az európai integráció elképzelése,[35] azt politikai és kulturális szinten szándékozták megalapozni.[36] Természetesen számos korábbi kísérlet is volt sokszínű kontinensünk egységesítésére,[37] azonban ezek vagy kudarcba fulladtak,[38] vagy rövid ideig tartottak.[39] Végül Robert Schuman 1950-es beszéde[40] nyitotta meg az utat az integráció felé, 1957-ben pedig aláírtak a római szerződéseket,[41] amelyek létrehozták az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergia-közösséget. Az integráció története során az együttműködés egyre szorosabbá vált. Az utóbbi években elértük azt a pontot, hogy egy kollektív tudat alakult ki, amely képes azonosulni Európával, Európa értékeivel és sokszínűségével.[42] Ma már másodlagos identitásunkként az európaiság, amely az európai polgárság eszméje miatt elsődlegesen az Európai Unió összefüggésében jelentkezik leginkább, és a fiatalok és a képzettek körében jellemző.[43]

Amikor az alapvető állami funkciókról beszélünk, fontos rögzítenünk, hogy elkülönül egymástól az identitás külső és belső oldala, az EUSZ vizsgált rendelkezését helytállóbb pedig az alkotmányos identitás külső oldalaként felfogni.[44] A tagállamok nemzeti identitásának védelme már a Maastrichti Szerződéssel megjelent, a tagállamok szerződések előtti egyenlősége és az alapvető állami funkciók tiszteletben tartása pedig a Lisszaboni Szerződés sajátosságai.[45] Ezen felül az eredeti elképzelés szerint több mindennek kellett volna bekerülnie a Szerződésbe, azonban a javaslatból kevesebb példa került felsorolásra a tényleges rendelkezésben.[46] Több javaslatot tettek azóta a Szerződések bővítésére, amelyek az integráció mélyülésének megkönnyítését eredményeznék.[47] Vajon a Szerződés bővítése utat nyithatna egy mélyebb európai identitás kialakítására, esetleg annak alkotmányos identitás szintjére történő emelésére?

Felmerül azonban a kérdés, hogy beszélhetünk-e az Európai Unió alkotmányos identitásáról? Mint azt már rögzítettem, az alkotmányos identitáshoz kettő dolog szükséges: alkotmány és identitás. Az EU-jognak számos olyan specifikuma létezik, amely identitásképző jelentőséggel bír, pl. a közös alkotmányos örökség vagy azok a jogelvek, amelyek az EU Bírósága esetjogán keresztül váltak az Unió jellegadó ismérveivé, az egyetlen dolog, ami hiányzik ahhoz, hogy az EU esetében is a szó szoros értelmében alkotmányos identitásról beszéljünk, az – államtani szempontból – az Unió „államiságának” egy új szintre lépése, és egy ezt megalapozó alkotmány(os struktúra). Egyes európai intézményi nézőpontok szerint az EU Szerződései, elsődleges jogforrásai kvázi alkotmányként aposztrofálhatók már az 1980-as évek közepe óta.[48] Volt viszont már tényleges „alkotmányozási kísérlet” is a tervezett, de megbukott Alkotmányos Szerződés elfogadása idején,[49] amely egy tényleges, kartális alkotmányos keretet akart létrehozni.[50]

Jelenleg az Európai Unió a nemzetközi szervezetek sajátos alakzataként (máshol: nem állami szereplőként) jelenik meg, s részint ez adja identitásának specifikumát.[51] Ha egy egységes európai alkotmány jönne létre a jövőben, amellyel kapcsolatos (föderális irányultságú) magántervezeteket már idén május óta ismerünk,[52] akkor talán elhárulna az akadály egy önálló európai alkotmányos identitás gyökerének létrejötte elől, amely az irányíthatatlanság jelenlegi helyzetét is orvosolhatná.[53] Ez esetben azonban az EU így létrejött alkotmányos identitása szemben erősen szembehelyezkedhetne a tagállamok alkotmányos identitásával, és ez további nehézségeket okozna a tagállamok alapvető állami funkcióinak, és ezekre épülő hatásköreinek érvényesítése szempontjából az Unió eddigi hatáskör-transzferre épülő mechanizmusaival ellentétben.

Jogi szempontból a jelenlegi keretek között a nemzetközi együttműködés eredményessége érdekében elengedhetetlen az uniós normák feltétel nélküli érvényesülése.[54] Kérdésként fogalmazódik meg bennem, hogy az EU-jog elsődlegességének[55] érvényesítése mellett egyre erősödő európai identitás érzése, amely alapján a fiatalok közül sokan már másodlagos identitásuk forrásaként tekintenek az EU-ra megerősödhetne-e annyira, hogy az a tagállami identitás érzésével egy szintre kerüljön? Ez vajon mennyiben nyitna utat a tagállamokhoz tartozás érzésének csökkenéséhez, és a későbbiekben akár a jogi keretek átalakításához?

Mindez egyértelműen negatívan befolyásolná a hivatkozott EUSZ 4. cikk (2) bekezdésének kereteit is,[56] hiszen az alapvető állami funkciók közül ott felsoroltak, mint például az állam területi integritásának biztosítása[57] is érintve lennének, ha létezne egy Európai alkotmány.

Kritikák az EU alkotmányos identitásával szemben

Az alkotmányos identitás koncepciójának kritikája, hogy az euroszkeptikus politikai törekvések[58] az integrációs folyamattal szemben kívánják alkalmazni. Az alapvető állami funkciók értelmezési kérdései egyesek szerint a szuverenitás gondolatköre felé terelik a diskurzust azzal, hogy az állam egy alapvető ismérvét, a szuverenitást vonják védelem alá.[59] Fontos azonban látni, hogy ami egy államnak ismérve (ld. szuverenitás), az nem azonos az állam funkciójával. Más szóval: a szuverenitásból (mint államismérv) eredő hatáskörök kapcsolódnak az állam alapvető funkcióihoz, pl. szabályalkotás, igazságszolgáltatás, nemzeti biztonság védelme, etc., amelyekkel kapcsolatban merülnek fel a viták a közös hatáskörgyakorlás kiterjedése vonatkozásában. A jelenlegi keretek között elengedhetetlen kijelenteni, hogy a csatlakozás az Európai Unióhoz nem jelent sem asszimilációt, sem pedig azt a kötelezettséget nem rója a tagállamokra, hogy az uniós intézmények esetleges ultra vires aktusait elfogadják vagy végrehajtsák.[60] Magukra nézve kötelezőnek fogadják el azonban az Alapító Szerződéseket, valamint azt, hogy az Európai Unió Bíróságának jogértelmezése erga omnes hatállyal bír a Szerződések hatókörén belül.[61]

Az alkotmányos identitás pedig egyfajta védelmi funkciót tölt be a tagállamok szempontjából az Uniós jog primátusával szemben, folyamatosan fejlődő organikus jellege azonban nem jelenthet korlátok nélküli változékonyságot.[62]. Például a Runevic-Vardyn (Litvánia) ügyben[63] az Európai Unió Bírósága az állam hivatalos nyelvének védelmével kapcsolatosan hivatkozott a tagállami nemzeti identitásra,[64] de egyre több nemzeti alkotmánybíróság igyekszik megjeleníteni az alkotmányában foglalt alkotmányos identitás elemeit.[65] Magyarország tekintetében három határozott identitásképző és nemzeti kohéziót erősítő irány található az Alaptörvényben:[66] a keresztény értékek, a nemzet mint közjogi fogalom, és a történelmi tradíciók.[67] Ezeket egészítette ki az Alkotmánybíróság 22/2016. (XII. 5.) AB határozata, amely a történeti alkotmány vívmányait[68] nevesíti, mint identitásképző tényezőket. A 2/2019. (III. 5.) AB határozatban Varga Zs. András alkotmánybíró párhuzamos indokolásában kifejtette, hogy utólag megváltoztathatatlan része alkotmányos önazonosságunknak a török megszállás elutasítása, a küzdelem a három részre szakadt ország alkotmányos függetlenségének helyreállítására, az Ausztriával közös, utolsó szakaszában az Osztrák-Magyar és az is, hogy 2004. május 1-je óta Magyarország az Európai Unió tagja.[69] A 32/2021. (XII. 20.) AB határozat pedig a már ismertetett körben elméleti különbséget tesz a nemzeti és az alkotmányos identitás fogalma között, és dinamikus fogalomként értelmezi azokat.

Az Európai Unió szemszögéből nézve a kérdés az lehet, annak alkotmányos identitása tükrében, hogy az vajon a külső hatásokkal szembeni „védekezés” reflexének eredményeként fog-e létrejönni? Lehetséges, hogy az EU-t (akár az integráción kívülről, akár azon belülről) olyan támadások érjék, amelyek következtében csak az integráció megújult alkotmányos identitása tudná biztosítani annak fennmaradását?

Összegzés

A fentiekben feltett kérdésekre jelenleg még nincsen válasz, azonban az Európa jövőjéről folyó párbeszéd kapcsán összehívásra kerülő Konventre tekintettel lehetséges, hogy ez a téma hamarosan igen aktuális lesz. Az Európai Unió jövőjéről szóló konferencia, valamint az ehhez kapcsolódó események eredményeinek összegzése mellett remélhetően elindulunk olyan kérdések egyértelmű megválaszolásának irányába is, mint a tagállamok hatáskörének és alapvető állami funkcióinak még pontosabb tisztázása, illetve az egyes állami funkciók gyakorlásának integrációs korlátjai. A Konvent során megvitatásra kerül majd 49 javaslat és 326 intézkedés,[70] valamint új politikai célkitűzések, és bizonyos esetekben az EU elsődleges jogforrásainak, a Szerződéseknek módosításaira vonatkozó javaslatok is.[71] Ennek eredményei között nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a tagállamok alkotmányos identitása és az EU esetleges hatáskörének, jelentőségének bővítése is heves vitát fog kiváltani. Tekintettel arra, hogy a tagállamok Alkotmánybíróságai egyre nagyobb számban találnak olyan eseteket, amikor az Európai Unió jogának implementálása a tagállami hatáskörök gyakorlása szempontjából nem megfelelő, véleményem szerint nagy esély van arra, hogy a jövőben az EU jogi keretei nagy változásokon mennek majd keresztül.

Bibliográfia

Angyal Zoltán: Az Európai Alkotmányszerződés ratifikációs válsága, avagy a közvetlen demokrácia és az integráció kollíziója, Sectio Juridica et Politica, 2007/1.

Arató Krisztina – Lux Ágnes: Az Európai Unió alkotmányozási kísérlete, in Jakab. András – Körösényi András (szerk): Alkotmányozás Magyarországon és máshol, Budapest, MTA TK PTI – Új Mandátum Kiadó, 2012.

Bernal, Carlos: Unconstitutional Constitutional Amendments in the Case Study of Colombia: An Analysis of the Justification and Meaning of the Constitutional Replacement Doctrine, ICON, 2013/2.

Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2013.

Blanke, Hermann-Josef– Mangiameli, Stelio (ed.): The Treaty on European Union (TEU) A Commentary, Heidelberg – New York – Dordrecht – London, Springer, 2013.

Blutman László: Szuverenitás, szupranacionalitás, szubszidiaritás, in Fejes Zsuzsa – Szalai Anikó (szerk.): Államközi kapcsolatok, Szeged, Iurisperitus Kiadó, 2019, 79–90.; Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2013

Bodó Barna: Az identitás egyetemessége, Kolozsvár, Polis könyvkiadó, 2004.

Chronowski Nóra: Fordulópont az európai bírói párbeszédben: a Német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP-döntése, Közjogi Szemle, 2020/2.

Chronowski Nóra – Vincze Attila: Alapjogvédelem, szuverenitás, alkotmányos önazonosság: az uniós jog érvényesülésének új határai, in Chronowski Nóra (szerk.): Szuverenitás és államiság az Európai Unióban, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2017.

Csekey István: A magyar nemzetfogalom, Acta Litterarum ac Scientiarum Regiae Universitatis Hungaricae Francisco-Josephinae : sectio juridico-politica, 1938.

Csink Lóránt: Az Alaptörvény identitása – honnan hová? in Tóth Judit (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridia Et Politica, 2015.

Daniel, Krystyna – Durham, W. Cole: A vallási azonosságtudat, mint a nemzeti identitás összetevője, FUNDAMENTUM, 1997/2.

de Witte, Bruno: 5 Treaty Revision Procedures after Lisbon, in Biondi, Andrea (et al.) (ed.): EU Law after Lisbon, Oxford, Oxford University Press, 2012.

Drinóczi Tímea: A tagállami identitás, MTA Law Working Papers, 2018/8

Drinóczi Tímea – Mohay Ágoston: The Preliminary Ruling Procedure and the Identity Review, in DUIĆ, Dunja– PETRAŠEVIĆ, Tunjica (ed.): Procedural Aspects of EU Law: Jean Monnet International Scientific Conference, Osijek, Josip Juraj Strossmayer University of Osijek, 2017.

Dúró József: Ellenzők, kritikusok, kétkedők – A pártalapú euroszkepticizmus arcai, Budapest, Századvég Kiadó, 2017.

Fábián Attila: Az integráció elmélete, Sopron, Nyugat-magyarországi Egyetem Kiadó, 2011.

Fligstein, Neil – McAdam, Doug: The Field of Theory, Contemporary Sociology, A Journal of Reviews, 2014/ 3.

Göncz Borbála: Európai identitás?!, Pro Minoritate, 2013 tavasz.

Habermas, Jürgen: Képesek-e a komplex társadalmak ésszerű identitás kialakítására? in Felkai Gábor (szerk.): Jürgen Habermas – Válogatott tanulmányok, ford. Felkai Gábor, Budapest, Atlantisz kiadó, 1994.

Halmai Péter: Európai gazdasági integráció, Budapest, Dialóg Campus, 2020.

Hornby, A. S. (et al.): Oxford advanced learner’s dictionary of current English. Oxford, Oxford University Press, 2015.

Horváth Klaudia Gabriella: Recenzió: Halmai Péter: Európai gazdasági integráció, Pro Publico Bono, 2022/2.

Jacobsohn, Gary Jeffrey: Az alkotmányos identitás változásai, Fundamentum, 2013/1.

Klinkers, Leo: The making of the ’Federated States of Europe’, Iustitia Scripta – FAEF, 2022.

Kiss Jenő: Identitás és anyanyelv a magyarság történetében, Magyar Tudomány, 2017/7.

Kruzslicz Péter Pál: A nemzeti alkotmányosság tagállami alapjai: a nemzeti szuverenitás és a nemzeti alkotmányos önazonosság, különös tekintettel a francia jogelméletre és a magyar joggyakorlatra, Szeged, Doktori értekezés, 2019.

Kürti László: Határkutatás–a regionális tudományok új ága, Magyar Tudomány, 2006/1.

László János: Történelem, elbeszélés, identitás, Magyar Tudomány, 2003/1.

Molnár Alíz: Az európai és a nemzeti identitás formálódó szerepe, Prosperitas, 2018/1.

Möllers, Christoph: Pouvoir Constituant – Constitution – Constitutionalisation, in Bodgandy, Armin von – Bast, Jürgen (ed.): Principles of European Constitutional Law, Oxford – München, Hart – Beck, 2009.

Orbán Endre – Szabó Patrik: A „visszafoglalás elve” Az Alkotmánybíróság 32/2021. (XII. 20.) AB határozata az uniós jog hazai érvényesüléséről, Közjogi Szemle, 2022/2.

Pataki Ferenc: Identitás – személyiség – társadalom, in Lengyel Zsuzsanna: Szociálpszichológia, Budapest, Osiris Kiadó, 1997.

Pintér Tibor: Az európai integráció – gazdasági és politikai alapú elméleti megközelítések, Polgári Szemle, 2017/4–6.

Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar Értelmező Kéziszótár, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2014.

Rosenfeld, Michel: Identity of the Constitutional Subject: Selfhood, Citizenship, Culture and Community, London and New York, Routledge. Taylor and Francis Group, 2010.

Saint-Pierre, Charles de: Projet pour perfectionner l’éducation, Paris, 1728.

Schmitt, Carl: Constitutional Theory, Durham – London, Duke University Press, 2008.

Simon, Denys: Les fondements de l’autonomie du droit communautaire in acte du colloque Droit international et droit communautaire, perspectives actuelles, Bordeaux, Párizs, A Pedone, 2000.

Sulyok Márton – Tribl Norbert: „A gazda bekeríti házát”? A Német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP-döntésének jelentősége és az európai integrációért viselt alkotmányos felelősség realitása, Európai Tükör, XXIII. évf., 2020/2.

Sulyok Márton: Értelem és érzelem vagy büszkeség és balítélet – Alkotmányos identitás és alkotmánybíráskodás, FONTES IURIS: Az Igazságügyi Minisztérium Szakmai Folyóirata, 2015/1.

Sulyok Márton: Nemzeti és alkotmányos identitás a nemzeti alkotmánybíróságok gyakorlatában, in Jakó Mira Anna (szerk): Nemzeti identitás és alkotmányos identitás az Európai Unió és a tagállamok viszonylatában, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2014.

Szabó Patrik: A felszín alatt. Adalékok az alkotmányos identitás elméleti és dogmatikai problémáihoz, Közjogi Szemle, 2019/3.

Tribl Norbert: Az alkotmányos identitás funkciója és alkalmazhatósága a szupranacionális térben, Doktori (Ph.D.) értekezés, Szegedi Tudományegyetem, 2020.

Trócsányi László: Alkotmányos identitás és európai integráció, in Jakab Éva (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Molnár Imre egyetemi tanár 80. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et Politica, 2014.

Trócsányi László: Az alkotmányozás dilemmái. HVG ORAC, Budapest, 2014.

Trócsányi László: Nemzeti alkotmányok, európai integráció és alkotmányos identitás, in Tóth Judit (szerk.): Tanulmányok dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, 2015.

Vincze Attila – Chronowski Nóra: Magyar alkotmányosság az európai integrációban, Budapest, HVG-ORAC, Budapest, 2018.

Internetes források:

A Bizottság Európa jövőjéről szóló konferencia nyomán született javaslatok elemzése, https://ec.europa.eu/commission/presscorner/detail/hu/IP_22_3750 (letöltés: 2022. október 10.)

A Comprehensive Federal Constitution for Europe By the Federal Alliance of European Federalists https://www.faef.eu/en_gb/federal-constitution/ (letöltés: 2022. október 20.)

Conference on the Future of Europe, Report on the final outcome, May 2022. https://futureu.europa.eu/en/pages/reporting?locale=en (letöltés: 2022. október 10.)

Monnet, Jean: Az Európai Unió megszületése mögött meghúzódó egyesítő erő, https://european-union.europa.eu/principles-countries-history/history-eu/eu-pioneers/jean-monnet_hu (letöltés: 2022. október. 10.)

Schuman Plan – European history, https://www.britannica.com/event/Schuman-Plan (letöltés: 2022. október. 10.)

Churchill, Winston: Az „Európai Egyesült Államok” szorgalmazója, https://european-union.europa.eu/principles-countries-history/history-eu/eu-pioneers/winston-churchill_hu (letöltés: 2022. október. 10.)

Hivatkozások

  1. Lásd: Drinóczi Tímea: A tagállami identitás, MTA Law Working Papers, 2018/8. ↑
  2. Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar Értelmező Kéziszótár, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2014, 553. ↑
  3. Bodó Barna: Az identitás egyetemessége, Kolozsvár, Polis könyvkiadó, 2004, 15. ↑
  4. Pataki Ferenc: Identitás – személyiség – társadalom, in Lengyel Zsuzsanna: Szociálpszichológia, Budapest, Osiris Kiadó, 1997, 326. ↑
  5. Daniel, Krystyna – Durham, W. Cole: A vallási azonosságtudat, mint a nemzeti identitás összetevője, FUNDAMENTUM, 1997/2, 5–21. ↑
  6. Kürti László: Határkutatás–a regionális tudományok új ága, Magyar Tudomány, 2006/1, 29–37. ↑
  7. Kiss Jenő: Identitás és anyanyelv a magyarság történetében, Magyar Tudomány, 2017/7, 805–809. ↑
  8. László János: Történelem, elbeszélés, identitás, Magyar Tudomány, 2003/1, 48–57. ↑
  9. Habermas, Jürgen: Képesek-e a komplex társadalmak ésszerű identitás kialakítására? in Felkai Gábor (szerk.): Jürgen Habermas – Válogatott tanulmányok, ford. Felkai Gábor, Budapest, Atlantisz kiadó, 1994, 145–154. ↑
  10. Rosenfeld, Michel: Identity of the Constitutional Subject: Selfhood, Citizenship, Culture and Community, London and New York, Routledge. Taylor and Francis Group, 2010, 163–169. ↑
  11. Ld. 22/2016. (XII. 5.) AB határozat, ABH 2016, 456, különösen 473–474. ↑
  12. Hornby, A. S. (et al.): Oxford advanced learner’s dictionary of current English. Oxford, Oxford University Press, 2015, 1402. ↑
  13. Uo. 1049. ↑
  14. Csekey István: A magyar nemzetfogalom, Acta Litterarum ac Scientiarum Regiae Universitatis Hungaricae Francisco-Josephinae : sectio juridico-politica, 1938, 107–191. ↑
  15. Egyes felfogások szerint az alkotmány a szuverenitás olyan új formáját hozza létre, amit a kezdetektől korlátoznak az egyén jogai. Lásd: Möllers, Christoph: Pouvoir Constituant – Constitution – Constitutionalisation, in Bodgandy, Armin von – Bast, Jürgen (ed.): Principles of European Constitutional Law, Oxford – München, Hart – Beck, 2009, 169–204, 186–187. ↑
  16. Az alkotmánynak van egy az identitását adó magja, ami megváltoztathatatlan elvekből áll, Lásd: Schmitt, Carl: Constitutional Theory, Durham – London, Duke University Press, 2008, 150–155.; Bernal, Carlos: Unconstitutional Constitutional Amendments in the Case Study of Colombia: An Analysis of the Justification and Meaning of the Constitutional Replacement Doctrine, ICON, 2013/2. 348. ↑
  17. Tribl Norbert: Az alkotmányos identitás funkciója és alkalmazhatósága a szupranacionális térben, Doktori (Ph.D.) értekezés, Szegedi Tudományegyetem, 2020, 34. ↑
  18. Csink Lóránt: Az Alaptörvény identitása – honnan hová? in Tóth Judit (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridia Et Politica, 2015, 137. ↑
  19. Trócsányi László: Alkotmányos identitás és európai integráció, in Jakab Éva (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Molnár Imre egyetemi tanár 80. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis. Acta Juridica et Politica, 2014, 473–482. ↑
  20. A Kormány az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdése és XIV. cikk (4) bekezdése értelmezését kérte a testülettől. A Kormány álláspontja szerint ugyanis az Európai Unió Bírósága C-808/18. számú ítéletének végrehajtása azt a konkrét alkotmányjogi problémát veti fel, hogy végrehajthat-e Magyarország olyan európai uniós jogi kötelezettséget, amely arra vezethet, hogy a Magyarország területén jogellenesen tartózkodó külföldi állampolgár a tagállam területén előre nem meghatározható ideig tartózkodik, és ezáltal ténylegesen az ország népességének részévé válik. ABH 2021, 1145, 1148. ↑
  21. 1. Tekintettel arra, hogy az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdése alapján az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésében meghatározott hatáskörgyakorlásnak összhangban kell állnia az Alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá az nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát, az Alkotmánybíróság az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésének értelmezése alapján megállapítja, hogy amennyiben az e bekezdésében meghatározott közös hatáskörgyakorlás érvényesülése hiányos, Magyarország a fenntartott szuverenitás vélelmének megfelelően jogosult az adott, nem kizárólagos uniós hatáskör gyakorlására mindaddig, amíg az Európai Unió intézményei meg nem teszik a közös hatáskörgyakorlás hatékony érvényesítéséhez szükséges intézkedéseket.2. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény E) cikkének és I. cikk (1) bekezdésének együttes értelmezése során megállapítja továbbá, hogy amennyiben az 1. pontban meghatározott közös hatáskörgyakorlás hiányos érvényesülése olyan következményekre vezet, amely felveti a Magyarország államterületén élő személyek önazonossághoz való jogának sérelmét, a magyar állam, intézményvédelmi kötelezettségének keretében gondoskodni köteles e jog védelméről.3. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésének, illetve a XIV. cikk (1) és (4) bekezdéseinek együttes értelmezése alapján megállapítja, hogy Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogának védelme az alkotmányos önazonosság részét képezi. Ld. ABH 2021, 1145, 1145–1146. ↑
  22. „[…] az Alkotmánybíróság jelen határozatában foglalt megállapítások értelemszerűen csak az indítványban foglalt érvelés ténybeli helytállósága esetén lehetnek teljes mértékig irányadók, melynek megítélése elsődlegesen az indítványozó, illetőleg a magyar állam más szerveinek a feladata.” ABH 2021, 1145, 1159. ↑
  23. K 3/21. sz. 2021. október 7-én született határozat ↑
  24. Az identitás jelentőségét előtérbe helyező döntések még: Cseh Alkotmánybíróság: ÚS 5/12 sz. ügy a szlovák nyugdíjakról; XVII, 2012. január 31., Dán Legfelső Bíróság: 15/2014. sz. ügy, Ajos; 2016. december 6. ↑
  25. Ezzel összefüggésben a testület az uniós jogi doktrínák köréből az indokolásban a hatékony érvényesülés elvét, az előfoglalás elvét, a szubszidiaritás elvét és a lojális együttműködés elvét vizsgálta. Kiemelte, hogy a hatáskör visszavételének eljárási feltétele, „hogy Magyarország felhívja az Európai Unió, illetőleg intézményei figyelmét a közösen gyakorolandó hatáskör gyakorlásának szükségességére, mely felhívásban foglaltaknak az Európai Unió, illetőleg intézményei nem tesznek eleget” (ABH 2021, 1145, 1167–1168.). A nem hatékonyan érvényesülő vagy hiányos jogi aktusok legfeljebb kevesek lehetnek, nem pedig túlterjeszkedők, az Alkotmánybíróság azonban mindezt szuverenitáskérdésként kezeli. ↑
  26. Ez abból következik, hogy (i) az alkotmányos identitás megőrzését a szuverenitás megőrzése teszi lehetővé, (ii) az identitás elsősorban szuverén aktuson (alkotmányozáson) keresztül nyilvánul meg, (iii) az ország szuverén döntési jogköreinek megőrzésére irányuló törekvés, és ahogy az a jelenleg vizsgált határozatból később kiderül, az ezeket megörökítő nemzeti ünnepek is az alkotmányos önazonosság részei, valamint (iv) a szuverenitás nemzetközi jogban elismert legfőbb ismérvei szorosan összekapcsolódnak az alkotmányos identitással. ↑
  27. Orbán Endre – Szabó Patrik: A „visszafoglalás elve” Az Alkotmánybíróság 32/2021. (XII. 20.) AB határozata az uniós jog hazai érvényesüléséről, Közjogi Szemle, 2022/2, 103–111. ↑
  28. Sulyok Márton: Nemzeti és alkotmányos identitás a nemzeti alkotmánybíróságok gyakorlatában, in Jakó Mira Anna (szerk): Nemzeti identitás és alkotmányos identitás az Európai Unió és a tagállamok viszonylatában, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2014, 44–62. Lásd még: Sulyok Márton: Értelem és érzelem vagy büszkeség és balítélet – Alkotmányos identitás és alkotmánybíráskodás, FONTES IURIS: Az Igazságügyi Minisztérium Szakmai Folyóirata, 2015/1, 27–40. ↑
  29. Trócsányi László: Nemzeti alkotmányok, európai integráció és alkotmányos identitás, in Tóth Judit (szerk.): Tanulmányok dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, 2015, 320. ↑
  30. Horváth Klaudia Gabriella: Recenzió: Halmai Péter: Európai gazdasági integráció, Pro Publico Bono, 2022/2, 170–178. ↑
  31. Ld. Möllers: Pouvoir Constituant – Constitution – Constitutionalisation. ↑
  32. Trócsányi László: Az alkotmányozás dilemmái. HVG ORAC, Budapest, 2014, 77. ↑
  33. Drinóczi: Tagállami identitás ↑
  34. Drinóczi: Tagállami identitás, Lásd még: Drinóczi Tímea – Mohay Ágoston: The Preliminary Ruling Procedure and the Identity Review, in DUIĆ, Dunja– PETRAŠEVIĆ, Tunjica (ed.): Procedural Aspects of EU Law: Jean Monnet International Scientific Conference, Osijek, Josip Juraj Strossmayer University of Osijek, 2017. 192–209. ↑
  35. Monnet. Jean: Az Európai Unió megszületése mögött meghúzódó egyesítő erő, https://european-union.europa.eu/principles-countries-history/history-eu/eu-pioneers/jean-monnet_hu (letöltés: 2022. október. 10.) ↑
  36. Pintér Tibor: Az európai integráció – gazdasági és politikai alapú elméleti megközelítések, Polgári Szemle, 2017/4–6, 341–364. ↑
  37. 1728-ban Charles de Saint-Pierre apát 18 szuverén államból álló, határok nélküli unió létrehozását kezdeményezte, közös kincstárral, egységes gazdasággal. Saint-Pierre, Charles de: Projet pour perfectionner l’éducation, Paris, 1728, 170. ↑
  38. Churchill, Winston: Az „Európai Egyesült Államok” szorgalmazója, https://european-union.europa.eu/principles-countries-history/history-eu/eu-pioneers/winston-churchill_hu (letöltés: 2022. október. 10.) ↑
  39. Lásd. Fábián Attila: Az integráció elmélete, Sopron, Nyugat-magyarországi Egyetem Kiadó, 2011. ↑
  40. Schuman Plan – European history, https://www.britannica.com/event/Schuman-Plan (letöltés: 2022. október. 10.) ↑
  41. Halmai Péter: Európai gazdasági integráció, Budapest, Dialóg Campus, 2020. 22. ↑
  42. Göncz Borbála: Európai identitás?!, Pro Minoritate, 2013 tavasz, 79–95.; Molnár Alíz: Az európai és a nemzeti identitás formálódó szerepe, Prosperitas, 2018/1. ↑
  43. Fligstein, Neil – McAdam, Doug: The Field of Theory, Contemporary Sociology, A Journal of Reviews, 2014/ 3. Mivel legtöbbjük az Európai Unió jogi hatásait mindennapi életük során is érzi, előszeretettel tartozik egy sokszínűséget egybefogó közösséghez, nyitott az embertársaival való közelebbi kapcsolat kialakítására, ezért önazonosságuk részévé vált, hogy nemcsak magyarnak, hanem európai embernek tartják magukat (ún. rétegzett, többszintű identitásuk alakul ki). ↑
  44. Tribl: Az alkotmányos identitás funkciója, 104. ↑
  45. A kifejezés eredetéről lásd: Angyal Zoltán: Az Európai Alkotmányszerződés ratifikációs válsága, avagy a közvetlen demokrácia és az integráció kollíziója, Sectio Juridica et Politica, 2007/1, 175–190. ↑
  46. Blanke, Hermann-Josef– Mangiameli, Stelio (ed.): The Treaty on European Union (TEU) A Commentary, Heidelberg – New York – Dordrecht – London, Springer, 2013, 195. ↑
  47. Lásd: de Witte, Bruno: 5 Treaty Revision Procedures after Lisbon, in Biondi, Andrea (et al.) (ed.): EU Law after Lisbon, Oxford, Oxford University Press, 2012. ↑
  48. A Bíróság április 23.-i ítélete: 1986. Parti écologiste „Les Verts” kontra Európai Parlament. Megsemmisítés iránti kereset – Az európai parlamenti választás tájékoztató kampánya. 294/83. sz. ügy, ECLI:EU:C:1986:166 ↑
  49. Lásd Szerződés Európai Alkotmány Létrehozásáról, Az Európai Unió Hivatalos Lapja, 2004/C 310/1.; valamint European Parliament note on the Constitution, Summary of the Constitution adopted by the European Council in Brussels on 17/18 June 2004, PE 337.106 ↑
  50. Arató Krisztina – Lux Ágnes: Az Európai Unió alkotmányozási kísérlete, in Jakab. András – Körösényi András (szerk): Alkotmányozás Magyarországon és máshol, Budapest, MTA TK PTI – Új Mandátum Kiadó, 2012, 177–200. ↑
  51. Simon, Denys: Les fondements de l’autonomie du droit communautaire in acte du colloque Droit international et droit communautaire, perspectives actuelles, Bordeaux, Párizs, A Pedone, 2000, 209–249. ↑
  52. Vö. Klinkers, Leo: The making of the ’Federated States of Europe’, Iustitia Scripta – FAEF, 2022. ↑
  53. https://www.europe-today.eu/2022/05/23/the-making-of-the-constitution-for-the-federated-states-of-europe/ ↑
  54. Kruzslicz Péter Pál: A nemzeti alkotmányosság tagállami alapjai: a nemzeti szuverenitás és a nemzeti alkotmányos önazonosság, különös tekintettel a francia jogelméletre és a magyar joggyakorlatra, Szeged, Doktori értekezés, 2019, 52–53. ↑
  55. Amelyeket leszögezett a Costa v. ENEL (Judgment of the Court of 15 July 1964. Flaminio Costa v E.N.E.L. Reference for a preliminary ruling: Giudice conciliatore di Milano – Italy. Case 6-64.; ECLI:EU:C:1964:66) vagy az Internationale Handelsgesellschaft (A Bíróság 1970. december 17-i ítélete. Internationale Handelsgesellschaft mbH kontra Einfuhr- und Vorratsstelle für Getreide und Futtermittel. Előzetes döntéshozatal iránti kérelem: Verwaltungsgericht Frankfurt am Main – Németország. 11-70. sz. ügy; ECLI:EU:C:1970:114) ügyekben az Európai Unió Bírósága ↑
  56. Ennek értelmezése kapcsán tudományos álláspontokat lásd: Chronowski Nóra – Vincze Attila: Alapjogvédelem, szuverenitás, alkotmányos önazonosság: az uniós jog érvényesülésének új határai, in Chronowski Nóra (szerk.): Szuverenitás és államiság az Európai Unióban, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2017, 118–119.; Szabó Patrik: A felszín alatt. Adalékok az alkotmányos identitás elméleti és dogmatikai problémáihoz, Közjogi Szemle, 2019/3, 43. ↑
  57. Egy föderális Európa lehetséges alkotmányát dolgozta ki a Federal Alliance of European Federalists, a koncepciót lásd: A Comprehensive Federal Constitution for Europe By the Federal Alliance of European Federalists https://www.faef.eu/en_gb/federal-constitution/ (letöltés: 2022. október 20.) ↑
  58. Dúró József: Ellenzők, kritikusok, kétkedők – A pártalapú euroszkepticizmus arcai, Budapest, Századvég Kiadó, 2017. ↑
  59. Vö.: Blutman László: Szuverenitás, szupranacionalitás, szubszidiaritás, in Fejes Zsuzsa – Szalai Anikó (szerk.): Államközi kapcsolatok, Szeged, Iurisperitus Kiadó, 2019, 79–90.; Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2013. ↑
  60. Sulyok Márton – Tribl Norbert: „A gazda bekeríti házát”? A Német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP-döntésének jelentősége és az európai integrációért viselt alkotmányos felelősség realitása, Európai Tükör, XXIII. évf., 2020/2, 7–30. ↑
  61. Vincze Attila – Chronowski Nóra: Magyar alkotmányosság az európai integrációban, Budapest, HVG-ORAC, Budapest, 2018, 493–515. ↑
  62. Jacobsohn, Gary Jeffrey: Az alkotmányos identitás változásai, Fundamentum, 2013/1, 7. ↑
  63. Judgment of the Court (Second Chamber) of 12 May 2011., C‑391/09.; ECLI:EU:C:2011:291 ↑
  64. „Az EUSz. 4.cikk (2) bekezdésének megfelelően, az Unió tiszteletben tartja a tagállamai nemzeti identitását, amelynek részét képezi az állam hivatalos, nemzeti nyelvének védelme is.” (C-391/09, 86-87. pontok) ↑
  65. Chronowski Nóra: Fordulópont az európai bírói párbeszédben: a Német Szövetségi Alkotmánybíróság PSPP-döntése, Közjogi Szemle, 2020/2, 74–79. ↑
  66. Trócsányi: Az alkotmányozás dilemmái, 75. ↑
  67. Trócsányi: Nemzeti alkotmányok, európai integráció, 322. ↑
  68. Példálózó jelleggel felsorol néhányat az alkotmányos önazonosság összetevői közül: a szabadságjogok, a hatalommegosztás, a köztársasági államforma, a közjogi autonómiák tisztelete, a vallásszabadság, a törvényes hatalomgyakorlás, a parlamentarizmus, a jogegyenlőség, a bírói hatalom elismerése, a velünk élő nemzetiségek védelme. Ld. Indokolás [65], ABH 2016, 456, 473. ↑
  69. Ld. Varga Zs. András alkotmánybíró párhuzamos indokolása [73]; ABH 2019, 28, 51. ↑
  70. Conference on the Future of Europe, Report on the final outcome, May 2022. https://futureu.europa.eu/en/pages/reporting?locale=en (letöltés: 2022. október 10.) ↑
  71. A Bizottság közzétette az Európa jövőjéről szóló konferencia nyomán született javaslatok első elemzését, https://ec.europa.eu/commission/presscorner/detail/hu/IP_22_3750 (letöltés: 2022. október 10.) ↑
Beküldve:

Ronga Adrienn: A halálbüntetés napjaink büntetőjogi szankciórendszerében való alkalmazása nemzetközi kitekintésben

1. Bevezetés – Élethez való jog és emberi méltósághoz való jog viszonya

Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog egymáshoz való viszonyát illetően két féle felfogás ismert.

A dualista felfogás szerint test és lélek adja az embert. Élethez való jogból következik a kínzás, kegyetlen bánásmód tilalma, az emberi méltósághoz való jogból pedig a személyiségi jogok fakadnak.

A monista felfogás szerint élet és méltóság nem szétválasztható a jog által érinthetetlen, ezzel szemben más jogot mérlegelni nem lehet. Ez a magyar Alkotmánybíróság nézőpontja is egyben.

Emberi méltósághoz való jog tulajdonképpen általános személyiségi jogot jelent, amely a magában foglalja az önrendelkezés szabadságát, a magánszférához való jogot, továbbá a személyiség szabad kibontakozását, illetve az egyéni szabadságot. Szokás „anyajogként” is hívni, mivel újabb jogok vezethetők le belőle. Minden más alapjog alapfeltétele, minden emberi joggal összefüggésben és azok lényeges tartalmának része, érinthetetlen lényege. Mivel abszolút, korlátozhatatlan, veleszületett, elidegeníthetetlen jog– a jogrendnek nem kell beavatkoznia, magától érvényesülő alapjog, főszabályként nem igényel szabályozást.[1]

„Ahhoz, hogy az emberi méltóságról és ezen keresztül az élethez való jogról beszélni lehessen, elöljáróban szükséges tisztázni az emberi személy fogalmát, ugyanis az ember személye képezi a hozzá kapcsolódó jogok forrását így azoktól elválaszthatatlan.
Az emberi személy tehát nem pusztán biológiai fogalom, amelybe bármi beleilleszthető, hanem annak ontológiai tartalma van, amit emberi természetnek hívunk. Az emberi természetről alkotott emberkép a természetjog által konkrétan meghatározott, ellentétben a posztmodern kor emberével, amely esendő és gyenge, így amíg előbbi esetben bizonyos értékek konkrétan meghatározottak és levezethetőek, utóbbi esetben már ezen értékek kikezdhetőek, egymással szembe fordíthatóak így az emberi én kiszakadva a valóságból, a természetnek már nem része többé.”[2]

Az emberi természetből származó emberi személyiség tehát ezen személyi minőségéből fakadó azon joga, hogy egyáltalán emberi létét, identitását és kiteljesedésétbiztosító alapvető jogai, követelhető es biztosítandó jogosultságai legyenek.[3]

„Mészáros Ádám Zoltán meglátása szerint az Alkotmánybíróság gyakorlata és az Alaptörvény vonatkozó rendelkezése „egyértelműen amellett tesznek hitet, hogy lélek és test elválaszthatatlan egymástól, az emberi méltóság egyik megjelenési formájának tartják az élethez való jogot, így azok oszthatatlanok és korlátozhatatlanok is. Véleményem szerint főszabályként helyt álló következtetésnek tekintendő ez az álláspont, bár néhány gyakorlati eset kapcsán szükséges ez alól kivételeket is megállapítani, így nagyon szűk körben az élethez való jogot korlátozhatónak tartom. Elöljáróban megjegyezném, hogy azon okok, amik korlátozhatják az élethez való jogot, nem önkényesen, emberek által létrehozott formák, hanem a dolgok természetes rendje szerinti olyan méltányos szituációk, amelyek az emberi természettel összeegyeztethetőek. Az eddigi leggyakrabban említett problémakörök tükrében (eutanázia, halálbüntetés, abortusz) nem lehet az élethez való jog korlátozhatóságának kérdésében állást foglalni, mivel tartalmi sajátosságaik miatt önkényesek és az emberi természettel ellentétesek, így az élethez való jogot sem korlátozhatják.”[4]

Jelen tanulmány az élethez és emberi méltósághoz való jog vizsgálata körében a halálbüntetés jelenlegi nemzetközi megítélésével és elfogadottságával foglalkozik, mely az élethez való jog, mint leglényegesebb alapjog, valamint az állam büntetőjogi igényének, társadalomvédelmi funkciójának kollízióját eredményezi. Ez az alkotmányjogi konfliktus a világ szinte mindegyik országában lényegi és kulcsfontosságú alkotmányjogi kérdésként jelentkezett és jelentkezik a mai napig is, amit országtól és korszaktól függően sokféleképpen oldottak fel akár az élethez való jog, akár az állam büntetőjogi igényének, társadalomvédelmi funkciójának javára. Jelen tanulmány célja, hogy globális kitekintést adjon a halálbüntetés büntetőjogi szankciórendszerben betöltött szerepéről.

2. A halálbüntetés pro és kontra

Ebben a fejezetben igyekszem felsorakoztatni (a teljesség igénye nélkül) a jogirodalom alapján megfogalmazott érveket és ellenérveket, illetve összefoglalni a halálbüntetést ellenzők, tehát az abolicionisták érveit, valamint a halálbüntetéspártiak, vagyis a retencionisták ellenérveit.

A halálbüntetés nem más, mint lex tálió, és összeegyezhetetlen a modern büntetőjogi elméletekkel, Hangzatos érv, ám attól függ, hogy milyen elméletet tartunk ,,modernnek”. Az úgynevezett klasszikus iskola szerint meghatározó a tett, függetlenül a tettes személyétől. Ez messzemenően haladó vonás a feudális önkénnyel szemben, és egyértelműen érvényesíti Beccaria-i alapelveit, továbbá a büntetés a bűnösség fokát (szándékosság-gondatlanság).

A társadalomnak nincs joga más életét elvenni- ez az abolicionista érv második kifogása. A ius puniendi szerint az államnak nemcsak joga van, hanem egyenesen kötelessége a társadalom védelmi büntetőjogi eszközökkel.

Továbbá, a jogos védelem jogintézményét a megfelelő előfeltételek esetén alkalmazni kell. Aligha kérdőjelezhető meg, hogy amennyiben a társadalom bármely tagjának-mint megtámadottnak – elhárítási magatartása mellőzi azanyagi jogellenességet, ezért ez esetben ez büntethetőséget kizáró ok, úgy a társadalmat is meg kell, hogy illesse a védekezés joga, különös tekintetben a terrorcselekmények, légi kalózkodás, valamint a maffiabűnözés vonatkozásában, melyek nem csupán a társadalom, hanem konkrét nemzetközi viszonylatban a társadalmak összességének az érdekeit sértik vagy veszélyeztetik.[5]

„Ha az egyénnek individuumként joga van az önvédelemre, akkor joga kell hogy legyen egy közösség, azaz a társadalom tagjaként is. A társadalomnak tehát nemcsak joga, hanem tagjaival szembeni kötelessége is, hogy megvédje őket mások jogtalan támadásival szemben. Ha pedig az életellenes támadásokat csak a támadó életének elvételével tudja megakadályozni, akkor köteles ezt megtenni.”

„Ezzel kapcsolatban az abolicionisták azt az ellenvéleményt fogalmazták meg, mely szerint különbség van a jogos védelmi szituáció és a büntetésként alkalmazott kivégzés között. Az előbbi esetben ugyanis a támadó életének kioltásával járó védekezés megelőzi az élet jogellenes elvételét, tehát olyan aktusról van szó, amely képes megakadályozni egy másik, jogtalan aktus céljának (gyilkosságnak) a realizálódását; míg az utóbbi esetben a halálbüntetés nem előzi meg és még csak nem is teszi jóvá az emberölést, hiszen az már megtörtént. Ha kivégzéssel fel lehetne támasztani az ártatlanul megöltet, akkor- vélik az abolicionisták- más lenne a helyzet, de mivel ez fizikai képtelenség, és a későbbi életkioltás (kivégzés) nem képes megváltoztatni a múltat, ezért a halálbüntetés, mint utólagos állami reakció nem lehet az önvédelemnek az eszköze.”[6]

A kapitális szankció hívei ugyanakkor a kivégzést nem pusztán az emberölésekkel szembeni önvédelem eszközeként veszik górcső alá, hanem pár huzamba állítják más olyan állami tevékenységekkel is, amelyek – a halálbüntetéshez hasonlóan – emberi életek megsemmisítését eredményezik. Ezzel kapcsolatban pedig azzal érvelnek, hogy ha elismerjük ezen egyéb állami aktusok jogszerűségét, akkor nincs indok arra, hogy ennek analógiájára a halálbüntetéses jogosságot ne ismerjük el ugyanígy. A gyilkosok esetében emberi jogokra hivatkoznak, amiért emberek ezreit pusztítják el. A halálbüntetés pártiak szerint tehát szükség van a legkeményebb büntetésre, hiszen ez lehet vélelmük szerint a leginkább visszatartó erő, követve Szingapúr mintáját, ahol a kábítószer-kereskedőkkel szemben a halálbüntetés következetes alkalmazása tulajdonképpen felszámolta a maffiabűnözést az országban.[7]

A halálbüntetés ellenzői szerint minden végrehajtási mód, kegyetlen, embertelen, fogalmilag nem létezik tehát humánus kivégzés. És ez nem csak a fejlődő országok némelyikében ma is alkalmazott, a ,,fejlett” világ által barbárnak tekintett végrehajtási módokra, például a megkövezésre igaz, hanem például az USA-ban is használt akasztásra, sortűzre, villamosszékre, gázkamrára, sőt még a méreginjekcióra is. Mivel ezeket a büntetéseket sokszor problémásan, rosszul hajtják végre, ezáltal kínt okoznak a halálra ítélt személynek.

A halálbüntetés továbbá azért is embertelen, mivel a halálos ítélet és annak kihirdetése között rengeteg idő telik el. Ez a demokratikus országokban szükséges ahhoz, hogy a justizmord kockázatát a minimálisra csökkentsék, illetve törvény írja elő azt, hogy lehetőség legyen biztosítva az elítélt számára, hogy minden szinten az ítélet megváltoztatását kérje, valamint, hogy kegyelemért folyamodjon. A hosszú várakozási idő az elítéltet főként mentálisan viseli meg.[8]

Továbbá az abolicionisták egyik legfőbb érve a halálbüntetés ellen, hogy annak nincs nagyobb elrettentő hatása, mint más súlyos büntetési formáknak végső konklúzióként levonva, tehát szükségtelen. A halálbüntetés hívei ugyanakkor azt az álláspontot képviselik, hogy valamennyi embert biztosan képes visszatartani a halálbüntetés jogintézménye és ezért megéri alkalmazni ezt a büntetési nemet. Továbbá a retencionisták úgy vélik, hogy a lehetséges áldozat élete többet ér, mint a bűnöző(k) élete.

Ezen felül a halálbüntetés-pártiak véleménye szerint nem szabad több esélyt adni arra a gyilkosoknak, hogy visszatérjenek a társadalomba, emiatt a határozott ideig tartó szabadságvesztést, illetve a nem tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést sem tartják alkalmasnak arra, hiszen így meg van az esély arra, hogy a fegyházból szabaduló illető újabb emberölést kövessen el. A gonoszság életkortól nem függ állításuk szerint, ezen kívül, ha a gyilkos jó magaviseletet tanúsít fogva tartása idején ez álca is lehet, mivel feltételezhető, hogy csak arra vár, hogy bosszút állhasson azon az illetőn, aki őt rácsok mögé juttatta vagy ha ezen az illetőn nem is tudja végrehajtani tettét, mert meghalt ez a személy azóta akkor a családján, leszármazóin fogja megtorolni, levezetni a börtönben megélt sérelmeit. Ezzel szemben a halálbüntetést ellenzők szerint az életellenes bűnözők raboskodásuk ideje alatt megbánják, ráébrednek tettük súlyosságára és megváltoznak. A hivatalos személyek szakértelmében bízva a terhelt feltételes szabadlábra helyezése esetén, ha az adott bíró úgy ítéli, hogy a terhelt a társadalomra már nem veszélyes, akkor rendjén van, hogy szabadon távozhat.

A retencionisták a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést sem tartják megfelelő büntetésnek egy gyilkos tekintetében, mivel nézetük alapján ekkor a bűnöző a börtönben bármit megtehet, nincs vesztenivalója, hiszen a vele szemben hozható legsúlyosabb büntetés akkor sem alkalmazható, így semmi sem gátolja, hogy akár megölje a rabtársát. A TÉSZ alatt teljesen hitehagyottá válhat, valamint kegyetlenné és fékezhetetlenné.[9]

A továbbiakban justizmord esetkörét szeretném részletesebben kifejteni.

„Az abolicionisták legfőbb érve, hogy a halálbüntetés tévedés esetén jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan. Habár a tévesen kiszabott szabadságvesztés-büntetés esetén sem lehet az időt visszafordítani és az el nem követett bűncselekmény miatt „leült” éveket meg nem történte tenni, de ekkor legalább a tévedés észrevétele után lehetőség van az élet folytatására, míg a tévesen kiszabott halálbüntetés az életet véglegesen és visszavonhatatlanul megszünteti. Az ember pedig nem tökéletes és ez alól a bíró sem kivétel: ő is bűnössé nyilváníthat olyan személyt, aki a vád tárgyává tett bűncselekményt nem követte el. A bírói hiba pedig nem feltétlenül korlátozódik az egyszerűbb bűncselekményekre, hanem bármilyen ügyben előfordulhat. A tévesen kiszabott halálbüntetésekre manapság egyre több példa felhozható, hiszen az utóbbi években sorra derülnek ki olyan esetek, amikor a bíróság kétes vagy megkérdőjelezhető bizonyítékok alapján ítélt el olyan személyeket, akikről ma – DNS-vizsgálatok vagy egyéb modern kriminalisztikai módszerek – kétséget kizáróan megállapítható, hogy semmi közük sem volt az adottbűncselekményhez. Ezen esetek száma csak az Egyesült Államokban több tucatra tehető, amelyek szenvedő alanyai szinte kivétel nélkül színesbőrűek voltak. Lehetne azt mondani, hogy ilyen esetek ma már nem történhetnének meg, ám ez nem lenne igaz. Amíg csak az ítélkezést emberek végzik, addig a hiba lehetősége sem zárható ki, és nemcsak a bíró, hanem az eljárás más résztvevői is hibázhatnak.

A halálbüntetés pártolói ezzel szemben azt mondják, hogy a tévedés nem elkerülhetetlen velejárója a bíróiítélkezésnek, és ha igen, akkor is a jelentéktelenebb ügyekre jellemző; azokban az ügyekben pedig, amelyekben halálbüntetést is ki lehet szabni, a tévesen kiszabott halálos ítélet lehetősége bizonyos eljárási garanciák bevezetésével, illetve kiterjesztésével elkerülhető. Ilyen eljárási garancia lehet például az, ha halálbüntetést csak a bírói tanács összes tagjának egyetértésével lehetne kiszabni; esetleg ilyen ügyekben több tanács egyhangú határozatára lenne szükség a halálbüntetés kiszabásához; ha az ítélkező bírói tanács létszámát megemelnék hét vagy akár kilenc főre és ezek mindegyikének beleegyezése szükséges lenne a halálos ítélet meghozatalához; ha csak két vagy három ügyész egymástól független, halálbüntetés kiszabását javasló indítványára volna lehetőség egyáltalán e büntetési nem bírói mérlegelésére stb.

Az abolicionisták véleménye viszont az, hogy – túl azon, hogy hibalehetőség nélküli módszerek nincsenek – a tévedés lehetősége ma is előfordul. Tehát minden perbeli biztosíték és modern kriminalisztikai vizsgálat ellenére is a Justizmord elkerülésére egyetlen biztos módszer van: a halálbüntetés kiszabásától való tartózkodás.”[10]

Végezetül pedig a halálbüntetés témakörét gazdasági oldalról szeretném megvilágítani.

„Elsőként fontos azt leszögezni, hogy egy ember élete nem lehet pénz kérdése. Gazdasági indokok, okok alapján nem lehet életről vagy halálról dönteni. A halálbüntetéssel financiális szempontjaival kapcsolatos érvek és ellenérvek gyakran felmerülnek. A halálbüntetés-pártiak szerint a gyilkosok halálra ítélése és kivégzése olcsóbb, mint élethossziglani tartásuk, mégpedig két szempontból. Az egyik az, ha egy gyilkost kivégeznek, akkor ezután már több költség nem merül fel az állam számára, míg, ha életfogytiglani szabadságvesztésre ítélik, akkor évtizedeken át etetni, őrizni kell őt, fűteni, világítani kell rá stb., tehát az elítélt életben tartása jelentős többletterhet ró a társadalomra, vagyis ebben az esetben a bűntettes jóval többe kerül az államnak, mint ha kivégeznék őt.

Az abolicionisták ezzel ellentétben 2 okból sem tartják igaznak: szerintük egyrészt a szabadságvesztés azért gazdaságosabb, mert az elítélt munkaereje így még kihasználható, másrészt tényekkel és adatokkal bizonyítják, hogy egy, a tisztességhez eljáráshoz és bírósági tárgyaláshoz való jogot biztosító jogállami garanciákkal felvértezett jogrendszerben lefolytatott olyan eljárás, amelyben akár halálbüntetést is ki lehet szabni, messze költségesebb, mint egy olyan, ahol ezen szankció alkalmazására nem kerülhet sor.”[11]

3. Halálbüntetés a világban jelenleg

A 2020-as évet egy újabb globális esemény jellemezte a halálbüntetés alkalmazásának csökkenése vonatkozásában, és miközben a Covid-19 járvány hozzájárult a csökkenésekhez a végrehajtott kivégzések és a halálesetek számában kiszabott büntetésekben, ez egyben súlyosbította e büntetés eredendő kegyetlenségét.

Az ismertté vált kivégzések száma 26%-kal csökkent a 2019-es teljeshez képest, folytatva a 2015 óta mért éves csökkenést, és ismét elérte a több mint 10 év legalacsonyabb értékét. Az ismert végrehajtó országok száma (18) 2-vel csökkent 2019-hez képest, és megerősítette, hogy a kivégzések továbbra is az országok kisebbségére korlátozódnak.

A jelentős visszaesés elsősorban a kivégzések számának számottevő csökkenésével függött össze két országban történelmileg magas kivégzési számokról számoltak be, Irakban és Szaúd-Arábiában; és kisebb mértékben néhány hiátust leszámítva, amely a Covid-19 világjárványra válaszul történt. Az USA-ban megugrott a szövetségi kivégzések száma országos számban kiegyenlített, többnyire az újabb végrehajtási felfüggesztések – vagy a végzések lassabb végrehajtása miatt– egyes amerikai államokban a Covid-19 világjárvány következményeként. Az Egyesült Államokban 2020-ban hozott bírósági halasztások közül hat kifejezetten a Covid-19 világjárványra hivatkozott. Szingapúrban a kivégzéseket perek miatt felfüggesztették, többek között a Covid-19-hez kapcsolódó korlátozások hatása miatt. Az Amnesty International által ismert újonnan kiszabott halálbüntetések száma 36%-kal csökkent 2019-hez képest, részben azért, mert a Covid-19 világjárvány fennakadásokat és késéseket okozott a büntetőeljárásokban világszerte.

Mégis, miközben a világ küzdött a vírus terjedésének megakadályozásáért és az emberek életének védelméért, egyes államokban riasztóan megnövekedett a kivégzések száma. Egyiptom több mint háromszorosára növelte éves számát, míg az Egyesült Államokban a Trump-kormányzat júliusban engedélyezte és folytatta a szövetségi kivégzések újraindítását 17 év után, végül öt és fél hónap alatt 10 embert öltek meg. India, Omán, Katar és Tajvan is folytatta az állami gyilkosságokat.

Továbbá sok országban a hatóságok felfüggesztették a börtönlátogatásokat és a személyes bírósági eljárásokat. A világjárványra adott válaszként a halálbüntetéssel sújtottakat huzamosabb ideig társadalmi érintkezés nélkül hagyták, és – kritikus módon – korlátozott hozzáféréssel rendelkeztek törvényes képviselőikhez. Mivel egyes államok bármilyen módon is a halálbüntetést választották, a világjárvány nemcsak a fogvatartottak és a folyamatban részt vevő összes érdekelt számára jelentett komoly egészségügyi kockázatot, hanem a jogi képviselethez és más tisztességes tárgyalási garanciákhoz való hozzáférést is korlátozta.

A 2020-tól kezdődő fejlődések is megerősítették az elmúlt évek tendenciáit, amelyek szerint a világ folyamatos előrelépést tett a halálbüntetés eltörlése felé. Például 2020 szeptemberében Kazahsztán aláírta, decemberben pedig lépéseket tett a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának második fakultatív jegyzőkönyvének ratifikálása érdekében, célja a halálbüntetés eltörlése volt. Nem jegyeztek fel kivégzést Bahreinben, Fehéroroszországban, Japánban, Pakisztánban vagy Szudánban, tulajdonképpen minden olyan országban, ahol 2019-ben még kivégeztek embereket. Kazahsztán, az Orosz Föderáció, Tádzsikisztán, Malajzia és Gambia továbbra is betartotta a kivégzésekre vonatkozó hivatalos moratóriumot. Az USA-ban, Colorado lett az Egyesült Államok 22. abolicionista állama, továbbá a kormányzó moratóriumot adott ki Kaliforniában, Oregonban és Pennsylvaniában, ami egész évben folytatódott; Ohio pedig minden tervezett kivégzését átütemezte.

A haladás további jeleként figyelhető meg, hogy Barbados januárban lezárta a kötelező halálbüntetés eltörlésére irányuló reformokat; áprilisban pedig Szaúd-Arábia hatóságai bejelentették, hogy az ország megszünteti a halálbüntetés alkalmazását a bűncselekmény elkövetésekor 18. életévét be nem töltött személyekkel szemben a terrorellenes törvényhez nem kapcsolódó ügyekben. Júliusban a szudáni hatóságok pedig eltörölték a halálbüntetés alkalmazását a hitehagyás miatt.

Decemberben az ENSZ Közgyűlésének plenáris ülésén rekordszámú, pontosan 123 állam támogatta a kivégzésekre vonatkozó moratórium bevezetését szorgalmazó kétévente szóló határozat elfogadását. A halálbüntetés teljes eltörlése érdekében – 19 szavazattal nőtt a szavazatszám 2007-hez képest, amikor elfogadták az ENSZ Közgyűlésének első határozatát ebben a kérdésben. Kongó (Köztársaság), Guinea, Nauru és a Fülöp-szigetek, amely tartózkodott a 2018-as határozat mellett, vagy ellene szavazott eddig, most szintén támogatta, míg Jemen és Zimbabwe ellenzékről tartózkodásra váltott.

A Covid-19 világjárványhoz kapcsolódó néhány kudarc és további kihívások ellenére a világ útja töretlenül folytatódott a halálbüntetés globális eltörlése felé. Most minden eddiginél fontosabb, hogy további lépéseket tegyenek minden szinten annak biztosítására, hogy 2021 ne legyen az az év, amikor mindezt az előrelépést visszavonják.[12]

Európa és Közép-Ázsia vonatkozásában a halálbüntetés alkalmazása az alábbiak szerint alakult az elmúlt években.

Ország 2020 Rögzített kivégzések 2020 Rögzített halálos ítéletek Emberek, akik halálos ítélet hatálya alá tartoztak 2020 végén
Fehéroroszország 0 3 4
Kazahsztán 0 0 0
Orosz Föderáció 0 0 0
Tádzsikisztán 0 0 0

A táblázat alapján látható, hogy jelentős országos fejlesztések figyelhetők meg ugyanis, Miközben Fehéroroszország továbbra is halálbüntetést szabott ki, 2020-ban nem hajtottak végre kivégzést. Kazahsztán, az Orosz Föderáció és Tádzsikisztán továbbra is betartotta a moratóriumot kivégzéseket. Kazahsztán aláírta és ratifikálta a Nemzetközi Egyezségokmány második fakultatív jegyzőkönyvét a polgári és politikai jogokról, amelynek célja a halálbüntetés eltörlése.[13]

A világ országainak több mint kétharmada mára eltörölte a halálbüntetést a törvényeiben vagy a gyakorlatban. 2020. december 31-én a számok a következők voltak:

Abolicionizmus minden bűncselekmény tekintetében: 108
Abolicionizmus csak a köztörvényes bűncselekményének vonatkozásában: 8
Abolicionizmus a gyakorlatban: 28
Teljes abolicionizmus a gyakorlatban: 144
Halálbüntetést megtartók: 55

Abolicionizmus minden bűncselekmény tekintetében

Azok az országok, amelyek törvényei egyetlen bűncselekmény vonatkozásában sem írnak elő halálbüntetést az alábbiak:

Albánia, Andorra, Angola, Argentína, Örményország, Ausztrália, Ausztria, Azerbajdzsán, Belgium, Benin, Bhután, Bolívia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Burundi, Zöld-foki Köztársaság, Kambodzsa, Kanada, Csád, Kolumbia, Kongó (Köztársaság), Cook-szigetek, Costa Rica, Elefántcsontpart, Horvátország, Ciprus, Cseh Köztársaság, Dánia, Dzsibuti, Dominikai Köztársaság, Ecuador, Észtország, Fidzsi-szigetek, Finnország, Franciaország, Gabon, Grúzia, Németország, Görögország, Guinea, Bissau-Guinea, Haiti, Honduras, Magyarország, Izland, Írország, Olaszország, Kiribati, Koszovó, Kirgizisztán, Lettország, Liechtenstein, Litvánia, Luxemburg, Madagaszkár, Málta, Marshall-szigetek, Mauritius, Mexikó, Mikronézia, Moldova, Monaco, Mongólia, Montenegró, Mozambik, Namíbia, Nauru, Nepál, Hollandia, Új-Zéland, Nicaragua, Niue, Észak-Macedónia, Norvégia, Palau, Panama, Paraguay, Fülöp-szigetek, Lengyelország, Portugália, Románia, Ruanda, Szamoa, San Marino, São Tome és Príncipe, Szenegál, Szerbia, Seychelle-szigetek, Szlovákia, Szlovénia, Salamon-szigetek, Dél-Afrika, Spanyolország, Suriname, Svédország, Svájc, Kelet-Timor, Togo, Törökország, Türkmenisztán, Tuvalu, Egyesült Királyság, Ukrajna, Uruguay, Üzbegisztán, Vanuatu, Vatikánváros, Venezuela.

Abolicionizmus csak a köztörvényes bűncselekményének vonatkozásában

Azok az országok, amelyek törvényei csak kivételes bűncselekmények esetén írnak elő halálbüntetést, például a katonai bűncselekmények esetében törvény vagy kivételes körülmények között elkövetett bűncselekmények esetében a következők:

Brazília, Burkina Faso, Chile, El Salvador, Guatemala, Izrael, Kazahsztán, Peru.

Abolicionizmus a gyakorlatban

Azok az országok, amelyek megtartják a halálbüntetést olyan köztörvényes bűncselekmények tekintetében, mint például az emberölés, de abolicionistáknak tekinthetők a gyakorlatban annyiban, hogy az elmúlt 10 évben nem végeztek ki senkit, és abban hisznek, az a politikájuk vagy megalapozott gyakorlatuk, hogy nem hajtják végre a kivégzéseket. Ezek az országok a következők:

Algéria, Brunei Darussalam, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság, Eritrea, Eswatini (volt Szváziföld), Ghána, Grenada, Kenya, Laosz, Libéria, Malawi, Maldív-szigetek, Mali, Mauritánia, Marokkó/Nyugat-Szahara, Mianmar, Niger, Pápua Új-Guinea, Orosz Föderáció, 195 Sierra Leone, Dél-Korea (Koreai Köztársaság), Sri Lanka, Tádzsikisztán, Tanzánia, Tonga, Tunézia, Zambia.

Halálbüntetést megtartók

Azok az országok, amelyek megtartják a halálbüntetést a köztörvényes bűncselekmények vonatkozásában az alábbiak:

Afganisztán, Antigua és Barbuda, Bahama-szigetek, Bahrein, Banglades, Barbados, Fehéroroszország, Belize, Botswana, Kína, Comore-szigetek, Kuba, Kongói Demokratikus Köztársaság, Dominika, Egyiptom, Egyenlítői-Guinea, Etiópia, Gambia, Guyana, India, Indonézia, Irán, Irak, Jamaica, Japán, Jordánia, Kuvait, Libanon, Lesotho, Líbia, Malajzia, Nigéria, Észak-Korea (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság), Omán, Pakisztán, Palesztina (állam), Katar, Saint Kitts és Nevis, Saint Lucia, Saint Vincent és Grenadine-szigetek, Szaúd-Arábia, Szingapúr, Szomália, Dél-Szudán, Szudán, Szíria, Tajvan, Thaiföld, Trinidad és Tobago, Uganda, Egyesült Arab Emírségek, USA, Vietnam, Jemen, Zimbabwe.[14]

A 2020-as évet egy újabb globális esemény jellemezte a halálbüntetés alkalmazásának visszaszorításában, és bár a Covid-19 járvány hozzájárult a végrehajtott kivégzések számának és a halálozások számának csökkenéséhez, a velejárót is súlyosbította. ennek a büntetésnek a kegyetlensége.

Az ismert kivégzések száma 26%-kal csökkent a 2019-es teljeshez képest, folytatva a 2015 óta tartó éves csökkenést, és több mint 10 éve ismét a legalacsonyabb szintet érte el. Az ismert végrehajtó országok száma (18) 2-vel csökkent 2019-hez képest, és megerősítette, hogy a kivégzések továbbra is az országok kisebbségére korlátozódnak.

Az Amnesty International által kiszabott új halálos ítéletek száma 36%-kal csökkent 2019-hez képest, részben azért, mert a Covid-19 világjárvány világszerte fennakadásokat és késéseket okozott a büntetőeljárásokban.

A Covid-19 világjárványhoz kapcsolódó néhány kudarc és további kihívások ellenére a világ útja töretlenül folytatódott a halálbüntetés globális eltörlése felé. Jelen tanulmány összefoglalja, hogy mely országokban van jelen még ezen a büntetési nem.

Bibliográfia

Amnesty International Global Report – Death sentences and executions, 2020.

Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé- a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András (szerk.): Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010.

Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1.

Pálinkás György: Requiem egy jogintézményért, Belügyi Szemle, 2001/6.

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2018.

Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés pró és kontra, Budapest HVG-ORAC, 2019.

Vigh József: A halálbüntetés eltörlésének időszerűségéről, Belügyi Szemle, 1995/1.

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2018, 175–176. ↑

Hivatkozások

  1. Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1, 2. ↑
  2. Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé- a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András (szerk.): Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010, 19. ↑
  3. Mészáros: Az élethez való jog, 2-3. ↑
  4. Pálinkás György: Requiem egy jogintézményért, Belügyi Szemle, 2001/6, 66. ↑
  5. Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés pró és kontra, Budapest HVG-ORAC, 2019, 187–188. ↑
  6. Lásd: Vigh József: A halálbüntetés eltörlésének időszerűségéről, Belügyi Szemle, 1995/1, 19. ↑
  7. Tóth: Halálbüntetés, 190–196. ↑
  8. Tóth: Halálbüntetés, 198–200. ↑
  9. Tóth: Halálbüntetés, 74–77. ↑
  10. Tóth: Halálbüntetés, 214–215. ↑
  11. Amnesty International Global Report – Death sentences and executions, 2020, 7–9. ↑
  12. Uo. 34. ↑
  13. Uo. 57–58. ↑