Zsidai Réka: Festetics László (1785– 1846) neveltetése és a mai oktatási rendszer

Bevezetés

A karrier kiépítésének több járható útja volt ismeretes az újkorban.[1] Az elit esetében ez lehetetlen lett volna a megfelelő nevelés és neveltetés nélkül, ami más társadalmi csoportok karrierlehetőségéhez ugyan hozzájárult, de nem kizárólagosan. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a 18. század utolsó harmadára Közép-Kelet-Európába is eljutott a felvilágosodás eszmeáramlata.[2] A főúri réteg esetében erre az időszakra felértékelődött a tudás mint érték, ennélfogva a presztízs részét képezte úgy a nyelvek ismerete, mint a széles körű műveltség és az olvasottság.[3] Közben pedig kialakult a korszerű neveltetéssel kapcsolatos igény is.[4]

Már a 17. században Apáczai Csere János (1625–1659), az erdélyi protestáns iskolaügy előmozdítója kifejtette kolozsvári székfoglalójában véleményét az iskolák szükségességéről.[5] Rövid historiográfiai áttekintőnkben a 19–20. századi magyarországi neveléstudomány jeles pedagógusai közül csupán néhányukat emeljük ki. Fináczy Ernő (1860–1935) szerint a világnézetnek és a vallásosságnak is kiemelkedő szerepe van a nevelésben, ám annak célja egyértelműen a szabad akaratból történő, jóra irányuló cselekvés.[6] Weszely Ödön (1867–1935) a gyakorlati pedagógia híve volt, s a korszerű, haladó eszméket igyekezett átültetni a pedagógiába.[7] Habár ő is fontos szerepet szánt a kultúraközvetítésnek, ez a törekvés Prohászka Lajosnál (1897–1963) domborodik ki.[8] Felméri Lajos (1840–1894)[9] és Karácsony Sándor (1891–1952)[10] pedagógiai elveit a társas viszonyok, míg Schneller Istvánét (1847–1939) a szeretetelvűség határozta meg. Imre Sándor (1877–1945) a nemzetnevelés, a közösségi nevelés és a személyiségfejlesztés kölcsönhatására hívja fel a figyelmet szintetizáló munkájában.[11] Mindannyiuknál felfedezhető a locke-i, illetve a herbarti lenyomat, s annak továbbadása az adott kor viszonyaihoz igazítva.[12] A kortárs irodalmat tekintve pedig Pukánszky Béla pedagógiai és iskolatörténeti kutatásai érdemelnek említést.[13]

Az arisztokraták ifjú sarjai a jezsuita-oktatásnak köszönhetnek sokat: fegyelemre, illedelmes viselkedésre és magatartásra szoktatták őket, miközben a világot igyekeztek megismerni. Ami előrelépést jelentett az elit oktatásában, a nemesi akadémiák felállítása volt, melynek fontosságát először 1741-ben Koptik Oddo dömölki bencés apát fogalmazta meg. Ez végül Bécsben történt meg 1749-ben a Collegium Theresianum[14] felállításával.[15] A felvilágosodás időszakában egyre inkább a hasznos polgár eszménye vált dominánssá, s a gyakorlati nevelésre helyeződött a hangsúly. A felvilágosodás pedagógiája Nyugat-Európában bontakozott ki, méghozzá Angliában John Locke-nak vagy a Francia Királyságban J. J. Rousseau-nak köszönhetően. Kelet-Közép-Európában Poroszország járt az élen nevelés tekintetében, melyet II. Frigyes alapozott meg.[16] A Magyar Királyságban a 18. század második felében a hasznos polgárok nevelése és a „közjó” szolgálata vált az állam feladatává. Ürményi Józsefnek, Tersztyánszky Dánielnek és Kollár Ádámnak köszönhetően került kidolgozásra, majd 1777-ben bevezetésre Mária Terézia tanügyi reformja, a Ratio Educationis.[17]

A Habsburg-dinasztia szolgálatában álló, hivatalnoki pályán kiemelkedő, a Festetics család keszthelyi ágának egyik meghatározó személyisége, Festetics György (1755–1819) tanulmányait az elitképző intézményben, a bécsi Collegium Theresianumban végezte. Az ott tapasztaltakat, mentalitást, attitűdöt, tudást pedig a későbbiekben Keszthelyen kamatoztatta.[18] A gróf a 18. század végén elindított egy gazdasági és birtokigazgatási reformsorozatot,[19] s megalapította az Európa-szerte híressé vált mezőgazdasági tanintézetet, a Georgikont.[20] Sikeréhez nyugat-európai protestáns egyetemeken tanult szakemberek járultak hozzá, mint Pethe Ferenc (17631833) gazdasági szakíró, Rumy Károly György (17801847) vagy Asbóth János (17351784) professzor, tiszttartó, a Directio (a központi igazgatási testület) egyik vezetője.[21] Az órákat tandíj nélkül hallgathatták az érdeklődő diákok, de a mecénási tevékenységéről is elhíresült gróf ösztöndíjak adományozásával is igyekezett támogatni az arra érdemeseket, s ezzel a következő generáció képzését is megalapozta. Festetics követendő mintának Angliát tekintette, s az ottani mezőgazdasági gyakorlatokat, tudományos eredményeket kívánta adaptálni, s a „közjó”, a professzionális gazdaképzés szolgálatába állítani.[22] A Georgikon hét iskolából állt, melyek a hasznos polgárt helyezték előtérbe, illetve a szakember-utánpótlást szolgálták a „közjó” figyelembevételével: Parasztiskola, Pristaldeum (jogászképzés), Erdésziskola, Kertésziskola, Lovásziskola, Mérnökiskola, Leányiskola.[23] A fejlett agrárgazdasági, agrotechnikai ismeretek adaptálásában szerepet játszott Albrecht Daniel Thaer (1752–1828) alsó-szászországi agrárközgazdász, aki az angol mezőgazdaság tanulmányozására specializálódott.[24] Nem véletlen, hogy Festetics rendkívül gazdag szakkönyvtárral rendelkezett, gyűjteményének pedig jelentős hányadát az ún. „new agriculture” („új mezőgazdaság”) tárgykörébe tartozó, az újkori angol agrárforradalommal foglalkozó opusok képezték.[25]

A keszthelyi gróf a rangból, társadalmi státusból adódóan, a korszak elvárásaihoz igazodva tudatosan neveltette fiát, László grófot, melynek érdekében komoly anyagi áldozatokra is hajlandó volt.[26] Festetics György 1790-ben az európai műveltségű Péteri Takáts Józsefet szerződtette nevelőnek fia mellé, majd 1799-től Kultsár István került Festetics szolgálatába. Az ifjú gróf 1793-tól Bécsben tanult, így az apai utasítások és a nevelők részletgazdag beszámolói írásban történtek.[27] A dokumentumok ma a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában és az Országos Széchényi Könyvtárban lelhetők fel.

Magánnevelők

„A varázsige, melytől a kor minden társadalmi, erkölcsi és gazdasági probléma megoldását remélte, a »nevelés« volt.”[28] Egon Friedell állítására alapozva Pukánszky sem véletlenül nevezte a 18. századot a „pedagógia századának”, hiszen a felvilágosodás hívei hittek a nevelhetőségben.[29]

Milyen is legyen egy jó nevelő – merül fel a kérdés. John Locke, az angolszász felvilágosodás előfutára úgy véli, hogy a jó nevelőnek pozitív jellemvonásokkal kell rendelkeznie. Annak érdekében, hogy a rá bízott tanítványát valaki helyesen, következetesen tudja irányítani és meg tudja óvni a rossztól, helyesen, józan ítélőképessége szerint tudja kezelni a különféle helyzeteket, magas intelligenciával kell rendelkeznie. Magától értetődik tehát, hogy a jó nevelő művelt ember, aki udvarias és még jó fellépése is van. Ehhez párosul az okosság, bölcsesség, gyengédség, lelkiismeretesség. Mindemellett Locke jó befektetésnek tarja a gyerekek neveltetésére fordított összeget, ami véleménye szerint később fog megtérülni.[30] „Oly művészet ez, amelyet sem tanítani, sem könyvből megtanulni nem lehet.”[31]

Adolf Knigge (1752–1796) német író illemtankönyvében (Érintkezés az emberekkel – Über den Umgang mit Menschen) fejti ki véleményét a tanítókról. Locke-hoz hasonlóan fontosnak tartja a külső megjelenést, ápoltságot, ám a kirívó, feltűnősködő magatartást és modort elutasítja.[32] Knigge is kifejezte megbecsülését, tiszteletét a nevelők irányába, magasztalta ezt a hivatást, melyről így írt: „Különös tiszteletet érdemelnek, kik magukat a nevelés fontos pályájára egész lélekkel rászánják.”[33]

Festetics György a nevelőkkel szerződést kötött – ahogy az a korban szokás volt, a mai oktatási rendszerben ez kb. ellátási tervnek feleltethető meg. 1791-ben a Péteri Takáts Józseffel kötött szerződés rögzíti a fizetés összegét a szolgálat idejére, melyet 300 forintban (továbbiakban: ft), míg a szolgálati idő lejárta utáni pensiót, azaz nyugdíjat 400 ft-ban határozta meg. Amennyiben nyugdíj mellett könyvtárosként dolgozna Festeticsnél, még szállásban és teljes ellátásban is részesülne. A szerződés arra az eshetőségre is kitér, ha a nevelő bontaná fel szerződést. Ebben az esetben éves szinten 100 ft juttatásban részesül, de ígéretet kell tennie, hogy keres maga helyett másik nevelőt. Ám az is bekövetkezhet, hogy a tanítványa halálozik el, így a körülményekre való tekintettel 200 ft fizetést kapna évente.[34] Ugyanez a szerződéskötési aktus történt az új nevelő, Kultsár István esetében is. A keszthelyi gróf hat évre szerződtette, de elődjéhez képest nagyobb fizetséget kapott (kezdetben évi 600 ft-ot).[35] Később ez az összeg 100 ft-tal emelkedett, sőt, arra is ígéretet kapott, ha a hat esztendőt kitölti, az ígért semel pro sempel 6 000 ft mellé még 500 ft-ot kap. Ezt a „Kultsár Istvány Praefectus Urra nézve, és a Fiam további Nevelését illető Jegyzések”-ben rögzítették.[36]

Takáts távozásakor Festetics ígéretéhez hűen folyósítja az évi 300 ft-ot, sőt a nevelés végével járó 400 ft pensiót megemeli 100 ft-tal, illetve amennyiben elmenne, még 600 ft útiköltséget és jutalmat is ígér neki, ami nagylelkű ajánlat volt a gróf részéről, ezzel is elismerve nevelői munkáját. Emellett, amíg él, örökösen 200 ft rénesforint pensiót kap, de ha mégis maradna 1799-ben, akkor 500 ft helyett 800 ft lenne a fizetés. Továbbá, ígéretet tesz a gróf, hogy erkölcsi oktatásait a saját költségén kinyomtattatja. Ugyanakkor a korábbi megállapodásukkal szemben felmenti az alól Takátsot, hogy maga helyett keressen másik nevelőt.[37] Végül is Kultsár megérkezésével lejár Takáts József hivatali ideje, aki köszönettel tartozik munkaadójának. Leszögezi, hogy az ifjú gróf tiszta szívű és erkölcsű. Másfelől szerencsétlennek állítja be saját magát pl. Nagyváthy Jánoshoz vagy Kultsárhoz képest, mivel ő tíz év szolgálat után kapott 2000 ft jutalmat, míg más öt év után 6000 ft-ot.[38] Takáts panaszlevelére reflektálva nem vonja érdemeit kétségbe a keszthelyi gróf, s nem áll szándékában Takátsot megbántani, de Kulcsárt nagyobb tapasztalatokkal rendelkező szakembernek tartja, akinek már néhány száz tanuló volt a kezei alatt, ráadásul az ifjú Lászlót abban a korszakában fogja tanítani, amikor „mostanában elevenednek benne fell az indulatok”.[39]

László neveltetése a családi tradíciót, mintát követve magánnevelővel valósult meg, aki elsősorban a John Locke-i (1632–1704) és a J. J. Rousseau-i (1712–1778) elveket plántálta a növendékbe, majd az alapok elsajátítása után került a bécsi Theresianumba. Locke embereszménye a gentleman, azaz művelt ember volt. A gentleman nevelésekor a következő célokat, pilléreket tartotta szem előtt, melyek egyébként Rousseau-nál is megjelennek: 1. testi nevelés, 2. erkölcsi és vallásos nevelés, 3. értelmi nevelés.[40] Emellett a pedagógiai alapelvek forrásai a német filantropisták voltak, mint Joachim Heinrich Campe, Christiann Fürchtegott Gellert, Christian Gotthilf Salzmann, Rudolph Zacharias Becker, míg a magyar újdonságok közül többek között Szekér Joákim, Vályi András, illetve Fejér György, Pálóczi Horváth Ádám, Dugonics András, Verseghy Ferenc művei érdemelnek említést.[41]

Festetics György rendkívül tudatosan építette fel fia neveltetését, melyhez megfelelő eszközökre, így a magasan képzett, minőségi oktatást biztosító nevelők mellett egyéb szakemberekre, magántanárokra, és komplex dokumentációra volt szükség. Festetics a nevelőkkel permanens levelezésben, kapcsolatban állt, akik jelentéssel, beszámolóval (ma azt mondhatnánk, nyomonkövetés, kvázi haladási napló), valamint a bécsi ott tartózkodásról, utazásról, nevelésről, egyéb kiadásokról költségelszámolással tartoztak a keszthelyi grófnak. A társadalmi állásból a neveltetés eszközeihez tartozott a bizonyos keretek közé szorított társasági élet, illetve kapcsolati háló kiépítése,[42] valamint a nagy utazás is. Ez különösen indokolta a tájékoztatást, így a gróf instrukciókon keresztül tudott intézkedni, beavatkozni a nevelésbe, tüneti kezelésbe. Ennek érdekében születtek meg a nevelési tervezetek (plánumok) is, melyek kibontására kerül sor a tanulmányban.

Festetics László neveltetése

A locke-i elvek

Testi nevelés

A nevelés első alappillére a testi nevelés volt. Ide tartoztak az oktatóval történő sportok és a gimnasztikai játékok is: az úszás, a korcsolyázás, a futás, a lovaglás és a vívás, a távolugrás, a dobás, a hajítás, a különböző labdajátékok, a teke, a biliárd. A gimnasztikai gyakorlatok feltehetően egészségmegőrző szempontból fontosak a jó kondícióban való tartás mellett. Hozzájárulnak a jó szemkoordinációhoz, a helyes testtartáshoz, s a pszichológia bizonyítékon alapuló kutatásaira alapozva a szorongásközpont kikapcsolásához[43] is.

A korszakban a lovaglás és a vívás egyébként igen kedvelt időtöltésnek számított az arisztokrácia körében.[44] Ezek előnyeit Locke is megfogalmazta. A lovaglás „egyike a legjobb testgyakorlatoknak, amelyeket a kényelemnek és fényűzésnek e helyein csak végezni lehet (…).” Hozzájárul a megfelelő testtartás kialakításához, ugyanakkor háború idején is rendkívül hasznos képességnek számít.[45] A vívás előnyeit és hátrányait is papírra vetette: „A vívást egészségi szempontból igen üdvös gyakorlatnak tartom, de az életre való tekintettel, veszedelmet rejt magában (…)”, mivel virtustól és a büszkeségtől vezérelt fiatalemberek könnyen elbízhatják magukat a kardforgatásban való jártasságban, ami tragédiához is vezethet.[46] Ezekkel szemben a biliárd Kibédi Mátyus István szerint „se az elmét, se a’ testet nem fárasztja”.[47]

Az egészséghez azonban nemcsak a testmozgás tartozik hozzá, hanem az egészséges táplálkozás is, hiszen a kettő balansza feltételezi egymást.[48] Az erre való törekvés Festetics László neveltetésben is tetten érhető, melyet a források alátámasztanak. A László nevelésére vonatkozó utasítás kimondja, hogy az italra nem szabad rászoktatni az ifjú grófot,[49] de Locke is elutasítja a bor és az erős ital fogyasztását, ám a sörfogyasztást engedélyezi.[50] Locke-nak a táplálkozásra vonatkozóan tanácsai közül néhányat emelünk ki. Szerinte mellőzendő az étkezésekből a hús és a cukor, de óvatos só- és fűszerhasználatra is int az egyszerűség jegyében.[51] Az elv tehát az ókori latin „Ép testben, ép lélek” közmondásra vezethető vissza.[52]

Locke úgy véli, hogy az emberi test mindent kibír, amihez csecsemőkortól kezdve hozzászoktattuk.[53] A szabad levegőn való tartózkodás fontosságára is felhívja a figyelmet annak érdekében, hogy testünk mindent elviseljen, hozzászokjon a hideghez, meleghez, esőhöz, napfényhez,[54] de a kényeztetés ellen is szól, ami Rousseau Emiljében is megtalálható.[55] A kényeztetés kulcskérdés László gróf neveltetését vizsgálva. Az apai szigor György részéről úgy véli, hogy az anyai kényeztetés aláásta a nevelő tekintélyét, amit fel is ró neki.[56] A túláradó anyai szeretet, Pestalozzi pedagógiájában (Lénárd és Gertrúd) fedezhető fel.[57] Spranger kultúrfilozófus szerint, ami megjelenik Pestalozzinál, az a saját gyermekkorára vezethető vissza, amikor féltéssé alakult át a szeretet.[58]

A leírtak alapján kimutathatók a gyökerek a Nemzeti Alaptanterv (NAT) pedagógiai céljai között („testi és lelki egészségre való nevelés”): „Az egészséges életmódra nevelés hozzásegít az egészséges testi és lelki állapot örömteli megéléséhez. A pedagógusok ösztönözzék a tanulókat arra, hogy legyen igényük a helyes táplálkozásra, a mozgásra, a stresszkezelés módszereinek alkalmazására. (…) A pedagógusok motiválják és segítsék a tanulókat a káros függőségekhez vezető szokások kialakulásának megelőzésében.”[59]

Erkölcsös és vallásos nevelés

1793-ban Festetics György nevelési útmutatást készített fia számára, amelyben kötelességtudó, erkölcsös ifjú nevelését tűzi ki célul az erényes és vallásos nevelés szellemében,[60] ahogy ez a NAT egyik nevelési célja is.[61] Az erényes élethez tartozik a becsületesség, tisztességesség, szilárdság, bátorság, erény (alapja Isten igaz fogalma), bölcsesség, műveltség, tudás, jószívűség, jóindulat, mértékletesség.[62]

Jegyezzük meg, hogy Takáts a locke-i nevelési területek közül az erkölcsire helyezte a hangsúlyt.[63] György a rousseau-i elvek alapján instrukcióiban mértékletességre inti fiát.[64] Azt is kihangsúlyozza, hogy kötelességtudó, erkölcsös ifjút kíván neveltetni fiából, akiben tudatosul, hogy emberi kötelességeivel Istennek, felebarátainak, s magának tartozik, „ebböl tehát az igaz Hit, Vallás a’ melly az örökös természetnek törvényeiböl származik”.[65]

Jól gondolja Locke, hogy a jómodor példaadásból sajátítható el, nem pedig szabályokból, éppen ezért nagyon fontos a családi minta és a nevelő személye.[66] Pukánszky Béla is a személyes példaadást és a nevelő felelősségét emeli ki hatékony nevelési módszernek.[67] Ezekre visszavezetve érthető, hogy a NAT külön tárgyalja a „családi életre nevelést”: „A család kiemelkedő jelentőségű a gyerekek, fiatalok erkölcsi érzékének, szeretetkapcsolatainak, önismeretének, testi és lelki egészségének alakításában.”[68]

Értelmi nevelés

A neveltetés során a műveltség mellett kitüntetett figyelem társult a praktikus, vagyis a társadalmi érvényesüléshez szükséges ismeretekhez (utilitarizmus).[69] John Locke számos tevékenységet sorol ebbe a kategóriába, melyek László neveltetésében is megtalálhatók.[70] Locke próbálja vegyíteni Bacon empirizmusát és Descartes racionalizmusát, vagyis a tapasztalatelvűséget és az ésszerűséget.[71]

„Nem lehet tagadni: hogy a külsö szépeséges maga viselés ékessége már a fiatal Kornak is. Azért az, józan értelembe véve nem az asszonyi kényességekhez mérve, mindenkor méltó a’ ditséretre. De még is kétség kivül marad az is: hogy az Erkölts ’s Tudomány két föfö tárgyai a’ jó nevelésnek. Ezekre voltak lesznek is mindenkor buzgó igyekezetim.”[72] Az apai instrukciók leszögezik, hogy azokat a tudományokat kell fiával megszerettetni, melyek egy magyarországi birtokos mágnáshoz leginkább illenek. Ennek legfontosabb csoportját alkotják a jogi, pénzügyi, államigazgatási és birtokigazgatáshoz szükséges ismeretek.[73] Modern viszonyokhoz igazodva, de ugyanezek a célok fellelhetők a NAT-ban is („gazdasági és pénzügyi nevelés”): „Cél, hogy a tanulók ismerjék fel saját felelősségüket az értékteremtő munka, a javakkal való ésszerű gazdálkodás, a pénz világa és a fogyasztás területén. Tudják mérlegelni döntéseik közvetlen és közvetett következményeit és kockázatát. Lássák világosan rövid és hosszú távú céljaik, valamint az erőforrások kapcsolatát, az egyéni és közösségi érdekek összefüggését, egymásrautaltságát.”[74] Ez az attitűd persze a korszak főúri családjaiban elvárás volt, így például Gróf Zichy Ferenc zászlós fiát is már kiskora óta a gazdálkodásra tanították. Játékpénzből tizennégy évesen tíz vonóökröt vett a szükséges eszközökkel együtt, míg a nevelője utasítására a szarvasi iskola alapelvei szerint gyakorolja a hörcsöki pusztán a gazdálkodást.[75]

Ebbe a kategóriába tartoznak még a segédtudományok, a logika, a történelem, a földrajz, a retorika, a számtan, a mértan, a helyesírás, az idegen nyelvek (német, latin, francia, olasz, tót vagy horvát, esetleg az angol), s természetesen a deák nyelv tökéletesítése.[76] Locke a görög nyelv ellen szólt, szerinte ugyanis nincs rá szükség, mivel nem tudóst akar nevelni, hanem úriembert.[77] A társasági élethez elengedhetetlen az esztétika, az etika, a diplomatika, a titkosírás és a tánc.[78] Locke úgy véli, a tánc készség, melynek elsajátításához táncmester szükséges. A tánctudás férfiasságot, önbizalmat, fellépést ad.[79] Kibédi is a tánc pozitív hatását emeli ki: „ez mind a’ testnek nehézsegit, mind az elmének unalmát egyszer ‘s mind tsudálatoson el-vészi, mellyet semmiféle más commotio mozgás véghez nem vihet.”[80] S végül a hadtudományok alapjairól sem szabad megfeledkezni a korabeli hasznos ismeretek vonatkozásában.[81]

Festetics György feljegyzéseiből, instrukciójából tudjuk, hogy a táncmesternek négy hónapig, méghozzá a téli hónapokban kellett tanítania László grófot, majd áprilisban és a nyári hónapokban a puskával való helyes bánásmódot kellett elsajátítania egy erre a célra megfelelően szolgáló tiszt szerződtetésével és egy erre alkalmas fegyver készítésével. Arra is felszólítja Takátsot a gróf, hogy fiát hozzá kell szoktatni az olvasáshoz, íráshoz, gondolkodáshoz. Kiemeli, hogy fontos az irodalom szeretete, a német nyelv tökéletesítése, a francia és az olasz nyelv tanulása, de a filozófia is. A gondolkodáshoz azonban magányra van szükség, többször magára hagyva, bezárva kell hagynia Lászlót ennek érdekében, ekkor senki ne zavarja őt.[82]

Locke valamilyen iparág megtanulását is fontosnak tartja, amit a „közjó” szolgálatába lehet állítani: „A gyermeknek tevékenységre való hajlandóságát mindig olyasvalamire kell terelni, aminek hasznát látja”.[83] Rousseau szerint azért fontos a mesterségek tanulása, hogy a tanítvány legyőzze a megvető előítéleteket.[84] Ilyen hasznos mesterségnek tartja Locke a festést, de kiemeli árnyoldalait is. Sok időt vesz el a hasznos tanulmányok rovására, ráadásul ülő foglalkozás s inkább az elmét, semmint a testet mozgatja meg.[85] Megemlíti még a kertészkedést és az asztalosságot, mely mesterségek megismerését maga Festetics György is elfogadta.[86]

Stohl és Kurucz rámutat, hogy a keszthelyi gróf az említett praktikus ismeretek elsajátításával egyértelműen a hivatali-udvari életet helyezte előtérbe,[87] értékrendet tükröz, amit a társadalmi állás megkövetelt. A jószágbirtokos és Pestalozzi pedagógiája alapján a hasznos polgártárs képét vetíti elénk.[88] Ezek lenyomatai szintén megjelennek a NAT-ban. Egyik a „nemzeti öntudat és hazafias nevelés”, mely a nemzeti, népi kultúra értékeinek, hagyományainak, a szülőföld megismerésének, megbecsülésének, védelmének, a közösséghez tartozáshoz, a hazaszeretet érzésének kialakításához való fontosságot hangsúlyozza.[89] Másfelől az „állampolgárságra, demokráciára nevelés” felhívja a figyelmet, hogy: „A demokratikus jogállam, a jog uralmára épülő közélet működésének alapja az állampolgári részvétel, amely erősíti a nemzeti öntudatot és kohéziót, összhangot teremt az egyéni célok és a közjó között. (…)” Ezt a cselekvő attitűdöt a törvénytisztelet, a tolerancia, az erőszakmentesség, illetve a méltányosság jellemzi. Az iskola pedig ezen állampolgári jogok és kötelezettségek megismerésére teremt alapot.[90] Végül pedig az „önismeret és a társas kultúra fejlesztése” mint nevelési cél érhető tetten a nevelésben.[91]

A rousseaui elvek

A forrásokból, Festetics György utasításaiból és a nevelési tervezetekből is kitűnik a „jól szabályozott szabadság” és a mértékletesség elve, ami Rousseau nevelési elvein alapszik.[92] Eszerint: „[Ne tanítsa más, csak tapasztalás!] Kipróbáltak már minden eszközt, csak egyet nem, éppen azt, amely egyedül vezethet célra: a jól szabályozott szabadságot. Ne ártsuk magunkat a gyermek nevelésébe, ha nem tudjuk őt egyedül a lehetséges és a lehetetlen törvényeivel odavezetni, ahová akarjuk. (…)”[93] György 1804-ben egy fiához írt instrukcióban jól példázza ezt az elvet, dilemmája pedig nem alaptalan: „Vallyon is mennyiben teszi magát Fiam Atyai kegyelmeimre érdemessé? Vallyon a szabadság hasznos é vagy káros néki? Vallyon meg Férjfiasodik é vagy még igen gyermekes?”[94]

Mindenekelőtt a társadalmi állásból adódóan kapcsolati háló kiépítésére törekedett, ami politikai, társadalmi, szellemi szempontból egyaránt meghatározó volt.[95] Előírta, hogy lovász nélkül nem lovagolhat, de azt is csak előre meghatározott időben és helyen teheti meg. Amennyiben illedelmes, takarékoskodás, alázatosság, becsületesség jellemzi, gyorsan tanul, nem él vissza a bizalommal, akkor Kultsár is több szabadságot adhat neki, vagyis többször hagyhatja magára. Megszabta továbbá a vizitációk rendjét, melyekről beszámolási kötelezettséggel tartozott. Részt vett a Királyi Tábla ülésein, ami a jurátusi pályára való felkészítést szolgálta. Az ifjú grófnak ígért balatonkeresztúri birtok menedzseléséhez pedig szintén fel kellett készülni, ami megkövetelte a józan ítélőképességet és az adminisztrációhoz szükséges ismeretek elsajátítását. Az útmutatás megszabta, hogy Széchényinél heti kétszer, más idegen méltóságoknál pedig havi kétszer ebédelhetett. A Pesti Színházat látogathatta, de kávézók, gyülekezőhelyek, játékhelyek felkeresése tilos volt. Végezetül nevelője megbüntethette, ha ellenállást tanúsított vagy hálátlanságot mutatott. Ebben az esetben retorzió következett: szabadsága megszűnik, a kurzust ismételnie kell, a balatonkeresztúri jószágot nem kapja meg, sem a házi rendtartást, a lovakat hazaküldeti, a cifrább libériák, fegyverek, bútorok a szeme előtt lesznek eladva, az ebből befolyt összeget a szegényebb diákok között osztják fel.[96]

A leírtak jól érzékelhetően a NAT-ban is kulcsszerepet elfoglaló „pályaorientációra” helyezik a hangsúlyt: „(…) olyan feltételeket, tevékenységeket kell biztosítania, amelyek révén a diákok kipróbálhatják képességeiket, elmélyülhetnek az érdeklődésüknek megfelelő területeken, megtalálhatják hivatásukat, kiválaszthatják a nekik megfelelő foglalkozást és pályát, valamint képessé válnak arra, hogy ehhez megtegyék a szükséges erőfeszítéseket.”[97]

Rousseau nevelési felfogásának a lényeges elemei is tetten érhetők Festetics László neveltetésében. A „jól szabályozott szabadság” mellett kardinális szempont a természetes büntetés elve, miszerint a büntetés a tett következménye (vagyis a tanítvány maga tapasztalja meg, mi a rossz).[98] Fontos, hogy a tevékenységből származzon az öröm, s olyat tanuljon, aminek érzi pillanatnyi előnyét, ezért a tanulási vágyat kell beleoltani.[99] Kritérium a tapasztalás útján történő tanulás[100] mindvégig szem előtt tartva, hogy Emil példájából kiindulva embert kívánt nevelni, aki megállja a helyét mindenütt a világban.[101]

Összegzés

Írásunkban tehát az analógiák, ismétlődő mintázatok és a kontinuitás szerepére hívtuk fel a figyelmet Festetics László nevelési példáján keresztül. Alátámasztottuk, hogy a legkorszerűbb nyugat-európai mintájú munkák tapasztalatainak adaptálása a helyi sajátosságoknak megfelelően mennyire komoly jelentőséggel bírnak filológiai szempontból. S végül bebizonyítottuk, hogy a Nemzeti Alaptanterv célkitűzései teljes mértékben összhangban vannak Festetics László neveltetési elveivel.

Felelős, hazafias érzületű, önálló cselekvésre képes, megfelelő kapcsolatokkal és készségekkel, képességekkel rendelkező polgár nevelését tűzi célul az „erkölcsi nevelésre” alapozva.[102] Ez a tendencia érvényesül a NAT kulcskompetenciának tekintetében is (kommunikációs kompetenciák, azaz anyanyelvi és idegennyelvi, matematikai, gondolkodási, személyes és társas kapcsolati, munkavállalói, innováció és vállalkozói, kreativitás, valamint a tanulás kompetenciái). Magától értetődik, hogy esztétikai minőséget, egészségtudatosságot, belső motivációt feltételeznek.[103]

A NAT fejlesztési területei, nevelési céljai közül nyolc egyértelműen megtalálható László nevelési tervezeteiben, a neveltetésre vonatkozó instrukciókban. A maradék három (fenntarthatóság, környezettudatosság, médiatudatosságra való nevelés, tanulás tanítása) lenyomatai pedig a kor viszonyaihoz igazítva, közvetett formában mutathatók ki. Ezek a helyes életformán, kritikai beállítódáson és az érdeklődés felkeltésén alapszanak.[104]

Pragmatikus megközelítésből levonhatjuk az egyetemes tanulságot Rousseau megállapításából kiindulva: „Akkor kezdünk tanulni, amikor élni kezdünk. Nevelésünk velünk együtt kezdődik.”[105] Az ember személyes élettapasztalatokon keresztül nevelődik és nevel, ezért nem lényegtelen szempont a bikulturális szocializáció[106] milyensége.

Bibiliográfia

Levéltári és kézirattári források

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára – Festetics család keszthelyi ágának levéltára

P 235 Gersei Pethő család – Memorabilia

P 246 Festetics László neveltetésére vonatkozó iratok

P 279 Directoratus

Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár

Fol. Germ. 1476 ff. 107–114.

Nyomtatott források

Apáczai Csere János: Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól, Gondolkodó magyarok, előszóval, jegyzetekkel ellátta Szigethy Gábor, Budapest, Neumann Kht., 2003, https://mek.oszk.hu/05000/05038/html/gmapaczai0002.html

Kazinczy Ferenc Levelezése IXVII, közzéteszi Váczy János, Budapest, MTA, 18911907.

Kibédi Mátyus István: Ó és Új Diaetetica az az: az életnek és egésségnek fenn-tartására és gyámolgatására, Istentől adattatott nevezetesebb természeti eszközöknek való elszámlálása, 6. köt., Pozsony, Landerer, 1793.

Knigge, Adolph: Az emberekkel való bánásmód I–II., ford. Nagy István, Budapest, Franklin-Társulat, 1887.

Locke, John: Gondolatok a nevelésről, Pedagógiai könyvtár 4., ford. Mutschenbacher Gyula, Budapest, Katholikus Középiskolai Tanáregyesület, 1914, 101, 103, https://digitalia.lib.pte.hu/hu/pub/locke-john-gondolatok-a-nevelesrol-kkt-bp-1914-4664

Mészáros István – Németh András – Pukánszky Béla (szerk.): Neveléstörténet szöveggyűjtemény, Budapest, Osiris, 2003.

Nemzeti Alaptanterv, https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200110.kor

Útmutató a pedagógusok minősítési rendszerében a Pedagógus I. és Pedagógus II. fokozatba lépéshez6, Budapest, Oktatási Hivatal, 2019.

Rousseau, J. J.: Emil vagy a nevelésről, ford. Győry János, Budapest, Tankönyvkiadó, 1957.

Stohl Róbert: Festetics László neveltetéséről, in Ujváry Gábor (főszerk.): Lymbus: magyarságtudományi forrásközlemények, Budapest, Magyar Országos Levéltár, Balassi Bálint Intézet, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Országos Széchényi Könyvtár, 2008, 211–233.

Szakirodalom

Ariés, Philippe: Gyermek, család, halál, ford. Csákó Mihály Szapor Judit, Budapest, Gondolat, 1987.

Bagdy Emőke: Az erőszak pszichológiája és helyzetkezelése. https://kiadvany.suliszerviz.com/kiadvanyok/18-kiadvany-2008/530-2008-dr-bagdy-emoke-az-eroszak-pszichologiaja-es-helyzetkezelese

Cséby Géza: A keszthelyi Helikoni Ünnepségek rövid története 18171819-ig, in Szabolcs András (szerk.): Az ifjúság Helikoni Ünnepségei Keszthelyen, Nagykanizsa, Czupi, 1998, 926.

Csite András: Egy presztízsorientált nagybirtok-üzem a 1819. század fordulóján, A keszthelyi Festetics uradalom, in Kapiller Imre (szerk.): Gazdaságtörténeti tanulmányok, Zalai Gyűjtemény 34, Zalaegerszeg, Zala Megyei Levéltár, 1993, 77114.

Csoma Zsigmond: Kertészet és polgárosodás, Az európai szőlészeti-borászati-kertészeti ismeretek oktatása, szaktanácsadása a Georgikonban és a keszthelyi uradalomban, a 18. sz. végétől a 19. sz. közepéig, Budapest, Centrál Európa Alapítvány, 1997.

Fehér György – Kurucz György – Zsidi Vilmos: Georgikon 200, Emlékkönyv a Georgikon alapításának 200. évfordulójára, Keszthely, 1996.

Fehér Katalin: A felvilágosodás pedagógiai eszméi és a főúri magánnevelés, Iskolakultúra, VI. évf., 1996/2, 85.

Felméri Lajos: A neveléstudomány kézikönyve, Budapest – Kolozsvár, Ajtai K. Albert Könyvnyomdája, 1890.,

https://mtda.hu/books/felmeri_lajos_a_nevelestudomany_kezikonyve_Optimized.pdf

Fináczy Ernő: Elméleti pedagógia, s. a. rend. Nagy J. Béla – Prohászka Lajos, Budapest, OPKM, 1995.

Forray R. Katalin – Hegedűs T. András: Cigány gyermekek szocializációja, Budapest, Aula 1998.

Friedell, Egon: Az újkori kultúra története IV., Felvilágosodás és forradalom, ford. Vas István – Adamik Lajos, Budapest, Holnap, 1995.

H. Balázs Éva – Krász Lilla – Kurucz György (szerk.): Hétköznapi élet a Habsburgok korában, 17401815, Mindennapi történelem sorozat, Budapest, Corvina, 2007.

Hives-Varga Aranka: Inkluzív társadalom és nevelés. http://polc.ttk.pte.hu/tamop-4.1.2.b.2-13/1-2013-0014/94/4_tma_bikulturlis_szocializci.html

Ifj. Barta János: Arisztokraták Mária Terézia mezőgazdasági társaságaiban. in Bárány Attila – Orosz István – Papp Klára – Vinkler Bálint (szerk.): Műveltség és társadalmi szerepek: arisztokraták Magyarországon és Európában, Learning, Intellect and Social Roles: Aristocrats in Hungary and Europe, Speculum Historiae Debreceniense, A debreceni Egyetem Történelmi Intézete Kiadványai 18., Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, 2014, 431450.

Imre Sándor: Neveléstan, Bevezetés az iskolai nevelés munkájába, Budapest, OPKM, 1995.

Karácsony Sándor: A magyar világnézet: világnézeti nevelés, szerk. Heltai Miklós, Budapest, Széphalom Könyvműhely, cop., 2007.

Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest, Akadémiai, 1980.

Kurucz György: A Festeticsek: Egy család változó korszakai, Rubicon, XXIV. évf., 2013/8, 2131.

Kurucz György: Az „új mezőgazdaság” irodalma az egykori. Festetics-könyvtár anyagában, Magyar Könyvszemle, CVI. évf., 1990/12, 3244.

Kurucz György: Göttingentől Keszthelyig: Asbóth János (17681823) tanári és uradalmi tiszti tevékenysége, 18011818, Századok, 147. évf., 2013/4, 10311060.

Kurucz György: Irodalmunk „jó embere”. Festetics György és a magyar felvilágosodás, Magyar Napló, 18. évf., 2006/5, 18–26.

Kurucz György: „Kedves Hazámfiai, mozdulni kell…”: Georgikoni peregrinatio oeconomica a 19. század elején, Budapest, Corvina, 2020.

Kurucz György: Kényszerhelyzet és vízió: Gróf Festetics György és a magyarországi agrárszakoktatás a 18–19. század fordulóján, in Bárány Attila – Orosz István – Papp Klára – Vinkler Bálint (szerk.): Műveltség és társadalmi szerepek: arisztokraták Magyarországon és Európában, Learning, Intellect and Social Roles: Aristocrats in Hungary and Europe, Speculum Historiae Debreceniense, A debreceni Egyetem Történelmi Intézete Kiadványai 18., Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, 2014, 451463.

Kurucz György: Keszthely grófja, Gróf Festetics György, Budapest, Corvina, 2013.

Prohászka Lajos: Pedagógia, mint kultúrfilozófia, Budapest, Királyi Magyar Egyetemi nyomda, 1929. https://mtda.hu/books/prohaszka_lajos_pedagogia_mint_kulturfilozofia.pdf

Pukánszky Béla – Németh András: Neveléstörténet. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996.

Süle Sándor: A keszthelyi Georgikon, Budapest, Akadémiai, 1967.

Stohl Róbert: Fragmenta Takatsiana: források és kiegészítések péteri és téti Takáts József (1767–1821) életrajzához, doktori értekezés, Szeged, SZTE BTK, 2009, http://doktori.bibl.u-szeged.hu/id/eprint/1313/3/stohl-diss.pdf

Szántó Imre: A parasztság kisajátítása és mozgalmai a Gróf Festeticsek Keszthelyi ágának birtokain. Budapest, Művelt Nép Könyvkiadó, 1954. 110183.

Virág Irén: A magyar főrangúak nevelői a 19. század kezdetén, Zempléni Múzsa, VIII. évf., 2008/1, 20.

Virág Irén: Az arisztokrácia neveltetése Magyarországon 1790–1848, doktori értekezés, Debrecen, DE BTK, 2007,

https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/36326/ertekezes.pdf;jsessionid=BA4381EC487619CC2AE838E3058EA37D?sequence=5

Virág Irén: Über die Privaterzieher des Hochadels in Ungarn zu Beginn des 19. Jahrhunderts, Germanistische Studien 6, Az Eszterházy Károly Főiskola tudományos közleményei, Tanulmányok a német nyelv és irodalom köréből, Eger, EKF Líceum, 2007, 229–241.

Weszely Ödön: Pedagógia, A neveléstudomány rendszere rövid összefoglalásban, Tudományos zsebkönyvtár, 171–172 a–b, Budapest, Révai, 1932, https://digitalia.lib.pte.hu/hu/pub/weszely-odon-pedagogia-a-nevelestudomany-rendszere-rovid-osszefoglalasban-revai-bp-1932-4341

Zsidai Réka: A magánlevelezések tanulsága I. – Női élet a 18. században, Napi történelmi forrás, 2017, https://ntf.hu/index.php/2017/11/29/a-maganlevelezesek-tanulsaga-i-noi-elet-a-18-szazadban/

Függelék

Az alábbiakban a mai oktatási rendszer viszonylatában vizsgáljuk meg s foglaljuk össze Festetics László neveltetésére vonatkozó alapelveket, kritériumokat.

Az első táblázat egy intézkedési terv, amely a nevelés, oktatás hatékonyságát célozza meg, s rávilágít a kontinuitás szerepére. A modern kori megfelelőket piros színnel emeltük ki. A második táblázat a nevelési területeket és az elsajátítandó ismereteket veti össze a mai tantárgyi struktúrával. Az eltéréseket sárgával kiemelve és megjegyzésekkel jeleztük.

A harmadik ábra a hatályban lévő pedagóguskompetenciák közül azokat tünteti fel, amelyek felismerhetők a forrásokból kinyert információk alapján a magánnevelők tevékenységére vonatkozóan.

1.

Forrás: Stohl: Festetics, 211–225.

NAT https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200110.kor (Letöltés: 2021.04.13.)

A képen asztal látható Automatikusan generált leírás

2.

Forrás: Stohl: Festetics, 211–230., Stohl: Fragmenta, 17–55.

NAT https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200110.kor (Letöltés: 2021.04.13.)

A képen asztal látható Automatikusan generált leírás

3.

Forrás: Útmutató a pedagógusok minősítési rendszerében a Pedagógus I. és Pedagógus II. fokozatba lépéshez6, Budapest, Oktatási Hivatal, 2019, 23–25.

Hivatkozások

  1. „Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-… kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.”
    C:\Users\SzecsiA\AppData\Local\Microsoft\Windows\Temporary Internet Files\Content.Word\unkp_logo-01.jpg E:\Az ÚNKP\2019\arculat\ROBIN\logók\ITM logó.png
    A tanulmány a Károli Gáspár Református Egyetemen 2021. január 22-én megrendezésre kerülő KONTINUITÁS ÉS PERIÓDUSOK, ISMÉTLŐDŐ TÖRTÉNELMI MINTÁZATOK ÉS EGYEDI FORDULÓPONTOK A TÁRSADALOM-, GAZDASÁG- ÉS HADTÖRTÉNELEM SZEMSZÖGÉBŐL c. konferencián elhangzott előadás kibővített, továbbfejlesztett változata.
  2. Kurucz György: Kényszerhelyzet és vízió: Gróf Festetics György és a magyarországi agrárszakoktatás a 18–19. század fordulóján, in Bárány Attila – Orosz István – Papp Klára – Vinkler Bálint (szerk.): Műveltség és társadalmi szerepek: arisztokraták Magyarországon és Európában, Learning, Intellect and Social Roles: Aristocrats in Hungary and Europe, Speculum Historiae Debreceniense, A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Kiadványai 18., Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, 2014, 451463.
  3. H. Balázs Éva – Krász Lilla – Kurucz György (szerk.): Hétköznapi élet a Habsburgok korában, 17401815, Mindennapi történelem sorozat, Budapest, Corvina, 2007, 106107. A témához lásd még: Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest, Akadémiai, 1980; Pukánszky Béla – Németh András: Neveléstörténet, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996; Mészáros István – Németh András – Pukánszky Béla (szerk.): Neveléstörténet szöveggyűjtemény, Budapest, Osiris, 2003; Fehér Katalin: A felvilágosodás pedagógiai eszméi és a főúri magánnevelés, Iskolakultúra, VI. évf., 1996/2, 85–93; Virág Irén: A magyar főrangúak nevelői a 19. század kezdetén, Zempléni Múzsa, VIII. évf., 2008/1, 20; Virág Irén: Über die Privaterzieher des Hochadels in Ungarn zu Beginn des 19. Jahrhunderts, Germanistische Studien 6, Az Eszterházy Károly Főiskola tudományos közleményei, Tanulmányok a német nyelv és irodalom köréből, Eger, EKF Líceum, 2007, 233–235; Virág Irén: Az arisztokrácia neveltetése Magyarországon 1790–1848, doktori értekezés, Debrecen, DE BTK, 2007, https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/36326/ertekezes.pdf;jsessionid=BA4381EC487619CC2AE838E3058EA37D?sequence=5 (Letöltés: 2021.04.10.)
  4. Fehér: A felvilágosodás, 85.
  5. Apáczai Csere János: Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól, Gondolkodó magyarok, előszóval, jegyzetekkel ellátta Szigethy Gábor, Budapest, Neumann Kht., 2003, https://mek.oszk.hu/05000/05038/html/gmapaczai0002.html (Letöltés: 2021.04.10.)
  6. Fináczy Ernő: Elméleti pedagógia, s. a. rend. Nagy J. Béla – Prohászka Lajos, Budapest, OPKM, 1995.
  7. Weszely Ödön: Pedagógia, A neveléstudomány rendszere rövid összefoglalásban, Tudományos zsebkönyvtár 171–172 a–b, Budapest, Révai, 1932, https://digitalia.lib.pte.hu/hu/pub/weszely-odon-pedagogia-a-nevelestudomany-rendszere-rovid-osszefoglalasban-revai-bp-1932-4341 (Letöltés: 2021.04.10.)
  8. Prohászka Lajos: Pedagógia, mint kultúrfilozófia, Budapest, Királyi Magyar Egyetemi nyomda, 1929, https://mtda.hu/books/prohaszka_lajos_pedagogia_mint_kulturfilozofia.pdf (Letöltés: 2021.04.10.)
  9.  Felméri Lajos: A neveléstudomány kézikönyve, Budapest – Kolozsvár, Ajtai K. Albert Könyvnyomdája, 1890., https://mtda.hu/books/felmeri_lajos_a_nevelestudomany_kezikonyve_Optimized.pdf (Letöltés: 2021.04.10.)
  10. Karácsony Sándor: A magyar világnézet: világnézeti nevelés, szerk. Heltai Miklós, Budapest, Széphalom Könyvműhely, cop., 2007.
  11. Imre Sándor: Neveléstan, Bevezetés az iskolai nevelés munkájába, Budapest, OPKM, 1995.
  12. Pukánszky–Németh: Neveléstörténet, 444–484.
  13. A gyerekek neveléséhez lásd: Philippe Ariés: Gyermek, család, halál, ford. Csákó Mihály Szapor Judit, Budapest, Gondolat, 1987, 9311., Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest, Akadémiai, 1980. A nők három szerepköréhez: Kazinczy Ferenc Levelezése IXVII, közzéteszi Váczy János, Budapest, MTA, 18911907. A lányok helyzetét jól példázza Cornelia Goethe esete. Zsidai Réka: A magánlevelezések tanulsága I. – Női élet a 18. században, Napi történelmi forrás, 2017, https://ntf.hu/index.php/2017/11/29/a-maganlevelezesek-tanulsaga-i-noi-elet-a-18-szazadban/ (Letöltés: 2021.10.22.)
  14. Ehhez lásd: Ifj. Barta János: Arisztokraták Mária Terézia mezőgazdasági társaságaiban. in Bárány Attila – Orosz István – Papp Klára – Vinkler Bálint (szerk.): Műveltség és társadalmi szerepek: arisztokraták Magyarországon és Európában, Learning, Intellect and Social Roles: Aristocrats in Hungary and Europe, Speculum Historiae Debreceniense, A debreceni Egyetem Történelmi Intézete Kiadványai 18., Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, 2014, 431450.
  15. Kosáry: Művelődés, 105107.
  16. Uo., 403405.
  17. H. Balázs–Krász–Kurucz: Hétköznapi élet, 106107.
  18. Kurucz György: A Festeticsek: Egy család változó korszakai, Rubicon, XXIV. évf., 2013/8, 2527; Cséby Géza: A keszthelyi Helikoni Ünnepségek rövid története 18171819-ig, in Szabolcs András (szerk.): Az ifjúság Helikoni Ünnepségei Keszthelyen, Nagykanizsa, Czupi, 1998, 1115. Adalékként: Kurucz György: Keszthely grófja, Gróf Festetics György, Budapest, Corvina, 2013, 7680.
  19. Kurucz: Keszthely, 144–160.
  20. A témához lásd például: Csoma Zsigmond: Kertészet és polgárosodás, Az európai szőlészeti-borászati-kertészeti ismeretek oktatása, szaktanácsadása a Georgikonban és a keszthelyi uradalomban, a 18. sz. végétől a 19. sz. közepéig, Budapest, Centrál Európa Alapítvány, 1997.; Fehér György – Kurucz György – Zsidi Vilmos: Georgikon 200, Emlékkönyv a Georgikon alapításának 200. évfordulójára, Keszthely, 1996.; Kurucz György: „Kedves Hazámfiai, mozdulni kell…”: Georgikoni peregrinatio oeconomica a 19. század elején, Budapest, Corvina, 2020.; Uő: Keszthely, 195–252.; Süle Sándor: A keszthelyi Georgikon, Budapest, Akadémiai, 1967.; Szántó Imre: A parasztság kisajátítása és mozgalmai a Gróf Festeticsek Keszthelyi ágának birtokain, Budapest, Művelt Nép Könyvkiadó, 1954, 139–146.
  21. Kurucz: Keszthely, 224244.; Uő: Göttingentől Keszthelyig: Asbóth János (17681823) tanári és uradalmi tiszti tevékenysége, 18011818, Századok, 147. évf., 2013/4, 10311032.; Uő: A Festeticsek, 27.
  22. Kurucz: Keszthely, 21–22, 195244.; Szántó: A parasztság, 139146.; Kurucz György: Irodalmunk „jó embere”. Festetics György és a magyar felvilágosodás, Magyar Napló, 18. évf., 2006/5, 2425.; Csite András: Egy presztízsorientált nagybirtok-üzem a 1819. század fordulóján, A keszthelyi Festetics uradalom, in Kapiller Imre (szerk.): Gazdaságtörténeti tanulmányok, Zalai Gyűjtemény 34, Zalaegerszeg, Zala Megyei Levéltár, 1993, 84.
  23. Fehér–Kurucz–Zsidi: Georgikon, 84–113.; Kurucz: Keszthely, 195–201, 211–224.
  24. Kurucz: Keszthely, 198, 206.; Fehér–Kurucz–Zsidi: Georgikon, 84–113.
  25. Kurucz György: Az „új mezőgazdaság” irodalma az egykori. Festetics-könyvtár anyagában, Magyar Könyvszemle, CVI. évf., 1990/12, 3244., Kurucz: Keszthely, 199211.
  26. Festetics alkalmazott korrepetitort, s magántanároknak is fizetett. Stohl: Fragmenta, 55. 1805. május 19-én kelt Takáts leveléből az is kiderül, hogy László vadászt és posztiliont (lovas küldöncöt) fogadott 20 ft/hó összegért. MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1805 P 279 42. d. T. I. ff. 708–708v. László pazarló életmódot folytatott, társadalmi állásához és életkorához mérten költekezett, melyet az elfogult apai támogatás lehetővé is tett. Kurucz György: Keszthely grófja: Festetics György, Budapest, Corvina, 2013, 274. A pénzösszeg felhasználása egyértelműen öncélú, jelentős része külsőségekre, szórakozásra és időtöltésre lett felhasználva, amihez a gyerekkori anyai elkényeztetés is hozzájárul. Uo., 187189. Ruhatára jó bizonyíték erre, ugyanis igazán impozánsak voltak az ún. „magyar ruhái”, amiket nyest prém, arany- és ezüst gombok s mentekötők, valamint arany öv díszített. MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1803 P 279 33. d. ff. 361–362.
  27. Stohl Róbert: Fragmenta Takatsiana: források és kiegészítések péteri és téti Takáts József (1767–1821) életrajzához, doktori értekezés, Szeged, SZTE BTK, 2009, 20, 25, http://doktori.bibl.u-szeged.hu/id/eprint/1313/3/stohl-diss.pdf (Letöltés: 2021.04.10.); Stohl Róbert: Festetics László neveltetéséről, in Ujváry Gábor (főszerk.): Lymbus: magyarságtudományi forrásközlemények, Budapest, Magyar Országos Levéltár, Balassi Bálint Intézet, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Országos Széchényi Könyvtár, 2008, 212.
  28. Egon Friedell: Az újkori kultúra története IV., Felvilágosodás és forradalom, ford. Vas István – Adamik Lajos, Budapest, Holnap, 1995, 76.
  29. Pukánszky–Németh: Neveléstörténet, 236, 265.
  30. John Locke: Gondolatok a nevelésről, Pedagógiai könyvtár 4., ford. Mutschenbacher Gyula, Budapest, Katholikus Középiskolai Tanáregyesület, 1914, 101, 103, https://digitalia.lib.pte.hu/hu/pub/locke-john-gondolatok-a-nevelesrol-kkt-bp-1914-4664 (Letöltés: 2021.04.12.)
  31. Locke: Gondolatok, 103.
  32. Adolph Knigge: Az emberekkel való bánásmód II., ford. Nagy István, Budapest, Franklin-Társulat, 1887, 58.
  33. Knigge: Az emberekkel II., 57. „Ha sikerült egy kitűnő tanítót szerezned gyermekeid mellé, akkor nem elég hogy tisztelettel, és nyájassággal tüntesd ki őt, hanem szükséges, hogy alkalma legyen nevelési rendszerét, minden ellent mondás és nehézségek nélkül keresztül vinni. Azon pillanattól kezdve, midőn a gyermekek nevelését átvette, az atyai jogoknak jelentékeny része, az ő kezeibe kell hogy letéve legyen.” Uo., 57.
  34. Stohl: Fragmenta,18, 21; Kurucz: Keszthely, 181–182; Virág: Az arisztokrácia, 93–94; Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) Országos Levéltára (OL) Festetics Levéltár (Lt) Directorátusi Ügyiratok 1798 P 279 14. doboz (d.) folio (f.) 1–2; MNL OL Festetics Lt Festetics László neveltetésére vonatkozó iratok 1791 P 246 5. d. 9. tétel ff. 1–1 verso (v).
  35. MNL OL Festetics Lt Festetics László neveltetésére vonatkozó iratok P 246 5. d. 9. tétel ff. 5–6. Lásd még: Uo., ff. 7–7v; ff. 9–9v.
  36. MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1803 P 279 35. d. f. 482.
  37. Uo. 1798 P 279 14. d. ff. 8–10.
  38. Uo. 1799 P 279 17. d. ff. 1–2.
  39. Uo. 1799 P 279 17. d. ff. 3–4.
  40. Kurucz: Keszthely, 181–182; Stohl: Fragmenta, 22, 24, 26; Fehér: A felvilágosodás, 88; Pukánszky – Németh: Neveléstörténet, 226–232; Vö. Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Kézirattár Fol. Germ. 1476 ff. 107–114; Stohl: Festetics, 214–225.
  41. Kurucz: Keszthely, 181–182; Stohl: Fragmenta, 21–22; Stohl: Festetics, 213.
  42. Pl. Gróf Eszterházi Károlynál (MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok P 279 8. d. f. 260.), Hg. Grassalkovics mulatságán részvétel (MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1797 P 279 10. d. f. 183.)
  43. Bagdy Emőke: Az erőszak pszichológiája és helyzetkezelése. https://kiadvany.suliszerviz.com/kiadvanyok/18-kiadvany-2008/530-2008-dr-bagdy-emoke-az-eroszak-pszichologiaja-es-helyzetkezelese (Letöltés: 2021.10.24.)
  44. Stohl: Fragmenta, 22; Uő: Festetics, 212.
  45. Locke: Gondolatok, 206. László lovaglóleckéit gróf herceg Lichtenstein iskolájában veszi, tizenkét lecke négy aranyba kerül. MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1799 P 279 16. d. (nincs folio).
  46. Locke: Gondolatok, 207.
  47. Kibédi Mátyus István: Ó és Új Diaetetica az az: az életnek és egésségnek fenn-tartására és gyámolgatására, Istentől adattatott nevezetesebb természeti eszközöknek való elszámlálása, 6. köt., Pozsony, Landerer, 1793, 127. „Az Biliárd igen tsinos és minden erőlködés nélkül mind a’ testet, mind az elmét sokkal szebben újjító játék. Mert ebben karjait a’ gollyóbisnak kényes tsapdosása, derekát a gyenge hajladozás, lábait a’ tábla körül való tsendes járkálás szemét, a’ gollyóbis útjának előre téjendö le-rajzolása, elméjét annak a’ meg-tsapás után bizonyos regulák szerint való rendes futása kedvesen gyakorolják és gyönyörködtetik.” Uo., 120.
  48. Stohl: Fragmenta, 22. Rousseau ide sorolja a fürdőzés fontosságát is a tisztaság, egészség, elővigyázatosság érdekében. Rousseau: Emil, 35, 41.
  49. MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1799 P 279 16. d. f. 2v.
  50. Locke: Gondolatok, 51–52.
  51. Uo., 49.
  52. Pukánszky–Németh: Neveléstörténet, 48.
  53. Locke: Gondolatok, 42–43.
  54. Uo., 46–47.
  55. Uo., 59–61; J. J. Rousseau: Emil vagy a nevelésről, ford. Győry János, Budapest, Tankönyvkiadó, 1957, 24, 73. „Aki nem ura hajlamainak, aki nem tud ellenállani a pillanatnyi öröm vagy fájdalom ösztökélésének, hogy megtegye, amit a józan ész sugall neki: abban nincs meg az erénynek és jóakaratnak az alapja és félő, hogy sohasem lesz belőle jóravaló ember.” Locke: Gondolatok, 67; Pukánszky–Németh: Neveléstörténet, 248; Mészáros–Németh–Pukánszky: Neveléstörténet, 115, 121–122.
  56. MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1801 24. d. ff. 553–554v; Kurucz: Keszthely, 185. László gróf neveltetésére fordított kiadásaihoz, tanulmányútjaihoz, a szülők eltérő nevelési elveihez s viszonyukhoz bővebben lásd: Uo., 181–193.
  57. Pukánszky–Németh: Neveléstörténet, 271.
  58. Uo., 266.
  59. 110/2012. (VI. 4.) Korm. rendelet a Nemzeti alaptanterv kiadásáról, bevezetéséről és alkalmazásáról (NAT) – I.1.1. Fejlesztési területek – nevelési célok: A testi és lelki egészségre nevelés. https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200110.kor (Letöltés: 2021.04.13.)
  60. MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1793 P 279 2. d ff. 1/a–1/av; Stohl: Fragmenta, 23; Stohl: Festetics, 213. Teleki László is írt nevelési tervezetet, melyben szintén a locke-i hármas felosztás található meg a hasznosság jegyében. Fehér Katalin azonban rávilágít, hogy „Míg Locke az értelmi ne­velést az erkölcsi nevelés eszközének tekinti, Teleki helyesen ismerte fel, hogy a kettő egymással összefüggő, de mégis önálló területe a nevelésnek.” Fehér: A felvilágosodás, 86.
  61. „A köznevelés alapvető célja a tanulók erkölcsi érzékének fejlesztése, a cselekedeteikért és azok következményeiért viselt felelősségtudatuk elmélyítése, igazságérzetük kibontakoztatása, közösségi beilleszkedésük elősegítése, az önálló gondolkodásra és a majdani önálló, felelős életvitelre történő felkészülésük segítése. Az erkölcsi nevelés legyen életszerű (…).” NAT – I.1.1. Fejlesztési területek – nevelési célok: Az erkölcsi nevelés. https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200110.kor (Letöltés: 2021.04.13.)
  62. Locke: Gondolatok, 123–124,128–129,148–149, 151; Stohl: Festetics, 212.
  63. Stohl: Fragmenta, 55.
  64. MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1801 24. d. f. 554; Rousseau: Emil, 72. Locke-i értelemben „Aki nem ura hajlamainak, aki nem tud ellenállani a pillanatnyi öröm vagy fájdalom ösztökélésének, hogy megtegye, amit a józan ész sugall neki: abban nincs meg az erénynek és jóakaratnak az alapja és félő, hogy sohasem lesz belőle jóravaló ember (…).” Locke: Gondolatok, 67
  65. MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1793 P279 2. d. f. 1/a-1/av
  66. Locke: Gondolatok, 78.
  67. Pukánszky – Németh: Neveléstörténet, 229.
  68. NAT – I.1.1. Fejlesztési területek – nevelési célok: A családi életre nevelés. https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200110.kor (Letöltés: 2021.04.13.)
  69. Stohl: Fragmenta, 24; Fehér: A felvilágosodás, 85.
  70. Locke: Gondolatok, 167–168, 168–169, 170–172, 187–193, 197–198.
  71. Pukánszky – Németh: Neveléstörténet, 230–231.
  72. MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1794 P 279 6.d. f. 333v.
  73. MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1799 P 279 16. d. ff. 1–2; Stohl: Fragmenta, 24; Stohl: Festetics, 213.
  74. NAT – I.1.1. Fejlesztési területek – nevelési célok: Gazdasági és pénzügyi nevelés.https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200110.kor (Letöltés: 2021.04.13.)
  75. Bécsi Magyar Hírmondó 1792/2, 145.
  76. MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1799 P 279 16. d. ff. 1–2; Kurucz: Keszthely, 184; Stohl: Fragmenta, 23–24; Uő: Festetics, 213.
  77. Locke: Gondolatok, 201.
  78. Stohl: Fragmenta, 24, 30. Takáts egy 1794 decemberében írt levelében beszámol a grófnak, hogy fiához egy tánctanár jár három arany fizetségért. MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1794 P 279 6. d. f. 109v.
  79. Locke: Gondolatok, 79, 204–205.
  80. Kibédi: Ó és Új, 6. köt. 80–81.
  81. Stohl: Fragmenta, 24.
  82. MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1795 P 279 7. d. ff. 664–665.; Uo. 1798 P 279 12. d. ff. 517–517v.
  83. Locke: Gondolatok, 208.
  84. Rousseau: Emil, 214.
  85. Locke: Gondolatok, 208–209.„Azt a sok haszontalan és veszedelmes időtöltést (pastimes) csupán a rang és gazdagság gőgje és hiúsága hozta divatba; ez hitette el az emberekkel azt, hogy valamely hasznos kézügyesség elsajátítása és gyakorlása nem gentlemanhez méltó szórakozás. Ez az oka annak, hogy a kártyának, kockának, ivásnak oly nagy a becsülete ezen a világon. És igen sokan nem azért fecsérlik reá üres óráikat, mintha valami nagy örömük telnék benne, hanem azért, mivel az általános szokás úgy hozza magával s mivel nem tudnak nemesebb foglalkozást, amellyel szabad idejüket tölthetnék. Nem tudják elviselni az üres időnek reájuk nehezedő holt súlyát, sem a teljes semmittevéssel járó kényelmetlen érzést.” Uo., 211.
  86. Stohl: Fragmenta, 22, 24; Kurucz: Keszthely, 182.
  87. Stohl: Fragmenta, 24; Uő: Festetics, 213.
  88. Kurucz: Keszthely, 184; Stohl: Fragmenta, 55; Stohl: Festetics, 228–230; OSZK Fol. Germ. 1476 ff. 212–214. „(…) szive, értelme és teste a’ természetnek több ajándékival úgy ki miveltessék, hogy maga Kötelességének mint ember, azonkivül pediglen a’ Polgári Társaságnak mint Polgár-társ, és Joszág birtokos tenni tudjon, és akarjon…” MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1793 P 279 2. d. ff. 1/a–1/av; Pukánszky – Németh: Neveléstörténet, 265–266.
  89. „Európa a magyarság tágabb hazája, ezért a magyarságtudatot megőrizve ismerjék meg történelmét, sokszínű kultúráját.” NAT – I.1.1. Fejlesztési területek – nevelési célok: Nemzeti öntudat, hazafias nevelés. Online: https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200110.kor (Letöltés: 2021.04.13.)
  90. NAT – I.1.1. Fejlesztési területek – nevelési célok: Állampolgárságra, demokráciára nevelés. Online:https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200110.kor (Letöltés: 2021.04.13.)
  91. „Az önismeret – mint a személyes tapasztalatok és a megszerzett ismeretek tudatosításán alapuló, fejlődő és fejleszthető képesség – a társas kapcsolati kultúra alapja. Elő kell segíteni a tanuló kedvező szellemi fejlődését, készségeinek optimális alakulását, tudásának és kompetenciáinak kifejezésre jutását, s valamennyi tudásterület megfelelő kiművelését. Hozzá kell segíteni, hogy képessé váljék érzelmeinek hiteles kifejezésére, a mások helyzetébe történő beleélés képességének az empátiának a fejlődésére, valamint a kölcsönös elfogadásra. (…) A megalapozott önismeret hozzájárul a kulturált egyéni és közösségi élethez, mások megértéséhez és tiszteletéhez, a szeretetteljes emberi kapcsolatok kialakításához.” NAT – I.1.1. Fejlesztési területek – nevelési célok: Önismeret és társas kultúra fejlesztése. Online: https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200110.kor (Letöltés: 2021.04.13.)
  92. Rousseau: Emil, 72. „Az Ijfú Grófot különössen nyájas, jó kedvü, és különössen barátságát keresö bészédekkel néha, annak idejében pedig, a’ hol el bizza magát, mérséklett authoritással, és hideg vérrel öszve következett keménységgel tartsa” MNL OL Festetics Lt Directorátusi Ügyiratok 1801 P 279 24. d. f. 554. Noha megjegyzi Rousseau, hogy „a legfőbb jó nem a tekintély, hanem a szabadság. Az igazán szabad ember csak azt akarja, amire képes, és azt teszi, ami neki tetszik.” Rousseau: Emil, 69.
  93. Mészáros – Németh – Pukánszky: Neveléstörténet, 122.

  94. MNL OL Festetics Lt Gersei Pethő család Memorabilia 1804 P 235 120. d. f. 217.
  95. Kurucz: Keszthely, 185.
  96. MNL OL Festetics Lt Gersei Pethő család Memorabilia 1804 P 235 120. d. ff. 213–218.
  97. NAT – I.1.1. Fejlesztési területek – nevelési célok: Pályaorientáció.https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200110.kor (Letöltés: 2021.04.13.)
  98. Rousseau: Emil, 69, 71, 91.
  99. Uo., 112.
  100. Rousseau: Emil, 80, 177; Mészáros – Németh – Pukánszky: Neveléstörténet, 122.
  101. Pukánszky–Németh: Neveléstörténet, 243; Rousseau: Emil, 17.
  102. NAT – I.1. A KÖZNEVELÉS FELADATA ÉS ÉRTÉKEI.https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200110.kor (Letöltés: 2021.04.13.)
  103. NAT – II.1. A KULCSKOMPETENCIÁK. https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200110.kor (Letöltés: 2021.04.13.)
  104. NAT – I.1.1. Fejlesztési területek – nevelési célok: Fenntartóhatóság, környezettudatosság., Médiatudatosságra nevelés., A tanulás tanítása. Online: https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1200110.kor (Letöltés: 2021.04.13.)
  105. Rousseau: Emil, 17.
  106. Híves-Varga Aranka: Inkluzív társadalom és nevelés. Online: http://polc.ttk.pte.hu/tamop-4.1.2.b.2-13/1-2013-0014/94/4_tma_bikulturlis_szocializci.html (Letöltés: 2021.04.18.); Forray R. Katalin – Hegedűs T. András: Cigány gyermekek szocializációja, Budapest, Aula 1998, 391.

 

Demeter Kata: Az egykekérdés Kodolányi János publicisztikájában

Bevezetés

Kodolányi János publicisztikai írásaiban, mint téma az 1920-as évek közepétől jelenik meg az egykerendszer problémaköre. Kodolányi tehát a népi írók közül elsőként irányította a figyelmet az egykére, írásaival az időben jócskán megelőzve Illyés Gyula nagyhatású, a magyar közvéleményt felrázó Pusztulás című baranyai útirajzát, amelyben az egyke, a német térhódítás, a kilátástalan birtokviszonyok bemutatása a magyarság végpusztulásának lehetőségét vetítette előre. Kodolányi elsőbbségét egyébként maga Illyés is rögzítette, aki – kiigazítva Schöpflin Gyula irodalomtörténetének megállapítását, miszerint Illyés nyitotta ki a társadalom szemét a magyarság szörnyű pusztulásának meglátására – Kodolányinak és Fülep Lajosnak tulajdonította az úttörő szerepet.[1]

Kodolányinak – aki a gyermek- és ifjúkora egy részét az ormánsági Vajszlón töltötte – a témában megfogalmazott következtetésit a személyes élményekből fakadó észrevételei határozták meg.[2] Kodolányi magát ormánságinak tekintette, amit önmeghatározása szerint művei is tükröznek: „magam is ormánsági embernek számítom magam s hogy az vagyok, bizonyítják nemcsak szépirodalmi műveim, de az Ormánság helyzetével, állapotával s kilátástalan jövőjével foglalkozó mástermészetű írásaim is.”[3] A személyes tapasztalatok először, a publicisztikát megelőzően, a szépirodalmi alkotásokban rögzültek: az első prózai írásművének tekintett, 1922-ben a Nyugat hasábjain napvilágot látott Sötétség című elbeszélésnek is az ormánsági egyke adja a témáját. Bata Imre irodalomtörténész Kodolányi életművét mérlegre tevő tanulmányában találóan így fogalmaz: „Szeretett népének sorsa az egyke fogalmában összegeződik Kodolányi korai szemléletében. Első jelentős novellája – a Sötétség – is erről beszél.”[4]

Jelen írás azonban a szépirodalmi alkotások egykeképével nem foglalkozik, kizárólag a „mástermészetű írásokat”, vagyis a publicisztikát vonja vizsgálódása körébe, célja Kodolányi egykeszemléletének ezen írások alapján történő rekonstrukciója és bemutatása. A tanulmány kitűzött célját az is indokolttá teszi, hogy ez idáig a témát feldolgozó írás nem született.[5] A vizsgált szövegek közé tartozik Kodolányinak a Pesti Naplóban megjelent 1926-os cikksorozata, az 1927-es Huszár Károlyhoz írt memoranduma, valamint a kérdéssel foglalkozó, 1934 és 1938 között, a Magyarország, a Szabadság, valamint a Magyar Élet hasábjain megjelent publicisztikája.

Kodolányi egykeszemléletének alapvonásai

Kodolányi írásaiból egyértelműen kitűnik, hogy akárcsak Illyés és Fülep az egyke orvoslását a magyarság lét-nemlét kérdésének tekintette. A problémakörrel kapcsolatos korabeli nézeteit összegző 1927-es, Huszár Károlynak a parlament alelnökének címzett memorandumában egyenesen úgy fogalmazott, hogy Magyarország az egykézés jelenségére gyógyírt jelentő „földkérdés megoldásával áll vagy pusztul.”[6]

A szerző vizsgálódásai az Ormánság területére fókuszáltak, amely mint láttuk egyrészről érzelmi indíttatásból eredt, másrészről azonban abból, hogy a születésszabályozás tendenciózus alkalmazása ezt a térséget érintette leginkább.[7] Az egykekérdést ugyanakkor nem pusztán egy régió problémájának látta, hanem össznemzeti sorskérdésnek, hiszen a birtokmegoszlás megváltoztatása nélkül az „egyke ki fog terjedni a mostani fészkekből olyan vidékekre is, amelyek eddig […] immunisak voltak.”[8] Az Ormánság Kodolányi szemében kísérleti laboratórium volt, amelyben feltárhatók az egyke okai és gyógymódjai: „Az Ormánság mindenesetre úgyszólván a kísérleti fészke minden átoknak, csapásnak és bajnak, amely az egész magyarságra nehezedik s mint valami lombikban, a pusztulás folyamatának minden körülménye kikutatható benne.”[9]

Kodolányi akárcsak az egykekérdéssel foglalkozó más szerzők, az egykéző magatartás formációit nem vonatkoztatta a teljes paraszti közösségre: pontosan felismerte, hogy azok a viszonylag jómódú, birtokos paraszti rétegnél figyelhetők meg, hiszen annak alapvető mozgatója a vagyon szétaprózásától, s így a következő nemzedék anyagi-társadalmi lecsúszásától való félelem. Illyés Pusztulásában az egyik parasztalak így fejezi ki ezt a szinte zsigeri viszonyulást: „ »Nem csinálunk kódisokat« […] több ember van, mint kellene, mit akarnak mitőlünk? Adjanak földet a föld maga megtermi az embert.”[10] Kodolányi 1934-es, a baranyai viszonyokat feltérképező Végig a pusztuló Dunántúlon című útirajzában az író-narrátor paraszti származású riportalanya hasonló „eldadogott vádat” fogalmaz meg a társadalom irányítói felé: „Mér nem adnak fődet, hogy legyen a gyerököknek is.”[11] Kodolányi miképp Illyés a paraszti földszerzés lehetetlenségében, a több utód miatti birtokfelaprózódástól és elszegényedéstől való félelemben, tehát elsősorban egy „gazdasági okban” találták meg az egykézés közvetlen indítékát.

Az író élesen elutasította azokat a vélekedéseket, amelyek felekezeti háttérhez kapcsolták az egykézést. Ezt a megközelítést legmarkánsabban Pezenhoffer Antal képviselte, aki kizárólag a református magyar parasztságot érintő jelenségként ábrázolta az egykét, nagy vihart kavart, 1922-ben megjent A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására című könyvében.[12] Kodolányi vele vitázva bontotta ki álláspontját 1926-os cikksorozatában, miszerint a katolikusokra nem felekezeti kötődésük miatt kevésbé jellemző az egyke, hanem vagyoni helyzetük okán: „Petzenhofer plébános […] azt állítja, […] hogy az egyke terjedésének tisztán vallási okai vannak. Bizonyítja ezt azzal, hogy főképpen református falvakban pusztít, míg ugyanazokban a falvakban a katolikus lakosság immunis marad. De Petzenhofer számításon kívül hagyja, hogy a katolikus lakosság javarészint földtelen zsellér, vagy éppen cselédember, s így szaporodásának nem állja útját az örökrész eldarabolódásának félelme.”[13]

Illyés útirajzához és Fülep 1934-es, A magyarság létkérdése című írásához hasonlóan Kodolányi publicisztikájában is egybekapcsolódik az egykekérdés az úgynevezett németveszéllyel, vagyis a hazai német etnikum demográfiai-gazdasági térnyerésétől és a Német Birodalom expanziós törekvéseitől való fenyegetettségérzéssel. Az írónak az 1920-as években megjelent írásaiban pusztán konstatálja a pusztuló ormánsági magyarság helyét elfoglaló svábság jelenlétét. Ezzel szemben az 1934-es cikkeiben mindez már külpolitikai vonatkozásokat hordozó fenyegetésként jelenik meg, amit egyik írásának címe is kifejez: Veszélyben a Dunántúl. Német előretörés, pusztuló magyarság. A cikk tartalma azonban még egyértelműbben hangot ad ennek a félelemnek: „Baj van […] mert a számban esetleg még kisebb svábság hallatlanul több faji öntudattal rendelkezik s mert egy óriási és tetterős birodalom vonzókörében él. Baj van, mert ezt a tömegeiben jámbor és szorgalmas svábságot az izgatók türelmes munkájával szembe is lehet fordítani velünk.”[14]

Kodolányi feudalizmus- és kapitalizmusképe

Kodolányi szemléletének mélyebb megértéséhez szükséges feltárni a jobbágyrendszerről, vagyis a hagyományos paraszti világról, valamint a kapitalista-polgári társadalomról alkotott képét. Számos cikke tesz tanúbizonyságot felfogásáról, miszerint a feudalizmus adta keretek között az értékek gazdag forrásának tekintett paraszti egzisztencia sokkal tisztább formában érvényesülhetett, a társadalmi alá-fölé rendeltség megléte mellett is. Kodolányi szerint a jobbágyrendszer, a feudális rend szemben a kapitalizmus szelleme irányította polgári társadalommal jóval kisebb teret adott az egyéni önzés érvényesülésének.

A rendi struktúrát fellazító polgári szellem ugyan látszólag egyenlőséget és szabadságjogokat kínált az új rend polgárainak, valójában azonban a szabadság cégére alatt a régi hierarchikus viszonyokat működtette tovább. A nyílt alávetettséget felváltotta a képmutatás rendszere, az „áldemokrácia”:

Meg kell mentenünk az őszinteségnek és nyers igazmondásnak azt a szellemét, amely a feudális-patriarchális társadalmi rendben érvényesült. Be kell látnunk, hogy a nemzetnek kevésbé ártott az, amikor nyíltan jobbágynak és cselédnek nevezték, tartották, s úgy is bántak vele, mintha egyenlő polgártársnak nevezik, de valójában ezer mérföldekre szakadnak el tőle az őt kormányzó és adminisztráló intellektuális osztályok. Több haszon és egészség háramlott a parasztra abból, hogy a diétára nem velük választatták magukat a követek, mint abból, hogy szavazati s úgynevezett polgári jogokat adtak neki, a mandátumért kezeltek vele, etették-itatták, s szavazatát hite s meggyőződése ellenére erőszakolták ki. Jobb az őszinte és egyenes szolgaság, mint az áldemokrácia, álhumanizmus és álidealizmus. Jobb volt a paraszt lelki harmóniája szempontjából az, hogy nem tudott írni és olvasni, mint az, hogy hazug sajtót és kendőzött irodalmat adnak a kezébe.[15]

Tehát a szerző bár írásaiban számos helyen ostorozza a jelen társadalmát csúfító „feudális csökevényeket”, a „jobbágyvilágról” több vonatkozásban is pozitívan vélekedett, és ezt az 1934-es baranyai utazásáról készített cikkei is bizonyítják: „Tény az is, hogy az öregek felcsillanó szemmel beszélnek a jobbágyságról […] Akkor volt munka, föld, erdő, víz, legelő elég […] Egy nép, amely visszakívánja a jobbágyságot!”[16] Kodolányi ugyanakkor a polgári-kapitalista rendszert éles bírálatban részesítette.[17]

Kodolányi a klasszikus paraszti társadalom hanyatlásának okát a modern világ megjelenésében és térhódításában látta. Írásaiban fontos szerepet kapnak a nyugati civilizáció értékrendjéhez és társadalmi-gazdasági berendezkedéséhez köthető fogalmak, mint a kapitalizmus, a liberalizmus és a polgári kultúra, amiket szinonimaként használ. Kodolányi értelmezésében ezek a kifejezések az életformára kiható gondolkodásmódot, és az ebből fakadó kulturális értékek jelentéshalmazát is felölelik. A szerző Oswald Spengler kultúraelméletére hivatkozva fogalmazza meg kritikájának alaptételét, miszerint a nyugati civilizáció a hanyatló, dekadens szakaszába lépett. A kultúrák fejlődésének ebben a periódusában értékzavar lép fel, amit a túlzott hódítóvágy, a hedonizmus és a születések számának csökkenése jelez.[18] A spengleri filozófia nyomán Kodolányi a kultúrák hanyatló korszakával állítja szembe azok kezdeti, „fiatal” korszakát:

A fiatal kultúrák népe egyszerű, természetes. A hanyatlóké »túlfinomult«, cinikus, rideg, zsarnokoskodó, pénzéhes. A fiatal kultúrák népe józan, vidám, gyermeki, önfeláldozó, kollektív érzésű. A hanyatlóké keresi az öröm pótlékait, a romboló kábítószereket, zárkózott, bizalmatlan, individualista, önmagát törtetőn felülhelyező, áldozatra képtelen. Pénzért mindenre kapható. A fiatal, egészséges kultúrák népe csak akkor fog fegyvert, ha olyasmi megszerzésére kényszerül, ami neki nincs, – arany, vas, legelő,– vagy ha fajtáját veszély fenyegeti. A hanyatló kultúrák népe önmagáért való hadakat szerel fel, hogy olyasmit szerezzen, ami többlet, vagy hogy hatalmát kiterjessze magáért a hatalomért, […] s hogy belső élete zűrzavarát, nyugtalanságát, egészségtelen feszültségét levezesse, hanyatlását ellensúlyozza.[19]

Ebben az értelmezési keretben Kodolányi a hanyatló kultúra fogalma alá rendelte a Nyugat Európában meghonosodott kapitalista-liberális gazdasági- és társadalmi berendezkedést, sőt a hanyatlás tüneteként értelmezte azt: „ […] a kapitalista kultúra mindenestül, tehát erkölcsével, művészetével, szokásaival, filozófiájával maga is csak tünete a nyugati népek hanyatlásának.”[20] A szerző megfogalmazásában a nyugati életforma szabályozó elve a liberalizmus, „a modern kapitalista termelés szülőanyja”.[21] A szabadelvűségen alapuló eszmerendszer az embert a gazdasági tényezők eszközévé fokozta le, ahol „az egyén az egyénnel áll szemben” és a „mindenki harca mindenki ellen” elve érvényesül.[22] Az életszemlélet mozgatórugója a tőke, illetve annak felhalmozása a minél magasabb életszínvonal megteremtéséért.[23] Ebben a rendszerben a gyermek a magasabb anyagi életszínvonal elérésének akadálya, nem pedig az életküzdelem segítője, mint a premodern társadalmakban. Így a civilizált népek természetes ösztöneiket feladva a gyermekkorlátozás mellett döntenek: „ »Ahol a gyermek keresőtárs, ott sok a gyermek; ahol fogyasztó, ott kevés«.”[24]

A szerző a magyarság sorsát és a kapitalista-liberális rendszer viszonyát is vizsgálat tárgyává tette. Írásaiban hangsúlyozza, hogy a magyar kultúra is a nyugati bomlás részesévé vált: „Ennek a hanyatló kultúrának, ennek az imperialista folyamatnak életveszélyes körébe sodródott bele a magyarság. A kapitalista életforma elfogadásával sorsát végkép egy pusztuló szervezet sorsához kötötte.”[25] Kodolányi úgy vélte, hogy az 1800-tól 1900-ig terjedő időszakban olyan döntő változások léptek fel, amelyek csak a kereszténység felvételével állíthatók párhuzamba.[26] A kapitalizmus-liberalizmus megjelenése és térhódítása azonban Kodolányi értelmezésében, szemben a kereszténység felvételével, egyértelműen negatív fordulatot hozott a magyarság életében, amely roncsoló hatásában a tatárjárást és a török hódoltság időszakát is felülmúlta. A tatárjárást és a török hódoltság időszakának destruktív hatása korántsem tekinthető olyan tragikusnak, mint amit a kapitalizmus okozott. Lényegi különbség, hogy a magyar történelem említett két fordulópontja „anyagiakban és vérben fosztotta-irtotta a magyarságot”[27] míg a kapitalizmus a lélek mélyére hatolva fosztotta meg az egyént természetes állapotától vagyis „erőszakot vett ösztönein, megszakította a benső kapcsot a fajfenntartó akarattal s az egyéni élet céljait egyszersmind elválasztotta a közösségi élet céljaitól.”[28] A liberalizmus pedig a jogegyenlőség útjára terelte a parasztságot, melynek következményeiről így számolt be a szerző: „A paraszt most »szabad« emberré vált, szabad volt neki a maga erejére utalva a nagybirtokok versenyével szembeszállnia […] Szabad volt már a parasztnak a földjét eladni, megterhelni, szabad volt tönkremennie és Isten kegyelmére, meg a modern liberális államra maradnia, szabad volt földönfutóvá lennie, – szabad volt kipusztulnia.”[29]

Az egyke gazdasági oka

Kodolányi az egyke hátterében elsősorban – a kapitalista-liberális rend generálta – gazdasági okot vélt felfedezni, amelyet az alábbi idézet is igazol: „ […] az ormánsági egykének is ugyanazok az okai, amelyek az egész ország fokozatos pusztulásának s az egész magyar kultúra korhadásának: az általános, egyetemes nemzeti érdekek helyében egyéni, avagy osztályérdekeket szolgáló gazdaságpolitika.”[30] Ez az egyéni és osztályérdek nyilatkozott meg az 1848-as jobbágyfelszabadítás során. Kodolányi az egykéző magatartás gyökereit az 1848–49-es reformokban, az akkor hibásan levezényelt társadalmi-gazdasági változásokban látta: „E sorok írója mutatott rá elsőízben arra a súlyos történelmi szerepre, amelyet az Ormánság életében az 48–49-es reformok játszottak.”[31]

Az 1848-ban végbemenő birtokmegváltás Kodolányi olvasatában a hanyatlás kezdetét jelenti. A birtokpolitika kritikus pontjaként emeli ki a földbirtokok aránytalan eloszlását és a nagybirtok nyomasztó túlsúlyát, aminek eredményeképpen a parasztság kedvezőtlen helyzetbe került: „Mikor a 48-as forradalom elodázhatatlannak találta a jobbágyfelszabadítást, végrehajtotta azt olyképpen, hogy a nagybirtokok főbb törzsökeikben megmaradjanak s a hitbizományok középkori rendszere ma is élhessen. Bizonyos kisebb földterületeket kiosztott a parasztoknak, főképpen a silányabb és távolfekvő földekből. Ezeket is hermetikusan körülzárta a maga birtoktesteivel s magának tartotta meg a főnemesség a legelőket és erdőket.”[32]

Ez a tényállás, tehát a paraszti élettér összeszűkölése, valamint a nagybirtok megbonthatatlan tömbje miatt „terjeszkedni nem tudó kisbirtok” a gazdasági ok egyik összetevője, ami megágyaz az egykéző mentalitásnak. Kodolányi értelmezése szerint a birtokmegváltások és az így létrejött polgári magántulajdon, valamint a hozzá kapcsolódó örökösödési rend az individuális érdekek előtérbe helyezését mozdították elő, így életelvvé vált az egoizmus a paraszti lelkületben: „ […] kisebb-nagyobb parcellákat kaptak a parasztok, amelyeket szabadon adhattak-vehettek, megterhelhettek s amelyet örökölhettek, mégpedig nem családonként, hanem egyénenként. Lassan-lassan tehát beleszívódott a nép lelkébe az a tudat, hogy a sok gyermek nem olyan jó, mint régen volt, amikor még a munkában csak segített, hanem a birtok szétdarabolását a kevésgyermek-rendszerrel iparkodott megakadályozni.”[33] Kodolányi ennek megfelelően a 19. század közepére helyezi az egykézés elterjedését az ormánsági parasztság körében: „mint többen megállapítottuk az egyke fellépése a múlt század ötvenes éveiben mutatkozik.”[34]

Az egyéni önzés szelleme és társadalmi hatása

Az előbbiekből fakadóan az író mérvadó tényezőként tünteti fel az „egyéni jóléthez”, vagyis a materiális javakhoz való ragaszkodás szerepét, ami a kapitalista-polgári szellem térhódításával egyre inkább meghatározza a birtokos parasztság mentalitását is:

Nagyon természetes, hogy a jómódú parasztság erkölcsi alapjait elsősorban az egyén jóléte kezdi ki. Az asszonynép elkezd öltözködni, a vasút, újság elterjeszti a gyári árukat és az annak megfelelő ruházkodást, egyik asszony a másikat iparkodik lefőzni ruháival. Hiúság, irigység egyetemes asszonyi vonások. A parasztasszony sem más, mint a középosztály, vagy arisztokrácia asszonya. S mert ebben a dologban határt szabni lehetetlen, a könnyen munkálható föld és jól jövedelmező állatkereskedés lehetővé teszi a cicomát, lassanként előáll a hiúság circulus vitiosusa: a gondok a gyermekről átterelődnek a páváskodásra s ebben nincs többé megállás.[35]

A szemléletváltozás – vagyis az „egoizmus” előtérbe helyezése – által kialakuló új értékrend, mint kijelölt út vezeti át a problémát erkölcsi térre: „Az utódról való gondoskodást elfoglalja az egyéni jólét, a has és hiúság gondja. Így terjednek át a gazdasági okok lélektani láncszemekre.”[36] Az egykézés és az egyéni jólét Kodolányinál szinte rokon értelmű fogalom, a kettő együttesen indítja el az erkölcsi normák széthullását: „Előáll az egykés, tehát csak egyéni élvezeteknek élő és csak azokat ismerő nép sajátságos cinizmusa mellyel leráz magáról minden tanítást, figyelmeztetést és jóindulatot.”[37]

Az író 1934-es baranyai utazása nyomán az „egykés atmoszféra” jellemzőit a következőkben látta: minden életmegnyilvánulást átható cinikus materializmus, valamint a vitalitás hiánya.[38] Ez többek között a falvak kipusztulásához és a földek elhanyagolásához vezet. A szerző megállapítja, hogy a nép ősi ösztöneit feladva (gyermekáldás, gyermeknevelés), nem harcol a gazdasági kényszerekkel és a belőlük sarjadó önző késztetésekkel.[39] Nőknél és férfiaknál különbözőképp nyilvánul meg a természetes ösztönök elfojtása: A lányok nem erőltetik a házasságot, hiszen örökös hiányában ők élvezhetik a családi hagyaték hasznát. Ha van is házasság, azt a mindennapos hisztéria és viszálykodás teszi elviselhetetlenné.[40] A férfiaknál az elfojtott nemi ösztönök devianciákhoz vezetnek, ami különféle perverzitásokban vagy homoszexualitásban nyilvánul meg.[41] Felesleges idejüket kártyázással és üzérkedéssel töltik ki, illetve alkoholfogyasztással „segítenek” önmagukon.[42] Jellemző a különböző vallási szektákba való menekülés (főleg a nők körében) és az örökségért elkövetett, házasságon belüli bűncselekmény (hitves-és gyermekgyilkosságok).[43] Kodolányi szerint a parasztság erkölcsi tompultsága csak fokozódik a háborút követően:

Tagadhatatlan, hogy az úgynevezett középosztály is meglehetősen könnyelműen játszott a nép által szentnek tartott dolgokkal. A háborúban látta a felmentések körül végbemenő panamákat, aki itthon maradt az mindent hazugságnak látott, aki a fronton volt abból kiveszett az életöröm s nem maradt meg egyéb, csak a cinikus önfenntartási ösztön. A háború után tehát itt volt egy nép, amelyből kiveszett az idealizmus csírája is és a gyomrán kívül egyebet sem égen, sem földön nem ismert. Természetes, hogy az egyke is rohamosan terjedt.[44]

Kodolányi leírása értelmében tehát az egykéző nép a háború folyamán minden hitét elveszti a felsőbb réteggel szemben és a közösségre vonatkozó kötelezettségeit megtagadva még inkább az egyéni érdek kerül középpontba.”[45]

Az elit felelőssége és a paraszti kultúra felbomlasztása

Lényeges azonban kiemelni, hogy Kodolányi egy másik szinten is felismerte a néplélek „megbetegedését”, amely a polgári-kapitalista rend teremtette új társadalmi elvárások, normarendszer megjelenéséből eredeztethető: „ […] a társadalmi morál szelleme nagyon is hozzájárul a nép életének lezüllesztéséhez s egészséges erkölcsi, illetve etikai meggyőződéseinek lerombolásához. […] A nép etikai érzésvilágát destruálja sok minden, amit társadalma életében látnia kell.”[46] Ilyen például a politikába való bevonásának módja, eszközszerepének megélése, a képmutató polgári társadalmi normák és azoknak a parasztságra kényszerítése, a felsőtársadalom repressziója és hipokrízise: a parasztságot „önzetlenségre, hősies lemondásra, szerénységre, igénytelenségre oktatták s ugyanakkor kegyetlenül érvényesítették vele szemben a gazdaság vastörvényeit. » Erkölcsi világrend! « – mondották és kizárták a gyárból, kitették a birtokról, ingyenes hajójegyet adtak neki Amerikába.”[47]

Kodolányi számos cikkében találhatunk még olyan elemeket, amelyek az akkulturáció negatív hatásairól számolnak be. Itt elsősorban azokra az impulzusokra, a polgári társadalom azon gyakorlataira gondol a szerző, amelyek a parasztságot önfeladásra, hagyományos kultúrája elhagyására késztetik. Mindezek tartalmukban igazolják, hogy a parasztember külső kényszer nyomására adaptálta a polgári kultúra elemeit, feladva eredeti életfelfogását és hagyományait. Ezt számos példával támasztja alá Kodolányi, kezdve az iskolákban tanúsított eljárásokkal, melyek a népi nyelvjárásból űztek gúnyt és erőltették annak elhagyását a parasztgyermekek körében.[48] A rádió megjelenése a népdalokat szorította háttérbe, mely szintén hozzájárult a néplélek megroncsolásához. Öltözködésben is a polgári divat vált követendő példává.[49]

Kodolányi megállapítása szerint az „egykéző vidékek” sokkal hajlamosabbak „behódolni” a külső hatásoknak és az új társadalmi normáknak.[50] A szerző egykekutatásának következtetése abban áll, hogy magát az egykét is tünetként írja le, amelyet a néplélek beteg alkata generált: „[…] az egykés nép sajátos, patologikus lelki alkattal rendelkezik, amelyet levetkőzni nem képes s aminek következménye éppen az egyke.”[51]

Mint azt láthatjuk, Kodolányi a néplélek megbetegedése, jobban mondva megbetegítése felelősét is a kapitalista-polgári rendben és annak hordozójában a magyar felsőtársadalomban ismeri fel. Az író így bármennyire is sötét színekkel ábrázolta a paraszti világot, egyben fel is mentette azt, hiszen minden erkölcsi felelősséget a felsőtársadalomra hárított. Annak egyaránt bűne a paraszti élettér végzetes beszűkítése, valamint az autentikus paraszti kultúra felszámolása. Kodolányi megfogalmazása szerint az egykézésért, a devianciákért, a saját kultúra elhagyásáért „nem a nép a hibás”, a „népet belekényszerítették a pusztulásba” azok, „akik beleszorították először a nagybirtokok vaskorlátaiba s megnyomorították életkedvét, szembefordították fajfenntartó ösztöneit a józan ésszel s azután irtották nyelvét, dalát, ruházatát, ősi foglalkozásait […].”[52]

Az egyke orvosszerei

Kodolányi egyke képét összegezve megállapítható, hogy a jelenséget szélesebb összefüggésben vizsgálta, így annak megoldását is összetettebben látta. Elsősorban olyan fölbirtokreformot és örökösödési törvényt javasolt, amely a jobbágyság korában jellemző erényeket elevenítené fel, mint az egymásrautaltság, közösségi érzés és családban való gondolkodás. Az új örökösödési törvény értelmében a fölbirtok nem egyénenként, hanem családonként, azok nagysága szerint öröklődne. A szerző szerint a közösségiség helyreállítása és a föld megléte fokoznák a gyermekvállalási kedvet. A kialakult családközösségben az egyéni érdekek háttérbe szorulnának, ami már önmagában jelentős változást idézne elő az egykézős gondolkodásban. Az utód nélkül maradt családok földjei egészében, a négy gyermeknél kevesebb gyermeket vállalók földjei részben az állam kezébe kerülnének vissza. Mindezen felül Kodolányi is szorgalmazza a termelés szövetkezeti úton való átalakítását, amely az azonos érdekeltségű rokoncsaládokat tömörítené egy körbe.[53] Egy 1938-as írásában a szövetkezetek jelentőségéről ezt írja: „az erkölcsi megújulás a szövetkezeti szellem uralomra jutása nélkül a termelés és értékesítés egész vonalán elképzelhetetlen […] a szövetkezeti mozgalom nélkül mindenféle földreform és telepítés is eredménytelen, a pusztulást egy nemzedék tartamára megállítaná, de végül meg nem akadályozná.”[54]

Az előbb említettek mellett a szerző megoldást látott még az oktatás, a közigazgatás és az orvosi szolgálat átszervezésében is.[55] Későbbi írásában telepítési politikát is javasol, amely a tiszántúli népességfelesleget mozdítaná át a dunántúli területekre.[56]

Kodolányi megoldása több pontban összeegyeztethető Illyés Gyula vagy Fülep Lajos az egykekérdéshez kapcsolódó gondolataival. A két világháború közti időszakban az egyke problémaköre, többek között Kodolányi írásainak köszönhetően, már ismertté vált az értelmiségi körökben. A fölbirtokreform végrehajtását, az örökösödési törvény módosítását és a népoktatás reformját sokan szorgalmazták, azonban az erre vonatkozó törekvések mindig zsákutcába jutottak.[57] Kodolányi ebből adódóan kérdésessé tette a politikai-gazdasági elit reformszándékainak őszinteségét, a problémának a fennálló keretek közötti megoldhatóságát. A Pesti Naplóban írt egyik 1926-os cikkében kifejti, hogy az általa felvázolt pontok kivitelezése a fennálló rendszer vezető rétegének érdekeit sértené, ezért nem várható előrelépés az ügyben: „De abban egyet kell érteni mindenkinek, hogy a földbirtokos-kérdés megoldása ez idő szerint óhajnak is távoli, semmi remény arra, hogy bizonyos osztályok önként a parlamentben törvényhozásilag vágják el saját maguk alatt a fát s az úgynevezett kisgazdaképviselők is alkalmatlanok arra, hogy ezt a kérdést megértsék és megoldják.”[58]

Több mint egy évtizeddel később sem látja másként a helyzetet. Az Egyke című 1937-es írásában már a Horthy-rendszer másfél évtizedét értékeli hasonló konklúzióval: „Megállapíthatjuk, hogy a körülbelül tizenöt esztendős »harc« után sem változott a következő helyzetkép: a nagybirtokok mammuttestei közé beszorított falvak nem tudnak terjeszkedni […] az örökösödési jog ma is lehetővé teszi […], hogy az ivadékok mennél több földparcellát halmozzanak egy kézbe, a kivesző magyar vidékeken nyoma sincs a más, túlbő vidékekről való telepítésnek, tehát a kérdés megoldására egyetlen lépés sem történt.”[59]

Mint azt láttuk 1934-es Hulló Európa – Hulló magyarság című cikksorozatában már éles bírálat alá veszi nem csak a magyar politikai élet irányítóit, a mintaadó szerepre képtelen középosztályt, de a nyugati civilizáció értékrendjét képviselő polgári kultúra egészét: „Valóban, nagy naivitás és elfogultság kell ahhoz, hogy éppen annak a rendszernek a szemszögéből és fenntartásával állítsuk helyre népünk egészséges életfolyamatait, amely rendszer magát a betegséget okozza!”[60] Ebből fakadóan a probléma tényleges megoldását egy teljesen új rendszer keretein belül képzelte el.[61]

Összegzés

Ha az eddigieket összegezzük, akkor elmondható, hogy Kodolányi értelmezése szerint a közösségi érdekeket negligáló individualizmus, az egyéni önzés a kapitalista-polgári rend sajátja. Ennek szelleme érvényesült a politikai-társadalmi elit körében a jobbágyfelszabadítás idején, amelynek lenyomata a jobbágyfelszabadítás torz megvalósulása és későbbi korrekciójának elmaradása. Ez az, ami a parasztság életterét leszűkítette, a további földbirtokszerzését ellehetetlenítette, s így a parasztságot az egykézés gyakorlatára szorította. Az új társadalmi rend intézményei, mint a polgári magántulajdon és örökösödési rendszer a parasztságot magát is megfertőzték a kapitalizmus jelentette egyéni önzéssel. Emellett a paraszti mentalitás átformálásában nagy szerepet játszottak a kapitalista-polgári világnak a fogyasztói javak megszerzését előtérbe állító eszményei. Ebből is következett az egykéző életrend, az „egykés atmoszféra”, melynek természetszerű következményei erkölcsi hanyatlást és a hagyományos paraszti kultúra felbomlását idézték elő. Emellett a felsőtársadalom, mint a kapitalista-polgári rend hordozója, érdekeltje és fenntartója jelentős mértékben hozzájárult a kultúraváltás folyamatához, amely abban nyilvánult meg, hogy a parasztság a magyar vezetőréteg önérdekű politikai, gazdasági és kulturális repressziójának kényszerű adaptálásával destabilizálta önmaga lelki egyensúlyát és erkölcsi értékrendjét. Kodolányi egykeszemléletének kétségtelenül a fentiekben rekonstruált gondolatmenet képezi sajátos jellegét: az egykézés gazdasági és erkölcsi okainak hátterében a „kapitalizmus szellemét” ismerte fel, mint végső okot, ennek értelmében pedig a fennálló rendszer keretei között elképzelhetetlennek tartotta a parasztság szociális helyzetének javulását.

Bibliográfia

Források

Buday Dezső: Az egyke, Budapest, Huszadik Század Könyvtára, Deutsch Zsigmond és Társa kiadása, 1909.

Fülep Lajos: A magyarság pusztulása, Pesti Napló, LXXX.évf., 262.sz., 1929. november 17., 10.

Illyés Gyula: Irodalomtörténet, 30. évf., Nyugat, 1937/7, 71.

Illyés Gyula: Magyarok. Naplójegyzetek, 1. kötet, Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T., 1938.

Illyés Gyula: Puszták népe, Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

Kodolányi János: A hazugság öl [1927], Budapest, Szent István Társulat, 2003.

Kodolányi János: „Ahol a gyermek kereső társ, ott sok születik, ahol fogyasztó ott kevés”, Magyarország, XLIII. évf., 265. sz., 1936. november 19., 11.

Kodolányi János: Az egyke nyomán Baranyában, Pesti Napló, LXXVII. évf., 102. szám, 1926. május 21., 15.

Kodolányi János: Baranyai utazás, Budapest, Bolyai Akadémia, 1941.

Kodolányi János: Egy magyar vidék pusztulása, Pesti Napló, LXXVII. évf., 102.sz., 1926. május 7., 4.

Kodolányi János: Egyke, Magyarország, XLIV. évf., 130.sz., 1937. június 11., 7.

Kodolányi János: Előszó in Éltek, ahogy tudtak. Válogatott elbeszélések, Budapest, Szépirodalmi, 1955.

Kodolányi János: Honnan-hová? Jegyzetek egy baranyai utazásról, Szabadság, VII. évf., 16.sz., 1934. április 22., 3.

Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló Magyarság, Népesedés politikai kérdések II, Szabadság, VII. évf., 31.sz., 1934. augusztus. 5., 9.

Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló magyarság, Népesedés politikai kérdések IV., Szabadság, 7.évf., 33.sz., 1934. augusztus. 19.

Kodolányi János: Lehet-e az egykének gátat vetni? Az egyke nyomán Baranyában, Pesti Napló, LXXVII. évf., 123.sz., 1926. június 3.,15.

Kodolányi János: Ormánság [1938], in Esti beszélgetés, Budapest, Magyar Élet Kiadása, 1944.

Kodolányi János: Útinapló a pusztuló Ormánságból, Szabadság, VII. évf., 39. sz., 1934. szeptember 30., 9.

Kodolányi János: Veszélyben a Dunántúl. Német előretörés, pusztuló magyarság, Magyarország, XLI. évf., 57.sz., 1934. március 11., 15.

Kodolányi János: Végig a pusztuló Dunántúlon, Nincs gyerek – Kié a jövő?, Magyarország, XLI. évf., 83. szám, 1934. április 14., 5.

Kodolányi János: Végig a pusztuló Dunántúlon, Papok és tanítók a gátakon, Magyarország, XLI. évf., 79.sz., 1934. április 10, 5.

Pezenhoffer Antal: A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására, A szerző kiadása, Budapest, 1922.

Felhasznált irodalom

Andorka Rudolf: A dél-dunántúli egykekutatások története, Statisztikai Szemle, 47. évf., 1969/12, 1245-1257.

Andorka Rudolf: Az ormánsági születéskorlátozás története, Valóság, XVIII. évf., 1975/6, 45-61.

Ács Margit: „A hazugság öl” – Kodolányi János szociális indulatú novellái in Érkezés? Indulás? Esszék, Kritikák 2016-2018, Budapest, L’Harmattan, 2019.

Bata Imre: Kodolányi Jánosról in Csűrös Miklós (szerk.): Én vagyok. In memoriam Kodolányi János, Budapest, Nap Kiadó, 2001.

Bernát István: „Fajmentéstől” a „Pusztulásig”: Az „egyke” kérdése a húszas években, Világosság, XXIV. évf. 1983/5, 270-278.

Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Budapest, Osiris, 2007.

Koloh Gábor: A születésszabályozás mint társadalomtörténeti probléma. Születésszabályozás a Dél-Dunántúlon (1790‒1941), Doktori disszertáció, ELTE BTK, 2018.

Koloh Gábor: Az ormánsági „egyke” és toposza. Az Ormánság népesedése 1895 és 1941 között, 56. évf., Demográfia, 2013/2-3., 195-213.

Papp István: A magyar népi mozgalom története, Budapest, Jaffa, 2012.

Rajnai László: Kodolányi János, Pécs, Pro Pannonia Kiadó, 2019.

Tüskés Tibor: Kodolányi János, Budapest, Magvető, 1974.

Hivatkozások

  1. Illyés Gyula: Irodalomtörténet, 30. évf., Nyugat, 1937/7, 71; Vö. Kodolányi János: Baranyai utazás, Budapest, Bolyai Akadémia, 1941, 6; Fülep Lajos is utalt írásaiban Kodolányi elsőbbségére Fülep Lajos: A magyarság pusztulása, Pesti Napló, LXXX.évf., 262.sz., 1929. november 17., 10.
  2. Rajnai László: Kodolányi János, Pécs, Pro Pannonia Kiadó, 2019, 37; Tüskés Tibor: Kodolányi János, Budapest, Magvető, 1974, 65.
  3. Kodolányi János: Ormánság [1938], in Esti beszélgetés, Budapest, Magyar Élet Kiadása, 1944, 311; Kodolányi 1955-ös, fiatalkori írásait egybegyűjtő kötetének előszavában hasonlóan vallott az 1920-as évek írásainak ihlető forrásáról: „Igazi megihletőm pedig az Ormánság parasztnépének rettenetes állapota volt, az ezerholdak közé bezárt pusztuló nép, amelynek sorsát borzadva, fölháborodva s tehetetlenül szemléltem.” Kodolányi János: Előszó in Éltek, ahogy tudtak. Válogatott elbeszélések, Budapest, Szépirodalmi, 1955, 5.
  4. Bata Imre: Kodolányi Jánosról in Csűrös Miklós (szerk.): Én vagyok. In memoriam Kodolányi János, Budapest, Nap Kiadó, 2001, 237.
  5. Az életmű szépirodalmi vonatkozásaira fókuszáló irodalomtörténeti munkákban kizárólag az 1927-es, A hazugság öl című memorandumra történik utalás. Tüskés Tibor pusztán annak tényét rögzíti, míg Ács Margit tartalmi ismertetést is ad írásában. Tüskés Tibor: Kodolányi János, Budapest, Magvető, 1974, 77-78; Ács Margit: „A hazugság öl” – Kodolányi János szociális indulatú novellái in Érkezés? Indulás? Esszék, Kritikák 2016-2018, Budapest, L’Harmattan, 2019, 46-55; A szociológus Andorka Rudolf két tanulmányában is foglalkozott az egykekérdés történetével. Az egyik említést sem tesz Kodolányi írásairól, míg a másik egy bekezdés erejéig foglalkozik velük. Andorka Rudolf: Az ormánsági születéskorlátozás története, Valóság, XVIII. évf., 1975/6, 45-61; Andorka Rudolf: A dél-dunántúli egykekutatások története, Statisztikai Szemle, 47. évf., 1969/12, 1245-1257; Koloh Gábor történész doktori disszertációjában, miként az egykekérdéssel foglalkozó tanulmányában kizárólag Kodolányi memorandumát tette elemzés tárgyává. Koloh Gábor: A születésszabályozás mint társadalomtörténeti probléma. Születésszabályozás a Dél-Dunántúlon (1790‒1941), Doktori disszertáció, ELTE BTK, 2018; Koloh Gábor: Az ormánsági „egyke” és toposza. Az Ormánság népesedése 1895 és 1941 között, Demográfia, 56. évf., 2013/2-3, 195-213; A népi mozgalomra vonatkozó összefoglalókban a fentieknél is kisebb figyelmet kap Kodolányinak az egykekérdést tárgyaló publicisztikái. Gyurgyák János monográfiájának a népiekről szóló közel száz oldalas fejezetében az egykekérdés sem merül fel, míg Papp Istvánnak a népi mozgalom történtét bemutató kötetében pusztán annyi szerepel, hogy Kodolányi „kedvelt témái” közé tartozott az egyke. Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Budapest, Osiris, 2007, 387-462; Papp István: A magyar népi mozgalom története, Budapest, Jaffa, 2012, 77.
  6. Kodolányi: A hazugság öl [1927], Budapest, Szent István Társulat, 2003., 22. A nyílt levél utóéletének, Kodolányi és Huszár eredménytelen megbeszélésének leírására lásd Kodolányi János: Baranyai utazás, Budapest, Bolyai Akadémia, 1941, 9 –12.
  7. „Az Ormánság csak a bomlás kezdete volt […] a leggyengébb pont, ahol a nép életösztöne leghamarabb megtörött.” Kodolányi János: Végig a pusztuló Dunántúlon, Nincs gyerek – Kié a jövő?, Magyarország, XLI. évf., 83. szám, 1934. április 14., 5.
  8. Kodolányi: A hazugság öl, 10.
  9. Kodolányi János: Útinapló a pusztuló Ormánságból, Szabadság, VII. évf., 39. sz., 1934. szeptember 30., 9.
  10. Illyés Gyula: Magyarok. Naplójegyzetek, 1. kötet, Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T., 1938, 35.
  11. Kodolányi: Nincs gyerek – Kié a jövő?, 5.
  12. Pezenhoffer Antal: A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására, Budapest, A szerző kiadása, 1922.
  13. Kodolányi János: Az egyke nyomán Baranyában, Pesti Napló, LXXVII. évf., 102. szám, 1926. május 21., 15.
  14. Kodolányi János: Veszélyben a Dunántúl. Német előretörés, pusztuló magyarság, Magyarország, XLI. évf., 57.sz., 1934. március 11., 15.
  15. Kodolányi: A hazugság öl, 24.
  16. Kodolányi: Nincs gyerek – Kié a jövő?, 5.Hasonló leírást találunk a Szabadságban megjelent cikkben: „Ki hinné például, hogy itt az öregek visszakivánják a jobbágyságot? Házigazdánk elmeséli a »régiek« véleményét erről a kérdésről. Én, aki az előbbi nemzedék mintegy két emberöltőig visszanyúló életét ismerem s csak megerősíthetem Nagy Simon János bácsi beszámolóját. A rabotvilágban csak az utolsó szó volt rossz, […] A rabot utolsó szava, a bot. Máskép jó volt az. Ha az embört nem ütötték volna, sömmi baj nem lőtt volna. Mer mindönkinek megvót a maga dóga, mindönkinek megvót a könyere, élése, jószágja, fája meg annyi vót, amennyit akart. Még a házat is maguk épétötték. összeállt az egész falu, osztán egykettőre megépétötte az új házat. Akkor még jó vót, ha valakinek sok gyereke vót, mer annál több munkát vállalhatott. Nem is panaszkodtak a robotra az öregök, csak a botra! Az én apám, meg nagyapám is sokszor elmesélte, hogy az jó velág vót, a mái meg sokkal rosszabb!” Kodolányi János: Honnan-hová? Jegyzetek egy baranyai utazásról, Szabadság, VII. évf., 16.sz., 1934. április 22., 3.
  17. Lásd még: Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló magyarság, Népesedés politikai kérdések IV., Szabadság, VII. évf., 33.sz., 1934. augusztus 19., 9.
  18. „A hanyatlás korszakába jutott kultúrák rendszerint túlzásba hajtott hódítási lázba esnek. Egyiptom, Kína, Róma a császárok idején s ma az európai polgári kultúra ezt a tünetet mutatja. […] amikor a mindenáron való hódítás feszíti cselekvésre a hanyatló kultúránkat, a születések száma csökken. […] A gondolkodásban úrrá válik a pillanat mohó kiélvezése, a »carpe diem« , az »egyszer élünk« életszemlélete […]” Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló Magyarság, Népesedés politikai kérdések II, Szabadság, VII. évf., 31.sz., 1934. augusztus. 5., 9.
  19. Uo. 9.
  20. Uo. 9.
  21. Kodolányi: Ormánság, in Esti beszélgetés, 318.
  22. Uo. 318.
  23. „ »[…] a létért való küzdelem irányítását a tőke ragadta magához… Az ember a tőkét dolgoztatja és arra igyekszik, hogy ez reá nézve minél nagyobb haszonnal járjon… […] « ” Kodolányi János: „Ahol a gyermek kereső társ, ott sok születik, ahol fogyasztó ott kevés”, Magyarország, XLIII. évf., 265. sz., 1936. november 19., 11.
  24. Uo. 11.
  25. Kodolányi: Hulló Európa II, 9.
  26. Uo. 9.
  27. Uo. 9.
  28. Uo. 9.
  29. Kodolányi: Ormánság, in Esti beszélgetés, 318.
  30. Kodolányi: Az egyke nyomán, 15.
  31. Kodolányi: Ormánság, in Esti beszélgetés, 317-318; A demográfiai visszaesés és az 1848-as törvények közötti összefüggést korábban (1909) Buday Dezső jogász, Az egyke című írásában már rögzítette. Buday Dezső: Az egyke, Budapest, Huszadik Század Könyvtára, Deutsch Zsigmond és Társa kiadása, 1909., 8.
  32. Kodolányi János: Lehet-e az egykének gátat vetni? Az egyke nyomán Baranyában, Pesti Napló, LXXVII. évf., 123.sz., 1926. június 3.,15.
  33. Kodolányi: A hazugság öl, 7-8.
  34. Kodolányi: „Ahol a gyermek”, 11.
  35. Kodolányi: Lehet-e az egykének?, 15.
  36. Uo. 15.
  37. Uo. 15.
  38. „ […] az embereknek egyszerűen nincs hitük, amely életük bázisát jelentené s cinikus materializmusba fullad minden hajdani kultúrértékük.” Kodolányi János: Egy magyar vidék pusztulása, Pesti Napló, LXXVII. évf., 102.sz., 1926. május 7., 4.
  39. „[…] a nép ellentállása a gazdasági kényszerrel szemben megtörik, ősi ösztöneit […] háttérbe tolja s kialakítja azt a tipikus egykés atmoszférát, amely e kipusztuló vidékekre jellemző.” Kodolányi: A hazugság öl, 11.
  40. Kodolányi: Egy magyar vidék, 4.
  41. Kodolányi: Útinapló a pusztuló, 9.
  42. Kodolányi: Az egyke nyomán, 15.
  43. Kodolányi: A hazugság öl, 13.
  44. Uo. 15.
  45. Kodolányi: Lehet-e az egykének?, 15.
  46. Kodolányi: A hazugság öl, 16.
  47. Kodolányi: Hulló Európa II, 9.
  48. „ […] tanítók lassú, fáradságos és szorgalmas munkával leszoktatták a gyermekeket saját nyelvükről, büntették, gúnyolták azokat, akik a maguk ormánsági nyelvén feleltek.” Kodolányi: Honnan-hová?, 1934, 3; Illyés Gyula erre vonatkozó személyes élménye lásd: Illyés Gyula: Puszták népe, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 283–285.
  49. Uo. 3.
  50. „ Az egykés vidékek melegágyai a legsúlyosabb neurózisoknak […]” Kodolányi: A hazugság öl, 19.
  51. Uo. 19.
  52. Kodolányi: Honnan-hová?, 3.
  53. Uo. 22-23.
  54. Kodolányi: Ormánság, in Esti beszélgetés, 323.
  55. Kodolányi: Lehet-e az egykének?, 15.
  56. Kodolányi János: Végig a pusztuló Dunántúlon, Papok és tanítók a gátakon, Magyarország, XLI. évf., 79.sz., 1934. április 10, 5.
  57. Bernát István: „Fajmentéstől” a „Pusztulásig”: Az „egyke” kérdése a húszas években, Világosság, XXIV. évf. 1983/5, 270.
  58. Kodolányi: Lehet-e az egykének?, 15.
  59. Kodolányi János: Egyke, Magyarország, XLIV. évf., 130.sz., 1937. június 11., 7.
  60. Kodolányi: Hulló Európa IV, 9; vö. Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló Magyarság, Népesedés politikai kérdések II, Szabadság, VII. évf., 31.sz., 1934. augusztus. 5., 9.
  61. „ […] mennél radikálisabban, becsületesebben, komolyabban s gyorsabban szakítanunk kell az 1914 előtti világszemléletünkkel, társadalmi, politikai, gazdasági beállítottságunkkal, régi módszereinkkel, — egész életformánkkal.” Uo. 9.

Orbánné Szél Napsugár Ágnes: A Gyermek jogairól szóló New Yorki-i Egyezmény 12. cikkének hatása a gyermekközpontú igazságszolgáltatás kialakulására

Bevezetés

A gyermekek jogainak meghatározására már az I. világháborút követően volt törekvés. Ezen kezdeményezések közé sorolható az 1989-es a gyermekek jogairól szóló New York-i egyezményt is inspiráló brit Eglantyne Jebb[1] által a Gyermekek Jogainak Deklarációja néven kidolgozott és később a Népszövetség közgyűlése által 1924.szeptember 24.napján elfogadott ún.Genfi Nyilatkozat.[2] A Deklaráció a gyermekek jogait katalógusszerűen, mindössze öt pontban foglalja össze. A gyermek véleménynyilvánításhoz való joga még nem jelenik meg, főként a gyermek jóllétére koncentrál a dokumentum. A Deklarációt Franciaországban olyan fontosnak tekintették, hogy elrendelték minden iskolában a kifüggesztését. A Genfi Nyilatkozat a maga nemében az adott korszakban és körülmények között úttörő és sikeres volt, azonban egy elkötelezett gyermekjogi harcost, az Deklaráció tartalma elégedettlenné tett. Amennyiben az ENSZ Gyermekjogi Egyezménynek szellemi atyját keressük nem feledkezhetünk el a lengyel származású Janusz Korczak-ról, akinek gyermekjogi felfogása talán a legnagyobb hatással volt a Gyermekjogi Egyezmény megalkotására. Döntő hatása nem véletlen, az egyezmény előkészítése során a lengyel küldöttek jelentős szerepet játszottak. Janusz Korczak rendhagyó módon nem jogász volt, hanem orvos és ahogy ő saját maga fogalmazott: » véletlenszerűen vált pedagógussá és szükségből pszichológussá«. Korát jóval megelőzően modern elveket vallott a gyermekek integritását illetően is, leszögezte, hogy joguk van a titkaikhoz, a saját tulajdontárgyaikhoz, saját pénztárcához és mindezeket tiszteletben kell tartani. A gyermekek egyenlőségét, szeretetét, tiszteletben tartását hirdette, elítélve a velük szemben alkalmazott atyáskodó magatartást.[3]

Haladó szellemiségét az mutatja legjobban, hogy kifejezetten csalódott volt a Genfi Nyilatkozat elfogadásakor, mivel valódi jogokat akart a gyermekeknek, nem pedig jótékonykodást, és a jelenben, nem a távoli jövőben.

A második Genfi Nyilatkozat 1959-ban az idők szavát követve már szélesebb körben [4] rendelkezik a gyermekjogokról, azonban a gyermek igazságszolgálatásban való részvételének lehetősége, nyilatkoztatása nem kerül megemlítésre.

A New York-i Egyezmény

A fenti előzményeket követően született meg az első globális[5] és kétségkívül a mai napig legnagyobb hatású nemzetközi dokumentum az ENSZ által 1989.november 20.napján elfogadott a gyermekek jogairól szóló egyezmény. Az egyezmény egyértelműen meghatározza a gyermek fogalmát, majd részletesen és nemcsak a jóléti jogokra kiterjedően meghatározza a gyermek jogait, továbbá a 12. cikkben megteremti a gyermekeket érintő bírósági eljárásokban – az igazságszolgáltatásban – való részvételi jog alapját is. » Az egyezmény mellett a fiatalkorúak igazságszolgáltatásban elfoglalt helyzetét rendezik az 1985-ben elfogadott Pekingi Szabályok, 1990-ben elfogadott Havannai Szabályok, a Rijádi Iránymutatások és a Tokiói szabályok. Összeségében e rendelkezések alkotják az ENSZ fiatalkorúak igazságszolgáltatására vonatkozó szabályrendszerének négy pillérét.«[6] Annak ellenére, hogy a fiatalkorúak igazságszolgáltatási eljárásokban elfoglalt helyzetének tisztázására irányulnak a szabályok, egyik sem definiálja azt, hogy a fiatalkorúak igazságszolgáltatása más, speciálisabb elvek mentén szerveződő és így egy egységes rendszert alkotó, fiatalkorúak érdekeit központban tartó igazságszolgáltatás. Az ENSZ rendelkezései tehát e szempontból megmaradtak egyes, főleg büntetőjogi érintettségű részterületeket rendező szabályozásoknak.

A 12. cikk, mint a bírósági eljárásokban való részvételi jog alapja

Az Egyezmény 12. cikke deklarálta azt, hogy:

1. az egyezményben részes államok az ítélőképessége birtokában lévő gyermek számára biztosítják azt a jogot, hogy minden őt érdeklő kérdésben szabadon kinyilváníthassa véleményét, a gyermek véleményét, figyelemmel korára és érettségi fokára, kellően tekintetbe kell venni. 2.Ebből a célból nevezetesen lehetőséget kell adni a gyermeknek arra, hogy bármely olyan bírói vagy közigazgatási eljárásban, amelyben érdekelt, közvetlenül vagy képviselője, illetőleg arra alkalmas szerv útján, a hazai jogszabályokban foglalt eljárási szabályoknak megfelelően meghallgatását.

A Gyermekjogi Bizottság által [7] 2009.júniusában elfogadott 12.cikkhez fűzött 12.számú Általános Kommentár (a továbbiakban: Kommentár) leszögezi azt, hogy » a 12.cikk egyike a négy általános alapelvnek a Gyermekjogi Egyezmény alapelvei közül , 2.cikk a diszkrimináció tilalma,6.cikk jog az élethez és a fejlődéshez, valamint 3.cikk a gyermek legfőbb érdeke mellett«.

A Kommentár rámutat arra, hogy a 12.cikkben rögzített alapelv azért fontos, mivel nem kizárólag önálló jogként értelmezendő és alkalmazandó, hanem figyelembe kell venni az összes többi jog értelmezése és nemzeti jogba implementálása során.[8]

Amennyiben 12. cikket elemezzük jól átható az, hogy a cikk első pontja nem kizárólag az igazságszolgáltatási, közigazgatási eljárásokban biztosítja a gyermek meghallgatáshoz való jogát, hanem minden őt érintő kérdésben. A jog e tekintetben megilletheti gyermekek egy csoportját is, azonban az igazságszolgáltatás kapcsán kétségtelenül az egyes gyermeket az adott ügyben megillető részvételi jogról beszélhetünk.

Az igazságszolgáltatásban való részvételi jog alapja tehát adott, azonban nem elhanyagolható az sem, hogy a gyermekek milyen jogszabályi, személyi és tárgyi környezetben vesznek részt az eljárásban. E feltételeket rendezi, szabályozza a gyermekközpontú igazságszolgáltatás. Egyik feltétel sem elhanyagolható, a feltételek összességének a megléte a záloga a gyermek meghallgatása szempontjából is sikeres eljárásnak. Azt, hogy e feltételeknek mekkora jelentősége van alátámasztja az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége által 2019-ben a New York-i Gyermekjogi Egyezmény 30. évfordulóján és az Alapjogi Karta 10. évfordulóján közzétett tájékoztatás. A lényegre törő ismertető szerint minden évben megközelítőleg 2,5 millió gyermek vesz részt valamilyen őt érintő jogi eljárásban. Az adatok alapján ezen gyermekek kétharmada nem kap megfelelő tájékoztatást az eljárás alatt. Ritkán ellenőrzik azt is, hogy a jogaikat, illetve magát az eljárást a gyermekek egyáltalán megértették-e. Az Ügynökség rámutatott arra is, hogy az eljárásban részt vevő jogászok magatartása az eljárások során nagyban befolyásolja a gyermekek biztonság és kényelemérzetét, így értelemszerűen a gyermekek szempontjából az egész eljárás eredményességét.

Szükséges mindenképpen hangsúlyozni, hogy a 12. cikk alapján a gyermek részvétele az eljárásban számára nem kötelezettség, hanem lehetőség.

A gyermekközpontú igazságszolgáltatás kialakulás az Európai Unió területén

A Gyermekjogi Egyezmény létrejöttét követően a kontinensek közül Európában kezdődött el legdinamikusabban a gyermeki jogok fejlődése.[9] 1996-ban került elfogadásra az Európa Tanács egyezménye, mely már rögzíti a gyermekek eljárásjogi jogosultságait is.[10] A 3. cikk a gyermek meghallgatáshoz való jogát összeköti a gyermek tájékoztatáshoz való jogával. A cikk kinyilvánítja, hogy a bírósági eljárásban a belső jog szerint ítélőképessége birtokában lévő gyermeknek minden szükséges információt meg kell kapnia, konzultálhat, kifejezheti nézeteit és tájékoztatni kell a vélemény-nyilvánításának lehetséges következményeiről, illetve minden más őt érintő lehetséges döntésről is. A jogalkalmazóknak ezeket a rendelkezéseket és iránymutatásokat a belső joggal összhangban kell alkalmaznia. Az egyezmény II. fejezet B. pontja a 6.- 9. cikkben rendelkezik a bíróságok szerepéről az eljárásokban. A 6. cikkben kifejezetten rögzíti, hogy meghatározott esetekben a bíróság meghallgatja a gyermeket, lehetőség szerint elkülönítve, személyesen, vagy képviselője útján, a gyermek megértésének megfelelő módon, kivéve ez alól azt az eset, amikor ez a gyermek a legfőbb érdekével ellentétes lenne. A bíróság engedi a gyermeket, hogy véleményt nyilvánítson és kinyilvánított véleménynek megfelelő súlyt tulajdonit. Láthatjuk, hogy a New York-i egyezmény 12. cikke úgymond visszatér, a gyermek jogait a bíróság oldaláról kötelezettségként megfogalmazva.

A 7. cikk a bíróság mielőbbi cselekvési kötelezettségét mondja ki, melynek része az is, hogy a bíróságnak tartózkodni kell minden szükségtelen késedelemtől. A 8. cikk a bíróság hivatalbóli cselekvési kötelezettségét szorgalmazza azokban az esetekben, amikor a belső jog szerint a gyermek jólétét komoly veszély fenyegeti. A 9. cikk arra kötelezi a bíróságot, hogy szükség esetén a gyermek részére képviselőt rendeljen. Ezen rendelkezések lényege egyértelműen visszaköszön a gyermekközpontú igazságszolgáltatás fogalmában.

Az európai fejlődési folyamat egyik lényeges lépése az Európai Unió Nizzában 2000-ben kihirdetett Alapjogi Chartája volt.

Az Alapjogi Charta 24.cikkének (1) bekezdése szerint a gyermekeknek joguk van a jólétükhöz szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. A gyermekek véleményüket szabadon kifejezhetik. Az őket érintő ügyekben véleményüket életkoruknak és érettségüknek megfelelően figyelembe kell venni. A (2) bekezdés alapján hatóságok és a magánintézmények gyermekekkel kapcsolatos tevékenységében a gyermek mindenek fölött álló érdekének kell az elsődleges szempontnak lennie. A (3) bekezdés szerint minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy mindkét szülőjével rendszeres, személyes és közvetlen kapcsolatot tartson fenn, kivéve, ha ez az érdekeivel ellentétes.

Látható az, hogy az Alapjogi Charta összhangban a New York-i Egyezménnyel rögzíti a gyermekek elidegeníthetetlen jogaként azt, hogy az őket érintő ügyekben – legyen az polgári, büntető, avagy közigazgatási eljárás – a véleményüket életkoruknak és érettségüknek megfelelően figyelembe vegyék. Ugyanakkor az eljáró hatóságok oldaláról megjelenik a gyermek mindenek felett álló érdekének figyelembevételének kötelezettsége, éppúgy, mint a New York-i Egyezményben. A Charta 24.cikke részben tömöríti a New York-i Egyezmény alapelveit. Azonban még mindig nem találkoztunk a gyermekközpontú igazságszolgáltatás fogalmával.

Az Alapjogi Chartára utal vissza a Bizottság 2006.július 4.napján kiadott „Az EU gyermekjogi stratégiája felé” című közleménye is.[11]A közlemény szerint a célok közé tartozik a gyermekek bevonása a döntéshozatali eljárásba, továbbá a gyermekek jogaival kapcsolatos tájékoztatási stratégia kidolgozása, mely lehetővé teszi azt, hogy a szülők és gyermekek jobban ismerjék ezeket a jogokat.

2007.december 10.napján fogadta el az Európai Unió Tanácsa a gyermekek jogainak előmozdítására és védelmére vonatkozó uniós iránymutatásokat.[12] A végrehajtás a gyermekjogok előmozdítását és védelmét célzó jogszabályi reform előmozdítása révén valósulna meg az iránymutatás szerint:

…. különösen a nemzeti jogszabályok meghozatalának és felülvizsgálatának ösztönzése és támogatása, a jogszabályoknak a gyermek jogok előmozdítására és védelmére vonatkozó nemzetközi szabályoknak és előírásoknak – különösen a gyermek jogairól szóló egyezménynek és az egyezmény fakultatív jegyzőkönyveinek – való megfelelése érdekében, továbbá a gyermek jogok megsértése elleni küzdelem és a jogsértéstől való elrettentés,…. a gyermek jogok megsértésének megelőzését célzó, jogszabályi, közigazgatási, igazságszolgáltatási és egyéb intézkedések meghozatala állami hatáskörben, valamint az említett jogsérelmek büntetlensége elleni küzdelem.

Hazánkban a 2007.évi CLVIII.törvénnyel került kihirdetésre a 2007. december 13. napján aláírt és 2009. december 1. napján hatályba lépett Lisszaboni szerződés. A szerződés 3.cikkének (3) bekezdése értelmében »az Unió küzd a társadalmi kirekesztés és megkülönböztetés ellen, és előmozdítja a társadalmi igazságosságot és védelmet, a nők és férfiak közötti egyenlőséget, a nemzedékek közötti szolidaritást és a gyermekek jogainak védelmét. Az EU kifejezetten a legfontosabb céljai közé sorolja a gyermekek jogainak védelmét«.

Látható az, hogy az Európai Unió aktívan foglalkozott a gyermekek jogaival és ezen belül is a gyermekeket az igazságszolgáltatás során megillető jogokkal, azonban maga a gyermekközpontú igazságszolgáltatás fogalma amint arra Gyurkó Szilvia is rámutat[13] mégsem az EU gyermekjogi dokumentumainak egyikében jelent meg, a fogalmat az Európa Tanács egyik iránymutatása vezette be.

Az Iránymutatás nem előzmény nélküli.[14] Az európai igazságügy-miniszterek Lanzarote-ban 2007.október 25-26.napján tartott 28. konferenciájának két célja volt: a migráció és menekültügy, valamint a gyermekek igazságszolgáltatáshoz való hozzáférése, beleértve azon gyermekeket, akik konfliktusba kerülnek a törvénnyel. [15] A konferencián megvitatták a gyermekek igazságszolgáltatáshoz való hozzáférésének lehetőségeit, valamint az igazságszolgáltatás gyermekbarát dimenzióját. A szókapcsolat tehát már megjelenik.

A találkozó eredményeként 47 tagállam igazságügy-miniszterei elfogadták azt a 2.számú szándéknyilatkozatot, melyben deklarálták: elkezdik az európai gyermekbarát igazságszolgáltatás irányelveinek az előkészítését. A gyermekközpontú igazságszolgáltatás fogalmának vizsgálata szempontjából kiemelendő a szándéknyilatkozat 9.pontja, melyben kinyilvánították azt a meggyőződésüket, hogy » a gyermek részvétele, amennyiben szükséges az őt érintő bírósági eljárásokban, lényeges része a modern és igazságos bírósági rendszernek, amelyben a gyermekek nézeteit, szükségleteit, aggodalmait ténylegesen figyelembe veszik.«

A 10. pontban hangot adtak abban való bizonyosságuknak is, hogy »szükséges olyan rendelkezések meghozatala, amely csökkenti a bírósági eljárások negatív hatásait, illetve megvédi a gyermekeket attól, hogy a bírósági eljárásban sérelmet szenvedjenek el.«

A 12.pontban azt az álláspontjukat is hangoztatták, hogy »a bírósági eljárásokkal érintett gyermekek vonatkozásában a biztonságos és barátságos környezet, a speciálisan képzett személyek és a hatásos eljárások csökkentik a gyermekek sérüléseit és növelik az igazságszolgáltatás hatékonyságát. »

A 2007-ben útjára indított munka eredményeként az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2010.november 17.napján tartott ülésén fogadta el a gyermekbarát igazságszolgáltatásról szóló Iránymutatást.[16]

Az Iránymutatás határozottan és egyértelműen foglalt állást a célja tekintetében: »A gyermekbarát igazságszolgáltatásról szóló iránymutatás elfogadásával az Európa Tanács kimondottan azt kívánja elérni, hogy az igazságszolgáltatás mindig gyermekközpontú legyen…«

Az Iránymutatás a gyermekek jogairól szóló New York-i egyezményhez hasonlóan fogalommeghatározással indít, melyet a II. pontja tartalmaz. A New York-i Egyezménnyel szemben azonban nem kizárólag a gyermek fogalmát rögzíti, hanem három alapvető fogalmat tisztáz. A gyermek fogalmát: minden 18 évesnél fiatalabb személy. E meghatározás összhangban van a gyermek jogairól szóló ENSZ-egyezmény 1. cikkében foglalt fogalommal. A szülő fogalmát: a nemzeti jog szerint szülői felelősséggel bíró személy(ek). Amennyiben a szülő(k) nincs(enek) jelen vagy nem visel(nek) tovább szülői felelősséget, a szülő szerepét betöltheti gyám vagy kijelölt jogi képviselő.

Továbbá először fogalmazza meg a gyermekbarát igazságszolgáltatás definícióját:

olyan igazságszolgáltatási rendszer, amely az elérhető legmagasabb szinten biztosítja a gyermekek jogainak tiszteletben tartását és hatékony érvényesítését, figyelembe véve az alábbiakban felsorolt elveket, megfelelően tekintetbe véve a gyermek érettségét, értelmi szintjét és az ügy körülményeit. Olyan igazságszolgáltatás, amely hozzáférhető, az életkornak megfelelő, gyors, gondos, a gyermekek jogaihoz és szükségleteihez igazodó és azokra koncentrál, tiszteletben tartja a gyermekek jogait, beleértve a tisztességes eljáráshoz való jogot, az eljárásban való részvétel és az eljárás megértésének jogát, a magánélet, a családi élet, az integritás és a méltóság tiszteletben tartásához fűződő jogot.

Amennyiben megvizsgáljuk a fogalmat részleteiben, azt láthatjuk, hogy maga a definíció a gyermekbarát igazságszolgáltatás alapvető elveinek összesége, mely elvek mind a büntető, mind a polgári igazságszolgáltatásban az eljárás előtt, alatt és utána is hatnak.

Az Iránymutatást követően a fogalom széles körben elfogadottá vált, a terminológia megjelenik az EU gyermekjogi ütemtervében is, melyet [17] 2011. február 15-én hirdetett ki az Európai Bizottság. A gyermekjogok érvényesítésére vonatkozó uniós ütemterv szerint: » az igazságszolgáltatás gyermekbarát jellegének erősítése az egyik legfontosabb intézkedés az ütemterv keretén belül. Ez komoly gyakorlati jelentőséggel bíró terület, ahol az Unió a Szerződések alapján hatáskörrel rendelkezik arra, hogy uniós jogszabályok segítségével valóra váltsa a gyermekek jogait. « Gyurkó Szilvia az ütemterv lényegét akként összegezte, hogy: » az unió valódi hozzáadott értékének tekinti…a gyermekbarát igazságszolgáltatás ügyét. «[18]

Az ütemterv szerint:

a gyermekek sokféleképpen kerülhetnek kapcsolatba az igazságszolgáltatással, például, ha a szüleik elválnak vagy nem tudnak megegyezni a gyermek-elhelyezésről, amennyiben bűncselekményt követnek el vagy annak tanúivá, illetve áldozataivá válnak, vagy ha menedéket kérnek. Ha a gyermekek olyan igazságszolgáltatással kerülnek kapcsolatba, amely nem gyermekbarát, a jogaikat számos korlátozás vagy sérelem érheti. A gyermekek akadályokba ütközhetnek jogi képviseletük vagy bírósági meghallgatásuk tekintetében. Hasonlóképpen az is előfordulhat, hogy a gyermekek és képviselőik nem kapnak megfelelő tájékoztatást ahhoz, hogy élhessenek a jogaikkal, vagy megvédhessék érdekeiket a bírósági eljárás során. Felnőttként bánhatnak velük, anélkül, hogy minden esetben megadnák számukra a szükségleteiknek és sebezhetőségüknek megfelelő biztosítékokat, és megtörténhet, hogy a gyermekek nehezen tudják feldolgozni ezt a helyzetet. A gyermekek jogi érdekeinek magas szintű védelme szempontjából alapvető követelmény, hogy ténylegesen hozzáférjenek az igazságszolgáltatáshoz, és részt vegyenek a közigazgatási és a bírósági eljárásokban.

Az ütemterv a gyermekbarát igazságszolgáltatás fogalmának meghatározásakor az Iránymutatással szemben negatív megközelítést alkalmaz: »Ha a gyermekek olyan igazságszolgáltatással kerülnek kapcsolatba, amely nem gyermekbarát, a jogaikat számos korlátozás vagy sérelem érheti… A gyermekek akadályokba ütközhetnek … nem kapnak megfelelő tájékoztatás……felnőttként bánhatnak velük. Azaz a contrario értelmezve a meghatározást: gyermekbarát az az igazságszolgáltatás, amelyben a gyermekek jogait sérelem és korlátozás nem éri, megfelelő tájékoztatást kap, nem felnőttként bánnak velük. Az ütemterv az Irányelvhez hasonlóan az elveket összefoglalva határozza meg a gyermekbarát igazságszolgáltatás fogalmát. «

A gyermekközpontú igazságszolgáltatás szabályai a polgári perrendtartásban

Az Európai Bizottság az ütemterv részeként 2012.esztendőt a gyermekbarát igazságszolgáltatás évének nyilvánította Európában. Magától értetődik, hogy mint tagállam Magyarország is részt vett az ütemterv céljainak megvalósításában.

Az igazi átfogó reform azzal kezdődött, hogy a Kormány összhangban az EU Bizottság ütemtervével a 2012-es évet a Gyermekközpontú Igazságszolgáltatás évének hirdette meg: ennek jegyében megindult a jogalkotás, továbbá ombudsman-i vizsgálatra is sor került.[19]

A jogalkotás során a child-friendly[20] igazságszolgáltatás hazai jogba való átültetése a gyermekbarát igazságszolgáltatás megvalósulásához kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2012.évi LXII.törvénnyel történt meg. Az eljárásjogi kódexeket módosító salátatörvényhez fűzött törvényi indokolás szerint: »Az utóbbi időben számos nemzetközi jogi dokumentum született, amely arra vonatkozóan ad iránymutatást az államok kormányainak, hogy hogyan tudnák gyermekbaráttá formálni igazságszolgáltatásukat. A törvény ezen cél eljárásjogi alapjainak megteremtését szolgálta. «[21]

A módosítással a polgári perrendtartásról szóló 1952.évi III.törvény különbséget tett a kiskorú, mint érdekelt és mint tanú meghallgatása/kihallgatása[22] között.

A módosítás a rPp.65/A. §-sal szabályozta a kiskorú, mint érdekelt meghallgatását a szülői felügyelettel, a gyermek harmadik személynél történő elhelyezésével vagy az elhelyezés megváltoztatásával kapcsolatos perben. Biztosította a bíróság részére a mérlegelési jogot a tekintetben, hogy indokolt esetben egyidejűleg a kiskorú részére ügygondnokot rendeljen, illetve a kiskorút a felek és a felek képviselői távollétében hallgassa meg. Egyúttal rendelkezik a kiskorú személy idézésének módjáról is.

A rPp.65/B. § -ának (1) bekezdése ennél is tovább ment: részletesen szabályozta, hogy a kiskorú meghallgatásának megfelelő légkörben, a gyermek számára érthető módon kell megtörténnie. Előírja azt is, hogy a meghallgatás kezdetén a kiskorútól – a korától és érettségétől függően – meg kell kérdezni a nevét, születési helyét, idejét, anyja nevét, lakóhelyét, majd tájékoztatni kell arról, hogy a meghallgatás során a valóságnak megfelelő előadásokat kell tenni és arról, hogy a nyilatkozattételt, illetve az egyes kérdésekre a válaszadást megtagadhatja. Ha a bíróság a kiskorú részére ügygondnokot rendelt, tájékoztatást ad a kiskorúnak az ügygondnok eljárásban betöltött szerepéről, jogairól, kötelezettségeiről. A tájékoztatásokat és figyelmeztetéseket a kiskorú korára és érettségére figyelemmel, számára érthető módon kell közölni.

A kiskorú meghallgatása során a hozzá közvetlenül vagy a felek és képviselőik távollétben a felek, képviselőik vagy a saját ügygondnoka által intézett kérdéseknek a gyermek védelme érdekében a tanács elnökének (egyes bíró) szűrőjén kell átmenniük. A meghallgatás végén, még a kiskorú jelenlétében a jegyzőkönyvbe vett vallomást fel kell olvasni vagy, ha a jegyzőkönyv hangfelvétel útján készül, azt a kiskorú jelenlétében kell hangszalagra rögzíteni. Ennek megtörténtét vagy mellőzését a jegyzőkönyvben fel kell tüntetni. A felolvasáskor, illetve a rögzítéskor a kiskorú az általa elmondottakat kiigazíthatja vagy kiegészítheti. Ha a kiskorú meghallgatására a felek távollétében kerül sor, az elnök a felekkel ismerteti a meghallgatásról készült jegyzőkönyvet.

A polgári perrendtartásról szóló 2016.CXXX. törvény (a továbbiakban Pp.) azaz az új Pp. megtartotta a régi Pp. szerinti státusz bontást: a kiskorú vagy egyéb érdekelt vagy tanú[23] lehet az eljárásban, a meghallgatására vonatkozó szabályok tartalmilag megegyeznek a korábbi szabályozással, azonban a részletes meghallgatásra vonatkozó rendelkezések – a Pp.473.§-a – a XXXV. fejezetben a szülői felügyelettel kapcsolatos perek közös szabályainál kaptak helyet, a korábbival szemben, amikor a jogalkotó a Pp. felekre és más perbeli személyekre vonatkozó szabályok között helyezte el.[24]

Megítélésem szerint a magyar szabályozás megfelel a célkitűzésnek, azonban egy kiemelkedően fontos terület rendezése még elengedhetetlen lenne, mivel a gyermek tájékoztatáshoz való jogának érvényesítése nem kellően kimunkált a polgári perrendtartásban. Nem tudjuk, hogy a gyermek az őt érintő eljárásról, vélemény-nyilvánításának lehetőségéről, a személyét érintő határozatról mikor, milyen módon, kitől értesül, a szülői felügyeleti jog gyakorlására, kapcsolattartásra vonatkozó ítéletet számára kézbesíti-e valaki, illetve megmagyarázza-e valaki. Ezek a kérdések mielőbbi választ igényelnek, tekintettel arra, hogy a gyermekközpontú igazságszolgáltatás úgymond alfája és omegája a meghallgatáshoz való jog mellett, a gyermek tájékoztatáshoz való joga. Amennyiben ezzel a jogával nem tud élni a többi joga is, így a 12.cikkben rögzített meghallgatáshoz való joga is formálissá válik, kiüresedik, illetve szubjektív tényezőtől- az eljáró bíró személyétől- fog függeni. Amennyiben a gyermek nincs tisztában azzal, hogy joga van véleményét kinyilvánítani, adott esetben eleshet a perben való részvétel lehetőségétől. Ily módon álláspontja észrevétlen marad, ismét az eljárás tárgyává válik, annak aktív résztvevője helyett, mivel a döntés a feje felett születik. E körben lényeges kérdés lehet természetesen az, hogy a gyermek ítélőképessége birtokában van-e, ennek a kérdésnek a kifejtése azonban már meghaladja a tanulmány kereteit.

Zárszó

Az egyezmény 12. cikkének megvizsgálását, a gyermekközpontú igazságszolgáltatás fogalmának létrejöttének áttekintését és a gyermekközpontú igazságszolgáltatás polgári perrendtartásban megtestesülő eljárási szabályainak áttekintését követően joggal tehetjük fel a kérdést, hogy mi a 12. cikk jelentősége a polgári perrendtartásban?

Nyilvánvaló az, hogy a 12. cikk alapvető befolyással bírt a gyermekközpontú igazságszolgáltatás fogalmának meghatározásában, annak egyik legfontosabb elemét képezi. Az, hogy több-e a gyermekközpontú igazságszolgáltatás mint a gyermek meghallgatásához fűződő joga és ennek biztosítására szolgáló technikai szabályok összessége, már egy külön tanulmány témája lenne. Hiszen a gyermek meghallgatása nélkül nem beszélhetünk gyermekközpontú igazságszolgáltatásról, sérülne a rendszer a leglényegesebb, pótolhatatlan eleme. Ez a központi elem, amely nélkül nem léteznének a gyermek meghallgatására vonatkozó eljárási szabályok, expressis verbis megjelenik-e a polgári perrendtartásban? Ha megvizsgáljuk a kiskorú meghallgatására vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket egyértelművé válik, hogy az eljárásjog nem mondja ki azt, hogy a gyermekeknek joguk van az őket érintő ügyekben a meghallgatáshoz, azonban részletekbe menően szabályozza e jogukat. Ezzel pedig implicit módon biztosítja a gyermekek meghallgatáshoz való jogát. Szükség lenne-e a jog kifejezett deklarálására? Rögzítésre kerülhetne ez a joguk az eljárási szabályok között? Vagy elegendő a jelenlegi szabályozás, amely akként fogalmaz, hogy „ha a bíróság a perben a kiskorú gyermek mint érdekelt meghallgatásáról dönt”, azaz a bíróság mérlegelési jogkörébe helyezi a gyermek meghallgatásának kérdését, mely mérlegelés már az anyagi jog alkalmazása felé tolja a kérdést. Vajon az anyagi jog a háttere a meghallgatási jognak? A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 4:171. § (4) bekezdése és 4:181. § (1)[25] bekezdése rendelkezik a gyermek, illetve az ítélőképessége birtokában lévő gyermek meghallgatásáról. Az utóbbi esetben a bíróság számára kötelezően előírt módon, mivel a Ptk.4:171. § (4) bekezdése kifejezetten tartalmazza azt, hogy indokolt esetben, vagy ha azt a gyermek maga kéri, meg kell hallgatni a gyermeket is. Azonban a gyermeknek honnan lenne tudomása arról, hogy kérheti a saját meghallgatását tekintettel arra, hogy a meghallgatási jogára és erről a jogról való kötelező tájékoztatásra vonatkozó kifejezett jogszabályi rendelkezés mint láthattuk sem az anyagi jogban, sem az eljárás jogban nincs. Megoldás lehet ennek a talán látszólagos hiánynak a kiküszöbölésére az ilyen jellegű perekben eljáró bírák képzése. Az ötlet nem elvetendő, annál is inkább, hiszen a 12. cikkhez fűzött Általános Kommentár 49. pontjának harmadik bekezdése a 12. cikk mibenlétéről és gyakorlati alkalmazásáról való képzés tartását írja elő azon szakemberek számára, akik ilyen ügyeket tárgyalnak. A jól képzett bírák pótolhatják a rendelkezés hiányát. Azt, hogy ez valóban így lesz-e, kizárólag a gyakorlat tudná megválaszolni. Azonban nem biztos, hogy a megoldást akár a jogszabály módosítása vagy a szakemberek képzése jelenti. Alternatíva lehet az ún.Kinderrechtswinkels (Gyermekjogok boltjának) bevezetése is. A Belgiumban már 1987 óta működő független „boltok” széleskörű, ingyenes tájékoztatást adnak az oda betérő gyermekek számára jogaikról, beleértve az igazságszolgáltatás kapcsán felmerülő eljárási jogaikat is.[26]

Hivatkozások

  1. Ki volt Eglantyne Jebb? https://www.savethechildren.org/us/about-us/why-save-the-children/eglantyne-jebb (Letöltés időpontja: 2020.december 4.)
  2. Genfi Deklaráció http://www.un-documents.net/gdrc1924.htm (Letöltés ideje: 2020.december 4.)
  3. Janusz Korczak :Child Right’s to Respect, Council of Europe 2009 https://rm.coe.int/janusz-korczak-the-child-s-right-to-respect/16807ba985 5.oldal (Letöltés ideje: 2020.december 04.)
  4. Második Genfi Nyilatkozat https://www.umpod.cz/fileadmin/user_upload/Pravni_predpisy_AJ/declaration_child1959.pdf (Letöltés:2020.december 07.)
  5. Az egyezményt az Egyesült Államok 1995-ben Bill Clinton elnöksége idején aláírta, azonban a mai napig nem ratifikálta, egy ideig Szomália és Dél-Szudán maradt ki hasonló módon a szerződésből.
  6. Faix Nikoletta: A gyermekbarát igazságszolgáltatás kialakulása és fejlődése a nemzetközi jogalkotásban Jogászvilág, 2016. https://jogaszvilag.hu/szakma/a-gyermekbarat-igazsagszolgaltatas-kialakulasa-es-fejlodese-a-nemzetkozi-jogalkotasban/ (letöltés: 2020. január16.)
  7. Nemzetközi szerv, amely azt ellenőrzi, hogy a kormányok miként ültetik át a nemzeti jogba a gyermekjogi egyezmény rendelkezéseit.
  8. General Comment No.12 https://www2.ohchr.org/english/bodies/crc/docs/AdvanceVersions/CRC-C-GC-12.pdf I/2.pont (letöltés dátuma: 2020.október 25.)
  9. Afrikában is született hasonló regionális dokumentum, mint Európában gondolok itt a Gyermekek jogairól és jólétéről szóló 1990-ben elfogadott és 1999-ben hatályba lépett kartára. Azonban az amerikai kontinens tekintetében például az 1948-ban elfogadott Bogotai Konvenció, mely az 1978-ban hatályba lépett Emberi Jogok Amerikai Egyezményének előképe, nem tartalmaz külön rendelkezést a gyermekek vonatkozásában és a gyermekeket érintően külön egyezmény sem született.
  10. European Convention on the Exercise of Children’s Rightshttps://rm.coe.int/CoERMPublicCommonSearchServices/DisplayDCTMContent?documentId=090000168007cdaf (letöltés dátuma: 2020.december 07.)
  11. Az Eu gyermekjogi stratégiája felé https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/?uri=LEGISSUM%3Ar12555 (letöltés dátuma: 2020.január 16.)
  12. https://register.consilium.europa.eu/doc/srv?l=HU&f=ST%2016031%202007%20INIT letöltés dátuma: 2020.01.16.
  13. Gyurkó Szilvia : Gyermekbarát igazságszolgáltatás 107-117.http://www.okri.hu/images/stories/KT/KT_49_2012/007_gyurko.pdf (letöltés dátuma: 2020.január 16.)
  14. Gyurkó: Gyermekbarát,111.
  15. A 2.számú szándéknyilatkozat https://rm.coe.int/1680694596 (letöltés dátuma: 2020.január 17.)
  16. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának iránymutatása a gyermekbarát igazságszolgáltatásról Council of Europe / European Union 2012 https://rm.coe.int/CoERMPublicCommonSearchServices/DisplayDCTMContent?documentId=09000016806a4541 (letöltés dátuma: 2020.január 16.)
  17. Az EU gyermekjogi ütemterve Brüsszel, 2011.02.15. https://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=COM:2011:0060:FIN:hu:PDF (letöltés:2020.01.16.)
  18. Gyurkó: Gyermekbarát 108.
  19. Beszámoló az alapvető jogok biztosának és helyetteseinek 2012.évi tevékenységéről, Alapvető jogok biztosának hivatala, Budapest 2013. http://www.ajbh.hu/documents/10180/129110/AJBH+Besz%C3%A1mol%C3%B3%202012/9215dc04-4031-451e-b79c-eff2e2e63925?version=1.1 111-139.( letöltés dátuma: 2020.január 16.)
  20. Az EU gyermekjogi ütemtervének 2.1.pont magyar fordítása a gyermekbarát kifejezést alkalmazza.
  21. A gyermekközpontú igazságszolgáltatás fogalmával egy külön tanulmányban foglalkoztam, azonban jelen tanulmány érthetősége miatt szükségét érzem annak, hogy rávilágítsak a gyermekbarát és gyermekközpontú fogalmak hazai használatára. Magyarországon a fogalmat a bírói kar értelmezte és módosította: az értelmezés során a gyermekbarát jelzőt felváltotta a gyermekközpontú jelző.Az Országos Bírósági Hivatal a Gyermek-központú Igazságszolgáltatás bírósági koncepciója című 2012-ben készült munkája szerint »a pártatlan ítélkezési tevékenységet ellátó bíróság nem lehet sem egy terhelt, sem egy sértett, de még egy tanú barátja sem életkorától és életállapotától függetlenül. Mindazonáltal a gyermekek egészséges fejlődése olyan prioritást jelent, ami a fokozott odafigyelést, és akár az eljárás többi résztvevői eljárási jogainak korlátozását is indokolhatja. A gyermekközpontú [child-focus] igazságszolgáltatás lényege ezen prioritások fel- és elismerése. «
  22. A kiskorú tanú védelmét a rPp.167/A.§-a biztosítja 167/A. §-a szabályozza, melynek (1) bekezdése szerint a tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorút csak akkor lehet tanúként kihallgatni, ha a vallomásától várható bizonyíték másként nem pótolható A (2) bekezdés szerint a kiskorú tanú kihallgatásánál a törvényes képviselője jelen lehet. A kihallgatáskor a figyelmeztetéseket és tájékoztatásokat a kiskorú tanú korára, érettségére figyelemmel, számára érthető módon kell közölni. A kihallgatásnak megfelelő légkörben, a kiskorú számára érthető módon kell megtörténnie A (3) bekezdés szerint a tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorú kihallgatása esetén a hamis tanúzás következményeire való figyelmeztetést mellőzni kell, helyette az igazmondás követelményéről kell tájékoztatást adni a tanú korára és érettségére figyelemmel, számára érthető módon. A tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorú tanú esetében a személyi adatainak zártan kezeléséről, valamint a vallomástétel megtagadásáról a nyilatkozatot a törvényes képviselője teszi meg, valamint a vallomástételre kötelező határozat elleni fellebbezési jogot a törvényes képviselő gyakorolja. A (4) bekezdés alapján, ha a kiskorú tanú és a törvényes képviselője között érdekellentét van, a bíróság megkeresésére a gyámhatóság által kirendelt eseti gyám gyakorolja a (2) és (3) bekezdésben meghatározott jogokat.
  23. A Pp. 298.§-ának (1) bekezdése szerint a tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorút csak akkor lehet tanúként meghallgatni, ha a vallomásától várható bizonyíték másként nem pótolható. (2) A kiskorú tanú meghallgatásánál a törvényes képviselője jelen lehet. A meghallgatáskor a figyelmeztetéseket és tájékoztatásokat a kiskorú tanú korára, érettségére figyelemmel, számára érthető módon kell közölni. A meghallgatásnak megfelelő légkörben, a kiskorú számára érthető módon kell megtörténnie. (3) A tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorú meghallgatása esetén a hamis tanúzás következményeire történő figyelmeztetés helyett az igazmondás követelményéről kell tájékoztatást adni a tanú korára és érettségére figyelemmel, számára érthető módon. A tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorú tanú esetén a személyi adatainak zártan kezeléséről, valamint a vallomástétel megtagadásáról a nyilatkozatot a törvényes képviselője teszi meg, valamint a vallomástételre kötelező határozat elleni fellebbezési jogot a törvényes képviselő gyakorolja. (4) Ha a kiskorú tanú és a törvényes képviselője között érdekellentét van, a bíróság megkeresésére a gyámhatóság által kirendelt eseti gyám gyakorolja a (2) és (3) bekezdésben meghatározott jogokat.
  24. A Pp.473. § [A kiskorú gyermek meghallgatása] (1) Ha a bíróság a perben a kiskorú gyermek mint érdekelt meghallgatásáról dönt, indokolt esetben egyidejűleg a kiskorú részére hivatalból ügygondnokot rendel. A bíróság a kiskorút a felek és a felek képviselői távollétében is meghallgathatja. (2)A bíróság a tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorút a törvényes képviselője útján idézi meg azzal a felhívással, hogy a megjelenéséről gondoskodjék. A tizennegyedik életévét betöltött kiskorú idézéséről akkor is külön értesíti a bíróság a törvényes képviselőt, ha őt is idézte a tárgyalásra (3) A kiskorú meghallgatásának megfelelő légkörben, a gyermek korára és érettségére figyelemmel, számára érthető módon kell megtörténnie. A meghallgatás kezdetén a kiskorútól meg kell kérdezni a nevét, születési helyét, idejét, anyja nevét, lakóhelyét, majd tájékoztatni kell arról, hogy a meghallgatás során a valóságnak megfelelő előadásokat kell tenni és arról, hogy a nyilatkozattételt, illetve az egyes kérdésekre a válaszadást megtagadhatja. Ha a bíróság a kiskorú részére ügygondnokot rendelt, a tájékoztatásnak az ügygondnok eljárásban betöltött szerepére, jogaira és kötelezettségeire is ki kell terjednie. (4) A kiskorút az elnök hallgatja meg. A felek a meghallgatást megelőzően indítványozhatnak kérdéseket akkor is, ha a kiskorú meghallgatására a felek távollétében kerül sor. Az ügygondnok a kiskorú meghallgatása során kérdéseket indítványozhat. Az elnök engedélyezheti, hogy az ügygondnok a kiskorúhoz közvetlenül is intézhessen kérdést. Az indítványozott vagy a kiskorúhoz közvetlenül intézett kérdések megengedhetősége felől az elnök határoz. (5) A meghallgatás végén, még a kiskorú jelenlétében az írásbeli jegyzőkönyvbe vett vallomást fel kell olvasni, vagy ha a jegyzőkönyv a jegyzőkönyvi tartalmat összefoglaló hangfelvétel útján készül, azt a kiskorú jelenlétében kell rögzíteni. Ennek megtörténtét vagy mellőzését a jegyzőkönyvben fel kell tüntetni. A felolvasáskor, illetve a rögzítéskor a kiskorú az általa elmondottakat kiigazíthatja vagy kiegészítheti. A jegyzőkönyv – az elnök engedélyével – az ügygondnok, vagy ha a meghallgatás a felek jelenlétében történik, a felek észrevételei alapján is kiegészíthető és módosítható. Az ügygondnok, illetve a felek erre vonatkozó kérelmét – annak elutasítása esetén – a jegyzőkönyvben fel kell tüntetni. (6) Ha a kiskorú meghallgatására a felek távollétében kerül sor, az elnök a felekkel ismerteti a meghallgatásról készült jegyzőkönyvet.
  25. A Ptk.4:171. § [A szülői felügyelet gyakorlásának rendezése és a gyermek harmadik személynél történő elhelyezése iránti per](1) A szülői felügyelet gyakorlásának rendezése, a felügyelet, az egyes felügyeleti jogok gyakorlásának megváltoztatása, a gyermek harmadik személynél történő elhelyezése és az elhelyezés megváltoztatása iránt a szülő és a gyámhatóság indíthat pert.(2) A pert – a (3) bekezdésben foglalt kivétellel – a szülőnek a másik szülő ellen, a gyámhatóságnak mindkét szülő ellen meg kell indítania.(3) A harmadik személynél történt elhelyezés megváltoztatása iránti pert az ellen a személy ellen kell megindítani, akinél a gyermeket elhelyezték.(4) A bíróságnak az eljárása során – elháríthatatlan akadály esetét kivéve – mindkét szülőt meg kell hallgatnia. Indokolt esetben, vagy ha azt a gyermek maga kéri, közvetlenül vagy szakértő útján meg kell hallgatnia a gyermeket is. Ha a gyermek a tizennegyedik életévét betöltötte, szülői felügyeletére és elhelyezésére vonatkozó döntés egyetértésével hozható, kivéve, ha a gyermek választása a fejlődését veszélyezteti.A Ptk.4:181. § [A kapcsolattartás rendezése] (1) A kapcsolattartásról a házassági vagy a szülői felügyelet rendezése iránti perben a szülők egyezséget köthetnek; egyezségük hiányában a kapcsolattartásról – kérelemre vagy a gyermek érdekében hivatalból – a bíróság dönt. Ha házassági vagy a szülői felügyelet rendezése iránti per nincs folyamatban, a kapcsolattartásról a szülők megegyezésének hiányában a gyámhatóság dönt. A döntés előtt az érdekelteket és az ítélőképessége birtokában lévő gyermeket meg kell hallgatni.
  26. Publication Child participation handbook for professionals https://rm.coe.int/publication-child-participation-handbook-for-professionals-final-eng/1680a069f439.( letöltés dátuma:2020.december 07.)

Pető-Veres Kata: A keresztséget érintő 20. századi változások az 1968-as országos református liturgiai felmérés válaszainak tükrében

Bevezető

Az 1881-ben tartott II. Debreceni Alkotmányozó Zsinat megteremtette a Magyarországi Református Egyház szervezeti, alkotmányjogi egységét.[1] A szervezeti egység lendületet adott a lelki és istentiszteleti egység megvalósításához. Az Abaúji Református Egyházmegye közgyűlése 1900-ban azzal a kéréssel fordult a Tiszáninneni Református Egyházkerület közgyűléséhez, hogy kérje fel a Zsinatot, hogy tűzze napirendre az országos egyház istentiszteleti egységének ügyét. A Zsinat nevében eljáró egyetemes konvent elfogadta a Tiszántúli Református Egyházkerület javaslatát. Az 1901-ben megkezdett munka gyümölcse az 1927-ben megjelent Ágenda a Magyarországi Református Egyház liturgiás könyve, amelyben az „egységes istentiszteletnek homiletikai és liturgikai alkata egyaránt előttünk áll.” Ennek ellenére az 1928-ban megalakult IV. Budapesti zsinat újra napirendre tűzte az egységes liturgia ügyét. Ennek eredményeként a Zsinat az 1929. évi 550. sz. határozatával megállapította a Magyarországi Református Egyház Istentiszteleti Rendtartását, amelyet 1931. január 1-jével kellett kötelező érvénnyel életbe léptetni. A Liturgiaügyi Bizottság előadója tisztséget viselő Ravasz László Makkai Sándorral, a Debreceni Református Egyetem teológiai tanárával karöltve az 1940-es évektől szorgalmazta a rendtartás felülvizsgálatát. Ez alkalommal nem annyira az egységre, mint inkább a teológiai, bibliai alap és a teljes istentisztelet fogalmának és gyakorlatának megvalósítására tevődött a hangsúly.[2] Az 1950-es évek elején a megkezdett munka ellehetetlenült.[3] Ravasz László revíziós kísérletének jelentősége elvitathatatlan, mert a sákramentumok kiszolgáltatását a gyülekezeti istentisztelet elengedhetetlen elemének tartotta. Az istentisztelet ügyével való újbóli foglalkozást Bartha Tibor püspök vezetésével a VII. Budapesti Zsinat kezdte meg. Liturgiai Bizottság alakult, amely bizottság munkájának eredményeként megszületett a Tanulmányok az evangélium szerint reformált keresztyén gyülekezet istentiszteletéről[4] című kiadvány (Kézirat, 1977.).[5]

Az 1985-ben megjelent Istentiszteleti Rendtartás előszava a következő lépésekben foglalja össze azt az utat, amely az Istentiszteleti Rendtartás megvalósulásáig vezetett:

    • 1964-ben a VII. Budapesti Zsinat, név szerint Bartha Tibor püspök javasolta az Istentisztelet Teológiája című program hosszú távú megvalósulását.[6]
    • Az 1967-ben kodifikált Egyházi Törvénykönyv rendelkezett az új Istentiszteleti Rendtartás megalkotásáról.
    • A Zsinat Elnöksége 1965 tavaszán megbízta a Gyakorlati Teológiai Szaktanfolyamot a fentiek feldolgozására.
    • 1967-ben a Zsinati Tanács három bizottságot hozott létre az istentisztelet teológiájának tanulmányozására. Ezek a téma biblikus, historikus és ökumenikus vonatkozásait voltak hivatottak vizsgálni.
    • 1972-ben létesült a magyar református teológusok munkaközössége, a Teológiai Doktorok Kollégiuma. E munkaközösség gyakorlati teológiai szekcióján belül folytatódott az evangéliumi istentisztelet kérdéseinek elemzése. A munkaközösség munkájának eredményeképpen 1977. január 19-én a VII. Budapesti Zsinat elé került egy összesített anyag, amelyet a Zsinat lelkészek, gyülekezetek, presbitériumok tanulmányozására ajánlott. A visszajelzések összesítése után 1977 májusában jelent meg a Tanulmányok az evangélium szerint reformált keresztyén gyülekezetek istentiszteletéről című kötet.
    • 1982 nyarán a Doktorok Kollégiuma plenáris ülésén napirendre került az új Istentiszteleti Rendtartás megalkotásának ügye. A Doktorok Kollégiuma tizenöt munkacsoport összehangolt munkájával vitatta meg az istentisztelet kérdéseit, de a legvitatottabb kérdésekben a lelkipásztorok, presbitériumok véleményét is kikérte. Külföldi szakértők bevonásával folyt a munka, majd az így megszülető eredményeket 1983-as lelkészkonferenciák részletesen megtárgyalták.
    • Az 1983-as Zsinati Tanács Zsinati Bizottságot alakított, hogy a Doktorok Kollégiuma által elvégzett munkát vegye át, s terjessze azt a Zsinat elé.
    • A Zsinati Bizottság több alkalommal ülésezett. A Zsinat Elnöksége a Zsinat tagjainak rendelkezésére bocsájtotta az anyagot, majd tanulmányozása után két értekezletet tartottak Budapesten és Debrecenben. Az észrevételeket a Zsinati Bizottság a szövegben érvényesítette.[7]
    • A Magyarországi Református Egyház VIII. Budapesti Zsinatának ötödik ülésszaka 1985. április 17-én délelőtt ünnepi ülést tartott és nyilatkozatot adott ki „Hazánk felszabadulásának 40. évfordulóján.” Délután elfogadta az Istentiszteleti Rendtartást, helyesebben annak valamilyen állapotú szövegtervezetét. A Zsinati Elnökség megkapta a jogkört, hogy a Liturgiai Bizottság közreműködésével és a zsinati tagok ülésen megfogalmazott észrevételeinek figyelembe vételével sajtó alá rendezze és kiadja Egyházunk új liturgikus könyvét.[8] A Zsinat az új Istentiszteleti Rendtartás használatát 1986. január 1-jétől rendelte el, ha addig elkészül.[9]

Az 1985-ös Istentiszteleti Rendtartás megszületése előtt 17 évvel korábban, 1968 húsvétja előtt a Magyarországi Református Egyház szolgálatban lévő lelkészei egy kérdőívet kaptak a kezükhöz. Az 1070/1968-as sorszámot viselő kérdéssorban a tervezett új Istentiszteleti Rendtartás összeállítása érdekében kérdéseket tettek fel nekik.[10] Sajnos a levéltári adatok alapján nem egyértelmű, hogy pontosan kik szerkesztették a kérdőív kérdéseit.[11]

A kérdőívek és a válaszok később dobozba kerültek, mely a Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára (később MREZSL) őriz.[12] 1968-ban a jelenlegihez hasonlóan 27 református egyházmegye volt Magyarországon. A MREZSL-ben 13 egyházmegye válaszait találtam meg. Fekete Ágnes tíz évvel ezelőtti kutatáshoz képest most biztosan nincs meg (lappang) három egyházmegye leadott anyaga. Ezek a Békési, Borsodi és Budapest─Északi Református Egyházmegyék válaszai. A többi egyházmegye válaszairól egyelőre nincs információnk. További kutatást igényel ezek felkeresésére.[13]

Az új Istentiszteleti Rendtartás kialakításának egyik állomása volt a lelkészek válaszainak bekérése. Kérdéses, hogy ez az adatmennyiség milyen szinten lett feldolgozva, és az 1985-ben megjelent Istentiszteleti Rendtartásba mennyire lett beleépítve. Az egyházmegyék esperesei többnyire összegezték a lelkészek válaszait, és néhány általános megjegyzést is tettek. A válaszok összesítése után a liturgia változtatására, megtartására való hajlandóság alapján statisztikát állítottak fel (pl. Veszprémi Református Egyházmegye).[14] Helyenként az egyházmegyében szokásban lévő liturgiát is olvashatjuk (Északpesti Református Egyházmegye).[15] Az értékelés, összegzés nem egységes, ami arra enged következtetni, hogy az esperesek, előadók számára nem volt egy egységes szempontrendszer, amely alapján értékelésüket elkészíthették volna. Volt, ahol ez teljesen el is maradt. A Debreceni Református Egyházmegye esetén el is maradt az összefoglaló.[16]

A Nyírségi Református Egyházmegye beszámolója arra enged következtetni, hogy a kérdőív kézhez vétele előtt a lelkészek alapos útmutatást kaptak arra nézve, hogy az ügy fontossága miatt lehetőleg mindenki vegye komolyan a válaszadást.[17] A válaszokból kitűnik, ahogyan az esperesek vallomásából is, hogy ez az útmutatás nem mindenkinek érte el az ingerküszöbét, ami egészen világosan meglátszik abban, hogy jónéhányan egyáltalán nem válaszoltak,[18] de akadnak olyanok is szép számmal, akik a gyülekezetre, az időpont alkalmatlanságára, az egyházi élet terméketlenségére vagy más irányú elfoglaltságra hivatkozva csak egy levelet küldtek el, de a válaszaikat nem (pl. Somogyi Református Egyházmegye, Bolhás).[19] Találunk olyat is, amikor egyszerűen kihúzták a keresztségre vonatkozó kérdést (pl. Felsőszabolcsi Református Egyházmegye, Hete).[20]Vannak azonban olyanok is, akik válaszoltak ugyan, de ez egy-két szónál nem jelent többet, és az akkori liturgiai renddel, az 1931. óta használatban lévő Istentiszteleti Rendtartással való egyetértést fejezték ki.

A bevezető gondolatok után rá szeretnék térni a jelen dolgozat igazi tárgyára, az 1968-as országos liturgiai felmérés keresztséggel kapcsolatos válaszainak kiértékelésére.

A keresztség kiszolgáltatásával kapcsolatban két kérdést tudunk rekonstruálni. A kérdőív nem szerepel a levéltári anyagok között, de a lelkészek egy része úgy válaszolt, hogy a kérdést is leírta, ami a kérdések megállapításánál segít.

Az első kérdés arra kérdezett rá, hogy egyetért-e a jelenlegi renddel, van-e javaslata a rend megváltoztatásával kapcsolatban. Szükséges-e a keresztelői rendtartás megváltoztatása? A második kérdés pedig a keresztelőn feltett két kérdés helyességére, helytelenségére vonatkozott. Szükséges lenne-e a jelenleg használatos kérdések megváltoztatása? A második kérdés kapcsán a lelkészeknek alkalmuk nyílt maguk által megfogalmazott kérdést is beküldeni a használatban lévők kiigazítására, kiváltására.

Az áttekintett válaszok között bizonyos visszatérő gondolatokat, javaslatokat, problémafelvetéseket vehetünk észre amellett, hogy a válaszadók egy jelentős része elégedett volt az akkor használatban lévő ágendával. A válaszokból kiderülnek problémák is, amelyek a kor lelkészeit a keresztség kiszolgáltatásakor érintették. Az Istentiszteleti Rendtartás életbe lépésekor egészen más társadalmi, politikai helyzetben volt a Magyarországi Református Egyház. 1931-ben, tizenegy évvel a trianoni békediktátum után az anyaország számára született a rendtartás hosszú, több évtizedet felölelő munka után. Ennek a munkának a korábbi befejeződését az első világháború, a hatalmas veszteségek, a lecsökkent területű és lélekszámú egyház és az ezekből eredeztethető sokk is gátolta. Nem elhanyagolható azonban az sem, hogy az elhúzódó munka alatt sokan meghaltak azok közül, akik elkezdték az ágenda előkészítését.[21]

A visszatérő témák a következők: a keresztelő helye az istentiszteleten, szülők, keresztszülők jelenléte a keresztelőkor, egyházkelés szokásának felújítása, keresztelői ének, keresztelői beszéd, textus szükségessége, bevezető ige, igei intelem és a keresztelőkor elhangzó kérdések.

A keresztelő helye az istentiszteleten

Az 1931-ben bevezetett Istentiszteleti Rendtartás idején a keresztelői szertartásról másként gondolkodtak, mint az 1968-ban válaszadó lelkészek jelentős része. A keresztelés nem feltétlenül volt a vasárnapi istentisztelet része, sokszor egy hétköznapi alkalmon keresztelték meg a csecsemőket.[22] Ha az istentiszteleten történt meg, akkor a végén, a lelkész prédikációja után. Ez azért volt többek között problematikus, mert a gyermekét kereszteltetni kívánó család csak a keresztelés előtt érkezett meg a templomba. A lelkészek, velük együtt a családok, a gyülekezeti tagok egy része emiatt függelék alkalomnak tekintette a keresztelőt, amely így inkább csak zavart okozott, mintsem a sákramentumot megillető tiszteletet jelképezte volna.

Amikor a lelkészek a keresztség kiszolgáltatására vonatkozó válaszait áttekintettük, egy nagyon sokszínű, sokféle elképzelésből álló, egyáltalán nem heterogén képet kaptunk. Elkezdve attól, hogy voltak olyanok, akik semmilyen változtatás nem tartottak szükségesnek, mert a fennálló rendnél jobbat úgysem tud a liturgiai bizottság életre hívni, egészen odáig, hogy a rend és a kérdések is elveszítették lendületüket, a megváltozott társadalmi, politikai és egyházi közegben idejétmúlttá vált az akkori keresztelői szertartás, és talán a keresztszülői intézmény is.

A válaszok csoportosítása többféle lehet. A keresztelői szertartás változtatására irányuló javaslatok egy része teológiai reflexió. De vannak, amelyek a konfirmációval való szoros kapcsolat hangsúlyozását tartják szem előtt, akadnak nyelvi revízió szükségét kiemelő válaszok, és találunk a megváltozott viszonyokat vagy praktikus szempontokat előtérbe helyező indítványokat is. Arra is van azonban példa (nem is kevés), ahol a keresztség szertartását az 1931-es Istentiszteleti Rendtartásból kihagyott liturgiai elemekkel szerették volna bővíteni.

A keresztelő istentiszteleti helye

Az Északpesti Református Egyházmegye 41 válaszadója közül 25-en jónak és használhatónak tartották az Istentiszteleti Rendtartás keresztségre vonatkozó iránymutatásait. A válaszadók közül 8-an tartották volna fontosnak, hogy a keresztelő az istentisztelet elejére kerüljön. Balassagyarmat (Északpesti Református Egyházmegye) lelkésze azzal indokolta javaslatát, hogy: „A keresztelést az istentisztelet elején végezzük, a hitvallási rész helyére beiktatva. Ezzel megakadályozzuk azt a rossz gyakorlatot, hogy sokan elhagyják az istentiszteleti helyet éppen a legszentebb pillanatokban.”[23] E válaszból világosan látszik, hogy az istentisztelet elején elképzelt keresztelő elgondolása mögött a sákramentum mélyebb megtisztelésének és zavartalan kiszolgáltatásának szándéka állt. Érdliget lelkipásztora azzal támasztotta alá az istentisztelet elején lévő keresztelői gyakorlat jogosságát, hogy megfogalmazása szerint „az egész gyülekezt érezze a közös felelősségvállalást és örömöt…”[24] Itt a sákramentum megbecsülése mellett a gyülekezet nevelése, a sákramentum tiszteletének, fontosságának a gyülekezeti tagok számára is egyértelművé tételének gondolata kap hangsúlyt. Gyöngyösön azért tartották fontosnak a keresztelő istentisztelet elején való elhelyezését, mert „így az egész gyülekezet imádságos résztvevője lehet és a család is érezheti az egész gyülekezet szeretetét.”[25] Itt a gyülekezet érzeleminek felszítása mellett a család gyülekezetbe való fogadtatása, betagozódása is jelentőséget nyert. Hatvan lelkipásztora is azt hangsúlyozta, hogy „a keresztség sákramentumának kiszolgáltatása ne legyen különálló istentisztelet utáni függelék, amelyhez a gyülekezetnek nincs köze […] fennálló ének után kaphatna helyet.”[26] Szigetmonostoron jónak látták volna, ha a keresztelő az igehirdetés után kerülne az új liturgiában. Szigetmonostor lelkésze szerint a keresztelő után az istentiszteletet befejező liturgiát kellene követni, s ezzel kifejezni, hogy a keresztelő „nem valami pótlék, hanem az istentisztelet szerves része.”[27] Ezzel a megoldással a lelkész megoldhatónak tartaná azt a problémát, hogy „a gyülekezet egy részének nem volna módja megszökni.”[28]

A fentebbi példákat vizsgálva láthatjuk, hogy számos lelkész számára lelkiismereti gondot jelentett, hogy a sákramentum nem kap kellő figyelmet és megbecsülést se a gyülekezet, se pedig a keresztelő családok részéről. Ha különálló istentisztelet, akkor a gyülekezetnek nincs hozzá köze, ha az istentisztelet végén van, megintcsak nincs a gyülekezettel kapcsolatban, mert sokan elmennek, és félő, hogy függelék-jelleget ölt, bármit is jelentsen ez a kifejezés.

Az istentisztelet elején lévő keresztelő nem mindenki számára volt egyértelműen jó ötlet, ahogyan a gyülekezet közösségében való örvendezés sem mindenki számára vált fontossá. Dunakeszin szívesen vették volna, ha „a keresztelői istentisztelet egy különálló egészet képez, hogy a két istentisztelet közötti törésben elmehessen a templomból az, aki nem szeretne maradni”[29] a keresztelőn. A keresztelő végén elmondott ima „összevonódik a záró imádsággal, s így válik a keresztelő az istentisztelet szerves részévé.”[30]

Ez utóbbi válaszból kitetszik, hogy a válaszadónak ugyanúgy célja volt, hogy a keresztelő az istentisztelet szerves részévé váljon, de a gyülekezet jelenlétét, a keresztség ünneplésében való osztozást nem tartotta olyan lényeges momentumnak.

A Hajdúvidéki Református Egyházmegyében 34-en küldtek vissza választ. A válaszadók több, mint egyharmada, 13 fő semmilyen változtatást nem szeretett volna a használt liturgiában. Az Északpesti Egyházmegye lelkészeihez képest igen elenyésző számban, mindössze egy fő válaszolta azt, hogy a keresztelőnek az istentisztelet elejére kellene kerülnie. A hajdúhadházi[31] lelkipásztor nem indokolta döntését, ezért nem is tudjuk válaszának indítékait. Ezzel szemben Balmazújváros lelkésze az áldás előttre tette volna a keresztelőt, de hasonlóan az előbb említett válaszadóhoz, ő sem fejtette ki, hogy miért látná jobbnak ezt a megoldást.[32]

A Hajdúvidéki Református Egyházmegyében két olyan gyülekezet is volt, ahol a lelkész a liturgia rendjének megváltoztatása helyett inkább az egyháztagság és a hitetlen szülők gyermekeinek megkeresztelését szüntette volna meg. Nyírmártonfalva lelkészének sarkos megjegyzése alapján „Nem a keresztelés liturgiája a rossz, hanem a mai gyakorlata: hitetlen szülők gyermekeit is megkereszteljük. Itt nem a liturgiát kellene megváltoztatni, hanem az egyháztagságot meghatározni.”[33] E megjegyzés jól tükrözi a lelkészek sokszor elhallgatott, vagy csak titkon kifejezésre jutatott problémáját a keresztséggel kapcsolatban. Lehet bármilyen változtatás, ha a megkeresztelt gyermek családja nem veszi komolyan a fogadalmát, babonából, családi hagyományból, szép szokásból jön kereszteltetni. A lelkészek számára azért is nehéz ez, mert így a hitvallásoknak sem tudnak megfelelni, amelyekre pedig esküt tettek felszentelésükkor.

A Zempléni Református Egyházmegyében senki nem tett javaslatot arra, hogy a keresztelő az istentisztelet elejére kerüljön. A rend megváltoztatására egyetlen javaslat érkezett, 60 fő azonban egyetértett a jelenlegi liturgiával. Ezzel a statisztikával egyébként ez az egyházmegye mutatta a lenagyobb ragaszkodást a fennálló rendhez. Az egyetlen ezirányú javaslat alapján Olaszliszkán az Apostoli Hitvallás elmondása után tartották volna relevánsnak a keresztelést.[34] Ravasz Ágendájában keresztelés liturgiájában a hitvallás és a keresztelés aktusa közé beékelődött egy imádság.[35] Talán ezt az imádságot szerette volna a válaszadó a keresztelés utánra tenni.

A többi vizsgált egyházmegye lelkészei között is visszatérő gondolat volt, hogy a keresztelő kerüljön az istentisztelet elejére. A Nyírségi Református Egyházmegyében lévő Tiszadada lelkésze azt a javaslatot tette, hogy a keresztelő legyen az istentisztelet kezdete előtt fél órával, ami így általánosságban azt jelentené, hogy 10 órai kezdet esetén fél 10-től lehetne a keresztelő. Praktikus indokokat sorolt fel javaslatának alátámasztására. „A gyülekezet figyelmét elvonja a rendszerint késve jövő szülők, keresztszülők, kik a templomon végig jönnek előre.[…] a gyermek rendszerint sír, s ezzel mind a lelkészt az igehirdetés, mind a gyülekezetet az igehirdetés zavartalanságából zökkenti ki.”[36] A fél 10-es kezdés mellett szólna az is, hogy sokan panaszkodtak a gyülekezetből, hogy keresztelés esetén egész nap el vannak maradva a házimunkával az elhúzódó istentisztelet miatt. Ha az istentisztelet előtt lenne a keresztelő, a gyülekezetet is bevonzaná a templomba, mert a templom előtti ácsorgás helyett beülnének a szertartásra. A korábban végződő istentisztelet a keresztelős család számára is praktikus lenne, mert a családi ebéd előkészítése is könnyebbé válna.[37]

Nyírpazony lelkipásztora az 1948-ban kiadott „próbaliturgiában”[38] (az Istentiszteleti Rendtartás 1950-ben kéziratban megjelent tervezete) foglaltak szerint előbbre hozta volna a keresztelőt, mert az istentisztelet végén függelékként szereplő keresztelő méltóságát zavarja, hogy félidőig is eltart a gyülekezet hangos kivonulása.[39]

A Komáromi Református Egyházmegyéhez tartozó Tatán a válaszoló szükségesnek látta volna, hogy a keresztelés az istentiszteleten történjen, „ne egy függelék istentiszteleten.”[40] Az igehirdetésnek kellene kitérnie a keresztségre, a prédikáció utáni éneket követően azonnal a keresztelőnek kellene jönnie. A javasolt sorrend a következő: ének, hitvallás, keresztelés, ima, ahogyan a „rendes” istentisztelet liturgiája meg van szabva.[41]

Az Egervölgyi Református Egyházmegyéhez tartozó Mezőnagymihály lelkészétől nagyon keserű sorokat olvashatunk a keresztelő jelentéktelenségét látva. „A keresztelési istentisztelet helye problematikus, mert az istentisztelet végére került. Városi gyülekezetekben, de falusiakban is ez a pillanat nem mindig alkalmas. Vége van az istentiszteletnek, mindenki rohan, siet, mozgás és mászkálás van, vagy ha nincs, akkor a lelkész siet. Úgy néz ki, mintha olyan mellékes helye lenne a liturgiában, pedig nagy fontossága van.”[42] Úgy látja, hogy ha marad a keresztelő a nyilvános istentiszteleten, előre kellene hozni és családiasabbá kellene tenni. A német evangélikus liturgiában a szülők és a keresztszülők együtt áldják meg a gyermeket, így Magyarországon is törekedni kellene arra, hogy a keresztszülőknek aktívabb részvétel jusson.[43]

Debreceni Református Egyházmegye 10 válaszadója közül 3-an szerettek volna az istentisztelet elején keresztelni. Debrecen─Csapókertben azért látták volna jobbnak az istentisztelet elején lévő keresztelőt, mert „a fennálló és a keresztelést bevezető ének összekapcsolható s az istentisztelet nem törik úgy szét. Ha a gyerek nyűgös, a fő ének alatt zavarkeltés nélkül távozhatnak.”[44]

A Somogyi Református Egyházmegyében 40-ből 1 fő, Tolnai Református Egyházmegyében 26-ból 3-an, Nagykunsági Református Egyházmegye 38 lelkészéből 2 tartotta volna jobbnak az istentisztelet elején lévő keresztelőt. A Nyírségi Református Egyházmegyében 31-ből 3-an, az Egervölgyi Egyházmegyében 17-ből, Veszprémi Református Egyházmegyében 24-ből, a Szatmári Református Egyházmegye 66 lelkészéből senki nem tett erre javaslatot. A Komáromi Református Egyházmegyében 33 főből senki nem tette volna az elejére, de ketten is írtak arról, hogy közvetlenül a prédikáció után legyen, vagy a prédikáció térjen ki a keresztségre is. Itt is látunk a rendben való változtatásra némi elképzelést. A Felsőszabolcsi Református Egyházmegye 26 válaszadója közül az istentisztelet elején lévő keresztelőre vonatkozóan nincs konkrét javaslat, de a keresztelő mint az istentisztelet részeként megjelenő szertartás, egy gyülekezetnél előjön. Helyenként apró változtatásban gondolkodtak, mint például a Komáromi Református Egyházmegyében lévő Neszmélyen, ahol szerették volna, ha a hitvallás után mindjárt a keresztelő következne, mert ellenkező esetben a keresztanyának csecsemővel a karján nagyon sokáig kell várakoznia, s ez idő alatt „a megnyújtott keresztelési beszéd alatt megmerevedett karral” kell állnia.[45] Itt ugyan a keresztelő az istentisztelet után van, és a használt liturgián belül is csak apró változtatás van, de ez a válasz jól mutatja a liturgia meghatározását befolyásoló praktikus szempontokat.

Az említett példák természetesen nem mutatták be az összes választ, inkább csak ízelítőt szerettek volna nyújtani arról, hogy a keresztelés szertartása istentisztelet elejére való kerülése, áthelyezése foglalkoztatta a lelkészeket, és ebben látták annak megoldását, hogy a keresztelő bekerüljön a vasárnapi istentisztelet liturgiájába, hogy ezzel megszűnjön a függelék-jelleg. Másfelől fontosnak tartották volna azért is, hogy a gyülekezetet ne terhelje egy elnyúló istentisztelet, a bevonuló zajos család által keltett zavar, vagy a kivonuló gyülekezet által előidézett deklasszálódása a sákramentumnak. Voltak néhányan, akik azonban nem annyira az elején, mint inkább az istentisztelet végén látták volna szívesen a keresztelőt, de mindenképpen az istentisztelet részeként, mint ahogyan az a tatai lelkész nyilatkozatából is kiderült.[46] Fót (Északpesti Református Egyházmegye) lelkésze e szempontot gazdagítva fontosnak tartotta, hogy a gyülekezet jelenléte nélkül csak kivételes esetben lehessen keresztelni, mert az szigorúan vett gyülekezeti esemény. [47]

Az 1985-ben kiadott Istentiszteleti Rendtartás szerint a keresztelés továbbra is az istentisztelet prédikációs részét követi, tehát az istentisztelet végén maradt.[48] A keresztelés az 1990-es években, zsinati hivatalos döntés nélkül folyamatosan került a gyülekezetek többségében az istentisztelet elejére. A szertartás liturgiai, homiletikai szempontból továbbra is őrzi függelék jellegét, csak most az úrnapi istentisztelet elején van. A keresztelő családok jó része a keresztelési rész után távozik az istentiszteletről, a lelkészek pedig nem egyszer a hirdetések között nem egyszer úgy hirdetik a megtörtént keresztelést: istentiszteletünk előtt megkereszteltük X. Y. Z. nevű gyermekét.

A gyülekezetnek feltett harmadik keresztelési kérdés kapcsán Bartha Tibor a Doktorok Kollégiuma 1983-i ülésén még azt mondta, hogy a kérdés megítélése vegyes, bevezetésének szándékáról nem adott tájékoztatást.[49]

Szülők, keresztszülők jelenlétének kívánalma

A keresztelő rendjéhez tartozik az a minden egyházmegye válaszadói között visszatérő égető probléma, hogy a szülők és keresztszülők hiányosan, vagy egyáltalán nem voltak jelen a keresztelőn.[50] Nem a 20. század második felének problémája ez, mert jóval korábbról is van adatunk arra nézve, hogy az apa rendszerint távol maradt a keresztelőtől. Sok esetben a keresztanya vitte fel a bábával a gyermeket a templomba. Ez óriási gondot okozott a lelkészek számára, mert a fogadalmat letevő szülők, keresztszülők híján a fogadalom is jelentőségét vesztette.

Az Északpesti Református Egyházmegye válaszadó lelkészei közül hárman írták, hogy a szülők és a keresztszülők jelenléte elengedhetetlen a keresztelőn. Bián „a szülők és a keresztszülők feltétlen jelenlétét”[51] hangsúlyozták, akikkel elő kell készíteni a keresztelőt lelki beszélgetések segítségével.[52] Érden ennél továbbment volna a gyülekezetvezető, mert, ekképp nyilatkozott: „Szükségesnek tartom a keresztség kiszolgáltatásának előfeltétele legyen: a szülők egyikének konfirmált volta.” Beszél még arról, hogy ha ez a feltétel nem adott, akkor a kereszteltető szülők adjanak írásban ígéretet arra nézve, hogy két hónapon belül leteszik a konfirmációi fogadalmat. Az elmaradt egyházi esküvőt is pótolandónak tartja, és teológiai képtelenségnek nevezi, hogy olyan valakik tesznek fogadalmat a keresztyén hitben való nevelésre, akik nem konfirmáltak.[53] Kérdés azonban, hogy 1968-ban az egyházak elsorvasztására törekvő szocializmus idején mennyire voltak megvalósíthatók ezek a követelések, mennyire volt jogos ilyen szigorú elvárásokkal fellépni egy megfélemlített és egzisztenciájában megkérdőjelezett társadalomban. Az egyház részéről értelmezhető a szigorúság, a magas elvárások támasztása, a biztosítékok keresése, az egyházi utánpótlás termelésének segítése és vágya, de nem felejthetjük el, hogy bárki zsarolható, elmozdítható, lehallgatható volt, és sokan csak titokban szerették volna megkereszteltetni gyermekeiket.

A Debreceni Református egyházmegyei Hajdúszovát prédikátora szerint a szülők, keresztszülők jelenléte nem mindig oldható meg. Kötelezővé nem tehető, ha a keresztszülő máshol lakik, vagy ha nem akar kiállni, mert nem szeretné, ha látnák.[54]

Ez nem tűnik soknak az összes válaszadóhoz képest, de ez is mutatja a probléma jelenlétét. Az Északpesti (3), a Hajdúvidéki (2), a Debreceni (1), a Veszprémi (1) egyházmegyékben is találunk lelkészt, akinek ez gond volt. A Zempléni Református Egyházmegye válaszadói között találunk némi információt, ami árnyalja a szülőkkel, keresztszülőkkel szembeni elvárást.

Alsódobszán a lelkész a keresztszülői intézményt mint komasággá silányult szokást kérdőjelezi meg. Szerinte, ha a keresztszülő tanú, akkor a gyülekezet könnyűszerrel helyettesítheti az alkalmatlan jelölteket. Hozzáteszi, hogy egyet tud érteni azon lelkészkollégáival, akik ilyen esetekben nem teszik fel a második, a szülők, keresztszülők feladataira vonatkozó kérdést.[55] Semjén lelkésze válaszában utalt arra, hogy a szigorúan vett gyermekkeresztség esetében elvárható lenne, ha csak azokat a csecsemőket keresztelnék meg, akiknek legalább egyik szülője kéri azt és jelen is van a szertartáson.[56] Ez a válasz mutatja, hogy a szülők keresztelésen való jelenléte nem volt biztos, de előfordulhattak olyan esetek is, amikor nem is tudtak a gyermek keresztelőjéről. A vajdácskai lelkész nagyon komoly dolgokat érint válaszában. Az anya sok esetben nincs ott a keresztelőn, mert az egészségi állapota még nem engedi, az apa elképzelhető, hogy másvallású. Felteszi a kérdést, hogy „Ez esetben kinek az ígéretére keresztelünk?”[57] Biztosítani kell, hogy lehetőleg minden esetben református legyen a keresztszülő. Legalább az egyik. Ha nincs megfelelő keresztszülő, úgy a szülők ígéretére is meg lehetne keresztelni a kisgyermeket, inkább, mint szükségből, baráti alapon hívott „atheista”[58] keresztszülőket.[59] Ez a gondolat az Északpesti Egyházmegyében is megfogalmazódott. A Nagykunsági Református Egyházmegye kötelékébe tartozó Abádszalókon a lelkész a szülők jelenlétét kívánatosabbnak tartja, mint a keresztszülőkét. Döbbenetes lemondás van a következő sorokban: „Ha egyáltalán a keresztszülői intézményt fenntartjuk, neveljük rá a gyülekezetet, hogy keresztszülő csak református legyen.”[60] E sorok írója nem sok reményt fűzött a komaság szintjére süllyedt keresztszülői intézményben. Nevelésről, hitbeli támogatásról szó sem volt sok felkért keresztszülő esetében, ennek híján pedig nem sok biztosítékot jelentett a fogadalmuk. Fót fiatal lelkésze válaszában kitért arra, hogy kívánatos lenne, ha az új rendtartás kifejezetten bátorítaná arra a szülőket, hogy keresztszülők híján is hozhatják gyermeküket megkeresztelni, ha az hitvallási alapon történik. Mindenképpen jelen kell legyen legalább az egyik szülő.[61] A Komáromi Református Egyházmegyéhez tartozó Mocsán a lelkész egy nyilatkozat aláíratását is kívánatosnak tartotta volna, hogy a fogadalom fontossága ne halványuljon el az évek alatt.[62] Tatán megkívánták volna, hogy mindkét szülő a gyermek mellett álljon, hogy ne csak a keresztszülők és az édesanya ügye legyen a gyermek nevelése illetve neveltetése, hanem az édesapa is érezze a gyermek hitben való nevelésének Isten előtt való komoly felelősségét.”[63] Dunakeszin a lelkész a jövőre is tekintettel fogalmazta meg azon javaslatát, hogy a konfirmált fiatal keresztszüleit fel kellene oldozni fogadalmuk alól, és szülei, keresztszülei körében kellene először úrvacsoráznia.

Az Egervölgyi Református Egyházmegyéhez tartozó Sályon egy szomorú megjegyzéssel találkozunk. A lelkész a maga által általánosságban megfogalmazott előterjesztéseit a presbitériummal való beszélgetés után fogalmazta meg. Ebben azt olvassuk, hogy ahol „a keresztelő a gyülekezetben történik, nem lehet a kiállást forszírozni, mint ahogy Sályon is” történik.[64] Sajnos nem derül ki, hogy a vasárnapi istentiszteleten lévő keresztelőkre gondolt, vagy az egyéb hétközi alkalmakra. Érezhetjük e megjegyzésben az előző rendszerben uralkodó félelmet, és a nyomás alatt a legtöbb esetben bekövetkező behódolást. Másik érdekessége ennek a válasznak, hogy a kérdőívvel kapcsolatban az sem volt világos, hogy itt a szolgáló lelkészek véleményére voltak-e kíváncsiak, vagy a gyülekezet, presbitérium meglátásai is számítottak. Tiszaderzsen (Nagykunsági Református Egyházmegye) ellenben a „szülők és a keresztszülők, kiknek jelenléte és úrasztalához kiállása kereszteléskor elengedhetetlen” megjegyzést olvassuk.[65] Nem volt tehát ebben a tekintetben sem egységes a lelkészek látása, tapasztalata, meggyőződése.

A felsorakoztatott példák jól illusztrálják, hogy a 20. század második felében is milyen sok megoldatlan kérdés, problémás helyzet adódott a keresztszülői intézményből és a szülők felkészületlenségéből. Az összeválogatott lelkészi észrevételek egy egészen széles skálán mozognak a megoldási javaslatok tekintetében. Sokan, s talán ez a többség, megjobbításra, szigorúbb feltételekre törekedtek volna az intézmény erejének, funkciójának és hitelének visszaállítása érdekében, s van egy olyan szűkebb, de mégiscsak meglévő réteg, akik még a keresztszülői intézmény megszüntetését sem tartották volna kizártnak, ha az súlytalan marad.

Fót lelkipásztora hangot adott azon véleményének, hogy „remélhető liturgikai kézikönyv-studium keretében teológiailag tisztázni lehetne ennek a népszokás szintjére került intézménynek használhatóságát.”[66] Alsódobszán is hasonlóan látta a lelkész, hogy a „keresztszülői intézmény komasággá silányult.” E tanulmány jelen tudásom szerint a mai napig várat magára, de a keresztszülői intézmény körül kialakult és állandósult gondok nem oldódtak meg, és igazán merszünk sincs ezeket a kérdéseket megbolygatni.

Egyházkelés[67] szokásának felújítása és liturgiája a keresztelési szertartásban

Több egyházmegye válaszadói között is fellelhető az a vágy, hogy az 1931-ben életbe lépett Istentiszteleti Rendtartás ajánlása szerint a keresztelővel összevonandó egyházkelés szokását és szertartásrendjét az új Istentiszteleti Rendtartás újra bevezesse.[68] Legmagasabb arányban az Északpesti Református Egyházmegye lelkészei tartották volna ezt fontosnak, mert itt 12-en utaltak erre válaszukban. Ez közel egyharmada az összes válaszolónak.

Érdligeten jónak tartották volna, ha az anya a keresztelés után karjára veszi a gyermeket és a lelkész a nevében imádságot mond az anya életéért és a csecsemőért. Ezt követően a gyermek megáldásától függetlenül a szülőket is meg kellene áldani.[69] Fót lelkésze is szükségesnek tartotta volna, hogy újra bevezessék az egyházkelést, mint ahogy azt sok gyülekezet gyakorolja is. Itt definíciót is találunk az egyházkelés szokásának mibenlétére: „Az édesanya egyes szám első személyben /lelkipásztor által/ mondott imádsága-áldás.”[70] Szokolyán az egyetlen változtatásra vonatkozó javaslat az egyházkelés szokásának felújítása volt.[71] Veresegyházán a lelkész úgy beszél az egyházkelésről mint, „amit náluk rendszeresen gyakorolnak.”[72] Pócsmegyeren is élt az egyházkelés szokása, amivel elérték, hogy az édesanya és a család is részt vegyen az eseményen.[73] A komáromi Bokod lelkésze válaszában arra hívta fel a figyelmet, hogy a keresztelői aktus után a régi liturgia szerint el kellene végezni az egyházkelést, amit a gyülekezet el is vár.[74] [Budaörsön] az egyházkelő édesanya nevében elmondott imádság tartalmára nézve is találunk kiindulási pontokat: „ima gyermekéért, önmagáért, az apáért, otthonukért, keresztszülőkért, családért, a gyülekezetbe való beépülésükért, a lelki otthonért.”[75] Tahitótfalu lelkésze szerint ildomos lenne, ha ez „az ima meleghangú, a női lélek ismeretéből fakadó, esetleg Mária imádságának felhasználásával (Lk I:46/b-48), átgondolt” imádság lenne.[76] Az ima foglalja magába az apát, testvéreket, szülőket, ill. nagyszülőket, rokonságot.[77] Hévizgyörkön egy kötött imádság formájában tartották volna újraéleszthetőnek az egyházkelés szokását.[78]

A Hajdúvidéki Református Egyházmegyében egy lelkész kérte volna az egyházkelés visszahozását, a Szatmári, a Felsőszabolcsi és a Komáromi Református Egyházmegyékben is csupán egy-egy lelkész vetette fel. A Somogyi, a Tolnai, a Nyírségi és az Egervölgyi, a Debrecen és a Zempléni Református Egyházmegyékben nem volt egyetlen lelkész sem, akinek az egyházkelés szokása jelentős lett volna. A Felsőszabolcsi Református Egyházmegyéhez tartozó Gulácson indítványozták, hogy télen egy fűtött teremben történjen a keresztelő, mert itt az egyházkelés még náluk gyakorolt szokását is könnyű lett volna kivitelezni. Apró figyelmességre utal, hogy télen a gyermeket nem a hideg templomban szerette volna megkeresztelni, így viszont kérdéses, hogy mennyire voltak fontosak számára a gyülekezet jelenlétét szem előtt tartó szempontok.[79]

Az egyházkelés szokását, szertartásának újbóli felvételét legnagyobb számban az Északpesti Református Egyházmegye lelkészei javasolták. A többi egyházmegyében csak szórványosan találunk ide vonatkozó észrevételt.[80] Ennek pontos oka ismeretlen, mert a szokás legalább említésszerű leírásával szinte a magyar nyelvterület egészéről rendelkezünk.[81] Az 1931-ben bevezetett Istentiszteleti Rendtartás elhagyta az egyházkelést, de a rendtartás elé helyezett utasítások elé helyezett 13. §-ában az alkalmi istentiszteletek felsorolása között a következő rövid rendelkezést találjuk:[82] „Egyházkelőkért az istentisztelet végeztével könyörgünk az Úr asztalánál.”[83] Az 1940-es években elindított sikertelen liturgiai reform folyamatában Ravasz számos ponton felülbírálta saját korábbi álláspontját. A levéltárban fellelhető Ravasz-hagyaték részét képező liturgiai vonatkozású dobozokban fellelhető az egyházkelés szertartásának tervezete/vázlata, amely feltehetően az 1940-es évek munkáihoz tartozik.[84]

Az éneklés és énekek a keresztelői szertartásban

Néhányan a készülő Istentiszteleti Rendtartásban szívesen láttak volna énekeket a keresztelői liturgiában. Vannak, akik általánosságban fogalmazták meg az énekre vonatkozó meglátásaikat, mások ellenben egészen konkrétan írták meg, hogy mely énekeket kellene a kereszteléskor énekelni. E véleményekhez nem tartozik különösebb indoklás, és valószínűsíthetjük, hogy ezek az énekek általánosságban használatban voltak.

Balmazújvárosban javasolták, ha a keresztelő a gyülekezet énekével kezdődjön és fejeződjön be.[85] Barnagon (Veszprémi Református Egyházmegye) a 8. szoltár 2. versszakát és a 329. dicséret 2. versszakát (RÉ 1948)[86] ajánlották, mert „sajnos keresztelési énekünk ilyen cím alatt nincs.”[87] Tiszanagyfaluban (Nyírségi Református Egyházmegye) a gyülekezet alkalmi énekéül a 431. vagy a 463. dicséret 1. versszakát (RÉ 1948) ajánlotta a lelkész. Az ének alatt a szolgáló a szószékről lejőve átmehetne a keresztelés helyszínére, esetleg a keresztelő medencéhez.[88] Bodrogkeresztúron (Zempléni Református Egyházmegye) az éneknek annyi funkciója lett volna, hogy aki nem akar részt venni a keresztelőn, kimehessen.[89] Szintén ebben az egyházmegyében, Karoson a lelkész megszabta volna, hogy a keresztelő előtt a 329. dicséretet 2. versszakát kellene énekeltetni, utána pedig a 205. dicséret 10. versszakát (RÉ 1948).[90] Nyíregyházán a lelkész szerint a megfelelő az lenne, ha elmaradna az ének abban az esetben, ha a keresztelő az úrnapi istentisztelet részévé válna, de a fennálló éneket már úgy lehetne megválasztani, hogy az alkalomhoz illő és méltó legyen.[91] Nyírpazonyban épp az ellenkezőjére tettek javaslatot. „Kötelezővé kellene tenni a gyülekezeti éneklést a keresztség kiszolgáltatásakor, hogy ezzel jelképezve legyen: a gyülekezet nemcsak néma szemlélője az aktusnak, hanem aktív résztvevője.”[92] A rétközberencsi (Felsőszabolcsi Református Egyházmegye) gyülekezet válasza alapján jó lenne egy alkalmi ének a keresztelő utánra, „amikor a család még ott áll az úrasztalánál vagy a keresztelő medencénél.”[93] Mezőtúron (Nagykunsági Református Egyházmegye) is úgy látták, hogy a gyülekezet énekével kezdődjön a keresztelő.[94] Egyéb hozzászólást nem találunk az énekekre utalva, de ebből a néhány válaszból is kitetszik, hogy az éneklés helyenként elmaradhatott, nem volt állandó helye és maga az ének is bizonytalan volt. Akik kiálltak az éneklés fontossága mellett, ők is csak a gyülekezet aktivitásának növelését látták benne, egyéb szempontjaik nem voltak.

A keresztelői beszéd helye, indokoltsága, textusa és hossza a keresztelői szertartásban

A válaszok 416 különböző helyről érkeztek. Ennél valamivel több lelkész vett részt a hozzászólások megfogalmazásában, mert néhány helyen összefogtak a lelkipásztorok és közösen nyilatkoztak, más helyeken pedig többen szolgáltak a gyülekezetben. Ebből a közel 430 főből elenyészően kevesen, mindössze 9-en szóltak bármit is a keresztelői beszédről. A 9-ből 3 fő csak a textusról nyilatkozott. Dögén (Felsőszabolcsi Református Egyházmegye) a textus használatát tették szóvá,[95] Fegyverneken (Nagykunsági Református Egyházmegye) kérték, hogy legyen elvi útmutató az új Istentiszteleti Rendtartásban a keresztelői beszédről.[96] Kosdról (Északpesti Református Egyházmegye) azt tanácsolták, hogy új Istentiszteleti Rendtartásnak több kötött szövegű mintát kellene tartalmaznia. Azonban tartózkodni kell a hosszúra nyújtott tanítástól, mert az érintettek figyelmét nem lehet sokáig fenntartani.[97] Pomázon (Északpesti Református Egyházmegye)[98] és Pócsmegyeren a szereztetési ige mellett felolvastak még egy igét. Utóbbi helyen a keresztelendő személyéhez igazítva keresték azt.[99] Pakson (Tolnai Református Egyházmegye) nagy jelentőséget tulajdonított a válaszoló annak, hogy a szertartási beszédnek legyen textusa.[100] A kisújszállási (Nagykunsági Református Egyházmegye) lelkész a mellett foglal állást, hogy egy rövid igehirdetés után, vagy annak teljes elmaradása mellett, fel kellene olvasni a II. Helvét Hitvallás 20. fejezetét és az ebben foglaltakat kellene a szülők, keresztszülők számára nyomatékossá tenni, megértetni.[101] Tiszadadán csak annyi szó esik a keresztelői beszédről, hogy az legyen rövid, mert nagyon megnyújtja az istentiszteletet, amit „falun nem viselnek jól az emberek.”[102] Tiszanagyfaluban is rövid szertartási beszédet ajánlott a lelkész, mert meglátása szerint „sokszor túl van beszélve a sákramentum.” Annak is látta relevanciáját, hogy ez a rövid beszéd kötött szövegű legyen.[103] Érdekességképpen el lehet mondani, hogy a lelkészek közölt névsora alapján Tiszanagyfaluban legalább két lelkipásztor szolgált egy időben, de válaszaikat külön küldték be. E második válasz szerzője se a gyülekezete, se a saját nevét nem tüntette fel. Kilétének kiderülte csak a válaszolók névsorát gondosan összeíró személy lelkiismeretességén múlott.

Tiszaderzs lelkésze keserű tapasztalatairól számolt be: „A szereztetési ige veszélyben van, ha nem a beszéd elején mondjuk. A keresztelési beszédre készül a legkevesebbet a lelkipásztor, legtöbbször a rutinra hagyatkozik. s így a beszédbeszőtt, vagy végére hagyott ige kifelejtődik. Egyetlen keresztelési beszédből sem maradhat ki a dogmatikai minimum. A gyermeket a keresztség által vesszük fel az egyház tagjai közé. A beszéd sohasem lehet sablonos. Aki ismeri gyülekezetét, tudja, hogy családonként mit mondjon. Rá kell nevelni a gyülekezetet, hogy nem csak az esküvőt és a temetést, hanem a keresztelést is előzőleg be kell jelenteni a lelkészi hivatalban. […] A lp. is így tud készülni, ha előre tudja, hogy kinek a gyermekét kereszteli. Előre megkérdezzük a gyermek nevét… A keresztkomaság evangéliumi tartalmáról szólni kell, hogy megértsék, miért nem lehet másvallású a keresztszülő.”[104]

Ez a néhány megjegyzés jól mutatja, hogy sok esetben a hivatalos ágenda előírása ellenére sem volt textusa a keresztelői beszédeknek, vagy a szereztetési ige nem hangzott el. A tartalommal kapcsolatban is lehetnek fenntartásaink, de ezt most nem tudjuk vizsgálni. Az viszont fokmérője a tartalom feltételezett hiányának és az ezzel kapcsolatos bizonytalanságoknak, hogy volt olyan lelkész, aki szívesen vett volna elvi útmutatást. Voltak, akik adtak némi támpontot, hiszen bíztak benne, hogy írásuk nyilvánosságot kap. A tartalmi problémáknak mindenesetre az is oka lehetett, hogy be nem jelentett keresztelő esetén a lelkész nem tudott illő módon előkészülni szolgálatára. A keresztelői beszéd elmaradására és a II. Helvét Hitvallás idevonatkozó részének felolvasására tett indítvány is láttatja a tartalmatlanság hiányát, amit valami biztos és dogmatikailag helytálló s kötött szöveggel lehetne áthidalni.

Bevezető ige és igei intelem, mint a keresztelői szertartás szerves része, biblikusságának elmélyítője

Kosdról javasolták egy „jól átgondolt előfohász bevezetését, amely egyúttal a keresztség lényege központja felé mutat.”[105] Egyeken kötött szöveg bevezetését is fontosnak tartották volna: „Eljegyeztelek ma téged, bizony hittel jegyeztelek el. Minden nép, nyelv és a földön lévő ágazat közül, hogy kiváltkép való népem legyetek, hogy megmosodjatok és megtisztítsak magamnak lelki nemzetet.”[106]

A csépi és tárkányi[107] lelkész (Komáromi Református Egyházmegye) együtt küldött választ az esperesi hivatalba. Ők ketten összegyűjtöttek néhány igei intést, amelyeket a szülők és keresztszülők fogadalma után lehetne felolvasni. Ezek a következők: 1Móz 18a; 2Móz 19,5; Ez 3,17─18 valamint Ez 36,27. Más igei javaslatot nem olvasunk. Az igék használatát szorgalmazó javaslatok mögött láthatjuk a biblikusságra való törekvést, és annak szándékát, hogy az ige által még erősebben jelenjen meg a keresztség felvételének jelentősége, és a fogadalom teljesítésének akarata.

A keresztelői kérdések

Az 1930-as Istentiszteleti Rendtartásban szereplő két keresztelői kérdéssel kapcsolatban is véleményt lehetett nyilvánítani az országos liturgiai felmérésben.[108] Ugyanezek a kérdések szerepelnek az 1927-es Ravasz-féle Ágendában is.[109] A kérdés a keresztelői kérdések helyességére vonatkozott, de arra is szabad kezet kaptak a válaszadók, hogy maguk is megfogalmazzanak szerintük helyes kérdéseket. Ezzel a jogukkal nagyon sokan éltek, számtalan ötletet küldtek vissza, de itt megfigyelhetők típusok. Az összes kérdést nem áll módunkban közölni és értékelni, az egy következő tanulmány tárgya lehet.

A két kérdés tárgyalása előtt fontosnak tartom leszögezni, hogy a módosításra való igény mellett a nagytöbbség jónak, használhatónak, hitvallásosnak tartotta a kérdéseket, amely teljes mértékben illeszkedik a keresztelői sákramentumhoz és lefedik annak tartalmát. Nagymaroson azt válaszolták, hogy „abban minden a helyén van, abból elvenni, hozzátenni nem szükséges.”[110]

Az első kérdés indokoltsága, elhagyhatósága, átfogalmazhatósága a lelkészek véleményének tükrében

Az első kérdés így hangzott:[111] „Akarjátok-e, hogy e kisded az Atya-, a Fiú-, és a Szentlélek-Isten szövetségébe, a keresztyén anyaszentegyházba, a szent keresztség által befogadtassék?”[112]

Az Északpest Egyházmegyéből 3-an azt válaszolták, hogy az első kérdés fölösleges. Ez volt a vélemény Bián[113] és Szadán[114] is. A fölöslegességre vonatkozó meglátás végigkíséri a válaszokat. Az indok minden esetben hasonló. Ha nem akarták volna megkereszteltetni, nem hozták volna el. A nagykunsági Törökszentmiklóson így írt a lelkész: „elhozták a gyermeket, ezzel a cselekedetükkel bizonyságot tettek már.”[115] A fölöslegesség visszaköszön a Szatmári (8), a Debreceni (1), a Tolnai (3), a Nyírségi (2), az Egervölgyi (1), a Komáromi (2), a Nagykunsági (5) Református Egyházmegyékben is. Tiszaruff lelkésze azzal erősített rá erre a véleményre, hogy megfogalmazása szerint az első kérdés „komolytalannak minősíti a szülők elhatározását.” Debrecen egyik lelkésze „szinte ostobán feleslegesnek”[116] bélyegezte az első kérdést, amit saját bevallása szerint nem is tett fel a gyermeküket elhozó családnak.[117]

Abádszalókon az első kérdés problémáját abban látta a lelkész, hogy „ne az akaratnyilvánításon legyen a hangsúly- hiszen nyilván akarják, ha már ott vannak…[…] inkább valamilyen formában ezt a hitvallásukat, örömüket, hálájukat fejezzék ki.”[118]

Kenderes (Nagykunsági Református Egyházmegye) lelkésze szerint elegendő lenne egy kérdés is, „melyben a fogadalmat teszik a szülők és a keresztszülők. Mivel azzal az elhatározással hoztátok…”[119] Nem volt egyedül ezzel a véleményével, mert Tiszaderzsen ugyanez volt az észrevétel.[120]

Az első kérdéssel kapcsolatban volt még egy probléma, amit többen kritika tárgyává tettek. Ez a „kisded” kifejezés volt. Volt, aki szimplán avittnak találta ezt a megszólítást (Fót),[121] voltak azonban, akik abban látták a problémát, hogy sokszor nem csecsemőt hoznak kereszteltetni, hanem nagyobbacska gyermeket. Északpesti (2), a Zempléni (1), Somogyi (2) Református Egyházmegyékben is látták a problémát. A Somogyi Református Egyházmegyében lévő Somogyaszalón azt a javaslatot tették, hogy az új Istentiszteleti Rendtartás kialakításánál többféle életkorú keresztelendőre is gondolni kell, és a kisded megszólítás kerülendő.[122]

Balmazújvárosból azzal az indítvánnyal álltak elő, hogy a gyarapodó felnőttkeresztelőkre való tekintettel, kézbe adható kátét kellene összeállítani, és erre a jelenségre a konfirmációs anyag összeállításánál is gondolni kellene.[123]

Mezőtúron indítványozták, hogy a „református” kifejezés is kerüljön bele az első kérdésbe.[124]

Dunabogdány (Északpesti Református Egyházmegye) lelkésze egyszerűbb, rövidebb kérdéseket szeretett volna. Az első kérdés rövidebb verzióját így képzelte el: „Akarjátok-e hogy ez a gyermek a keresztyén anyaszentegyházban a szent keresztség által befogadtassék?”[125] Többen nehezményezték a „befogadtassék’ szenvedő szerkezetet. Fót lelkipásztora is ezek közé tartozott, de hozzátette, hogy nagyon nehéz kiváltani a szenvedő szerkezetet, mert a „mondat alanya csakis a Szentháromság Isten lehet, a „gyülekezet”, vagy „mi” nem.”[126] Nem minden lelkész értett ezzel egyet. Lábatlan lelkészének kérdése így hangzott volna: „Akarjátok-e, hogy ezt a kisgyermeket az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten szövetségébe, a keresztyén anyaszentegyházba befogadjuk?”[127] Hasonló kérdést fogalmazott meg Nagysáp lelkésze is: „A szent keresztség az Atya, Fiú, Szentlélek Isten szövetsége. Ebbe a keresztyén anyaszentegyházba – ha akarjátok- befogadom a gyermeket. Akarjátok?”[128]

Fót,[129] Vác, Váchartyán és Őrszentmiklós lelkészei is hangot adtak azon kétségüknek, hogy az első kérdésben szereplő keresztség általi befogadás valóban helyes megfogalmazása-e a keresztség titkának. Utóbbi három település lelkészei egy közös választ küldtek be, melyben az első kérdést erősen kritizálták abból a szempontból, hogy szövetségteológiai alapon nem állja meg a helyét. „A gyermek a keresztség előtt is tagja, ha tagja, az Isten szövetségének. A jelenlegi kérdésből úgy tűnik, mintha a keresztséggel mi vennénk fel őt az Isten szövetségébe, holott a szövetségi theológia értelmében a keresztség Isten pecsétje, melyben ő jelenti ki azt a kegyelmét, hogy a gyermeket magáénak tekinti. Mi is annak kell, hogy tekintsük mindaddig, míg életével ennek ellenkezőjét nem bizonyítja.”[130] Fót lelkésze ugyanerre a problémára hívta fel a figyelmet.[131]

A második kérdés mint élethosszig tartó életprogram és a konfirmáció kapcsolata

„Ígéritek-e, hogy e kisdedet mostantól fogva úgy nevelitek és neveltetitek, hogy az Atya,- Fiú, és a Szentlélek-Istenbe vetett hitéről majd ő maga önként tegyen vallást a gyülekezet előtt?”[132]

A második kérdéssel kapcsolatban a legtöbb kritikát a „majd ő önmaga tegyen vallást a gyülekezet előtt” rész kapta a homályos megfogalmazás miatt. Visszatérő meglátásként jelenik meg, hogy a szöveget konkretizálni kellene, és a „majd” helyett a konfirmáció alkalmával tett fogadalmat kellene belefoglalni a kérdésbe. Az Északpesti (3), a Hajdúvidéki (4), a Debreceni (1), a Veszprémi (1), a Szatmári (5), a Tolnai (5), a Nyírségi (4), az Egervölgyi (1), a Felsőszabolcsi (1), a Komáromi (4), a Nagykunsági (3) Református Egyházmegyékben is találunk olyan választ, ami ebbe az irányba szerette volna terelni az új kérdések megszövegezőit. A konfirmációra való utalást sokan fontosnak tartották, mert ezzel látták biztosítottnak azt, hogy már a keresztelői fogadalomban is benne foglaltatik, hogy a konfirmáció alkalmával a gyermek megvallja hitét, megújítja a keresztségkor helyette tett fogadalmat, megújítja a keresztségét. Már a keresztségkor is utalás kell történjen a majdani konfirmációra, amelyhez vezető utat a gyermeknek és a szüleinek be kell járni a teljesjogú egyháztagság eléréséig. Homályosság helyett konkrét időpont kijelölését kérték a lelkészek.

Szentendre (Északpesti Református Egyházmegye)lelkésze szerint a második kérdésnek egy hitvalló kérdésnek kellene lennie, amely a Szentháromság Isten személyéről a legfontosabbakra kérdez rá úgy mint teremtő, gondviselő Atya és Jézus Krisztusban megváltó, akikben való hit miatt döntöttek a szülők a keresztelés mellett.[133]

Tiszaigar (Nagykunsági Református Egyházmegye) gyülekezetvezetője a követkőképpen látta a második kérdést: „Neveltetitek ─ Talán régen sem volt helyes, mert mintha a szülők és a keresztszülők felelősségéből vettünk volna el valamicskét: ha én nem is nevelem majd úgy, de úgy fogom neveltetni /református iskolába adom, küldöm a templomba, hittanra, hogy a pap úgy nevelje./ Ma nem is indokolja ezt a szót még ennyi sem. Jézus Krisztus hitvalló gyermekévé nevelni első és utolsósorban a szülők és a keresztszülők feladata.”[134]

A „neveltetés” résszel kapcsolatban Csurgónagymárton lelkésze azzal a megjegyzéssel élt, hogy több alázatra lenne szükség ennek a résznek a megfogalmazásakor. Kifejezésre kellene juttatni, hogy a szülők igyekeznek keresztyén hitben nevelni és kérik Istent, hogy keresztyén szülői minőségükben meg tudjanak hűen állni.[135] Szamosszegen (Szatmári Református Egyházmegye) a második kérdéshez hozzátoldották volna az „Isten kegyelmére támaszkodva” kifejezést.[136]

A „neveltetés” kitétel több lelkész számára is gondot okozott és elhagyhatónak vélt. Ennek egyik oka abban keresendő, hogy többen is annak a véleményüknek adtak hangot, hogy a „neveltetés” az egyházi iskolák korára vonatkozott, amely lehetőség 1968-ban nem, vagy csak nagyon szűkös keretek között volt adott. Így vélekedett többek között Mezőnagymihály lelkésze is.[137] Hevesen (Egervölgyi Református Egyházmegye) felelőtlenségnek látták a második kérdést,[138] de olyannal is találkoztunk a válaszok áttekintésekor, hogy a Tiszadadán a lelkész annak a félelmének adott hangot, hogy a második kérdés a kommunista politikai környezetben szembe állít az iskolai neveléssel, ami a kettős nevelés veszélyét hordozza. Szerinte ezzel az egyház túl nagy felelősséget tesz a szülők vállára. A második kérdés tartalmát tekintve Isten, az egyház és embertársaink szeretetének, szolgálatának kellene hangsúlyt kapnia. Maga is érezte, hogy nem csak erről van szó, de erről is.[139] Alsónyéken (Tolnai Református Egyházmegye) fontosnak vélték a „neveltetés” kitételt, hisz a konfirmációra való felkészítés is neveltetés.[140] Nagydobos (Nyírségi Református Egyházmegye) lelkésze szerint a „neveltetés” megfogalmazás azért fölösleges, mert a nevelés már jelenti a neveltetés szándékát is.[141]

Szamossályi (Somogyi Református Egyházmegye) lelkésze indítványozta, hogy a második kérdés helyett inkább egy, a lelkész után mondandó hitvallás következzék.[142]

Tiszaföldvár-szőlői Református Egyházközségtől (Somogyi Református Egyházmegye) az a válasz érkezett, hogy „A kérdések helyesek, kár lenne változtatni rajtuk.”[143] Bükkábrányban[144] és Tiszavalkon is hasonlóan gondolkodtak. Utóbbi település lelkésze úgy fogalmazott, hogy „aligha lehet jobbal helyettesíteni” a használt kérdést.[145]

Siófokon (Somogyi Református Egyházmegye) úgy gondolták, hogy „a szülökhöz és a keresztülőkhöz intézett kérdések ma használt szövege lényegében jó, szolgailag pedig úgysem lehet alkalmazni semmilyen szöveget, ezért a jelenlegi szöveg helyett nem szükséges mást javasolni.”[146]

Hajdúböszörményben (Hajdúvidéki Református Egyházmegye) szerették volna, ha a „fogadom” kitétel elmarad, ezzel szemben a Csökölyön (Somogyi Református Egyházmegye) kiemelték, hogy nem szabad a szülőkön azzal könnyíteni, hogy nem kell fogadalmat tenniük.[147] Bodrogkeresztúr lelkésze igen sarkos véleményt fogalmazott meg: „Aki eljön, az már vállalja a kérdéseinket is. Nem vagyunk szamarat vivő emberek, mint a mesében, sem szabók a konfekció és méretre szabás lehetőségével. Az egyház legyen határozott, Krisztushoz igazodjék.”[148]

A válaszok között találunk arra vonatkozó felvetést, hogy a második kérdésben legyen benne az is, hogy a gyülekezet és a család közösen vállal felelősséget a gyermek hitben való neveltetésére (Mezőnagymaros,[149] Mezőnagymihály[150]). Utóbbi helyen a gyülekezet fogadalomtételét is kilátásba helyezték (harmadik kérdés). Vélhetően két egymáshoz közeli, talán baráti kapcsolatot ápoló lelkész válaszai ezek. Mindenesetre feltételezhetjük, hogy véleményük megküldésekor inspirálólag hatottak egymásra. Olaszliszkán (Zempléni Református Egyházmegye) a második kérdés kiegészítését javasolták. Ez a kiegészítés a lelkész és a gyülekezet azon fogadalmát foglalta volna magába, hogy mindent megtesznek a gyermek lelkigondozásáért. Az elhangzott feleletek után a gyülekezet részvételére és felelősségére kellene hangsúlyt fektetni.[151]

Taktaszada prédikátora válaszán keresztül érdekes körülményt láttat. Szerinte cigányokkal nem szabadna a fogadalmat letetetni, mert „nálunk nem teljesítik, így hamis fogadást tesznek, illetve tétetünk velük.”[152]

Váralja lelkésze tanácsosnak tartotta volna, ha a keresztelői kérdésekben utalás lenne a konfirmációra, a konfirmációi kérdésekben pedig a keresztelésre.[153]

Kisbér lelkésze úgy módosította volna a keresztelői liturgiát, hogy a keresztelői beszéd után hajtotta volna végre a keresztelést, s ezt követően tartotta volna jónak feltenni a kérdéseket.[154]

Tiszanagyfalun keresztelői szertartás egészével kapcsolatban megjelenik egy olyan hang is, hogy úrvacsorás istentisztelet alkalmával nem szabadna keresztelni, mert nagyon elnyújtja az istentiszteletet. [155] Ezzel szemben Vértesen (Debreceni Református Egyházmegye) kifejezetten javasolta a lelkész, hogy amikor csak lehet, a két sákramentum ugyanazon istentiszteleten legyen kiszolgáltatva.[156]

Láthatjuk, hogy sokféle, akár egymásnak ellentmondó, egymásnak feszülő érv, vélemény, javaslat született a keresztelői kérdésekre nézve is. Jónéhány a lelkészek által megfogalmazott kérdés is beérkezett. Ezeket most nem tárgyaljuk részletesen. Az látszik, hogy volt egy-két visszatérő gondolat, észrevétel a kérdések reformjára, azok rövidítésére, aktuálisabbá, hitvallásosabbá tételére. A konfirmációi fogadalom keresztséggel való összefüggésének nyomatékosítását sok lelkész szívesen látta volna a második kérdésben, a „neveltetés” kívánalmát azonban elhagyták volna. Problémás volt a régies nyelvezet, a szenvedő szerkezet, az első kérdés jogosságának megkérdőjelezhetősége. Létező vélemény volt, hogy nem is annyira a kérdésekkel, a liturgiával, vagy bármi egyéb külső dologgal van a probléma, hanem annak komolyan vételével (Cserépfalu (Egervölgyi Református Egyházmegye),[157] Szamosújlak (Somogyi Református Egyházmegye),[158] Túristvándi (Somogyi Református Egyházmegye)[159]). A kérdések tartalmát, teológiáját tekintve is éles eltérést figyelhetünk meg a lelkészek között már csak annyiban is, hogy volt, aki rövid, egyszerű kérdéseket látott volna viszont, de olyan javaslat is érkezett, ami majd négy sort tesz ki.

A keresztelői liturgia változtatására való hajlandóság a válaszok összesítésének fényében

Összegzés

A keresztelői szertartás rendjére nézve a következő megállapításokat tehetjük az áttekintett válaszok tükrében. A beérkezett 416 válaszból több, mint a fele a válaszadóknak, 214 lelkész vagy lelkészkör semmilyen változtatást nem akart a keresztelői szertartásban. Sokuknak semmilyen véleménye nem volt (Somogyi Református Egyházmegye, Nagybajom),[160] válaszuk rövidségéből ─ ami egy-két szót tesz ki ─, arra következtethetünk, hogy nem foglalkoztak különösebben a kérdőívvel, vagy valóban kifogástalannak tartották a fennálló rendet. Voltak olyanok is, akik egyszerűen a keresztségre kérdező kérdéseket kihúzták, vagy fel sem tüntették a válaszpapíron. Olyanok is akadtak, akik válasz és konstruktív javaslat helyett a liturgiai reform időszerűtlenségét hangsúlyozták. Ezek közül néhányat érdemesnek tartunk megemlíteni az egyházi közvélekedés illusztrálására. Balatonfőkajáron (Veszprémi Református Egyházmegye) az egyénieskedésben látták a bajok forrását, amin egy új rendtartás sem tud változtatni. „Az egyház a népegyház és a hitvalló egyház közötti átmenetben van, de sajnos csak az előbbi látszódik. Amíg ez az állapot nem változik, nem időszerű az új liturgia.”[161] Kadarkútról (Somogyi Református Egyházmegye) meglehetősen éles kritika érkezett a liturgia megújításán fáradozók munkájával kapcsolatban. Az említett település lelkésze nyomon követte a munkálatokat, véleményeket taglaló írásokat, cikkeket, tanulmányokat, amelyek arra engedtek következtetni, hogy a munkát nem hatja át a Szentlélek, mert ellenkező esetben közös akaraton lennének a bizottsági tagok és a munkatársak. A munkálatok követése az ellenkező hatást keltette.[162] Böhönyén (Somogyi Református Egyházmegye) szintén nem látták megfelelőnek a változtatásra az időpontot.[163] Somogyaszaló lelkésze szerint a lelki megújulásnak nem az új rend a záloga, hiszen a régi rend is talaja lehet a lelki megújulásnak.[164] Vajdácska lelkésze sérelmezte, hogy nagyon nyugtalan, sok feladattal bíró időszakban kellett kitölteni a kérdőívet. Húsvét előtt rövid határidővel kellett visszaküldeni, nem sokkal korábban közgyűlés is volt, konfirmáció, és ennek tetejében egy családi tragédia is beárnyékolta az alapos végiggondolást. Ez a lelkész úgy gondolta, hogy a liturgia tervezete eldöntött, csak véleményeket szeretnének a lelkészektől bekérni.[165]

A legtöbben abban egyet értettek, hogy a keresztelőnek az istentisztelet részévé kell válnia, annak gyülekezeti eseménynek kell lennie. Nem lehet különálló alkalom, vagy az istentisztelet utáni függelék alkalom. Ennél méltóbb helyet kell biztosítani a sákramentumnak. Az érdemben válaszolók közül sokan helyesnek gondolták, hogy a szülők és a keresztszülők jelenléte elvárható, és meg is kell követelni azt. Le kell számolni azzal a szokással, hogy a szülők, keresztszülők nem vesznek részt, vagy csak hiányosan a szertartáson. Ez azért fontos, mert a gyermek nevelése és neveltetése, hitbeli fejlődése nem lehet csak az anya, egyik vagy másik családtag feladata. Abban is megfigyelhetünk egyfajta közös álláspontot, hogy a második kérdés akkori verzióját minimum a konfirmációkor való fogadalomtétellel ki kell egészíteni a „majd” homályos megfogalmazása helyett.

Láthatjuk, hogy számos ponton problémás volt a szertartás rendje, nem volt igazi egység a sákramentum kiszolgáltatásának tekintetében sem. A rend mellett a teológiai közös nevezőt is hiányolhatjuk, mert még abban sem volt egyöntetű a vélemény, hogy ki és mikor veszi fel a gyermeket a Szentháromság Isten szövetségébe, és hogy az valójában kinek a dolga.

A keresztszülői intézmény is terhelt volt, mert sokan nem tudták a megfelelő keresztszülő ismérveit, vagy nem erre tették a hangsúlyt. Inkább a családi kapcsolatok erősítése, mintsem a gyermek hitben való nevelésének előmozdítói ezek.

Az ellenséges politikai környezetben voltak, akik inkább visszavettek volna az elvárásokból. Nem lenne szabad számon kérni a „neveltetést.” Mások ezzel szöges ellentétben állva következetesen kiálltak volna egyfajta rend mellett, amely a szülők és helyenként a lelkész és a gyülekezet felelősségét is erősen számon kérte volna. A döntés felvállalását is megkívánták volna, hogy aki a gyermekét keresztelni hozza, az vállalja nyíltan ezt a döntését, ne rejtse el kilétét. Néha az az érzésünk támadt a válaszokat olvasva, hogy az egymást nem, vagy csak alig ismerő lelkészek egyházmegyéket és az országot átívelően egy vitát folytattak, amelyben saját tapasztalatok, meggyőződések, érvek és ellenérvek feszültek egymásnak úgy, hogy erről a vitáról nem is tudtak. Kérdés azonban, hogy e nagyon széles vélemény spektrumon mozgó, sokféle tapasztalattal és praktikus megfontolással bíró, a liturgia ügyét magáénak érző, vagy éppenséggel hanyagolható dolognak tekintő lelkész elképzelhető-e egy olyan táborban, ahol az egységre és egységes liturgiára való törekvés elérhető célnak mutatkozik? Nem is beszélve a válaszolók mintegy feléről, akik a status quo fenntartását tekintették életprogramjuknak, vagy a nehéz körülmények ellenére egyszerűen csak hűen meg szerettek volna állni a szolgálatban.

Tanulmányunk végéhez érve mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy az esperesi hivatalokba beérkező válaszokat valaki többnyire összegezte, jól látszódnak a ceruzával, pirossal vagy tollal történt jelölések (pl. Északpesti Református Egyházmegye),[166] feltételezhetően ennél tovább nem jutott a lelkészek válaszainak feldolgozása, az új Istentiszteleti Rendtartásba való integrálása. Feltételezésünket megerősíti, hogy sem az 1977-ben megjelent tanulmánykötet, sem az Istentiszteleti Rendtartás előzményeket tárgyaló fejezete nem említi az 1968-as országos liturgiai felmérést és annak eredményeit, noha a lelkészekkel a lelkészkonferenciákon való egyeztetéseket szívesen emlegetik. Lehet, hogy nem is ez volt a cél. Mindenesetre érdekes látlelet arról, hogy mit gondoltak a ’60-as évek lelkészei a liturgiáról, istentiszteletről, miben láttak újításara vagy éppen megtartásra szoruló dolgot. Az is kitűnik, hogy a liturgiával szembeni közöny sem állt távol a lelkészek egy jelentős részétől, akiknek nagyjából minden mindegy volt, csak maradjon meg a megszokott. Egy kicsit szelepként is felfoghatjuk a válaszokat, hiszen itt sokan elmondhatták a véleményüket, keresetlen szavaikban ott van a kétségbeesés a kialakult gyakorlat és szokások miatt, az igazi problémák tematizálása, az árral szembeni reménytelen küzdelem, az egyházi vezetéssel szembeni bizalmatlanság, az elvi egyezőség fájdalmas hiánya. Olyan feszítő kérdésekkel kellett szembe nézni, amiknek meglétét talán sokan szégyellték volna bevallani, és amelyek rendezésében nem számíthattak igazán az egyházvezetésre.

 

Bibliográfia

Levéltári források

Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára (MREZSL), 4.i. fond Tanulmányi Osztály iratai, III. Tanulmányi munkák, A. Liturgiarevízió, Egyházközségi javaslatok, vélemények, 1968, 1. d.

Felhasznált irodalom

Bárth Dániel: Esküvő, keresztelő, avatás, Egyház és népi kultúra a kora újkori Magyarországon, Budapest, MTA-ELTE Folklór Szövegelemzési Kutatócsoport, 2005, 211.

Bartha Tibor: Elnöki jelentés, Az istentiszteleti rendtartás reviziója, in Aranyos Zoltán, Barcza József (szerk.): A Magyarországi Református Egyház Teológiai Doktorai Kollégiumának évkönyve 1983, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Tanulmányi Osztálya, 1─19.

Bartha Tibor (szerk.): Tanulmányok az evangélium szerint reformált keresztyén gyülekezet istentiszteletéről, Kézirat, 1977. (stencílezett tanulmánykötet)

Bereczky Albert: A keskeny út, Budapest, Református Egyetemes Konvent Sajtóosztálya, 1953.

Berger, Rupert: Lelkipásztori liturgikus lexikon, Budapest, Vigília Kiadó, 2008.

Hatos Pál: „Ravaszról azt hallom, szabadkőműves. Jó lesz vigyázni!” Református püspökválasztás a Dunamelléken 1921─ben. Kommentár, 6. évf., 2021/3, 49─65.

Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17-én megnyílt 5. ülésszakának 17. sz. határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1985.

Pap Ferenc: Báthori Gábor (1755-1842) liturgiai öröksége és a Pesti Egyház Ágendája (1796) a korszak összefüggésében, in Pap Ferenc (szerk.): Illés lelkével, Tanulmányok Báthori Gábor és Dobos János lelkipásztori működéséről, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem─L’Harmattan Kiadó, 2012, 9-201.

Pap Ferenc: Harminc éves az Istentiszteleti Rendtartás, Zárójeles és lábjegyzetes úrvacsorai kérdéseink nyomában, in Zsengellér József, Kodácsy Tamás, Ablonczy Tamás (szerk.): Felelet a mondolatra Tanulmányok a 60 éves Bogárdi Szabó István tiszteletére, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem─Pápai Református Teológiai Akadémia─L’Harmattan Kiadó, 2016, 337-355.

Ravasz László (összeállító): Istentiszteleti rendtartás a Magyar Református Egyház számára, Megállapította az Országos Zsinat 1929. évi 550. számú határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház, 1930.

Ravasz László (szerk.): Ágenda a Magyar Református Egyház Liturgiális Könyve, Budapest, Magyarországi Református Egyház, 1927.

S. Lackovits Emőke: Református keresztelési szokások a Dunántúlon (19. század II. fele─20. sz.), Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, Veszprém, 1993-1994.

Tóth Ferenc: Liturgika, Győr, 1810.

Hivatkozások

  1. AZ INNOVÁCIÓS ÉS TECHNOLÓGIAI MINISZTÉRIUM ÚNKP-21-3-II-KRE-3 KÓDSZÁMÚ ÚJ NEMZETI KIVÁLÓSÁG PROGRAMJÁNAK A NEMZETI KUTATÁSI, FEJLESZTÉSI ÉS INNOVÁCIÓS ALAPBÓL FINANSZÍROZOTT SZAKMAI TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT.
    C:\Users\SzecsiA\AppData\Local\Microsoft\Windows\Temporary Internet Files\Content.Word\unkp_logo-01.jpgE:\Az ÚNKP\2019\arculat\ROBIN\logók\ITM logó.png
  2. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17-én megnyílt 5. ülésszakának 17. sz. határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1985, 7─9.
  3. Az 1985-ben kiadott Istentiszteleti Rendtartás első lapjain Az 1931. január 1-jével bevezetett rendtartás kialakulásának és felülvizsgálatának története címmel olvashatunk a ’85-ös rendtartás kialakulásához vezető útról, annak előzményeiről. Az 1950-es években meghiúsult liturgiai reform fő okaként Makkai Sándor korai halála szerepel, de arról a szerző nem ejt szót, hogy Ravasz Lászlót 1948-ban a kommunista hatalomátvételt követően maga Rákosi Mátyás lemondatta, eltávolíttatta püspöki és egyéb tisztségeiből. Hatos Pál: „Ravaszról azt hallom, szabadkőműves. Jó lesz vigyázni!” Református püspökválasztás a Dunamelléken 1921─ben. Kommentár, 6. évf., 2021/3, 49─65. (Letöltés: 2021. 11. 17.)
  4. Bartha Tibor (szerk.): Tanulmányok az evangélium szerint reformált keresztyén gyülekezet istentiszteletéről, Kézirat, 1977.
  5. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára,1985, 9.
  6. E program legfőbb jellemvonása a szociáletikai kérdések fontosságának hangsúlyozása, mely az emberszeretet és istentisztelet megélésének kettős parancsolatában kodifikálódik. A szolgálat teológiájának kifejtését lásd bővebben: Bereczky Albert: A keskeny út, Budapest, Református Egyetemes Konvent Sajtóosztálya, 1953.
  7. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, 1985, 9─11.
  8. Pap Ferenc megjegyzi, hogy figyelemre méltó az előzéklap versóján olvasható információ is: „Összeállította Magyarországi Református Egyház Doktorainak Kollégiuma Dr. Bartha Tibor tiszántúli püspök, a Zsinat lelkészi elnöki irányításával. Bartha püspök irányította a munkálatokat, a többi magyarországi püspök csak „átnézte” a könyvet, miközben a Zsinat állapította meg. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára,1985, 2. Pap Ferenc: Harminc éves az Istentiszteleti Rendtartás, Zárójeles és lábjegyzetes úrvacsorai kérdéseink nyomában, in Zsengellér József, Kodácsy Tamás, Ablonczy Tamás (szerk.): Felelet a mondolatra Tanulmányok a 60 éves Bogárdi Szabó István tiszteletére, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem─Pápai Református Teológiai Akadémia─L’Harmattan Kiadó, 2016, [337.]
  9. Uo.
  10. Az 1985-ben megjelent Istentiszteleti Rendtartás összefoglalója nem említi az 1968-as országos liturgiai felmérést mint a Rendtartás kialakításához vezető egyik lépcsőfokot. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, 7─11. Az 1977-ben kéziratként megjelent Tanulmányok az evangélium szerint reformált keresztyén gyülekezet istentiszteletéről című munka Az istentisztelet theológiája és gyakorlata a XX. században, Erőfeszítések az egységes liturgia kialakítására című fejezet szintén nem tesz a felmérésről említést. Bartha Tibor (szerk.): Tanulmányok az evangélium szerint, 211─216.
  11. Fekete Ágnes: Liturgia és idő, a magyar református istentiszteleti gyakorlat egy 1968-as és egy mai felmérés tükrében, Doktori értekezés, Budapest, 2013, 145.
  12. Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára (MREZSL), 4.i. fond Tanulmányi Osztály iratai, III. Tanulmányi munkák, A Liturgiarevízió, Egyházközségi javaslatok, vélemények, 1968, 1. d.
  13. Hiányzik az Abaúji, a Baranyai, a Borsod-Gömöri, a Békési, a Bihari, a Budapest─Északi, a Budapest─Déli, a Csongrádi, a Délpesti, a Mezőföldi, az Őrségi, a Pápai, a Vértesaljai Református Egyházmegyék anyaga. Amennyiben az egyházmegye korabeli nem vagy nem teljesen azonos, a mostani elnevezéssel, a jelen tanulmányban a levéltári anyagban használt egykori elnevezést használom. A dolgozat alapját képező levéltári kutatást 2021 júniusától augusztusáig végeztem.
  14. MREZSL, 4.i. fond, Összefoglaló a Veszprémi Egyházmegye lelkipásztoraitól az Új Istentiszteleti Rendtartás előkészítése ügyében kiadott kérdésekre beadott feleletekről, 223/1968.
  15. MREZSL, 4.i. fond, Északpesti Református Egyházmegye hozzászólása istentiszteleti rendtartásunk kérdéseihez, Sákramentumos istentiszteletek. II.
  16. MREZSL, 4.i. fond, Válasz a liturgiai kérdőívre, Debreceni egyházmegye, 115/1968.
  17. MREZSL, 4.i. fond, 569/1968.
  18. MREZSL, 4.i. fond, Felsőszabolcsi Református Egyházmegye összefoglalója.
  19. MREZSL, 4.i. fond, 85/1968, 9/1968, 5.
  20. MREZSL, 4.i. fond, 9.
  21. Ravasz László (szerk.): Ágenda, A Magyar Református Egyház Liturgiális Könyve, Budapest, A Magyarországi Református Egyház kiadása, 1927, 5─7. Vö. Ravasz László (összeállította): Istentiszteleti Rendtartás a Magyar Református Egyház számára, Megállapította az Országos Zsinat 1929. évi 550. számú határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház, 1930.
  22. Tóth Ferenc: Liturgika, Győr, 1810, 131─133. Vö. Rupert Berger: Lelkipásztori liturgikus lexikon, Budapest, Vigília Kiadó, 2008, 235. A 17. századi kiskomáromi regula jegyzi le, hogy „a körösztölésnek rend szerinti ideje a reggeli könyörgés avagy a prédikáció elvégződése után való idő.” Idézi S. Lackovits Emőke: Református keresztelési szokások a Dunántúlon (19. század II. fele─20. sz.), Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, Veszprém, 1993-1994, 404.
  23. MREZSL, 4.i. fond, ad 73/1968
  24. MREZSL, 4.i. fond, 9.
  25. MREZSL, 4.i. fond, 13.
  26. MREZSL, 4.i. fond, 14.
  27. MREZSL, 4.i. fond, 32.
  28. Uo.
  29. MREZSL 4.i. fond 7.
  30. Uo.
  31. MREZSL, 4.i. fond 497/1968, 12, 112/1968
  32. MREZSL, 4.i. fond, 497/1968, 2.
  33. MREZSL, 4.i. fond ad 73/1968
  34. MREZSL, 4.i. fond, 146/1968, 16/1968, 15.
  35. Ravasz (szerk.): Ágenda, 79.
  36. MREZSL, 4.i. fond, 569/1968, 27.
  37. Uo.
  38. MREZSL, 4.i. fond, 569/1968, 18.
  39. Uo.
  40. MREZSL, 4.i. fond, 325/1968, 29.
  41. Uo.
  42. MREZSL, 4.i. fond, 2580-378/1968, 11.
  43. Uo.
  44. MREZSL, 4.i. fond, 115/1968, 42/1968, 2.
  45. MREZSL, 4.i. fond, 325/1968, 22.
  46. MREZSL, 4.i. fond, 325/1968, 29.
  47. MREZSL, 4.i. fond, 11.
  48. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, 1985, 362─363.
  49. A harmadik kérdés bevezetés ellen néhányan azért emeltek kifogást, mert az csak „formaság lenne” vagy „nem biztos, hogy megtartható lenne.” Bartha Tibor: Elnöki jelentés, Az istentiszteleti rendtartás reviziója, in Aranyos Zoltán, Barcza József (szerk.): A Magyarországi Református Egyház Teológiai Doktorai Kollégiumának évkönyve 1983, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Tanulmányi Osztálya, 10─12.
  50. Tóth: Liturgika, 136–137.
  51. MREZSL, 4.i. fond, 2.
  52. Uo.
  53. MREZSL, 4.i. fond, 2/1968, 8.
  54. MREZSL, 4.i. fond, 115/1968, 7.
  55. MREZSL, 4.i. fond, 146/1968, ad. 17/1968, 2.
  56. MREZSL, 4.i. fond, 146/1968, 21.
  57. MREZSL, 4.i. fond, 146/1968, 29.
  58. Uo.
  59. Uo.
  60. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 1.
  61. MREZSL, 4.i. fond, 11.
  62. MREZSL, 4.i. fond, 325/1968, 18.
  63. MREZSL, 4.i. fond, 325/1968, 29.
  64. MREZSL, 4.i. fond, 2580-378/1968, 14.
  65. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 65/1968, 24.
  66. MREZSL, 4.i. fond, 11.
  67. Az egyházkelés (benedictio puerperarum) ősi szokása, illetve szertartása szorosan összekapcsolódott a kereszteléssel. A szertartás ószövetségi eredetű (3Móz 12; Lk 2, 22), változatai mind a nyugati, mind a keleti egyházak területén elterjedtek, lényegük azonban ugyanaz: az édesanya a gyermekágyból felkelvén az újszülöttel vagy nélküle hálaadás céljából a templomba ment. Pap Ferenc: Báthori Gábor (1755-1842) liturgiai öröksége és a Pesti Egyház Ágendája (1796) a korszak összefüggésében, in Pap Ferenc (szerk.): Illés lelkével, Tanulmányok Báthori Gábor és Dobos János lelkipásztori működéséről, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem─L’Harmattan Kiadó, 2012. 94.
  68. Ravasz László ágendája a keresztelővel való összevonását javasolja, hogy ezzel a szülők jelenléte biztosított legyen. Ravasz (szerk.): Ágenda, 33.
  69. MREZSL, 4.i. fond, 9.
  70. MREZSL, 4.i. fond, 11.
  71. MREZSL, 4.i. fond, 33.
  72. MREZSL, 4.i. fond, 40.
  73. MREZSL, 4.i. fond, ad 17/1968, 27.
  74. MREZSL, 4.i. fond, 325/1968, 4.
  75. MREZSL, 4.i. fond, 4.
  76. MREZSL, 4.i. fond, 34.
  77. Uo.
  78. MREZSL, 4.i. fond, 85/1968, 15.
  79. MREZSL, 4.i. fond, ad 31/1968, 8.
  80. Az egyházkelés mindig a templomban történt, a reggeli könyörgést követően. Sok helyen a reggeli könyörgés megszűntével (1960-as évek vége) az egyházkelés is eltűnt a vallási gyakorlatból. S. Lackovits Emőke: S. Lackovits Emőke: Református keresztelési szokások, 409.
  81. Bárth Dániel: Esküvő, keresztelő, avatás, Egyház és népi kultúra a kora újkori Magyarországon, Budapest, MTA-ELTE Folklór Szövegelemzési Kutatócsoport, 2005, 211.
  82. Pap: Báthori Gábor, 103.
  83. Istentiszteleti Rendtartás, 1930, 13. Idézi: Pap: Báthori Gábor, 103.
  84. Pap: Báthori Gábor, 104.
  85. MREZSL, 4.i. fond, 497/1968, 2.
  86. Énekeskönyv magyar reformátusok használatára. (1948) Budapest, Kálvin János kiadó, 2006.
  87. MREZSL, 4.i. fond, 223/1968, 7.
  88. MREZSL, 4.i. fond, 569/1968, 28.
  89. MREZSL, 4.i. fond, 146/1968, 3.
  90. MREZSL, 4.i. fond, 146/1968, 8.
  91. MREZSL, 4.i. fond, 569/1968, 14.
  92. MREZSL, 4.i. fond, 569/1968, 18.
  93. MREZSL, 4.i. fond, 15.
  94. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 16.
  95. MREZSL, 4.i. fond, 46/1968, 4.
  96. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 4.
  97. MREZSL, 4.i. fond, 19.
  98. MREZSL, 4.i. fond, 28.
  99. MREZSL, 4.i. fond, ad 17/1968, 27.
  100. MREZSL, 4.i. fond, 3650-560/1968, 114/1968, 21.
  101. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 93/1968, 9.
  102. MREZSL, 4.i. fond, 569/1968, 27.
  103. MREZSL, 4.i. fond, 569/1968, 28.
  104. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 65/1968, 24.
  105. MREZSL, 4.i. fond,
  106. MREZSL, 4.i. fond. 31/1968, 5.
  107. MREZSL, 4.i. fond. 325/1968, 7/1968, 6─32.
  108. Istentiszteleti Rendtartás a Magyar Református Egyház számára. Megállapította az országos zsinat 1929. évi 550. számú határozatával, Budapest, 1930.
  109. Ravasz (szerk.): Ágenda, 1927.
  110. MREZSL, 4.i. fond, 240/1968, 20.
  111. Az Északpesti Református Egyházmegye esperesi hivatala által írt beszámolója alapján ebben az egyházmegyében így szólt az első kérdés: „Valljátok-e magatokra nézve Jézussal: „aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül?” Felelet: Valljuk.” MREZSL, 4.i. fond, Északpesti Református Egyházmegye hozzászólása.
  112. Istentiszteleti Rendtartás,. 15. Ravasz (szerk.): Ágenda, 97.
  113. MREZSL, 4.i. fond, 2.
  114. MREZSL, 4.i. fond, 30.
  115. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 46-II/1968, 36.
  116. MREZSL, 4.i. fond, 115/1968, 4.
  117. Uo.
  118. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 1.
  119. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 7.
  120. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 65/1968, 24.
  121. MREZSL, 4.i. fond, 11.
  122. MREZSL, 4.i. fond, 85/1968, 34.
  123. MREZSL, 4.i. fond, 497/1968, 2.
  124. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 16.
  125. MREZSL 4.i. fond 39/1968, 6.
  126. MREZSL, 4.i. fond, 11.
  127. MREZSL, 4.i. fond, 325/1968, 9/1968. 17.
  128. MREZSL, 4.i. fond, 325/1968, 27/1968, 20.
  129. MREZSL, 4.i. fond, 11.
  130. MREZSL, 4.i. fond, 21.
  131. MREZSL, 4.i. fond, 11.
  132. Istentiszteleti Rendtartás, 1930, 15─16. Ravasz (szerk.): Ágenda, 97.
  133. MREZSL, 4.i. fond, 31.
  134. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 29.
  135. MREZSL, 4.i. fond, 85/1986, 27/1968, 11.
  136. MREZSL, 4.i. fond, 2104-323/1968, 21/1968, 52.
  137. MREZSL, 4.i. fond, 2580-378/1968, 11.
  138. MREZSL, 4.i. fond, 2580-378/ 1968,7.
  139. MREZSL, 4.i. fond, 569/1968, 27.
  140. MREZSL, 4.i. fond, 3650-560/1968, 54/1968, 1.
  141. MREZSL, 4.i. fond, 569/1968, 11.
  142. MREZSL, 4.i. fond, 2104-323/1968, 51.
  143. MREZSL, 4.i. fond, 152/1968, 25.
  144. MREZSL, 4.i. fond, 2580-378/ 1968, 3.
  145. MREZSL, 4.i. fond, 2580-378/1968, 17.
  146. MREZSL, 4.i. fond, 85/1968, 32.
  147. MREZSL, 4.i. fond, 85/1968, 9.
  148. MREZSL, 4.i. fond, 146/1968, 3.
  149. MREZSL, 4.i. fond, 2580-378/1968, 10.
  150. MREZSL, 4.i. fond, 2580-378/1968, 11.
  151. MREZSL, 4.i. fond, 146/1968, 16/1968, 15.
  152. MREZSL, 4.i. fond, 146/1968, 24.
  153. MREZSL, 4.i. fond, 3650-560/1968, 26.
  154. MREZSL, 4.i. fond, 325/1968, 20/1968, 13.
  155. MREZSL, 4.i. fond, 569/1968, 28.
  156. MREZSL, 4.i. fond, 115/1968, 10.
  157. MREZSL, 4.i. fond, 2580-378/1968, 27/1968, 5.
  158. MREZSL, 4.i. fond, 2104-323/1968, 53.
  159. MREZSL, 4.i. fond, 2104-323/1968, 61.
  160. MREZSL, 4.i. fond, 85/1968, 14/1968, 27.
  161. MREZSL, 4.i. fond, 223/1968, 22/1968, 4.
  162. MREZSL, 4.i. fond, 85/1986, 16.
  163. MREZSL, 4.i. fond, 85/1968, 20/1968, 6.
  164. MREZSL, 4.i. fond, 85/1968, 34.
  165. MREZSL, 4.i. fond, 146/1968, 29.
  166. MREZSL, 4.i. fond, Északpesti Református Egyházmegye.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről

 

  1. Az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés, mint befogadhatósági feltétel vagylagossága

Az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés feltételét, mint az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának feltételét a 2011-ben elfogadott Abtv. honosította meg a magyar jogrendszerben, mellyel a jogalkotó – az indokolás szerint – a német jogi megoldást kívánta követni.[1]

A mintát szolgáltató német alkotmánybíróságról szóló törvény (a továbbiakban: BVerfGG) 93a. §-a szerint:

(1) Die Verfassungsbeschwerde bedarf der Annahme zur Entscheidung.

(2) Sie ist zur Entscheidung anzunehmen,

  1. a) soweit ihr grundsätzliche verfassungsrechtliche Bedeutung zukommt,
  2. b) wenn es zur Durchsetzung der in § 90 Abs. 1 genannten Rechte angezeigt ist; dies kann auch der Fall sein, wenn dem Beschwerdeführer durch die Versagung der Entscheidung zur Sache ein besonders schwerer Nachteil entsteht.

Láthatjuk tehát, hogy a mintaadó német jogban a befogadhatóságnak két feltétele van, melyek közül a BVerfGG 93a. § (2) bekezdés a) pontja szerinti jelenti a témánk szempontjából vizsgálandó alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés feltételét.

Az eddigi tapasztalatok alapján a német alkotmánybíróság éppen ezen BVerfGG 93a. § (2) bekezdés a) pontja szerinti feltételre alapozva utasítja vissza. Ennek is „köszönhető”, hogy a német alkotmánybíróság működésének első negyvenöt évében az alkotmányjogi panaszok mindössze 2,73 százalékát bírálta el érdemben.[2] A német alkotmánybíróság szabadon értelmezi az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés feltételét[3] és ezen feltétel „segítségével” utasít vissza sok alkotmányjogi panaszt, mely vita tárgyát képezi a német szakirodalomban[4], különös tekintettel arra, hogy az alkotmányjogi panaszt visszautasító döntést a német alkotmánybíróság nem köteles indokolni és az ilyen döntések mintegy háromnegyedéhez fűznek indokolást.[5]

A hatályos magyar jogban a befogadhatóság feltételeit szabályozó Abtv. 29. § szerint: „az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be.”

Véleményünk szerint a fenti jogszabályi definícióban, amely a befogadhatóság feltételeit határozza meg, lényeges kiemelnünk a vagylagos kapcsolatot a befogadhatóság feltételeit illetően. Az Alkotmánybíróság tehát vagy a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadhatja be az alkotmányjogi panaszt. Amennyiben elfogadjuk az alkotmányjogi panaszok elutasításának érvelését, miszerint nem tartalmaz alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést az indítvány, a vagylagos jogszabályi rendelkezés alapján még mindig felmerül a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vizsgálatának lehetősége. A fentiek végső soron azt a kérdést vetik fel, hogy az Abtv. 29. § szerinti befogadhatósági feltételek konjunktív, avagy diszjunktív feltételek-e.

Az Alkotmánybíróság a két törvényi feltételt nem választotta élesen szét a befogadási gyakorlat kialakítása során, mivel a két kritérium a legtöbb esetben nem válik el egymástól, sőt egyes vélemények szerint nem is lehet szétválasztani a kettőt.[6] Fontos hangsúlyoznunk ugyanakkor, hogy az Alkotmánybíróság több Abtv. 27. § szerinti alkotmányjogi panasz-eljárásban kimondta, hogy az Abtv. textuális értelmezésének[7] megfelelően vagylagos, diszjunktív feltételként tekinti az Abtv. 29. §-ban megfogalmazott két befogadási feltételt.[8]

A 3/2013. (II.14.) AB határozatban az Alkotmánybíróság egyértelműen állást foglalt amellett, hogy az Abtv. 29. §-ban megfogalmazott két befogadási feltétel vagylagos. A jelen bekezdésben hivatkozott Alkotmánybírósági határozat szerint „Az Abtv. 29. §-a alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be. Bár e két követelmény vagylagos, jelen ügy befogadását mindkét szempont alátámasztja.”[9]

A 7/2013. (III.1.) AB határozat szintén egyértelműen állást foglalt amellett, hogy az Abtv. 29. §-ban megfogalmazott két befogadási feltétel vagylagos. A jelen bekezdésben hivatkozott Alkotmánybírósági határozat szerint „Az Abtv. 29. §-a alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az alkotmányjogi panasz a következők szerint megfelel az Abtv. 29. §-ában foglalt mindkét, vagylagos természetű feltételnek.”[10]

A fentiekhez hasonló gyakorlatot követett a 8/2013. (III.1.) AB határozat, mely ugyancsak egyértelműen állást foglalt amellett, hogy az Abtv. 29. §-ban megfogalmazott két befogadási feltétel vagylagos. A jelen bekezdésben hivatkozott Alkotmánybírósági határozatban az Alkotmánybíróság megállapította, hogy „Az Abtv. 29. §-a alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be. Bár e két befogadhatósági követelmény alternatív jellegű, a jelen alkotmányjogi panasz mindkét feltételt teljesíti.”[11]

 

  1. Az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdések köre az Alkotmánybíróság gyakorlatában

A befogadás feltételek egymáshoz való viszonyának vizsgálatát követően, immáron kifejezetten az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés kategóriáját vizsgálva arra is kerestük a választ, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata mit tart az alkotmányjog panasz befogadása során alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek.

Felhívjuk a figyelmet arra, hogy mint azt Tóth J. Zoltán kutatása is egyértelműen tükrözi, az Abtv. 29. § szerinti befogadhatósági feltételek kiemelkedő fontossággal rendelkeznek, tekintettel arra, hogy a Tóth J. Zoltán által vizsgált 2012-2013-as időszakban a meghozott 197 visszautasító végzés 83,8 %-ában az Abtv. 29. § jelentette a visszautasítás indokát.[12]

 

2.1 A jogorvoslathoz való jog a gyülekezési jogban, mint alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés

A fentebb már hivatkozott 3/2013. (II.14.) AB határozat amellett, hogy a befogadási feltételek vagylagosságában is állást foglalt, az alkotmányjogi jelentőségű kérdés körében is hasznos megállapítást tett.

Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló tényállásban az indítványozó az akkor hatályban lévő gyülekezési törvény (a továbbiakban: Gytv.) előírásainak megfelelően gyülekezést jelentett be az illetékes rendőrkapitányságon. Az illetékes rendőrkapitányság végzésében hatáskörének hiányát állapította meg tekintettel arra, hogy az önkormányzat egy korábban kelt közterület-használati megállapodásban ugyanazon önkormányzat Főpolgármesteri Hivatalának használatába adta a kérdéses gyülekezés helyszínét. A rendőrség álláspontja szerint közterület-használati engedély folytán a megjelölt terület elvesztette “a Gytv. 15. § a) pontja értelmében vett közterületi jellegét”, tehát a szóban forgó területre bejelentett rendezvény nem tartozik a Gytv. hatálya alá, és a rendőrség nem rendelkezik hatáskörrel a rendezvény elbírálására. Az indítványozó ezután a Gytv. 9. § (1) bekezdése alapján a Fővárosi Törvényszékhez fordult, és kérte az első rendőrségi végzés hatályon kívül helyezését, tekintettel arra, hogy az az ügy érdemében hozott olyan döntésnek minősül, amely a rendezvény megtiltásával azonos hatályú, s a végzés alaptörvény-ellenes módon korlátozza a békés gyülekezéshez való jogot. Az illetékes Törvényszék megállapította, hogy a rendőrség a bejelentést nem vizsgálta érdemben, és nem is döntött érdemben a rendezvény megtiltásáról. Az első bírósági végzés szerint a rendőrség a rendezvényre vonatkozó bejelentést azért utasította el, mert azt állapította meg, hogy a kérdésben nincs hatásköre. A bíróság ezért arra a következtetésre jutott, hogy neki sincs lehetősége a kérdés érdemi elbírálására, ezért a végzésben a Gytv. 8. § (3) bekezdése alapján – a Ket. rendelkezéseit figyelembe véve – hatáskörének hiányát állapította meg, és az ügyet fellebbezésként áttette az Országos Rendőr-főkapitánysághoz (a továbbiakban: ORFK), amely  a hatáskör hiányát megállapító első rendőrségi végzést másodfokú közigazgatási határozatában helybenhagyta. Ezt követően az ORFK másodfokú közigazgatási határozatát bíróság előtt megtámadta az indítványozó, melynek eredményeként a rendőrségi határozatokat hatályon kívül helyezte és új eljárásra utasította az elsőfokon eljárt rendőri szervet. Az indítványozó az első és a második bírósági ítélet ellen is kezdeményezett alkotmányjogi panasz eljárást, kiemelte, hogy álláspontja szerint az első bírósági döntés, mely hatáskörének hiányát állapította meg, szintén az ügy érdemében hozott döntésnek számít.

Az ügyben a befogadhatóság vizsgálata során az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, hogy „az alkotmányjogi probléma vizsgálata az egyedi ügyön túlmutató jelentőségű, hiszen az Alkotmánybíróság érdemi határozata a jövőre nézve megfogalmazhatja azokat a szempontokat, amelyeket figyelembe véve a gyülekezési ügyben eljáró jogalkalmazók ilyen és hasonló jogvitákban kellőképpen mérlegelni tudnak. Az Alkotmánybíróság az érdemi eljárás során megválaszolandó alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek elsősorban azt tekinti, hogy összhangban áll-e az Alaptörvénnyel a Gytv. 9. § (1) bekezdésének az az értelmezése, amely kizárólag a gyülekezést formálisan megtiltó rendőrségi döntés esetében biztosít érdemi bírói felülvizsgálatot.”[13]

Az Alkotmánybíróság a határozat rendelkező részében megállapította, hogy a bíróság végzése sérti az Alaptörvény VIII. cikk (1) bekezdésében biztosított békés gyülekezéshez való jogot, ezért a bírósági végzést megsemmisítette. Emellett az Alkotmánybíróság a határozat rendelkező részében megállapította, hogy „az Alaptörvény VIII. cikk (1) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelmény, hogy a gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény 9. §-a szerinti bírói felülvizsgálatnak van helye a rendőrségnek a rendezvény bejelentéséről hozott, hatáskör hiányát megállapító határozatával szemben. A bíróság a hatáskör hiányát megállapító rendőrhatósági határozat jogszerűségét és megalapozottságát érdemben vizsgálja”.[14]

 

2.2 A bírói döntés indokolása és a tisztességes eljáráshoz való jog, mint alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés

A fentebb már hivatkozott 7/2013. (III.1.) AB határozat amellett, hogy a befogadási feltételek vagylagosságában is állást foglalt, az alkotmányjogi jelentőségű kérdés körében is hasznos megállapítást tett.

Az alkotmányjogi panasz alapjául egy adóügyi eljárás szolgált, melyben az indítványozóval szemben az adóhatóság úgynevezett vagyongyarapodási vizsgálatot folytatott több adóévre vonatkozóan. Az adóhatóság álláspontja szerint az indítványozó jövedelme nem állt arányban a vizsgált időszakban felmerült kiadásaival, ezért az adó alapját becslési módszer alkalmazásával valószínűsítette, mely alapján több millió forint adókülönbözetet tárt fel, valamint ehhez igazodó adóbírságot szabott ki és késedelmi pótlékot állapított meg. Az indítványozó az ügyben eljáró adóhatóság eljárásának törvényességét támadva kezdeményezte a másodfokú adóhatóság határozatának bírói felülvizsgálatát. Az indítványozó keresetében kifogásolta, hogy az adóhatóság nem bizonyította a becslés törvényben előírt feltételeinek fennállását. Az indítványozó a keresetben azt is sérelmezte, hogy az adóhatóság olyan becslési módszert választott, amely nem alkalmas a valós adó alapjának valószínűsítésére, és ezért nem felel meg a vonatkozó jogszabályban foglaltaknak. Az indítványozó álláspontja szerint a jogszabályi rendelkezéseknek csak a pénzforgalmi szemléletű vagyonmérleg felelhet meg, azonban a konkrét ügyben készpénzforgalmi szemléletű vagyonmérleget alkalmazott, amely sem a becslés feltételei fennállásának bizonyítására, sem a becslési módszerre vonatkozó törvényi előírásnak nem felel meg. Az indítványozó keresetét a bíróság elutasította. Az indítványozó a bíróság ítéletével szemben alkotmányjogi panaszt terjesztett elő, melyben a tisztességes eljárás követelményének sérelmére hivatkozással elsődlegesen azt adta elő, hogy a törvényszék a kereseti kérelmének egyes részeit érdemben nem bírálta el, vagyis a kereseti kérelmének elutasítását megalapozó indokok bírói előadása a törvényszék határozatának indokolásából elmaradtak. Az indítványozó álláspontja szerint a kereseti kérelem kifejezett kételyeket fogalmazott meg az eljárásban alkalmazott vagyonmérleg törvényességével összefüggésben, azonban a kifogásolt bírósági ítélet mégis külön indokolás nélkül elfogadta az alkalmazott vagyonmérleg típusát, és a vagyonmérleg törvényessége vonatkozásában nem foglalt állást. Az indítványozó ezzel összefüggésben előadta, hogy a törvényszék indokolásának hiánya az Alaptörvény 28. cikkében előírtakkal azért ellentétes, mert a törvényszék nem az Alaptörvényben megfogalmazott követelményeknek megfelelően vizsgálta meg a kereseti kérelmet.

Az ügyben a befogadhatóság vizsgálata során az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, hogy „az alkotmányjogi probléma az egyedi ügyön túlmutató jelentőségű, ugyanis az Alkotmánybíróság az egyedi bírósági döntések indokolási kötelezettségének minimális, az eljárás tisztességéhez tartozó követelményeit eddig nem vizsgálta. Így az Alkotmánybíróságnak a jelen ügyben hozott érdemi határozata meghatározza azokat a tisztességes eljárás alaptörvényi szabályának védelmi körébe tartozó minimális követelményeket, amelyeket a bíróságoknak az ügy elbírálása során feltétlenül szükséges érvényesíteniük. Az Alkotmánybíróság alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésként értékelte a bírói döntések indokolásának alkotmányossági mércéjeként szolgáló, a tisztességes eljárásban rejlő, minimális követelményrendszer kidolgozását.”[15] Az Alkotmánybíróság részben elutasította, részben visszautasította az alkotmányjogi panaszt.

 

2.3 Alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés a büntetőeljárásban

A fentebb már hivatkozott 8/2013. (III.1.) AB határozat amellett, hogy a befogadási feltételek vagylagosságában is állást foglalt, az alkotmányjogi jelentőségű kérdés körében is hasznos megállapítást tett.

Az alkotmányjogi panasz alapjául egy büntetőeljárás szolgált, amelyben az indítványozóval szemben az ügyészség folytatólagosan, súlyos fenyegetéssel elkövetett zsarolás bűntette miatt emelt vádat. Az elsőfokú bíróság az indítványozót a vádirati minősítéssel egyezően súlyos fenyegetéssel elkövetett zsarolás bűntettében bűnösnek mondta ki. A megállapított tényállás szerint az indítványozó részére a sértett rendszeres munkalehetőséget biztosított. Az indítványozó később a sértettet, annak családi együttélését, házasságát és egzisztenciáját veszélyeztető, folyamatos fenyegetéssel arra kényszerítette, hogy heti rendszerességgel adjon át számára százezer forint nagyságrendű összegeket készpénzben. Az indítványozó azért, hogy a fenyegetések komolyságát alátámassza azt is közölte a sértettel, hogy fegyvert tart magánál és utalt arra, hogy a követelt pénz megszerzéséért bármire képes. a sértett mindösszesen huszonkét millió forintot adott át az indítványozónak a fenyegetés hatására. A másodfokú bíróság megállapított tényállást túlnyomó részben megalapozottnak találta, ezért újabb bizonyítást már nem vett fel. Ugyanakkor mind az ügyészi, mind a védelmi fellebbezések egyaránt kifogásolták, hogy a nyomozást folytató rendőrség az indítványozó első terhelti kihallgatásának tervezett időpontjáról, valamint az indítványozó fogva tartásának helyéről elmulasztotta értesíteni az indítványozó részére kirendelt védőt. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy a nyomozó hatóság értesítette-e a kirendelt védőt az indítványozó első terhelti kihallgatásának pontos időpontjáról. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a terhelti kihallgatás tervezett időpontjáról való védi értesítés elmaradása nem jelentette a védekezéshez való jog lényeges korlátozását. A másodfokú bíróság szerint az úgynevezett “Miranda formulaként” ismert figyelmeztetés elmulasztása eredményezi a vallomás bizonyítékok köréből történő kirekesztést, a kirendelt védő értesítésének elmaradása a terhelti kihallgatás tervezett helyéről és időpontjáról nem. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az indítványozó a törvényi figyelmeztetéseket követően, a védelemhez fűződő jogosítványai ismeretében, önként döntött úgy, hogy vallomást tesz, ezért a törvényszéki ítélet azt állapította meg, hogy a védelemhez fűződő jogok nem sérültek olyan fokban, amely a szóban forgó vallomás bizonyítékként történő értékelésének kizárását megalapozná. A másodfokú bíróság jogerős ítélete tehát azt rögzítette, hogy kirendelt védő a terhelti kihallgatás tervezett helyéről és időpontjáról történő értesítésének elmaradása nem olyan súlyú eljárási jogkorlátozás, amely akár az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, akár a szóban forgó terhelti vallomásnak a bizonyítékok köréből történő kirekesztését indokolná. Az indítványozó a törvényszék ítéletével szemben „valódi alkotmányjogi panaszt terjesztett elő, melyben kérte a törvényszéki ítélet alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését.

Az ügyben a befogadhatóság vizsgálata során az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, hogy „figyelemmel volt arra is, hogy a bűnügyi nyomozások során számos alkalommal fordul elő, hogy az éjjeli órákban bűnügyi őrizetbe vett és kihallgatott terhelt részére a kirendelt védőt a nyomozó hatóság telefax útján, úgy értesíti, hogy a védő nyilvánvalóan csak a következő munkanap reggeli óráiban, már a terhelti kihallgatás foganatosítását követően értesül az eljárási cselekményről. Az ilyen jellegű nyomozó hatósági mulasztások elszaporodottsága miatt a jelen alkotmányjogi panaszhoz szorosan kapcsolódó kérdést az Alkotmánybíróság alapvető alkotmányjogi jelentőségűnek értékelte. Az Alkotmánybíróság az érdemi eljárás során megválaszolandó alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek elsősorban azt tekinti, hogy összhangban áll-e az Alaptörvénnyel, ha a nyomozást folytató hatóság nem teremti meg annak lehetőségét, hogy a büntetőeljárásban kirendelt védő az eljárási törvényben foglalt jogait ténylegesen gyakorolhassa.”[16] Az Alkotmánybíróság a határozat rendelkező részében az alkotmányjogi panaszt elutasította, ugyanakkor megállapította, hogy „az Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelmény, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 48. § (1) bekezdésének alkalmazásakor a terhelt érdekében kirendelt védőt a terhelti kihallgatás helyéről és időpontjáról igazolható módon, olyan időben értesítsék, hogy a kirendelt védőnek lehetősége legyen az eljárási törvényben foglalt jogait gyakorolni és a terhelti kihallgatáson részt venni. Ilyen értesítés elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítékként nem értékelhető.”[17]

 

2.4 Alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés és a bizonyítás a bírósági eljárásban

Az Alkotmánybíróság a 3268/2012. (X. 4.) AB végzésében az alapvető alkotmányjogi kérdéshez kapcsolódóan fontos megállapításokat tett a bíróságok által folytatott bizonyítási eljárás, a bírói mérlegelés és valódi alkotmányjogi panasz viszonyát illetően.

A konkrét ügyben előterjesztett indítvány arra irányult, hogy az Alkotmánybíróság a rendes bíróság büntetés-végrehajtással összefüggésben indított kártalanítási-kártérítési ügyben hozott ítéleteinek alaptörvény-ellenességét állapítsa meg és semmisítse meg azokat.

Az indítványozó többek között az Alaptörvény a törvény előtti egyenlőséget biztosító XV. cikk (1) bekezdésének, valamint XXIV. cikk (1) bekezdéses szerinti tisztességes eljáráshoz való jogának sérelmére hivatkozott, mely álláspontja szerint a konkrét ügyben azzal valósult meg, hogy elvonták tőle azt a jogot, hogy a “szemben álló felek egyenrangúságát és egyenlőségét biztosítsák”, illetve meg sem hallgatták az ügyben eljáró büntetőbírákat a polgári kártalanítási-kártérítési eljárásban.

Az ügyben a befogadhatóság vizsgálata során az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, hogy „Az indítványozó szerint az Alaptörvénynek a törvény előtti egyenlőséget biztosít ó XV. cikk (1) bekezdésének a valamint a tisztességes eljáráshoz való jogának [XXIV. cikk (1) bekezdésének] a sérelme az ügyében azzal valósult meg, hogy elvonták attól a jogától, hogy a “szemben álló fel ek egyenrangúságát és egyenlőségét biztosítsák”, illetve az ügyben eljáró büntetőbírákat a polgári kártérítési eljárásban meg sem hallgatták. Az indítványozó felvetése nem értékelhető alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésként, hiszen önmagában attól, hogy egy bizonyítási indítványt a bíróság mérlegelési jogkörében nem teljesít, még nem válik az egész eljárás tisztességtelenné és ezáltal alaptörvény-ellenessé. Ennek a kérdésnek a vizsgálata csak szélső esetben lehet az alkotmánybírósági eljárás tárgya, ellenkező esetben ugyanis a rendes bírósági eljárásokban részt vevő valamennyi fél – akivel szemben a bíróság valamit nem (vagy nem a kérelme szerint) teljesített – a bírósági határozat alkotmányossági szempontból történő felülvizsgálatnak álcázott, valójában azonban a rendes bírósági határozatot felülbírálni kívánó indítvánnyal fordulhatna az Alkotmánybírósághoz. Ezzel viszont az Alkotmánybíróság burkoltan negyedfokú bírósággá válna.”[18] Az Alkotmánybíróság visszautasította az alkotmányjogi panaszt.

 

2.5 Alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés és a szabad bizonyítás elve az adóigazgatási eljárásban

Az Alkotmánybíróság a 3090/2019. (V. 7.) AB határozat az alapvető alkotmányjogi kérdéshez kapcsolódóan némileg a kirajzolódó gyakorlattól eltérően a szabad bizonyítás elvének adóigazgatási eljárásban történő sérelmének lehetőségét tekintette alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek.

Az ügy alapjául egy személyi jövedelemadóval kapcsolatos adóigazgatási eljárás állt, amelyben az indítványozó többek között az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésébe foglalt „tisztességes eljáráshoz való jogának sérelmét” vetette fel, melyet arra alapozott, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog elválaszthatatlan részét képezi a szabad bizonyítás elve, mely alapelv főszabályként érvényesül többek között az adójogban is. Mindezekkel szemben ugyanakkor az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben, amely során az adóhatóság a személyi jövedelemadó mértékének megállapítása vonatkozásában kalkulált költségekről foglalt állást, az indítványozó által kifogásolt jogszabályi rendelkezések és ennek köszönhetően az adóhatósági döntés az egyes felhasználható és felhasznált bizonyítékoknak előre meghatározott értéket tulajdonítanak, valamint azokkal szemben formai követelményeket támasztanak. Mindez erőteljesen korlátozza a személyi jövedelemadó mértékének megállapítása során figyelembe vehető költségek bizonyításának lehetőségét, mely szabad bizonyítás alapelvét korlátozó rendelkezések csak a szükségesség és arányosság mércéjének megfelelő módon történő alkalmazásával tekinthetőek alkotmányosnak. Az indítványozó álláspontja szerint, habár ezen korlátozás a szükségesség mércéjének – a közteherviselés alkotmányos követelményének figyelembe vételével – megfelelhet, az arányosság követelményének nem tesz eleget, tekintettel arra, hogy  a fenti cél eléréséhez nem a legenyhébb eszközt alkalmazta a jogalkotó. Ugyanis az igénybe vehető bizonyítási eszközt túl szűken határozta meg, továbbá túl is terjeszkedett azon, mivel túlzó az olyan szabályozás, amely a beruházás teljes költségére vonatkozóan korlátozza (kizárja) a bizonyítás lehetőségét. Ezzel összefüggésben utal az adóeljárásokban széleskörűen alkalmazott becslésre, továbbá a szakértői vélemény igénybevételének jelen eljárásban történő szükségtelen kizárására csakúgy, mint a tíz éves távra vonatkozó iratmegőrzési kötelezettségre, amely álláspontja szerint szintén nem áll arányban a korlátozás céljával.

Az ügyben a befogadhatóság vizsgálata során az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, hogy „A testület alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésként értékelte az indítvány azon felvetését, mely szerint sérül az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdése szerinti tisztességes eljáráshoz való jog azáltal, hogy az adójogra is vonatkozó szabad bizonyítási rendszerrel szemben az Szja. tv kifogásolt rendelkezései a bizonyítékokkal szemben formai követelményeket támasztanak, illetve meghatározott bizonyítékokat kizárnak a bizonyítási eljárásból.”[19] Az Alkotmánybíróság visszautasította az alkotmányjogi panaszt.

 

2.6 Alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés és a munkáltató tájékoztatási kötelezettsége, valamint a bírósági döntések indokolási kötelezettsége

Az Alkotmánybíróság a 3094/2019. (V. 7.) AB végzés az alapvető alkotmányjogi kérdéshez kapcsolódóan többszörösen is állást foglalt. Egyrészt a konkrét ügyben az indítványozó által kifogásolt próbaidőhöz kapcsolódó munkavállalót megillető tájékoztatási kötelezettség, másrészt pedig a bírósági döntések indokolásával, annak minőségével, részletességével kapcsolatos kifogások körében is tett megállapításokat az Alkotmánybíróság.

A konkrét ügy alapjául szolgáló tényállás szerint az indítványozó határozatlan idejű kormánytisztviselői jogviszonyban állt az alperessel gyámhivatali ügyintéző munkakörben. Az indítványozó kinevezésében próbaidő nem került feltüntetésre. Az alperes munkáltató az indítványozó jogviszonyát, a kinevezés után nagyságrendileg két hónppal, a próbaidő alatt azonnali hatállyal megszüntette. Az indítványozó az intézkedés jogszerűségét vitatva előbb panasszal fordult a Kormánytisztviselői Döntőbizottsághoz, majd – tekintettel arra, hogy a Kormánytisztviselői Döntőbizottság a panaszt az irányadó 60 napon belül nem bírálta el – keresetet terjesztett elő az illetékes bíróságon. Az indítványozó többek között annak megállapítását kérte a bíróságtól, hogy az alperes a jogviszonyát jogellenesen szüntette meg. A az elsőfokú bíróság helyt adott a keresetnek, amit a másodfokú bíróság részben helyben hagyott. Az indítványozó felülvizsgálati eljárást kezdeményezett a Kúriánál, amely az indítványozó felülvizsgálati kérelmében foglaltakkal egyezően megállapította, hogy önmagában a próbaidőről való rendelkezés hiánya nem eredményezi a kormánytisztviselői jogviszony érvénytelenségét. A Kúria álláspontja szerint a kormányzati szolgálati jogviszony létesítésekor legalább három, de legfeljebb hat hónapig terjedő próbaidőt kell kikötni, melyből az következik, hogy kormányzati szolgálati jogviszonyt jogszerűen csak akként létesíthettek volna a felek, ha legalább három hónap próbaidőt állapítottak volna meg, ennek mértékét pedig megállapodásuk alapján legfeljebb hat hónapra emelhették volna. A  Kúria szerint tehát a  három hónapos próbaidő a törvény kötelező rendelkezéséből adódóan a feleknek az ebben történő külön megállapodása és a  kinevezésben történő rögzítése hiányában is a  jogviszony elemévé válik és a  kinevezést követő három hónapban mindkét fél jogosult a jogviszonyt azonnali hatállyal a próbaidő alatt megszüntetni. A Kúria végzése nyomán a  másodfokú bíróság az alperes, azaz a korábbi munkáltató fellebbezésének megalapozottságát megállapítva az elsőfokú ítélet fellebbezett részét megváltoztatta, a jogviszony megszüntetése jogellenességének megállapítására vonatkozó elsőfokú ítéleti rendelkezést mellőzte, az alperest terhelő marasztalás összegét leszállította, végül a keresetet ezt meghaladóan – a Kúria végzésében foglaltak alapulvételével – elutasította.

Az ügyben a befogadhatóság vizsgálata során az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, hogy „Az indítványozónak az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdése vonatkozásában előadott indokolásával össze­függésben az Alkotmánybíróság a következőket állapította meg. Az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdés első mondata szerint mindenkinek joga van a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához, valamint a vállal­kozáshoz. A 20/2013. (VII. 19.) AB határozat szerint „[v]alamely foglalkozás megválasztásának a joga akkor teljes, ha magában foglalja a foglalkozás gyakorlásának lehetőségét is. A foglalkozás szabad gyakorlása – bele­értve annak kezdetét és fenntartását egyaránt – a törvényhozás által kijelölt keretek között lehetséges” (Indokolás [30]). Az Alkotmánybíróság szerint a foglalkozás gyakorlásának jogszabályi korlátai szakmai és célszerűségi szempontból indokoltak, alapjogi problémát határesetekben okoznak [21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 117, 121]. Az Alkotmánybíróság szerint a másodfokú bíróság az indítványozót foglalkozása szabad meg­választásától és gyakorlásától nem tiltotta el, azt nem tette lehetetlenné. A bírósági eljárás tárgya pusztán annak megítélése volt, hogy a jogviszony megszüntetésére a próbaidő kifejezett kikötésének hiányában jogellenesen került-e sor vagy sem; az indítványozó a próbaidő kikötésének szükségességét maga sem vitatta, továbbá a jog­viszonyba való visszahelyezését egyébként maga sem kérte keresetében. Ennek megfelelően az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdésével összefüggésben alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést az indítvány nem vet fel, és ugyanígy nem merül fel a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kételye sem.”[20]

Emellett további témánk szempontjából fontos, a bírósági döntések indokolásával kapcsolatos megállapítást tett az Alkotmánybíróság, amikor az alábbi megállapításokat tette „Az, hogy az indítványozó a döntés indokolásával nem ért egyet, a bíróság érveit megalapozatlannak, elégtelen­nek tartja, szakjogi, törvényességi kérdés, amely önmagában nem vet fel alkotmányossági problémát, alapvető alkotmányjogi kérdést. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság nem látta indokoltnak a támadott döntés végrehaj­tásának az Abtv. 61. § (1) bekezdése alapján történő felfüggesztése kezdeményezését sem.”[21] Az Alkotmánybíróság visszautasította az alkotmányjogi panaszt.

 

2.7 Alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés és a fegyveregyenlőség elve

Az Alkotmánybíróság a 3096/2019. (V. 7.) AB végzésében az alapvető alkotmányjogi kérdéssel összefüggésben egy lényeges, az alkotmányjogi panasz indítványokban sokszor hivatkozott eljárásjogi alapelvvel, a fegyveregyenlőség elvével foglalkozott behatóan, továbbá az előzekben tárgyalt döntéshez hasonlóan a bírósági döntések indokolásával, annak minőségével, részletességével kapcsolatos kifogások körében is tett megállapításokat az Alkotmánybíróság.

A konkrét ügy alapjául szolgáló tényállás szerint az indítványozó számára kölcsönt nyújtó hitelintézet az irányadó jogszabály szerinti elszámolást készített. Az indítványozó az elszámolás – álláspontja szerint – hibás volta miatt felülvizsgálati eljárás kezdeményezett és a Pénzügyi Békéltető Testülethez (PBT) fordult. A PBT a kérelmet elutasította. Ezt követően az indítványozó a bírósághoz fordult, amely szintén elutasította a kérelmet. Az indítványozó sérelmezte, hogy a bíróság nem közölte vele a hitelintézet által a perben tett nyilatkozatot, így arra válaszolni sem tudott.
Az indítványozó álláspontja szerint a bíróság a hitelintézet beadványának részére történő kézbesítésének elmulasztásával és az arra való nyilatkozattétel biztosításának elmulasztásával megsértette az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése szerinti tisztességes bírósági eljáráshoz való jogát.

Az ügyben a befogadhatóság vizsgálata során az Alkotmánybíróság akként foglalt állást, hogy „Önmagában az a tény, hogy az indítványozó nem ért egyet a bíróságok döntésével és azok indokolásával, mert a bíróság az indítványozó által helyesnek tartottól eltérő bizonyíték-értékelés alapján megállapított tényállásra alapította döntését, nem elégséges érv a támadott döntés alaptörvény-ellenességének az alátámasztására, nem veti fel a támadott bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kételyét, és nem alapoz meg alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést sem.”[22]

„Az első feltételt – az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés fennállását – illetően a következőkre szükséges felhívni a figyelmet.

Az Alkotmánybíróságnak egyrészt részletesen kimunkált és következetesen alkalmazott gyakorlata van a fegy­verek egyenlőségéhez való jog mint a tisztességes eljárás garanciális részjogosítványa tartalmát érintően {lásd például: 3357/2017. (XII. 22.) AB határozat, Indokolás, lásd legutóbb például: 3244/2018. (VII. 11.) AB határozat, [30]–[33]; 3357/2017. (XII. 22.) AB határozat, Indokolás [60]–[61]}.

Másrészt a 3064/2019. (III. 29.) AB határozat esetében a panasz befogadására kifejezetten azért került sor, mert az Alkotmánybíróság tisztázni kívánta, hogy sérti-e a fegyverek egyenlőségének követelményét az, ha a köz­igazgatási nemperes eljárásban a jogerős döntés meghozatala előtt a kérelmezőnek nincs lehetősége reagálni a kérelmezett nyilatkozatára/ellenkérelmére. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy „a fegyverek egyenlő­ségéből fakadóan a résztvevő felek számára a bíróság előtti eljárásban biztosítani kell annak lehetőségét, hogy megismerhessék az összes felhozott bizonyítékot és előterjesztett iratot és azokra észrevételt is tehessenek” (Indokolás [20]). Rámutatott azonban arra is, hogy „az alaptörvény-ellenesség megállapíthatósága szempontjá­ból a kézbesíteni elmulasztott irat tartalmának is jelentősége van. Attól ugyanis, hogy a kézbesítés elmaradása formálisan esetleg kimerítheti egy szakági eljárási szabály megsértését, még nem biztos, hogy ez szükségkép­pen magával vonja a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog sérelmének megállapíthatóságát és ezáltal a bíró­ság döntésének megsemmisítését is” (Indokolás [21]). A kézbesítés „elmaradása az alaptörvény-ellenesség szempontjából csak akkor bírna jelentőséggel, ha emiatt egy újabb szempontokat felvető ellenkérelemre nem tudna reagálni a felperes/kérelmező” (Indokolás [25]).

Mindez azt jelenti, hogy az Alkotmánybíróság korábban hasonló ügyben már vizsgálta a fegyveregyenlőség követelményének alkotmányos tartalmát, és jelen ügy ehhez képest nem vet fel olyan új, alapvető alkotmány­jogi jelentőségű kérdést, amely a panasz befogadását és érdemi elbírálását indokolná.”[23] Az Alkotmánybíróság visszautasította az alkotmányjogi panaszt.

 

2.8 Tapasztalatok az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdések körét illetően

Áttekintve az irányadó alkotmánybírósági gyakorlatot az alapvető alkotmányjogi kérdések körét illetően, egyező következtetésekre juthatunk Tóth J. Zoltánnal[24] a tekintetben, hogy inkább egyfajta negatív definícióval lehet meghatározni az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdések körét, azaz inkább azt lehet tipikusan nyomon követni, hogy az alkotmánybírósági gyakorlat mely jellemző és jól körülhatárolható esetköröket nem tart alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában kirajzolódik néhány olyan tipikus esetkör, melyet az Alkotmánybíróság következetesen nem tekint alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek. Tipikusan ilyen a bizonyítási eszközök kiválasztásával, mellőzésével; a tényállás megállapításával; vagy az egyes jogszabályok kiválasztásával illetve értelmezésével összefüggésben felvetett észrevételek. A veszélyhelyzet[25] időszakában a tendenciák alapvetően nem változtak meg, az Alkotmánybíróság – rövid szünetet követően – főszabály szerint elektronikus távközlési eszközzel működött tovább. A kijárási tilalmak miatt virtuális világba bezárt emberek körében az interneten elkövetett jogsértések sokasodtak – ez újabb feladatokat ad a testületnek.[26]

[1] Ld.: Kelemen Katalin: Van még pálya. A magyar Alkotmánybíróság hatásköreiben bekövetkező változásokról. In.: Fundamentum 2011. 4. sz. 91.o:

[2] Uo.

[3] Ld.: Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, In: Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II., HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. 502-515.

[4] Ld.: Arató Balázs – Cservák Csaba: A német alapjogvédelem és alkotmánybíráskodás rendszeréről in.: Jogelméleti Szemle. 2020/2. letölthető online: http://jesz.ajk.elte.hu/2020_2.pdf

[5] Kommers Donald: The Constitutional Jurisprudence of the Federal Republic of Germany, Durham, Duke University Press, 1997, 19–20. o.

[6] Ld.: Bitskey Botond – Török Bernát (szerk.): Az Alkotmányjogi panasz kézikönyve, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2015, 159. 205. p.

[7] A jogértelmezés egyes módszereiről, különösen a nyelvtani (textualista) értelmezésről, jelentőségéről részletesebben ld.: Cservák Csaba: Jog és nyelv kapcsolata, különös tekintettel a bírói jogértelmezésre, In.: Glossa iuridica, 2014/2. szám 31-33 p.; Pokol Béla: A jog szövegrétegének határai a jogértelmezésben, In.: Jogtudományi Közlöny, 2013/3. szám, különösen 128-129. p.; Pokol Béla: Jogelmélet, Századvég, Budapest 2005.

[8] Ld.: 3/2013. (II.14.) AB határozat, Indokolás [30]; 7/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [19]; 8/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [19]

[9] 3/2013. (II.14.) AB határozat Indokolás [30]

[10] 7/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [19]

[11] 8/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [19]

[12] Ld.: Tóth J. Zoltán: A “valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában In.: Jogtudományi Közlöny 2014/5. szám, 231. p.

[13] Ld.: 3/2013. (II.14.) AB határozat Indokolás [33]

[14] Ld.: 3/2013. (II.14.) AB határozat rendelkező rész

[15] 7/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [21]

[16] 8/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [21]

[17] 8/2013. (III.1.) AB határozat rendelkező rész

[18] Ld.: 3268/2012. (X. 4.) AB végzés Indokolűs [27] – [28]

[19] Ld.: 3090/2019. (V. 7.) AB határozat Indokolás [16]

[20] 3094/2019. (V. 7.) AB végzés Indokolás [19]

[21] 3094/2019. (V. 7.) AB végzés Indokolás [24]

[22] 3095/2019. (V. 7.) AB végzés Indokolás [13]

[23] 3096/2019. (V. 7.) AB végzés Indokolás [9] – [12]

[24] Ld.: Tóth J. Zoltán: A “valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában In.: Jogtudományi Közlöny 2014/5. szám, 231. p.

[25] Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT: A KRE-DOK ONLINE TUDOMÁNYOS, FOLYÓIRATA 2020: 1 Paper: Jogtudományi tanulmányok 2 , 8 p. (2020), 8 p

[26] Vö.  Simicskó István: A világjárvány és a hibrid hadviselés egyes összefüggései az álhíresztelések terjedésének tükrében, ACTA HUMANA: HUNGARIAN CENTRE FOR HUMAN RIGHTS PUBLICATIONS 8 : 2,. 31-42, (2020)

Lukácsi Dániel Csaba: Hatalommegosztás és közhatalmi egyensúly

  1. Állam és hatásosság

 

Az állam és vele összefüggésben a társadalom működése tekintetében szükséges annak meghatározása, hogy milyen struktúrában valósul meg a közhatalom gyakorlása. Az egyes államok ezt tipikusan alkotmányos szinten, megfelelő alkotmányos garanciák által biztosított jogi szabályok révén határozzák meg. Azon túl, hogy e szabályok alapvetően meghatározzák az állam jellegét (így különösen kormányformáját), előrevetítik annak működési hatásosságát is.

A hatásosság egy olyan komplex társadalmi intézmény esetén, mint az állam (unitas multiplex), nehezen mérhető, hiszen az államtól várt különféle „kibocsátások” céljukat tekintve gyakran egymás ellen hatnak, megszámlálhatatlan egyedi tényezőtől függnek[1], ráadásul kvantitatív módon meg sem határozhatóak minden esetben. Mindezek ellenére elvi szinten mégis létrehozhatóak olyan módszerek, amelyek elősegítik, hogy az állam megfelelő hatásossággal – azaz „hibahatáron” belül – működjön. E módszerek alkalmazásának elsődleges célja az, hogy az állam működése a társadalom számára elfogadott maradjon, azaz végső soron az állam, mint sui generis politikai, jogi és szociális tulajdonságokat egyesítő entitás megfelelő autoritással[2] rendelkezzen.

A részletekbe bele nem menve az állam legáltalánosabb céljai három fő dimenzióban értelmezhetőek meglátásom szerint: (1) politikai, (2) jogi és (3) társadalmi.

Az állam létének fő célja politikai értelemben két fogalom köré koncentrálódik: az „egység” és az „integráció”[3]. Samu Mihály a hatalom meghatározása kapcsán úgy fogalmazott, hogy annak rendeltetése „az egység biztosítása”, tehát a társadalmi integráció.[4] A cél ebben az értelemben nem más, mint a népességét egyetlen politikai nemzetté[5]kovácsolni.

Társadalmi értelemben az állam célok kétirányúak: egyrészt fel kell építeni, majd működtetni egy a hatékonyság elvének[6] is megfelelő állami intézményrendszert, amely képes az állami feladatok, közszolgáltatások hatékony teljesítésére.[7]

A jog szintjén a következő fő elvárás fogalmazható meg: az állam nevében végrehajtott emberi cselekedetek, az azok terjedelmét meghatározó aktusok maguk, és az aktusokat kibocsátó jogalanyok felhatalmazásai jogszerűek legyenek, valamint, hogy az emberek tényleges magatartása elfogadható mértékben megfeleljen az „állami rend tartalmának”.[8]

 

 

  1. Közhatalom

 

A szakirodalomban a „közhatalom” az „államhatalom” szinonimájaként jelenik meg, mégpedig tipikusan abban a kontextusban, amikor is annak „magánhatalommal” való különbözőségét kívánják hangsúlyozni[9]. Takács Péter az államhatalom kapcsán a következőképpen fogalmaz: „Az államhatalom az állami feladatok teljesítésére vonatkozó képesség, vagyis célhoz kötött és sajátos módon korlátozható (sok esetben ténylegesen is korlátozott) általános felhatalmazottság.”[10]

A fenti meghatározás feltételezi[11], hogy az „államhatalom-közhatalom” birtokosa főhatalommal rendelkezik, tevékenységét pedig legitim kényszer birtokában végzi.

A fent körvonalazott szakirodalmi fogalomhasználat azonban nem vesz figyelembe számos társadalompolitikai jelenséget, amelyek döntő befolyással lehetnek az állam döntéshozatali mechanizmusára. Ilyen jelenségek lehetnek – a legjelentősebbeket kiemelve – a gazdasági szereplők lobbi tevékenységei, a civil szféra érdekérvényesítő tevékenységei, vagy a média befolyásoló szerepe.[12] E jelenségek azonban oly módon szólnak bele az állami döntéshozatali folyamatokba, azaz az államhatalmi gépezet működésébe, hogy formálisan nem részei az állam intézményrendszerének, s mint ilyenek nem részei az állami főhatalomnak, nem rendelkeznek állami legitim kényszer-eszközökkel, tehát nem tárgyalhatóak az „államhatalom” fogalmi körében.

E nem elhanyagolható társadalompolitikai jelenségek okán fontos lenne a „közhatalom” fogalmának bizonyos szintű elválasztása az „államhatalom” fogalmától oly módon, hogy a „közhatalom” az „államhatalom” fogalmi körén túl vegye figyelembe az államon kívüli társadalompolitikai tényezőket is. Az elhatárolás alapja pedig az állami szintű közérdekű döntéshozatalban való közvetlen vagy közvetett részvétel lehetne. Eszerint a „közhatalom” részese lenne minden olyan természetes- vagy jogi személy, aki befolyásolási képességgel rendelkezik az állami szintű közérdekű döntéshozatal tekintetében, azaz tartalmát tekintve politikai hatalommal[13] rendelkezik. A „közhatalom gyakorlása” pedig annak az alkotmányos rendjét jelentené, amelyben meghatározottak és – a demokratikus társadalmi részvétel igényeinek is megfelelően – elosztottak az általános döntéshozataltól a konkrét végrehajtásig terjedő állami szintű feladatok. E megoldás nem függetlenítené egymástól a „közhatalom” és az „államhatalom” fogalmait, ugyanakkor dogmatikailag tisztább helyzetet teremtene az államon kívüli társadalompolitikai szereplők tekintetében.[14]

 

 

III. Közhatalom-gyakorlás, hatásos állam

 

Az állam hatásosságának talán legproblematikusabb kérdésköre annak politológiai dimenziója: nevezetesen egy olyan állam létrehozása, amely képes népességét egységes politikai nemzetté integrálni. E dimenzió – a modern alkotmányosság keretei között – megköveteli ugyanis a közhatalom gyakorlásának egyensúlyát, nevezetesen azt, hogy az állam működése morálisan és materiálisan is a népesség egészének közös ügye legyen. Ez tehát egy kölcsönösségi viszonyt feltételez az állam és népessége között: az állam működése, valamint az e mögött rejlő motivációk és célok a népesség által determináltak és – ezzel is összefüggésben – általánosságban véve elfogadottak. Ez az állapot egyaránt megköveteli, hogy az állami szintű döntéshozatal megfelelően legitim legyen, ugyanakkor ne kerüljön veszélybe a kormányzóképesség.

Mindezek alapján levonható a következtetés: a hatásos állam, kiegyensúlyozottan korlátozott állam. Természetesen a hatásosságnak egészen új aspektusai merülnek fel a veszélyhelyzet problémái közepette.[15]

 

 

  1. Korlátozott hatalom

 

A politikai hatalom aspektusából kiindulva számos hatalom verseng az érdekérvényesítés során, és ezek a hatalmak eltérő és folyamatosan változó erőviszonyok között léteznek. A modern állam egyik oldalról e hatalmi versengés intézményesített környezete[16], amely egyben biztosítani hivatott, hogy egyik politikai hatalom se kerüljön túlzottan erőfölényes helyzetbe[17], másik oldalról pedig maga is az egyik, mégpedig a legerősebb politikai hatalom, amelynek azonban valamennyi releváns politikai hatalom valamilyen formában a részese. A modern állam tehát már önmagában valamiféle közhatalmi egyensúly megteremtését kell, hogy célozza. Ez végső soron minden politikai hatalom érdeke, hiszen amennyire célja a politikai hatalomnak, hogy érdekeit maradéktalanul érvényesítse, ezzel összefüggésben az is érdeke, hogy léte ne kerüljön veszélybe egy esetleges túlzottan egyoldalú politikai erőfölény révén.

A hatalomkorlátozásnak erős morális alapjára Bibó István is rávilágított, amikor akadémiai székfoglalójában a hatalomkoncentráció demoralizáló hatásáról, zsarnoki természetéről értekezett[18].

A modern államok tekintetében legjelentősebb hatalomkorlátozási elvek az alábbiak:

  1. a demokratizmus,
  2. a jogállamiság, valamint
  3. a hatalommegosztás.

 

V.1. Demokrácia elv

 

A francia forradalom mögött álló szellemi tőke jelentős változásokat hozott a XVIII-XIX. század fordulóján. Ennek az időszaknak kétségtelenül az egyik legjelentősebb államelméleti eredménye Jean-Jacques Rousseau népszuverenitás eszméje[19], amelynek központi gondolata, hogy a főhatalmat az uralkodó helyett a népnek kell gyakorolnia[20]. E gondolat jelentőségét az a kiinduló tézis adja, hogy egy adott társadalomban minden ember morális[21] és jogi[22]értelemben egyenlő, ennek eredményeként a társadalomban nem létezhetnek urak és alattvalók, nem létezhet a nép fölött álló szuverén, a közhatalmat egységesen a nép birtokolja és – társadalmi szerződés alapján – gyakorolja.

A forradalmat követő káosz és vérengzés azonban hamar megmutatta, hogy a tiszta népuralom ugyanúgy torkollhat zsarnokságba, mint egyetlen despota uralma. James Madison, az Amerikai Egyesült Államok 4. elnöke, az egyik ún. Alapító Atya az 1787-ben megalkotott amerikai alkotmány védelmében írt egyik értekezésében kifejezetten a többség elnyomása miatti veszély okán érvel a köztársaság általuk elképzelt modellje mellett a tiszta demokrácia ellenében.[23]

A demokrácia elv alapvetően tehát nem a nép közvetlen uralmát jelenti, hanem zsinórmérték a legitimáció, a közérdekűség, a részvétel és az átláthatóság tekintetében.

A rousseau-i népszuverenitás eszméje ma egyaránt jelenti a hatalomgyakorlás néptől származó alkotmányos felhatalmazottságát és bizonyos fokú társadalmi elfogadottságát, valamint azt, hogy minden állami hatalomnak[24]visszavezethetőnek kell lennie a népre (demokratikus legitimáció).[25] Minél jelentősebb hatalomról van szó, a néppel való kapcsolat annál erősebb kell hogy legyen. Ennek megfelelően a legfőbb döntéshozó szervek tipikusan közvetlenül nyerik hatalmukat a néptől választások útján. Parlamentáris rendszerek esetén[26] minden más állami hatalom közvetett módon a legfőbb döntéshozó szerven keresztül nyeri el hatalmát, míg félprezidenciális[27], vagy prezidenciális[28]rendszerek esetén a végrehajtó hatalom egyes részei is rendelkeznek közvetlen demokratikus legitimációval.

A demokratikus legitimáció egyenes következménye a többségi akarat dominanciája. Ahogy fentebb utaltam rá, a korlátok nélküli többségi akarat is könnyedén lehet zsarnoki, így a demokrácia elvének szükségképpen tartalmaznia kell valamilyen formában a kisebbségi akarat védelmét, illetve becsatornázását az állami döntéshozatali, valamint ellenőrzési folyamatokba. Ennek megfelelően számos megoldás alakult ki a kisebbségi érdekek védelmében. A teljesség igénye nélkül ide tartoznak a törvényhozó, valamint végrehajtó hatalmak meghatározott időközönkénti újra választása,[29] vagy éppen megkettőzése,[30] a választási rendszerek arányosítása,[31] a végrehajtó hatalom politikai felelőssége,[32] vagy akár az olyan főleg a parlamenti jog körébe tartozó megoldások, mint az ellenzék részvétele a parlamenti bizottságok munkájában, és így tovább. Az alapvető cél a többség és kisebbség alapvetően együttműködő partneri viszonya,[33]amelyhez a jog adta lehetőségeken túl, megfelelően fejlett politikai kultúra is szükséges.

A demokrácia elv következő fontos eleme, hogy az állam minden aktusának a közérdeket kell szolgálnia. Lőrincz Lajos a közigazgatás működése kapcsán foglalja össze közérdekűség tartalmát. A közérdek fogalma a többségi érdek és a kisebbségi érdekek megfelelő harmonizálásának eredménye, amely térben és időben is relatív, más szavakkal „a számban, időben és térben eltérő érdekek szintézise”.[34] Magából a fogalomból látszik, hogy a közérdek egzakt módon nem meghatározható, hiszen adott kérdésben számos területi érdek, szinte megszámlálhatatlan részérdek feszülhet egymásnak, nem beszélve arról, hogy az adott időben széleskörű támogatást élvező döntés, később teljesen elveszítheti támogatottságát. A helyzetet tovább nehezíti, hogy a népakarat adott esetben ellenkezhet saját objektív szükségleteivel (pl. oltásellenesség jelensége). Az államnak alapvetően a legitimitása forrását jelentő népesség artikulált érdekeit szem előtt tartva kell működnie, ugyanakkor nem elvitatható jogi és morális felelőssége van a népesség objektív szükségleteinek kielégítése tekintetében is, hiszen biztosítania kell a társadalmi rendet, amelynek a részelemei többek között a társadalmi együttélés legfontosabb szabályainak meghatározása, a színvonalas közoktatás biztosítása, a közegészség fenntartása, a társadalmi egyenlőtlenségek elharapózása elleni küzdelem, és így tovább.

A rousseau-i népszuverenitás eszme további fontos hozománya, hogy a modern állam működtetése nem egy kiváltságos társadalmi réteg előjoga, hanem abban bárki részt vehet. Ez a rézvételi lehetőség az adott állami hatalom minőségétől, a betölteni kívánt pozíciótól függően alapulhat a polgár kiemelkedő politikai kvalitásain és ambícióin,[35]vagy – az állam által megszervezett, mindenki számára egyaránt elérhető közoktatás hozományaként – szakmai felkészültségén. Mindehhez szorosan kapcsolódik, hogy a társadalmat érintő legfontosabb döntések meghozatalában, illetve az állam működésében államon kívüli szereplők, azaz államon kívüli politikai hatalmak is szerepet játszhatnak (ún. részvételi demokrácia).[36]

 

V.2. Jogállamiság

 

Horváth Barna Jogszociológia című művében a hatalom és jog viszonyát tárgyaló szakaszban amellett foglal állást, hogy a jog a legfőbb társadalmi hatalom előfeltétele,[37] és egyben annak korlátja.[38] A szubjektív hatalmi helyzetek[39] egyre kiterjedtebb társadalmi hatalommá történő objektiválódása mindinkább bonyolultabb és szerteágazóbb társadalmi normák létét igényli,[40] azonban a fokozatosan átfogóbbá váló társadalmi hatalom az ezzel párhuzamosan differenciálódó jog révén veszít „erejéből”, „feloldódik” a jog szupremáciájában.[41] Ezen absztrakt rendező elv ugyanakkor csak abban az esetben igaz, amennyiben materiális értelemben fogjuk fel a jog fogalmát.

Azt az állapotot, ahol a legfőbb társadalmi hatalom már a jog uralma alatt áll, Horváth Barna polyarchiának nevezte el.[42] A jogirodalom a jog, a törvények uralmának állapotát a jogállam, jogállamiság elve alatt tárgyalja. Többen megpróbálták meghatározni a jogállamiság fogalmát, ez azonban nem sikerült, ugyanakkor a fogalomhasználat szokásos jellegét tekintve erre talán nincs is szükség. A jogállamiság általában a zsarnokság, az önkény, a totális állam ellentét párja. E kontextusban a joguralom nem egyszerűen a hatalom megszelídítésének vagy az állami gazdaságirányítás kizárásának a technikája, hanem olyan intézmény-, elv- és szabályrendszer, amely meg kívánja őrizni a magántársadalom és a magánember autonómiáját.[43]

A jogállamiság elve alapvetően három fejlődési ív mentén kialakult koncepciók szerint mutatható be:

  1. a német nyelvterületen az ún. Rechtsstaat (jogállam),
  2. az angolszász világban kialakult ún. rule of law (a jog uralma), valamint
  3. a francia etat de droit.[44]

 

Az angolszász rule of law doktrína biztosítja elvi szinten a common law érvényesülését azáltal, hogy a hagyományon alapuló jogelveket, jogtételeket, a materiális jogot a formális jog, ezzel együtt pedig a mindenkori politika fölé helyezi. E koncepcióban a formálisan elfogadott törvényt a common law esetjoga igazolja, amely tehát csak a common law szűrőjén átjutva válhat ténylegesen joggá.[45] E felfogásban jog „a társadalom igazságos szabálya, amely a szabadságot határozza meg, s az jogos, ami igazságos”.[46] Az „igazságos” fogalma jelen esetben egyaránt jelenti magát a materiális jogot, azaz a hagyomány útján évszázadok alatt a legmagasabb fokú objektivációt elért magatartásszabályok összességét, valamint e jog azon elvét, amely szerint a materiális jog mindenkire egyaránt irányadó és kötelező.

Dicey szerint a rule of law doktrínája hármas jelentéssel bír: (1) a common law elsődlegessége kizárja a kormány részéről megnyilvánuló önkényt; (2) a rule of law a törvény előtti egyenlőségen keresztül kizárja annak lehetőségét, hogy bárkit kivegyenek a rendes bíróságok illetékessége alól; (3) a rule of law annak kifejezését is szolgálja, hogy az alkotmányjog szabályai nem forrásai, hanem következményei a bíróságok által meghatározott és elismert egyéni jogoknak.[47]

A rule of law doktrínájának és a common law felsőbbségének elismerése sok évszázados fejlődési folyamat eredménye. Már Edward Coke 1610-ben a Bonham ügyben hozott ítéletében kimondta, hogy bizonyos esetekben a common law-val ellentétes törvény érvénytelen.[48]

A fentiekkel merőben más alapokon nyugvó koncepció a német modell, amely elsősorban az ún. Polizeistaat(rendőrállam) ellenében született meg a XIX. század első felében. A német jogirodalom alapvetően két oldalról közelítette meg a jogállam fogalmát: ún. formális, valamint materiális értelemben.[49]

Friedrich Julius Stahl formális értelemben vett jogállam-koncepciójának alapja, hogy egy norma kötelező ereje – tartalmától függetlenül – kizárólag létrejöttének formalizált szabályosságában rejlik, ezzel összefüggésben pedig szigorú jogforrási hierarchiába illeszkedik. Ennek megfelelően az állam sem törvényes alap nélkül, sem pedig a törvény ellenében (contra legem) nem avatkozhat be a magánszférába.[50] E tisztán formalizált felfogást azonban már a XIX. században, majd pedig különösen a két világháború között számos kritika érte, legkésőbb a II. világháború után pedig mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy e felfogás önmagában nem tartható.[51] Szükséges, hogy a jog bírjon erkölcsi, morális alapokkal: a jog, mint az emberi együttélés általános elrendezése tekintetében döntő szerepe van az „igazságosság” (Gerechtigkeit) terminusának. Erre alapozva fogalmazta meg Gustav Radbruch formuláját, amely szerint, ha már a törvény és az igazságosság között elviselhetetlen mértékű az ellentmondás, akkor a törvénynek meg kell hátrálnia az igazságosság előtt.[52] Amíg a formális értelemben vett jogállam – bár nélkülözhetetlen biztosítékokat tartalmaz – önmagában csak korlátozottan véd a hatalom esetleges önkényével szemben, addig a materiális jogállam azon értékeket és ezek intézményes garanciáit is magában foglalja, amelyek az emberek alapvető érdekeinek valóban hatékony megóvására képesek.[53]

Robert von Mohl máig ható materiális jogállam-koncepciójának kiinduló pontja, hogy a főhatalommal rendelkező állam léte szükségszerű, célja pedig a társadalmi rend fenntartása, amelyhez a legfontosabb eszköz a jog. A jog azonban nem csak az állam eszköze, hanem az egyén döntési és cselekvési szabadságának biztosítéka is.[54] Mohl szerint az állam résztvevőinek sajátos jogai a jogállamban (1) a törvény előtti egyenlőség, (2) a meg nem tiltott életcélok felé törekvés, (3) a közügyekben való egyenlő szintű részvétel lehetőségének biztosítása, (4) a személyes szabadság, (5) a gondolatok közlésének szabadsága, (6) a mások jogait tiszteletben tartó vallásszabadság, (7) a helyváltoztatás joga, valamint (8) az egyesülés szabadsága.[55]

A fentiekhez képest is más módon közelítette meg a jogállam fogalmát a francia konstitucionalizmus tanából kinövő etat de droi.[56] E koncepcióban a jogállam fogalma összefonódik az alkotmányosság fogalmával, amelynek egyik legfontosabb összetevője a hatalommegosztás tana. E koncepciónak megfelelően jogállam az, amelyben az elválasztott és kiegyensúlyozott klasszikus államhatalmak alkotmányosan, azaz a jog által megszabott hatáskörükön belül jogszerűen működnek. Fontos tényezője az etat de droi felfogásnak – szemben a rule of law doktrína Dicey által összefoglalt koncepciójával – a rendes bíróságoktól elkülönülő közigazgatási bíráskodás.[57]

A három jogállam koncepció tartalmát és eltéréseit elemezve Varga Zs. András a következőképpen fogalmazott: „Radikális egyszerűsítéssel talán azt lehet kijelenteni, hogy a francia válasz az intézményi megoldást (hatalommegosztás), az angol a független jogalkalmazó bíróságok előtti elvileg korlátlan vitathatóságot, míg a német a szubsztantív szabadságjogok érvényesítését látja nélkülözhetetlennek.”[58]

 

V.3. Hatalommegosztás

 

A hatalommegosztás– bár bizonyos elemei már az antik filozófiából sem ismeretlenek – a felvilágosodás korának eszméje, amely mára a modern állam alapvető rendező elve lett, amely szorosan kapcsolódik a demokrácia és a jogállamiság elvéhez, és amely így a demokratikus jogállamok egyik kiemelt attribútuma. A klasszikus hatalommegosztás teoretikusasainak (Locke, Montesquieu, Madison, Tocqueville, Constant) művei alapján egészen jól kivehetőek azok a fő kontúrok, amelyek kiemelik klasszikus hatalommegosztás tanának lényegét. A hatalommegosztás célja minden esetben a szabadság biztosítása az állami önkénnyel, zsarnoksággal szemben,[59] és mint ilyen szorosan kapcsolódik a demokratizmushoz. Fő eszköze a klasszikus államhatalmak funkcionális elválasztása. E rendszerben ugyanakkor nem pusztán a fő állami funkciók és hatáskörök elválasztásáról van szó: olyan plurális politikai rendszert kell kialakítani, ahol nem válhat dominánssá egyetlen politikai érdek sem. Ennek megfelelően a fő állami funkciók elválasztása kiegészül a törvényhozó hatalom megosztásával, a fő államhatalmak egymást korlátozó és fékező konkuráló hatásköreinek kialakításával[60], az államhatalmi pozíciók temporális megosztásával, az államhatalom bizonyos fokú területi megosztásával, valamint az államhatalmakat korlátok közé szorító ellenőrző hatalmak szükségével (lényegében alkotmánybíráskodó bírói hatalom, vagy éppen constanti királyi hatalom). Ahhoz pedig, hogy mindez ne csupán valamiféle utópisztikus elképzelés maradjon szükséges, hogy a hatalommegosztás az állam működésének törvényes rendjében ténylegesen is érvényesüljön, kikényszeríthető legyen.[61]

A hatalommegosztás komplex fogalom tehát, amely magában foglalja a hatalmak elválasztását, az állami feladatok hatalmak közötti megosztását, valamint a hatalmak egyensúlyi helyzetének kialakítását. Ilyen értelemben a hatalommegosztás annak az eszménye, hogy miként lehet az államhatalmak alkotmányos és törvényes elrendezésével kizárni a zsarnokságot,[62] biztosítani az állami önkénytől mentes szabadságot.[63]

A hatalommegosztás elve tovább bontható jogi, valamint politológiai szinten[64], ahol előbbi a közvetlenül az államhatalom gyakorlásának alkotmányos szinten lefektetett jogi feltételrendszerét, míg az utóbbi a valódi, de folyamatosan változó politikai hatalmak közhatalomhoz és egymáshoz való viszonyát jelenti. A két szintet komplexen[65], együtt érdemes szemlélni, hiszen könnyen előfordulhat, hogy a politikai viszonyok kiüresíthetik a jog szintjén kialakított hatalommegosztást[66], vagy éppen újabb, a jog szintjén nem létező hatalmi tényezőket hozhatnak létre[67].

 

V.3.1. A hatalommegosztás statikája: funkcionális hatalommegosztás (separation of powers), vertikális hatalommegosztás (distribution of powers)

 

Az antik gondolkodók – pl. Platón, Arisztotelész, Polübiosz vagy éppen Cicero – ránk maradt munkáiból látható, hogy már az ókorban megjelent az igény a hatalomgyakorlás természetének feltárására, a legfontosabb hatalmi funkciók valamiféle körülírására.[68] A hatalommegosztás elvének klasszikusai tudatosan építettek az antik műveltségre[69], így nem véletlen az sem, hogy Montesquieu hatalmi triásza – ti. törvényhozás, végrehajtás és igazságszolgáltatás – teljesen megfeleltethető Arisztotelész funkcionális felosztásával[70].

Az ún. funkcionális hatalommegosztás kiindulópontja az államhatalmi funkciók szervezeti elválasztásán, hatáskörök megfelelő, egyensúlyi helyzetet teremtő megosztásán alapuló mérsékelt államhatalom-gyakorlás. E megoldás lényege egyrészt, hogy az egyes államhatalmi tényezők meghatározott – eltérő feladatokat és működési struktúrát igénylő – államhatalmi funkciók mentén csoportosulnak, másrészt az egyes államhatalmi tényezők önkényesen nem gyakorolhatnak más államhatalmi tényezőkhöz tartozó feladatokat, hatásköröket.

A felvilágosodás óta végbement fejlődés következtében az addig alapvetően passzív állam a társadalmi-gazdasági élet egyre aktívabb szereplője lett, amelynek következtében a hagyományos imperatív-normatív állami eszközök már kevésnek bizonyultak a kibővült állami funkciók ellátására[71]. Ilyen új funkciók a teljesség igénye nélkül: társadalombiztosítás, egészségügyi ellátórendszer, szociális rendszer, közoktatási rendszer, tömegközlekedési hálózat, gazdaságszervezés-versenyszabályozás, és így tovább. Ennek megfelelően a modern államoknak ki kellett építeniük a hatékonyság elvének megfelelő bürokratikus intézményrendszerüket, a közigazgatást. A szolgáltató közigazgatás kiépülésével a mindennapi állami feladatvégrehajtás többé-kevésbé automatikussá vált („adminstrative state”), amellyel összefüggésben a végrehajtás, azaz a társadalom szervezése és irányítása, ketté vált politikai- és adminisztratív végrehajtásra.[72] A politikai végrehajtás – kormányformától függő mértékben – részt vesz a politikai döntéshozatalban, szerepe leginkább a tervezés, legitimációteremtés és integráció fogalmakkal írható le, míg az adminisztratív végrehajtás nem része a politikai döntéshozatalnak szerepe leginkább a másodlagos integráció és az igazgatás maga.[73] Látható, hogy az arisztotelészi végrehajtás letéteményese lényegében a közigazgatás lett. A közigazgatás azonban nem csupán végrehajt; a politikai döntések racionalitása mindig korlátozott, hiszen véges nagyságú erőforrásokra építve, adott valóság körülményei között kell érvényesülniük: a politikai cselekvés lehetőségeit a közigazgatási cselekvés lehetőségei határozzák meg. Mindez fokozottan érvényesül, ha figyelembe vesszük, hogy a politikai döntések előkészítője is, alapvetően, maga a közigazgatás lett. Ez kölcsönös függőséget teremt, ahol mindkét fél létérdeke a kooperáció. Világos tendencia azonban – ahogy arra Sári János is felhívta a figyelmet –, hogy a közigazgatás létező és nélkülözhetetlen feladatainak gyakorlása lépésről-lépésre szűkíti a politikai cselekvés mozgásterét; még a teljesen lojális közigazgatás is korlátozza a politikai döntéshozatalt.[74]

E tendenciával párhuzamosan – először az Egyesült Államokban, majd fokozatosan Európában is – megjelentek olyan közigazgatási szervek, állami ügynökségek, amelyeket különböző okoknál fogva kivontak a politikai végrehajtó hatalom irányítása alól.[75] E bizonyos fokú függetlenséggel, autonómiával rendelkező szervek kevésbé alávetettek a politikai szempontoknak, hangsúlyosabban képviselhetik belső szempontrendszerükből származó érdekeiket. Különösen igaz ez olyan szervek, állami ügynökségek esetén, amelyek jogalkotó hatáskörökkel is rendelkeznek.[76]

A bírói hatalom a klasszikus hatalommegosztás rendszerében is fontos szereppel bírt (különösen annak többi hatalomtól való függetlensége vonatkozásában), igazi jelentőségét azonban az adminisztratív végrehajtás térnyerésével nyerte el. A közigazgatást meghatározó, a hatékonyság elvéből fakadó célorientáltság szükségessé tette, hogy a bírói hatalmat meghatározó jogszerűség ne csupán a bűnelkövetőkkel szembeni eljárásokban vagy a magánszemélyek egymás közötti jogvitájában érvényesüljön. E szükség életre hívta a végrehajtási aktusok bírósági felülvizsgálatát, azaz a közigazgatási bíráskodást, amely arra lett hivatott, hogy az adminisztratív végrehajtást a jogszerűség keretei közé kényszerítse.[77] Az ítélkezési funkció bővülésével a klasszikus hatalommegosztás rendszerében kiemelt függetlenségi igény is markánsabb lett.

A hatalommegosztás elvének törzsét kétségtelenül annak funkcionális megközelítése adja, ugyanakkor fontos kiemelni, hogy az államhatalom gyakorlása vertikálisan, azaz területi alapon is megosztható. E vertikális hatalommegosztásnak alapvetően három aspektusa különíthető el: a szövetségi állam tagállamainak, az ún. regionális államok autonóm területeinek alkotmányjogi helyzete és a helyi-területi önkormányzatoknak. E tanulmányban nem térünk ki részletesen arra, hogy a globalizmus[78] korában az államok közötti hatalommegosztás, illetőleg a nemzetek feletti szuverenitás kérdése is felmerülhet.

A szövetség államok jellemzője, hogy az állami autoritás nem központi szinten koncentrálódik, hanem megoszlik a tagállamok között, amelyek így egyrészt alkotmányos szinten rögzített és bírói kontrollal biztosított[79] szervezeti és hatásköri önállósággal bírnak[80], másrészt részesei – tipikusan a szövetségi elven szervezett kétkamarás parlamentek révén – a szövetségi szintű döntéshozatalnak. Bár a szövetségi szerkezetet nem lehet pusztán az alkotmányos intézményekkel megrajzolni[81], annyi talán mégis elmondható, hogy egy jól kiépített szövetségi rendszer képes lehet egyensúlyi helyzetet teremteni az összállami és tagállami érdekek között.

Sajátos a regionális, azaz a decentralizált unitárius államok helyzete. Az ilyen módon szervezett államokban erős autonómiával rendelkező területek találhatóak, amelyek helyzete hasonló a szövetségi tagállamok helyzetéhez, nagyfokú függetlenséggel rendelkeznek a központi kormányzattal szemben.[82] Meglehetősen nehéz lenne pontosan meghatározni, hogy – az adott állam saját önmeghatározásán túl – mi az a lényeges különbség, amely a regionális államot megkülönbözteti a szövetségi államtól, ennek fejtegetése túlfeszítené e fejezet témáját.

Az önkormányzatiság nem tartozik a klasszikus hatalommegosztás elvéhez, azzal éppen ellentétes, hiszen annak történelmi gyökerei az uralkodó által osztott kiváltságokhoz köthetőek, továbbá nem kötődött hozzá alkotmányjogi értelemben olyan szervezeti és hatásköri autonómia, amely ne a szuverén uralkodó döntésétől függött volna.[83] Ahogy arra utaltam, Constant „municipális” hatalma sem hozott e területen érdemi változást, és bár mégis valahol továbblépett a klasszikus értelemben vett funkcionális hatalommegosztás intézményi elrendezésén, az önkormányzatiság nem válhatott önálló hatalmi tényezővé. Ugyanakkor Sári János utal bizonyos pluralista megközelítésekre, ahol a társadalmi-, gazdasági-, intézményi mozzanatok az önkormányzatok révén egyfajta „közösségi hatalomban” („community power”) egyesülnek, a központi hatalmat befolyásoló, ellensúlyozó tényezővé válnak.[84]

 

V.3.2. A hatalommegosztás dinamikája: politikai értelemben vett hatalommegosztás

 

Már a felvilágosodás gondolkodói az adott történelmi helyzet szerinti társadalmi háttérrel együtt szemlélve alkották meg elméleteiket, tudatosan számoltak a kor politikai összetételével, az egyes hatalmak közötti viszonyokat ennek megfelelően osztották meg;[85] valóságos társadalmi csoportok, rendek politikai érdekei és törekvései húzódtak meg az új hatalmi struktúrák mögött.[86] A felvilágosodás és polgárosodás korától, különösen a népszuverenitás eszméjének elterjedésétől egyre inkább általánossá vált, hogy a közhatalom gyakorlása az egész társadalom ügye. Ebből következően a közhatalom gyakorlása fokozatosan transzparenssé és nyitottá vált. A törvényhozás több évszázados fejlődési folyamat révén a népképviseleti elv terjedésével egyre inkább a társadalmat, ezzel együtt pedig az egyes politikai érdekeket reprezentáló fórum lett. E fejlődési folyamat egyik hozománya a politikai párt, mint társadalmi intézmény, amelynek XXI. századig lezajló fejlődésének eredménye az ún. kartellpártok, vagy más kifejezéssel hivatalos politikusok pártjainak elterjedése lett. E pártok jellemzően elszakadtak az egyes társadalmi csoportoktól, céljuk pedig a minél nagyobb szavazóbázis kiépítése lett.[87] Ahogy arra Takács Albert is rámutatott, a modern tömegpártok monopolizálták a politikai akaratképzést, a parlamentek pedig egyre inkább de facto pártképviseleti intézménnyé váltak.[88] Különösen parlamentáris rendszerek esetén mindez a pártok politikai hatalommegosztásához, a kormányzótöbbséget alkotó párt(ok) és az ellenzékben lévő párt(ok) versengő szembenállásához vezetett.[89] Politikai értelemben az ellenzék a mindenkori kormányzótöbbség féke és ellensúlya,[90] amely – mint valamiféle „minősített kisebbség” – ilyenformában sajátos hatalommegosztási tényező.[91]

A fenti folyamat pedig magával hozta az egyéb érdekegyesületek, érdek-képviseleti csoportok elterjedését, megerősödését is.[92] A párképviselet „fogyatékosságai kezdtek határozott és állandósult formát ölteni”, mindez pedig legitimációs válságot eredményezett. A kezdetben illegális formában kibontakozó jelenség elismert érdekérvényesítési forma lett. Bár a civil érdekérvényesítő formák kialakulása a pártokéval lényegében azonos okokra vezethető vissza, jelentős különbségek vázolhatóak fel: míg a pártok összetett érdekek mentén – egyensúlyozva a különféle részérdekek között – a hatalom megszerzésére, megtartására törekednek, „s éppen ez teszi tevékenységüket sui generis politikai cselekvéssé”, addig a civil érdekcsoportok célja nem a hatalom megszerzése (legfeljebb az államhatalom számukra megfelelő irányú befolyásolására), hanem bizonyos körülhatárolható partikuláris érdekek érvényesítése.[93]

Ha e jelenséghez hozzávesszük az elmúlt évszázadok rohamos gazdasági, valamint információtechnológiai fejlődés eredményeként kialakuló komoly befolyással bíró hatalmi gócokat, látható, hogy az egyes társadalmakban számos az államon kívüli politikai hatalom igényel beleszólást az állami döntéshozatali folyamatokba. E politikai hatalmak azonban nem részesei az állami intézményrendszernek, nincs mögöttük állami legitim kényszer, így a funkcionális hatalommegosztás körében nem tárgyalhatóak.[94]

Visszatérő vita tárgya hazánkban is, hogy az államon kívüli politikai hatalmak milyen módon vegyenek részt az állam döntéshozatali mechanizmusában.[95]

 

 

  1. Közhatalmi egyensúly

 

Ahogy utaltam rá, az állam hatásossága összetett és számos egyedi tényező által befolyásolt fogalom, így nem írható le a tökéletesen működő állam univerzális receptje, de számos a jog- és államtudomány által kimunkált elv és módszer áll a mindenkori alkotmányozók kezében egy megfelelően kiegyensúlyozott mérsékelt állam kialakításához. A világ azonban az államok tekintetében sem statikus, hanem rendkívül bonyolult, folyamatosan változó körülmények összessége, amelyhez az államoknak – és egyidejűleg az állami hatásosság módszereinek – alkalmazkodniuk kell, ehhez pedig igénylik a tudomány támogatását.

[1] Adott társadalom összetétele, gazdaság állapota, fejlődési irányai, népesség műveltségi, vagyoni helyzete, politikához és államhoz való hozzáállása, és így tovább.

[2] Az autoritás fogalma nagyrészt a tekintély, a hatalom, ill. a jogszerű hatalom fogalmaival írható le. Ld. Takács Péter (et al.): Államelmélet, Fejezetek és előadások az állam általános elmélete köréből. Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 2015, 245-249.

[3] A politikai egység megteremtésének két nézőpontját jeleneti meg Carl Schmidt és Rudolf Smend munkássága. Schmidt a konfliktus (barát-ellenség), míg Rudolf Smend a konszenzus oldaláról közelítette meg a társadalmi integrációt. Ld. Takács Péter (2015) i.m. 163-173.

[4] Samu Mihály: Hatalomelmélet, különös tekintettel az államra. Korona Kiadó, Budapest, 2000, 46.

[5] Politikai nemzet: Jogi értelemben alapvetően az állampolgárok összessége, amely az állampolgári jogviszonyon alapul. Az állampolgárság természetével kapcsolatban ld. Bruhács János: Nemzetközi Jog II. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2011, 153-158.

[6] Hatásosságról beszélhetünk közgazdasági értelemben, és mondhatjuk, hogy egy állam akkor hatékony, ha az elérni kívánt cél és az ahhoz szükséges ráfordítás megfelelő arányban van, azaz beáll a költségvetési egyensúly. A hatékonyság elvéről ld. Lőrincz Lajos: A hatékony állam. Magyar Közigazgatás, 2005/8. szám, 449-453.

[7] A közigazgatás hatékonyságáról ld. pl. Lőrincz Lajos: A közigazgatás alapintézményei. HVGORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2010, 80-84.

[8] Kelsen, Hans: Az államelmélet alapvonalai. (ford. Moór Gyula) Bíbor Kiadó, Miskolc, 1997, 31.

[9] Ld. Takács Péter (2015) i.m. 261.; Visegrády Antal: Államtan. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2004. 50.; Szilágyi Péter: Jogi Alaptan.ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2011, 192.

[10] Takács Péter (2015) i.m. 261.; vö. Kelsen i.m. 34, 45-54.

[11] Ld. Takács Péter (2015) i.m. 260-270.

[12] Vö. Simicskó István: A világjárvány és a hibrid hadviselés egyes összefüggései az álhíresztelések terjedésének tükrében. Acta Humana, 2020/2. szám, különösen 40.

[13] A politikai hatalom fogalmához ld. Bihari Mihály: Politológia, A politika és a modern állam, Pártok és ideológiák. Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Budapest, 2013, 277.

[14] A továbbiakban a „közhatalom”, valamint az „államhatalom” fogalmakat a fent leírtaknak megfelelő tartalommal alkalmazom.

[15]  Ld.  Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT: A KRE-DOK ONLINE TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATA 2020 : 1 Paper: Jogtudományi tanulmányok 2., (2020), 8.

[16] Leginkább a demokratikus legitimációval rendelkező népképviseleti törvényhozó szerveken keresztül.

[17]Egy köztársaságban nagyon fontos, hogy a társadalmat ne csupán a vezetők zsarnoksága ellen oltalmazzák, hanem hogy a társadalom egyik részének is védelmet nyújtsanak a másik rész igazságtalan eljárásával szemben. […] Ha a többséget valamilyen közös érdek egyesíti, akkor a kisebbség jogai nem lesznek biztonságban.” Madison, James, in. Hamilton, Alexander (et al.): A föderalista, Értekezések az amerikai alkotmányról.(ford. Balabán Péter) Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998, 383.

[18] Bibó István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most. In Válogatott tanulmányok. Második kötet, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, 371.

[19] Ld. Rousseau, Jean-Jacques: Társadalmi szerződés vagy a politikai jogtudomány alapelvei. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest-Kolozsvár, 2001, I. Könyv, VI-VII. fejezet

[20] Takács Péter (2015) i.m. 297.

[21] Ld. Rousseau i.m., I. Könyv, IV. fejezet

[22] Ld. Rousseau i.m., I. Könyv, VI. fejezet

[23] „Vagy meg kell akadályozni, hogy egy többségben lévő csoportban egyidejűleg egyazon szenvedély vagy érdek váljék uralkodóvá, vagy pedig azt kell lehetetlenné tenni, hogy a többség, amelyben együtt jelentkezik az ilyen indulat vagy érdek, létszámánál és helyi körülményeinél fogva elnyomó praktikákat tudjon összehangolni és véghez vinni.” Madison, James, in Hamilton i.m., 96.

[24] Az állami hatalom az államhatalomból a hatalommegosztás révén részesülő hatalom.

[25] A legitimáció mibenléte az államtudományok egyik alapvető kérdésköre, amely egy többdimenziós, komplex, dinamikusan változó jelenség. Ld. erről pl. Boda Zsolt: Legitimitás, bizalom, együttműködés. Kollektív cselekvés a politikában. Argumentum, MTA TKPI, Budapest, 2013. 67-96. o.

[26] Pl. Egyesült Királyság, Magyarország, Németország, Ausztria, stb.

[27] Mintaállama Franciaország.

[28] Pl. Amerikai Egyesült Államok, Brazília, Törökország, stb.

[29] Előfordulhat a törvényhozás tagjainak eltérő időközönkénti, ún. rotációs rendszerben történő választása; klasszikus mintapélda az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa.

[30] A kétkamarás parlamentek, valamint a félprezidenciális rendszerek esete.

[31] Az arányos (proporcionális) választási rendszerek célja a törvényhozás összetételének a társadalom politikai összetételéhez történő igazítása, ezáltal annak legitimitásának erősítése, szemben a többségi választási rendszerrel (ahol a „győztes mindent visz”), ahol a cél a társadalom többségének támogatását bíró politikai erő hatékony és gyors döntéshozatali képességének biztosítása. Mivel a teljesen arányos választási rendszerek egy erősen megosztott társadalomban ellehetetleníthetik a legfőbb döntéshozatalt, a többségi rendszerek pedig a kisebbségi érdekek döntéshozatalból való kizárásához vezetnek, az államtudomány a vegyes választási rendszerek kialakítása felé fordult, annak érdekében, hogy a legitimitás és a hatékonyság egyensúlyi helyzetét megteremtsék.

[32] Tipikusan a parlamentáris rendszerek esetén.

[33] Trócsányi László és Schanda Balázs (szerk.): Bevezetés az alkotmányjogba, Az Alaptörvény és Magyarország Alkotmányos intézményei.HVGORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2015, 72.

[34] Lőrincz Lajos (2010) i.m. 78.

[35] Ehhez a legfontosabb alkotmányjogi eszköz az általános és egyenlő választójog.

[36] Trócsányi Lászó: Az alkotmányozás dilemmái, Alkotmányos identitás és európai integráció. HVGORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2014, 24.

[37] Horváth Barna: Jogszociológia, A jog társadalom- és történelemelméletének problémái. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 269.

[38] Horváth i.m., 272.

[39] Horváth i.m., 262.

[40] Horváth i.m., 263.

[41] Horváth i.m., 265.

[42] Horváth i.m., 264-267.

[43] Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam, Antológia a Rule of Law és a Rechtsstaat irodalmának köréből. Budapest, 1995, 12-13.

[44] Földi András: Összehasonlító jogtörténet. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014, 181.

[45] Takács Albert: A hatalommegosztás elve az alkotmányos értékek rendszerében. Pro Publico Bono, I. Különszám, 2011/25.

[46] Tamás András: A jogállam közigazgatásának „fejlődése”: Közigazgatásból magánüzlet. Istum, Aequum, Salutare, 2009/3. szám, 60.

[47] Dicey, Alber Venn: A jog uralma. In Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam. Antológia a Rule of Law és a Rechtsstaat irodalmának köréből. Budapest, 1995, 28-29.

[48] Ld. bővebben Kovács Virág: Egy jogász, aki nyomot hagyott. Edward Coke a rule of law-ról, a bírói függetlenségről és a parlamenti szabadságjogokról. In Chronowski Nóra [et al.] (szerk.): A szabadságszerető embernek. Liber Amicorum, István Kukorelli. Gondolat Kiadó, Budapest, 2017, 270.

[49] Földi András (2014) i.m. 182.

[50] Uo.

[51] Tóth J. Zoltán: A jogállamiság tartalma. Jogtudományi Közlöny, 2019/5. szám, 199.

[52] Gyenge Zoltán: A jogállamiság erkölcsi alapjai – legalitás versus moralitás. In Tanulmánykötet „Jog, erkölcs, etika” konferencia. Igazságügyi Szolgálatok Jogakadémiája. Igazságügyi Minisztérium, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2017, 23.

[53] Tóth J. Zoltán (2019) i.m. 212.

[54] Varga Zs. András: Eszményből bálvány? A joguralom dogmatikája. Századvég Kiadó, Budapest, 2015, 56.

[55] Mohl, Robert von: Jogállam. In Takács Péter (szerk.): Joguralom és jogállam. Antológia a Rule of Law és a Rechtsstaat irodalmának köréből. Budapest, 1995, 34-36.

[56] Varga Zs. András (2015) i.m. 43.

[57] Varga Zs. András: A jogállam-paradigma intézményesülése. In Csink Lóránt és Schanda Balázs (szerk.): Összehasonlító módszer az alkotmányjogban. Pázmány Press, Budapest, 2017, 86.

[58] Uo. 91.

[59] Bibó István (1986) i.m. 378.; Sári János: A hatalommegosztás történelmi dimenziói és mai értelme, avagy az alkotmányos rendszerek belső logikája. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, i.m. 10.

[60] Ahogy arra hivatkozni szokás: „checks and balances” elv. A szakirodalomban egyaránt találkozhatunk a „fékek és egyensúlyok”, valamint a „fékek és ellensúlyok” fordításokkal. Álláspontom szerint e körben mindkét kifejezés elfogadható, ugyanakkor számomra az „egyensúlyok” jobban kifejezi a rendszer célját, azaz a kiegyensúlyozott hatalomgyakorlás igényét. Vö. Cservák Csaba: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései az Alaptörvényt követően. ProFutoro, 2015/2. szám, 2015, 26., Varga Zs. András (2015) i.m. 9., Csink Lóránt: Hatalmi ágak elválasztása. In Csink Lóránt (et al.) (szerk.): A magyar közjog alapintézményei. Pázmány Press, Budapest, 2020, 422. Az Egyesült Államok alkotmányával kialakított rendszer – ahogy arra Sári János rávilágított – nem titkolt célja volt, hogy az államhatalmi szerveket függetlenítse a társadalmi-, illetve politikai változásoktól, mentesítve így az intézményeket a politikai radikalizációtól. [Ld. SÁRI (1995) i.m. 42-46.]

[61] Elsősorban nem az elvet magát – főleg nem annak tartalmát – kell normatív rögzíteni, deklarálni, hanem olyan rendszert kell kiépíteni, amelyben azáltal érvényesül a hatalommegosztás, hogy a törvényes rend nem engedi az egyoldalú politikai dominanciát és ahol az államhatalmak a normatív rögzített funkcióik és hatásköreik közé kényszerülnek. Vö. Sári János (1995) i.m. 9-12.; Takács Albert: A hatalommegosztás elvének alkotmányelméleti értelmezése. In Mezey Barna (szerk.): Hatalommegosztás és jogállamiság. Osiris Kiadó, Budapest, 1998, 99-103. Takács Albert a következőképpen fogalmazott: „A hatalommegosztás elvének nincs más normativitása, mint amit az alkotmány kompetenciája teljesen kifejez.”[Takács Albert (1998) i.m. 101.]

[62] Kavanagh, Alieen: The Constituional Separation of Powers. In Dyzenhaus, David – Thorburn, Malcolm (edit): Constitutional Law. Oxford University Press, Oxford, 2016, 221.

[63] Barber, N. W.: The Principles of Constitutionalism. Oxford University Press, Oxford, 2018, 52.

[64] Cservák Csaba (2015) i.m. 28.

[65] Csink Lóránt azt a felfogást, ahol a közhatalom gyakorlásának szerkezetét az alkotmányjog klasszikus szféráján kívüli jelenségek figyelembevételével együtt vizsgálják, ún. komplex hatalommegosztásnak nevezi. ld. Csink Lóránt (2020) i.m. 414-415.

[66] Takács Albert a hatalommegosztás elvének normativitását vizsgálva hívta fel a figyelmet az új „principátusok” veszélyére. Takács Albert (1998) i.m. 130.

[67] Cservák Csaba (2015) i.m. 28.

[68] Ld. Sári János (1995) i.m. 17-21.; Takács Albert (2011) i.m.; Csink (2020) i.m. 400.

[69] Takács Albert ugyanakkor azon az állásponton van, hogy a „történeti analógiák ilyenfajta keresése azonban éppen a gyakorlati jelentőséget lúgozza ki a hatalommegosztás alkotmányos követelményéből, nem is beszélve a történelmietlenségükből fakadó elméleti problémákról”. Itt felhívja a figyelmet, hogy az antik világ a „hatalommegosztás különböző elveiben és alanyainak megkülönböztetésében a politikai erény megvalósulásának módját és kiteljesedésének biztosítékát látták”, míg a felvilágosodással kidolgozott modernt hatalommegosztás a „mérsékelt” államhatalom kiépítését célozza. Takács Albert (2011) i.m., 20.

[70] Arisztotelész: Politika. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984, 200.

[71] Sári (1995) i.m. 151.

[72] Takács Albert (1998) i.m. 113.; Sári János: Elméleti megfontolások a kormány alkotmányos helyzetének szabályozásához. In Tóth Károly (szerk.): Emlékkönyv dr. Szentpéteri István egyetemi tanár születésének 70. évfordulójára. József Attila Tudományegyetem ÁJK, Szeged, 1996, 541.

[73] Takács Albert (1998) i.m. 113.

[74] Ld. erről részletesen Takács Albert (1998) i.m. V. rész, 113-122.

[75] Lőrincz Lajos (2010) i.m.

[76] Hazánkban ilyenek az önálló szabályozó szervek, valamint a – szervezeti formáját tekintve is speciális – Magyar Nemzeti Bank, de ilyen pl. a jogirodalomban is sokszor hivatkozott Federal Trade Commission az Egyesült Államokban.

[77] Ld. Uo. 127-129.

[78] Ld. ehhez  Simicskó István: A globalizáció társadalmi kihívásai, Jogelméleti szemle, 21 : 4,  (2020), 112-116.

[79] Sári János (1995) i.m. 242.

[80] Trócsányi-Schanda i.m., 96.

[81] Ld. Sári János (1995) i.m., XIV. fejezet 2. pont

[82] Pl. Spanyolország, Olaszország, Egyesült Királyság. Ld. pl. Téglási András (szerk.): Az állam szervezete. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018, 29.

[83] Sári János (1995) i.m. 235.

[84] Ld. Uo. XIV. fejezet 1. pont

[85] Uo. 33. 40.

[86] Takács Albert (1998) i.m. 95.

[87] Pokol Béla: Politikaelmélet. Századvég Kiadó, Budapest, 2006, 104.

[88] Ld. Takács Albert (1998) i.m. 106-108.

[89] Uo. 109.

[90] Ld. Kukorelli István: Az alkotmányozás évtizede. Korona Kiadó, Budapest, 1995, 137. o.; Bihari Mihály: (2013) i.m. 406. o.; Cservák Csaba: A népakarattól az állami döntésig. Dialóg Campus, Budapest, 2018, 96. o.

[91] Smuk Péter: Az Országgyűlés hatáskörgyakorlása az Alaptörvény hatalommegosztási rendszerében. Iustum Aequum Salutare, 2016/4. szám, 81. o.

[92] Ld. Pokol Béla (2006) i.m. VII. fejezet

[93] Ld. Takács Albert (1998) i.m. 123-126.

[94] Cservák Csaba felvetette, hogy érdemes lenne a „hatalmi ág” és „az uralmi ág”, esetleg a „de iure” és a „de facto” hatalmi ág fogalmának elhatárolása attól függően, hogy az adott politikai hatalom részesedik-e az államhatalomból, azaz mögötte áll-e az állami legitim kényszer eszköze [Cservák Csaba (2015) i.m. 32.]. A „közhatalom” és az „államhatalom” fent leírt elhatárolása szintén azt a célt szolgálja, hogy a közhatalom gyakorlása dinamikájában is vizsgálható legyen.

[95] Elegendő-e, ha az államon kívüli politikai tényezők kívülről befolyásolják az államot (pl. Tölgyessy Péter: Országgyűlés és választójog. InKilényi Géza (szerk.): Alkotmányjogi Füzetek, Parlament és választás. Építésgazdasági és Szervezési Intézet, Pécs, 1989, 26-29.), vagy szükséges-e társadalmi érdekegyeztetések, vagy akár egy korporáció elvén is alapuló második országgyűlési kamara révén (pl. Salamon László: Az egykamarás és kétkamarás parlament kérdése az Alkotmány-előkészítő eseti bizottság munkájának fényében. In Téglási András (szerk.): Szükség van-e a kétkamarás parlamentre az új Alkotmányban? Országgyűlés Alkotmányügyi, Igazságügyi és Ügyrendi Bizottsága, Budapest, 2011. 77.) formálisan is az állami döntéshozatal részévé tenni őket.

Holló Róbert: A „vadállati jogok” újszerű megközelítésben

  1. Bevezetés és tudománynépszerűsítés

A kutatási témám az alapjogvédelemhez és annak biztosításának intézményes formáihoz kapcsolódik, méghozzá országokat és kultúrákat összehasonlító módon. Mivel nekem vannak családi és egyéb tanulmányi kötődéseim az Egyesült Államokban, azon belül is a világ egyik neves egyeteméhez, jogi képzést folytató intézményéhez, így beszámolóm témájául egy olyan új jogterület-kezdeményt, és azok élharcosainak a bemutatását választottam, amelynek és akiknek az az egyetem adott először helyet intézményes szinten.

Ez a terület ma még nem tartozik a klasszikusan bevett jogágak közé, sőt viták vannak abból, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága., A tény, hogy a Harvard Law School helyet adott neki, mindenképp indikátor abban a tekintetben, hogy anélkül, hogy egy pillantást sem vetnénk rá, nem lehet mellette elmenni. Ha mégsem tud megerősödni, akkor is mindenképp egy érdekes foltja lesz a jogvédelemnek, a környezetvédelemnek, ha pedig követőkre és támogatókra talál, és kodifikálásra kerül, akkor elmondható, hogy a kezdetektől figyelemmel kisértük az új jogág megszületését!

Írásom célja a tudománynépszerűsítés, aminek két elemi előfeltétele van: „a kifejtett álláspont, közvetített információ tartalmi helytállósága, illetve annak érthetősége.”[1], szükséges meghatározni, hogy van-e helytállósága és elérhetősége a népszerűsítendő területnek. Az elérhetőségre már utaltam, amikor az azt befogadó intézményt említettem, de emellett számos cikk, publikáció, vitaanyag szól a területről, valamint konferenciák is rendszeresen szerveződnek a témában.

Jonathan Lovvorn, a Harvard Law School oktatója szerint a bolygó és lakosságának az éghajlati katasztrófától való megmentése a világ élőlényeinek egyik legsebezhetőbb populációjával, az állatokkal, vadállatokkal kezdődik.

Szerint szinte nincs a világnak olyan pontja, ahol az élőlények ne lennének kitéve valamilyen környezeti-, gazdasági-, vagy politikai helyzetből fakadó veszélynek. Lovvorn, a a harvardi oktatói munkája mellett még a Humane Society of the United States[2]-nek (az Egyesült Államok állatvédelmi és állatjóléti szervezete) a peres ügyekkel foglalkozó divíziójának a vezetője és alelnöke.

A környezetpusztítás és az azt eredményező éghajlatváltozás tekintetében azt láthatjuk, hogy azokban az országokban ölt hatalmas méretet a vadon élő állatok kihasználása és veszélyeztetése, megsemmisítése, ahol az emberi közösségek és kultúrák kizsákmányolása, veszélyeztetése vagy megsemmisítése érhető tette. Sokat tanulhatunk saját, emberi társadalmi és jogi problémáinkról, ha párhuzamban vizsgáljuk azt a vadon élő állatokkal kapcsolatos jogi problémákkal.

 

  1. Forradalmi gondolatok és jogi alapkérdések

Mindannyian ismerjük a jogképesség és jogalanyiság fogalmát, amit jelenleg csak az emberre, vagyis egy humanoid jellegű élőlényre vonatkoztatva tudunk értelmezni.[3] Viszont a biológusok már régóta állítják, hogy az ember nem más, mint egy állatfaj a sokmillió közül, ami képes volt városokat építeni, és meglehetős sikerrel átalakítania a környezetét.

Manapság a nem-humanoid élőlényeket jogi dolgoknak tekintik szinte minden államilag működtetett jogrendszerven és joghatóság alatt, egyszerűbben szólva: vagyonként kezelik őket. Nincs joguk, kizárólag a jogok tárgyaként szolgálhatnak. Például, egy tengeri akváriumnak joga van az orcájának birtoklására, fogva tartására és nyereségszerzés céljából olyan dolgokra való kényszerítésére, ami egy humanoid esetében elképzelhetetlen módon és égbekiáltóan jogellenes volna.

Mivel az állatoknak nincs joguk és személyiségük, rendkívül nehéz az érdekeik bíróságon történő előmozdítása.[4]Általában az érdekeik bírósági előmozdításának egyetlen módja közvetett érvek mentén történhet, vagyis a humanoid érdekeket meghivatkoznak az eset alapjául szolgáló természetre. Egy különösen obszcén, de amúgy valós példát hozva, az állatjóléti törvények érvényesítése érdekében az állatvédőknek gyakran azt be kell mutatniuk, hogy valamely humanoid felperesnek „esztétikai érdeke”, – pl. egy afrikai szafari túra esetén- az, hogy az állatok boldognak és egészségesek látszanak, igazolja a bírósági döntést, hogy az állatok vadászatát, kihasználását, a velük szemben tanúsított kegyetlen magatartást orvosolni és betiltani kell.

Más szavakkal: a jelenlegi jogi keretek között az állat érdeke, hogy élőhelyéről ne szakítsák ki, ne tarták fogva, ne kényszerítsék bizonyos magatartásokra, vagy szimplán ne kínozzák meg, nem mindig elégséges indok ahhoz, hogy az állam, vagy a hatóság ennek megakadályozására hivatalból lépjen.

Az a tény, hogy az állatok alapvető érdekeit tipikusan csak ezek a közvetett és törékeny érvek védik, azt jelenti, hogy az érdekeiket általában nem védik. A vadállatok védelmében érdekében indított pereket sok esetben olyan, az állatok tekintetében irreleváns érvek alapján nyerik meg vagy veszítik el, mint például az, hogy a perbe fogott humanoidnak okoz-e anyagi vesztséget a tevékenység abbahagyása, vagy a pert kezdeményező felperesnek milyen érzelmi megrázkódtatást okozott amikor látta a cirkuszi állatot előadás közben.

Az állatok jogáért harcolók szerint az uralkodó jogrendszerek katasztrofálisak a nem-humanoid élőlények számára.

Létezik a fajizmus („Speciesism”) irányzata, ami szerint helytelen, ha azonos érdekek jogosságát az alapján különböztetjük meg, hogy az érdekek igénylői milyen fajhoz tartoznak.[5] Persze ez a fajizmus nagyon könnyen vitatható, mert a bánásmódbeli különbségeknek racionálisan meghatározott és morálisan releváns karakterisztikákhoz kell(ene) kapcsolódnia, de ha egy humanoidnak alkotmányos alapjoga a magánélethez való jog, hogy lakhelyén ne zaklassák, akkor egy nem-humanoid esetében ez miért nem gyakorolható?

A vadállatokkal foglalkozó jogteoretikusok véleménye[6] az, hogy a humanoid társadalomnak a vadállatokkal szembeni jogi kötelezettségeinek a következőknek kell lenniük: (1) a lehető legnagyobb mértékig háborítatlanul hagyni őket, és (2) jogvédelemmel látni el őket ennek megsértése esetén. Ez azt jelentené, hogy ha a vadállatokat valamilyen jogalanyisággal ruháznánk fel, annak a célja a (1) fogva tartás, kínzás és nem élelemszerzési célból való vadászatuk tilalma, és (2) a fogságban tartott állatok z állatkertekből, akváriumokból, laboratóriumokból stb. áthelyezése ideiglenes menedékhelyekre (sanctuaries), ahol életük hátralévő részében élhetnének, vagy (3) ha szabadon engedhetőek, akkor visszatérhetnének a vadonba.

  1. Ellenérvek és ellentmondások

A legnyilvánvalóbb ellentmondás a szuverenitással összefüggő kérdés. Az ember, mint jogalany és jogképes személy rendelkezik szuverenitással, vagyis szuverén abban a tekintetben, hogy kizárhatja a magánéletéből a zavaró tényezőket: becsukja a kaput, bezárja az ajtót, és rendőrséghez fordulhat, ha az otthonába valaki tolvajlás céljából behatol. Ha a vadállaltokat felruháznánk valamiféle jogalanyisággal, akkor a szarvasok ugyanolyan szuverenitásra alapozott követeléssel rendelkeznének a farkasokkal szemben, amikor azok behatolnak a területükre, mint amikor azt az emberek teszik. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez nem járható út. A javasolt út, az egyfajta humanoidok és nem-humanoidok közötti áldichotómia elfogadása, amely a világot a „mi” (humanoid) és „ők” (nem-humanoid) részre osztja fel.[7] Persze ennek a megközelítésnek az alapvető problémája az, hogy ismét elfogadja tükrözi a fajtisztaságra alapuló gondolkodást és elkülönítést. Nem világos, hogy a szuverenitásnak van-e értelme egy ilyen közösség szempontjából.

 

  1. Konklúzió

Annak a gondolatnak, hogy a vadállatok és az emberek mind egy-egy egyesített közösség részét képezik akár még alapja is lehet, de ez pont úgy egyértelműsíti az emberek és az összes többi állat közötti szétválasztás káros fogalmát, mint eddig bármikor az emberiség történelme folyamán attól a ponttól kezdve, amikor valahol a homo erectus és homo sapiens között a „homo” elkezdett magára úgy gondolni, mint a többi teremtménytől különálló, magasabb szintű élőlényre.

Természetesen a természetben számos példa van az együttműködésre és a szimbiózisra a két csoport között, de éppen annyi versengő, parazita és valamelyik fél számára halálos példa is említhető.

Lehet, hogy az egész jogi teórián való gondolkodásnak annyi értelme van csak, hogy milliomodszor is felismerjük, hogy olyan közösséget alkotunk, amely háborúban áll egymással és önmagával, de ugyanakkor egymás és önmaga segítségre is szorul.

Noha ezek a jogok a közeli jövőben biztos, hogy nem kerülnek megadásra, de ezeket valamilyen módon még pozitív jog nélkül is garantálni igazán emberi cselekedet lenne. Rövid távon a vadvilággal, a vadállatokkal kapcsolatban óvatosan kell cselekednünk, és erőforrásokat kell fordítanunk a vadon élő állatok óriási szenvedéseinek csökkentésére szolgáló módszerek kutatására, hogy egy nap elkezdhessünk az olyan nagyszabású változtatásokat, amelyek közvetlenül megbízhatóan és átfogóan javítják a vadon élő állatok életét, közvetetten pedig a miénket is. Ebben, mi humanoidok tudunk cselekedni, tehát érdemes gondolkodni!

[1] Rixer Ádám: A közigazgatási jogtudomány, mint népszerű tudomány

[2] https://www.humanesociety.org/ (letöltés ideje: 2021.11.05.)

[3] Kymlicka, W., & Donaldson, S. (2011). Zoopolis: A Political Theory of Animal Rights. Oxford University Press Oxford.

[4] Még akkor is, ha sokan a családhoz tartozó „rokonnak” tartják őket. Vö. Simicskó István: A családhoz tartozó (Canis Lupus Familiaris) : Gondolatok a kutyáról, Budapest, Magyarország : Magyar Mercurius (2020)

[5] Jay Shooster: Justice for All: Including Animal Rights in Social Justice Activism

[6] Project, T. B. (n.d.). The Bridge: Critical Theory: Critique of Rights. Retrieved June 30, 2017, from https://cyber.harvard.edu/bridge/CriticalTheory/rights.htm (letöltés ideje: 2021.11.05.)

[7] The argument from species overlap – Animal Ethics. (n.d.). Retrieved June 30, 2017, from http://www.animal-ethics.org/argument-species-overlap/ (letöltés ideje: 2021.11.05.)

Rimaszécsi János: A bírósághoz fordulás joga, mint alkotmányos alapjog

  1. A bírósághoz fordulás alkotmányos alapjog meghatározása

Magyarország Alaptörvénye XXVIII. cikkének (1) bekezdése alapján „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el”.

A hivatkozott bekezdésből levezethető, hogy a bírósághoz fordulás Alaptörvényből eredő alapjognak több fogalmi összetevője is van. Megjelenik egyrészről: a vádemelés, mint az állami büntetőhatalom érvényesítése, valamint ezen felül; a „per”, amelyben a jogok és kötelezettségek elbírálása; törvény által felállított független és pártatlan bíróság útján történik; tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül.

Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a 2012 előtt meghozott vonatkozó alkotmánybírósági határozatokat hatályon kívül helyezték, de felhasználásukat az Alkotmánybíróság megerősítette, tehát azok továbbra is sorvezetőként szolgálnak a jogalkalmazás számára.

Az AB a 2/2017. (II. 10.) AB határozatában a következőképpen foglalta össze a tisztességes eljáráshoz való jog lényegéről kialakított álláspontját: a „tisztességes eljárás (fair trial) olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek a figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás méltánytalan vagy igazságtalan, avagy nem tisztességes [6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 95.]. A tisztességes eljáráshoz való jog olyan abszolút jog, amellyel szemben nem létezik mérlegelhető más alapvető jog vagy alkotmányos cél, mert már maga is mérlegelés eredménye [14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH 2004, 241, 266.]. A tisztességes eljáráshoz való jog több garanciális szabályból áll. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljáráshoz való jog részjogosítványai különösen: a bírósághoz fordulás joga, a tárgyalás igazságossága, a tárgyalás nyilvánosságának és a bírói döntés nyilvános kihirdetésének a követelménye, a törvény által létrehozott bíróság, a bírói függetlenség és a pártatlanság kívánalma, továbbá az észszerű határidőn belüli elbírálás követelménye. A szabály de facto nem állapítja meg, de az Alkotmánybíróság értelmezése szerint része a tisztességes eljárásnak az is, hogy az eljárásban biztosítva legyen a fegyverek egyenlősége {22/2014. (VII. 15.) AB határozat, Indokolás [49]}” (Indokolás [45]–[53]).

Mindebből az következik, hogy ha az alaptörvényi fogalom bármelyik rész-eleme is hiányzik, a bírósághoz fordulás joga alapvetően sérül.

Fontos kiemelni, hogy az Alaptörvény a bírósághoz fordulás jogának fogalmi tartalmi elemeit nemzetközi emberi jogi szerződések tartalmából kiindulva határozza meg[1]. Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. cikke is a „tisztességes” eljárás követelményét fogalmazza meg, figyelemmel az ésszerű időn belül történő elbírálás követelményére.

„A cikk alapján tehát az igazságosság helyett a tisztességes eljárás követelménye érvényesül, amely az Alkotmánybíróság álláspontja szerint olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás méltánytalan vagy igazságtalan, avagy nem tisztességes.” [6/1998. (III. 11.) AB határozat]

 

„A tisztességes eljárásnak az egyezmény- és alkotmányszövegekben nem nevesített, de általánosan és nem vitatottan elismert eleme a fegyverek egyenlősége, amely a büntetőeljárásban azt biztosítja, hogy a vádnak és a védelemnek egyenlő esélye és alkalma legyen arra, hogy a tény- és jogkérdésekben véleményt formálhasson és állást foglalhasson. A fegyverek egyenlősége nem minden esetben jelenti a vád és a védelem jogosítványainak teljes azonosságát, de mindenképpen megköveteli, hogy a védelem a váddal összevethető súlyú jogosítványokkal rendelkezzen.

 

A fegyverek egyenlőségének egyik feltétele (és a nemzetközi szervek esetjogában is leginkább kimunkált területe) a felek mindegyikének személyes jelenléte az eljárási cselekmények során, illetve egyes eljárási szereplők (például szakértők) megtartása semleges pozícióban. A másik feltétel, hogy az ügyben releváns adatokat a vád, illetve a terhelt és a védő ugyanolyan teljességben és mélységben ismerhessék meg. Itt érintkezik a fair trial elve a védelemhez való jog hatékonyságának és a védelemre való felkészülés kellő idejének és eszközeinek követelményével.” [6/1998. (III. 11.) AB határozat]

 

A bírósághoz fordulás jogának objektív közjogi oldala a bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységének monopóliuma. Ezen monopólium alól természetesen a választottbírósági eljárás alá történő önkéntes alávetés sem teremt kivételt, hiszen törvényben meghatározott esetekben az állami bíróság a választottbíróság ítéletét is megsemmisítheti.[2] A bírósághoz fordulás jogának alanyi és intézményi oldalát az Alkotmánybíróság is tárgyalta, amikor a jegyző quasi-bíráskodási jogkörének alkotmányosságát vizsgálta, mind az igazságszolgáltatás kizárólag bíróságok útján, mind a bírósághoz fordulás joga tekintetében. [71/2002. (XII. 17.) AB határozat].

Fontos azonban kiemelni, hogy a bírósághoz fordulás joga nem tekinthető korlátozhatatlan alapjognak, hiszen mind az aktív, mind pedig a passzív perbeli legitimáció tárgyában számos eljárásjogi akadályt szabályozhatnak a törvények Az Alkotmánybíróság is rámutatott, hogy csak formalizált eljárás szabályainak követésével keletkezhet érvényes jogszabály, csak az eljárási normák betartásával működnek alkotmányosan a jogintézmények. A formalizált eljárás körébe tartoznak például a jogorvoslat szabályai vagy a jogerő intézménye, hiszen az alaki és anyagi jogerőként való pontos meghatározottsága a jogállamiság részeként alkotmányos követelmény. [9/1992. (I. 30.) AB határozat].

A bírósághoz fordulás joga azonban magában foglalja azt a lehetőséget is, hogy a személy ne forduljon bírósághoz. Bírósághoz fordulásra kötelezni senkit sem lehet. Ezt a kérdéskört vizsgálta az Alkotmánybíróság és megállapította, hogy „a tisztességes eljáráshoz fűződő jog a jogvitában érdekelt fél alkotmányos joga arra, hogy ügyét bíróság elé vigye – hasonlóan a többi szabadságjoghoz -, magában foglalja ugyanis annak szabadságát, hogy e jogával ne éljen.” [9/1992. (I. 30.) AB határozat]

 

Az Alkotmánybíróság töretlen joggyakorlata értelmében a bírósághoz fordulás alkotmányos alapjoga a közigazgatási tárgyú perekre is alkalmazható és alkalmazandó.  [39/1997. (VII. 1.) AB határozat].

 

Szintén a tisztességes eljárás követelménye a tárgyalás nyilvánosságának biztosítása is, amely csak törvényben meghatározott esetekben korlátozható. Az eljáró bíróság az ítéletet akkor is nyilvánosan köteles kihirdetni, ha a tárgyalásról a nyilvánosságot kizárta [58/1995. (IX. 15.) AB határozat].

 

A nyilvánosság kérdésköréhez kapcsolódik a különböző médiumok tárgyaláson történő jelenléte és felvétel készítési jogosultsága is. Fontos, hogy ezen jogosultság azonban sem a Pp.-ben, sem pedig a Be.-ben nem korlátlan, ugyanis a felvétel készítésének joga valamennyi esetben előzetes bírói engedélyhez kötött.

Szintén nemzetközi szerződések tartalmazzák a jogorvoslathoz való jogot is, amelynek értelmében mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti[3].

A jogorvoslathoz való jog értelmezése kapcsán az Alkotmánybíróság számos határozatában kifejezésre jutatta, hogy a jogorvoslathoz való jog csak akkor érvényesül teljes egészében és maradéktalanul, ha a fellebbviteli fórumnak érdemi jogosítványai vannak az alapeljárás vizsgálatára és az abban meghozott döntés módosítására.

 

Szintén a jogorvoslathoz való joggal összefüggésben fejtette ki az Alkotmánybíróság, hogy „A jogorvoslathoz való jog az Alkotmánybíróság értelmezésében az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez vagy ugyanazon szervezeten belüli magasabb fórumhoz fordulás lehetősége. Ugyanakkor az ilyen felülvizsgálatot nem biztosító jogorvoslat nem feltétlenül alkotmányellenes a nem érdemi, nem ügydöntő határozatok esetén.” [5/1992. (I. 23.) AB határozat]

A jogorvoslathoz való jog az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában is felmerül: „A jogorvoslathoz való jog azonban egyfelől nem azonos a bírósághoz fordulás jogával, másrészt nem jelent korlátozhatatlan jogot. Ekként ez alapján az állam nem köteles fellebbviteli bíróságok felállítására” [Emberi Jogok Európai Bírósága, Delcour-ügy].

 

„A jog az állami, hatósági döntések esetében biztosítja a jogorvoslatot és nem terjed ki a nem hatósági jellegűekre, mint a munkáltatói, tulajdonosi vagy más döntésekre.” [22/1995. (III. 31.) AB határozat]

 

A 2012 utáni döntések köréből kiemelendő a 3150/2017. (VI. 14.) és a 33/2017. (XII.6.) AB határozatok.Az Alkotmánybíróság a 3150/2017. (VI. 14.) AB határozatában állást foglalt a jogorvoslathoz való jog és a bírósághoz fordulás jogának egymáshoz való viszonyával kapcsolatban is.

E határozatában megállapította, hogy „a jogorvoslathoz való jog nem azonos a bírósághoz fordulás jogával. Ez önmagában nézve kétségtelen, az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a jogorvoslathoz való jog nem jelenti szükségképpen a bírósághoz fordulás jogának biztosítását, azaz nem feltétlenül kell biztosítani a bírói utat. […] A jogorvoslat szükségképpeni eleme ugyanis annak hatékonysága, ez következik az Alkotmánybíróság több évtizedes – az Alaptörvény változatlan szabályozására tekintettel továbbra is irányadó – gyakorlatából és a nemzetközi egyezmények (különös tekintettel az Emberi Jogok Európai Egyezménye 13. cikkére) által felállított követelményekből egyaránt (Indokolás [14])[4].

A legfrissebb vonatkozó döntések közül kiemelendő a 24/2018. (XII. 28.) AB határozat, amely rámutatott arra, hogy „Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésének értelmezése során számos, a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog tartalmát kitöltő ún. részjogosítványt nevesített már. Ezek különösen: a bírósághoz fordulás joga, a tárgyalás igazságossága (ami nem garantálja a döntés igazságosságát), a tárgyalás nyilvánosságának és a bírói döntés nyilvános kihirdetésének a követelménye, a törvény által létrehozott bíróság, a bírói függetlenség és pártatlanság követelménye, továbbá az észszerű időn belüli elbírálás. Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint a tisztességes bírósági eljárás része az is, hogy az eljárásban biztosítva legyen a fegyverek egyenlősége {lásd: 22/2014. (VII. 15.) AB határozat, Indokolás [49]}. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint amíg az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése szerinti tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő jog abszolút, azaz korlátozhatatlan, addig az egyes részjogosultságok más alapjogok vagy alaptörvényi értékek viszonylatában a szükségesség/arányosság kritériumrendszerében érvényesülnek {3223/2018. (VII. 2.) AB határozat, Indokolás [27]}, azaz azok korlátozása adott esetben lehetséges [17].

A tisztességes bírósági eljáráshoz való jog részét képező bírósághoz fordulás joga nem egyszerűen azt jelenti, hogy valaki kérelemmel fordulhat a bírósághoz, és ezzel megindíthatja a bírósági eljárást, ha valamely joga vagy kötelezettsége vitássá válik, hanem hogy a jogvitát a bíróság érdemben bírálja el, és arról érdemben, végrehajtható határozatával, végérvényesen döntsön {3124/2015. (VII. 9.) AB határozat, Indokolás [35]}. A 36/2014. (XII. 18.) AB határozat ezzel összefüggésben visszautalt az 59/1993. (XI. 29.) AB határozatra is, miszerint „[a] bírósághoz való fordulás alapvető joga nemcsak a beadványok előterjesztésének jogára szorítkozik, hanem a bírósági eljárásban a fél pozícióját biztosítja a személyeknek. A személyek alanyai, alakítói és nem tárgyai, »elszenvedői« a bírósági eljárásnak. Alkotmányban biztosított joguk van arra, hogy a bíróság az eljárásba vitt jogaikat és kötelességeiket elbírálja (s ne csak az ezeket tartalmazó beadványról mondjon véleményt), és arra is, hogy lehetőséget kapjanak a bírósági döntés alapjául szolgáló tényállással és jogi kérdésekkel kapcsolatban nyilatkozataik megtételére.” {36/2014. (XII. 18.) AB határozat, Indokolás [92]} [18]. A bírósághoz fordulás jogából következően tehát a bíróságok a kereseti kérelem valamennyi elemének érdemi megvizsgálására (a kereseti kérelem kimerítésére) kötelesek. A kereseti kérelem kimerítésének kötelezettsége azt a követelményt támasztja a bírói döntéssel szemben, hogy a bíróságok érdemi vizsgálat eredményeként az ítélet rendelkező részében rendelkezzenek a kereset, illetőleg viszontkereset valamennyi eleméről [19].

 

 

1.1. A vád:

A vád törvényessége a korábbi, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 2. § (2) bekezdése alapján akkor volt megállapítható, ha, ha a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványában meghatározott személy pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi.

A jelenleg hatályos, a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.) 422. § (1) bekezdése a következők szerint határozza meg a vádirat törvényes elemeit: a) a vádlott azonosításra alkalmas megjelölése, b) a vád tárgyává tett cselekmény pontos leírása, c) a vád tárgyává tett cselekménynek a Btk. szerinti minősítése, d) az ügyészségnek a büntetés kiszabására vagy intézkedés alkalmazására, vagy a kóros elmeállapota miatt nem büntethető terhelt felmentésére vonatkozó indítványa.

 

Látható tehát, hogy a ténylegesen elvárt tartalmi elemekben nincs novum, a vád egészének törvényesnek minősítése helyett a vádirat törvény által elvárt tartalmi elemeiről beszélhetünk. A Be. 25. § (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy az állami büntetőhatalom érvényesítője az ügyész, ugyanakkor a törvényes kellékek vonatkozásában kiemelendő, hogy a Be. 793. § (1) bekezdése alapján a pótmagánvádló vádindítványának szintén a vádiratra vonatkozó törvényes tartalmi elemeket kell magában foglalnia.

 

1.2. A per:

 

Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezése egyaránt vonatkozik a polgári és a közigazgatási tárgyú perekre is. Már itt fontos azt a distinkciót megtennünk, hogy míg a polgári per alapvetően a tárgyi jog által biztosított alanyi jognak egy igényérvényesítési formája, addig a közigazgatási per egy jogorvoslati forma, amelyet a közigazgatási hatóság már jogerős döntésével szemben lehet igénybe venni[5].

 

A polgári per definíció szerinti meghatározása nem más, mint a peres felek jogvitájának eldöntésére irányuló közhatalmi tevékenység. Fontos kiemelni, hogy az igazságszolgáltatás tevékenysége tágabb a jogviták eldöntésénél, hiszen számos olyan ügytípus is a bíróságok hatáskörébe tartozik, amelyek nélkülözik a jogvitát. Ilyenként említhetjük a különböző regisztrációs eljárásokat, köztük a cégek bejegyzését, valamint a civil szervezetek nyilvántartását, ahol elsődlegesen a nyilvántartási jogkör jelenik meg, de ezek közé az esetek közé sorolhatjuk a csődeljárásokat, valamint a felszámolási eljárásokat, ahol a hitelezői érdekek védelme, azok markáns megjelenése dominál.

 

Fontos megjegyezni, hogy a választottbírósági eljárásról szóló 2017. évi XL. törvény a választottbíróság eljárására a „per” kifejezést nem használja, amiből egyértelműen azt a következtetést lehet levonni, hogy a per kizárólag az állami igazságszolgáltatás, mint hatalmi ág keretei között képzelhető el. A „per” kifejezést használja ellenben a törvény pl. a választottbírósági ítéletek érvénytelenítésére (47. §) vonatkozó eljáráshoz kapcsolódóan, amelyben már állami bíróság mond(hat)ja ki, hogy a választottbíróság ítélete valamilyen okból érvénytelennek tekintendő.

 

Szintén elkülönítetten kell kezelnünk a közigazgatási per fogalmát, amely a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény 5. § (1) bekezdése alapján a közigazgatási jogvita elbírálásának színtere. Tekintettel azonban arra, hogy a közigazgatási jogvitában részt vevő fél egyrészről az állampolgár, másrészről pedig a jogerős megtámadott döntést hozó hatóság, a közigazgatási per nem más, mint egyfajta jogorvoslat, amelyet az állampolgár az általa sérelmezett hatósági döntéssel szemben vehet igénybe.

 

Az új Polgári Perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) hatályba lépésével a bírósági igényérvényesítés lehetőségei is konkrétabb szabályozást nyertek. Egyrészről a professzionális pervitel jegyében a szabályozás alapja az, hogy a peres fél jogi képviselő segítségét veszi igénybe a jogainak érvényesítéséhez. Ennek jegyében külön helyen kerültek szabályozva a jogi képviselő nélkül eljáró felekre vonatkozó eljárásjogi szabályok[6].

 

A Pp. 170. §-a részletesen szabályozza a bíróságra benyújtandó keresetlevél kötelező tartalmi elemeit[7]. A jogi képviselő nélkül eljáró fél azonban több kötelező tartalmi elem kifejtése alól kvázi „felmentést” kap[8] annak érdekében, hogy a jogi ismeretanyag hiányosságai ne jelenthessék a bírósághoz fordulás jog érvényesülésének akadályozását. Ez jelentős nóvum és ügyfélbarát előrelépést jelent a korábbi szabályozáshoz képest, amely egységesen szabályozta a keresetlevél kötelező tartalmi elemeit[9].

 

Szintén a bírósághoz fordulás jog érvényesülését segíti elő a jogi képviselő nélkül eljáró felek oldaláról a kötelező formanyomtatványok használatának megkövetelése is[10]. Az OBH elnöke által rendszeresített formanyomtatványok[11]a formalizmus előtérbe helyezésével segítik elő a jogvita kereteinek gyors és pontos meghatározását a pergazdaságosság elve alapján.

 

Fontos azonban megjegyezni, hogy a jogkereső állampolgár törvényben meghatározott[12] nyilatkozatait szóban is előadhatja a bíróság ügyfélsegítő irodáján, ahol azt a szolgálatot teljesítő igazságügyi alkalmazott a rendszeresített formanyomtatványon köteles rögzíteni. Ez a rendelkezés egyrészről összhangban van a szóbeliség elvéből fakadó követelményekkel, másrészt pedig lehetőséget biztosít arra, hogy a formalizmus túlzott érvényesülése ne akadályozza a bírósági jogérvényesítést.

 

1.3. A törvény által felállított, független bíróság követelménye

 

A törvény által felállított bíróság követelményének érvényesüléséhez tartozik, hogy a különböző ügyszakokra vonatkozó eljárásjogi törvények részletesen meghatározzák, hogy az adott bírósági szinten egyesbíróként, vagy ítélkező tanácsként jár-e el a bíróság. Szintén ide kapcsolódik a bíróság ügyelosztási, valamint a szignálási rendje is, amelyek meghatározzák, hogy az adott bíró milyen ügyeket kap, ugyanakkor ez egyúttal már a független és pártatlan bíróság egyik legfontosabb garanciájának is tekinthető.

 

A bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény meghatározza, hogy mely személyi kör felel meg arra, hogy bírói pályázatot nyújtson be. A személyi követelmények közé tartozik többek közt, hogy a cselekvőképes magyar állampolgár pályázó a harmincadik életévét betöltse, büntetlen előéletű legyen, jogi szakvizsgával rendelkezzen és legalább egy év időtartamig dolgozzon a pályázatot megelőzőn jogi szakvizsgához kötött munkakörben.

 

Ezen és számos egyéb követelmény meglétét is vizsgálja az adott törvényszék bírói tanácsa a pályázatok rangsorolásánál. A bírói álláspályázatok elbírálásának részletes szabályairól és a pályázati rangsor kialakítása során adható pontszámokról szóló 7/2011. (III.4.) KIM rendelet részletesen meghatározza, hogy az adott bírói pályázat elbírálása során az egyes szakmai tevékenységekre és azok munkáltató általi minősítésére, a joggyakorlati időre, valamint egyéb szakmai többlettevékenységre milyen pontokat lehet adni.

 

Mindezekből az látható tehát, hogy a törvény által felállított bíróság alkotmányos követelményéhez hozzátartozik a bíró személyének szakmai kiválasztásától, a bírósági ügyrendnek megfelelő szignáláson keresztül, egészen az eljárási jogok által meghatározott összetételig, valamennyi olyan szabályozás maradéktalan érvényesülésének követelménye, amely a bíró személyét az adott állampolgár ügyével összekapcsolja.

 

A független bíróság követelménye megközelíthető egyrészről szubjektív, másrészről pedig objektív oldalról is. A bírák kiválasztására vonatkozó törvényi rendelkezések is természetesen egyúttal a bírák függetlenségének letéteményesei. Az eljárási törvények tartalmazzák mind azokat az objektív, mind pedig szubjektív kizáró okokat, amelyek fennállása esetén a bíró az adott ügyben vagy az érdekeltségére, vagy pedig az elfogultságára tekintettel nem járhat el.

A függetlenséghez az objektív oldalról hozzátartozik a mindennemű befolyástól, érdektől való mentesség, a szubjektív oldalról pedig szimpátia, vagy ellenszenv kizárása.

 

Az Emberi Jogok Európai Bírósága számos határozatában foglalkozott a bíróságok függetlenségére vonatkozó alkotmányos követelmények kibontásával. „A pártatlan bíróság vizsgálatakor a Bíróság objektív és szubjektív tesztet alkalmaz. Utóbbi azt jelenti, hogy az eljáró bíró személyes meggyőződését, hozzáállását vizsgálják, az objektív teszt esetében pedig az elfogultság látszatának kiküszöbölésére is alkalmas, tényleges garanciákat kérnek számon. A „nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani” elv megvalósulásáról van itt szó.”[13]

Ezeket a szempontokat vette figyelembe a Bíróság a Piersack kontra Belgium-ügyben is (8692/79, 1984. október 26.), ahol a kérelmező azért tett panaszt, mert az ügyében eljáró bíróság elnöke az eljárás korábbi szakaszában ügyészként járt el. A Bíróság szerint, ha egy ügyész ugyanabban az ügyben, az eljárás későbbi szakaszában bíróként vesz részt, joggal merül fel kétely a nyilvánosságban a bíróság pártatlanságát illetően.

A Fey kontra Ausztria- (14396/88, 1993.) ügyben is kimondta a Bíróság, hogy az ítélethozó testület akkor tekinthető pártatlannak, ha mind az objektív, mind a szubjektív tesztnek megfelel: vagyis a szubjektív teszt értelmében az adott ügyben a bíróság egyik tagja sem rendelkezhet előítéletekkel és nem lehet elfogult, az objektív teszt pedig a fentebb leírtaknak megfelelően a látszatra helyezi a hangsúlyt. „Lényegében azt a követelményt támasztja az eljáró bíróságokkal szemben, hogy azok feleljenek meg a pártatlanság látszatának. Utóbbi tekintetében például elbukik az állam, ha a végrehajtó hatalom beavatkozik a bíróság előtt folyamatban lévő ügybe annak érdekében, hogy annak kimenetelét befolyásolja”[14].

1.4. A tisztességes és nyilvános tárgyalás

Magyarország Alaptörvénye 25. cikkének I. bekezdése alapján a bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el. Évtizedekre visszanyúló vita tárgyát képezi a jogászok körében az igazságszolgáltatás és a jogszolgáltatás fogalmának elhatárolása. E sorok írójának határozott álláspontja szerint azzal, hogy az Alaptörvény kifejezetten, expressis verbis módon rögzíti a bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységét ezen vita a tételes jog szintjén eldőlt.

Továbbra is jogfilozófiai kérdésként merül azonban fel, hogy mit tekinthetünk igazságnak (anyagai és eljárási igazság elhatárolása), hiszen az adott ügyben eljáró bíró csak közvetett módon tud tájékozódni az adott tényállásokról, mivel ő maga nem volt jelen az adott eseményeknél, a pontos igazságot természetszerűleg nem is tudhatja. A választ meglátásom szerint büntető eljárásokban és személyállapoti perekben a tényállás felderítésének hivatalbóli kötelezettsége[15], klasszikus polgári esetekben pedig a felek tényállítás bizonyítási kötelezettsége jelenti[16]. Ezekből a szabályokból az következik, hogy a bíróság a jogszabályok helyes alkalmazása során úgy jár el, hogy az általa felderített, vagy a felek által bizonyított tényállás alá „szubszumálja” a vonatkozó jogszabályokat, nem pedig fordítva.

Ez pedig nem jelent mást, mint az anyagi igazság jogi megítélését, tehát a bíróság feladata minden esetben az anyagi, tényállási igazság felderítése és megítélése. Természetesen nem garantálható, hogy a bizonyítási eljárás során a teljes valóság minden szeletére fény derül, de ez jelenti az elsődleges, alaptörvényi célt, amelynek szolgálatában állnak az eljárási igazság/tisztességes eljárás eszközei. A tisztességes eljáráshoz való jog alkotmányjogi olvasatban mindezek alapján tehát nem jelent mást, mint az anyagi igazság felderítésének érdekében az eljárásjogi eszközök törvényes használatát.

 

Az Alaptörvényben szövegszerűen is megjelenített[17] hatalommegosztás elvéből következik, hogy az igazságszolgáltatási tevékenységet kizárólag a bíróságok végezhetnek. Egyes közigazgatási hatósági eljárásokban – amelyek tevékenysége klasszikusan a végrehajtó hatalmi ághoz kapcsolódik – szintén megjelennek az igazságszolgáltatás tevékenységének bizonyos elemei, mint például a tényállás megállapításának kötelezettsége, jogok és kötelezettsége megállapítása stb., ezért ezek a hatóságok quasi igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el. Ami ténylegesen elhatárolja ezen tevékenységeket az igazságszolgáltatástól, az nem más, mint az Alaptörvény garanciáinak a rendszere – köztük a jogorvoslathoz való jog – amelyek értelmében „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti”[18].

 

Ebből adódóan sem a törvényhozó, sem a végrehajtó hatalom nem gyakorolhat igazságszolgáltatási hatalmat. A korábbi kommunista Alkotmány akként fejezte ki, hogy felsorolta, hogy mely szervek az igazságszolgáltató szervek[19]. A jelenleg hatályos Alaptörvény az igazságszolgáltatás kizárólagos letéteményeseként a bíróságo(ka)t jelöli meg.

Az Alaptörvény 2018. június 29. napjától hatályos 7. módosítása értelmében bíróság a rendes és a közigazgatási bíróság, amelyek közül az Alaptörvény kizárólag a Kúriát és a Közigazgatási Felsőbíróságot nevezi meg (valamint az Alkotmánybíróságot).

 

Az Alaptörvény szerint az igazságszolgáltatás tehát elsősorban az alábbiakat jelenti: jogalkalmazási tevékenység végzése, polgári jogviták elbírálása[20];joghátrány alkalmazása, azaz büntetőügyekben történő döntés és a bűncselekmények elkövetőinek megbüntetése[21]; a közigazgatási határozatok törvényességéről[22]; a helyi önkormányzati rendelet más jogszabályba ütközésének vizsgálatát, másrészt a jogalkotási kötelezettség elmulasztásának megállapítását[23].

 

A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) szóhasználatában is megjelenik az Alkotmánybíróság [1481/B/1992.] döntésében is megjelenő elv, amely szerint az igazságszolgáltatási tevékenység a jogviták puszta elbírálásán túlmutat, annál szélesebb tevékenységet fog át. A Bszi. megfogalmazása szerint[24] Magyarországon a bíróságok igazságszolgáltatási és más törvény által meghatározott tevékenységet látnak el. Az Alkotmánybíróság a fentebb hivatkozott határozatában rámutatott, hogy az alkotmányi szabályozás nem zárja ki, hogy a bíróságok a bírói útra tartozó ügyekben a konkrét eljárásokon kívül, akár az eljárás megindítása előtt vagy után az alapvető jogok érvényre juttatását elősegítő tevékenységet végezzenek. Ez a tevékenységi kör az Alaptörvény hatálybalépésével sem változott.

 

1.5. Az ésszerű határidő:

 

Az ésszerű időn belül történő elbírálás követelménye ahhoz az igényhez kapcsolódik, hogy a jogi reparáció a lehető leghamarabb megtörténjen. Minél később történik meg ugyanis a jogellenes helyzet megszüntetése, vagy a kártérítés, annál kevésbé lesz hatékony jogkeresés. Az „ésszerű idő” mindazonáltal nem határozható meg konkrét időtartamként.

A pertartam természetesen függ a peres felek (vagy vádlottak) számától, a perbe vitt anyagi jogtól, az esetleges keresethalmazatoktól és egyéb bizonyítási kérdésektől is.  Az ésszerű időn belül történő igazságszolgáltatás követelménye nemzetközi szerződéseken alapul. Az Emberi Jogok Európai Egyezségokmánya [25] 6. cikkének 1. pontja alapján „mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.” Szintén tartalmazza ezen követelményt a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya[26] is, amelynek 9. cikkének 3. pontja értelmében „Azt, akit bűncselekmény vádjával vettek őrizetbe, vagy tartóztattak le, a legrövidebb időn belül bíró, vagy a törvény értelmében bírói hatáskört gyakorló más hatósági személy elé kell állítani; az ilyen személynek joga van arra, hogy ügyében ésszerű határidőn belül tárgyalást tartsanak, vagy szabadlábra helyezzék őt. Az általános szabály ne legyen az, hogy az ítélethozatalra váró személyt őrizetben kell tartani, azonban a szabadlábra helyezést függővé lehet tenni olyan biztosítékoktól, amelyek szavatolják, hogy az érintett személy a tárgyaláson, a bírósági eljárás bármely más szakában, illetőleg adott esetben az ítélet végrehajtása céljából megjelenik.”

 

A nemzetközi jogi kötelezettségekből fakadó alkotmányos alapjog alapján a polgári perrendtartás külön kifogási (quasi jogorvoslati) lehetőséget biztosít az eljárások elhúzódásának esetére. A Polgári Perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 157-158. §-ai részletesen meghatározzák, hogy az eljárás elhúzódása elleni kifogást mely esetekben lehet előterjeszteni és a bíróság azt miképp köteles elbírálni[27].

 

 

  1. Az Alkotmánybírósághoz való fordulás joga, mint a bírósághoz való fordulás alapjog része

 

Az Alaptörvény hatálybalépésével az Alkotmánybíróság a korábbi jogkörein túlmenően az egyedi bírósági döntések alkotmányossági felülvizsgálatára is hatáskörrel rendelkezik[28]. Ez a gyakorlatban álláspontom szerint egy újfajta jogorvoslati fórum megjelenését jelenti, habár az Alkotmánybíróság több határozatában is kifejezésre juttatta, hogy az alkotmányossági felülvizsgálat nem egyfajta negyedfokként funkcionál[29], tekintettel arra, hogy a kúriai felülvizsgálattal az ügy jogági megítélése véget ér és az Alkotmánybíróság kizárólag a bírói döntés alkotmányosságát vizsgálja felül.

Az alkotmányjogi panasz jogintézménye alapvetően a német alapjogvédelmi rendszer mintájára került átültetésre a magyar jogrendbe[30]. Ez nem pusztán az alkotmányjogi panasz előterjesztésére vonatkozó eljárásjogi szabályok eltérő értelmezésében, hanem az alapjogoknak a jogági szinten történő hangsúlyosabbá válása kapcsán is megjelenik.

A német alapjogvédelmi rendszerben „az alkotmányjogi panasz a kezdeti (később tovább árnyalt) meghatározás szerint a polgár állammal szembeni jogvédelmének specifikus eszköze. Elviekben mindenki számára adott, akinek a közhatalom – az államot, mint egységet megtestesítő valamely közhatalmi szerv – abba a „szférájába” hatolt, amelyet az állammal szemben az alapjogok biztosítanak”[31].

Az ágazati bíróság az ügy kapcsán előtte alapul fekvő jogszabályt az Alaptörvény rendelkezéseinek megfelelően kell, értelmeznie.[32] Az Alaptörvénynek a bíróságok általi közvetlen alkalmazása, értelmezése kiemelten fontos helyzetbe hozza az Alkotmánybíróságot, különös tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróságnak kizárólagos joga van az Alaptörvény értelmezésére. Ahhoz, hogy a bíróságok a működésük során vizsgálhassák egy-egy ágazati törvény Alaptörvény konformitását, elengedhetetlenül szükséges az Alaptörvény normáinak egységes és széleskörű értelmezése.

Ez lényegében közvetett, másodlagos Alaptörvény-értelmezést jelent, amely értelmezés vonatkozásában ugyanakkor nem ad iránymutatást a hivatkozott cikk. Az értelmezés módszere az Alkotmánybíróságról szóló törvényből vezethető le.

Tekintettel arra, hogy az Alaptörvény értelmezése az Alkotmánybíróság jogköre és az egyes alapjogok tartalmának meghatározására az Alkotmánybíróság jogosult, a jogági bíróság jogértelmezése kizárólag a vonatkozó alkotmánybírósági határozatokon alapulhat, vagyis a bíróság nem kezdhet önállóan, autonóm Alaptörvény-értelmezésbe. Mindezek alapján a gyakorlati értelmezés minden bizonnyal az AB korábbi határozatai, állásfoglalásai és értelmezései alapján fog történni. Ennek okán az AB – ha csak ilyen szűk értelemben is – a mindennapi jogalkalmazás egységességéhez is hozzájárul[33], hasonlóan a Kúria tevékenységéhez.[34]. Mindebből az következik, hogy az ágazati bíróság a döntésének meghozatalakor egyfajta alkotmányossági tesztet kell, hogy lefolytasson[35].

Ez a közvetett jogértelmezés furcsa helyzetbe hozhatja az elsőfokú bíróságot. Optimális esetben a jogági alapjog-értelmezés összhangban van a vonatkozó alkotmánybírósági gyakorlattal, tekintettel arra, hogy az alapjogok tartalmának a meghatározása az Alkotmánybíróság feladata[36].

Amint az már említésre került a valódi alkotmányjogi panasz bevezetése új helyzetet teremtett a Kúria és az Alkotmánybíróság viszonyában is. Amennyiben a Kúria egy jogszabály kapcsán az alsófokú bíróságokra nézve kötelező érvényű jogegységi határozatot hoz, úgy a szabályozás értelmezésénél az Alaptörvény 28. cikke értelmében figyelemmel kell lennie az Alaptörvény rendelkezéseire is, vagyis a jogszabályt alkotmányos tartalommal tölti meg. Ha a Kúria egy elvi döntésben, vagy jogegységi határozatban értelmezi egy ágazati törvény rendelkezéseit az Alaptörvény rendelkezéseinek tükrében és a témához kapcsolódóan már korábban meghozásra került egy alkotmánybírósági határozat, vagy alkotmányossági mérce, akkor ezen döntések a jogforrási hierarchián belül hogyan viszonyulnak egymáshoz, melyik van feljebb és az ágazati első fokú bíróságnak a döntését melyik határozat elvi tartalmára kellene alapítania?[37]

Ugyanakkor abban az esetben, ha a Kúria jogegységi döntése – amely lényegében egy jogszabálynak a kötelező érvényű értelmezése – eltér egy vonatkozó alkotmánybírósági határozattól, úgy az alsóbb fokú bíróság jogalkalmazási bizonytalansággal találhatja szemben magát.

Nem egyértelmű ugyanis, hogy egy ilyen helyzetben melyik értelmezést kell követnie a bíróságnak. Amennyiben ugyanis a jogegységi döntést hagyja figyelmen kívül a bíróság, az abszolút hatályon kívül helyezési okot jelent, amennyiben viszont az alkotmánybírósági határozatot negligálja, úgy az Alkotmánybíróság semmisítheti meg a határozatát egy esetleges alkotmányjogi panasz következményeképp. Nem számolva jelen helyzetben azzal az esettel, hogyha a jogegységi döntés Alaptörvény-ellenességét a bíróság az eljárás folyamán észleli, mert akkor megvan a lehetősége arra, hogy az eljárás felfüggesztése mellett a jogegységi döntés megsemmisítésének érdekében bírói kezdeményezést terjesszen elő az Alkotmánybíróságon. Ugyanakkor megállapítható, hogy a jelen – hiányosan szabályozott – helyzet egyaránt magában foglalja a negatív és pozitív hatásköri összeütközések lehetőségét is.

A gyakorlat azt mutatja, hogy az alkotmánybírósági felülvizsgálat lehetőségével az alkotmánybírósági határozatok a kúriai döntések felé kerülhetnek, ez azonban sértené az Alaptörvénynek azon rendelkezését, miszerint a Kúria őrködik az országos jogegység felett[38]. Az Alaptörvény-értelmezés az alkotmányozó hatalomhoz, az eseti bírói döntések az igazságszolgáltató hatalomhoz, a negatív jogalkotás[39] pedig a törvényhozó hatalmi ág felé tolja el az Alkotmánybíróságot.

Ebben az értelemben tehát az alkotmánybírósági felülvizsgálat mégis egyfajta negyedfokként értelmezhető, hiszen az ágazati bírósági döntések alaptörvény konformitását felülvizsgálja. Ez ráadásul egy kúriai döntés kapcsán a rendkívüli jogorvoslat rendkívüli jogorvoslatának tekinthető.

Az Alkotmánybírósághoz fordulás joga más államok alkotmányos berendezkedésében is megjelenik. Cipruson a Legfelsőbb Alkotmánybíróság kizárólagos hatáskörrel rendelkezik a végrehajtó vagy közigazgatási hatáskörrel felruházott szervek, hatóságok vagy személyek alkotmányellenes határozatai és más cselekményei miatt beadott panaszok tárgyában.

Ilyen esetben a Legfelsőbb Alkotmánybírósághoz fordulhat az, akinek a törvényes érdekét a határozat vagy más cselekmény visszafordíthatatlanul és közvetlenül sértette, akár magánszemélyként, akár valamelyik közösség tagjaként. A Legfelsőbb Alkotmánybírósághoz fordulás joga a határozat kihirdetésétől, más cselekmény esetén, ha kihirdetés nem történt, a tudomásszerzéstől számított hetvenöt napon belül gyakorolható[40].

 

Fentiekből levonható az a következtetés, hogy az Alaptörvénynek az Alkotmánybíróság jogköreit bővítő rendelkezései közvetett módon a bírósághoz fordulás alapjogra is hatással vannak, ugyanis olyan igazságszolgáltatási tevékenységhez köthető tevékenység jelent meg az Alkotmánybíróság mindennapi gyakorlatában, amely hatással van a jogági bíróságok mindennapi gyakorlatára is.

 

  1. Összegzés

A tanulmány célja annak bemutatása, hogy a bírósághoz fordulás alkotmányos alapjog teljes körű érvényesülése milyen alkotmányos és jogági követelmények egyidejű teljesülése mellett biztosított. Az Alaptörvényben meghatározott fogalom elemzése után levonható az a következtetés, hogy a bírósághoz fordulás joga egy olyan alkotmányos anyajog, amely magában foglalja a jogági jogoknak és kötelezettségeknek a törvény által felállított, független és pártatlan bíróságok általi elismerését és megkövetelését, amely bíróság egy tisztességes eljárás keretében, vagyis a fegyverek egyenlőségének elve alapján nyilvános tárgyaláson és ésszerű határidőn belül hozza meg határozatát. Bármelyik alkotmányos követelmény meghiúsulása közvetett módon a bírósághoz fordulás alkotmányos alapjogának sérelmét jelenti, mivel a jogérvényesítés végső soron nem történik meg maradéktalanul.

A hivatkozott alkotmánybírósági határozatokból látható, hogy a 2012 előtti és azt követő alapjogi gyakorlatban nincs különbség a bírósághoz fordulás alapjog tartalmának a megítélésében, így a korábban meghozott határozatokat továbbra is figyelembe kell vennie a jogági bíróságoknak.

A jogági eljárásjogi törvények vonatkozásában kiemelendő és üdvözlendő, hogy mind a Kp., mind pedig az új Pp. esetében bővült és konkretizálódott az igényérvényesítési lehetőségek köre. Míg a Kp. lehetővé teszi, hogy a jogkereső állampolgár szélesebb körben citálja bíróság elé az államot, addig az új Pp. a professzionális pervitelt elhatárolja a jogi képviselő nélkül eljáró felekre vonatkozó eljárásjogi szabályoktól, elősegítve ezzel a jogban járatlan laikus felek személyesen történő jogérvényesítési lehetőségeit is.

A jogi képviselő nélkül eljáró felekre irányadó papír alapú nyomtatványok bevezetése alapvetően üdvözlendő, azonban figyelemmel a nyomtatványok terjedelmére és bonyolultságára, indokolt lenne őket rövidíteni és több pertárgytípusra is konkretizálni. Ez a hiánypótlási felhívások csökkentésén keresztül hozzájárulhatna a pergazdaságosság és perkoncentráció elveinek még magasabb szinten történő érvényesüléséhez. Különösen igaz ez a veszélyhelyzet[41] idején, amikor a korlátozások miatt még nehezebb volt egyes állampolgárok számára a jogérvényesítés, illetőleg a bíróságok – a kezdetekkor beállt ítélkezési szünetet követően – működésüket jelentős részben a személyes megjelenést nem igénylő eszközök útján folytatták. Ráadásul az interneten  ezen időszak alatt terjedő álhírek[42] miatt a peres felek sokszor dezinformációhoz jutottak.

Az Alkotmánybíróság jogköreiben megjelenő igazságszolgáltatási tevékenység az igazságszolgáltató hatalmi ág felé tolja el az Alkotmánybíróságot, ezért a bírósághoz fordulás jogának értelmezésekor figyelemmel kell lenni az alapjogi jogérvényesítés lehetőségeire is. Ez az újfajta helyzet a gyakorlatban azt jelenti, hogy a bírósághoz fordulás joga egyúttal az Alkotmánybírósághoz fordulás jogát is jelenti, amely alátámasztja azon álláspontokat[43], miszerint az Alkotmánybíróság is bíróság.

További kutatások tárgyát jelentheti, hogy amennyiben az Alkotmánybíróságot bíróságnak tekintjük, akkor az Alaptörvényben meghatározott, a bírósághoz fordulás jogára vonatkozó követelmények miképp illeszthetőek az alkotmányjogi panaszokhoz kapcsolódó eljárásokra.

 

[1] Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikk

[2] A választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény 47. § (1) A választottbírósági ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye. A választottbírósági ítélet rendes bírói úton csak a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránt indított perben vizsgálható felül. (2) A választottbírósági ítélet a másik fél ellen előterjesztett kereset alapján a 7. § (2) bekezdésében meghatározott bíróság által és csak abban az esetben érvényteleníthető, ha a) az érvénytelenítés iránt indított per felperese bizonyítja, hogy aa) a választottbírósági szerződést kötő felek egyikének nem volt jogképessége vagy cselekvőképessége; vagy a választottbírósági szerződés annak a jognak a szabályai szerint, amelynek alávetették, ilyen alávetés hiányában pedig a magyar jog szerint nem érvényes; vagy ab) a fél a választottbíró kijelöléséről, illetve a választottbírósági tanács eljárásáról nem volt szabályosan értesítve, vagy egyébként nem volt képes az ügyét előterjeszteni; vagy ac) a választottbírósági ítélet a választottbíráskodásnak való alávetésben figyelembe nem vett, vagy azon kívül eső vitára terjed ki, illetve az ilyen alávetés terjedelmén túli döntést tartalmaz, azzal, hogy amennyiben az alá- és alá nem vetett ügyek egymástól elválaszthatók, a választottbírósági ítélet érvénytelenítése csak az alávetésen kívüli részben hozott döntés tekintetében kérhető; vagy

  1. ad) a választottbírósági tanács összetétele vagy a választottbírósági eljárás nem felelt meg a felek megállapodásának – kivéve, ha a megállapodás ellentétes e törvény kötelezően alkalmazandó szabályával -, vagy ilyen megállapodás hiányában nem felelt meg e törvény rendelkezéseinek; vagy b) a bíróság úgy ítéli meg, hogy ba) a vita tárgya a magyar jog szerint választottbírósági útra nem tartozhat, vagy bb) a választottbírósági ítélet a magyar közrendbe ütközik.

 

[3] Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdés

[4] 33/2017. (XII. 6.) AB határozat [114]

[5] Az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény 113. § (1) bekezdésének a)-b) pontjai alapján kérelemre induló jogorvoslati eljárás a közigazgatási per és a jogorvoslati eljárás.

[6] Pp. XV. fejezet „Eltérő rendelkezések járásbíróság hatáskörébe tartozó perben jogi képviselő nélkül eljáró félre”

[7] Pp. 170. § (1) A keresetlevél bevezető részében fel kell tüntetni: a) az eljáró bíróság megnevezését, b) a felek nevét, perbeli állását, a felperes azonosító adatait, az alperes ismert azonosító adatait, de legalább lakóhelyét vagy székhelyét, és c) a felperes jogi képviselőjének nevét, székhelyét, telefonszámát, elektronikus levélcímét, több jogi képviselő esetén a hivatalos iratok átvételére kijelölt jogi képviselő nevét. (2) A keresetlevél érdemi részében fel kell tüntetni: a) a bíróság ítéleti rendelkezésére irányuló határozott kereseti kérelmet, b) az érvényesíteni kívánt jogot a jogalap megjelölése útján, c) az érvényesíteni kívánt jogot és a kereseti kérelmet megalapozó tényeket, d) az érvényesíteni kívánt jog, a tényállítás és a kereseti kérelem közötti összefüggés levezetésére vonatkozó jogi érvelést, és e) a tényállításokat alátámasztó és rendelkezésre álló bizonyítékokat, bizonyítási indítványokat az e törvényben meghatározott módon. (3) A keresetlevél záró részében fel kell tüntetni: a) a per tárgyának az értékét, valamint a meghatározásakor figyelembe vett tényeket és jogszabályhelyet, b) a bíróság hatáskörét és illetékességét – ha az ügyben külföldi elem van, a joghatóságát is – megalapozó tényeket és jogszabályhelyet, c) a megfizetett illeték összegét és megfizetési módját, vagy az eljárási illeték megfizetésének hiányában a költségkedvezmény engedélyezése iránti kérelmet, illetve jogszabály által biztosított illetékfizetés alóli mentesülés esetén ennek alapjául szolgáló tényeket és jogszabályhelyet, d) a nem természetes személy fél perbeli jogképességét, a fél törvényes képviselőjeként megjelölt személy és a meghatalmazott perbeli képviseleti jogát megalapozó tényeket és jogszabályhelyet, és e) a záró részben feltüntetett tényeket alátámasztó bizonyítékokat.

[8] Pp. 247. § (1) A félnek a keresetlevélben, viszontkereset-levélben, beszámítást tartalmazó iratban, illetve az írásbeli ellenkérelemben az e törvény szerint kötelező tartalmi elemek közül nem kell feltüntetni a jogalapot, a jogi érvelést és jogszabályhelyet.(2) A félnek az érvényesíteni kívánt jogot, illetve az anyagi jogi kifogást úgy kell megjelölni, hogy a jogalap beazonosítható legyen.

[9] A Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 121. § (1) bekezdés

[10] Pp. 246. § 246. § [Beadványok benyújtása] (1) A félnek jogszabályban meghatározott, erre rendszeresített nyomtatványon kell előterjesztenie a) a keresetlevelet, b) a viszontkereset-levelet, valamint a beszámítást tartalmazó iratot, és c) az írásbeli ellenkérelmet.

[11] https://birosag.hu/eljarasok-nyomtatvanyai/polgari-papir-alapu-nyomtatvanyok (letöltve:2018.12.31.)

[12] Pp. 246. § (2) A felperes a keresetet a lakóhelye, székhelye, munkahelye szerinti vagy a perre illetékes járásbíróságon, a bíróság elnöke által jogszabályban foglaltak szerint erre a célra meghatározott ügyfélfogadási időben szóban is előadhatja, melyet a bíróság az erre rendszeresített nyomtatványon rögzít. Ha a keresetet nem a perre illetékes bíróság rögzítette, azt – a kereset előadása időpontjának feltüntetésével – az illetékes bírósághoz haladéktalanul megküldi. A keresetlevél beadása időpontjának a kereset szóbeli előadásának időpontját kell tekintetni. (3) A fél a viszontkeresetet, a beszámítást és az ellenkérelmet tartalmazó nyilatkozatot a perben eljáró bíróságon a (2) bekezdésben meghatározott módon szóban is előadhatja, melyet a bíróság az arra rendszeresített nyomtatványon rögzít.

[13] Kiss Anna: A független és pártatlan bírósághoz való jog. 2016. május 10., jogászvilág.hu. elérhetőség: https://jogaszvilag.hu/vilagjogasz/a-fuggetlen-es-partatlan-birosaghoz-valo-jog/ letöltve: 2018. december 12-én.

[14] U.o.

[15] Pp. 434. § (1) „A bíróság az általa szükségesnek talált bizonyítást hivatalból is elrendelheti.”

[16] A Pp. szerinti bizonyítási érdek és bizonyítási teher elhatárolása.

[17]Érdekesség, hogy a Magyarország Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény (ún. átmeneti alkotmány) nem tartalmazta szövegszerűen a hatalommegosztás elvét, azt az alkotmánybíróság a jogállamiság követelményéből kiindulva bontotta ki a 31/1990 (XII.18) AB határozatban: „Ugyanakkor az  Alkotmánybíróság elvi jelentőséggel mutat rá: az AB  tv. 1 §-ának g) pontja értelmezésénél is messzemenően figyelembe kell  venni a  hatalmi ágak  megosztásának elvét, amely a  magyar államszervezet  legfontosabb  szervezeti  ésműködési alapelve.

[18] Magyarország Alaptörvénye XXVIII. cikk (7) bekezdés

[19] A Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 36. § (1) bekezdése alapján „A Magyar Népköztársaságban az igazságszolgáltatást a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága, a felsőbíróságok, a megyei bíróságok és a járásbíróságok gyakorolják.

[20] Magyarország Alaptörvény 28. cikk

[21] U.o. XXVIII. cikk (2) bekezdés

[22] U.o. záró és vegyes rendelkezések 27. b) pont

[23] U.o. 27. c) és d) pont

[24] Bszi. 1. §

[25] Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény

[26] 1976. évi 8. törvényerejű rendelet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányáról

[27] Pp. 157. § (1) bekezdés alapján a fél az ügyben eljáró bíróság előtt kifogást nyújthat be, ha

  1. a) törvény a bíróság részére az eljárás lefolytatására, eljárási cselekmény elvégzésére vagy valamely határozat meghozatalára határidőt állapított meg, azonban az eredménytelenül telt el,
  2. b) a bíróság eljárási cselekmény elvégzésére határidőt tűzött, amely eredménytelenül telt el, és a bíróság a mulasztóval szemben nem alkalmazta e törvény által lehetővé tett intézkedéseket,
  3. c) a bíróság az adott eljárási cselekményt az annak elvégzésére elegendő észszerű időtartamon belül nem végezte el vagy annak elvégzéséről nem rendelkezett.

Vö: Cservák Csaba: Az alapjogi réteg érvényesülése és intézményrendszere (Habilitációs tézisek), 2016 Budapest, KRE ÁJK, 6. oldal

[29] Alkotmánybírósági felülvizsgálat fő szabálya, hogy a rendes jogorvoslati jogosultságokat ki kell merítenie a kérelmezőnek, illetve a sérelmezett bírói ítéletnek konkrét alapjogi jogsértést kell megvalósítania. Fontosnak tartanám az Alkotmánybíróság működése és a jogbiztonság garantálása szempontjából, hogy az AB ne mint kvázi semmítőszékként működjön, hanem egyfajta tanácsadó, konzultatív testületként. Ezzel egyrészről garantálni lehetne az igazságszolgáltatásnak, mint hatalmi ágnak a függetlenségét, másrészt pedig elő lehetne segíteni az egységes alapjog értelmezést.

[30] Cservák Csaba: Kormányzati és választási rendszer (avagy demokratikus hatalomgyakorlás komplex rendszere nemzetközi kitekintésben) PhD disszetráció,189. oldal. Letöltve: http://doktori.bibl.u-szeged.hu/880/

[31] Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére; in: A be nem fogadott alkotmányjogi panaszok; szerk.: Cservák Csaba, kézirat

[32] Alaptörvény 28. cikk

[33] Fontosnak tartanám az Alkotmánybíróság működése és a jogbiztonság garantálása szempontjából, hogy az AB ne mint kvázi semmítőszékként működjön, hanem egyfajta tanácsadó, konzultatív testületként. Ezzel egyrészről garantálni lehetne az igazságszolgáltatásnak, mint hatalmi ágnak a függetlenségét, másrészt pedig elő lehetne segíteni az egységes alapjog értelmezést.

[34]  Rimaszécsi János: Az Alkotmánybíróság, mint hatalmi ág a XXI. században, In: Cservák, Csaba; Horváth, Attila (szerk.)Az adekvát alapjogvédelem, Budapest, Magyarország : Porta Historica, (2017), pp. 215-220.

[35]  Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi problematikája, In: Cservák Csaba; Horváth, Attila (szerk.)Adekvát alapjogvédelem, Porta Historica, (2017) pp. 209-214.

[36] Cservák Csaba: Az alapjogi réteg érvényesülése és intézményrendszere (Habilitációs tézisek), 2016 Budapest, KRE ÁJK, 17. oldal

[37] Rimaszécsi János: Az Alkotmánybíróság, mint hatalmi ág a jogági alapjogvédelem rendszerében,  In: Cservák, Csaba; Horváth, Attila (szerk.)Adekvát alapjogvédelem, Porta Historica, (2017) pp. 221-230. ,

[38] Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdés

[39] u.o. 24. cikk (3) bekezdés

[40] Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Lícium-Art kiadó, 2018. pp.270.

[41]Lásd. Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT: A KRE-DOK ONLINE TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATA 2020 : 1 Paper: Jogtudományi tanulmányok 2., (2020), 8.

[42]  Simicskó István: A világjárvány és a hibrid hadviselés egyes összefüggései az álhíresztelések terjedésének tükrében, ACTA HUMANA: HUNGARIAN CENTRE FOR HUMAN RIGHTS PUBLICATIONS 8 : 2,. 31-42, (2020)

[43] lásd: Varga Zs. András: Eszményből bálvány- a joguralom dogmatikája, Századvég Kiadó, 2015.

Cservák Csaba: Gondolatok a véleménynyilvánítás alapjogáról az Alaptörvényt követően

Az alkotmányjogi felelősség komplementere is lehet a polgári- és büntetőjogi felelősségnek. Itt elsődlegesen arra utalok, hogy a médiában elkövetett jogsértések esetében az „elkövető személy” (pönológiai és civiljogi) felelőssége mellett a tartalomszolgáltató felelőssége is további kérdésként felmerülhet. Kiegészítő azért, mert ugyanazon magatartásért szankcionálja az „elkövető” mellett a csatornát is. Az alkotmányos alapjogok (és ennek polgári jogi vetületei: a személyiségi jogok) garantálását médiatörvény is előírja. (Már a korábbi Médiatörvény alapelvi rendelkezései között kiemelten szerepelt, hogy a műsorszolgáltatás nem sértheti meg az emberi jogokat, és nem lehet alkalmas a „személyek, nemek, népek, nemzetek, a nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport” elleni gyűlölet felkeltésére.)

A véleménynyilvánítás alapjoga kitüntetett szerepet képez, még az alapjogok tekintetében is. Tehát lényegében a legerősebb korlátozási ok más emberi jog, így különösképp az emberi méltósághoz való jog lehet. Az elmélyültebb megközelítés azonban rávilágít, hogy a felületesebben nézve (és a túlzottan individualista megközelítés szerint) „véleménynyilvánítási korlátozásának” titulált jogintézmények valójában éppenhogy a véleménynyilvánítás – társadalmi léptékű – kiteljesítésének letéteményesei.

Hazánk Alaptörvénye az emberi méltóságot még a korábbinál is kiemeltebb pozícióba emelte. A legtöbbször kollízióba kerülő véleménynyilvánítási szabadság és az emberi méltóság relációjában új dimenziók merülnek fel. Hogy csak egy elemet emeljünk ki: a korábbi felfogás szerint a szélsőséges vélemények önmagukat diszkreditálják a demokratikus közbeszédben. A különböző keresőprogramok az egyes vélemények fajsúlyát (előfordulási valószínűségét) jelentősen tudják módosítani. Ezen említett programok egyáltalán nem működnek demokratikusan, a meglévő tartalmak egy kis részére hívják fel a figyelmet szubjektív módon. A leghatékonyabb véleményformálók még az interneten is az offline világában meghatározó erejűvé nőtt médiavállalkozások.[1] Újragondolandó az a már eleve eddig is vitatott alkotmányjogi kérdés, hogy ki/mi az alanya a szólásszabadságnak.[2]

 

A média intézményeinek felelőssége – hatalmas hatásának veszélye miatt – sajátos a „bűnt elkövető” természetes személyekhez képest.[3] A „gyűlöletkeltés” alacsonyabb mérce, mint a „gyűlöletre uszítás”, így tehát az elektronikus sajtóban szigorúbb szabályozás érvényesül. A büntetőjog „ultima ratio”-jellegéből („legutolsó igénybe veendő eszköz”-mivoltából) következően előbbiért nem lehetséges – pönológiai értelemben – elítélni valakit, de egy TV-csatornát akár szankcionálhatnak… Ezt mondta ki konkrét esetben, elvi éllel a Legfelsőbb Bíróság is már a BH2006. 270. számon közzétett határozatában. Úgy is megfogalmazhatnánk, a tényállásszerű, tehát formálisan jogellenes cselekmény egyéb aspektusait figyelembe véve még nem biztos, hogy materiálisan is törvénysértő. Tehát amennyiben a „Rechtfertigungsgründe” és „Entschuldigungsgründe” kategóriái felmerülnek, a cselekmény nem büntethető. A médiatörvény eme (tehát alanyi oldalt nem vizsgálva) formálisan jogellenes (materiálisan nem feltétlenül törvénysértő) megnyilvánulásokat is büntetni rendeli, mintegy a közlőre hárítván a felelősséget. (Ennek kapcsán értekezhetünk a büntetőjog „ultima ratio” jellegéről, valamint arról, hogy emiatt a büntetőjogi felelősség alóli mentesülés nem jelenti a csatorna mentesülését. Jelképesen szólva: a szabadságvesztéssel járó büntetés elmaradása nem jelenti az „elsötétítés” elmaradását.)

És ehhez társul napjaink „örökzöld” kérdése: az „újmédia” intézményei[4] vajon e körbe kerülhetnek-e? Vagyis lehetséges-e az ott megjelenő (bejegyzést tevő stb.) személyek mellett a szolgáltató szankcionálása? A „fake news” elképesztő mértékű társadalmi problémákat okozhat; egyes tág megközelítések szerint háborús konfliktusokkal is kapcsolatba hozható.[5] A globalizáció évtizedes tendenciáit az „újmédia” hatalmas léptékben nagyította fel, melyet a pandémia csak még tovább fokozott. A veszélyhelyzet[6] idején aktuális szigorítások miatt mintegy a virtuális világba zárt emberekre jelentősen hatnak a hírek (álhírek is), sokan vesztették el arány- és realitásérzéküket.

Elmondhatjuk, hogy – főleg az „újmédiára” vonatkozó – szabályozásunk egyértelműsítése és pontosítása mellett magának a média fogalmának meghatározása és elhatárolása is fontos tényező.

Európai színtéren kiemelendő az Európa Tanács 2011-es az internet egyetemessége, integritása és nyitottsága védelméről és előmozdításáról szóló ajánlása, amely a média kategóriájának definiálására ébreget, sőt tesz kísérletet. Az ajánlás abból indult ki, hogy a média „új ökoszisztémája” magában foglalja mindazon új szereplőket is, akik a tartalom előállításának és terjesztésének folyamatában részt vesznek, potenciálisan nagyszámú emberhez eljuttatva tartalmakat, amennyiben szerkesztői befolyással rendelkeznek, vagy felügyelik az adott tartalmakat. Az ajánlás hat kritériumot rögzített, amelynek együttes megléte esetén a szolgáltatás a média fogalma alá tartozik:

  1. médiaként való viselkedés szándéka,
  2. média céljai és szándékai szerinti működés (médiatartalom előállítása, gyűjtése és terjesztése),
  3. szerkesztői felügyelet,
  4. szakmai mércék szerinti működés,
  5. sokakhoz való eljuttatás, terjesztés szándéka,
  6. a közönség elvárásainak való megfelelés (hozzáférhetőség, sokszínűség, megbízhatóság, átláthatóság, stb.).[7]

Koltay András Sonja R. West (az amerikai Legfelsőbb Bíróság[8] döntései mentén megfogalmazott) gondolatait is tekintetbe véve felhívja a figyelmet arra, hogy a média fogalmának túlzott kiterjesztése az új típusú szolgáltatásokra mellékzöngékkel is jár.[9]

Az online-tér adta környezet alakulása más tekintetben is komoly hatással volt az alapvető jogok érvényesülésére.[10]A – hozzájárulással vagy anélkül gyűjtött – személyes adatok óriási mennyisége, a politikai szereplőkön túl, a gazdasági szereplők számára is potenciális lehetőséget biztosítanak a célzott reklámok elhelyezése, vagy éppen a nem kívánatos társadalmi csoportokkal szembeni kirekesztő gazdasági gyakorlat kialakítása érdekében.[11] Az online-térre vonatkozó adatvédelmi aggályok jelentőségére reflektálva a jogalkotók – bár alapvetően lépéshátrányban – igyekeznek megfelelő jogszabályi környezetet kialakítani; a titokvédelmet ezen szférában is biztosítani kell.[12] A véleménynyilvánítás alapjogának új alanyainak státusza merülhet fel. (Ezek pedig szeretik magukat nem tartalomszolgáltatóként, hanem a kevesebb megkötéssel járó technológiai cégként besorolni.[13])

Az online kapuőrök valódi kontrolt képesek gyakorolni a demokratikus nyilvánosságra:[14] ők biztosítják a hálózat elérését, a keresőmotorok működését, a kommunikációs platformok üzemeltetését, és egyre gyakrabban rajtuk múlik, hogy pontosan milyen információk kerülnek a felhasználók szeme elé. Ennek megfelelően pedig mára elmondható, hogy az egyéneket már nem csak az állam ellenőrizheti, cenzúrázhatja, hanem az országhatárokon, sőt kontinenseken átnyúló különféle „magáninfrastruktúrák” tulajdonosai is.[15] E körben egyaránt problémát jelent a social media platformok részrehajló listázási gyakorlata,[16] valamint az interneten terjedő bűncselekmények széles köre is.[17]

A közösségi médiában a hírfolyamok közötti szelektálás (mármint egyes hírek szinte kizárólagossá tétele) és a szubjektíven „politikailag nem korrektnek” minősítettek – tulajdonos magánszemély általi – letiltása is komoly kérdéseket von maga után. E kutatással egyidejűleg merült fel például Lengyelországban, hogy ezen „hatásköröket” egy speciális grémiumra bíznák. Álláspontom szerint a jogállamiság – tartalmi értelemben – azt is jelenti, hogy a jog ne hagyja teljes védelem nélkül a jogsértések áldozatait.[18] (A hatáskör szó azért sajátos, mert kvázi magánjogi jogalanyokról beszélünk, ugyanakkor hatásuk a közjogi hatalomgyakorlásra is jelentős hatással van.) Publikációnk e problémára is megkísérel „de lege ferenda”-javaslatokat kidolgozni.

Létre kellene hívni egy sajátos grémiumot, amelynek fő feladata különösen az lenne, hogy „gyorsított eljárásban” ítélné meg a „social media” cenzúrázó gyakorlatát, fogyasztókat sújtó letiltó döntéseit, a jogsértő kommentekhez való viszonyulását. Panasz esetén vizsgálhatná ki az aggályos listázási gyakorlatot is. Ennek két modelljét tartom elképzelhetőnek. Az adott közösségi média fogyasztói számára lehetővé kellene tenni, hogy valamilyen módon tagokat delegáljanak az ezen célra létrejött választottbíróságba. (Természetesen nemzetközi együttműködés mentén az lenne a legideálisabb, ha párhuzamosan több országban ugyanazt a modellt alkalmaznák, mert az internetes jogsértések országokon is átívelnek[19]…) Például egy elektronikus felületen, meghatározott számú személy ajánlása szerint jelöltté váló szakember között szavazást kellene tartani. Ennek módszere valamelyik „félarányos rendszer” lehetne.[20] Így különösen az LV (korlátozott szavazás) metódusa, mely szerint mindenkinek kicsit kevesebb szavazata van, mint ahány mandátumot kiosztanak. (Például minden „fogyasztó” három személyre szavazhatna és öt helyet töltenének be.) Ez garantálná, hogy egy adott csoport nem dominálhatna túlzott erőfölénnyel és mintegy a „kisebbség” is képviselethez jutna. Részben az így megválasztott személyekből adott ügyre állna össze a választottbírói testület. Ennek eszköze vagy a gépies rotáció vagy a sorshúzás lehetne. Az oldal olvasói által a fentiek szerint jelöltek mellé a közösségi portál tulajdonosa jelölne egy-egy főt. Végül – a választottbíróságok logikája szerint – az így rekrutált két tag konszenzussal jelölne még egy főt elnöknek. További garanciális szabály, hogy a testület tagjai kizárólag egy meghatározott szakértői listáról kerülhetnének be, amely tekintetében igen szigorú kritériumok érvényesülnének. (Elgondolkodtató, hogy csak a közösségi oldal által jelölt tag és a kompromisszumos elnök vonatkozásában írjuk elő a fentieket. Ez a fogyasztók által jelölt személy esetében kizárná, hogy ezen úton próbáljanak meg diszfunkcionális, érdekorientált szűrést végrehajtani. Itt ugyanis figyelembe veendő, hogy a fogyasztók nem egy szervezett közösséget jelentenek.)

A másik lehetőség egy speciális „ombudsman-szerű” vagy „ombudsman-jellegű” szerv létrehívása lehetne. Egyik verzió, hogy az alapvető jogok biztosa struktúrájába illesztve válasszanak egy szakirányú ombudsman-helyettest. Ez azt mozdíthatná elő, hogy az alapjogvédelem általános rendszerében, az egységes jogértelmezést biztosítva, de mégis egy speciális szakértelemmel rendelkező személy töltse be a pozíciót.[21]

Másodlagos verzióként felvetődhetne valamilyen (médiaombudsmanhoz hasonló) „kisombudsman” megalkotása is. Például a témában leginkább érintett Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, az alapvető jogok biztosa, valamint a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság választaná konszenzussal az illető személyt. (Szerepet kaphatna esetleg még a jelölésben az Alkotmánybíróság is.)

 

[1] Ld. Koltay András: Kötéltánc a szabadság és egyenlőség között. In Owen M. Fiss: Megosztott liberalizmus – A szólásszabadság és az államhatalom sokféle arca. Complex Kiadó, Budapest, 2013. 232. o.

[2] Vö. Koltay András: A szólásszabadság alapvonalai. Századvég, Budapest, 2009. 816. o.

[3] Ez a digitális média korszakában is fennáll, jelentős részben a kép- és hanghatások együttes meggyőző erejének, lehetséges ráhatásának problematikája miatt.

[4] Egyesek megfogalmazás szerint a tömegkommunikációban egy teljes fordulatot megvalósító „újmédia” (így egybeírva) jön létre, melynek problémai mellett demokratizáló hatásai is vannak. Például jelentősen csökkenti a kommunikátor hatalmát, hogy rábeszéljen és szelektíven tájékoztasson. Ugyanakkor jóval erősebb ama vonatkozásban, hogy visszacsatolja azon információkat, melyek segítségével sokkal hatékonyabban lehet megcélozni a releváns közönséget. Ld. Denis McQuail: A tömegkommunikáció elmélete. Complex Kiadó, Budapest, 2015. 664-665. o.

[5] Simicskó István: A világjárvány és a hibrid hadviselés egyes összefüggései az álhíresztelések terjedésének tükrében. Acta Humana, 2020/2. szám, különösen 40. o.

[6] Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT: A KRE-DOK ONLINE TUDOMÁNYOS FOLYÓIRATA 2020 : 1 Paper: Jogtudományi tanulmányok 2., (2020), 8 p.

[7] Vö. Koltay András: Tíz tanulmány a szólásszabadságról. Wolters Kluwer, Budapest, 2018. 276. o.

[8] Vö. Török Bernát: Szabadon szólni, demokráciában. A szólásszabadság magyar doktrínája az amerikai jogirodalom tükrében. HVG-ORAC, Budapest, 2018. 184.o.

[9] Meg kell különböztetni egymástól a média munkatársát és az alkalmankénti közéleti kommentátort (occasional public commentator). A média funkciója, hogy ellenőrizze a társadalmi-politikai elitet, információkat gyűjtsön, őrködjön a demokrácia felett (public watchdog; E kifejezést az Emberi Jogok Európai Bírósága is már évtizedek óta alkalmazza sajtó és média tekintetében. [pl. Barthold v. Germany, no. 8734/79., 1985.03.25.; Jersild v. Denmark, no. 15890/89, 1994.09.23.; Dalban v. Romania, no. 28114/95, 1999.09.28.; stb.]). A számítógépe előtt ülő bloggert és az alkotmányos védelemben részesülő intézményt (a médiát) a közösség érdekében meg kell különböztetni. Ld.: Koltay András: Az új média és a szólásszabadság, A nyilvánosság alkotmányos alapjainak újragondolása. Wolters Kluwer, Budapest, 2019. 63. o.

[10] Csáki-Hatalovics Gyula Balázs: A közösségi média felhasználásának lehetőségei a közigazgatásban – nemzetközi elemzés. In: Homicskó, Árpád Olivér (szerk.): A digitalizáció hatása az egyes jogterületeken. KRE ÁJK, Budapest, 2020. 41-53. o.

[11] Ződi Zsolt: Jog és jogtudomány a Big Data korában. Állam és Jogtudomány 2017/1. szám, 98-99. o.

[12] Arató Balázs: A titok fogalma a jogban. In Balázs Géza (et al.) (szerk.): A titok szemiotikája. Magyar Szemiotikai Társaság, Budapest, 2019. 29-39. o.

[13] A legendás Delfi-ügyben az észt bíróságok főleg amiatt minősítették az internetes hírportált tartalomszolgáltatónak és kiadónak, hogy a Delfi az olvasói hozzászólások rovatát a hírportálba integrálta, és hozzászólásra hívta fel a felhasználókat. Cheung, Anne S. Y.: Az internetes tárhelyszolgáltatók felelőssége rágalmazási ügyekben. In Medias Res, 2014/1. szám, 47. o.

[14] Uo.

[15] Balkin, Jack M.: Szólásszabadság az algoritmusos társadalomban. In Medias Res, 2018/2. szám, 199. o.

[16] Már pusztán azáltal, hogy igyekszik a felhasználónak várhatóan szimpatikus tartalmakat kínálni. Itt természetesen fontos kiemelni, hogy a közösségi platformok nem ugyanolyan mértékben szűrik a felhasználók számára látható tartalmakat. Koltay András kiemeli, hogy az Instagram és a Twitter a Facebookhoz képest „szerkesztő” algoritmus nélkül, még inkább a felhasználó döntése szerint működik. Ld. Koltay András: A sajtószabadság fogalma ma. In Koltay András és Török Bernát (szerk.): Sajtószabadság és médiajog a 21. század elején 2. Wolters Kluwer, Budapest, 2015. 126. o.

[17] Természetesen a kérdéskör büntetőjogi aspektusai is továbbgondolásra szorulnak a technikai fejlődéssel párhuzamosan. A kiberbűnözés tekintetében vö. Belovics Ervin: A kiberbűnözés elleni harc szerepe és jelentősége napjainkban. In Barabás A. Tünde (szerk.): Globális biztonságpolitikai kérdések az interneten, különös tekintettel Kína és Magyarország kapcsolatára, Issues of Global Security Policy on the Internet, with Special Regard to the Relations between China and Hungary. Országos Kriminológiai Intézet, Budapest, 2018. 28-38. o., valamint Polt Péter: Jurisdiction matters in cybercrime proceedings, kézirat, 2018.

[18] Vö. Patyi András: A jogállamiság. In Cserny Ákos (szerk.): Alkotmányjog. NKE-kiadvány, Budapest, 2013. 24-34. o, ill. Varga Zs. András: Eszményből bálvány? A joguralom dogmatikája. Századvég Kiadó, Budapest, 2015.

[19] Polt Péter: Nemzetközi bűnügyi együttműködés újabb fordulat előtt Miskolci Jogi Szemle 2019/2 (különszám)., 331-340. o.

[20] Ld. erről részletesebben Cservák Csaba: Kategorikus és ordinális választási rendszerek. Iustum Aequum Salutare, 2017/3. szám, 27-40. o.

[21] Ld. ehhez Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer. Lícium-Art, Debrecen, 2018. különösen 56-118. o.

Cservák Csaba: A döntéselmélet sajátos vetületei az alkotmányos hatalomgyakorlás tényezői tekintetében

A játékelmélet tárgya olyan döntési helyzetek elemzése, amelyekben több szereplő vesz részt a maga többé-kevésbé eltérő érdekeivel, hozzátéve, hogy a játékosok cselekvéseinek eredménye nem csak egy játékos döntésétől függ, hanem összességében mindegyikétől.[1]

A játékelmélet a döntéselmélethez képest számottevő többletet foglal magában.[2] Olyan helyzetek elemzése tekintetében, ahol a végeredmény legalább két – teljesen vagy részlegesen – eltérő érdekű szereplő cselekedeteinek függvénye. A játékhelyzetek maguk úgy tekinthetők, mint amelyek bizonytalanságot tartalmaznak, mivel egyik játékos sem jelezheti előre a tényleges kimenetelt vagy akár a lehetséges kimenetelek valószínűségét.[3] (Álláspontom szerint témánk szempontjából ennek oka az is lehet, hogy a közéletben az érdeknek többféle szegmense lehet, az adekvát aspektusok mellett diszfunkcionális vonatkozásokkal is.) Hangsúlyoznunk kell, egyik játékos sem tud előrejelzéseket tenni a helyzetek játékelméleti elemzése nélkül, erre a hagyományos döntéselmélet nem tud választ adni. [4]

Harsányi János szerint a játékelmélet, a döntéselmélet, továbbá a hasznosságelmélet mellett az etikát sorolhatjuk a racionális magatartás általános elmélete részének.  /Ennek különösen igaznak kellene lennie a politikában, a gazdaságban és ezek jogi leképeződéseiben. A fentieket több publikációjában a morális magatartás döntéselméleti megalapozásával próbálta megalapozni. (Akként érvelt, hogy a morális magatartás a racionális egyének magatartásaként definiálható, akik tudatában vannak annak, hogy az adott társadalomban hasonló valószínűséggel kerülhetnek bármelyik helyzetbe. „Ezért a morális magatartás definiálható, mint a társadalom összes egyéneinek az általános hasznossági szint maximalizálására irányuló cselekvése”[5].  Ez közel áll a posneri, lényegében a közgazdasági határérték szempontjait is figyelembe vevő társadalom-felfogáshoz.)

Rendkívül sok tanulsággal járhat a közjogi és politikai rendszer górcső alá vétele a fenti elméletek szemüvegén át. Ennek kapcsán markánsan elkülöníthetők a szereplők és az eltérő érdekek.

Luhmann évekig – szemben a többi alrendszer formális dichotómiát jelentő bináris sematizmusával – a politika számára csak tartalmi kettősséget vázolt fel.[6] Akár a jobb/bal distinkciót is alkalmazhatta volna, amely persze tartalmilag ennél árnyaltabb részekre tagolja a politikai szférát. (Napjainkban ráadásul tovább bonyolódik a politikai erőtér.) Voltaképp eme problémát igyekezett összetettebben megközelíteni, amikor először 1986-ban változtatott a politika kódján: a konzervatív/progresszív dichotómia helyére a kormány/ellenzék kódot tette. „Javaslom, hogy a demokráciát értsük úgy, mint a politika csúcsának kettéhasadását: az elkülönült politikai rendszer csúcsának kettéhasadását a kormány és az ellenzék különválása révén. Rendszerelméleti terminológiával a politikai rendszer kódolásáról beszélhetünk, ahol a kódolás nem jelent mást, mint hogy a rendszer egy pozitív és egy negatív érték mentén orientálódik, A tudományban az igaz és hamis, a jogrendszerben a jogos és jogtalan, a vallási rendszerben az immanencia és transzcendencia, míg a politikai rendszerben a kormány és az ellenzék elkülönüléséről van szó.” [7]

Pokol Béla korrigálta némileg ezt a politikai kódot, és dinamikájában erősebben kifejezve a politika logikáját, a kormány/ellenzék helyett a kormányra jutni/ellenzékbe menni dichotómiát használta. (Álláspontom szerint is hatásosabban és logikusabban kifejezi a folyamatosságot, valamint a politikai alrendszer ciklikusságát.) Hozzátehetjük, hogy ezt a pontosítást csupán azon változtatással együtt végezhette el, hogy Luhmann-nal szemben a funkcionális alrendszerek érvényességi körét szűkebben értelmezte, azaz a professzionális résztvevők specifikus részrendszer-konstituáló műveleteire szűkítette.

Ugyanis kizárólag a professzionális politikusokat és szervezeteiket irányítja az – feszes bináris logikával mondhatni összes döntésükben és nyilvános kiállásukban –, hogy előmozdítják-e ezáltal a kormányra jutást vagy éppen fordítva, számottevő szavazatmennyiséget veszítve távolabb kerülnek a hatalomtól. Luhmann szemben állt a professzionális alrendszer egy ilyen kategóriájával, így nem véletlenül maradt meg a puszta kormány/ellenzék dichotómiánál. (Pokol Béla ma is úgy látja, ha e kód tényleges működését részletesen végiggondoljuk, akkor a politikában nem lehet megkerülni az általa végrehajtott korrekciót.) Ehhez a teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy ezzel a jelzett módon korrigálni kell Luhmann egész társadalmi alrendszer koncepcióját. Ezért a kibernetikai-rendszerelméleti zsargonnak tűnő bináris kód kifejezés helyett Pokol Béla az „értékduál” kategóriát használja.[8]

A politikában főszabály szerint minden párt a kormányra jutásért harcol. Ilyen szempontból a közjogi (választási) küzdelmeket teljes információs játéknak tekinthetjük.[9] (Nyilán a politikai ellenfelek terveiről abszolút teljes információhalmazzal nem rendelkezhetnek.)  A teljes információs játékként azt definiálhatjuk, ha a játékosok egyaránt ismerik a játékszabályokat és a többi játékos preferenciáit. (Utóbbi a bináris kód miatt teljesültnek vehető.) Némileg diszfunkció ezen aspektusból is, ha egy párt például a nehéz gazdasági helyzet miatt, de persze hosszú távú győzelme érdekében nem tesz meg mindent a következő választások megnyeréséért. Az értékduál érvényesülését a politikai alrendszer alapjainak lefektetése tekintetében, vagyis a rendszerváltás elemzésével világíthatjuk meg a leginkább eklatánsan. (Illetőleg használhatjuk általánosabban az alkotmányozás szót is, összehasonlítva akár a folyamatokat a 2011-es alkotmányozással. Ennek során a kétharmaddal rendelkező pártszövetség az „elmaradt rendszerváltás” korrigálásért szállt síkra, ellenzőik szerint viszont saját hatalmának bebetonozására tett kísérletet. A pártállam által „megengedett” és koordinált rendszerváltást kritikusan szemlélve a két megállapítás között nem is feszül antagonisztikus ellentét.) A hagyományos (értékduál szerinti) küzdelem a törvényhozó hatalom létrehozására irányul. Ennek bizonyos értelemben kiemelt módozata, ha a küzdelem célja az alkotmányozó hatalom megteremtése. Az alkotmányozások során különböző döntési pontok merülhetnek fel; az egyes politikai erők ezek sommázatából állíthatják össze a stratégiát.[10]) Játékelméleti szempontból a képlet: az nyer, aki kormányra kerül. Alkotmányozás esetében persze ennek értékelése összetettebb.

A rendszerváltáskor a pártállami és az új politikai erők bizonytalanok voltak a későbbi erőviszonyok tekintetében; rendkívül nehezen mérték fel az első szabad választások
eredményét.[11] Ez a “játszma” vezetett ahhoz, hogy a politikai ellenfelek
minél több ellensúlyt keresnek egymással szemben.[12] Ez indokolta a
választási rendszert, a kétharmados törvények túltengését és a lehető
legtöbb hatalmi ellensúlyt. Különösen kiemelendő utóbbiak közül az
Alkotmánybíróság. Kutatásaim szerint – tág értelemben – minden olyan
állami szerv önálló hatalommegosztási tényezőnek tekinthető, melynek
önálló költségvetése, hivatala van, vezetője nem utasítható, főszabály
szerint nem leváltható, tehát kötött mandátumidővel rendelkezik.
(Jóllehet formáját tekintve a Magyar Nemzeti Bank egy
részvénytársaság, de a fenti kritériumok igazak rá. Ráadásul elnökének
rendelete jogszabálynak minősül, ami szintén quasi hatalmi ággá teszi
az MNB-t.)

 

Schumpeter volt az, aki akként modellezte a választásokon a szavazatokért folyó – politikusok közötti – versenyt, hogy az lényegében megfelel a gazdasági logika szerinti, vállalkozók közötti, nyereségért folyó versenynek.[13]

Álláspontom szerint a fenti, illetőleg különösen a „bináris kód” szerinti logikai – ha a politikai rendszer normálisan funkcionál – a „nagypolitikára” irányadó a maga teljességében. Azonban a „kispolitikára” (megfogalmazás tőlem – Cs. Cs.), vagyis egyesek saját, személyes érdekeit előtérbe helyező magatartásaira nem igaz. Ez utóbbi túltengése persze a politikai rendszer diszfunkcionális működéséhez vezet. „A játékelméleti dilemmák világosan megmutatják, hogy léteznek olyan helyzetek, ahová nem ér el a láthatatlan kéz[14], vagyis ahol a közgazdasági értelemben vett önérdek nem vezet el a közjóhoz.”[15]

 „Egy játék alapvetően három komponensből áll: játékosokból, játékszabályokból és az eredmények értékeléséből. Az első nem igényel különösebb magyarázatot. (Az általunk elemzett szférában az maga az ország alkotmánya. – Cs. Cs.) Az eredmények értékelése megint csak egyértelmű: minden egyes játékos felállít egy rangsort a játék lehetséges kimenetelei között. Az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy az eredmény pénzbeli nyereséggel vagy veszteséggel jár. (A konkrét pénzbeli számszerűsítés nagyon összetett azért a politika tekintetében.) A játék célja a minél kedvezőbb kifizetés elérése, s egy játékos ezt a célt szem előtt tartva választja lépését vagy lépéseit – természetesen a játékszabályok figyelembevételével. Függetlenül attól, hogy hányszor vagy mikor kerül döntéshelyzetbe, stratégiának nevezzük azt a döntéssorozattervet [sic!], amely a játék minden lehetséges döntéshelyzetére és az ebben tapasztalható minden lehetséges állapotára előír egy konkrét döntést. Bár a játékban előálló helyzetek függenek a játékostársak lépéseitől, a játékos stratégiája nem, legfeljebb más-más válaszlépést ír elő. Így, ha a játékosok lépései függenek is egymástól, a stratégiáik nem. A játék kifizetését az egyes játékosok választott stratégiái döntik el.”[16]

Nagyon sajátos megközelítés lehet annak elemzése, hogy választáson való veresége ellenére jelentkezhet-e anyagi értelemben nyereség valamelyik politikai oldalon. Mondjuk az egyik párt (funkcionáriusai) privatizál(nak) potom összegért egy állami vállalatot. Ezt a sajtó a szájára veszi és választási vereséget von maga után. Az illetők kiesnek a parlamentből, elvesztik képviselői helyeiket. Azonban a tiszteletdíjuknál jóval nagyobb lesz a vállalat révén a jövedelmük.

A választási küzdelmek mintegy zéró összegű[17] játéknak tekinthetők, vagy az egyik fél győz és a másik ellenzékbe kerül – vagy fordítva. Árnyaltabb a helyzet, ha koalíciós szövetségesek (akár jobb vagy baloldal) mérettetnek meg, és mondjuk egy kisebb párt – a mérleg nyelveként – átáll a másik oldalra.

„Nash egyensúly létezése bizonyítható elég általános feltételek mellett. Az egyensúly viszont többnyire nem egyértelmű, sokszor nem stabil és a kiszámítása sem könnyű. Ezen nehézségek ellenére lényeges vonásait megragadják a modellezni kívánt jelenségeknek. A többszemélyes játékokban felvetődik a kooperáció kérdése, matematikai szempontból pedig ennek megfelelő modellezése.”[18] Érdekes játékelméleti szempontból a sakk jellemzése, a politikával is összehasonlítva. Véges sok állás van, és adott egy kezdő állás. Minden állásban eldönthetők a játékosok lehetséges lépései. A játékosok felváltva lépnek. (Tegyük hozzá, főleg ez nem teljesül a politikában.) Minden szabályos sorozata a lépéseknek véges. Szabályos lépések egy teljes (kezdőállástól végállásig) sorozata egy játszma. A kimenetel minden végállásban meghatározott, az egyik játékos nyer, vagy döntetlen. (Vajon a politikai rendszerben mi a döntetlen? – Cs.Cs.) Mindkét játékos rendelkezik az összes információval; ismeri a szabályokat és lehetőségeit, emlékszik a megtett lépésekre, látja saját és az ellenfele lépéseit.

Nincsenek a véletlentől függő lépések, szabályok. (Politikában sem biztos, hogy helyes a véletlen szót használni. A nemzetközi helyzet és a gazdasági tendenciák eshetnek kívül a politikai szereplők cselekedetein. A jog lényegében hasonló helyzetekre dolgozta kis a vis maior fogalmát.) Sajátos megközelítés lehet a kormány politikájának egy szimultán sakkjátszmához való hasonlítása. A hatalmon lévőknek ugyanis párhuzamosan sok csatát kell(het) megvívniuk. Akár egyszerre, akár több kihívóval (azaz ellenzéki párttal) küzdenek meg a hatalomért. Tehát az ellenzéki oldalon több játékos található. (A kormányoldal is állhat persze több frakcióból, ezeknek lehetnek adott esetben markánsan eltérő érdekeik. Ha az állam kormányzása érdekében az összefogás helyett egymással is viaskodnak, az a politikai rendszer komoly diszfunkcióját valósítja meg.) Bizonyos értelemben a hivatalos állami politikai (és központi államvezetés) más szempontból vett kihívója a közvetlen demokrácia is. Ez ugyanis bizonyos értelemben alternatívája a csupán közvetett módon gyakorolt hatalomnak. Még ide sorolhatjuk, hogy az ország nevében a hazai érdekek érvényesítése végett sajátos játszmában állhatnak az Európai Unió szerveivel.[19] A globalizáció egyre erősödő folyamata az előbbieket némileg árnyalta.[20] Az egyes országokon belüli kormány és ellenzék közötti küzdelmet a nemzetközi politika összetettebbé bonyolította. A bal- vagy jobboldalt hazánkban például nem csupán az ellenzék testesíti meg, hanem az egyes pártok külföldi szövetségesei és bizonyos európai uniós politikusok is. A pandémia pedig még inkább fokozta az előbbi tendenciákat. A távolságok megszűntek szinte, az elektronikus kapcsolattartás még jobban eltörölte a határokat.

Viszont tagadhatatlan még egy szomorú vonatkozás. Az eddigi bináris kódokat egy újabb módosítja egyes esetekben. Ez pedig az „életben maradni vagy meghalni”. A veszélyhelyzet szigorú szabályait egészen máshogy ítélik meg egyes politikai erők, mint „békeidőben”.[21] Nem kerülhető meg az emberi vonatkozás sem: akinek a hozzátartozóját érinti a covid, az természetesen jóval megértőbb a szigorításokkal kapcsolatban. Álláspontom szerint korábban jóval csekélyebb alapjog-korlátozásokat sokkal nagyobb politikai tiltakozások követték volna. Ennek további oka persze a szavazat-maximalizáció; a pártok nem tudhatják, hogy potenciális szavazóikat miképpen érintheti a pandémia. Ennek mérésére viszont – bár sokan nyilván szeretnék – nehezen alkalmazhatóak közvélemény-kutatások, ad absurdum matematikai módszerek. A betegségnek ugyanis nincs pártállása.

 

 

[1] A játékelmélet kutatói megemlítik továbbá, hogy előre modellezhető elméleti síkon minden taktikai lépés és (több „játékos” esetén) minden válaszlépés; a játék végessége miatt véges számú stratégia van. Ld. Forgó Ferenc: Mivel foglalkozik a játékelmélet, Magyar Tudomány, 2009/5. 522. o.

[2] Egyéb döntésekről ld. Arrow, K.J. [1963]: Social Choice and Individual Values. 2. kiadás. Wiley and Sons, New York, illetőleg hivatalos állami, közigazgatási vonatkozásairól ld.  Simicskó István: A vezetési folyamat II: Döntés, Budapest, Magyarország: Nemzeti Közszolgálati Egyetem (2013) , 27 p.

[3] Harsányi János: A racionális viselkedés elmélete, Szociológiai Szemle, 1995/4. sz., 52-54. o.

[4]„Rendkívül sokrétű kapcsolódása van a kombinatorikához a tic-tac-toe általánosításainak, amit összefoglalva pozíciós játékoknak nevezhetünk. Ezek vizsgálatánál a Ramsey elmélet, véletlen módszer, topológiai eredmények, gráfok, matroidok, bonyolultság stb. játszanak jelentős szerepet, melyek aztán felbukkannak egészen másfajta játékokban is. Ide tartozóként elemezhetünk egy újabb modellt, az ún. teljes információs, véges, kétszemélyes, zérusössszegű játékokat, másképpen mátrix játékokat vizsgáljuk meg. Ezek felfoghatók úgy is, hogy az egyik játékos az adott A mátrix egy sorát, a másik pedig egy oszlopát választhatja, és ha ez az i-edik illetve j-edik, akkor az első a i,j-t nyer, a második pedig ennyit veszít. Ez modell jól kezelhető és meglepő alkalmazási vannak. Egy természetes általánosítása a mátrix játékoknak az, ha egyrészt több játékos van, illetve a nyeremények összege nem nulla. Ebben az esetben nincs olyan megkérdőjelezhetetlen megoldás, mint a korábbiakban.” Pluhár András: Játékelmélet, SZTE, Typotex Kiadó, 2011. Szeged, 2.

[5] Harsányi János: A racionális viselkedés elmélete, 53. o.

[6] Pokol Béla: A politika logikája Niklas Luhmann és Carl Schmitt megközelítésében, Világosság 2003/7-8. sz., 60-61. o.

[7] Luhmann, Niklas: Archimedes und wir. Berlin: Merve. 1987., 127.

[8] Ld. Pokol Béla uo.

[9] Glavanits Judit: Az állam gazdasági szerepvállalásának játékelméleti megközelítése JOG ÁLLAM POLITIKA : JOG- ÉS POLITIKATUDOMÁNYI FOLYÓIRAT 3:(3) pp. 153-165. (2011), 1. o.

[10] Az alkotmányozás időpontját szinte lehetetlen minden aspektusra tekintettel tökéletesen megválasztani. Az is mérvadó szempont, hogy van-e alkotmányozási kényszer? Természetszerűleg kényszeren érthetjük a külső erőhatalom behatásán kívül az egyes társadalmi kataklizmákat, szociológiai értelemben vett kényszerűségeket. (Tipikusan ilyennek minősíthetjük a már elkerülhetetlen rendszerváltozásokat. ) Persze olyan vonatkozásokat is tekintetbe kell vennünk, hogy csak „kényszer idején” lehet-e tökéletesen alkotmányozni. Jóllehet az alkotmányozásnak időtállónak kell lennie, de nem minősíthetjük eleve diszfunkcionálisnak a nem szükségszerűnek, de legitimnek és szakmailag kiválónak számító alkotmányozásokat.

Az alkotmányozás folyamata szempontjából el kell különítenünk az alkotmány előkészítésének és az alkotmány legitimálásának folyamatát. (Ez persze a hagyományos jogalkotás tekintetében is felvetődik.) Amikor a közvetlen demokrácia döntése, vagyis a népszavazás útján való legitimáció komolyan felvetődik, akkor éppen az előkészítő szakasz gyengéire kell felhívnunk a figyelmet. Nem jelent ugyanis tényleges, nép általi alkotmányozást az, amikor a választópolgárok beleszólási lehetősége kizárólag az utólagos elfogadásra szűkül. Ebben az esetben ugyanis tipikusan az előkészítők válnak a norma igazi, quasi érdemi megalkotóivá. Ennél a szűk mozgástérnél még az is tágabb lehetőségnek tekinthető, ha a szöveg előkészítése során a választópolgárok előzetes véleményét kérik ki. (Ez történhet közvélemény-kutatások formájában, de a tényleges, érdemi, kellő publicitást kapó társadalmi vita is beletartozik ezen körbe.)

Rendkívül fontos aspektus az alkotmányozók ismeretanyaga. E fogalmon érthetjük nem csupán az alkotmányozó atyák által felhalmozott szakmai tudást, hanem a politikai-hatalmi környezet alapos feltérképezését is. A politika világát nem annyira ismerő, abban profiként benne nem élő döntéshozók ugyanis talán neutrálisabban, a napi érdekeken felülemelkedve tudnak a nép számára hosszú távú bölcsességgel határozni. Másfelől persze korlátozza őket a minden szempontból átgondolt, autentikus döntéshozatalban. Ez az ismeretanyag leginkább az előkészítésnél mérvadó.

Jelentős horderejű kérdés az alkotmányozás nyilvánossága. Ez utóbbi ugyanis társadalmi kontrollt jelenthet, ugyanakkor mellékzöngéi is vannak. Nevezetesen: a nyilvános folyamatban a politikusok mintegy a választóik felé is szerepelnek. Az eredeti álláspontjukból való visszatáncolás ugyanis a nép felé a gyengeség jelét mutathatja, ezt pedig a politikusok (érthetően) igyekeznek elkerülni. Tehát elsőre bármennyire furcsa is, a nyilvánosság hiánya elősegítheti a bölcs kompromisszumok megkötését. A politikai döntéshozók közötti szükségszerű, a politika világában természetes paktumok csökkenthetik az alaptörvények legitimitását. Persze a nyilvánosság kizárásának más hátulütői lehetnek, így az arany középútnak talán a részleges nyilvánosság tekinthető. (A magyar alkotmányozásban nem biztos, hogy a legjobb megoldás volt az összes javaslat internetes közzététele.)

[11] Később a játékosi oldalon mintegy csere történt, az SZDSZ az ellenzéki erőkkel szemben az MSZP-vel kötött koalíciót 1994-ben. Innentől kezdve lényegében az összes következő választáson az MSZP és az SZDSZ egymás javára léptek vissza, és együtt voltak kormányon vagy ellenzékben. Így volt 1998-ban, 2002-ben és 2006-ban is. 2010-től figyelhető meg a három pólusú politikai erőtér.

[12] A rendszerváltozás máig tartó hatásairól összefüggésében ld. Simon János (szerk.): 25 éve szabadon Közép-Európában, CEPOLITI Kiadó, 2016. Budapest, p.639.

 

[13] Pokol Béla: Jogelmélet, Századvég, 2005. Budapest, 383. o.

[14] Tóth I. János: Játékelmélet és történelem, JATEPress, 1997. 3. o.

[15] Vö. Tóth I. János: Játékelmélet és társadalom. Szeged, JATEPress, 1997.

[16] Kóczy Á. László: A Neumann-féle játékelmélet. Közgazdasági Szemle, 53. (2006) 1. sz. 32. o.

[17] Ld. Forgó Ferenc i.m. 515. o.

[18] Pluhár András: i.m., 2. o.

[19] A szuverenitással szorosan összefügg az alkotmányozás kérdése is. Az uniós alkotmányozásról ld. Törő Csaba: Lehetséges terápiák az EU Alkotmányszerződése ratifikációjának megakadása esetére, Európai Jog, 2005. május

[20] Simicskó István: A globalizáció társadalmi kihívásai, Jogelméleti szemle,  21 : 4 pp. 112-116. , 5 p. (2020)

[21]Vö. Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT: A KRE-DOK ONLINE TUDOMÁNYOS, FOLYÓIRATA 2020 : 1 Paper: Jogtudományi tanulmányok 2 , 8 p. (2020), 8 p.