Gurányi Krisztián: A predestináció logikai sorrendjének bemutatása

Bevezető

Noha a predestinációnak egyáltalán már a mibenléte is nagy kérdés, jelen esetben most mégsem erre, hanem arra keressük a választ, hogy melyik történt előbb: a kiválasztás vagy a bűneset megengedése? A kálvinista értelemben vett predestinációt[1] alapvetésnek fogadjuk el[2], t.i. azt a nézetet, mely szerint Isten eleve elrendelt egy bizonyos számú embercsoportot, akik üdvözülnek, míg másokat meghagy a kárhozatban. Ez azért szükséges, mert az egész kérdés csak akkor áll fenn, ha elfogadjuk Isten eleve elrendelését. Amennyiben tagadnánk az eleve elrendelést, úgy fel sem merülhetne a probléma, hogy vajon Isten a bűneset megengedése előtt választott-e ki egyeseket, vagy azután.

Tanulmányom célja, hogy áttekintést adjak a szupra- és infralapszarianista nézetekről, bemutatva azok sajátosságait a hitvallások és a neves teológusok írásai alapján. Mivel magyarul a témában relatíve kevés írás jelent meg[3], így munkámban nem törekszem arra, hogy az egyes nézeteket és azok érveit alaposan bemutassam, sokkal inkább az általánosságok szintjén való elemzésre törekszem.

Fogalommagyarázat

Elsősorban fontos, hogy megértsük, mi is maga a predestináció, hiszen a tárgyalt kérdéskör is csak a predestináció fényében érthető meg. Predestinációnak nevezzük azt a tanítást, mely szerint Isten, még azelőtt, hogy az egyén számára egyáltalán hirdetnék az evangéliumot és újjászületne, kiválasztotta azokat, akiket megigazít és fiaivá fogad.[4] Isten döntése, hogy ki fog üdvözülni.[5] Az egyén üdvössége tehát egyesegyedül Isten munkája, nincs hatással rá sem az ember döntése, sem „előre látott” cselekedetei. A predestináció kálvinista értelmezését tagadó egyik legjelentősebb protestáns nézetet arminianizmusnak nevezzük, amely az emberi felelősséget hangsúlyozva azt tanítja, hogy Isten azokat választotta ki, akikről tudta, hogy életük során meg fognak térni.[6] Azaz, Isten azokat választotta ki, akik a Szentlélek munkája által elfogadják Krisztust, és kegyelméből megmaradnak a hitben. Ez viszont mindenki számára felkínált kegyelem, nem csupán egyesek számára. Érdekesség kedvéért megemlítendő még a molinista nézet is, amely azt vallja, hogy Isten minden lehetséges végkimenetelt előre tudva látta, hogy az emberek hogyan fognak dönteni, majd egy olyan világot teremtett, ahol ezek a döntések realizálódhatnak is.[7] Mivel munkám elsősorban a szupra- és infralapszarianista nézetek általános bemutatására törekszik, ezért a következőkben sem az arminianista, sem a molinista nézet nem lesz tárgyalva.

Ennek fényében felmerül a kérdés, hogy mikor „történt” a kiválasztás? Vagy a bűneset megengedése előtt választotta ki Isten az embereket az üdvösségre, vagy először a bűneset megengedése történt meg és csak utána választotta ki Isten azokat, akik üdvözülni fognak. Azt a nézetet, amelyik azt vallja, hogy először történt a kiválasztás, csak utána a bűneset megengedése, szupralapszarianizmusnak nevezzük. Ezzel ellentétben, az infralapszarianizmus azt tanítja, hogy először történt a bűneset megengedése, ezután történt csak az üdvözülendők kiválasztása.

    1. „Szupralapszarianizmus logikai sorrendje:
      1. Isten elrendelte a választottak eleve elrendelését az életre, Krisztussal, mint az ő fejükkel, és a kárhozottak eleve elrendelését az igazságos kárhozatra, mindezt Isten dicsőségére.
      2. Isten elrendelte a világ megteremtését a predestináció végrehajtásának érdekében
      3. Isten elrendelte a bűneset megengedését, mint a predestináció végrehajtásának eszközét
      4. Isten elrendelte, hogy elküldi Krisztust és a Lelket, hogy megmentse azokat, akiket Isten szabadon kiválasztott
    2. Infralapszarianizmus logikai sorrendje:
      1. Isten elrendelte a világ megteremtését, hogy ezáltal megdicsőítse önmagát
      2. Isten elrendelte az ember bűnbeesésének megengedését
      3. Isten elrendelte néhány elbukott egyén kiválasztását kegyelem által Krisztusban az üdvösségre, és mások elvettetését az ő igazságos kárhozatukra
      4. Isten elrendelte, hogy elküldi Krisztust és a Lelket, hogy megmentse azokat, akiket Isten szabadon kiválasztott.”[8]

A szupralapszarianizmus tehát vallja, hogy Isten a kiválasztottak és elveszettek sorsáról döntött először, csak utána döntötte el a bűneset megengedését, míg az infralapszarianizmus nézőpontja szerint Isten csak az emberiség bűnesetének megengedése után választotta ki azokat, akiket meg akar menteni. Fontos tisztázni, hogy egyik sorrend sem tényleges időbeliséget feltételez, hanem mindkettő logikai sorrendet állít fel.[9] Azaz, a kérdés nem arról szól, hogy Isten a teremtés után „időben” hogyan döntött, hanem még a teremtés előtt, „tervezés” szintjén mi volt Isten szándéka.

Amiben mindkét nézet egyetért[10]:

    1. „Isten nem szerzője a bűnnek (A szupra ugyanúgy egyetért ebben, ahogyan az infra)
    2. A Szentírás, nem pedig a filozófia az egyedüli forrásunk az isteni kiválasztásról való tudásunknak (A szupra ugyanúgy egyetért ebben, ahogyan az infra)
    3. Az ember bukása és büntetése nem pusztán Isten előre tudásának tárgya, hanem az ő elhatározásának és eleve elrendelésének tárgya (az infra ugyanúgy egyetért ebben, ahogyan a szupra)
    4. Hogy a hit nem a kiválasztás oka, és a bűn nem a kárhozat oka. (az infra ugyanúgy egyetért ebben, ahogyan a szupra).”

Az eltérés tehát pusztán a logikai sorrendben van: vagy a bűneset megengedése volt előbb, utána pedig a predestináció (infralapszarianizmus), vagy a predestináció volt előbb, és utána a bűneset megengedése (szupralapszarianizmus).

Áttekintés

A téma megértéséhez nem szükséges a predestináció tanításának mélyebb, dogmatörténeti áttekintése, már csak azért sem, mert a tárgyalt témakör elsősorban a reformáció és az utána következő időszakhoz kapcsolódik, emiatt a korábbi teológusokat nem nevezhetjük szigorú értelembe véve szupra- vagy infralapszariánusoknak (jóllehet munkásságuk alapján utólagosan be lehetne őket sorolni az előbbi vagy utóbbi kategóriába). Az infralapszarianizmus elsősorban a hitvallási iratokhoz kötődik, míg feltételezhetően Béza volt az, aki először megfogalmazta a szupralapszarianista tanítást.[11]

Augustinust viszont mégis fontosnak tartottam kiemelni, hiszen az ő munkásságára építenek a református hitvallások is, következtetésképpen az ő nézeteiben gyökeredzik elsődlegesen az infralapszariánus nézet, míg a szupralapszariánus sokkal inkább Kálvint tekinti mérvadónak, bár megemlítendő, hogy Kálvint magát nem lehet egyértelműen egyik oldalra sem besorolni. Tekintsük át röviden – amennyire a téma megértéséhez szükséges, – mi Augustinus és Kálvin elképzelése a predestinációról.

Augustinus szerint az egész emberiség az eredendő bűn állapotában van, emiatt az emberiség massa peccati. Az eredendő bűn folytán mindenkinek el kéne kárhoznia, azonban Isten egyeseket mégis kiválaszt arra, hogy megmeneküljenek.[12] Az elbukott emberben nincs erő ahhoz, hogy a jót cselekedje, csakis bűnt képes cselekedni, hacsak Isten kegyelméből meg nem szabadítja ebből az állapotból.[13] Augustinus azonban még nem válaszol arra a kérdésre, hogy a teremtés előtt volt-e bármiféle logikai sorrend, hiszen az ordo decreti az ő korában nem is volt kérdés. Vallomásaiban elmélkedik arról, hogy vajon a teremtés megtörténte előtt „csinált-e” bármit is Isten, azonban arra jut, hogy a kérdésre nem lehet válaszolni,[14] valamint Isten időkön felül áll, emiatt „örök időkről” sem lehet beszélni.[15]

Kálvin ezzel szemben tanítja, hogy Isten egyeseket üdvösségre, másokat pedig örök kárhozatra rendelt.[16] Az Institutio III.23.1.-ben Kálvin azok ellen érvel, akik vallják a predestinációt anélkül, hogy az elvettetést is vallanák. Azt írja, hogy Isten minden ember sorsáról egyénileg döntött, és akiket mellőz, azokat egyenesen el is veti. A III.23.6.-ban újfent megerősíti, hogy vannak olyanok, akik már születésük előtt a biztos halálra vannak szánva, hogy ezáltal is Isten neve megdicsőíttessék.

Láthatjuk tehát, hogy az infralapszariánus nézet sokkal inkább Augustinus nézeteiből fakad, amint azt a reformáció korabeli hitvallások is átvették, míg a szupralapszariánus sokkal inkább Kálvin nézetéből Béza írásai alapján. Ha ugyanis azt valljuk, hogy van egy elkárhozott tömeg, amelyből Isten némelyeket kiemel, akkor úgy logikus, hogy először a bűneset megengedése történt meg, csak utána a kiválasztás, ahogy az infralapszariánus nézet vallja. Ha azonban Isten egyeseket eleve elrendelt az üdvösségre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt, akkor a logika azt diktálja, hogy a kiválasztás történjen először, csak utána a bűneset megengedése. Az a tény is erősíti ezt a nézetet, hogy a szupralapszarianisták vallják, hogy Isten egyeseket egyenesen a kárhozatra teremtett, míg az infralapszarianisták amellett érvelnek, hogy Isten pusztán meghagyta ezeket az embereket a kárhozottak tömegében.[17]

Hitvallások

Az infralapszarianizmus mellett szól maga a tény, hogy a református hitvallások is ezt a nézetet vallják.[18] A történelem során a kálvinista teológusok többsége is inkább az infralapszarianista nézetet vallotta, míg a szupralapszarianista egy sokkal kisebb, pár teológus által vallott nézet volt csak, nem pedig általános.

A predestináció tanítása mellett állást foglaló (szemben a remonstránsokkal) dordrechti kánonok több helyen is erőteljesen az infralapszariánus nézetet erősíti meg. Rögtön az első rész I. cikkelye tanítja, hogy az egész emberiség Ádám bűne miatt kárhozat alá került:

„Miután minden ember vétkezett Ádámban, s az átok és az örök halál ítélete alá került, Isten senkivel sem lenne igazságtalan, ha meg akarná hagyni az egész emberi fajt a bűnben és az átok alatt, és el akarná ítélni őket a bűneik alapján.”

A VII. cikkely, ami a kiválasztás lényegét taglalja, a következőt írja:

„A világ megalapítása előtt puszta kegyelemből, az Ő szabad jótetszésének megfelelően kiválasztott Krisztusban az üdvösségre bizonyos határozott számú embert az emberi fajból, akik a saját hibájukból estek ki az eredendő ártatlanságukból a bűnbe és a romlásba.”

A X. cikkely, ami a predestináció alapjául Isten jótetszését határozza meg, így fogalmaz:

„…bizonyos konkrét személyek örökbe fogadását jelenti a bűnösök közös tömegéből a saját tulajdonaként.”

Az elvetettekről szóló XV. cikkely a következőt írja:

[Isten]…meghagyja őket abban a közös nyomorúságban, amelyben a saját hibájukból önmagukat taszították bele.”

Mindez erőteljesen azt a nézetet fogadja el, amit Augustinus határozott meg, nevezetesen, hogy az önhibájából kárhozat alá rekedt emberiségből néhányakat Isten kiválaszt arra, hogy mégis üdvözüljenek, hiszen e nélkül az egész emberiség elkárhozna. Az infralapszarianista nézet leginkább a VII. cikkelyben olvasható a legtisztábban, ahol a kánonok azt a logikai sorrendet állítják fel, hogy Isten Krisztusban kiválasztott némelyeket a bűnből és romlottságból.

Megemlítendő még a Belga Hitvallás XVI. cikkelye, ami szintén ugyanezt tanítja:

„Hisszük, hogy miután Ádám összes leszármazottja így belezuhant a végromlásba és pusztulásba az első ember bűnének következtében, Isten kimutatta, milyen Ő valójában: könyörületes és igazságos. Könyörületes, mert kivonja és megmenti ebből a pusztulásból mindazokat, akiket örök és változhatatlan tanácsvégzésében kiválasztott és elkülönített Jézus Krisztusban, a mi Urunkban az Ő tiszta jósága által, tekintet nélkül a cselekedeteikre. S igazságos, mert másokat meghagy a pusztulásukban és bukásukban, amibe önmagukat taszították.”

Hasonló mondható el a II. Helvét Hitvallásról is, amely a X. cikkelyében pusztán a szentek kiválasztásáról beszél, az elvetettekről nem, tehát feltételezhetjük, hogy ebben szintén az ágostoni nézet kerül kifejtésre.

Bár a hitvallások az infralapszarianista nézet mellett foglalnak állást, a reformátorok nem ítélték el a szupralapszarianista nézetet, és nem gondolták, hogy az ellentétes volna a reformátori hittel.[19] Turretin azt írja, hogy mindkét nézet egyenlő mértékben ellenzi a pelagianizmus és szemi-pelagianizmus halálos tévedéseit.[20] Nagyobb volumenű vitákról így nem is tudunk a történelemben, amik kifejezetten a két nézet között zajlottak volna. Általánosságban elmondható, hogy mindkét nézet képviselői elismerik a másikat legitimnek.

E nézetek lényege

A két nézet lényegét leginkább Richard Sibbes határozza meg a következőképpen:

„Néhányan azt állítják, hogy az ember eleve elrendelésekor bűnös és nyomorúságos állapotban van Isten előtt, míg mások szerint Isten az első elrendelésben az embert az említett tényezőktől függetlenül, mint egy változékony teremtményt tekinti, aki képes boldogságra vagy nyomorúságra, és alkalmas arra, hogy Isten, aki saját maga ura, bármilyen természetfeletti cél érdekében rendelkezzen vele.”[21]

A két nézet között jelentős különbségek tehát nincsenek, ahogyan azt láthattuk az legelején Bavinck összefoglalójából, valamint abból a tényből, hogy mindkét nézet elismeri azt, hogy Isten minden egyes ember sorsát meghatározza isteni szuverenitása által, és hogy megbünteti a bűnt igazsága által.[22]

A szupralapszarianizmus lényegét legjobban Herman Hoeksema foglalja össze[23]:

    1. „Isten saját örök dicsőségét akarja kinyilatkoztatni szövetségének létrehozásában.
    2. E cél megvalósítása érdekében a Fiú Krisztussá, a láthatatlan Isten képmásává, minden teremtmény elsőszülöttjévé válik, hogy benne, mint a halottak közül elsőszülöttben lakjék Isten egész teljessége.
    3. Erre a Krisztusra és az ő egész teljességének kinyilatkoztatására van elrendelve az egyház és az összes választott. Isten rendelésében nem Krisztus van az egyháznak szánva, hanem az egyház Krisztusnak. Az egyház az ő teste, és azt a célt szolgálja, hogy kinyilatkoztassa a benne lévő teljességet, amelyet Krisztusban találunk.
    4. Azért van meghatározva, hogy megvalósuljon Krisztus egyháza és ezzel Krisztus dicsősége, hogy az elvetetteket a harag edényeként határozzák meg. Az elvettetés szolgálja a kiválasztás célját, mint a pelyva a búza érlelését. Ez összhangban van az Írás helyes gondolatával, amint az Ézsaiás 43,3-4-ben szó szerint kifejezésre jut: „Mert én, az Úr vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód! Kárpótlásul adom érted Egyiptomot, Etiópiát és Szebát adom helyetted. Mivel drágának tartalak és becsesnek, és mivel szeretlek, embereket adok helyetted, életedért cserébe nemzeteket.”
    5. Végül, Isten tanácsában minden más dolog a mennyben és a földön eszközként van rendelve mind a kiválasztás, mind az elvetés, és így Krisztus és az ő egyháza dicsőségének megvalósításához. Mivel Isten rendelése szerint minden dolog így van elgondolva, ezért minden dolognak együtt kell működnie azok javára, akik szeretik Istent, azok javára, akik az ő szándéka szerint hívattak el. Ennek fényében megérthetjük, amikor az Írás azt tanítja, hogy „minden a tietek; akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tietek. Ti viszont Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.” (1Kor 3,21-23)”

Ebből tehát az következik, hogy a szupralapszarianista nézetet vallók elsősorban Isten nagyobb dicsőségét akarják kihangsúlyozni azáltal, hogy a teljes teremtés Istenre nézve történt és minden az Ő dicsőségét szolgálja, beleértve az üdvösségre teremtett embereket és a kárhozatra teremtett embereket is. Az infralapszariánus logika sokkal inkább az, hogy egyfelől kegyetlenség volna feltételezni, hogy Isten egy semleges, potenciális embertömeget kétfelé oszt, másfelől viszont logikátlan lenne, hogy nemlétező tömegek tárgyai legyenek a kiválasztásnak.[24]

Összefoglalás

Összefoglalásként tehát elmondható, hogy míg a szupralapszarianizmus azt tartja logikusabbnak, hogy először „történt” a predestináció, csak utána a bűneset megengedése, addig az infralapszarianizmus épp a fordítottját. Fontos kihangsúlyozni, hogy mindkét nézet logikai sorrendekről beszél, azaz, az Isten elméjében lévő tervezési sorrendet próbálja meg meghatározni. Nem arról van szó tehát, hogy konkrétan a világ teremtése után mi történt, hanem arról, hogy a világ teremtése előtt Isten hogyan tervezhette meg az üdvösség rendjét.

A kérdéskör tehát mindenképpen érdekes és érdemes róla gondolkodni, azonban fontos hangsúlyozni, hogy mivel a Szentírás nem ad a kérdésben egyértelmű választ, így végeredményben eldönteni sem lehet, hogy a két nézet közül melyik „biblikusabb.” Mindkettő mellett születtek érvek, azonban komoly viták, szakadások nem történtek a téma kapcsán, már csak azért sem, mert mindkettő elfogadja egymást legitimnek. A téma sokkal inkább filozófiai és logikai jellegű, és ahogyan a témával foglalkozó teológusok is megállapították, pusztán logikára nem lehet alapozni a teológiánkat. Végeredményben tehát az, hogy az ember melyik nézet mellett teszi le a voksát, nem befolyásol különösebben sok mindent, már csak amiatt sem, mert a téma a teológián belül is eléggé periférikus. Nem túl sokan foglalkoztak vele, akik pedig igen, szintén nem túl részletesen.

Felhasznált irodalom

A Második Helvét Hitvallás, Budapest, Kálvin Kiadó, 2017.

Augustinus, Aurelius: Vallomások, ford. Városi István, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2022.

Bavinck, Herman: Reformed Dogmatics, Grand Rapids, Baker Publishing Group, 2011.

Beeke, Joel R. – Smalley, Paul M.: Reformed Systematic Theology, Vol. 1, Wheaton, Crossway, 2019.

Dodaro, Robert – Lawless, George: Augustine and his Critics, London, Routledge, 2000.

Grudem, Wayne: Systematic Theology, an introduction to Biblical Doctrine, London, Inter-Varsity Press, 2020.

Hoeksema, Herman: Reformed Dogmatics, Vol. 1., Jenison, Reformed Free Publishing Association, 1985.

Jenkins, Eric L.: Free to Say No?, Free will and Augustine’s Evolving Doctrines of Grace and Election, Cambridge, James Clarke & Co, 2013.

Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere, Budapest, Kálvin Kiadó, 2014.

Steinmetz, David C.: Reformers in the Wings: From Geiler von Kaysersberg to Theodore Beza, New York, Oxford, 2001.

Turretin, Francis: Institutes of Elenctic Theology, Vol. 1., ford. George Musgrave Giger, Phillipsburg, Presbyterian and Reformed Publishing Company, 1997.

Online források

Bavinck, Herman: Supralapsarianism and Infralapsarianism, http://www.the-highway.com/Bavinck_predestination2.html

Belga Hitvallás, https://www.refkossuthter.hu/sites/default/files/fajlok/belga_hitvallas.pdf

Dordrechti Kánonok, http://kalvinistaapologetika.hu/wp-content/uploads/2017/07/A-dordti-kánonok.pdf

Westminsteri hitvallás, https://www.reformatus.net/westminsteri-hitvallas

Hivatkozások

  1. Kálvin definíciója a predestinációt illetően a következő: „Eleve elrendelésnek nevezzük Isten döntését, amellyel önmagában elhatározta, mit akar, hogy történjen minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremtett mindenkit, egyeseket eleve örök életre, másokat pedig örök kárhozatra rendelt el. Mivel tehát mindenkit a két cél valamelyikére teremtett, azért mondjuk, hogy eleve elrendelt életre vagy halálra.” Lásd: Institutio III.21.5.
  2. Noha a későbbiekben megkülönböztetek Augustinusra és Kálvinra alapozott predestinációt, mindkét nézet a „kálvinista predestinációtan” fogalomkörébe esik.
  3. Kivételt képez pl.: László Emőke: Kiválasztás Krisztusban: az arminiánus vita teológiai háttere, KRE–L’Harmattan, Budapest, 2022.
  4. Wayne Grudem: Systematic Theology, an introduction to Biblical Doctrine, London, Inter-Varsity Press, 2020, 817.
  5. vö. II. Helvét Hitvallás X.1., Westminsteri Hitvallás III.3.
  6. Joel R. Beeke – Paul M. Smalley: Reformed Systematic Theology, Vol. 1, Wheaton, Crossway, 2019, 1025.
  7. Grudem: Systematic Theology, 456.
  8. „1. a decree determining the purpose of all things, namely, the revelation of God’s virtues; specifically, the revelation of his mercy in the salvation of a definite number of possible men; and the revelation of his justice in the perdition of another definite number of possible men2. a decree to create the men thus elected and reprobated.3. a decree to permit them to fall.4. a decree to provide a Mediator for the elect and through him to justify them, and to condemn the reprobate”The logical order according to infra:
    1. a decree to create man in holiness and blessedness.
    2. a decree to permit man to fall.
    3. a decree to elect some out of this fallen multitude and to leave others in their misery.
    4. a decree to bring about the salvation of the elect through Christ.”Herman Bavinck: Supralapsarianism and Infralapsarianism, http://www.the-highway.com/Bavinck_predestination2.html (Letöltés: 2023. március 10.); Herman Hoeksema: Reformed Dogmatics, Vol. 1., Jenison, Reformed Free Publishing Association, 1985, 206; Beeke–Smalley: Reformed Systematic Theology, Vol. 1, 1026–1027.
  9. Beeke–Smalley: Reformed Systematic Theology, 1028.
  10. Both agree:(a) That God is not the Author of sin (supra as well as infra).(b) That Scripture (not philosophy) is the only source of our knowledge of God’s decree (supra as well as infra).(c) That man’s fall and punishment is not merely the object of God’s foreknowledge but of his decree and foreordination (infra as well as supra).
    (d) That faith is not the cause of the decree of election, neither sin the cause of the decree of reprobation (infra as well as supra).Bavinck: Supralapsarianism and Infralapsarianism.
  11. Beeke–Smalley: Reformed Systematic Theology, 1025; David C. Steinmetz: Reformers in the Wings: From Geiler von Kaysersberg to Theodore Beza, New York, Oxford, 2001, 119.
  12. James Wetzel: Snares of Truth: Augustine on free will and predestination, in Robert Dodaro–George Lawless (ed.): Augustine and his Critics, London, Routledge, 2000, 128.
  13. Eric L. Jenkins: Free to Say No?, Free will and Augustine’s Evolving Doctrines of Grace and Election, Cambridge, James Clarke & Co, 2013, 69.
  14. Aurelius Augustinus: Vallomások, ford. Városi István, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2022, 291–294.
  15. Augustinus: Vallomások, 311.
  16. Institutio, III.21.5.
  17. Hoeksema: Reformed Dogmatics, 164.
  18. vö. Hoeksema: Reformed Dogmatics, 163.
  19. Hoeksema: Reformed dogmatics, 164.; Herman Bavinck: Reformed Dogmatics, Grand Rapids, Baker Publishing Group, 2011, 251.
  20. Francis Turretin: Institutes of Elenctic Theology, Vol. 1., ford. George Musgrave Giger, Phillipsburg, Presbyterian and Reformed Publishing Company, 1997, 4.9.4.
  21. Richard Sibbes: Introduction to Bayne[s], Ephesians, 3., in Beeke–Smalley (ed.): Reformed Systematic Theology, Vol. 1., 1028.
  22. vö. Uo.
  23. 1. God wants to reveal his own eternal glory in the establisment of his covenant.2. For the realization of this purpose, the Son becomes the Christ, the image of the invisible God, the firstborn of every creature, that in him as the first begotten of the dead all the fullness of God might dwell.3. For that Christ and the revelation of all his fullness, the church is decreed, and all the elect. In the decree of God, Christ is not designed for the church, but the church for Christ. The church is his body and serves the purpose of revealing the fullness there is in him.4. For the purpose of realizing this church of Christ and, therefore, the glory of Christ, the reprobate are determined as vessels of wrath. Reprobation serves the purpose of election as the chaff serves the ripening of the wheat. This is in harmony with the current thought of scripture. We find it expressed literally in Isaiah 43:3-4: „For I am the LORD thy God, the Holy one of Israel, thy Saviour: I gave Egypt for thy ransom, Ethiopia and Seba for thee. Since thou wast precious in my sight, thou hast been honourable, and I have loved thee: therefore will I give men for thee, and people for thy life.”5. Finally, in the counsel of God, all other things in heaven and on earth are designed as means to the realization of both election and reprobation and, therefore, of the glory of Christ and his church. Because in the decree of God all things are conceived in this manner, all things must work together for good to them that love God, to them that are the called according to his purpose. In this light we can also understand scripture when it teaches that „all things are yours; Whether Paul, or Apollos, or Cephas, or the world, or life, or death, or things present, or things to come, all are yours; and ye are Christ’s; and Christ is God’s” (1 Cor. 3:21-23). Hoeksema: Reformed dogmatics, 166.
  24. vö. Turretin: Institutes of Elenctic Theology, 9.9.

Vendriczki Róbert: Nagyfügedi Krónika – Nagyfüged társadalma és gazdasága a 17-18. században

Bevezetés

Szülőhelyemről, Nagyfügedről a történettudomány sajnálatos módon alig tud valamit. Ezért fogalmaztam meg magamban azt a célt, hogy Nagyfügedet fókuszként használva bemutassam, hogyan hatottak a társadalmára és a gazdaságára a magyar történelem viharos és csendesebb évszázadai.[1] Fontosnak tartom még, hogy az eddigi kutatásaim eredményeinek segítségével kiegészítsem azon művek következtetéseit, amelyek a korabeli Heves megyével foglalkoznak. Kutatásaimat elsősorban a levéltári kutatásokra alapoztam,[2] mivel ezek között akadnak eddig kevésbé ismert levéltári források is, felhasználtam még olyan tanulmányokat, illetve könyveket, amelyben közvetve vagy közvetlenül Nagyfüged is szerepelt. Maguk a források bősége tette lehetővé, hogy a munkám során a gazdaság-, a mezőgazdaság-, illetve a családtörténet szegmenseit érintve utaljak a település történetére, amit a könnyebb megértés kedvéért kronologikusan építettem fel.

Szülőfalum tehát Heves vármegyében található, pontosabban, „Nagyfüged Gyöngyöstől és Hevestől egyaránt 20 kilométerre fekszik, a település határát átszeli az M3-as autópálya, ami infrastrukturális helyzetét jelentősen javítja. A Budapest-Miskolc vasútvonal öt kilométerre halad el a falutól, a legközelebbi vasútállomás Ludason található.”[3]

Nagyfüged település elhelyezkedése[4]

Földrajzát tekintve pedig, Nagyfüged a keleti–Mátra és a Tarna–völgy között elterülő Benevölgyben fekszik. Mind kelet-nyugati, mind észak-déli tájolásban határszakasz a falu területe.[5] A településről a régészeti ásatások során bizonyítást nyert, hogy a falu területén már évezredekkel ezelőtt is éltek emberek.[6] A falu neve feltételezhetően a Fygud, Figut, Fugod magyar személynévből származik.[7] Nagyfügedről 1290-ben jelent meg az első okleveles forrás, ahol egy névalakkal van összekapcsolva a falu neve, „Farkasio de Fygud.”[8]

E:\Nagyfüged\robi_füged\árpád 007.jpg

Nagyfüged első Árpád-kori okleveles forrása[9]

Az Árpád-kortól több birtokosa is volt Fügednek, egészen Zsigmond király uralkodásáig, amikor is a birtok a koronára szállt vissza. Az uralkodó idején a magánbirtokok előretörésével Nagyfüged 1427-ben a Jászkunok birtokká vált egészen a török hódításig.[10]

Nagyfüged a Jászkunok birtokaként 1731-ben (részlet)[11]

A török hódoltság idején a település két részből állt Kis- és Nagy-Figedből, amely elég korán betagozódott az oszmánok által meghódított magyar területek közigazgatásába,[12] a hatvani szandzsák alá, pontosabban a gyöngyösi Náhijéba tartozott és fizette a török által kirótt adót.[13]

A Hódoltság korában

A 16. század végétől kezdődően átalakult a településszerkezet, a háborús időszakok alkalmával a kisebb falvak elpusztultak, vagy lakosai elköltöztek a kedvezőbb megélhetést biztosító nagyobb falvakba vagy mezővárosokba. A XVII. század második felében újraindult az országban a földesúri művelés alatt álló területek növelése, ez a megnövekedett gabonatermesztéssel volt egyenesen arányos.[14] A majorsághoz tartozó területek magukban foglalták a veteményes-, és gyümölcsös kerteket, a legelőket, a szőlőt, az udvarházat és az istállót. A török kori háborúk során a falu többször is elpusztult,[15] hiszen az 1552-es, az 1554-es és az 1564-es adóösszeírás elnéptelenedett faluként említi, de 1570-ben újra benépesült. Ezt támasztja alá az 1570. évi adóösszeírás is, amely betelepült lakosok nevét is tartalmazta.[16]

A török hódításokkal egyidejűleg a piacok is beszűkültek, ez a földesúr és a jobbágyok termékei között versenyhelyzetet teremtett.[17] A birtokos gazda igyekezett erőszakkal kiszorítani a jobbágyok termékeit a piaci forgalomból. Kényszer felvásárlással vette meg a jobbágyoktól az árucikket.[18] Ezután a földesurak jobban preferálták a termékben befizetett censust (adót). Megjelent a kényszer leadás gyakorlata is, ami leginkább pálinka, sör, bor, hal és különböző tejtermékek leadását jelentette.[19] Emelték a robot terheket, nem volt ritka a heti két-három nap robot sem uradalmanként. A robot alkalmával megkövetelték a földesurak építkezéseinél való részvételt is és a termékek elfuvarozását a piac(ok)ra. Terhelte a jobbágyot még a törvény által előírt robot is, ami a várak újjáépítésén való részvételt jelentette a 17. században.[20]

A folyamatos háborúzások okán, különösen az 1600-as évek első évtizedeinek az instabilitása folytán Nagyfüged lakóinak a többsége elköltözött a faluból. Ezáltal 1635-ben már három porta után kapuadót fizető telkes jobbágyok által lakott település volt és helyzetüket súlyosbította a kettős adóztatás terhei is.[21] Mindeközben a falu többször is birtokost cserélt – 1653-ban a dadai Forgács Gergely és neje, Konkol Anna volt Nagyfüged birtokosa.[22] Nemsokkal ezután 1664-es harcokban a falut elpusztították, de még ez évben Szentpétery Istvánt és Forgács Ferencet iktatták be a néptelenné vált Figed, Egyházasfiged, Felső-Figed, Tarcsa és Szinér (Cinér) nevű birtokrészekbe,[23] ami ellen egy másik birtokos, Nyáry Mihály tiltakozott.[24] A falu csak 1672-re népesült be újra, ekkor már kapuadótól mentesített kuriális településsé vált, vagyis kisnemesek és zsellérek lakták és nem telkesgazdák.[25]

A háború mellett az időjárással is meg kellett küzdeniük az ország lakosainak, köztük a fügedi település lakosságának is. A 17. századi szélsőséges időjárás, ami Magyarországon tombolt, éreztette hatását a jobbágyság körében. 1678. január 18-án a faluban és annak környékén uralkodó időjárásról a következőket jegyezték fel: „Ma is tiszta forma idő lőn, és az éjjel is lágy idő volt.”[26] Az ország lakossága ebben a században, szinte a mezőgazdaságból élt, azonban az időjárás hűvösebbre fordulásával együtt járt a területek elmocsarasodása és a gyakori áradás. Ez a gazdaságra és a társadalomra is negatív hatással volt. A középkori Magyar Királyság területén a 17. században fellépő betegségek, háborúk és a szélsőséges időjárás folytán alaposan megcsappant a lakosság létszáma. Ebben a században ütötte fel a fejét a tífusz, bár már korábban is ismerték az emberek ezt a betegségfajtát. A táborok elviselhetetlen higiéniai viszonyai, a rossz élelem ellátás, a nem megfelelő orvosi ellátás, a mocsarak és lápok egészségtelen kigőzölései mind hozzájárultak a kór terjedéséhez. Felerősödött a pestis is ebben az időben, a század folyamán több országos járvány is volt.[27]

A háború és annak az okán kialakult gazdasági viszonyok a társadalom minden rétegére hatással volt, különösen a végvári katonákra, akiket I. Lipót 1670-ben a felső-magyarországi várakból elbocsátott, így az Erdélyben csoportosuló, birtokukat vesztett kis- és középbirtokos nemességgel összefogva keresték a boldogulásuk lehetőségét. Az élükre Thököly Imre állt, és az ő vezetésével 1672-re a kuruc haderő elfoglalta Ónodot, Diósgyőrt, Szendrőt, Tokajt és Szerencset.[28] A kurucok katonai tevékenységük során érintették a falut. Az ott tartózkodásuk alatt a fügedi lakosokkal az ónodi és a szendrői katonák „kártékonykodtak”, amit be is panaszoltak a török földesuruknak. „A fel s alá járkáló kurucoktól szenvedtenek 3000 forint károkat. Mely miatt folyamodtak az török földesurukhoz, de az csak vállat vonított. Ónodi pap Istók egy fügedi embernek elvitte a lovát, ónodi Ragyits Jakab, hasonlóképp egy lovat. Szendrei Bárkányi István egy fügedi embertül egy karmasin csizmát vont.”[29]

Az Oszmán Birodalom hódoltsági hegemóniájának a gyengülése okán a Habsburg Birodalom komolyabb ellenlökésre szánta el magát és 1684-től megindult Magyarország felszabadítása a török uralom alól.

Ennek a hatására a háború árnyékában 1684-ben Almásy János, Nyáry Mihálytól megvette a falu egy részének a területét, így birtokrészei lettek a Kisfügeden. A Balogh, Bekényi és a Tassy családok is rendelkeztek különböző nagyságú birtoktestekkel a falu további területein. Még ebben az évben nemcsak a falu birtokviszonyaiban történtek változások, hanem egy a mindennapi életviteltől eltérő furcsa eset is borzolta a kedélyeket. Juhász András felsége, tiltott kapcsolatot tartott fenn egy fiatal legénnyel. A legény, hogy a kedvesével együtt tudjon maradni, mérget szerzett a csapodár feleségnek.[30] Mindezt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megölje vele a férjet, de a férj családja megtudta ezt a tervet. Erre a csélcsap asszony megfenyegette Juhász András testvéreit, Mártont, Györgyöt és Istvánt, ha elmondják a faluban, akkor őket is megmérgezi nemcsak a férjét. Ezután fordultak az alispánhoz: „Öccsének felesége azon legénnyel hozatott török Hevesrül etetőt, melyet megadta innya öccsének, az kitől meg kellett halni szegénynek.”[31] Ezért védelmet kértek öccsüknek, Andrásnak és a maguk számára, a harcias feleség ellenében.

A „felszabadító” háború legelején, Eger 1687-es visszafoglalása után a török bosszúból végig pusztította a környék falvait, köztük Nagyfügedet is.[32] A háborús pusztítások miatt, Heves vármegye betelepítésének kérdése komolyabban már az 1688. március 9-én, Losoncon tartott vármegyei közgyűlésen merült fel a megyei rendek körében.[33]A falu viszonylag későn 1696-ban a visszafoglaló harcok után népesült be újra, és ennek a ténye magával vonzotta az új birtokosokat is, akik között új nevek tűntek fel, mint a Sőtér család, Rácz István, Pető András, Bekényi Márton és Szuhay Mátyás.[34]

Élet a török idők után

A török kor után Magyarország, köztük Füged életét is a helyreállítás határozta meg, amelyet ekkor a leírások szerint 41 felnőtt férfi lakta és a többségük családos volt. Az ezzel járó gondokat ifj. Bartha János remekül érzékelteti, „Ha a magyarság katonailag nem is tudott vezető szerepet vállalni a visszafoglaló háborúk hadműveleteiben, a hadseregek ellátásában, a katonai célú adók és terhek viselésében erején felül teljesített.”[35] Megtörtént, hogy az ország lakosságán ugyanazt az adót többször is behajtották.

A 17. század utolsó évtizedére is a folyamatos birtokos átalakulás jellemezte a települést, ami több okra vezethető vissza. 1698-ban Majosházi András a Fügeden található birtokait átruházta Nyáry Mihályra.[36] Ezeket a birtoktesteket, azaz vagyis a kisfügedi rész másik felét, a tarcsa és a cinéri részeket Almásy János vásárolta meg Nyáry Mihálytól 1430 forintért Almásy János,[37] majd tovább növelte a fügedi birtokait miután 1700-ban Bekényi Márton és Szuhay Mátyás földjeit a császár „felségárulás” címén elkobozta és neki adta, amelyre adománylevelet szerzett I. Lipóttól.[38] Ezt bizonyítja a legnagyobb falu birtokosának, Almásy Jánosnak 1759-ben írt végrendelete is.

„Örökségem maradtak édes szüleimtől, de nincsen olyan, melyben magtámadtatásaim ne lettek volna, azért mondhatom magamat még azokban is vagyonszerzések főként Vécsen és Fogacson. Félfalut királyi adománylevél által biztosítottam és visszapereltem. Kisfüged magában véve kicsiny, de a neoaqiustica bizottság (Újszerzeményi Bizottság) felére mégis rátette a kezét, azt is visszaszereztem. Nagyfügedre három királyi adománylevelem is van.”[39]

Ezen birtokbeiktatások ellen tiltakozott a tarcsai részt illetően Majzik András és Simon János, a cinéri részt illetően pedig Majthényi György is 1701-ben.[40] Ezzel a legnagyobb földbirtokos a faluban, Almásy János megyei alispán és neje Deák Judit lett.[41] Kisebb birtokosa volt a falunak még Balogh Mihály is.[42]

Rákóczi vitézei

A háborúk elcsitultával a korábbi bujdosók és a vagyonukat vesztett emberek robbantották ki 1703-ban a tiszaháti felkelést. A kuruc hangadók egy országos ismertségű embert akartak megnyerni, így esett a választásuk a lengyelországi száműzetésben élő Rákóczi Ferencre, aki a felkelés élére állt. 1703. augusztus 29-én, Vetésen kiáltványt intézett az ország lakosaihoz, így a Heves vármegyeiekhez, köztük a falu lakosaihoz.[43] Rákóczi Ferenc maga is rendelkezett földbirtokkal Heves-Külső-Szolnok vármegyében, például Gyöngyösön.[44]

A Rákóczi vezette szabadságharcban (1703–1711) a nemzet valamennyi társadalmi rétegének a tagjait meg lehetett találni. Heves megyében Kis- és Nagy-Füged akkori legnagyobb birtokosa, Almásy János elsők között csatlakozott Rákóczi Ferenchez, 1703. október 4-én ő adta ki a hadba hívó levelet és Gyöngyöst jelölte meg gyülekezési helynek.[45] Heves-Külső-Szolnok vármegye által küldött katonákat gr. Csáky Mihály Lovasezredébe osztották be 1705–1706 folyamán, ahová a nagyfügedi lakosok az összeírás szerint 1706 tavaszáig csatlakoztak a szabadságharchoz.[46] „Sipos Mihály, Balog András, Bakos András, Tősmagi Bernárd, Lénárd István” vett részt a Rákóczi Szabadságharcban.[47] A vetési pátens értelmében a fejedelem a kuruc táborban katonáskodó jobbágyokat mentesítette a közterhek alól, ugyanígy járt el a táborában harcoló katonák felségeivel és annak gyermekeivel. A nem katonáskodó jobbágyokat, köztük a fügedi emberek többségét is kötelezte a földesúrnak az addig teljesített szolgálatára, csak az ezen felül való megterhelést tiltotta meg. 1707-ben a katonai akciók következményeként a falu lakóinak nagyobb része elhagyta a falut.[48] Maga Rákóczi is, a szabadságharc utolsó időszakában, 1710 januárjában a mai Heves Vármegyén is keresztülhaladt Romhány felé,[49] ahol az utolsó jelentős csatájában vereséget szenvedett, s 1711-ben a szatmári országgyűlés elfogadta a békefeltételeket, amivel lezárult a szabadságharc.

Füged benépesülése

A török elleni háborúk és a Rákóczi-szabadságharc a megye gyéren lakott területeit, köztük Nagyfügedet is az elnéptelenedés szélére sodorta. A faluban élő lakosság nagyobb része elmenekült vagy meghalt, a 18. század elejétől kezdve új családok jelentek meg. A század első évtizedeit belső vándorlás, vagyis a lakhelyüket sűrűn változtató famíliák költözése jellemezte.[50] Ez előnnyel is járt, hiszen a földesúrhoz laza kapcsolat fűzte, s nem voltak helyhez kötve. A későbbi letelepedőknek a megfelelő termelőeszköz nélkül nehéz volt a földjüket megművelni így előbb meg kellett azt szerezniük. Majorsági cselédséget vállaltak napszámért, zsellérként dolgoztak vagy elmentek a falutól távolabb eső gazdaságokba dolgozni.

A falu 1712-től népesült be újra, de akkor is mindössze nyolc család lakott ott.[51] Ez a szám 1715-ben is hasonló volt, hiszen hét jobbágy és egy zsellér család élt a faluban. A letelepedőket elsősorban a minél nagyobb megszerezhető föld motiválta. Fontos volt még a feudális terhek csökkenése is, ez az idegen megyékből átköltöző embereket illette meg.[52] Az 1720–1724-es adóösszeírások alapján a faluban véglegesen a ma is itt élő családok közül az alábbiak telepedtek le: „Nagy, Berta, Katona, Kis, Fodor, Varju, Sípos.” Nagyfüged letelepedett lakói tisztán magyar származásúak voltak. Az 1734. évi adóösszeírásnál már új lakosokkal – „Juhász családnevűek, Csécsei, Csesznok, Somodi, Madarász, Bagi, Molnár családokkal” – gyarapodott a falu.[53] A fölbirtokosok tudatos telepítései is megindultak a XVIII. századtól. Ennek a telepítési programnak a legfőbb ösztönzői az alföldi birtokkal rendelkező nemesek közül kerültek ki. Így tehettek minden bizonnyal a Nagyfügeden birtokkal rendelkező nemesek is. A telepítést az állam is támogatta, így a hazai telepítések utolsó hulláma II. József uralkodása alatt fejeződött be és Nagyfüged állandóságáról ettől az időtől fogva beszélhetünk. A jobbágyság helyzete is megnehezedett ezen időszak alatt, mert elszaporodtak a földesúri és a hatósági önkényeskedések, illetve a robotszolgáltatás nőtt, a megengedett évi 52 nap robot fölé ment. Ezzel egy időben indult meg a szabadköltözés is. Bár az 1723/LXII. törvénycikk tiltotta, hogy a földesurak saját adóköteles jobbágyaikat, helyettes állítása nélkül más megyebeli birtokára költöztesse át.[54] A század elején a jobbágyságnak sikerült kiharcolnia a költözési jogának a kiszélesítését és a szolgáltatások mérséklését.

Ebben az időszakban is birtokváltozás figyelhető meg, mert 1721-ben ifj. Almásy János perben állt anyja, Deák Judit ellen, mivel lányára, Almásy Apollóniára Nagyfügeden négy telket hagyott. Ez okán 1732-ben beiktatták, mint Hellebronth Jánosné a Fügeden lévő ingatlanok birtokába.[55] Ettől kezdődően a Hellebronthok és az Almásyak voltak a falu legnagyobb birtokosai a falunak. A falu többi része egy-két kisnemesi birtokrész volt.[56]

III. Károly uralkodása idején (1711–1740) stabilizálódott tehát a korabeli Nagyfüged helyzete és megindult a fejlődése, amit vagyoni kimutatások alapján jól bizonyítható. 1728-ban Grassalkovics Antal rendelkezése értelmében, a királyi tábla nótáriusa, Szalay István elkészítette Kisfüged összeírását.[57] A leírás szerint a terület cserjés és bozótos volt, a kisfügedi szántót két nyomásban művelték, amely négy és félszeres termést hozott, valamint kaszálóval is rendelkezett a falu. A lakosság és a portaszám növekedése, a beltelkek megosztása bonyolította a gazdasági helyzetet az országban. Így az adók kivetésénél újfajta eljárást dolgoztak ki, országos szinten a megyéket portákra osztották fel.[58] A megyei portaszámot a jobbágy vagyontárgyainak alapján felvett rovás (dica) szerint állapították meg. Nagyfügeden ez a következő volt:[59]

A faluról szóló első teljes adóösszeírás 1734-ből maradt fenn.[60] Ennek során 80 főt kérdeztek meg, ebbe beletartoztak a faluban földdel rendelkező fügediek és a tőlük földet bérlő nem falubeli személyek az ún. extraneusok.[61] Ház körüli földdel 76 személy rendelkezett. A falubeli szántóföldeket, a réteket, a ház körüli földeket, a szőlőterületet, a szilvásokat, a káposzta- és dohányföldeket a dicalis összeírások során osztályokba rendezték.

Nagyfügeden kevés I. osztályú föld volt, annál nagyobb volt a II.- és a III. osztályú földek aránya. Ez a következő okoknak tudható be. Az adóösszeírás terméshozam alapján kategorizálta a földet. A jobb osztályba sorolást a jobbágy munkabírása és a terület megmunkálást meghatározó igaerő teljesítőképessége jelentette. A beköltözött lakosság azonban nem rendelkezett a megfelelő igás állománnyal. Elgyepesedett a földterület, feltöréséhez legalább hat ökörre lett volna szükség, amit a csoroszlyás eke elé fognak. Így lehetett volna ezzel az ekével minőségi munkát végezni.[62] Az 1735. évi összeírás során nem sokat változik a faluban a gazdasági helyzet.[63]

A 18. század első évtizedeiben újra megerősödött a kereskedelem, ennek a nyomán kialakultak a kereskedelmi útvonalak is. A heves megyei úthálózat a következőképpen nézett ki. A Budáról vezető főútvonal,[64] Hatvan irányába indult kelet felé, ahol kettéágazott. Horton átvezetett az északkeleti ág Gyöngyös irányába, majd innen Egerbe Kerecsend és Kápolna érintésével.[65] A keleti és délkeleti ág Vámosgyörk és Csány érintésével Adácson, Nagyfügeden és Nagyúton át, Kompolton és Makláron keresztül Egerbe.[66] A Jászságban élő emberek is, ha Egerbe akarták elvinni az áruikat, akkor Fügeden keresztülmentek az egri piacra, mert Jászárokszállástól nem messze található a falu, ezért volt könnyebb erre jönni, mint más irányba kerülni. Ezt bizonyítja Vályi András 1796-ban és Fényes Elek 1851-ben készült országleírása is, mindketten ugyanazt az útileírást közölték a településről, „Nagyfüged Árokszálláshoz egy mértföldnyire, a Bene vize mellett található.”[67] Ezen a vásárvonalon a fügedi lakosok a különböző gazdasággal foglalkozó falvakkal és városokkal tudtak érintkezni, amely során a felhalmozott árufelesleget cserélték el vagy vásárolták meg egymástól.[68]

A kereskedelmi és egyéb gazdasági kapcsolatok jótékony hatására a falu gazdasága stabilizálódott és fejlődésnek indult, erről tanúskodik az 1736. évi összeírás.[69] A gazdasági megerősödés első jele a kocsma megjelenése volt, ugyanis kocsmát csak olyan helyen létesítettek, ahol állandósult a gazdasági stabilitás és a fejlődés megindult. A falu egyetlen kocsmája, ebben az évben már 48 pengő jövedelmet hozott.[70] Továbbá 80 személynek volt III. oszt. házkörüli birtoka, 358 II. oszt. hold földön és 201 III. oszt. hold kaszálón gazdálkodtak a falu akkori lakói és a tőlük földet bérlő más faluból érkező személyek. A fejlődés eredményeként a (kis)nemesség és a zsidóság is megjelent Nagyfügeden. 1737-ben már öt nemesi fügedi családról tudunk: „Lukács Márton, -István, Szökő János, -István és Bodó János.”[71] A mezőgazdaság mellett szépen lassan megjelent a kereskedelem is 1739-re, ekkor három zsidó család, Seidner Sámuel, Eliás Ferenc és Klein Izráel és családjuk[72] költözött Nagyfügedre és mindegyikük a kereskedelemből élt. A kereskedelem további fejlődésével 1740-től már öt zsidó család lakott a faluban. Némi változás történt eközben a nagyfügedi zsidóság körében, bár az Eliás család elköltözött, azonban letelepedtek itt a Kleiner, Seidner családok, valamint Jámbor Ábrahám és családja.

1737-re azonban a szántás alá vehető terület csökkent, ezért a gazdák Kisfüged pusztán hagyott területét bérelték ki és vették művelés alá, ez 120 holdat jelentett. Így összesen 645 II. oszt. hold szántót műveltek meg. A határhasználatról a falubeliek a következő módon nyilatkoztak:

„Itten nem házhelyek után, hanem ökör után az lakosoknak tehetsége szerént osztatik a föld, tehát kinek nagyobb, kinek, kinek kisebb adattatik. Az első gazdának 13 darab földgye vagyon az egész határban, úgy utána való ökrös gazdának is szinte annyi vagyon. Itten földesurunk közül némellyek tizedén, némellyek nyolcadán, némellyek pedig, mivel királydézsmát nem adtunk, hetedén dézsmálnak és ezt búzábul, árpábul, zabbul, báránybul, egyéb afféle nagyobb termésbül ki szoktuk adni. Más curiális helyeken is így hallottuk ezen szokást.”[73]

1738-ban tovább növekedett a jobbágyháztartások száma.[74] A szántóterület arányát tekintve nem növekedett, mintegy 525 II. oszt. holdon gazdálkodtak. A kaszálók száma ellenben növekedett, 225 II. oszt. holdon kaszáltak az emberek. Ekkor váltak fontossá a házkörüli területek. A szántóföldekről kiszorult, de a háztartásban nélkülözhetetlen kendert,[75] káposztaféléket, hüvelyeseket a ház mellett található kertekben termelték meg.[76] Valamennyi jobbágyot sújtotta az egyháznak járó tized, a dézsma, amelyet juhok, gabona, bor, lábas jószágok és méhek után kellett leróni. A földesúri kilenced minden termék után járt, és a természetbeni juttatások különféle háztartási szükségletekkel egészültek ki. A falu 1735-ben lúd és sajt, 1737-ben zab, 1746-ban búza, 1748-ban pedig sertés után rótta le a dézsmát.

1740-ben a szántóterületek elaprózódnak, mert 20 személy 14 holdon, 11 fő 7 holdon gazdálkodott, egy ember pedig 21 holdon. A rétek száma csökkent, csak 24 III. oszt. holdat használtak kaszálónak, ház körüli kertje 85 személynek volt. A jobbágyok fizették még adó gyanánt, a hadiadót, amely évenként 15-30 forint volt, valamint a parasztságnak kellett eltartania a beszállásolt katonát és annak lovát is, ez volt a Porció.

Ház körüli kertje 1740-ben 83 személynek, míg 1741-ben 73 főnek volt. Mindkét évben 504 hold szántóterületen tudtak a falubeli gazdák gazdálkodni.[77] Kaszáló tekintetében 1740-ben 222 holdon és 1741-ben már csak 213 holdon területet használtak. Ez a legeltetésnek kedvezett, hiszen a haszonbérlőknek mindkét évben 1540 forint folyt be.[78] 1741-ben a legnagyobb birtokos Almásy János volt a faluban.[79] A jobbágytársadalmat a rendezés előtt a következő jobbágyrétegekre lehetett felosztani: Egésztelkes jobbágy és gazda, hat ökrös jobbágy, (2) félekés, cimborás mással összefogó négy kétökrös jobbágy; (3) Gyalog, igátlan, marhátlan kinek földje van, háza is van, de igája, ökre nincsen és (4) házatlan zsellérek.[80] 1738 után lassú fejlődés jelei mutatkoztak meg a mezőgazdaságban, mert az 1740. évi és a 1741. évi adóösszeírás alig mutat eltérést a korábban leírt adatoktól.[81]

A falu fejlődése azonban nemcsak a megművelt földek és a beköltözött lakosság arányában mutatható ki, hanem az általuk nevelt állattállományban is. Utóbbi a következőképpen nézett ki:

1737-től a megnövekedett állatállomány miatt legelőt is bérelnek közösen a falubeli lakosok, közös haszonvétel céljából a nagyúti legelőt használták állataik legeltetésére.[83] Ezen területen ökröket, teheneket és lovakat tartottak, szintén itt legeltették a juhokat, kisebb számban kecskéket, sertéseket, és egyéb barmokat (utóbbi más falvakból bérbe vett állatokat jelenthetett, valamint tinót és borjút).

A marhatenyésztésről a következőket írja Bél Mátyás: „Ezt a területet a marhák anyjának lehet mondani a többi vármegye közt, és egyetlen marhatenyésztő vidéknek sem járhat érte több dicséret. Ezért ha valaki tehetős és megfelelő lehetősége van marha és növendékmarha tenyésztésére, erre fordítja a pénzét.”[84]

A faluban elsősorban juhot és sertést tenyészthettek ebben az időben, ez felelt meg a környék területi és éghajlati viszonyainak. Bél Mátyás ezt írja a sertés tenyésztésről:

„Ez a vidék, mint a legtöbb a fekete disznót szereti a vaddisznók fajtájából; nem csoda, hiszen nem másként, mint a vaddisznó szokott, éjjel-nappal a pusztában híznak. Különösen a nádasokban. Ugyanis a nád gyökerét szerfölött kedvelik a disznók, rövid ideig legelve is úgy meghíznak, hogy menni sincs kedvük. Ilyen helyeken halakkal is táplálkoznak a sertések.”[85]

A juhtenyésztést is hasonló részletességgel írja le:

„Leginkább magyarfajta juhnyájak vannak, a csavarodott visszahajló szarvakról, a hosszú, megtermett testlakatról, a durva, kócosan göndör (elhanyagoltan gondozott) gyapjúról, a legtöbbször fehér, esetleg a fejen és lábon kissé fekete színről megállapíthatod. (Cigája juhról van itt szó.) Ez a fajta főleg a sík vidéken él, másutt más fajtájú nyájakat láthatsz (…egy másik fajtáját, német juhot látsz). Kecsketenyésztés nincs, lehetőség sincs rá, mivel a legelőkön nincsenek bokrok, amik nélkül a barmok e faja nem tud megélni.”[86]

A nagyfügediek, mivel helyben nem volt major, a szomszédos faluba, a tarnazsadányi majorságba, az Almásy család (Zsadányi ág) központjába jártak robotolni. Ott volt tizennyolc 26 holdas, tizenhét 13 holdas és tizenhét 3 holdas jobbágygazdaság. Ekkor alakult ki az az elv, amely szerint, ha valaki az igás állatával jár robotolni, az két nap kézi robotnak felelt meg.[87] A robotot nem kizárólag a szántóföldek megművelésére, a rétek kaszálására, hanem a hosszú fuvarok („Vorspann-ok” vagy forspontok) lebonyolítására is kihasználták, mivel a földesúrnak heti két nap kézi vagy egy nap igás robotot kellett ledolgozni.

Nagyfüged fejlődési folyamatának a sorába tartozik az is, hogy 1734-ben Nagyfügeden felállították az önálló plébániát Tarnazsadány leányegyházzal,[88] és itt is bevezették helyben az anyakönyvezést, bár anyakönyvei már 1733-tól számon voltak tartva. Az önállósodás előtt a falubeli hívek ekkor még az adácsi anyaegyházhoz tartoztak a karácsondi és a gyöngyöshalászi hívekkel együttesen. 1724–1733 között a falu Karácsondnak volt a filiája.[89] Az 1746-os Canonica Visitatio (egyházi látogatás) még egy kis kápolnát is említ,[90] amelyet Almásy János földesúr építtetett. 1738-ban kezdték meg a régi kis templom bővítését, amit 1760-ra fejezett be. A végleges formáját Almásy Mihály kegyúr segítségével alakították ki 1766 és 1777 között. A templomban lévő festmények egy része Farenzon Ferenc egri képíró mester munkáját dicséri, aki 1796-ban dolgozott Nagyfügeden.[91]

Stabilitás és fejlődés a felvilágosult abszolutizmus korában

Mária Terézia hatalomra kerülése után (1740–1780) a jobbágyság helyzetének javítása, illetve az ország belső gazdasági és társadalmi stabilitásának a megteremtése érdekében 1767. január 23-án kiadta az Úrbéri rendeletét, amelyben országos szinten szabályozta a földesúr és a jobbágy közötti viszonyt. Ennek alapvető törekvése volt felmérni a jobbágyok kezében lévő földeket és a vele járó haszonvételeket.[92] Szabályozni akarta az ezek után járó terménybeli és robotszolgáltatásokat és előírta a jobbágy heti kétnapi igás vagy négynapi kézi robotját. A kiadott rendeletében a robotot nem arányosította a telek nagyságával. A községben ezt Berta Berta bíró ellenőrizte 1770-ben.[93]

A faluban az úrbérrendezést 1771 januárjában hajtották végre és a falut II. osztályúnak minősítették.[94] Az úrbérrendezést kilenc pont alapján állapították meg. Joggal merül fel a kérdés pontosan mit is kellett ellenőrizni az Úrbárium során?

Meghatározták a jobbágybirtok méretét.[95] A jobbágy házhely vagy ház rendelkezzen belső kerttel, amely olyan nagyságú legyen, hogy kétpofányi mérő magot el lehessen benne ültetni. Nagyfügeden minden jobbágy házhely rendelkezett 28 hold szántóterülettel,[96] illetve 12 hold kaszálóval.[97] Ez vonatkozott az 1/2-es, 1/4-es és 1/8 telkes jobbágyokra is a telkeik arányában. A haszonvétel szabályozása értelmében a jobbágy bort árulhatott Szent Mihály (szeptember 29.) napjától Szent Orbán (május 25.) napjáig.[98] Ha a jobbágy rendelkezett irtás területtel, azt a földesura nem vehette el. A megye által meghatározott pénzt kellett kifizetni az irtás föld bérléséért. Ezt nem számolták be a ház vagy házhelyhez tartozó földekbe, továbbá a határban, a jobbágynak is joga volt a saját marháit legeltetni.

A jobbágy szolgáltatásait, azaz a robotot is meghatározták.[99] Minden jobbágy tartozott az urának heti 2 nap kézi vagy 1 nap igás robottal, ez éves szinten 52 nap igás és 104 nap kézi robotot jelentett. Ha a jobbágynak robotolni egy távolabb eső területre kellett mennie, erről a földesurával egyeztetett. Amennyiben a vitás kérdést egymás között nem tudták megoldani, akkor a vármegye járt el a vitás ügyben. A félnapi távolságból robotolni járó jobbágyokat, egy hónapban egyszer kötelezhette a földesúr négy nap kézi vagy két nap igás robotra. Ezen időszak alatt a földesúrnak kötelessége volt szállást biztosítania embernek és állatnak egyaránt. Az egy vagy félórányi távolságba robotolni járó jobbágyoknak november, december, január és február hónapokban az utazási ideje beleszámítódott a letöltésre váró robot idejébe.

A kaszálást vagy aratást duplamunkának értékelték,[100] ezért telkek arányában határozták meg a munkát. A dupla munka során az 1 telkes jobbágy heti 1 igás és 2 nap kézi munkát, a 1/2 telkes 1/2 napi igás és 1 napi kézi-, az 1/4-es (fertályos) 1/4 napi igás és 1/2 napi kézi munkára volt kötelezve. A messzebbről robotolni járó embereket az aratás vagy kaszálás alkalmával földesura havi kétszer kötelezhette a heti 4 nap robotra.[101] Ezt a későbbi robotnapokból törlesztenie kellett a földesúrnak. A munka folyamán, ha az időjárás kedvezőtlen lenne, a már megkezdett robotba bele kellett számolni a leállási időt is. Annak a zsellérnek, akinek föld nélküli háza van egy évben 18 napot és annak a lakosnak, akinek nincs háza, egy évben 12 napot kellett ledolgoznia. A roboton kívül a jobbágy minden évben egyszer hosszúfuvarra volt kötelezhető. Ezzel kapcsolatban négy egésztelkes jobbágynak kellett kiállítani egy 4 ökrös szekeret forspont céljából.[102] A fuvart csak alkalmas úton lehetett igénybe venni és a szállítás a kétnapi járóföldet nem haladhatta meg. Szántás, aratás, kaszálás és szüret idején a jobbágyot nem kényszeríthették a fuvarra.[103] Áttenni a következő évre sem volt szabad, ezt megválthatta pénzzel vagy egyéb szolgáltatással. Ha a hosszúfuvar a kétnapi járóföldet meghaladta, akkor a különbözetet beszámolták a robotba. A felmerült költségeket a földesúrnak kellett fizetnie.

Az egy telkes jobbágynak az épületfavágást és a szárazfagyűjtést megengedték. Cserébe az egy telkes és igavonóval bíró jobbágy köteles volt a tiszti szolga által kijelölt helyről a földesúr házához vagy más épületéhez 1 öl fát vinni, amit 2 parasztnak kellett felvágnia. Ez az 1/2-es -, 1/4-es -, és 1/8-os telekkel bíró jobbágyokra volt érvényes. A földesúr a jobbágyot, a gazdasági helyzetétől függetlenül egy napi kézi robotra kötelezhette télen. A jobbágy a kilencedet termésben és fában rótta le. Az ezenfelüli termés vagy fa beszolgáltatása beleszámolódott a heti robotba.[104] Ha az úr a terményét a piacra vagy a vásárra akarta vitetni, a fuvardíjat kötelessége volt állni. Ha a jobbágy a malomba vitte saját áruit őröltetni a vámúton, akkor az úrnak nem tartozott vámmal. Ha más esetben használta a vámutat, akkor vámköteles volt.

Az adózás rendje értelmében minden jobbágy és föld nélküli házzal bíró zsellér köteles volt fizetni 1 forintot az urának évenként két részletben.[105] Minden egy telkes gazda évenként fizetett az urának 1 pár csirkét, 9 forint máriást, 10 tojást, 1 icce főzött vajat és egy zsák lisztet.[106] Az 1/2-ed telkes pedig 4.5 forint máriást,[107] egy pár csirkét, 5 tojást, 1 icce főzött vajat, illetve egy zsák lisztet.[108] Az 1/4-ed telkesnek fizetnie kellett 1 forint máriást, 1 pár csirkét, 3 tojást, 1 icce főzött vajat és egy zsák lisztet. Az 1/8 telkes a telek arányában volt köteles fizetni. Az egy telkesek fizettek még évente 1 borjút vagy 1.30 forintot fizettek a földesúrnak. Ha jobbágy bort vagy pálinkát árult és ebből akart megélni a földesurának évenként 2 forintot kellett befizetnie. Az irtásföldek bérbevételének az adójáról a földesúrral kellett egyeztetnie.

Ötödször a kilenced és a hegyvám mértékét határozták meg.[109] Minden termény, méh, kecske és juh után kilencedet kellett fizetni. Ezt pénzben meglehetett váltani az alábbi árakon: bárány 4-, egy gida 3- és egy méhkas 6 krajcárt ért. A kilencedet az 1647/LXXXXVI. tc. értelmében Szent István (december 26) napjáig rendezni kellett. Ha a jobbágy olyan termő magot ültetett el, amely után az előző esztendőben leadózott belőle, akkor nem kellett kilencedet vagy tizedet fizetnie belőle. A kenderből és a lenből az egy telkes hat fontra (funtra) való fonást adott kilenced gyanánt. A többi telkes jobbágy a telek arányában adózott belőle. A hegyvám megfelelő kiszabása érdekében a jobbágynak a szőlőit listába vették, amit a vármegyén kellett megőrizni. Ha a hegyvámot mustban kérték, az a következő esztendőben került kifizetésre. Borból egy akóval kellett a kilencedet megfizetni. Fügeden ekkor egy személy foglalkozott szőlőtermesztéssel.

Az Urbárium meghatározta a földesúrnak járó juttatásokat és jövedelmeket is. Az örökös nélkül meghalt jobbágy és az elszökött jobbágyok tulajdona a földesúré lehetett és neki kellett rendezni a fennmaradó adósságágukat.[110] Az árván maradt gyermekek érdekében, az árvák birtokainak a hovatartozását a vármegyeházán döntötték el. A kocsmaüzemeltetés jogát a jobbágy meghatározott ideig kaphatta meg ellenben, ha az úr kocsmát vagy vendégfogadót nyitott, az egész évben nyitva lehetett. Szabadon és korlátlanul árulhatott bort, sört és pálinkát.[111]

Hetedsorban meghatározták a földesúrra vonatkozó tiltó rendelkezéseket is.[112] A földesúr, mint az árvák pártfogoltja és gyámolítója a meghalt jobbágyok után maradt értékből az árvák közötti szétosztás után bért nem fogadhatott el. Az eladott, elcserélt, örökölt jószág árából tizedet nem volt szabad beszednie. Gazdasági szankciót nem hozhatott, mert ezzel gazdasági hátrányba hozta volna a jobbágyot.[113] A szőlőkötöző szalmát, és a szőlővizsgálót sem kellett kifizetnie a jobbágynak. A törvényben meghatározott napok elteltével a földesúr nem kényszeríthette a jobbágyot a készpénzfizetésre.[114]

Meghatározták a jobbágyok elleni tiltó rendelkezéseket is,[115] a bírságpénzt azon jobbágyokon volt szabad behajtani, akiket a vármegyei úriszéken a szolgabíró elítélt. Más földjére tilos volt az állatokat behajtani legeltetés céljából,[116] mert bírságot kellett fizetni érte. Más büntetésekben több napi kézimunkára ítélték a bűnös jobbágyot. A büntetés az aratás, a kaszálás vagy épp szüret idején átkerült a következő hónapra. A földesúr engedélye nélkül a falu nem vehetett fel kölcsönt. Az idegennek eladni illetve beköltözni a földesúr engedélye nélkül tilos volt.

Az Urbárium a belső rendszabályokat is meghatározta, a bírói hivatal betöltésére a földesúr három embert jelölt ki, akikből a község egy embert nevezhetett ki. A bírót a földesúr szabadon el is bocsáthatta. Ellenben a falu a nótáriusát (jegyző) és az esküdteket a falu választotta és alkalmatlanságuk esetén el is bocsáthatta.[117] Az adózás rendjére ügyelni kellett,[118] az adós az ún. garas napokon fizethette vissza az adósságát. Panaszos ügyekben az uraság járt el, amennyiben az úr nem tudott igazságot tenni, akkor a vármegyéhez fordulhattak a vitás ügyekben. A jobbágyokkal kegyetlenül bánó gazdatisztek ellen a vármegye úriszéke járt el.

1771-ben az úrbéres rendezést követően birtokmegoszlási viszonyokat figyelembe véve az Almásy család 12 -, a Hellebronth család 6-, Balog István 3-, a dobfeneki Sípos család 2-, a Somodi, Csoma és a Csontos család összesen 2.5 jobbágytelekkel rendelkezett.[119] 1777-ben az Almásy birtokok elaprózódásának a megelőzését úgy érték el, hogy Almásy János fiúgyermekei nem tettek eleget elhunyt apjuk végakaratának. „Mlagos Familia megegyező akarattyával. Boldogúlt T. C. Almásy Mihály Úrnak úgy nem különben a leány ágnak ezen T. Heves Vmegyében lévő rátájokat fogják conscribálni úgymint Vécsen, Félfalun, Szaránkon, Mérán, Fügeden, Tarcsán, Zsadányon, Fogatson, Tiszabőn, Gyandán és Sülyön….”[120] Ebben Almásy János a lányaira hagyta a nógrádi, hevesi és zempléni birtokai egy részét, de a fiúág ezekből a birokokból mégis kizárta őket. Így a fiútestvéreiknek osztozkodása és eljárása ellen 1777-ben tiltakoztak a végrendelkező lányai.

Mária Terézia 1777-ben adta ki a „Ratio Educationist”, amelyben eltérve a vármegyei rendi keretektől, az országot több tankerületre osztotta fel. Az élükre egy-egy főigazgatót tett, aki ügyelt a katolikus és nem katolikus iskolákra. A falusi, a városi és a mezővárosi iskola sokban eltért egymástól.[121] A falusi iskolákban az írás olvasás megtanítása volt a legfontosabb feladat. A faluban az iskola állapotát, az 1767-ben Eszterházi Károly egri püspök által készíttetett Canonica Visitatio alapján ismerjük meg. A jelentés szerint a fügedi iskola állapota siralmas és az iskolamester akkor Gáll Ferenc volt. Az oktatás anyanyelven folyt német tankönyvek alapján. A tankötelezettséget 6-12 éves gyerekeknek kötelezően előírta. A jelentés szerint a faluban ekkor 630 ember élt. Ebben az időszakban a tanulók száma a következő volt:[122]

Feltételezhetően Mária Terézia utolsó uralkodói évében 1780-ban születhetett meg a falu pecsétje és a pecséten lévő kép lett a későbbiek folyamán a falu címere. Ez a következőképpen nézett ki: földből kinövő fügefa, mellette ekevas illetve csoroszlya és iga, továbbá mindkét oldalon búzafüzér.

Nagyfüged címere[123]

Mária Terézia halálát követően, fia, II. József (1780–1790) követte a trónon. Gyakorlatilag Magyarország királya lett. Azért csupán de facto, mert nem volt megkoronázva, hogy ne kössék a magyar törvények, ami miatt rendeletek útján kormányzott az országban.

Első rendeletei egyházi tartalmúak voltak, 1781 októberében adta ki a Türelmi rendeletét, amelyben megengedte a nem katolikusok szabad vallásgyakorlását és a hivatalviselésüket. Ennek a rendeletnek elsősorban a protestánsok voltak a haszonélvezői, köztük a Fügeden élők is.[124] A Nagyfügeden élő protestánsok a Dunamelléki kerület Kecskeméti em. Gyöngyösi filiájához tartoztak. A vallást érintő politika fontos eleme volt még az 1781-ben kiadott zsidórendelet, amely engedélyezte az izraeliták számára a városba költözést, valamint a földek bérlését, iparűzést és a felsőfokú tanulás lehetőségét. A Nagyfügeden élő zsidó családok közül élhettek a költözés jogával, de volt olyan család is, aki itt maradt, ilyen volt a Seidner família.[125]

A király 1784. május 1-én elrendelte az ország első népszámlálását, amelyet 1784–1785-ben hajtottak végre. Nagyfügeden a népszámlálás szerint 933 fő élt.[126]

Szintén az ő uralkodása idején zajlott le 1783–1785 között az ország katonai felmérése is,[127] melynek révén Nagyfügedről a következők derültek ki. A távolságot más településektől nézve:[128] Karácsond 2-, Ludas 1,5-, a Sárhidai csárdától Tarnazsadány 1,15 -, Visznek 2,5-, Tarnaméra pedig 1.5 órányi távolságra feküdt a falutól.[129] Természeti akadályként a faluban a Bene-patakot jelölték meg.[130] „A mellette folyó Sári patak 6-8 láb magas partok között folyik. Szélessége 14-15 lépés, medre mocsaras, ennek ellenére vize ember és állat számára iható.”[131] Nagyobb erdőséggel nem rendelkezett Füged, a rétek a faluban, esős időben ingoványosak voltak. Elhelyezkedését tekintve Nagyfüged „síkságon fekszik, az észak felé eső Malom domb uralja.”[132] A falu temploma kőből épült.[133] A falu útjainak az állapota pedig, „talaja agyagos, esős időben különösen a réteken át, a mély gázlók miatt terhes szekérrel nagyon fárasztóak,”[134] magát a falut is érintette a postaút, amely jobb minőséget képviselt a falubeli utaknál.

Nagyfüged első katonai felmérése (részlet)[135]

1785. augusztus 22-én a király kiadta a Nagyfüged jobbágy lakosainak számára is oly fontos jobbágyrendeletét.[136] Ebben megszüntette a „jobbágy” szó használatát, és biztosította a szabadköltözést. Továbbá a rendelet kimondta még, hogy a paraszt szabadon házasodhatott, rendelkezhetett az ingóságaival és a telkéről törvénytelenül nem lehetett elüldözni.[137] Ezekből azonban semmit sem tapasztalt Kitaibel Pál, aki a falun átutazott 1803. május 1-én és a következőt látta „Fügednek igen sok földesura van. A parasztokat nagyon nyúzzák, egynek gyakran három földesura is van! Áthaladtunk a Tarnán, ahol egy csárda, egy fürdőház és nem messze egy malom áll a folyón.[138] Bal kézre pár tölgyliget, amelyek lombját a hernyók teljesen lerágták.”[139] Az idézet ellenére a többi forrás alapján úgy vélelmezhető, hogy a falu fejlődési rátája pozitív irányba mutatott és a település fontos szerepet töltött be a környéken.

1781-ben újra felmérték a falut birtokviszonyok szempontjából, Füged legnagyobb birtokosai továbbra is az Almásyak és a Hellebronthok voltak.[140] Azonban a század végére már a birtokelaprózódás volt megfigyelhető a faluban, 700 kishold szántó és 189 kishold kaszáló volt 83 gazda kezén.[141] A faluban a mezőgazdaságon kívül még 1783-ban vályogtégla előállítással is foglalkoztak.[142] 1788-ban földtulajdon szempontjából némileg módosult a helyzet, mert a majorsági szántóföldek aránya a falu határában kevesebb birtokos kezében összpontosult: A Czövek, Majzik, Hellebronth, Csányi, Halasy családoké 376 kataszteri hold (kat. hold), Kisfüged részén az Almásy családé 209-, a többi közbirtokosé 192 kat. hold. Tarcsa pusztán Almásy, Majzik, és néhány közbirtokosnak 1096 kat. hold volt a kezén.[143]

Összegzés

Az általam bemutatott források alapján elmondható, hogy Nagyfügedet sem hagyta érintetlenül a Magyar Királyságra ható történelmi események láncolata. A település viszonylag hamar hódoltsági területté vált, és a török elleni harci cselekmények folytán a falut többször is elpusztították vagy a lakói menekültek el. Stabilitást a Rákóczi szabadságharc utáni időszak hozta el, amikor is a falu a belső vándorlás következtében újra benépesült és megindult a fejlődés útján. Mindezt nagyban elősegítette, hogy 1702-től az Almásy-család vált a Nagyfüged legnagyobb birtokosává. A település környékbeli központtá válását nagymértékben elősegítette, hogy letelepedett a kisnemesség és a zsidóság, illetve továbbá az a körülmény, hogy a kiváló földrajzi fekvésének köszönhetően bekapcsolódott az újjáalakuló Heves vármegyei kereskedelembe, amit az új úthálózat is felerősített. Az elhelyezkedése lehetővé tette az itt élő emberek számára a magasabb szintű állattenyésztést is, amely jól kikutatható volt az állatok számának folyamatos növekedésével. A XVIII. század felvilágosult eszméinek hatása a közjólét formájában a magyar társadalom minden szegmensét érintette, ebből a korabeli fügedi jobbágy lakosság is profitált. Ez nem csupán a korszak uralkodóinak a törvényeiben és rendeleteiben nyilvánult meg, hanem a legfőbb birtokos által emelt templomban és fürdőházban is. Mindezek által Nagyfüged a környék egyik legélhetőbb falujává vált. Azonban annak érdekében, hogy még jobban árnyaljuk a képet, további kutatásokra lesz szükség ennek az érdekében.

Bibliográfia

Felhasznált Irodalom

Almásy Dénes: A zsadányi és a törökszentmiklósi Almásy grófok, Budapest, Franklin Társulat, 1903

Ágoston Gábor – Orboni Teréz: A XVII. század története, Budapest, Pannonica Kiadó, 2000.

Baranyi Béláné: Nagyfüged, in Demcsényi Dezső –Voith Pál: Heves megye Műemlékei, 3. köt, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978, 446–450.

Bayerle Gusztáv: A hatvani szandzsák adóösszeírása 1570-ből, in Defter Mufassal-i lívá adóösszeírása, Hatvany Lajos Múzeum Füzetek 14. Hatvan, Hatvani Lajos Múzeum, 1998, 54–76.

Bánkúti Imre: II. Rákóczi Ferenc ezertizenkét napja- Beniczky Gáspár fejedelmi titkár diáriuma, Dunaszerdahely, Nap Kiadó. 2005

Bertha József: Eger piackörzete a XVIII. század első felében, Eger, A Heves Megyei Levéltár Forráskiadványai 7., 2004.

Bél Mátyás: Heves megye ismertetése 1730-35; „Matthias Bel: Notitia Comitatus Hevesiensis 1730-35”, in Bán Péter (Szerk.): A Heves megyei Levéltár Forrás Kiadványai, Eger, Kiadó, 2001, 30-66.

Borovszky Samu: Heves vármegye, Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1909.

B. Gál Edit: Az Almásyak birtoklása Heves és Külső-Szolnok vármegyében a XVII.-XVIII. században, in Petercsák Tivadar – Veres Gábor (szerk.): Agria XLI., Eger, 2005, 217–251.

B. Huszár Éva: Heves megye elpusztult falvai, in, Csiffáry Gergely (szerk.): Historia est… Írások Kovács Béla köszöntésére, Eger, Heves Megyei Levéltár 2002, 189–278.

Csiffáry Gergely – B. Huszár Éva: Heves megye II. József-kori katonai leírása (1783-85), Eger, Heves Megyei Levéltár, 1999.

Csiffáry Gergely: Csiffáry Gergely: Ásványvizek, gyógyvizek, fürdők Heves megyében, in Petercsák Tivadar, Szabó József (szerk.): Agria XXXIV., Eger, Dobó István vármúzeum, 1998. 33–90.

Csiffáry Gergely: Manufaktúrák és a céhen kívüli ipar Heves megyében, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1996.

Fekete Lajos: A hatvani Szandzsák 1550. évi adóösszeírása, Jászberény, Jász Múzeum, 1968.

Fényes Elek: Magyarország Geographiai szótára, 1. köt., Pest, 1851.

Gyárfás István: A Jászkunok története. 3. köt, Budapest, Jászságért Alapítvány, 1992.

Ifj. Bartha János: A XVIII. század története, Budapest, Pannonica Kiadó, 2000.

Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, Budapest, {ELTE Tanárképző Főiskolai Kar; Kiegészítő Történelmi Szak; Szakdolgozat}, 1982.

Kovács Béla: Magyarország Történeti Statisztikai Helységnévtára, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia és Központi Statisztikai Hivatal, 1991.

Kovács Béla: Az egri egyházmegye plébániái és filiái a XVIII. század második felében a Phare Topographie alapján. Az Egri egyházmegye Történetének Forrásai 8. füzet, Eger, Érseki Gyűjteményi Központ, Heves Megyei Levéltár, 2003, 10–17.

Láng Sándor: A Mátra és a Börzsöny természeti földrajza, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955.

Leskó József: Adatok az egri egyházmegye történetéhez, Eger, Érseki Lyceumi nyomda, 1908.

Mészáros Kálmán: Heves–Külső-Szolnok vármegye zsoldosállítása 1706 tavaszán.
(Forrásközlés.) In: Acta Academiae Paedagogicae Agriensis. Nova series tom. XXVIII. Sectio Historiae. – Az Eszterházy Károly Főiskola Tudományos Közleményei. Új sorozat XXVIII. kötet. Tanulmányok a történelemtudomány köréből. Párhuzamos történelmi évfordulók. (1703/1803–2003) (Szerk.: Gebei Sándor.) Eger, 2004. 19–30.

Pelle Béláné: Heves Megye Földrajzi nevei, 4. köt, A gyöngyösi járás Hatvan és környéke, Eger, in Balogh János, Ördögh Ferenc (szerk.). Magyar nyelvtudományi Társaság Kiadványai, Budapest,1998. 242–246.

Pesty Frigyes: Heves vármegye helynévtára, Eger, A Heves megyei Levéltár Forrás Kiadványai, in Csiffáry Gergely (szerk.), Eger, Heves Megyei Levéltár, 2005, 158

Réthly Antal: Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1700-ig, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960.

Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1975.

Vályi András: Magyarországnak leírása. 1. köt., Buda, Királyi Universitas, 1796.

Internetes hivatkozások

https://nagyfuged.hu/bemutatkozas/

https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Hodoltsag-a-hodoltsag-kora-magyarorszag-torokkori-tortenete-1/jaszbereny-torok-levelei-1CE7/szomagyarazatok-22E8/

https://archeodatabase.hnm.hu/hu/node/69224

https://archeodatabase.hnm.hu/hu/node/43013

Kempelen Béla: Magyar nemesi családok, 1. köt., https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Kempelen-kempelen-bela-magyar-nemes-csaladok-1/1-kotet-2/almasy-zsadanyi-es-torokszentmiklosi-nemes-es-grof-461/

Misóczki Lajos: Az 1704. évi gyöngyösi béketárgyalásokról, http://publikacio.uni-eszterhazy.hu/3449/1/Misoczki_31-49.pdf.

Források

Érseki Levéltár

Archivum betus Fügediensem ecclesiam et parochom targensis (1746-88).

Heves Megyei Levéltár

HML, Közgyűlési iratok, 1684. 20 sz.

HML, Közgyűlési iratok. 1677. 1 sz.

HML. EKápHitL.FF.380. II. 97.

HML. EKápHitL. Z. 295.

HML. EKápHitL. K. 107.

HML. IV/7/a-b/27, – az 1734. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV/7/a-b/27, – az 1735. évi dicalis adóösszeírás

HML. IV/7/a-b/27, – az 1736. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV/7/a-b/27, – az 1737. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV/7/a-b/27, – az 1738. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV/7/a-b/27, – az 1739. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV/7/a-b/27, – az 1740. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV/7/a-b/27, – az 1741. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV/7/a-b/27.

HML. IV-1/a 151.4.

HML. IV-1/h/3; 1785. évi jobbágyrendelet.

HML. IV-1/h/3; az 1787. évi dicalis adóösszeírás.

HML. IV-1/h/3.

HML. Hiteleshelyi lt. Prot. AC. 217.

HML. Hiteleshelyi lt. Prot. AF. 470.

Képek és térképek jegyzéke

https://www.kormanyhivatal.hu.

http://www.nemzetijelkepek.hu.

MNL. MOL. Mohács előtti jegyzék; DL. 76674.

HL. Térképtár B IX a 623.

HL. Térképtár XVLII-17.

Hivatkozások

  1. A hosszú XIX. századról szóló tanulmányom feldolgozás alatt áll.
  2. A kutatásaimat ehhez a tanulmányhoz a Hadtörténeti Levéltárban (továbbiakban: HL), a Magyar Nemzeti Levéltárban (MNL. MOL), az Érseki Levéltárban (ÉL) és a Heves Vármegyei Levéltárban (továbbiakban: MNL. HML.) végeztem.
  3. https://nagyfuged.hu/bemutatkozas/. (Letöltés: 2022. december 22.)
  4. Forrás: https://www.kormanyhivatal.hu (Letöltés: 2022. december 21.)
  5. Láng Sándor: A Mátra és a Börzsöny természeti földrajza, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955, 32.
  6. https://archeodatabase.hnm.hu/hu/node/69224 és https://archeodatabase.hnm.hu/hu/node/43013. (Letöltés: 2022. december 22.)
  7. Pesty Frigyes 1863-ban kezdte meg a gyűjtő munkáját, a Magyar Tudományos Akadémia javaslatára készítette a kérdőívet, amit a Helytartótanács felszólítására minden településnek ki kellet tölteni. Nagyfügeden az adatszolgáltató Prezenszki József bíró és Királyi Alajos jegyző volt, 1864. július 10-én. Már ők sem tudtak választ adni a falu nevének eredetéről. Pesty Frigyes: Heves vármegye helynévtára, Eger, A Heves Megyei Levéltár Forráskiadványai 7. In. Bán Péter (szerk.), Heves Megyei Levéltár, 2005. 158–159.
  8. MNL. MOL. Mohács előtti jegyzék; DL. 76674.
  9. Uo. (A fényképet Vendriczki Róbert készítette)
  10. Gyárfás István: A Jászkunok története, III. kötet, Budapest, Jászságért Alapítvány, 1992. 587.
  11. HL. Térképtár B IX a 623. (A fényképet Vendriczki Róbert készítette)
  12. Fekete Lajos: A hatvani Szandzsák 1550. évi adóösszeírása, Jászberény, Jász Múzeum, 1968, 30. Ez az összeírás tartalmazta a faluban adózó személyek összeírását is. „Göcsi (?) Máti, h.; fia: János, 1., Lovas Tomás, h.; fia: János, 1; Lovas István; h.; testvére: Lőrinc,1.; Balázs,1.; Csika Ferenc, h.; testvére Balázs, h.; Varga Istvánh.; fia Vince,1.; Tajnai Lőrinc, h.; Tajnai Petri, h.; Tajnai Benedik, h.; Buloki (?) György, h.; fia: Gáspár,1.; testvére: Antal, 1.; Hetes Linárd, h.; fia: Petri,1.; Hetes János, h.; testvére: György,1.; Bán Tomás, h.; fia: Balázs,1., Tód István, h., van 150 juha; Borbás.
  13. A forrás alapján elkészült táblázatban szereplő adóösszeírás nem tartalmazta, azt hogy milyen pénznemben fizették be adót. Uo. 30. Valószínűleg dénárban fizették be és nem akcséban (török ezüstpénz), mert az a 16. század közepén a Hódoltságban 1 akcse 2 dénárt -, a 17. század közepén pedig 1,5 dénárt ért.https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Hodoltsag-a-hodoltsag-kora-magyarorszag-torokkori-tortenete-1/jaszbereny-torok-levelei-1CE7/szomagyarazatok-22E8/. (Legutolsó hozzáférés: 2023.01.15.)
  14. Ez pedig a szántóterületek növelését vonta maga után. Többnyire ez a legelőket, a pusztákat és a jobbágyoktól erősszakkal elvett földeket jelentette.
  15. B. Huszár Éva: Heves megye elpusztult falvai, in. Csiffáry Gergely (szerk.): Historia est… Írások Kovács Béla köszöntésére, Eger, Heves Megyei Levéltár 2002, 191.
  16. Ebben az évben tíz háztartás és egy özvegy hölgy volt az adófizető, ez kb. 55 személyt jelenthetett. Bayerle Gusztáv: A hatvani szandzsák adóösszeírása 1570-ből, in Defter Mufassal-i lívá adóösszeírása, Hatvany Lajos Múzeum Füzetek 14. Hatvan, Hatvani Lajos Múzeum, 1998, 73. A fügedi adófizetők a következők: „Verös János, Bende Imre, Tót István, fia Gáspár, Bán Mihály, Balog János, Gerecsi Máté, Gerecsi János, Varga Vince, Varga Istók, Nagy Péter, Anna özvegy.” A táblázat, amely a forrás alapján készült szintén nem tartalmazta, hogy milyen pénznemben fizették be az adójukat a töröknek a korabeli lakosok. Uo.73.
  17. Ágoston Gábor–Orboni Teréz: A XVII. század története, Budapest, Pannonica Kiadó, 2000, 143.
  18. Jóval a piaci ár alatt határozta meg az összeget vagy az adóhátralékuk fejében vitte el az árut. Uo. 143.
  19. Ekkor jelennek meg az első kocsmák a falvakban.
  20. Ágoston–Orboni: A XVII. század története, 143.
  21. Ezt tette hivatalossá II. Mátyás király és II. Oszmán szultán között született megegyezés a hódoltsági falvakban is.
  22. Övék még ezen kívül a tarcsai és a cinéri rész is. MNL. HML. Hiteleshelyi lt. Prot. AC. 217.
  23. Az okmányban megemlítik Forgács Ferenc ragadvány nevét, a „Doby” nevet is. Az okmány kiállítója, használta Kisfüged addig használt összes nevét is.
  24. MNL. HML. Hiteleshelyi lt. Prot. AF. 470.
  25. Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1975, 376.
  26. Réthly Antal: Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1700-ig, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960, 316.
  27. Országos járvány tombolt 1600-ban, 1620–1627, 1635–45, 1653–56, 1660–66, 1676–79, 1690–91 között. Ágoston–Orboni: A XVII. század története, 103.
  28. Ágoston–Orboni: A XVII. század története, 213.
  29. HML, Közgyűlési iratok. 1677. 1 sz.
  30. A házasságtörést, a törvény akkor szigorúan büntette és a falubeliek is kiközösítették a házasságtörőket.
  31. MNL. HML. Közgyűlési iratok, 1684. 20 sz.
  32. Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, Budapest, {ELTE Tanárképző Főiskolai Kar; Kiegészítő Történelmi Szak; Szakdolgozat}, 1982, 14.
  33. Borovszky Samu: Heves vármegye, Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1909, 570.
  34. Soós: Heves megye Községei 1867-ig, 377.
  35. Ifj. Bartha János: A XVIII. század története, Budapest, Pannonica Kiadó, 2000, 17.
  36. MNL. HML. EKápHitL. Z. 295.
  37. Gróf Almásy Dénes: A zsadányi és a törökszentmiklósi Almásy grófok, Budapest, Franklin Társulat, 1903, 120.
  38. Almásy (zsadányi és törökszentmiklósi) nemes és gróf. in Kempelen Béla: Magyar nemesi családok, 1. köt. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Kempelen-kempelen-bela-magyar-nemes-csaladok-1/1-kotet-2/almasy-zsadanyi-es-torokszentmiklosi-nemes-es-grof-461/. (Letöltés: 2022. december 22.)
  39. B. Gál Edit: Az Almásyak birtoklása Heves és Külső-Szolnok vármegyében a XVII.-XVIII. században, in Petercsák Tivadar – Veres Gábor (szerk.): Agria XLI., Eger, 2005, 219.
  40. Uo. 219.
  41. Soós: Heves megye Községei 1867-ig, 377.
  42. B. Gál: Az Almásyak birtoklása, 219.
  43. Leskó József: Adatok az egri egyházmegye történetéhez, Eger, Érseki Lyceumi nyomda, 1908. 361–362.
  44. Misóczki Lajos: Az 1704. évi gyöngyösi béketárgyalásokról, 31–49, http://publikacio.uni-eszterhazy.hu/3449/1/Misoczki_31-49.pdf. (Letöltés: 2022. december 22.)
  45. .Gál: Az Almásyak birtoklása, 219.
  46. Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger, Heves Megyei Levéltár, 1975, 377. 1705 februárjában, Egerben ütötte fel a táborát Rákóczi Ferenc.
  47. Mészáros Kálmán: Heves–Külső-Szolnok vármegye zsoldosállítása 1706 tavaszán.
    (Forrásközlés.) In: Acta Academiae Paedagogicae Agriensis. Nova series tom. XXVIII. Sectio Historiae. – Az
    Eszterházy Károly Főiskola Tudományos Közleményei. Új sorozat XXVIII. kötet. Tanulmányok a
    történelemtudomány köréből. Párhuzamos történelmi évfordulók. (1703/1803–2003) (Szerk.: Gebei Sándor.)
    Eger, 2004. 19–30.
  48. Kelemen: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, 1–2.
  49. Bánkúti Imre: II. Rákóczi Ferenc ezertizenkét napja- Beniczky Gáspár fejedelmi titkár diáriuma 1707. május 24-1710-február 28., Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2005, 250.
  50. Ez a következőt jelentette, a falu területén nem folytattak állandó gazdálkodást, állandó lakhelyet nemépítettek. Ideiglenes szállásokban, vermekben vagy a régi lakók által elhagyott házakban és annak istállóiban húzták meg magukat. Kelemen: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, 12.
  51. Ez a betelepülés végleges volt. MNL. HML. Közgyűlési Iratok. 1725. 196 sz.
  52. A felvidéki vármegyékből sok család vándorolt az Alföldre, a jobb megélhetés reményében.
  53. MNL. HML. IV/7/a-b/27.
  54. Az országgyűlés közvetve mégis elismerte a szabadköltözést.
  55. Előbb Detrik Istvánnak később pedig, Hellebronth Jánosnak volt a felesége. MNL. HML. EKápHitL. FF.380. II. 97.
  56. Soós: Heves megye Községei 1867-ig, 377.
  57. B. Gál: Az Almásyak birtoklása, 219
  58. Bartha: A XVIII. század története, 60.
  59. Kelemen: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, 11.
  60. A faluban 29 ember tizennégy-, 1 személy huszonegy-, 8 fő pedig hét hold II. osztályú (továbbiakban oszt.) szántóterületet művelt meg. 28 fő hat-, 8 személy három- és 1 ember pedig kilenc hold III. oszt. kaszálóval (réttel) rendelkezett. Továbbá 1 személy folytatott gazdálkodást hat hold I. oszt. szőlőföldön. MNL. HML. IV/7/a-b/27, – az 1734. évi dicalis adóösszeírás.
  61. Uo.
  62. Kelemen Gábor: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, 3.
  63. Házkörüli földdel 31 személy II. oszt. és 45 fő pedig III. oszt. földön gazdálkodhatott az otthonában. Ebben az évben 28 ember tizennégy-, 1 személy huszonegy-, 8 fő pedig hét hold II. oszt. és egy-egy fő három és hat hold III. oszt. szántóterületet művelt meg. 28 fő hat-, 8 személy három- és 1 ember pedig kilenc hold III. oszt. kaszálóval (réttel) rendelkezett. MNL. HML. IV/7/a-b/27, – az 1735. évi dicalis adóösszeírás.
  64. Ezt az útvonalat „Via Magna-nak” (nagy út) hívták.
  65. Bertha József: Eger piackörzete a XVIII. század első felében, Eger, A Heves Megyei Levéltár Forráskiadványai 7., 2001, 10.
  66. Uo. 10.
  67. Vályi András: Magyarországnak leírása., 1. köt., Buda, Királyi Universitas, 1796, 695.; Fényes Elek: Magyarország Geographiai szótára, 1. köt., Pest, Kozma, 1851, 26.
  68. A kereskedelem során szerezték be a faanyagot, a vaseszközöket és az üvegárut.
  69. Itt 81 főt vizsgált az adóösszeírás.
  70. HML. IV/7/a-b/27, – az 1736. évi dicalis adóösszeírás.
  71. Az 1737. évi felmérést 93 jobbágyszármazású személyen kívül 5 nemesen is elvégezték. HML. IV/7/a-b/27, – az 1737. évi dicalis adóösszeírás.
  72. MNL. HML. IV/7/a-b/27, – az 1739. évi dicalis adóösszeírás.
  73. Soós: Heves megye Községei 1867-ig, 377.
  74. Ebben az évben 98 személyen végezték el a felmérést. HML. IV/7/a-b/27, – az 1738. évi dicalis adóösszeírás.
  75. A pénzhiány okán a parasztok önállóan állították elő a szükségleteik jelentős részét, köztük a ruhát is. A kender megfelelő alapanyagnak bizonyult a ruházkodás terén.
  76. Bartha: A XVIII. század története, 85.
  77. HML. IV/7/a-b/27, – az 1740-1741. évi dicalis adóösszeírások.
  78. Uo.
  79. Borovszky Samu: Heves vármegye, 61.
  80. Kelemen: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, 5.
  81. MNL. HML. IV/7/a-b/27, – az 1740. évi dicalis adóösszeírás és MNL. HML. IV/7/a-b/27, – az 1741. évi dicalis adóösszeírás.
  82. Itt kölcsönvett, vagyis a bérgazdálkodás keretében kiutalt állatról van szó. Véleményem szerint ez a következőként mehetett végbe. A földesuraktól már vemhes állatként vitték el a jószágot és születendő pedig üszőt kedvezményesen vásárolhatták meg, mert nevelték az anyaállatot. A szalmát nem mindig kellett megvenniük, ellenben a takarmányt, amit a földesúrtól beszereztek, megvásárolták. A gazdálkodók közül, akinek volt földje az használta az állatot szántáskor és egyéb mezőgazdasági munkák során, valamint a fuvarok alkalmával.
  83. HML. IV/7/a-b/27, – az 1737. évi dicalis adóösszeírás.
  84. Bél Mátyás: Heves megye ismertetése 1730-35; „Matthias Bel: Notitia Comitatus Hevesiensis 1730-35”, in Bán Péter (Szerk.): A Heves megyei Levéltár Forrás Kiadványai, Eger, Heves megyei Levéltár és Borsodi Szénbányák, 2001, 65-66.
  85. Uo. 65-66.
  86. Uo. 65-66.
  87. Bartha: A XVIII. század története, 85.
  88. Tarnazsadány már 1723-ban is a falu filiája volt. 1729. szeptember 15-én Hellebronth földesúr és Almásy Iván szeptember 29-én adományt adott a zsadányi templomnak oltár készítés céljából. ÉL; Archivum betus Fügediensem ecclesiam et parochom targensis (1746-88).
  89. Baranyi Béláné: Nagyfüged, in Demcsényi Dezső –Voith Pál: Heves megye Műemlékei, 3. köt, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978, 447.
  90. A XVI. századi Egyházasfüged elnevezés már meglévő templom létezésére utal. 1696-ban egy kisebb méretű „ecclesia deserta” állt. Az 1720-as évek elején Szent Erzsébet (Árpád házi Szent Erzsébet a templom védőszentje, erről emlékezik meg minden év november 19-én megrendezett ”Erzsébet-nap” nagybúcsú) templomról történik említés. Kovács Béla: Az egri egyházmegye plébániái és filiái a XVIII. század második felében a Phare Topographie alapján, in Kovács Béla (szerk.): Az Egri egyházmegye Történetének Forrásai 8. füzet, Eger, Érseki Gyűjteményi Központ, Heves Megyei Levéltár, 2003, 11.
  91. A munkája elvégzése után a fügedi egyház nem tudta kifizetni, ezen okból a festő az egri püspökhöz fordult jogorvoslatért. A tartozást csak 1799-ben sikerült rendezniük. EÉL; Archivum betus Fügediensem ecclesiam et parochom targensis (1746-88).
  92. Biztosítani akarta a földesúri kisajátítástól.
  93. EÉL Archivum betus Fügediensem ecclesiam et parochom targensis (1746-88).
  94. MNL. HML. IV-1/h/3.
  95. Amennyiben kisebb volt, akkor a külső szántóföldhöz vagy a réthez csatolták. Ha a kert kisebb volt az előírtnál akkor ezt a szántóterületből vagy a rétből pótolták ki. Ellenben, ha nagyobb a kert, a fennmaradó részt rétnek vagy szántóterületnek nyilvánították.
  96. Holdanként kétpofányi mérő magot kötelesek voltak elvetni a gazdák.
  97. Ezt évente kétszer kötelesek voltak kaszálni.
  98. Haszonvételhez tartozott az is, ha az erdőben nem volt megfelelő szárazfa, akkor a jobbágy bizonyos számú fát kivághatott a földesúr engedélyével. Épületfát szintén így lehetett kivágni, amennyiben kevés volt a szabad erdős terület a faluban, akkor a földesúrnak az erdőit egyeztetés után lehetett használni. A falubeliek a határban a makkoltatásért disznónként hat krajcárral kevesebbet fizettek, mint más falubeliek. Az erdőben makkoltatni a földesúrral megegyezett pénz kifizetése után lehetett. Ha a faluban a kiosztott földek között volt erdős rész is, akkor azt a jobbágy csak a saját szükségleteinek a fedezésre használhatta. Az uraságnak ezért nem kellett adót fizetni.
  99. A törvényben és az Urbáriumban meghatározott szolgáltatásokon kívül a földesúrnak a jobbágy nem tartozott semmivel. Abban az esetben, ha a földesúr az embereket bérért kívánta dolgoztatni, elsőnek a robotolni járó jobbágyait kellett megkérdeznie és felkínálni neki a munkát és az ezzel járó munkabért. Ha ezen emberek nem fogadták el a kínált bért, utána lehetett csak más vidékről származókat felfogadnia az elvégzendő munkára. A robot készpénzen történő megváltását a földesúrnak kényszeríteni vagy erőltetni nem volt szabad. Ha a jobbágy a robotot készpénzben akarta megváltani meghatározott időre vagy örökösen, a törvény és az Urbárium értelemében a vármegyéhez kellett fordulnia. A vármegye irányába szükséges volt jelezni a megváltás előtt egy évvel, hogy a vármegye meg tudja tenni a szükséges jogi lépéseket. MNL. HML. IV-1/h/3.
  100. MNL. HML. IV-1/h/3.
  101. Uo.
  102. Uo.
  103. Uo.
  104. Ahol ragadozó állat tűnt fel és garázdálkodott, a vad elkapására a roboton kívüli harmadnapi vadászattal tartoztak a jobbágyok. Puskát, lőszert és lőport a földesúrnak kellett biztosítania. HML. IV-1/h/3.
  105. Az első felét Szent György (április 24.) napján, a másodikat Szent Mihály (szeptember 29.) napján fizette be. A ház nélküli zsellérnek nem kellett fizetnie. MNL. HML. IV-1/h/3. A konyhára valót minden jobbágynak meg kellett fizetni. Továbbá az 1548/XXXIX. tc. értelmében, ha az uraság fogságba esne, a hadisarc megfizetésébe a jobbágynak is be kellet szállnia. MNL. HML. IV-1/h/3.
  106. MNL. HML. IV-1/h/3.
  107. Egy máriás (Szűz Mária képét ábrázoló pénzérme) húsz krajcár értékű ezüst váltópénzzel vagy ennek az értékével ért fel.
  108. Soós: Heves megye Községei 1867-ig, 377.
  109. HML. IV-1/h/3.
  110. Ha földesúr kegyetlenkedése folytán a jobbágy elmenekülne, akkor a vagyonát vagy új jobbágy vagy a falubeliek kapták meg. Vadászat, halászat, madarászat egyedül a földesurat illette meg.
  111. Az 1550/XXXVI. tc. értelmében ha a földesúr a jobbágyra bízta a kocsma üzemeltetését, akkor ezért bért volt köteles fizetnie az urának. Cserébe nem kellett robotolnia és az uraság minden akó után fizetett 4 krajcárt a jobbágynak. A vásártartásból és a mészárszékből meghatározott összeg illette meg földesurat.
  112. Dohánynak, méznek, viasznak, lennek, kendernek és egyéb termésnek vételében és eladásában a jobbágyok nem fordulhattak a földesúrhoz, és az nem adhatott nekik tanácsot. A földesúr és a jobbágy között létrejövő üzlet során a kialkudott pénzt előre nem adhatta oda, és nem számolhatta bele az adóba. A jobbágyot az adás-vétel során nem akadályozhatta. A mészárszéken a marhavágásokért az úr nem kérhetett pénzbeli illetve hússal történő fizetést. Tilos volt a romlott bornak és a jó bornak, továbbá a konyhanövényeknek kényszerítéssel történő eladása illetve a megvétele a jobbágyok felé.
  113. Az úr nem kényszeríthette a saját malmába őrölni a jobbágyot, hanem engednie kellett, ő döntse el, hogy melyik malomba viszi a búzáját őröltetni.
  114. Mária Terézia 1767/2260-as rendelete értelmében a szolgabírónak minden év decemberében meg kellett vizsgálnia az úrbéres viszonyokat. A földesúr ellen emelhető esetleges panaszok, úrbéri természetű sérelmeket meg kellett oldania.
  115. MNL. HML. IV-1/h/3.
  116. Uo.
  117. A bíráknak, az uraságnak való szolgálatért cserébe nem kellett porciót fizetniük. A porcióosztást a földesúr felügyelte és a falu bírája tartozott érte felelősséggel.
  118. MNL. HML. IV-1/h/3.
  119. Kelemen: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, 8.
  120. B. Gál: Az Almásyak birtoklása, 226.
  121. Az elemi oktatás célja engedelmes írni, olvasni és számolni tudó állampolgárok, a magasabb oktatásé pedig a jó hivatalnokok kinevelése volt.
  122. Kelemen: Nagyfüged falu története 1712-től 1848-ig, 20.
  123. A mai Nagyfüged címer a régi modernizált és újra definiált változata lett. Forrás: http://www.nemzetijelkepek.hu. (Letöltés: 2022. február 22.)
  124. Kovács Béla: Magyarország Történeti Statisztikai Helységnévtára, Budapest., Magyar Tudományos Akadémia és Központi Statisztikai Hivatal, 1991, 62–63.
  125. A zsidóság a teljes egyenjogúságot még nem nyerte el, mégis lehetővé vált a felzárkózásuk a társadalom polgári elemeihez. Bartha: A XVIII. század története, 193.
  126. Kovács: Magyarország Történeti Statisztikai Helységnévtára, 141–42.
  127. Csiffáry Gergely – B. Huszár Éva: Heves megye II. József-kori leírása (1783-85), Eger, Heves Megyei Levéltár, 1999, 96.
  128. Uo. 96–100.
  129. A csárdáról a következőt írja a katonai felmérés: „Csak egy magányos szilárd falú csárda a szurdokba, amely a nyugat felé eső vidéket uralja. A mellette vezető utak a talaja agyagos, esős időben különösen a réteken át, a mély gázlók miatt terhes szekérrel nagyon fárasztóak. Karácsond 2-, Ludas 1-, a nagyúti csárda 3/4-, Tarnazsadány pedig 1 1/4 órányira volt a csárdától.” Csiffáry–B. Huszár: Heves megye II. József-kori leírása (1783-85), 96.
  130. Sári pataknak is hívták.
  131. Csiffáry–B. Huszár: Heves megye II. József-kori leírása (1783-85), 96.
  132. Uo. 96.
  133. Kovács Béla: Az egri egyházmegye plébániái és filiái a XVIII. század második felében a Phare-Topographiealapján. 11.
  134. Csiffáry–B. Huszár: Heves megye II. József-kori leírása (1783-85), 96.
  135. HL. Térképtár XVLII-17. (A fényképet Vendriczki Róbert készítette)
  136. MNL. HML. IV-1/h/3; 1785. évi jobbágyrendelet.
  137. Uo.
  138. A falubeli fürdőház, amely a tarcsai tó mellett vagy annak a környékén állt, segítette a fügedi embert a köszvény, a csúz, a reuma, a derék és ízület bántalmak kezelésében. A fürdőkben elsődlegesen ezekre a betegségekre kerestek és találtak megoldást. Csiffáry Gergely: Ásványvizek, gyógyvizek, fürdők Heves megyében, in Petercsák Tivadar, Szabó József (szerk.): Agria XXXIV., Eger, Dobó István vármúzeum, 1998, 41.
  139. Uo. 58
  140. MNL. HML. IV-1/h/3.
  141. MNL. HML. IV-1/h/3; az 1787. évi dicalis adóösszeírás.
  142. 1783-ban az első katonai felmérés térképen a községtől északra, a régi temető sarkánál téglaégetőt jelez a felirat. Ellenben az 1856-60 között a második katonai felmérés már nem tünteti fel a téglaházat. Csiffáry Gergely: Manufaktúrák és a céhen kívüli ipar Heves megyében, Eger, 1996. 119. A település helynevei között fenn maradt „Vályogvetőgödrök” néven, amely a régi téglakemence helyét jelöli. Pelle Béláné: Heves Megye Földrajzi nevei, 4. köt., A gyöngyösi járás Hatvan és környéke, Eger, in Balogh János, Ördögh Ferenc (szerk.). Magyar nyelvtudományi Társaság Kiadványai, Bp.,1998. 242-246.
  143. Soós Imre: Heves megye Községei 1867-ig, Eger. 1975. 378.

Regős Franciska: A nemzetközileg jogellenes cselekményekért való felelősség fejlődése, különös tekintettel a Nemzetközi Jogi Bizottság kodifikációs munkájára

Bevezető

A felelősség egy olyan jogintézmény, amely minden jogágban előfordul. Ahogyan azt Nagy Károly megjegyzi, „a nemzetközi jogi felelősségre vonatkozó szabályok hiányában tulajdonképpen nemzetközi jogról, mint valódi jogról sem beszélhetnénk”.[1] A nemzetközi jogban a felelősség szabályainak vizsgálata viszonylag sokáig háttérbe szorult.[2] A nemzetközi felelősség normáinak alapvető jogforrása a szokásjog. A szokásjog azonban gyakran bizonytalan talajt jelent, mivel sok esetben homályosak. Előállhatnak olyan helyzetek, amikor az adott normának egyáltalán a létezése, mint szokásjogi szabály is megkérdőjelezhető.[3] Az államok így felismerték, hogy a szokásjogi szabályok kodifikációjának szükségességét. A kezdeti törekvések azonban a felelősséget nem általánosságban véve közelítették meg, hanem csak egy részterületére korlátozódtak, nevezetesen a külföldieknek okozott károkért való felelősségre. Ez került az első kodifikációs nemzetközi konferencia, az 1930-ban megrendezésre kerülő hágai nemzetközi kodifikációs konferencia egyik témájává is. Ugyanezt a kiindulópontot választotta később az ENSZ keretében meginduló, a Nemzetközi Jogi Bizottság által történő kodifikáció is. A Nemzetközi Jogi Bizottság több évtizedes munkájának eredménye a 2001-es, az államok nemzetközileg jogellenes cselekményekért való felelősségéről szóló végleges tervezet. Jelen írás célja, hogy a nemzetközi felelősség fejlődésének főbb állomásaiba betekintést nyújtson, különös tekintettel a Nemzetközi Jogi Bizottság munkájára. Ennek megfelelően a tanulmány először a korai kodifikációs törekvéseket ismerteti, majd bemutatja a Nemzetközi Jogi Bizottság a felelősség kodifikálása során felmerült kérdéseket és megoldásokat.

Az államok nemzetközi felelősségéről általában

A felelősség általános értelemben vett jelentése, hogy a kifejtett magatartásból folyó következményeket vállalni kell. A felelősségre vonásra csak akkor kerülhet sor, ha a felelősségre vont személy valamely tilalmat megszegett, illetve nem tartott be.[4] A felelősség tehát egyike azoknak a jogintézményeknek, amelyek minden jogágban előfordulnak, tekintve, hogy szükségszerű a kötelezettségek megsértésének következményeinek meghatározása.[5] A jogkövetkezmények jogáganként eltérőek lehetnek, ami a jogi felelősség sajátos jellegét mutatja.[6] A nemzetközi jogban a felelősség helyett a figyelem középpontjában inkább az államok jogainak megóvását célzó jogi eszközök vizsgálata került,[7] mint a represszália vagy az egyik leghatékonyabb nemzetközi szankció, az ultima ratio regum: a háború.[8] A nemzetközi felelősség nem került tanulmányozás tárgyává egészen a 19. század végéig.[9] Ennek fő oka, hogy kezdetben az államok nehezen tudták a szuverenitás fogalmával a felelősség intézményét összeegyeztetni, nevezetesen azt, hogy egy állam bármilyen cselekményéért a nemzetközi jog alapján a többi állam felé felelősséggel tartozzon.[10] A tétel, miszerint az államok csak saját maguk előtt felelősek az abszolút monarchia felelőtlenségéből származtatható. Bodin, Suarez és Vitoria a kérdést teológikus nézet alapján ítélték meg, mely szerint az csakis Isten előtt hajol meg.[11] A szuverenitás hordozójának tehát az uralkodót tekintették, akinek hatalma korlátlan volt és cselekedeteiért nem lehetett felelősségre vonni, így az általa megtestesített államhatalom sem tartozhatott felelősséggel.[12] Az állam saját területe és alattvalói tekintetében tehát tulajdonképpen korlátlan jogokat élvezhetett.[13] Amennyiben a felelősségre vonás szükségessé vált, arra a háború szolgált a legalkalmasabb eszköznek.[14] A felelősség joga egy reakció volt az államszuverenitás korlátlan mivolta ellen.[15] A fentiekből következik, hogy a téma igen kényes volt: az államfelelősség a szuverenitás szupremáciájával megy ellentétbe, amely a külső felelősség hatékony tagadása volt azon az alapon, hogy az állam végső soron csak önmaga felé felelős.[16] A hangsúly az államok egyenlőségére helyeződött, amely magában foglalja egyrészt a jognak való alávetettséget, másrészt más államok jogainak tiszteletben tartását.[17]

A fentiek után nem meglepő, hogy kezdetben az állam felelősségének értelmezését és alkalmazási körét szinte kizárólag más államok joghatósága alá tartozó magánszemélyek személyi és vagyoni jogait érintő sérelmek képezték.[18] A felelősség kodifikációjára tett első kísérletek is ezt mutatják, mivel ezt az értelmezési módot követte többek között az 1930-ban megrendezésre kerülő Hágai Konferencia, a Nemzetközi Jogi Intézet 1927. évi határozata, és a Harvard Egyetem 1929. évi tervezete és a Nemzetközi Jogi Bizottság kodifikációs munkája is.

Korai kodifikációs törekvések

A Nemzetközi Jogi Intézet és a Harvard Egyetem tervezetei

Az államok nemzetközi felelősségének korai kodifikációs törekvései a külföldieknek okozott károk miatti felelősségből indultak ki. A Nemzetközi Jogi Intézet 1927-ben elfogadott el egy 12 cikkből álló határozatot a témakörben,[19] amely ugyan nem rendelkezett kötelező erővel, de a nemzetközi jog klasszikus korszakának előremutató államfelelősségi felfogást tükrözött.[20] Jelentőségét mutatja, hogy ez a határozat képezte az alapját a három évvel később, Hágában megrendezésre kerülő kodifikációs célú konferenciának.[21] Lényeges megemlíteni a Harvard Egyetem Jogi Karának a munkáját is, amely szintén hozzájárult a Hágai kodifikációs konferenciához. 1929-ben a Harvard Egyetem Jogi Karának nemzetközi kutatócsoportja elkészített egy egyezmény tervezetet, amely az államok felelőssége a területükön külföldiek személyében vagy vagyonában okozott károkért címet viselte.[22] A tervezet meghatározott néhány általános elvet és definiálta azokat a körülményeket, amelyek esetén az állam felelőssége felmerül.[23] A kutatócsoport a már említett, az Nemzetek Szövetsége Hágában, 1930-ban tartott kodifikációs konferenciájának előkészületi munkái számára kísérelt meg támogatást adni.[24]

A Nemzetek Szövetsége és a Hágai kodifikációs konferencia

A Hágai, Nemzetközi jog kodifikálására tartott konferencia volt az első nemzetközi konferencia, amelyet kifejezetten kodifikációs céllal rendeztek meg.[25] 1924-ben az Nemzetek Szövetségének Közgyűlése határozatában felkérte a Tanácsot egy szakértőkből álló bizottság (Committee of Experts for the progressive codification of international law) létrehozására.[26] A 17 tagú szakértői bizottság feladatát a kodifikációs munka előkészítése és egy olyan lista elkészítése képezte, amely a nemzetközi jog kodifikálására alkalmasnak minősülő területeit tartalmazza, azaz azokat, amelyek nemzetközi egyezménybe foglalást igényelnek.[27] 1927-ben a Nemzetek Szövetségének Közgyűlése határozatában összesen három témát jelölt meg, így ennek megfelelően az első kodifikációs konferencia programjára három téma került kitűzésre. Az állampolgárság, és a területi vizek témája mellett kodifikációra érettnek találták a külföldi állampolgároknak okozott sérelmek miatti államfelelősség témakörét is.[28] Ez azt jelentette, hogy a konferencia nem kívánt általános jelleggel foglalkozni a felelősség teljes témakörével, csupán egyik részterületével.[29]

Ezt követően kijelölésre került egy, a konferencia előkészítését szorgalmazó öt tagból álló bizottság. A bizottság a kiválasztott témákhoz kérdőíveket készített, amiket megküldtek az államok részére. A kormányoktól a kérdőívekre érkezett válaszokat alapul véve került elkészítésre egy anyag, amely később a konferencia elé került.[30] Ez képezte a konferencia három témáját érintő tárgyalás alapját.[31] A konferencia sikerességére más dokumentumok is felhasználásra kerültek. Ahogyan az már korábban említésre került, a konferencia előkészítése közben más nemzetközi intézmények is aktívan foglalkoztak a nemzetközi felelősség témakörével, melyek közvetlenül kapcsolódtak a konferencia nemzetközi felelősség témájához. A Harvard Egyetem Jogi Kara által készített egyezménytervezetet például folyamatosan használták és nagyra értékelték a konferencia egész időtartama alatt.[32]

A konferencia megrendezésére 1930 tavaszán került sor Hágában, március 13 és április 12. között. A konferencián összesen 48 állam képviseltette magát.[33] A konferencia programjára tűzött három témának megfelelően három albizottságot hoztak lére. Az Első Bizottság foglalkozott az állampolgárság témakörével, míg a Második Bizottság a területi vizekkel, az utolsó téma, nevezetesen a felelősség pedig a Harmadik Bizottsághoz került.[34]

Milyen eredményekkel zárult az első nemzetközi kodifikációs konferencia? A konferencia sikerességét két oldalról érdemes vizsgálni: egyrészt, hogy milyen konkrétumok fogalmazódtak meg egyezmények formájában, másrészt, hogy a jövőre nézve milyen tanulságok vonhatóak le a konferenciából, és milyen előrehaladást sikerült elérni a problémás kérdéseket nézve.

Az elsőt tekintve a konferenciát inkább a sikertelenség jellemezte, és csalódásként került be a köztudatba. A konferencia zárását követően többféle kritika is megfogalmazásra került, melyek közül leggyakoribb a konferencia programjának túl nagy kiterjedése volt. A munkára szánt idő összesen egy hónap volt, ami azt jelenti, hogy körülbelül három hét jutott a tárgyalásokra, figyelembe véve a nyitó és záró eljárásokat. Mind a három téma rendkívüli fontossággal bírt, nemzetileg és nemzetközileg egyaránt. Miller szerint hiba volt megkísérelni három ilyen, különösen bonyolult téma megvitatását ennyire rövid időn belül.[35] Ahogyan Kecskés is megjegyzi, a munkát nagyban akadályozta a konferencia technikai lebonyolítása.[36] A konferencia időtartama alatt naponta három ülésre került sort, ami kevés időt hagyott a képviselőknek és tanácsadóiknak a reflektálásra, melynek következtében a nyomás túl nagynak bizonyult.[37] Ehhez hozzájárult az államok között felmerült ellentétek is. Az eredmények jól szemléltetik, hogy a konferencián csupán az állampolgárság témakörével kapcsolatban sikerült néhány olyan egyezményt elfogadni, amelyek még a mai napig is hatályban vannak.[38] Ami a felelősség témakörét illeti, a Harmadik Bizottság képtelen volt a kérdésben tanulmányát befejezni.[39] Ugyan első olvasatban elfogadott egy 10 cikkből álló tervezetet, de a felmerült ellentétek miatt álláspontját nem véglegezte.[40] Ennek oka, hogy a cikkekben összefoglalt szabályok nem nyertek kétharmados támogatást a bizottságon belül,[41] következésképpen jelentést sem tudott a konferencia plénuma elé terjeszteni.[42]

Kertész a konferencia sikertelensége mögött több meghúzódó tényezőt is megjelölt.[43] Az államok közt felmerült ellentétek nagymértékben akadályozták a felelősség részterületének kodifikációjának előrehaladást. Nézeteltérés alakult ki a latin-amerikai államok és az európai nagyhatalmak közötti különbségek és az eltérő politikai érdekek mentén éleződött ki, ami hatással volt az államfelelősséggel kapcsolatos felfogásokra is. Az államok még a nemzetközi kötelezettségek tekintetében sem tudtak megegyezni.[44] Két álláspont alakult ki: míg a latin-amerikai államok a nemzetközi szerződéseket és a szokásjogot tekintették az állam nemzetközi kötelezettségeinek forrásaként, addig a másik nézet képviselői az előbbieken túl a nemzetközi alapelveket és a jogtudósok munkáját is idesorolták.[45] Utóbbi nézet képviselő az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikkére hivatkoztak, amely több forrást is megjelölt.[46] Mivel jelentős számú állam már az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumát aláíró, annak szerződő fele volt, így szinte lehetetlennek bizonyult az a javaslat, ami arra utalt, hogy a nemzetközi jog vagy a nemzetközi kötelezettségek forrásai ennél szűkebb kört ölelnek át.[47] Másik lényeges eltérés volt a nemzetközi jog tudományának művelői és a konferencián résztvevő államok között a kártérítés fizetésének kérdése. Míg előbbi a kártérítésre – államosítás esetén – úgy tekintették, mint az államok belső jogának olyan közös elvére, mely egyben nemzetközi jogszabály is és így védi a külföldit az államosítási törvénnyel szemben akkor is, ha a belföldi állampolgár nem kapna kártérítést, addig utóbbi, vagyis az államok többsége ezt a fajta, a külföldiek privilegizált helyzetére vonatkozó elméletet visszautasította.[48] A konferencia a felelősség témakörét tekintve így érdemi előrehaladás nélkül zárult, mindazonáltal ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy hiábavaló lett volna: másik oldalról nézve fontos előrehaladásnak minősíthető a betudhatóság kategóriájára tekintettel az a felismerés, hogy az állam a nemzetközi viszonylatban egységes és oszthatatlan egész”.[49] Ez azt jelenti, hogy az állam szerveinek bármilyen okból történő hibás működése közvetlenül keletkezteti a felelősséget.[50]

Összességében, az első nemzetközi kodifikációs konferencia, egy csalódásként könyvelhető el, azonban semmi esetre sem szabad figyelmen kívül hagyni a pozitívumokat. A konferencián a felelősség kodifikációjának kezdeti lépéseire került sor, megalapozva a nemzetközi jogi felelősség későbbi kodifikációját.

Kodifikáció az ENSZ keretén belül

Bár a Nemzetközi Jogi Bizottság tervezeteinek szerződésbe foglalása még nem történt meg, mégis hivatkozási alapul szolgál, hiszen a nemzetközi szokásjogot dolgozza fel.[51] A tervezetek nagyban építkeznek a már létező szerződésekből, valamint a nemzetközi ítélkezési gyakorlatból. Kiemelést érdemelnek a különböző bírói és választottbírói döntések, amelyekben sok felelősségi és ezen belül környezettel kapcsolatos jogesettel találkozhatunk.[52] A létező jogról adnak képet, így nem meglepő, hogy pl. a nemzetközi környezetvédelmi vitákban sokszor kerülnek idézésére.[53]

Az államok nemzetközileg jogellenes cselekményeiért való felelősség tervezet fejlődése

A Hágai konferencia kudarcát követően, a második világháború miatt a kodifikációs törekvések lassulása következett be, így a munka érdemi folytatására csak 1947-ben került sor, azonban ez már az ENSZ keretein belül, új feltételek mellett történt, és felvetett kételyeket a nemzetközi felelősség témájának kodifikálhatóságának sikerességét illetően.[54]

1947-ben az ENSZ Közgyűlése határozatában létrehozta a Nemzetközi Jogi Bizottságot az ENSZ Alapokmányának 13 (11) (a) pontja alapján, hogy tanulmányokat kezdeményezzen és javaslatokat fogalmazzon meg a nemzetközi jog fejlesztése és kodifikálása érdekében.[55] 1949-ben, a Nemzetközi Jogi Bizottság első ülésén 14 témakört választott ki a nemzetközi jog anyagából, melyeket kodifikálásra alkalmasnak talált. Ezek közé felvette a nemzetközi felelősséget témakörét is.[56] A következő fontos évszám 1953, amikor a Kubai delegáció kezdeményezésére[57] az ENSZ Közgyűlése határozatában felkérte a Nemzetközi Jogi Bizottságot a felelősség szokásjogi szabályainak írásba foglalására.[58] A második világháborút követő időszak azonban igen bizonytalan talajt szolgáltatott a kodifikáláshoz.[59] Egy olyan érzékeny témáról volt szó, melynek kodifikációja a két világháború között kezdődött, és amit az államok közötti ellentét aláásott a Hágai Konferencia során. Mindezek ellenére a Nemzetközi Jogi Bizottság mégis programjára tűzte a felelősség témakörét.[60] Kiindulópontja – akárcsak a Hágai Konferenciának – a nemzetközi felelősségnek egy részterület képezte. Ennek megfelelően a munka korai szakaszában az államok felelőssége a külföldiek személyének vagy tulajdonban okozott károkért való felelősséghez kapcsolódóan került vizsgálatra.[61]

1955-ben a Nemzetközi Jogi Bizottság hetedik ülésén F. V García Amador-t nevezte ki a téma különelőadójává.[62] Amador összesen hat jelentést nyújtott be, melyek a felelősséget a külföldiek személyének vagy tulajdonban okozott károkért való felelősséggel kapcsolatban vizsgálta.[63] A Nemzetközi Jogi Bizottság azonban ebben az időszakban csak felületesen foglalkozott Amador által készített jelentésekkel,[64] mely mögött több ok is meghúzódott. Egyrészről figyelmét a nemzetközi jog más területeinek előrehaladottabb kodifikációja felé irányította.[65] Ilyen területek voltak a tengerjog, szerződések joga és a diplomáciai immunitás.[66] Másrészről nem volt konszenzus arról, hogy hogyan tovább: néhányan a részterületet a diplomáciai védelemre akarták korlátozni, míg mások úgy gondolták, hogy a diplomáciai védelem szabályai idejétmúlt.[67] Végül a témát a civil felelősségre szűkítették.[68] A munkát nagyban nehezítette az a tény is, hogy Amadornak a téma felé történő megközelítése jelentős kritikákat kapott.[69] A vitát leginkább az egyén közvetlen nemzetközi jogi felelősségének vizsgálata és az állam nemzetközi büntetőjogi felelősségének felvetése váltotta ki.[70] Utóbbi tekintetében Amador úgy látta, hogy a nemzetközi jogban bekövetkező változások indokolják a ’pusztán jogellenes cselekmények’ és a ’büntetendő cselekmények’ közötti megkülönböztetést.[71] Álláspontja szerint a felelősség felöleli mind a polgári jogi mind a büntetőjogi felelősséget, méghozzá az adott kötelezettség megsértésének vagy nem teljesítésének természetétől függően.[72] A gondolat nem részesült meleg fogadtatásban, és a nézeteltérések miatt kisebb előrehaladás valósulhatott meg.[73]

Idővel egyre többen úgy látták, hogy a nemzetközi felelősség témáját nem érdemes leszűkíteni csak a külföldieknek okozott károkért való felelősségre, abból kiindulva, hogy addig nem lehet kodifikálni egyes részterületeket, ameddig a nemzetközi felelősséggel kapcsolatos alapproblémák tisztázásra nem kerülnek.[74] Így Amador távozása után, az 1960-as évek elején nézőpontváltás következett be. Egyrészről az ENSZ Közgyűlése valamint a Nemzetközi Jogi Bizottság is megerősítette a nemzetközi felelősség témájának elsődlegességét,[75] Másrészről Amador tagságának megszűnését követően a Nemzetközi Jogi Bizottság újult erővel kezdte a témát tárgyalni: Roberto Ago javaslatára úgy döntött, hogy a hangsúlyt az államok nemzetközi felelősségének általános szabályainak meghatározására helyezi,[76] míg a nemzetközi jog más alanyainak felelőssége – mint például a nemzetközi szervezetek – figyelmen kívül hagyja.[77] Ez azt jelentette, hogy az államok nemzetközi felelősségének általános szabályai alkalmazhatóak nemcsak a diplomáciai védelemre, de más területekre is, mint pl. az emberi jogok, tengerjog vagy a környezetvédelmi jog.[78] Ennek értelmében a Bizottság 1970-től külön kezelte a jogellenes cselekményekért való felelősséget a nemzetközi jog által nem tiltott cselekmények káros következményeinek kategóriájától.[79] A fókusz a felelősség szabályainak keretrendszerére esett, vagyis annak meghatározására, hogy történt-e jogsértés, és ha igen, akkor annak mik a következményei.[80]

A téma új különelőadójává Roberto Ago került kinevezésre, aki a nemzetközi felelősség kodifikációjának erős lendületet adott. Ago 1969-től 1980-ig tartó hivatali ideje alatt összesen 8 jelentést készített, és összesen 35. cikk elfogadására került sor, amelyek a felelősség eredetéhez kapcsolódtak.[81] Ezek együttesen alkották az Első Részt. Az Első Rész koherens és átfogó volt, és egy hosszú kommentárral ellátott. Kiemelkedőnek minősültek a betudhatóság és a jogellenességet kizáró körülmények szabályainak meghatározása.[82] Ago javaslatára került megfogalmazásra a nemzetközi felelősségi szabályok jogi természete is, mely szerint tehetünk primer és szekunder normák között.[83] Első jelentésében megfogalmazott gondolat szerint a primer normák az államok jogait és kötelezettségeit határozzák meg (mint például a nemzetközi szerződések joga, tengerjog), ellentétben a szekunder normákkal, amelyek a primer normák által felállított kötelezettségek megszegéséből származó jogkövetkezmények meghatározására terjednek ki.[84] A szekunder normák tehát az államok felelősségének szabályait felölelik, ugyanis más dolog meghatározni egy szabályt valamint az államra rótt kötelezettség tartalmát, és más dolog annak meghatározása, hogy az adott kötelezettség megszegésére sor került-e, illetve az, hogy az esetleges megszegésnek milyen következményekkel kell járnia.[85]

A 21. ülésen a Bizottság megkérte Ago-t egy vázlat elkészítésére, amely meghatározza azokat a feltételeket melyek teljesülése esetén egy cselekmény nemzetközileg jogellenesnek minősül, illetve amely felveti a nemzetközi felelősséget, és amely egy államnak betudható.[86] Ennek megfelelően Ago második jelentésében tárgyalta a nemzetközileg jogellenes cselekményt, mint a felelősség forrását, a nemzetközileg jogellenes cselekmény megvalósulásának feltételeit, végül az ilyen cselekmény elkövetéséhez fűződő kérdéseket.[87] Pellet megfogalmazása szerint sor került az ’Ago forradalomra’.[88] A forradalmat jelentő cikk a következő volt az „állam minden nemzetközileg jogellenes cselekményéért felelősséggel tartozik”.[89] Ago elődje, Amador vizsgálatának központi eleme a kár volt, mint a felelősség generátora.[90] Ago megközelítés viszont azon a megfigyelésen alapult, hogy akármennyire is alapvető egy jogsértés és akármennyire súlyos is, lehetséges, hogy az egyáltalán nem okoz kárt egyetlen államnak sem, mint például a genocídium, amit egy állam a saját népessége ellen követhet el (például Ruanda).[91] Ago első cikkhez fűződő javaslatát 1973-ban elfogadásra került, ami változatlan maradt egészen a végső tervezetig, amit második olvasatban 2001-ben fogadtak el.[92] Ago harmadik jelentésében a felelősség forrását tárgyalta, ahol megjelent a gondolat, hogy léteznek olyan nemzetközileg jogellenes cselekmények, melyek nemcsak egy, hanem minden államra nézve súlyosak. A jelentés szerint egy olyan trend volt megfigyelhető, mely a ’nemzetközi bűntett’ kategóriáját körvonalazta.[93] Ez később a nemzetközi bűntett és deliktum kategóriája közötti megkülönböztetéshez vezetett, ami 1996-ban a tervezet első olvasatának 19. cikkében foglalt helyet.

A felelősség kodifikációjának megközelítését ebben az időben több döntés is formálta. Először is, ahogyan arról már szó volt, leszűkítésre került a vizsgálat az állam felelősségére, ezzel kizárva a nemzetközi felelősség olyan részterületeit, mint a nemzetközi szervezetek és a személyek felelőssége.[94] Másodszor kizárásra került a jogos cselekményekért való felelősség vizsgálata, viszont később bekerült a Nemzetközi Jogi Bizottság kodifikációs programjába a nemzetközi jog által nem tiltott cselekmények káros következményei miatti felelősség címmel.

Miután Ago-t a Nemzetközi Bíróság bírájának nevezték ki, nem tudta tovább folytatni munkáját. Utódja, Willem Riphagen kinevezésére 1980-ban került sor, aki összesen hét jelentést tett 1986-ig. Pellet szerint munkáját a túlzott absztrakció jellemezte, ami kissé elbátorította a bizottság többi tagját.[95] Ez azt eredményezte, hogy bár a Második Rész (a nemzetközi felelősség tartalma, foka és formái) és a Harmadik Rész (vitarendezés) tekintetében szabályok egésze került meghatározásra kommentárral együtt, azonban ezek közül csak öt cikk került elfogadásra. Egyik legfontosabb a sértett állam fogalma volt. A definíció olyan helyzeteket tartalmazott, melyekben a primer norma eredete és tartalma határozta meg a sértett állam vagy államok fogalmát.[96] 1985-re némi változtatásokkal, az 5. cikket ideiglenesen elfogadta a Bizottság, ami később az első olvasat 40. cikkének alapját adta.[97]

Riphagen 1986-ban hagyta el a Nemzetközi Jogi Bizottságot.[98] A negyedik, új különelőadó, az olasz Gaetano Arangio-Ruiz 1988 és 1995 között nyolc jelentést készített, és 1996-ban távozott.[99] Megközelítése morális jellegű volt, munkáját inkább a nemzetközi jog moralizálása inspirálta. Az államok nemzetközi bűntettek elgondolásának lelkes híve volt.[100] Arangio-Ruiz munkája segített tisztázni a nemzetközi kötelezettségek megsértésének következményeit, hangsúlyozva a további jogsértés abbahagyását.[101] A következő években a Nemzetközi Jogi Bizottság a Második és Harmadik rész első olvasatát befejezte. Bár ezeknek a cikkeknek a legnagyobb része a végleges tervezetben tükröződik, de a vitarendezés, amelyet leginkább Arangio-Ruizhoz kötnek, nem élte túl a második olvasatot.[102]

Az első olvasat

A felelősség kodifikációjának fordulópontját 1996 jelentette, amikor is a Nemzetközi Jogi Bizottság ideiglenes jelleggel elfogadott első olvasatban egy vázlatszöveget kommentárral együtt. A tervezet három részből állt: az Első Rész foglalkozott a nemzetközi felelősség eredetével, a Második Rész a nemzetközi felelősség tartalmával, formáival és sokaival, és végül az utolsó Harmadik rész a vitarendezéssel. Az 1996-os tervezet jelentőségét mutatja, hogy már idézésre került mind az irodalomban, mint a nemzetközi ítélkezés során.[103] Az 1996-os tervezetben azonban több kérdés is megoldatlan maradt, többek között a nemzetközi bűncselekmények, az ellenintézkedések és a vitarendezés.[104] Ezek közül a nemzetközi bűncselekmények körül alakult ki a leghevesebb vita, amit a tervezet 19. cikke ’Nemzetközi bűntettek és deliktumok’ címmel reprezentált.[105] Ahogyan az már a címből is kiolvasható, a tervezet különbséget tett nemzetközi bűntettek és deliktumok között. A két kategória mögött az a gondolat állt, hogy a nemzetközi jogsértések között jelentős különbségek vannak, mind súlyukban, megvalósításuk körülményeiben, és a sértettek körében stb. [106] Ezek a különbségek pedig visszavezethetőek a primer normák tárgyára, természetére és tartalmára.[107] Ezen gondolatmenet eredményéül jött létre a nemzetközi bűntett és deliktum közötti különbségtétel. Előbbi azt próbálta érzékeltetni, hogy vannak olyan nemzetközi jogsértések, melyek a nemzetközi közösség alapvető érdekeinek megóvása szempontjából lényegbevágó nemzetközi kötelezettség megszegését képzik.[108] Témánk szempontjából érdemes közelebbről is megvizsgálni a releváns rendelkezéseket. A 19. cikk (1) szerint, ha az állam nemzetközi kötelezettséget sért, az nemzetközileg jogellenes cselekménynek minősül, függetlenül a megsértett kötelezettség tárgyától. A 19. cikk (2) bekezdése szerint nemzetközi bűncselekménynek minősül az állam olyan nemzetközi joggal ellentétes cselekménye, ami olyan nemzetközi kötelezettség megsértéséből ered, amely a nemzetközi közösség alapvető érdekeit védelmezi, így ez olyan sérelem, amit az egész nemzetközi közösség bűncselekményként ismer el. A nemzetközi deliktum meghatározását a 19. cikk (4) bekezdése rendezi, mely szerint minden kötelezettség sértés, amely nem minősül nemzetközi bűncselekménynek, nemzetközi deliktum.[109]

A nemzetközi bűntettekhez kapcsolódóan a tervezet egy exemplifikatív felsorolást is adott azokról a cselekményekről, amelyek nemzetközi bűntettnek minősülnek, mind a hatályban lévő nemzetközi jogi szabályokra alapozva. A felsorolást a 19. cikk 3. pontja adja, mely szerint a nemzetközi bűncselekmény inter alia, származhat olyan, a lényeges nemzetközi kötelezettségek megsértéséből, amelyek célozzák: i) a nemzetközi béke és biztonság fenntartását, mint az agresszió tilalma; ii) az önrendelkezési jogot, mint a gyarmati uralom erőszakos kiépítésének és fenntartásának tilalma iii) az emberiség védelmét, mint a rabszolgaság tilalma, a genocídium és az apartheid. A felsorolásból érdekesebbnek mutatkozhat annak utolsó pontja, mivel az az előbb említetteken túl a nemzetközi bűntett kategóriájába sorolja az emberi környezet védelmét érintő nemzetközi kötelezettségek súlyos megsértését is.[110] Az összesen négy bűncselekményt tartalmazó felsorolásban az első három olyan kötelezettségek, tilalmak, melyek az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai között számontartottak, illetve jus cogens normák. Ezeket a nemzetközi közösség, mint egész ismeri el. Ez alapján azt feltételezhetjük, hogy a felsorolás negyedik, egyben utolsó pontja, nevezetesen az emberi környezet megőrzése és védelme érdekében különös fontossággal bíró nemzetközi kötelezettségek megsértése is a jus cogens szabályok közé tartozik. Ez arra a következtetéshez vezethet, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság szerint a nemzetközi közösség alapvető érdekeinek védelme érdekében ugyanannyira fontos az emberi környezet megóvása az olyan cselekményektől, – például a tengerek masszív szennyezése – mint a felsorolásban szereplő többi kategória.[111] Ez azt sugallja, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság elfogadta az atmoszféra és a tengerek masszív szennyezésének tilalmát, mint jus cogens normát. Ez olvasható ki a cikkekhez fűzött kommentárból is, amely kimondja, hogy a 19. cikk 2) és 3) második cikk a legsúlyosabb sérelmekkel foglalkozik, amely a jus cogens normákra is vonatkozik.[112] Ezt a feltételezést tovább erősíti, hogy a 19. cikk (3) pontban található felsorolás nem hierarchikus sorrendet állít fel. A felsorolás, tehát olyan kategóriákat jelenít meg, melyek nagyobb jelentőséggel bírnak más szabályokhoz képest a nemzetközi közösség alapvető érdekeinek megőrzése tekintetében.[113] A kommentár szerint ezeket a nemzetközi jogrend a jus cogens szintjére emelte.[114] A kommentár hangsúlyozza, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság különbséget kívánt tenni az általános jellegű nemzetközi jogsértések és a jus cogens normák megsértése között.[115] A Bizottság utóbbi tekintetében, pedig lényegében abba az irányba hajlott, hogy az emberi környezet megőrzése és megóvása szempontjából lényegbevágó nemzetközi kötelezettség megszegése jus cogens norma. Dupuy szerint nehéz elképzelni, hogy valamilyenféle környezeti normák imperatív természettel rendelkeznek.[116] Álláspontja szerint ezt az elgondolást alátámasztja, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság végül törölte a végleges tervezetből a bűncselekmények kategóriáját.

A Bizottság munkája során egyebek közt felmerült a jus cogens és erga omnes kötelezettségek közötti kapcsolat kérdése is, melyet leginkább a homály jellemezett.[117] 1980-ban a Bizottság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a bűntettek az erga omnes kötelezettségek megsértésének egyik alkategóriája, amely a 19. cikkben öltött testet.[118] A bűntettekkel kapcsolatban alapvető kérdésként merült fel, hogy mit is jelent az, hogy az állam ’bűncselekményt’ követett el.[119] A Nemzetközi Jogi Bizottság munkája során a nemzetközi bűncselekmény fogalmával kapcsolatban több definíció között ingadozott, amelyek az erga omnes kötelezettségekhez fűződő kapcsolatát volt hivatott tükrözni.[120] Riphagen szerint például a nemzetközi bűncselekményeken túl nincs olyan nemzetközileg jogellenes cselekmény, amely erga omnes karakterrel rendelkezik.[121] A bűncselekmény kategóriák beiktatása a tervezetbe sok vitát eredményezett a Bizottságon belül és az államok között egyaránt.[122] Több kétség is felmerült, inter alia a nemzetközi bűncselekmények alapjával kapcsolatban: i) mi a nemzetközi bűncselekmények és deliktumok közötti különbség ii) mik a bűncselekmények következményei iii) mi az a szerv, testület, amely meghatározza a nemzetközi bűncselekmény elkövetését.[123] Bruhács szavaival élve, kialakult a ’nemzetközi bűntett vita’[124] két tábor mentén. Míg az egyik tábor a nemzetközi felelősség kriminalizációjának tartotta a nemzetközi bűntett kategóriát, addig a másik tábor ragaszkodott a fogalomhoz, azonban komoly fenntartásokkal, ami a következményeit illeti.[125] A bűncselekmény terminológiájával szemben, így elég erős fenntartások voltak, amelyek érzékeltetésre kerültek. Egyrészről megjelentek magában a tervezethez fűzött egyik lábjegyzetben,[126] mely szerint, a ’bűncselekmény’ helyett alkalmazható alternatívaként például a ’komoly természetű nemzetközileg jogellenes cselekmény’ vagy ’különösen komoly jogellenes cselekmény’ megfogalmazás.[127] Másrészről a terminológiával való probléma az államok megjegyzéseiből is kitűnt.[128] Az első olvasat tervezetében kifejezésre kerülő nemzetközi bűncselekmény gondolata alapvetően megosztó volt, és összességében úgy tűnt, hogy komoly veszélynek teszi ki a kodifikációs munkát.[129]

Az első olvasat tervezetével tehát több probléma is adódott. Több állam tett megjegyzést például az Első Rész Harmadik Fejezetére, amit az államok túl bonyolultnak találtak. Németország például észrevételében figyelmeztette a Bizottságot arra, hogy a túl absztrakt természetű rendelkezések bizonyos veszélyeket hordoznak magukban, mivel nehézségek rejlenek az alkalmazásuk és kiterjedésük kiszámíthatóságában.[130] Mindemellett a Második Résszel kapcsolatban is felmerültek kérdések. Ezek voltak többek között a nemzetközi bűncselekményből származó jogkövetkezmények, a felelősség felélesztésével kapcsolatos kérdések, mint például az olyan eseteket, amelyek több államot foglalnak magukban és végül azoknak az államoknak az azonosítása, amelyek jogosultak felvetni a felelősséget.[131] Ezek közül az utolsót érte komolyabb nehézség, mivel a tervezet (40. cikk) az esetek nagyszámát sorolta fel, melyeknél az államok sértettnek minősülnek, azonban különösebb szintézis nélkül. Ezek az esetek a tisztán bilaterális kötelezettségektől a nemzetközi bűncselekményekig terjedtek, ahol minden állam sértettnek minősült.[132] Bár a kommentár figyelmeztetett arra, hogy a különböző kategóriák a jogkövetkezményük tekintetében nem azonosak, azonban a Második Résznek nem sikerült megjelenítenie, hogy a multilaterális felelősség milyen módon különbözik a bilaterálistól. Crawford szerint összességében nézve, míg a 40. cikk a bilaterális felelősség tekintetében terjedelmes volt, addig a multilaterális kötelezettségek kezelésével kapcsolatban egyenetlen és akadozó.[133]

Heves vitákat keltett továbbá a kötelező vitarendezés gondolata is. Mivel az államok nem értettek egyet Ruiz erre irányuló javaslataival, így az végül kikerült a Tervezetből. Mindazonáltal az 1996-os tervezet már előremutató volt, és a 2001-ben létrejött végleges tervezet alapjait lefektette. Az alapvető rendelkezések kisebb-nagyobb módosításokkal, illetve pontosításokkal megmaradtak.[134] Ahogyan Bruhács megjegyzi, az ideiglenes tervezet – szemben a különböző tudományos feldolgozásokkal – relatíve egyensúlyt teremtett a nemzetközi felelősség forrására.[135]

A végleges tervezet

Arangio-Ruiz távozását követően 1996-ban a téma utolsó különelőadójává James Crawford került kinevezésre. A már több mint 40 éve folyamatban lévő munkát a Nemzetközi Bizottság – érthető módon – már lekívánta zárni. Ennek egyik jele volt, hogy 1995-ben az ENSZ Közgyűlés határozatában sürgette a Bizottságot a munka felgyorsítására.[136] Crawford a tervezetet pragmatikusan közelítette meg, felismerve azt, hogy ahhoz, hogy a munka lezárása megtörténhessen, több, kihívást jelentő kérdést szükséges elhagyni. Végül, 2001-ben, Crawford megbízatásának ideje alatt készült el, és került elfogadásra a tervezet végleges szövege. Az ENSZ Közgyűlés határozatában a végleges tervezetet tudomásul vette és egyúttal a kormányok figyelmébe ajánlotta.[137] A végleges tervezet létrehozása során a függőben lévő kérdésekre – mint az ellenintézkedések és a vitarendezés, valamint a nemzetközi bűntett problémáira – kompromisszumos megoldást sikerült találni.[138] A tervezet második olvasatban való tárgyalása során azok a részek, melyekkel kapcsolatban egyetértés volt, jellemzően elfogadásra kerültek, viszont a vitás kérdéseket egyszerűen kihagyták a végleges tervezetből.[139] A heves vitát kiváltó nemzetközi bűntett kategóriája is erre a sorsra jutott: figyelembe véve az államok észrevételeit valamint Crawford a deliktumok és bűncselekmények közötti különbségekre adott javaslatát, a Bizottság végül törölte a nemzetközi bűntett és deliktum kategóriáját. Helyette a 40. cikk foglalja magában a nemzetközi bűntett és következményeit a nemzetközi felelősségi jogviszonyban, valamint az erga omnes nemzetközi kötelezettségek jelenségét.[140] Ahogyan Bruhács megjegyzi, »bár az államok nemzetközi felelőssége kodifikációjának sikerességét a témával conditio sine qua non viszonyban nem álló elemek kiiktatása nagyban megkönnyíthette, ugyanakkor e problémák továbbra is léteznek és visszahatnak e felelősségi rezsimre.«[141] Az eredmény egy erősen csiszolt tervezett lett, amely néhol absztrakt is.[142]

Az államok nemzetközi jogsértések miatti felelősségéről szóló végleges tervezet felépítése

A nemzetközi felelősség kodifikációjának eredményéül létrejött tervezet a következő 4 részből áll: az állam nemzetközi jogsértése, az állam nemzetközi felelősségének tartalma, az állam nemzetközi felelősségének végrehajtása, végül az általános rendelkezések.

A 27 cikkből álló Első Részben kaptak helyet az általános elvek, az államnak beszámítható magatartás, a nemzetközi kötelezettség megsértése, az állam felelőssége más állam nemzetközi jogsértésében, és a jogellenességet kizáró körülmények. A tervezet 1. cikke rendezi a nemzetközi felelősség eredetét: az állam minden nemzetközi jogsértéséből nemzetközi felelőssége keletkezik. A 2. cikk továbbá meghatározza a nemzetközi jogsértés elemeit, melyek egymással konjunktív kapcsolatban állnak: egyrészről az adott magatartás az államnak beszámítható, ami megvalósulhat cselekvéssel, illetve mulasztással egyaránt, másrészről szükséges, hogy említett magatartás valamilyen nemzetközi kötelezettség megszegését valósítsa meg.  A tervezet szerint az államnak az állami szervek magatartása számítható be (4. cikk), tehát az állam nem felel a magánszemélyek magatartásáért. Ez alól kivételt képez az a körülmény, hogyha az állam elmulasztotta megtenni az előbbi magatartások megelőzéshez szükséges intézkedéseket, mely esetben ismét az állami szerv megatartása kerül a középpontba.[143]  A tervezet nem foglal állást sem az objektív, sem a szubjektív felelősség mellett.[144] A kommentár magyarázata szerint egyrészről azért, mert az állam magatartása mindig az állam szervének individuális cselekményének az eredménye.  Az, hogy valamely szabály megsértésére sor került-e, az az adott állam releváns szerveinek és képviselőinek a szándékától és tudomásától függ, és ebben az értelemben szubjektívnek ítélhető meg. Másrészről azonban bizonyos esetekben az állami szervek, illetve képviselői irrelevánsak, így objektív felelősségről beszélhetünk. Az, hogy a felelősség szubjektív vagy objektív ebben az értelemben a körülményektől függ és a kérdéses elsődleges kötelezettség tartalmától.[145]

A nemzetközi kötelezettség megszegésére vonatkozó rendelkezéseket a 12-15. cikkek ölelik fel. A 12. cikk meghatározza a nemzetközi kötelezettségszegés fogalmát, amit a 13. cikk egészít ki azzal, hogy a kötelezettségszegés megállapíthatóságához szükséges az adott kötelezettség hatályossága. Nemzetközi kötelezettségszegés akkor valósul meg, ha az állam cselekménye nincs összhangban a tőle elvárt kötelezettséggel, függetlenül annak eredetétől vagy természetétől. Ez azt eredményezi, hogy a nemzetközi felelősség rezsimje egységes: nem különül el a polgári- és büntetőjogi felelősség, a szerződésszegés és a deliktuális felelősség, irreleváns a bilaterális és erga omnes kötelezettségek közötti különbség, illetve a különböző kötelezettségek tárgya.[146] A tervezet tehát alapvetően nem primer normákat állapít meg, melyek konkrét magatartásszabályokat határoznak meg, hanem a felelősség szabályai általános jelleggel határozzák meg, hogy egy kötelezettség megszegésére mikor került sor, és annak milyen jogkövetkezményei vannak.[147] A felelősség szekunder szabályai általános jellegűek, alkalmazandóak cselekvésre és mulasztásra, szerződéses és a nemzetközi szokásjog normáira, és a nemzetközi jog különböző területeire egyaránt, mint a humanitárius jog, tengerjog vagy a környezetvédelmi jog.[148] Azonban, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy bár a tervezet felelősségi szabályai általános jellegűek, de nem vonatkoznak szükségszerűen minden esetre. A szerződések vagy a nemzetközi szokásjog szabályai felállíthatják a saját felelősségi szabályaikat, amelyek eltérhetnek a tervezetben lefektetett cikkektől.[149] A tervezet kifejezetten szól a lex specialis rendelkezésekről: Amennyiben egy államra vonatkozóan a nemzetközi jogban lex specialis szabályok vannak érvényben, úgy azon felelősségi rendelkezések nyernek alkalmazást.[150] Ez a szabály a lex specialis derogat legi generali maximát tükrözi, ami tovább erősíti a tervezetben foglalt szabályok általános jellegét. Az államok szerződéssel speciális felelősségi rendszereket hozhatnak létre, mint például az 1972. űrkárfelelősségi egyezmény, vagy a nukleáris jog forrását képező 1963-as Bécsi, illetve 1960-ban létrejött Párizsi Egyezmény.[151] Amikor meghatározzák az elsődleges kötelezettségeket, (vagyis primer normákat), egyidejűleg gyakran hoznak létre speciális rendelkezéseket a megszegés jogi következményeire, sőt, még azt is meghatározzák, hogy volt-e egyáltalán kötelezettségszegés.[152]

A jogellenességet kizáró okok az ötödik fejezetben foglalnak helyet. A tervezet ide sorolja a következőket: beleegyezés (20. cikk), az önvédelem (21. cikk), ellenintézkedést (22. cikk), vis maior (23. cikk), a végveszély (24. cikk), és a szükséghelyzet (25. cikk). A jogellenességet kizáró körülmények felvetésének általános korlátját jelenti a nemzetközi ius cogens feltétlen tiszteletben tartása (26. cikk).[153]

A Második Rész a felelősség tartalmáról szól, ez lényegében a jogsértés következményeinek szabályozását adja. A felelős államot terhelő kötelezettségek között szerepel a tovább teljesítés kötelezettsége (29. cikk), a cessatio, vagyis a jogsértés abbahagyásának követelménye és a jogsértés megismétlése elleni garancia (30. cikk), végül az okozott sérelem jóvátétele (31. cikk). A nemzetközi jogsértéssel okozott sérelmet teljes egészében jóvá kell tenni.[154] Ha a körülmények megkövetelik, a felelős állam a jogsértés megismétlődése ellen köteles megfelelő garanciát felajánlani. A nemzetközi környezetvédelmi jogban ez az intézmény nem idegen. A környezetre nézve veszélyes és káros tevékenységek esetén gyakoriak az olyan előírások, amelyek biztosíték és garancia szolgáltatásáról rendelkeznek. Ilyen terület például a nukleáris jog.[155]

A jóvátétel célja az okozott sérelem teljes eltüntetése.[156] A végleges tervezet a jóvátétel formái közé sorolja (34. cikk) az eredeti állapot helyreállítását (35. cikk), a kártérítést (morálos vagy anyagi) (36. cikk) és az elégtételt (37. cikk). Elsődleges az eredeti állapot helyreállítása (35. cikk), amelynek célja, hogy a jogsértés előtti helyzet visszaállításra kerüljön, aminek két korlátja kerül megfogalmazásra. Egyrészről ennek lehetségesnek kell lennie, másrészről, ha a helyreállításból származó előny aránytalan a felelős állam költségeihez képest, akkor az megtagadható.[157] A jóvátétel formái tekintetében a sértett állam opciós joggal rendelkezik, és a tervezet kizárja a közvetett károk jóvátételét.[158] Amennyiben az eredeti állapot helyreállítása nem vezet eredményre, úgy a felelős állam köteles kártérítést fizetni, ami magában foglalja az elmaradt hasznot is.[159]

A harmadik fejezet a nemzetközi jog feltétlen érvényesülését kívánó normáiból fakadó kötelezettségek súlyos megsértésének szabályait taglalja. Ebben a részben az ideiglenes tervezetben megjelenő nemzetközi bűntett maradványai jelennek meg.[160] A tervezet először az alkalmazási kört határozza meg (40. cikk), majd a megszegés jogkövetkezményeire (41. cikk) nézve tartalmaz rendelkezést. A nemzetközi jog megsértése közötti különbségtétel nagy vitát váltott ki. Bár a nemzetközi deliktum és bűntett kategóriája törlésre került, azonban a Nemzetközi Jogi Bizottság szükségesnek találta a nemzetközi jog feltétlen érvényesülését kívánó normáinak súlyos megsértésének eseteit figyelembe venni.[161] Egyrészről imperatív normákból folyó kötelezettségek súlyos megszegése további következményeket vonnak maguk után, nemcsak a felelős állam, de minden állam számára. Másrészről minden állam jogosult felvetni a felelősséget a nemzetközi közösség, mint egésze irányában fennálló kötelezettségek megsértése esetén.[162] A tervezet tehát nem tisztázza a ius cogens és az erga omnes nemzetközi kötelezettségek viszonyát, sem a nemzetközi bűntett és a nemzetközi jog imperatív szabályainak súlyos megsértése közötti kapcsolatot.[163]

A nemzetközi felelősség végrehajtása a Harmadik Részben foglal helyet. Ez kettébomlik: míg az első fejezet az államfelelősség felvetésével és a hozzá fűződő kérdésekkel foglalkozik, addig a második fejezet az ellenintézkedésekre vonatkozó szabályokat tartalmazza. Meghatározásra kerül a felelősségi jogviszony alanya (42. cikk), a sértett állam, amely jogosult felvetni a felelősséget. Szó esik a notifikációs kötelezettségről is, amely a sértett állam igényeinek megfogalmazását jelenti (43. cikk).[164] Megfogalmazásra kerülnek az ellenintézkedések szabályai, melyekkel a felelős államot az adott magatartás befejezésére és jóvátétel teljesítésére lehet bírni.[165]

A második rész meghatározza a nemzetközileg sértő magatartások következményeit és a nemzetközi jogot sértő állam kötelezettségeit, továbbá tartalmaz rendelkezéseket az ellenintézkedések körére vonatkozóan, amelyekkel a felelős államot a kérdéses magatartás befejezésére és jóvátétel teljesítésére lehet bírni.[166] A 49. cikk rendezi a fogalmát, mely szerint a sértett állam jogosult arra, hogy a felelős állam irányában fennálló nemzetközi kötelezettségének teljesítését időlegesen megtagadja. Az 50. cikk kitér azokra a nemzetközi kötelezettségekre, amelyek ellenintézkedésekkel nem érinthetőek. Ezt követően a végleges tervezet az arányosságra nézve (51. cikk) fogalmaz meg rendelkezést. Ennek értelmében az ellenintézkedésnek arányban kell állnia az elszenvedett sérelemmel, figyelembe véve a nemzetközileg jogellenes magatartást és a kérdésben lévő jogokat.[167] A Bős-Nagymaros ügyben erre hivatkozott a Nemzetközi Bíróság, amikor megállapította, hogy Csehszlovákia ellenintézkedése nem lehetett jogszerű, amikor a Duna elterelését kivitelezte, mert az nem volt arányos.[168] Az arányosság a határon átnyúló környezeti károk szempontjából, annak elhárítása vagy megszüntetése esetén lehet jelentős.

Összegzés

A nemzetközi felelősség fejlődése, kodifikációja hosszú utat járt be. Bár az első nemzetközi kodifikációs konferenciát, a Hágai konferenciát kvázi a kudarc jellemezte, azonban egy kiindulópontot jelentett. Létrejött egy konszenzus, amely elismerte, hogy a nemzetközi felelősség kodifikációjára szükség van. Egy lökést adott az ENSZ, illetve a Nemzetközi Jogi Bizottság számára, amely elérte azt a felismerést, hogy a felelősség általános szabályainak meghatározása észszerűbb, mint a felelősség egy részterületének a kimunkálása. A Nemzetközi Jogi Bizottság maga mögött hagyva a külföldieknek okozott károkért való felelősség témáját, a felelősséggel általában véve foglalkozott és rögzített fontos szokásjogi szabályokat. Megkülönböztetésre kerültek a primer és szekunder normák, valamint elválasztásra kerültek a jogszerű tevékenységek káros következményei miatti felelősség.

Bár a Nemzetközi Jogi Bizottság kodifikációs munkája a mai napig nem realizálódott egy nemzetközi szerződésben, csupán egy közgyűlési határozat született. Az ENSZ Közgyűlésének határozata azonban nem nemzetközi jogforrás: önmagában nem keletkeztet jogokat sem kötelezettségeket, így a 2001-es nemzetközi felelősségről szóló végleges tervezet sem rendelkezik kötelező erővel. Azonban, ahogyan Bruhács arra rámutat, „megtörtént az államok nemzetközi felelősségére vonatkozó szokásjogi szabályok kvázi autentikus leszögezése… A végeredmény ennél fogva aligha különbözik nagyon sok generális sokoldalú nemzetközi szerződés sorsától”.[169] A tervezet rendszerint kerül hivatkozásra, mind a nemzetközi ítélkezési fórumok, mind az államok, mind a jogtudományban. A nemzetközi jogban betöltött szerepe, értéke és fontossága megkérdőjelezhetetlen.

Bibliográfia

Bibó István: A szankciók kérdése a nemzetközi jogban, M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Intézetének Kiadványai 3., Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Részvénytársaság, 1934.

Bodansky, Daniel M. – Crook, John R.: Symposium on the ILC’s State Responsibility Articles: Introduction and Overview, The American Journal of International Law, Vol. 96., No. 4, 2002

Borchard, Edwin M.: Responsibility of States, at the Hague Codification Conference, The American Journal of International Law, Vol. 24., No. 3, 1930.

Borchard, Edwin M.: The Law of Responsibility of States for Damage Done in Their Territory to the Person or Property of Foreigners, American Journal of International Law, Vol. 23., No. S5, 1929.

Boros Balázs Sándor: Nemzetközi Jogi Felelősség, Különös tekintettel az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága Szerződés Tervezetére, Iustum Aequum Salutare, III. évf., 2007/3.

Bruhács János: Nemzetközi Jog I., Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2011.

Crawford, James – Grant, T. D.: Responsibility of States for Injuries to Foreigners, in Grant, John P. – Baker, J. Craig (eds.): The Harvard Research in International Law: Contemporary Analysis and Appraisal, Buffalo, William S. Hein, 2007.

Crawford, James: State Responsibility, The General Part, Cambridge, Cambridge University Press, 2013.

Crawford, James: The International Law Commission’s Articles on State Responsibility, Cambridge, Cambridge University Press, 2002.

Dupuy, Pierre-Marie – Vinuales, Jorge E.: International Environmental Law, Cambridge, Cambridge University Press, 2015.

Fano, Jesper Jarl: Enforcing International Maritime Legislation on Air Pollution through UNCLOS, Oxford Bloomsbury Publishing, 2019.

Fitzmaurice, M. A.: International Protection of the Environment, Recueil Des Cours, Collected Courses, Martinus Nijhoff Publishers, Vol. 293., 2001.

Kecskés Gábor: A jogellenes magatartásból eredő államfelelősség kodifikációjának története, Jog, Állam, Politika, IV. évf., 2012/2.

Kecskés Gábor: A környezeti károkért való felelősség a nemzetközi jogban, Győr, Doktori Értekezés, Széchenyi István Egyetem, Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, 2012.

Kecskés Gábor: Néhány gondolat a felelősség történeti fejlődéséről a nemzetközi jogban, in Szoboszlai-Kiss Katalin – Deli Gergely (szerk.): Tanulmányok a 70 éves Bihari Mihály tiszteletére, Győr, Universitas-Győr, 2013.

Kenny, James T.: Manley O. Hudson and the Harvard Research in International Law 1927-1940, The International Lawyer, Vol. 11., No. 2, 1997.

Kertész István: Az állam nemzetközi felelőssége. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1938.

Kovács Péter: Nemzetközi Közjog, Budapest, Osiris, 2016.

Miller, Hunter: The Hague Codification Conference, The American Journal of International Law, Vol. 24., No. 4, 1930.

Nagy Károly: Az állam felelőssége a nemzetközi jog megsértése miatt, Budapest, Akadémia Kiadó, 1991.

Pellet, Allen: The ILC’s Articles on State Responsibility, in Crawford, James (et al.) (ed.): The Law of International Responsibility, Oxford Commentaries on International Law, Oxford, Oxford University Press, 2010.

Reeves, Jesse S.: The Hague Conference on the Codification of International Law, The American Journal of International Law, Vol. 24., No. 1, 1930.

Rosenstock, Robert: The ILC and State Responsibility, The American Journal of International Law, Vol. 96., No. 4, 2002.

Schuritaku, Sompong: State responsibility and international liability under international law, Loyola of Los Angeles International and Comparative Law Review, Vol. 18., No. 4, 1996.

Shabtai, Rosenne (edit): The International Law Commission’s Draft Articles on State Part 1., Articles 1-35., 1991.

Strisower, M. Leo: Responsabilité internationale des États à raison des dommages causés sur leur territoire à la personne et aux biens des étrangers, Session de Lausanne, Institut de Droit International, 1927.

Egyéb források

Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts with Commentaries, 2001.

Draft Articles on State Responsibility with Commentaries Thereto Adopted by The International Law Commission on First Reading, January 1997 272. https://legal.un.org/ilc/texts/instruments/english/commentaries/9_6_1996.pdf

Fourth report on the content, forms and degrees of state responsibility, doc. A/CN.4/366./Add.1

International Court of Justice Reports of Juddgments, Advisory Opinions and Orders 1997, Case Concerning the Gabcikovo-Nagymaros Project

League of Nations, Acts of the Conference or the Codification of International Law, Vol. I. Plenary Meetings, Series of League of Nations Publications V. Legal 1930. V. 14., C. 351. M. 145., 1930. V.

Preliminary report on State Responsibility, Mr. Gaetano Arangio-Ruiz, Special Rapporteur, A/CN.4/416 & Corr.1 & 2 and Add.1 & Corr.1

Report by Mr. Roberto Ago, Chairman of the Sub-Committee on State Responsibility, A/CN.4/152

Report on International Responsibility by Mr. F.V. Garcia-Amador, Special Rapporteur A/CN.4/96

Second report on State responsibility, by Roberto Ago, Special Rapporteur – the origin international responsibility, A/CN.4/233, A/CN.4/233

Third Report on State Responsibility, by Roberto Ago, Sepcial Rapporteur, Source of International Responsibility, A/CN.4/246 and Add.1-3

United Nations General Assembly Res. 50/45 (Dec. 11. 1995)

United Nations General Assembly Res. A/RES/56/83 (Jan. 28. 2002)

Yearbook of the International Law Commission, 1963 Vol. II., Part One

Yearbook of the International Law Commission, 1969, Vol. II.

Yearbook of the International Law Commission, 1970, Vol. II.

Yearbook of the International Law Commission, 1975, Vol. II.

Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol II., Part Two

Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol II., Part Two

Hivatkozások

  1. Nagy Károly: Az állam felelőssége a nemzetközi jog megsértése miatt, Budapest, Akadémia Kiadó, 1991, 9.
  2. Crawford, James: State Responsibility, The General Part, Cambridge, Cambridge University Press, 2013, 3.
  3. Nagy: Az állam felelőssége, 9.
  4. Uo. 19.
  5. Crawford: State Responsibility, 3.
  6. Nagy: Az állam felelőssége, 19.
  7. Crawford: State Responsibility, 3.
  8. Bibó István: A szankciók kérdése a nemzetközi jogban, M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Intézetének Kiadványai 3., Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Részvénytársaság, 1934, 18.
  9. Crawford: State Responsibility, 3.
  10. Nagy: Az állam felelőssége, 32.
  11. Crawford: State Responsibility, 4.
  12. Nagy: Az állam felelőssége, 32.
  13. Kecskés Gábor: A környezeti károkért való felelősség a nemzetközi jogban, Győr, Doktori Értekezés, Széchenyi István Egyetem, Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, 2012, 113.
  14. Boros Balázs Sándor: Nemzetközi Jogi Felelősség, Különös tekintettel az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága Szerződés Tervezetére, Iustum Aequum Salutare, III. évf., 2007/3, 132.
  15. Crawford: State Responsibility, 25.
  16. Uo. 25.
  17. Uo. 25.
  18. Kecskés Gábor: A jogellenes magatartásból eredő államfelelősség kodifikációjának története, Jog, Állam, Politika, IV. évf., 2012/2, 31.
  19. Strisower, M. Leo: Responsabilité internationale des États à raison des dommages causés sur leur territoire à la personne et aux biens des étrangers, Session de Lausanne, Institut de Droit International, 1927.
  20. Kecskés: A jogellenes magatartásból 34.
  21. Uo. 34.
  22. Borchard, Edwin M.: The Law of Responsibility of States for Damage Done in Their Territory to the Person or Property of Foreigners, American Journal of International Law, Vol. 23., No. S5, 1929.
  23. Schuritaku, Sompong: State responsibility and international liability under international law, Loyola of Los Angeles International and Comparative Law Review, Vol. 18., No. 4, 1996, 825.
  24. Kenny, James T.: Manley O. Hudson and the Harvard Research in International Law 1927-1940, The International Lawyer, Vol. 11., No. 2, 1997, 319.
  25. Miller, Hunter: The Hague Codification Conference, The American Journal of International Law, Vol. 24., No. 4, 1930, 674.
  26. Shabtai, Rosenne (edit): The International Law Commission’s Draft Articles on State Part 1., Articles 1-35., 1991, 2.
  27. Nagy: Az állam felelőssége 9.
  28. Reeves, Jesse S.: The Hague Conference on the Codification of International Law, The American Journal of International Law, Vol. 24., No. 1, 1930, 52.
  29. Nagy: Az állam felelőssége, 9.
  30. Uo. 9.
  31. Miller: The Hague Codification Conference, 674.
  32. Uo. 674.
  33. Uo. 675.
  34. Nagy: Az állam felelőssége, 10.
  35. Miller: The Hague Codification Conference, 675.Uo. 693.
  36. Kecskés: A jogellenes magatartásból, 34.
  37. Miller: The Hague Codification Conference, 675.
  38. Uo. 693.
  39. League of Nations, Acts of the Conference or the Codification of International Law, Vol. I. Plenary Meetings, Series of League of Nations Publications V. Legal 1930. V. 14., C. 351. M. 145., 1930. V., 169.
  40. Nagy: Az állam felelőssége a nemzetközi jog megsértése miatt, 10.
  41. Kecskés: A jogellenes magatartásból, 34.
  42. League of Nations, Acts of the Conference or the Codification of International Law, Vol. I. Plenary Meetings, Series of League of Nations Publications V. Legal 1930. V. 14., C. 351. M. 145., 1930. V., 169.
  43. Kertész István: Az állam nemzetközi felelőssége. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1938, 47–48.
  44. Kecskés Gábor: Néhány gondolat a felelősség történeti fejlődéséről a nemzetközi jogban, in Szoboszlai-Kiss Katalin – Deli Gergely (szerk.): Tanulmányok a 70 éves Bihari Mihály tiszteletére, Győr, Universitas-Győr, 2013, 262.
  45. Borchard, Edwin M.: Responsibility of States, at the Hague Codification Conference, The American Journal of International Law, Vol. 24., No. 3, 1930, 521.
  46. Uo. 521.
  47. Uo. 521.
  48. Nagy: Az állam felelőssége,11.
  49. Kecskés: Néhány gondolat, 262.
  50. Uo. 262.
  51. Kovács Péter: Nemzetközi Közjog, Budapest, Osiris, 2016, 542.
  52. Uo. 542.
  53. Pl. MOX erőmű ügy, (Írország k. Egyesült Királyság, 2003) vagy a Papírmalmok ügye (Argentína k. Uruguay, 2006)
  54. Shabtai: The International Law Commission’s Draft Articles on State, 1.
  55. A Nemzetközi Jogi Bizottság hivatalos honlapja, https://legal.un.org/ilc/
  56. Nagy: Az állam felelőssége, 11.
  57. Egy határozattervezetet nyújtott be (A/C.6/L.311) felkérve a bizottságot az állam felelősség kodifikálására.
  58. United Nations General Assembly Res. 799 (VIII) (Dec. 7. 1953.)
  59. Rosenstock, Robert: The ILC and State Responsibility, The American Journal of International Law, Vol. 96., No. 4, 2002, 792.
  60. Pellet, Allen: The ILC’s Articles on State Responsibility, in Crawford, James (et al.) (ed.): The Law of International Responsibility, Oxford Commentaries on International Law, Oxford, Oxford University Press, 2010, 76.
  61. Rosenstock: The ILC and State Responsibility, 792.
  62. Nagy: Az állam felelőssége a nemzetközi jog megsértése miatt, 11.
  63. A Nemzetközi Jogi Bizottság hivatalos honlapja: Summaries of the Work of the International Law Commission http://legal.un.org/ilc/summaries/9_6.shtml
  64. Pellet: The ILC’s Articles, 76.
  65. Yearbook of the International Law Commission, 1969, Vol. II., 229.
  66. Crawford, James: The International Law Commission’s Articles on State Responsibility, Cambridge, Cambridge University Press, 2002, 2.
  67. Uo. 1.
  68. Uo. 1.
  69. Crawford, James – Grant, T. D.: Responsibility of States for Injuries to Foreigners, in Grant, John P. – Baker, J. Craig (eds.): The Harvard Research in International Law: Contemporary Analysis and Appraisal, Buffalo, William S. Hein, 2007, 89–90.
  70. Nagy: Az állam felelőssége, 11.
  71. Report on International Responsibility by Mr. F.V. Garcia-Amador, Special Rapporteur A/CN.4/96, 180.
  72. Uo.
  73. Crawford: The International Law Commission’s, 2.
  74. Yearbook of the International Law Commission, 1969, Vol. II., 138.
  75. United Nations General Assemby Resolution A/Res/15/1505
  76. Yearbook of the International Law Commission, 1963 Vol. II., Part One, 228.
  77. Report by Mr. Roberto Ago, Chairman of the Sub-Committee on State Responsibility, A/CN.4/152, 228.
  78. Crawford: The International Law Commission’s, 2.
  79. Yearbook of the International Law Commission, 1970, Vol. II., 306.
  80. Crawford: The International Law Commission’s, 2.
  81. Crawford: State Responsibility: The General Part, 36.
  82. Crawford: The International Law Commission’s, 3.
  83. Second report on State responsibility, by Roberto Ago, Special Rapporteur – the origin international responsibility, A/CN.4/233, 179.
  84. Uo.
  85. Yearbook of the International Law Commission, 1970, Vol. II., 179.
  86. Yearbook of the International Law Commission, 1969, Vol. II., 233.
  87. Second report on State responsibility, by Roberto Ago, Special Rapporteur – the origin international responsibility, A/CN.4/233, 179.
  88. Pellet: The ILC’s Articles, 77.
  89. Every internationally wrongful act of a State entails the international responsibility of that State. Second report on State responsibility, by Roberto Ago, Special Rapporteur – the origin international responsibility, A/CN.4/233, 187.
  90. Pellet: The ILC’s Articles, 77.
  91. Uo.
  92. Uo.
  93. Third Report on State Responsibility, by Roberto Ago, Sepcial Rapporteur, Source of International Responsibility, A/CN.4/246 and Add.1-3, 212.
  94. Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol II., Part Two, 80.
  95. Pellet: The ILC’s Articles, 80.
  96. Draft Articles on State Responsibility with Commentaries Thereto Adopted by The International Law Commission on First Reading, January 1997 272. https://legal.un.org/ilc/texts/instruments/english/commentaries/9_6_1996.pdf
  97. Crawford: The International Law Commission’s, 3.
  98. Pellet: The ILC’s Articles, 80.
  99. Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol II., Part Two 58.
  100. Pellet: The ILC’s Articles, 81.
  101. Preliminary report on State Responsibility, Mr. Gaetano Arangio-Ruiz, Special Rapporteur, A/CN.4/416 & Corr.1 & 2 and Add.1 & Corr.1, 42.
  102. Bodansky, Daniel M. – Crook, John R.: Symposium on the ILC’s State Responsibility Articles: Introduction and Overview, The American Journal of International Law, Vol. 96., No. 4, 2002, 779.
  103. Crawford: The International Law Commission’s, 11.
  104. Uo. 4.
  105. Uo. 16.
  106. Bruhács János: Nemzetközi Jog I., Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2011, 213.
  107. Uo. 214.
  108. Uo. 214.
  109. Ld. Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol. II., Part Two, 63.
  110. Ld. Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol. II., Part Two, 60.
  111. Fano, Jesper Jarl: Enforcing International Maritime Legislation on Air Pollution through UNCLOS, Oxford Bloomsbury Publishing, 2019, 351.
  112. Uo. 351.
  113. Draft Articles on State Responsibility with Commentaries Thereto Adopted by The International Law Commission on First Reading, 130. https://legal.un.org/ilc/texts/instruments/english/commentaries/9_6_1996.pdf
  114. Uo.
  115. Uo. 132.
  116. Dupuy, Pierre-Marie – Vinuales, Jorge E.: International Environmental Law, Cambridge, Cambridge University Press, 2015, 47.
  117. Fitzmaurice, M. A.: International Protection of the Environment, Recueil Des Cours, Collected Courses, Martinus Nijhoff Publishers, Vol. 293., 2001, 146.
  118. Uo. 146.
  119. Crawford: The International Law Commission’s, 17.
  120. Fitzmaurice: International Protection of the Environment, 145.
  121. Fourth report on the content, forms and degrees of state responsibility, doc. A/CN.4/366./Add.1, 12.
  122. Fitzmaurice: International Protection of the Environment
  123. Uo. 146.
  124. Bruhács: Nemzetközi jog I., 213.
  125. Uo. 213–214.
  126. 40. cikk (3) bekezdéshez fűzött megyjegyzés, Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol. II Part Two, 63.
  127. Yearbook of the International Law Commission, 1996, Vol. II., Part Two, 63.
  128. Például Hollandia A/CN.4/515, 65., Szlovákia A/CN.4/515, 65., Kína A/CN.4/515, 67., Spanyolország A/CN.4/515, 69., Amerikai Egyesült Államok A/CN.4/515, 69.
  129. Crawford: The International Law Commission’s Articles, 20.
  130. Uo.
  131. Uo. 23.
  132. Uo. 25.
  133. Uo.
  134. Kecskés: A jogellenes magatartásból, 39.
  135. Bruhács János: Az államok nemzetközi felelősségéről, 120.
  136. United Nations General Assembly Res. 50/45 (Dec. 11. 1995)
  137. United Nations General Assembly Res. A/RES/56/83 (Jan. 28. 2002)
  138. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 120.
  139. Kecskés: A jogellenes magatartásból, 39.
  140. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 120.
  141. Uo.
  142. Bodansky–Crook: Symposium, 779.
  143. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 121.
  144. Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts with Commentaries, 2001, 34.
  145. Uo.
  146. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 122.
  147. Bodansky–Crook: Symposium, 779.
  148. Uo. 780.
  149. Uo. 780.
  150. Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts with Commentaries, 2001. 140.
  151. Bruhács: Nemzetközi Jog I., 218.
  152. Draft articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, with Commentaries, 2001., 140.
  153. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 123.
  154. Ld. Draft articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, with Commentaries, 2001, 91–94.
  155. Kecskés: A környezeti károkért, 138.
  156. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 124.
  157. Bruhács: Nemzetközi Jog I., 205.
  158. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 124.
  159. Ld. Draft Articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts with Commentaries, 2001, 98–105.
  160. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről szóló végleges tervezet, 124.
  161. Draft articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, with Commentaries, 2001, 111.
  162. Uo. 112.
  163. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 124.
  164. Uo. 125.
  165. Draft articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, with Commentaries, 2001, 116.
  166. Draft articles on Responsibility of States for Internationally Wrongful Acts, with Commentaries, 2001, 116.
  167. Ld. Uo. 134–135.
  168. International Court of Justice Reports of Juddgments, Advisory Opinions and Orders 1997, Case Concerning the Gabcikovo-Nagymaros Project, 53. 87. §
  169. Bruhács: Az államok nemzetközi felelősségéről, 121.

 

Juhász Eszter: „Mert megmentettem a szegényt, ha kiáltozott, s az árvát, akinek nem volt gyámola” (Jób 29,12) – Katolikus női szerzetesek a szegények szolgálatában a két világháború közötti Magyarországon

Bevezető

A szegényügy, a szegénygondozás, a szociális kérdés tulajdonképpen egyidejű a kereszténységgel. Jézus maga is szegény családba született, egész életében szegényen, javak gyűjtögetése nélkül élt és tanított, sőt, halálában mindentől megfosztották, még sírja is egy hívének adományából lett. Tanításában is gyakran fordult a szegények, az elesettek, a társadalom kitaszítottjai felé és figyelmeztette környezetét a felebaráti szeretet, az adakozás fontosságára. Az irgalmasság cselekedetei, a caritas már a korakereszténységben is egyéni és közösségi gyakorlattá vált. Ezt a gyakorlatot vitte tovább intézményes szinten az Egyház. A kereszténység szétválásával az új egyházakban is megmaradt a caritas gondolata és az évszázadok során valamennyi egyház gondozta szegényeit.

A Trianon utáni új Magyarország területi veszteségei különleges nehézségeket hoztak a nagy keresztény egyházak életében. A Katolikus Egyház elveszítette híveinek, birtokainak, vagyonának jókora részét, ám működése, a hívek országosan egyenlőbb eloszlása miatt, zavartalanul folyt tovább ám a két nagy protestáns egyház helyzete ennél jóval bizonytalanabb lett. Az Evangélikus Egyház híveinek hatalmas része határon kívül került[1] és a Református Egyház is óriási veszteségeket szenvedett, mindkét egyház kisegyházzá vált. Ebben a helyzetben e két egyház szinte a megmaradásért küzdött, nem csodálkozhatunk, hogy mindkét egyház befelé fordult és önnön megmaradását helyezte előtérbe az egyházak közötti együttműködés helyett. Sajnos, az egyházak között alig volt kommunikáció, így a jó gyakorlatok sem tudtak átvándorolni egyikből a másikba. Talán épp a szociálpolitika, a szegénygondozás lehetett volna az a terület, amelynek közös művelésén keresztül a katolikus és a protestáns felekezeti tábor közeledhetett volna egymáshoz.

A két háború közötti Magyarországon az I. világháborús vereség, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság, Trianon, a területi, népességi, gazdasági veszteségek alapvető társadalmi és gazdasági változásokat eredményeztek. Talán éppen ennek köszönhető, hogy a korszakban meglehetősen pezsgett a szociális gondolkodás/gondoskodás ügye. Gyáni Gábor azt írja egy tanulmányában: „[…] az 1920 és 1944 közötti negyedszázad a modern magyar szociálpolitika születésének és kibontakozásának hőskora.”[2] Tulajdonképpen ekkor született meg a „hivatalos”, állami szociálpolitika, hisz ekkor vállalt szerepet az állam az eddig leginkább egyházak és a társadalom által működtetett szegénygondozásban.[3] Ez az állami szociális szerepvállalás gyakorlatilag egész Európában megvalósult a korszakban.[4]

Szociális gondolat a Katolikus Egyházban

„A keresztény társadalmi tanítás kiindulópontja a személy, aki egyszerre individuum és társadalmi lény (ens individuale et sociale).”[5] Az ember egyén, de egyben egy közösség része, ezt már Jézus Krisztus is hangsúlyozta. Tanítványokat gyűjtött maga köré, akikkel közösen éltek, étkeztek, imádkoztak. Sőt, feltámadásakor a tanítványok közösségének jelent meg, és a Szentlelket a tanítványok közösségéhez küldte. A kereszténységben alapvető jelentőségű a közösségbeli létezés, a közös ima, a közös ünneplés, a communio. De az egyén nemcsak az egyházi közösségnek, hanem a világi társadalomnak is tagja, keresztény mivoltát itt is megéli, ahogy Pál apostol mondta: „Fogadjátok el tehát egymást, ahogyan Krisztus is elfogadott titeket Isten dicsőségére! (Róm 15,7)”[6] vagy egy másik fordítás szerint: „Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére (Róm 15,7).”[7] Így hát, aki keresztény, annak nemcsak lehetősége, de kötelessége is a szociális gondolkodás, a közösség, és benne az egyén létének, jobbításának, jobb létének előmozdítása, akár függetlenül attól, hogy akire e jobbítás irányul, maga keresztény-e.

XIII. Leó pápa (1810/1878-1903) és a Rerum Novarum (1891)

Amikor XIII. Leó pápa 1878-ban a Katolikus Egyház élére került, még senki sem gondolta, hogy vele új időszámítás kezdődik az Egyház életében. Pápaságához 88 enciklika kötődik, melyek közül számunkra a 38.-ként kiadott, 1891. május 15-én megjelent Rerum novarum[8] kiemelkedő fontosságú, ez nyitja meg ugyanis a nagy szociális enciklikák sorát.

A Katolikus Egyház feje az új társadalmi réteg, a munkásság tarthatatlan helyzetéről, jelentőssé váló problémáiról értekezett körlevelében. „…világosan látjuk, s ebben mindenki egyetért, hogy a legszegényebb sorsú embereken sürgősen és alkalmas módon segíteni kell, mert az emberiség nagy része méltánytalanul szomorú és nyomorult viszonyok között tengődik.”[9] Az enciklika azt közvetíti, hogy a munkások helyzetének javításához, a szociális kérdés megoldásához több erőnek kell összefognia, államnak, Egyháznak és a munkásságnak. „Ha a társadalmi törvényeket a hit szilárd alapjára építjük, akkor nyitva áll az út a társadalmon belüli viszonyok helyes elrendezése, a békés együttélés és a virágzó jólét biztosítása felé.”[10] Az Egyház feladata nemcsak a lelki gondozás, a hit erősítése. A segítségadás konkrét formáit is alkalmaznia kell, ahogy tette ezt az elmúlt századok során: „Az Egyház […] a szegények jólétéről olyan intézmények felállítása és támogatása révén is gondoskodik, amelyeket alkalmasnak ítél sorsuk enyhítésére…” és „…a vagyontalanokat illetően arra törekszik, hogy nyomorúságos helyzetükből kiemelkedjenek, s jobb sorsra jussanak.”[11] A munkában az állam feladata is óriási: „Az állam irányítóinak […] a törvények és intézmények olyan teljes rendszerén kell munkálkodniuk, amelynek eredményeképpen már magából az állam rendszeréből és irányításából mintegy automatikusan adódik a közösség és az egyének jóléte […] hiszen az államnak törvényes kötelessége a közjó előmozdítása.”[12] A munkások joga érdekeik védelme, az állam pedig „ha megtiltja, hogy polgárai egyesületeket alakítsanak, tulajdon létével teljesen ellentétes módon jár el, mert az állam is és a magántársaságok is ugyanabból a jogelvből jönnek létre, abból tudniillik, hogy az emberek természettől fogva társaslények.”[13] Fontos gondolata az enciklikának, hogy a munkáskérdés, szociális kérdés tekintetében állam, egyház, munkásság összefogására, a közös munkára helyezi a hangsúlyt.

XI. Pius pápa (1879/1922-1939) és a Quadragesimo anno (1931)

XIII. Leó pápaságához fűződik a XX. század első nagy szociális enciklikája, a Quadragesimo anno,[14] amely a pápa 19. enciklikája volt és 1931. május 15-én jelent meg.[15] Az enciklika reagál a Rerum novarum óta eltelt változásokra és közvetíti, mi is lenne az Egyház szerepe a XX. század új kihívásai kapcsán. Úgy vélte, XIII. Leó enciklikája óta valóban történt előrelépés: „Kétségtelen, a munkások helyzete jobbra fordult és sok tekintetben emelkedett, különösen a műveltebb és nagyobb országokban, ahol már nem lehet általában és különbségtétel nélkül mondani, hogy a munkásság nyomorban él.”[16] A közjó érdekeivel kapcsolatban kifejti, „hogy a dolgozni tudók és akarók munkaalkalomhoz jussanak […] A munkanélküliség pedig szörnyű csapás, különösen, ha hosszabb ideig tart és tömegjelenség lesz.”[17] Egy új társadalmi rendről beszél, ahol „az államférfiak és a tisztességes polgárok legfőbb célja és törekvése legyen az egymással szembenálló osztályok harcát megszüntetni, a különböző foglalkozási ágakat békés együttműködésre bírni. Tehát a rendiség helyes fölújítása a szociálpolitikai célkitűzés.”[18] Eszerint „az azonos foglalkozásúak – akár gazdasági, akár más a foglalkozásuk – a hivatásuk szerint rendekbe vagy rendi testületekbe tömörülhetnek.”[19] Rámutat arra is, hogy bár az Egyház alapvető feladata az emberek örök boldogságra vezetése, mégis szerepet kell vállalnia a közjóért munkálkodásban, hiszen ez csak úgy valósulhat meg „ha a társadalom valamennyi osztályát áthatja az összetartozandóság érzete, mint ugyanannak a családnak tagjait, mint az egy mennyei Atyának gyermekeit; ha egy testnek érzik magukat Krisztusban, „egyenkint egymásnak tagjai” (Róm 12,5).”[20]

A Katolikus Egyház meghatározó Szociális tevékenységű intézményei[21]

Jézus Szíve Társasága – Népleányok (Societas Jesu Cordis, SJC)

A Társaság alapítója, P. Bíró Xavér Ferenc S.J. (1869–1938)[22] kora gyermekkorában megtapasztalta a szegénységet, hisz apja szinte mindenét elvesztette, s Munkácsról a közeli Pósaházára kényszerült a család.[23] Valószínűleg édesanyja erős hitének és kemény munkájának köszönhető, hogy a nehézségeket mégis túlélték, sőt, mindkét fiukat taníttatni tudták.[24] Talán édesanyja példája is volt, ami P. Bírót a modern nőnevelés felé terelte. P. Bíró 1910-ben került Budapestre, és itteni élete, működése során sokféle, számára eddig ismeretlen tapasztalatot szerzett. Az első világháború idején, katonagyóntatóként szembesült a katonakorú férfiak vallási tudatlanságával, olyannyira, hogy kérte elöljáróit, küldjék misszióba, hogy megismerhesse a magyar vidék életét. Itt szembesült a szegénysorsú magyarság elmaradottságával, mely nemcsak szegénységükre, de kulturális, sőt, vallási életükre is rányomta a bélyegét. Úgy gondolta, szükség volna egy olyan szerzetesi közösségre, amely a magyar vidék, a falu felemelkedését segítené. Ebben kiemelt szerepet szánt a nőknek, nemcsak a háború, a kieső férfiak miatt, de azért is, mert felismerte, a nevelés a családban kezdődik, és itt a nőknek kiemelt szerepük van. E gondolat már 1916-ban felmerült, ám a Jézus Szíve Társasága hivatalosan csak 1921-ben jött létre. Az új közösség nem lett, nem is lehetett a szó hagyományos értelmében vett szerzetesi közösség, épp a rájuk váró feladatok miatt. „P. Bíró azt akarta, hogy a születő társulat tagjai ne várják, hogy az emberek keressék fel őket, ők menjenek közéjük. Nem akart nagylétszámú közösségeket, szerzetesi egyenruhát, klauzúrát.”[25] Azt akarta, hogy ezen új közösség tagjait semmi se válassza, különítse el a társadalom többi tagjától. A testvérek tettek ugyan szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmat, de nem feltétlenül éltek közösségben, sokan úgynevezett otthonlakók voltak, akik hivatásukban saját, otthoni közegükben élték meg. Természetesen ők is kapcsolatban voltak valamely közeli közösséggel, de életvitelszerűen nem éltek közösségben. Erről az elöljáró döntött a felvételkor, de ez akár meg is változhatott, ha a helyzet vagy valamilyen rendkívüli körülmény azt hozta.[26] E megalakuló új közösség elválaszthatatlanul összefügg a Jézus Szíve Közösséggel,[27] „A Szív”[28] újsággal és a Korda Kiadóval,[29] annyira, hogy P. Bíró az új közösség eredeti célját épp a katolikus sajtó művelésében, terjesztésében és szervezésében látta.[30] Az alapítástól a Népleányok működtették a Korda Könyvkiadót, emellett könyv- és kegytárgyüzleteket tartottak fenn országszerte, ez volt közösségük anyagi bázisa.[31] Emellett azonban tudjuk, hogy a Szent Szív szeretete a szegények, a kiszolgáltatottak felé is terelte őket.

A pesterzsébeti Hangyatelep a Magyar Kender-, Len- és Jutaipar Részvénytársaság pesterzsébeti gyártelepe, a „Jutagyár” melletti, a Hangya Szövetkezet[32] tulajdonában levő területen, 1924-ben létrejött és egészen 1934-ig fennálló szükséglakások, leginkább bódék, veremlakások rendszerét jelentette, ahol több száz család, több ezer otthontalan ember élt, embertelen körülmények között. Sem fűtés, sem elektromos áram, sem víz nem volt a telepen. Az itt élők főleg segélyekből, alkalmi munkából, koldulásból, kukázásból tartották fenn magukat és családjukat.[33] Kilátástalan helyzetük a Népleányok közösségének figyelmét is felkeltette, akik a ’30-as évek elején elkezdték a telepiek látogatását. Nemcsak fizikai értelemben, élelemmel, ruhaneművel akarták könnyíteni a telepen lakók életét, de lelki segítséget is nyújtottak, előadásokat, szentségi katekézist tartottak, foglalkoztak a rendkívül nagy számú gyermekkel. Az 1933–34-es Működési Beszámolóban így írnak a budapesti testvérek munkájáról:

„Mikor testvéreink először jártak ki a Hangyatelepre, a rendőrök önként kísérték őket, mert nem tudták őket ott biztonságban. Esténként, – mint mondták – maguk is szorongva jártak ott. S nem egészen két év után ugyanazok az emberek önmaguktól 80 tagból álló zarándoklatot vezettek Máriaremetére a Szűzanyához, májusban naponta ájtatosságot tartottak, maguk könyörögték ki, hogy pünkösdkor legyen a telepen szentmise – és 200-nál többen vettek részt a budapesti Jézus Szíve körmeneten. De ami még jobban mutatja az átalakulást az, hogy míg az első karácsonyi ruha- és élelmiszerosztást rendőrök segítségével sem sikerült rendbontás nélkül megoldani, két év múlva Jézus Szíve ünnepére a 200 család számára kivitt élelmet és 90 család számára adott ruhaneműt két fiatal testvér osztotta ki rendőri segítség nélkül. Pedig a nyomor inkább nőtt, mint kisebbedett. Sok ima, sok áldozat, a nyomorukkal együttérző segítő szeretet hozta meg az eredményt.”[34]

A testvérek hasonló munkát végeztek és hasonló eredményeket értek el a főváros leghírhedtebb nyomortelepén, a ferencvárosi Kiserdő-telepen, ahol még a Hangyatelepen élőknél is többen laktak, mintegy ötezren.[35] A testvérek hangyatelepi munkájának hírét és eredményét mutatja a Budapesti VII. Kerületi M. Kir. Állami Elemi Népiskolai Tanítónőképző-Intézet Értesítője, amely leírja a növendékek 1934 tavaszi hangyatelepi látogatását:

„Márc. 25-én, virágvasárnap az V. a. és V. b. növendékei, valamint az énekkar a Pestszenterzsébet határában elterülő nyomortanyára, a Hangyatelepre rendeztek szociál-etikai kirándulást. A Hangyatelep melegedőjében szentbeszéd, barkaszentelés, passió, szentmise és áldozás. A nyomorgó embertársak tanítónőjelöltjeinkkel együtt térdeltek a poros földön szentáldozáshoz. Utána tej- és zsemlye-kiosztás. Majd a növendékek személyesen vitték el a nyomortanya viskóiba a szeretetcsomagokat, élelmiszert és ruhát, melyeket már hetekkel előtte gyűjtögettek össze nagy-nagy szeretettel. Kiosztottak 300 liter tejet, 1.500 drb. zsemlyét, 85 élelmiszer csomagot és 217 drb. ruhaneműt. Mindezeket részint a Jézus Szíve Népleányok és az Emericana Lautumia Corporatiója,[36] részint növendékeink adták össze.”[37]

A vidéki házak testvérei főként a könyvkiadásra, a könyvesboltra, a gyerekekkel való foglalkozásra, iskola működtetésére koncentráltak, de tudjuk, hogy a testvérek Balatonfüreden szegénykonyhát is működtettek.[38] A Népleányok közössége talán nem sorolható a szó legszorosabb értelmében vett szociális rendek közé, hatásuk mégis óriási: könyveik, üzleteik segítségével, hitoktatói tevékenységükkel, lelkigyakorlatok vezetésével, a helyi közösségek szervezésével,[39] de akár a helyiekkel közös munkahellyel juthattak el a társadalom valamennyi rétegéhez, segítve elsősorban szellemi felemelkedésüket.

Szociális Missziótársulat (Societas Missionis Socialis, SM)

„Minél siralmasabb a környezet, amelyben élünk, annál több alkalom nyílik természetfölötti tulajdonságaink mások érdekében kifejteni, annál többet tehetünk példával, önfeláldozással.”[40]

Az 1908-ban megalakult Szociális Missziótársulat[41] volt az első magyar alapítású női szerzetesközösség. A szerzeteskongregáció[42] Prohászka Ottokár[43] támogatásával, Farkas Edith (1877–1942) által alapított női szerzetesközösség, hivatásos szociális munkások egyházi és társadalmi szervezete.[44] Célkitűzéseiben, működésében kifejezetten szociálpolitikai szempontok érvényesültek, a kor szociális kérdéseire reagált, mégpedig elsősorban nehéz körülmények között levő nők helyzetének javításával. Maga Farkas Edit így beszélt az alapításról A Nép újságírójának, 1921 novemberében:

„Minden Misszióhoz lélek kell, Szentlélek. Egészen fiatal leány voltam, amikor a szociális munkát tűztem ki életcélul. Egy időben szerzetbe akartam lépni, de utóbb meggyőződtem róla, hogy egy olyan szerzet kell, mely az idők szelleméhez alkalmazkodik és a szociális munkát tűzi ki hivatásának. Mikor 1908-ban megalakítottam a Misszió Társulatot, ezt azért tettem, mert meggyőződtem a nővédelem és patronázs munka terén szerzett tapasztalataim alapján, hogy szisztematikusan dolgozni csakis egy képzett, fegyelmezett, a céltudatosság eszméjétől áthatott szervezettel lehet. 67 egyesületnek voltam elnöknője, melyek ebben az irányban működtek, de úgy éreztem, nem kielégítő a munkám, nem tudok annyit és úgy dolgozni önkéntes munkatársakkal, ahogy a lelkem igényli. Ahogy vannak önkéntes és hivatásos betegápolók, éppen úgy kell a legnagyobb betegségnek, a szociális nyomornak és az ember-mentés gondolatának is hivatásos ápolókat kiképezni és munkába állítani.”[45]

Bár az eredetileg mindössze öt fős közösség Budapesten alakult meg a rend alapításában nagy szerepe volt Fischer-Colbrie Ágoston (1863–1925) kassai püspöknek, aki az első anyaházat biztosította az újonnan alakult közösségnek, Szikszón.[46]

Az eredeti, bencés szellemiségű regulát Farkas Edith 1908-ban állított össze, ám 1922-ben az alapító új irányt adott a közösségnek[47] és a szabályzatot Szent Ignác-i, vagyis jezsuita szellemben dolgozta át.[48] A közösség végleges szabályzatában[49] az alapító ismét Szent Benedek és a bencés lelkiség felé fordult, hogy egyesítse azt a jezsuita lelkiséggel. A Társulat bel- és kültagokból áll.

„A beltagok fogadalmat tesznek, az evangélium tanácsa alapján élnek. Noviciátust végeznek, melyben nemcsak lelki, de a legintenzívebb szociális kiképzésben is részesülnek. A nővérek mellett nagyszámú kültag működik. A társadalom legelőkelőbb hölgyei is képviselve vannak közöttük, akik megértve a misszió szellemét, elsajátították a szükséges szociális szakképzettséget, hasonló irányban – amennyire a családi élet keretein belül lehetséges – dolgoznak a keresztény emberszeretet nagy gondolatáért.”[50]

A Társaság működésének legfőbb területei a családvédelem, szegényügy, fogházmisszió, a fiatalkorúak védelme, a hadiözvegyek és árvák felkarolása és a keresztény sajtó és irodalom terjesztése voltak. A Missziótársulat „Célja kettős: 1. A szociális munka folytonosságát biztosítani azzal, hogy hivatással bíró és alkalmas nőket kiképez valamely szociális pályára (kiképez tehát egyesületi titkárnőket, szegénygyámokat, „probation officer”-eket,[51] gyárfelügyelőnőket, betegápolónőket, otthonok vezetőit stb.), hogy e különböző szociális és karitatív munkákat a jövőben már ne csak esetleg jelentkező hölgyek (patronesszek és érdeklődők) végezzék, de rendelkezésünkre álljon egy oly testület is, melynek minden tagja a szociális hivatást tekinti élete főcéljának s melynek minden tagja szakszerű kiképzésben részesülvén, teljes munkaerejével és tudásával (tehát mintegy hivatalból és rendszeresen) szolgálja a szegények, elhagyatottak és veszélyezettek ügyét. A 2. célja társulatunknak az elsőből folyik, amennyiben azért képezünk ki szociális munkásokat, hogy minél többet dolgozhassunk olyan intézetekben, otthonokban, egyesületekben, patronázsokban, irodákban, gyárakban, hatóságoknál, kórházakban, börtönökben, gyermekotthonokban, szeretetházakban stb., szóval oly helyeken, hová „egész emberek” kellenek.”[52]

A Társulat alapításától kezdve a nővérek munkájának óriási részét jelentette a rengeteg szegény-üggyel kapcsolatos kérés, olyannyira, hogy a Társulat leírásában az alapító külön kitért erre. Úgy gondolta „Alamizsnaadással a szegényügyet meg nem oldjuk, és lényegileg előbbre nem visszük” hanem „alaposan megvizsgáljuk összes életkörülményeiket és azokhoz alkalmazzuk a segélyezés módját.”[53] A koldus-kérdés a két háború közötti Magyarország egyik legnagyobb társadalmi/szociális problémája volt, amelyet a települések helyi szinten alig vagy egyáltalán nem tudtak kezelni. Farkas Edith így írt: „többnyire oly esetek fordultak meg kezünkön, amelyekben nagyon is kétséges volt, hogy okos és célszerű dolog-e a folyamodókat néhány koronával a további kéregetésre bíztatni, segélyt pedig csak futólagosan és kis mértékben nyújtani. Az ily pénzsegélyezésekkel elvégre is gyorsan kiapasztanók gyér segélyforrásainkat, anélkül, hogy az illetőkön gyökeresen segítenénk”[54] Így hát a nővéreknek alaposan és szervezetten tanulmányozniuk kell az illető szegény életkörülményeit, hogy a számára legmegfelelőbb segélyezési formát megtalálják. Fontosnak tartotta azt is, hogy a szegény-ügyben együttműködjenek állami, települési és karitatív szervezetek, mert a kérdés csak így volna megnyugtatóan kezelhető. Úgy gondolta, kérdőívekkel kell környezettanulmányt végezni, így a felvett adatok folyamatosan rendelkezésre állnának a segélyezés legjobb módjának megtalálásához, ami sokféle lehet, a munkahely kereséstől a rendszeres segélyezésig. Mindezt a Társulat Szegénygondozó Egyesülete fogta össze.[55]

De a szegény-kérdés nem merült ki a szegény-segélyezésben, a koldus-kérdés kezelésében. A nővérek elsősorban a szegény sorsú nők, gyermekek, leányok, asszonyok felé fordultak, az ő életükön akartak könnyíteni. Mivel a Társulat az Országos Katolikus Nővédő Egyesületből fakadt, természetes volt, hogy annak munkáját, feladatait is továbbviszi. A Társulaton belül kialakított Nővédelmi Hivatal kiemelten foglalkozott a szegény sorsú munkásnők problémáival, erkölcsi, gyakorlati nevelésével, akár jogi védelmükkel. A nagy háború szomorú következményeként hozták létre az Ottokár Hadiárvaházat, Csobánkán, 1917-ben. Itt a hadiárvák oktatást is kaptak, méghozzá elsősorban mezőgazdasági jellegűt, mivel a Hadiárvaház mintagazdaságot is működtetett. A tehetséges hadiárvák számára pedig a továbbtanulás lehetőségét is biztosították.[56] Budapesten hajléktalanmenhelyet hoztak létre, a háború utáni hajléktalanság és lakásválság enyhítésére, a Városmajorban fenntartottak napközit a csellengő lányok számára, ahol étkezést és sokféle foglalkozást kínáltak. Ezt hamarosan fiúk számára nyitott napközi is követte (1924). A nővérek jól tudták, a gyermekeken keresztül elérik a szüleiket is, így hamarosan felnőttek számára is programokat, segítséget kínáltak. Valódi családpasztoráció volt ez.[57] Közben egyre többfelé hívták a nővéreket országszerte, akik igyekeztek eleget tenni a meghívásoknak: egymás után hozták létre vidéki házaikat.[58] A feladat mindenhol nagyjából hasonló volt: összefogni a település és a környék elhagyatottjait, rászorulóit és számukra sokféle módon segítséget nyújtani. Hogy a nővérek munkáját mennyire elismerték, mutatja, hogy nemcsak a helyi katolikusság, de a helyi polgári vezetés is támogatta megtelepedésüket, házakat, telket, lehetőséget kaptak, hogy a helyi közösséget szolgálják és építsék.[59]

Szociális Testvérek Társasága (Societas Sororum Socialium, SSS)[60]

A Szociális Missziótársulat 1923-ban súlyos belső válságba került. Alapítójuk, Farkas Edith új, jezsuita szellemű szabályzatot adott nővéreinek, a korábbi, bencés jellegű szabályzat helyett. Ez nemcsak lelkiségi, de szervezeti, életmódbeli változtatásokat is jelentett. A korábbi magánfogadalmat egyszerű fogadalom váltotta fel, a közösség sokkal „szerzetesrendszerűbb”, kontemplatívabb lett, a politikai szerepvállalással is felhagyva. Ezt a nővérek egy csoportja nem tudta elfogadni, ezért Slachta Margit (1884–1973)[61] vezetésével, 1923-ban, 41-en elhagyták a Társulatot, hogy új közösséget alapítsanak, ez lett a Szociális Testvérek Társasága.[62] Az új közösség a Szociális Missziótársulat eredeti, bencés szabályzatát követte.[63] Profilját a régitől örökölte: család- és szegénygondozás, gyermekvédelem, népkonyhák működtetése, munkaalkalmak teremtése, nőmozgalmi működés. Az új közösség nővérei is részt vettek saját, illetve községi, városi szociális gondoskodásban, szegénygondozásban. Mindkét közösség fontosnak tartotta a nők ügyéért, jogaiért való küzdelmet, ám mindketten másképp: a Szociális Testvérek továbbvitték a politikai szerepvállalást.[64] „A Társaság célja, hogy lélekben megszentelődött, hivatásos és képzett munkaerőket adjon a társadalomnak főleg ott, ahol a modern életben erre karitatív, szociális, valláserkölcsi, gazdasági, népegészségügyi, kulturális, nőmozgalmi és állampolgári vonatkozásokban gyermek-, nő- és családvédelmi szempontból szükséges.”[65] A két testvérközösség, a kékek és a szürkék,[66] ahogy sokszor nevezték őket, ruhájuk színe miatt, országos hálózattal működött, hivatásos szociális gondozásuk így szinte az egész országot lefedte.[67]

A nővérek legnagyobb kihívása a Társaság anyagi működésének megteremtése volt. Bár a Szociális Missziótársulat rendelkezésükre bocsátotta egyik budapesti házát,[68] három éves használatra, más anyagi erőforrásuk nem volt. Ezért a nővérek egy része eleinte külföldön dolgozott mint háztartási alkalmazott, gyermeknevelő vagy gyári munkás, hogy ezzel anyagi alapot gyűjtsenek,[69] az itthon maradt nővérek pedig hazai gyűjtésekbe kezdtek.[70] Erre azért volt szükség, mert a Szociális Testvérek Társasága „alapszabályaiban kimondotta, hogy sem a kormánytól, sem a hatóságoktól semmiféle szubvenciót nemcsak nem kérhet, de nem is fogadhat el, mert teljesen független akar maradni és ideális munkájában senkihez sem hajlandó magát lekötni.”[71]

A gyűjtőmunka meg is hozta eredményét, hisz Budapesten anyaház építésére készültek és a testvérek több egyházmegyébe is el tudtak menni, hogy ott szolgáljanak. Az új hivatások nevelését négy gondolatkor köré fonta a Társaság: lélekfejlődés, melyben az Isten- és emberszeretet a meghatározó, pozitív nevelés, lelki szabadság és öröm, és teljes önzetlenség.[72] A testvérképzőt Gödöllőn nyitották meg.[73] Legfőbb munkaterületeik a Testvérszövetség,[74] a Katolikus Nőszövetség, a Katolikus Leányok Országos Szövetsége, a Keresztény Női Tábor, a domonkosok által vezetett VII. ker-i egyházközség, a Vöröskereszt Szociális Osztálya, egy tagjuk, Bokor Erzsébet pedig a királyi családnál dolgozott, Lequeitioban. Mivel a Társaságnak saját vagyona nem lehetett, így intézményeket sem tartott fenn.[75] Működésében „A Szociális Testvérek Társasága a felebaráti szeretet összes legegyszerűbb, leggyakoribb szolgálati lehetőségeinek körében (családgondozás, öregek, árvák intézetei, foglalkoztatók, menhelyek stb.) képezi ki tagjait, de kizárólag úgy, mint más intézmények és intézetek leendő alkalmazottjai.”[76]

Rónai Petra (1890–1974) testvér,[77] a Társaság főtitkára 1932. október 10-én jelentést küldött Serédi Jusztitián bíborosnak, a Társaság működéséről. Eszerint az anyaház már a budapesti Thököly út 69-ben található, ahol 21 testvér, 8 jelölt és 4 jelentkező élt ekkor. A testvérek dolgoztak a Magyar Katolikus Nőegyletek Országos Szövetségében,[78] a Katolikus Leányok Országos Szövetségében, a Katolikus Dolgozó Leányok Országos Szövetségében, emellett számos más, katolikus női szervezetben, szövetségben is tartottak kurzusokat, előadásokat. Szerkesztették A Dolgozó Leány[79] és A Testvér című lapokat és közreműködtek a Magyar Katolikus Nőegyletek Országos Szövetségének lapjában is. Vezették a Keresztény Női Tábort és a Testvérszövetség főtitkárságát. Etikaleckéket adtak 14 tanonciskolában és több egyházközségben, illetve a főváros Népjóléti Ügyosztálya keretében szegénygondozással foglalkoztak. Székesfehérvárott, Sopronban, Szegváron, Miskolcon, Rábahidvégen is szegénygondozással foglalkoztak, ez utóbbi helyen az óvodában is dolgoztak. Szegváron működött ekkor a Testvérképző, itt még óvodai munkát is végeztek és foglalkoztak leány- és gyermekvédelemmel. Miskolcon, a szegénygondozás mellett, a Mindszenti Katolikus Plébánián dolgoztak és a kegytárgyüzletben. Kórószentgyörgyön a testvérek tanítottak a tanyai iskolában és előadásokat, tanfolyamokat tartottak a tanyák népének, akiket a testvérek sokszor a legnagyobb nehézségek között kerestek fel. Szentesen működött a Testvérszövetség nyomdája, ugyanitt a testvérek kegytárgyüzletet működtettek és dolgoztak a Katolikus Leányegyletben is. Szegeden részt vettek a fogházmisszióban, leánykörök működésében és a Katolikus Nővédő Egylet helyi működésében. Gyöngyösön a városi aggok menhelyén és a Leányegyletben dolgoztak, Nyíradonyban pedig hitoktattak a tanyai iskolákban. Bár a fenti működés talán nem mindenhol kifejezetten a szociális működésre irányul, de a testvérek jelenléte ezt a munkát mindig bevonzotta.[80]

1933-ban már 170 testvér működött 13 egyházmegyében, 25 városban.[81] A szociális munka további fejlesztése érdekében Slachta Margit 1937-ben megalapította a Katolikus Női Szociális Képzőt. Itt nemcsak szociális munkásokat képeztek, de igyekeztek segíteni a végzettek elhelyezkedésében is.

„A képző három tagozatra oszlik. Az alsó tagozat egyházközségi, gyermek- és szegénygondozói munkaerőket képez. Előképzettség négy közép- vagy polgári iskola. A középső tagozat egyesületi és intézeti vezetőket képez. Ide azok nyernek felvételt, akik a szociális alapiskolát elvégezték, vagy akiknek óvónői Ward-collegiumi, vagy női felsőkereskedelmi iskolai végzettségük van. A felső tagozat mozgalmak számára és közéleti tevékenységre ad kiképzést. És a társadalom életére vonatkozó mindennemű ismeretet, mint tudományt közvetít. Ide azokat veszik fel, akiknek tanítónői oklevelük vagy gimnáziumi érettségijük van, vagy pedig a szociális képző középső tagozatát is elvégezték. Minden tagozat két évfolyamból áll. Az évfolyamok elméleti ismereteket és gyakorlati képzést nyújtanak.”[82]

A Képző tehát nemcsak szociális testvérek, de mindenki előtt nyitva állt. Az intézmény katolikus jellegéről és a végzettek előtt álló munkáról Slachta Margit így beszélt:

„Olyan tereken fognak dolgozni, ahol az élet vasmarokkal tépdes, ahol nyers erők csatáznak és emberek könnye patakzik. Ezek nemcsak a pénzbeli segélyt, a csajka főzeléket és a ruha vagy tüzelő utalványt várják. Sokkal többet. Testvéri szeretetet, belső megtámogatást, erőközvetítést. A pártfogoltak ugyan hallható szóval elsősorban munka, lakás, gyógyszer, pénz után kiáltanak, de ennél sokkal mélyebbreható, talán öntudatlan kérdéseik vannak: például hogy hol van tövises életútjukon az igazság, miért van a szenvedés, hol és hogy található halódásuk helyett a vágyva-vágyott élet? Tud-e felelni ezekre, akinek nincs lelki élete […]? Tud-e erőt átadni az, akinek magának sincs lelki életbősége és kegyelmi ereje?”[83]

Slachta jól ismerte fel: olyan hivatásos munkaerőkre van szükség, akik a problémák alapjaihoz képesek eljutni és azok megoldását segíteni. Ezzel tulajdonképpen elindította a szociális munkás hivatását, aki már nemcsak alkalmi, önkéntes, caritas alapú szempontok szerint működik, mert a puszta jótékonykodással a szociális feladatok már nem megoldhatók. Olyan elhivatott szakemberek kellettek, akik egész életüket ennek a feladatnak szentelik.

Az Egri Norma és a Ferences Szegénygondozó Nővérek Kongregációja[84]

A Katolikus Egyház két háború közötti hazai szegénygondozásának egyik alapvetése az Egri Norma, mely elválaszthatatlan attól a szerzetesi közösségtől, mely működtetésére létrejött.

A nyugat-európai szegénygondozásban a 20. század első felében nagyjából kétféle alapmodell létezett és működött. A zárt rendszerű, angol modell, mely dologházakba kényszerítette a szegényeket és a nyílt rendszerű, német modell, melyben az esetek legnagyobb részében otthoni szegénygondozás folyt. Az Egri Norma alapítója, Oslay József Oswald (1879–1962),[85] példának tekintette a külföldi szegénygondozási modelleket, mindegyikből átvette azok legjobb elemeit és egyetlen rendszerré gyúrta ezeket össze.[86] Oslay felismerte, hogy ha a szociális erők széttagoltak, akkor működésképtelenek. Az 1927-ben alapított Egri Normában alapvetően egy vegyes szegénygondozási modellt képzelt el, amelyben állami, helyi (városi), egyházi szervezetek és önkéntesek működnek együtt.[87]

Egerben Oslay elképzelése pártfogóra talált az egri érsek, Szmrecsányi Lajos (1851-1943)[88] személyében. Oslay néhány rendtársát is beavatta szegénygondozási tervébe, majd „előkészítette” a várost: 1927 őszén konferenciabeszédek[89] sorozatát tartotta az egri ferences templomban, melyek témája a szegény-kérdés, a szociális gondoskodás volt. E beszédekben elemezte a koldulás, a koldusok működését és azt az elképzelést, miszerint a koldusoknak szánt alamizsnát nem is a koldusok kezébe kell adni, hanem rendszeres adományként egy közös pénztárba befizetni,[90] hogy onnan szervezett és különféle módon szétosszák a rászorulók között. Úgy gondolta, a szegénysegélyezés nem pusztán a társadalom feladata, de széles társadalmi összefogás nélkülözhetetlen a megoldásához. Evvel együtt szükségesnek érezte, hogy az új szegénygondozás vezetése egyházi kézben maradjon, ezért életre hívott egy ferences női szerzetesi közösséget, akik életüket egészen a szegények szolgálatának szentelik. Ezzel létrejött a Ferences Szegénygondozó Nővérek közössége. Az alapítók Páhok Mária (Mária Franciska nővér) és Kroumann Mária (Mária Magdolna nővér) voltak.[91] A közösség tagjai Krisztust akarták szolgálni úgy, hogy felkarolják a társadalom legelesettebbjeit, a koldusokat, hajléktalanokat, öregeket és mindazokat, akiknek senkijük nem volt és akik senkinek sem kellettek.

Az új közösséget egész Eger segítette: Oslay beszédeinek hatására az egész város megmozdult, és valamiképp mindenki bekapcsolódott a Norma működésébe. Ennek nagyszerűsége éppen abban állt, hogy, bár önmagában sem az állam, sem a társadalom, sem semelyik egyház nem volt elég erős, hogy a szegénységet felszámolja, a Norma összefogta ezeket és így, közösen és szervezetten már sikeresen küzdöttek a tömeges szegénység ellen. A Norma nem pusztán szegénysegélyezés, sokkal inkább szegénygondozás volt, mégpedig egyszerre testi és lelki szegénygondozás.[92] Trak Géza (1877-1936), Eger polgármestere[93] lelkesen felkarolta Oslay kezdeményezését: már 1927 decemberében megalakult Egerben a Szegénygondozó Bizottság, melynek tagjai vallási és társadalmi hovatartozástól függetlenül vállalták a szükséges források összegyűjtését, a szegénykataszter összeállítását és elbírálását és a segélyek szétosztását.[94] A Bizottság élén maga a polgármester állt.

Az Egri Norma hivatalosan 1928. január 2-án kezdett működni. Tulajdonképpen nyílt és zárt, vegyes, rendszeres és rendkívüli segélyezést valósított meg. Nyílt, mert az esetek legnagyobb részében otthoni szegénygondozás folyt, zárt, mert a teljesen magatehetetleneket, öregeket szeretetházakban gondozták. Vegyes segélyezés, mert a segélyezettek különféle formákban kapták az élethez szükséges javakat. Rendszeres, mert pl. a munkaképteleneket, betegeket folyamatosan segélyezték és rendkívüli, mert az épp kereset nélkül levőket is megsegítették. Különféle ellátási, segélyezési formákat valósítottak meg: napi ebéd, napi kenyér, élelmiszer-adomány havonta, tüzelő, lakbérsegély, ruhaadomány, pénzbeli segély, egyéb/rendkívüli segély.

Az Egri Norma szervezetében együttműködött a Szegénygondozó Hivatal, a Szegényügyi Bizottság, az Adománygyűjtő Hölgybizottságok és a Szegénygondozó Nővérek közössége.

A Szegénygondozó Hivatal végezte az adminisztrációt és képviselte várost, a hatóságot.[95] Nyilvántartotta a város segélyre szoruló szegényeit, felvette adataikat, lakáskörülményeiket, ezek után környezettanulmányt rendelt el, elbírálta a támogatási igényt, majd évente jelentést készített az elvégzett munkáról. De ennél még többet is tett: igyekezett bizalmi kapcsolatot kiépíteni a rászoruló szegény és a Hivatal között.[96]

Az Adománygyűjtő Hölgybizottságok gyűjtötték össze a Norma működéséhez szükséges adományokat.[97] „A koldusnak ne adakozzék senki!”[98] – ez volt a Norma egyik alapja. Amit neki adnál, add rendszeres adomány formájában a városnak, ez majd szétosztja a rászorulók között. A várost 24 kerületre osztották[99] a Hölgybizottság tagjai pedig bejárták a számukra kijelölt területet.[100] Az adományok összegyűjtése nem volt egyszerű. Volt, ahol szívesen fogadták őket, mások teljesen elutasították a „koldusváltság” megfizetését. Az adakozók, attól függően, hogy magányszemélyek, esetleg üzletek voltak, a várostól kaptak egy táblát: „Koldusok! Alamizsnánkat a városi Szegénygondozó Hivatal kezeli!” vagy „Tilos a koldulás! Az üzlet tulajdonosa a szegénysegélyezést havonként megváltja!” szöveggel. E táblákat kitették a házakra, lakások ajtajára, üzletekre, így akarván elkerülni a koldusok kéregetését.[101]

A Norma működésének alapja valójában egy olyan közösség működése, amely hivatásszerűen végezte a szegénygondozást. Ők a Ferences Szegénygondozó Nővérek.[102] Ők végezték a tulajdonképpeni munkát: felkutatták a szegényeket, gondosan kivizsgálták a beérkezett szegénységi jelentéseket, környezettanulmányt készítettek, majd megállapították a segélyezés mértékét és formáját, a segélyezett rászorultsági foka és szükségletei mértékében, hogy sem ellátatlanság, sem pedig túlsegélyezés ne lehessen.[103] A közösség kifejezetten azért jött létre, hogy az új szegénygondozási rendszeren keresztül a társadalom elesettjeit szolgálja. Az alapítás nem ment könnyen. Bár az alapító, Oslay Oswald valószínűleg kezdettől úgy gondolta, a szegénygondozó munkát egy kifejezetten erre alapított szerzetesközösségre kellene bízni, mivel a szegénygondozást nem egyszerűen karitatív módon kívánta megszervezni, egy új szerveződő közösség nővéreinek száma egyszerűen nem lehetett elégséges egy ilyen nagy horderejű és rengeteg embert kívánó program megvalósításához.[104]

A Norma rendszerét a Szegényügyi Bizottság fogta össze. Koordinálta az adománygyűjtést, megfogalmazta a Norma működésének alapelveit, programját. Elnöke a mindenkori polgármester volt, tagjai a szegényügyi előadó, a jótékonysági egyesületek, felekezetek küldöttei, a tisztiorvosok, a rendőrkapitányság vezetője és esetleg az Adománygyűjtő Hölgybizottságok tagjai.[105]

Az Egri Norma:

„újdonsága volt, hogy szervezett, jól összehangolt munkát igényelt, összefogta a szerteágazó jótékonykodó Egyesületeket és egy irányba terelte, egyszóval összefogta az erőket. Másrészt jellegzetessége volt az együttműködés. A Szociális Bizottság keretében egy közös gondolkodás valósult meg, amely eddig nem létezett. A gondozást nem egy kinevezett gondnok látta el, hanem magas etikai normával rendelkező nővérek, akik egyénre szabott, lélekkel átjárt gondozást végeztek. Legfontosabb feladata az Egri Normának az volt, hogy visszaadja az embernek emberi méltóságát. Nem csak ruhát és kenyeret adott, hanem vele együtt elfogadást, szeretetet és személyes törődést. Mikor befejezték a betegek körül a fizikai munkát, akkor következett a lelkigondozás, életvezetési tanácsokat adtak, házasságokat rendeztek, zarándoklatokat szerveztek…”[106]

Bár a Norma nem tudta a koldus-kérdést teljes egészében megszüntetni, mégis, Eger sikere a szegénygondozásban hamar országos hírre tett szert és egymás után több városban is bevezették az Egri Norma rendszerét.[107] Végül a Darányi-kormány (1936–1938) belügyminisztere, Kozma Miklós (1884–1941),[108] 1936-ban országosan kötelezővé tette a városokban (Budapesten minden kerületben) és a nagyobb községekben a Norma bevezetését; ezzel az Egri Norma Magyar Norma[109] lett.

Szent Benedek Leányai (Filiae Sancti Benedicti FSB/OSB)[110]

Szinte az Egri Normával egyszerre alakult szerzetesi kongregáció volt a Szent Benedek Leányai, mely igen sajátos karizmát vállalt fel, az alföldi tanyavilág népének szolgálatát. A rend majdani alapítója, Berecz Erzsébet (1898-1932),[111] 1922-ben hitoktatói munkát vállalt a számára teljesen ismeretlen alföldi tanyavilágban, Tiszaugon. Bencés lelkiségének gyökere Kühár Flóris OSB (1893-1943)[112] celldömölki működéséhez köthető, ahogy tiszazugi munkája is, hisz a Bencés Rend felhívására érkezett ide. Berecz Erzsébet 1923-ban bencés oblata[113] lett, de ennél sokkal többre, valódi szerzetesi közösségre vágyott, társakra, akikkel együtt végzik azt a rendkívüli feladatot, amit a minden szempontból, lelkileg, gazdaságilag, fizikailag elmaradott tanyavilágban élő emberek igényeltek. A „magyar Afrika”, így nevezték ekkor a tanyavilágot. (Az elnevezés forrása?) Az érkezése utáni öt évben Berecz Erzsébet bejárta, megismerte a tanyavilágot. Lakhatást egy helyi földbirtokos házaspár, Steer Ferenc (1875-1939) és felesége, Steer Ferencné Fechtig Adél (1877-1960) biztosítottak számára, az ő tiszaugi birtokuk nem csak lakása, de egész működésének alapja lett. Az óriási távolságok miatt gyalog, kocsin, lóháton közlekedett. Az itteni emberek elhagyatottsága, rettentő szegénysége mélyen megrendítette, és hamar kiderült számára, hogy ide egyetlen embernél több kell.

„Elmentünk mindenhová, hol sikoltva kiáltott segélyért a nyomor. Ilyen körúton még sohasem voltam. Elgennyedt sebek, rothadó lábak, rongyokba burkolt gyerekek! Jaj, de másként gondolkoznának azok a felső tízezrek, ha egyszer, csak egyetlen egyszer látnák ezt! … Itt bizonyára leolvadna a közöny jege minden szívről és megtanulnának szeretni azzal a csodálatos szeretettel, mely elhagyott testvéreink megmentéséért lehozta az égből az Istent!”[114]

Mivel Berecz Erzsébetnek tanítónői és hitoktatói oklevele is volt, legszükségesebbnek egy missziós iskola felállítását gondolta, s erre hamar talált épületet is. A missziós iskolába elsősorban felnőttek jártak. Berecz Erzsébet írni-olvasni tanította őket, alapvető hitbeli ismereteket, a nőknek még kézimunka ismereteket is tanított.[115] Tapasztalatait rendszeresen megírta Pannonhalmára.[116] A főapát felismerhette a nagy munka jelentőségét, mert már 1923-ban egy missziós atyát küldött.[117] A következő években Berecz Erzsébet továbbra is egyedül szolgálta a tanyavilág népét, de tovább erősödött benne a terv: társakat találni a munkához és feléleszteni a bencések női ágát. Ezen elgondolásában szállásadója, Steer Ferencné valódi társa lett. Berecz Erzsébet eredetileg oblata ház alapítását tervezte, amely végül 1927-ben meg is valósult és Skolasztika nővér három társával, korábbi oblata társaival, közös életbe kezdett, természetesen Szent Benedek[118] Regulája[119] alapján, imádkozva és dolgozva. Végleges szabályzatukat Skolasztika szerzetesi életének elindítója, Kühár Flóris OSB dolgozta ki és Hanauer Á. István, váci püspök hagyta jóvá. Az első négy testvér 1929. május 7-én tett fogadalmat: Berecz Skolasztika, Hajós Placida,[120] Fessler Mechtild és Molnár Maura.[121]

A nővérek saját, kétkezi munkájukból[122] és adományokból éltek, így folytatták Skolasztika nővér korábbi munkáját: járták a tanyavilágot, látogatták a családokat, egyesületeket alapítottak gyermekek,[123] leányok,[124] nők,[125] legények,[126] férfiak számára,[127] lelkigyakorlatokat tartottak, óvódákban, iskolákban tanítottak, tanfolyamokat vezettek, betegeket látogattak, szegénységen enyhítettek. Anyaházuk, a „Béke palotája” körül pezsgett az élet, sokszor akár egyszerre száz gyerek is tartózkodott itt, őket a nővérek tanították, játszottak velük, enni adtak nekik, ruházták őket.[128] A gyerekeket szüleik, nagyszüleik is követték, a nővérek pedig mindenhol az egész környék lelki-fizikai gondozói lettek. Tiszaújfalusi anyaházuk mellett a nővérek megtelepedtek Tiszaugon, Csépán, Szarvason, Szentesen, Csugaron, Szentkirályon, Jakabszálláson és Budapesten.[129] Az új alapítások legnagyobb részét a „tanyavilág őrangyala,” Skolasztika nővér már nem érte meg: 1932-ben meghalt.[130]

„Élete példakép volt mindazok számára, akiknek hivatásuk, hogy a nép vezetői, gondozói legyenek. Amikor 1922-ben munkáját megkezdte, az bizony akkor nem jelentett dicsőséget. A falukutatás akkor még nem volt divat. Ő nem szónokolt, cikkezett, hanem ott segített, ahol látta a bajt, az elhagyatottságot. Az eszme és a tett egy volt nála…. És most hozzátok fordulok, Skolasztika testvéreihez és leányaihoz. Akik felfogtátok szemének utolsó sugarát, pillantását, akiknek karjaiban halt meg: a tüzet ápoljátok, elhamvadni ne engedjétek, ki ne oltsátok. Reátok hárul a nagy felelősség, hogy munkájának lendülete meg ne torpanjon, hanem mind serényebb erőfeszítésekre serkentse a népért fáradozókat!”[131]

Nővérei rendületlenül folytatták is a munkát, amit Skolasztika nővér elkezdett: igazi apostolai lettek a tanyavilágnak.

Összegzés

A Magyar Katolikus Egyház két háború közötti szociális, szegénygondozó tevékenységének értékelése nem feladatunk. Intézményei azonban, melyből fentiekben csak igen szűk keretet adtunk, mutatják, hogy igen komoly szerepet vállalt a korszak egyik legégetőbb problémájának, a szegénységnek, ha nem is teljes megoldásában, de kezelésében mindenképp.

Bibliográfia

Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve, München, Aurora Könyvek, 2000.

Adriányi Gábor: A katolikus Egyház története a XX. században. Kelet-, Közép- és Dél-Európában, Budapest, Kairosz Kiadó, 2005.

Balogh Andor – Kovrig Béla (szerk.): Társadalompolitikai feladataink. Az 1926. október 24–30-ig tartott közegészségügyi és társadalompolitikai országos értekezlet munkálatai, Budapest, 1927.

Balogh Margit: A KALOT és a katolikus társadalompolitika 1935–1946. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 23., Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1998.

Bartal Anna Mária: Szociálpolitika és nonprofit szektor a két háború között Magyarországon, in Paksi Borbála – Hegedűs Rita – Bozsonyi Károly (szerk.): Szociológiai műhelytanulmányok. Colloquamur, Budapest, BKE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék, 1997, 23–49.

Berkecz Franciska: Slachta Margit lelki öröksége, 1. köt. 1923–1939, Budapest, Salkaházi Sára Alapítvány, 2011.

Beöthy Zsuzsanna Cecília (össz.): Örökségünk. Olvasókönyv a Szociális Missziótársulat karizmájához, Budapest, Kairosz Kiadó, 2020.

Biblia. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Budapest, Szent István Társulat, 2021. https://szentiras.hu/SZIT

Botka János: Hatvan éve halt meg Berecz Skolasztika, Honismeret, XXI. évf., 1993/1, 10–17.

Böröcz Réka: A Hangyatelep – Egy bódéváros a budapesti agglomerációban a két világháború között (1924-1934), Budapest, Pesterzsébeti Múzeum, 2009.

Cora Zoltán: Kovrig Béla és a produktív szociálpolitika, in Buhály Attila-Reszler Gábor-Szoboszlay György (szerk.): Falak és választóvonalak a történelemben, Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Történettudományi és Filozófia Intézet, 2014.

Csepely György: Szegénygondozás. Az egri norma. Külön lenyomat Csepely György min. o. t. és P. Oslay Oswald O.F.M. cikkeiből. Egri Ferences Szegénygondozó Nővérek. Budapest. 1931.

Csizmadia Andor: A szociális gondoskodás változásai Magyarországon; [a VIII. fejezet szerzője Cs. Rothermel Erika], Budapest, MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, 1977.

Csorna Kálmán: A szegénygondozás Budapesten. é. n. Budapest Székesfőváros Házinyomdája

Dobos Etelka – Fülöp Ágnes – Horváth Erzsébet – Ujváry Julianna – Wenisch Gabriella: A szeretet csodája. Jézus Szíve Társasága (Néplányok) 70 éves története, Kecskemét, Korda Kiadó, 1992.

Egerszegi Sándor: Adatok a váci szegénygondozás történetéhez. Az Egri Norma Vácott 1931-1948. Vác. 2003.

Egerszegi Sándor: Adatok a váci szegénygondozás történetéhez. Váci Páli Szent Vince Egylet (1888-1913) és a Váci Páli Szent Vince Szeretetegyesület (1923-1950) működése. Vác, 2007.

Egresi Katalin: Szociálpolitika Magyarországon. Nézetek, programok és törvények 1919–1939, Budapest, Napvilág Kiadó, 2008.

Egresi Katalin: Az érdekegyeztetés története Magyarországon, 1900–1945, Múltunk – Politikatörténeti folyóirat, 25. évf., 2013/4, 4–40.

Esztergár Lajos: Gyakorlati szociálpolitika. Pécs szabad királyi város szociálpolitikai beszámolója, Pécs, Kultúra Könyvnyomdai Műintézet, 1933.

Esztergár Lajos: A szociálpolitika tételes jogi alapja, Pécs, Kultúra Könyvnyomdai Műintézet, 1936.

Esztergár Lajos: A szociális munka útján, Pécs, Kultúra Könyvnyomdai Műintézet, Mayer A. Géza és Társai, 1940.

Esztergár Lajos – Somogyi Ferenc (közzéad.): A magyar szociálpolitika feladatai. A vármegyei szociális tanácsadók és közjóléti előadók pécsi országos szociálpolitikai értekezletén elhangzott előadások, Pécs, Kultúra, 1940.

Farkas Edith: A Szociális Missziótársulat rövid ismertetése (Irányzat és gyakorlat), Budapest, A Szociális Missziótársulat kiadása, Budapest, 1911.

Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből, Budapest, Magvető Könyvkiadó. Gyorsuló Idő, 1986. (1. kiadás), Budapest, Kávé Kiadó, 1998. (második kiadás).

Ferge Zsuzsa: Szociálpolitika és társadalom – Válogatás Ferge Zsuzsa tanulmányaiból, Budapest, T-Twins Kiadó, 1991.

Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945, Budapest, Pannonica Kiadó, 1999.

Göllesz Viktor [összeáll.]: Mozaikok a szociális gondoskodás hazai történetéből 1-2, Budapest, Szociális Munka Alapítvány, 1993-1997.

Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, Budapest, Osiris Kiadó, 1998.

Hámori Péter: „Szegények mindig lesznek veletek…”. Tanulmányok a szociálpolitika történetéből – Pázmány Társadalomtudomány 2, Budapest – Piliscsaba, LOISIR Kft, 2006.

A „HANGYA” Termelő-Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezet, a Magyar Gazdaszövetség Szövetkezeti Központja első 25 éve, Budapest, A Hangya saját kiadása, 1923.

Hay, J. Roy: The Origins of the Liberal Welfare Reforms 1906-1914. Studies in Economic and Social History 1. London, Macmillan, 1990. (első kiadás 1975)

Kiss József (összeáll.): A Budapesti VII. Kerületi M. Kir. Állami Elemi Népiskolai Tanítónőképző-Intézet Értesítője az 1933-34. iskolai évről, Budapest, Budapesti VII. Kerületi M. Kir. Állami Elemi Népiskolai Tanítónőképző-Intézet Igazgatósága, Budapest, 1934.

Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században., 1. köt., Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás, Szekszárd, Babits Kiadó, 1996., 2. köt., Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság, Szekszárd, Babits Kiadó, 1997.

Kósa Károly: Szerzetesnők az Alföld homokján. Berecz Skolasztika és Szent Benedek Leányai, https://www.bucsujaras.hu/tanulmany/kosa/skol.htm

Kósa Károly: Szerzetesrendek és házaik Jász-Nagykun-Szolnok megye területén 1920 és 1950 között, in Horváth Tibor (szerk.): Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 3. köt., Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközössége, 1992, 149–161.

Kovrig Béla: Magyar társadalompolitika (1920–1945), Budapest, Gondolat Kiadó, 2011. (eredetileg 1954. New York – kéziratban).

Kovrig Béla: Szociálpolitika, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1936.

Látó Áron: Egy országos példa, in Molnár Frigyes: Karitász Almanach 1942 A magyar társadalom szociális-karitativ évkönyve – VI. évfolyam/szociális és karitativ évkönyv 1942, Budapest, 1942, 50–55.

Lőrincz Zsuzsa: Adatok a katolikus egyház társadalomszervező tevékenységéhez Budapesten (1919—1944), in A „Budapest története” szerkesztőbizottsága (szerk.): Tanulmányok Budapest múltjából – Budapest várostörténeti monográfiái XXII. Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtóbizottságának kiadványa. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961, 583–606.

Merk Zsuzsa: Szent Ferenc leányai Baján. Háztörténet 1929-1948. A bajai Ferences Szegénygondozó Nővérek feljegyzései. Bajai dolgozatok 14. Türr István Múzeum Múzeumbarátok Köre Alapítvány. Baja. 2003.

Molnár Frigyes: Karitász Almanach 1942 A magyar társadalom szociális-karitatív évkönyve – VI. évfolyam/szociális és karitatív évkönyv 1942, Budapest, 1942.

Molnár Frigyes: A szociális Egyház az emberért, Budapest, Korda, 1935.

Mona Ilona: Kilencven éves a Szociális Missziótársulat, in Szántó Konrád (szerk.): Magyar Egyháztörténeti Vázlatok. XI. évfolyam, 1-2. szám. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség. Budapest. 1999. 87-99.

Mona Ilona: Slachta Margit, Budapest, Corvinus Kiadó, 1997.

Muzslay István S. J.: Az Egyház szociális tanítása, Budapest, Márton Áron Kiadó, 1997.

Nagy András: A jóléti rendszer Franciaországban, Közgazdasági Szemle, 1998. május, XLV. évfolyam, http://www.epa.hu/00000/00017/00038/pdf/nagyandras.pdf

Nagy Janka Teodóra: A szociális közigazgatás komplex értelmezése a két világháború között, Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás, Különszám, 2018/1, 160–183.

Nyilas Mihály (vál. és szerk.): Szociálpolitika-történeti szöveggyűjtemény, Budapest Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, ELTE TáTK Szociális Munka és Szociálpolitikai Tanszék, 2008.

Ó- és Újszövetségi Szentírás, Káldi-Neovulgáta Biblia, Budapest, Szent Jeromos Bibliatársulat, 1997. https://szentiras.hu/KNB/R%C3%B3m15

Pálos Károly: Szegénység, szegénygondozás [előszó Mikes János], Szombathely, Pálos, 1934.

Petró Kálmán: Az Egri Norma 1927–1932, Eger, Petró Kálmán, 1932.

Petruch Antal: Jézus Szíve apostola – P. Bíró Ferenc S.J. emlékezete, Budapest, Korda R. T., 1943.

Pik Katalin: A szociális munka története Magyarországon, Budapest, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, 2001.

Puskely Mária: Hithirdető a „magyar Afrikában”: Berecz Skolasztika, Szolgálat, 1988/78, 59–67.

Puskely Mária: Keresztény szerzetesség – Történelmi kalauz, 1-2. köt., Budapest, Bencés Kiadó, 1995–1996.

Radó Polikárp: Tiszazugi történet. Berecz Skolasztika élete. Pannonhalma, Pannonhalmi Könyvek, Pannonhalma–Szolnok, 1990.

Ragadics Tamás: Egyházi szociális tevékenység Magyarországon, Szociális Szemle, 12. évf., 2019/1-2. szám, 77–90.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Slachta Margit: A puszták rejtekéből az élet centrumába, Budapest, Testvérszövetség, 1928.

Stipta István: Adalék a Horthy-korszak szociális igazgatásának történetéhez: az Egri Norma, in Homoki-Nagy Mária – Hajdú József (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Czúcz Ottó egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2016, 599–606.

Strausz Péter: Érdemes-e újra felfedezni a hivatásrendiséget?, in Beszteri Béla (szerk.): A felfedező tudomány, Győr, Széchenyi István Egyetem, Kautz Gyula Gazdaságtudományi Kar, 2013, https://kgk.sze.hu/images/dokumentumok/VEABtanulmanyok/strausz_peter.pdf

Szántó Konrád: A katolikus egyház története, 1-3. köt., Budapest, Ecclesia Kiadó, 1987.

Szépvölgyi Enikő: Szegényügy a dualizmusban, in: Új Nemzeti Kiválóság Program 2019/2020 Tanulmánykötet, Győr, Széchenyi István Egyetem, 2020, 153–161.

Szilágyi Csaba (szerk.): Szociális kérdések és mozgalmak Magyarországon (1919–1945), Budapest, Gondolat Kiadó, Barankovics István Alapítvány, Faludi Ferenc Akadémia, 2008.

Tomka Béla: Szociálpolitika a 20. századi Magyarországon európai perspektívában, Budapest, Századvég Kiadó, 2003.

Tomka Béla: Európa társadalomtörténete a 20. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2009.

Tomka Béla: Szociálpolitika – Fejlődés, formák, összehasonlítások, Budapest, Osiris Kiadó, 2015.

Tomka Miklós – Goják János (szerk.): Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, Budapest, SzIT, 1993.

Udvardy Tamás: A Szociális Missziótársulat alapításának előzményei és fejlődése eredeti forrásművek és folyóiratok tükrében. – Doktori disszertáció, Budapest, PPKE, 2014.

Ujházi Lóránd: Az irgalmas szeretet és a karitász jelentősége az egyház hármas – kormányzati, megszentelő és tanító – küldetésében. In Acta Humana – Emberi Jogi Közlemények, 8. évf. 2020/2, 7–30.

Ujházi Lóránd: A Nemzetközi Katolikus Karitász ‒ Caritas Internationalis ‒ működési kerete, Hadtudományi Szemle, X. évf., 2017/3, 429–448.

Ujváry Gábor: Egyetemi ifjúság és katolicizmus a „neobarokk társadalomban.” Adatok a Foederatio Emericana történetéhez, Levéltári Szemle A Művelődési Minisztérium Közgyűjteményi Főosztálya Levéltári Osztályának folyóirata, XXXIX. évf., 1989/4, 51–63.

Umbrai Laura: A szociális kislakásépítés története Budapesten, 1870-1948, Budapest, Napvilág Kiadó, 2008.

Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer és antiszemitizmusának mérlege – Diszkrimináció és társadalompolitika Magyarországon, 1919–1944, Budapest, Jelenkor Kiadó, 2016.

Vargha Dezső: Pécs thj. város szociálpolitikai tevékenysége, 1936–1944, Pécs, Baranya Megyei Levéltár, 1985.

Vargha Dezső: A Horthy-korszak két leghíresebb ínségenyhítési rendszere, az Egri és a Pécsi Norma, in Fülöp Miklós – Vonyó József (szerk.): Történeti tanulmányok Dél-Pannoniából: A dél-dunántúli történészek II. regionális konferenciájának válogatott előadásai, Pécs, 1988. december 18-19, Pécs, Magyar Történelmi Társulat, Pannon História Alapítvány, 1994.

Vida István: Szociális irányú katolikus mozgalmak hazánkban (1935-1949), in Horváth Tibor: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 4. köt., Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség,1992. 223–241.

Vraukó Tamás: Az angliai szegénytörvények, 1834–1914. In KLIÓ történettudományi szemléző folyóirat. 3. évfolyam. 1994/1.

Zagyva Richárd: Lángoló szeretet – A Katolikus Karitász 80 éve. Caritas Hungarica, h.n. é.n.

Hivatkozások

  1. Felvidék, Erdély
  2. Gyáni Gábor: Szociálpolitika és jótékonyság a két világháború közötti Magyarországon, in Szilágyi Csaba (szerk.): Szociális kérdések és mozgalmak Magyarországon (1919–1945), Budapest, Gondolat, Barankovics István Alapítvány, Faludi Ferenc Akadémia, 2008, 11.
  3. Természetesen a szociálpolitika nem pusztán szegénypolitika/szegénygondozás.
  4. Gyáni: Szociálpolitika, 15. Pl. Franciaországban. Nagy András: A jóléti rendszer Franciaországban, Közgazdasági Szemle, 1998. május, XLV. évfolyam, http://www.epa.hu/00000/00017/00038/pdf/nagyandras.pdf (Letöltés: 2023. június 11.)
  5. Tomka Miklós – Goják János (szerk.): Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, Budapest, SzIT, 1993, 13.
  6. Ó- és Újszövetségi Szentírás, Káldi-Neovulgáta Biblia, Budapest, Szent Jeromos Bibliatársulat, 1997. https://szentiras.hu/KNB/R%C3%B3m15 (Letöltés: 2023. április 9.)
  7. Biblia. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Budapest, Szent István Társulat, 2021. https://szentiras.hu/SZIT/R%C3%B3m15 (Letöltés: 2023. április 9.)
  8. Új dolgok/Új ügyeink
  9. XIII. Leó pápa apostoli körlevele a munkások helyzetéről. Rerum novarum 2. https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=125 (Letöltés: 2020. november 21.)
  10. Uo., 43.
  11. Uo., 24.
  12. Uo., 26.
  13. Uo., 38.
  14. Negyven éve. Utalás XIII. Leó Rerum novarum enciklikájának 40. évfordulójára.
  15. Már hatalomra került Olaszországban Benito Mussolini (1883–1945), a Szovjetunióban Joszif Visszarionovics Sztálin (1878–1953) és a hatalom közelségébe került Németországban Adolf Hitler (1889–1945). Tart a gazdasági világválság (1929–1933).
  16. Quadragesimo anno.http://www.ppek.hu/konyvek/XI_Pius_Quadragesimo_anno_kezdetu_korlevele_a_tarsadalmi_rend_megujitasarol_1.pdf (Letöltés: 2021. szeptember 21.) 16.
  17. Uo., 19.
  18. Itt a hivatásrendiségről beszél, ami a korszak népszerű ideológiája volt. A társadalom hivatások szerinti tagolódását jelentette, a vagyoni alap helyett.
  19. Quadragesimo anno. 20.
  20. Uo., 31.
  21. Itt nem foglalkozunk a Katolikus Egyház kórházi betegápoló tevékenységével, ennek intézményeivel, az ezt működtető közösségekkel, szerzetesrendekkel, sokkal inkább a két háború közötti szegénygondozással.

  22. Jezsuita szerzetes. Működése nemcsak papi tevékenységére terjedt ki: házgondnok, házfőnök volt, különféle egyesületeket vezetett, létrehozta „A Szív” újságot, a Korda Kiadót. 1927-től a magyar rendtartomány rendfőnökévé választották. 1938. augusztus 26-án halt meg. Petruch Antal: Jézus Szíve apostola. P. Bíró Ferenc S.J. emlékezete. Budapest. Korda R. T. 1943. 10–42.
  23. Petruch: Jézus Szíve apostola, 8.
  24. Hat gyermekből csak kettő érte el a felnőttkort.
  25. Fülöp Ágnes: Kincseiből régit és újat hozott elő… Jézus Szíve Társaságának szelleme és feladatai az alapítás tükrében, in Dobos Etelka – Fülöp Ágnes – Horváth Erzsébet – Ujváry Julianna – Wenisch Gabriella: A szeretet csodája. Jézus Szíve Társasága (Néplányok) 70 éves története, Kecskemét, Korda Kiadó, 1992, 13.
  26. Uo., 87.
  27. A Jézus Szíve tisztelet előmozdítására létrejött vallásos társulás. http://lexikon.katolikus.hu/J/J%C3%A9zus%20Sz%C3%ADve%20Sz%C3%B6vets%C3%A9g.html (Letöltés: 2022. január 10.) A Jézus Szíve tisztelet, bár korábbi gyökerei is vannak, IX. Pius pápaságától (1846-1878) terjedt el az Egyházban. https://regnumportal.hu/regnum2/node/54 (Letöltés: 2022. január 10.)
  28. A Jézus Szíve Szövetség heti értesítője. Első száma 1915. szeptember 4-én jelent meg, P. Bíró Ferenc kezdeményezésére. Az újság hamar nagy népszerűségre és hatalmas példányszámra tett szert és több nyelven is megjelent. http://lexikon.katolikus.hu/S/Sz%C3%ADv,%20A.html (Letöltés: 2022. január 10.)
  29. A Korda Kiadó és Könyvkereskedés 1919-ben jött létre, P. Bíró Ferenc kezdeményezésére, a katolikus sajtó felvirágoztatására és a Jézus Szíve Társaság anyagi bázisának megteremtésére. A Korda Kiadó egészen a szerzetesrendek feloszlatásáig, 1950-ig, fontos szerepet töltött be a katolikus vallási, hitbuzgalmi irodalom nyomtatásában és terjesztésében.http://lexikon.katolikus.hu/K/Korda%20Kiad%C3%B3%20%C3%A9s%20K%C3%B6nyvkeresked%C3%A9s.html (Letöltés: 2022. január 10.)http://lexikon.katolikus.hu/K/Korda%20Ipari%20%C3%A9s%20Kereskedelmi%20R%C3%A9szv%C3%A9nyt%C3%A1rsas%C3%A1g.html (Letöltés: 2022. január 10.)
  30. Fülöp: Kincseiből régit. 19.
  31. A Népleányok, a budapesti anyaház mellett, hamarosan számos házat nyitottak országszerte: Mezőkövesd (1920), Dunavarsány (1920), Szeged (1924), Kecskemét (1925), Pécel (1927), Balatonfüred (1930), Kálóz (1930), Kiskunfélegyháza (1931), Gyömöre (1934), Hódmezővásárhely (1936), Monok (1937), Kolozsvár (1941), Kőszeg (1942), Csízfürdő (1942), Majos (1945), Kéty (1949)
  32. A Hangya Termelő-, Értékesítő- és Fogyasztási Szövetkezet gr. Károlyi Sándor (1831–1906) kezdeményezésére, 1898-ban létrejött szövetkezeti hálózat volt Magyarországon.
  33. Fel akarták gyújtani elkeseredésükben viskóikat a pesterzsébeti Hangyatelep kitelepített lakói, Kis Újság, XLVII. évf., 203. szám, 1934. szeptember 8., 5.
  34. Fülöp: Kincseiből régit, 26.
  35. Más néven Ínség- vagy Kertész-telep. Umbrai Laura: A szociális kislakásépítés története Budapesten, 1870–1948, Budapest, Napvilág Kiadó, 2008, 271.

  36. A Foederatio Emericana, a Katolikus Magyar Egyetemi és Főiskolai Bajtársi Szövetség, egy 1921-ben alakult katolikus ifjúsági szervezet, mely a katolikus egyetemi és főiskolai hallgatókat várta soraiba. Az Emericana név Szent Imrére, a magyar ifjúság védőszentjére utal. Az Emericana tagjai nemcsak diákok, de már végzett diplomások, értelmiségiek is voltak. Az Emericana alapegységei a corporatiók, melyek latin nevet viseltek, innen a Lautumia név is, melynek jelentése kőbánya.
  37. Kiss József (összeáll.): A Budapesti VII. Kerületi M. Kir. Állami Elemi Népiskolai Tanítónőképző-Intézet Értesítője az 1933–34. iskolai évről, Budapest, Budapesti VII. Kerületi M. Kir. Állami Elemi Népiskolai Tanítónőképző-Intézet Igazgatósága, 1934, 26.
  38. Fülöp: Kincseiből régit, 45.
  39. Például Szívgárda, Rózsafűzér Társulat, varró- és főzőtanfolyamok.
  40. Farkas Edith, a Szociális Missziótársulat alapítója. Keresztneve esetében mind az Edith, mind az Edit forma előfordul a korabeli forrásokban.
  41. http://lexikon.katolikus.hu/S/Szoci%C3%A1lis%20Misszi%C3%B3t%C3%A1rsulat.html (Letöltés: 2019. május 09.)
  42. Szerzetesközösség, melynek tagjai egyszerű fogadalommal kötelezik el magukat. http://lexikon.katolikus.hu/S/szerzetes%20kongreg%C3%A1ci%C3%B3.html (Letöltés: 2021. október 21.)
  43. Prohászka volt a közösség lelki vezetője, fő tanácsadója. Hunyadi Béláné: A magvető, A Nép, III. évf., 162. szám, 1921. november 13., 5.
  44. Létrejöttének alapjai az Országos Katolikus Nővédő Egylethez és a patronázs mozgalomhoz köthetők.
  45. Hunyadi: A magvető, 5.
  46. 1909-ben. Az anyaház később Csobánkára költözött.
  47. Ekkor még annak a lehetősége is felmerült, hogy az ekkor formálódó Népleányokkal egyesülne a Társulat, ám ezt végül elvetették. Udvardy Tamás: A Szociális Missziótársulat alapításának előzményei és fejlődése eredeti forrásművek és folyóiratok tükrében – Doktori disszertáció, Budapest, PPKE, 2014, 251–252. http://real-phd.mtak.hu/151/1/Udvardy%20Tam%C3%A1s.pdf (Letöltés: 2021. november 25.)
  48. Az új, jezsuita irányvonal hatására Slachta Margit vezetésével 1923-ban többen elhagyták a Szociális Missziótársulatot, hogy eredeti bencés szellemiségű közösségben éljenek és létrehozták a Szociális Testvérek Társaságát, amely női magánfogadalmas közösség.
  49. 1931, egyházi jóváhagyás 1932.
  50. Hunyadi: A magvető, 5.
  51. Hatósági pártfogó
  52. Farkas Edith: A Szociális Missziótársulat rövid ismertetése (Irányzat és gyakorlat), Budapest, A Szociális Missziótársulat kiadása, 1911, 6–7.
  53. Farkas: A Szociális Missziótársulat. 12. Ez a gondolat nagyon is közel áll a korszak meghatározó szegénygondozási rendszere, az Egri Norma működéséhez.
  54. Uo., 12.
  55. Udvardy: A Szociális Missziótársulat alapításának előzményei, 188.
  56. Az árvaház legnagyobb létszáma közel száz fő volt. Udvardy: A Szociális Missziótársulat alapításának előzményei. 198.
  57. Udvardy: A Szociális Missziótársulat alapításának előzményei, 206.
  58. Gyula (1920), Temesvár (1922), Balatonboglár (1925), Dunaföldvár (1927), Nagykanizsa (1928), Hejce (1928), Pécs (1929), Győr (1929), Debrecen (1929), Békéscsaba (1932), Tiszaszalka (1932), Karád (1936), Komárom (1936), Ungvár (1939). E megtelepedések mellett a nővérek több
  59. Jelen tanulmány nem kívánt foglalkozni a nővérek politikai szereplésével.
  60. A Szociális Testvérek Társasága tulajdonképpen nem volt a szó klasszikus értelmében szerzetesrendnek tekinthető, mivel tagjai úgynevezett magánfogadalmat tettek, ám életükben a szerzetesekre vonatkozó közösségi életszabályokat követték.
  61. Magyar szerzetesnő, eredetileg a Szociális Missziótársulat tagja, majd a Szociális Testvérek Társaságának alapítója. http://lexikon.katolikus.hu/S/Slachta.html (Letöltés: 2023. június 11.)
  62. A szétválás előtt Lepold Antal (1880–1971) vizitátor próbált közvetíteni, sikertelenül. Udvardy: A Szociális Missziótársulat alapításának előzményei, 253. http://lexikon.katolikus.hu/S/Szoci%C3%A1lis%20Testv%C3%A9rek%20T%C3%A1rsas%C3%A1ga.html(Letöltés: 2019. május 09.)
  63. EPL Serédi Cat. 22. 3563/1933. Az ideiglenes egyházi jóváhagyást 1935-ben, a véglegest 1948-ban kapta meg a közösség.
  64. Alapítójuk, Slachta Margit volt az első magyar női képviselő, 1920-ban.
  65. Slachta Margit, 1928. február 9. EPL Serédi. Cat. 22. 3563/1933
  66. Szociális Missziótársulat – kék fátyolt, Szociális Testvérek társasága – szürke ruhát viselt.
  67. A Szociális Testvérek Társasága, Salkaházi Sára vezetésével a zsidómentésben is élen járt.
  68. Udvardy: A Szociális Missziótársulat alapításának előzményei, 257.
  69. Franciaországban, Angliában, Kanadában és az USA-ban. EPL, Serédi. Cat. 22. 3563/1933 Az alapító Slachta Margit is az USA-ban töltött két évet. Előadások sorozatával járta az országot, hogy Magyarországról, az itteni viszonyokról, a nőnevelésről, a szociális munkáról beszéljen és adományokat gyűjtsön. Mona Ilona: Slachta Margit, Budapest, Corvinus Kiadó, 1997, 97. http://www.ppek.hu/konyvek/Mona_Ilona_Slachta_Margit_1.pdf (Letöltés: 2021. október 24.)
  70. Ehhez még koldulásra is engedélyt kaptak. „A m. kir. belügyminiszter 222.872/1924. VIII, számú rendeletével a m. kir. népjóléti és munkaügyi miniszterrel egyetértőleg megengedte, hogy a Szociális Testvérek Társasága (képviseli: Schlachta Margit VII., Erzsébet királyné-ut 17.) a székháza felépítéséhez szükséges anyagi eszközök részbeni megszerzése céljából 1924. éri október hó 31. és november hó 1. napján perselyekkel és urnákkal a székesfőváros területén, de kizárólag a templomok és temetők előtt pénzbeli adományokat gyűjthessen.” Budapesti Közlöny. 237. szám. 1924. október 31. A Halottak napján végzett gyűjtések a következő években is rendszeresen folytak, illetve gyűjtöttek még bálokkal, irodalmi estekkel is.
  71. Slachta Margit egy évi tartózkodásra Amerikába utazik, Uj Nemzedék, VI. évf., 220. szám, 1924. október 17., 5.
  72. Mona: Slachta Margit, 102.
  73. A Testvérképző később Budapestre költözik.
  74. Gazdasági célú katolikus világi egyesület, mely, a testvérek munkája mellett, a Társaság működésének anyagi alapját teremtette elő. Többek között konzervüzemet, papírkereskedést és kötödét is fenntartott, ahol a testvérek maguk is dolgoztak. http://lexikon.katolikus.hu/T/Testv%C3%A9rsz%C3%B6vets%C3%A9g.html és https://barankovics.hu/slachta-margit-arcai-iii-resz-a-szocialis-munka-megujitoja/ (Letöltés: 2021. december 23.)
  75. „Munkakörét tekintve, nem tart fenn intézményeket, hanem csupán a meglevő katolikus intézetek és intézmények számára, továbbá általános szociális munkatérre képez munkaerőket.” Slachta Margit: A puszták rejtekéből az élet centrumába, Kivonat, 9.https://szocialistestverek.hu/images/stories/pdf_rtf_szovegek/margit_tv/pusztakrejtekebol.pdf (Letöltés: 2021. november 21.)
  76. Slachta: A puszták rejtekéből, 9.https://szocialistestverek.hu/images/stories/pdf_rtf_szovegek/margit_tv/pusztakrejtekebol.pdf (Letöltés: 2021. november 21.)
  77. A Társaság főtitkára 1927–1935 között, utána a Testvérszövetség társulati gazdája, 1947-ig. A Társaság krónikása. https://szocialistestverek.hu/10002-nagyjaink/33-ronai-petra-testver (Letöltés: 2023. január 30.)
  78. 1918-ban létrejött szervezet, mely egyesítette magában a legnagyobb katolikus nőegyesületeket, pl. Országos Katolikus Nővédő Egylet, Katolikus Leányok Országos Szövetsége, Magyar Görögkatolikus Nők Országos Szövetsége. http://lexikon.katolikus.hu/M/Magyar%20Katolikus%20N%C5%91egyes%C3%BCletek%20Orsz%C3%A1gos%20Sz%C3%B6vets%C3%A9ge.html (Letöltés: 2021. december 10.)
  79. Katolikus dolgozó leányok nevelésének lapja, 1932–1934 között. http://lexikon.katolikus.hu/D/Dolgoz%C3%B3%20Le%C3%A1ny,%20A.html (Letöltés: 2021. december 10.) A lap utódja A Dolgozó Nő, 1935–1944 között. http://lexikon.katolikus.hu/D/Dolgoz%C3%B3%20N%C5%91,%20A.html (Letöltés: 2021. december 10.)
  80. A jelentés kiemeli, mennyire fontos volt, hogy az egész Társaságot Magyarországról irányították. Testvérek működtek a romániai Aradon, Kolozsvárott, Nagyváradon, Temesváron, sőt, még Bukarestben is. A csehszlovákiai Kassán, Pozsonyban és készültek megtelepedni Komáromban is. A tengerentúlon is meghonosodtak a testvérek, a kanadai Reginában, illetve az USA-ban New Yorkban és Los Angelesben is. A királyi családnál, ezúttal Belgiumban, továbbra is szolgált egy testvér. Míg a szomszédos országokban a testvérek működési területe szinte ugyanarra terjedt ki, mint idehaza, a tengerentúlon sokat tettek a külhoni magyarok összefogásának érdekében. EPL Serédi. Cat. 22. 3563/1933 6. sz. melléklet
  81. A budapesti anyaház mellett a testvérek megtelepedtek többek között Gyöngyösön, Miskolcon, Nyíradonyban, Szegeden, Szentesen, Rábahidvégen, Sopronban, Remetekertvárosban, Szegváron, Szentesen, Szegeden, Kórógyszentgyörgyön. Horváth Richárd O. Cist.: Krisztus Napszámában. VII. A Szociális Testvérek Társasága. In Korunk Szava. 3. évfolyam. 5. szám. 1933. március 1. és Berkecz Franciska SSS: Slachta Margit lelki öröksége I. kötet 1923-1939. Salkaházi Sára Alapítvány. Budapest. 2011. 98.https://szocialistestverek.hu/images/stories/pdf_rtf_szovegek/margit_tv/margit_tv_konyv.pdf.pdf (Letöltés: 2021. december 21.)
  82. Az első magyar katolikus női szociális képző, Nemzeti Újság, XIX. évfolyam, 265. szám, 1937. november 21., 19.
  83. Uo., 19.
  84. Jelen szerző e témához kapcsolódó korábbi tanulmánya: Juhász Eszter: Oslay József Oswald OFM, az Egri Norma és a Ferences Szegénygondozó Nővérek (Congregatio Sororum Pauperibus Succurrentium) rendjének alapítása, KRE-DIt, a KRE-DOK online tudományos folyóirata, Budapest, 2022/2. http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/juhasz-eszter-oslay-jozsef-oswald-ofm-az-egri-norma-es-a-ferences-szegenygondozo-noverek-congregatio-sororum-pauperibus-succurrentium-rendjenek-alapitasa/ (Letöltés: 2023. június 11.)
  85. Ferences szerzetes, Egerben házfőnök, majd 1928–1931 között tartományfőnök.
  86. Bartal Anna Mária: Szociálpolitika és nonprofit szektor a két háború között Magyarországon, In Paksi Borbála – Hegedűs Rita – Bozsonyi Károly (szerk.): Szociológiai műhelytanulmányok Colloquamur, Budapest, BKE Szociológia és Szociálpolitika Tanszék, 1997, 32.
  87. A Norma kidolgozásában társa Csepely György, miniszteri osztálytanácsos volt.
  88. Egri érsek, 1912–1943 között. http://lexikon.katolikus.hu/S/Szmrecs%C3%A1nyi.html (Letöltés: 2021. január 10.)
  89. Szentmisével egybekötött lelkigyakorlatos elmélkedés; igehirdető műfajhttp://lexikon.katolikus.hu/K/konferenciabesz%C3%A9d.html (Letöltés: 2022. január 10.)
  90. Petró Kálmán: Az Egri Norma 1927–1932, Tanulmány, Eger, Petró Kálmán, 1932, 8.
  91. Érdekes, hogy bár mindketten pécsi származásúak, a Szegénygondozó Nővérek sosem telepedtek meg Pécsett.
  92. Pálos Károly: Szegénység, szegénygondozás [előszó Mikes János], Szombathely, Pálos, 1934, 71–73.
  93. 1924–1935 között polgármester Egerben. http://lexikon.katolikus.hu/T/Trak.html (Letöltés: 2021. augusztus 15.)
  94. Egri népújság, 1927. december 7., 2.
  95. Uo., 76.
  96. Bartal: Szociálpolitika, 35.
  97. Az Adománygyűjtő Hölgyek így tulajdonképpen az Egri Norma koldusai lettek.
  98. Pálos: Szegénység, 84.
  99. Vargha Dezső: A Horthy-korszak két leghíresebb ínségenyhítési rendszere, az Egri és a Pécsi Norma in Fülöp Miklós – Vonyó József (szerk.): Történeti tanulmányok Dél-Pannoniából: A dél-dunántúli történészek II. regionális konferenciájának válogatott előadásai, Pécs, 1988. december 18–19., Pécs, Magyar Történelmi Társulat, Pannon História Alapítvány, 1994, 127.
  100. Egerben 44 megbecsült, tiszteletreméltó hölgy kezdte meg e munkát. Petró: Az Egri. 15.
  101. Egerszegi Sándor: Adatok a váci szegénygondozás történetéhez. Az Egri Norma Vácott 1931–1948, Vác, 2003, 15.
  102. Sororum Pauperibus Succurrentium, SFPS. Alapításuk történetét ld. később.
  103. Pálos: Szegénység, 92.
  104. Oslay egy 1931. december 22-én kelt leveléből kiderül, hogy a rendalapításkor magáénak tudta dr. Vass József, akkori népjóléti és munkaügyi miniszter támogatását: „ne félj semmit Oswald, én mögötted vagyok, anyagilag a kezdetén mindenben megalapozlak.” EFL Szmrecsányi. Szegénygondozó Nővérek. 6822/1931.
  105. Bartal: Szociálpolitika, 35.
  106. Az Egri Norma. https://www.szegenygondozo.ofm.hu/ (Letöltés: 2021. 09. 15.)
  107. Baja – 1929. július 1., Esztergom – 1929. szeptember 1., Kecskemét – 1929. november 1., Hatvan – 1929. december 1., Szolnok – 1930. február 15., Gyöngyös – 1930. március 1., Sátoraljaújhely – 1930. december 1., Petró: Az Egri, 35–61.
  108. Belügyminiszter 1936. október 12.–1937. február 3. között.
  109. http://lexikon.katolikus.hu/M/Magyar%20Norma.html (Letöltés: 2021. 09. 15.)
  110. Ez a közösség alapításkori neve. 1990-ben került nevükbe a Társaság és lett a nevük Szent Benedek Leányai Társaság, Societas Filiarum Sancti Benedicti http://lexikon.katolikus.hu/S/Szent%20Benedek%20Le%C3%A1nyai%20T%C3%A1rsas%C3%A1ga.html (Letöltés: 2021. december 11.)
  111. Rendi neve 1923-tól Skolasztika.
  112. http://lexikon.katolikus.hu/K/K%C3%BCh%C3%A1r.html (Letöltés: 2021. november 25.)
  113. A bencés oblátus/oblata a bencés harmadrendieket jelenti. http://lexikon.katolikus.hu/O/obl%C3%A1tus.html (Letöltés: 2021. december 12.)
  114. Berecz Erzsébet levele. Idézi Puskely Mária: Hithirdető a „magyar Afrikában”: Berecz Skolasztika, Szolgálat, 1988/78, 63.
  115. Uo., 61.
  116. Ekkor Bárdos Sándor Remig OSB (1868-1932) a pannonhalmi főapát (1920–1932).
  117. Puskely: Hithirdető a „magyar Afrikában.”, 61.
  118. Nursiai Szent Benedek, a Bencés Rend alapítója, a nyugati szerzetesség atyja, Európa védőszentje. 480k.-547k. http://lexikon.katolikus.hu/B/Benedek.html (Letöltés: 2021. szeptember 18.)
  119. A nyugati szerzetesség meghatározó szerzetesi szabályrendszere, Szent Ágoston Regulája mellett. http://lexikon.katolikus.hu/B/benedeki%20regula.html (Letöltés: 2021. szeptember 18.)
  120. Hajós Ida, eredetileg a Steer család nevelőnője volt.
  121. Kósa Károly: Szerzetesnők az Alföld homokján. Berecz Skolasztika és Szent Benedek Leányai. https://www.bucsujaras.hu/tanulmany/kosa/skol.htm (Letöltés: 2021. november 16.)
  122. Saját kertjüket művelték, állatokat tartottak, varrtak.
  123. A Szívgárda 6–14 év közötti gyermekek katolikus szervezete volt, 1920–1948 között. http://lexikon.katolikus.hu/S/Sz%C3%ADvg%C3%A1rda.html (Letöltés: 2021. szeptember 18.)
  124. Szent Skolasztika Kongregáció
  125. Megszervezte a Mária Kongregációt, mely jezsuita kezdeményezésű, katolikus lelkiségi mozgalom volt, amelyet a Szűzanya tiszteletére hoztak létre és Magyarországon 1948-ig működött. http://lexikon.katolikus.hu/M/M%C3%A1ria%20Kongreg%C3%A1ci%C3%B3.html (Letöltés: 2021. 09. 18.) és https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1ria_kongreg%C3%A1ci%C3%B3 (Letöltés: 2021. 09. 18.)
  126. Számukra alapította Skolasztika az első tanyasi legényegyletet, a KALOT ősét. A KALOT, vagyis a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete, országos agrárifjúsági szervezet volt, 1935-1946 között. Alapítója Kerkai Jenő S.J. (1904-1970), jezsuita atya. http://lexikon.katolikus.hu/K/KALOT.html (Letöltés: 2021. 09. 18.) és https://hu.wikipedia.org/wiki/KALOT (Letöltés: 2021. 09. 18.)
  127. Számukra újjáalakították a Katolikus Népszövetséget, amely hitbuzgalmi, közéleti egyesület volt, 1907-1949 között. http://lexikon.katolikus.hu/K/Katolikus%20N%C3%A9psz%C3%B6vets%C3%A9g.html (Letöltés: 2021. 09.18.)
  128. Puskely: Hithirdető a „magyar Afrikában.”, 64.
  129. Puskely Mária: Keresztény szerzetesség. Történelmi kalauz, 2. köt., Budapest, Bencés Kiadó, 1996, 961.
  130. Bár többször kapott kezelést egyre súlyosbodó tüdőbajára és rendtársai is többször figyelmeztették, hogy lassítson kicsit, ő erre nem volt képes és a betegséget sem tudta legyőzni.
  131. Skolasztika nővér Budapesten halt meg, ott is temették el, azonban 1939-ben exhumálták és az ekkor már elkészült tiszaújfalusi zárdatemplomban újratemették. E méltatás az újratemetésén hangzott el. Puskely: Hithirdető a „magyar Afrikában.”, 67.

Balogh Atilla: Harc a lángok ellen – A Keresztes-Fischer Ferenc vezette Belügyminisztérium tűzrendészeti politikája (1931–1935)

Bevezetés

A történelemtudomány eddig nem foglalkozott igazán részletesen a Keresztes-Fischer Ferenc vezette Belügyminisztérium tűzrendészeti politikájával. A hiány indokolttá tette e téma feldolgozását, a kutatási eredmények tanulmány formájában történő megjelentetését. További érvet jelentett, hogy napjainkban (2022) – ahogy az 1930-as évek első felében is – gazdasági válság sújtja hazánkat. Ily módon érdemes volt megvizsgálni, hogy a belügyi tárca akkoriban milyen válaszokat adott e szakterületen a válság kihívásaira.

Jelen tanulmányomban a korabeli – 1930-as évekbeli – belügyminisztériumi szaknyelvet alkalmazom. A szaknyelv egyébként számos eseteben egyezik a 2020-as évek elején alkalmazott tűzoltósági szaknyelvvel. Az 1930-as években leginkább a tűzrendészet kifejezést használta a szakma, a tűzvédelem kifejezést jóval kevesebbszer.

A szakterület irányítása

A belügyi tárca IX/a. Igazgatási rendészeti alosztálya irányítása alatt állt szakterület.[3] Az alábbiak mind a tűzrendészet szakterületéhez tartoztak: Magyar Országos Tűzoltótisztképző Tanfolyam ügyei; konkrét tűzrendészeti ügyek; tűzoltói díszérem adományozása; ásványolaj, acetiléngáz gyártása, tartása, raktározása.[4] A vizsgált időszakunkban e téren a legfőbb döntéseket Keresztes-Fischer belügyminiszter, illetve az illetékes osztályvezetők, osztályvezető-helyettesek, alosztályvezetők (Csatáry Béla, Tomcsányi Kálmán, Kontz Endre, Fiáth Miklós) hozták. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség pedig gyakran adott szakmai tanácsot a belügyi tárcának.

Források

A levéltári források sajnálatos módon hiányosan maradtak fenn a kutatók számára. Az iratanyag több mint 90%-a hiányzik. A levéltári források kapcsán leginkább a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának belügyminisztériumi iratait kell megemlíteni.

Igen fontos autentikus forrásnak minősülnek a szakterületen kiadott jogszabályok. Ezek a Belügyi Közlöny, a Tűzrendészeti Közlöny számaiban fellelhetőek. A korabeli rendeletek általában valamilyen probléma megoldását szolgálták, ily módon a szakterülettel kapcsolatos területen bőséges forrásul szolgálnak.

Megemlítendő, hogy a Tűzrendészeti Közlöny a szakterülettel kapcsolatos belügyminiszteri rendeleteken túl számos esetben tartalmaz szakcikkeket, amelyek technikai újításokkal, a magyar tűzrendészet állapotával, a jelentősebb tűzesetekkel stb. (is) foglalkoznak. A szerzők jelentős része a tűzoltóság szolgálatában állt. Ily módon írásaik célja az (is) volt, hogy felhívják a figyelmet a szakterületükkel kapcsolatos pénzhiányra, s magasabb anyagi forrásokat szerezzenek a hatóságoktól. A terjedelemi korlátok miatt csupán a korabeli cikkek egy részét emelhetem ki. Balogh Dezső tűzoltóparancsnok; Labiner Gyula tűzoltóparancsnok, Lukács Zoltán tűzrendészeti felügyelő, a csendőrségtől Toldi Árpád parancsnok (szárny) cikkei[5] helyesen állapították meg az 1930-as évek elejéről, hogy a magyarországi tűzrendészet a közigazgatás „mostoha gyermeke”, pénzhiánnyal sújtott, bizonyos szempontból elmaradott terület. Rehák Tamás tűzoltóparancsnok cikkében[6] helytállóan világított rá arra, hogy az 1930-as évek elején a vízszerzés elhanyagoltságának kérdése az egyik „legfájóbb pontja” volt a magyar vidék tűzrendészetének.

A szaksajtón túl az egyéb sajtótermékek kapcsán elmondható, hogy a jelentős tűzvészekről beszámoltak, néhol szenzációhajhász módon. Az országgyűlési felszólalások kapcsán elmondható, hogy igen ritkán került szóba a tűzrendészet és a tűzoltóság témája.[7] A közvéleményt, a képviselőket nem igazán foglalkoztatta e terület. Az utóbbi azzal magyarázható, hogy számos olyan probléma volt a nagy gazdasági világválság éveiben, amelyek tulajdonképpen „elterelték” a közvélemény, a sajtó figyelmét e szakterületről.

A „lángok elleni harc” köréből be kell számolnom Erdély Ernő tűzoltó-főparancsnok – a korszak egyik legjelentősebb tűzoltósági szakértője – művéről,[8] amelyben a tűzoltóságok szervezését, felszereléseit, szolgálatát, ügykezelését helytálló módon mutatja be.

A szakirodalom rövid ismertetése

A IX/a. Igazgatási rendészet alosztályhoz tartozó tűzrendészet történetében – történészi értelemben – sok a „fehér folt”. Az említésre méltó szakirodalomra az a jellemző, hogy a tűzrendészet[9] történetének egészét próbálják összefoglalni, vagy pedig egyes települések tűzoltóságának a történetét kívánták feldolgozni.[10] Az előbbi csoportból Szilágyi Jánostól A tűzrendészet fejlődése az őskortól a modern időkig[11] c. művet, illetve a Tarján Rezső és Minárovics János által írt Az önkéntes tűzoltóság történetéből[12] c. munkát kell megemlíteni. E munkák csupán érintőlegesen foglalkoznak az 1930-as évek elejével.

A rendszerváltás utáni időszakról elmondható, hogy számos olyan írás született, amely egy-egy település tűzoltóságának történetét dolgozta fel.[13] Az utóbbiak azonban nem foglalkoznak részletesen az 1930-as évek első felével. Heizler Zoltán a Magyar Tűzoltó Szövetség százötven éve (1870–2020) c. művében arra tett kísérletet, hogy összefoglalja a szövetség életét a kezdetektől a jelenig. Az 1930-as évek első felével csupán érintőlegesen foglalkozik. A mű általánosságban véve elfogultságtól mentes. Az egyéb, rendszerváltás után született tanulmányok sem vizsgálják alaposan az 1930-as évek első felét.

Előzmények

Az I. világháború okozta problémák jelentősen nehezítették a magyar tűzrendészet fejlődését. Legfőképpen a pénzügyi források csekélysége rótt igen nagy terhet e szakterület vállára. A Horthy-korszakban nem államosították a tűzoltóságokat, az önkormányzatok (városok, községek) hatáskörébe tartoztak a helyi tűzoltóságok. Az állam legfőképpen a Belügyminisztériumon keresztül tudott hatni a tűzrendészetre.

Az 1920-as évek első feléről általánosságban elmondható, hogy a községek és városok viszonylag kevés pénzügyi forrást szántak a helyi tűzoltóságok fejlesztésére. A községek egy részében egyébként nem is létezett tűzoltóság. A Bethlen-kormány pedig nem kezelte elsődleges problémaként a kérdést, hiszen tudták, hogy a városok, de főleg a községek pénzügyi helyzete számos esetben nem engedheti meg magának azt, hogy több pénzt juttasson a tűzrendészet számára.

Az 1920-as évek második felében említendő változás történt. A Bethlen-kormány megteremtette az állam pénzügyi stabilitását, a szegényebb települések egy részének monetáris helyzete is kielégítőbbé vált, ami lehetővé tette, hogy az addig elhanyagolt tűzrendészet is nagyobb támogatásokat kapjon. A másik tényező az a számos tűzeset, amely súlyos anyagi károkat okozott a Bethlen-kormány idején. A Belügyminisztérium az addig „polcra tett” problémát megpróbálta orvosolni. Eredményként „megszületett” azon jogszabály,[14] amely nyomán jelentős fejlesztésekre került sor. Említésre méltó még, hogy 1927-ben „született” azon törvény, amely lehetővé tette, hogy a városok és községek tűzrendészeti kiadásaik fedezésére tűzvédelmi járulékok kivetésére és beszedésére jogosultak legyenek.[15] Jellemző volt azonban, hogy a törvényhatóságok számos esetben nem hagyták jóvá a fenti járulék kivetését.[16] Az utóbbi azzal magyarázható, hogy a törvényhatóságok általában nem kezelték elsődleges fontosságú szakterületként a tűzrendészetet. A tűzoltóságok egy részének fenntartása és fejlesztése emiatt (is) sanyarú helyzetbe került.

Az említett fejlesztési kísérletek lángja hamar kialudni kezdett, miután a nagy gazdasági világválság hatásai hazánkat is elérték. A tűzoltószerek szállítása jelentős mértékben csökkent. A tűzrendészetre szánt és csökkentett pénzügyi források nem voltak elegendőek arra, hogy jelentős fejlesztéseket vigyenek véghez. A tűzoltótisztek hivatalos képzése is akadozott, hiszen 1931 nyaráig mindössze – az évben – 53 tűzoltótiszt végzett sikeresen a tűzoltótiszt-tanfolyamon.[17] Az ország tűzrendészetének hatékonyabb működéséhez a fenti szám többszörösére lett volna szükség.

Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterként tehát a fenti problémákat örökölte meg Scitovszky Béla belügyminisztertől. Keresztes-Fischer tudta, hogy az állam és az önkormányzatok pénzügyi nehézségei lehetetlenné teszik, hogy e szakterület minden problémája megoldást nyerjen.

A szakterület pénzügyi keretei

Az 1930-as évek első felében évente 10 millió P alatti összegeket fordítottak e területre. A vizsgált időszakunk közepén – 1933-ban – még a 6 millió P-t sem érték el a tűzrendészetre fordított kiadások.[18] Feltételezhető, hogy amennyiben államosították volna a tűzoltóságokat, abban az esetben sem költhettek volna sokkal magasabb mértékű összegeket – a nagy gazdasági világválság idején – a fenti célra. A tűzoltóságok több mint fele egyébként önkéntes alapon működött ekkoriban,[19] tehát a magyar társadalom egy része sok áldozatott hozott azért, hogy valamilyen szinten biztosítsák településük, embertársaik védelmét.

Az állami költségvetésen belül a Belügyminisztériumhoz tartozó költségvetés Közbiztonsági és közrendészeti szolgálat cím alatt lévő vegyes közrendészeti kiadásokon belül szerepeltek a tűzrendészettel kapcsolatos kiadások. Idetartoztak: a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség kiadásai, a Budapesti Önkéntes Tűzoltó Testület és az 1928. évi 254.300/B. M. számú rendelettel szervezett Magyar Országos Tűzoltó Tisztképző Tanfolyam részére adott államsegélyek, a tűzrendészet fejlesztésével kapcsolatos költségek, illetve a 25 évi érdemes tűzoltói tevékenység jutalmazására alapított díszérem költségei. A költségvetések azonban nem mutatták meg, hogy pontosan mekkora részt kapott az említett vegyes közrendészeti kiadásokból a tűzrendészet területe. Annyi viszont bizonyos, hogy a vegyes közrendészeti kiadások rovatra fordított pénzösszegeket az 1931/32. költségvetési évről közel 35%-kal csökkentették az 1934/35. költségvetési évre.[20] Az egyéb közrendészeti kiadásokra fordított pénzösszeg pedig 20%-kal csökkent az 1931/32. költségvetési évről (26.000 P) az 1931/34. költségvetési évre 20.800 P). Sajnálatos módon az állami zárszámadásokból sem lehet megtudni, hogy a belügyi tárca pontosan mekkora pénzösszegeket költött a tűzrendészethez tartozó kiadásokra, hiszen a vegyes közrendészeti kiadásokon belüli kiadásokat már nem mutatták be. Le kell szögezni, hogy a tűzrendészettel kapcsolatos kiadások jelentős részét nem a belügyi tárca adta, hanem a községek, városok költségvetése terhelődött a fentiekkel. A helyi tűzoltóságok helyzete tulajdonképpen attól függött, hogy milyen volt az adott település pénzügyi helyzete, illetve attól, hogy volt-e rá politikai akarat, hogy erre nagyobb pénzt fordítsanak.

A belügyi tárca és a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség

Az 1930-as évek első felében is a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség volt az a szakmai szerveződés, amely a „tűzoltótársadalom” mellett teljes mellszélességgel kiállt, s hűségesen képviselte az érdekeiket. Keresztes-Fischer minisztersége kezdeti szakaszában 1931. október 1-jén találkozott először a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségével.[21] Az esemény mindkét oldal számára fontos volt, hiszen kölcsönös érdeknek minősült a jó kapcsolat.

1931 őszén a Tűzoltó-Szövetség alighanem legfontosabb célkitűzése az volt, hogy megvédjék az állami illetménycsökkentésektől a tűzoltókat. A belügyminiszterhez küldött felterjesztést Keresztes-Fischer a pénzügyminiszterrel való egyeztetés után elutasította.[22] E kiváltságban 1931-ben csak a fegyveres testületek altiszti és legénységi állományú tagjai részesültek. Ezen ügy kapcsán is érzékelhető, hogy a fegyveres testületek előnyt élveztek a tűzoltóságokkal szemben. A kormány – beleértve a belügyminisztert – a szűken értelmezett államrend fenntartását tartotta az elsődleges feladatnak. A tűzrendészet azonban olyan terület volt, amely elsődlegesen nem az államellenes mozgalmakkal, illetve a bűnözőkkel foglalkozott. Ezzel magyarázható, hogy a belügyminiszter – szem előtt tartva az államcsőd elkerülését – sem állt ki teljes mellszélességgel a tűzvédelem ügyéért. A Tűzoltó-Szövetség természetesen nem adta fel a tűzoltók illetményeiért folyó küzdelmet, azonban a lobbierejük ideiglenes gyengesége, illetve a gazdasági válság tulajdonképpen lehetetlenné tette a célok elérését.

A Belügyminisztérium egyébként évente átlagosan néhány száz esetben fordult szakmai véleményezés, tanácskérés céljából a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetséghez. Az utóbbi pedig átlagosan havonta tett előterjesztést, javaslatot a belügyi tárcához. Az utóbbi számos esetben megfogadta a szövetség tanácsait. Legfőképpen azokat, amelyek nem jártak nagyobb pénzügyi teherrel.[23]

Az országos szövetség egyik nagy eredménye az időszakban azon adókedvezmény kiharcolása volt, amely azt a célt szolgálta, hogy valamilyen szinten megkönnyítsék a nehéz helyzetben lévő tűzoltóságok életét. Ugyan az adóügyek kapcsán a Pénzügyminisztérium volt illetékes, a Belügyminisztériumnak is szerepe volt abban, hogy a támogatás „megszülessen”. Egy 1934-ben kiadott jogszabály értelmében a községi tűzoltójárművek közúti járműadójuknak csupán 10%-át kellett befizetniük.[24] Az utóbbi jelentős pozitívum. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség egyébként az egész Horthy-korszak alatt szinte mindent megtett, hogy támogatásokat, könnyítéseket eszközöljön ki az államtól a tűzoltóságok számára. Az efféle jelenség a vizsgált időszakunkra különösen jellemző volt., hiszen a gazdasági válság okozta problémák arra sarkallták a szövetséget, hogy még erőteljesebben „kopogtassanak” az állam ajtaján.

1933-ban már jelentőségteljes munkálatok folytak az új tűzrendészeti kormányrendelet-tervezet kapcsán.[25] A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség tisztán szakmai alapon kívánta megalkotni az igen fontos jogszabályt. Az említett szakmai közeg értékes tanácsokkal látta el a belügyi tárcát. A lángok elleni harc kulcskérdése volt az, hogy milyen kormányrendelet születik. Az alapos és hosszadalmas tervezgetés előnye volt, hogy minden apró részlet kidolgozása szigorúan szakmai alapon történt. A hátrányt pedig az jelentette, hogy Keresztes-Fischer minisztersége idején nem sikerült kiadni az igen fontos kormányrendeletet. Az 1936: X. tc.[26] tulajdonképpen ezekből a tervezgetésekből (is) alakult ki. A Keresztes-Fischer vezette tárca érdeme tehát az, hogy majdnem kiváló tervezetet hagyott rá Kozma Miklós (következő) belügyminiszterre. A Belügyminisztérium tűzrendészeti politikájának egyik hibája, hogy egyes esetekben lassú volt. A bürokratikus rendszerben viszonylag sok ideig tartott, amíg egyes ügyek keresztül futottak a rendszeren. Jó példa erre, hogy a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség 1933-ban több rendelettervezetet kidolgozott, majd felterjesztett a belügyi tárcához.[27] A rendelettervezetek azonban még 1935 elején sem kerültek elfogadásra, pedig nagy szükség lett volna rájuk.

A tűzoltóképzés

A tűzoltók képzése a magyar tűzrendészet egyik fő „építőköve” volt. A tűzoltóképzés részletes – bár nem minden részletre kiterjedő – szabályozása az 1920-as évek végén történt meg. A jogszabály a Magyar Országos Tűzoltótiszt-képző Tanfolyam és a kerületi tűzoltótanfolyamok felállításáról, szervezetéről szólt, de a szabályzatukat is tartalmazta.[28] Pozitívum, hogy Keresztes-Fischer minisztersége idején elindult az első továbbképző tiszti tanfolyam,[29] amely a korszerű, szakmai tudás elmélyítését célozta meg. A tiszti állomány szaktudása ily módon emelkedést ért el.

A vizsgált időszakunkban előfordult, hogy egyesek rosszul értelmeztek egy-egy tűzrendészettel kapcsolatos jogszabályt. Ilyen ügyekben a belügyminiszter tisztázta a helyzetet. Ilyen eset volt annak tisztázása, hogy hivatásos tűzoltóság főparancsnokául kizárólag olyan személy alkalmazható, aki a Magyar Országos Tűzoltótisztképző Tanfolyam tűzoltótiszti képesítéssel rendelkezik.[30] A szakmailag fontos döntés kiküszöbölte, hogy alkalmatlan személy kerüljön vezetői pozícióba.

A vizsgált időszakunkban számos eset tanúskodik arról a jelenségről, hogy egyes személyek – szakképzettség nélkül – tiszti, altiszti pozíciót töltöttek be. A Belügyminisztérium jogszabályt adott ki ezen ügyben. Ennek értelmében a már alkalmazásban lévő hivatásos tűzoltótisztek és altisztek a hiányzó képzettség utólagos megszerzésére rendszerint nem voltak kötelezhetők.[31] A Belügyminisztérium attól tartott, hogy a pályaelhagyók száma emelkedett volna, ha utólag kötelezik a fenti személyeket a tanfolyam elvégzésére. Az említett személyek elbocsátásával sok esetben csak nehézséget okoztak volna, ugyanis nem mindig volt olyan személy, akivel pótolható lett volna az előző.

Az 1930-as évek első felében a tűzrendészet érdeke megkövetelte, hogy több állampolgár rendelkezzen szakszerű tűzrendészeti ismeretekkel, illetve azt, hogy több tűzoltó szakképzettségű személlyel gazdagodjon az ország. A fentiek miatt a Belügyminisztérium nyomása következtében néhol 1932-ben – vidéken – megkezdődött a leventék egy részének tűzrendészeti kiképzése.[32] Az üdvözlendő intézkedés népszerűsítette a tűzoltói pályát, valamint olyan gyakorlati tűzoltással kapcsolatos tudást adott át a fiatalság egy részének, amely minden bizonnyal – legalább részben – megtérült. Azt is meg kell említeni azonban, hogy a fenti tudás idővel „elkophatott” idővel a fiatalok fejében, hiszen előfordulhatott, hogy valaki évekig nem alkalmazta a gyakorlatban.

Hasonló célt szolgált az is, hogy a Belügyminisztérium elrendelte a községi közigazgatási tanfolyamokon a tűzrendészet és tűzoltás elméleti és gyakorlati részének megfelelő óraszámban való taníttatását.[33] Ily módon megnyílt a lehetőség, hogy a közigazgatás alsó szintjein lévő személyek használható tűzrendészeti tudást szerezzenek. Említést érdemel, hogy a belügyi tárca rendszeresen ajánlotta a Tűzrendészeti Közlönyt az önkormányzatok számára. Az utóbbi lehetőséget biztosított az önkormányzatok számára, hogy a tűzrendészet legjelentősebb hazai lapja által értékes szakmai információkhoz jussanak.

1932-ig évente – nagyságrendileg – hasonló számú személy végezte el sikeresen valamelyik tűzoltótanfolyamot. 1933-tól jelentősen növekedett a szakképzettséget szerzők száma. Érdekesség, hogy 1933-ban rekordszámú (869 fő) állampolgár végzett sikeresen.[34] A javulásban nagy szerepe volt a Belügyminisztériumnak. A fenti siker a nehéz körülmények, a gazdasági válság ellenére is jelentős előrehaladásnak minősül, azonban a tűzrendészet érdeke megkövetelte volna azt, hogy a fenti számok még magasabbak legyenek. Az ország pénzügyi nehézségeivel magyarázható, hogy a Belügyminisztérium nagyobb eredményt nem tudott elérni a képzés területén.

Felszerelés, egyenruházat

Említendő változások történtek a felszerelés, egyenruházat terén is. A tűzoltó technika terén az 1920-as, 1930-as évek jelentős fejlődést hoztak. A világ több pontján is megjelentek a kis súlyú, nagy munkaképességű benzinmotor-hajtású turbófecskendők; a szárazporoltók; a fojtógázas oltókészülékek; a kézioltókészülékek; a mérgesgázok elleni védőeszközök stb.[35] A technológiai fejlődés tehát elhozta annak lehetőségét, hogy a tűzrendészet nagy lépést tegyen előre. A problémát az jelentette, hogy a nagy gazdasági világválság okozta pénzügyi helyzet általában nem engedte meg, hogy a felszerelések területen jelentős fejlődés menjen végbe. Ki kell emelnünk a községeket, ahol gyakran lehetett hallani a vezetőktől, hogy: „Itt sosem volt tűz”. A községek vezetése azon okból kifolyólag, hogy a tűzvész valóban nem volt naponta előforduló jelenség, gyakran nem is fordított túlságosan nagy figyelmet e területre. Ahol pedig a helyi vezetőség egyet is értett a tűzrendészet fejlesztésével, hajlandók lettek volna magasabb pénzügyi forrást biztosítani a fent ügyért, ott pedig általában a pénz hiányzott hozzá. A belügyi tárca egyébként 1931 októberében elrendelte, hogy a községek nagyobb összegű tűzoltófelszerelések beszerzésére ne fordítsanak pénzt.[36]

A tűzoltószerek beszerzése hazánkban jelentős mértékben csökkent a gazdasági világválság idejében. Beszédes, hogy hazánkban 1925-ben még 8 nagy gyár és kereskedelmi vállalat foglalkozott tűzoltószerek gyártásával és eladásával; 1935-ben már csak 4 fenti típusú gyár működött Magyarországon. Megemlítendő az is, hogy a fentiek jelentős mértékben csökkentett munkáslétszámmal és munkaidővel dolgoztak.[37] Az említett terület újjáélesztése nem kizárólag a magyar tűzrendészet, hanem a gazdasági élet érdeke is volt. A vizsgált időszakunkban a Belügyminisztérium egyes intézkedéseivel megpróbálta a hazai tűzoltószer- és más iparterületek élénkítését elindítani. Megemlítendő például, hogy a Belügyminisztérium 1933-ban elérte, hogy kizárólag magyar gyártmányú, hordozható tűzifecskendőhöz használható benzinmotorokat vásároljanak a tűzoltóságok számára.[38] A hazai ipart támogató politika a tűzrendészet kapcsán megnyilvánult abban is, hogy hazai gyártású gummirozott tömlőket vásárolták meg a tűzoltóságok számára. A kismotorfecskendők kapcsán megemlítendő, hogy a hazai ipar műszaki használhatóság tekintetében a legjobb külföldi gyártmányokkal egyenértékű volt.[39] A felszerelés kapcsán megemlítendő továbbá a magyar találmányú és gyártmányú szárazoltógép, amely egy univerzális oltóegység volt. A gáz-, por- és hőoltás módszereit testesítette meg. Budapest a 2. gépet is beszerezte 1931–1932-ben.[40] A német tűzoltó szaksajtó elismeréssel nyilatkozott a magyar találmányról.[41]

A Belügyminisztérium, illetve a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség a külföldi – leginkább német, osztrák – tűzrendészet fejlődését is figyelemmel kísérte. Az újítások egy részét átvették. Megemlítendő például a nyomótömlőkkel kapcsolatos újítás átvétele.[42]

A vizsgált időszakunkban az országban az önkéntes tűzoltók egyenruházata, rangjelzései egységesen szabályozottak voltak, viszont a hivatásos tűzoltók rangjelzései eltérést mutathattak Budapesten és a községekben. Az utóbbi azzal magyarázható, hogy az önkéntesekkel kapcsolatban az állam volt illetékes, a hivatásosoknál pedig a helyi város, község vezetése. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség próbálta elérni az egységesítést, azonban a gazdasági válság következtében az utóbbi nem minősült elsődlegesen fontos feladatnak a tűzrendészet területén. A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség – a belügyi tárca támogatásával – 1932-ben elhatározta a hivatásos tűzoltóságok egyenruhájának egységesítését,[43] azonban az átállás – pénzügyi okok miatt is – hosszú évek alatt valósult meg. A probléma egyébként valóban nem nevezhető jelentősnek, hiszen az elsődleges feladat a tűzoltás volt, az egyenruhák különbőzősége olyan hiányosság volt, amely – különösen a gazdasági világválság sújtotta Magyarországon – „elnapolható” volt.

Egyéb fejlesztések, fejlesztési kísérletek

A megelőző tűzrendészeti intézkedések, vagy azok végrehajtásnak hiánya problémát jelentett az 1930-as évek első felében. [44] Ekkor – a vidéki területeken belül is – leginkább a kisebb települések, a községek tűzrendészeti állapota volt aggodalmat keltő. Mint említettem, számos helyen nem is létezett helyi tűzoltóság.[45] A települések – amennyiben volt helyi tűzoltóság – általában sanyarú pénzügyi helyzetük miatt általában csak minimális összegeket költöttek a fentiekre. A felsőbb fokú közigazgatási hatóságok több alkalommal is – rendeletek formájában – próbálták rávenni a községeket az említett hiányosságok orvoslására. Az utóbbinak azonban gyakran nem volt foganatja. A belügyi tárca pedig számos esetben tehetetlen volt, mert tudták, hogy a községek egy részének vezetésében ugyan megvan a politikai akarat a tűzrendészet fejlesztésére, de a megfelelő mennyiségű pénzügyi forrás viszont hiányzik. Az egyik legerőteljesebb hangnemű rendelet 1932 októberében jelent meg. A minisztérium sürgette az érintett községeket, hogy minél hamarabb szervezzék meg a helyi tűzoltóságokat.[46] Az utóbbi azonban nem hozott érdemi változást.

A 230.000/1925 B. M. sz. rendeletet, illetve az egyéb tűzrendészeti jogszabályok egy részét az ország nagy részében még 1935-ben sem hajtották végre. Ráadásul számos törvényhatóságban nem alakult meg a törvényhatósági tűzoltószövetség. A válság következtében a miniszter által elrendelt állásokból számos pozíciót nem töltöttek be. Ahol nem volt tűzrendészeti felügyelői állás, sok esetben ott voltak a legpusztítóbb tűzvészek. A súlyos tűzrendészeti mulasztások tehát jellemzőek voltak a községek egy részénél.

A fent vázolt helyzetnek – a munkaerő szempontjából – nem tett jót, hogy az 1930-as évek első felében előfordult, hogy egyes tűzoltók a kötelezettségeiket nem kívánták teljesíteni. E területet úgy kívánta szabályozni a belügyi tárca, hogy abból némi pénzügyi előny is érje a tűzrendészetet. A belügyi tárca a pénzügyminiszter egyetértésével engedélyezte, hogy az olyan községekben, ahol hivatásos tűzoltóság volt, a tűzoltói szolgálatra kötelezettek egy része a kötelezettség teljesítése alól magát váltságdíj kifizetése ellenében megválthassa.[47] Az így befolyt összegek a község tűzrendészeti kiadások fedezésére szolgált.

A tűzoltóság tekintélyét, érdekérvényesítő-képességét a vizsgált időszakunkban nem igazán sikerült építeni. Amennyiben a helyi önkormányzatokban a helyi tűzoltóságok parancsnokai mind képviseltethették volna magukat – ahogy ezt egyes, korabeli tűzoltótisztek szorgalmazták is[48] –, a vidéki, községi tűzrendészet valószínűleg kissé jobb állapotban lett volna.

Le kell szögezni azt is, hogy nem minden probléma megoldása volt lehetetlen. Az 1930-as évek elején például még gyakori jelenség volt a közutakon, hogy a járművek vezetői a tűzoltók elől nem mindig tértek ki az úttest baloldalára. Ily módon akadályozták a tűzoltók munkáját. A fővárosban a rendőrfőkapitány – a belügyi tárca egyetértésével – tett intézkedéseket arra vonatkozólag, hogy az említett jelenség megszűnjön.[49] A 250.000/1929. B. M. rendelet 6.§-ába ütköző kihágás miatt lehetett feljelentést tenni a fenti ügyben.[50] Az a jelenség, hogy a járművek vezetői nem mindig tértek ki a tűzoltóautók elől, nem az erkölcs számlájára írható. Egyszerűen sokan nem ismerték a gyakorlatot.

A 230.000/1925. B. M. sz. körrendelet szerint az önkormányzati közigazgatási testületeknek a tűzrendészeti szabályrendeletüket korszerűsíteniük kellett. Nagyobb részük végrehajtotta az utóbbit, azonban 1932-re ismét módosításra szorultak a szabályrendeletek, hiszen az újabb tűzvédelmi szempontokhoz alkalmazkodni kellett. Előrelépés, hogy a Belügyminisztérium egy mintaszabály-rendeletet adott ki segítségnyújtás képpen. Ily módon az önkormányzatok egyszerűbben korszerűsíthették a fentieket.

A Belügyminisztérium a tűzrendészeti problémák egy részét úgy kívánta orvosolni a községek területén, hogy az ínségmunkák keretében a tűzrendészet fejlesztését is segítsék. Kifejezetten a vízkészletek kialakításáról, gyűjtéséről volt szó.[51] Az ínségmunkák a társdalom „alján” álló állampolgárok egy részének munkát tudott adni. Mint korábban említettem, a vízszerzés hiánya volt a vidéki, községi tűzrendészet egyik „legégetőbb” problémája. 1932-1933 fordulóján kezdett megindulni a fenti terv végrehajtása.

A tűzrendészet megelőzéssel kapcsolatos intézkedései kapcsán be kell számolnunk arról, hogy 1933-ig a gyakorlat szerint a tűzoltótiszteknek csak a tűzesetek színhelyén volt közvetlen intézkedési joguk. Ezen évben egy elvi jelentőségű kúriai ítélet kimondta, hogy a tűzoltótiszt intézkedési joga akkor is fennáll, ha a tűzbiztonságra veszélyessé válható szabálytalanság haladéktalan megszüntetéséről van szó.[52] A szakmai szempontból kiváló döntés a megelőző tűzrendészet fejlődését jelentette.

A tűzrendészeti hatáskörökkel összefüggő problémák terén említésre méltó, hogy a belügyi tárca egy elvi jelentőségű határozatában tisztázta a régóta vajúdó kérdést, hogy az államvasutak területén a tűzoltóság-e az illetékes tűzrendészeti ügyekben. A döntés szerint a válasz: igen.[53] A hatásköri témában további probléma volt, hogy előfordult, hogy a hatályos jogi szabályozás helytelelen értelmezéséből probléma adódott:

Ismételten előfordult (az 1930-as évek elején – B. A.), hogy a m. kir. rendőrség működési területén lévő mozgófényképüzemek tűzrendészeti vizsgálata tekintetében úgy a rendőrség mint a tűzrendészeti hatóság intézkedett s az ily módon párhuzamosan kiadott tűzrendészeti határozatok sokszor egymással ellentétes rendelkezéseket tartalmaztak.

A belügyi tárca végül jogi felvilágosítást adott a témában, hogy a jövőben ne történjenek hatásköri összeütközések.[54]

A tűzeseteket 1933 nyarától csak a másodfokú tűzrendészeti hatósághoz kellett bejelenteni, így a Belügyminisztérium túlterheltsége csökkent.[55] Ezen intézkedés beilleszthető Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek a közigazgatással kapcsolatos politikájába. Ennek egyik lényege az volt, hogy a kisebb jelentőségű ügyeket az alsóbb fokú közigazgatási hatóságokhoz próbálta áttenni, ily módon a tárcának több lehetősége nyílt a valódi irányításra.

Érdekesség, hogy a tűzoltóságok egy részét olyan feladatokra is felkészítették, amelyek egyébként nem kizárólag a tűzrendészethez tartoztak. A Vasvármegyei Tűzoltószövetség a tűzoltókiképzést kibővítette lövészkiképzéssel, illetve gáz- és légvédelemmel is.[56] A lövészkiképzés államhatalmi szempontból előnyt jelentett, ugyanis háborús helyzet, vagy hasonló vészhelyzet esetén a tűzoltók egy része ideiglenesen – jobb híján – akár más feladatokra is alkalmassá válhatott.

A tűzoltók motiválására, elismerésére kiváló eszköz volt a kitüntetés. A belügyi tárca 1932-ben a tűzoltás és mentés terén 25 éven át kifejtett érdemes tevékenység jutalmazása iránt benyújtott kérések felterjesztése tekintetében egységesítette a gyakorlatot,[57] hiszen azelőtt tulajdonképpen káosz uralkodott ebben a témában. E racionalizáló intézkedés beilleszthető Keresztes-Fischer Ferenc közigazgatási politikájába, amely egyik lényege az észszerűtlen eljárások, gyakorlatok kiiktatása volt.

Voltak olyan területek, amelyek valamilyen szempontból kapcsolódtak a tűzrendészethez. Jó példa erre a kéményseprés. Az ilyen területeknél előfordult az 1930-as évek első felében, hogy a jogi szabályozás – tűzrendészeti szempontból – kissé hiányos volt. A fentiek mellett az is fontos megállapítás, hogy a kéményseprés ekkoriban mégis kissé szakszerűbbé vált,[58] mint az 1920-as években.

Az egyéb fejlesztések, fejlesztési kísérletek terén az is megemlítendő, hogy a kereskedelemügyi miniszter a belügyminiszter egyetértésével az acetiléngáz előállításáról és felhasználásáról szóló szabályrendeletet módosította. Az acetiléngáz készülékek legmagasabb túlnyomása kapcsán 0,15-ről 1,5-re emelték azt a légkörnyomási értéket, amelyet már tilos volt meghaladni.[59]

A biztosítótársaságok és a tűzrendészet

A Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség megpróbálta elérni, hogy a biztosítótársaságok járuljanak hozzá pénzügyileg a tűzrendészet támogatásához.[60] A tűzkárbiztosító-társaságok és a tűzoltóságok közötti ellentét kapcsán a Belügyminisztériumnak az lett volna az egyik feladata, hogy kompromisszumra „kényszerítse” a feleket. A vizsgált időszakunkban az utóbbi nem valósult meg. A belügyi tárca nem kívánt ellenségeket szerezni, ugyanakkor a tűzrendészet – biztosítótársaságok általi – pénzügyi támogatásához hozzájárult volna.

A biztosítóintézetek és a tűzrendészet viszonya – más okok miatt sem volt – minden szempontból felhőtlen. Megemlítendő, hogy 1934-ben egyes biztosítóintézetek tűzoltók egy részét használták fel arra, hogy ily módon egyszerűbben kössenek biztosításokat. Az adott tűzoltó – csekély díjazás fejében – egyenruhában járt az ügynökkel. Az utóbbi tulajdonképpen a hatósági támogatás látszatát keltette. A belügyi tárca elérte, hogy ilyen jelenség a jövőben ne forduljon elő.[61] Az intézkedés hátránya az volt, hogy ily módon az említett tűzoltók egy részét megfosztották a jövedelem kiegészítésétől. A gazdasági válság idején ez nehézséget jelentett egyes személyeknek.

A biztosítótárasságok kapcsán megemlítendő az is, hogy a nagy gazdasági világválság idején a szándékos tűzokozás esetei szaporodtak. a tulajdonosok egy része így kívánt pénzt szerezni a biztosítótól.[62] A Belügyminisztérium ezen ügyben – a megelőzést tekintve – nem találhatott megoldást.

Összefoglalás

Keresztes-Fischer minisztersége idején a bejelentett tűzesetek száma évről-évre emelkedett. 1931-ben 5839-et,[63] 1935-ben már 8558 tűzesetet jelentettek be.[64] A rendelkezésre álló adatok[65] szerint hozzávetőlegesen minden 2. tűzvésznél a tűzoltók – sok eseteben hősiesen – részt vettek a lángok elleni harcban. A fennmaradt adatok szerint a tűzvészeknél 90% feletti arányban történt tűzoltási kísérlet.[66]

A fenti oldalakon kikristályosodik, hogy a vizsgált időszakunkban a magyar tűzrendészet legfőképpen olyan területeken fejlődött, amelyekhez nem volt szükséges igazán nagy mennyiségű pénzügyi forrás. A tűzoltóképzés érte el az egyik legnagyobb eredményt. A tűzoltóságok és egyéb hatóságok, közegek közötti hatásköri problémák megoldása kapcsán is jelentős előrelépés történt.

A tűzrendészeti igazgatás is több szempontból fejlődést mutatott, ám a tűzrendészeti jogszabályalkotás több esetben lassacskán lépegetett előre. A vizsgált években problémát jelentett, hogy nem volt igazán egységes a szabályozás. A legalább 150 jogszabály különböző helyeken volt fellelhető. A tűzrendészeti jogforrások szétszórtan „hevertek”. Nem volt egy olyan egységes jogszabálygyűjtemény, amely megkönnyítette volna a magyar tűzrendészeti jog átlátását. Az utóbbi kissé átláthatatlanná tette a rendszert. Érdemes lett volna olyan jogszabálygyűjteményt kiadni, amely maradéktalanul tartalmazza jogszabályokat. A tűzrendészeti kormányrendelet-tervezettel kapcsolatos munkálatok egyébként igazolják, hogy a belügyi tárca felismerte a probléma jelentőségét. A belügyi tárca tűzrendészeti politikájának fontos eleme volt, hogy megalkossák az egységes, részletes szabályozást, amely a fő jogforrássá válhatott volna. A tervezet azonban lassan készült. Az utóbbi több okkal magyarázható. Keresztes-Fischer elvárta, hogy minden részlet tökéletes, alaposan átgondolt, sok szakértő által véleményezett legyen. Ezen módszer pozitívuma volt, hogy szakmai szempontból magas színvonalú volt maga a tervezet. A hátrányt pedig az jelentette, hogy emiatt folyamatosan halasztották a tervezet elfogadását. További magyarázat, hogy a belügyi tárca túlterhelt volt ekkoriban. A nagy számú – viszonylag jelentéktelen – ügy elintézése megfosztotta a tárcát kapacitásának egy részétől. Ily módon a valódi irányítással, a reformtervekkel kevesebbet tudtak foglalkozzanak.

A tűzrendészeti jogszabályok egyik hiányossága volt, hogy a lakosság széles rétegeinek nem adtak módot arra, hogy a tűzvész elleni védekezésben olyan mértékű képzésben részesüljenek, ami elengedhetetlen feltétele lett volna a tűzvész elleni hatékony harcnak. Az viszont a belügyi tárca mentségére szól, hogy a nagy gazdasági világválság miatt fennálló nehézségek mellett nem volt arra lehetőség, hogy a lakosság egésze képzésben részesüljön.

A felszerelések, illetve a helyi tűzoltóságok nem megfelelő mennyisége jelentett olyan problémát, amelyet a belügyi tárca – pénzügyi forrás hiányában – nem tudott megoldani. Megemlítendő, hogy az országos tűzrendészeti felügyelő állás megléte működőképesebbé tette volna a tűzrendészet működését. Az állás felállítására nem került sok az 1930-as évek első felében.

A források tükrében elmondható, hogy a szakterület problémáinak egy részét megoldotta a belügyi tárca. A nem megoldott problémák leginkább a pénzhiány, az időhiány, a belügyi tárca munkakapacitásnak túlterheltsége miatt voltak jelen. Véleményem szerint a belügyi tárca tűzrendészeti politikájáról elmondható, hogy igazán jelentős hibát nem követtek el, leginkább a rossz körülmények miatt nem lehetett megoldani a problémák egy részét.

Keresztes-Fischer Ferenc után Kozma Miklós került a belügyminiszteri bársonyszékbe, akinek nagy érdeme, hogy minisztersége idején – 1936-ban – „megszületett” a szakterület első törvénye, amely a Horthy-korszak alighanem legjelentősebb lépése volt a „lángok elleni harc” terén jogi szempontból. A törvény megalkotása kapcsán Gömbös Gyula miniszterelnöknek is nagy szerepe volt, ugyanis szorgalmazta, hogy végre törvényben szabályozzák e szakterületet.

Bibliográfia

Levéltári források

MNL OL – BM – K 150

Korabeli szakkönyv

Erdély Ernő: Tűzrendészet, 1. köt., A tűzoltóságok szervezése, felszerelése, szolgálata, ügykezelése, Budapest, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség, 1930.

Korabeli szakcikkek

A hivatásos tűzoltók új egyenruhája, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/10, 158–159.

Balogh Dezső: A hazai tűzoltóságok fenntartásának nehézségei, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/9, 129–130.

Benda László: Új célok felé új utakon, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 129–131.

Démusz Endre: A nyomótömlőkről s azok kezeléséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 134–136.

Erdély Ernő: Magyarország tűzrendészetének kiadása 1933. évben, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/10, 148–150.

Feuerschutz, 1930/7.

Flórián József: Akadálytalan közlekedést biztosít a rendőrség a tűzoltóknak, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/3, 43.

Labiner Gyula: A hazai tűzoltóságok fenntartásának és fejlesztésének némely módjai. Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 157–158.

Lukács Zoltán: Tíz esztendő mérlege, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/2, 17–18.

Lukács Zoltán: Város, vidék, alapszabálymódosítás, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/2, 17–19.

Luncz Sebestyén: A fővárosi tűzoltóság új szerei, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/1, 3–6.

Rehák Tamás: A kismotorfecskendő-építés időközi fejlődése, maiállása, fejlődési iránya itthon és külföldön, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/12, 182–186.

Rehák Tamás: Az esővíz felhasználása tűzoltásra – Víztartó medencék (ciszternák) építése, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/4, 49–53.

Roncsik Ernő: Jugoszláv törvény a tűzoltóság szervezetéről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 146–147.

Toldy Árpád: A községi tűzrendészetről, Csendőrségi Lapok, XXII. évf., 1932/6, 168–170.

Az Országgyűlés Nyomtatványai

Az 1931. évi július jó 18-ára hirdetett Országgyűlés Nyomtatványai. Képviselőház. Napló I–XXIV. köt., Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat könyvnyomdája, 1931–1935.

Jegyzőkönyvek a Magyar Országos Tűzoltó-szövetség üléseiről

Jegyzőkönyv a Magyar Országos Tűzoltószövetség ülésérül, Budapesten, 1931. évi október hó 3-án elnökségi ülés, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 165.

Jegyzőkönyv a Magyar Országos Tűzoltószövetség ülésérül, Budapesten, 1931. évi december hó 5-én elnökségi ülés, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/12, 179.

Állami költségvetések

1931/32. évi állami költségvetés. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1931.

1932/33. évi állami költségvetés. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1932.

Állami költségvetés az 1933/34. évre. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1933.

Állami költségvetés az 1934/35. évre. Belügyminisztérium. Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda, 1934.

Jelentések, statisztikai évkönyvek

A M. Kir. Kormány 1932. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1933.

A M. Kir. Kormány 1933. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1934.

A M. Kir. Kormány 1935. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1936.

Jelentés a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének 1934. évi működéséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/7, 97–104.

Közlönyök, jogszabályokat tartalmazó kiadványok

Belügyi Közlöny, XVI. évf, 1931, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Fővárosi Nyomda R.-T.

Belügyi Közlöny, XVII. évf, 1932, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Fővárosi Nyomda R.-T.

Belügyi Közlöny, XVIII. évf, 1933, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Fővárosi Nyomda R.-T.

Magyarországi Rendeletek Tára, LIX. évf., 1925, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Pesti Könyvnyomda–Részvénytársaság, 1926.

Magyarországi Rendeletek Tára, LXII. évf., 1928, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Pesti Könyvnyomda–Részvénytársaság, 1929.

Magyarországi Rendeletek Tára, LXIII. évf., 1929, Magyar Királyi Belügyminisztérium, Pesti Könyvnyomda–Részvénytársaság, 1930.

Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Tűzrendészeti Közlöny, XXXII. évf., 1934, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség.

Cím-és névtár

Magyarország tiszti cím- és névtára, M. Kir. Központi Statisztikai Hivatal, XLII. évf., 1932, Budapest, Magyar Királyi Állami Nyomda.

Szakirodalom (1945 után)

Bene János – Reszler Gábor: A Nyíregyházi Tűzoltóság 100 éve, 1884-1984, Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár megyei Tűzoltóparancsnokság, 1984.

Bene János: 125 éves a kisvárdai tűzoltóság, Kisvárda, Kisvárdai Hivatásos Önkormányzati Tűzoltóparancsnokság, 1995.

Bilkó István: Komárom város tűzvédelmének története, Komárom, Komáromi Városszépítő Egyesület, 1993.

Csurgai Horváth József: A Székesfehérvári Önkéntes Tűzoltó Egylet története, Székesfehérvár tűzrendészete és tűzvédelme, Székesfehérvár, Székesfehérvár Megyei Jogú Város Hivatásos Önkormányzati Tűzoltósága, 1998.

Füleki Sándor: Túrkevei Önkéntes Tűzoltóság megalakulásának 100 éves története, Túrkeve, Túrkevei Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1991.

Hullámos László: A győri tűzoltóság és tűzoltás története, Győr, Győr Megyei Jogú Város Tűzoltósága, Palatia, 2000.

Kondicsné Kovács Éva: A szombathelyi tűzoltóság krónikája, Vasi szemle, 46. évf., 1992/4., 621-622.

Szabó Károly: Pécs tűz elleni védelmének története 1918-1948-ig, az állami tűzoltóság megalakulásáig, Tűzoltó Múzeum évkönyve, VII. évf., 116–138.

Szilágyi János: A tűzrendészet fejlődése az őskortól a modern időkig, Budapest, Belügyminisztérium, Országos Tűzrendészeti Parancsnokság, Zrínyi Ny., 1960. (1. kiadás.)

Takács Béla: Száz éves a Budaörsi Önkéntes Tűzoltó Egyesület: 1889-1989, Budaörs, Budaörs Vár. Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1989.

Tarján Rezső – Minárovics János: Az önkéntes tűzoltóság történetéből, Budapest, Belügyminisztérium, Tűzrendészet Országos Parancsnoksága, Zrínyi Nyomda, 1968.

Hivatkozások

  1. Balogh: A hazai tűzoltóságok fenntartásának nehézségei, 130.
  2. A korabeli tűzoltótársadalom jelentős személye, a budapesti hivatásos tűzoltóság főorvosa, a budapesti Önkéntes tűzoltóság alparancsnoka, a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének tagja.
  3. Az 1932-es új beosztás alapján.
  4. Magyarország tiszti cím- és névtára, 1932, 13.
  5. Balogh: A hazai tűzoltóságok fenntartásának nehézségei, 129–130.; Labiner Gyula: A hazai tűzoltóságok fenntartásának és fejlesztésének némely módjai. Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 157–158.; Lukács Zoltán: Tíz esztendő mérlege, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/2, 17–18.; Toldy Árpád: A községi tűzrendészetről, Csendőrségi Lapok, XXII. évf., 1932/6, 168–170.
  6. Rehák Tamás: Az esővíz felhasználása tűzoltásra – Víztartó medencék (ciszternák) építése, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/4, 49–53.
  7. Az 1931. évi július jó 18-ára hirdetett Országgyűlés Nyomtatványai. Képviselőház. Napló I–XXIV. köt., Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat könyvnyomdája, 1931-1935.
  8. Erdély Ernő: Tűzrendészet, 1. köt., A tűzoltóságok szervezése, felszerelése, szolgálata, ügykezelése, Budapest, Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség, 1930.
  9. Tűzoltással kapcsolatos ügyek.
  10. A teljesség igénye nélkül megemlítendő: Bene János – Reszler Gábor: A Nyíregyházi Tűzoltóság 100 éve, 1884-1984, Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár megyei Tűzoltóparancsnokság, 1984.; Takács Béla: Száz éves a Budaörsi Önkéntes Tűzoltó Egyesület: 1889-1989, Budaörs, Budaörs Vár. Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1989. stb.
  11. Szilágyi János: A tűzrendészet fejlődése az őskortól a modern időkig, Budapest, Belügyminisztérium, Országos Tűzrendészeti Parancsnokság, Zrínyi Ny., 1960. (1. kiadás.)
  12. Tarján Rezső – Minárovics János: Az önkéntes tűzoltóság történetéből, Budapest, Belügyminisztérium, Tűzrendészet Országos Parancsnoksága, Zrínyi Nyomda, 1968.
  13. A teljesség igénye nélkül megemlítendő: Bene János: 125 éves a kisvárdai tűzoltóság, Kisvárda, Kisvárdai Hivatásos Önkormányzati Tűzoltóparancsnokság, 1995.; Bilkó István: Komárom város tűzvédelmének története, Komárom, Komáromi Városszépítő Egyesület, 1993.; Csurgai Horváth József: A Székesfehérvári Önkéntes Tűzoltó Egylet története, Székesfehérvár tűzrendészete és tűzvédelme, Székesfehérvár, Székesfehérvár Megyei Jogú Város Hivatásos Önkormányzati Tűzoltósága, 1998.; Füleki Sándor: Túrkevei Önkéntes Tűzoltóság megalakulásának 100 éves története, Túrkeve, Túrkevei Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1991.; Hullámos László: A győri tűzoltóság és tűzoltás története, Győr, Győr Megyei Jogú Város Tűzoltósága, Palatia, 2000.; Kondicsné Kovács Éva: A szombathelyi tűzoltóság krónikája, Vasi szemle, 46. évf., 1992/4, 621–622.; Szabó Károly: Pécs tűz elleni védelmének története 1918-1948-ig, az állami tűzoltóság megalakulásáig, in Tűzoltó Múzeum évkönyve, 7. évf., 116–138. stb.
  14. 230.000./1925. (04. 04.) BM. kr., Magyarországi Rendeletek Tára, LIX. évf., 1925, 249–259.
  15. 1927: V. tc. 45. §.https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92700005.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D40, letöltés ideje: 2021. 07. 05.)
  16. Labiner Gyula: A hazai tűzoltóságok fenntartásának és fejlesztésének némely módjai, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11. 157–158.
  17. Balogh Dezső: A hazai tűzoltóságok fenntartásának nehézségei, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/9, 129–130.
  18. Erdély Ernő: Magyarország tűzrendészetének kiadása 1933. évben, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/10, 148.
  19. Lukács Zoltán: Város, vidék, alapszabálymódosítás, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/2, 17–19.
  20. Állami költségvetés, Belügyminisztérium, 1931/32, 34–35.; Állami költségvetés, Belügyminisztérium, 1932/33, 34–35.; Állami költségvetés, Belügyminisztérium, 1933/34, 74–75.; Állami költségvetés, Belügyminisztérium, 1934/35, 69.
  21. Jegyzőkönyv a Magyar Országos Tűzoltószövetség ülésérül. Budapesten, 1931. évi október hó 3-án elnökségi ülés, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 165.
  22. Jegyzőkönyv a Magyar Országos Tűzoltószövetség ülésérül, Budapesten, 1931. évi december hó 5-én elnökségi ülés, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/12, 179.
  23. A korabeli Tűzrendészeti Közlönyökből összeszámlálható.
  24. 104.000./1934. (06. 29.) PM. r. Tűzrendészeti Közlöny, XXXII. évf., 1934/8, 122.
  25. MNL OL – BM – K 150 – 3576. cs.
  26. (https://net.jogtar.hu/getpdf?docid=93600010.TV&targetdate=&printTitle=1936.+%C3%A9vi+X.+t%C3%B6rv%C3%A9nycikk&referer=1000ev, letöltés ideje: 2022. 05. 30.)
  27. Jelentés a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének 1934. évi működéséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/7, 98.
  28. 254.300/1928. (05. 30.) BM. r., Magyarországi Rendeletek Tára, LXII. évf., 1928, 345–356.
  29. Továbbképző tiszti tanfolyam, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/10, 156.
  30. 199.133/1931. (d. n.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/5, 73.
  31. 198100/1934. (07. 20.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXII. évf., 1934/8, 123.
  32. 25.207./1932. (06. 03.) kig. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/6, 89.
  33. 198.444/1931. (06. 23.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/8, 122.
  34. Jelentés a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének 1934. évi működéséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXIII. évf., 1935/7, 102.
  35. Uo., 97.
  36. 95.439/1931. (10. 17.) BM. kr., Belügyi Közlöny, XVI. évf., 1931/44, 592–593.
  37. Jelentés a Magyar Országos Tűzoltó-Szövetség elnökségének 1934. évi működéséről, 103.
  38. 161.002/1933. (09. 19.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/12, 202.
  39. Rehák Tamás: A kismotorfecskendő-építés időközi fejlődése, maiállása, fejlődési iránya itthon és külföldön; Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/12, 182–186.
  40. Luncz Sebestyén: A fővárosi tűzoltóság új szerei, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/1. 3–6.
  41. Feuerschutz. 1930/7.
  42. Démusz Endre: A nyomótömlőkről s azok kezeléséről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9. 134.
  43. A hivatásos tűzoltók új egyenruhája, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/10, 158–159.
  44. Lukács: Város, vidék, alapszabálymódosítás, 17–19.
  45. Számos forrás bizonyítja az utóbbi állítást: a korabeli Tűzrendészeti Közlöny, a korabeli szakcikkek, a különböző rendeletek.
  46. 126.300/1932. (10. 12.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/11, 173.
  47. 125.081/1932/ (10. 24.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/11, 173–174.
  48. Labiner Gyula: A hazai tűzoltóságok fenntartásának és fejlesztésének némely módjai, Tűzrendészeti Közlöny, XXIX. évf., 1931/11, 158.
  49. Flórián József: Akadálytalan közlekedést biztosít a rendőrség a tűzoltóknak, Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/3, 43.
  50. 250.000/1929. (08. 08.) BM. kr. 6. §., Magyarországi Rendeletek Tára, LXIII. évf., 1929, 1281.
  51. 127.939/1932. (01. 09.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/2, 25.
  52. M. kir. Kúria B. I. 361/1932. sz., Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/7, 98.
  53. 157.767/1933. IX. a. BM. határozat, Tűzrendészeti Közlöny. XXXI. évf., 1933/9, 131.
  54. 156.195/1933. (01. 12.) BM. kr., Belügyi Közlöny. XXXVIII. évf., 1933/4, 49–50.
  55. 160.557./1933. (07. 14.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/8, 122.
  56. Benda László: Új célok felé új utakon, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 129–131.
  57. 126.500/1932. (10. 30.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/11, 173.
  58. 113.420/1932. (06. 17.) KM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXX. évf., 1932/8, 123.
  59. 161.449/1932. (12. 09.) KM. r., Belügyi Közlöny, XXXVII. évf., 1932/54, 805–806.
  60. Roncsik Ernő: Jugoszláv törvény a tűzoltóság szervezetéről, Tűzrendészeti Közlöny, XXXI. évf., 1933/9, 146–147.
  61. 198.593/1934. (09. 05.) BM. r., Tűzrendészeti Közlöny, XXXII. évf., 1934/10, 155.
  62. Lukács: Város, vidék, alapszabálymódosítás, 17–19.
  63. A M. Kir. Kormány 1932. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. Könyvnyomdája, 1933, 250. (Statisztikai Évkönyv)
  64. A M. Kir. Kormány 1935. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 285. (Statisztikai Évkönyv)
  65. A M. Kir. Kormány 1933. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 274. (Statisztikai Évkönyv); A M. Kir. Kormány 1935. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 286. (Statisztikai Évkönyv)
  66. A M. Kir. Kormány 1933. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 274. (Statisztikai Évkönyv); A M. Kir. Kormány 1935. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv, 286. (Statisztikai Évkönyv)

 

Bödő Krisztián: „Róna határja tágas és igen termékeny” – Besnyő, az ercsi uradalom egyik pusztája

Háttér

A Fejér vármegyében elterülő Szapáry-birtokot, az ercsi uradalmat a hagyomány szerint 1795-ben vette kezelésbe Joseph von Lilien báró,[1] aki a Theresianumban elsajátított mezőgazdasági ismeretei és vállalkozói attitűdjei révén mintagazdasággá fejlesztette a 24 000 holdat kitevő majorságot.[2] A sikert jól mutatja, hogy már a 19. század publicisztikai írásai sem mulasztották el magasztalni a Magyar Királyságban kivételesnek számító invenciózus vállalkozást.[3]

A múlt század utolsó tizedében történt, hogy báró Lilien, a nagy mezőgazda, e megyének legszebb uradalmát, Ercsit […] haszonbérbe vevé, s messzenéző tekintetével e megye gazdasági jobb jövendőjének alapjait lerakta. Mind az, mi e megyében jelenleg fenn áll, e férfiu eszközléseire vihető vissza, s meg lehet ma is még téres legelők foglalnák el a szép rónaságok legnagyobb részét.[4]

A fenti idézetből is kitűnik, hogy az ercsi uradalom fejlesztése – a rossz forrásadottságok ellenére – releváns téma, már csak azért is, mert e birtokracionalizáció nem állt meg a kiterjedt puszták határainál, hanem hatást gyakorolt a környező uradalmakra is, különösen igaz ez a Brunszvik Ferenc kezelése alatt álló martonvásári, illetve a József nádor birtokolta alcsúti jószágokra.[5]

Lilien fejlesztései és céljai végső soron a neves mezőgazdász, Albrecht Thaer elveit tükrözik, melynek lényege, hogy az agrártermelésben is érvényesüljön a tőkés szemlélet, a profitorientáltság, s hogy a birtokos a megfelelő személyi apparátussal és anyagi ráfordítással nyereséget termelő mezőgazdasági üzemet hozzon létre.[6] A földesúri és az úrbéres földek tagosítása, a legelők elkülönítése az ambiciózus báró legfontosabb feladatai közé tartozott, hiszen ezek tették lehetővé az önálló majorok létrehozását, amelyek egyaránt magukon viselték az extenzív és az intenzív gazdálkodás formáit, előbbit elsősorban azért, mert a napóleoni háborúk konjunkturális hatásai a gabonafélék kiterjedt művelését ösztönözték, ugyanakkor éppen az ebből származó bevétel biztosította a nagyobb tőke-és munkaigényű belterjes talajgazdálkodás kibontakozását.[7] Az önálló majorok kialakítása nem történt és nem is történhetett egy időben, mivel a kiépítés, az eszközök beszerzése, a földek előkészítése komoly anyagi ráfordítást igényelt Fejér vármegyében is, ahol „a múlt század végén még csak legelőkkel, gulyákkal s juhnyájakkal találkozhattunk. E béres pusztákat ez időben birkások birták haszonbérben, s a földesurak gazdaágaikkal mit sem törődtek.”[8] A 18. században, amelyre az idézet utal, szintén ilyen birkás puszta volt az ercsi uradalomhoz tartozó Besnyő is,[9] amelynek 18-19. századi történetét, gazdasági szerepében bekövetkező változásait e tanulmány kívánja röviden nyomon követni.[10]

A helyszín

Az ercsi uradalom Ercsi község központtal Fejér vármegyében, a legkevesebb települést magában foglaló Bicskei járásban helyezkedett el Batta község és Adony mezőváros között, két postastációra Buda városától a Duna jobb partján. Keletről a Duna partszakasza, észak-nyugatról a Baracskai közbirtokosság és Ráckeresztúr, nyugatról a Velencei közbirtokosság határolta. A termékeny táj nagy változatosságot mutat, hiszen löszös táblák, völgyközi platók és hordalékkúpfelszínek is megtalálhatók benne, a folyóvíz miatt pedig magaspartok is jellemzik.[11] A víz elválaszthatatlan volt a lakosság életétől, de nemcsak a Duna, hanem egyéb vizek is befolyással voltak az uradalom életére, így például a Gerecsében eredő Váli-víz, amely Baracskán keresztül az ercsi uradalom területén áthaladva a nádas tavat táplálva, Iváncsa pusztánál torkollik a Dunába.[12]

Az úthálózat a 18. században és a 19. század első harmadában sem volt megfelelő, hiszen a földutak egy-egy nagyobb esőzés vagy éppen a Duna kiáradása miatt könnyen járhatatlanná váltak. Az első katonai felmérés során, 1782-1785 között készített országleírás szerint a vármegye székhelyére, Székesfehérvárra Ercsiből földúton keresztül lehetett eljutni, az Adonyba vezető út pedig esőzés és áradás esetén járhatatlan volt, így az arra tartóknak a dombokon keresztül kerülőúton kellett megközelítenie a mezővárost.[13] A vármegyében 1799-ben tizenkilenc fontosabb posta-, kereskedelmi és összekötő utat írtak össze, amelyből Ercsit a postaút Tétény és Dunaföldvár közötti szakasza érintette,[14] amelynek legmostohább része éppen Érd és Ercsi között húzódott és az érdiek, (százhalom)battaiak, ercsiek gyakori karbantartási munkálatai ellenére sem állta ki a természet erőpróbáit.[15]

Az uradalomhoz számos puszta tartozott a 19. században: Göböljárás,[16] Rácz-Szent Péter és Agg-Szent Péter, illetve a legdélebben, Adonytól északra fekvő Alsó-és Felső-Besnyő,[17] amelyek közvetlen kapcsolatát a Dunával Iváncsa puszta zárta el kelet felől. A terület ugyan vízhiányos, hiszen egyetlen jelentősebb folyó sem halad a földeken keresztül, a csekély talajvíz pedig a Váli-völgy felé szivárog, de a löszös mezőségi talaj és a tagolatlan felszín miatt megfelelő időjárási viszontagságok mellett kiterjedt szántóföldi növénytermesztésre igen alkalmasak e puszták.[18]

Besnyő a 18. század első felében

Az Ercsi falut is birtokló Dombay család kihalása után elhagyatott pusztaként szállt a koronára Besnyő, amely aztán Ercsivel együtt Szapáry Péter kezére került III. Ferdinánd birtokadományozása révén 1650-ben,[19] azonban tényleges hatalomváltás nem történt, hiszen ekkor a terület még török fennhatóság alatt állt, az elenyésző rác lakosságot pedig a roppant megterhelő kettős adóztatás sújtotta.[20] A budai kamarai számvevőség a 17. század végén a falvak bevétele kapcsán készített egy összeírást, amely Desnyő (Besnyő) területét 26 egész-és 14 féltelekre becsüli, legelőjét pedig 600 birka legeltetésére tartotta alkalmasnak.[21] Lakosságszámra vonatkozó adatok nem állnak rendelkezésre a török kiűzését, illetve a Rákóczi szabadságharcot követő időszakokból sem,[22] azonban Besnyőnek nem sikerült falu rangjára emelkednie, a 18-19. században mindvégig jogok és privilégiumok nélküli pusztaként szerepel az összeírásokban.[23]

A terület pontos elhelyezkedése és neve a 17. század végén és a 18. század első felében nem egyértelmű, azonban az 1750-es években lefolytatott határvizsgálatok során keletkezett tanúkihallgatások írásos iratanyaga éppen erre vonatkozóan nyújt támpontokat. A falu eredeti neve a török időkben Széplak volt, de az Ercsi Uraság meg tiltotta volna, ne hívattassék Széplaknak, hanem Besnyőnek, mert aki Széplaknak hívja, fogja a nyelvét elmeczeti az Groff eő nagysága.[24] A kettős adóztatás réme mellett az állandó háborúk, a forspont és a Duna áradásai miatt a lakosság elhagyta az akkor még közvetlen vízparti kapcsolattal bíró falut és nyugati irányba vándorolt tovább, ahogy azt több tanú is egyhangúlag idézte fel az 1757-es tanúkihallgatás alkalmával:

[a]z öregektűl hallotta, hogy a mult török háboruban elsőben Besnyői falu volt a Duna mellett, hol most a Besnyői vendég fogado vagyon, és onnét a török és katona járás külletett Besnyeieknek ki az hegyre menni, s a kettős halomnak egyikéhez, melly föl részrűl vagyon szállottak, és ott meg telepedtek. Ezen kettős halomnak lévő helyrül ismét túlabb mentek, hol az Ercsieknek a mostani szallásaik vagynak, azon okbul, hogy az Török és a katonaság az forspontozás miatt az utat arra csinálta [értsd követték őket – kiemelés tőlem B.K.].[25]

A széplakiak (vagy besnyőiek) az iváncsai, szabolcsi, nyéki pusztákkal közrefogott területen vándoroltak, de a megpróbáltatások elől nem tudtak elmenekülni, amely nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy a 18. század elejére a katolikus rác lakossággal bíró település elnéptelenedett, templom és reprezentációs épület nem állt itt, gazdasági épületei közül elhagyatott borozót, mészárszéket és egy malmot jegyeztek fel, amelynek rendes vize nem volt.[26]

A Szapáryak hiába bírták Besnyőt a 17. század közepétől, tényleges befolyást, gazdaságra vonatkozó elképzeléseket a török kiűzéséig érvényesíteni sem tudtak volna, ráadásul a Fejér vármegyében lévő jószágok mind távol estek a família központjától, a mai Szlovénia területén található Muraszombattól.[27] Gazdasági kontextusban kulcsfontosságú forrásunk egy 1733. évi uradalmi összeírás, amely az ercsi jószág bevételeit tartalmazza. Ebben a lajstromban szerepel Besnyő puszta is, amelyet a baracskai Szűcs család 50 forintért bérelt birkás legelőként. Korizmics László[28] a Mezei gazdaság könyve című munkájában utal arra, hogy 1736-ból, 1737-ből és 1738-ból is látott eredeti számadást, amelyet Szapáry Péter számára készített az uradalom tiszttartója, Vucskics Miklós. E számadások szerint a besnyői puszta árendája ezekben az években is 50 forintot tett ki,[29] amely jól jelzi a föld értéktelenségét, hiszen, ha figyelembe vesszük, hogy kb. 5000-6000 hold nagyságú területről van szó, akkor az holdanként kevesebb mint egy forint bevételt jelent az uradalomnak.[30]

Szűcs Péter és Szűcs Pál a 18. század elején Komárom vármegyéből érkeztek Fejér vármegyébe, a család központja Baracskában volt, de a „bevált” kisnemesi vagyongyarapítási stratégiát alkalmazva további földeket vettek haszonbérbe a környező uradalmakban (Baracska mellett még Iváncsa, Jégháza, Besnyő),[31] s azokon göbölyös (marhás) és birkás gazdákként tevékenykedtek,[32] a terület intenzív szántóművelésére ilyen keretek között természetesen nem került sor. Minthogy a földesúr és Szűcs Péter között köttetett szerződés nem maradt fenn egyik család iratai között sem, így a bérbeadás további elemeit nem ismerjük.[33]

bevétel neme bevétel összege
A közösség adója 100 forint
A sörfőző ház haszonbérlete 20 forint
A bolt haszonbérlete 5 forint
Rácz-Szent Péteri puszta legelőként való árendálása 40 forint
A közösség árendája 27 forint 50 krajcár
Besnyői puszta legelőként való árendálása 50 forint
összesen 242 forint 50 krajcár

1. táblázat Az ercsi uradalom bevételei 1733-ban[34]

Besnyő a 18. század második felében

Szapáry Péter a hatalmas kiterjedésű legelőterületet 1773-ban több egységre (plaga) osztotta Petrás Márton,[35] Petrás Pál,[36] Loninger Mihály,[37] Redl Pál[38] és Szűcs Pál[39] között, s az uradalom számukra ugyanolyan mintát követő szerződést (contractus) írt. Minden területi egységet a szokásos módon tizenkét évre bocsájtotta haszonbérbe a földesúr, s ezt a tizenkét évet csupán „a jószomszédi harmónia” megszegése esetén rövidítette meg azzal, hogy más kezére juttatta a földet. A családi iratanyagokban megőrzött rövid szerződések nem térnek ki a fizetési kötelezettségekre, csupán meghatározza, hogy évente két részletben kell az összeget az ercsi uradalom kasszájába befizetni,[40] jóllehet a Szűcs Pállal kötött szerződésnek további egy példánya is fennmaradt, amely szerint a terület éves haszonbérleti díja 1230 forint, valószínűleg a többi bérlemény esetén is hasonló összegről lehetett szó. Az egyes egységek birkás legelőként való alkalmazása mellett megjelent a nyomásos gazdálkodás is, amit kifejezetten a földesúr kötött ki a szerződésben.[41]

1. kép A besnyői puszta egy részén évtizedekig gazdálkodó baracskai Szűcs család genealógiája[42]

A prédiumból 1773-ban szintén részt kapó Petrás család birtokgazdálkodásáról pontosabb képet kapunk egy 1784-ből származó inventáriumból, amelyben a „vén bolond” Petrás Pál ingó és ingatlan vagyonát írták össze. Intenzív gazdálkodásra és birtokszervezésre utalnak az alacsony költségigénnyel felépített, sárból (vályogból) készült épületek, úgy mint – a kétszobás lakóházat nem számítva – a sütőház, az állatállomány tartását szolgáló különböző istállók és a kétszobás, kéménnyel ellátott birkás ház, illetve a szerszámok és betakarított javak tárolására szolgáló pincék és padlások. A szántóföldi növénytermesztést nemcsak az egyszerű gépek és szerszámok, de a tárolókban felhalmozott gabonanövények (búza, rozs, árpa, kukorica stb.)[43] és a szérűskerteken lévő kazalok is igazolják.[44]

Petrás Pál ingó és ingatlan javai, 1784
pince kilenc darab különféle edény
ház három ruhás láda, három almárium, három szék, rézóra, két asztal, tálak és evőeszközök
lisztes kamra három hombár, hét hordó, tányérok és edények
padlás különféle élelmiszerek
kukoricapadlás mezőgazdasági eszközökhöz való kerekek, rosta, csutkás kukorica, árpa, zab
faragóműhely fúrók, vésők, fogók, fejszék, szerszám-és épületfa
udvar deszkák, talicska, hat vasabroncsos hordó, két faabroncsos hordó, két csöbör, kapa, ásó, lapát, fejsze, ölfa
granárium liszt, korpa, bükköny, tiszta búza, rozsos búza, rozs, árpa, két gereblye
szérűskertek három szénaboglya, moharkazal, zabosztag, rozsosztag, búzaosztag, három árpaszalma kazal, négy búzaszalma kazal
épületek sárból épített kétszobás ház, egy kiskamra, egy nagykamra, sütőház, birkás ház két szobával, rozzant kocsmaház pincével, cselédkunyhók, sárból épített granárium két padlással, száz ökörnek való istálló, négy lóra való sárból épített istálló, egy istálló deszkapadlással, tej-és zöldségtartó kamra padlás nélkül, pince, faragóház, baromfiól, disznóól
állatállomány 2785 juh, 96 jármos ökör, 152 gulyás marha, 7 kocsis ló, 50 sertés,
szerszámok, eszközök 8 szekér, 18 eke, 4 kocsi, egy vasborona, 5 szántóvas, egy szénametsző vas

2. táblázat Petrás Pál inventáriumának kivonata

A terület sokat őrzött meg „eredeti” állattartó profiljából is, amelyre az elterülő füves puszta kifejezetten alkalmas volt. Legnagyobb számban juhokat tartottak, azon belül a kosok (1775 db), ürük (631 db) és az egyéves bárányok (329 darab) adták az állomány gerincét. Ezeknek gyapja számottevő bevételt hozhatott. A marhaállomány 248 darabból állt, amelynek közel 39%-át földműves munkákra használták fel jármos ökörként, míg a fennmaradó gulyás marhák közül fiatal borjú vagy üsző 46%-ot tett ki, míg az idősebb üszők 31%-ot. A fejős tehenek csupán az állomány 8%-át tették ki, így komolyabb tejgazdaságról nem lehetett szó. A sertések száma 50 darab volt, drága fenntartásuk miatt a lovakból volt a legkevesebb, hat darab a kocsisoknak rendelve.[45]

2. kép A Petrás család nemességvizsgálatához készült genealógia[46]

A 1773-ban bérleményi viszonyba került családok nemesi iratai között csak a Petrás családnál jelenik meg Besnyő, a Szűcs, a Redl és a Loninger család iratanyaga sem tartalmaz arra vonatkozó adalékokat, hogy a 1780-as évektől bármilyen kontextusban (gazdasági, jogi, alkalmazotti) is kapcsolódnának Besnyőhöz. A 18. század végén, II. József által elrendelt első katonai felméréshez készített térképen már Alsó-Besnyő és Felső-Besnyő van feltüntetve, de mivel falu rangjára egyik sem emelkedett, így az országleírás csupán Ercsihez tartozó prédiumként tartja azokat számon. [47] Feltételezhetjük, hogy mindkét területen a Petrás család vált és maradt is érdekelt. Petrás Pál fentebb részletezett vagyona és a hozzá készült testamentum körül kibontakozó jogi viták során egyes dokumentumok keltezésénél 1785-ben már Felső-Besnyő szerepel,[48] míg egy 1813-re dalált dokumentum azt jegyzi meg, hogy Petrás András immár negyven éve vezeti az alsó-besnyői gazdaságot.[49] A hatalmas puszta kettéválásához a családi indíttatások mellett nyilvánvalóan az 1773-as évhez köthető, szerződésekben rögzített területi felosztások is hozzájárultak.

A képen térkép látható Automatikusan generált leírás

3. kép Az ercsi uradalom déli része az első katonai felmérés során készült térképen

Besnyő a 19. század első harmadában

A fentebb említett Petrás András 1811 április 6-án kötött új bérleti szerződést gróf Szapáry Jánossal: „[…] a nevezett Alsó-Besnyő puszta, amit sok éve árendás címén tartottam, 1803 óta azonban már kezesként bírom, amely igazgatásom alatt fáradhatatlan szorgalmam révén gyarapszik […]”.[50] A megújított, tíz évre szóló haszonbérlemény éves díja 12 000 forint volt, de a szerződés kitér arra is, hogy Petrás András az elmúlt években 87 246 forint értékben végzett fejlesztéseket,[51] de a konkrét invesztíciókat nem jegyezték le, ahogy elveszett az 1813-ban megírt testamentumhoz rendelt ingó és ingatlan vagyonok lajstroma is.[52]

Lilien báró érkezése Ercsibe nem jelentette rögtön az összes puszta egyidejű haszonvételezését, hiszen egyrészt meg kellett várni az érvényben lévő szerződések lejártát, másrészt pedig az okszerű gazdálkodás kialakítása csupán fokozatosan volt megvalósítható.[53] Arról, hogy Lilien mikor vette kézbe Felső-Besnyőt, nincs pontos tudomásunk, de utoljára 1798-ban szerepel az anyakönyvi kivonatokban egy bizonyos Grosi Gáborhoz kapcsolva, akinek állapotához a pap azt jegyezte fel, hogy „Dni Arendatoris Főlső-Besnyőnsis”[54] volt. Alsó-Besnyő ennél pontosabban határolható be. Petrás András neve utoljára 1821-ben szerepel a nemesi összeírásokban, Lilien pedig egy 1823-ban publikált írásában utal arra, hogy: „[e]gy ötödik gazdaság 2700 holdat tesz ki. Abból kifolyólag, hogy ez korábban bérbe volt adva és én személy szerint elsőként csak két éve vettem a saját kezelésembe Ez a gazdaság egészen eddig nem kerülhetett ez én elgondolásom szerinti művelésre.” [55] Ezzel egybevág az is, hogy Szapáry János tíz évre adta bérbe Petrásnak a pusztát, ezt követően a báró vette át.

Lilien az uradalomba integrálta a pusztákat, önálló majorokká alakítva azokat. Alsó-és Felső-Besnyőt is három különálló „zónára” osztotta. A külső zónában huszonnégy osztagból álló váltógazdálkodást folytattak, egy-egy osztag kb. 80 holdat tett ki és itt döntően gabonaféléket termesztettek (árpa, zab, búza, kukorica), de az ugar nem szűnt meg, hiszen az uradalom nem lett volna képes ekkora területet trágyával ellátni, így egy osztag három évig birkalegelőként funkcionált. Ez a külső rész az egész pusztagazdaság (Prädial-Wirtschaft) 70%-át tette ki.[56] A középső zónába eső földeket tizenhat osztagra osztotta fel a báró, mindegyik osztag kb. 12 holdat tett ki, ami a teljes majorgazdaság 7%-át jelentette, de ez jóval intenzívebb művelés alatt állt, mint a külső egység, hiszen az uradalom fokozatosan növekvő állatállománya révén az osztagok egy részét el tudták látni trágyával. Éppen a trágyázás biztosítása miatt szükségszerű volt a takarmánynövények termesztése, ami döntően ebben a „belső zónában” valósult meg: lucerna, bükköny, burgundi répa, török kukorica és burgonya (frühe Erdäpfel, gemeine Erdäpfel).[57]

1. ábra Lilien reformjainak egyszerűsített ábrája

A belső majorban is érvényesült a téri központosítás elve. Bár az uradalom területén több, az úrbéres legelőktől elkülönített földesúri legelő (pascuum dominalis) is működött, az egyes pusztamajorok belső területén is alakítottak ki legelőket, hogy rosszabb idő esetén az akolhoz közel is lehetőség legyen a legeltetésre.[58] Az itt felállított épületek alacsony költségvetéssel vályogból, a tetőszerkezet tűzvédelmi szempontból roppant veszélyes nádból készült, de Lilien ezeket egymástól akkora távolságra helyeztette el, hogy a tűz ne terjedjen át egyik gazdasági épületről a másikra. A tisztilakkal szemben állt a magtár (granárium), egyik oldalról a hajdúk és a kocsisok lakhelye, másik oldalról a lóistálló állt, ezzel mintegy tökéletes négyzetes elrendezés jött létre. Ettől távolabb volt a béresek lakrésze, az ököristálló és a szekérszín, a juhászok lakrésze és a juhakol szintén külön egységet alkottak.[59] Bár az épületek leírása az ercsi uradalomban évekig szolgáló Korizmics Lászlótól származik, érdemes megjegyezni, hogy a második katonai felmérés során készített térképen jól kivehetőek a lilieni rendezés alapjai.[60]

4. kép Felső-Besnyő belmajora a második katonai felmérés során készített térképen

A besnyői puszták integrálása magával vonta az uradalmi alkalmazottak megjelenését is. A „fehérgalléros” hivatali (officialis) tisztektől élesen elváltak a gazdaságirányítás gyakorlati ellátói és a mezőgazdasági-üzemi egységek őrzői, felügyelői. Feladatukat és számukat illetően a báró pontos adatokat közöl. A majorrá fejlesztett pusztákon, így Felső-és Alsó-Besnyőn is egy-egy kasznár dolgozott.[61] Alájuk tartoztak az ispánok (spanus), akik gyakran a parasztok közül kerültek ki, amelyet elsősorban a mezőgazdasági életben, munkában szerzett tapasztalatok indokoltak, hiszen a gazdasági munkálatokat közvetlenül ők irányították,[62] az uradalom pedig részletes útmutatót, szabályokat fogalmazott meg, így például azt is, hogy a pusztabéli ispánok: „[a]z ökrös szekereknek kenése az Uradalom Teremesztményéből készitett Kalamászal való éles megparantsoltatott.”[63] A pusztagazdaságokban a kiterjedt, extenzív növénytermesztés miatt három-három ispán dolgozott.[64]

A gazdaságirányítás alatt helyezkedtek el a rendészeti feladatot ellátó szolgák, akiknek változatos elnevezései között szerepel az anyakönyvekben hajdo, obequitator (kerülő), satrapa, custos campi, custos agror, csősz. A leggyakrabban a hajdo vagy hajdonis szerepel. Minthogy az ercsi major fundus instructus tekintetében a leginkább felszerelt, így ott négy, míg a külső gazdaságokban két-két kerülő vigyázta a rendet, illetve hajtotta munkára a jobbágyokat.[65] Egy-egy ilyen művelés alá vont praedium kiterjedése megközelítette a 2700-3000 holdat, így felmerül a kérdés, hogy elegendő-e mindösszesen két rendészeti személyt alkalmazni, hiszen racionálisnak tűnhet, hogy minél nagyobb a major, annál több felvigyázót rendel ki az uraság. De ez nem itt állja meg a helyét minden esetben, hiszen azokban az uradalmakban, ahol a tagosítás végbement, ott kevesebb konfliktusra került sor a jobbágyokkal, akik gyakran nem tartották be a kijelölt határokat.[66]

Összegzés

A tanulmány célja az volt, hogy kísérletet tegyen egy forráshiányos puszta történetének és funkcióváltásainak felvázolására. Míg Besnyő a 18. század elején a török háborúk hatása miatt egy elnéptelendett terület volt, addig a század második felében a földesúr, Szapáry Péter gazdasági céljainak megfelelve birkás legelőként hasznosult kisnemesi családok kezén, a század végére pedig egyértelműen kimutatható, hogy a Petrás família birtokgazdálkodása alatt egyszerű gazdasági épületek és mezőgazdasági eszközök invesztálása mellett a puszta túllépett a legelőként való hasznosuláson és kezdetét vette a szántóföldi növénytermesztés. A 19. század első harmadában pedig a teljes uradalom egyedüli haszonbérlőjévé váló Joseph von Lilien báró az okszerű gazdálkodás elvei mentén önálló majorokká fejlesztette Felső-és Alsó-Besnyőt, mely fejlesztések a későbbi évtizedekben is kimutathatóak.

Bibliográfia

Felhasznált szakirodalom

Claude André Donatello – Cseh Géza – Pozsonyi József: A muraszombati, szécsiszigeti és szapári Szapáry család története, Debrecen, Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága és a Tiszántúli Történész Társaság, 2007.

Dvorzsák János (szerk.): Magyarország helységnévtára 1., Budapest, Havi Füzetek, 1885.

Eperjessy Kálmán: Fejér megye katonai leírása II. József korában, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv A Fejér megyei Levéltár Évkönyve, 11., Székesfehérvár, 1977, 119-160.

Fényes Elek: Magyarország, ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben, Pest, Trattner-Károlyi Könyvnyomó-Intézete, 1841-1844.

Hetényi István: Besnyő, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér megyei történeti évkönyv A Fejér Megyei Levéltár Évkönyve 14., Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1980, 151-168.

Hetényi István: Ercsi, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv A Fejér Megyei Levéltár Évkönyve 16., Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1985, 69-128.

Kállay István: A magyarországi birtokkormányzat 1711-1848, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

Károly János: Fejér vármegye története 1. Székesfehérvár, 1896.

Katus László: A modern Magyarország születése. Pécs, Kronosz, 2012.

Korizmics László – Benkő Dániel – Morócz István: Mezei gazdaság könyve. I. kötet. Stephens Henry The Book of the Farm című munkája nyomán, Pest, Nyomtatott Herz Jánosnál, 1855.

Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848, Budapest, Teleki Pál Tudományos Intézet, 1948.

Orosz István: Albrecht Thaer és a „racionális” mezőgazdaság, in, Orosz István-Tokody Gyula (szerk.): Egyetemes történeti tanulmányok 12., Debrecen, 1978, 139-155.

Ráth Károly: A Győr vármegyei hódoltságról. In: Magyar Történelmi Tár, 1. sorozat 7. kötet, Pest, A Magyar Tudományos Akadémia történelmi bizottmánya, 1860.

Schneider Miklós: Fejérmegyei nemes családok, Székesfehérvár, Csitáry G. Jenő könyvnyomdája, 1935.

Török János: Alcsúth gazdasági tekintetben, Buda, A Magyar Királyi Egyetem, 1841.

Vályi András: Magyar országnak leírása 1., Buda, 1796.

Felhasznált folyóiratok

André, Christian Karl (szerk.): Ökonomische Neuigkeiten und Verhandlungen. 45. szám, 1823. 349-359.

Demeter Zsófia: Emlékezés Korizmics Lászlóra, Honismeret, 25. évf., 2001/5, 40-42.

Korizmics László: Kirándulás Fejérmegyébe, Gazdasági Lapok, V.évf., 30. szám, 1853. július 24., 351-353.

Kökényesi Zsolt: „A nemesi erények műhelye” A Collégium Theresianum mint lovagi akadémia, Hadtörténelmi Közlemények, 126. évf., 2013/1, 134-148.

Kökényesi Zsolt: A tudomány és a nyilvánosság kapcsolata egy nemesi akadémia példáján. A bécsi Theresianum reprezentációja a 18. században, Világtörténet, 34. évf., 2012/1-2, 35–68.

Felhasznált levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Fejér megyei levéltára

HU-MNL-FML-IV.A. 73. – Acta Locorum (AL) Ercsi

HU-MNL-FML-IV.A. 73. – Acta Locorum (AL) Besnyő

HU-MNL-FML-IV.A. 73. – Acta Locorum (AL) Iváncsa

HU-MNL-FML-IV.3.c – Fejér vármegye közgyűlésének iratai

HU-MNL-FML-IV.72.c – Fejér vármegye nemességének iratai

HU-MNL-FML-XII. 18. – A Petrás család iratai

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Leváltára

MOL Militärische Beschreibung von Hungarn, Coll. XIII. Sect. 21-24

MNL OL A, Magyar kancelláriai levéltár

MNL OL E, Magyar kincstári leváltárak

Bécsi Állami Leváltár

AT-OeStA/FHKA AHK HF Ungarn VUG 42A – Konskriptionen

Hivatkozások

  1. A szakirodalomban egyöntetűen 1795 szerepel arra vonatkozóan, hogy mikor vette át a birtokot Lilien apósától, Szapáry Péter gróftól. Ez az évszám Korizmics László révén került a köztudatba, aki fiatal korában kasznárként dolgozott az uradalomban. 1855-ben többedmagával adta ki a Mezei Gazdaság könyve című könyvet, amelyben kulcsfontosságú információt közöl az uradalom jellemzőiről, s köztük szerepel az 1795-ös évszám is. Ezt az évszámot nem áll módunkban forrásokkal igazolni, azonban elvetni sincs okunk. Lilien már az 1780-as évek végén levelezett apósával az uradalom fejlesztéséről, az 1790-es évek második felében pedig a keresztelési anyakönyvi kivonatok igazolják, hogy Lilien báró családja adott esetben keresztszülőséget vállalt a helyi elöljárók gyermekeinél.
  2. Lilien 1760-tól 1771-ig élt és tanult a bécsi császári és királyi Theresianumban (Collegium Theresianum), ahol nemcsak a nemesi erények és különböző stúdiumok elsajátítását várták el tőle, hanem a felvilágosult abszolutizmus jegyében azt is, hogy az állam számára hasznossá váljon, az elitnek azon tagjává, aki a haza (Vaterland) előmozdítására törekszik. Kökényesi Zsolt: „A nemesi erények műhelye” A Collégium Theresianum mint lovagi akadémia, Hadtörténelmi Közlemények, 126. évf., 2013/1, 135–137. Az intézet falai között az 1760-as évektől kezdett kibontakozni a mezőgazdaságtan (Landwirtschaftslehre), amelynek sikerességét szolgálta az ehhez létrehozott gazdasági-botanikus kert is. Feltételezhetjük, hogy ez a tudományág hatott bárónk későbbi tevékenységére. Kökényesi Zsolt: A tudomány és a nyilvánosság kapcsolata egy nemesi akadémia példáján. A bécsi Theresianum reprezentációja a 18. században, Világtörténet, 34. évf., 2012/1-2, 46–47.
  3. Az ercsi uradalom legbővebb ismertetését ld.: Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon, Budapest, Teleki Pál Tudományos Intézet, 1948, 50–53.
  4. Korizmics László: Kirándulás Fejérmegyébe, Gazdasági Lapok, V.évf., 30. szám, 1853. július 24., 351.
  5. Károly János: Fejér vármegye története 1., Székesfehérvár, 1896, 521.
  6. Orosz István: Albrecht Thaer és a „racionális” mezőgazdaság, in, Orosz István-Tokody Gyula (szerk.): Egyetemes történeti tanulmányok 12., Debrecen, 1978, 144.
  7. Katus László: A modern Magyarország születése, Pécs, Kronosz, 2012, 142-146.
  8. Korizmics: Kirándulás Fejérmegyébe, 351.
  9. A Magyar Királyságban több Besnyő, illetve Besenyő nevű falu és puszta is volt a 18-19. században. Ezeket részletesen ld.: Vályi András: Magyar országnak leírása 1. Buda, 1796, 196-197. A tanulmány címében szereplő Besnyő alatt itt Felső és Alsó Besnyő pusztákat értjük, amelyek csupán részei a mai Besnyő településnek. Hetényi István: Besnyő, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér megyei történeti évkönyv A Fejér Megyei Levéltár Évkönyve 14., Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1980, 151, 161.
  10. Fényes Elek címben megjelölt idézete Felső-Besnyőre vonatkozik. Fényes Elek: Magyarország, ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben, Pest, Trattner-Károlyi Könyvnyomó-Intézete, 1841-1844, 101.
  11. Hetényi István: Ercsi, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv A Fejér Megyei Levéltár Évkönyve 16., Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1985, 69.
  12. Károly János: Fejér vármegye története 1., Székesfehérvár, 1896, 19.
  13. MOL Militärische Beschreibung von Hungarn, Coll. XIII. Sect. 21-24. Az országleírásról részletesen ld.: Eperjessy Kálmán: Fejér megye katonai leírása II. József korában, in, Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv A Fejér megyei Levéltár Évkönyve, 11., Székesfehérvár, 1977, 121–162.
  14. HU-MNL-FML-IV.3.c 1799. feb. 16-án folyt. közgyűlés, 16. számú irat
  15. Például 1822-ben, amikor a hóolvadás tette járhatatlanná a Budára vezető postautat, amely azért is volt hátrány, mert az ercsi jobbágyok egyik bevételi lehetősége volt, hogy a kenyeret vittek fel Budára. HU-MNL-FML-IV.3.c. 1822. júl. 8-én folyt. közgyűlés, 122. számú irat. A 1830-as évek végén a központi hatalom is felismerte, hogy a paraszti rétegek nem terhelhetők a megyei utak karbantartásával, így bizonyos távolságonként útigazgatók kirendelésére született javaslat. HU-MNL-FML-IV.3.c 1838. máj. 25-én folyt. közgyűlés, 799. számú irat.
  16. Fejér vármegyében az alcsúti uradalomhoz is tartozott egy szintén Göböljárás nevű puszta. Dvorzsák János (szerk.): Magyarország helységnévtára 1., Budapest, Havi Füzetek, 1885, 175.
  17. A puszták teljes megyei összeírását ld.: HU-MNL-FML-IV.3.c 1841. okt. 23-án folyt. közgyűlés, 4242. számú irat. Létezett az uradalomban egy Kisbesnyő nevet viselő puszta is, azonban itt nem folytattak földművelést, hanem a közösség legelőjétől szigorúan elkülönített urasági legelő (pascuum dominalis) volt, amelyen egy 1814. évi vízrajzi térkép alapján ’L’ alakú birkaakol is létesült. ld.: S12 – Div. XIII. – No.429.
  18. Hetényi: Besnyő, 152.
  19. OL. Kancelláriai Lt. A. 35. Conceptus exped. 1650. n. 241.
  20. A keresztény földesúrnak egy karmazsin színű vörös bőrből varrt csizmát kellett fizetniük, a töröknek pedig fejpénz kellett fizetniük. Besnyő pozícióját jól jelzi, hogy Ercsi falunak jóval magasabb adókötelezettsége volt mindkét fél felé, hiszen Szapáry Péternek cenzust is fizettek, illetve a házak száma alapján és a termények után is készpénzben kellett fizetniük a törököknek. MNL OL E 156 -a. – Fasc.060. – No.059. 8-9. 1651-ben például törökkel való összecsapás kapcsán a Szapáry testvérek az ercsi és a rácz-szent-péteri jobbágyaik marháját hajtották el, válaszul arra, hogy a lakosok nem szolgáltatták be az adót. Ráth Károly: A Győr vármegyei hódoltságról, in, Toldy Ferenc (szerk.): Magyar Történelmi Tár 1. sorozat 7. kötet, Pest, A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottmánya, 1860, 82.
  21. HU MNL OL E 156 – a. – Fasc. 066. – No. 030. 6.
  22. 1699-es datálással készült egy udvari konskripció, amely a Duna menti településeket térképezte fel. Ebben az összeírásban Besnyő faluként szerepel, lakosokat azonban – Ercsivel ellentétben – nem vesz lajstromba, így feltehetőleg az összeírás idején (18. század első évei, évtizedei) elnéptelenedett területről beszélhetünk. Az összeírás készítője feljegyezte, hogy a török időszakban 140 ház állt itt. AT-OeStA/FHKA AHK HF Ungarn VUG 42A-1. Fasz. 3. Nr. 65. p. 31.
  23. Hetényi: Besnyő, 154.
  24. HU-MNL-FML-IV.73. Acta Locorum (AL) Besnyő p. 12.
  25. Hasonló álláspontot képviselt a második tanút is: „[…] hogy elsőben a Duna mellett, hol a mostani Besnyői fogadó vagyon, az után kettős Halomnél az Hegyen, a kettős Halomnak egyikénél melly föl szélrűl vagyon harmadszor pedig killebb, hol most az Ercsi Lakosoknak szállásaik vagynak, volt az Besnyői Falu, és azt ez utóbit kis Besnyőnek, a kettős Halomnél levőt pedig Nagy Besnyőnek hívták […]” HU-MNL-FML-IV.73. Acta Locorum (AL) Besnyő, p. 5–6. 1758-ban újabb tanúkihallgatást folytattak le Besnyő kapcsán, mert a Tőtősi família Széplak helyét kereste. Összesen öt tanút hallgattak ki három kérdésről: Ahol most az ercsi lakosok besnyői szállásaik vannak, az a területi Besnyő vagy Széplak? Volt-e ott a magyar katonaságnak kvártélya? Állt-e templom, ahol most ercsi lakosok besnyői szállásai vannak? Az öt tanúból egyik sem igazolta, hogy ahol az ercsi lakosok besnyői szállásai vannak, azt valaha is Széplaknak nevezték volna. Ötből mind az öt tanú azt vallotta, hogy a szállásterületek helyén régen falu volt („Új-Besnyő”), de egyik szerint sem állt ott templom, hanem a katolikus rácok temploma az ún. „Régi Besnyőnél” volt, a kettős halomnál. HU-MNL-FML-IV.73. Acta Locorum (AL) Iváncsa, p. 60–64.
  26. AT-OeStA/FHKA AHK HF Ungarn VUG 42A-1. Fasz. 3. Nr. 65. p. 31–32.
  27. A Szapáry család muraszombati kastélyáról részletesen ld.: Claude André Donatello – Cseh Géza – Pozsonyi József: A muraszombati, szécsiszigeti és szapári Szapáry család története, Debrecen, Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága és a Tiszántúli Történész Társaság, 2007, 43–48.
  28. Korizmics László kapcsán ld.: Demeter Zsófia: Emlékezés Korizmics Lászlóra, Honismeret, 25. évf., 2001/5, 40.
  29. Korizmics László – Benkő Dániel – Morócz István: Mezei gazdaság könyve. I. kötet. Stephens Henry The Book of the Farm című munkája nyomán, Pest, Nyomtatott Herz Jánosnál, 1855, 349.
  30. Uo., 349.
  31. HU-MNL-FML-IV.72.c 43. doboz 6. számú irat
  32. HU-MNL-FML-IV.72.c 43. doboz 99. számú irat
  33. Feltehetőleg a szerződésben tizenkét éves periódusban határozták meg a bérbeadást.
  34. A táblázat nem tartalmazza a terményadókat. Készült az 1733. évi összeírás alapján HU-MNL-FML-IV.A. 73. Acta Locorum (AL) Ercsi, p. 17.
  35. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 20. számú irat
  36. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 21. számú irat
  37. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 22. számú irat
  38. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 23. számú irat
  39. HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 24. számú irat. A szerződéskötés után két évvel, 1775-ben Szűcs Pál meghalt és egy évekig elhúzódó vita vette kezdetét Szűcs Pál fia, Szűcs László és Szűcs Pál húgának férje, Pázmándy János között arról, hogy kit illet a bérleti jog, az ügy kivizsgálását Mária Terézia 1777-ben rendelte el. HU-MNL-FML-IV.72.c 43. doboz 16. számú irat. Végül Szűcs Pál fia, László maradt a besnyői gazdaságban, noha a Pázmándy Jánost támogató ercsi tiszttartó nem riadt károkozástól: „[…] Blondok vattok, miert szolgállyátok a Szűcs Lászlót, mert ezután a többi Marhátokat is el hajtom, és mind az Uratokat, mind magatokat Koldussá teszlek.” HU-MNL-FML-IV.A. 73. Acta Locorum (AL) Besnyő, p. 42.
  40. „Sz. Mihály napján az másik felit pediglen jövő Sz. György napján Ercsi Cassámban bé fizetni, és azt jelentett Terminusokon hallasztás nélkül meg adni köteleztessék […]” HU-MNL-FML-IV.72.c 42. doboz 20. számú irat
  41. „[…] Ercsi jószágomban jelesűl penig annak Határi mellett valo Sz. Peteri és Besnyői Pusztaim egy darab marha járó plágát, mely tudni illik Baracskai Határ felűl Loninger Mihály és Iváncsa felűl Petrás Mártony Porciojának advicináltatik és azok kőzött […] adtam és engedtem arendába […] Szűcs Pál Uramnak […] Ezerket szász harmincs rhénus forintokért […].” HU-MNL-FML-IV.A. 73. Acta Locorum (AL) Besnyő, p. 29.
  42. HU-MNL-FML-IV.72.c. 43. doboz, 99. számú irat
  43. Összesen 5650 pozsonyi mérő gabonát tároltak ekkor a padlásokon.
  44. Bár a pincékben tároltak bort is, szőlőtermesztést nem folytattak Besnyőn, erre nem utalnak az eszközök sem, ellenben a Petrások Tordason is árendáltak területet, ahol szőlőművelést folytattak. „Egy régi Préss-ház dűllő félben rongos tetőre, melyben egy régi gyalog préss vagyon helyeztetve, ugyegy uj Préssház mint egy 10 öles hoszára, négy öles pedig szélességire nézve […] alatt kettős Pincze, mint egy tizen nyolc öles hosszú, kétt őles pedig szilességű […].” HU-MNL-FML-IV.72.c. 35. doboz, 31-34. számú iratok
  45. HU-MNL-FML-IV.72.c. 35. doboz, 34-35. számú iratok
  46. HU-MNL-FML-IV.72.c. 35. doboz, 100. számú irat. Petrás János címeres nemeslevelét 1760-ban hirdették ki, fiai (János, András és Márton) nemességvitató pere 1785-ben ért véget számukra kedvező ítélettel. Schneider Miklós: Fejérmegyei nemes családok, Székesfehérvár, Csitáry G. Jenő könyvnyomdája, 1935, 172.
  47. Az első katonai felmérés digitalizált térképanyaga megtalálható a www.mapire.eu weboldalon; „Fölsö Besenyű és Also Besenyű” puszták jól láthatók a Duna vonalától keletre az alábbi rákereséssel: https://maps.arcanum.com/hu/map/firstsurvey-hungary/?layers=147&bbox=2074618.558457768%2C5964577.30957929%2C2110830.60060787%2C5976988.772047097 (Letöltés: 2022. augusztus 17.) Ha figyelembe vesszük Petrás Pál ingatlan javait és a térképen feltüntetett épületek számát, akkor valószínűbbnek tűnik, hogy Felső-Besnyőn vagy legalábbis Felső-Besnyő központtal vezette birtokát.
  48. HU-MNL-FML-IV.72.c. 35. doboz, 110. számú irat
  49. HU-MNL-FML-XII. 18., 2. számú irat
  50. „[…] in dicto Praedio Alsó-Besnyő quod pluribus Annis Arenda titulo tenueram, inde vero ab Anno 1803 titulo Pignoris possederam, per me proaccendente indefessa industria mea procuratam esse […].” HU-MNL-FML-XII. 18., 2. számú irat
  51. HU-MNL-FML-XII. 18., 2. számú irat
  52. A testamentum alapján a pusztát Petrás András fia, a birtokkezelésben jártas, helyi viszonyokat jól ismerő Petrás Márton kapta árendába négy évre annak fejében, hogy édesapját idős kora miatt ellátja. Ez a szerződés nem befolyásolta a Szapáryval kötött szerződést. „Ne hogy azon arendatitius Contractus, mellyet N. M. Gróf Szapáry János Ő Excellentiájával Besnyői puszta eránt kötöttem, ezen változás által valamiben megsértődjék, akarom ugyan, hogy ezen megjedzett esztendők alatt tőlem ajánlott mód szerint Haszonvévője légyen Besnyői Pusztának Márton fiam, mellyre is magamat lekötelezem, jussomnak azonban főm-tartására minden támadható ellenvetésekben engemet Márton fiam az Pusztának régi mód szerint való arendatitius birtokosának vallani, és tartani köteles légyen, mint Magam, mint Maga, ’s mint többi Gyermekem bátorságára.” HU-MNL-FML-XII. 18., 1. számú irat. Petrás András végül még 1821-ben is Alsó-Besnyő árendátoraként szerepel a nemesi összeírásokban, Márton fiával kötött további szerződések nem maradtak fenn, így feltehetőleg csupán ebben a négy évben gazdálkodott Petrás Márton.
  53. Érdemes itt röviden utalni József nádor alcsúti mintagazdaságára, amely a szakirodalom szerint Lilien tanácsai alapján kezdett fejlődni. Az alcsúti uradalom hat, egymástól elkülönült és önmagában működő majorságból állt, de ezek a gazdaságok több év leforgása alatt váltak ténylegesen működőképessé. József nádor már 1819-ben megkapja a birtokot, de az acsai majort csak 1825-ben kezdik fejleszteni, míg az utolsót, a hatodik gazdaságot (bányavölgyi major) pedig 1836-ban állítják fel. E példa is jól mutatja, hogy a fejlesztéseket rövidtávon nem lehetett megvalósítani. Török János: Alcsúth gazdasági tekintetben, Buda, A Magyar Királyi Egyetem, 1841, 20–22.
  54. Az ercsi római katolikus plébánia keresztelési anyakönyvi kivonata, 1792-1824, pag. 84. 1798. 10. 18., www.familysearch.org (Letöltés: 2022. október 29.)
  55. „Eine fünfte Wirthschaft enthält 2700 Joch. Da diese Wirthschaft früher verpachtet war, und ich selbe erst seit zwei Jahren in eigene Administration genommen habe, konnte diese Wirthschaft bis jezt noch nicht nach meinem Sinne eingetheilt werden.” Emanuel Frhr. v. Bartenstein: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften in Ungarn In: Christian Karl André (szerk.): Ökonomische Neuigkeiten und Verhandlungen, 45. szám, 1823, 357. Fontos megjegyezni, hogy bár Bartenstein írásáról van szó, az ercsi uradalom működéséről szóló melléklet Lilien báró közlésében került a folyóiratba.
  56. Bartenstein: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften in Ungarn, 356.
  57. Uo., 357. Egy racionalizált birtok földesurának célja az volt, hogy minél magasabb hozamot érjen el a szemterméses gabonanövényekből, hiszen annak eladása a birtok egyik fő bevételi forrása volt, a napóleoni háborúk idején pedig az elsődleges. Nagyobb hozamot viszont csak akkor tudott elérni, ha növelte a takarmánynövények termesztését, ezzel pedig az állatállományt, ami lehetővé tette a szélesebb körű trágyázást, ami a föld humuszhiányát pótolta. Az ún. holsteini rendszernek éppen az lényege, hogy a szemes növények rovására történjen a takarmánynövények termesztése, de ez komoly anyagi ráfordítást és a gazdaság ideiglenes veszteségességét is jelenti. Török: Alcsúth gazdasági tekintetben, 24.
  58. Korizmics–Benkő–Morócz: Mezei gazdaság könyve, 375.
  59. Uo., 374.
  60. A második katonai felmérés digitalizált térképanyaga megtalálható a www.mapire.eu weboldalon; Felső-Besnyő belmajorában elrendezett épületek jól láthatóak az alábbi rákereséssel: https://maps.arcanum.com/hu/map/secondsurvey-hungary/?layers=5&bbox=2085612.9753307684%2C5972427.57301931%2C2093156.3545596616%2C5975155.419466238 (Letöltés: 2022. október 30.)
  61. Bartenstein: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften in Ungarn, 358.
  62. Kállay István: A magyarországi birtokkormányzat 1711-1848, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 121.
  63. Közgyűlési iratok HU-MNL-FML-IV.3.c 1823. 3. 182.
  64. Bartenstein: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften in Ungarn, 358.
  65. Kállay: A magyarországi birtokkormányzat 1711-1848, 126.
  66. Kállay: A magyarországi birtokkormányzat 1711-1848, 123-124.

Keller-Deák Kristóf: A rejtett katonai attasék Csehszlovákiában 1920–1928 között

Bevezetés

Az önálló magyar hírszerzés és katonai attasészolgálat 1918-ban az I. világháború végét követően alakult meg. A trianoni békeszerződés rendelkezéseinek értelmében,[1] Magyarországnak meg volt tiltva, hogy külképviseletein az adott fogadó országba hivatalosan is katonai attasét küldhessen. A katonai attasék feladata lett volna a honvédség képviselete a célországban, valamint a hírszerzés szervezése, vezetése is helyben. Elsősorban utóbbi miatt vált szükségessé a békeszerződés tiltásának kijátszása. Ennek érdekében jött létre a rejtés, amely azt jelentette, a katonai attasékat úgy küldték ki a külképviseletre, hogy diplomáciai rangot kaptak, tehát követségi titkárként, vagy konzulként voltak bejelentve.

Ennek a rejtett időszaknak 1927-ben lett vége, amikor a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság kivonult Magyarországról. Innentől hivatalosan is lehetett katonai attasékat küldeni külföldre. Csehszlovákia esetében ez a dátum 1928. Az addig eltelt majdnem egy évtized alatt három rejtett katonai attasé, vagy, ahogy akkor fogalmaztak, katonai szakelőadó teljesített szolgálatot Prágában. Elsődleges feladatuk a hírszerzés, a csehszlovák hadseregről bárminemű információ gyűjtése volt.

Bajnóczy József

Bajnóczy József Szinérváralján született 1888. február 27-én. A Ludovika Akadémia elvégzését követően 1908-ban avatták hadnaggyá. 1913 májusában főhadnagy lett. Az első világháború alatt,1915 szeptemberében, századossá nevezték ki.[2] Szolgált a cs. és kir. 72. gyalogezredben, majd ezt követően egy prágai gyalogezredhez helyezték át. Felesége cseh származású volt. A Hadügyi Népbiztosság küldte ki a leszereléssel kapcsolatos ügyek intézése végett Prágába, így került az I. világháború után újra érintkezésbe a csehekkel. Bajnóczy a Monarchia alatt szolgált Pozsonyban, majd Prágában, így elegendő tapasztalattal rendelkezett mind nyelvi, mind kulturális szempontól a térséget illetően, nyelvi szempontból is. A Hadügyminisztérium katonapolitikai osztályáról került katonai kiküldöttként 1919 áprilisában, a Tanácsköztársaság idején, Prágába. Személye kapóra jött Kun Béláék bukása után is, ezért katonai szakelőadóként, 1920 májusában kinevezték és megkezdte rejtett katonai attaséi, azaz katonai szakelőadói tevékenységét. 1922. szeptember 1-től őrnagyi rendfokozatot kapott.[3]

Prágai szolgálatát 1923-ban fejezte be. Ezt követően Szófiába került, ahol egy évig szintén katonai szakelőadóként működött. 1926 májusában alezredessé lépett elő. 1929 novemberétől pedig már ezredesként szolgált. Az 1930-as évek elején tanár a Hadiakadémián. 1937 májusában kinevezték vezérőrnaggyá. 1939 és 1941 között a VI. hadtest parancsnoka, 1940-től már altábornagyi rendfokozatban. 1942 májusában kapott vezérezredesi rendfokozatot.[4] A háború alatt kettő és fél évig a Honvéd Vezérkar főnökének helyettese volt. 1944 júliusában került sor nyugdíjazására.

1918-ban véget ért az I. világháború. Ezt követően megkezdődtek a béketárgyalások. Az európai politikai térképen pedig hatalmi átrendeződések folyamatai kezdődtek el, mentek végbe. Magyarországon lezajlott az őszirózsás forradalom, Károly Mihály kormányt alakított. 1919. március 21-én beköszöntött a Tanácsköztársaság időszaka. Ez az új rendszer Bajnóczy számára is feladatokat adott Prágában. 1920 elején meghívták Magyarországot a béketárgyalásokra. Alig egy hónapra voltunk a trianoni békeszerződés aláírásától.

Bajnóczy József számára – még a Monarchia idején ott töltött szolgálata alapján – nem volt ismeretlen terep a csehszlovák főváros, amikor 1920-ban megkezdte hírszerzési tevékenységét a prágai magyar külképviselet beosztottjaként.

Első jelentését 1920. január 15-én írta, amelyet még Bécsen keresztül jutatott el Budapestre. Alapvető feladata volt a csehszlovák hadsereg erejének és békeszervezésének a felderítése, vagy bármilyen más, a hadsereggel kapcsolatos információ közlése.[5] Ez a jelentés eddig nem került elő, azonban megtalálható egy 1920. január 26-i jelentés egy bizonyos Brokk fedőnevű személytől, amelynek legelső mondata arra utal, hogy a szöveg a január 15-i jelentés folytatása.[6] A január 26-i jelentéssel kapcsolatban két következtetést lehet levonni. Mivel Prágából érkezett és katonai tárgyú hírekről szól, lehetséges, hogy Bajnóczy a megfogalmazója. Azt is tudjuk, hogy január 15-én írta első jelentését, amelyre hivatkozik is. Az imént említett okokból kifolyólag Brokk fedőnevet Bajnóczynak tulajdonítom, amelyet csak megerősíthet az a tény, hogy az ezen az álnéven később is írt jelentéseket.

A szervezet kiépülésének kezdeti fázisára – ekkor keletkeztek az első írások a katonai attasék feladatköreiről is – mutat rá, hogy a hírszerzés vezetőjének, Sztojakovics Demeternek[7] (aki a Tanácsköztársaság idején, majd a Nemzeti Hadseregben is a hírszerzés és kémelhárítás vezetője, később berlini követ, 1944-ben miniszterelnök; neve 1925-től Sztójay Döme) 1920-ban szabályoznia kellett, hogy egyes jelentések, ügyek kihez és milyen formában kerülhetnek, melyek a különösen fontosak, és melyek nem. Az alábbi irat[8] szabályozta a térképrajzoló osztály működését is. Ebből kitűnik, hogy rengeteg irat, jelentés érkezett be a hírszerzéshez, amelyeknek egy része nem is bírt jelentőséggel, így szabályozni kellett ezen anyagok befogadását.[9]

1920 januárjában, Horthy Miklós aláírásával adtak közre egy felhívást,[10] amely a kémkedésről és hivatalos ügyek bizalmas kezeléséről szólt. Az írás kiindulópontja az volt, hogy az ellenséges országok kémjei sok információt tudnak gyűjteni a magyar hadseregről. Ennek okai pedig visszavezethetők a „bizalmas tárgyú iratok könnyelmű kezelésére, a hadsereg tagjainak meggondolatlan fecsegéseire és elővigyázatlan megjegyzéseire”.[11] Az irat szerint ugyanis nem elsősorban az ellenséges kémek érdeme a sok megszerzett adat, hanem a magyar katonák és hatóságok figyelmetlensége, valamint a bizalmas iratok nem megfelelő kezelése az okozója.

1921-ben IV. Károly visszatérési kísérleteiről a központ mindig tájékoztatta a katonai szakelőadókat. Így Bajnóczy József is megkapta ezeket a rövid helyzetjelentéseket, amelyeket rejtjelezett táviratokként küldtek el. Bajnóczy Prága I., illetve a második távirat esetében Prága névvel szerepel a címzettek listáján. Az ügyben írt harmadik táviratnak van külön Prágára vonatkozó része is. Sztojakovics ebben utasítja Bajnóczyt, hogy tegyen jelentést, miszerint biztosított-e a jelentéstétel távirati úton Prága és Budapest között, a bécsi hírszerző irodán keresztül. Továbbá a jelentésnek azt is tartalmaznia kell, hogy ha a katonai szakelőadók „internáltatnának vagy elutaznának” akkor is biztosítva van-e a kapcsolattartás ezen módja, ha kell, akkor az ottani lengyel attasén keresztül.[12] Ebből a kijelentésből látszik, hogy bár az ellenséges országok felé a magyar vezetés igyekezett rejtve működtetni katonai attaséit, a baráti országok irányába, mint például Lengyelország, ezt nem tartotta feltétlenül szükségesnek.

A korszakban keletkezett jelentésekből kitűnik, hogy a csehszlovákiai magyar hírszerzés egyik fontos feladata volt a csehszlovák hadseregnek, különösen a magyar irányban létező felvonulási terveivel kapcsolatos információk gyűjtése. A hírszerzési központ számára 1921. december 22-én, karácsonyi ajándékként érkezett Bajnóczyék jelentése a csehszlovák hadseregnek a Harcászati irányelvek a határ fedezésére elnevezést viselő dokumentumáról.[13] Ezt követte 1922. március 23-án a Kisentente hadműveleti terve elnevezésű dokumentum,[14] amelyet szintén a hírszerzés küldött Prágából.

Bajnóczy József 1922-től követségi titkári címet kapott a prágai magyar külképviseleten. Eddigre a katonai szakelőadói feladatai is kibővültek. Belpolitikai téren figyelemmel kellett kísérnie a csehszlovák politikában az esetleges balratolódást, a kommunista hatalomátvétel lehetőségeit. Megfigyelés alatt kellett tartania az autonómiára törekvő szlovák politikai tényezőket. További feladata volt a kisebbségi problémák szemmel tartása, különösképpen a magyar kisebbséget illetően. Az irredenta szervezetekről való információgyűjtés is beletartozott a megfigyelések sorába.

Külpolitikai szempontból figyelemmel kellett kísérnie az antant és a csehszlovák kapcsolat alakulását, főleg a katonai vonatkozású kérdésekben. A csehszlovákok viszonyát szemmel kellett tartania a szomszédos államaikkal. Figyelnie kellett a csehszlovák–osztrák fellépéseket a magyar monarchisztikus törekvések ellen. Jelentenie kellett a pánszlávizmus jeleiről. Továbbá adatokat kellett gyűjtenie és továbbítania a kisantant tevékenységéről. Kiemelt fontosságú feladat volt bármilyen anyag megszerzése a csehszlovák hadseregről.

1922 júliusának elején egy igen érdekes, a hírszerzés működésének néhány fontos részletére rávilágító irat készült el a hírszerzés szervezetén belül, amelyet a rejtett katonai attasék is megkaptak. Ez az írás a különböző hírszerzési jelentések küldésének módjáról, közvetítéséről ír le szabályokat, utasításokat, tanácsokat. Az irat fő témája, hogy mi történik akkor, ha a jelentés küldése során valamilyen rendkívül helyzet következik be, amely annak célba érését nehezítené. Ilyen „nem kívánatos helyzet” lehet a határzár, postazár vagy vasúti forgalom beszüntetése. Az irat szerint ezekben az esetekben szinte lehetetlenné válik az ilyen titkos iratok kézbesítése. Ezért egy bonyolultabb, de biztonságosnak ítélt módszert vázoltak fel az utasításban, amelynek alapját a fedőcímek képezik. Ezért annak érdekében, hogy a jelentések sikeresen megérkezzenek, közvetítő személyeket kell beiktatni a rendszerbe. Ők az úgynevezett fedőcímek. Két formáját különbözteti meg a szöveg. Az egyik a leadó fedőcím: tulajdonképpen az ő feladatuk volt a végső kézbesítés, hogy a hozzájuk beérkezett postát a katonai szakelőadónak vagy az arra kijelölt rendeltetési helynek átadják. A másik a közvetítő fedőcím: nekik értelemszerűen a jelentések továbbítása, közvetítése volt a feladatuk egy általuk ismert leadó fedőcím részére. A katonai szakelőadók számára előírták, hogy minden, különösen a nekik fontos fedőcímet ismerniük kell. Az írás különleges esetként kezeli, ha Magyarország körülzárása valósulna meg valamilyen formában. Az irat leszögezi, hogy nem lehet politikailag megbízhatatlan személyeket, vagy (feltehetően a csehszlovákok által) megfigyelt személyeket beszervezni a fedőcímes hálózatba. A fedőcímek nem ismerhetik a levelek tartalmát, azokat „kényesebb magánügyben tett szívességnek minősítsék”. Az összegzésben a magyar katonai szakelőadók feladatául azt szabják, hogy a fedőcím-hálózat kiépítéséhez minden rejtett katonai attasénak 2-4 leadó fedőcímet és 4-8 közvetítő fedőcímet kell szereznie. Természetesen ezeket a fedőcímeket a központ is ellenőrizni fogja úgy, hogy próbaleveleket adnak majd postára, amikről nincs tudomása a katonai szakelőadónak, és megnézik, hogy ezen esetekben is kifogástalanul működnek-e a fedőcímek és a közvetítők.[15]

1922 júliusának elején egy Bajnóczyhoz köthető jelentésben a Népszövetségben tapasztalható cseh és ukrán ellentétekről számol be. Az információi itt a csehek belső köreiből származik, egy titkártól, akitől egy beszélgetés során tudott meg különböző adatokat. A fő téma Kárpátalja kérdése. Az informátor nem kevesebbet állít, mint Kárpátalja visszaszerzése „ügyes politikával békés úton elérhető lenne”. Indoklása szerint ugyanis a csehszlovákok ezt a területet azért kapták, hogy összeköttetésük legyen a keleti szlávsággal, valamint mert támogatják az ukránokat Kelet-Galícia megszerzésében.[16]

A Bajnóczy lebukását előidéző eset, a különböző csehszlovák mozgósítási tervek megszerzése volt. Ezek voltak az úgynevezett „H”, „P” és „PH” tervek, ahogy a jelentésekben szerepelnek. Bár Bajnóczy neve egyik jelentésben sincs leírva, a később részletezendő újsághírek, a jelentések nyelvezete, különösen az egyik jelentés utolsó két bekezdése alapján, személyének kiléte bizonyos volt. Egy alkalommal távirati utasítást kér arra vonatkozóan, hogy a „H” tervet is beszerezze-e, másszor felhívja a figyelmet arra, forrása nagyon jó volt és szakmai, ezért kéri, hogy a szerzett anyagokat rendkívül bizalmasan kezeljék.[17] A fennmaradt és eddig felkutatott iratok szerint a csehszlovák haditervek ügyében több alkalommal, 1922. július 10-én, 20-án, 27-én és augusztus 3-án is írhatott Bajnóczy jelentést. Továbbá fennmaradt a lefotózott haditervek legépelt és lefordított változata is, melyek közül az egyik, a „H” terv 140 oldal hosszúságú volt. Megszerzése is költséges volt, Bajnóczy szerint 15 000 koronáért tudta volna „megrendelni”.[18] Ezek a felvonulási tervek, bár egy jóval korábbi, 1920. december 1-i állapotot tükröznek, Bajnóczy informátora szerint még akkor, 1922 nyarán is érvényesek voltak és csupán pár kiegészítéssel látták el őket azóta.[19]

A Národni Listy című csehszlovák lap 1922. október 6-i számában számol be arról, hogy Bajnóczy József kémkedési ügyben keveredett. Az cikk címe: A prágai magyar követség kémkedést folytat hadseregünkben.[20] Az újság szerint a brnói kerületi parancsnokság beszervezett katonatisztjei bizalmas iratokat fényképeztek le és küldtek a magyar követségre, Prágába. A csehszlovák katonai vezetés állítólag hamis, bizalmas levelekkel buktatta le Bajnóczy beépített emberét, aki Novakovszky György hadnagy volt. Segítője pedig egy bizonyos Karl Schwabe, aki brno-i jogász. A lebukásukkor Schwabe lakásán házkutatást tartottak, amely során kiderült, hogy Schwabe testvére nemrég Prágába ment Bajnóczyhoz, hogy figyelmeztesse bátyját a veszélyre, azonban nem járt sikerrel. Az egész Schwabe családot letartóztatták. Az írás kifejti, hogy a kémkedés mögött egyértelműen Bajnóczy József áll. Továbbá beszámol arról is, hogy tevékenységét követségi alkalmazottként végezte, mivel Magyarországnak tilos lenne katonai attasékat küldenie. A cikk írója a végén bizakodva ad annak hangot, hogy a gyanúsítottakat a törvény teljes erejével el fogják ítélni. Az esetet a Slovenský denník is megírta. Arról értekeznek, hogy kirobbant kémkedési botrány sokkal szerteágazóbb. Véleményük szerint az utóbbi időben több csehszlovák katonatiszt is járt Budapesten, amelyek többek voltak, mint egyszerű látogatások.[21]

Bajnóczy esetében bár nem került sor perre, a botrány miatt 1923 februárjában visszahívták Magyarországra. Később katonai szakelőadóként (rejtett katonai attaséként) Szófiába küldték.

Bajnóczy Józsefről kémkedés gyanúja miatt – az indoklás szerint 1944-ben amerikai tisztekkel érintkezett – 1950-ben az ÁVH-nál aktát nyitottak. A róla készült jelentésekben megszólalt egy Szabó János nevű százados, aki elmondta, hogy Bajnóczy nagyon jó kapcsolatot ápolt két későbbi magyar prágai katonai attaséval, Fleischhacker Rezsővel, az utódjával és Ujszászy Istvánnal is.

vitéz dr. Fleischhacker Rezső

Későbbi nevén (1927-től) Andorka Rezső. 1891. november 8-án Sopronban született. A Ludovika Akadémián végzett 1914-ben. Szolgált Stromfeld Aurél mellett a Tanácsköztársaság hadseregében. Utána belépett a Nemzeti Hadseregbe, részt vett a szovjetek irányában tárgyaló és intézkedő hadifogolycsere-biztosság munkájában. 1923-ban került katonai szakelőadóként (rejtett katonai attaséként) a prágai magyar követségre.

Ezt követően szintén katonai attaséként működött Varsóban. 1937–1938-ban a VKF 2. osztályának vezetője volt. 1939 májusától egészen addig, amíg Németország megtámadta a Szovjetuniót, vezérőrnagyként követ volt Madridban. Teleki Pál öngyilkossága után lemondott és nyugdíjaztatta magát. A németek magyarországi megszállásának kezdetén a Gestapo letartóztatta és Mauthausenbe vitte, innen 1945-ben súlyos betegen tért haza. A háború után megjárta az Andrássy út 60-at és internálták Kistarcsára is. 1961-ben hunyt el.

Fleischhacker Rezső volt a második katonai attasé Prágában. Ő váltotta Bajnóczy Józsefet, akit haza kellett hívni, a fent leírt kémbotrány miatt. Fleischhacker tehát folytatta elődje megkezdett munkáját. Szintén rejtett katonai attaséként, úgynevezett katonai szakelőadóként irányította a hírszerzést és végezte a rá kiszabott feladatokat.

A katonai attasé által írt jelentések alapján megállapítható, hogy az 1920-as évek közepén kitüntetett figyelmet kapott magyar részről a csehszlovák–lengyel viszony alakulása. Lengyelország, mint baráti állam közeledése az egyik legnagyobb ellenség, Csehszlovákia felé aggodalommal töltötte el a magyar vezetést, így fontos volt információkat beszerezni a két ország közötti kapcsolat formálódásáról.

A magyar katonai attasé érdeklődése a csehszlovák–lengyel viszony iránt egy beszélgetést követően alakult ki. Fleischhacker 1925 áprilisában megbeszélést tartott a prágai lengyel követség egyik követségi titkárával, egy bizonyos Scerbinskyvel. Az 1925. április 22-én kelt jelentés a lengyel követségi titkárral való beszélgetést illetően két témát érintett. Először a lengyel fél érdeklődött a magyar–orosz viszonyról. A magyar attasé Scerbinskynek viselkedéséből megállapította, hogy a lengyel követségi titkárnak utasításba adták: tudjon meg mindent a magyar–orosz kapcsolatról, különösen egy esetleges katonai egyezményről a két ország között. Úgy látta, hogy a lengyelt nem elégítik ki válaszai, aki egyre behatóbban érdeklődött. Ezt követően Fleischhacker terelte át a témát a csehszlovák–lengyel viszony kérdéskörére. Scerbinsky kifejtette neki, hogy a két állam által megkötött szerződés csupán a Lengyelországba irányuló hadianyag-szállításról rendelkezik, mint politikailag meghatározó része az egyezménynek, ezen felül pedig erősen bizonygatta, hogy csupán „ártatlan kereskedelmi és arbitrage”, azaz döntőbíráskodási jellege van a többi közös szerződésüknek. Kiemelte, hogy a két ország a német törekvésekkel szemben igyekszik politikailag együttműködni, amelyet egyezmény formájában már meg is kötöttek. A magyar fél számára égető kérdés volt ebben a helyzetben, hogy megtudja, hogyan állnak a lengyelek a kisantanthoz, felmerült-e náluk a csatlakozás. Ezt a kérdést Fleischhacker is feltette. A lengyel válasza az volt, hogy számukra nincs értelme belépni abba a szövetségi tömörülésbe. Elmondása szerint abban Lengyelországnak nincs keresnivalója. A lengyeleknek az az érdekük, mondta Scerbinsky, hogy olyan blokkhoz tartozzanak, ahol támogatást kaphatnak céljaik eléréséhez.[22]

Fleischhacker a beszélgetést követően, hogy még több információt szerezzen, felkereste az orosz követséget Prágában. Itt Kalinával, a követség első titkárával folytatott le beszélgetést, ahol kikérte az oroszok véleményét a jelenlegi csehszlovák–lengyel viszonyról. Kalina elmondása szerint az oroszokat csupán a fegyverszállítási egyezmény sérti. Fleischhacker a beszélgetés során az orosz–csehszlovák kereskedelmi kapcsolatok alakulásáról érdeklődött egy, a sajtóban megjelent hír kapcsán. Az oroszok ugyanis, válaszul a csehszlovák–lengyel megegyezésre, megszüntették prágai kereskedelmi kirendeltségüket, hogy ezzel is nyomást gyakoroljanak. Bár a beszélgetés során Kalina eleinte tagadta, végül mégis bevallotta a magyar katonai attasénak a lépés szándékosságát.[23]

Fleischhacker a Kalinával folytatott beszélgetésről szóló jelentésének összefoglalójában kettő, korábban írott, a lengyel katonai attaséval lefolytatott beszélgetéséről írt beszámolójára hivatkozik. Ezek a jelentések a levéltári kutatás során nem kerültek elő. A hivatkozott jelentésekben az áll, hogy Durski alezredes,[24] aki ekkor a prágai lengyel követség katonai attaséja volt, bevallotta magyar kollégájának, hogy valóban zajlanak a csehszlovákok és a lengyel között katonapolitikai jellegű tárgyalások, amelyeknek központi témája a hadianyag-szállítás. A katonai megegyezés Németország ellen irányul a két ország részéről. Ennek meglétére a magyar attasé szintén Durski alezredest hozza fel, aki többek között Jan Syrový tábornokkal[25] is tárgyalt erről. Továbbá „egy estélyen egy őszinte pillanatban”[26] bevallotta a katonapolitikai egyezmény létezését (a csehszlovákok és lengyelek között) Fleischhackernek is. A magyar katonai attasé végső következtetése az ebben az ügyben, hogy bár tényként lehet kezelni, hogy a csehszlovákok és a lengyelek egy katonai jellegű megállapodást kötöttek, amely magyar részről aggodalomra adhatna okot, azonban Flesichhacker szerint „a szerződésnek sok praktikus értelmet egy fegyveres konfliktus esetére, tulajdonítani nem lehet”.[27] Egyik fő okának a csehszlovák vezetői körökből származó információira alapozza, ahol egyre inkább a németekkel való békés megegyezést hangoztatják.[28]

Fleischhacker Rezső előbb részletezett jelentése eljutott Walko Lajos[29] külügyminiszterig. Ez rávilágít az ügy jelentőségére magyar részről. A külügyminiszter is kifejti, hogy a magyar külpolitika számára a csehszlovákok és a lengyel közeledése, különösen katonai szempontból, létfontosságú kérdés. Walko így utasítást ad Fleischhackernek, a csehszlovák–lengyel viszony további szemmel tartását és legnagyobb figyelemmel történő kísérését kéri tőle, hiszen „Csehszlovákia és Lengyelország politikai viszonyának alakulása reánk nézve igen nagy fontossággal bír”.[30] Továbbá meghagyta, hogy az újonnan szerzett értesülésekről a magyar katonai attasénak haladéktalanul be kell számolnia neki is.[31]

A csehszlovákok és a lengyelek közeledésének katonai jellege nem hagyta nyugodni a magyar vezetést. A kérdés rendkívüliségét mutatja, hogy egy 1925 augusztusában Fleischhacker által írt jelentéshez csatolt megjegyzésben az olvasható, hogy az „összes külállomások utasítva lettek a cseh–lengyel közeledés megfigyelésére”.[32] A feltárt iratok közül, két beérkezett jelentésből – amelyek az előbb említett központi utasítást követően készültek – vonhatunk le következtetéseket. Az egyik egy bizonyos „Cseh” fedőnevű, a másik egy „Orosz” fedőnevű ügynök jelentése. A fedőnevek az adott országban, tehát Csehszlovákiában és Oroszországban szolgálatot teljesítő magyar katonai attasékat jelölhetik. Ezt bizonyítja, hogy a „Cseh” fedőnevű, a már korábban elküldött jelentéseire és diplomatákkal, katonai vezetőkkel való tárgyalásaira hivatkozik jelentésének elején. A jelentések tartalma között ellentmondások vannak, amely a központ számára is feltűnik, így megjegyzésben írják le, hogy a kapott adatokat „Német” – minden bizonnyal a berlini magyar katonai attasé – által ellenőriztetni kívánják, és miután minden jelentés beérkezett, akkor vonnak le következtetéseket. Míg Fleischhacker azt állítja, hogy létezik egy csehszlovák–lengyel katonai egyezmény német és orosz irányba, addig a másik jelentés cáfolja egy ilyen megállapodás létrejöttét.[33]

1925-ben a frankhamisítási botrány[34] a hírszerzés figyelmét sem kerülte el. Két olyan jelentés is készült, amely ennek az ügynek a csehszlovák vonatkozásait tárgyalja. Az egyiket maga a katonai attasé írta, azonban a végén az akkori prágai magyar követ, Dr. Masirevich Szilárd[35] aláírása szerepel. A másik jelentést a prágai magyar követ jegyzi, amiben Fleischhackertől származó információkat közöl. Az attasé jelentése első felében a csehszlovákiai lapokra hivatkozva közli a csehszlovák álláspontot a frankhamisítás ügyével kapcsolatban. Ezt követően beszámol a cseh és német üzleti, politikai, diplomáciai körökben tapasztalható hangulatról. Végezetül pedig közli a lengyel katonai attaséval, Durski alezredessel folytatott beszélgetésének eredményét. Fleischhacker felhívja a figyelmet arra, hogy a frankhamisítási ügy kapcsán megélénkült a csehszlovák hírszerzés tevékenysége is. Elmondása szerint azon dolgoznak, hogy kompromittáló összefüggéseket találjanak a hamis pénzek és a prágai magyar követség, vagy más prágai magyar szervezetek között. A csehszlovák hírszerzés ezen tevékenységére a magyar katonai attasé abból következtet, hogy mindig látogatást tesz nála egy csehszlovák hírszerző, aki így akar a „nem létező bizonyítékok birtokába jutni”. A magyar attasé azonban ebben egy új lehetőséget lát. Szerinte ugyanis ezen az ügynökön keresztül akár megtévesztő, hamis információkat is lehetne kiadni a hamisításról, ezáltal félrevezetve a csehszlovák hírszerzést.[36]

Az, hogy ez a jelentés biztosan Fleischhacker írása, arra bizonyíték a prágai magyar követnek szintén a frankhamisítási ügyben tett követi beszámolója. Ebben a követ Fleischhackerre a „követség egyik tagjaként” hivatkozik, aki beszélgetést „folytatott a mai napon Durski alezredessel az itteni lengyel követség katonai attaséjával”. A beszélgetés során szóba került egy találkozó, amelyen cseh és francia katonatisztek vettek részt, a fő téma pedig a frankhamisítás volt. A lengyel katonai attasétól kapott információk alapján Fleischhacker arról számol be, hogy az eseményen jelenlevők szerint ezzel az üggyel Magyarország hosszú időre megszűnt tényező lenni politikai téren, valamint „el van intézve az a nyomás, amit Csehország déli határán az örökös magyar fenyegetés váltott ki”. Szerintük ezzel sokáig képtelen lesz Magyarország a határok megváltoztatására, akár békésen, akár fegyveresen. Az esemény főszónoka Eugène Mittelhauser[37] francia tábornok volt, aki ekkor a Francia Katonai Missziót vezette Csehszlovákiában. A magyar attasé azt is megtudta, hogy a francia katonatiszt a beszédeivel csak bizonygatni akarta nélkülözhetetlenségét a csehszlovák katonatisztek előtt.[38]

vitéz Székely János

Székely János 1889. szeptember 30-án született Pécs városában. 1909. augusztus 18-tól hadnagy. Az I. világháború kitörése előtt, 1914. május 1-jén főhadnagy lett. 1916. augusztus elején századosi rendfokozatot kapott. 1923 szeptemberében őrnaggyá nevezték ki. Ezt követően az alezredesi kinevezésének dátuma ismeretlen. A csehszlovák hírszerzés adatai szerint Székely 1925-ig Sztojakovics munkatársa volt a hírszerzésnél.[39] Beosztása ott eddig nem ismert. Rejtett katonai attaséként, azaz katonai szakelőadóként szolgált Prágában, 1926 júliusától 1928. május 10-ig. Visszahívása után, 1928 és 1931 között a HM VI-2. osztályába volt beosztva. 1933 februárjától ezredesi, 1938 októberétől vezérőrnagyi rendfokozatban szolgált. 1940 novemberében helyezték nyugállományba. A II. világháború után, 1945 októberében altábornaggyá nevezték ki. 92 éves korában, 1982. március 20-án hunyt el Budapesten.[40]

Székely János a prágai katonai attaséi pozícióban Fleischhacker Rezsőt váltotta. A két világháború közötti prágai katonai attasék közül az ő szolgálati ideje a legrövidebb, a két évet sem éri el. Egy 1926. június 18-án kelt minisztertanácsi jegyzőkönyvben van arról szó, hogy Székely János lenne az új katonai szakelőadó a csehszlovák fővárosban. Elődje felváltását úgy indokolják itt, hogy „Fleischhacker Rezső II. osztályu követségi titkári címmel felruházott követségi attachét más beosztásban kívánja alkalmazni”[41] a miniszter. Továbbá hozzájárulást kér ahhoz, hogy az altanácsnok Székely Jánost kinevezhessék erre a pozícióra. A Külügyi Közlöny az 1926. évi 6. számában közölte le a döntés eredményét, miszerint 1926. július 10-én vitéz Székely Jánost II. osztályú követségi titkárrá nevezték ki a prágai külképviseletre.[42] Ami azt jelenti, hogy attaséi, vagy ekkor még névileg katonai szakelőadói, feladatait ilyen diplomáciai szerepkörbe ágyazva kellett végeznie. Ezért, mivel ez egy egyszerű áthelyezésnek tűnik, nem volt hírértéke, sem a magyarországi lapok, sem a Prágai Magyar Hírlap nem tesz róla említést.

Kinevezésének évében zajlik a frankhamisítási botrány pere, ráadásul az év végén bevezetik Magyarországon az új pénznemet, a pengőt. 1926-os hivatalba lépéséig számos esemény történt már Csehszlovákiában is: elfogadták az 1920-as nyelvtörvény módosítását, módosították a bírósági járások határait. Decemberre a csehszlovák véderőbizottság jóváhagyta a haderőalapról szóló költségvetési törvényjavaslatot is.[43] Prágába érkezésének idején zajlanak a magyar–csehszlovák kereskedelmi egyezmény létrejöttének folyamatai (az 1926 júniusi tárgyalás például, nem sokkal Székely kinevezése után[44]), amelyek először egy augusztusi megállapodáshoz vezettek a két fél között a legnagyobb kedvezmény elvére vonatkozóan, majd végül az 1927-es aláírásához az egyezménynek.[45]

Székely János külszolgálata alatt zajlik le a magyar katonai attaséi szolgálat két világháború történetének egyik jelentős változása is. Miután 1927-ben a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság kivonul Magyarországról, lehetőség nyílik arra, hogy a magyar vezetés immáron ne rejtve, különböző diplomáciai rangba bújtatva küldjön ki katonai attaséi feladatok ellátására katonai szakelőadókat, hanem hivatalosan delegáljon katonai attasét a magyar külképviseletekre. Ez Csehszlovákia vonatkozásában 1928-ban következett be.

A frankhamisítási botrány a hírszerzés figyelmét sem kerülte el. Két olyan jelentés is készült, amely ennek az ügynek a csehszlovák vonatkozásait tárgyalta. Az egyiket maga Székely János írta, azonban a végén az akkori prágai magyar követ Dr. Masirevich Szilárd aláírása szerepelt. A másikat – az előbbitől különálló iratot – a prágai magyar követ írta meg, amelyben Székely Jánostól származó információkat közölt.

Szintén 1927-ben Székely János prágai tartózkodása alatt készült egy vélemény Budapesten arról, hogyan szabályozzák a katonai szakelőadók lótartását külszolgálatuk alatt. A szöveg lényege, hogy amikor az adott katonatiszt külszolgálatra megy, a lovát a kincstár tulajdonába veszi, és amikor majd visszatér külföldről, ismét a nevére lesz íratva a ló. Ez a szakelőadókra nézve egy előnyös döntés volt a központ részéről, mert így előbbieknek joguk van ahhoz, hogy döntsenek visszatérésükkor arról: szeretnék-e korábbi lovukat vagy sem.[46]

1927 szeptemberében egy, feltehetően Székely János által írt jelentés számolt be arról, hogy a csehszlovák nemzetvédelmi miniszter más, magasrangú katonatisztekkel együtt a Felvidéken és Kárpátalján körútra indult. Az információk „ezen utra vonatkozólag bizalmas forrásból”[47] származnak. A meg nem nevezett, feltehetően a hírszerzői hálózathoz tartozó egyén elmondásai alapján a tanulmányút megnevezés csak fedése az útnak, valójában a helyi katonai és politikai viszonyok megismerése volt a cél.[48]

1928. február 3-i dátummal Székely Jánoshoz köthető egy jelentés. Ez az írás egy kisantant-országok részvételével is zajló konferencia esetleges híréről számol be, ahol állítólag a közös főparancsnokság kérdését tárgyalták. Egy meg nem nevezett bizalmas forrás és az olasz katonai attasé nyomán a „Cseh” fedőnéven működő ügynök jelentése szolgáltat információkat. Ez a „Cseh” fedőnév már a korábbi katonai szakelőadók esetében is előkerült. A hírekkel ellentétben, eddig nem tartottak semmilyen francia kezdeményezésű cseh–román–jugoszláv–lengyel konferenciát. Egy ekkora méretű rendezvényt nem lehetett volna titokban tartani a nyilvánosság előtt – véli az attasé. Túl feltűnő lett volna ilyen nagyszámú katonatiszt érkezése az országba. A lengyel katonai attasétól megtudta Székely, hogy a lengyel katonai körök nem hajlandóak részt venni egy ilyen megbeszélésen, mert nem látják szükségét egy szorosabb együttműködésnek a csehszlovák hadsereggel. Azonban ez a konferencia a lengyelek nélkül is összeülne, áll a jelentésben. Az olasz katonai attasé ezt a hírt a konferenciáról Budapesten és Rómán keresztül kapta meg. Szerinte nem kizárt, hogy a francia katonai misszió fog Prágában ülésezni. A budapesti központ a jelentés kapcsán hivatkozik a „Lengyel” fedőnevű, véleményem szerint a varsói magyar katonai attasét takarható ügynök négy jelentésére is, a prágai kisantant-értekezlettel kapcsolatban. Mint kiderül, Székely János jelentésének tartalma szöges ellentéte a lengyelországi kollégája által leírtaknak. A központ által hozzáfűzöttekből az is kiderül, hogy „Cseh”, azaz Székely János utasítást kapott arra, hogy folytassa a felderítést a konferencia kapcsán.[49]

Egy héttel később egy jelentésben arról számol be az attasé, hogy Plzeň-ben jugoszláv katonatisztek tartózkodnak, bizonyos Jaksimovics tábornok vezetésével. Ezeket az információkat az olasz katonai attasétól szerezte be, mert elmondása szerint kevés ideje volt, így folyamodott ahhoz, hogy ne maga derítse ki. Az olasz katonai attasé érdeklődött a kisantant-konferencia után, de arról továbbra sincs hír, hogy meg lenne tartva. Ennek a konferenciának a hírét egy francia tiszt is cáfolta.[50] Az alábbi információkat Székely János központi utasításra tette. Az utasítás az volt, hogy az említett Jaksimovics tábornokot szemmel tartsa és jelentsen útjáról, úti céljairól.[51]

Egy március elején kelt jelentésben tisztázódni látszik a kisantant-konferencia meglétének kérdése. Elképzelhető, hogy egy lehetséges főparancsnoki konferenciát tévesztettek össze az éves kisantant-összejövetellel. A jugoszlávtól pedig egy tábornokuk, az iratban Jaksimovics néven szerepel, aki már februárban az országban járt, Plzeň-ben műszaki anyagok után érdeklődött.[52]

Székely János attaséi szolgálatának utolsó hónapjaiban, 1928 januárjában és februárjában készült egy jelentés a Prágában tartott kisantant-tárgyalásokról. Az adatok forrásaként egy bizonyos „India” fedőnevű ember van megjelölve, aki „az osztály alkalmi adatszolgáltatója”.[53] Feltételezhető, hogy Székely tudott róla, de a neve nincs említve a jelentésben. Pontosan mit jelent az, hogy alkalmi adatszolgáltató, az nem derül ki. Lehetett olyan személy, aki kint élt Prágában és időnként küldött haza jelentéseket, amikor valami fontos történt, de az is lehet, hogy olyan személyről van szó, akit a hírszerzés küldött ki meghatározott időre. Ha a második eset lenne az igaz, akkor köszönhetően a csehszlovák Nemzetvédelmi Minisztérium listájának, legalább négy főről tudunk, akik ekkor hírszerzési feladattal lettek kiküldve Csehszlovákiába.[54] Harmadik lehetőségként még az is elképzelhető, hogy olyan csehszlovák személyről van szó, akit a magyar hírszerzés szervezett be helyben.

Ahogy a kinevezésekor, úgy a leváltása idején sem említik az újságok név szerint Székely Jánost, hiszen ő hivatalosan csak egy volt a sok követségi alkalmazott közül. A személycseréről 1928. május 10-én számoltak be az újságok, ekkor kezdte meg hat évig tartó katonai attaséi szolgálatát vitéz lófő Lakatos Géza őrnagy (később vezérezredes és Horthy Miklós utolsó miniszterelnöke), az első hivatalos magyar katonai attasé Csehszlovákiában.

Összegzés

A rejtett magyar katonai attaséknak Csehszlovákiában az 1920-as években egy rendkívül ellenséges környezetben kellett titkos munkájukat végezniük, mely sokszor nem volt egyszerű feladat. A csehszlovák titkosszolgálat előtt nem is nagyon tudott titokban maradni a rejtés, akik mindent megtettek – olykor sikerrel, lásd Bajnóczy esetét –, hogy botrányba keverjék és ezzel elérjék kényszerű visszahívásukat.

A fennmaradt hírszerzési iratokat illetően, a 1930-as évekhez viszonyítva, ahol több száz ilyen dokumentum maradt ránk, jóval kevesebb jelentés maradt fent a tanulmányt által tárgyalt időszakból. E forrásbeli hiányosságot jól kiegészítik ugyanakkor a különböző újságcikkek, beszámolók. Mindezek fényében elmondható, hogy a húszas években rendkívül intenzív hírszerzési tevékenység folyt magyar részről csehszlovák területen. Ennek eredményei – többek között – azok a titkos iratok, amelyek jelen írásban megjelentek.

A téma további kutatási lehetőségeket rejt magában. Minthogy a két ország, a trianoni békeszerződés óta fennálló ellenséges viszonya miatt igyekezett egymás hadseregéről, hadiiparáról a lehető legtöbb információt összegyűjteni. Az 1920-as években nem csak a magyar hírszerzés volt tevékeny Csehszlovákiában, hanem a csehszlovák hírszerzés is rendkívüli intenzitással dolgozott Magyarországon. Így a magyar mellett a csehslzovák hírszerzés magyarországi működésének és ezáltal a magyar kémelhárítás munkájának megismerése is a kutatás további folytatására ad lehetőséget a későbbiekben.

Bibliográfia

Források

Levéltári források

HM HL II.a. osztály 1920. 202/9 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1920., 3753. sz. irat

Kémkedés elleni védekezés, hivatalos ügyek bizalmas kezelése, HM HL VKF 1920., 120/204 sz. irat

Harcászati irányelvek a határ fedezésére, HL VKF 1921., 40508 sz. irat

Közös kisentente hadműveleti terv, HL VKF 1921., 24.172 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1922., 23.387 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1922., 27744 sz. irat

Irányítás keresztülvitele a „H” – „P” és „PH” tervek értelmében. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29395. sz. irat

Felvonulási tervek. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29.208 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat

HM HL VKF 2. oszt. 1926., 18250/titk

HM HL VKF 1927. 726/B-926. Sz. n.

HM HL VKF 1927. 18350/biz. sz. irat

Konferencia a közös főpk. HM HL VKF 1928. 594B számú irat

Jaksimovics tbk és a kis entente kat. konferencia. HL VKF 1928. szám nélkül

Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat

Magyar hírszerzők I., ÁBTL 78. doboz, A-873 jelzet, “Csehszlovák Nemzetvédelmi Minisztériumtól” átvett anyagok a magyar hírszerzőkről.

Sajtó források

A csehszlovák–magyar kereskedelmi szerződési tárgyalások, Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 168. szám, 1926. július 28., 9.

Az adóreform tárgyalása a jövő esztendőre marad, Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 273. szám, 1926. december 1., 2.

MTI Bizalmas értesítés. 1922. október 7.

Személyi Hírek, Külügyi Közlöny, VI. évf., 1926/6, 27.

Internetes hivatkozások

Minisztertanácsi jegyzőkönyv, 1926. június 18., MNL OL W szekció, Miniszterelnökségi levéltár. https://www.eleveltar.hu/digitalis-tartalom?source=preservica&ref=preservica::b0056998-12f8-4a4f-be21-e38d0fb39f7e (Letöltés: 2021. február 03.)

1921. évi XXXIII. törvénycikk, V. rész, Katonai, hajózási és léghajózási rendelkezések, https://www.magyarkollegium.hu/pdf/trianon4.pdf (Letöltés: 2022. december 19.)

Szakirodalomjegyzék

Egyszerzős kötetek

Haraszti György: Vallomások a holtak házából – Ujszászy István vezérőrnagynak, a 2. vkf. osztály és az Államvédelmi Központ vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései, Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2007.

Szakály Sándor: A magyar katonai felső vezetés 1938–1945, Budapest, Ister, 2001.

Szerkesztett kötetek

Suba János: Az 1927. évi kereskedelmi egyezmény és a határszéli forgalom, in Parádi József (szerk.): Ünnepi parergák Mezey Barna 65. születésnapja tiszteletére, Budapest, Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság, 2018, 115–144.

Tanulmányok

Árokay Lajos: Az önálló magyar katonai attasé szolgálat létrehozásának előzményei 1918–1919, Hadtörténelmi Közlemények, XXX. évf., 1983/1, 73–95.

Hivatkozások

  1. 1921. évi XXXIII. törvénycikk, V. rész, Katonai, hajózási és léghajózási rendelkezések, https://www.magyarkollegium.hu/pdf/trianon4.pdf (Letöltés: 2022. december 19.)
  2. Haraszti György: Vallomások a holtak házából. Budapest, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2007, 616.
  3. Uo., 616.
  4. Uo.,616.
  5. Árokay Lajos: Az önálló magyar katonai attasé szolgálat létrehozásának előzményei 1918–1919, Hadtörténelmi Közlemények, XXX. évf., 1983/1, 376.
  6. HM HL II.a. osztály 1920. 202/9 sz. irat
  7. Sztójay Döme (1883–1946): a hírszerző és elhárító csoport vezetője 1925-ig, ezt követően Berlinben katonai attasé, majd követ, 1944-től 5 hónapon át miniszterelnök és külügyminiszter.
  8. HM HL VKF 2. oszt. 1920., 3753. sz. irat
  9. Uo.
  10. Kémkedés elleni védekezés, hivatalos ügyek bizalmas kezelése, HM HL VKF 1920., 120/204 sz. irat
  11. Kémkedés elleni védekezés, hivatalos ügyek bizalmas kezelése HM HL VKF 1920., 120/204 sz. irat
  12. Uo.
  13. Harcászati irányelvek a határ fedezésére, HL VKF 1921., 40508 sz. irat
  14. Közös kisentente hadműveleti terv, HL VKF 1921., 24.172 sz. irat
  15. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 23.387 sz. irat
  16. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 27744 sz. irat
  17. Irányítás keresztülvitele a „H” – „P” és „PH” tervek értelmében. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29395. sz. irat
  18. Uo.
  19. Felvonulási tervek. HM HL VKF 2. oszt. 1922., 29.208 sz. irat
  20. MTI Bizalmas értesítés, 1922. október 7., 1.
  21. MTI Bizalmas értesítés, 1922. október 7., 1.
  22. HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat
  23. Uo.
  24. Antoni Durski-Trzaska (1895– 1982): az I. világháborúban 1917-ig a Lengyel Légióban szolgált, utána az olasz fronton harcolt. 1923 áprilisa és 1926 áprilisa között lengyel katonai attasé volt Prágában. 1939 szeptemberében német fogságba esett. 1945-ben szabadult, haláláig Franciaországban élt.
  25. Jan Syrový (1888– 1970): a Csehszlovák Légió katonája. Csehszlovák vezérkari főnök 1926 és 1933 között. 1938-ban az elsőbécsi döntés idején Csehszlovákia miniszterelnöke.
  26. HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat
  27. Uo.
  28. Uo.
  29. Walko Lajos (1880–1954): volt kereskedelmi- és pénzügyminiszter is, a Bethlen- és Károlyi-kormány alatt külügyminiszterként szolgált.
  30. Uo.
  31. Uo.
  32. HM HL VKF 2. oszt. 1925, 140/93 sz. irat
  33. Uo.
  34. A frankhamisítási botrány 1925. december 19-én robbant ki, amikor Hágában letartóztatták Jankovich Arisztid vezérkari ezredest. A terv az volt, hogy többmillió hamis ezerfrankost akartak beváltani egy bankban és ezzel bosszút állni Franciaországon a trianoni békeszerződésért. Lásd: Romsics Ignác: Franciaország, Bethlen és a frankhamisítás, Történelmi Szemle, XVI. évf., 1983/1, 67–87.; Ablonczy Balázs: A frankhamisítás, Múltunk, LIII. évf., 2008/1, 29–56.
  35. dr Masiervich Szilárd (1879–1944): szerb származású magyar diplomata, aki Bécsben, Prágában, Berlinben és Londonban is volt követ a két világháború között.
  36. HM HL VKF 2. oszt. 1926., 18250/titk
  37. Eugène Mittelhauser (1873–1949): francia tábornok, a csehszlovákiai francia katonai misszió vezetője és a csehszlovák hadsereg vezérkari főnöke 1921–1925 között.
  38. Uo.
  39. Magyar hírszerzők I., ÁBTL 78. doboz, A-873 jelzet, “Csehszlovák Nemzetvédelmi Minisztériumtól” átvett anyagok a magyar hírszerzőkről.
  40. Haraszti: Vallomások, 624.
  41. Minisztertanácsi jegyzőkönyv, 1926. június 18., MNL OL W szekció, Miniszterelnökségi levéltár. https://www.eleveltar.hu/digitalis-tartalom?source=preservica&ref=preservica::b0056998-12f8-4a4f-be21-e38d0fb39f7e, (Letöltés: 2021. február 03.)
  42. Személyi Hírek, Külügyi Közlöny, VI. évf., 1926/6, 27.
  43. Az adóreform tárgyalása a jövő esztendőre marad, Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 273. szám, 1926. december 1., 2.
  44. A csehszlovák–magyar kereskedelmi szerződési tárgyalások: Prágai Magyar Hírlap, V. évf., 168. szám, 1926. július 28., 9.
  45. Suba János: Az 1927. évi kereskedelmi egyezmény és a határszéli forgalom, in Parádi József (szerk.): Ünnepi parergák Mezey Barna 65. születésnapja tiszteletére, Budapest, Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság, 2018, 120.
  46. HM HL VKF 1927. 726/B-926. Sz. n.
  47. HM HL VKF 1927. 18350/biz. sz. irat
  48. Uo.
  49. Konferencia a közös főpk. HM HL VKF 1928. 594B számú irat
  50. Jaksimovics tbk és a kis entente kat. konferencia. HL VKF 1928. szám nélkül
  51. Jaksimovics tbk és a kis entente kat. konferencia. HL VKF 1928. szám nélkül
  52. Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat
  53. Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat
  54. Közös kat. konferencia. HM HL VKF 1925. 1156B sz. irat

 

Cservák Csaba: A történeti alkotmányosság és a főispáni tisztség

Magyarországnak évszázadokig volt egy – máig ható – alkotmánya: a Szent Korona-tanon alapuló Történeti Alkotmány.[1] (Más terminológiával Történelmi Alkotmány. Az utóbbit – a régi használat után – kezdi újra felfedezni a tudomány. A történet ugyanis csak események egymás utánisága, a történelem szóban pedig benne foglaltatik a logikus összefüggésrendszer és értéktartalom is.) Eszerint a Szent Korona az államhatalom és a szuverenitás tárgyiasult megtestesítője. Nem csak jelképes hordozója, hanem áttételesen kútforrása is. A jogi személy fogalmi konstrukciójának igen korai megjelenése ez az európai jogi kultúrában.

A történeti alkotmányokat szokás íratlan alkotmányoknak is nevezni, szemben a másik nagy kategóriát jelentő írott alkotmányokkal. Az előbbi csoportnál az alkotmány nem egyetlen dokumentumból áll, normái részben szokásjogiak, a közmegegyezés emeli azokat alkotmányos rangúvá. (Ebben hasonlít Nagy-Britannia történeti alkotmányához, illetőleg az angol gyarmatként önállósult Új-Zélandhoz.) Ki kell emelnünk e tekintetben a magyar jogfejlődésben a sarkalatos törvényeket, mely kör megállapítása nem teljesen vitán felül álló. Az írott alkotmányok esetében létezik egy alapvető dokumentum, amelyet már megalkotásakor is alkotmánynak szántak.

A Történeti Alkotmány magában hordoz olyan erkölcsi, a nép józan gondolkodásában rejlő logikai elveket, melyek korlátként állnak a jövendő jogszabályalkotás fölött. Nem is megváltoztathatóak, illetőleg esetleges megváltoztatásuk esetén kifejezetten deklarálni kellene, hogy ez vagy az a vezérelv valamiért innentől hatálytalan.

A Szent Korona-tannal összeforrt a jogfolytonosság eszméje is. Jelesül: a hatályos jogszabályokat csak a már meglévő szabályok szerint lehet folyamatosan módosítani.[2]

A korona a király személyétől elkülönítetten fejezi ki az elvont államhatalmat, ennél fogva az uralkodó nem tekintheti magánjogi értelemben sajátjának az országot. (Ez a patrimoniális-feudális középkori gondolkodás közepette egy igen fejlett absztrakciós megoldás volt, és a jogállamiság elméleti megalapozásának sajátos magyar megoldását jelentette.) A király nem egyedül, hanem a nemességgel együtt gyakorolja a hatalmat – a népszuverenitás elvének csírájára figyelhetünk fel ennek kapcsán.[3] A királyi hatalom és a rendiség egyetlen, elválaszthatatlan államhatalmi tényezőben, a Szent Koronában, egyesült és olvadt össze.[4] Ezen eszme tehát igen korszerűnek számított egyéb európai államokkal összevetve, így büszkeségre ad okot a hagyományokhoz hű magyarságnak.

A Történeti Alkotmány nem a megcsontosodott konzervativizmus közjele, hanem magában hordozza a változás lehetőségeit is, de csak szerves, folyamatos, önmaga szabályait betartó fejlődést tesz lehetővé. A feudális korszakig, sőt a vérszerződésig visszavezethető Történeti Alkotmány elvrendszere így megfelelt a polgári korszak állameszméjének is. Az „egy és azonos nemesei szabadság” 1351-ben deklarált tétele a diszkrimináció-mentesség korai megnyilvánulása volt. Az 1848-as áprilisi reformok ezt nem eltörölték, hanem éppenhogy kiterjesztették.[5] A korábban elnyomott jobbágyságot és a vérszegény fejlődésen keresztülment polgárságot ugyanis – ahogy akkor fogalmaztak – mintegy beemelték a hatalom sáncaiba. Nem a kiváltságosok jogait vették el, hanem a kiváltságokban részeltettek minden állampolgárt. De az ősi alkotmány magköve, logikai-erkölcsi belső alapja nem változott. Nem is próbálták megváltoztatni, sőt, büszkén hivatkoztak annak időtálló, szinte örök jellegére.

Magyarország államformája szinte egy évezreden keresztül királyság volt, élén a királlyal. Az uralkodó hatalma azonban már igen korán – szemben számos középkori állammal – mai szóval „fékekkel és egyensúlyokkal” volt kontrollálva, a törvényhozás terén a parlamentnek igen régóta jelentős szerepe volt. A király csak onnantól uralkodhatott, hogy megkoronázták és e szertartással egyidejűleg az alkotmányos feltételeket elfogadta. A magyar Országgyűlés hatáskörei az uralkodó irányában – a korabeli államokkal összevetve – tágabbak voltak. Tehát a hatalommegosztás eszménye hazánkban dicséretesen korán megnyilvánult.

Egy terminológiai vita dúl a tekintetben, hogy alkotmánynak nevezhető-e a sztálini indíttatású 1949. évi XX. törvény. A Történeti Alkotmány és a jogfolytonosság hitvallói rendszeresen kiemelik, hogy – mivel hazánknak volt alkotmánya és azt senki nem helyez(het)te hatályon kívül – a vitatott jogszabály legföljebb alaptörvénynek nevezhető. Az azonban mindkét esetben egyértelmű, hogy létezik a „legfelső írott jogszabály” fölött egy olyan norma, melyet egy oktrojált parlamenti tollvonással nem lehet egyszerűen félre tenni. (Mint ahogy ma is létezik alkotmányunk, mely tág értelemben – egyes értelmezések szerint – magában foglalja az Alaptörvény mellett többek között a Történelmi Alkotmány vívmányait és az Alkotmánybíróság értelmező döntéseit.)

Mindazonáltal a szerves fejlődésen keresztülment történeti alkotmányt egy illegitim parlament fogalmilag kizárt, hogy hatályon kívül helyezze. Az 1949. évi XX. törvényt egy antidemokratikus választójogi törvény antidemokratikus végrehajtásával megválasztott parlament hozta meg formailag. Hasonlóan jött létre azon országgyűlés, mely az alkotmányrevíziót legalizálta. Tehát az okláncolat, a jogfolytonosság megtörik.

Egyetlen megoldás volt elképzelhető, mely a Szent Korona-tan elkötelezettjei, az emberi jogok nemzetköziségének hitvallói, a státus quo és a formai jogbiztonság hívei, valamint az elmúlt rendszer illegitimitását nem teljes meggyőződéssel vallók között kompromisszumos lehetőségként létezik. Nem csupán jogelméleti, hanem gyakorlati aspektusból is. (Ugyanis bármiféle rendezéshez elengedhetetlen, hogy kellő társadalmi támogatást és parlamenti szavazatot maga mögött tudjon.) Egy olyan alaptörvényt kellett alkotni, mely nem a rossz emlékű 1949-es évszámot viseli, viszont amiben nem muszáj, nem tért el a rendszerváltás utáni alkotmánytól. Preambulumában helyreállítja a jogfolytonosságot, azaz kontinuitást vállal a Történelmi Alkotmánnyal. Emellett viszont beemeli szövegszerűen az Alkotmánybíróság elmúlt 20 évi legfontosabb döntéseit és merít a világ alkotmányainak legbölcsebb rendelkezéseiből. Ilyen volt a hatalommegosztás eszméje, illetőleg az alapjogok korlátozása tekintetében a szükségességi és arányossági teszt. Így született meg Magyarország Alaptörvénye 2011-ben, amely saját értelmezési hátterének deklarálta a Történeti Alkotmány vívmányait. (Az Alkotmánybíróság a 33/2012. (VII. 7.) AB határozatban ez utóbbira alapozta döntését a bírói függetlenséggel kapcsolatban.)

Ha már írott alaptörvénnyel rendelkezünk, ildomos néhány olyan hasonló vezérelvet szövegszerűen is kodifikálni, melyek egykor a nemzet lelkébe ivódtak.

Az államformának igen nagy volt a jelentősége a Szent Korona-tan szerint, de nem mindenek fölött való. A korona ugyanis nem elsősorban az uralkodó, hanem az államiság jelképe. A király nélküli királyság időszakában Horthy Miklóst az államforma kérdésének bolygatása nélkül, a az uralkodás aspektusának ideiglenes rendezéséig választották kormányzóvá. Ennek ellenére rámutathatunk, a kormányforma kérdése sokkal fontosabb gyakorlati szempontból az államformánál. Alkotmányos monarchiákban az uralkodónak jóval csekélyebb a súlya, mint egy prezidenciális elnöknek, de talán még egy parlamentáris államfőénél is gyengébb. Érdekes, hogy a közgondolkodás a királyokat „örök uralkodónak”, míg egyéb államfőket korlátozott mandátumúnak véli; ezzel szemben Horthy kormányzó (egy módosítás folytán) élethossziglani mandátummal bírt, míg például Malajzia királyának megbízatása 5 éves ciklusokra szól.

A közelmúltban a parlament visszaállította a megyei kormánymegbízottak tekintetében a főispáni titulust, amely sokak részéről ellenkezést vagy értetlenséget váltott ki. Az ispáni, főispáni tisztség a Történeti Alkotmány szerint az egyik legfontosabb feladatkör volt, történelmi nagyjaink közül sokan viselték.[6] (Csak példálózva: Hunyadi János, a Rákócziak, Bercsényi Miklós, Andrássy Gyula.) Mai terminológiával a központi kormányzat embere volt, akit (a végrehajtó hatalom fejeként) a király, majd a kiegyezést követően a kormány nevezett ki. (Léteztek – egyes családokhoz tartozó – örökös főispánságok is, illetőleg az alispáni pozíció a mai rendszerhez viszonyítva a megyei közgyűlés elnökének felet meg. Pest megye főispánja tisztségénél fogva a nádor volt.) A Rákosi-rendszerben pedig teljesen illegitim módon törölték el a főispánságot, csupán azért, mert a nemzeti hagyományokkal gyökeresen szakítani akartak. Ezért már a rendszerváltás küldetése lett volna a titulus visszaállítása 1990-ben. Akkor ehhez a kétharmados felhatalmazás hiányzott, illetve voltak a nemzet számára égetőbben sürgős ügyek. Tegyük hozzá, a megyéket felügyelő központi tisztségviselőket más névvel lényegében reaktiválták, köztársasági megbízottak, majd közigazgatási hivatalvezetők lettek, illetőleg az új Alaptörvény rendszerében kormánymegbízottak. Utóbbi elnevezést sajnos még jogászok is összekeverhették a teljesen eltérő hatáskörű kormánybiztossal. Sok mai államban létezik analóg pozíció, utalhatunk itt a francia prefektusokra.

Nem tudom elfogadni azon érvet a titulus visszaállítása ellen, hogy számos főispán kompromittálódott a világháború borzalmai közepette. Ez ugyanis nem a tisztség, hanem ad absurdum a viselőjének lehet a bűne. Ilyen alapon egy kollaboráns rendszerben „a miniszter”, „az államtitkár”, „a polgármester” fogalma is lejáratódhat. Akkor ezeket a kifejezéseket sem lehet többet demokratikus rendszerben használni? Gondolhatunk a Kőszívű ember fiainak (történelmi gyökereken nyugvó) történetére, amelyben éppen a nemzeti hagyományokat megtestesítő főispánokat sírták vissza a megyék a császár által rájuk oktrojált adminisztrátorokkal szemben az 1840-es években.

Számos ország használja ma is a történelmi titulusokat. Persze főképpen a monarchiákra igaz ez. (Legfőképpen Nagy-Britanniára és a Lordok Házára utalhatunk.) Ám az is tény, hogy az államfői poszt a legtöbb helyen egy jelképes méltóság, az uralkodók hatáskörei ma a legtöbb államban nem különböznek egy parlamentáris köztársasági elnök hatásköreitől, mint ahogy az államok berendezkedése sem tér el érdemben. De például a köztársasági Lengyelország területi egységeinek vezetői a rendszerváltozás után is vajdák lettek.[7] Németország miniszterelnöke pedig ma is kancellár. Mint történelmi időkben is volt. De még Hitler kancellári tisztsége sem nyomta rá ezen elnevezésre ördögbélyegét. Amennyiben megtalálnánk modern analógiájukat jogállami tartalommal, felvetődhetne még egyéb történelmi tisztségek újabb használata is. (Például nádor, országbíró, tárnokmester.)

A történelmi örökség egyben hatalmas elvárás is. A mai főispánoknak dicső történelmi elődjeik erkölcsi tartását kell zsinórmértéknek tekinteniük.

Bibliográfia

Balogh Elemér: Alkotmányunk történetisége, kitekintéssel az Alkotmánybíróság judikatúrájára, in Balogh Elemér (szerk.): Számadás az Alaptörvényről, Szeged, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft., 2016.

Barta Attila: A területi államigazgatási szervek jogállása és azok változásai Magyarországon, Doktori értekezés, Debrecen, Debreceni Egyetem, 2012.

Bölöny József: Történelmi alkotmányunk és az 1848-as fejlődés, Budapest, Magyar Közigazgatás Könyvtára, 1941.

Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986.

Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1944.

Horváth Attila: A Szentkorona Tan története, in Balázs Arató (szerk.): Jogalkotási tükör 2010–2018, Budapest, Patrocinium, 2018.

Zétényi Zsolt: A történeti alkotmány, Budapest, Magyarországért Kulturális Egyesület, 2010.

Hivatkozások

  1. Ld. Balogh Elemér: Alkotmányunk történetisége, kitekintéssel az Alkotmánybíróság judikatúrájára, in Balogh Elemér (szerk.): Számadás az Alaptörvényről, Szeged, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft., 2016, 541–543.
  2. Zétényi Zsolt: A történeti alkotmány, Budapest, Magyarországért Kulturális Egyesület, 2010, ld. különösen 161–164.
  3. Vö. Horváth Attila: A Szentkorona Tan története, in Balázs Arató (szerk.): Jogalkotási tükör 2010–2018, Budapest, Patrocinium, 2018, 45–70.
  4. Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1944, 247–251.
  5. Vö. Bölöny József: Történelmi alkotmányunk és az 1848-as fejlődés, Budapest, Magyar Közigazgatás Könyvtára, 1941, 16.
  6. Korábban ispán volt a titulus, később lett főispán. Tömören összefoglalva a királyi vármegye, majd a nemesi vármegye élén állt. Részben összefüggött a várnagyi tisztséggel. A pozsonyi, szepesi, sárosi ispán egyetemleg a megyeközpont várának várnagyi tisztségét is viselte. Ld. Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986, különösen 201.
  7. Barta Attila: A területi államigazgatási szervek jogállása és azok változásai Magyarországon, Doktori értekezés, Debrecen, Debreceni Egyetem, 2012, 26.

 

Juhász Imre: Fiume példátlan fejlődése és ennek jogi háttere Giovanni de Ciotta polgármestersége[1] idején[2]

Fiume történelme dióhéjban

Mária Terézia 1779. április 23-án Fiumét, mint corpus separatumot „a kereskedelem és az ipar fölvirágoztatása érdekében saját akaratából” a Magyar Királysághoz csatolta, azzal, hogy azt közvetlenül (Horvátország közbeiktatása nélkül) igazgassa a magyar állam.

Mivel Magyarország a kor felfogása szerint mégiscsak egy „jogállam” volt, ezért a területgyarapodást törvénybe kellett foglalni. Erre hosszas császári-királyi időhúzás után 1807-ben került sor, amikor megszületett az Országgyűlés Fiuméról szóló IV. törvénycikke, amely a fiumei kormányzónak a főrendek tábláján, Fiume város követeinek pedig a kk. és rr.[3] tábláján biztosított részvételt és az országhoz tartozónak nyilvánította a várost és kikötőjét.

Az első magyar korszaknak rövid francia uralom vetett véget, amely után Bécs egy Illír Királyság létrehozásával próbálkozott, így 1822-ig kellett várni a Szent Koronához való visszatérésre. 1822. július 1-jén hozott felséghatározatával I. Ferenc császár és király visszacsatolta Magyarországhoz Fiumét (és kerületét), a Littorale Hungaricummal (Magyar Tengermellék) együtt. A magyar Országgyűlés újfent nekirugaszkodott, de Fiume és a Tengermellék státusának normatív rendezésére csak az 1827. évi XIII. törvénycikkel került sor, amely „a Száván tuli országrészek és a magyar tengermellék visszakeblezéséről” szólt.

Ez a korszak azért is izgalmas, mert ebben a Fiuméban látta meg a napvilágot 1824-ben Giovanni de Ciotta, egy toszkánai eredetű gazdag patríciuscsalád legifjabb sarjaként. Édesapja kereskedő volt, édesanyja pedig nem másnak, mint a legendás politikus-mecénásnak Adamics András Lajosnak (Adamich, Andrea Lodovico) volt a lánya.

1848 a Tengermelléken is a nemzeti gondolat és a polgári átalakulás jegyében indult, de aztán mindent megelőzött és felülírt nacionalizmus és udvarhűség. Az 1848. évi XXVII. törvénycikk Fiume és Buccari szabad tengerkereskedési kerületekről a törvény előtti egyenlőség elvét valló, modern közigazgatást megvalósítani igyekvő felelős kormány törekvéseiből egyértelműen következett. Bár az ún. áprilisi törvények a társadalmi és gazdasági előrelépés jegyében születtek, a horvát legénységű birodalmi határőrezredek és a mögötte álló osztrák birodalmi lobbi némi hezitálás után a nyílt erőszak oldalára állt. Törekvéseiket egyre inkább Josip Jelačić, horvát bán és osztrák tábornok jelképezte. Jelačić még a Horvátországra is érvényes áprilisi törvények társadalmi változásokat legalizáló rendelkezéseit is a saját intézkedéseként „adta el” Horvát-Szlavónországban.

1848. augusztus 30-án Josip Bunjevac osztrák tábornok határőreivel – a hivatalosan még mindig a báni méltóságából és egyéb beosztásaiból történt királyi felmentésének hatálya alatt lévő –, Josip Jelačić nevében, augusztus 31-én kijelentette, hogy „a cs. és kir. Felség és a slavon-dalmát-horvát hármas országok nevében Fiumét tettleg elfoglalja.”[4] Ezután hosszú ex-lex állapot következett. Ennek a magyar-osztrák kiegyezéssel kialakult új helyzet vetett véget. Horvátországnak vissza kellett térnie a Szent Korona alá, mert a horvát önállósodási törekvések elvesztették a császári támogatót, aki amúgy sem tette önállóvá Horvát-Szlavónországot 1849 után sem.

Ciotta és a történelmi események

Nincs most lehetőség arra, hogy részletesen bemutassauk azt a néhány évet, amikor már látszott, hogy az oktrojált horvát-osztrák uralom nem marad fenn Fiuméban, de a megnyugtató megoldás késett. Ciotta életrajzi adatai egyébként jelzik az átmneneti időszakra jellemző politikai változásokat is. Ciotta a solferinói csata után 1859-ben hagyta ott a kk. hadsereget, és mérnöki végzettsége segítségével a gazdasági élet felé fordult. A politika világa sem volt ismeretlen számára. Fiume magyar-párti vezetői között tartották számon. Ciotta már Schmerling provizóriuma alatt a magyar-osztrák kiegyezési tárgyalásokat koordináló híres magyar jogász és reálpolitikus, Deák Ferenc hívévé vált. Köztük olyan szoros volt a kapcsolat, hogy 1876-ban mikor Budapesten meghalt Deák Ferenc, a Deákhoz mindvégig hű Ciotta is jelen volt a temetésen (1876. február 3.), és a város képviseletében babérkoszorút helyezett el fiumei és magyar nemzeti színű szalagokkal. A város pedig feketébe öltözött és Fiume egyik legszebb utcáját pedig elnevezték Deákról (Corsia Deák).

Természetesen az osztrák titkosrendőrség megfigyelte Ciottát és a fennálló rezsim ellenségeként, illetve Deák híveként tartották számon. Mint ismeretes 1861-ben Ferencz József összehívta a magyar Országgyűlést. Már erre az Országgyűlésre is várták a fiumeiek a meghívót, de erre még nem kerül sor. Az osztrák-magyar viszony hamar visszahűlt, mert az alkotmányos reformok (Októberi Diploma, Februári Pátens) nem elégítették ki a magyar követeléseket. Ekkor egyébként Horvát-Szalvónországban is rendeztek Szábor-választásokat és a Fiume megtartásában reménykedő horvát vezetők Fiuméban is elrendelték a választás lebonyolítását. Ez csúfos kudarcba fulladt: Az 52 tagú városi képviselőtestület – Ciottával – úgy döntött, hogy nem küld követeket a Száborba, mert Fiume felett csak a magyar Országgyűlés gyakorolhat fennhatóságot. A választáson végül 1222 választásra jogosult közül 870-en jelentek meg és ebből 840-en a „nessuno”, azaz senki kifejezést írták a szavazólapra.[5]

1865-re megváltozott a helyzet. Felgyorsultak az események és Deák Ferenc Húsvéti újságcikke után az osztrák és a magyar álláspontok közelednek a kiegyezés felé. Az ismét kiírt Szábor-választást továbbra sem támogatta a fiumeiek többsége. Így az első fordulóban csak egy képviselő megválasztására elegendő (1200-ból 189 érvényes) szavazat kerül leadásra. Ez az egy képviselő azonban nem más, mint Ciotta volt. A választásokat így meg kell ismételni és a Deák Párttal való egyezetetés után, báró Eötvös József javaslatára, a fiumeiek ezúttal érvényesen szavaztak, mert az volt az elképzelés, hogy a négy fiumei majd erősíti a horvát Száborban a magyar-horvát kiegyezés híveinek táborát. Ez az ötlet azonban zátonyra futott, mert a Szábor első ülésén deklarálni kívánta, hogy Fiume Horvátország kiegészítő része. Ezt a fiumeiek nem fogadták el, a nyitóülésen az annexiós tervvel szemben olaszul kívántak állást foglalni, de a horvát képviselők kifütyülték őket, ezért a fiumei képviselők (Ciotta, Martini, Verneda, Cosulich) a távozás mellett döntöttek.[6]

1868/1870

Bár 1868-ban létrejött a magyar-horvát kiegyezés, de Fiume státusát illetően nyitva maradtak a kérdések. Végül ideiglenes megoldás született: ez volt provizórium. A provizórium részleteit a magyar Kormány dolgozta ki és azt mind a Szábor, mind a magyar Országgyűlés jóváhagyta. 1870. július 28-án megjelent az erről szóló két királyi dokumentum, mely Fiuméban megszüntette az 1867 óta fennálló királyi biztosságot. Ifj. gróf Zichy Józsefnek fiumei és magyar-horvát tengerparti kormányzóvá kinevezésével hivatalosan is visszatért a magyar államhatalom a kikötővárosba: a magyar kormány átvette Fiume igazgatását. A magyar Szent Koronához csatolt külön testet (separatum sacrae regni coronae adnexum corpus) képező Fiuméra vonatkozó provizórium nem jelentett mentséget a tekintetben, hogy a magyar törvényhozásnak és a magyar Kormánynak a város fejlődését elősegítő, átlátható és modern jogszabályi környezetet kellett kialakítani. Ennek első csírái már a magyar-horvát Kiegyezés után megjelentek, de nagy részük a provizórium idejére esett. Ennek keretében egy unikális jogrend alakult ki Fiuméban.

Bár a magyar államhatalom hivatalosan csak 1870-ben tér vissza, Ciotta az 1869. évi április 20-ra hirdetett Országgyűlés Képviselőháza tagjainak név- és lakjegyzéke szerint már országgyűlési képviselő volt. Ezt a tisztséget 1875-ig gyakorolta, de baráti kapcsolata a magyar Országgyűléssel nem szakadt meg. 1881-ben a fiumei „felirat” miatt küldöttséget vezetett a Parlamentbe. Ennek oka az volt, hogy a város a rendelkezés helyett külön törvényben kívánta látni – mint 1807-ben és 1827-ben –, hogy Fiume Magyarország része, illetve egyes horvát intézményeket (gimnázium, Modrus-Fiume megye egyes hatóságai) szerettek volna eltávolítani a városból. Az Országgyűlést felszólították, hogy tegyen intézkedéseket (A gimnázium ügye különösen fájt a fiumeieknek, mivel az iskolát az 1848 utáni osztrák-horvát korszakban erőszakkal elvették a fiumei olaszoktól.) A küldöttséget miniszterelnök fogadta. Tisza Kálmán miniszterelnök jogi rendezést ígért, de csak a következő parlamenti ülés során.

A provizórium egyébként viszonylag nagyvonalúan a magyar Kormányra bízta Fiume igazgatását. Ennek jogszabályi kereteit azonban csak úgy lehetett kialakítani, hogy Fiume élhessen statútum-alkotási jogával és az önkormányzatiság ezen alapdokumentuma mintegy kiegészítse a központi (budapesti) Kormány és az Országgyűlés jogszabályait. Így az 1848 utáni első kormányzó egyik legfontosabb feladata volt, hogy a fiumei autonómia elsődleges dokumentuma legalább tervezeti szinten elkészüljön, hogy a magyar Kormány azt minél előbb el tudja fogadni. A Kormány 1872. április 20-i ülésére hivatalos volt a fiumei kormányzó is, aki ekkor annak a véleményének adott hangot, hogy a Statútum elfogadásával a közigazgatás rendezése beteljesedhet. A Kormány több ponton figyelembe vette a fiumei kéréseket is (pl. virilizmus mellőzése), és végül 1872. június 1-jei dátummal hirdette ki „Fiume szabad város és kerülete Statutumát” (a város hivatalos nyelvén, olaszul: Statuto della libera Citta di Fiume e suo Distretto, továbbiakban: Statútum). Az egykor volt, viszonylag nagy kerület – a Magyar Tengermellék – 1872-re azonban már a múlt ködébe veszett: csak Plasse, Cosala, Drenova alközségek tartoztak Fiuméhoz.[7]

A Magyar Állam részéről nyújtott fejlesztési támogatások törvényi háttere

A Ciotta-korszak elválaszthatatlan Fiume társadalmi és gazdasági fejlődésétől. Ez olyan arany-korszak volt a város életében, amely fejlődés nemcsak Magyarországon, de Európában is egyedülálló volt. A magyar Kormány által elhatározott fiumei fejlesztések hatalmas költségvetési összegeket mozgattak meg, amelyekről egyébként csak törvényben lehetett dönteni és így viszonylag pontosképet kaphatunk a kormányzati segítség mértékéről. A teljesség igénye nélkül nézzünk néhány törvényi példát!

Kezdjük a legfontosabbal: a kikötővel. Az 1871. június 10-én kihirdetett 1871. évi XIX. törvénycikk a fiumei kikötő kiépitéséről és az ezen czélra 1871-re megajánlott póthitelről volt az első olyan jogszabály, amely az akkor induló hatalmas fejlesztések nyitányához szolgáltatta a törvényi hátteret. A Magyar Állam 1872 és 1907 között csillagászati összeget költött a kikötő fejlesztésére, így az építkezési költségek elérték a 45,5 millió koronát, és ez az összeg még nem a végét jelentette a fejlesztési politikának. Még el sem készült már további fejlesztésekre kellett gondolni.

A fenti törvény, illetve a kikötőfejlesztés okán, egy – Ciotta képviselői munkásságát is jellemző – eseményről kell említést tennünk: a magyar Országgyűlés 1872. február 16-i ülésén (437. országos ülés) a 4. napirendi pont volt Ciotta fiumei képviselő interpellációja épp a fiumei kikötő ügyében – az 1871. évi XIX. tc.-re hivatkozással. Ciotta előadta, hogy eddig másfél millió frt. áll rendelekezésre, de az építkezés elégtelen erőkkel folyik, hogy aggodalomra ad okot. A kikötő fontosságát szerinte nem kell megokolni, csak annyit említett, hogy a vasút két irányból hamarosan eléri Fiumét és azt kérdezte, hogy miután Fiuméban már enyhül a tél, felgyorsulnak-e a munkálatok? A választ Tisza Lajos közlekedésügyi miniszter a következők szerint adta meg: Megértette, hogy a sokáig háttérbe szorított város polgárai türelmetlenek. Nem vette zokon a szemrehányást és biztosította a t. Házat, hogy a Kormány és a minisztérium a lehető leggyorsabban kívánja a beruházást elvégeztetni. Beszámolt az eddig végzett munkáról is. Tartottak több helyszíni egyeztetést, figyelembe vették a tervezésnél a fiumeiek kívánságait. Ezért a terveket át kellett dolgozni. Ez is megtörtént az ősszel. És decemberben már a szerződéskötésre is sor került a kivitelezővel. Említést tett a vasúti fejlesztésekről és ígéretet tett a gyors kivitelezésre és a kikötő mielőbbi átadására. Az interpelláló Ciotta megelégedéssel vette tudomásul a miniszteri választ.

Lássuk, a teljesség igénye nélkül, hogy milyen továbbiterületeken támogatta a fejlesztést a magyar állam. Az erről szóló törvények:

    • A kikötői kiszolgálólétesítmények, raktárak felépítésének finanszírozása komoly kihívást jelentett a Kormánynak: példaképpen álljon itt a fiumei kikötő II. számu rakpartján tervezett áruraktár épitésére felveendő kölcsönről szóló 1881. évi LXIX. törvénycikk, amely 260,000 forintnyi kölcsönt felvételét engedélyezte a tárgyi áruraktár felépítésére. E kölcsön (tőkéjét és kamatait) féléves részletekben, 38 és fél év alatt kellett visszafizetni.
    • A tengeri hajóforgalom átkalibrálását szolgálta az 1872. évi XXVI. törvénycikk, az „osztrák-magyar Lloyd” gőzhajózási vállalattal a tengeri postaszolgálat ellátása iránt kötött szerződésről, amely a közös külügyminiszter és az „osztrák-magyar Lloyd” gőzhajózási vállalat között a tengeri postaszolgálat ellátása iránt 1871. november 18-án kötött szerződést emelte törvényerőre. Ennek értelmében a Lloyd bizonyos, Fiumét érintő viszonylatok közlekedtetésével a magyar tengerhajózási szükségleteket is köteles volt kiszolgálni.
    • A tengeri szabad hajózást űző magyar kereskedelmi hajóknak állami segélyben és kedvezményekben való részesitéséről szóló 1893. évi XXII. törvénycikk alapján hajók építésére szolgáló támogatást kaphattak a hajós társaságok.
    • 1907. évi VI. törvénycikk a tengeri szabadhajózásban foglalkoztatott magyar kereskedelmi hajóknak, valamint a tengeri hajók épitésének állami segélyben és kedvezményekben való részesitéséről. E törvény végrehajtásával a Magyar Állam kiemelten támogatta a belföldi hajóépítést.
    • Az 1847/8. évi III. tc. 14. §-ának módositásáról szóló 1889. évi XVIII. törvénycikk egyértelmű közigazgatási viszonyokat teremtett, mivel a tengerészeti igazgatás teljes egészében az újjászervezett kereskedelmi tárca hatáskörébe került. Annak a kereskedelmi tárcának a hatáskörébe, amelynek vezetője 1889. június 15-én Baross Gábor lett, aki a közlekedési ágazatokat és azok teljes infrastruktúráját a nemzeti ipar és kereskedelem érdekeinek szolgálatában tudta csak elképzelni, és fejlesztésüket is ezen irányultság alapján ütemezte.
    • A Fiuméba irányuló, illetve onnan kiinduló utak elmaradottsága sokáig gátolta a város fejlődését. A Károly-út (Via Carolina), illetve a sokkal modernebb, de a XIX. sz. utolsó harmadában mégis elavultnak számító Lujza-út kapacitása nem állt a kor követelményeinek szintjén. A kiegyezés után csak 1877-ben került sor a Lujza út (korabeli szóhasználattal és írásmóddal: Luiza) sorsának rendezésére. Az 1879. évi XVII. törvénycikk a Luiza-út megváltásáról az 1877. évi november 26-án kötött szerződés jóváhagyásáról szólt, mellyel a magyar állam 325,000 forintért váltotta meg a Lujza-utat.
    • A hazai iparnak adandó állami kedvezményekről szóló 1881. évi XLIV. törvénycikk alapján állami kedvezményekben kívánta az állam részesíteni nemcsak azon vállalatokat, amelyek addig az országban elő nem állított cikkeket gyártanának, hanem azokat az iparágakat is, amelyek kisebb-nagyobb mértékben már meghonosodtak (pl. a posztó-ipar, az üveggyártás stb.), de részben csekély mértékben, részben elavult módszerekkel és technikával működtek.
    • Ami a beviteli vámokat illeti, felmentést kapott az államgyárak” számára behozott dohánylevél, illetve a lőpor, fegyverek, lőszerek, továbbá a hajók építésére és felszerelésére szükséges tárgyak (a hajóépitésre és felszerelésre szükséges tárgyak vámmentes behozataláról szóló 1872. évi XXV. törvénycikk értelmében).
    • A hajóépitésre és felszerelésre szükséges tárgyak vámmentes behozataláról 1872. évi XXV. törvénycikk egyértelműen jelezte a Kormány prioritásait a tengeri hajók építésének előmozdítása tárgyában.
    • Az 1895. évi XXXIV. törvénycikk a tengeri hajók épitésének állami segélyben való részesitéséről szólt és a törvény alanya lehetett minden válallat, amely „a magyar korona országainak területén tengeri hajóknak épitését megfelelően berendezett telepeken iparszerüleg űzik.”
    • Fiumei Kőolaj-finomító Rt. 1872-ben a Rockefeller család által birtokolt Standard Oil olcsó olajjal árasztotta Európát. A dömping arra sarkallta az olajüzletben szintén érdekelt Rothschild családot, hogy az általa befolyásolt pénzintézetekkel (pl. a Magyar Általános Hitelbank) és Ossoinack Lajossal kőolajfinomítót alapítson Fiuméban. A külföldi befektető ez esetben nem számított rosszul, ugyanis az ásványolajvám felemeléséről és az ásványolajadóról szóló 1882. évi XVIII. törvénycikk megvédte a hazai kőolajipart és szabályozta az egész folyamatot. E törvény ugyanakkor nagyszámú előírással terelte megfelelő mederbe e veszélyes anyag szállítására, az üzlethelyiségek műszerezettségére, a pénzügyi felügyeletre, az ellenőrzési kerület nagyságára, a hivatalos eladási lajstrom vezetésére stb. vonatkozó előírásokat.
    • Az olajipari létesítmények fejlesztése iránti kormányzati elkötelezettséget mutatja az 1883. évi XXVIII. törvénycikk a fiumei kikötőben épitendő kőolaj-kikötőmedencze létesitése iránt, amely intézkedett a fiumei nagykikötőtől északnyugatra felépítendő, önálló, zárható kőolajkikötőről, 1,9 Hektáros vízfelszínnel és közvetlen vasúti csatlakozással. Erre azért is volt nagy szükség, mert a galíciai kitermelés felfutásával megnőtt a vasúton érkező alapanyag volumene is. A gyár 400 tartálykocsival rendelkezett, ami akkoriban önmagában megkerülhetetlen piaci tényezőt sejtetett.

Eplógus

1896-ban ünnepelte Magyarország ezeréves fennállását. Budapesten a koronát kísérő körmenetben fogadta a tömeg a fiumei küldöttséget, amely 1896. június 8-án fiumei zászlóval hódolt meg a magyar királynak. A város megemlékezett a magyar állam első évezredéről is. Az 1868-as magyar-horvát kiegyezés és a fiumei provizórium 1870-es bevezetése óta eltelt évtizedek óriási fejlődése elhomályosította Fiume státuszának rendezetlenségét és időszerűségét. Nemcsak a város, hanem az egész ország fejlődése szárnyalt. A fiumei lakosság nagy mértékű bevándorlással terhelt összetételének és a közpolitikai gondolkodásmódnak a változása csak lassan szivárgott be a város legfelsőbb politikai vezetésébe, de az 1890-es évek második felére már hangsúlyeltolódás következett be. Bánffy Dezső kormánya egyértelműen az összetartás növelésére, központosításra törekedett a Magyar Királyság határain belül. Mivel eszközei inkább adminisztratívak, mint türelmesek és párbeszéd alapúak voltak, a siker kezdettől fogva kérdésessé vált. A fiumei elit nem igazán tudott mit kezdeni a modernizációs változás kettősségével és a status quo mindenáron való fenntartásának szándékával. A probléma nagyságát Batthyány Lajos kormányzó és Ciotta lemondása is érzékeltette: megromlott a viszony Budapesttel. E lemondással hivatalosan is véget ért a Ciotta nevével fémjelzett korszak és Fiuménak a központi kormányzattal való viszonyát már a változó körülmények között kellett újragondolnia.

Bibliográfia

Jakab Elek: A magyar Fiume, Budapest, Nyomtatott a Magyar Királyi Egyetemi Könyvnyomdában, 1881.

Radich Ákos: Fiume közjogi helyzete, Budapest, Franklin-Társulat, 1883.

Schnierer Gyula: Fiume múltja és jelene, Nemzetgazdasági Szemle, VI. évf., 1882/3.

Hivatkozások

  1. Valójában a tisztség elnevezése: „podestà”, de a magyar szövegekben közérthetőbb a podestának nem teljes mértékben megfelelő „polgármester” tisztség szerepeltetése.
  2. Szerkesztett és rövidített változata Juhász Imre alkotmánybíró Fiuméban 2021. november 23-án megtartott angol nyelvű tudományos konferencia-előadásnak (A konferencia témája: „Silenced European History: The City of Rijeka in the Golden Years of Giovanni Ciotta and Other Cases“)
  3. Karok és Rendek
  4. Jakab Elek: A magyar Fiume, Budapest, Nyomtatott a Magyar Királyi Egyetemi Könyvnyomdában, 1881, 26.
  5. Schnierer Gyula: Fiume múltja és jelene, Nemzetgazdasági Szemle, VI. évf., 1882/3, 39.
  6. Radich Ákos: Fiume közjogi helyzete, Budapest, Franklin-Társulat, 1883, 192.
  7. a magyar-horvát kiegyezéssel elégedetlen horvátoknak nyilván az sem tűnt fel, hogy szépen lassan, lépésről-lépésre az egykor volt Magyar Tengermellék, 20km2 kivételével, már Horvátország fennhatósága alá került.

 

Cservák Csaba: Az Alkotmánybíróság igazságszolgáltatási szerepéről

E tanulmány gondolatai egy átfogó problémafelvetésnek, ha úgy tetszik, vitaindítónak tekinthetők. Nem kívánunk abban a rendkívüli fontosságú kérdésben verdiktet mondani, miszerint bíróság-e az Alkotmánybíróság. (Csak röviden utalunk rá: egyes vonatkozásaiban komoly érvek szólnak amellett, hogy igen.) Ennek megválaszolása helyett egy még összetettebb problémát villantunk fel. Igazságszolgáltatás-e az Alkotmánybíráskodás? Egy kétismeretlenes helyett tehát kvázi egy háromismeretlenes egyenlet képe sejlik fel. Mindezek megvilágításhoz először az igazságszolgáltatás és a bíróság (illetőleg bíráskodás) fogalmát kell röviden górcső alá vennünk.

Egyes megközelítések szerint az igazságszolgáltatás a bíróságok által kifejtett tevékenység. A kérdés ellenkező szemléletű olvasata szerint azon szervek minősülnek bíróságnak, amelyek igazságszolgáltatási tevékenységet végeznek. A fentiekből az legalábbis egyértelmű, hogy a bíráskodás és az igazságszolgáltatás között „majdnem egyenlőségjel” állapítható meg. Az Alaptörvény értelmében.[1] bíróságok igazságszolgáltatási tevékenységet látnak el.

A „megsértett jogrend helyreállításának monopoljoga az igazságszolgáltatást illeti meg”.[2] Rá kell mutatnunk, létezik a kvázi igazságszolgáltatásnak is nevezhető funkció, ide sorolhatjuk elsősorban a közigazgatás igazságszolgáltató (jogvitát eldöntő) tevékenységét. Egy alkotmányos államban (jogállamban) azonban alapkövetelmény, hogy ezen eljárásokban született döntésekkel szemben bírói jogorvoslat vehető igénybe. Meg kell említenünk természetesen, hogy egyesek szerint a bíróságoknak nem céljuk az anyagi igazság kiderítése (tehát nem is „igazságszolgáltató” a fő csapásirányuk), csak jogszolgáltatást végeznek. Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint a Római Egyezményt elfogadó részes államok nem arra vállaltak kötelezettséget, hogy a materiálisan igazságos döntéseket hozzák meg bíróságaik.[3] A jog és erkölcs elválaszthatatlan egységét alkotó, úgy is fogalmazhatnánk, keresztény jogszemlélet nem tud maradéktalanul ezzel azonosulni.[4] Az sem elhanyagolható szempont, hogy még mindig igazságügyi miniszternek, nem pedig „jogügyi miniszternek” hívják a szakmánkat érintő kérdésekben hatáskörrel rendelkező kormánytagot. Az igazságszolgáltatás fogalmában egyes szerzők szerint benne foglaltatik, hogy a jogszolgáltatáson felül egyéb, jogon túli, mintegy emberi szempontokat is magában foglal.[5] Ez egyrészt erény, de a jogbiztonságot sértő „contra legem” döntések miatt a kontinentális jogrendszerekben, illetőleg a centralizált alkotmánybíráskodási modellt követő országokban elkerülendő.

A jogállam[6] fogalmát tetszés szerint értelmezik bizonyos gondolkodók.[7] Erre reflektálva e sorok írójának is legyen szabad egy jogállami rekvizítummal előállnia. A jogállami jogszolgáltatás nem tekintheti irrelevánsnak az igazság(szolgáltatás) aspektusait.

Hogyan ítéltük meg korábban az Alkotmánybíróság tevékenységét a bíróságokhoz képest? Voltaképp jogalkalmazó tevékenységet végez a „taláros testület”; csak nem a tényállást és a jogszabályt veti össze, hanem a jogszabályt az alkotmánnyal. „A bíróságok a törvényhozás és a végrehajtás egymáshoz való viszonyának alakulásában nem játszanak szerepet”,[8] a kormányzati rendszerek egészének működése szempontjából tehát nem szokás az igazságszolgáltatást elemezni. A bíróságok nem vesznek részt az életviszonyok tartós alakításában, míg az alkotmánybíróságok esetlegesen nagyobb döntési szabadsága, a jogszabályok teljes, általános érvényű megsemmisítésének lehetősége a politika határmezsgyéjére sodorhatják ezen szervtípust. „Az európai típusú Alkotmánybíróság politikai szerv, mely a törvényhozó és végrehajtó hatalomhoz hasonlóan részt vesz a politika alakításában. Ez a részvétele azonban több szempontból korlátozott.”[9]

Az AB funkcióinak bővülése az egyedi bírói határozatok alkotmányossági felülvizsgálata kapcsán, új helyzetet teremt az igazságszolgáltatás résztvevői számára. Az AB ilyen irányú tevékenységéből kifolyólag – ha csak részben is – eltolódik az igazságszolgáltató hatalmi ág felé.[10]

A valódi, német mintájú[11] (vagyis a konkrét bírói döntéssel szemben igénybe vehető) alkotmányjogi panasz intézményesítése, valamint ezzel párhuzamosan az utólagos absztrakt normakontroll tekintetében a popularis actio jelentős szűkítése ugyanis azt eredményezte, hogy a taláros testület határozatai „a bírói hatalmi ág szűrőjén keresztül, illetve annak közreműködésével hatnak a jogrendszerre és a jogalkalmazás valamennyi résztvevőjére”.[12] Ezzel álláspontom szerint számottevően megváltozott a magyarországi jogérvényesítés alkotmányos karaktere.[13] Korábban csak akkor volt mód alkotmányjogi panasz benyújtására, ha maga az eljárásban alkalmazott jogszabály volt alkotmányellenes. Az alkotmányozó abból indult ki, hogy az alkotmánynak ellentmondó törvényt az AB, a jogszerűtlenül értelmezett jogszabály alapján hozott „hibás” ítéletet végső fokon az ország legfelsőbb bírói fóruma semmisíti meg. Ezáltal azonban a jogvédelem „légüres terébe” kerülhettek egyes személyek. Ugyanis a jogilag nem kellően átgondolt, esetleg joghézagot tartalmazó (de nem alkotmányellenes!) jogszabály merev, betű szerinti (de nem törvénytelen) alkalmazása összességében óriási fokú alapjogsértést is eredményezhet, jóllehet a két lépcsős folyamat egyik fele sem tekinthető önmagában hibásnak.

A klasszikus bíráskodási szerep megítélése tekintetében az az elsődleges kérdés, hogy az Alkotmánybíróság mi alapján ügyeket fogad be konkrét ügyeket. Az elmúlt években viszonylag konzekvens gyakorlatnak tűnik, hogy a testület nem fogadja be: a) a felhasznált bizonyítási eszközök kiválasztását vagy mellőzését, b) a tényállás megállapítását, c) a bizonyítékok bíróság általi értékelését, d) az alkalmazandó jogszabályok kiválasztását vitató beadványokat.[14] Az első három kategória egyértelműnek tűnik: ezek kifejezetten „ténybírósági” kérdések, a klasszikus kontradiktórius igazságszolgáltatáshoz tartoznak. (A rágalmazással, becsületsértéssel kapcsolatos ügyekben viszont sokszor kényszerül a testület ténykérdésekben dönteni.)[15]

(Figyelemre méltó, hogy arra kevésbé találunk zsinórmértékeket, hogy a testület milyen jellegű ügyeket fogad be garantáltan.) A fentiek alapján tehát rendszerint a jogértelmezési kérdéseket sem tekinti az Alkotmánybíróság maga által befogadhatónak.[16] A testület gyakorlata folyamatosan fejlődött és formálódott az elmúlt években. Különösen ezért is érdemel figyelmet az egyik viszonylag újabb, témánkat érintő döntés, a 3056/2017. (III. 20.) AB végzés. Ezen ügy indokolásában markánsan megjelenik, hogy a bírói döntéssel szemben benyújtott alkotmányjogi panasz nem tekinthető hagyományos értelemben vett jogorvoslatnak.

Varga Zs. András viszont komoly érveket hoz fel az alkotmányjogi panasz jogorvoslati jellegéről.

Eszerint:

    1. elsődleges alapjogvédő állami intézménynek a rendes bíróságokat tekinti;
    2. az alkotmányjogi panasz jogorvoslat, még ha rendkívül sajátos is;
    3. az alkotmányjogi panasz benyújtójának alanyi joga van ahhoz, hogy ügyében az Alkotmánybíróság határozzon;
    4. az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvényen alapuló joga van ahhoz, hogy az alkotmányellenes bírósági ítéletet megsemmisítse;
    5. a jogsérelemnek ezért az Alkotmánybíróság eljárása folytán kell orvosolhatónak lennie, különben a panasz a jogorvoslati jellegét veszítené el, ami lényegi elem, mert ez különbözteti meg az utólagos normakontrolltól.

Tegyük hozzá, az Alkotmánybíróság csak megsemmisíthet bírói döntéseket, ilyenkor az ügy jellegétől függően esetleg alsóbb szinten meg kell ismételni az eljárás releváns szakaszát. A testület tehát nem jegyeztet be tulajdonjogot, nem minősíti a terheltet bűnösnek és nem ítéli szabadságvesztésre. A rendes bíróságok szerepe tehát úgymond nem enyészik el.[17]

A jogorvoslati jelleg egyben jelenti az igazságszolgáltatási jelleget, tudniillik az Alkotmánybíróság elé kerülő jogeset „első fok” nem lehet. Talán egészen egyedi esetként az állambíráskodási funkciót lehet említeni, ami a magyar jogban a köztársasági elnök speciális felelősségre vonását jelenti.

E sorok írója is – miképpen a Kúria fentebb idézett elnöke is – úgy ítéli meg, hogy egyes speciális rálátást igénylő alkotmányjogi panaszok esetében indokolt lehet az indítványozó személyes meghallgatása is az alkotmányjogi panaszra vonatkozó eljárásban.

A legalapvetőbb erkölcsi normák leginkább az alkotmányos alapjogok révén abszorbeálódnak a jogba.[18] A taláros testület a tételes jogot az alkotmányosság és az alapjogok (így közvetve az erkölcs) alapján semmisíti meg. Ez a tevékenység – a fentebb említettek szerint – akkor lesz kvázi bíráskodási, ha az AB konkrét ügyben jár el, ez pedig leginkább a valódi alkotmányjogi panasz esetében áll fenn. Ilyenkor a testület bírói döntést semmisíthet meg, és arra is van hatásköre, hogy ne semmisítsen meg egyedi ügyben egy aggályos jogszabályt, hanem kizárja a konkrét ügyre vonatkozó alkalmazhatóságát. Tehát az Alkotmánybíróság contra legem dönthet a tételes joggal szemben, kvázi az erkölcsi normákhoz hasonló absztraktságú alkotmányos alapjogok mentén.

Amennyiben ad absurdum nem tekintjük azonos értelmű fogalomnak a bíráskodást és az igazságszolgáltatást, megállapíthatjuk, hogy az Alkotmánybíróság egyes megítélések szerint bíróság, de még talán ennél is védhetőbb, hogy igazságszolgáltatást végző testület. Sőt, még úgy is értelmezhetjük, hogy ha az igazságszolgáltatás nem egyenlő a jogszolgáltatással, az Alkotmánybíróság még inkább igazságszolgáltatást végez, mint a hagyományos bíróságok.[19]

Bibliográfia

Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntető ügyekben – emberijog-dogmatikai értekezés, Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007.

Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debrecen, DE ÁJK, 2012.

Erdei Árpád: Mi az igazság? in Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma, Budapest, Magyar Közlöny Lapés Könyvkiadó, 2010.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2.

Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.) Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022.

Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.): Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013.

Korinek László: Kriminológia I., Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010.

Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, (megjelenés alatt), sine loco

Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2.

Orbán Balázs: A magyar alkotmányosság karaktere, in Orbán Balázs – Szalai Zoltán(szerk.): Ezer éve Európa közepén: A magyar állam karaktere, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019.

Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20.

Paczolay Péter: Alkotmánybíráskodás – alkotmányértelmezés, Budapest, Rejtjel Politológiai Könyvek, 2003.

Papp László: Különbíróságok szerepe és rendeltetése a modern igazságszolgáltatási rendszerekben, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/1.

Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései különös tekintettel az igazságszolgáltatásra, Doktori értekezés, Budapest, KRE ÁJK, 2021.

Sári János: A hatalommegosztás, Budapest, Osiris, 2000.

Stumpf István: Alkotmányos hatalomgyakorlás és alkotmányos identitás, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara

Sulyok Márton: Compromise(d)? – Perspectives of Rule of Law in the European Union, Central European Journal of Comparative Law, 2021/1.

Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, LXIX. évf., 2014/5.

Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/7-8.

Varga Csaba: Jogállamiság – viták közegében, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022.

Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015.

Hivatkozások

  1. Ld. Magyarország Alaptörvénye, 25. cikk
  2. Ld. Papp László: Különbíróságok szerepe és rendeltetése a modern igazságszolgáltatási rendszerekben, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/1, 69.
  3. Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában. A tisztességes eljárás büntető ügyekben – emberijog-dogmatikai értekezés, Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2007, 69–75.; ill. Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban, Debrecen, DE ÁJK, 2012, 35.
  4. Vö. Erdei Árpád: Mi az igazság? in Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma, Budapest, Magyar Közlöny Lapés Könyvkiadó, 2010, 9–22.
  5. Korinek szerint a bíróságok tevékenységében sem kizárólag a jogszerűség érvényesül, ennek részben oka a bírák személyisége, illetőleg a döntések meghozatalát befolyásoló egyéb tényezők.Ld. Korinek László: Kriminológia I., Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010, 652.
  6. A jelentős történeti fejlődésen keresztülment fogalmat egyes döntéshozók kvázi „szabad kártyaként” alkalmazzák. Vö. Varga Zs. András: Eszményből bálvány? – A joguralom dogmatikája, Budapest, Századvég Kiadó, 2015, 228.; ill. Orbán Balázs – Palkó Attila: A jogállami univerzum tágulásáról és ennek veszélyeiről, Kommentár, 2019/2, 31–40.; ill. Sulyok Márton: Átes(t)ünk a „law” túloldalára? – a jogállamisági kérdés margójára, A Mathias Corvinus Collegium tudásbázisa, 2020. október 28., https://corvinak.hu/vilag/2020/10/28/ates-t-unk-a-law-tuloldalara-a-jogallamisagi-kerdes-margojara; Sulyok Márton: Compromise(d)? – Perspectives of Rule of Law in the European Union, Central European Journal of Comparative Law, 2021/1, 1–21.
  7. Varga Csaba: Jogállamiság – viták közegében, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022, különösen 19–34.
  8. Sári János: A hatalommegosztás, Budapest, Osiris, 2000, 237.
  9. Ld. Paczolay Péter: Alkotmánybíráskodás – alkotmányértelmezés, Budapest, Rejtjel Politológiai Könyvek, 2003, 24. A szerző utal arra is, az európai típusú alkotmánybíróság politikai erőtérbe való sodródását elımozdítja, hogy minden eljárásjogilag megfelelően elé utalt kérdésben érdemi választ kell adnia, nem utasíthat el valamilyen indítványt a political question doctrine amerikai elvéhez hasonlóan, hogy az politikai és nem jogi kérdés.
  10. Rimaszécsi János: A hatalmi ágak megosztásának XXI. századi kérdései különös tekintettel az igazságszolgáltatásra, Doktori értekezés, Budapest, KRE ÁJK, 2021, 30.
  11. Vö. Arató Balázs: Alkotmányjogi panasz a német jogrendben, különös tekintettel a befogadhatóság kérdésére, in Anon (szerk.) Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II. : Alkotmánybírósági panasz –hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 502–515., ill. Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIt, 2020/2, 1–35.
  12. Stumpf István: Alkotmányos hatalomgyakorlás és alkotmányos identitás, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020, 127.
  13. Vö. Orbán Balázs: A magyar alkotmányosság karaktere, in Orbán Balázs – Szalai Zoltán(szerk.): Ezer éve Európa közepén: A magyar állam karaktere, Budapest, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 2019, 311–327.
  14. Tóth J. Zoltán: A „valódi” alkotmányjogi panasz használatba vétele: az Abtv. 27. §-a szerinti panasz első két éve az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Jogtudományi közlöny, LXIX. évf., 2014/5, 231.
  15. A „ténybíráskodás” megjelenéséről az Alkotmánybíróság gyakorlatában ld. Orbán Endre: A bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok tapasztalatai, Pázmány Law Working Papers, 2016/20, 21–24.; E kérdéskör összefügg a szólásszabadság mint alapjog hatókörével is. Ami ebbe nem fér bele, az nem alkotmánybírósági hatáskör. Ld. Török Bernát: A szólásszabadság hatóköre és az általa nyújtott védelem, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/7-8; Amennyiben az alkotmánybírósági határozatok indokolásának egésze kötelezőnek tekintjük (ld. majd alább) a rendes bíróságokra nézvést, az természetszerűleg növeli a testület ténybírósági jellegét.
  16. Például az alábbi, nagyrészt visszautasított ügyekben volt utalás jogértelmezési kérdésekre. 3056/2017. (III. 20.) AB végzés, 3050/2017. (III. 20.) AB végzés, 3040/2017. (III. 7.) AB végzés, 3074/2016. (IV. 18.) AB határozat, 9/2016. (IV. 6.) AB határozat.
  17. Vö. Juhász Imre: Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok kapcsolata, különös tekintettel a polgári bíróságokra, in Zakariás Kinga (szerk.) Az alkotmánybírósági törvény kommentárja, Budapest, Pázmány Press, 2022, 59–77.; ill. Juhász Imre: Az Alkotmányjogi panasz eljárásjogi vetületének néhány aspektusa, in Varga István (szerk.): Codificatio processualis civilis: Studia in Honorem Németh János II., Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013, 119–132.
  18. Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, (megjelenés alatt), sine loco, 1.
  19. Természetesen ide nem értve a ténybírósági jelleget; a fentiek csak a jogkérdésekre vonatkoznak. Az Alkotmánybíróság kötve van a rendes bíróságok által megállapított tényálláshoz. (De ez sem 100%-os elhatárolási ismérv, többek között a Kúria sem bírálja felül főszabály szerint az alsóbb fokú bíróságok döntéseit.)