Kategória: Történelemtudomány

Az egyetem az a környezet, amelyben minden tudás találkozik. Egyszerű, közhelyszerű állítás, és mégis ajtót nyit az emberiség fejlődésének univerzumára. Mert a tudás lehet egy felvillanás, egy impresszió, egy megfejthetetlen sugallat által megszülető innováció, és lehet egy folyamatosan épülő, alakuló, fejlődő képződmény. Emberek milliárdjainak életét befolyásolja, és létezésében leírja az emberiség történetét minden kacskaringós fordulatával. Írásom felvillanás egy olyan témában, mellyel könyvtári polcok garmadáit lehet megtölteni, több nem lehet. Rövid eszmefuttatás az egyetemek kora újkori történetével kapcsolatban.

Francisco de Vitoria, a salamancai egyetem kora újkori időszakának korszakos professzora szerint azok, akik tanítanak, tanulásból álló életükben semmilyen szünetet nem tarthatnak. Honnan jön a tudás iránti vágy és olthatatlan szenvedély? Miért jutottak egyházi emberek sorai arra a gondolatra, hogy lépésről lépésre meg kell változtatniuk a világról alkotott képünket? Hogy jutottunk az egyhelyiséges iskoláktól az olyan kora újkori könyvtárral, színházzal, kertekkel, különböző gyűjteményekkel rendelkező tudásközpontokhoz, mint például a Merton College? A válasz pedig az első állításomban van: a tudásra, fejlődésre szomjazó emberekben mindig ott volt a vágy, hogy létrehozzanak olyan mikro- és makrokörnyezetet, amelyben minden tudás találkozik. Ilyen olvasztótégely volt kezdetben a templom, aztán a katedrális és az universitas.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy ne értékeljük helyén elődeink munkáját. Világunk hajlamos elfelejteni, hogy mit köszönhetünk a monoteista vallásoknak és azoknak az egyházi embereknek, akik kisöpörték tudatunkból a mitikus lények rengetegét és szabad teret nyitottak a tudás előtt.

Amikor Gutenberg 1450 körül feltalálta a nyomtatást, majd, amikor nem sokkal később a 15. század végén megkezdődött a felfedezések kora, nem csak fizikális értelemben találta meg az emberiség az Újvilágot. Mi érkeztünk el a határhoz, bennünk jött létre az új korszak. Mint napjainkban, amikor a mesterséges intelligencia által diktált Újvilágot fedezzük fel, amikor átlépünk a digitalizált világegyetembe. Ha a kora újkorra gondolunk, egyszerre látunk szélsőséges időjárási körülményeket, fejlődő, gazdag kultúrájú városokat, virágzó, romantikus környezetet és romokat, hadak útjában lévő pusztuló településeket. A kontinens kettészakadt. Keletről az Oszmán Birodalom építi hatalmát, miközben Nyugat-Európa a fejlődés és erőgyűjtés korszakában van.

Az erőgyűjtés része a tudás központosítása, a szakértelem fejlesztése. Míg a 14–15. század fordulóján 33 egyetem működött, száz év múlva – 1500-ban – majd kétszer annyi: 65. Az egyetemek világának fejlődése párhuzamos utat mutat egyrészt a városok formálódásával, másrészt a vallás biztos helyzetével a társadalmon belül. Meghatározó a központi hely, a megközelíthetőség, a fizetőképes kereslet. Vannak természetesen kivételek, mint például London, ahol kiváló adottságai ellenére csak 1836-ban alapították meg az első egyetemet.

Bolognában – melyet az európai egyetemek „szülőanyjaként” tisztelnek – 1180-ban már doktori iskola működött. Oxfordban hét évvel később alapították meg Anglia első egyetemét. Érdekes adalék, hogy III. Béla (1172–1196) uralkodásának időszakában volt Veszprémben egy jogi szakra specializált studium generale. Ezt a tényt IV. László egy 1276-ban íródott okleveléből tudjuk, aki az iskolát a párizsi egyetemhez hasonlította. Sajnálatos, hogy 1276-ban Csák Péter megsemmisíttette ezt az iskolát.

Az egyetemek nagy százada a 13. század volt, de elterjedésüket a 14–15. század hozta el. Kezdetben az egyetemnek önálló oktatási és tudományos szerepe volt. Később – egy átmeneti időszakban: a 15–16. században – a humanisták kétségbe vonták jelentőségét, az uralkodók és előkelők pedig befolyásukat akarták érvényesíteni falain belül. Az egyetemre hatással volt az állam igénye, több uralkodó – például Párizsban – pedig szabályozni akarta szervezetét és az oktatott tananyagot.

Visszatérve a reformer Francisco de Vitoriához, előadásai annyira népszerűek voltak, hogy mai kifejezéssel élve, ha ő beszélt, „a csilláron is lógtak”. Még V. Károly spanyol király is meglátogatta egyik kurzusát. Vitoria – a spanyol oktatás újító apostola –, annyira tisztelt személy hazájában, hogy napjainkban Madridban egy, a neve által fémjelzett egyetem működik. Salamanca egyeteme abban az időben – a 16. század első felében járunk – Párizséval vetekedett. Mindkettő körülbelül ötezer hallgatóval büszkélkedhetett, akik elsősorban jogi és teológiai tanulmányokat folytattak.

Amikor az egyetemi oktatás evolúciójáról beszélünk és fókuszunk a kora újkori átalakulás, kivételes csomópontból vizsgálhatjuk az ide vezető utat és a 16–17. századot formáló jelenségeket. Mi szükséges a változáshoz? Fogékonyság, változó megközelítés intellektuális és erkölcsi értelemben és mindenekelőtt a makrokörnyezetből leképezhető, a társadalom minden rétegén átszűrődő változások. Mindez adott volt ebben a hosszú és termékeny időszakban.

Vitoria egyik újítása volt, hogy bevezette a diktálást, a tudás rögzítésének akkor egészen eredeti formáját. Célja volt a precizitás fejlesztése, ezért óráinak első felében diktált, második felében pedig a szövegértelmezésre fordította a figyelmet. Korszerűsége abban állt, hogy több területen szakított a hagyományokkal. Petrus Lombardus Szentenciái helyett Szt. Tamás Summáját használta tankönyvként teológiaóráin, amivel egy fontos üzenetet adott át, ez pedig az a tanári függetlenség, amit az értelem diktál. Átalakította a nagyelőadásokat, a relectiókat, szokatlan módon fejből rögtönzött. Ezzel személyessé, élővé formálta a tanítás közegét, jobban fenn tudta tartani a figyelmet, megújítva a középkorra jellemző moralitást.

Az Újvilág felfedezése, a gyarmatosítás hatott a társadalmi, politikai és szellemi életre. Az új valóság új embereszményeket teremtett, és ez igényelte a jelenségek magyarázatát. Az emberek a papoktól, a tudós emberektől várták a magyarázatot, hogy jobban értsék a változásokat, és hogy tudjanak alkalmazkodni a változóban lévő világrendhez. Az egyetemnek már nemcsak az volt a feladata, hogy kísérleteket fogadjon be, új elméleteket fogalmazzon meg, rendszerezzen és oktasson, hanem új hivatásokra kellett felkészítenie hallgatóit.

Mielőtt elemezném a strukturális változások mélyét, Francisco de Vitoria optimista antropológiájáról ejtenék még szót. Unikális az a program, amit hirdetett, ami annyira korszerű, hogy számunkra is van relevanciája. A társadalmi együttélést úgy fogalmazta meg, mint együttműködést, ahogy a testrészek dolgoznak együtt a szervezetért. Hangsúlyozta, hogy társai és nem ellenfelei vagyunk egymásnak. Önmagunkban, a tökéletesedés célja nélkül, társaság és család nélkül sebezhetők vagyunk, hajlamosak az igazságtalanságra és az erőszakra. Forradalmi gondolatok egy korból, amely háborúk és forradalmak felé vezette az emberiséget.

Határozottan állíthatjuk, hogy a 10–15. századot átölelő skolasztika vívmánya az első jelentős lépés a modern tudomány felé. Az a gyújtópont, amelyben a hit mellett megjelent az értelem és a logika. A 13. század végén Párizsban két skolasztikus döntött le falakat az új szemléletek előtt. Siger de Brabant a kettős igazságot hirdette, ami a filozófiát, mint tudományt a teológia mellé emelte. Ugyanezt fogalmazta meg Aquinói Szent Tamás azzal a megjegyzéssel, hogy minden szembefordulás az értelem rossz használatából fakad.

A kora újkor kettőssége a szűk kör számára elérhető magas szintű oktatás és a jelentős analfabetizmus. Az írásbeliség gyenge volt, de a nyomtatás, a reformáció és ellenreformáció robbanásszerű változást hozott ezen a területen is. Az átalakuló világ az egyetemek képzési rendszerén is átszűrődött. Megnőtt az igény a hasznos tudásra, ezáltal jogászokra, hivatalnokokra és jól képzett gazdasági szakemberekre. A 15. század végéig Itália az egyetemi műveltség központja. Olyan, világi ügyekben tájékozott szakértőkre van szükség, akik otthonosan mozognak az egyházi és világi diplomácia terén, akik kiváló szónokok és képesek segíteni közösségük fejlődését.

A humanizmus – a studia humanitatis – a reneszánsz eszméken, az ókori nyelveken, grammatikán, költészettanon és retorikán keresztül hatott az egyetemek átalakítására. Andreas Hess 1473-ban alapította meg nyomdáját Budán. Voltak füzetkék pár forintért, de az igazán komoly könyvek, mint például Calepinus tíznyelvű szótára, igazi luxuscikk volt – fél ökör ára. Egyre több könyvre volt szükség. Térképekre, útinaplókra, szakkönyvekre, szórakoztató irodalomra és vallási jellegű művekre, kiadványokra, Bibliákra.

A reformáció beteljesítette azt, amit a korábbi eretnek mozgalmak célként tűztek ki, hogy erősödjön a hitéletben és a könyvkiadásban is az anyanyelviség. A 16. század első felében a spanyol Alcalá egyetemén grammatikát, poétikát és retorikát oktató tanár, Elio Antonio de Nebrija (1442–1522) kiadta a történelem első többnyelvű Bibliáját, a hatkötetes Biblia Poliglota Complutensét. A reformáció a világtörténelem és a kultúra irányát is alapjaiban változtatta meg. Egy új hitélmény, az individualista látásmód és az olcsóbb egyház kívánalma hozott új kihívásokat. A diákok vándorlásának iránya is megváltozott Párizs, Németország és Hollandia egyetemei felé. A katolikus és protestáns iskolaügy versengése jót tett az egyetemek hálózatának. Fejlődtek az iskolák, emelkedett a színvonal, az iskolák versengtek a jobb oktatókért és a diákokért. A magas szint célja az egyetemek fenntartásáról, hírnevéről és jövőjéről szólt. Az egyetemekre újabb feladatok vártak, a világ a specializáció újabb szintjére lépett. Korszerű tudásra volt igény, olyanokra, mint a hadászat, a nyelvtudás, a múzeumok, levéltárak létesítése-fenntartása, az anatómia, a kertészet stb.

Rotterdami Erasmus (1469–1536) németalföldi szellemi vezető is kiállt az új, modern eszmék mellett. Vitoria kortársa hasonló szellemiséget képviselt, mint spanyol kollégája. A békés, erőszakmentes megoldást az egyházon belül, a tudományok művelésének és az elméleti tudatosság szellemiségét. Erasmus nagy hatást gyakorolt az egyetemi oktatás fejlesztésére. Az Újszövetség kritikus fordítása mellett neveléselméleti munkát is készített A balgaság dicsérete címmel. Módszertani újítása, hogy a lényegkiemelés új módozatát használva Adagio című művében a közmondások (rövid, lényeget kiemelő kijelentések) kiemelésével oktatott.

A változás szórakoztató tudástartalmakat is létrehozott. A francia humanista Francois Rabelais (1493–1553), akinek sok más mellett az „Evés közben jön meg az étvágy” örök érvényű bölcsességet köszönhetjük, orvostudományi értekezést írt a nevetés hasznosságáról.

A 16. század második felében az oktatás központi eleme az előadás és a vita volt. Ennek egyik meghatározó képviselője volt Loyolai Ignác, aki 1551-ben hozta létre a jezsuita oktatás iskola modelljeként a Római Kollégiumot, amit kimagasló színvonala, szervezettsége miatt Montaigne csak a „nagy emberek iskolájaként” aposztrofált. A 17. század újabb egyetemalapítási hullámot és újabb változásokat hozott. Amit leginkább kiemelésre fontosnak tartok, az az angol Merton College-ban mintává vált college-rendszer. A mai szemmel is korszerű egyetemi közösség építése, új tárgyak, melyek már a modern oktatási tartalmakat idézik: természettudományok, geometria, asztronómia, történettudomány, biológia, zeneelmélet, arabisztika. Bethlen Miklóst (1642–1716), Erdély egyik főurát, kancellárt oxfordi professzorok látták vendégül Párizsban, közben álmélkodva csodálta a hatalmas várost: „…akadémiát, bibliotékát, király házát, nagy királyi ispotályokat… csudával néztem, a városnak rettenetes nagy voltába csak belébámultam, de Párizst esztendeig sem győzné az ember kitanulni, amint Londinumot is.”

A kora újkor utolsó szakasza az egyetemek fejlődésében azt hozta, amit korábban is – minden korszakában. Törekvést, hogy a tantervekben megjelenjenek az új tudástartalmak, s hogy a kor elvárásainak megfelelően fejlődjön a képzés infrastruktúrája és intézményhálója. Az egyetem követhette a párizsi modellt (internátusok), bolognai modellt (kevésbé szabályozott), és vegyes modellt (jezsuita kollégiumok), lehetett uralkodók által alapított lovagi akadémia, vagy nemesek számára kialakított internátus, a fő cél nem változott: az egyetemi szintű oktatás legyen az a hely, melyben minden tudás találkozik.

Verebélyi Anikó
A felvilágosodás és a pietizmus találkozása a Viharsarok porában: Tessedik Sámuel szarvasi kísérlete

A 18. század első felét a Magyar Királyságban a töröktől való visszafoglaló háborúból, majd pedig a Rákóczi-szabadságharc dúlásaiból való lassú felépülés jellemezte. Az ország középső és déli területe romokban hevert, jelentős része elnéptelenedett. A század második felében sikerült csak a senkiföldjére emlékeztető visszafoglalt területen az elszegényedés és népességcsökkenés folyamatát megállítani és visszafordítani. Ehhez szükség volt a belső migráció és az önkéntes bevándorlás mellett a szervezett betelepítésre is, ami magán- és állami kezdeményezés nyomán egyaránt szerveződött.

A visszafoglalt területeken a gazdaság újjáéledése is megindult: a hódoltság idején felbomlott a korábbi birtokszervezet, a földek gazda nélkül voltak, azonban a század végére egy sajátos fejlődési út nyomán újra megjelent az Alföldön az egyéni és állandó földbirtoklás. Az földesúri elnyomás itt kevésbé nehezedett a jobbágyokra, mint az ország többi részén, egyrészt azért, mert a területre jellemző óriásfalvakban és mezővárosokban erőteljesebben érvényesülhetett önkormányzatiságuk, másrészt a birtokosok és a települések között létrejövő szerződések okán, melyek alapján a jobbágyok terheiket pénzben válthatták meg. A mezőgazdaság terén elsősorban a gabona termesztése vált jelentőssé, emellett a szarvasmarha és juhtenyésztés is kiemelkedővé vált.

A Rákóczi-szabadságharc utáni időszak a Magyar Királyság a Habsburg Monarchiába való betagozódását hozta, amely együtt járt a rendek azon törekvésével, hogy törvényhozási és kormányzati önállóságukat megtartsák a birodalmon belül. Ehhez társult egy enyhébb, kompromisszumra hajlóbb megközelítés a Habsburg birodalom részéről, mert érdekei azt kívánták meg, hogy a magyar területen békés viszonyok uralkodjanak. A rendek és az udvar egyaránt látták, hogy az ország fejlődéséhez reformokra van szükség, és ebben a tekintetben is együttműködtek a század első harmadában. Ezután azonban együttműködésük háttérbe szorult, mivel a rendeket főleg a nemesi kiváltságok megőrzése érdekelte a reformokkal szemben, ezt követően a 18. század utolsó évtizedéig a reformok központilag, az uralkodótól indultak ki a rendek együttműködése nélkül.

A legnagyobb hatást ezen a téren a felvilágosult abszolutizmus időszaka érte el 1765 és 1790 között. Ebben az időszakban Mária Terézia és utóda, II. József számos olyan intézkedést hozott, amelyek a magyar társadalmi, gazdasági és kulturális színtér fejlődését eredményeztek. Az uralkodó az államapparátussal karöltve a közjó érdekében arra törekedett, hogy minden polgára javára tegyen, ehhez azonban rendeletek útján kormányozva a társadalmi élet minden területét ellenőrzése alá vonta.

A központi szabályozás mellett egyre erőteljesebben éreztette hatását a felvilágosodás eszmeisége is Magyarországon, átalakulás vehette kezdetét a 1750-es évektől. Új könyvtárak létesültek, jelentősebbé vált a könyvek és sajtótermékek kiadása, új karok alakultak az egyetemeken, amelyek mérnöki, orvosi és bányászati képzésekkel bővültek. A nemes fiatalok mellett egyre több nem nemesi származású hallgató is megjelent az egyetemeken. Az 1770-es évektől a nemzeti nyelvi, irodalmi, művelődési és nyelvújítási mozgalom is megkezdődött az országban. Az éledő modernizáció hullámai a jobbágyság rétegét nem érték el, a parasztság továbbra is elmaradottságban, tudatlanságban, egyszerű módon gazdálkodva élte mindennapjait. Lokális szinten egy-egy elkötelezett tanító vagy pap megpróbált ez ellen fellépni, sikerük csekély maradt.

Tessedik Sámuel Szarvason ugyanezt tűzte ki céljaként. Tessedik 1742-ben született Albertiben, a mai Albertirsán. Apja 1749-es halála után a család Pozsonyba költözött, ahol Tessedik Bél Mátyás híres evangélikus líceumának tanulója lett. 1761–62-ben a debreceni református kollégium diákja, 1762-től 1766-ig az erlangeni evangélikus egyetemen teológiát hallgatott, de emellett tanulmányozta a természettudományokat, az orvostudományt, a filozófiát és a mezőgazdaságot is. Tanulmányai végeztével német területeken tett utazást: tanulmányozta az ottani oktatási, egészségügyi és szociális intézményeket, meglátogatta a jénai, lipcsei, berlini és hallei egyetemet és megismerkedett a német vidéken zajló vízszabályozási munkálatokkal is. Tanulmányai és utazásai nagy hatással voltak rá, ezek alapján fogalmazódott meg benne az elmaradott magyar körülmények megváltoztatásának szükségessége.

1767-ben hazatért Magyarországra, ahol először Surányban udvari lelkészként működött Sréter Györgynél, majd Szarvasra hívták evangélikus segédlelkésznek. Itt hamarosan vezető lelkész lett, és 1820-ig, haláláig szolgálta a várost.

Tessedik Szarvason nyomorúságos állapotokat talált. A parasztok sárviskókban, zsúfoltan éltek, a földek művelése kezdetleges módon folyt, a Körös áradásai korlátozták a művelésbe vonható területeket, az istállózó állattartást nem ismerték. Orvoslásuk, népegészségügyi viszonyaik rendkívül elmaradottak voltak, iskolaügyük hasonlóképpen. Analfabetizmus és igénytelenség jellemezte a lakosságot, szegénységgel párosulva. Szolgálatával ezt az állapotot kívánta megváltoztatni teljes elkötelezettségével.

Munkája eszmeiségét a ráció és a közjó szolgálatának célkitűzése hatotta át, meggyőződéssel hitt abban, hogy a felvilágosult reformok bevezetése és az észszerűség alkalmazása elérheti a jobbágyság szociális, műveltségi és társadalmi helyzetének javulását. A felvilágosodás tanai mellett munkásságára hatott a hallei iskolákban bevett pietista pedagógia szellemisége, mely szerint minden nevelés Isten dicsőségét szolgálja, és a személyes hit, a fegyelem és a tudatos tanulás fontosságát hangsúlyozza, illetőleg a gyakorlati nevelés és oktatás átalakítását célozza. A filantropizmus nevelési felfogása szintén befolyással volt Tessedik szellemiségére. E megközelítés a praktikus ismeretek oktatását helyezte előtérbe, az ismeretek bemagolása helyett a szemléltetést, a tapasztalást, a test edzését és a szabad levegőn tartózkodást részesítette előnyben. Tessedik pedagógiájában hangsúlyos szerepet kapott a kert és a kertben való munka. Ez az idea már megjelenik Comeniusnál, aki szerint az iskolához tartoznia kell egy pihenésre, szaladgálásra alkalmas kertnek is. Az iskolakert gondozása munkára nevelés célzatával már Pestalozzinál is jelen volt, és a Tessedik által is nagyra tartott filantrópok szintén fontos oktatási helyszínként tekintettek a kertre.

Tessedik Szarvason ebben a szellemiségben kezdte meg jobbító munkáját. A településen ebben az időben csak evangélikus iskolák voltak, így a helyi oktatás Tessedikhez, az evangélikus lelkészhez tartozott. Beszerezte a legkorszerűbb pedagógiai szakmunkákat, ezekből az beosztott tanítók képzését is megszervezte, a falusi gyerekek számára pedig életkori sajátosságaiknak megfelelő olvasókönyvet írt, melyet a tanítók a gyakorlatban is alkalmaztak. Hamarosan a Békés megyei evangélikus iskolák felügyelőjévé nevezték ki, és a hozzá tartozó 14 iskola meglátogatása után az oktatással szembeni elégedetlensége fokozódott. További befolyást jelentett számára az 1777-ben Mária Terézia által kiadott Ratio Educationis is, mivel a reformintézkedés népiskolák megújítását szorgalmazta, emellett többek között a természettudományos és mezőgazdasági ismeretek átadását is sürgette.

A megyében folytatott vizsgálódásai után végül úgy döntött, hogy egy mintaiskolát létesít, ahol a felügyelete alatt álló intézmények számára bemutathatja mindazt, amelyet az oktatás terén szeretne megvalósítani. 1780-ban földesurától 6 hold földet kért és kapott. Ezen a területen saját költségén iskolát alapított: megépíttette az iskolaépületet, kertet hozott létre, beszerezte a szükséges szakkönyveket és eszközöket és négy éven át tanította a falusi ifjúságot olyan gyakorlatias ismeretekre, amelyekkel jó gazdákká és gazdasszonyokká válhatnak és képesek lesznek a magasabb szintű paraszti munkák elvégzésére is. Tessedik létrehozta tehát Magyarország első mezőgazdasági iskoláját, amelyet „gyakorlati gazdasági és ipari intézet”-nek vagy „szorgalmatossági iskolá”-nak nevezett.

Tessedik a munkára nevelés elkötelezett híveként iskolájában a gyakorlati ismeretek oktatására különösen nagy hangsúlyt fektetett. Úgy vélte, hogy azt az ismeretet lehet elsajátítani, amelyet a tanuló nemcsak elméleti tudásanyagként ismer meg, hanem a gyakorlatban is megtapasztal. Iskolája ennek megfelelően három részre tagolódott. Az elsőben a diákok írást, olvasást, számtant, történelmet, földrajzot tanultak, ez tulajdonképpen megfelelt a népiskolai tagozatnak. Az iskola második tagozatán a mezőgazdasági tárgyakat, a harmadikon pedig ipari ismereteket oktattak. A tanév november 1-jétől szeptember 20-áig tartott. Az iskolaépületen kívül az intézmény rendelkezett egy először 6, majd később 45 holdas tangazdasággal is, ahol a tanulók ismereteiket a gyakorlatban próbálhatták ki.

Az iskola különlegessége abban állt egyrészről, hogy gyakorlatorientált, a tanulók mindennapjaiban jól hasznosítható tudást nyújtott, másrészről a megszokott népiskolai tantárgyak mellett gyökeresen új tananyagelemeket vonultatott fel. A tanulók ökonómiát, statisztikát, közigazgatási ismereteket, állatgyógyászatot, rétgazdálkodást, anatómiát, könyvelést, alapvető dietetikát tanultak, de megismerkedhettek a szerződések jellegzetességeivel és a leltározás sajátosságaival is. Forradalmi újdonságnak számított az intézmény tangazdasága, ahol a tanulók képzésének jelentős része folyt. Itt új mezőgazdasági technikákat, talajjavító módszereket, korábban nem ismert vetőmagokat és gyümölcsfaféléket, külföldről hozott modern gépeket, berendezéseket és újonnan létesített mezőgazdasági épületeket használhattak a tanulók gyakorlati képzésük során. A diákok a korszerű méhészkedés és a selyemhernyó-tenyésztés munkálataival is megismerkedhettek. Az oktatást a tangazdaság szakképzett személyzete segítette: pásztorok, kertészek, juhászok. A tankönyveket főleg Tessedik írta, az oktatás nyelve a tanulónépesség összetételétől és a tananyag típusától függött – a latin nyelv oktatása a képzés során háttérbe szorult.

Fénykorában az intézményben közel ezer fő tanult. A népiskolai szintű mezőgazdasági szakképzés mellett Tessedik feltett szándéka volt gazdasági továbbképzést biztosítani a leendő néptanítóknak, illetőleg gazdatiszti tanulmányokat is lehetett folytatni az intézményben.

Tessedik iskolájának eredményeit 1791-ben a Ratio Educationis felülvizsgálatára létrejött Művelődési Bizottság elé tárta Tizenkét paragrafus a magyar iskolaügyről címmel. Írásában a népiskolák bírálatát adja: ezekben az intézményekben a tanulók számukra felesleges ismeretek megszerzésével túlterhelik, miközben testileg és lelkileg visszafejlődnek. Tessedik szerint a népiskolás gyermekek tevékeny életre születtek, viszont nem ennek megfelelő oktatási módszerekkel fordulnak feléjük. Vallásos nevelésük sem megfelelő, mert rendezetlen tudást ad át. Fontos problémaként nevezi meg továbbá a tanítók alacsony szintű képzettségét. Korábban, 1784-ben német nyelven megjelent A parasztember sorsa és milyen lehetne Magyarországon című művében szintén hasonló kritikát fogalmaz meg a Ratio Educationis eredményességével kapcsolatban, amikor rávilágít arra, hogy a rendelet nem oldotta meg a népiskolai oktatás problémáját. A hagyományos népiskolák alternatívájaként saját szorgalmatossági iskoláját ajánlja a Művelődési Bizottság számára: a tevékenykedtető, munkára nevelő, modern mezőgazdasági gyakorlati ismereteket nyújtó népiskola sokkal alkalmasabb a paraszti ifjúság nevelésére. A parasztgyerekek számára környezetük megismerése a legfontosabb cél, illetőleg a hatékony gazdává váláshoz szükséges ismeretek elsajátítása.

Tessedik és iskolakísérlete jelentős ismertségre tett szert, számos hazai és külföldi lap is beszámolt tevékenységéről, véleményét kikérték mezőgazdasági kérdésekben, és számos érdeklődő látogatta intézményét. II. József 1787-ben kitüntetést adományozott neki, több szakmai testület tüntette ki elismerésével, 1805-ben pedig József nádor nemesi rangot adományozott számára.

Hiába elismertsége és a munkája iránti érdeklődés, intézménye működését mégis több alkalommal szüneteltetnie kell anyagi források híján. 1795-től 1799-ig az iskolában nem folyt oktatás, ekkor azonban a bécsi udvar felismerte az igényt a jól képzett mezőgazdász szakemberek iránt. Az intézet ekkor újraindult, de nem parasztgyerekek számára, hanem minden tankerület tanítónak készülő jelölteket delegált az iskolába kétéves szakszerű gazdasági képzésre. Az 1800-as évek elejére az intézmény újra felvirágzott, tanítókat és különféle gazdasági szakembereket képzett. A lendület 1806-ig tartott, amikor az anyagi források hiánya és Tessedik anyagi támogatásának elmaradása nyomán végleg bezárta kapuit. A hazai mezőgazdasági képzés azonban nem szűnt meg. Időközben, 1797-ben Keszthelyen Festetics György megalapította a Georgikont, amelynek létrehozásakor Festetics kikérte Tessedik véleményét, és az új intézmény ülnökévé is megválasztották. Tessedik példáját követte továbbá Nákó Kristóf 1802-ben megnyílt nagyszentmiklósi „gazdaság-ipari” iskolája, melyet Tessedik tanítványai vezettek.

Tessedik Sámuel munkássága nem korlátozódott iskolakísérletére. A mezőgazdaság gyakorlati fejlesztésében is komoly szerepet töltött be. Neki köszönhető számos új gazdasági növény hazai meghonosítása és elterjesztése, például a nevéhez kapcsolható a lucerna, a kukorica, a vöröshere és a tökfélék meghonosítása. Fontosnak tartotta a cukorrépa termesztését és a cukorgyártás fellendítését. Kezdeményezésére honosodott meg az Alföldön az akácfa és az eperfa, és a faiskolai neveléshez is forradalmi módon közelített. Az állattenyésztés terén a szarvasmarhatartás tartozott érdeklődési körébe. A gazdasága által megtermelt takarmánynövényekre támaszkodva istállózó állattartást folytatott, mellyel sikerült növelnie állatai tejhozamát. Sikereket ért el a talajjavítás terén, szikesei hozamát jelentősen gyarapítani tudta. Szenvedélyesen érdekelte a szőlészet, emellett részletesen foglalkozott a feldolgozóiparral, a termékek logisztikájával, takarékmagtárak létesítésével és a földek csatornázásával.

Pedagógiai munkássága, felvilágosult szemlélete a mai szakképzés számára is követendő példát jelent. Napjaink duális szakképzésében újra kiemelt fontossággal jelenik a munkára nevelés szerepe, és újra felértékelődik a Tessedikéhez hasonló tangazdaságokban és tanműhelyekben folyó munka. Egyes megközelítések szerint Tessedik iskolája a Dewey-féle projektpedagógia korai előfutára. Dewey projektpedagógiája és Tessedik iskolája egyaránt hangsúlyozza: az oktatás célja, hogy a tanuló érdeklődéssel és örömmel forduljon feladatai felé, amelyhez megfelelő közeget kell teremteni. Mindkét rendszerben fontos szerepet kap a tanár személyisége. A tanár forduljon szeretettel tanítványaihoz, ismerje sajátosságaikat, és ennek megfelelően, gyakorlatias megközelítéssel alakítsa az oktatási folyamatot. Dewey a tevékenység és a tapasztalás fontosságát hirdeti, a tanulók szabad tevékenységét részesíti előnyben, Tessedik Sámuel pedig az 18. század végén szorgalmatossági iskolájában már meg is valósította. Jó példa erre a selyemhernyókkal való foglalkozás: Tessedik leírása szerint a hernyók gondozásának teljes folyamatát végigviszik a tanulók, ezáltal munkálkodás közben tanulják meg azt.

Tessedik tehát egyértelműen kora reformpedagógiáját valósította meg, mely a mai napig hat a haladó szellemiségű iskolákra. A 21. század iskolái újra felfedezik a kert és a kertben végzett munka pedagógiai hasznosságát. Az általános iskolákban és gimnáziumokban létesülő tankertek a környezetismeret és biológia tantárgy megfigyeléseinek és kísérleteinek helyszínét adják, emellett a környezeti tudatosságra nevelés terén is fontos eszközök. Az iskolakert a közös munka által a kooperatív képességek fejlesztésére is alkalmas, illetőleg a tanulók szociális kompetenciáját is erősíti. A kertek a sajátos nevelési igényű tanulók számára terápiás jellegű foglalkozást is nyújtanak, de Tessedik szellemiségéhez leginkább hátrányos helyzetű térségekben felnövekvő gyermekek iskolakerti oktatása és nevelése áll a legközelebb, hiszen az ő esetükben a háztáji kertek művelésének elsajátítása létfeltétel volt. Tessedik mintaiskolájának szellemisége tehát a mai napig hat az iskolák pedagógiai munkájára, ezzel is igazolva a 18. századi iskolakísérletének forradalmi voltát.

Bécs 4. kerületében, a Favoritenstraße és a Mayerhofgasse kereszteződésében egy impozáns, barokk-klasszicista stílusú épület emelkedik elő a város betonrengetegéből, amely első ránézésre legfeljebb különleges kapubejárójával és a harmadik emelet felett található kétfejű sasos birodalmi címerével hívja fel magára a figyelmet. Legtöbbünk azonban néhány fénykép elkészítése után némán tovább halad, jó eséllyel a közelben található Belvedere kastély irányába. Pedig ha tudnánk, hogy lépteink nyomán egykor olyan ismert személyek jártak, mint Bethlen István gróf, Széchényi Ferenc, Puskás Tivadar, vagy éppenséggel XII. Alfonz spanyol király, talán hosszasabban is elidőznénk az épület előtt, lehetőséget adva arra, hogy a Theresianum élő történelemkönyvként visszarepítsen bennünket a 18. századba.

Az épületben ma bentlakásos iskola működik (óvoda, általános iskola és gimnázium), vagyis a Theresianum megőrizte egykor megálmodott szerepét és fő feladatát: az ország lakosságának magas szintű oktatását. Az osztrák jezsuiták és a bécsi császári udvar által 1746. február 24-én aláírt szerződése értelmében ugyanis létrejött egy akadémia, amelynek célja a nemesi ifjak műveltségének megalapozása mellett olyan gyakorlati ismeretek átadása volt, amelyeket az itt végzett hallgatók későbbi életük során saját országuk javára fordíthattak. Az újonnan megalakult intézmény néhány évvel később az ekkor regnáló Habsburg királynő, Mária Terézia nevét vette fel, aki 1749 végén a kincstári javak egy részét különítette el az épület működésének érdekében, cserébe pedig azt a feltételt szabta, hogy az akadémia az ő nevét viselje.

Azok, akik alaposabban ismerik Mária Terézia uralkodásának főbb eseményeit, nyilván egy cseppet sem lepődnek meg azon, hogy a királynő, aki a felvilágosult abszolutizmus szellemében kívánt kormányozni, s ennek érdekében az oktatás fejlesztését tűzte ki egyik céljának (gondoljunk csak a Magyarországon 1777-ben kiadott Ratio Educationis nevű rendeletére), az állami bevételek egy részét egy akadémia működésének finanszírozására fordította. Ám érdekes megállapítanunk, hogy míg a Ratio Educationis kiadását nem követte átütő erejű siker (ami részint a tanárok, részint az iskolaépületek, részint pedig a megfelelő minőségű tankönyvek hiányával magyarázható), addig a Theresianum működését efféle gondok nem akadályozták. Sőt, a Theresianum nem csupán egyedülálló oktatási tevékenységével tűnt ki, hanem azzal is, hogy itt összpontosultak mindazok a feltételek, amelyek a magyar oktatásból hiányoztak. S pontosan ez volt az az ok, ami miatt a Theresianum a bécsi oktatáspolitika egyik legismertebb alkotóműhelyévé vált. A következőkben röviden ismertetem, pontosan mik is voltak ezek a feltételek.

Közhelynek tűnhet a megállapítás, de egy oktatási intézmény sikerének elsődleges feltétele a megfelelő szakmai ismeretekkel rendelkező és azt átadni képes tanárok, professzorok, oktatók tevékenysége. A Theresianum pedig már megalapításától kezdve azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a bécsi kormányzat számára is hasznos tudással rendelkező, művelt embereket képezzen, ami csakis a tudományok legjelesebb képviselőinek segítségével történhetett. Az intézmény falain belül számos tudomány képviselve volt, kezdve a filozófiával és a történelemmel, a matematikán, fizikán és kémián át a közgazdaságtanig, a mezőgazdaságig vagy a mérnöki tudományokig. Emellett olyan tudományágak is megjelentek az egyetemi tanrendben, mint a heraldika, a numizmatika, a jogtudomány, a retorika, a művészettörténet vagy az esztétika. Ezeket a tantárgyakat a kor jeles és elismert professzorai tanították, akik nem csupán a régi ismeretekre hagyatkoztak, de sok esetben saját kutatásaik és újító gondolataik képezték a tananyag jelentős részét. A legtöbb professzor természetesen osztrák vagy német anyanyelvű volt, ám időről időre más nemzetek is képviseltették magukat, így a tanárok között találunk cseh, olasz, francia, vagy angol származásúakat is. Magyar származású oktatók szintén tanítottak az intézmény katedráján, így például Mitterpacher Lajos mezőgazdaságtant, Makó Pál fizikát és matematikát, Horváth Mihály pedig magyar nyelvet és irodalmat.

Azt, hogy a Theresianum professzorai koruk és szakterületük kiváló képviselői voltak, mi sem bizonyítja jobban, hogy sokan közülük nem csupán oktattak, de saját tankönyvet is írtak. A tudományos igény kielégítésén felül ennek az is oka volt, hogy maga Mária Terézia tette kötelezővé számukra, hogy előadásaikat írott formában is publikálják a nyilvánosság számára. S mivel ezeket a tankönyveket túlnyomórészt német nyelven írták, az egyetemi tananyag bővítése mellett ezek a könyvek hozzájárultak a német nyelv felvirágzásához és a korábban használt latin nyelv háttérbe szorításához, ami a felvilágosodás időszakában természetesen a nemzeti egység, a nacionalizmus kialakulását segítette. Ezt a célt szolgálta mindemellett egy másik tényező is, a drámaelőadások bevezetése az intézményben. Ezeket a színházi előadásokat eleinte latin nyelven játszották, ám a 18. század második felében előtérbe kerültek a német nyelvű darabok. A színjátszást tanító tanárok közül többen is saját darabokat írtak majd vittek színpadra, hozzájárulva ezzel a Theresianum kulturális életének fellendüléséhez. Hozzá kell tennünk azonban, hogy ezek a darabok elsődlegesen a fennálló rendszert, így II. József vagy II. Lipót császárt dicsőítették, vagyis a politikai elfogultságot, mint tényezőt sem hagyhatjuk figyelmen kívül.

A professzorok mellett a sikeres oktatás másik szükséges előfeltétele volt a korszak viszonyaihoz képest legmodernebb oktatási központ létrehozása. Mint korábban említettem, az iskola helyi tantervében egyaránt megtalálható volt a kémia, a fizika, a mezőgazdaság vagy a mérnöki tudományok. Elsődlegesen az ezen tantárgyakban való jobb elmélyülést segítették elő az intézményben alapított szertárak, laborok, illetve a botanikus kert. A hallgatók így az elméleti ismeretek elsajátítását követően vagy azzal párhuzamosan gyakorlati ismeretekre is szert tehettek. A Theresianum egyik rektorához, Cronsteinhez köthető az az intézkedés, hogy a főépülethez egy másik szárnyat építettek, ahol a különböző tudományos és szakmai gyűjtemények kaptak helyet. A professzorok és a diákok itt kaptak lehetőséget kémiai kísérletek lebonyolítására, valamint arra, hogy például mezőgazdasági gépekkel ismerkedjenek, vagy a botanikus kertben növényismeretet szerezzenek, de a Theresianum heraldikai és numizmatikai gyűjteménnyel is büszkélkedhetett a század végén. Mindezek együttesen hozzájárultak ahhoz, hogy az intézmény a Mária Terézia által megálmodott szellemben képezze ki az osztrák állami apparátus újabb generációját, akik műveltségükkel, szakmai ismereteikkel és kulturáltságukkal maguk is építően járultak hozzá az állam működéséhez.

Végezetül fontos kiemelnünk egy harmadik szempontot is, ez pedig a Theresianum iránti megnövekedett polgári érdeklődés, illetve a nyilvánosság folyamatos erősödése. A kor egyik kulturális lapja, a Realzeitung rendszeresen beszámolt a Theresianumban zajló vizsgákról, a vizsgázó hallgatók személyéről, és azokról a témakörökről, amelyek a vizsgán megjelentek. Természetesen mindez kiegészült az intézményben oktató professzorok tudományos eredményeivel, illetve az általuk kiadott tankönyvekről szóló beszámolókkal. Mindez azt jelentette, hogy a bécsi polgári körök részéről nagyfokú kíváncsiság övezte a Theresianum működését, s ha sokan nem is nyertek felvételt az intézménybe, az újság hasábjain keresztül ők is megismerkedhettek a kor tudományos kérdéseivel, illetve a rájuk adott válaszokkal. Ez önmagában is jelzi, hogy a polgárosodás és a műveltség iránti igény mennyivel korábban megjelent Bécsben, mint például Magyarországon.

E rövid jellemzést követően térjünk vissza egy kicsit az 1777. évi Ratio Educationis rendeletre! Talán nem szakszerű összehasonlítani az oktatási rendeletet és a Theresianumot, lévén, hogy előbbi a kötelező elemi oktatással, utóbbi pedig a privilegizált arisztokrata gyermekek tanításával foglalkozott, annyiban mégis érdemes néhány szót ejteni róla, hogy Mária Terézia mennyivel nagyobb gondot fordított a bécsi oktatásügy fejlesztésére. Mint korábban írtam, a Ratio Educationis sikerét számos gyakorlati tényező akadályozta: a minőségi tankönyvek, illetve a megfelelő szakemberek, professzorok hiánya; a nemesség-polgárság részéről a megfelelő anyagi és szellemi jellegű támogatás hiánya; valamint fia, II. József rendeleteinek szigora. Ha ez utóbbitól el is tekintünk, egyértelműen kitűnik, hogy mindaz, ami a magyar oktatásból hiányzott, a Theresianum esetében megtalálható volt.

Habár ez az értékelés leegyszerűsített, talán mégis megállapítható, hogy Mária Terézia, a két ország királynője talán tudat alatt mégiscsak választott közülük, és a felvilágosodás korában azt a birodalmat kívánta a polgári fejlődés és a művelődés útján egyengetni, amelyik közelebb állt a szívéhez.

Cselekedeteink ösztönszerűségén elmélkedem, és eszembe jut egy eset, amikor segítségnyújtásról kellett döntenem. Régi emlék, a sok nyomorúságot hordozó fővárosi belvárosban mégis gyakran visszaköszön. Elesett előttem egy idős hölgy az utcán. A térdére esett, a táskája lerepült a válláról. Hirtelen felé nyúltam, de nem tudtam: hogyan is segítsek? Megtorpantam: jól érzékeli, elfogadja-e egyáltalán a szándékot vagy bizalmatlanul viszonyul hozzá? Végül cselekedtem, de kevésbé lelkesen, mint hirtelenjében tettem volna. Először álló helyzetbe húztam a karjánál fogva, majd a táskáját a kezébe adtam. Mérges volt. Szerencsére nem rám, hanem arra az úthibára, ami miatt a baleset bekövetkezett. Miután meggyőződtem róla, hogy nincs nagyobb baj, elköszöntünk egymástól.

Rotterdami Erasmus Diatribe című művében, amit Luther téziseivel vitatkozva ír meg a szabad döntésről, rávilágít arra, ahogy azt a Szentírásból is megtanultuk, hogy ha a jámborság útján járunk, bátran törekedhetünk a jobbra, a bűnben viszont elvész a szabadságunk. Bűnösként másra nem törekedhetünk, csak arra, hogy a bűnbánat segedelmével Isten irgalmasságában reménykedjünk, mely nélkül emberi igyekezetünk hatástalan. Szabad akarattal törekedni a még jobbra? – Bizonyára nevelés kérdése. Meglátni a helyes utat és bátran rajta maradni. Előtérbe helyezni azt, ami hasznos felebarátunk számára, több, mint feszegetni gyengeségünket vagy erősségünket a ránk váró feladatokban. Talán közelebb visz az üdvösséghez, ráirányítja a figyelmet arra, hogy a szabadság felelősség. Tulajdonképpen ezt a gondolatmenetet a jezsuitáktól hallottam először. Ne legyenek kétségeink, ha jót akarunk tenni, hanem tegyük meg! Mikor, kinek, miben, s főleg hogyan kell segítenem? Ebben nyújt támpontokat Loyolai Szent Ignác iskolája. A szeretet mindig cselekvő, nem érzés, hanem a jó feltétlen akarása, döntés, mely válasz Isten szeretetére. Tehát elhatározás ez, ami belső szabadságból fakad és szolgálatot eredményez. A hívő ember Isten akaratának eszközévé válik. A szeretetben nincs félelem. Ignác szerint Krisztus tanítványa nem a büntetéstől való félelemből cselekszik, hanem azért, mert szeretni akar. Ez a belső szabadság.

Amikor Loyolai Ignác 1540-ben megalapította a Jézus Társaságát a katolikus megújulás érdekében, a belső szabadságon alapuló döntésre támaszkodva az aktív, cselekvő közösségi szolgálaton nyugvó hitterjesztést tűzte ki célul. Gondoljunk csak bele, milyen erős meggyőző ereje lehetett annak abban az időben Luther „szolgai akaratával” szemben! Felismerni magunkban a jóra való képességet, begyakorolni, igencsak felszabadító élmény, a félelem feletti győzelem lehet! Ignác azonban tanult a reformátoroktól is: tudatosult benne, hogy a szó, az írott, nyomtatott szó ereje, illetve a tanítás, a hívekhez való közelség elengedhetetlen az elkötelezett, Krisztusban lévő élethez, az Egyház, a hit védelméhez. Jézus Társaságának szerzetesei, a jezsuiták ennek érdekében iskolákat kezdtek alapítani. Először Messinában 1548-ban, majd szerte Európában. Az iskolák írott szabályzata az 1560-as években kezdett körvonalazódni, egységes tantervet 1599-ben kaptak Ratio Studiorum néven. E szerint a szabályzat szerint nemcsak teológiát, hanem klasszikus műveltséget, retorikát, filozófiát, természettudományokat is oktattak, gondot fordítottak a nyelvek ismeretére. Ez egyfajta „humanizált teológia” lett. A cél a katolikus értelmiség kinevelése volt, az ellenreformáció intellektuális hátterének megteremtése. A három részre szakadt Magyarországon ennek az értelemre és a szívre egyaránt támaszkodó, mély lelkiséget hordozó mozgalomnak különös jelentősége volt. Az első jezsuita kollégiumot 1561-ben Oláh Miklós esztergomi érsek hívására alapították Nagyszombatban. 1565-ben az iskola száz diákot számlált, ami akkoriban tekintélyes létszámnak számított. 1579-ben Báthory István fejedelem kezdeményezésére Leleszi János alapított jezsuita iskolát Kolozsmonostoron. Székelyudvarhelyen is otthonra találtak: kisgimnázium jött létre, amely 1593-ban Vásárhelyi Gergely hittérítő érkezésével tovább fejlődött. 1660-ban épült fel az a gimnázium, amely kétszáz éven át működött. Székelyudvarhelyen a zenei nevelés is nagy figyelmet kapott. A katolikus egyház megerősödésében Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros, jezsuita szerzetes játszott óriási szerepet. 1613-ban írta meg Az isteni igazságra vezérlő kalauzt, mely a protestánsokkal folytatott hitviták alapműve. A jezsuita iskolákban bevezette a Ratio Studiorum tantervet, amely egységes, magas színvonalú oktatást biztosított. A tanulók között nem csupán nemesek, hanem polgárok, sőt paraszti származású fiatalok is helyet foglalhattak. Pázmány Péter Nagyszombatban 1635-ben egyetemet is alapított, mely a jezsuita rend feloszlatása (1773) után 1777-ben Budára költözött, és a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem jogelődje.

Láthattuk a jezsuita szellemiség térhódítását, most tekintsük meg, hogy a nyilvános vitákra, disputákra nevelt katolikus ifjúság hogyan juthatott el a cselekvő szeretetre és miként tudta közvetíteni azt! Minden szeretetben végzett cselekedet többet ér bármilyen és bármennyi ékes szónál. A jezsuiták az értelem és az érzelem, a szív és az ész, a hit és a tudás egységét hangsúlyozták, oktatási tervükben a gyakorlat központi helyen állt. A bizonytalanság, az erőtlenség tudata gyakran akadályozza a cselekvést. A szeretet parancsainak végrehajtásához nem pusztán szabad döntésre, eltökéltségre, hanem tapasztalatokra, és valljuk be: más emberek segítségére is szükség van. Jézus Társaságának iskoláiban (melyekből a rend XIV. Kelemen pápa általi 1773-as feloszlatásáig Magyarországon 42 működött, a világban pedig közel 800) a tanár a tananyag, a tudás közvetítésén túl lelki vezető, mentor is volt, aki folyamatosan kísérte a tanítványát a személyiségfejlődésben. A pedagógia központjában a cura personalis (személyes törődés), a magis (többre törekvés, meghaladás) és a discernment (megkülönböztetés) állt.

Korábban utaltunk Erasmusra, aki a szabad döntést a mindig jobbra törekvésre véli csak használhatónak. Megtehetjük, hogy nekifeszülünk a jócselekedeteknek és mindig igyekszünk is meghaladni azokat. Isten nyújt majd számunkra kapaszkodókat, a megkülönböztetés adományát kapjuk meg tőle. Ehhez hitben való elmélyülés, imádság kell. Ész és szív együtt alakít ki bennük spirituális érzékenységet, hogy felismerhessük, mi vezet Istenhez és mi távolít el tőle. Ignác szerint az ember lelkében és elméjében folytonosan vannak mindenféle gondolatok, vágyak. Amelyek a Szentlélektől, Istentől erednek, azok békességgel, szeretettel töltenek el, amelyek nem, azokat nyugtalanság, félelem kíséri. Loyolai Ignác a Lelkigyakorlatok című munkájában szabályokat is felállít a megfelelő érzékeléshez. Fel kell tennem a kérdést magamban: mi zajlott ma bennem, vigasz vagy vigasztalanság töltött el? Ez a lelki visszatekintés a gyakorlat első része. Döntéshelyzetekben tudatosítanom kell: van-e olyan tényező, mely zavarja az érzékelésemet?

A jezsuita tanár a lelki kísérés során célul tűzi ki annak megvalósítását, hogy segítsen a tanítványának Isten akaratának a felismerésében. A cselekvő szeretetig eljutni nem csekélység. A szeretetben nincs félelem (1Jn 4,18). A félelem akadályozza a cselekvést, megbénít, pedig Szent Ignác szerint a tett előbbre való a szavaknál. A jótettekre sarkalló belső szabadság elérésében az úgynevezett cura personalis, a személyes törődés a mérvadó. A jezsuiták olyan nevelési reformot hajtottak végre iskoláikban, amely az egész életre kiható, missziós hivatást kialakító személyiségfejlődést kívánja elérni. A cura personalis tehát a személyes törődést, egyéni gondoskodást jelenti, mellyel a tanár a tanítványát kíséri. Erre a személyenkénti emberi méltóság adja az alapot. Ugyanakkor minden ember igényei mások lehetnek, ezért meg kell ismerni a rászorulókat. A jezsuita iskolákban a caritas (felelősségvállaló, szociális, felebaráti szeretet) nemcsak elmélet volt, hanem a lelkigyakorlatok, a cselekvési tervek része, célja. Az órákon disputákat, vitákat, beszélgetéseket folytattak a társadalmi igazságosságról, arról, mit jelent másokért élni és végrehajtani kívánták a szeretet cselekvő parancsait. A tanárok, akik folyamatosan kísérték a diákjaikat a tanulásban és a szolgálatban, példát is mutattak a karitatív tevékenységekben. Ezek az elvek ma is jelen vannak a jezsuita iskolákban. Az 1773-as feloszlatás után tevékenységük 1814-ig szünetelt, ekkor állította vissza a rendet VII. Pius pápa. Hivatalosan Magyarországon az 1920-as évektől indultak újra, például a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Teológiai Karán. A kommunista uralom után a rendszerváltás biztosította visszatérésüket. 1994-ben nyílt meg a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium Budapesten a Pázmány Péter Katolikus Egyetem részeként. 1998-ban indult újra a jezsuita gimnázium Miskolcon. Itt 2002 óta a 9. évfolyam diákjai karitatív munkát végeznek. A Jezsuita Egyetemi Kollégiumok Hálózatában öt egyetemi szakkollégium van. Ezek nemcsak lakhatást, hanem személyiségfejlesztő programokat is biztosítanak, hogy másokért élő emberekké válhassanak a fiatalok. Összejöveteleiken oxfordi típusú vitákat is folytatnak kritikai gondolkodásuk fejlődésére. A kollégiumok lakói részt vesznek hajléktalanokat segítő munkákban is. A Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium Budapesten a Horánszky utcában található egy műemléki épületben. Külön helyiségek szolgálnak benne a lelki elmélyüléshez, a vitákhoz, filmnézésekhez, kötetlen beszélgetésekhez. Nyilvános, meghirdetett programjaik a Párbeszéd Házában zajlanak, ahol vannak a tanári munkát segítő műhelyfoglalkozások is.

A jót begyakorolni, a szeretetben cselekvővé válni a felebarát javára, de örök üdvösségünk előkészítésére is, személyre szabott feladat. A jezsuiták által hirdetett megkülönböztetés, melyet imádságban és mentorunk közvetítésével kaphatunk meg Istentől, elvezet a helyes és határozott útválasztáshoz. Nem marad más hátra, mint célra irányultan tenni, amit tennünk kell, de könnyedén, vidáman, mert „a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9,7).

Az eperjesi kollégium a Magyar Királyság első evangélikus főiskolájaként formálta az ország politikai, katonai és kulturális elitjének egész nemzedékeit. Maga a város már 1531-ben áttért a protestáns hitre, és számtalan híres szülöttje volt, akik külföldi, jellemzően protestáns egyetemeken tökéletesítették tudásukat, majd hazatérve a három részre szakadt ország fennmaradásáért fáradoztak. Közülük kiemelendő Gyalui (Gelei) Torda Zsigmond humanista, orvos és kamarai tanácsos. Megfordult Krakkóban, Wittenbergben, Leuvenben, Bázelben es Padovában is, majd az eperjesi líceum rektora lett 1551-ben, de 14 évvel később Pozsonyba költözött, ugyanis királyi kamaratanácsosi rangot kapott. Az 1590-es évekből pedig érdemes felidéznünk Bocatius János költő nevét, aki 1594 és 1599 között tanított Eperjesen, mielőtt a kassai iskola vezetőjének kérték volna fel.

A felső-magyarországi rendek végül azért döntöttek 1665-ben az intézmény megalapítása mellett, mert az ellenreformáció hatására egyre nehezebbé vált a magyarországi evangélikus diákok németországi taníttatása, helyi oktatási intézményre volt szükség. Weber János eperjesi főbíró a városi tanács elnökeként oroszlánrészt vállalt a kollégium létrejöttében. Hatalmas tekintélyét és nagy vagyonát egyaránt felhasználta az orvos és gyógyszerész végzettséggel rendelkező mecénás a cél érdekében. A többségében lutheránus vallású városát a katolikus Habsburg-birodalom árnyékában eredményesen kormányozta, az udvartól nemességet is kapott „Felsőmagyarország örökös főgyógyszerésze”. Az oktatás szívügye volt, saját házában gyógyszerészképző iskolát létesített, emellett négy könyvet is írt. Fontos kiemelni mecénási szerepéből azt is, hogy az evangélikus templomnak oltárkép méretű festményt ajándékozott. Mint azonban rövidesen látni fogjuk, az evangélikusok között is jelentős belső feszültségek és széthúzás alakult ki.

Az események a rendek 1665-ös döntése után felgyorsultak. Eperjes városa támogatta a rendek kezdeményezését a kollégium megalapítására, adománygyűjtést tartottak és 1666 áprilisában már sor is kerülhetett az alapkő letételére. A kollégium annyira átvette a helyi gimnázium szerepét, hogy annak utolsó rektora, Pancratius Mihály került a kollégium élére.

1667. október 18-án nyitották meg olyan tízosztályos gimnáziumként, ahol a felső osztályokban a filozófia és a teológia is szerepelt a tananyagban. Pancratius helyét még 1667-ben Pomarius Mihály vette át rektorként, aki az oktatás magas színvonala miatt már egyetemi célokat dédelgetett, azonban ezt a rangot nem sikerült elérni. Az oktatás színvonalát az is bizonyítja, hogy a végzősök egyetemi végzettség nélkül is el tudtak helyezkedni iskolai tanárként, lelkészként. A kollégium tanárai közül kiemelendő Ladiver Illés, akinek katolikusellenes és Habsburg-ellenes iskoladrámái nagyon népszerűek voltak. Az előadások nyelve német, szlovák és magyar volt.

Alig három évnyi működés után a Wesselényi-féle „összeesküvés” leleplezése (1670) megpecsételte a kollégium sorsát is. 1671-ben Spankau generális katonái elfoglalták az épületet, és hadi raktárrá alakították át. Az oktatás a régi iskolaépületbe költözött, de az evangélikusok azt sem tarthatták meg, emiatt a tanárok és a diákok szétszéledtek. Többek között ekkor üldözték el Ladiver Illést is, aki ezután Erdélyben a segesvári gimnázium rektoraként újjászervezte az ottani oktatást. A külföldre menekülő egykori eperjesi diákok közül pedig Rezik János nevét érdemes kiemelni, aki Pomarius és Ladiver tanítványa volt, majd 1674-től 1683-ig a toruńi (régi nevén: thorni) egyetem tanáraként tevékenykedett.

Eközben Eperjesen alig egy évvel a nagy üldöztetés után a jezsuiták a régi iskolaépületben már katolikus gimnáziumot működtettek, az evangélikus kollégiumból pedig rendház lett. 1673-ban ismét fordult a kocka, mert Thököly Imre a kurucai élén elfoglalta Eperjest, a jezsuitákat elzavarták, a kollégiumot pedig újraindították Collegium Thökölyanum néven. Mivel az intézmény fenntartásának gazdasági háttere a jezsuita korszakban megszűnt, ezért néhány város, ily módon Tállya 600 holdnyi szőlőjének és Rimaszombat adóbevételének a felével gondoskodott a kollégium működéséről, illetve Eperjes is hozzájárult a költségekhez. Thököly visszahívta Segesvárról Eperjesre kedvenc tanárát, Ladiver Illést, aki az alapoktól építette újra az evangélikus képzést egészen 1686-ban bekövetkezett haláláig. A Thököly-felkelés bukása után 1687-ben gróf Csáky István a kollégium épületét és az evangélikus templomot is elkobozta, megint „mehetett mindenki, amerre látott”.

A kollégiumot sújtó válságok közepette Weber János főbíró ügyesen lavírozott. Mind a Wesselényi-féle összeesküvés, mind a Thököly-felkelés kapcsán vád alá helyezték és bebörtönözték, de politikai manőverezésének és vagyonának köszönhetően megmenekült a felelősségre vonás alól. A mélyen evangélikus meggyőződésű főbíró áttért a katolikus hitre. Szabadlábra helyezése után immáron katolikusként egy botrányos jelenet keretében levette a falról a korábbiakban saját maga által az evangélikusoknak adományozott festményt. Pár évvel később, amikor már megtehette, visszatért az evangélikus hitre. Az eperjesi lakosok mindezen „vargabetűk” ellenére ismételten főbíróvá választották többször is, mely tisztséget majdnem haláláig folyamatosan töltötte be. A család sorsa ezután nagyon rosszul alakult, fiait koholt vádak alapján kivégezték, vagyonukat elkobozták, unokái mély szegénységbe süllyedve hagyták el Eperjest. Rezik János rektor az 1687-es eperjesi kivégzésekről szóló könyvét 1705-ben írta latin nyelven. Weber Jánossal kapcsolatos elfogultságát jól mutatja, hogy ugyan a főbíró már 1684-ben meghalt, Rezik művében mégis hangsúlyosan szerepelt, de pozitív cselekedeteit rendre elhallgatta és ekképpen ítélte el a ténykedését: „Éjjel-nappal folyton azon törte az eszét, hogy legalább emlékezete maradna fel sokáig. De ezt a dicséretre méltó törekvést csak a valódi erény által érhette volna el.”

A Rákóczi-szabadságharc során 1705-ben a kollégium újraindult Collegium Rákóczyanum néven, ekkoriban rektora a Toruńból hazatérő Rezik János volt. Az intézmény azonban továbbra is nehéz helyzetben volt, mert még a Thököly Imre végrendeletében ráhagyott tokaji szőlők sem biztosították a fennmaradását. Szükség volt XII. Károly svéd király anyagi támogatására ahhoz, hogy az intézmény zavartalanul működhessen és néhány szerencsés diák külföldön is folytathassa tanulmányait. Az 1707-es rózsahegyi zsinat az eperjesi kollégium egyetemmé alakítását tervezte, de ebből semmi sem lett. A viszontagságokat csak tetézte az 1710-ben kitört pestisjárvány, amiben Rezik János is elhunyt. A szabadságharc bukásakor még úgy tűnt, hogy az evangélikusok megtarthatják az intézményt, de ez hiú ábránd maradt a Habsburgok ellenállása miatt. Kollégium helyett az evangélikusok csak egy külvárosi alsófokú iskolát működtethettek egy egyszerű faépületben. Ráadásul még az addig egyéges háromnyelvű (német, szlovák és magyar) gyülekezett is szétszakadt egy külön német és szlovák részre.

Nemesi patrónusoknak hála az 1750-es években lehetővé vált egy nagyobb faépület építése is, és a 18. század második felében már ismét líceum jellege lett az intézménynek, mert matematikát, filozófiát és filozófiát is taníthattak. Ily módon tehát ismét egy fejlődési korszak következett be, megint nőtt a tanárok és diákok létszáma, annyira, hogy 1779-ben már a külvárosi evangélikus iskolában 30%-kal többen tanultak, mint a központi fekvésű jezsuita intézményben.

Az evangélikusok számára pozitív fejleményeket az hozott, hogy miután 1773-ban XIV. Kelemen pápa feloszlatta a jezsuitákat, ezt Mária Terézia is megtette a birodalomban. Másrészt 1781-ben II. József kiadta a Türelmi Rendeletet melynek jóvoltából végre lehetőség nyílt a kollégiumok visszaszerzésére is. Persze nem ingyen kapták meg, hanem 1783-ban árverés útján lett az evangélikusoké a Szentháromság-templommal együtt. A városi tanáccsal is meg kellett küzdeniük a kollégium épületéért, mert az megóvta az árverés eredményét, de végül a császár személyes közbenjárására egy megismételt árverésen magasabb összegért, 6 000 forintért az övék lett. Ekkortájt a joggyakorlatát Eperjesen töltő Kazinczy Ferenc így írt az evangélikus intézményről: „…itt négy nyelv van divatban, az igazság emberei, a papság, a tanítók és a tanulók mind deákul beszélnek, az uraságok magyarul, a polgárság németül, és mindenki tótul.”

1785-től végre töretlen fejlődés kezdődött a kollégium életében, melynek rektora Carlovszky János lett. A 19. század első felében már érződött a reformkor előszele, mert a német nyelvet elkezdte kiszorítani a magyar az eperjesi kollégium oktatási gyakorlatában. 1821-től például az ösztöndíj feltételéül szabták a magyar nyelv ismeretét. 1844-től a magyar volt az oktatás nyelve, de a szlovák és a német nyelvet is tanították, és a kollégium hivatalos ünnepségei háromnyelvűek voltak.

Az ellenreformáció időszakában középiskolai szintre visszaminősített intézmény a 19. század közepétől a jogi, filozófiai és teológiai karok működtetésével ugyan egy alacsonyabb szinten, de bekerült a felsőoktatási intézmények közé. A jogi képzés 1815-ben kezdődött meg. A híres diákok közül feltétlenül kiemelendő Kossuth Lajos, aki 1816-ban Sátoraljaújhelyről érkezett és 1819. július 5-én kiváló minősítést szerzett a filozófiai-teológiai osztályban, ahol többek között matematikát, fizikát, magyar történelmet, filozófiát és jogot hallgatott.

Az 1840-es években már 400 hallgatója volt az intézménynek, amelyben német, szlovák és magyar nyelven folyt az oktatás. 1845-ben az itt tanuló Kerényi Frigyest meglátogatta négy hétre két jó barátja: Petőfi Sándor és Tompa Mihály. „Költőverseny” keretében mindhárman írtak egy-egy verset a határban található kis faházról.

Érdemes megvizsgálni a diákok számát és felekezeti hovatartozását kevesebb, mint fél évszázad távlatában. Míg a 19. század elején még a diákok majdnem fele Eperjes környékéről származott és 94%-uk evangélikus volt, addig 1847/48-ban 80%-kal több diák tanult az intézmény falai között, és csak kétharmaduk volt evangélikus. A maradék nagy része református volt, de megjelentek a katolikusok, görögkeletiek és zsidók is, ami az intézmény rangjának emelkedését jelzi. A forradalom és szabadságharc eszméjével a tanárok és diákok többsége rokonszenvezett, ami miatt az 1848–49-es szabadságharc alatt az intézmény léte ismét veszélybe került. A forradalmi kormány melletti elköteleződésnek 1849-ben az orosz intervenciós csapatok vetettek véget, a kollégium épülete hadikórház lett. Az oroszok kivonulása után a kollégium ideiglenes – provizórikus – rendben működött, még a jogi képzést is átmenetileg fel kellett függeszteni.

A kiegyezést (1867) követően a kollégiumban négy intézmény működött: gimnázium, teológiai akadémia, jogi akadémia, tanítóképző intézet. Utóbbi 1873-ban költözött Nyíregyházáról Eperjesre. 1878-tól a kétéves jogi képzés helyett négyéves jogi akadémiát vezettek be, ugyanígy lett a teológiai akadémia is hasonló hosszúságú 1884-től kezdve. A szervezeti hierarchia is követte az új intézményeket: a kollégium élén állt a rektor, az akadémiák élén dékánok, a tanítóképző és a gimnázium élén az igazgató.

A fénykort újabb hanyatlás követte, ugyanis a nemzetiségek beolvasztására irányuló stratégia hosszú távon megbosszulta magát. Míg régebben a kollégium híres volt háromnyelvűségéről, 1882-ben már pánszlávizmus terjesztése miatt csaptak ki néhány tanulót. Hiába emeltek új épületet 1911-ben, a Monarchia szétesése után a csehszlovák kormány nem kívánt magyar nyelvű kollégiumot fenntartani, így az intézményeket Magyarországra kellett költöztetni. A jogi akadémia Miskolcra került, a teológiai képzést összevonták a sopronival, a tanítóképző intézet pedig 1924-ben megszűnt. A gimnázium kétnyelvű intézményként még egy rövid ideig fennmaradhatott, 1926-ban tartották az utolsó magyar nyelvű érettségit. Napjainkban Eperjes lakosságának 88%-a szlovák és a magyarok lélekszámát még a helyi ruszinok és a cigányság is felülmúlja.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a kollégium az alábbi időszakokban működött: 1665 és 1671, 1673 és 1687, 1705 és 1710, 1783 és 1849, 1850 és 1926 között, vagyis a 261 évből megszakításokkal 157 éven át, tehát nagyjából az eltelt idő 60%-ában. A líceumot a gimnáziumtól megkülönböztető 9–10. évfolyam (jogi és teológiai karok), majd az akadémiák még ennél is rövidebb ideig léteztek. Az iskola legnevesebb diákjai voltak: Thököly Imre, Kossuth Lajos, Dessewffy Arisztid, Görgey Artúr, Michal Miloslav Hodza, Pulszky Ferenc, Irányi Dániel, Sárossy Gyula, Kerényi Frigyes, Lisznay Kálmán, Vachot Imre, Wachott Sándor, Haán Lajos, Hunfalvy Imre, Greguss Ágost, Ráth Mátyás, Vandrák András, Henszlmann Imre.

Az intézmény működése távolról sem volt egy olyan sikertörténet, mint amilyennek egyes források láttatni akarják, jócskán voltak benne vargabetűk, emberi ellentétek, anyagi nehézségek, tanár- és diákhiány. Utódintézményei közül az Eperjesi–Miskolci Jogakadémiát a kommunisták 1949. augusztus 30-án szüntették meg, azonban a rendszerváltás óta ismét szoros az együttműködés a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara és az Evangélikus Teológiai Akadémia között; a Miskolci Egyetem Jogtudományi Kara az egykori akadémia szellemi örököse lett. Zárszóként álljon itt egy idézet Marcus Aureliustól, amely jól jellemzi az egykori eperjesi kollégium, majd annak utódintézményeinek viszontagságos sorsát is: „Légy szirtfok, amelyet szüntelen csapkodnak a hullámok, de ő rezdületlenül áll, s körülötte elcsöndesül a habzó forgatag. Ne búslakodj a kedvezőtlen szél-járás miatt – inkább örülj, és élj derűs arccal: ha a jelen nem tör meg, a jövőtől sem kell tartanod. Miért nevezed szerencsétlenségnek, ha valami rossz történt veled? Tekints rá úgy, mint szerencsére – és azzá válik.”

Gyakorló tanárként elengedhetetlen az önreflexió. A rám bízott tanulók – bár nem kérdezik – tekintetükkel, bizalmukkal és kérdéseikkel arra biztatnak, hogy folyamatosan figyeljem a világ változásait és jómagam is keressem a válaszokat a jelenkor kérdéseire. Loyolai Szent Ignác a tapasztalat útján való megismerés filozófiáján keresztül tanította az embert. Honnan a bölcsesség, honnan a megvilágosodás? Mi volt lelkiségének középpontjában, ami aztán közösségszervezésének alapjává is vált?

A tanár, a nevelő nem tudja kizárni a világhoz való viszonyulását, egy nevelő nem tudja kizárni saját identitását, és az azt formáló erőit, a világnézetét, hiszen őt magát is ezek a képességek formálták. A jezsuita nevelési reform kapcsán az a kérdés jutott eszembe, honnan érkezett a bölcsesség Ignác számára? Mi formálta őt, hogy létrehozzon egy nevelési koncepciót? Az ignáci és a mai modern teológiai világkép is azon az elven alapszik, hogy Isten hozza létre a világot annak minden törvényszerűségével. A komplex, az embertől függetlenül is tökéletesen működő világkép hozzájárul egy széleslátókörű emberkép felfedezéséhez, amely ember saját magát képes elhelyezni a világ térképén – nem csak fizikálisan, hanem mentálisan, és lelki értelemben is. Ennek megtapasztalása a felfedeztető magatartáshoz vezet, ami a tanulás egyik alappillére kell, hogy legyen. A szerzetesi lelkiség természetes velejárója az Istennel kialakított kapcsolódás. Ez a különleges szellemi kapcsolat magával hozza az Istenről és ezáltal – az Istenről alkotott kép segítségével – az emberről kialakított érzelmeket, attitűdöket. Mindez hogyan kapcsolódik a jezsuita nevelés alappilléreihez? Úgy, hogy a nevelő, tanító a test-lélek egységében szemléli a diákjait. A diák nem csak egy fizikailag, vagy biológiailag leírható test, létező, aki befogadja a megtanulandó anyagot, hanem lélek is, aki formálni képes a hallottakat, látottakat saját élettapasztalatain keresztül. Az egységes emberszemlélet lehetővé teszi, hogy az egész ember formálására irányuljon a nevelés minden aspektusa. Amikor a Szentírás első lapjain a teremtés könyvében a szent szerző azt írja, hogy „alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”, akkor nem csak azt fejezi ki, hogy Isten a Szentháromságban fejezi ki önmagát, hanem azt is, hogy megkapja az ember a teremtésben az isteni tulajdonságok két legfontosabb elemét, miszerint halhatatlanok vagyunk és van szabad akaratunk. Ezzel a szemlélettel az ignáci világkép is számol, hiszen ebben az értelemben a nevelési elveiben megjelenik, hogy a nevelő egész személyiséget figyelembe véve formál és azon dolgozik, hogy a személy, mint Istentől megteremtett egyedi létező, folyamatosan fejlődni tudjon. Az Istentől kapott szeretet felmutatása később egészséges önismerethez is vezethet. Ha ezen az úton haladunk tovább, azt is kifejezi az ignáci nevelési szándék, hogy felfedezze az ember a küldetését. Azt az isteni küldetést, ami által kibontakozva az egész személyiségét megmutatva mások boldogulására élhessen a világban.

Loyolai Szent Ignác egyik fontos jelszava volt világnézeti koncepciójában a szabadság. Az Istentől kapott szabad akarati szabadságnak kell megteremteni azt az utat, és életértéket, amelynek átadása a valódi nevelés forrása és oka. A valódi szabadság útja nem más, mint a jó és rossz közül a jónak a kiválasztása, valamint belső, lelki munkával irányított szelektálása, értelmezése annak, ami éppen szabaddá teszi vagy gátolja az Istentől kapott szabad akaratot. Ignác emberképének megértéséhez Jézus személyén keresztül vezet az út. Krisztus földi életének állomásai, emberi mivoltának megnyilatkozásai segítik a nevelés kulcsszavainak megtalálását. A szeretet Isten és embertársak felé olyan jézusi parancs, amely befolyásolja a tanítói lelkületet és a tanítványokhoz való kapcsolódást is. A ránk bízottak nevelése lelki feladat és élmény is. Ahogyan egymáshoz kapcsolódik az Atya és a Fiú a Szentháromságban, úgy a tanító és tanítvány közötti lelki harmóniának a középpontjában kell megvalósulnia. Világosan kirajzolódik előttünk az a felelősségtudat, hogy tevékeny szeretet által tevékeny életre készítsük fel tanítványainkat. A tevékeny élet mibenléte a megszerzett tudás alkalmazásán túl az erényes értékek megélésében is szerepet kap. Az erénytan megalkotója Aquinói Szent Tamás, a Summa Theologiae második részében részletesen kifejti tanítását az erényes élet formáiról. Szent Tamás szerint az erény olyan belső hajlam – amely kellő előkészítést követel –, amely könnyedén és kreatív módon tud helyesen dönteni az élet hozta szituációkban. Ilyen formán összekapcsolódik Szent Ignác és Szent Tamás tanítása. A tevékeny életnek meg kell ezeken kívül mutatkoznia az embertárs iránti jóindulatnak és törődésnek. A krisztusi parancs: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” feltételezi és megkívánja az embertársak felé történőtevékeny odafordulást. A közösségi élet a tevékeny szeretet legjobb kifejezési lehetősége.

Az ignáci lelkiség hangsúlyozza a „magis”, vagyis a „több” jelenlétét. Teljes odaadást jelent ez Krisztushoz, és ezáltal a munkához, a tudományokhoz, a neveléshez. Ennek a tökéletességre való törekvésnek kell megmutatkoznia egy nevelőnél is. Minden nap megújulva igyekezni jobbá válni és jobbá, többé szeretni a ránk bízottakat. Komfortzónából való kilépés ez, mely igazán formálja az ember lelki világát, ezáltal Isten-kapcsolatát, és formálja az ember-ember kapcsolódásainak alakítását.

Szent Ignác, miután közösséget gyűjtött maga köré, megmutatta másoknak a megismert isteni igazságot és azon fáradozott, hogy azt továbbadja. Ezt a közösséghez tartozást az iskolán belüli jelenlét szorgalmazza. Nem csak a diákság felé mutatott tevékeny szeretetet kell gyakorolni a nevelőnek, hanem a társai felé, a kollégái felé kell fordulnia, akik szintén tevékenyen tudnak segíteni a hivatásgyakorlásban. A személyes jelenlét, a közösség felé irányuló tenni akarás a nevelés fontos részévé válik, ahogyan Ignác fogalmazott: „Barátok lettek Krisztusban mások szolgálatára.” A közösség megtartó ereje segít a mindennapok küzdelmeiben és segít az új módszerek kipróbálásában, új lehetőségek felmutatásában. A közösségben való neveléstudat hálózatként tud működni.

Írásom elején az önreflexió fontosságáról írtam, és ezzel is szeretném befejezni munkámat. Az önmegvalósítás nagyon divatos szó korunkban. Azonban ennek megélése nem lehet öncélú. A megszerzett bölcsesség és tudás átadása nem az egyoldalú önmegvalósítást kell szolgálja hanem a közösség, és a társadalom előbbre jutását. Ahhoz, hogy mindig a legjobb döntést hozzuk, szintén érdemes Ignác által felvázolt lelkiállapotok közül a harmadikat fontolóra venni, az igazság szenvedélyes kutatását, amit az új megoldások felé irányuló a nyíltság jellemez. Önmegvalósítás helyett önfeláldozás legyen a tanár jelszava. Az önfeláldozás nem csupán szenvedés, hanem öröm útján felfedezett tevékeny szeretet, vagyis folyamatosan megújulni vágyó igazságkeresés. Szabadság és biztos tudás, erény és lelki magabiztosság, szeretet és odafigyelés, fizikai és lelki jelenlét. Egy jó nevelő példakép és biztos pont szeretne lenni a tanítványok számára. A jezsuita nevelés ignáci alappillérei számomra ezt nyújtják, ezt tanítják. Magamat minél jobbá tenni, hogy én is másokat jobbá tehessek, vagy inkább jobbá szerethessek. Nem más ez, mint tevékeny szeretet önmagam irányába is. Megtart és formál. Megtartja hitemet, hivatásomat, emberi méltóságomat és új utakat keres, új tudásbázisokat, új lehetőségeket, hogy jobbá váljak általa. A Szent Ignác-i világkép és a jezsuita nevelési öntudat közös pontjainak megismerése segítség lehet egy érettebb önreflexióhoz a tanári hivatásban.

Bél Mátyás (1684–1749) korának kiemelkedő tudósa és egyházi személyisége volt, evangélikus lelkész, történetíró, geográfus és tanár is egyszemélyben, aki iskoláiban megreformálta az oktatást. Magyarországon kezdte meg tanulmányait, Besztercebányán több kiemelkedő tanára volt, akik meghatározóak voltak életpályáján. 1704 és 1707 között Halléban tanult orvostudományt, teológiát és államtudományt. Itt ismerkedett meg August Hermann Francke pedagógiájával. Francke a személyiségközpontú oktatásban hitt, célja a jövőbeli diplomaták és politikusok elméleti és gyakorlati nevelése volt. Ezek mellett nagyban hatott Bél Mátyás életére és munkásságára Christoph Cellarius is, aki a vallás- és egyháztörténeti fókuszú tananyag helyett a politikai eseménytörténetet helyezte előtérbe.

Bél Mátyás 1708-ban tért haza Magyarországra. 1709 és 1713 között Besztercebányán tanított. Ekkor fordította magyarra a bázeli teológus, Johann Anastasius Freylinghausen népszerű evangélikus hittankönyvét. 1713-ban ő lett az iskola rektora, s azonnal hozzálátott, hogy a németeknél látott és tapasztalt minta szerint átalakítsa a líceum működését. Lelkesen fogott hozzá a líceum teljes oktatási rendszere átalakításának. A görög és héber nyelvet is visszahozta az oktatásba, Cellarius elvei szerint tanította a latint, megszilárdította az iskolai fegyelmet, a felső osztályokban pedig olyan új tantárgyakat vezetett be, mint a történelem, földrajz, teológia, filológia, bölcseleti tanulmányok. Munkájának és eredményének hamar híre ment.

1714-től Bél Mátyás lett a pozsonyi líceum rektora, ami jelentős változást hozott nemcsak a pozsonyi, de a magyar oktatásban is. Saját bevallása szerint, amikor elkezdte a munkát Pozsonyban, alig volt az intézményben diák, de hamarosan százak értekeztek. Ő maga képezte ki a tanárokat, tankönyveket írt, tanrendet, tananyagot és tanítási módszereket dolgozott ki. Minden tanár munkáját ellenőrizte, az oktatási folyamatokról jegyzőkönyvet készített.

Újdonság volt, hogy rendszeressé vált a történelemtanítás, azaz önálló tárgyként egész tanévben oktatták. Meghatározta a felső két évfolyam tanulmányi rendjét, mely szerint előbb a hagyományos történelmet tanulták a diákok, majd a Halléban tanultakat alkalmazva, inkább államismeretet oktatott, melynek során a 17. század történetét fejtette ki részletesen. Szorgalmazta, hogy a diákok minél több újságot olvassanak. A korszak történetírói mindinkább az események racionális összefüggésére fektettek súlyt, és ehhez igazodott az iskolák történettanítása is. Bél Mátyás intézményében a német iskolákhoz zárkózott fel a történelemoktatás.

Kiemelt szerepet kapott tanrendjében a hazai történelem mellett a földrajz is, a két tárgyat egyben tanította. Úgy vélte, egy tudatos állampolgárnak illik ismernie környezetének, hazájának a múltját, kiemelkedő történelmi személyeit, valamint legalább országon belül illik tájékozódnia. Oktatási víziójában kiemelt cél volt, hogy a diákok megismerkedjenek a magyarországi körülményekkel.

Családját és tanítványait is bevonta saját kutatásaiba. Diákjai kaptak tőle egy kérdőívet, melyben a lakóhelyüket illetően kellett kitölteniük, ily módon bél Mátyás arról azokról az országrészekről is földrajzi, történeti, etnográfiai adatokhoz jutott, amelyeket nem volt lehetősége személyesen felkeresni. Ezek az információk segítették Notitia Hungariae novae historico-geographica című művének megírását. Az oktatás minőségének javítása érdekében összefoglaló tananyagot készített a diákoknak, amely a lényeges információkat tartalmazta. Pozsonyban Heinrich Zopf és Christoph Cellarius munkáit is beemelte a tankönyvek sorába az 1720-as években. Zopf tankönyvei a tudás elsajátítását illetően módszertanilag újszerűek voltak, mert az azokban megfogalmazott kérdésekre is válaszolni kellett, illetve vizsgakérdéseket is tartalmaztak. Bél Mátyás új tanítási módszerének híre ment a protestáns iskolákban, sorra vették át módszerét azt evangélikus oktatási intézmények.

A tanórák meneténél fontos volt, hogy a pedagógus röviden elmondja, miről fog beszélni azon a tanórán, hogy ezzel is irányítsa a tanulók figyelmét, gondolatát az óra témája felé. Az emlékezet támogatását a kronológia és az ok-okozati összefüggések feltárása szolgálta, a földrajz, a táblázatok és térképek pedig a szemléltetés eszközei voltak.

Bél igazi hazafi volt, úgy gondolta, hogy a magyar nyelvet művelni kell, szerinte az alapműveltség része, hogy valaki magyarul tudjon. A latin iskolában is bevezették a magyar nyelv tanítását, és ezek között is az első Bél Mátyás pozsonyi líceuma volt. Azért volt erre szükség, mert sok szláv és német tanuló volt a diákok között, akik nem ismerték a magyar nyelvet. Azonban azt is ki kell emelni, hogy a modern nyelvek oktatását is magas szinten oktatták Pozsonyban.

Már 1713-ban a magyar nyelv- és irodalomtörténet ötletét vázolta fel, mert úgy vélte, hogy hiányosságok vannak e témakörök kutatásával kapcsolatban. Igyekezett német folyóiratokban népszerűsíteni a magyar nyelvet, majd német nyelvtant írt magyarajkúaknak. 1725-re pedig németeknek írt magyar nyelvtant. Latin nyelvtankönyvet is összeállított. Bél elsőként rendszerezte hazánkban a nyelvtani szabályokat táblázatba. A mindennapi életből vett példákat, hogy azokkal szemléltesse a nyelvtani szabályokat. Úgy vélte, a vallás oktatásánál az érzelmekre kell elsődlegesen hatni. Bél Mátyás kezdeményezésére 1721 tavaszától indult útjára a Nova Posoniensia című hetilap, amelynek célja az oktatás támogatása és segítése volt.

Bél Mátyás örökségét Tomka-Szászky János vitte tovább Pozsonyban, aki nemcsak megtartotta a színvonalat, hanem elődjénél is hangsúlyosabbá tette a magyar történelem oktatását. Bél Notitiájából tankönyvet is készített, ezzel biztosítva is szellemiségének továbbélését.

Bél Mátyás küldetést érzett hazája megismertetésére és elősegítette az itt élő népek közös kulturális felemelkedését is. Magát szlovák anyanyelvűnek, magyar nemzetűnek és német műveltségűnek tartotta. Felvetette egy hazai tudóstársaság alapításának gondolatát is. Eredményei hozzájárultak nem csak a földrajz, a helytörténet, a néprajz, az agrártörténet, az egyháztörténet, az irodalomtörténet, a nyelvtudomány, a tudományszervezés, hanem a nevelés-, a pedagógia-, a sajtótörténet és államismeret kutatásához, műveléséhez is.

A kora újkor „cigány-politikájáról” nehéz úgy beszélni, hogy ne jegyezzük meg: az ebben a kérdésben született rendelkezések valójában nem nevezhetők a mai értelemben vett cigánypolitikának. Sokkal inkább arról van szó, hogy a felvilágosult uralkodókra jellemző eszmék és a gyakorlati kormányzati szükségletek hívták életre a kérdést: mit kezdjen az állam a cigány lakossággal? Fontos megjegyezni azt is, hogy a III. Károly, Mária Terézia és II. József nevéhez fűződő rendeletek túlnyomó része nem közvetlenül a cigányságra vonatkozott, hanem általános társadalomszervezési törekvések részeként értelmezhetők – kivéve néhány kifejezetten szankciós jellegű intézkedést.

Mária Terézia uralkodása idején a cigány népesség létszámáról pontos képet alkotni szinte lehetetlen. A népcsoport vándorló életmódja, valamint a korabeli népszámlálási módszerek és lehetőségek nem tették lehetővé a pontos adatfelvételt. Valószínűsíthető azonban, hogy számottevő lélekszámú közösségről volt szó, hiszen a kormányzat foglalkozott a kérdéssel. A Ratio Educationis pedig – bár nem közvetlenül – szintén hatással volt a cigányságra. Miről is volt szó? Letelepítésről, a vándorló életmód felszámolásáról, közbiztonsági szempontokról, valamint az iskolarendszer kiépítéséről. A Ratio Educationis szövegében közvetlen utalást a cigány népcsoportra nem találunk, ugyanakkor részletes és kiterjedt utasításokat tartalmaz a jobbágyok és zsellérek iskoláztatására vonatkozóan. A cigányság ebben a korban többnyire e társadalmi rétegekhez volt sorolható, így az oktatásukról való gondoskodás – közvetett módon – rájuk is vonatkozott.

Mária Terézia, III. Károly korábbi elképzeléseire építve, elrendelte, hogy a földesurak telepítsék le a cigányokat és gondoskodjanak arról, hogy házhoz jussanak. Ez azonban nem volt kötelező érvényű, ami viszont kötelező volt: el kellett üldözni azokat, akik nem hagytak fel vándorló életmódjukkal. 1753-tól tehát világosan kirajzolódik, hogy permanens szankciós politikáról van szó.

A Magyar Királyi Helytartótanács későbbi rendeletei a cigányok munkára kényszerítéséről, a ruházkodás szabályozásáról, sőt még a népnév használatáról is intézkedtek. A „cigány” megnevezés hivatalosan nem szerepelt; a népcsoportot átnevezték neocolonus-nak. (Érdekesség, hogy a Kádár-rendszerben is történt hasonló átnevezés, amikor a „cigány” megnevezés helyett az „újmagyar” kifejezést használták.)

A rendeletek közül talán a legkirívóbb és legvisszásabb intézkedés a gyermekek elszakítása volt a szüleiktől. Az állam a cigány gyermekeket 3 krajcárért „eladta” parasztcsaládoknak, akiknek az volt a feladatuk, hogy ezeket a gyermekeket „átneveljék”. A cél a kulturális asszimiláció, értékrendformálás volt – kényszerrel. A plébánosok kötelessége volt az ingyenes oktatás biztosítása, a cigány nyelvet pedig betiltották. Bár finomítottak a gyermekelvétel rendszerén – csak 12 évnél idősebbekre vonatkoztatták – mai felfogással egy durva, minden tekintetben szigorú program volt ez.

A felvilágosult abszolutizmus logikája mentén kialakított asszimilációs politikát tükröz az is, hogy az Urbárium szellemében kellett eljárni. A „jó cigányokat” – azaz a letelepített, adófizető életmódot folytatókat – jutalmazni kellett. A rendszer a „hasznos alattvalók” körébe kívánta őket integrálni.

A Ratio Educationis nem törvény volt, csupán egy királyi rendelet, amely a felvilágosult abszolutizmus jegyében született. Az állam a centralizált hatalmát erősítve, de egy feudalista környezetben igyekezett megvalósítani elképzelését. Az előszóban találhatunk egy kulcsmondatot: „az ifjúság helyes nevelése”. Ez a cél szentesítette az alkalmazott eszközöket.

Hogyan hatott tehát az Ürményi József és Kollár Ádám nevéhez köthető rendelet a cigányságra? Ha megvizsgáljuk, hogy a rendelet miképpen foglalkozik a tankötelezettség kérdésével, ellentmondásos folyamatokat látunk. Az oktatási rendszert három szintre bontotta: népiskola, középiskolai és egyetemi képzés. Ugyanakkor a kisgyermekek (6–12 évesek) iskolába járása még nem volt kötelező – ezt csak II. József későbbi rendelete írta elő, sőt, elfogadottnak tekintették, hogy a gyerekek ebben az életkorban gyakran idénymunkát végeztek.

Mi a helyzet az oktatás nyelvével? Természetesen az oktatás nyelve továbbra is a latin és a német volt; a népiskolák szintjén lehetséges volt a magyar nyelv használata, de csak meghatározott feltételek mellett. A rendelet kitért az anyanyelven történő oktatás lehetőségére is – elméletben.

Világos tehát, hogy a cigány gyermekek részvétele ebben a rendszerben meglehetősen korlátozott lehetett. A vándorló életmód, a nyelvi hátrányok, valamint a szankciós politika nem kedvezett annak, hogy a „helyes nevelés” programja sikerrel megvalósuljon. Az „eladott” gyermekek többnyire szolgaként éltek, gazdáik pedig nem járatták őket iskolába. Az 1777-ben kiadott rendelet 1806-ig, a második Ratio Educationis megjelenéséig volt érvényben.

Miért használtam mégis e rendeletet a „cigánykérdés” tárgyalásához? Nem szükséges bizonygatni, hogy csak az oktatás képes egy népréteget kiemelni és fejleszteni. Jól érzékelhető, hogy a felvilágosodás eszmerendszere hívta életre azt a hibrid politikai struktúrát, ami ezt a korszakot jellemezte. A centralizált hatalom és a modern állam működése egy olyan formát kívánt, amely egyrészt garanciákat tartalmaz az állam működésének biztosításához, másrészt támogatta a vallási, társadalmi törekvéseit (a katolikus vallás terjesztését, a nemesek jogaira való pozitív reflektálást). Ebbe a folyamatba a cigányság, mint peremhelyzetű társadalmi réteg, nehezen illeszthető. Mégis, valamiféle státuszt kapott ez a réteg, volt róluk gondolat, foglalkoztak a kérdéssel.

Összességében kijelenthető, hogy a felvilágosult, abszolutista rendszer, a maga árnyoldalaival együtt, akart és tett is intézkedéseket a modern állam megteremtésének irányába, az oktatás területén is. Az ügyet az állam feladatai közé emelte, struktúrát épített hozzá, tananyagot, emberi erőforrást emelt mellé. Bár a korszak intézkedései nem rendezték átfogóan a cigányság helyzetét, mégis világosan jelezték: létezik egy társadalmi csoport, amellyel az államnak kezdenie kell valamit. Az asszimiláció és az integráció, mint kívánatos célok, már megjelentek, azonban az alkalmazott eszközök elsősorban szankciókra és kényszerintézkedésekre épültek. A „közjó” eszméje mindenkire kiterjedő változtatásokat követelt meg – a cigány-kérdés azonban továbbra is kérdés maradt.