Farkas Mária Ildikó – Szemerey Márton Pál (szerk.): Kortárs Japanológia VI. Emlékkönyv Varrók Ilona tiszteletére, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, 2025, ISBN 978-963-646-227-7, 314 oldal.
A hazai japanológiai kutatásban egyedülállónak számító sorozat immár a hatodik kötetéhez érkezett. A tanulmánygyűjtemény a Károli Gáspár Református Egyetem oktatóinak, kutatóinak és hallgatóinak a munkáit tartalmazza. Az egyetem az orientalisztikai utánpótlás egyik meghatározó műhelye: több mint harminc éve nyújt szilárd alapokat a japán nyelv és a kapcsolódó tudományterületek elsajátításához. Ez idő alatt a tanszék folyamatosan megújította képzési kínálatát, és építette szakmai kapcsolatait.
A mostani kötet jól mutatja, milyen széles tudásanyagra és elkötelezettségre épül a KRE japanológiai képzése. A sorozat célja többek között az, hogy az olvasókat megismertesse a kortárs hazai japanológusokat leginkább foglalkoztató kérdésekkel. A tanulmányok világos felépítése, olvasmányos és sokszínű stílusa ezt remekül példázza.
Az eddigi kötetek mindegyike hasonló szemléletet követett és különböző tematikákat dolgozott fel: az első a szak fennállásának húszéves jubileumára készült tabló, a második a Japán Alapítvány SakuraCore projektjének eredményeit mutatta be, a harmadik a doktori disszertációk áttekintését adta. A negyedik kötet a művészetet vizsgálta a bölcsészettudomány részdiszciplínáin keresztül, míg az ötödik a KRE és az ELTE közös konferenciáján elhangzott, Edo-korral foglalkozó előadások tanulmányait tartalmazta.
A kötet négy fő egységből áll, melyek a következők: az első a Művészet, második a Történelem, társadalom, harmadik a Nyelvészet, nyelvoktatás és az utolsó a Kultúra szekció. Ezen struktúrát követve haladok végig az egyes írásokon, külön kiemelve, hogy ez csak egy felszínes ismertetése minden egyes itt szereplő tanulmánynak.
Az első szakasz Lázár Marianna A narai Sószóin kincstár múltja és jelene című írásával kezdődik. A tanulmány rendkívüli alapossággal mutatja be a kincstári épületet, korokon átívelő felhasználási célját és az itt található felbecsülhetetlen értékű műkincsek garmadáját a japán kulturális örökség kontextusában. A szerző részletesen elemzi a tárgyak megőrzésének technikai és eszmei vonatkozásait. A tanulmány érzékletesen tárja fel a japán hagyományőrzés intézményi kereteit, rendkívül részletes és széleskörű tudásról adva tanúbizonyságot, méltó nyitányt biztosítva ennek a kötetnek.
Máté Zoltán Szemelvények a Isze monogatariból című írása egy precíz irodalomtörténeti és stilisztikai szempontú elemzés, egy eddig ismeretlen forrásra támaszkodva mutat be részleteket a japán klasszikus irodalom egyik alapművéből. A szöveg különös figyelmet fordít a narráció és a lírai elemek kapcsolatára. A tanulmány hozzájárul a Heian-kori irodalom hazai recepciójához, ezáltal ihletet és inspirációt adva további kutatásokhoz. Mindemellett a japanológiai tematikájú szövegfordítási munkálatok nehézségeit is részletesen tárgyalja..
Janó István A japán haiku és a nyugati szimbolizmus, avagy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak című tanulmánya egy precíz recepciótörténeti áttekintés, amely végigvezeti az olvasót a haiku kialakulásán, a kezdetektől a különböző részdiszciplínák megjelenésén, virágzásán, majd hanyatlásán keresztül a Macuo Basó által végrehajtott reformáció általi kiteljesedéséig, örökségének tovább fejlődéséig. A szerző irodalomtörténeti és filozófiai szempontokat egyaránt érvényesít, átfogó képet ad a haikuról, kiterjesztve az értelmezhetőséget szélesebb rétegekhez is.
A művészeti szekciót Doma Petra Szuzuki Trójában című alkotása zárja. Ebben az írásban a szerző a klasszikus görög színjátszás és a modern japán színház kontextusán keresztül elemzi a különböző kultúrák egymásra gyakorolt hatását. Kiemelkedően érvényesíti a kulturális transzfer és a színházi antropológia vizsgálatának szempontjait, valamint részletesen feltárja az ezekből adódó differenciákat. A tanulmány pontosan rávilágít a tényre, mely szerint a hős szimbólumát, a belső értékek komplexitását teljes mértékig az adott kori társadalmi berendezkedés határozza meg egy folyton változó értékrendszer alapján.
A történelmi és társadalmi szakaszt Soós Sándor Irodalom, mitológia és történetírás: Kitabatake Csikafusza és a Dzsinnósótoki című munkája indítja. A szerző röviden bemutatja a japán irodalom eme meghatározó művét, annak történelmi hátterét és a szerző élettörténetét, munkásságának hatását a későbbi korok ideológiájának alakulására. Az elemzésében kitér a szöveg vallási és politikai kontextusaira. Rövid, de rendkívül pontos leírás a japán történelem egyik meghatározó időszakáról. A tanulmány hozzájárul a japán eszmetörténet hazai kutatásához és fontos példája a történetírás kulturális olvasatának.
Gergely Miklós Attila Tokugava mérleg, Játszmák, egyensúlyok, kifejletek című tanulmánya az Edo-korszak intézményi struktúráját és társadalmi dinamikáját elemzi társadalomtudományi szempontból, amit statisztikai adatokkal és táblázatokkal támaszt alá. Elbeszélési módját tekintve a cikk oktatási segédletként is hasznosítható, amely érzékletesen tárja fel a japán hatalmi berendezkedés és hatalomgyakorlás modelljét. Hiánypótló tanulmány, amely ékes példája a történeti-politikai-statisztikai interdiszciplinaritásnak, ami új alapokra helyezi a Tokugava-korszak értelmezését.
A kötet egyik szerkesztőjének, Farkas Mária Ildikónak A kokugaku értékelése című tanulmánya a japán eredettörténeti kutatások társadalmi szerepéről, a különböző korokra gyakorolt hatásáról és az ezzel foglalkozó szakemberek megítéléséről ad egy részletes áttekintést. Nem célja a teljes történelmi háttér felvázolása, a tanulmány kizárólag a jelenség társadalomra gyakorolt hatásaival foglalkozik. Az írás remekül tágítja a kultúrtörténet eddig ismert keretrendszerét, megismerteti az olvasót a témával foglalkozó kutatások legújabb eredményeivel.
Szabó Noémi Portugál–japán kapcsolatok a magyar sajtóban a kezdetektől 1853-ig című tanulmánya a magyar sajtón keresztül tárja elénk Japán felfedezésének történetét, a kereszténységhez való viszonyát, külpolitikai kapcsolatait a korszak nagyhatalmaival és Magyarország perspektíváját az egykorú információk alapján. Több forrást felsorakoztatva, a hasonlóságokat és a különbségeket egyaránt elemezve vázolja fel Japán felfedezésének eseménytörténetét. A tanulmány egyben szöveggyűjteményként is funkcionál, amely hozzájárul a magyar–japán kapcsolattörténeti kutatásokhoz.
Pataki-Tóth Angelika Az objektív tudományos források használatának fontossága a japán keresztény missziós tevékenységben – A doktori disszertáció alaptézisének bemutatása című tanulmányában a keresztény missziós tevékenységek oktatási anyagait vizsgálja. Kiemeli az ezekben fellelhető etnocentrikus hangnemet és önmagába visszatérő forráshasználatot, majd az exponált a problémákra különféle megoldási lehetőségeket javasol. A szerző az objektivitás melletti érvelést állítja témája középpontjába, kiemelve a szubjektivitás káros hatásait.
Ezt a tematikai egységet a kötet másik szerkesztője, Szemerey Márton zárja A mai japán nemzeti identitás néhány jellemzője a történelem szociális reprezentációjának tükrében című írásával, amely egy, a mai napig népszerű téma. A szerző a tanulmányában a nemzeti identitás kérdéskörét vizsgálja szociálpszichológiai szempontok alapján. Egy átfogó keretrendszerben tekinti át, hogy milyen különböző aspektusok alapján lehet vizsgálni az identitás kérdéskörét, majd figyelmet fordít az egyén, mint a társadalom legkisebb egységének gondolatvilágára, amelyhez egy szociális reprezentáción alapuló kutatás eredményeit is felhozza példaként.
A következő egységet Samu Veronika A japán onomatopoeiák és a hangszimbolizmus című tanulmánya nyitja. módszertanilag is alapos munkát végezve elemzi A tanulmány a japán onomatopoeiak hangszimbolikai rendszerét vizsgálja, különös figyelmet fordítva Hamano Soko elméletére. A szerző részletesen bemutatja a fonoszemantikai összefüggéseket és azok kritikáját. A szöveg nyelvészeti és kultúratudományi szempontokat egyaránt érvényesít. A szerző jól strukturált példákon keresztül mutatja be a feltárt eredményeket, majd azokat szembeállítva egymással rávilágít a köztük lévő összefüggésekre és ellentmondásokra. A tanulmány nagy mértékben hozzájárul a japán nyelv expresszív elemeinek megértéséhez.
Hornos Dániel Boku vagy ore? – A japán férfiak személyesnévmás-használati szokásai című munkája a szerző egy régebbi, még publikálásra nem került tanulmányának rövidített, átdolgozott változata. A japán nyelv személyes névmás használatát vizsgálja szemantikai szempontok alapján, mindennapi szociális kapcsolatok ábrázolásán keresztül. A szerző komplex témafeltárását jól mutatja az általa készített felmérések sokszínűsége, amelyek kiterjednek különböző korcsoportokra, mindezek mellett pedig az átfogó vizsgálati eredmény érdekében tankönyveket is elemez. A fentiek alapján Kijelenthető, hogy Hornos Dániel munkája fontos adaléka a japán nyelvoktatás módszertanának.
Molnár Gergő Ádám A kandzsi gyök oktatásáról című tanulmánya a japán nyelvtanítás oktatásmódszertani kérdéseit vizsgálja, a gyök alapú tanítás előnyein és kihívásain keresztül. A cikk didaktikai és nyelvpedagógiai szempontokat ötvöz, így hozzájárul a japán írásrendszer tanításának hazai fejlesztéséhez. A tanulmány jól illeszkedik a kötet interdiszciplináris szemléletéhez, egyedi megközelítésével jól felhasználható a japán írásrendszer tanításának hazai fejlesztéséhez.
Wakai Seiji Egy kis léptékű, örökölt Japán nyelvi intézmény fennmaradása – A Trajectory Equifinality Modeling alapján című cikke egy hazai szervezet életútját mutatja be a megalapításától, a pandémia okozta nehézségeken át, egészen napjainkig. A szöveg érzékenyen közelít a nyelvi örökség és oktatási struktúrák kapcsolatához, s emellett hozzájárul a japán nyelvi intézmények történeti megértéséhez. A cikk szerzője érzékenyen közelít a nyelvi örökség és oktatási struktúrák kapcsolatához. A tanulmány hozzájárul a japán nyelvi intézmények történeti megértéséhez, ilyen formában egy unikális tanulmány, mely jól reprezentálja a szerző multidiszciplináris jártasságát.
Az utolsó, a Kultúra tematika első és egyetlen írása Vihar Judit A japán közmondások című tanulmánya, amely egyszerre ismeretterjesztő és tudományos jellegű. Egy jól strukturált, magyarázatokkal kiegészített közmondásgyűjtemény, amely történeti, stilisztikai, és kulturális sajátosságok alapján elemzi a népi bölcsességeket. A szöveg interkulturális megközelítésben, párhuzamokat vonva a magyar közmondásokkal mutatja be a közmondások társadalmi funkcióit és világképi vonatkozásait. Vihar Judit munkája fontos hozzájárulás a nemzeti kulturális hagyományok kutatásához.
Összegzésképpen ez a kötet is – hasonlóan a sorozatban korábban megjelent tanulmánykötetekhez – megtartja a multidiszciplináris megközelítést. Jól strukturált, igényes és kiváló munkákat tartalmaz, amelyek a japanológia szerteágazó területeivel foglakozó szakembereknek további hasznos ismeretanyaggal szolgálnak, valamint e tudományág iránt laikusként érdeklődő olvasók számára is jól érthető módon közvetítenek információkat.
A kötetet a szerkesztők és a szerzők Varrók Ilonának, a Károli Gáspár Református Egyetem Japanológia Tanszéke alapítójának és a Kelet-Ázsia Intézet intézetvezetőjének ajánlják, hetvenedik születésnapjának alkalmából. Mindannyiunk nevében köszönjük az eddigi odaadó és áldozatos munkáját.
A magyarság és a szlávok című tanulmánykötet[1] a Magyarságtudományi Intézet gondozásában, Szekfű Gyula[2] szerkesztésben a második világháború évei alatt, 1942-ben jelent meg. A mű a magyarok és a szláv népek történelmi, nyelvi és kulturális kapcsolatainak átfogó tudományos vizsgálatát tűzte ki céljául. A szerkesztői bevezetőben az alábbiakat olvashatjuk: „A német és török népet kivéve, egyik népcsoporttal sem voltak a magyarságnak oly régi és állandó érintkezései, mint a szlávsággal. Viszont ezekkel a szoros kapcsolatokkal fordított arányban van irodalmunknak, és benne tudományos irodalmunknak feltűnő szegénysége szláv vonatkozásokban és azok magyarázatában.”[3] Szekfű Gyula, a 20. századi magyar történetírás meghatározó személyisége munkásságának kiemelt jelentőségét jelzi a Gyurgyák János és Kisantal Tamás által szerkesztett Történelemelmélet című kétkötetes mű fülszövegében olvasható megállapítás, miszerint „Közhelynek számít a magyar történeti irodalomban, hogy a magyar historiográfia egy rövid időszakot és irányzatot (a két világháború közötti szellemtörténetet és legfőképpen Szekfű Gyulát) leszámítva nem igazán érdeklődött a történettudomány teoretikus és metodológiai kérdései iránt.”[4] Halálának hetvenedik évfordulóján arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az említett tanulmánykötet napjainkban is aktuális, sőt, továbbra is nélkülözhetetlen a közép-európai történeti tér 21. századi eszmetörténeti vizsgálatához.[5]
A Magyarságtudományi Intézetet a két világháború között, 1939-ben alapította Eckhardt Sándor dékán, az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem (az egyetem ma Eötvös Loránd nevét viseli) bölcsészkarán, Domanovszky Sándor[6] rektorsága alatt. Igazgatótanácsában a dékán mellett az 1939/40-es tanévben Horváth János, Szekfű Gyula, Mályusz Elemér és Pais Dezső foglaltak helyet.[7] Az intézet célja nem pusztán a nemzeti múlt kutatása, hanem annak összehangolt, interdiszciplináris feltárása, a magyar nép történetének, nyelvének, társadalmi szerkezetének és kulturális hagyományainak egységes tudományos vizsgálata volt. A kutatási koncepció ideológiai–filozófiai előzményének is tekinthető a Szekfű Gyula szerkesztette 1939-es tanulmánykötet, a Mi a magyar?,[8] amelyben a nemzeti önismeret és a történeti kontinuitás kérdéseit vizsgálták a szerzők. Az Magyarságtudományi Intézet által szervezett előadássorozatok bővített anyaga könyv formájában is megjelent, ebbe a sorozatba illeszkedik az 1942-es A magyarság és a szlávok című kötet, melynek szerzői – így többek között Kniezsa István, Hadrovics László, Divéky Adorján, Gunda Béla, Gogolák Lajos[9] – a korszak elismert tudósai voltak, akik a nyelvtudomány, néprajz, irodalomtörténet és történelem különböző területein vizsgálták a magyar–szláv kapcsolatokat. A szláv népekkel való együttélés a tanulmánykötet szemléletében alapvetően, illetve nem kizárólag konfliktustörténetként, hanem kölcsönhatás-történetként értelmezendő. E mögött az a kutatói gondolat húzódik meg, hogy a magyar történelem nem önmagában, hanem a regionális – területileg a közép-európai térben zajló – kölcsönhatások rendszerében, nyelvi, kulturális, irodalmi interakciók, illetve általában a történelmi események hálózatában válik (még) jobban érthetővé. Ez a kutatói szemlélet ahhoz a törekvéshez illeszkedik, mely szerint a magyarság történetét, a magyar identitás önértelmezését a Közép-Európa-gondolat tágabb összefüggésrendszerébe lehetséges és célszerű helyezni. A kulturális, illetve nyelvi érintkezések – például a nyelvi átvételek – egyaránt alakítói a nemzeti identitásnak, ahogyan maguk a politikai események. A Magyarságtudományi Intézet berkeiben megszületett kötet a korszak tudományos modernizációjának és ideológiai önreflexiójának produktuma, amely hozzájárult a nemzeti önismeret erősítéséhez,[10] magas szintű szintezésre törekvő tudományos vállalkozás. A nemzeti identitást, a különböző értelmezéseket (vonulatokat) eltérő idősíkokban és eltérő irányokból lehet megközelíteni, de magának a nemzettudat értelmezésének története is vizsgálható historiográfiai szempontból.[11]
A kötet újszerűségét és hiánypótló jellegét Prokopy Imre[12] korabeli recenziója[13] is kiemeli, rámutatva, hogy az irodalomjegyzékben szinte csak külföldi szerzők külföldön megjelent munkái találhatók. A kötet különböző tanulmányaira a mai napig hivatkoznak, főleg nyelvészeti és néprajzi témájú munkákban, azonban több, kifejezetten Közép-Európával foglalkozó mű, például Ormos Mária a Közép-Európa. Volt? Van? Lesz? című könyve is említi a forrásai között.[14]
A kötet tartalmilag két nagyobb belső egységre osztható. Az első rész alapvetően a szláv népek nyelvi, kulturális fejlődését tárgyalja, szerzői: Kniezsa István, Zsirai Miklós, Fügedi Erik, Lukinich Imre, Trócsányi Zoltán, Divéky Adorján, Hadrovics László és Gogolák Lajos.[15] A második rész a magyar–szláv kapcsolódások konkrét formáit és annak típusait mutatja be, nyelvi, irodalmi, néprajzi és történeti szempontból, szerzői: Kniezsa István, Hadrovics László, Gunda Béla, Thim József[16] és Gogolák Lajos. A két belső tartalmi egység felépítése nemcsak tematikai, hanem módszertani tagolást is tükröz, hiszen az első rész a szláv népek történeti és kulturális keretét rajzolja meg, a második viszont már e viszonyrendszeren belül a magyar kapcsolódási pontokat vizsgálja meg.
A cím tudományos értelemben vett kapcsolatrendszereket jelöl és ragad meg, utalva arra, hogy a tanulmányok a magyarság történelmét a magyarságot körülvevő, illetve vele együtt élő szláv népek múltjának és kultúrájának ismeretével kívánja összekapcsolni. A szerkesztői előszó előre jelzi, hogy a kötet célja a magyarság és szlávok közötti kölcsönös egymásra hatások tudományos vizsgálata. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a címben az „és” összefüggéseket jelez, azt a felismerést, hogy – Szekfű szavaival élve, azokat ismételve – „a német és török népet kivéve egyik népcsoporttal sem voltak a magyarságnak oly régi és állandó érintkezései, mint a szlávsággal”.[17] Ez azt is jelenti, hogy történelmi múltunk és jelenünk vizsgálata a térség népeinek kölcsönös hatásrendszerében válik teljessé. A Közép-Európa[18] kifejezést a tanulmánykötet egyes szerzői szó szerint is használják, a kötet tartalmánál fogva magában hordja a közép-európai gondolat korabeli tudományos formáját, azt nem elsősorban politikai egységként tekintve, hanem sokkal inkább a terület kulturális–történeti kölcsönhatásait tekintve.
A közép-európai népek közötti kapcsolódások szimbolikus mintázataként értelmezhetőek a magyarok és a lengyelek közötti történelmi, illetve nyelvi-kulturális kapcsolatok. A kötetben a magyar–lengyel kapcsolatok alapvetően három – egymással összefüggő – dimenzióban, így történeti-történelmi, irodalmi-kulturális, valamint nyelvi-néprajzi összefüggésekben jelennek meg. A Lengyelország történelmi fejlődése[19] című tanulmányban Divéky Adorján a lengyel államiság alakulását mutatja be a középkortól egészen annak 1939-ban bekövetkező ismételt megsemmisüléséig. A szerző még az első világháború idején kezdett el magyar nyelvet és történelmet tanítani a Varsói egyetemen, majd később, 1934-től a Varsói Magyar Intézet első igazgatója volt. Divéky Adorján nevelte ki az első lengyel hungarológusokat.[20] A tanulmányban Magyarország és Lengyelország a „nyugati és keleti kultúra ütközőpontján” elhelyezkedő, azonos kulturális mintákat követő államokként jelennek meg, melyek sorsát a kelet felől érkező fenyegetettség és a nyugati kultúra védelme egyaránt meghatározta az elmúlt századokban. Fontos szerep jut a két ország közös történelmének: a perszonálunió Nagy Lajos király idején, majd leánya, Hedvig uralkodása, akinek házassága révén kezdődött meg a Jagelló-korszak, a Jagelló-házi magyar királyok, később pedig Báthory István erdélyi fejedelem lengyel királlyá választása uralkodókon keresztül is összekötötte a két országot. A Habsburg Monarchia időszakától kezdve, és főleg Lengyelország felosztása után a magyar–lengyel kapcsolatok nem politikai-államhatalmi, hanem elsősorban a népek közötti szolidaritás formájában élt tovább. A 19. századi magyar és lengyel szabadságharcok közös alakjai, Bem József (Józef Zachariasz Bem) és Dembinszky Henrik (Henryk Dembiński) ennek a testvériségnek szimbolikus alakjai. A szerző szemléletében a német és orosz hatalmi zónák közé szorult lengyel és magyar nép kulturális és erkölcsi szövetségének eszméje jelenik meg. Nem mellékes, hogy az osztrák politika a lengyelek felé az 1860-as évektől kedvezőbbé vált, mert szövetségest láttak bennük az orosz pánszlávizmussal szemben. A galíciai lengyelek valóban meg is alakították Krakkóban a Legfelsőbb Lengyel Nemzeti Bizottságot az első világháború kitörésekor, amely lengyel légiót is szervezett az osztrák–magyar hadseregben, és azon dolgozott, hogy a létrehozandó Lengyelország a dualista monarchiához csatlakozzon, azonban a háborút a központi hatalmak elveszítették, ezért sem erre, sem Károly István főherceg (1860–1933) lengyel királyságára – ami szintén szóba került ebben a körben – nem került már sor.[21] Itt szükséges még azt is megjegyezni, hogy a mű a második világháború idején, Lengyelország ismételt felosztását, valamint Magyarország Németország melletti Szovjetunió elleni hadba lépését követően született meg.
Hadrovics László Magyar–szláv irodalmi érintkezések[22] című tanulmányában rámutat arra, hogy a magyar filológia elsősorban a magyar irodalmat ért nyugati hatásokkal foglalkozott, de szinte elmaradt a magyar mint átadó kultúra részletes kutatása. Felsorolja a középkori kódexeket, a szlovákok és horvátok által átvett históriás énekeket, és a horvát–magyar kölcsönös hatásokat, amit a törökök elleni egymásrautaltság is erősített, és ez a kapcsolat fennmaradt egészen a Ljudevit Gaj-féle[23] nyelvi reformig, amely új irodalmi nyelvet alakított ki, dialektussá fokozva le az addigi irodalmi nyelveket. Kiemeli, hogy a magyarországi szerbek a 18–19. században a szerbség kulturális úttörői voltak, az egész szerb színjátszás Pesten indul meg, és sorolja a magyar irodalom hatásait a szerbre. A pánszlávizmussal kapcsolatosan pedig az alábbi véleményt fogalmazza meg: „A pánszlávizmus közép- európai formája Magyarország talajából nőtt ki. A pesti lutheránus tót hitközség papja, Kollár János[24] az előharcosa ennek a kezdetben kulturális, később határozott politikai programmal fellépő mozgalomnak s jellemző, hogy itt Pesten alakítják ki az összetalálkozó szlovák, szerb, horvát kultúrmunkások a szláv közösség öntudatát.”[25] Ebben az értelemzésben a szerző arra tesz utalást, hogy a pánszláv gondolat eredetileg kulturális és nyelvi mozgalomként, nem politikai eszmeként jelent meg. A szlovák irodalom esetén közvetlen hatások helyett inkább párhuzamosságokat mutat ki. A Kárpát-medencén túllépve a 19. századtól kezdve megjelenik az orosz irodalom hatása is a magyarra. Kniezsa István Magyar–szláv nyelvi érintkezések című írása részletesen, kategóriákra bontva mutatja be a szláv elemeket a magyarban, valamint a magyar elemeket a különböző szláv nyelvekben, rámutatva a felsorolt átvételek, párhuzamosságok okaira, hátterére is. Gunda Béla Magyar–szláv néprajzi kapcsolatok című tanulmánya sorra veszi a Kárpát-medence magyarsága, valamint az annak északi és déli peremén élő szlávok közötti néprajzi kapcsolatokat, amelyek a különféle házformák, ruházatok, szokások, dallamok, állattenyésztési eljárások kapcsolataiban jelennek meg. Figyelemre méltó, hogy például a horvát népköltészetben megjelennek magyar történelmi alakok, esetenként mesés elemekkel vegyítve. Az átadásokban az egymás mellett élésen kívül szerepet játszanak a szlávok vándorlásai, és az azok nyomán kialakuló kontaktusok is.
Szekfű Gyula a Három nemzedék[26] című könyvében Közép-Európát Nyugat-Európával végeredményében egy egységnek tekinti, mint nyugati keresztény közösséget, de attól mégis különállva, amely köztes helyzet az Osztrák-Magyar Monarchia korában intézményes keretet nyert. Ez a szemlélet A Magyarság és a szlávok című kötet több tanulmányában is visszatér. Fügedi Erik A nyugati szláv néphatár története című írása a földrajzi, illetve a történeti térben is megrajzolja ezt a határzónát, ahol a németek és a szláv népek hosszú távú együttélését mutatja be.[27] Gogolák Lajos A pánszlávizmus című tanulmányában felhívja a figyelmet a pánszlávizmus fogalmának[28] terhelt voltára, mivel a szláv gondolatot, vagy a szláv népek függetlenségi, önállósági igényeit sokszor a pánszlávizmussal mint az összes szláv nép egyesítésének lehetőségével és az orosz imperializmussal mosták össze. Pedig – a szerző állítása szerint – a szláv mozgalom eredetileg nem az állam és a politikum, hanem a nyelvhasználat és a kultúra igényével lépett fel. Megállapítja, hogy Magyarországon a reformkor és a magyarosodás gondolata taszította a szláv népeket az autokráciák felé. Kiemeli Ján Kollár (Kollár János) szerepét annak a gondolatnak a terjesztésében, hogy a szláv népek egyetlen nagy nép ágai, ami végül Oroszországban keltette a legnagyobb visszhangot, és ébresztette fel annak érdeklődését a többi szláv nép felé. A szláv gondolat ugyanakkor hanyatlásnak indult az önálló szláv államok megalakulásával, és amint a kisebb népek megérezték a nagyobbak centralizmusát, amelyhez hozzájárult Oroszország kommunista forradalma és annak azt követően kibontakozó új hozzáállása a nemzetiségi kérdéshez.
Trócsányi Zoltán Az orosz műveltség kialakulása[29] című tanulmánya az orosz kultúra pogány kezdeteit követő bizánci–ortodox örökségét és ennek következményeit vizsgálja meg, ennek során a vallási és politikai közösség egységét, az állam abszolút szerepét és a nyugattal szembeni önmeghatározást. Fontos szerepe van itt annak az orosz történeti gondolkodásban meggyökeresedett gondolatnak, hogy Moszkva a harmadik Róma, amely Bizánc bukása után a pravoszlávia egyetlen és végső megtestesülése, és az utolsó bizánci császár unokahúgával kötött fejedelmi házasság révén a bizánci császárság örököse. A nyugattól való teljes elszigetelődés falán csak Nagy Péter reformjai nyitottak ablakot. A szerző kiemeli azonban, hogy „[a] magyarságnak művelődési kapcsolata az oroszsággal soha nem volt”,[30] a 19. század irodalmi hatása pedig még tisztázatlan.
A tanulmánykötetet első kiadása után 58 évvel később, 2000-ben újra kiadták, ami mutatja hiánypótló jellegét.[31] Az új kiadáshoz Niederhauser Emil[32] írt utószót, amelyben a kötet keletkezésének körülményeit és történelmi hátterét is vázolja: a könyv kiadásának évében már folyt a II. világháború, azért is választhatták éppen Szekfű Gyulát a kötet szerkesztőjének annak ellenére, hogy nem volt a szláv kérdés szakértője, mert nem sokkal korábban, 1941 decemberében a Népszavában közölt cikkében[33] – ismételten – szembefordult a náci Németországgal. A háborúból való kilábalás vágya magával vonta annak a szükségességét, hogy a magyarság a németekkel szemben ellensúlyt jelentő népek felé közeledjen. Amellett, hogy a megjelent tanulmányok tudományos szempontból még mindig nem számítottak elavultnak (ma sem számítanak annak), a könyv keletkezésének háttere is indokolta az újrakiadást.[34] A tanulmánykötet tudományos jelentősége ma is élő: hazánk és térségünk történelmét a szomszédos szláv népekkel való történelmi, nyelvi, kulturális, illetve irodalmi interakciók feltárásán és megismerésén keresztül továbbra is kutatunk szükséges.
Bibliográfia
A. Sajti Enikő: Kisebbségpolitika és társadalomszervezés. Várady Imre (1867–1959) bánáti magyar politikus iratai, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2016.
Bátky Zoltán: Polsko–węgierska czytanka historyczna, Lengyel–magyar történelmi olvasókönyv, szerk. Biernacki Karol, ford. Rotár Krisztina, Szeged, Lengyel–Magyar Kulturális Egyesület, 2018.
Gerő András: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX–XX. Századi történetéből, Budapest, PolgART, 34.
Gulyás László: Edvard Beneš. Közép-Európa koncepciók és a valóság, Máriabesnyő – Gödöllő, Attraktor, 2008.
Gyóni Gábor: Szekfű Gyula és Oroszország, in Krausz Tamás – Radnóti Klára – Sashalmi Endre (szerk.): Apologia historiographiae. Az orosz történelem évszázadai, Budapest, Martin Opitz Kiadó, 2023, 383–394.
Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, Osiris, 2007.
Gyurgyák János – Kisantal Tamás (szerk.): Történetelmélet I–II, Budapest, Osiris, 2006.
Nagy Jenő: Gunda Béla (1911–1994), in Erdélyi Múzeum, 56. kötet, 1994/3–4, 82.
Nádor Orsolya – Žagar Szentesi Orsolya: Nyelvpolitikai és nyelvoktatás-politikai adalékok a horvát–magyar kapcsolatok múltjához és jelenéhez, in Fedinec Csilla (szerk.): A közép-európaiság dicsérete és kritikája, Pozsony, Kalligram, 2013, 498–511.
Niederhauser Emil: Utószó, in Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok, Budapest, Lucidus Kiadó, 2000.
Ormos Mária: Közép-Európa. Van? Volt? Lesz?A fogalom változásai a 19–20. században, Budapest, Napvilág, 2007.
Prokopy Imre: A magyarság és a szlávok, Magyar Szemle, XLIII. kötet, 5. (183.) sz, 1942. november, 255–262.
Romsics Ignác: A nagyhatalmak és Magyarország a 20. században, Budapest, Helikon Kiadó, 2025, 387–389.
Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép és Délkelet-Európában a 19. és 20. században, Budapest, Napvilág, 2005
Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok, Budapest, Magyarságtudományi Intézet, 1942.
Szekfű Gyula: A szabadság fogalma, Népszava, LXIX. évf. 293. szám, 1941. december 25., 17.
Szekfű Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története, Budapest, „Élet” Irodalmi és Nyomda R. T., 1920.
Sziklay László: A magyar szlavisztikai kutatás és felsőoktatás in Berkes Tamás (szerk.): Keresztirányok. Közép- és kelet-európai összehasonlító kultúrtörténet, Res Publica Nostra 7, Budapest, Balassi Kiadó, 1999, 312–322.
A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Almanachja fennállásának 305. tanévében az MCMXXXIX—MCMXL. tanévre, Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1940.
Megemlékezés, Magyar Tudomány, 171. évf., 2010/7, 896.
A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium, Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, az Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program keretében valósult meg
Hivatkozások
Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok, Budapest, Magyarságtudományi Intézet, 1942. ↑
Szekfű Gyula: Előszó, in Szekfű: A magyarság, 5. ↑
Gyurgyák János – Kisantal Tamás (szerk.): Történetelmélet I–II, Budapest, Osiris, 2006, hátsó borító. ↑
Az EKÖP-program keretében a 2025/2026-os tanévben zajló kutatásom – Közép-Európa politikai eszméje kultusztörténeti szempontból az Osztrák–Magyar Monarchiában és utódállamai területén, különös tekintettel a magyar–lengyel irodalmi és történelmi kapcsolatokra – historiográfiájának szerves része a Szekfű Gyula szerkesztette A Magyarság és a szlávok című kötet. ↑
Domanovszky Sándor (1877–1955): történetíró, egyetemi tanár, az MTA tagja. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon. ↑
Horváth János (1878–1961): irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja. Mályusz Elemér (1898–1989): történész, egyetemi tanár, az MTA tagja. Pais Dezső (1886–1973): nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja. Lásd Uo.; A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Almanachja fennállásának 305. tanévében az MCMXXXIX—MCMXL. tanévre, Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1940, 106. ↑
Szekfű Gyula (szerk.): Mi a magyar?, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1939. ↑
Kniezsa István (1898–1965): nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1934–35-ben Lengyelországban folytatott szlavisztikai kutatásokat ösztöndíjasként. 1940 októberétől a szlavisztika ny. r. (nyilvános rendes) tanára a kolozsvári, 1941-től a budapesti egytemen, a tanszék vezetője haláláig. A magyar és a szláv nyelvtudománnyal foglalkozott, ezen belül hely- és személynévkutatással, a magyar helyesírás történetével és a magyar nyelv szláv elemeivel. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon. Hadrovics László (1910–1997): a 20. század második felében a széles értelemben vett szlavisztika rendkívül invenciózus és eredményes művelője, különösen a délszláv filológiában, nyelvészetben és művészettörténetben alkotott maradandót. Kiss Lajos: Hadrovics László, A múlt magyar tudósai, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MuMaTu-a-mult-magyar-tudosai-1/hadrovics-laszlo-1F93/ (Letöltés: 2025. november 8.) Divéky Adorján (1880–1965): történész, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja. 1909–11-ben a krakkói egyetemen hallgatott történelmi előadásokat. 1917-ben Varsóba ment a könyvtárak és levéltárak magyar vonatkozású anyagait kutatni, emellett az egyetemen magyar lektor, később 1929-ig a magyar történelem előadója. 1934-től a varsói Magyar Intézet igazgatója. 1939-től a debreceni egyetemen a kelet-európai történelem ny. r. tanára. Elsősorban a magyar–lengyel történelmi kapcsolatokkal foglalkozott, számos munkája lengyelül jelent meg. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon. Szerzői munkásságához lásd továbbá: Mudrák József: Divéky Adorján és a lengyelországi magyar emlékek, Újkor.hu, 2017. november 18. https://ujkor.hu/content/diveky-adorjan-es-lengyelorszagi-magyar-emlekei (Letöltés: 2025. november 03.) Gunda Béla (1911–1994): néprajzkutató, 1934-ben svéd állami ösztöndíjat kapott. 1939–43 között a magyar Néprajzi Múzeumban dolgozott. 1943-ben a kolozsvári egyetemre nevezték ki a néprajztudomány professzorának. 1949-től a debreceni egyetem néprajzi tanszékének tanára. Nagy Jenő: Gunda Béla (1911–1994), in Erdélyi Múzeum, 56. kötet, 1994/3–4, 82. Gogolák Lajos (1910–1987): történész, újságíró, egyetemi tanár. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán Szekfű Gyula tanítványa, majd tanársegédje. A cseh és szlovák nyelv és művelődéstörténet avatott ismerője. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon.↑
Szekfű Gyula: Előszó, 5; Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, Osiris, 2007, 324–328. ↑
Gerő András: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX–XX. Századi történetéből, Budapest, PolgART, 34. ↑
Prokopy Imre (1873–1944) ügyvéd, Bács-Bodrog vármegye utolsó magyar főispánja. 1925 végétől a Magyar Párt főtitkára. 1927-ben áttelepült Magyarországra. A. Sajti Enikő: Kisebbségpolitika és társadalomszervezés. Várady Imre (1867–1959) bánáti magyar politikus iratai, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2016, 212. ↑
Prokopy Imre: A magyarság és a szlávok, Magyar Szemle, XLIII. kötet, 5. (183.) sz, 1942. november, 255–262. ↑
Ormos Mária: Közép-Európa. Van? Volt? Lesz?A fogalom változásai a 19–20. században, Budapest, Napvilág, 2007; továbbá Nádor Orsolya – Žagar Szentesi Orsolya: Nyelvpolitikai és nyelvoktatás-politikai adalékok a horvát–magyar kapcsolatok múltjához és jelenéhez, in Fedinec Csilla (szerk.): A közép-európaiság dicsérete és kritikája, Pozsony, Kalligram, 2013, 501; Sziklay László: A magyar szlavisztikai kutatás és felsőoktatás, in Berkes Tamás (szerk.): Keresztirányok. Közép- és kelet-európai összehasonlító kultúrtörténet, Res Publica Nostra 7, Budapest, Balassi Kiadó, 1999, 312–322; Gulyás László: Edvard Beneš. Közép-Európa koncepciók és a valóság, Máriabesnyő – Gödöllő, Attraktor, 2008; Gyóni Gábor: Szekfű Gyula és Oroszország, in Krausz Tamás – Radnóti Klára – Sashalmi Endre (szerk.): Apologia historiographiae. Az orosz történelem évszázadai, Budapest, Martin Opitz Kiadó, 2023, 385. ↑
Zsirai Miklós (1892–1955): finnugor nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1935-től ny. r. tanár, a finnugor intézet vezetője a budapesti egyetemen. Magyar Életrajzi Lexikon.Fügedi Erik [1934-ig Filipek] (1916–1992): történész, F. Almási Éva (szerk.): Kortárs magyar írók (1945–1997), Budapest, Enciklopédia Kiadó, 1998–2000, https://vmek.oszk.hu/00000/00019/html/f/i004029.htm (Letöltés: 2025. november 8.)Lukinich Imre (1880–1950): történész, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1929-től a budapesti egyetemen a kelet-európai történet ny. r. tanára. Különösen Erdély története, a Rákóczi-korszak, a lengyel–magyar kapcsolatok kérdése foglalkoztatta. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon.Trócsányi Zoltán (1886–1971): nyelvész, irodalom- és könyvtörténész, műfordító, könyvtáros. 1939-től megbízott előadóként adott elő a budapesti egyetem orosz nyelvi és irodalmi tanszékén. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon.↑
Thim József (1864–1959): orvos, történetkutató, a történettudományok kandidátusa. Bakteriológiai és közegézségügyi témákban is publikált, emellett szerb történelemmel is foglalkozott. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon.↑
Szekfű Gyula: Előszó, in Szekfű: A magyarság, 5. ↑
Hadrovics László: Magyar–szláv irodalmi érintkezések, in Szekfű: A magyarság 189–204. ↑
Ljudevit Gaj (1809–1872): horvát nyelvész, politikus, újságíró és író. A délszláv népek kulturális, sőt, politikai egységének híve, amelyre az illír nevet használta. A horvátok által beszélt különféle nyelvjárások közül a što nyelvjárás irodalmi nyelvvé tételét javasolta, amely a szerb nyelvjárások többségéhez a legközelebb állt, cseh mintára megalkotott mellékjeles helyesírással, szemben a korábbi, magyar helyesíráson alapuló Zágráb-környéki könyvkiadással, ami az akkor a horvátok többsége által beszélt kaj nyelvjárásban íródott, éppen azért, mert utóbbi a nyelvalakítók szerint túl sok német és magyar elemet tartalmazott. Ljudevit Gaj Az új irodalmi nyelv bevezetését a délszláv népek egységének elengedhetetlen feltételének tartotta. Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép és Délkelet-Európában a 19. és 20. században, Budapest, Napvilág, 2005, 95; Nádor – Žagar Szentesi: Nyelvpolitikai és nyelvoktatás-politikai adalékok, 502–503. ↑
Ján Kollár, Kollár János (1793–1852): evangélikus lelkész, szlovák származású cseh költő, bécsi egyetemi tanár. Az összes szláv népet egybefogó irodalmi szövetséget szorgalmazott, a németség térhódítása ellensúlyozására. Szinnyei József: Kollár János in Uő: Magyar írók élete és munkái, Budapest, 1891–1914. https://mek.oszk.hu/03600/03630/html/index.htm (Letöltés: 2025. november 8.) ↑
Niederhauser Emil (1923–2010): történész, akadémikus, egyetemi tanár, Kelet-Európa története kutatásának szaktekintélye. Megemlékezés, Magyar Tudomány, 171. évf, 2010/7, 896. ↑
Szekfű Gyula: A szabadság fogalma, Népszava, LXIX. évf. 293. szám, 1941. december 25., 17. ↑
Niederhauser Emil: Utószó, in Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok, Budapest, Lucidus Kiadó, 2000. ↑
Verőczei Balázs Mór 1849-ben Kohn Mózes néven látott napvilágot egy zsidó terménykereskedő gyermekeként. A budapesti villamosvasúti közlekedés közmegbecsülésben álló atyjaként – emellett magyar nemesként, valamint a főváros VII. kerületi képviselőjeként – 1897-ben mindössze 48 évesen hunyt el.
Az 1885-ös országos kiállítás során a főváros vezetése kezdeményezte a Podmaniczky, valamint a Stáczió utcai[1] lóvasútvonal megépítését.[2] Ezen felbuzdulva jelentkezett lóvasút helyett gőzüzemű vasútvonalra vonatkozó terveivel Balázs Mór a fővárosi vezetésnél. Terveit az 1886-ban publikált „Budapest gőzmozdonyu közúti vaspálya (gőz-tramway) hálózata” című munkájában mutatta be. A nyugat-európai városokban megjelenő, a gőzmeghajtásút felváltó villamos vasút megjelenésének hatására azonban Balázs Mór az új technológia magyarországi meghonosítását tűzte ki maga elé célul, és erre a vállalkozására a Siemens és Halske cégekben sikerült partnereket találnia. Az együttműködésből kifolyólag 1887-ben elindult az első budapesti villamos a Nyugati pályaudvar és a Király utca között. Ezt követően több vonal épült ki, és Budapest Európa első olyan városává vált, amely belvárosi villamoshálózattal rendelkezett, amivel számos külföldi szakembert vonzott a villamosközlekedés megismerése és tanulmányozása céljából. A pesti Duna parton fekvő, a Boráros tértől, az Eskü térig[3] haladó villamos vonal[4] tervei szintén Balázs Mór nevéhez kapcsolódnak.
Balázs Mór minden eredménye ellenére közel egy évszázadon át feledésbe merült, melynek oka nem a felejtés, sokkal inkább a 20. század szélsőséges zsidó- majd arisztokrataellenes közhangulata lehet. Ezeket az okokat részletesen jelen tanulmányunkban egyelőre nem tárgyaljuk, mivel kutatásunk célja elsősorban Balázs Mór személyiségének, életrajzának eddig ismeretlen vagy/és nyilvánosságra nem hozott részleteinek feltárása.
Tanulmányunkban kettő, az általunk már feldolgozott források alapján jól körül határolható témát kísérlünk meg kifejteni. Egyrészt a családi hátterének feltárására vállalkozunk, különös tekintettel a nevelő apa családi vonatkozásaira. A tanulmány második fele pedig a nemesi cím elnyerésének körülményeit, valamint a nemesi címer elfogadtatásának folyamatát mutatja be.
Szakirodalom és források
Balázs Mór munkásságáról három tudományos publikáció született: egy Merczi Miklós[5] és kettő Zsigmond Gábor[6] tollából. Merczi Miklós tanulmánya kizárólag a közlekedésfejlesztésben vállalt szerepét tárgyalja újságcikkek, illetve a nemesi oklevél szövegrészlete segítségével. Zsigmond Gábor már az életrajzzal is foglalkozott levéltári források, lexikon- és újságcikkek alapján.
Zsigmond Gábor és Merczi Miklós írásaikban kimerítően tárgyalják, hogy hogyan született meg a kontinens első földalatti vasútja Budapesten. A vonalat az Andrássy út alá tervezte Balázs Mór, mivel a felszínen haladó villamosok ötletét a városvezetés visszautasította esztétikai okokra hivatkozva (a felsővezetékek rontották volna a sugárút képét). A beruházást az általa vezetett részvénytársaság, a Budapesti Földalatti Villamos Közúti Vasút Rt.[7] végezte el a Siemens és Halske céggel, valamint – az addig Balázs Mór konkurenciáját képező – Jellinek Henrik[8] vezette Budapesti Közúti Vaspálya-Társasággal közösen. 1896-ban adták át a földalattit, amely az 1863-as londoni (gőzüzemű) után a második, emellett pedig a világon az első villamos üzeműnek tervezett ilyen vasút volt, és hamarosan Európa-szerte híressé vált. Balázs Mór emellett 1897-ben beadta a Kereskedelemügyi Minisztériumhoz Budapest metróhálózatának első terveit is, amelyek többé-kevésbé megfelelnek a mai 2-es és 4-es metró vonalainak.
A családtörténethez felhasznált – és egyben eddig feltáratlan forrásokat – Lózsy Tamás, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár munkatársa segítségével értük el a Magyar Családkutató Egyesület[9] és a FamilySearch[10] oldalain. Előbbin a születési és halálozási anyakönyvek fénymásolt oldalképei találhatóak, utóbbin pedig gyászjelentések. Balázs Mór (Mor Cohn-ként) és Deutsch Malvin (a forrásban Malvina) házassági anyakönyvét digitális átiratban a JewishGen[11] oldal adatbázisában találtuk meg.
A családtörténeti fejezet másik fontos forráscsoportja a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gyűjteményében fellelhető címjegyzékek: A Budapesti Czím-és Lakásjegyzék az 1880–1901-es, a Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn az 1832–1844-es, a Pesther und Ofner Wegweiser Kalender az 1837–1854-es, a Pest Szabad Királyi város házjegyzéke az 1848-as, a Pester Lloyd-Kalender az 1859–1868-as, az Adress-Kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen az 1867–1881-es évekre vonatkozóan. Ezek több kritikát igényelnek, mert szerkesztési elvük változó, és a puszta információmennyiség miatt olykor ellentmondásokat vagy egyenesen hibákat tartalmaznak. Az általános kritikához Faragó Éva összefoglalója ad támpontot,[12] míg az eltéréseket az azonos címjegyzékek évfolyamainak összevetése könnyedén megmagyarázza.[13]
Az 1820–1869 között készült zsidóösszeírások, melyeket eredetileg a zsidók és az általuk felkértek a türelmi adó beszedése céljából állítottak össze, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményében találhatóak. Az 1825,[14] 1826,[15] 1827,[16] 1832-es[17] összeírások héber nyelven készültek, nyelvi akadályok miatt egyelőre ezeket a dolgozatunkban nem dolgozzuk föl. Németül állították össze az 1820,[18] 1833,[19] 1836,[20] 1838,[21] 1840,[22] 1846,[23] 1857,[24] 1869-os[25] összeírásokat. míg az 1844-est[26] magyarul. Az 1853-as összeírásnak csak a mutatója[27] maradt fenn.
A nemesítéssel kapcsolatban a Főpolgármesteri Hivatal és a Belügyminisztérium Balázs Mór címertervezetének ügyében váltott négy levelét[28] és a Király Személye Körüli Minisztérium Levéltárának Királyi Könyveinek 69. és 70. kötetét[29] használtuk fel. Utóbbiak a nemesítés tényét, a nemesi oklevél szövegét és az adományozott címer kicsinyített mását közlik és a MNL Országos Levéltár forrásai.
Történelmi áttekintés
Balázs Mór édesapja, valamint nevelőapjának apja különböző társadalmi hátterű zsidó kereskedők, akik a 19. század hajnalán költöztek Pestre. Az alábbiakban összefoglaljuk azon tényezőket és folyamatokat, amelyek kontextust nyújtanak az egyéni történetek megértéséhez.
A Habsburg Birodalomban a zsidók letelepülését, üzleti tevékenységük és életmódjuk gyakorlását számos rendelkezéssel szabályozták a 18. században, melyekkel népességmozgásokat is előidéztek. VI. Károly német-római császár[30] 1726-ban csak az elsőszülött zsidó fiúk számára engedélyezte a házasodást és a családalapítást. Ezt az engedélyt a fiúk apjuk halálával örökölték, feltéve, hogy betöltötték a 24. életévüket. Aki a tilalmat megszegte, megvesszőztették és kitiltották az örökös tartományok területéről. Ez a rendelkezés főleg Morvaországot érintette és Maximilian Ulrich von Kaunitz (1679–1746) kormányzó végrehajtásában itt érvényesült leginkább, ami már az első években több, mint ezer zsidó Magyar Királyságba vándorlását eredményezte.[31]
Mária Terézia 1747-től rendszeressé tette a türelmi adó beszedését, amelyet az örökös tartományokban a Magyar Királyság területeihez képest sokkal magasabb értékben szabott meg, emellett tömegeket utasított ki Morvaországból,[32] ahonnan így ismételten tömegesen költöztek a Magyar Királyság területére. Az országban az új adónem mégis indokolttá tette a zsidóság helyben hagyását, hiszen nagy bevételt jelentett ez a Kamarának: 1846-ig, az adó megszüntetéséig összesen 6,5 millió forintot szedtek be a magyarországi zsidóságtól.[33] Komoróczy Géza számításai szerint a magyar jobbágyok adójának átlagosan majdhogynem háromszorosát fizette egy zsidó minden adóterhével együtt a 18. század közepén.[34] A türelmi adó listáit a zsidók maguk állították össze, az adót egy összegben fizették be, beszedését a megyei apparátus segítségével vitték véghez.[35] Ez a beszedési mód eredményezte a részletes forrásbázist jelentő zsidóösszeírások létrejöttét, azonban 1820−1833 közötti években azt héberül vezették, így tanulmányunk ez időszakot a nyelvismeret hiányában nem dolgozza fel.
II. József 1783. március 31-ei rendelete átfogóan szabályozta a zsidóság jogait, és lehetővé tette, hogy bizonyos összegért cserébe Pesten is letelepedjenek. A felvilágosult rendelkezések szimbolikus példája, hogy míg Mária Terézia kötelezővé tette a férfiak számára a szakállviselést a megkülönböztetés jeléül, addig az említett józsefi rendelet éppen annak betiltását is tartalmazta.[36] 1787-ben II. József kötelezővé tette a zsidóknak a német nevek felvételét, a rendelet értelmében 120 férfi és 37 női keresztnév közül választhattak. Ez a rendelet is a többségi társadalomba való beillesztést célozta, hiszen a hagyományos héber nevek döntően nem követték a már kialakult európai keresztnév-vezetéknév mintát, így azok szembetűnően a többségtől idegennek hatottak.[37]
„A mai főváros területén az újkorban Óbudán épült ki először annak rendje-módja szerint a zsidó község.” – írja Komoróczy Géza Kohn Herman, Balázs Mór apjának születési helyéről. Az eredetileg zsámbéki központú Zichy-birtokhoz tartozott e helység, mely kiváltképpen gr. Zichy Péterné keze alatt fejlődött.[38] A zsidóság itt többek közt zsinagógával, zsidóbíróval, tanítóval, kórházzal, kocsmárossal, Hevra Kadisa egyesülettel rendelkezett, és gettóba tömörülés nélkül, a település bármely területén élhetett.[39] Zsámbék és Óbuda végső soron Pest vonzáskörébe tartozott a kereskedelmi élet szempontjából: a város négy országos vásárt tartott évente, melyekre az ország egész területéről érkeztek árusok. Aki tehette, Pestre igyekezett költözni, mely költözést II. József említett rendelete megkönnyítette, majd ehhez a vándorlási kedvhez hozzájárult a Napóleon ellen vívott háborúk gazdasági konjunktúrája is, aminek hatása a pesti piacon is érzékelhető volt.[40]
A félévszázados felvilágosult abszolutizmus tehát ellentmondásos fejleményeket hozott a magyarországi, kiváltképpen a pest-budai zsidóság számára. A felvilágosodás eszméje a kereszténység teológiai alapú zsidóellenességét nem toleranciával, hanem racionalizmussal váltotta fel, azaz a zsidóságnak a hitéhez való ragaszkodását elavultnak tartotta.[41] E kor végén született tehát Balázs Mór apjának generációja.
A Pesti Izraelita Hitközség a 18−19. század fordulóján jött létre, ami nagymértékben köszönhető II. József 1783-as fent említett rendeletnek. Pest szabad királyi város rendelkezése szerint az izraeliták tűrt- (toleriert) és tartózkodó (commorirt) státuszban bérelhettek lakást Pesten, és csakis az akkori külvárosban, Terézvárosban. A magisztrátus a keresztény kereskedők érdekét úgy próbálta védeni, hogy a zsidók számára a kereskedést kizárólag nagyban, zárt ajtók mögött, cégtábla és kirakat nélkül engedélyezték. A két jogállás (tűrt és tartózkodó) között a fő különbséget eleinte az jelentette, hogy a tartózkodó zsidóknak időről időre hosszabbítaniuk kellett státuszukat, míg a tűrtek gyerekeikre is hagyhatták azt.[42]
A pesti zsidó közösség megszervezésének feladata először 3, majd 7 kóservendéglősre hárult, akiket a város reprezentatív embereknek tartott, hiszen ők napi kapcsolatban álltak a község tagjaival, és tevékenységük anyagilag is előkelő helyre emelte őket köztük. Ők lettek a zsidóság elöljárói.
Az 1790-es évek kisebb függetlenedési harcot jelentett Pestnek Óbudától, mivel Mosé Münz, az óbudai rabbi meg akarta tartani befolyását Pest felett, hiszen eleddig ő és hitközségének Tóra-könyvei szolgálták a pesti imaházakat. 1799-ben végül megválasztották Pest első önálló rabbiját, Wahrmann Israelt (1755−1826), aki élete végéig a pesti hitközség érdekében munkálkodott. Alapszabályt alkotott, melyben az elöljáróságot kibővítette hét választmányi taggal, melyet 1816-ig a tűrt státuszúak ötévente választottak maguk közül. Temetőnek való területet vásárolt, kórházat (1805) és iskolát (1814) építtetett.[43]
A 19. század elején Pesten működő zsidó kereskedők 39%-a született vagy nőtt fel Pesten, arányuk az 1830-as évekre 31%-ra csökkent, ez is mutatja, hogy akik addig például Óbudán voltak kénytelenek lakni, de a vásárok idején Pesten kereskedhettek, immár be is költöztek a városba.[44]
A család, melybe Balázs Mór született
Balázs Mór családtörténetét az édesapjáról és a nevelőapja hozzátartozóiról általunk talált adatok alapján rekonstruáljuk, illetve pontosításokat közlünk az újonnan talált, korábban említett források alapján magáról Balázs Mórról is Zsigmond Gábor eredményeihez képest.
Balázs Mór születési idejét és helyét eddig még nem sikerült minden kétséget kizáróan meghatározni a lexikon-és újságcikkekben fellelhető ellentmondásos adatok miatt.[45] Zsigmond Gábor 2018-as tanulmányában az 1849. április 5-i dátum mellett foglalt állást, mert a közlekedési szakember mauzóleumában[46] található emléktáblán ez a dátum olvasható, szemben a névmagyarosítási iratán szereplő 1849. április 6-i dátummal, melyet Zsigmond elírásnak tartott.[47] 2024-ben ugyanezt állította.[48] Balázs Mór születési anyakönyvének ismeretében mi az április 6-i dátumot tartjuk hitelesnek. A bejegyzésből megtudhatjuk: „Kohn Mozes alias Moritz” Pesten, az Országút 565. szám[49] alatt látott napvilágot 1849. április 6-án.[50] Móricként szólíthatták, erre nem csak a névváltoztatás utáni keresztneve utal, hanem aláírása is.[51] Szintén Kohn Móric néven vásárolt két helyet a Dohány utcai zsinagógában.[52] Mi a kutatásunk során nem találtunk olyan dokumentumot az anyakönyvön kívül, ami Mózesként említi, ami azonban megmagyarázza azokat az eseteket, amikor Mózesként szerepel.[53]
1. kép: Balázs Mór családi mauzóleuma, Budapest, Kozma utcai izraelita temető, Fotó: Jendrics Olivér, 2024.2. kép: Sírkő Balázs Mór mauzóleumában, Budapest, Kozma utcai izraelita temető, Születési dátumaként itt 1849. április 5. szerepel. Fotó: Jendrics Olivér, 2024.3. kép: Balázs Mór egykori állandó helye a Dohány utcai zsinagógában. Fotó: Bakó Péter, 2024.4. kép: Rálátás a zsinagóga tóraszekrényére Balázs Mór helyéről. Fotó: Bakó Péter, 2024.
Születési anyakönyvében érdekes részlet, hogy tanúként a „főrábiner úr” volt megjelölve, azaz a Pesti Izraelita Hitközség korabeli reformer főrabbija, Schwab Löw Arszlán (1794−1857). A Pesti Hitközségben élesek voltak az ellentétek a reformer és konzervatív (a majdani neológ és ortodox) irányzatokat követők között már akkor is, amikor Schwab hivatalba lépett (1836). A két tábor külön tartotta az istentiszteleteket. A negyvenes évek az egyre szakadozó közösség számára a Dohány utcai Zsinagóga tervezéséről szólt, melyet a neológok új istentiszteleti helyének szántak. A tervezésben Schwab prominens szerepet vállalt. 1850-ben az építkezési tervekről egyeztető bizottság tagja volt, de már nem élhette meg a zsinagóga megnyitását.[54] 1849. május 27-én, bő másfél hónappal a kis Móric születése után, Schwab a szószékről üdvözölte a Habsburg-ház trónfosztását, ami miatt a 35 napos vizsgálati fogságon túl 6 hetet töltött az Újépületben.[55] Schwab a hangját határozottan felemelő rabbi volt, akiről tudni lehetett, hogy milyen felekezeti és politikai beállítottsággal rendelkezik. Kohn Móric apja, Herman[56] mégis engedte, hogy fiának anyakönyvi bejegyzéséhez tanúskodjon, pedig bárki mást felkérhetett volna tanúnak. Ebből arra következtetünk, hogy Herman a neológ irányzathoz tartozott, viszont nem ismerünk olyan forrást, amely az aláírás körülményeit, Schwab jelentőségét Kohn Herman számára tovább árnyalná. Az édesapát az összes általunk felhasznált zsidóösszeírás (az 1844-es magyar nyelvű is)[57] és címjegyzék Hermanként említi kisebb helyesírási eltérésekkel, Árminként csak Balázs Mór névmagyarosítási dokumentumán és halotti anyakönyvében szerepel, így a továbbiakban is Hermanként fogunk rá hivatkozni.
Kohn Herman 1778-ban született Óbudán.[58] Felmenői közül egyedül édesanyját, az 1752-ben vagy 1758-ban Óbudán született Miriamot vagy Máriát[59] ismerjük, de az ő leánykori nevét nem. Herman az 1790-es években ismeretlen körülmények között költözött az épülő pesti közösségbe, ahol az 1802. június 16-án kelt 2836. számú magisztrátusi rendelet szerint tűrt státuszt kapott.[60] 1816-ban a hitközség közgyűlése új alapszabályokat fogadott el, melyek átformálták volna az elöljáróságot és annak választási rendjét. A város kapitánysága ezt a fejleményt formai okokra hivatkozva elutasította, és az előző szabályzat szerinti választást kényszerített ki. Ennek következtében 1817. augusztus 17-ével Kohn Herman is az elöljáróság tagja lett. Ez a testület november 20-án lemondott a közösség nyomására, mely nem fogadta el az oktrojált választást.[61]
Következő forrásunk 1820-ban szól Kohn Hermanról, aki Rozália nevű hitvesével,[62] özvegy anyjával, és 14 éves gyerekével terménykereskedőként élt Terézvárosban, a Rumbach-féle házban, a 415-ös házszám alatt.[63] 1833-ban az Ország út 527-ben lakott a család, és egy Dávid nevű 13 éves fiút neveltek gyámgyermekként.[64] 1836-ban az Országút 565-be költöztek, és Dávidot már nem említi a jegyzék, azonban gyámlányként szerepel Balázs Mór leendő anyja, a Verpeléten született kilenc éves Luria Roza (1827−1889).[65] 1838-ban a háromfős háztartásnak 200 konvenciós forintot kellett fizetnie türelmi adó gyanánt.[66]
Az 1840-es években címjegyzékek is említik Kohn Hermant, mint terménykereskedőt, üzlete az Ország út 572. alatt működött, nem messze lakásuktól.[67] Háztartásában egy-egy szakácsnőt és cselédet tartott, hasonlóan a korább említett évekhez. Feleségét 1844 és 1846 között vesztette el, ennek jele, hogy az utóbbi évben gyámlánya, Roza már hitveseként szerepel, és ketten laktak a lakásban egy cselédlánnyal és egy szakácsnővel.[68] 1849-ben a 71 éves Kohn Herman még biztosan megélte fia, a későbbi Balázs Mór születését, felesége, Luria Roza pedig 21 éves lehetett. Más gyermek születéséről nem tudunk, ahogy nem tudunk Kohn Herman gyászjelentéséről vagy halotti anyakönyvéről sem. 1849 és 1851 közt hunyt el, a fiatalon megözvegyült Luria Rozát pedig 1851. július 7-én Blass Zsigmond (1820 k.−1901)[69] terménykereskedő vette feleségül.[70]
1. térkép: Kohn Herman lakhelyei mai térképen korabeli címekkel. 1833–1846. Térképrészlet: Google Maps (2025)
A család, amelyben Balázs Mór felnőtt
Balázs Mór nevelőapja Blass Zsigmond volt, akinek apja, Móric (1791 k.−1863)[71] Kohn Hermanhoz hasonlóan első generációs Pestre költözött kereskedő[72] volt. Bonyhádon született, azon a településen, amelynek a zsidó hitközsége már a 18. század közepétől Tolna vármegye legnagyobb hitközségévé fejlődött.[73] A régió zsidósága Tolna vármegyében koncentrálódott, mivel Baranya vármegye nem engedte őket letelepedni.[74] A megye hitközségeinek lélekszáma mégis látványosan ingadozott,[75] ami megmagyarázható a vállalkozók és kereskedők mozgalmas életmódjával, a regionális és országos centrumokba vándorlással.
Blass Móric 1816 körül házasodott össze Kann Rozália óbudai származású özveggyel (1783 k.−1865).[76] Gyermekeik Budán születtek, a család 1830-ban költözött Pestre, tartózkodó státuszban. Blass Móric három évvel Pestre költözése után családjával 1833-ban már az Országút 648. alatt lakott. Volt egy Fülöp nevű fiuk is, akiről nem található adat az összeírások javarészében, viszont ahogy alább írjuk, Zsigmonddal közösen vállalkozott. Móric pesti működéséről 1835-ből származik az első címjegyzéki feljegyzés, de az 1843−45 közötti időszakban nem találunk róla ezekben említést.[77] Az összeírások szerint 1838-ban ugyanannyi, 200 konvenciós forint türelmi adót fizetett, mint Kohn Herman, holott háromszor annyi fő élt a háztartásban.[78]1844-ben már az Országút 647. alatt lakott családjával, ahonnan 1853-ban költöztek el előbb a Három Király utcába,[79] 1857-ben pedig a Váci utcába.[80] 1863 április 14-15. éjjelén Kohn Herman álmában elhunyt. Gyászjelentéséből tudjuk, hogy tagja volt számos egyletnek, például elnöke volt a Pesti Kereskedelmi Betegsegélyező Egyletnek, választmányi tagja a Pest-Budai Hangászegyleti Zenedének, amely zenei középiskolát üzemeltetett.[81] Jótékony tevékenységét egy akkoriban közismert vak zsidó emlékére írt füzetével[82] is alátámaszthatjuk. A korszakról szóló szakirodalomban még feldolgozatlan mind az ő, mind az általa igazgatott kereskedelmi egylet tevékenysége, ám az előbbiekből egyértelmű, hogy karitatív kezdeményezéseivel tevékeny szerepet vállalt a társadalomban. Állandó hellyel rendelkezett a Dohány utcai zsinagógában.[83] Szervezői és jótékonysági munkásságát érdemes volna külön tanulmányban feldolgozni, mivel annak ellenére, hogy mennyire beágyazott volt a társadalomban, egyetlen történeti munka sem említi meg.
2. térkép: Blass Móric lakhelyei mai térképen korabeli címekkel. 1833–1857. Térképrészlet: Google Maps (2025)
Móric fia, Blass Zsigmond (Balázs Mór nevelőapja) testvérével, Fülöppel eleinte méteráruval kereskedett Blass Móritz fiai néven.[84] Az apjuk halálát követő évben Zsigmond már testvére nélkül, Blass Móritz fiaként működött.[85] 1865-től az Első Magyar Iparbank[86] likvidáló (azaz felszámolási) bizottmányának tagja lett.[87] Ebben az évben csődeljárás alá került a vállalkozása,[88] amit 1870-ben töröltek, helyére viszont saját nevén új céget jegyeztetett be.[89] A nyolcvanas években magánzóként és haszonbérlőként, a kilencvenes években magánzóként, háztulajdonosként és terménykereskedőként ismerhették. A címjegyzékek szerint 1880–1892-ig az V. Sas utca 29-ben élt, 1885–86-ban és 1888-ban viszont feltűnt az V. Korona utca 34. alatt is. 1894-ben költözött át az VII. Erzsébet körút 28 alá, majd 1-1 évfolyamban a József körút 3., a Wesselényi utca 28. és 36. alatt jelölik lakhelyét. 1900-ban a Klotild utca 22-be költözött és ott is hunyt el. [90]
3. térkép: Blass Zsigmond lakhelyei mai térképen korabeli címekkel. 1880–1901. Térképrészlet: Google Maps (2025)
Feltűnhet a mai szemnek a gyakori költözés. Gyáni Gábor 1998-as hipotézise szerint a „századfordulón a középosztály körében intenzív lakásmobilitás valószínűsíthető”. Makroszinten a kérdés nem vizsgálható, manuálisan a mobilitás vizsgálata a címjegyzékek információmennyisége miatt lehetetlen, így az összehasonlítások érdekében az összes rendelkezésre álló címjegyzék adatbázisba foglalása lenne célszerű. Gyáni azt is előrevetítette, hogy lakáscsere ugyanazon bérházakban is megvalósulhatott, tehát teljes képet még egy ilyen kutatómunka sem feltétlenül adhat a lakásmobilitásról.[91]
Budapesten belül a zsidóság elsősorban Terézvárosban és Lipótvárosban koncentrálódott,[92] mert a 19. század elején itt telepedhettek csak le. Ez igaz volt Kohn Herman és Blass Móric lakhelyeire, akik Terézvárosban éltek. A vizsgált időszak elejétől (1833) egészen az 1840-es évek végéig az Országúton laktak, Kohn Herman utolsó lakhelye itt volt. Blass Móric későbbi ismert lakhelyei haláláig (1863) ötszáz méter távolságon belül helyezkedtek el, az úton tovább nyugatra. Blass Zsigmond lakhelyei közt több erzsébetvárosi címet is megtalálunk már, ám a legtöbb ideig ő is Lipótvárosban lakott. 1880–1892-ig a Sas utcában, majd utolsó két évében a Klotild utcában (1900–1901).
Blass Zsigmond úgy tűnik, többféle kereskedelmi és vállalkozói formát űzött, mint apja, és forrásaink szerint apjától eltérően ő nem volt tagja egyleteknek. Mindezek után megállapíthatjuk, hogy Balázs Mór egy jómódú, neológhitű, a „nagypapa” révén erős szociális érzékenységgel is áthatott családban nevelkedett fel.[93] Nevelőapjával pozitív viszonyt ápolt, mely érezhető Blass Zsigmond végrendeletéből is: „Balázs Móric mostohafiam a kit 1 éves korától fogva felneveltem, minden tekintetben és mindenkor magát irányomban mint édes atya iránt a leggyengédebben viselte, őt édes gyermekemnek tekintem (…)”[94]
A nemesi cím megszerzése
A dualizmus kori zsidó nemesítések történetét három nagyobb időszakra lehet bontani.[95] Az első ilyen időszak az 1867-es és az azt követő néhány év, amikor a kiegyezés és az emancipáció hatására megnőtt a zsidók nemesi rangra emelésének a száma. A második nagyobb periódus az 1882 és 1887 közé eső éveket fedi le. Ekkor a politikai antiszemitizmus erősödésére adott kormányzati válaszként értékelhetjük a kiemelkedő, zsidó származású egyének jelentős számú nemesítését. A harmadik szakaszt pedig az 1895 és 1897 közötti évek jelölik, amikor a millenniumi ünnepségsorozat adott lehetőséget arra, hogy az uralkodó az arra érdemes zsidó polgárokat nemesi címmel jutalmazza. Mindegyik időszakot figyelembe véve a hatalom fő motivációja az volt, hogy a nemesítés intézményén keresztül nyerjék meg a polgárság gazdasági elitjét politikájuk támogatására.[96] Ezt jól szemlélteti az is, hogy az 1880-as évektől kezdve a választási években mindig több tehetősebb zsidó polgár kapott nemesi címet a kormányzat politikájának támogatásáért cserébe.[97] Erre példaként szolgálhat a Krausz család esete, akik 1892-ben nyerték el a nemesi címet, amiért cserébe a következő választáson, 1894-ben a család egyik fiú gyermeke a Szabadelvű Párt jelöltjeként indult el az országos választásokon.[98] Az asszimilációban jelentős szerepet játszó zsidóság ugyanakkor nagy mértékben javította a magyar nyelvűek számarányát a soknemzetiségű országban, ennek az aránynak a javítását a korszakban az egyik legfontosabb feladatának tekintette a magyar politikai vezetés. 1880-ban a 638.000 izraelita vallású közül 367 ezer fő (57,5%) vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 1910-ben 927.000 zsidóból már 705 ezren (76%) voltak magyar anyanyelvűek.[99] Ebből következtethetünk arra, hogy a zsidók számára vonzó alternatívát jelentett a magyarsághoz való csatlakozás a korszak folyamán.
Balázs Mór nemességét a harmadik időszakban, 1896-ban szerezte. Az összes nemesítésnek egyébként mintegy ötödét kapták a gazdasági életben fontos szerepet játszó, elsősorban városi, azon belül is budapesti zsidók.[100]Budapesten belül a zsidóság elsősorban Terézvárosban és Lipótvárosban koncentrálódott.[101] A millennium évében összesen tizenegy, az ünnepségekkel kapcsolatosan négy zsidó származású személyt is nemesi címmel jutalmazott az uralkodó.[102] Érdekesség, hogy az 1896-os év is választási év volt és három család hasonlóképpen a már említett Krausz családhoz a választásokon támogatták a kormányt, amely minden bizonnyal hozzájárulhatott a nemesi címük elnyeréséhez.[103]
Balázs Mór a nemességét a millenniumi kiállításra elkészült Kisföldalatti megépítése és a város villamos közlekedésének kialakításában vállalt munkájának jutalmaként nyerte el, az oklevél 1896. június 6-ai keltezésű.[104] 1848 után a nemesi cím elsősorban presztízs kérdése volt, mivel a titulus már nem járt hivatalos kiváltságokkal.[105] A Balázshoz hasonló polgári rétegek magatartását egészen a századfordulóig a nemességhez való közeledés jellemezte, amit elsősorban a reprezentációban fedezhetünk fel.[106] Ezt a habitust azonban a századforduló után felváltotta egy jellemzően polgári mentalitás, ami szakított az elődök nemességet imitáló életvitelével.[107] Ez a jelenség ellentétes a nyugat-európai trendekkel, ahol a polgárságra nem volt jellemző a nemesség feltétel nélküli utánzása. Ezért is érdemes feltenni a kérdést, hogy a 19. század végén miért volt fontos egy zsidó ember számára a nemesi cím elnyerése Magyarországon? A válasz erre a már előbb említett presztízs, valamint a közösséghez, a magyar nemzethez való tartozás bizonyítása kifelé, a közösség felé, és befelé, az egyén identitásának erősítése. Nem elhanyagolható az a tényező sem, hogy a nemesi cím segítségével meg tudták erősíteni a társadalmi hierarchiában betöltött helyüket.[108] Balázs Mór esetében pedig fontos megjegyezni, hogy a nemesi címet tekinthetjük szakmai karrierje megkoronázásának, ami nem volt szokatlan a korszak nemességet elnyert zsidó személyei között.[109] A nemesi oklevél a zsidók számára sok lehetőséget nyitott meg a korban rendkívül fontos Kaszinó tagságtól az országgyűlés Felsőházában való politizálás lehetőségéig.[110] Érdemes megjegyezni azt a körülményt is, hogy a dualizmus korában nemesített zsidók körében túlnyomó többségben voltak a neológ irányzat hívei az ortodoxokkal szemben.[111] William McCagg monográfiájában kiemeli, hogy az 1887 és 1896 közötti időszakban a 29 nemességet kapott zsidó családból 23 volt tagja a Pesti Neológ Hitközségnek.[112] Ez abból fakad, hogy a neológ irányzat hívei inkább törekedtek arra, hogy beolvadjanak a magyarság soraiba, ezen beolvadás legékesebb bizonyítéka pedig egy nemesi oklevél lehetett. Balázs azon zsidó nemesek közé tartozott, akik nem tértek át más vallásra a nemesi cím megszerzése érdekében. Az első ilyen személy Schossberger Simon Vilmos volt, aki magyar nemesi címet kapott 1863-ban úgy, hogy zsidó vallású volt a nemesítése idején.[113]
Balázs Mór nemesítésének a hírét ezekkel a szavakkal adta hírül az Egyenlőség újság az 1896. június 12-i számában: „[…]aki hazája fővárosának olyan fényes közúti közlekedést adott, amilyen egyetlen világvárosnak sincs, méltán érdemelte meg a nemességet”. A nemesség elnyerése után egy, a reprezentáció szempontjából fontos feladat még Balázs előtt állt. Ez pedig a családi címer elkészítése és a hivatalos szervekkel való elfogadtatása volt. Erre vonatkozó törekvései kezdetben nehézségekbe ütköztek, melyek az 1896 októberétől egészen 1897 januárjáig tartó levélváltásokból ismerhetők meg. Balázs Mór és a Belügyminisztérium között lefolytatott levelezésben a budapesti főpolgármester, Ráth Károly[114] is fellépett közvetítőként. Az említett levélváltások oka az volt, hogy a Balázs által előzetesen a Belügyminisztérium számára elküldött címertervezet többrendben nem felelt meg a heraldika szabályainak. Ezt a tényt a belügyminisztérium államtitkára levélben erősítette meg, és a hibák javítására javaslatokat is tett.[115] Ezt a levelet nem közvetlenül Balázs Mórnak címezte a Belügyminisztérium államtitkára, hanem Ráth Károlynak, a főváros főpolgármesterének, azzal a kéréssel, hogy a levelet továbbítsa a címer megrendelőjének. A válasz csak két hónappal később, decemberben érkezett Balázs részéről, amelyhez csatolta a javítások alapján átdolgozott címertervezetet, azonban ezt nem látta el szabályos aláírásával.[116] Az aláírás hiányának pótlása után a Belügyminisztérium elfogadta a módosított címertervezetet, és Balázst a Király Személye Körüli Minisztériumhoz irányította a nemesi oklevél kiállításának ügyében.[117]
Maga a címer[118] egyedülálló a korábbi időszak nemesi címerei között, különleges elemei miatt. A következő címerábrákat találhatjuk meg a címertervezetben: „…vasúti alagut…”, „…három czikázó villámsugár…”, „…egy- a paizs alsó széléig futó sínpár…” valamint „…fehérszárnyas vaskerék [emelkedik ki,] jobbról és balról három-három czikázó arany villámsugárral.[119]” Ezek a motívumok meglehetősen szokatlanok voltak a korszak címerrajzaiban, ugyanakkor kiválóan rámutattak Balázs Mór villamos vasúti közlekedésben elért eredményeire. A heraldikai szabálytalanságok a címerábrákból fakadtak, mivel a modern, polgári világ motívumait csak nehézségek árán lehetett a heraldika, középkorban kialakult, meglehetősen merev szabályrendszerével kompatibilissé tenni. Tanulmányunk erre a kérdéskörre nem terjed ki, azonban a jövőbeni kutatások tárgyát képezheti akár Balázs Mórnak, akár a korszakban nemességet szerzett polgári családok címereinek részletes heraldikai megközelítésű vizsgálata.
5. kép: Balázs Mór nemesi címere a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban. Ernst Krahl rajza, 1897.
Fontos és érdekes kérdés, hogy a nemességet szerzett zsidó családok életstílusa és életmódja milyen mértékben és irányban módosul a nemesi cím elnyerése után. Vannak példák arra, hogy az adott személy jelentős mértékben változtat életmódján, azonban többen is megtartották azokat a polgári életstílussal járó magatartási mintákat, amelyek életük szerves része volt a nemesítés előtt.[120] Balázs Mór esetében sajnos ennek a körülménynek a vizsgálatára nincs lehetőségünk, mivel alig egy évvel a nemesítése után, 1897. augusztus 1-én elhunyt.[121]
Összegzés
Kutatásunk célkitűzése az volt, hogy általunk lényegesnek tartott kérdésekben kiegészítsük Balázs Mór életrajzát. Először is a születési és a halálozási körülményeit sikerült pontosítanunk az eredeti anyakönyvek felhasználásával. Erre azért volt szükség, mert Zsigmond Gábor a 2018-as, illetve a 2024-es tanulmányában nem dolgozta fel, nem közölte ezeket az elsődleges forrásokat, és mindkét esetben olyan dátumot (1849. április 5.) adott meg születési dátumként, melynek ezek ellentmondanak.[122] A halálozási időpontját, melyet Zsigmond megadott, az anyakönyvek, valamint a hagyatéki ügy is megerősítik, így összességében kimondhatjuk: Balázs Mór 1849. április 6-án született Pesten, és 1897. augusztus 1-én hunyt el Remagenben.
Családi hátteréről megállapítottuk, hogy a Blass-családban neveltetése a neológia, a vállalkozás és a jótékonyság jegyében telhetett. A minták, melyeket nevelőapja, Blass Zsigmond és az ő apja, Blass Móric nyújtott, hasonlítanak arra a vállalkozói mentalitásra, magatartásra, jótékonyságra melyet Balázs Mór életében képviselt. Megtudtuk azt is, hogy mind nevelőapja, mind édesapja első generációs Pestre költözött kereskedők voltak a nem pesti zsidóság két prominens zsidó közösségéből, Óbudáról és Bonyhádról, és betagozódtak a fővárosi társadalmi életbe. A címjegyzékek és a zsidóösszeírások egymást kiegészítő módon adnak képet Pest-Buda, illetve Budapest népességéről, és lehetőséget arra, hogy akár a későbbiekben a rokonok sorsát is követhessük, mind az életkörülményeikre, mind a foglalkozásukra való tekintettel.
A nemesi cím megszerzésével kapcsolatos levelezés feldolgozását mi kíséreltük meg először, és ebből kiderült, hogy milyen nehézségekkel nézett szembe egy újnemes a cím elnyerése és a címerterv elfogadtatása közötti időszakban a dualizmus korában. A források lehetővé teszik egy, a dualizmus címereit érintő heraldikai kutatás megkezdését, hiszen tájékozódhatunk belőle arról, hogy a Belügyminisztérium a hagyományos heraldikai szempontok szerint közelítette meg az új címereket is.
Balázs Mór életének további mozaikkockáit is tervezzük megvizsgálni, mint például iskoláit, tanulmányi útjait, kapcsolati hálóját és hagyatéki ügyét, melyek lehetővé teszik majd Balázs Mór életrajzának megírását.
Forrásjegyzék
Családkutató oldalakon elérhető anyakönyvek és gyászjelentések
BaM DM h. ak. = Mor Cohn és Malvina Deutsch házassági anyakönyve a JewishGen adatbázisban. Diaszáma: LDS 642975, Vol. 31, 78-01 (Linkkel nem elérhető, csak kulcsszavas kereséssel a „Hungarian Marriages” -re szűkítve a találatokat) https://www.jewishgen.org/ (Letölve: 2025. április 8.)
Címjegyzékek
Adress-Kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen 1875.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1880–1881.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1882.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1883–1884.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1885–1886.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1888.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1890.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1891–1892.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1894.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1896–1897.
Budapesti Czim- és Lakjegyzék, 1898.
Budapesti Czim- és Lakásjegyzék, 1899.
Budapesti Czim- és Lakásjegyzék, 1900–1901.
Budapesti Czim- és Lakásjegyzék, 1901–1902.
Budapesti Czim- és Lakásjegyzék, 1902–1903.
Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn, 1835.
Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn, 1836.
Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn, 1837.
Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn, 1839.
Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn, 1840.
Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn, 1842.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1863.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1859.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1860.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1861.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1862.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1864.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1865.
Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1867.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1838.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1839.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1840.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1842.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1845.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1846.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1846.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1847.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1849.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender, 1851.
Pesther und Ofner Wegweiser Kalender 1852.
Levéltári források
Budapest Főváros Levéltára
HU BFL IV. 1402. b 1897. 15. Balázs Mór címertervének módosítására vonatkozó iratok.
HU BFL IV. 1402. b 1896. 1194. Ua.
HU BFL IV. 1402. b 1896. 1487 Ua.
HU BFL IV. 1402. b 1896. 1607 Ua.
HU BFL VII. 11.c. 1908. Ö 402. 79/1897. Balázs Mór hagyatéki ügye
HU BFL VII. 173a. 1890 1307 Blasz Zsigmond végrendelete
Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár
HU HJA I-3-2. Dohány utcai zsinagóga ülésnyilvántartásai, 1854–1950,
HU HJMA I-1-08 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1833
HU HJMA I-1-09 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1836
HU HJMA I-1-10 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1838
HU HJMA I-1-11 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1840
HU HJMA I-1-13 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1844
HU HJMA I-1-15 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1846
HU HJMA I-1-01 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1820
HU HJMA I-1-16 Pesti zsidó hitközösség összeírása 1853, mutató
HU HJMA II-2-1-02 Pesti zsidók összeírása 1857
HU HJMA II-2-1-03 Pesti zsidók összeírása 1857
HU HJMA II-2-1-04 Pesti zsidók összeírása 1857
HU HJMA II-2-1-12 Pesti zsidók összeírása 796–1058-ig, 1869,
Folyóiratok
Budapesti Közlöny, 1870. december 13., 67817. számú cégbejegyzés
Egyenlőség, 1896. június 12.
Pester Lloyd, 1865. március 25.
Pesti Hírlap, 1897. november 5.
Politikai Ujdonságok, 4. évf., 14. szám, 1858. április 8.
Politikai Ujdonságok, 11. évf., 18. szám, 1865. május 3.
Sürgöny, 1864. június 2.
Sürgöny, 1866. január 24.
Törvények
1848. évi IX. törvénycikk az urbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézma és pénzbeli fizetések megszüntetéséről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=84800009.TV
Felhasznált irodalom
Bácskai Vera: A pesti zsidóság a 19. század első felében, in Uő: Városok és polgárok Magyarországon I. kötet, Budapest, Budapest főváros levéltára, 2007. 345–354.
Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten, Budapest, Magvető, 1989.
Faragó Éva: Budapesti cím- és lakásjegyzékek, in Uő: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár évkönyve 1988–1989–1990. Budapest, 1994. 38–41.
Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945, Budapest, Századvég, 1992.
Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten (11870–1940), Budapest, Új Mandátum, 1998.
Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Budapest, Osiris, 2001.
Horváth J., András: Ráth Károly, in Feisztl Ferenc (szerk.): A főváros élén: Budapest főpolgármesterei és polgármesterei, 1873–1950, Budapest, Napvilág, 2008. 29-35.
Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke – Toronyi Zsuzsanna (szerk.): A magyar zsidóság képes története, Budapest, Vince, 2014.
Kálmán Kálmán: A Dohány utcai Zsinagóga és orgonája építése, felújítása (1854–1996), in A Dohány utcai Zsinagóga 150 éve. Tudományos konferencia a Dohány utcai Zsinagógáról 2010. május 2–3. Budapest, Lancz Kft, 2010. 64–108.
Katus László: A Modern Magyarország születése. Magyarország története 1711–1914, Pécs, Kronosz, 2021.
Kirschenheuter Ferenc: Régi könyv egy pesti vakról, Siketnémák és Vakok Oktatásügye, 32. évf., 1930/3–4, 91.
Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon I, Pozsony, Kalligram, 2012.
Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon II, Pozsony, Kalligram, 2012.
McCagg, William O.: A főbb vitapontok. Fontos-e a zsidó nemesség? in Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában, Fejlődés-Tanulmányok. Regionális Sorozat 3, Budapest, ELTE ÁJK Tudományos Szocializmus Tanszék, 1985, 373–384.
McCagg, William O.: A sikerhez vezető út. A nagy válság 1910–1918 in Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában, Fejlődés-Tanulmányok. Regionális Sorozat 3, Budapest, ELTE ÁJK Tudományos Szocializmus Tanszék, 1985, 385–453.
McCagg, William O.: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918, Budapest, Cserépfalvi, 1992.
Merczi Miklós: Balázs Mór tevékenysége a budapesti közlekedésben, A Közlekedési Múzeum Évkönyve, 1994. 131–140.
Nagy Iván: Magyarország családai, Czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal, 12. kötet. Pest, Ráth Mór, 1865.
Uo., 1097. A zsidók adóztatásának és a rendelkezések eltérése a Magyar Királyságban a rendi dualizmussal függ össze: a nemesség a megajánlási jogát érezte megsértve, ezért évekig ellenállt az új teher bevezetésének. Uo., 777. ↑
Zichy Péter (1674−1726) második feleségét, Bercsényi Zsuzsannát 1708-ban vette nőül, az özvegy 1745-ben bekövetkezett haláláig volt a Zichy-birtokok elkötelezett fejlesztője, Óbudáról vezetve uradalmát. Nagy Iván: Magyarország családai. Czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. 12. köt., Pest, Ráth Mór, 1865, 385.; Komoróczy: A zsidók, 1. köt., 636−638.↑
Komoróczy: A zsidók, 1. köt., 638. A Hevra Kadisa egy községfejlettségi szint felett mindenütt megjelent; temetkezési és általános segélyezési egyletként működött. Chevra Kadisa. Újvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon, Budapest, 1929, 838. ↑
Uo., 827−828. A zsidó összeírások megjegyzik azt is, hogy az adott családfő veje, vagy fia-e valamely tűrt vagy tartózkodó személynek. Például: HJMA I–1–11. ↑
Komoróczy: A zsidók, 1. köt., 828−829, 949−950.; Pesti Izraelita Hitközség. Újvári: Magyar Zsidó, 701. ↑
A beköltözők között legnagyobb arányban a Dunántúlról és a Felvidék Nyugati részéről érkeztek. Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten, Budapest, Magvető, 1989, 20−21. ↑
Budapest (1867–72) Pest kataszteri térképsorozata az 1872–1920 közötti változások utólagos jelölésével című térkép alapján a mai Múzeum körút 23–25. szám alatti épület.↑
Az anyakönyvben 1882-ben rögzítették a névmagyarosítást a rendeletre hivatkozva, 1897. június 28-án pedig azt, hogy 1896-ban nemességet kapott verőczei előnévvel.↑
A zsinagógában Moritz Kohn néven vásárolt két ülőhelyet. Az ülésnyilvántartási jegyzékben a névváltoztatása is bejegyzésre került. A megvásárolt hely ártól függően szólhatott örök időkre vagy húsz évre, és lehetett első vagy második osztályú. Balázs Mór örök időkre szóló első osztályú helyeket vásárolt, egyet magának (MS BN 48 SN 6 L), egyet pedig feleségének (2G BN136 SN11 R) valószínűleg az 1874-es házasságkötésük után és bizonnyal az 1882-es névváltoztatása előtt. Lásd: 3–4. képmelléklet. Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Budapest, Dohány utcai zsinagóga ülésnyilvántartásai, 1854–1950, HJA I–3–2. (Továbbiakban: Ülésjegyzék) „MS” feliratú kötet 406., és „2G” feliratú kötet 1277.; Zsigmond: Balázs Mór, 67.; BaM DM h. ak. ↑
Zsigmond: 175 éve, 19. Jelen esetben a névmagyarosítási dokumentumról van szó. ↑
Kálmán Kálmán: A Dohány utcai Zsinagóga és orgonája építése, felújítása (1854–1996), A Dohány utcai Zsinagóga 150 éve, Tudományos konferencia a Dohány utcai Zsinagógáról 2010. május 2–3., 2010, 64. ↑
Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon 2. köt., Pozsony, Kalligram, 2012, 19. ↑
A rendelkezésre álló korra vagy születésre vonatkozó adatok többségében (5:2-hez arányban) 1778-as születésűnek vallotta magát, egyedül az 1820-as összeírásban vallotta magát 1780-as születésűnek, és Komoróczy is ezt az adatot közli, bár nem hivatkozza egyértelműen forrását. Komoróczy: A zsidók, 1. köt., 952.↑
Az 1820-as összeírásban Miriam Kohn anyaként szerepel fia háztartásában, jelölik óbudai születését és 60 éves korát. 1833-ban Kohn Herman háztartását követően egy egyfős háztartást találunk Kohn Mária vezetésével, aki tűrt státuszát fia által nyerte, óbudai származású és 81 évesnek jegyezték fel. HJMA I-1-08 99.; Uo. 01 218. ↑
HJMA I-1-09 127.; Nevét írják még Lorian, Lorje és Luria írásmóddal is. Cukorbetegséggel küzdött, melyet Balázs Mór megörökölt. LR h. ak.; Balázs Mór cukorbetegségéről lásd: 121. lábjegyzet. Verpeléten 1886-ban tudjuk, hogy jesiva is működött, tehát feltételezhetően korábban is nagyobb zsidó közösség élt ott. Komoróczy: A zsidók, 1. köt., 182. ↑
A mai Múzeum körút 9. szám alatt. Budapest (1867–72) Pest kataszteri térképsorozata az 1872–1920 közötti változások utólagos jelölésével. Pesther und Ofner Wegweiser Kalender (Továbbiakban Pesther und Ofner) 1845. 159.; 1846. 160.; Der Pesther Stadt- und Landbothe für das Königreich Ungarn (Továbbiakban Pesther Stadt) 1839. 82.; 1840. 84.; 1842. 84. ↑
Példaként a bonyhádi és a paksi zsidóság lélekszáma egymás mellé állítva néhány egymást követő évben: 1775: 411−254. 1776: 351−216. 1777: 509−313. 1779: 382−336. Uo. 622−623.↑
Pester Lloyd 1865. március 25. 1565. sz. hirdetés. Látjuk, ezen adatok szerint Blass Móric fiatalabb volt feleségénél. Halálakor élő gyermekei: Bing János, Bing Áron, Bing Sámuel, Bing Miksa. Férje halálakor Ármin nevű testvére élt még. BlaM gyj. I., ↑
Pesther Stadtban 1835−37-ig szerepel, azután egyaltalán nem. A Pesther und Ofner 1838-tól 1852-ig minden évben, kivétel 1843 és 1845 években, az 1844-es évi jegyzék pedig nem maradt fenn. Az 1843–1845 közti időszakban a fennmaradt címjegyzékek egybehangzóan nem említik. Pesther Stadt 1835. 83.; 1836. 83.; 1837. 83.; Pesther und Ofner 1838. 113.; 1839. 130.; 1840. 152.; 1842. 158.; 1846. 158.; 1847. 162.; 1849. 113.; 1851. 85.; 1852. 71.↑
A mai Király utca ekkoriban a bécsi kongresszus tiszteletére viselte a Három Király nevet. Ez a lakcím kutatásunk alapján a pesti és óbudai zsidóság életében egyaránt kiemelt jelentőségű Orczy-házat jelölheti vö. Bácskai Vera: A pesti zsidóság a 19. század első felében, in Uő.: Városok és polgárok Magyarországon, Budapest, Budapest Főváros Levéltára, 2007, 349. ↑
1861-től a betegsegélyezésért felelős igazgatóság tagja a Pest-Budai Kereskedelmi Betegsegélyező és Nyugdíjegyletben (B. P. fordítása). Gyászjelentésében a neve alatt felsorolják foglalkozását és tagságait: „k. priv. Grosshändlers, Director des Pester kaufmänn Vereines für Krankenpflege, Ausschussmitglied des Unterstützungvereines für isr. Geschäftsleute, des israeliten Handwerkverienes, des Pest-Ofner Conservatoriums, Beirath der Pesther isr. kultusgemeinde”. Az egylet, melynek igazgatója lett. 1848-ban egy címjegyzékben feltűnik hasonló névvariánssal. Pester Lloyd-Kalender für das Jahr (Továbbiakban: Pester Lloyd-Kalender) 1861. 57.; BlaM gyj. I., Pest Szabad Királyi város házjegyzéke 1848. 71.; Politikai Ujdonságok, 1858. április 8., 14. szám, 162. ↑
Kirschenheuter Ferenc: Régi könyv egy pesti vakról, Siketnémák és Vakok Oktatásügye, 32. évf., 1930/3–4, szám 91. Kirschenheuter egy 1858-as, harmadik kiadású könyvet ismertetett, melyet Blass Móric írt és adott közre. Bár a címben könyvként hivatkozott rá, még füzetnek is vékonynak találta e munkát. A kutatásaink során az összeírásokban és a címjegyzékekben más Blass Móric nevű pesti személyt nem találtunk, így feltételezzük, hogy a tanulmányunkban bemutatott Blass Móric azonos e füzetnek a kiadójával és szerzőjével. A könyv bibliográfiai adatai a cikk közlésében: „Blind Ore’s Wirken und froher Blick in seine Zukunft. Beschrieben und herausgegeben von Moritz Blass. 3-te Auflage, Pest, 1858. Druck von Johann Herz.“↑
Politikai Ujdonságok, 1865. május 3. 18. szám 211. ↑
Sürgöny, 1866. január 24. 71355. számú cégbejegyzés.↑
Budapesti Közlöny, 1870. december 13. 67817. számú cégbejegyzés. ↑
Hol Blasz, Hol Blass helyesírással. A hiteles összekötő információ a személyek azonosságára a megadott címek azonossága, követhetősége (V. kerület Sas utca 29. hitelesíti ezt még az is, hogy ebben a lakásban hunyt el felesége 1889-ben.). Az 1882-es és az 1883−84, illetve az 1885−86 évekre vonatkozó kiadásokban Blass Zsigmond magánzóként a Sas utcai címén, haszonbérlőként pedig a V. Korona utca 34. címén szerepel párhuzamosan. 1888-ban csak a Korona utcai címen haszonbérlőkent, 1890-ben pedig csak a Sas utcai címen szerepel, és már nem magánzóként, hanem haszonbérlőként. 1894-ben átköltözött a VII. Erzsébet körút 28. alá, ahol magánzóként jelölik, ám a kötet cégjegyzékénél terménykereskedőként szerepel. Végső lakhelyére 1900-ban költözik, az V. Klotild u. 22-be, ahol 1901. november 24-én májrákban hunyt el. 1716/c számú telekkönyvi betét alatt a Lőportár dűlőben (1896-tól: Fóthi út) rendelkezett egy telekkel. BlaZs h. ak., LR h. ak., BCzL 1880−81. 27.; 1882. 347.; 1883−84. 353.; 1885−86. 391.; 1890. 242, 462.; 1891−1892. 259, 462.; 1894. 128., 266, 432, 477.; 1896−97. 68, 291, 488, 563.; 1898. 80, 699, 1899. 72, 739.; 1900−1901. 78, 813.;1901−1902. 82, 844. ↑
Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten (1870–1940), Budapest, Új Mandátum, 1998, 123–126. ↑
Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Budapest, Osiris, 2001, 79. ↑
Balázs Mór közügyekkel kapcsolatos tevékenységével kapcsolatban lásd: Zsigmond: Balázs Mór, 73−75. ↑
Ez lehetett pénzbeli támogatás, kampányfinanszírozás vagy esetleg a család valamely tagja kormánypárti képviselőként indult az adott választáson. Lásd: McCagg, William O: A sikerhez vezető út, in Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában, Fejlődés-Tanulmányok. Regionális sorozat 3, Budapest, ELTE ÁJK Tudományos Szocializmus Tanszék, 1985, 392. ↑
McCagg tanulmányában négy nevet említ név szerint a millenniumi nemesítések kapcsán: „Balázs, Bródy, Frigyessi, Kőrösy”, Bródy Zsigmond: Neues Pester Journal tulajdonosa és főszerkesztője, érdemei elismeréseként a király a főrendiház tagjává nevezte ki; Frigyessi Adolf: ráczalmási előnévvel kapott nemességet, Adria Biztosító Társaság vezérigazgatója; Kőrösy József: Fővárosi Statisztikai Hivatal első igazgatója, az Egyenlőség újság 1896. június 12-i száma így adta hírül a nemesítés tényét: „[…]világhírű tudós, akit tekintélynek ismer a világ minden akadémiája. Az ő nemességéhez nem is kellett előnév.” McCagg: A sikerhez, 393, 443. ↑
1848. évi IX. törvénycikk az urbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézma és pénzbeli fizetések megszüntetéséről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=84800009.TV (Letöltés: 2025. november 29.). ↑
McCagg, William O: A főbb vitapontok Fontos-e a zsidó nemesség?, In: Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Fejlődés-Tanulmányok Regionális sorozat 3, Budapest, ELTE ÁJK Tudományos Szocializmus Tanszék, 1985, 405. ↑
Budapest első főpolgármestere 1873–1897-ig, haláláig töltötte be a pozíciót vö. Horváth J. András: Ráth Károly, In.: Feisztl Ferenc (szerk.): A főváros élén: Budapest főpolgármesterei és polgármesterei, 1873–1950, Budapest, Napvilág, 2008, ↑
1897. szeptember 2-án dr. Morzsányi Károlyi ügyvéd jelentette be az anyakönyvvezetőnél, hogy Balázs Mór 1897. augusztus 1-én d.e. ¼ 9 órakor cukorbetegségben hunyt el. A hagyatéki ügy első bekezdésében olvashatjuk: „(…) Remagen községben (:Németország:) 1897. évi augusztus hó 1. napján írásbeli végrendelet hagyás mellett elhalt verőczei Balázs Mór (…).” Balázs Mór halotti anyakönyve; HU BFL VII. 11.c. 1908. Ö 402. 79/1897. 18. o. A hagyatéki ügy részletes bemutatására egy következő tanulmányban kerül sor. ↑
Vö.: Zsigmond: Balázs Mór, 67., Zsigmond: 175 éve, 19. ↑
Donáth Péter: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korában – Imre Sándor a nemzeti együttműködés akadályairól, művelődéspolitikai szerepvállalásáról, a köznevelésről, s a magyar pedagógiáról, Budapest, Trezor Kiadó, 2022. ISBN: 978-963-8144-55-3 (pdf), 978-963-8144-54-6 (nyomtatott), 581 oldal, https://real.mtak.hu/146415/
A Donáth Péter MTA-doktor által jegyzett és a Trezor Kiadó gondozásában 2022-ben megjelent tanulmánykötet célirányos áttekintést nyújt a magyar közoktatásügy történetében szerves szerepet játszó Imre Sándor (1877–1945) tanár, politikus életpályájáról.
Donáth Péter a 20. századi magyar művelődéstörténet és a magyarországi oktatáspolitika és tanítóképzés kutatója. Többek között kilenc önálló könyve mellett tíz tudományos kötetet és hat oktatásban használatos szöveggyűjteményt szerkesztett választott kutatási területén. A tanulmánykötet jól illeszkedik Donáth Péternek az Imre Sándor pályáját és oktatásügyi, nevelésügyi történelmi környezetét feltáró munkáinak a sorába.[1] Közülük több tanulmány is átdolgozva, de különálló fejezetekként részét képezi a recenzió témájául szolgáló munkának.
Imre Sándor pedagógus, oktatáspolitikai szakértő, művelődéspolitikus főgimnáziumi tanárként kezdte pályafutását. A kötetben közölt életrajzából többek között megtudhatjuk, hogy pályája során tisztségeket vállalt számos egyéb egyesület mellett a Magyar Pedagógiai Társaságban, a Gyermektanulmányi Társaságban. Szerkesztette a Magyar Pedagógia folyóiratot 1913 és 1918 között, valamint a Pedagógium (tanítóképző) igazgatási ügyeit intézte. A legkülönbözőbb politikai kurzusok váltakozása mellett 1918 és 1924 között volt helyettes államtitkár, ügyvivő miniszter, adminisztratív államtitkár a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban (továbbiakban: VKM). A budapesti Műszaki Egyetem pedagógiai tanszékének tanszékvezetője, egy évig az egyetem rektora; a Dunamelléki Református Egyházkerület tanügyi előadója; 1943–1944-ben az Országos Közoktatási Tanács alelnöke volt. Ezekből a vázlatos információkból is látható, hogy a szerző egy felettébb gazdag életpálya bemutatására vállalkozik.
A kötet – célkitűzése szerint – Imre Sándor művelődéspolitikai elképzeléseinek kialakulását vizsgálja az első világháborút megelőző években és azt, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban megtapasztalhatta: a politikai, gazdasági, társadalmi realitások, az egymást váltó, egymástól akár gyökeresen eltérő politikai rendszerek milyen korlátok közé szorították az átfogó reformok magas beosztású szorgalmazóját is. Imre Sándor a nemzeti egység és autonóm személyiségek nevelését szolgáló és a társadalom lehető legszélesebb konszenzusán alapuló művelődéspolitika ideológusa, szakembere volt. Meggyőződéses híve a közoktatás, a közszolgálat párt- és felekezeti semlegességének, s az egyetemi autonómiának. A monográfia tehát a mindig pártonkívüli, mérsékelt politikai nézeteket valló Imre Sándor egyéniségét s a korabeli magyar társadalomról, oktatási rendszerről, pedagógiáról adott diagnózisait, valamint a javításukra tett fontosabb kezdeményezéseit tárja fel az 1918-as őszirózsás, majd az 1919-es kommunista forradalmi kormányok, és az ellenforradalmi rendszer kezdeti 1919–1920-as időszakából, kitekintéssel Imre Sándor megnyilvánulásaira.
Az Előszóból megtudhatja az olvasó, hogy nemcsak Imre Sándor életének, munkásságának kíván a szerző emléket állítani, hanem számos kiadatlan művét, levéltári anyagát is számba szeretné venni. Utóbbi tekintetében Donáth Péter nagymértékben támaszkodott a Ráday Levéltárban található Imre Sándor-hagyatékra. Annak érdekében, hogy az említett, eddig perifériára került, elfeledett vagy egyenesen ismeretlen dokumentumok a nagyobb olvasóközönség számára is ismertekké váljanak, ezekből az írásokból hosszas idézetek és kiemelések olvashatók a könyvben. Ilyen módon a kötet Imre Sándor gondolatait, visszaemlékezéseit, oktatáspolitikai tervezeteit, minisztériumi beadványait, javaslatait, levélváltásait és nem utolsó sorban előadásait közvetlenül is ismerteti. A szerző nem titkolt szándéka volt ezzel, hogy az olvasók maguk alkossanak véleményt Imre Sándor munkájáról a közreadott források ismerete alapján.
Az első fejezet az Imre Sándor művelődéspolitikai nézeteinek kialakulása, formálódása címet viseli. Megismerhetjük Imre Sándor külföldi és hazai tanulmányait, pályájának kezdetét, pedagógiai nézetrendszerének kialakulását, mely folyamatban nagy szerepe volt egyetemi oktatójának, Schneller Istvánnak (1847–1939), illetve eszmei példaképeinek, Eötvös Józsefnek (1813–1871) és gróf Széchenyi Istvánnak (1791–1860). A fejezetből megismerhetjük a nagyon különböző iskolatípusokból, felekezeti, állami, községi, alapítványi, nemzetiségi intézményekből álló magyarországi iskolarendszert, melynek egységesítését Imre Sándor sürgető feladatnak látta. Rálátást kapunk a korszak polgári radikális, szociáldemokrata, szabadgondolkodású, valamint katolikus, konzervatív pedagógiai állásfoglalásának politikai alapú szembenállására, mely világnézeti harcot Imre Sándor károsnak, megosztónak talált a nemzet szempontjából.
A korabeli oktatási rendszer látlelete a „nemzetnevelés szempontjából”, s az Imre Sándor szerint szükséges és lehetséges terápia fejezetben Imre Sándor Nemzetnevelés. Jegyzetek a magyar művelődéspolitikához (1912), A köznevelés belső egysége és a nemzeti egység (1915) és A „nemzetnevelés” jogosultsága (1918) című munkáit ismerhetjük meg. Ezek a „nemzeti egység” hiányát és megteremtésének fontosságát hangsúlyozzák az államilag egységes, minél szélesebb rétegeket befogadni képes, felekezetek nélküli, a magyarság és a nemzetiségek egymás iránti toleranciáján alapuló iskola- és nevelésügyi rendszeren keresztül. A fejezet exkurzusa betekintést enged Imre Sándor és a szerzetes, egyetemi tanár Kornis Gyula (1885–1958) pedagógiai nézeteinek ütköztetésébe, valamint Schneller István egyetemi tanár és Sándor István szemléletének közös vonásaiba. Kornis Gyula felekezeti oktatóként kifogásolta Imre Sándor elgondolásait az iskolarendszer, a kultúra demokratizálására, fokozatos világivá tételére, a felekezeti vallásoktatásnak az iskolákból való kiiktatására, a tanult emberek tradicionális különnyelve, a latin tanításának a humán gimnáziumokba való visszaszorítására, a nemzetiségi nyelvek, irodalom, történelem oktatására való törekvést illetően. Megosztotta őket, hogy Imre Sándor fontosnak tartotta az iskolarendszer átjárhatóságának kiépítését, mely ily módon a társadalmi mobilizációt szolgálja. Kornis Gyula szerint ezzel szemben az iskolarendszer célja a társadalmi hierarchia újratermelése.[2]
A fejezet második exkurzusában a Polgári Radikális Párt politikai programjába kapunk betekintést, mellyel Imre Sándor alapvetően egyetértett, ám a párthoz és annak Jászi Oszkár-féle értelmiségi holdudvarához nem csatlakozott. Olvashatunk ezzel együtt a Magyar Társaság nevű titkos társaságról, mely Imre Sándort is feltehetően tagjai között tudhatta. A fejezet így hasznos lehet a 20. század eleji magyar oktatási rendszert kutató neveléstörténészek, a polgári radikalizmust kutatók és a magyar nacionalizmus történetét tanulmányozó szakértők számára is.
A „Nagy Háború” sodrában – Külső munkatársként a VKM-ben (1914–1918) című fejezet Imre Sándor háborús pedagógiáját tárja elénk. Úgy vélte, a diákokkal meg kell ismertetni a háború okozta gazdasági nehézségeket; a kül- és belpolitika alakulását; a járványok okozta veszedelmet; az iskolák elpusztulását; a menekültek kérdését; sebesültek, rokkantak, árvák gondozásának fontosságát. Tudatosítani kell egyén és közösség kölcsönhatását, a nemzet iránti felelősségérzet, az önfeláldozás és önzés kölcsönhatását a nemzetre. A fejezetben betekintést kapunk az Imre Sándor által 1917-ben szerkesztett Világháború. Vezérfonal iskolai tanításokhoz és tájékoztató a nagyközönség számára című tanulmánykötetről, melyből a Közerkölcsiség és a háború című Imre Sándor által jegyzett tanulmánnyal találkozhatunk. A kötet egyfajta vezérfonal lett, melynek használatát Jankovich Béla miniszter 1917. március 31-én, a VKM 2293/1917. számú rendeletével engedélyezte az egyes tantestületek számára, ha azok jóváhagyják. Imre Sándor 1916 nyarától a VKM „pedagógiai ügyekben külső tagjaként” dolgozott, ahol a VKM 132.864/1916. október 9. VII/b számú rendeletével a népiskolák tantervének módosítása kapcsán kérték fel egy állampolgári nevelésre vonatkozó javaslat elkészítésére. A tanulmánykötet ilyen módon minisztériumi rendeletek ismertetését is rendelkezésünkre bocsátja.
A fejezet exkurzusában Imre Sándornak a pozsonyi egyetem pedagógiai tanszékére 1917 végén benyújtott pályázatának körülményeit, procedúráját ismerhetjük meg. Donáth Péter részleteiben mutatja be Kornis Gyula, Fináczy Ernő (1860–1935), Schneller István egyetemi tanárok, nevelésügyi szakértők Imre Sándor pályázatához kapcsolódó anyagait, különvéleményeit, beszélgetéseiket, háttéregyeztetéseiket, egy dokumentatív elbeszélés. Donáth Péter figyelmeztet: az anyag összeállításában Imre Sándor iratai mellett csak az interneten fellelhető egyetemi tanácsülési jegyzőkönyvekre támaszkodhatott. Hangsúlyozza, hogy ez magában rejti annak veszélyét, hogy a pályázati procedúra egyéb szereplőit méltánytalanul ábrázolják az események alakulásában, ám bízik abban, hogy a jövő kutatói majd találnak olyan dokumentumokat, amelyek a felsorolt kollégák nézetrendszerét is bemutatják a pozsonyi események alakulásában.
A Minisztériumi szerepvállalásának körülményei, helyettes államtitkári tevékenysége (1918. november 7. – 1919. március 21.) című fejezetben Imre Sándor oktatásügyi tevékenységét ismerhetjük meg a Károlyi-kormányzatban (1918. október 31. – 1919. március 20/21.) kezdetben a Lovászy Márton (1864–1927), majd Kunfi Zsigmond (1879–1929) nevével fémjelzett VKM-ben. A fejezetet különösen azok figyelmébe lehet ajánlani, akik a Károlyi-kormány oktatásügyi politikáját, Kunfi Zsigmond oktatásügyi miniszter, Somogyi Béla (1868–1920) államtitkár tevékenységét szeretnék mélyebben megismerni. Áttekintést kapunk arra vonatkozóan is, hogy miképpen működtek a polgári radikális és szociáldemokrata oktatásügyi tervezetek a gyakorlatban.
Az Ismét a Pedagógium élén a Tanácsköztársaság és a Peidl-kormány idején című fejezetet azok figyelmébe lehet ajánlani, akik a forradalmak időszakának (1918. október – 1919. augusztus) hatását kívánják kutatni a korabeli diákság körében. Bemutatásra kerül a köz- és felsőoktatás diákságának politikai radikalizálódása, a frontokról hazatértek követelései: az egyszerűsített érettségi és az egyetemekre történő könnyített bejutás. Imre Sándort 1919 márciusában elmozdították a minisztériumi munkájából, ezért a tanácsköztársaság oktatáspolitikáját távolról figyelte csak. Ugyanakkor 1921-ben A bolsevizmus Magyarországon című kötetben Imre Sándor publikálta vonatkozó meglátásait, amelyeket a fejezet és a kötet jegyzetei ismertetnek.
Az Ügyvezető miniszteri tevékenysége a Friedrich-kormány idején (1919. augusztus 7–15.) című fejezetben az immár ellenforradalmi Friedrich-kormány néhány napos zűrzavaros belső működését ismerhetjük meg, melynek kormányfőjét Imre Sándor – ezen napokban ügyvivő oktatásügyi miniszter – politikai kalandorként értékelt. A fejezet prezentálja Imre Sándor visszaemlékezései alapján a politikusokkal folytatott beszélgetéseket, kormányüléseket, egyeztetéseket a színfalak mögött is, következésképp a politikai eseményekbe is betekintést nyerhetünk.
Az Adminisztratív államtitkársága (1919. augusztus 16. – 1922. június 15.) című részben Huszár Károly (1882–1941) néppárti politikus, országgyűlési képviselő, későbbi miniszterelnök oktatásügyi miniszterségét ismerhetjük meg, aki mellett Imre Sándor adminisztratív államtitkár lett. Államtitkári működésemről címmel írt Imre Sándor 1923-ban visszaemlékezést a Huszár Károly-éráról, amit Donáth Péter is közöl kötetében. Huszár Károly miniszterelnöki kinevezését követően Haller István, majd a klérus Vass József oktatásügyi miniszterségét tanulmányozhatjuk Imre Sándorral való közös munkájuk tükrében. Vass József idején is Imre számtalan javaslatot készített pl.: a középiskolák és leánygimnáziumok számának apasztásáról, a minősítési törvény módosításáról, a finn tanügyi kongresszuson való részvételről, az iskolák működésének biztosításáról, a testnevelési törvényjavaslatról, az iskoláztatási kötelezettség teljesítésének biztosításáról stb. A fejezet ezen kívül számos miniszteri rendeletet megismertet velünk, úgymint az 1919. október 5-én – Imre Sándor megfogalmazásában, de Huszár Károly miniszter aláírásával megjelent 186.932/1919. B. I. számú „az iskolák belső életének felügyeletéről és irányításáról” szóló rendeletet – melyet elküldtek valamennyi állami tanfelügyelőnek, a tanítóknak és tanító(nő)képzőknek is.
A Viták kereszttüzében I. elnevezést kapott fejezet a budapesti községi iskolák államosításának 1919–1920-as tervét mutatja be, melyet Imre Sándor még megbízott miniszterként kezdeményezett. A tervezetet az indokolta, hogy a budapesti tanítók és tanárok feltűnően nagy számban csatlakoztak a forradalmi kormányzatokhoz, melyekben többük is vezető szerepre tett szert. A proletárdiktatúra bukása után ezért sokan, így Imre Sándor is fontosnak érezte a nagyobb állami jelenlétet és ellenőrzést a fővárosi iskolákban. A szerző ezzel olyan témát tár fel, amely alig tekinthető feldolgozottnak Heksch Ágnes 1980-as tanulmányán kívül.[3] E történet adalékkal szolgál az óvoda- és iskolaállamosítások, valamint a Budapest és – a jórészt a vidékkel azonosított – „nemzeti keresztény” tábor szembenállása toposz kialakulásának történetéhez.
A Viták kereszttüzében II. című fejezet a Fővezérség, a Propagandaminisztérium (PM) és a Hadügyminisztérium (HM) részvételével, Imre Sándor elnökletével/részvételével a VKM-ben 1919 októberétől a „nemzeti”, „katonás” nevelés, s a várható békeszerződés miatt leszerelendő tisztek polgári foglalkozásba helyezésének tárgyában folytatott, végső soron a cserkészettel, testneveléssel és a leventeképzéssel kapcsolatos szabályozásokhoz vezető tanácskozások néhány korai mozzanatát idézi fel röviden. A Magyar Honvédség a korábbi időszakhoz képest nagyobb befolyást kívánt gyakorolni az oktatásügyben a tanítók és tanárok ellenőrzésére, kiválogatására, a diákok hazafias, katonás nevelésére. Imre Sándor fontosnak tartotta ugyan a nemzetvédelem jelenlétét a nemzetnevelésben, de kívánatosnak érezte ezzel együtt, hogy semmi olyat ne vezessenek be, ami pedagógiai szempontból káros a gyermeki lélekre. Imre Sándor legalábbis időleges kompromisszumra tudta rávenni az oktatásügybe belenyúló hivatásos katonákat, ezzel megakadályozta az iskolák totális militarizálását. A mű hasznos adalékul szolgálhat ennek fényében a Horthy-korszakban kibontakozó iskolai katonás és leventenevelés történetéhez is mind a neveléstörténészek, mind a hadtörténészek számára.
A Pergőtűzben: „Egy adat a „keresztény nemzeti kurzus” embervadászatából című fejezet részletezi Imre Sándornak, a hazai sajtó egy része, mint az Új Lap, a Népakarat, vagy a 8 Órai Újság által folytatott üldöztetését. Sokat támadták a sajtóban, hogy kommunista, zsidó, szabadkőműves vagy azoknak minősített tanárokat, tanítókat vesz védelmébe a forradalmak utáni fegyelmi eljárások során, holott csupán jogszerű, józan, higgadt eljárások lefolytatására törekedett. Emellett Imre emlékiratain keresztül bemutatásra kerülnek fegyelmi tanács által lefolytatott vizsgálódások, Benedek Marcell (1885–1969), Dénes Lajos (1879–1942), Somogyi Béla, Czakó Ambró (1887–1974) tanárokkal szemben, és az, hogy milyen szerepet játszottak a forradalmi kormányzatokban. A fejezet Imre Sándor Ráday Levéltárban őrzött 130 gépelt oldalas, a fejezet címével megegyező című visszaemlékezését, valamint egyéb dokumentumokat is feldolgoz. Adalékokat kapunk Benedek Marcell naplójából,[4] vagy Dénes Lajos leveleiből, melyeket Imre Sándorhoz és Friedrich Istvánhoz írt. Ez a rész a proletárdiktatúra bukása utáni fegyelmi ügyek történetére vonatkozóan nyújt szemléletes példákat.
A következő Kérészéletű államtitkársága, a VKM reformjára vonatkozó utolsó tervezete Klebelsberg Kuno miniszterségének első hónapjaiban címet viselő fejezetben gróf Klebelsberg Kuno (1875–1932) művelődéspolitikus, belügy-, majd vallás- és közoktatásügyi miniszter és Imre Sándor szakmai összeférhetetlenségének hátterét ismerhetjük meg. Imre Sándornak a politikától, felekezetektől független miniszter és minisztérium volt az ideálja, míg Klebelsberg Kuno gyakorló politikusként tudta, hogy ez a terv kivitelezhetetlen, ráadásul nem is állt ez érdekében Klebelsberg Kunónak, hiszen ő éppen kiszélesíteni akarta a felekezeti iskolák körét. Az 1918–1919-es forradalmi kormányok hibáinak tanulságait is figyelembe vevő, azokból tanuló Imre Sándor a vidéki népiskolák, a polgári iskolák megerősítését, fejlesztését, azok mezőgazdasági, ipari szakoktatással való kiegészítését, az iskolán kívüli népművelést tartotta a legsürgetőbbnek. Továbbá 10 éves kor helyett későbbre kívánta halasztani a társadalmi/iskolai szelekció fontos eszközeként működő pálya- vagy iskolaválasztást, s a klasszikus és reálgimnáziumok mellett gyakorlati irányú középiskolák létrehozásával demokratizálni kívánta az érettségi rendszerét. Klebelsberg ezzel szemben a gimnáziumokra és azok elitnevelésére kívánta a hangsúlyt fektetni, ezekben a képzési formákban látva a Kárpát-medencei magyar „kultúrfölény” hatékony eszközét. A két álláspont összeegyeztethetetlennek bizonyult.
A Kényszerszabadságolása, önvizsgálata, B-listázása (1922. szeptember 18. – 1924. május 22.) című fejezetben a VKM-ből eltávolított és megcsömörlött Imre Sándor önreflektív írásait ismerhetjük meg a Pálya végén című kéziratára és az Államtitkári működésemről című visszaemlékezésére támaszkodva. Ezekben papírra vetette, hogy hiba volt, hogy olyannyira visszavonultan élt: a tanítók, tanárok alig ismerték, a politikusok meg egyáltalán nem. Bevallja, nem tudott összeköttetéseket, kapcsolatokat, ismeretségeket (vagy ismertséget, de a kettő nem ugyanaz) szerezni, szövetségeket létrehozni.
A tanulmánykötet eddig alapvetően lineárisan bemutatott cselekményeihez képest a Konszenzuskeresése fiaskójának forrásai: A közös munka lelki akadályai című fejezetben Imre Sándornak a magyarság lelki állapotát, megosztottságainak okait kutató gondolatait olvashatjuk 1914-től kezdődően. Ebben a szerző ismerteti Imre Sándor Történelmi érzék (1922) és az Újjáépítés és megújhodás című írását (1923), melyekben a nemzet egyesítésének akadályozó elemeit kívánta feltárni. A közös munka lelki akadályai című értekezését 1923-ban a Magyar Pedagógiai Társaság előtt adta elő. Ebben önostorozó módon kifejtette: fő bajaink között szerepelnek a közös célok és egyetértés hiánya; nem ismerjük jól a nemzet helyzetét, ezért sorsunkat a magyarság nagy része nem érti; nem gondolkodunk eleget a világról és tudásunkat sem foglaljuk rendszerbe; nincs vezető nemzeti gondolatunk, sokféle érzelmi ellentétünk van; a társadalom egyes rétegeinek műveltsége nagymértékben eltérő; nem megfelelő emberek jutnak vezető pozíciókba; nincs nemzeti idealizmus, összefoglaló képességünk fejletlen; dologtalanság jellemez minket stb. Benső megújhodásra van szükség tehát szerinte. Ez a fejezet az eszmetörténészek figyelmére lehet igazán érdemes.
A köztisztviselők, pedagógusok felelőssége a nemzet sorsáért elnevezésű fejezetben a Dunamelléki Református Egyházkerületi tanügyi előadójaként is tevékenykedő Imre Sándor református hallgatósága számára tartott előadásaiba nyerünk betekintést. Érdemes kiemelni, hogy a kötet foglalkozik a Nagy László-féle Magyar Gyermektanulmányi és Gyermeklélektani Társasággal, ezért ez a rész beépíthető a gyermekpszichológusok, pedagógiai tanulmányokat, kutatásokat folytatók munkáiba.
Az utolsó fejezet az Idős egyetemi tanár az újabb világégés árnyékában immár az 1938 utáni időket mutatja be Imre Sándor pályafutásából, mikor a budapesti műszaki egyetemen tanszékvezető volt. Érdekes képet kapunk a zsidósághoz fűződő kapcsolatáról. Bár a ’10-es, ’20-as években maga is számontartotta kollégái és tanítványai zsidó származását, a zsidótörvényeket, a zsidóság jogfosztását elítélte, kirekesztésüket a magyar nemzetből helytelenítette. Ismertetésre kerül Imre Sándor rektorként – mely tisztséget 1941–1942-ben töltötte be – írt levele Hóman Bálint miniszterhez, melyben egy egyetemi hallgatónak zsidó társa elleni támadásáról tájékoztatja a minisztert. A könyv ezen része ajánlott olvasmány a magyar szélsőjobboldal, a hazai antiszemitizmus és a Turul mozgalmat kutatók számára is.
A Kétségek közt a lehetetlen megkísérlése: Imre Sándor OKT alelnöksége 1943–1944 Imre Sándornak az Országos Közoktatási Tanácsban (továbbiakban: OKT) vállalt egyéves alelnöki szerepkörét ismerhetjük meg, mely időszak már Imre Sándor és az OKT művelődéspolitikai hattyúdala volt. A Navigare necesse est – lapok az OKT 1943–1944. évi dokumentumaiból az OKT munkásságáról ad tájékoztatást a 1943–1944-es egy évről, mely források másolatai a tanulmánykötetben is közlésre kerültek. Az ügyek túlnyomó többsége az 1945-öt követő „rendszerváltás” okán nem, vagy csak alig gyakorolt hatást a magyar oktatásügyre. A szerző a neveléstörténész kollégák figyelmét ráirányítja például arra a kérdésre, hogy a nyolcosztályos általános iskola bevezetése során vajon felhasználtak-e bármit is az 1943–1944-ben a felső tagozatos korosztály számára készült tantervekből.
Donáth Péter munkája hosszú, meglehetősen sűrű olvasmányélmény. A címében vállalt személyes portré és pályafutás feldolgozását, bemutatását teljeskörűen teljesíti. A rendkívül alapos és részletes mű megértése azonban nem ütközik nehézségekbe, hiszen nyelvezete rendkívül olvasmányos, a szöveg magyarázatokkal bőven el van látva, ezért a korszak iránt érdeklődő, laikus olvasó számára is élményekkel teli lehet. Ez a könyv számos levélváltás, visszaemlékezés közreadásának, az alapvetően lineáris „történetvezetésnek” köszönhetően majdhogynem életrajzi regényként is olvasható helyenként, mely ezzel együtt azonban sosem veszít tudományos igényességéből. Ráadásul az olvasóközönség az interneten is hozzáférhet a munkához. A széleskörű hozzáférést az is garantálja, hogy a legutolsó oldalakon Donáth Péter egyéb műveinek elérhetőségei is megtalálhatók, valamint a lábjegyzetek közt is sokszor találunk online hivatkozásokat, melyek egy kattintással elérhetők.
Végezetül a kötet mindenki számára információgazdag olvasmányélmény, ám főképpen a neveléstörténészek fogják tudni nagy haszonnal fogatni. Mellettük a tanárszakos hallgatók számára lehet fontos olvasmány pedagógia- és neveléstörténeti kurzusaik és tanulmányaik támogatására. Donáth Péter ráadásul munkájának számos pontján rávilágít, mik az eddigi kutatások fehér foltjai, milyen irányba indulhatnak el a kutatók, hogy további releváns felfedezéseket tegyenek. Példaként hozható föl Imre Sándor esetleges részvétele a vészkorszak embermentésében az eddig ismeretlen források feltárásával; az, hogy mennyire széles körben került sor az 1917-es Világháború. Vezérfonal iskolai tanításokhoz és tájékoztató a nagyközönség számára című kötet alkalmazására a magyar oktatási rendszerben; vagy az a kérdés, hogy Imre Sándor 1933. április 4-én Hóman Bálinthoz intézett Hóman miniszternek átadott jegyzéket készített a közép- és középfokú iskolákkal kapcsolatos teendőkről című feljegyzésének lett-e bármi foganatja a gyakorlatban.
Hivatkozások
Lásd például: Donáth Péter: Pedagógusok az 1918-1919. évi politikai forgószélben. Budapest, Trezor Kiadó, 2020.; Donáth Péter: A „bűnös, liberális Budapest” községi iskolái államosításának kísérlete 1919–1920-ban. Budapest, Trezor Kiadó, 2022.; Donáth Péter: Imre Sándor memoárja az 1918–1919. évi forradalmakat követő felelősségre vonásokról, Múltunk – Politikatörténeti folyóirat, 67. évf., 2022/3, 74–110.; Donáth Péter: Imre Sándor feljegyzései „ügyvivő” miniszterségének napjairól (1919. augusztus 7–15.) emlékei miniszteri kezdeményezéseiről, törekvéseiről a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, Polymatheia: Művelődés és Neveléstörténeti Folyóirat, 19. évf., 2022/3–4, 37–58. ↑
Lásd ehhez pl. Kornis Gyula: Iskolarendszerünk reformja. (1919), in Kornis: Kultúra és, 63–75.; Kornis Gyula: Humanisztikus tanulmány és világnézet. (1920), in Kornis: Kultúra és, 49–62.; Kornis Gyula: Kultúrpolitikánk irányelvei. (1921), in: Kornis: Kultúra és, 1–41.; Kornis Gyula: Kultúrfölényünk kérdése. (1921), in Kornis: Kultúra és, 42–48.; Kornis Gyula: Középiskoláink reformja és a főiskolák. (1923), in Kornis: Kultúra és, 91–103.; Kornis Gyula: Az új középiskolai tanterv. (1924), In: Kornis: Kultúra és, 104–122.; Heksch Ágnes: Imre Sándor művelődéspolitikai rendszere, Budapest, Tankönyvkiadó, 1969. 156–166.; Jóború Magda: A középiskola szerepe a Horthy-korszak művelődéspolitikájában, Budapest, Tankönyvkiadó, 1963, 13–20. stb.; Nagy Péter Tibor: Hogyan kerüljük el a polgárosodást? Magyar oktatáspolitika 1867–1945. Előadások a nevelés társadalomtörténetéből, Kodolányi János Főiskola – Oktatáskutató Intézet, 1998. 111–134; Nagy Péter Tibor: A növekvő állam árnyékában. Oktatás, politika, 1867–1945, Budapest, Gondolat, 2011. 97–163; Hunyady György: Kornis Gyula, egy ideális idealista, in Papp Gábor szerk.: Konzervatív gondolkodók. Egy akadémiai ülésszak előadásai, Budapest, Kossuth Kiadó, 2016, 37–40; Dévényi Anna: A középfokú oktatás társadalompolitikai vetületei a Horthy-korszakban, Századok, 154. évf. (2020), 1. sz., 81–106. ↑
Heksch Ágnes: Törekvések a fővárosi iskolák államosítására, in Mészáros István (szerk.): Tanulmányok a nevelésügy XVII–XX. századi történetéből, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 243–256. ↑
Benedek Marcell: Naplómat olvasom. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965. ↑
Arkadiusz Adamczyk: „Tiszteljük egymás nemzeti meggyőződését…” – Esterházy János gróf életpályája, ford. Petneki Noémi, Budapest, Országház Könyvkiadó, 2023, ISBN 978-615-5948-91-6, 323 o.
A kötet eredeti, lengyel nyelven 2019-ben került kiadásra János Esterházy (1901–1957): polityk, parlamentarzysta, męczennik címmel.
A téma fontossága vitathatatlan, hiszen ahogy Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke a kötet bevezető soraiban is utal rá, kevéssé ismeretes Esterházy János személye és életpályája a mai Magyarország területén, mint a többi két világháború között tevékenykedő magyar politikusé. Kiemelendő a témaválasztás kapcsán az is, hogy a szerző lengyel származású, ezért tárgyilagosabban képes Esterházy János személyére tekinteni. Az is a munka nagy érdeme, hogy bár Esterházy János rendelkezik lengyel felmenőkkel is, Arkadiusz Adamczyk magyar arisztokrataként hivatkozik rá, és nem sajátítja ki személyét a lengyel történelem számára.
A könyv kapcsán hangsúlyozandó Arkadiusz Adamczyk rendkívüli forráshasználata; mind magyar, mind cseh, mind szlovák levéltárak anyagait, valamint visszaemlékezéseket, sajtóanyagokat egyaránt felhasznált munkájában. Kiemelendő továbbá az ezekre való korrekt és részletes hivatkozás a lábjegyezetekben. Ám részletesen a lábjegyzetekbe való jegyzetelés azt tudja eredményezni, hogy a jegyzet maga hosszabb, mint ami a főszövegben szerepel, bár ilyen csak egy-egy oldalon fordul elő, mégis nagyon ki tudja zökkenteni az olvasót. (Például a 177. oldal.)
A felhasznált irodalom csoportosítása rendkívül könnyeddé teszi mind az olvasó, mind egy kutató dolgát, hiszen csoportosítva szerepelnek benne a levéltári anyagok, sajtóanyagok, visszaemlékezések, illetve a képjegyzék és a szakirodalom. A kötet egyaránt szól a széles magyar olvasóközönségnek és a tudományos szakmai közösségnek. Ebben nagy szerepet játszik a fordítás kiemelkedő minősége, közérthetősége.
A kötet öt fő fejezetből áll, amelyekben a szerző ismerteti az Esterházy-család eredetét, származását, ami egészen a 12. századig vezethető vissza. Kitér Esterházy János politikai karrierének kezdetére, a csehszlovák, illetve a szlovák államban való politikai szerepvállalására, majd a rabságban töltött időszakra és halálára.
„A politikai karrier felé” címet viselő fejezetrészben, ahogyan előbb is utaltunk rá, nem csupán a politikai pálya alakulásáról olvashatunk, hanem röviden ismertetést kapunk az Esterházy-család eredetéről és annak lengyel ágáról is, amelyről magyar munkákban nem igazán olvashatunk, csupán csak említés szintjén fordul elő. Esterházy János anyai ágon (édesanyja: Elżbieta Tarnowska grófnő) a Tarnowski családhoz köthető, amely a lengyel történelem egyik legjelentősebb főnemesi családja volt, tehát nem csupán magyar részről kapcsolódik személye főnemesi családhoz, hanem lengyel oldalról is.
Arkadiusz Adamczyk részletezi az Esterházy és Tarnowski család egymáshoz való viszonyulását. A szerző azt elemzi, hogy Esterházy lengyel származása miként és hogyan formálta gondolkodását. Erős katolikus hitét emeli ki elsőként ennek alátámasztására, amely egyrészről igaz, azonban nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ez ugyanúgy jellemző volt a magyar arisztokrata családokra is, így helyesebb lenne az a megfogalmazás, hogy mind lengyel, mind magyar részről erőteljes befolyásoló tényező volt jellemének alakulásában a katolikus nevelés. A fejezetben olvashatunk politikai útjáról az Országos Keresztényszocialista Párt elnöki tisztségééig, hogy melyek voltak azok a történelmi események, amelyek hatására a politika felé fordult.
A következő két fejezet „A csehszlovák állam politikusa”, illetve „A szlovák állam politikusa” címet viseli. Ezekben olvashatunk többek között az Országos Keresztényszocialista Párt (később: Egyesült Magyar Párt) helyzetének (át)alakulásáról az akkori politikai viszonyok közepette, valamint a párt belső problémáiról is és hogy Esterházy János elnöksége idején hogyan próbálta elsimítani ezeket.
A párt és vezetése nem csupán hangzatos ígéretekkel és elmélkedésekkel próbálta a magyarok ügyét előrébb vinni, helyzetüket jobbá tenni politikájában, hanem egész Csehszlovákia területét bejárták Esterházy Jánossal az élen. Oda is elmentek, ahol csak egy maroknyi magyar élt. „A csehszlovák állam politikusa” nem csupán tárgyilagosan szól a pártpolitikáról, a történelmi események láncolatáról, hanem tökéletesen bemutatja benne az embert, Esterházy János célkitűzéseit és tevékenységét a magyarság helyzetének jobbá tételének érdekében.
„A szlovák állam politikusa” címet viselő fejezetből többek között kiderül, hogy a német szlovák közeledés nyomán létrejövő szlovák függetlenségi nyilatkozatot üdvözölte és hangsúlyozta azt, hogy ez az új helyzet majd jobbá teszi a szlovákiai magyarok sorsát. Ám sajnos hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a szlovák vezetésnek nem tetszik Esterházy János népszerűsége és tevékenysége, és nem volt érdekelt a szlovák kormányzat a szlovák magyarság jobbá tételének ügyében. Ezt realizálva Esterházy lemondott arról a célkitűzéséről, hogy ha jó viszonyban maradnak a szlovákokkal, akkor erősíteni tudják a bécsi döntés nyomán Szlovákiában maradt magyarok helyzetét.
E két, a politikust elemző fejezetben ahogy fentebb is utaltunk rá, felvázolja a szerző azt, hogy Esterházy János milyen összetett személyiség volt, mennyire fáradhatatlanul küzdött a magyarok helyzetének javítása ügyében, mekkora elhivatottság élt benne a magyar nemzet, a nemzeti összetartozás iránt. Mindeközben mozgásterét nehezítették a világháború politikai eseményei is, és a kötetből kiderül, milyen nagyszámú ellenfele volt német és szlovák részről is. Nem csak a szlovákiai magyarokért küzdött, de a (bel)politikai viszályokkal is, saját pártján belül is. A kialakult nehéz belpolitikai helyzetet tetézte a Magyarországon belüli politikai események láncolata különösen 1944-től, azonban Esterházy János évekkel korábban is ijesztőnek találta Magyarország németpolitikáját.
A Rabságban című fejezet a Vörös hadsereg bevonulása utáni időszakot járja körbe, 1945. április 3-tól. Világossá válik, hogy a magyarság helyzete nem javult, körülményeik sokkal rosszabbá váltak, ugyanis az újonnan létrejött csehszlovák állam vezetői hajlamosak voltak egyenlőséget tenni a magyarok és a nemzeti szocializmus hívei között, továbbá a kormányzat csak azt tekintette csehszlovák állampolgárnak a németek és a magyarok vonatkozásában, akik már a müncheni egyezmény (1938) előtt rendelkeztek vele. Már ebből nyilvánvalóvá válik az olvasó számára, hogy ami ellen küzdött a párt és Esterházy is, hogy a magyarok helyzetét javítsa, jogokat biztosítson számukra az államban, és most százszorosan vált nehezebbé helyzetük, még annyira sem tudtak érvényesülni a magyarok, mint korábban.
Természetesen a Vörös Hadsereg bevonulása után sem adta fel a harcot sem Esterházy János, sem a pártja (Egyesült Magyar Párt), sem a magyarok, de az újonnan kiépített államszervezet ezt nem nézte jó szemmel. Esterházy Jánost letartóztatták, koncepciós perbe fogták és vallomásával mit sem törődve kiadták a Szovjetuniónak. Az ellene szóló vádakban kidomborították pártjának németbarátságát, amit nem tagadott ő maga sem, de ez nem volt azonos sem a párt programjával, sem annak hivatalos nézeteivel, csupán a párt szélsőséges szárnyáról volt szó. Ám vallomásának ezen a részével mit sem törődtek. Azt is állították az ellene felhozott vádakban, hogy a Magyar Párt hasábjain keresztül buzdította a magyarokat harcra a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg ellen, hova tovább a vádiratban megfogalmazásra került az is, hogy a Magyar Párt központi bizottságának teljes vezetése fasiszta, miközben vallomásában többször is hangsúlyozta, hogy a párt fasiszta elveket hirdető oldala nem egyenlő a vezetéssel. Valamint, ha megnézzük egész addigi politikai megnyilvánulásait, egyértelművé válik, hogy éppen Esterházy János volt az, aki aggodalmát fejezte ki a németbarátsággal kapcsolatosan.
A továbbiakban a kötetben ennél is tragikusabb eseményekről olvashatunk. Esterházy János a knyazspogoszti (Княжпогост) munkatáborba, majd a rakpaszi (Ракпас) „átnevelőtáborba” került (1946. augusztus 15.). Ebben a táborban a különböző nemzetiségű katonai foglyokon kívül (oroszok, ukránok, fehéroroszok, örmények, kínaiak) kegyetlen köztörvényes bűnözök is voltak, akik rettegésben tartották a politikai foglyokat. Krónikus betegséggel (TBC) diagnosztizálták Esterházyt, ezért átkerült a kórházba (1947 nyarán), ahol összebarátkozott egy lengyel orvossal, aki az élelmiszercsomagját megosztotta Esterházy Jánossal. Sajnos nem tudni, miként jutott haza a gulágról Esterházy János, de az bizonyosan kizárható, hogy nem a magyar diplomáciai tevékenység áll mögötte. 1947 őszén Csehszlovákiában az ország vezetése politikai tisztogatásokba kezdett és elfogatóparancsot adott ki ellene, azt a látszatot keltve, hogy tartózkodási helye ismeretlen számukra, ami nyilvánvalóan nem volt igaz. Pert indítottak ellene, a vád ismét a németekkel való barátság, együttműködés és Csehszlovák Köztársaság szétverése volt. Mindezt tették úgy, hogy akkor még nem tartózkodott Esterházy János az országban, vallomását nem tudták felvenni. További érdekesség, hogy a bírói testület szerint a vádlott nem végzett olyan tevékenységet, amelynek során „…jelentős szolgálatokat tett volna a fasizmus elleni harc, vagy politikai, nemzeti, illetve faji okokból személyek mentése terén.” Ennek ellenére mégis halálra ítélték. Esterházy János távolléte azonban életmentő körülménynek bizonyult.
1949 tavaszán az Esterházy-család közbenjárására sikerült az ítélet végrehajtását megakadályozni. 1950 áprilisáig siralomházban volt, míg hivatalosan meg nem kapta Klement Gottwald elnöktől a kegyelmet és az ítéletet pedig életfogytiglani fegyházbüntetésre nem módosították. Állapota miatt kényszergyógykezelésen vett részt 1949-től. Az évek alatt több fegyházban is megfordult, ami egészségi állapotát eddig rendkívüli mértékben rontotta. Halála előtt Lipótvárról Mirovba szállították 1956 tavaszán, ahol sokkal rosszabb körülmények voltak, mint Lipótváron. Ez tovább fokozta amúgy is romló egészségi állapotát, 1957. március 8-án hajnali egykor elhunyt, a halotti anyakönyv szerint előrehaladott TBC okozta a halálát.
Összességében a munkáról megállapítható, hogy valami igazán újat alkotott, kicsit közelebb vitte az olvasót, köztük a magyar érdeklődőket is a fordítás jóvoltából a csehszlovák eseményekhez, de legfőképpen Esterházy János gróf személyéhez, annak ellenére, hogy korábban már készült idehaza személyéről életrajzi írás. (Molnár Imre: Esterházy János Emlékkönyv, Budapest, 2002; Molnár Imre: „Sem gyűlölettel, sem erőszakkal…” Esterházy János élete és mártírhalála, Komárom, 2008). Arkadiusz Adamczyk könyvében úgy ismerjük meg Esterházy János személyét, hogy közben részletesen látjuk a történelmi események láncolatát – ezt az író teljes kontextusba helyezi számunkra. Nem marad az olvasóban semmilyen hiányérzet a könyv részletessége által. Nem merül fel olyan kérdés az olvasás során, hogy mi miért történt, nem marad semmilyen szürke történelmi folt az olvasóban, aminek még utána kellene járnia, hogy a könyvet megértse, ezért bátran ajánljuk a kötetet a szakmain kívül a széles olvasóközönség számára is.
A szerző objektivitása a fent kifejtetteken kívül elismerésre méltó, mert méltóképpen mutatja be Esterházy János személyét. Elénk tárja azt a fáradhatatlan munkát, amelyet a magyarok helyzetének javítása érdekében vitt végbe élete során. Azt is egyértelművé teszi a szerző, hogy Esterházy János nem csupán felszólalt a parlementben, nem csak a szavakkal tett a magyarságért, hanem cselekedett is, például bejárta azokat a helyeket Szlovákiában, ahol magyarok éltek.
Abba is bepillantást kapunk, hogy miként működött a pártpolitika, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie Esterházy Jánosnak a csehszlovák, majd a szlovák vezetés, végül a szovjet megszállás miatt, ám minden nehézség ellenére végig megőrizte emberségét, hű maradt önmagához, nem kezdett politikai pálfordulásba csak azért, hogy saját magát, az életét mentse. Ahogy a könyv bevezető gondolataiban is szerepel, amit nem győzünk hangsúlyozni: végre Magyarországon is teret kapott személye, életpályája és öröksége. A könyv címválasztása is tökéletes és Esterházy János egész politikáját jellemzi: „Tiszteljük egymás nemzeti meggyőződését…”
Mindenekelőtt szükségesnek tartom kifejteni, milyen körülmények engedték a 17. századi Európában, hogy egy polgári származású egyénből elismert festőművész legyen. Vermeer életútja nem volt egyedi, tehát tevékenysége idején a Németalföld gazdaságilag erős, ami lehetővé tette volna a társadalmi mobilizációt. Erre a legjobb példa Rembrandt Harmenszoon van Rijn, aki egy egyszerű pék gyermeke volt, azonban zsenialitását hamar felfedezték, és hirtelen nagy vagyonra tett szert. A mai napig is a holland „aranykor” az ő nevével van fémjelezve, amely a mai holland állam születésével kapcsolható össze.
Az első mérföldkő a fiatal Köztársaság létrejöttében, ami mind társadalmi, mind politikai vonatkozásban meghatározó, az 1579-ben aláírt Utrechti Unió. Ez volt az első politikai megállapodás, amelynek pontjai szerint nem katonai úton léptek fel a regnáló spanyolokkal szemben. Társadalmi vonatkozásban Észak és Dél ketté válását eredményezte, ami különböző népkaraktert implikált.[1] A vallási nézeteik is különváltak, míg Északon inkább protestáns többség lakott, addig Délen inkább a katolikus nézetet osztották.[2] A vallási helyzet átalakulása nemcsak vallási identitást adott a holland közösség számára, hanem jelentős társadalmi és kulturális hatásokkal is járt. 1651-ben államvallása vált a protestantizmus.
A katolikus egyháztól eltérően, a református felekezet már nem patronálta a művészeket,[3] mivel a kálvinista egyház falait már nem kellett díszíteni, egyszerűség és letisztultság jellemezte azokat. A templom falairól az otthonokba helyeződött át az artisztika.[4] Ez lett a 17. századi Hollandia színvonalas kultúrájának egyik előfeltétele: nem volt már fényűző katolikus egyház, nem kellett díszíteni a templomokat és hatalmas összegeket fordítani a katolikus templomépítészetre. A holland festészetben a szekuláris témák kerültek előtérbe: a tájképek, csendéletek és portrék. E műfajok fejlődése a mindennapi élet ábrázolására koncentrált; a vallásos megrendelések csökkenésével szent képekre már nem volt igény, ezért a művészek új, társadalmi és szellemi diskurzust teremtettek.
A spanyol uralom alól való függetlenedésük után új, erős államformát – azaz Köztársaságot – kellett kialakítani, mivel 1648-ig nem volt nemzetközileg elismerve Hollandia. Így a polgárosodott, szabadságra vágyó németalföldi társadalom sokkal jobban ragaszkodott az újonnan kialakuló katolikusnál kötetlenebb református felekezethez.
Az egyesült tartományokat, azaz Hollandiát, hét provinciának – Holland, Zeeland, Utrecht, Gelderland, Friesland, Overijssel, Groningen – laza szövetsége alkotja, melynek politikai alapját már említett Utrechti Unió fektette le, ami megteremtette a fiatal állam területi alapjait, valamint törvényeit is.[5] Az új egység Holland tartomány után kapta a nevét, mert ez volt gazdaságilag és politikailag a legerősebb. Holland tartományba tartozott Hága is, ahol a Generalitét felállították, majd ott üléseztek.[6] A Staten General, azaz össz-tartományi gyűlés fűzte össze a tartományokat, minden tartománynak egyenértékű szavazata volt, azonban egyiknek sem volt jogosítványa a gazdasági élet irányításához. Így egyszerre centralizáció és decentralizáció is jellemezte Hollandiát. Ugyanis a szuverenitásuk a tartományok kezében összpontosult, önálló egyetem, saját művészeti irányzat, tehát nincs egy egységes séma arra vonatkozóan, hogy milyen is pontosan a holland barokk, a stílust és a technikát a festőiskolában tanultak alapján sajátították el. Azonban összességében elmondható, hogy a holland festészet távol marad a politikai tartalmaktól, üzenetektől, a holland művészet a népé, a természeté.[7] Vermeer és a legtöbb holland zsánerfestő nem fest hitbéli kérdéseket,[8] e téren a realisták előfutárjai.[9] Ettől a stílustól volt kirívó a holland képzőművészet, a katolikus barokk festészetben nem tudta volna felülmúlni az évezredes francia kultúrát, ebből a szempontból nem is illik bele a barokk kultúrába.[10]
Maga az állam viszont centralizált, a helytartó tölti be az uralkodói szerepet, a törvénykezés, illetve az igazgatás az össz-tartományi gyűléssel összhangban történik. Ez a rendszer a középkori városok kiváltságaira épül, amit a céhrendszer tart egyben, azonban a kereskedelemben lévő szereplők kapitalista gazdaságpolitikai elve is egyre hangsúlyosabbá válik a kereskedelemben. Az előbbinek a gyakorlati oka, hogy nincs egy kiválasztott tartomány, ahol lenne központ, főváros, azaz nincs centruma Hollandiának.[11] Modern értelemben kialakul a köztársaság, ami még mindig számos középkori alappal rendelkezett a 17. században.[12]
Miután részletesen feltártuk a Holland Köztársaság létrejöttét mind vallási, mind politika szemszögből, világossá válik, miként nyer különös jelentőséget, sőt kivételes hangsúlyt a polgári réteg szerepe, amely nem csupán a társadalom gazdasági éltető erejét jelképezi, hanem a köztársaság mozgatórugója is lesz. Továbbá a korabeli viszonyok is kedvezőek voltak a megerősödő polgárság számára, mivel a nyolcvanéves háború után a nemesek elszegényedtek, elvesztették politikai és gazdasági befolyásukat. A polgári réteg a legfejlődőképesebb, mivel a városi környeztet adta gazdasági lehetőségek – infrastruktúra, kereskedelmi kapcsolatok, művészeti és tudományos központok – lehetővé tették, hogy a polgárok mentesülhessenek bizonyos politikai, gazdasági terhek alól, amelyek Európában továbbra is jelen voltak.[13]
Johannes Vermeer is a polgári közeghez tartozott. Életéről viszonylag csekély forrásanyag áll rendelkezésre, azonban családtagjai tevékenységeiről, életútjukról több minden feltárható, ez segít értelmezni Vermeer életrajzi adatok hiányossága által okozott bizonytalanságokat. Ezeket az ismert adatokat szeretném megszólaltatni a híres városábrázolásán.
1. kép: Johannes Vermeer van Delft: Delft látképe.[14]Ha ránézünk a Delft látképe című festményre, akkor láthatjuk a Vermeer saját védjegyeként is ismeretes kék és sárga szín kombinációját, melyekkel a hideg-meleg kontrasztot kívánta bemutatni. Többi képéhez viszonyítva ezt nagyobb vászonra festette meg, 98,5 cm magas és 117,5 cm széles.[15] Világosbarna alapra festett, azaz a világos részeket kiemelte, és a sötéteket intenzívebbé tette. Ez egy rétegező festészeti stílusra jellemző, ami a fényárnyék finom játékára épül. Maga a festék típusa is erre utal, mivel fedőfesték. Az eddigi kutatások szerint nem maradt fent a mester egyetlen vázlata sem, ez arra enged következtetni, hogy egymásra kente a rétegeket, ily módon építkezve a vásznon. Ez egy modern művészeti gondolkodásmódot tükröz, és az akkori alkotásoknak a legmagasabb szintje, hogy „csak” az elméjében létezik a kép és annak változatai, a csoda csak a textilen mutatkozik meg a kívülállóknak.
Delft látképe egy szokványos festménynek látszik, azonban nagyon sok apró érdekes részletet lehet megfigyelni rajta. Ez tipikus vermeeri bújtatás. Távolabbról szemlélve az alkotást egy szép, harmonikus, intim, valóban gyönyörű festményt látunk, tele kreatív, modern újításokkal, amit jobban megnézve rengeteg apró részletben figyelhetünk meg. A házak tetején egyfajta érdes textúrát lehet felfedezni, mivel a realisztikus hatás érdekében homokot kevert a festékbe, és úgy kente fel a vászonra.[16]
Felfedezhetők még ezek mellett tűhegynyi fehér pontok. A kis fehér pontok miatt gondolták azt, hogy használhatta a camera obscurát,[17] mivel ezeket szabad szemmel nem láthatta. A fehér kis pöttyök a reflex színek törvényének felelnek meg, tehát már akkor megérezte milyen optikai korrekciók szükségesek a nagyobb összhang eléréséhez.[18] Vermeer különösen jól látta a különböző színeket, és ezeket jól tudta alkalmazni. Bizonyos tanulmányok úgy vélik, hogy camera obscura segítségével alkotott, azonban e tanulmánynak nem célja ezt megállapítani. Azt azonban megjegyezhetjük, hogy ha tényleg használta és látta a rövidüléseket, akkor is vászonra kellett vinnie, ami szintén profizmusra vall, valamint, ha valóban használta a camera obscurát, akkor igazából kijelenthetjük, hogy élt a modern eszközökkel, vagyis rugalmas volt az eszközhasználatban, ami szintén csak a mester kvalitásait bizonyítja.
A kép értelmezését kifejtve négy részre oszthatjuk a festményt: téma, előtér, középtér és háttér. A témamegjelölést a címben értelmezhetjük. Delft látképe, egyes nézetek szerint „épület festészet”, azonban nem az egész várost és annak épületeit festi meg, csak annak egy részét, ezért az egy városábrázolás.[19] Hangulatában realista, azonban bizonyos szempontból idealista festmény, mivel valójában nem így nézett ki az utca, de valós, létező házakat, templomokat festett meg, mint például a rotterdami kapu és az Újtemplom (Niuwa Kerk).
2. kép. Képkivágás: Újtemplom
Az Újtemplom szorosan kapcsolódik a festő életéhez és szülővárosához. Itt temették el Orániai Vilmost (1559–1584 között Oránia hercege), a spanyolok elleni szabadságharc hősét, akit II. Fülöp megöletett – síremléke pedig a holland nemzeti identitás egyik szimbólumává vált, amely Vermeer korában is a függetlenedett Hollandia büszkeségét fejezte ki. Samuel Pepys 1660-as delfti látogatásakor naplójában is megemlékezett erről az emlékműről.[20] Ugyanebben a templomban keresztelték meg Johannes Vermeert 1632. október 31-én református szertartás szerint, ahol a Johannes nevet kapta. Édesapja, aki korábban „Van der Meer”[21] néven szerepelt, 1625-től már a Vermeer nevet használta – ezt az Újtemplom jegyzőkönyve is rögzíti, amikor az apja Delftben fogadót nyitott.
Az élete további szakaszát is végigkísérve Vermeer e templom közeli pápista negyedben (Papenhoek)[22] lévő Oude Laugendijk-i házba költözött be 1660-as években feleségével és anyósával.[23] 1653 áprilisban[24] házasodott össze a nála négy évvel idősebb, katolikus Catharina Bolnessal, aki anyai ágon tekintélyes goudai család sarja volt. Eleinte Catharina anyja, Maria Thins ellenezte a házasságot és csak később Vermeer barátja, Leonaert Bramer[25] közbenjárásával sikerült elérni, hogy engedélyezze a fiatalok egybekelését. Valószínűleg a vallási ellentét volt az ok, ami miatt nem adta egyből áldását. Nincs tényleges adat, hogy Vermeer áttért volna a katolikus hitre, azonban az ifjú pár hirtelen átköltözését (és velük együtt az anyósnak is) a város a katolikus negyedébe, kényszerűnek tekinthetjük, azonban ez vallási toleranciára is enged következtetni.[26] A 17. századi Hollandiában szokatlannak számított, ha valamelyik fél rokona odaköltözik, mivel általánosságban a nukleáris családmodell volt a jellemző együttélési forma.[27] Valószínűleg financiális okok miatt maradt velük anyósa, ami azért fontos, mert ez a döntés biztosította Vermeer számára, hogy hódolhasson szenvedélyének. Maria Thins hatalmas vagyonnal rendelkezett, miután elvált férjétől, a téglagyár-tulajdonos Reynier Bolnestól, valamint 1661-ben meghalt nővérétől is nagy vagyont örökölt.[28]
A 17. századi Köztársaságban a legjellemzőbb az egyenlő partnerség[29] a házasságban, ami annak volt köszönhető, hogy a kereskedő férfiak elfoglaltsága miatt, a nők látták el és tartották el az „otthon maradt” családtagokat. A nők „csendben uralkodtak” otthonjaikban. Ez abban is megnyilvánult, hogy ha egy nő megözvegyült, akkor mint férfival egyenlő fél, ő maga örökölhette a férje után maradt vagyont. Ezzel szemben például Franciaországban az első szülött fiú örökölt mindent.
A 16. századtól[30] a nőknek lehetőségük volt a válásra, sőt a gyermeket az anyához ítélték és a férjnek tartásdíjat is kellett fizetni gyermekei után, valamint volt asszonyának az ellátását is biztosítania kellett.[31] Vermeer festményein megjelenő nőábrázolások nemcsak a festő számára voltak fontosak, hanem egy korrajzot is adnak a holland társadalom nőképéről. Ez annak is volt köszönhető, hogy női rokonokkal volt körülvéve. A személyes kötődését az ábrázolásain is megjeleníti és ezeket festészeti technikákkal kiemeli a számára fontos objektumokat.
Delft látképén az Újtemplom tornyát láthatjuk hangsúlyosabbnak a két torony közül. A kompozícióban a házak teteje horizontálisan félbe vágja a festményt. A felső részben már csak az eget és a bodros felhőket láthatjuk, a felhők eresztik át a napfényt, ami megvilágítja a házak tetejét. Ha követjük a napfényt, láthatjuk, hogy a templom tornyára irányul a fény. Egy-egy vizuális elem sokat elárulhat a festő életéről, szemléletmódjáról, stílusáról és művészi szándékáról.
Visszatérve az festmény további elemzéséhez, az előterében láthatunk egy kompnak használt hajót, és embereket, akik beszélgetnek. Valószínűleg várják, hogy valaki átvigye őket a túlpartra. A festményen ábrázolt hajók a Schie folyón pihennek.[32] Ez a folyó körül öleli Delft városát, valamint mesterséges csatornákkal vezették be a városba a vizet, mely csatornahálózatnak egy része látható a festményen is.
3. kép. Képkivágás: Halászhajók
Habár nem tudjuk pontosan mikor kezdett el alkotni Vermeer, de feltehetőleg 1650-es évektől kezdte el az utókor számára is ismert festmények megalkotását. Az egész Köztársaságban hatalmas művészeti termelés zajlott 1650-ig bezárólag 2-2,5 millió festmény született.[33] Kees Kaldenbach kutatásai szerint 1660-as évekre lehet tenni Delft látképének a megfestését, erre két szempontot is hoz – fontos megjegyezni, hogy az egész festményt több évig festhette, a kérdésfeltevés egy-egy részlet festés kezdetét keresi – az egyik megfigyelés, a fentebb említett Újtemplom tornyában hiányzik a harang, amit ennek az évnek a tavaszán restauráltak, ezáltal Vermeer hitelesen harang nélkül ábrázolta.[34] További datálási támpontot nyújtanak a festményen ábrázolt hajók. A vízi járművek javítás alatt állnak, a bal oldalinak még az árbóca is hiányzik. Kaldenbach észrevételeivel még pontosabban meg tudjuk állítani mikor kezdhette a hajók megfestését. Valószínűleg június 1. előtt, mivel, akkor kezdődik meg törvényesen a halászati szezon.[35]
Az öbölben ábrázolt halászhajóknak több szempontból is jelentőségük van. Összefüggésben állnak a 17. századi holland gazdasági és társadalmi fejlődéssel. A halászhajók valószínűleg heringhalászatra utalnak.[36] Ez kapcsolatban áll a 14. században kezdődött globális lehűléssel, a kis jégkorszaknak nevezett jelenséggel.[37] Az Északi-tenger vize is lehűlt, ami a heringek délebbre húzódását eredményezte. Következményeként a heringhalászat központja a hagyományosan Norvégiához kötődő helyszínekről egyre inkább a holland partvidékre helyeződött át, ami a gazdasági élet mindennapi részévé vált. A hajókat a festmény oldalán láthatjuk, ami a képen már nem kapott központi szerepet, mivel már mindennapos látványnak bizonyult. A heringhalászat főleg Rotterdam környékén vált dominánssá, míg Delft halászai inkább bálnavadászatban voltak érdekeltek, elsősorban Enkhuizen kikötőjénél.[38]
A bálnavadászat[39] és a heringhalászat egyaránt olyan iparágak kialakulását eredményezték, amelyek új technológiai fejlesztéseket igényeltek, mint például a bálnavadászatra alkalmas hajóépítés, valamint a halak konzerválását és sózását végző manufaktúrák megjelenését.[40] Újdonságnak számított, hogy már a halászhajón besózásra kerültek a halak, ily módon tovább tartotta a hús a frissességét.[41] Másik előnye, hogy így nem voltak annyira leterhelve a halfeldolgozó üzemek.[42] A hal volt a legolcsóbb táplálékforrás, mindig volt rá kereslet.[43] A só miatt új piacok váltak szükségessé, a terület fő partnere Portugália lett.[44] A só mindig és minden korban meghatározó volt, az 1700-as években a Nápolyi Királyságban volt rá példa, hogy sóval fizettek a mezőgazdaságban élőknek.[45] Ízesebb, kulinárisabb tartósítási megoldás a sós vajjal való pácolás. 15. században a Flamandok vajfelhasználása még egyedülállónak számított. Főleg kolostorokban volt népszerű a szigorú böjt miatt.[46] A megnövekedett vajfogyasztás technológiai újítást kényszerített ki: a mezőgazdaságban a legeltető állattartást felváltotta a takarmányozó gazdálkodás.[47]
Nem csak a művészetben, hanem a mezőgazdaságban is jelentős változások történtek a 17. században.[48] Ezt a hirtelen demográfiai ugrás eredményezte.[49] Európában elsőként Angliában és Németalföldön jött létre a tőkés árutermelés[50] a mezőgazdaságban, Németalföldön ez a posztó, Angliában a gyapjúipar volt.
A város és a vidék között nagyon szoros kapcsolat állt fent. A vidék látta el a várost élelmiszerrel, egy mezőgazdaságban foglalkoztatott személy három másik ember számára tudott élelmiszert termelni.[51] A holland társadalom élelmiszer ellátása a magas mezőgazdasági fejlettség ellenére, sem volt képes teljesmértékben ellátni élelmiszerrel lakosságát, mindig behozatalra szorult. Egész Európa azonban a holland mintákat vette például, a saját mezőgazdaságának a fejlesztése során.[52] Ettől függetlenül fennmaradt az országnak feudális jellege, mivel sok polgár a számára biztos üzletbe kezdett, azaz a tőkéjét inkább a földbe fektetette.[53] Európában először itt alakult ki a modern urbanizáció.[54] A mezőgazdasági szakosodás és ipari fejlődés következtében egyre több munkáskézre volt szükség a kézművesiparban, ami a középkor óta jellemezte Németalföldet.[55]
A holland társadalom gazdasági kreativitása abban is megnyilvánult, hogy sikeresen kihasználta a természetes erőforrásokat és azokat előnyére fordította. A tenger, ami a holland gazdaság alapját képezte, ugyanakkor számos kihívást is jelentett. Hollandia és Zeeland tartományok jelentős része a tengerszint alatt helyezkedik el. Ennek következményeként a téli hónapokban – novembertől februárig – gyakoriak voltak a belvizek, melyek kezelésére gátak és lecsapoló rendszerek építése vált szükségessé.[56] 1640-re már a legtöbb tó lecsapolásra került, helyüket csatornák váltották fel, ami új területek hasznosítását tette lehetővé. A lecsapolási folyamatot segítették a malmok működtette szivattyús rendszerek, melyek alapvető szerepet játszottak a víz eltávolításában és a területek szárazon tartásában. A szélmalom 17. századra már merev alapon álló, forgó testű torony formájúvá vált, így az eddigi 2–8 lóerőt az újítások 6–14 lóerőre emelték.[57] Ez a technológiai újítás tette lehetővé a földterületek gazdasági célú kihasználását, és hozzájárult a holland mezőgazdaság és ipar fejlődéséhez.
A festmény tehát nemcsak művészeti, hanem gazdaságtörténeti szempontból is értékes forrást jelent, mely tükrözi a 17. századi holland társadalom életmódját, valamint az ipari és mérnöki újítások hatását a gazdasági fejlődésre.
A hajók nemcsak a halászatban, hanem a nemzetközi kereskedelemben is kulcsfontosságú eszközök voltak, mivel a Köztársaság függetlensége és tengeri világhatalmi státusza ezen kereskedelmi hálózaton alapult.[58] Tengeri nagyhatalmi szerepének kialakulását több tényező együttes hatása tette lehetővé, melyek közül az egyik legfontosabb a kereskedelmi útvonalak átrendeződése volt. A Földközi-tenger helyett az Atlanti-óceán térsége vált a kereskedelmi kapcsolatok központjává, mivel az újonnan felfedezett kontinens és azok piacai mellett Európa határain túlra is kiterjedtek a kereskedelmi érdekeltségei.[59]
Magának Vermeernek is közvetlen köze volt a kereskedéshez, gyermekei által. Mint magáról Vermeer életéről adatok hiányában nem sok tényt ismerünk, ám gyerekeiről még kevesebbet tudunk. Annyi bizonyos, hogy 15 gyermeke volt. Pestis miatt sajnos, csak 11 élte meg a felnőttkort, négy gyereke megházasodott, akik nem, matrózok lettek és kereskedtek.[60]
Hollandia közvetítő szerepe miatt a Köztársaságnak érdekében állt, hogy a keleti és nyugati régiók között ne alakuljanak ki alternatív kereskedelmi kapcsolatok, mivel ez veszélyeztette volna vezető tengeri szerepének megőrzését. Ezt elősegítette, hogy a Hanza Szövetség kereskedelmi útvonalai fokozatosan megszűntek.[61] A 17. század végére már mindenkinek szüksége volt a hollandok közvetítésre,[62] így Hollandia kereskedelmi központ lett, azaz a bankhálózat központot is szükséges volt szerte ágazóan kiépítenie,[63] mivel kereskedni csak pénzzel lehet.[64] A bankhálózat lehetővé tette, hogy a kereskedők áruikat bebiztosítsák, így nem volt veszteséges út.
17. századra két kereskedelmi társaság alakult ki, amelyek fenntartották a kereskedők szabadságát. Nem csak egyéni szabadságról van szó, hanem a teljesítmény szabadságáról is,[65] azaz a kereskedők rugalmasan alkalmazkodhatnak a piac változásához, és ők alakíthatták versenyképessé tevékenységüket. A Kelet-Indiai Társaság 1602-ben alakult meg, melynek holland rövidítése a V.O.C.[66] Ez a kereskedelem intézményesedését jelentette, a szervezetet a részvénytársasági vállalkozás elődjének lehet nevezni.[67] Adminisztrálták és irányították a kereskedelmet, vagyis városokra lebontva meg kellett szervezni, strukturálni és irányítani a kereskedelem rendszerét. Ezen felügyelet mellett meg tudták adóztatni a behozott árut. A V.O.C. megjelenése után, aki nem lépett be, nem hozhatott be árut Ázsiából.[68] 1638-ban már csak a Holland Kelet-indiai Társaság kereskedhetett Japánnal.[69]
A másik szervezet a Nyugat-indiai Társaság, a W.I.C,[70] amit 1621-ben alapítottak a V.O.C. mintájára. Főleg nyugati érdekeltségeik végett vált szükségessé, legnagyobb tervük Portugáliától elhódítani Braziliát, melyet 1624 és 1654 között sikerült kereskedelmi felügyelet alá vonni.[71] 1624-ben megalapították New Amsterdamot, de a város 1664-ben angol kézre került, így New York lett a neve II. Károly (1660–1685, Anglia királya) testvére után. A holland kereskedelemnek egészen az angol flottaépítésig, 1660-ig[72] nincs konkurenciája.[73] A Köztársaság a világkereskedelem telephelye, így elkerülhetetlen más kultúrával való találkozás, ez a művészetben is megfigyelhető.[74]
A városfejlődés szorosan összefüggött a vízi útvonalakkal, amelyek gyors, biztonságos szállítást biztosítottak. A gazdasági fellendülés hatására a 17. század közepére a városok legtöbb utcája rendezett, kövezett utcákkal és téglaházzal rendelkezett. Ezt Sir William Temple[75] 1673-ban megjelenő könyvében írta le.[76] – Téglából épült házakat látunk a festményen is, ezek különösen hasznosak, mivel nem égnek könnyen, valamint a tégla könnyű építőanyag, ezáltal több ablakot lehet a házba beépíteni. Másik tényező, ami elősegíti az ablakok általánossá tételét, hogy olcsóbb lett maga az ablakgyártás, mivel az üveghengerről áttértek az üveglemezekre, vagyis gyorsabb és olcsóbb lett a gyártás, olcsóbb lett ablakhoz jutni. Így mindig friss és üde levegő járta át az otthonokat, ami segített elérni a patyolattiszta érzetet.
A festményen jól megfigyelhető, hogy a középtérben magas, keskeny arányú épületek jelennek meg, amelyek a korabeli holland városépítészet jellegzetes formavilágát tükrözik. A lakásínség enyhítésére pillanatnyi megoldást nyújtott, hogy elkezdtek felfelé építkezni, ezt is lehetővé tette a tégla, mint építőanyag. A magasabb épületek az árvízveszélyre is megoldást nyújtottak, csökkent az árvíz rombolta lakásbelsők száma.[77] A házakat sokszor kátránnyal vonták be, mert a sós pára nem kímélte az építőanyagokat.[78] A holland polgári ház általában 2-3 emeletes volt, de ennél magasabbak is előfordultak. A magasabb épületek építése a társadalmi státusz és gazdasági jólét szimbóluma is volt. A vertikális építkezés nemcsak az építési technológiák és anyagok fejlődését tükrözte, hanem az egyén vagy család társadalmi rangját is kifejezte.
A fentebb említett kereskedelemmel együtt nem csak a portékákat cserélgették, hanem a művészeti stílusokat, technikákat beépítettek a holland mindennapokba. Amit főleg a lakásbelsőkön lehet észrevenni, azaz, hogy az eddig egzotikusnak vélt tárgyak már az enteriőrökben is fellelhetők. Ilyen például, a török szőnyeg, amit az idő tájt még túl drágának tartottak ahhoz, hogy a földre tegyék, ezért az asztalon láthatjuk ezeket.[79] Ezt ugyan erről a festményről nem tudjuk közvetlenül leolvasni, azonban Vermeer enteriőr képein felismerhető ez a fajta anyag az asztalon, például Levelet olvasó lány az ablaknál; Alvó lány; A Kerítőnő című alkotásain.[80] Az utóbbi festményen láthatunk az asztalon egy kerámiát, amin szintén fellelhető az ázsiai hatás. A kínai porcelán nagyon híres és kelendő termék volt a korban, azonban a kínai belviszály miatt csökkent a behozatali mennyiség, ám az igény nem szűnt meg, ezért hollandok próbálták utánozni. A fajansz nem tud olyan fehérre kiégni, mint a porcelán — nincs benne annyi kaolin —, ezért fehér ónzománccal vonták be, és úgy adták tovább az ebből készült tárgyakat. Ezt tekinthetjük a kínai porcelán „hamisításának” is, azonban a nagy kereslet a porcelán iránt szükségessé tette ezt a fajta megoldást. Az említett festményeken megjelenő kerámiák, annyira hasonlítottak a kínaihoz, hogy nem lehet megállapítani, hogy azok eredetik-e, vagy holland hamisítványok. Néhány delfti műhely még égetés előtt festette ki az agyagot, ami nagy ügyességet követelt, mivel nem lehetett javítani, hiszen a porszerű festék azonnal nedvességet kíván, így a másodperc töredéke alatt odatapadt az agyagra – ezt hívják porcelántechnikának.[81]
A fajanszkészítők, üvegfújók, festők, nyomdászok, könyvkötők, hímzők, műkereskedők, szobrászok mind egy céhbe tartoztak, a Szent Lukács céhhez.[82] Erre a művészi csoportosulásra, azért volt szükség, mert az egyház már nem patronálta a képzőművészeket, ezért a delfti kézművesek céhet alapítottak és ezen a céhen keresztül folytathatták tevekénységüket.[83] Vermeer 1653. december 29-én lépett be, ekkor 22 éves volt.[84] Kétszer is volt a Szent Lukács céh főcéhmestere, először 1662/63-ban, második alkalommal pedig 1670/71-ben.[85] Sok művésszel találkozott, műkereskedéssel is foglalkozott – akárcsak apja, aki szintén ehhez a céhhez tartozott –, azonban magát mindig festőnek tartotta, valamint a Szent Lukács céhben is akként tartották számon.[86] A céhet 1611-ben alapították Delft-ben, a névválasztás nem véletlen, az apokrif iratok szerint egyszer Szent Lukács lefestette Szűz Máriát, Jézus anyját.[87] Szent Lukács nem csak a céhük nevét adta, hanem a védőszentjüké is vált. A körülbelül 24 000 fős lakosságú Delftben 36 festő tartozott – de ezek csak a festőmesterek száma, rajtuk kívül legények és inasok is dolgoztak – a Szent Lukács céhbe.[88] Tehát nagy volt a művészeti igény, a város fejlettségére, lakosainak vagyoni helyzetére rávilágít, hogy milyen nagy számú művészt tudott eltartani, foglalkoztatni.
Az ’50-es évek után Delft városának gazdasági bázisa eltűnőben volt, miután elvesztette az elsősorban sörfőzésből fakadó hatalmas bevételét és ezután posztójáról és kerámiáiról vált újra nevezetessé. Sok esetben egyébként a régi sörfőzés helyén alakítottak ki új fazekasműhelyeket.[89]
4. kép. Képkivágás: Öregtemplom
A kompozíció bal oldalán jól kivehető a gótikus stílusban épült Öregtemplom tornya (Oude Kerk). A művész megörökítette azt az épületet, amely később 1675 december 16-án bekövetkezett halála után végső nyughelyéül szolgál.[90] Vermeer halála előtt három évvel 1672-ben tört ki a francia–holland háború, ami holland gazdaság összeomlását vonta maga után, ami Vermeer életére is nagy hatást gyakorolt, nem csak anyagilag került a csőd szélére, de a munkássága is megtorpant. A francia előretörés megakadályozásához tengeri gátakat nyitottak meg, így Vermeer birtokát is elárasztotta a víz.[91] A váratlan pénzügyi összeomlásba és az adósságba belebetegedett, így nem sokkal a háború kitörése után meghalt.
Vermeer halála után a képek többsége egyik patrónusához Jacobs Dissiushoz került.[92] Halála után Gerard Houet műkereskedő 1696-ban Amszterdamban 21 Vermeer festményt árverezett el, a Gyöngyöt mérő nő, mely az 1. számot viselte, 150 guldenért kelt el,[93]Delft látkpe a 31-es számot kapta, ez a festmény 200 guldenért került új tulajdonosához.[94] Tehát közvetlen a festő halála után nagy elismertségnek örvendtek a képei.[95] Napjainkban ez a festmény Hágában a Mauritius Múzeumban található. A festményt 2012-ben restaurálták.
Vermeer halálával párhuzamosan a „holland aranykor” is hanyatlani kezdett. A 18. században beköszöntött új művészeti és új tudományos irányzatokkal nem tudta felvenni a versenyt. A francia abszolutisztikus hatalmat kiszolgáló barokk, a rokokó válik népszerűvé, amivel a holland „realista barokk” nem tud azonosulni, majd az ezt felváltó klasszicizmus is távol állt a holland művészettől. Hollandia esetében egy önkéntes feladásról lehet beszélni, hiszen nem következett be gazdasági vagy társadalmi válság, mégis a perifériára szorultak. Az új európai hatalmi átrendeződésnek az előzménye azonban az is, hogy Hollandia kereskedelmi hatalma stagnálni kezdett, az angol flotta megerősödésével az angolok ugyanis nem csak kiegyenlítették a lemaradásukat a tengeri kereskedelemben, hanem átvették tengerek feletti irányítást is. Ezáltal Hollandia gazdasági ereje is hanyatlott.
A 19. század közepén Thoré-Bürger francia műkritikus 20 évet szentelt Vermeer kutatásnak, ő az, aki újra felfedezi Vermeert és halhatatlanná teszi alkotásait. Thoré hatására művészetileg festményeit a francia impresszionisták tanulmányozták. Atejet öntő lány festményén is felismerhető a pointilista technika, ez a fajta színfoltokkal festő irányzat az impresszionistáknak kedvelt technikája. Amennyiben ebből a szempontból vizsgáljuk, úgy kijelenthetjük, hogy az impresszionisták nem csupán megmentették a holland aranykor egy szeletét, hanem azt művészeti eszközeikkel egyúttal fel is használták. E helyzet elégtételnek is tűnhet, ha figyelembe vesszük, hogy elsősorban éppen a francia hatások voltak azok, amelyek a Holland Köztársaság gazdaságának romlását eredményezték, s az egyre fokozódó francia behatás végül is a holland aranykor végét eredményezte. A történelem e frappáns iróniája, amely a gazdasági és politikai végét jelentette a hollandok dicső korszakának, hogy ugyanazon nép művészeti irányzata, – az impresszionizmus pontosan a holland örökségből merített, hogy új formában és jelentésrétegekben elevenítse meg azt.
Braudel, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus. XV–XVIII. század. A mindennapi élet struktúrái, ford. Pődör László, Budapest, Gondolat Kiadó, 1985.
Brook, Timothy: Vermeer kalapja. A tizenhetedik század és a globalizáció hajnala, ford. Jutai Péter, Budapest, Európa Kiadó, 2009.
Clark, Kenneth: Nézeteim a civilizációról, ford. Végh János, Budapest, Gondolat Kiadó, 1985.
Diedericks, H. A.: Nyugat-európai gazdaság-és társadalomtörténet. A rurális társadalomtól a gondoskodó államig, ford. Kocsor Dóra, Budapest, Osiris Kiadó, 1995.
Rérat, Alain: Vermeer, ford. Havas Lujza, Budapest, Corvina Kiadó, 1994.
S. Nagy Katalin: A lakáskultúra története, Budapest, Balassi Kiadó, 2003.
Pepys, Samuel naplója. Válogatta, Szobotka Tibor, ford. Ruttkay Kálmán, Budapest, Gondolat Kiadó, 1961.
Schmal Dániel: Kezdet nélküli kezdet. Descartes és a kartezianizmus problémái, Budapest, Gondolat Kiadó, 2012.
Schneider Norber: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, Budapest, Vince Kiadó, 2004.
Wittmann Tibor: Németalföld aranykora, Budapest, Gondolat Kiadó, 1965.
Zumthor, Paul: Hollandia hétköznapjai Rembrandt korában, ford. Gyáros Erzsébet. Budapest, Gondolat Kiadó, 1985.
Hivatkozások
Huizinga, Johan: Hollandia kultúrája a tizenhetedik században, ford. Gera Judit, Budapest, Osiris Kiadó, 2001, 32. Délen királypártiak többsége figyelhető meg azaz főleg katolikusok lakták, festészetben Rubens munkássága emelhető ki, festményein domináns élénk színek figyelhető meg, főleg piros, valamint lendületes, eseménydús jeleneteket festett meg. ↑
Délen főleg katolikusok maradtak – ezt Észak is elfogadta, csupán városonként egy templomot kellett átadni a protestánsoknak. Israel, Jonathan I.: The Dutch Republic. Its Rise, Greatness and Fall: 1477–1806, Oxford, Clarendon Press, 1995, 515–518. ↑
Kossmann-Putto, J. A.: Észak- és Dél-Németalföld története, ford. Gera Judit, Stichting Ons Erfdeel vzw Alapítvány kiadása, 1998, 27. ↑
Hajnal István: Új-kor, in Hóman Bálint – Szekfű Gyula – Kerényi Károly: Egyetemes Történelem, III. kötet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1935, 394. ↑
Kivéve Rembrandt, például: A tékozló fiú hazatérése, Ábrahám áldozata↑
A városoknak ugyanúgy kiváltságaik vannak, mint a középkorban, valamint ugyanúgy rendi társadalom jellemző, ami három rétegre tagolható. Imádkozók, harcosok, dolgozók. ↑
Polgár szabadságának az okai: anyagi szabadság, fejedelmek és földesurak nélküli szabadság. Braudel, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus. XV–XVIII. század. A mindennapi élet struktúrái, ford. Pődör László, Budapest, Gondolat Kiadó, 1985, 517. ↑
Camera Obscura: „sötét kamra”, ez egy sötét doboz, amibe egy kis nyíláson fény szűrődik be, és ezzel a segítséggel tükrözi a külvilág képét. Fényképezőgép elődjének tartják. Kepler 1604-es elméletét követte Descartes, azaz szem optikai modellezését vette alapul, 1637-ben megjelent optikai művében, a Diportrique-ben a camera obscurát hasonlítja a szem működéséhez. Ez azért kiemelkedő, mivel egy természetbeni mechanizmust, az emberiség megalkotott mesterségesen. Azaz a természettudomány gyakorlatban is tudta helyesen reprezentálni kutatásait. Schmal Dániel: Kezdet nélküli kezdet. Descartes és a kartezianizmus problémái, Budapest, Gondolat Kiadó, 2012, 120. ↑
A korszakban kezdtek el igazán írni, ismertetni a perspektíva lényegét és filozófiai tartalmát.Néhány példa, ami a korszakban jelent meg:Hans Vredeman de Vries: Perspectiva, id est celeberrima ars. 1604-ben jelent meg először, akár kézikönyvnek is használható, mivel gyakorlatiasan van megfogalmazva a perspektíva szerkesztése. Hasonló a felépítése, mint a Leon Battista Alberti által írt De picturának (1435)Henrik Houdius: Insitutio artis perpectivae. 1622-ben jelent meg majd később hollandul is (1640 Gondige Onderrichtinge in de Optica oft Perspective Konst). Horkay-Hörcher Ferenc: Erő és gyöngédség, in Képzőművészeti és vallásfilozófiai esszék, Budapest, MMA Kiadó, 2023, 166. ↑
Gyáni Gábor: Budapest – Túl jón és rosszon. Nagyvárosi múlt, mint tapasztalat, Budapest, Napvilág Kiadó, 2008, 178. ↑
Pepys, Samuel naplója, válogatta, Szobotka Tibor, ford. Ruttkay Kálmán, Budapest, Gondolat Kiadó, 1961, 26. ↑
A „Van der Meer” Vermeerre való összevonására több teória is van, amelyekre a szakirodalom is eltérő értelmezéseket kínál. Az alak akár nyelvi egyszerűsítés eredménye lehet, mivel a név jelentése („a tenger/tó mellől való”) földrajzi eredetre utal. Más értelmezések szerint a változás az apa becenevével („Vos”, azaz „Róka”) hozható összefüggésbe, amely később alakult át a „Vermeer” formává; a becenév hitelességét erősíti, hogy fogadóját is „A Repülő Róka” néven működtette. Emellett a név módosítását gyakorlati megfontolások is indokolhatták, tekintettel Vermeer anyai nagyapjának, Balthasar Claesz Gerritsnek bűnügyi múltjára és menekülésére, ami a család társadalmi megítélése szempontjából kedvezőtlen volt. Schneider: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, 7. ↑
Schneider: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, 8. ↑
1650. április 5. és 20. is fellelhető a szakirodalmakban. Rérat: Vermeer, 9. 5-ét ír, a Schneider: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, 8. 20-ára teszi a házasságkötés dátumát. ↑
Vermeer kortársa, holland barokk festő, maga Bramer is katolikus volt. ↑
További katolikus hithez való közelségére utalhat A Festészet allegóriája című képe is, melyen bújtatottan katolikus jelképeket festett meg. Ha jobban megnézzük a festmény felső részét, akkor láthatjuk, hogy a csillár tartóeleme a Habsburgok címerén lévő kétfejű sast ábrázolja. Ez valószínűleg különleges festménynek számíthatott, mivel ez a család tulajdonában volt mindaddig, amíg Vermeer élt. Ettől függetlenül nem lehet bizonyítani, a Habsburg uralkodó házhoz való kötődését, illetve katolikus hitét, mivel semmilyen keresztlevél, vagy uralkodóhoz köthető más festmény nem maradt fenn. Bailey: Vermeer. Delft látképe, 137. ↑
Diedericks, H. A.: Nyugat-európai gazdaság-és társadalomtörténet. A rurális társadalomtól a gondoskodó államig, ford. Kocsor Dóra, Budapest, Osiris Kiadó, 1995, 53. ↑
Schneider: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, 9. ↑
A partnerség kihatással volt, a szabad párválasztásra, valamint a házassági szokásokra is, általában a nők 20-as éveik közepén, férfiak 20-as évek végén házasodtak. Diedericks: Nyugat-európai gazdaság-és társadalomtörténet, 55. ↑
1580-as igazsági rendelet (Politieke Ordonnantie) adott lehetőséget a válásra. Diedericks: Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet, 55. ↑
A konyhában megjelenik a főzőolaj, répából készült üdítő, valamint kultúrtörténetileg az első nagy lépés, a sajtérlelés. Az érlelés miatt keményebb sajtok jelennek meg, amik tartósabbak, így sikerül kiküszöbölni az élelmiszeripar legnagyobb problémáját, azaz, hogy romlandó. Hoffmann: Európai Parasztok- Az étel és az ital, 193. ↑
1600-as évek elején 1,5 millió, 1650-re 2 millió, azonban ezek csak becslések, mivel népszámlálásokat csak a 18. században végeztek. Diedericks: Nyugat-európai gazdaság- és társadalomtörténet, 33. ↑
Később néhány manufaktúra is átveszi, mint például, hajógyártás, üveg és gyémántcsiszolás. Vermeert elbűvölték az üvegből készült gömbölyű fülbevalók. Valószínűleg azért, mert a gyémánt és üvegcsiszolásban ekkora alakult ki egy finomcsiszolási technika, ami már formát is tud csiszolni. Horváth Csaba: Történelem mindenkinek: A koraújkor és a polgári forradalmak kora, Pécs, Prezident BT, 1994. 28. ↑
1638-ban dőlt el, hogy a portugálok, vagy a hollandokat engedik be a kikötőkbe, a portugálok erőszakos térítő szándékaik miatt vesztettek. Hajnal: Új-kor, 350. ↑
Nyugat-indiai Társaság (West-Indische Compagnie) ↑
Ezekből a képekből azt a következtetést vontam le, hogy a 17. században használat szőnyeg nem volt olyan tömött, súlyos, mint a napjainkban, mivel ez sokkal redősebben omlik le az asztalról, vagyis muszáj vékonyabb anyagúnak lennie, hogy tudjon hajolni. ↑
Katona Imre: A magyar kerámia és porcelán, Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1978, 63. ↑
A legtöbb mesterségnek volt céhe, ez is a középkori városfelépítésre utal. Külön volt az orvosoknak, külön a posztóval kereskedőnek stb. ↑
Jan Steen ezért az összegért 3 festményt árult. Schneider: Vermeer. 1632–1675. A festői életmű, 10–13. ↑
Breckhout Vermeert élete vége felé látogatta meg 1669-ben ezt írta róla „Egy Vermeer nevű ünnepelt festőt látogattam meg, aki megmutatta nekem a művészete néhány példáját” Horkay-Hörcher: Erő és gyöngédség, 118. ↑
Der vorliegende Artikel beschäftigt sich mit einem „Nebenkriegsschauplatz“ des österreich-ungarischen Konflikts 1848, mit der Auslegung der pragmatischen Sanktion. Der Gegenstand des Artikels ist nicht das Staatsrecht, sondern die Instrumentalisierung der Auslegung für politische Zwecke und die Beeinflussung der Öffentlichkeit mit ihrer Hilfe. Die Quellen vermitteln den Eindruck, dass die gegenüberstehenden Parteien ihre sehr greifbaren machtpolitischen Interessen auch durch die Anerkennung der formellen Rechtsmäßigkeit ihrer Politik zu untermauern bemüht waren. Die Auslegung der pragmatischen Sanktion versprach die ultimative Antwort auf eine der wichtigsten Fragen der österreichisch-ungarischen Beziehungen: kann es eine von Wien unabhängige ungarische Regierung geben oder nicht? Der Verfasser untersuchte im ersten Abschnitt einer längeren Forschung die deutschsprachige Presse der Monarchie: in welchem Kontext taucht diese Frage auf und wie ändert sich ihre Interpretation im Laufe des Konfliktes zwischen März und September 1848?
Es mag alles mit einer etwas freien Übersetzung angefangen haben. Am 13. März wurde in Wien die berühmte Rede von Lajos Kossuth an die versammelten Bürger vorgelesen, die er am 3. März in Preßburg im ungarischen Reichstag hielt. Vor allem die darin formulierte Forderung nach einer Verfassung für die gesamte Monarchie durfte zur Entfaltung der Wiener Revolution bedeutend beigetragen haben. Was der begeisterten Hörerschaft natürlich nicht auffallen konnte: eigentlich forderte Kossuth 10 Tage früher in Preßburg gar keine Verfassung für die gesamte Monarchie. Er wies „nur“ darauf hin, dass sich der Monarch in all seinen Herrschaftsverhältnissen (in der deutschen Übersetzung: Regierungsverhältnissen) – also in all seinen Ländern – mit konstitutionellen Institutionen umgeben solle. Und weil Ungarn selbst bereits eine Verfassung hatte, konnte sich dieser Wunsch nur auf die nichtungarischen Länder der Monarchie beziehen. Von einer Verfassung für die gesamten Monarchie war keine Rede, nur in der abgekürzten deutschen Fassung. Und gerade von dem Anführer der liberalen ungarischen Opposition musste die Idee einer solchen sowieso unvorstellbar klingen.
Am turbulenten 13. März fiel das nicht auf, und auch die Tragweite der anderen genannten Forderung, die nach einem verantwortlichen ungarischen Ministerium, erkannte man erst in Wochen „nach der Verbrüderung aller Nationen unter Österreichs Szepter.“[1]
Monate später, Ende Juli schrieb der Jurist Dr. Karl Eugen Schindler in der Wiener Zeitung: „Ungarn war schon vor den Märztagen ein konstitutionelles Reich, kein Wunder, wenn unsere Presse und unsere Lehrstühle uns über Ungarns Verfassung und seinen staatsrechtlichen Verband früher im Dunklen ließen.”[2] Im Bezug auf den kroatisch-ungarischen Konflikt im Spätsommer bemängelte Schindler, dass man zu selten auf den „staatsrechtlichen Ursprung zurückgeht, dass man zwar von einem Bruche der pragmatischen Sanktion seitens Ungarns … hört, Wortlaut und wesentlichen Gehalt dieser Sanktion aber nur äußerst selten berufen und erörtert findet.“
Die Untersuchung der deutschsprachigen Presse, als Teil des vorliegenden Forschungsprojekts bestätigt durch zahlreiche Beispiele die oben zitierte Meinung. Es wurde oft auf die pragmatische Sanktion Bezug genommen aber nur selten setzte man sich mit ihr inhaltlich auseinander. Die Auslegung entwickelte sich immer mehr zu einer Glaubensfrage.
Allerdings hätte es den Anstoß zur Klärung der Frage schon im März geben können. Aber den allerersten Satz Kossuths „Freiheitsrede“, [3] in dem er „sämtliche Verhältnisse, die in Folge der pragmatischen Sanktion zwischen uns und dem Kaiserreich Österreich bestehen“ erwähnte, löschte der Übersetzer im deutschen Text.[4]
Die Vorgeschichte
In der deutschsprachigen Publizistik – wie übrigens auch im ungarischen – wurde die pragmatische Sanktion meistens als eine nach Belieben einsetzbare Trumpfkarte benutzt. Wir finden aber einige, wenn auch nicht zahlreiche Beispiele für theoretisch-prinzipielle Interpretationsversuche. Diese waren auch nicht unbedingt unparteiisch oder objektiv, aber sie stellten wenigstens eine Diskussionsgrundlage dar.
Die Bezugnahme auf die pragmatische Sanktion war von März an ein fast unverzichtbares Element der königlichen Handschreiben Ferdinands. Am 17. März wies er auf die Berücksichtigung der pragmatischen Sanktion bei der Feststellung des Wirkungskreises eines zukünftigen verantwortlichen ungarischen Ministeriums hin.[5] Da dieses Handschreiben die vorige Nacht mündlich vereinbarte Ernennung von Lajos Batthyány zum Ministerpräsidenten nicht enthielt, schieb es Palatin Stephan praktisch zur Seite und er sicherte die ausdrückliche Zustimmung des Königs in einer persönlichen Audienz. Ende März, als sich der Konflikt des Wiener Hofes und des sich formierenden ungarischen Ministeriums um den Wirkungskreis letzteren zuspitzte, griff der König erneut zum Hinweis auf die pragmatische Sanktion. Das Reskript am 31. März[6] (u. a. über die Verwendung der Militär außerhalb der Reichsgrenzen) und das Kabinettschreiben vom 7. April[7] (Forderung an Ungarn, ungefähr ein Viertel der Staatsschulden zu übernehmen) sprachen von einem durch die pragmatische Sanktion geheiligten Gesamtband der Monarchie bzw. von den durch sie festgelegten Grundbeziehungen zwischen den Ländern. Was diese sind und wie genau sie sich aus der pragmatischen Sanktion ableiten lassen, blieb dabei unklar; nur aus dem Inhalt der Forderungen konnte man auf die mögliche Auslegung rückschließen.
Die Ungarn lehnten die Übernahme der Schulden ab. Die deutschsprachige Preßburger Zeitung z. B. stützte sich dabei auch auf die pragmatische Sanktion (sie bestätige, dass Ungarn nach seinen eigenen Gesetzen verwaltet wird, infolgedessen keine Staatsschulden ohne die Zustimmung des Reichstags übernehmen muss). Eine nachvollziehbare inhaltliche Ableitung fehlte hier auch. Es erschien aber zusätzlich noch das Argument, dass die Staatsschulden durch den Schutz der Integrität der verbundenen Länder entstanden, deswegen müssen sie im Sinne der pragmatischen Sanktion nicht von Ungarn getragen werden.[8]
Die Union Siebenbürgens mit Ungarn war das nächste viel diskutierte Thema des Frühsommers. Auch hier bezog man sich oft auf die pragmatische Sanktion, die Lage war insofern noch etwas komplizierter, als Siebenbürgen seine „eigene“ pragmatische Sanktion aus dem Jahr 1722 hatte. Der Wortlaut ließ mehr Raum für die Auslegung, dass sich das autonome Siebenbürgen mit allen übrigen Ländern Kaisers Karl VI. vereinigte.
Interpretationsversuche
Zu der Gruppe der Quellen, in denen auch der Inhalt der pragmatischen Sanktion tiefer erläutert wird, zählt eine unionskritische Flugschrift, die Anfang Mai auch im Siebenbürgischen Wochenblatt erschien.[9] Sie nannte die pragmatische Sanktion einen „für alle Zeiten unwandelbaren Grundvertrag vom Jahr 1722, durch den sich Ungarn unter dem Haus Habsburg, mit den übrigen Reichen und Provinzen in einen unauflösbarem Verband und ewige Union und gegenseitige Verteidigung (mutua et reciproca defensio) vereinigte. Interessant erscheint schon die Datierung, denn im Falle Ungarns bezieht man sich meistens auf die Gesetzesartikel 1723. Entweder war hier der tatsächliche Akt des „Vertragsabschlusses” gemeint, als König Karl III. 1722 die Entwürfe der ersten beiden Artikel von den ungarischen Ständen feierlich entgegennahm, die dann im Jahr 1723 inartikuliert wurden, oder um eine einfache Verwechslung mit der Annahme der pragmatischen Sanktion im Reichstag Siebenbürgens 1722. Das Beispiel zeigt, wie die Unbestimmtheit an sich, über welchen Urkunden man eigentlich redet, den öffentlichen Austausch erschweren durfte. Abgesehen davon finden wir im zitierten Text vier wesentliche Elemente: den Verweis auf das gemeinsame Herrscherhaus, die Bezeichnung Grundvertrag der Reichen und Provinzen, die Unauflösbarkeit und Ewigkeit des Verbandes und die gegenseitige Verteidigung. Bis auf die gemeinsame Dynastie gab es zu allen Punkten wesentliche Meinungsunterschiede in den nächsten Monaten. Was aber vielmehr bemerkenswert ist, dass gerade die Einigkeit der Regierung hier nicht aus dem Gesetz abgeleitet wird, wobei die Flugschrift selbst vor allem die Trennung dieser am heftigsten kritisierte.
Ab dem Sommer 1848 finden wir dann mehrere Beiträge, die den Originaltext der ungarischen Gesetzesartikel I. und II. aus dem Jahre 1723 interpretieren, um die Untrennbarkeit der Regierung zu beweisen. Dadurch sollte die theoretische Grundlage zur Rückholung des Kriegs- und Finanzwesens nach Wien geliefert und die darauf abzielende Bestrebungen des österreichischen Ministeriums im Auge der Öffentlichkeit legitimiert werden.
Im Journal des Österreichischen Lloyd standen am 19. Juli auf der Titelseite ganze Paragraphen in Lateinisch, im Mittelpunkt der auch später viel zitierte § 7. des Gesetzesartikels II. 1723. „Denn wie immer man »indivisibiliter ac invicem et insimul regendum et gubernandum« auslegen mag, die ministerielle Lostrennung Ungarns von Österreich ist das gerade Gegenstück von der ungeteilten und gemeinschaftlicher Verwaltung beider Reiche, und »gubernare« heißt doch verwalten.“[10] Die unverbindliche Formulierung lässt ahnen, dass der Verfasser selber nicht ganz von der Richtigkeit seiner Auslegung überzeugt war, sie aber dem aktuellen politischen Zweck unterordnete. Dieser Zweck war die Legitimität des ungarischen Ministeriums in Frage zu stellen, welches sich weigerte, zur Unterstützung der Armee Radetzkys weitere Truppen nach Norditalien zu senden.
Die willkürliche Interpretation der Gesetzesstelle taucht fast unverändert in dem oben zitierten Artikel von Karl Eugen Schindler: „Ungarn soll samt seinen Nebenländern indivisibiliter ac inseparabiliter, invicem at insimul ac una mit Österreich regiert und guberniert (regendam et gubernandam) werden.“[11] Der Autor führt aus, dass die Lostrennung Ungarns nicht nur durch das eigene Ministerium, sondern auch dadurch zum Ausdruck kommt, dass „der König von Ungarn an seinem eigenen Hoflager durch einen ungarischen Gesandten [wohl Pál Esterházy gemeint – G.F.] beim Kaiser von Österreich, das heißt bei sich selbst, bei derselben physischen Person vertreten ist.“ Deswegen könne im Sinne der pragmatischen Sanktion von keiner indivisibiliter etc. Verwaltung beider Länder gar keine Rede sein. Schindler fügt noch zu, dass die pragmatische Sanktion 1723 dazu bestimmt war, „eine innige Verkettung-Verschmelzung“ der beiderseitigen Interessen zu bewirken. Das ist ein klares Beispiel für die Tendenz, dass die Publizistik zwar auf das Gesetz stützend, aber daraus direkt nicht ableitbar Annahmen zum eigentlichen unterliegenden Sinn des Gesetzes kreiert, die sich später durch Wiederholungen und Übernahmen anderer Organe zum allgemein akzeptierten Inhalt des Gesetzes entwickeln, mit dem die öffentliche Meinung gesteuert bzw. beruhigt werden kann.
Die andere wesentliche Aussage von Schindler ist die Ungültigkeit der ministeriellen Lostrennung Ungarns. In diesem Zusammenhang nennt er den 17. März sogar die Auflösung der pragmatischen Sanktion. Dabei stützt er sich auf ihre Auslegung als internationaler Völkervertrag, den der Kaiser nach der Verfassungsproklamation vom 15. März nicht ohne die Zustimmung des österreichischen Reichstages auflösen konnte. „Wir Österreichische Völker haben daher immer noch das volle Recht, jene ministerielle Lostrennung Ungarns von Rechtswegen als eine Nullität zu erklären.“ Von hier aus ist der Geist der berühmten Staatsschrift des österreichischen Ministeriums Ende August nur noch ein Schritt entfernt. „Wir hoffen, dass dem Versehen unserer damaligen Gewaltträger gegenwertig eine genaue Beachtung konstitutioneller Grundsätze auf dem Fuße folge, … dass unsere gegenwärtige Minister das Resultat der Verhandlungen mit Ungarn… der Genehmigung des Österreichischen Reichstages unterziehen werden.“
Die Spaltung ging aber noch nicht soweit, dass die Wiener Zeitung die Antwort (ohne Unterschrift) auf Schindlers Artikel am 19. August nicht veröffentlicht hätte.[12] In dieser standen die Gesetzesartikel I. und II. 1723 für den „des Lateins nicht fundigen Leser“ in vollem Umfang auf Deutsch übersetzt. Der Autor widerlegte die Völkervertrag-Theorie durch den Vorbehalt des Wahlrechts Ungarns nach dem Erlöschen der Dynastie – denn daraus folge, dass für Ungarn und die Erbstaaten in diesem Fall kein weiterer Verbund vorgesehen war. Die unteilbare Regierung wird durch eine Analyse des § 7. Ges. II. – teilweise auf das lateinische Original zurückgreifend – widerlegt: regendam und gubernandam beziehen sich auf „coronam“ (im Sinne des Reiches), also die Stände übertragen dem König und seinen Nachfolgern die Krone Ungarns „zu regieren und gubernieren“ (in seinem Werk von 1865 erläuterte dann Ferenc Deák ausführlich, wie die Worte indivisibiliter und inseparabiliter sich auf das Wort possidendis beziehen, d. h. die Unteilbarkeit und Unzertrennlichkeit sich auf den Besitz, nicht die Regierung der Länder beziehen).
Es ist schwer zu beurteilen, ob dieses Antwortschreiben die Gegenseite zumindest zum Nachdenken brachte, für Sympathien sorgte es kaum. Einer der abschließenden Gedanken darüber, warum Österreich gegen die Bestätigung der Unabhängigkeit der ungarischen Regierung in den Gesetzen 1790 nicht protestierte, lautete: „… und zwar aus dem einfachen Grunde, weil man damals die pragmatische Sanktion in Österreich besser verstand als gegenwärtig, und sich die Mühe nahm selbe ganz und vollständig zu lesen.“
Ironischerweise erschien im Journal des Österreichischer Lloyd am gleichen Tag ein Artikel,[13] der sich auf den – vermeintlich falsch verstandenen – § 7. Art. II. 1723 bezog. Der Artikel kritisierte Kossuth und spielte in seiner Rhetorik stark darauf an, dass Ungarn Österreich im März verleitete (angebliche Phrase von Kossuth: „Jetzt gibt es kein Österreich, kein Ungarn mehr, wir sind alle Österreicher“) und gleichzeitig das hundertjährige Band der pragmatischen Sanktion in Stücken riss. Der Autor sprach seine Unterstützung für eine Art föderatives System mit einem kaiserstaatlichen Reichstag und gemeinsamer Kriegs- und Finanzverwaltung, wodurch die Worte der pragmatischen Sanktion „indivisibiliter … gubernandum“ über die ungeteilte und ungetrennte Regierung und Verwaltung zur Wahrheit gemacht worden wären. Seiner Meinung nach hätte Österreich im Frühjahr schon sehen müssen, dass die pragmatische Sanktion kein rein dynastischer, sondern ein internationaler Völkervertrag sei. Die Lostrennung Ungarns war dadurch ermöglicht, dass die Österreicher sich im März noch dermaßen schlecht im internationalen Recht auskannten.
Die Staatsschrift
Die wenig später, am 27. August vom Ministerium verfasste Staatsschrift[14] gilt als die offizielle Auslegung der pragmatischen Sanktion aus österreichischer Sicht. Im Vergleich mit den Publikationen Juli-August brachte sie wenig Neues in die Debatte ein, der Hauptteil selbst enthielt eher allgemeine Aussagen darüber, dass durch die pragmatische Sanktion eine Länderverbindung begründet war und man seitdem nur über eine Monarchie spreche. Der Ausdruck des Gesetzes soll nachdem deutlich gewesen sein: Einheit in der obersten Staatsleitung, im Gesamtfinanzwesen, in der Führung des Heeres. Die eigentliche staatsrechtliche Begründung wurde in einem Anhang zusammengefasst.[15] In diesem wurden Stellen aus der Einleitung des ung. Gesetzbuches 1723 zitiert und der Ausdruck untrennbar verbunden herausgehoben. Die Paragraphen 4-7 des Art. II. 1723 werden im umstrittenen Sinne der unteilbaren und untrennbaren Regierung interpretiert. Der Rest der Staatsschrift ist die Anwendung der so festgelegten Prinzipien an die einzelnen Forderungen der Wiener Regierung, eine systematische Widerlegung der ungarischen Gegenargumente fehlt. In dem letzten Satz nimmt man gleichzeitig auf den Wortlaut, Sinn und Zweck der pragmatischen Sanktion Bezug; wobei der Wortlaut weiterhin problematisch erschien, Sinn und Zweck dementsprechend nicht frei von der willkürlichen Auslegung sein konnte.
Zu diesem Zeitpunkt war die Möglichkeit eines ehrlichen prinzipiellen Ausgleichs auf staatsrechtlicher Grundlage wahrscheinlich sowieso schon längst verpasst. Das allerhöchste Handschreiben Ferdinands,[16] mit dem er die Staatsschrift an Palatin Stephan weiterleitete, versuchte die ganze Problematik unter den Teppich zu kehren. Denn die pragmatische Sanktion konnte Ende August alles andere als ein – wie im Handschreiben steht – „von allen Seiten unbestritten angesehenen Stützpunkt“ bezeichnet werden.
Im österreichischen Reichstag wurde die Staatsschrift am 19. September von Justizminister Bach vorgelesen. Der Linke Ludwig von Löhner bezeichnete sie in der Sitzung als ein „stümperhaftes, unlogisches, unpräzises Machwerk,“[17] in dem das Ministerium keine Geschichte der pragmatischen Sanktion gab, die nicht so bekannt sei, wie man es voraussetze. Die Linken und Radikalen, die mit den Ungarn sympathisierten und die Ungarn-Politik des Wessenberg-Ministeriums scharf kritisierten, wiesen die pragmatische Sanktion als Grundlage überhaupt immer lauter ab. Sie nannten sie in der Debatte über den Empfang der ungarischen Reichstagsdeputation ein „vergilbtes Pergament“, was man ihnen von der anderen Seite später gerne entgegenhielt. Am 19. September, bei einem Fackelzug vor der Unterkunft der ungarischen Deputation soll Karl Tausenau, einer der späteren Anführer der Oktoberrevolution, in seiner Rede die pragmatische Sanktion symbolisch zerrissen haben (womit er sich von der Zeitschrift Humorist den Titel „k.k. privilegierter Pragmatische-Sanktion-Zerreißer“ verdiente).[18]
Als Gegenreaktion erschienen „Treueschwuren“ an dieses vergilbte Pergament, am weitesten ging die Wiener Zeitung in ihrem Leitartikel am 22. September. „Wir stehen auf dem Boden der pragmatischen Sanktion“, welche die „vollendete, für einseitig unlöslich erklärte Föderation der österreichischen, sie ist der schärfste, präziseste, unverkennbarste Ausdruck der Monarchie selbst.“[19] Dem Artikel nach werde das Gericht der Volkstämme Ungarns Recht über das magyarische Separatismus sprechen und liefere „den unleugbaren Beweis, dass der großartige Gesellschaftsvertrag der Bestandteile Österreichs fortdauernd besteht.“ Entsprechend wird wohl der Grundgedanke der pragmatischen Sanktion in die zukünftige Verfassungsurkunde des „neuen, verjüngten“ Österreichs übergehen, jetzt ist „das alte, vergilbte Pergament allerdings noch der Grundstein des Staatsgebäudes.“
Diese Zeilen geben ein klares Zeichen an die Öffentlichkeit, dass man sich von dem alten Gesetz trotz all seiner Präzision verabschiedet und nur noch einen, der aktuell gewünschten Auslegung entsprechenden, abstrakten Grundgedanken der pragmatischen Sanktion in der neuen Verfassung behält. Damit soll dann auch die lastige staatsrechtliche Diskussion mit den Ungarn für beendet erklärt werden.
Geist oder Buchstabe?
Die gemäßigt liberale Presse schrieb in ihrem Leitartikel am 22. September: „Wir wollen und können uns in keine Diskussion über Wortlaut und Geist der pragmatischen Sanktion einlassen – allein wir glauben nicht zu irren, wenn wir die darin ausgedrückte Vereinbarkeit mit der Gesamtheit durch die Bestrebungen der Ungarn und die Beschlüsse des ungarischen Reichstages nicht gefördert glauben.“[20]
Am gleichen Tag warf das Journal des Österreichischen Lloyd der magyarisch-patriotischen Partei vor, sich auf den Buchstaben der pragmatischen Sanktion festzuklammern und dadurch die Auflösung der Monarchie zu motivieren. Dieser historische Boden werde aber gerade von den Freunden der Ungarn, den Unterstützern der Deutschen Einheit unterminiert, also von denen, die die Auflösung der Monarchie aus einer anderen Richtung bewirken.[21] Daraus lässt sich auslesen, dass der „Buchstabe des Gesetzes“ zwar als Grundlage der ungarischen Selbständigkeit dienen kann, aber daran festzuhalten nicht mit den vermeintlichen wahren Interessen der Völker Österreichs übereinstimmt.
Am 23. wurde der Lloyd noch deutlicher: „die Ungarn klammern sich an den Buchstaben der pragmatischen Sanktion und vergessen, dass die Revolution … auch diesen toten Buchstaben [weglöschte] und nur dem Geiste desselben die Geltung gelassen hat.“[22] „Zu seiner Zeit“ sprach die pragmatische Sanktion den Grundsatz des gemeinsamen Staatsoberhauptes aus, nach dem März 1848 brauche es aber auch einen gemeinsamen konstitutionellen Reichstag, so sei die Auslegung im Geiste der Zeit. Abschließend erklärte der Artikel eine getrennte Armee, getrennte Finanz- und Kriegsministerien für eine praktische Unmöglichkeit.
Der demokratisch orientierte Wanderer war anderer Meinung und schrieb (Unterschrift Karl Müller), dass man die pragmatische Sanktion, „auf welche sich die Kamarilladiplomatie so sehr stützt,“ nur nachzuschlagen braucht, um sich von der legislativen und administrativen Unabhängigkeit Ungarns überzeugen zu können.
Am Tag vor der Schlacht von Pákozd, dem Anfang des Krieges zwischen den beiden Reichshälften erschien in der Wiener Zeitung die Antwort[23] auf die „herb formulierte Entgegnung eines Ungars“, auf den oben zitierten Aufsatz vom 19. August. Zwar trägt der Artikel erneut den Titel „Die pragmatische Sanktion zwischen Ungarn, seinen Nebenländern und Österreich“, trotzdem ist er keine Fortsetzung der Diskussion, sondern ein bitterer Ausbruch gegen die Politik Kossuths. Der Verfasser geht punktuell die staatsrechtlichen Fragen ein, er reflektiert aber inhaltlich kaum an die Argumente seines Gegners, sondern stützt sich auf „de facto“ Auffassungen und auf Annahmen zu den Absichten Ungarns 1723.
Beim aktuellen Stand der vorliegenden Forschung kann diese Antwort als symbolischer Endpunkt jenes Zeitabschnittes betrachtet werden, in dem der Anspruch überhaupt vorhanden war, einen Austausch über den staatsrechtlichen Kern der Interessenkonflikte zu führen. Sowohl die Geduld, als auch die neuen Argumente fehlten, es wurde entweder aneinander vorbeigeredet, oder gar die Notwendigkeit des Dialogs in Frage gestellt. Über das Recht zur Auslegung der pragmatischen Sanktion – und natürlich zur Entscheidung über die Zukunft der Völker der Monarchie – wurde nicht mehr auf dem Papier, sondern auf den Schlachtfeldern entschieden. Als Zwischenfazit der laufenden Forschung haben die Gedanken von Ernst Viktor Zenker über die Wiener Journalistik auch für den hier erörterten Gegenstand Geltung:
Die politischen Fragen, welche auf den Verband Österreichs … mit Ungarn Bezug hatten, verschlossen sich eigentlich dem journalistischen Können jener Zeit; die öffentliche Meinung hatte … noch nicht den klaren Begriff jener Beziehungen, denn hätte sie ihn besessen, so wären ja diese Beziehungen schon damals geregelt und geordnet worden. … der nackte Opportunismus in Bezug auf die Stellungnahme zur ungarischen Frage, kann ja nach der politischen Parteistellung verschieden beurteilt werden; der Historiker wird die Unbeholfenheit der Wiener Journalistik auf diesem, wie auf manchem anderen Felde nicht beschönigen.[24]
Quellen und Fachliteratur
1847–1848 Országgyűlési irományok, Pozsony, 1848, 84.
1848–1849 Országgyűlési irományok, Budapest, 1848–1849, Nr. 64, 193.
Abschrift über das zwischen Ungarn und den übrigen Ländern Österreichs bestehende Band der Einigung. 1848–1849 Országgyűlési irományok, Budapest, 1848–1849, Nr. 66, 199.
Antwort auf die in der Beilage zu Nr. 209 dieser Blätter erschienenen Artikel die pragmatische Sanktion zwischen Ungarn und seinen Nabenländern und Österreich (o. V.) Wiener Zeitung, Nr. 227, 19. August 1848, 1.
Barta István (Hg.): Kossuth Lajos összes munkái XI., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1951, 619.
Die pragmatische Sanktion zwischen Ungarn, seinen Nebenländern und Österreich (o. V.) Wiener Zeitung, Nr. 261, 28. September 1848, 11.
Die Presse, Nr. 75, 22. September 1848, 1.
Eine Stimme aus der Wüste über Österrreich – bittet in Wien um Gehör (o. V.) Journal des Österreichischen Lloyd, XIII. Jg. 19. August 1848, 2.
Journal des Österreichischen Lloyd, Jg. XIII, 22. September 1848, 3.
Journal des Österreichischen Lloyd, Jg. XIII, 23. September 1848, 3.
Journal des Österreichischen Lloyd, Jg. XIII., 19. Juli 1848, 1.
Leipziger Zeitung, Nr. 268, 24. September 1848, 2.
Manẞ, J. B. (Hg.): Freiheits-Rede des dermaligen ungarischen Ministers Kossuth Layos, siegreichen Vorkämpfers für Volksrechte. Dt. vorgetragen von dem Juristen Putz aus Tyrol, am 13. März 1848., o. J.
Preßburger Zeitung, Nr. 51. 21. April 1848, 1.
Rabbi Tausenau, der Pechfackel-Cicero, k. k. privilegierter Pragmatische-Sanktion-Zerreißer (o. V.) Der Humorist, Jg. XII, 24. Spetember 1848, 4.
Schindler, Karl Eugen: Die pragmatische Sanktion zwischen Ungarn, seinen Nebenländern und Österreich, Wiener Zeitung, Nr. 209., 30. Juli 1848, 7.
Ungarns Lage und die pragmatische Sanktion (o. V.). Wiener Zeitung, Nr. 163., 22. September 1848, 1.
Ungarns und Siebenbürgens Stellung zur Gesamtmonarchie (o. V.). Siebenbürger Wochenblatt, Nr. 19, 8. Mai 1848, 14.
Wiener Zeitung, Nr. 107, 16. April 1848, 1.
Wiener Zeitung, Nr. 77, 17. März 1848, 1.
Wiener Zeitung, Nr. 95, 4. April 1848, 8.
Zenker, Ernst Viktor: Geschichte der Journalistik in Österreich, Wien, K. k. Hof- und Staatsdruckerei, 1900, 41.
Zusammenfassung der Gesetze, welche das durch die pragmatische Sanction bekräftigte Band der Einigung mit den übrigen Österreichischen Ländern betreffen. 1848–1849 Országgyűlési irományok, Budapest, 1848–1849, Nr. 65, 195.
Dr. Karl Eugen Schindler: Die pragmatische Sanktion zwischen Ungarn, seinen Nebenländern und Österreich, Wiener Zeitung, Nr. 209, 30. Juli 1848, 7. ↑
„T[ekintetes] R! Már midőn ez országgyűlés elején a válaszfeliratot inditványozám, kötelességemnek éreztem hazánk állapotának taglalatába bocsátkozni, ugy saját belügyeink, mint azon viszonyok tekintetében, mellyek a pragamatica sanctio következtében köztünk és az Austriai Császári birodalom közt fenforognak.” Barta István (Hg.): Kossuth Lajos összes munkái XI., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1951, 619. ↑
J. B. Manß (hg.): Freiheits-Rede des dermaligen ungarischen Ministers Kossuth Layos, siegreichen Vorkämpfers für Volksrechte. Dt. vorgetragen von dem Juristen Putz aus Tyrol, am 13. März 1848. O. J. ↑
1847-1848 Országgyűlési irományok, Pozsony, 1848, 84. ↑
Ungarns und Siebenbürgens Stellung zur Gesamtmonarchie (o. V.). Siebenbürger Wochenblatt, Nr. 19, 8. Mai 1848, 14. ↑
Journal des Österreichischen Lloyd, Jg. XIII, 19. Juli 1848, 1. ↑
Dr. Karl Eugen Schindler: Die pragmatische Sanktion↑
Antwort auf die in der Beilage zu Nr. 209 dieser Blätter erschienenen Artikel die pragmatische Sanktion zwischen Ungarn und seinen Nabenländern und Österreich (o. V.) Wiener Zeitung, Nr. 227, 19. August 1848, 1. ↑
Eine Stimme aus der Wüste über Österrreich – bittet in Wien um Gehör (o. V.) Journal des Österreichischen Lloyd, Jg. XIII, 19. August 1848, 2. ↑
Abschrift über das zwischen Ungarn und den übrigen Ländern Österreichs bestehende Band der Einigung. 1848–1849 Országgyűlési irományok, Budapest, 1848–1849, Nr. 66, 199. ↑
Zusammenfassung der Gesetze, welche das durch die pragmatische Sanction bekräftigte Band der Einigung mit den übrigen Österreichischen Ländern betreffen. 1848–1849 Országgyűlési irományok, Budapest, 1848-1849, Nr. 65, 195. ↑
1848-1849 Országgyűlési irományok, Budapest, 1848–1849, Nr. 64, 193. ↑
Leipziger Zeitung, Nr. 268, 24. September 1848, 2. ↑
Rabbi Tausenau, der Pechfackel-Cicero, k. k. privilegierter Pragmatische-Sanktion-Zerreißer (o. V.) Der Humorist, Jg. XII, 24. September 1848, 4. ↑
Ungarns Lage und die pragmatische Sanktion. Wiener Zeitung, Nr. 163, 22. September 1848, 1. ↑
A különböző kartográfiai dokumentumokat igen sokféleképpen hasznosíthatjuk történeti kutatásaink során. A térképek, atlaszok – funkciójukból adódóan – rögzíthetik az aktuális állapotokat, egy terület topográfiai, földrajzi, esetleg földtani viszonyait, a különböző határokat, legyen szó akár földbirtokokról, világi vagy egyházi igazgatásról, erdőkről vagy éppen bányákról, a lakosság, a nemzetiségek, különböző erőforrások eloszlásáról. Éppen ezért a gazdaságtörténet, a közigazgatás, a hely- vagy a hadtörténelem művelői számára egyaránt alapvető fontosságúak.
Még szerencsésebb, ha különböző időszakokból fennmaradt dokumentumokkal dolgozhatunk: így már a változás is nyomon követhető, lehet az egy épület, épületcsoport, vagy egy település fejlődése, a vízszabályozások és azok következményei, az utak, vasutak kiépülése, a birtokviszonyok alakulása, a természeti kincsek kiaknázása, egyszóval az épített és a természeti környezetünk átalakulása és átalakítása.
A térkép egy adott kor terméke, hiszen már az első lépésektől kezdve – a felmérés, vagy az előképek kiválasztása – az adott kor technológiai színvonalán mozog, követi mind a mérnöki, mind a nyomdatechnikai újításokat, az ábrázolás módján pedig mély nyomot hagy a korstílus és korszellem. Előállításuk során nem csak földmérői, geográfusi tudásra volt szükség, ha nyomtatásba kerültek, akkor fa-, később réz-, majd acélmetszői, a 19. század húszas éveitől pedig litográfusi ismeretekre is szükség volt. Nem csoda, hogy gyakran egy ember nem is volt elég minden feladat ellátására, a nagy volumenű, összetett munkákat (katonai-topográfiai felmérések, atlaszok összeállítása) pedig már csapatok, bizottságok végezték, bizonyos esetekben végzik napjainkban is.
A bemutatásra kerülő munkák több szempontból is különlegesek: az 1785-ben kiadott első magyarországi nyomtatott, részletes vármegyetérkép több, mint hatvan évvel később felülrajzolt példányai, amelyeken Vas vármegye új közigazgatási határait tervezték meg.
Az alaptérképről és készítőjéről
A szóban forgó Comitatus Castri Ferrei iussu ichnographice delineatus című térkép nagy méretű, két szelvénye összeillesztve a külső keretig 90,5 × 97 cm, és igen részletes, méretaránya 1:120 000. Az 1785-ben megjelent mű megelőzi mind Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Somogy vagy épp Veszprém vármegyék nyomtatott térképeit, ezért kitüntetett figyelmet kapott a szakirodalomban. Az összeállító, szerkesztő mérnök, Kenedics József (1756–1809) életét öccse késői leszármazottja, Kenedits Ágnes kutatta, míg magával a kiadvánnyal a neves térképtörténész, Gróf László foglalkozott több cikkében is.
Kenedics József három évig volt gyakornok Fejér vármegye mérnöke mellett, majd a pápai és nagyjenői kolostorok birtokain dolgozott további három évig, ezután lett Vas vármegye földmérője. 1777-ben tette le hivatali esküjét, majd Szombathelyen telepedett le. 1792-ben három fivérével együtt nemesi címre terjesztették fel. Egy 1999-es adat[1] szerint 60 térképe és tervrajza található magyar közgyűjteményekben, ezek nagyrészt kéziratos munkák: egyházigazgatási, közigazgatási, posta- és úrbéri térképek.
Vas vármegye közgyűlése 1783-ban adott megbízást Kenedicsnek, hogy készítse el a vármegye részletes térképét. Ahogy Gróf László is felhívta rá a figyelmet: „Az évekig tartó mérési munkálatokat csak nehezítette, hogy térképéhez nem sok földrajzi adat állt rendelkezésére, hiszen a katonai felmérés adatai nem kerülhettek nyilvánosságra, sőt sem Lipszky, sem pedig Korabinszky atlasza nem jelent még meg.”[2] A nagy munkát 1784-ben már be is fejezhette, legalábbis egy bécsi útért kapott napidíj alapján feltehetően ekkor vitte el kész rajzát a metszőhöz. A korszakban ekkora méretű metszetet az országban még nem tudtak készíteni, ehhez külföldi mesterre, jelen esetben Johann Ernst Mansfeld (1739–1796) szaktudására volt szükség.
Gróf László közel 25 éves cikkéből sok részlet kiderül a térkép utóéletéről és lelőhelyeiről:
Kenedics József térképe a 18. századi magyar kartográfia egyik remekműve, mely sajnos nagyon kevés példányban maradt fenn napjainkig. Eredetileg is alacsony példányszámban készült, nagy méretüknél fogva azonban még jobban voltak kitéve az idő és az emberek vandalizmusának. Ismereteink szerint a hazai közgyűjtemények közül a Magyar Országos Levéltár, az Országos Széchényi Könyvtár Térképtára, valamint a Vas Megyei Levéltár őrzi a megmaradt becses lapokat. Ezen kívül néhány példány fellelhető külföldön – pl. az ausztriai gyűjteményekben – illetve magánszemélyeknél […][3]
Ma már egy rövid online kereséssel ki tudjuk bővíteni a lelőhelyek fenti listáját, sok esetben a digitális másolatokat is megtekinthetjük. A már említett MNMKK Országos Széchényi Könyvtára,[4] és a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára[5] mellett a Hadtörténelmi Térképtárban[6] is találhatunk több példányt, de külföldi közgyűjteményekben is, a Bécsi Nemzeti Könyvtárban ötöt, a Francia Nemzeti Könyvtárban kettőt[7]. Emellett egyetemi könyvtárakban is rábukkanhatunk egy-egy példányra, így a prágai Károly Egyetemen[8] illetve Bernben.[9] A térkép mindemellett ritka, körülbelül tízévente árverésre kerül egy-egy példánya Magyarországon.[10]
Fontos kiemelni, hogy a mű szerkesztése és nyomtatása lezárult II. József 1785-ös közigazgatási reformja előtt, ami Vas vármegyét a Győri kerületbe osztotta be a következő öt évre. Az uralkodó az új kerületi közigazgatást Magyarországon, Erdélyben, Lombardiában és Osztrák-Németalföldön 1785 és 1787 között vezette be, a magyarországi kamarák száma, elhelyezkedése és az élükre kinevezett kerületi biztosok személye 1785 tavaszán dőlt el. A tíz kerület központja Nyitra, Győr, Pécs, Zágráb, Pest, Besztercebánya, Kassa, Munkács, Nagyvárad és Temesvár voltak. Erdélyben a következő évtől szintén 1790-ig három (szebeni, kolozsvári és fogarasi) kerület működött. II. József halála után, 1790 áprilisától állították vissza a vármegyék autonómiáját, és több lépcsőben magát a közigazgatási rendszert.[11]
A kézirat készítője: Hegedüs Sándor
Hegedüs (helyenként Hegedűs) Sándor életének bemutatása meglehetősen nehéz, bár sok helyen tettek róla említést, mindenki csak egy-egy részletet emelt ki munkásságából, még születési és halálozási évei is tisztázatlanok. Részletes biográfia összeállításához további levéltári kutatások szükségesek, így jelen írás keretei között a nyomtatott forrásokban szereplő információk alapján vázoljuk életét és tevékenységét.
1823-ban szerzett földmérői oklevelet a neves, II. József idején alapított Institutum Geometricumban,[12] 1830. március 1-től ő Vas vármegye első földmérője.[13] A következő év márciusában bevonták a szombathelyi börtönreform munkálataiba, amelyben jelentős szerepet vállalt. Az egész folyamatról tíz év múlva, 1841-ben könyve jelent meg. 1835-ben olvashatjuk nevét a vármegye nemesi összeírásában,[14] és ekkor kezdődött el a börtön átépítése, a „javító és munkaház” kialakítása is, ami a következő évben fejeződött be. Ezekben az években javította és szerkesztette Karacsay Fedor (1787–1859) rajza alapján az 1836-ban megjelent Vas vármegye térképét.[15] Az 1785-ös műnél sokkal kisebb, mert a nyomólemez mérete mindössze: 24 × 31 cm. A korabeli sajtóban igen éles kritikát kapott:
Im előttünk Vas vármegye’ földképe, az e’ megyében hosszabb ideig állomásozott alezredestől, erdélyországi gróf Karacsaytól készítve, ’s mi több, a’ megye’ főmérnökétől Hegedűs Sándortól javítva, melly olly annyira hemzseg hibásan írt ’s elficzamított nevektől, hogy az itt lakók’ szeme azokban majd nem megbotránkozik. […] Magyarban, magyar nevek’ illy elcsufíttatása lehetetlen hogy boszút ne gerjeszszen. Igaz, a’ földkép Bécsben metszetett: de a’ rectificans főmérnöknek minden esetre kötelességében állott a’ magyar helységek’ neveit tisztán ’s hibátlanul a’ művész elébe terjeszteni, ki azokat bizonyosan csak úgy vésendette, mikép bevési a’ kellőleg elébe adott franczia, angol, dán, vagy akár chinai ’s monomotapai neveket.[16]
A recenzió kizárólag a földrajzi nevekre koncentrált, a térképi ábrázolás további elemeit teljesen figyelmen kívül hagyta. Csató Pál (1804–1841) író, publicista védelmébe vette a művet és készítőit a Pozsonyi Hírnök hírlapi szemléjében:
Veszi most ezen földképet a’ Figyelmező’ recensense (47.) kezébe, és, semmit sem szólva a’ mű’ egyéb technicai ’s geographiai becséről, fontosságáról, vagy hiányairól, egyedűl a’ nevek’ hiányos leírásán akad meg, ’s vajjon milly tisztességes, milly kíméletes, a’ fáradozott nemes gróf és tiszti földmérő úr iránt milly méltányos szavakkal és kifejezésekkel bugyogja ki e’ gáncsát?[17]
Az utókor már sokkal elnézőbb, talán azért is, mert a szerkesztőknek, rajzolóknak valóban nem volt mindig ráhatásuk arra, hogy a munkafolyamatok többi részében – így például a rajzolás, vagy a metszés, amelyek időnként még külön is váltak, és más személyek voltak a szövegek és a domborzat kialakítói – ki milyen minőségű munkát végez. Fodor Ferenc, maga is térképész, aki egyébként igen kritikus hangnemben írt elődeiről, elismerően szólt Hegedüs és Karacsay munkájáról:
Meglepő finomságú térképe jelent meg Vas vármegyének. Címe: „Comitatus Vas juxta Delineat. Comitis Karacsay Vice Col. An. 1833. et rectificationem Alexandri Hegedüs Or. Geometr. An. 1836”. Léptéke kb. 1:454 000. Feltünően jó a gondosan csíkozott hegyrajz, amely már a formák visszaadására is törekszik. Metszése igen gondos és tiszta.[18]
1837-ben a társasági életben is aktív, a helyi polgári olvasótársaságba kérte felvételét,[19] a következő évben pedig megkezdődött a rabok beköltözése a megújult büntetésvégrehajtási intézetbe. Ennek kapcsán jelent meg egy ismertető cikk, amely Hegedüs Sándor érdemeit is hosszasan méltatta:
Mielőtt azonban ezen intézet’ belső elrendezésének, szabályainak ’s fenállása’ eszközeinek taglalásába bocsátkoznám, az emberiség’ nevében kötelesnek érzem magamat, említést tenni Bertha Ignácz első alispányunkról, kinek szorgalma és buzgósága adózóink’ pénztárának terheltetése nélkül emelte tévedett szerencsétlen embertársaink’ számára e’ menedékhelyet, és Hegedűs Sándor megyei rendes mérnökünkről, ki a’ felállítandó munkaház’ tervét ’s alapszabályit példátlan szorgalommal elkészítvén, a’ technicai tekintetben szükséges adatokat megszerezvén, nem csak az intézet’ felállásának egy nevezetes eszköze lett, hanem az ujdon felállottat, első haladásának nehézségeiben, majd folytonos jelenléte ’s részvéte által támogatja, elősegíti.[20]
1840-ben lett Vas vármegye hites földmérője és szombathelyi polgár.[21] Az 1840-es évekből töredékesebb információink vannak. 1846 tavaszán, immár táblabírói tisztségében bízta meg Benda Jakabot egy szombathelyi határfelmérési térkép készítésével.[22] Emellett mérnöki feladatait sem hanyagolta el, 1847 februárjában részt vett egy terepbejáráson, ami a tervezett Bécsújhely–Sopron–Kőszeg–Szombathely vasút vonalát volt hivatott kijelölni. A vasútvonalat kezdetben Sopronból Sárváron keresztül vezették volna, de ő egy Kőszeget és Szombathelyt is érintő megoldást javasolt, amit végül a Sopron–Bécsújhelyi Vasúttársaság az év decemberi rendkívüli közgyűlésén el is fogadott.[23] István főherceg 1847 októberében Szombathelyen tett látogatása kapcsán még megemlítésre került, hogy a megyei főmérnöknek akkor már két háza volt a városban.[24]
Az 1848-49-es évekre vonatkozóan Vas vámegyét Balogh Gyula levéltáros 50 évvel később megjelent munkájából ismerjük, aki az önkéntes nemzetőrök kiállításának nehézségeit is hosszan ismertette. Augusztus 23-án a községek elöljáróit a vármegye 3000 önkéntes kiállítására kötelezte, az egyes települések terheit egy hatfős bizottság határozta meg, az egyik tag Hegedüs Sándor volt.[25] A megye földrajzi elhelyezkedése miatt már decemberben megkezdődött a császári csapatok bevonulása, ami a helyi tisztségviselők hűségnyilatkozatait is kikényszerítette. Az 1849. január 18-án kelt dokumentumon a megyei főmérnök neve is szerepel.[26]
Hegedüs Sándor születési és halálozási éveit a nyomtatott források nem említik, az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárában őrzött gyászjelentések között található egy, ami lehetséges, hogy a tárgyalt személyre vonatkozik, de az illető Zalaegerszegen és nem Szombathelyen hunyt el 1865. december 24-én.[27]
A magyarországi közigazgatás átszervezése 1849 után
Deák Ágnes tanulmánya részletesen ismerteti a forradalom és szabadságharc leverése után meginduló folyamatokat.
A polgári kerületi főbiztosok és az időközben kinevezett miniszteri biztosok mindenhol nekikezdtek pontos adatokat gyűjteni az egyes települések nemzetiségi és felekezeti viszonyairól, majd 1849. december és 1850. március között elküldték javaslataikat a közigazgatási beosztásra vonatkozóan a katonai kerületi parancsnokokon keresztül Geringerhez, aki október végén irányelvként három szempontra hívta fel a figyelmüket: 1. a közigazgatás ne töredezzen szét nagyon kis egységekre, azaz ne legyen a járások száma túl sok, így az átszervezés ne rójon aránytalanul nagy terhet az államkincstárra, 2. a közigazgatási és bírósági területi egységeket lehetőleg közelíteni kell egymáshoz, illetve 3. ahol nem szükséges a változtatás, ott maradjon meg a jelenlegi beosztás. November 13-án azonban ezt kiegészítette azzal, hogy lehetőség szerint nemzetiségi összetétel szerint homogén járások kialakítására kell törekedni.[28]
Érdemes szem előtt tartanunk a fenti szempontokat, amikor Vas vármegye tervezett új közigazgatási határaira nézünk. „A megye régi járási rendszerét megszüntették. Az 1848 előtti 18 járást[29] 12-re alakították. Az új járások elsősorban a népességszám, népesség-összetétel alapján szerveződtek, így született meg még 1849-ben egy megyeleírás, amit az osztrákoknak egy szombathelyi tisztviselő készített.”[30] Az említett tisztviselő: Hegedüs Sándor, aki 1849. október 10-én állította össze a dokumentumot. Felmerül a kérdés, hogy ezzel egy időben, esetleg ennek megtámogatására rajzolta-e át a vármegye térképét is, vagy később, további tervek kidolgozása során került erre sor, az átszervezéseknek ugyanis még nem volt vége:
1851. december 31-én Ferenc József visszavonta az olmützi alkotmányt, és deklarálta a „tiszta monarchia”, azaz az abszolutizmus kormányzati rendszerének életbe léptetését. A döntést követően szükségessé vált az államszervezeti elvek és gyakorlatok felülvizsgálata. […] A végleges javaslat nem irányzott elő lényeges területi változtatásokat (bár arról vita folyt, hogy a meglévő öt kerület helyett vajon elegendő lenne-e négy – de ennek kapcsán nem merültek fel nemzetiségi vonatkozások), [Karl Friedrich] Kübeck[31] egyébként is „annak az alapelvnek hódolt, hogy az egyszer már fennállón a lehetséges legkevesebbet változtassanak”. A javaslatot Ferenc József 1853. január 10-én hagyta jóvá, majd január 19-ei keltezéssel jelent meg a bel-, az igazság- és a pénzügyminiszter közös rendeleteként […] A járási tagolásra nézve nem tartalmazott irányelvet a rendelet, tehát továbbra is itt nyílt leginkább lehetőség korrekciókra a nemzeti szempontok érvényesítése jegyében.[32]
Mindez hatással volt a vegyes etnikumú Vas vármegyére is, ahol „1854-ben megszűnt a jánosházi és a németszentmihályi járás, előbbi községeit a vasvári, kiscelli és sárvári járáshoz, utóbbiét a pinkafői, szombathelyi és németújvári járáshoz csatolták. Ez évben a pinkafői járás a felsőőri elnevezést kapta.”[33]
Vas vármegye átrajzolt térképei
Jelenleg négy különböző, átrajzolt térképet ismerünk. Az MNMKK Országos Széchényi Könyvtára Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárában két példányt őriznek a TK 2255 és TK 2256 jelzeteken. Külön számokra kerültek, mivel, bár a szerkesztés alapelvei (az elkülönített települések, a kijelölési pontok) és többé kevésbé a színmagyarázat és a szerző is megegyeznek, teljesen más a kivitelezés stílusa. A TK 2255 jelzetű mű határait vonalzóval húzták, míg a másik térkép vonalvezetése sokkal jobban követi a természetes határokat.
Az egyenes vonalvezetésű határokat láthatjuk szinte változatlan formában a MNL Vas Vármegyei Levéltárában található térképen,[34] fontosabb változás csak a Rába mentén tapasztalható, jelen esetben annak vonalát követi. Fontos különbség azonban, hogy ezt a példányt már nem látta el kézjegyével Hegedüs Sándor, és a nemzetiségi eloszlás sincs feltüntetve. Ez már csak az új közigazgatási határokat ábrázolja.
A negyedik térkép létezéséről csak közvetett bizonyítékunk van. Ez Wirth Zsuzsanna egy, a vármegyei birtokviszonyokat tárgyaló írásában elejtett fél mondatához (az északnyugati rész vegyes nemzetiségéről) tartozó, 10. számú végjegyzete: „Comitatus Castriferrei lussu Ordinum ichnographice delineatus per Jos. Kenedics ejusd. T. Comitatus jur. Geometram. Nyomtatott térkép. Az 1809. előtti években készült. Saját tulajdonomban lévő példányára Hegedűs Sándor főmérnök az 1850-es években színes kézi aláhúzással rávezette a települések nemzetiségi jelzését.”[35] A szűkszavú leírásból is kiderül, hogy ez nem az előző bekezdésben bemutatott munka, hanem a Széchényi Könyvtárban található térképek variánsa.
Az, hogy egy amúgy is ritka mű átrajzolt példányaiból négy fennmaradt, önmagában kérdéseket vet fel, akárcsak eltérő kivitelezésük és tartalmuk. Lehet, hogy egy hosszú folyamat (újabb és újabb áttervezések) szemtanúi lehetünk, de valószínűbb, hogy tartósabb használatra, más-más céllal készültek. A vonalzóval tervezett határok alapján úgy tűnik, Hegedüs Sándor inkább csak a településekre (és azok nemzetiségeire) koncentrált, azok külterületeire, birtokviszonyaira és a természetes határokra nem. Ez a magyarázat arra, hogy végül ebben a formában nem valósulhattak meg a járáshatárok.
Ahhoz, hogy lássuk, hogyan alakult át a valóságban Vas vármegye közigazgatása, további kartográfiai dokumentumokat kell bevonnunk a vizsgálatba. A jól ismert Schedius–Blaschnek-féle térkép 1851 és 1853 közötti kiadásán a járáshatárokhoz nem nyúltak, azok a korábbi állapotokat tükrözik, csak az új kerületi beosztást tüntették fel.[36]
Van két vármegyei térképsorozat, amelyet a bécsi Katonai Földrajzi Intézet adott ki, ezek túlnyomó többsége azonban az 1850-es évek végén és az 1860-as évek legelején készült, az 1850–1853 közötti járáshatárokat egyiken sem ábrázolták. A sorozat tagjaként készült a Comitat Eisenburg című térkép 1860 körül,[37] két változatából a közigazgatási határokkal felülnyomott példány könnyebben értelmezhető, kezelhető. Figyelembe kell vennünk, hogy a fentebb említett 1854-es átalakítás, nevezetesen két járás megszüntetése, egyben a szomszédos hat járás határainak drasztikus átrajzolása azt eredményezte, hogy csak néhány közigazgatási egység maradt meg korábbi formájában, csak ezeket lehet összehasonlítani a kéziratos munkákkal. A térképeken látszik, hogy Hegedüs Sándor terveit csak igen nagy vonalakban követték az új határok, leginkább ott, ahol különösen fontos volt, azaz az etnikailag megosztott területeken. Kiemeljük a Szentgotthárdi járást, ahová – a megyei főmérnök színjelei alapján – végül mind a négy nemzetiség településeiből került néhány.
Az 1849-es alapelvek több tényező miatt is jelentősen megváltoztak, az uralkodói abszolutizmus 1851-ben már tagadta azokat az elveket, miszerint a számbeli többség a politikai döntések meghatározó elve. A nemzeti egyenjogúsítás a formális jogi egyenlőség mellett az esélyegyenlőséget is előrevetíti, ami távol állt a modernizálni kívánt konzervatív politikai eszményektől. Az identitás összetevőinek bonyolultságára az 1850-ben elrendelt népességösszeírás is rávilágított, a nyelvhasználat biztosítását és védelmét a többségi voltra alapozott kollektív igények erősen korlátozhatták.[38] Ez a köztisztviselők kiválasztásánál is megfigyelhető, mivel már 1849–50-ben – vélhetően a nemzeti egyenjogúság elvének ellentmondásossága miatt is – a pályázók nemzetiségére nem kérdeztek rá, sokkal fontosabb volt korábbi tapasztalatuk, rátermettségük, nyelvtudásuk.[39] A nemzeti egyenjogúsítás helyett végül a birodalom egysége vált fő szemponttá.
A centralizmus irányelve mellett a gyakorlati kivitelezés is számos problémát vetett fel: egyrészt a vegyes lakosságú területeken nehéz volt egymástól elhatárolni a településeket, másrészt a nyelvhasználatot tekintve sem tudták a korábbi ígéreteket valóra váltani, mert az egységes irányítás egységes belső ügykezelési nyelvet követelt meg. A többnyelvű irányítás elviekben kivitelezhető lett volna, de a hiteles fordítók nagyban felduzzasztották volna a köztisztviselők számát, az ügymenet pedig jelentősen lelassul, erre pedig a megfelelő pénzügyi háttér nem állt rendelkezésre. Egyes esetekben az is problémát jelentett, hogy melyik nyelvet használják egy adott területen, milyen valódi igényeket támaszt a lakosság, és milyen feltételeknek tudnak megfelelni a hivatalnokok. A szabadságharc utáni magyarellenes élt hamarosan felváltotta egy sokkal gyakorlatiasabb hozzáállás, aminek eredményeként éppen a vegyes lakosságú területeken érvényesült jobban a német hivatali nyelvhasználat, míg a magyar többségű közigazgatási egységek esetében kompromisszumkészebbek voltak.[40]
A neoabszolutizmusban a nemzeti hovatartozás meghatározó elvként a járási szintre korlátozódott, és csak bizonyos kerületekben érvényesült. Az önkormányzati testületek hiánya sok szempontból okafogyottá tette a nemzetiségek elkülönítését, az etnikai szempontból homogén közigazgatási egységek létrehozását. 1856-ban Bach belügyminiszter az erdélyi országképviseleti szerv kapcsán már teljesen megváltozott kormányzati preferenciákról nyilatkozott, ami a nemzetek összeolvadását tűzte ki célul.[41] Az 1860-as években kiadott, Vas vármegyét ábrázoló térképeken már az új alapelvek gyakorlati megvalósulását látjuk. A bemutatott kartográfiai dokumentum, Vas vármegye felülrajzolt közigazgatási térképe így nem tükrözi sem a kiadása évében hozott, sem az 1850-es évek elején tervezett közigazgatási reformokat.
Baloghné Lasics Judit: Statisztikai adatok a Bach-kori Vas megyéről, in Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről II., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1993, 253–264.
Deák Ágnes: Közigazgatási határok és nemzetiségpolitika Magyarországon az 1850-es években, Századok, 155. évf., 2021/5, 1055–1075.
Deák Ágnes: „Nemzeti egyenjogúsítás”. Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849–1860, Budapest, Osiris, 2000
Kenedich Ágnes: Josephus Kenedics, Vas vármegye hites geometrája, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 1999/3, 52–57.
Fodor Ferenc: A magyar térképírás, 1–3. köt., Budapest, Honvéd Térképészeti Intézet, 1952–1954, 209.
Gróf László: 200 éve hunyt el Kenedics József (1756–1809) geometra, az első nyomtatott Vas vármegyei közigazgatási és a szombathelyi egyházmegyei térkép alkotója, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 2009/3, 5–10.
Gróf László: Kenedics József Vas vármegye térképe, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 2000/3, 54–57.
Hegedüs Sándor: Tekintetes Vas vármegyének Szombathelyen újan épített börtönei’ s abban felállított javító intézet’ története, Kőszeg, Reichard Ny., 1841.
K. Lengyel Zsolt: Kényszerhaladás. A Bach-korszak magyarországi történetéhez és utóhatásaihoz, Századok, 158. évf., 2024/4, 665-698.
Katona Attila: „A csend helyreállítása” – Vas vármegye megszállása 1849 januárjában, in Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről III., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 2000, 413–448.
Papp József: Magyarország vármegyei tisztikara a reformkor végétől a kiegyezésig, Szeged, Belvedere, 2003.
Raum Frigyes: A magyarországi földmérők és térképészek fontosabb életrajzi és bibliográfiai adatai, Budapest, BGTV soksz. Üzeme, 1993.
Schneider Miklós (szerk.): Vas vármegye 1835. évi nemesi összeírása, Szombathely, 1937.
Szántay Antal: II. József kerületi biztosai, Századok, 148. évf., 2014/5, 1171–1185.
Tilcsik György: István főherceg látogatása Szombathelyen 1847. október 1-jén, in Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VI., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 2015, 95–116.
Tilcsik György: Szombathely kereskedelmi szerepe és jelentősége a reformkorban, Korall, 2003/11–12., 111–134.
Tilcsik György: Új adatok a szombathelyi polgári olvasótársaság működéséhez 1837–1841., in Mayer László (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VII., Szombathely, MNL Vas Megyei Levéltára, 2020, 203–232.
Wirth Zsuzsanna: A nemesi kisbirtok differenciálódása Vas megyében a XVIII. sz. közepétől a polgári forradalomig, in Kiss Mária (szerk.): Vas megye múltjából III., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1986, 140–166.
Földkép, Figyelmező, 2. évf., 36. szám, 1838. szeptember 4., 576–578.
Kenedich Ágnes: Josephus Kenedics, Vas vármegye hites geometrája, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 1999/3, 53. ↑
Gróf László: Kenedics József Vas vármegye térképe, Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 2000/3, 55. ↑
Gróf: Kenedics, 57.; Megjegyzés: Gróf László (1933–2020) 1956-től Oxfordban élt és alkotott, az említett párizsi kapcsolata pedig Szántai Lajos (1930–2005) térképgyűjtő, az egyik legjelentősebb hungarika-térképgyűjtemény létrehozója volt. ↑
Lásd a Központi Antikvárium 2005. május 27-i könyv árverését és a Honterus Antikvárium 2010. december 10-i árverését (80. aukció) ↑
Szántay Antal: II. József kerületi biztosai, Századok, 148. évf., 2014/5, 1171–1172. ↑
Raum Frigyes: A magyarországi földmérők és térképészek fontosabb életrajzi és bibliográfiai adatai, Budapest, BGTV soksz. Üzeme, 1993, 51. ↑
Tilcsik György: Új adatok a szombathelyi polgári olvasótársaság működéséhez 1837–1841, in Mayer László (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VII., Szombathely, MNL Vas Megyei Levéltára, 2020, 205. ↑
Schneider Miklós (szerk.): Vas vármegye 1835. évi nemesi összeírása, Szombathely, 1937, 29. ↑
Tilcsik György: Szombathely kereskedelmi szerepe és jelentősége a reformkorban, Korall, 2003/11–12., 125–126. ↑
Tilcsik György: István főherceg látogatása Szombathelyen 1847. október 1-jén, in Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VI., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 2015, 110. ↑
Deák Ágnes: Közigazgatási határok és nemzetiségpolitika Magyarországon az 1850-es években, Századok, 155. évf., 2021/5, 1061. ↑
Valójában csak hat: Kőszegi, Németújvári, Tótsági, Körmendi, Szombathelyi és Kemenesaljai járások. ↑
Baloghné Lasics Judit: Statisztikai adatok a Bach-kori Vas megyéről, in Tilcsik György (szerk.): Előadások Vas megye történetéről II., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1993, 257. ↑
Karl Friedrich Kübeck báró, a birodalmi tanács (Reichsrat) elnöke. Deák: Közigazgatási határok, 1068 ↑
Wirth Zsuzsanna: A nemesi kisbirtok differenciálódása Vas megyében a XVIII. sz. közepétől a polgári forradalomig, in Kiss Mária (szerk.): Vas megye múltjából III., Szombathely, Vas Megyei Levéltár, 1986, 162. ↑
Közigazgatási határokkal felülnyomva a MNL Vas Vármegyei Levéltárából: https://maps.hungaricana.hu/hu/MegyeiTerkepek/4730/ (Hozzáférés: 2025. március 1.) ↑
Deák Ágnes: „Nemzeti egyenjogúsítás”. Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849–1860, Budapest, Osiris, 2000, 10–11. ↑
K. Lengyel Zsolt: Kényszerhaladás. A Bach-korszak magyarországi történetéhez és utóhatásaihoz, Századok, 158. évf., 2024/4, 675. ↑
„Láttam az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vigasztalójuk”[1] – A háborús erőszakról
Hadtörténetírásunk az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben nélkülözte a háborús események vizsgálata során az egyes emberek megértésére irányuló törekvést. Tette ezt egyrészt talán azért, mert „irtózott” az úgynevezett angolszász hadtörténetírás sodró, de időnként pongyolának tekintett megfogalmazásaitól. Másrészt az is lehet az ok, hogy hadtörténetírásunk sokáig katonatudósok „kezeiben” volt, akik feszesen és jórészt a harcászati, hadműveleti szabályszerűségek nyomán igyekeztek feltárni a múlt harci eseményeit. Ily módon a vizsgált hadműveletek úgy jelenhetnek meg előttünk, mint terepasztalon lejátszott harci játék, ahol az egyik (kék), vagy a másik (piros) fél „birtokba vesz” egy-egy települést, vagy „felszámolja” az ellenség ellenállását ilyen vagy olyan magaslatokon, vagy fontos átkelők közelében. A dolog kiélezettebbé válik, amint ismerős helynevekkel helyettesítjük be az adott „települést”, „magaslatot”, „átkelőt” és még inkább, ha a megsejtjük, hogy mi rejlik az ellenállás felszámolása mögött. El kellene tehát siratnunk minden hősi halottat, vagy a háborúban elfásult összes gazembert, vagy szegény lelket, akit a semmiből váratlanul agyonvágott az akna vagy lekaszált egy tetszőleges fegyverből leadott sorozat? Semmiképpen sem. Erről Németh László idevágó sorai jutnak eszünkbe, melyek szerint „Tele van ez a világ földomlásokkal, skalpoló átviteli szíjakkal, bombákkal, merényletekkel… Milyen kísérteties dolog ennyi izgalom, őrültség, indulat fölött egy nyugodt kapavágás.”[2]
Szükséges volna nem csupán szenvtelenül vizsgálnunk a háborús eseményeket, hanem bizonyára hasznos volna, ha törekednénk arra, hogy megértsük az emberi motivációkat, döntéseket. Hiszen a háború is csak olyan, mint az élet; ahogyan José Ortega y Gasset fogalmaz: „Feladat az élet. És az életet alkotó feladatokban nem az a legsúlyosabb, hogy végre kell hajtani őket, hanem – bizonyos értelemben – ennek épp az ellenkezője, vagyis az, hogy mindig kénytelenek vagyunk tenni valamit (…)”[3] – Háborús körülmények között a döntéskényszer értelemszerűen kiélezettebb, ezért a „mit tegyünk?” kérdésre lehetőleg minél hamarabb, vagy minél átgondoltabban kell válaszolnunk. A cselekvő ember tehát aktívan jelen van, és félrevezető lenne, ha csupán az úgynevezett magasabbegységek és (különböző szintű) alárendeltjeik harctevékenységéről beszélnénk, figyelmen kívül hagyva ezáltal az emberi tényezőt.
A fenti tételmondatot árnyalják azok az újabb történeti munkák, amelyekben a szerzők a korábbinál már nagyobb teret engednek a résztvevők visszaemlékezéseinek. Mindez talán annak is köszönhető, hogy a mikrotörténelmi feldolgozás és a személyes motiváció megértésének igénye fokozatosan nálunk is tért nyer.
A visszaemlékezés, levél vagy kortárs harctudósítás némileg hasonlatos a fényképhez, amely elénk hozza azokat a körülményeket, helyszíneket, embereket, amelyeket már elképzelni sem tudunk. A látvány és tapasztalat leírásán kívül – a fényképet meghaladóan – azonban a személyes visszaemlékezések következtetni engednek a lélek rezdüléseire is, és megmutatják azt is, hogy a harcoló feleken kívül a szenvedő lakosság miképpen érzékeli az eseményeket. Naivitás lenne azt gondolni, hogy a lövészárokban küzdő harcos szemén keresztül be lehet mutatni a háborút. A retina befogadóképessége korlátolt, nem írhatjuk le a háborút csak az egyes emberek élményei alapján, hiszen a háború a lövészárkok mellett ott dúl a megfigyelőállásokban, a harcálláspontokon, de megtaláljuk az általános iskolában, a napilapok hasábjain és a parlamenti felszólalásokban is. Horváth Dezső A tizedik ember című munkájában erről ekképp ír: „Ahány ember, annyi dráma, nem tudni hány fölvonásban. Van, aki ki tud bújni mind alól, és komédiára fordítja, de sokan vannak, akik előtt elsötétül a világ, mert tragédiára érzékenyítette őket ez a század.”[4]
Jó példa erre Magyary Zoltán és feleségének búcsúlevele, amelyben egyszerre látjuk a személyes motivációkat, egy falu szovjet megszállását, és némi kutatással képet kaphatunk arról is, hogy milyen állapotban lehetett egy olyan szovjet alakulat, amely a magyarországi hadműveletek legkeményebb ütközeteit harcolta végig az elmúlt hat hónapban. Ez a tény felmenti őket az elkövetett kegyetlenségektől? Egyáltalán nem. De legalább megérthetjük, hogy komolyabb oka volt ezeknek, mint ahogy első látásra gondolnánk. Mindezek után Ivo Andrićcsal együtt feltehetjük a kérdést: „Hogyan lehet leírni azt a hullámzást az emberekben, amely a néma állati félelemtől az öngyilkos lelkesedésig terjedt a vérontás és alattomos fosztogatás legalacsonyabb ösztönétől a szent áldozathozatal legmagasztosabb vállalásáig, melyben az ember fölülmúlja önmagát, s egy pillanatra más törvények szerint élő, magasabb világok szféráit érinti.”[5]
Az egyes ember tehát formálója lehet az eseményeknek, akár öngyilkos lelkesedésével, akár alattomosságával, de hasonlóképpen tétlenségével és néma tűrésével is. A harci eseményekről szóló jelentésekből vagy a hadműveleti összefoglalókból jól látszik, hogy a harcok eredményességét befolyásoló elsődleges tényezőkön kívül mik azok, amelyeket ugyancsak érdemes figyelembe venni. A csapatok létszáma, felszereltsége, összetétele mellett, ha lehetséges, számba kell venni a terepviszonyokat, az időjárást és az események alakítására alkalmas embereket is. Egy kedvezővé „átmaszkírozott” jelentés, vagy a másokat is magával ragadó állhatatos harc képes a helyi jellegű ütközetek végeredményére befolyást gyakorolni.
Lám, a terepasztal színeket, vertikális irányú kiterjedést kapott, a birtokba vett településekre lakosság került, (talán rokonaink?) az „ellenség”, illetve a „saját csapatok” kategóriába pedig emberi tulajdonságokkal felruházott, folyton fokozott döntéshelyzetben őrlődő egyének kerültek! Előbbieket meg kell mászni, vagy át kell kelni rajtuk. Azokra ott rászakad a pince, agyonlövik őket, vagy megmérgezik magukat, emezek meg harcolnak, rabolnak, menekülnek, „hozzáfognak, hogy megássák közös sírjukat”, vagy próbálnak a megszokott működés szerint viselkedni.
Ha szeretnénk bemutatni egy térség harci eseményeit – akármennyire is az összfegyvernemi harc kerül a fókuszba –, nem tekinthetünk el attól, hogy az elérhető források tükrében szemügyre vegyük azokat a tényezőket, amelyek befolyással lehettek az ismert végeredményre. Ezzel sem nyerhetjük meg az elvesztett háborúkat, de közelebb kerülhetünk a hadakozó ember megértéséhez.
1673-ban Kolozsváron magyarul is megjelent Markus Friedrich Wendelin, egy német református teológus 1634-ben írt munkája. A könyv a maga nemében igazi ritkaság, különlegességét azonban nem a szerzője, nem is a tartalma, de még csak nem is az utóélete adja. Sokkal érdekesebb számunkra a fordító személye. Ő ugyanis nem más, mint az akkor már uralkodásának tizenkettedik évében járó erdélyi fejedelem, Apafi Mihály. A művet pedig még izgalmasabbá teszi az uralkodó által írt elöljáró beszéd. A prédikátor könyvének mintájára felépített szöveg elején a boldogságról értekezik. Kiábrándultan veti el a bölcsességet, a dicsőséget, a gazdagságot és sok minden más mellett a hatalmat is. Mondanivalóját ugyan a Bibliából meríti, szavai mögött mégis érezhető személyes csalódottsága, lelki vívódása. Életútjának ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk.
Apafi Mihály 1632-ben született. II. Rákóczi György 1657-es lengyelországi hadjáratában ő is tatár fogságba került, ahonnan csak közel hároméves raboskodás után szabadult. Erdélyben eközben óriási változások zajlottak le. Mivel a Porta nem tudta Rákóczit megfosztani hatalmától, kétszer indított hadjáratot a Fejedelemség ellen. 1658-ban Jenőt és Karánsebes vidékét, 1660-ban pedig Váradot kebelezte be. Ugyanebben az évben Szászfenesnél Rákóczi György halálos sebet kapott, ám hívei gyorsan fejedelmükké választották korábbi generálisát, Kemény Jánost, aki a következő évben elfogta és megölette a törökök által még korábban fejedelemmé tett Barcsay Ákost. A válasz azonban most sem maradt el. Kösze Ali pasa vezetésével ismét oszmán hadak nyomultak be az országba. Kemény Jánost ugyan elkergették, azonban a törököknek szükségük volt valakire Barcsay helyére. Ali pasa figyelme ekkor terelődött Apafi Mihályra. Az erdélyi nemest ebesfalvi kastélyából, első gyermeke születése közben vitette Marosvásárhelyre, ahol 1661. szeptember 14-én a rendek megjelent tagjai fejedelemmé választották. Uralma azonban eléggé ingatag volt. Rajta kívül volt egy másik fejedelem is, aki ráadásul maga mögött tudhatta az ország elitjének a nagy részét. Apafit ezzel szemben csupán néhány köznemes támogatta.
1662 januárjában azonban újabb fordulatot vettek az események. Kemény János holtan maradt a nagyszőlősi csatatéren, és bár hívei fiát, Kemény Simont fővezérükké választották, helyzetük reménytelenségét nemsokára kénytelenek voltak belátni, és két éven belül valamennyien behódoltak az új fejedelemnek. Apafi Mihály tehát megkezdhette uralkodását. Megcsonkított országa azonban romokban hevert, ráadásul az oszmánok által büntetésből felemelt adó kifizetése évről évre óriási problémát okozott, miközben családok tömegei igyekeztek tatár rabságban lévő tagjaik váltságdíját összegyűjteni. Tovább bonyolította a dolgot, hogy 1661 óta Erdély északnyugati részének főbb váraiban császári katonaság állomásozott. A Várad körül ekkoriban kiépülő új török vilajet pedig agresszívan terjeszkedett kelet felé, katonái egészen Désig hódoltattak.
1663-ban az események újabb fordulatot vettek. Köprülüzáde Fázil Ahmed nagyvezír megtámadta a Habsburg Birodalmat. Erdély ennek a háborúnak egy különleges résztvevője lett. Területén ugyan nem zajlottak komolyabb harci cselekmények, és csapatai sem vettek részt nagyobb hadműveletekben, a háborút lezáró vasvári békének mégis közel fele érintette. Apafi Mihály ugyan el tudta érni, hogy seregei otthon maradhassanak, személyesen mégis meg kellett jelennie a nagyvezír előtt Érsekújvár falai alatt. Köprülüzáde Fázil Ahmed ugyanis be akarta hódoltatni a Magyar Királyságot. Az erdélyi fejedelemnek ebben kellett részt vennie. Közben minden erejével igyekezett megoldani országa legégetőbb problémáit. Megpróbálta elérni, hogy az oszmán–erdélyi határvonal kérdését békés úton rendezzék, illetve, a Portának fizetendő éves adót szállítsák le a régi összegre. Miután egyértelművé vált, hogy ez az út járhatatlan, felvette a diplomáciai kapcsolatot Béccsel, természetesen titokban. Azt szerette volna elérni, hogy a háború céljai közé, majd a békeokmányba a Habsburgok révén kerüljenek bele az említett ügyek is, de ebbéli reményeiben is csalatkoznia kellett. Az 1664. augusztus 10-én titokban megkötött, szeptemberben nyilvánosságra hozott vasvári béke ugyanis sem a határról, sem az adóról nem rendelkezett. Erdély végleg elvesztette területének közel egynegyedét, egyik legnagyobb városát, Váradot, legfontosabb kereskedelmi útvonalát, valamint gabonatermő vidékeinek többségét.
Közben azonban több eredményt is elért. A nagyvezír a hódoltatásban való részvétel miatt a még 1658-ban a fejedelemségre kiszabott 500 000 tallér hadisarcból a hátra lévő részt, azaz nagyjából a felét elengedte. A fejedelemnek továbbá seregeivel sem 1663-ban, sem 1664-ben nem kellett részt vennie a háborúban. 1664 elején a székelyhídi és a kolozsvári német őrségek átállásával két fontos vár jutott a birtokába. Elkezdődhetett egy új végvári vonal megszervezése. Kolozsvár birtokbavételével egyidejűleg erdélyi katonák visszafordulásra kényszerítettek egy hódoltató török csapatot, de még fegyveres összecsapás nélkül. Július végén viszont a város őrsége már tényleges harc során szabadította ki a fogságba vetett kajántói lakosokat. Ezzel a korábbiaknál sokkal kedvezőbb helyzet alakult ki, ám az ügyet véglegesen nem tudta megoldani. Gyakorlatilag Apafi Mihály uralkodásának a későbbiekben is az egyik központi kérdése maradt a határvédelem.
Erdély korábbi állapotát nem tudta visszaállítani. Országa a korábbiaknál kisebb, gyengébb és kiszolgáltatottabb lett. Ennek hátterében elsősorban nem Apafi Mihály személyes kvalitásai, hanem az Oszmán Birodalom külpolitikájának megváltozása, illetve ezáltal a vazallusaihoz fűződő viszonyának átalakulása áll. Korábban a birodalom, leszámítva egy Lengyelország elleni hadjárat rövid epizódját, rendkívül hosszú háborúkat vívott Perzsia, illetve 1645-től Velence ellen. Távoli hadszíntereken kötötte le magát, ez pedig lehetővé tette vazallusai számára, hogy valamivel szabadabb külpolitikát alakítsanak ki. A 17. század első felében a Krími Kánság önálló diplomáciát folytatott, fegyveres segítséget adott hol a lengyeleknek, hol az oroszoknak, hol a lázadó kozákoknak, valamint adóztatta Lengyelország és Oroszország mellett Moldvát és Havasalföldet is. Utóbbiakra az Erdélyi Fejedelemség is igyekezett kiterjeszteni a befolyását, ezért a két állam viszonylag gyorsan egymás vetélytársává vált a térségben. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György az oszmánok mellett a Habsburgok szorongatott helyzetét is kihasználhatták, akiket szintén egy elhúzódó konfliktus, nevezetesen a harminc éves háború kötött le. Ezért tudtak hadjáratokat vezetni a Magyar Királyság területére, és így lett Erdély az európai nagypolitika elismert tagja. A század közepén azonban minden megváltozott. IV. Mehmed szultán és a Köprülü nagyvezírek újra feltámasztották a dzsihád és a hódító szultánok szellemét. Újra nyugati, később északi irányú terjeszkedésbe kezdtek. Emellett a vazallusaikat is szorosabb függésbe kívánták vonni. Már az Erdély elleni durva fellépés is ezt sugallta, az 1663-as hadjárat pedig ennek lett a fontos állomása. A nagyvezír ugyanis többször megalázó helyzetbe hozta a két román vajdát és az apja helyett megjelent kánfit. A háború után az árulással gyanúsított, illetve a nagyvezír előtt meg nem jelenő havasalföldi vajdát, valamint a hadjáraton részt nem vevő krími kánt is letette tisztségükből. A Krími Kánság történetében nagyjából ekkortól mutatható ki egyértelműen a markánsabb alávetettség korszaka. Ebben a kontextusban az erdélyi fejedelem által elért részsikerek sem lebecsülendők.
A kortársak nem látták, vagy nem voltak hajlandók megérteni ezeket a változásokat. A fejedelemmel szemben irreális elvárásokat támasztottak, miközben a rendek Apafi Mihály uralkodásának kezdete óta törekedtek a fejedelmi hatalom visszaszorítására. Nagyobb részesedést kértek maguknak a hatalomból, miközben számonkérték a fejedelmen, hogy nem kormányoz elég erős kézzel. A külpolitikai kudarcok okát a fejedelem alkalmatlanságában látták, miközben egyre többször hasonlították össze személyét a korábbi uralkodókkal, elsősorban Bethlen Gáborral. Apafi Mihály a későbbiekben, amennyire lehetett, újjáépítette országát. A művelt fejedelem a tudományos életet kiemelten támogatta. Korlátozott mozgásterű országában másra nem is nagyon maradt lehetősége, ebben pedig kétségtelen sikereket ért el. Hosszú, majdnem három évtizedes uralma során ennek ellenére mindvégig azt érezhette, hogy nem tud megfelelni alattvalói elvárásainak. Közben egy fia kivételével összes gyermekét, majd szeretett feleségét is eltemette. Uralkodása alatt az ország elitje örökös pártharcokba merült, melyek többször tragédiákba torkolltak. Ezekben a fejedelem is felelős volt, s mindez maradandó nyomokat hagyott a lelkiismeretén. Uralkodása végére valóban búskomor, zárkózott lett, miközben az alkohol rabjává vált. Legismertebb jellemzései mind ebből a kései korszakból származnak, az utókor pedig hajlamos volt ezt a kései képet rávetíteni teljes életére. Uralkodásának elején azonban egyáltalán nem ilyen volt. Kényszerű hatalomra jutása után igen aktívan lépett fel országa védelmében. Sikeresen akadályozta I. Lipót terjeszkedését, miközben a Portától is sikerült bizonyos engedményeket kicsikarnia. Az idő kerekét azonban nem lehetett visszafordítani, a régi dicsőséget nem lehet visszaállítani. Új idők jöttek, új kihívásokkal.
