Takács Noel István: „За Родину и Свободу” Borisz Szavinkov politikai eszméi és szerepe az orosz polgárháborúban

Borisz Szavinkov (1879–1925) orosz forradalmár volt, aki a kaotikus orosz polgárháború idején kimunkálta a fehérektől és a bolsevikoktól is elhatárolódó „Harmadik Oroszország”[2] eszméjét. Teoretikus jellegű műveiben gyakran előforduló kulcsfogalmak segítik a politikai értékrendjének és társadalomképének feltérképezését, amelyekbe a későbbiekben a kozákokat is beleilleszti: „A jövő történésze le fogja jegyezni […] újat teremtett (a kozák), egy új, harmadik, demokratikus, kozák és paraszti Oroszországot.”[3] Ezt az eszmét Szavinkov az 1920-ban kiadott На Пути къ „Третьей” РоссiиЗа Родину и Свободу”[4] című munkájában dolgozza ki, ami a Свобода [Szvoboda][5] újságban jelent meg. A „Harmadik Oroszország” eszméjének főbb fogalmai: az agrárszocializmus, a föderalizmus, az eurázsianizmus[6] és a narodnyik[7] gondolat.

Fiatalkorát Varsóban töltötte és végezte középfokú tanulmányait.[8] Az itt tapasztalt russzifikáció ellenszenvet ébresztett benne a cári rezsim ellen.[9] Ezeket látva mély szimpátia alakult ki benne a lengyelek iránt, akikre testvérnépként tekintett. Erre a következőképpen emlékszik vissza: „Gyermekkorom óta ahhoz szoktam, hogy szeressem és tiszteljem a vitéz és sokat szenvedett népet, akik közel állnak vérkötelékben hozzánk, oroszokhoz.”[10] Ezt megerősítette liberális beállítottságú édesapja, aki Varsó ítélőbírójaként dolgozott és sohasem tett különbséget lengyel és orosz között.[11] A gimnáziumban megismerkedett Ivan Kaljajevvel, a későbbi terroristával, aki a legjobb barátja lett.[12] Gyerekkorában mély nyomott hagyott benne nagybátyja, akinek neves barátait megismerhette a fiatal Szavinkov, köztük Gleb Uspenszkij narodnyik írót, aki valószínűleg elmagyarázta Szavinkovnak a parasztság helyzetét Oroszországban.[13] Egyetemista korában baloldali agitációért a Varsói Citadellában raboskodott, s noha hamar kiengedték, ez mély nyomot hagyott a fiatal Szavinkovban.[14] Ezt követően újra letartóztatták és Vologdában börtönözték be, szökését követően kezdte meg a forradalmi tevékenységét. Csatlakozott a széles népi támogatást élvező Szocialista Forradalmi Párt (továbbiakban SZR/SZR-ek) félkatonai szervezetéhez, aminek később vezetője is lett.[15] Miután Jevno Azef elárulta az SZR-t 1906-ban, Szavinkovot letartóztatták és halálra ítélték. Sikerült azonban megszöknie és külföldre menekülnie, majd visszatért Oroszországba, ahol egészen 1911-ig élt. Ezek után kivándorolt, s száműzetésben[16] írta meg a részben autobiográfiának szánt, az, Ami nem történt meg – a forradalom története című regényét.[17] Szavinkov regényei mindig az ő valódi, megtörtént tapasztalatait rögzítik (ezeket mind „Ropsin” álnéven írta), azonban álnevet ölt önmagára a regényben. Valószínűsíthető, hogy a legtöbb szereplő valódi személy, álnéven. A főhős (egy bizonyos Bolotov), ugyanazt a szerepet tölti be az SZR-ben mint Szavinkov, vagyis az SZR félkatonai szervezetének a magas rangú vezetője. A regényben Bolotov teljesen kiábrándult az SZR-ből és abból a terrorból, amit a félkatonai szervezet hajt végre. Belefáradt abba, hogy ő, mint egy magas rangú tiszt, mindig fiatalokat küld a halálba[18] és megkérdőjelezi azt az SZR tételt, hogy ha Oroszország veszít, akkor ők nyernek, mivel hazafias érzelmeket vallott.[19] Ilyen gondolatokkal küzdhetett Szavinkov már 1905-ben is, amikor a regény játszódik. Az első világháború kitörésekor beállt a francia hadseregbe, s az itt tapasztaltakat egy újabb regényben írta meg aminek címe: Franciaországban a háború idején.[20] A cári hatalom megbuktatása után, 1917-ben helyet kapott az Ideiglenes Kormányban a 7. hadsereg komiszárjaként.[21] Az augusztusi Kornyilov Puccs után – és még azelőtt is – megpróbálta kibékíteni Kornyilovot és Kerenszkijt.[22] Az októberi forradalmat követően az Önkéntes Hadsereg köreiben találta magát. Ezek után önállóan próbált antibolsevik mozgalmakat szervezni, először Moszkvában a Szövetség a Haza és a Szabadság Védelméért nevű szervezetet, majd Varsóban a Lengyelországi Orosz Politikai Bizottságot 1920-ban. Az előbbi szervezet több városban is jelen volt, mielőtt a bolsevikok leverték a mozgalmat.[23] Ezek után a nagyhatalmaktól próbált segítséget kérni, valamint a lengyelekkel igyekezett szövetséget kötni az 1920-as évek elején.[24]

Tanulmányom célja Borisz Szavinkov politikai eszméinek bemutatása az orosz történelem sorsdöntő időszakában, az orosz polgárháborúban betöltött szerepének felvázolása, rámutatni arra, hogy sokkal nagyobb figyelmet érdemel a történeti kutatásban, mint amit megkapott. Továbbá – Szavinkov esetének példáján – igazolni szeretném az orosz polgárháború többpólusú természetét, amelyben az orosz politikai struktúra csak a terror fokozódásával polarizálódik végletesen. A dolgozatomban több helyütt Szavinkov műveiből idézek, ezeket jómagam fordítottam az eredetiről magyarra.

A februári forradalmat követően Szavinkov pozíciót kapott az Ideiglenes Kormánytól – amelyben az SZR közeli[25] Kerenszkij töltötte be a hadügyminiszteri posztot – mint a 7. hadsereg komiszárja.[26] E feladatkörben meggyőződhetett a hadsereg siralmas állapotáról: „…arra a következtetésre jutottam, hogy az orosz hadsereg haldoklik, és hogy megmentsük, és vele együtt Oroszországot, abszolút és kemény módszerekhez kell folyamodni…”[27] Az „abszolút és kemény” módszerek alatt értette például a halálbüntetés bevezetését a fronton[28] – amit maga Lavr Kornyilov tábornok is támogatott[29] – és a hadseregen belüli bolsevik agitátorok megbüntetését. Mivel „nem kapott utasításokat a komiszári jogkörét illetően”[30], azaz hatásköre tisztázatlan maradt így bolsevik-ellenes álláspontját nem torolták meg az orosz hadseregben. Így a bolsevikok gyűléseket tarthattak a hadsereg többi egységében, azaz továbbra is agitálhattak.[31]

Szavinkov gyűlölete a bolsevikok iránt e helyzetben abból fakadt, hogy az Ideiglenes Kormány nem mert döntéseket hozni a Pétervári Szovjet jóváhagyása nélkül és hogy Kerenszkij a Szovjet véleményét többre tartotta, mint a hadsereg érdekeit és fejlesztését. Ő maga így ír erről: „…a hadügyminisztert, Kerenszkijt, nem csak a hadsereg érdekei hajtották, hanem a Pétervári Szovjet döntései és állásfoglalásai….”[32] Szavinkov hazafias meggyőződése újból bebizonyosodik, mivel a Pétervári Szovjet tagjait a bolsevik jelzőn kívül „zimmerwaldistának”[33] is nevezi: „akiknek idegen a haza gondolata, a haza szeretete és a front megtartásáért való aggodalom.”[34] Szerinte ezt a két problémát (vagyis a bolsevik agitációt és a Pétervári Szovjet beavatkozását a politikai döntéshozatalba) azzal kell megoldani, hogy olyan embereket kell tenni a hadügyminiszteri és a főparancsnoki pozíciókba, akiket nem tudnak külsőleg befolyásolni.[35] Szavinkov Kornyilov tábornokot tartotta a legalkalmasabb embernek a hadsereg újjáépítésére, ezért sürgönyt küldött Kerenszkijnek, hogy csoportosítsák át a délnyugati front műveleteit (név szerint a 8., 7., 11. hadsereg műveleteit) Kornyilov tábornok alá. Kerenszkij azonban ezt visszautasította és Szavinkovot a hatásköre túllépésével vádolta.[36] Végül a Délnyugati Front Végrehajtó Bizottságának – vagyis az Iszkomitjuz – közbenjárása döntött, ami támogatta Szavinkov kérvényét.[37] Ezt az ügymenetet érthetően nehezményezte, mondván: „…a komisszár kérvényét, vagyis az Ideiglenes Kormány (képviselőjének) kérvényét figyelmen kívül hagyták, míg az Iszkomitjuz sürgönye azonnali eredményeket ért el.”[38]

1917. július 16-án[39] Szavinkov részt vett egy katonai konferencián a főparancsnokságon,[40] Kerenszkij meghívására. Itt az úgynevezett „Kornyilov program” mellett szólalt fel, melynek három pontja militarizálná az orosz közéletet és szigorúan figyelné a bolsevik aktivitást a katonaságban. Ennek a harmadik pontja a bolsevikok megfigyelését hivatalosan is kimondja, a további pontjai a következők: „1.) A katonai szervezeteket hivatalosan jegyezni (törvény általi kereteket köréjük felhúzni) […] 2.) Visszaadni a fegyelmezés jogát a vezetőknek.”[41] Az a tény, hogy egy komisszár részt vehetett egy bizalmas eseményen – miniszteri meghívással – melyen a hadsereg főbb vezetői is részt vettek, mint Bruszilov, Gyenyikin vagy Alekszejev sokat mond Kerenszkijnek a Szavinkovba vetett bizalmáról. A konferenciát követően Kerenszkij – elhatározta, hogy Bruszilovot leváltja, mint főparancsnokot – Szavinkovhoz fordult tanácsért az utód kijelölésére vonatkozóan.[42] Szavinkov nem meglepően, Kornyilov tábornokot javasolta a posztra.[43]

Az új kormány megalakulását követően Szavinkov lett a hadügyminisztérium igazgatója.[44] Kifejezi csalódottságát az új (koalíciós) kormány gyengeségét illetően a következő visszaemlékezése: „Előre lehetett látni, egy műszövetség, vagyis egy becstelen koalíció, nem fogja elérni a szükséges vaskezű irányítást…”.[45] Ezen az új posztján, szélesebb rálátása volt az orosz hadsereg belső ügyeire, így csakhamar rájött, hogy az Ideiglenes Kormány helyzete nem annyira stabil, mint amilyennek gondolta. A bolsevik és az – akkor még teljes erővel jelen lévő – német fenyegetésen kívül, a hadseregen belüli összeesküvések is veszélyt jelentettek a kormányra. Egy különösen, ami Mogiljovban – vagyis a főparancsnokságon – szerveződött.[46] Miután ezt Filolenko, Szavinkov segédje – és kémje a főparancsnokságon – és maga Szavinkov is jelentette Kerenszkijnek, ő ismételten figyelmen kívül hagyta bizalmasát, Filolenko-t pedig még szóbeli megrovásban is részesítette, mondván: „Beleavatkozott egy olyan dologba, ami nem a sajátja.”[47] Szavinkov valamennyire megértette Kerenszkijjel az összeesküvők szándékát,[48] azonban teljesen ellenezte azokat, mert szerinte minden ehhez hasonló kísérlet a hadsereg újjáépítésének kudarcához vezetett volna: „Aggasztott, hogy e összeesküvés Kornyilov tábornokot a fegyveres fellépés útjára tereli […] a hadsereg feltámasztásának halálát jelentené”[49] Az előbbi véleményét, és azt, hogy Kornyilov tábornokot ő nem támogatta volna egy ilyen puccsban, többször is elmondta neki.[50]

Szavinkov legnagyobb akadálya céljai elérésében nem más volt, mint maga Kerenszkij, aki hírhedt volt bizonytalanságáról. Kerenszkij – és általa az egész Ideiglenes Kormány – és Szavinkov között súlyos nézeteltérések voltak. Kerenszkij egy esetben megkísérelte Szavinkovot öntörvényűnek beállítani, amikor nem vette figyelembe Kornyilov tábornok értesítését Pétervárra látogatásáról, így Szavinkovot engedetlenséggel vádolta: „Kornyilov tábornok 10-én érkezik és erről sürgönyt is kapott tőle 7-én, azt nem tudhattam előre, hogy Kerenszkij kitalálja, hogy én hívtam öntörvényűen Pétervárra Kornyilovot.”[51] Egy esetben szándéka ellenére csaknem sikerült megszabadulnia ettől a hálatlan beosztástól, amikor is a hadügyminisztérium augusztus elején listát állított össze az Ideiglenes Kormányra veszélyt jelentő, letartóztatandó személyekről, ezt pártállás szerint baloldali és jobboldali listára osztották. Kerenszkij míg a jobboldali listát habozás nélkül aláírta, a baloldali lista neveinek több mint felét kihúzta, majd aláírta. E helyzetet rontotta még tovább a – szintén SZR-es – belügyminiszter Avkszentjev, aki kettő kivételével minden nevet kihúzott a listáról, mielőtt aláírta volna.[52] Kerenszkij engedményeit a bolsevikok felé az esetleges retorziójuktól való félelemmel lehet magyarázni. A hadügyminisztériumi munka otromba akadályozása arra a döntésre juttatta Szavinkovot, hogy lemondjon a posztjáról, azonban ezt Kerenszkij nem fogadta el.[53]

Az augusztusban bekövetkező Kornyilov puccs okai között Szavinkov több tényezőt is fontosnak tartott. Elsősorban maga Kerenszkij személyében találta meg a problémát, hisz annak folytonos bizonytalankodása sarkallta Kornyilov tábornokot a cselekvésre, illetve az, hogy Kornyilov tábornok tudta, hogy Kerenszkij katonai riválist lát benne.[54] Kerenszkij hezitálása egy a hadügyminisztérium által – pontosabban Filolenko által – készített memorandum esetében érte el a tetőpontját. Ezt a dokumentumot Kerenszkij többszöri kérlelés ellenére sem volt hajlandó aláírni.[55] A következő pont miatt hezitált a hadügyminiszter: „1) Törvényjavaslat, a hátországbéli katonai bűncselekményekért való halálbüntetés bevezetéséről.”[56] A memorandum valójában a Kornyilov-program végrehajtásának kiérleltebb változata volt – mivel az első változat nem ígérkezett kellően hatékonynak[57] – így érthető, hogy a tábornok ragaszkodott a szigorítás elfogadásához és a kormány általi ratifikálásához. Szavinkov szerint a puccshelyzet kialakulásában nagy szerepet játszott egy félreértés is, amit Vlagyimir Lvov[58] államférfi okozott, teljesen felmentve a felelősség alól Kornyilovot. Lvov felhatalmazás nélkül, de bizonyára szándékosan Kerenszkij nevében beszélt Kornyilovval és három lehetőséget kínált fel neki.[59] Kornyilov – abban a hitben, hogy Lvov szavai Kerenszkij szavai – a három lehetőség közül azt választotta, hogy a fő hatalom az övé és Kerenszkijé legyen, megosztva.[60] Az elfogadást Lvov egy sürgönnyel a következőképp közölte Kerenszkijjel: „A főparancsnok követelte az összes polgári és katonai hatalom neki való átadását.”[61]

Kornyilov tábornok, mint egy határozott katona, végig fenyegetést jelentett Kerenszkij gyenge kormányára. A háborús és csaknem polgárháborús zűrzavarban (emlékezzünk, Szavinkov még csak azt sem tudta, milyen jogai vannak komisszárként), ellenkező érdekek, eszmék és a bizalmatlanság rendszerében az Oroszországot megmenteni kívánó Kornyilov szembe került az Ideiglenes Kormánnyal. A „puskaporos hordót”, ami Kornyilov volt, végül Lvov öntörvényű szikrája gyújtotta be, kimutatva az Ideiglenes Kormány dezorganizáltságát és gyengeségét azok előtt, akik lesték és várták annak megbuktatását. Valószínűleg van igazság abban az elgondolásban, hogy a puccs egy félreértés volt, azonban a félreértés következménye – Kornyilov menesztése – kiváló ürügyet szolgálhatott ahhoz, hogy eltávolítsa a gyengekezű Kerenszkijt a miniszterelnöki és hadügyminiszteri székből.

A puccs alatt Szavinkov megpróbálta kibékíteni a két felet, felhívta a figyelmet a feltételezése szerinti félreértésre: „26-a és 27-e éjszakáján, illetve az utóbbi egész délutánján sürgönyöket cseréltem Filolenkoval és Kornyilov tábornokkal.”[62] Erre az időre Kerenszkij kinevezte Szavinkovot Pétervár katonai kormányzójának.[63] A próbálkozásai sikertelennek bizonyulnak, a puccskísérlet megbukott. A kudarc következtében az Ideiglenes Kormány meggyengült, míg a bolsevikok megerősödtek. Szavinkov elvesztette azt az embert, akiben az orosz hadsereg megmentőjét látta. A puccs után az SZR vezetője, Csernov, Szavinkov ellen agitált az SZR lapjában. A letartóztatását kívánta annak okán, hogy közeli kapcsolatot ápolt Kornyilovval, és ő neveztette ki főparancsnokká. Az előbbi vádak és annak következtében, hogy elbocsájtották a kormányzói posztjából,[64] személyéről szóbeszéd kapott lábra, tápot adva Csernov agitációjának. Az SZR Központi Bizottsága magyarázatot követelt, azonban Szavinkov ezt nem volt hajlandó megadni olyan SZR-erek körében, akik a bolsevikokhoz húztak, név szerint említve Mark Natanszont, így kizárták az SZR-ből.[65]

Cselekedetei az Ideiglenes Kormányban sok mindent elárulnak Szavinkov eszméiről, akkori céljairól. Mivel a hadügyminisztérium kötelékében dolgozott és az első világháború javában zajlott, a „Harmadik Oroszország” képe még nem alakulhatott ki benne. Szavinkov ekkor még tántoríthatatlan híve a „Második Oroszországnak”, vagyis az „Első Oroszország” cári rendszerét megbuktató Ideiglenes Kormány rendszerének. Kerenszkijjel való nézeteltérése ellenére, annak bukását Oroszország pusztulásával azonosítja és az ebben meghatározó szerepet játszó bolsevikokat és a Pétervári Szovjetet e „Második Oroszország” rákos daganatainak tekintette. Az SZR – azon belül paramilitáris – nézete megmutatkozik az általa javasolt módszerekben, mint például a halálbüntetés bevezetése, vagy az úgynevezett „parancsnoki fegyelmi rendszer” szorgalmazása, melyek nagyobb összhangban állnak a cári rendszer alatt is szolgáló tábornokok álláspontjával, mint a – szintén SZR – Kerenszkijével. Az SZR-ből való kizárása elindította Szavinkovot az önálló politikai útkeresés irányába. Ekkor figyelhető meg esetében a legkorábban az a tendencia, hogy mindig egy nagyobb formátumú katonai vezetőhöz, tábornokhoz kötődik, bennük látja a haza megmentőjét, 1917-ben ez a személy Kornyilov volt, később Vrangel tábornok lett.

A bolsevikokat Szavinkov nem a Vörös Hadsereg katonáival és tisztjeivel azonosította,[66] hanem a Szovnarkom[67] vezetőivel. Különösen három személyt tartott meghatározónak, Lenint, Trockijt és Zinovjevet[68] (néhol Zinovjev helyett Dzerzsinszkijt).[69] Szerinte nyilvánvaló, hogy az orosz nép elégedetlen a bolsevikokkal és a többség ellenük van.[70] Szerinte a bolsevizmus térnyerése egy ember hibája: Kerenszkijé, minthogy „…túlságosan is sokat fejlődhetett alatta.”[71]

Szavinkovban az ellenszenv már kialakult az 1917-es évben, mivel az Ideiglenes Kormány aláásóit látta a bolsevikokban. Veszélyesnek tartotta őket a háborúellenes agitációjuk és a Péterváron felállított ellenkormányuk miatt. Szavinkov a hazafisága miatt már összetűzésbe került az SZR-rel,[72] így nem meglepő, hogy a bolsevikokkal is hasonló nézeteltérése volt.[73] Kifogásolta többek között a „világforradalom, világegyesítés”[74] bolsevik doktrínáját, a háborúellenességüket sem nézte jószemmel, mondván: „Ezekkel érvelve, aláírták a szégyenletes békét Breszt-Litovszknál.”[75]

Szavinkov háborúpártisága két forrásból eredhet, az egyik, a hűsége a háborút folytatni kívánó Ideiglenes Kormányhoz, a másik Szavinkov germanofóbiája, ami miatt Oroszország legyőzendő riválisát látta a németekben, akik sohasem lehetnek Oroszország szövetségesei:Egy német szövetség Oroszországnak német technológiát jelent… német vezérkart, német szakértőket és orosz emberi erőforrásokat, az orosz katonák ágyútöltelék pozícióját jelentené.”[76] Az általa megálmodott „Harmadik Oroszország” két fő veszélyeztetőjét, a bolsevikokat és a németeket összekapcsolta, mondván: „Nincs olyan, hogy bolsevizmus, olyan van, hogy németbolsevizmus. A bolsevik veszély nem csak egy kommunista veszély, hanem egy német, egy pángermán, és talán egy Hohenzollern[77] veszély is.”[78] A két veszély összekapcsolása valószínűleg abból fakadt, hogy Lenin német segítséggel jutott vissza Oroszországba.

Szavinkov bolsevikokkal szembeni ellenszenvének másik oka a hadikommunizmus volt. Az SZR programjának sarokköve – a földtulajdon paraszti kézbe adása – s a „földet a népnek”[79] elve számára is kardinális tétel volt. A hadikommunizmus bevezetése ezt az elvet tette semmisé: „A parasztérdekeket meg kell védeni, úgy, hogy minden paraszt tudja […] hogy a vörösök nem fogják [tudni] elvenni a termését.”[80] Mivel a bolsevikok által véghez vitt földosztást nem említi sehol, valószínűleg azt nem tartotta igazi földosztásnak, annál is inkább, mert mint a kolhozosításkor kiderült, nem adták a parasztok tulajdonába a földet, csupán dolgozhattak rajta. Egy másik ehhez tartozó ellentét a bolsevikok munkásokra való alapozása, annak ellenére, hogy Oroszország számottevő többsége a parasztság volt.[81]

Szavinkov a bolsevik Csekában – élén Dzerzsinszkijjel – az Ohrana utódját látta, mondván: „Oroszországban a Cseka felváltotta az Ohránát, a falhoz állítás felváltotta a bitófát.”[82] Leonyid Kraszinnal[83] való találkozása során feltételnek nevezi meg a Cseka feloszlatását a zöld hadseregek[84] kapitulációjához.[85]

Az írásaiban Szavinkov a bolsevikokat mindenféle sérelmező jelzővel illette, mint „alávaló emberek”[86] vagy „Pokolbéli Szörny”,[87] ami alátámasztja az irántuk érzett mély gyűlöletét. Velük kapcsolatosan bármiféle megegyezést elutasított,[88] habár ő maga találkozott és tárgyalt a bolsevik Kraszinnal a későbbiekben. Úgy gondolta, hogy a „Pentagrammbéli Internacionálé”[89]t csakis a volt Orosz Birodalomból kiszakadt új országok szövetsége tudja legyőzni.[90] Szavinkov leírta azt a vízióját, ami szerinte egy bolsevik győzelem esetén történne: „És amikor Európa már romokban fog heverni és a gaz el fogja lepni Párizs utcáit, mint a Lityelnij Proszpektet, amikor a Londoni gyárak leállnak, amikor Berlinben nem lesz vízellátás vagy fény, mint Pétervárott, akkor mit fog számítani a Versailles-i szerződés, mit fog számítani bármely szerződés […] visszatérés a középkorhoz.”[91]

Szavinkov SZR-baloldalisága ellenére még mindig jobban bízott a cári rendszer alatt szolgáló régi vágású tábornokokban Kolcsakban vagy Gyenyikinben, mint a bolsevikokban. Ennek okai a fentebb említett nézeteltérések voltak, egy további lehetséges ok lehetett Szavinkov zsidókról vallott nézetei. A műveiben, amikor megemlít egy-egy zsidó származású baloldalit, aki nevet változtatott, mint például Trockij vagy Martov, legalább egyszer hozzáteszi a születéskori vezetéknevüket, ezzel jelezve zsidó származásukat: „Bronstein-Trockij önkényesen uralkodik […] Zederbaum rajongói, akik a testvérgyilkos szörnyű háború miatt sikoltoznak.”[92] Ez a bolsevikok iránt érzett ellenszenv meghatározta Szavinkov hátralévő életét.

A fehér mozgalommal nem sokkal az októberi forradalom után találkozott, majd annak részese is lett. S itt alakulhatott ki a kozákok iránti mély tisztelete, mivel a Kozák Katonai Unió[93] segített neki egy alkalommal a Donon való átkelésben. Moszkvába ment és ott szervezkedni kezdett a bolsevikok ellen 1918-ban. Ezt Mikhail Alekszejev tábornoknak, vagyis a fehér Önkéntes Hadsereg alapítójának az utasítására tette.[94] E szerveződés nem csak Moszkvára terjedt ki, hanem Ukrajnára[95] és Jaroszlavlra is.[96] Miután ez a szervezkedés lelepleződött és feloszlott, Szavinkov Kolcsak admirális képviselője lett Párizsban 1918–1919 között.[97] A szélesebb fehér mozgalommal töltött ideje elegendő betekintést nyújtott neki a mozgalom főbb vezetőinek[98] tetteibe és – Szavinkov véleménye szerinti – hibáiba. Név szerint Gyenyikin és Jugyenics tábornokok, illetve Kolcsak admirális politikai meglátásait és tevékenységét tartotta hibásnak.

Szavinkov nem szerette volna bírálni a fehér mozgalom vezetőit, mivel azok a bolsevikok ellen harcoltak,[99] sőt, a „méltó orosz férfi” jelzővel illette őket.[100] Ugyanez igaz az orosz tisztekre, akik szenvedéseinek leírására Szavinkov külön fejezetet szánt, mondván: „Megerősítem: Ennek a beszédnek nem a bűnök megbocsátásáról kellene szólnia. Ha bűnösök voltak, akkor a mérhetetlen bűnhődésük megváltotta őket.”[101] Viszont a vezetők hibáiból, igen is tanulni kell szerinte, mondván: „…de annak érdekében, hogy a múlt legdestruktívabb hibáit ne kövessük el újra, jogunk és kötelességünk megtudni (azokat)…”[102]

A leggyakrabban ismételt megállapítása a fentebb említett vezetőkkel és a szélesebb fehér mozgalommal szemben, azok maradisága volt minden vonatkozásában, legyen az politikai, katonai vagy gazdasági ügy. Axióma volt számára, hogy a mozgalom többsége monarchista és a régi rendszert szeretné visszaállítani: „Érti-e Gyenyikin, hogy a kozákok és a parasztság fogja újjáépíteni Oroszországot és nem az ingatlantanácsosok, kormányzók és cárista miniszterek?”[103] Ugyanakkor, eszméinek visszatérő eleme, hogy a régit és múltbélit nem lehet visszahozni.[104] A fehér mozgalom restaurációs erőfeszítéseit alapvető hibának tekintette: „Kolcsak, Gyenyikin és részben Jugyenyics tapasztalatai végleg elítélték Oroszország újjáépítésének ily módjait.”[105]

E hibák között említette Gyenyikin földtörvényét, ami kudarcot vallott abban a tekintetben, hogy tényleg földet adjon a parasztoknak, hiszen voltak olyan megyék, ahol a parasztok egyáltalán nem kaptak földbirtokot, míg, ahol kaptak, az sem volt elegendő a megélhetésükhöz.[106] Emellett a törvény kárpótlási jogot biztosított az érintett földesuraknak, amit a parasztok termésben voltak kötelesek kifizetni.[107] Véleménye szerint így biztosította Gyenyikin a földesurak támogatását – a parasztság kárára.

Szavinkov a hajdani Orosz Birodalom népeinek további szoros együttműködését szorgalmazta, kiváltképpen a bolsevikok elleni küzdelemben. Így érthető módon nehezményezte a tényt, hogy a fehér vezetők ellenségként kezelték az újonnan függetlenedett népeket: „Több, mint százmillió volt orosz polgárt, nem csak nem buzdítottak a közös harcra, hanem részben ellenségnek, részben egyszerűen külföldinek nézték őket.”[108] Ahelyett, hogy szövetségeket kötöttek volna, ellenségekké tették az inkább fehérekkel szimpatizáló utódállamokat már azzal, hogy nem ismerték el azok függetlenedését. E felfogással Szavinkov föderális Oroszországa sem születhetett meg Kolcsak, Gyenyikin vagy Jugyenyics jóvoltából.

Szavinkov elképzelése szerint mindenkinek, aki a bolsevikok ellen van, az lényegében fehér és egyesülniük kellene a bolsevikok legyőzése érdekében: „Vessünk magunk mögé minden különbséget, a jobb és baloldal, a monarchisták, köztársaságpártiak és szocialisták egyesüljenek, hogy szembeszálljanak a közös ellenséggel…”[109] Kornyilov és Kolcsak halála után Szavinkov Vrangel tábornokban találta meg azt a katonát, aki képes lehetett volna végrehajtani a „Harmadik Oroszország” megvalósításának tervét.[110] Vrangel tábornok úgy tűnik okult elődei hibáiból, s nem harcolt az utódállamok népeivel.[111] Szavinkov szemében ennél is fontosabb cselekedete az volt, hogy földet osztott a parasztságnak,[112] s ezzel szélesítette a bolsevikok ellen küzdők társadalmi bázisát.

A Szavinkov „Harmadik Oroszország”-ának koncepciója, s annak alapelemei – ti. demokratikus, paraszti és szabad Oroszország[113] – amikor azokat papírra vetette, még teljesen újak voltak az orosz politikai életben. Egy harmadik út víziója és programterve volt a polgárháború káoszában: „…azok, akik szolgálják idegenkednek mind a restaurációtól, mind a bolsevizmustól…”[114] De a „Harmadik Oroszország” eszméje nem merült ki e mondatban, hisz egy járatlan úton haladva kellett volna irányt mutatnia, s nem csak hazája népének, hiszen Oroszország hatalmi potenciálja révén törekvéseinek nemzetközi dimenziói is voltak.

Az eszme alaptézise a földbirtokok újrafelosztása, majd a paraszti kisbirtokokosságra alapozni a politikát,[115] azokra az emberekre, akiknek az érdekei és véleményei eddig nem számítottak: „a józaneszű paraszt”-ra[116] aki e „Harmadik Oroszország” meghatározó eleme lett volna.[117] A parasztság támogatása abból az egyszerű tényből következett, hogy az orosz társadalmat még a világháború után is nagyobbrészt ez a réteg alkotta, s az ország gazdaságát is az agrárium határozta meg.[118] Míg a bolsevikok Németországot és Angliát alapul vevő marxi ideológia alapján akarták Oroszországot újjáépíteni, addig Szavinkov Oroszország gazdasági és demográfiai adottságai mentén képzelte azt el. E megálmodott államrendszerben a nagybirtokosok osztálya – kiknek száma a korszakban körülbelül százharmincezer főre tehető[119] – a föld újrafelosztásának függvényében megszűnt volna létezni, jobban mondva, ez már megtörtént[120] és ezt a „Harmadik Oroszország” programban is megkérdőjelezhetetlen tényként rögzítette: „Nem lehet többmillió ember tulajdonát elvenni, nem számít, hogyan jutottak hozzá.”[121] Szavinkov agrárszocialista álláspontját Franciaország példájával támasztotta alá, szerinte a franciák agrárstruktúrájuk következtében nyerték meg a háborút és emiatt nem bukkant fel ott a bolsevizmus.[122] E földrendelkezés nem csak a földesúri birtokokat érintette volna, hanem az Orosz Ortodox Egyház kezén lévő birtokokat is.[123] Elképzelése szerint a földbirtokok újraelosztását a „Harmadik Oroszországot” vezető parasztság végezte volna el, mivel „csak a parasztok maguk tudják, hogy lehet lelkiismeretesen felosztani a földet és hogy hol kell megőrizni az obscsinát,[124] és hogy hol kell tulajdonná változtatni.”[125]

Hogy kik a hívei e „Harmadik Oroszországnak”? A válasz bizonyára nem egyszerűen az, hogy azok, akik se nem bolsevikok és nem a restauráció hívei. Utóbbi esetben Nesztor Mahno[126] is a „Harmadik Oroszország” építője lett volna. Szavinkov azonban azt is leszögezte, hogy egyvalaki csak akkor igazi híve ennek az ideológiának, ha az összes tézisét elfogadta. Ezt egy példával szemléltette: „A volt földesúr, aki a parasztok földhöz való jogáról beszél, majd azonnal szabályokat hoz az erdőkről és a többi földről, ez már nem sajnálatot, hanem dühöt és neheztelést vált ki.”[127] Ugyanez vonatkozik minden más politikai nézetet vallóra és társadalmi osztályra, legyen az tábornok vagy közkatona, illetve jobb vagy baloldali.

Szavinkov elképzelése szerint a „Harmadik Oroszország” megteremtői a parasztok és a kozákok lesznek, mégpedig az összehívandó Alkotmányozó Nemzetgyűlés felhatalmazása révén.[128] E szervezet lényegében a parasztság együttműködési fóruma lenne, ahol ők és a kozákok kinyilváníthatnák szabad akaratukat.[129] Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés döntené el az államformát is, ami kapcsán Szavinkov a saját véleményét is kifejtette: „Alkotmányozó nemzetgyűlésen keresztül, egy új, erős, paraszti „harmadik” Oroszország felépítéséről. Én, mint köztársaságpárti, azt mondanám, hogy a Nagy Orosz Szövetségi Köztársaság felépítéséről. De az államforma kérdése nem a mi döntésünk.”[130] Mivel a „Harmadik Oroszország” nem csak az orosz kezek munkájából épülne fel, minden „tagállam” rendelkezne Alkotmányozó Nemzetgyűléssel.

A „Harmadik Oroszország” elveinek megalapozója ugyanakkor nem Szavinkov, hanem a narodnyik forradalmár Nyikolaj Csajkovszkij volt.[131] Programjának alapfogalmai: „Oroszország, földet a népnek, népek szövetsége, alkotmányozó nemzetgyűlés.”[132] Szavinkov követendő példaképként tekintett a mű írása idején még élő, forradalmár Csajkovszkijra, aki alapító tagja volt a Szavinkov által szervezett Szövetség a Haza és a Szabadság Védelméért antibolsevista szervezetnek.[133] Nem kérdéses, hogy Csajkovszkij meghatározóan inspirálta Szavinkov „Harmadik Oroszország” elméletét és programját.

A Breszt-Litovszki béke és az orosz polgárháború zűrzavara széthasította a volt Orosz Birodalom területét és népeit. Mind a bolsevikok és a fehérek e területek visszaszerzését kívánták. A bolsevikok megtámadták az újonnan függetlenedett Lengyelországot,[134] a fehér tábornokok pedig a grúzokkal és ukránokkal hadakoztak.[135] A bolsevikok irredentizmusa sok hazafit a soraikba állított, köztük egy olyan híres tábornokot is mint Bruszilov.[136]

Az első lépés a „Harmadik Oroszország” irányába, a bolsevikok legyőzése lett volna a volt Orosz Birodalom valamennyi népeinek és utódállamainak összefogásával: „…hogy Lengyelország, Finnország, Lettország, Észtország és a többi most már független állam nem ellenségei az orosz demokráciának, hanem szövetségesei és barátai, hogy csakis közös erővel lehet legyőzni a világ gonoszát: a bolsevizmust.”[137] A népek önrendelkezése az elméleti sarokköve Szavinkov eszméinek. Vagyis az, hogy a „Harmadik Oroszország” a hajdani Orosz Birodalom népeinek föderális szövetsége legyen.[138] Viszont ellentmondásos módon a népek önrendelkezésétől és a demokrácia gyakorlatából csupán egyetlen eredményt várt Szavinkov, azt, amit ő gondolt helyesnek: „…ha egy lett, egy grúz vagy egy ukrán, minden körülmények között független szeretne maradni, minden körülmények között ellenségeskedni szeretne Moszkvával, akkor […] utat tévesztett […] nem érti a saját érdekeit és nem érdekli a független országa jövője.”[139]

Arra, hogy miért egyezne bele ebbe az ukrán, a grúz vagy az észt nép, Szavinkov a kulturális és gazdasági köteléket hozta fel: „Olyan nincs, hogy nem lesz újjászervezve,[140] mert a gazdasági, politikai és kulturális kölcsönös késztetés akkora, hogy minden korábbi viszályt és gyűlölködést elhallgattat.”[141] A Szavinkov által várt döntést az Oroszországhoz csatlakozásról, ezen országok alkotmányozó nemzetgyűlései hozták volna meg. Érdekes tény, hogy akárhányszor az elszakadt népeket említi, csak a fehér és keresztény népekről beszél, Oroszország Közép-Ázsiai régiójáról szó sincs víziójában, így a népeiről sem. Lehetséges, hogy őket nem illetné ugyanaz a népi önrendelkezés, ami járt volna a letteknek vagy az ukránoknak.

Ami a lengyeleket illeti, az ő csatlakozásukkal nem számolt a „Harmadik Oroszország” föderációjához. Ehelyett közeli szövetségeseként tekintett rájuk, ami meggyőződése szerint mindkét nemzet érdekében állt.[142] A másik felmerülő lehetőséget – az orosz–német szövetséget – elutasította, mivel Oroszország abban alárendelt szerepet töltene be.[143] Nyilvánvaló, hogy a lengyelekhez fűződő mély kapcsolatai miatt képezett a lengyel állam kivételt a „Harmadik Oroszország” tervében. S az is kézen fekvő magyarázat, hogy mivel Lengyelországban tartózkodott a mű megírása alatt, nem akarta maga ellen fordítani a lengyel kormányt és népet azzal az elképzeléssel, hogy újra Oroszországhoz fognak tartozni.

Miután elűzték Lengyelországból, Csehszlovákiából és Finnországból, Párizsban talált menedékre.[144] Innen próbált támogatást szerezni a bolsevikellenes harchoz, elsősorban anyagi segítséget kérve, hűen tartva magát az 1920-ban leírtakhoz: „Russia fara da se.”[145] Szavinkovot, egy 1921-es londoni útja alkalmából, Kraszin szovjet nagykövet egy találkozóra hívta. A beszélgetés célja Kraszin szemszögéből Szavinkov „beszervezése” volt a bolsevik kormányba. Ezen kívül Moszkvában jogosan hihették azt – az ideológiai hasonlóságok okán – hogy Szavinkov a zöld hadseregek felett tényleges befolyással bírt.[146] Hírt kapva Szavinkov találkozójáról, Winston Churchill elküldte a titkárát Archibald Sinclairt, hogy „kérdezősködjön”[147] a beszélgetésről. Sinclairnek elmondta ugyanazon feltételeket a zöldek kapitulációjához, amit kifejtett Kraszinnak is, mindezt úgy, hogy nem állt velük kapcsolatban: „…a kommunisták: 1. feloszlatnák a Csekát. 2. Elismernék a magántulajdont és 3. Megengednék a szabad tanácsi választásokat.”[148] Ugyanezt elismételte a rákövetkező napokban Churchillnek, Birkinheadnek,[149] Lloyd Georgnak és Worthington-Ewansnek is.[150] Szavinkov elmondása szerint az említett államférfiak mindegyike egyetértett vele az említett három pontjában.[151] Szavinkov leírta, hogy Lloyd George meghívta az 1922-ben rendezendő Cannes-i konferenciára,[152] állítását azonban inkább üres kérkedésnek tekinthetjük,[153] amelynek célja Piłsudski támogatásának elérése volt. A meghívásról éppen egy Piłsudski marsallnak címezett levelében olvashatunk.

A zöld hadseregek, amikről Szavinkov említést tett a levélben egy kollektív elnevezés, amit különböző agrárvidékek fegyveres erőikre való hivatkozáskor használtak.[154] A zöld hadseregek többsége saját magukra nem hivatkoztak zöldként.[155] Az elnevezés vonatkozhat felkelőkre, vagy fosztogató dezertőrökre is mind a bolsevik, mind a fehér oldalról, Ukrajna és Oroszország határvidékén.[156] A hadseregek agrár jellege válthatta ki azt a gondolatot, hogy Szavinkovnak valahogy köze lehet hozzájuk.

1922-ben figyelmét a fasisztává vált Olaszországra fordította. Mussoliniben egy antibolsevista szövetségest látott, aki segíthet neki a bolsevikokkal folytatott küzdelmében.[157] Szavinkov ezen terveinek sikertelenségéről árulkodik a Mussolinivel folytatott tárgyalásának az eredménytelensége.[158]

1924-ben egy Narvai orosz nyelvű újság, a Старый Нарвскiй Листокъ [Sztarij Narvszkij lisztok] jelentést tett az orosz társadalomban működő „Szavinkov agitátorokról.”[159] Ez azt jelenti, hogy lehetett bizonyos támogatottsága az emigráns körökben.

Az Orosz Birodalom utódállamait illető meglátásai utalnak Szavinkov hipokráciájára. Miközben a demokrácia mellett agitált, elutasította azon teoretikus döntéseket, amikkel nem értett egyet, például az utódállamok viszonyulását Oroszországhoz. Az utódállamok együttműködésének szorgalmazása, valamint a lengyel–orosz szövetségről vallott nézetei az eurázsianizmus szlavofil ideáját tükrözik. Szavinkov a szövetség értelmét – a lengyelbarát álláspontján kívül – a németek elleni összefogásként fogalmazta meg. Száműzetésében is folytatódott az a tendencia, hogy egy-egy nagyobb befolyású vezetőhöz igyekezett kötődni, többek között Piłsudskihoz, Churchillhez és Mussolinihez. Az a tény, hogy ezen befolyásos államférfiak magukhoz hívták és tárgyaltak vele, bizonyítékként szolgál Szavinkov nemzetközi hírnevére, elismertségére. A száműzetését Párizsban töltötte, mint sok más fehér emigráns, mint például Dmitrij Merezskovszkij – aki vele volt Varsóban és a „Свобода” –ban megjelent rövid életrajzát írta meg[160] – vagy Vlagyimir Burcev, aki egyike volt az utolsóknak, akik a veszte előtt beszéltek vele.

Szavinkovot a szovjet titkosszolgálat, az OGPU visszacsalogatta a Szovjetunióba 1924. júliusában ellenforradalmi tevékenység hírével. Vlagyimir Burcevnek jelentette be távozási szándékát, mondván: „Mennem kell […] Oroszországba megyek, hogy meghaljak a bolsevikok ellen vívott küzdelemben […] De meg fogom mutatni mindazoknak, akik száműzetésben maradtak, hogyan kell meghalni Oroszországért.”[161] Érkezésekor, augusztusban az OGPU várt rá és letartóztatta, majd rövid bírósági tárgyalást követően – amiben 13 vádpontot állítottak össze Szavinkov ellen – Vaszilij Ulrik, a katonai bizottság elnöke kihirdette az ítéletet: „A fentiek alapján a Legfelsőbb Bíróság Borisz Viktorovics Szavinkovot […] öt év szabadságvesztésre és golyó általi halálra ítéli…”[162] Szavinkov a tárgyalás során azt állította, hogy hatalmas hibát követett el, és hogy kész szolgálni a szovjet államot.[163] Ennek fényében a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottságának elnöksége – Mihail Kalinyin elnökletével – úgy döntött, hogy a halálbüntetést tíz év szabadságvesztésre enyhíti.[164] Szavinkov tárgyalásáról az akkori szovjet és a fehér emigráns média is hírt adott.[165]

A Lubjankában várta a börtöncellája Szavinkovot. Itt töltötte el azt a kevesebb mint egy évet, ami hátra volt az életéből. Itt türelmesen várta azt, hogy kegyelmet kapjon, hisz folyamatosan azt hitegették vele az OGPU őrei.[166] Kétségbeesésében levelet írt Dzerzsinszkijnek, annak érdekében, hogy szabadon engedje és adjon neki munkát, mondván: „Maguk ellen voltam, most magukért vagyok.”[167] Azonban a próbálkozásainak nem lett eredménye, börtönben maradt. Alig pár nappal később – értesülve kérelme visszautasításáról – hivatalos jelentések szerint kiugrott a Lubjanka ötödik emeletéről a halálába.[168] Azonban nem sok időnek kellett eltelnie, hogy ezt a narratívát megcáfolják, a Нарвскiй Листокъ [Narvszkij Lisztok] 1928-as kiadásának állítása szerint Szavinkovot meggyilkolták, és hogy a halálának köze van Nariman Narimanov[169] halálához, akivel a – a lap szerint – közeli barátságot ápolt, azonban ez nem valószínű.[170] Így ért véget Borisz Szavinkov háborúval és harccal beárnyékolt élete.

A nemzetközi emlékezete nem tükrözi személye és eszméinek fontosságát. A személyét inkább Oroszországban ismerik, ott is leginkább a regényei miatt. A 20. században a különböző Oroszországgal foglalkozó folyóiratokban szórványosan felbukkant a neve. 1925-ben Harkovban az OGPU a forradalmat megörökítő múzeumot nyitott, amelyben külön „sarkot” kapott Szavinkov.[171] Lengyelországban rövid ideig utca viselte a nevét, megtisztelve a lengyelek felé tanúsított barátságát. Azonban nem sokáig létezhetett Borisz Szavinkov utca, ugyanis a lengyel ellenzék tiltakozásai miatt megváltoztatták az utca elnevezését.

Szavinkov egy kétpólusú konfliktusban kereste a harmadik utat. Az általa elképzelt harmadik út tükrözi azon személyek és szervezetek eszméit, amelyek hatással voltak rá élete során. Ilyenek az édesapja, aki a lengyelek szeretetét és egy erős igazságérzetet adott neki, a nagybátyja ismeretségi köre, akik meggyőzték a paraszt-kérdés alapvető fontosságáról, az SZR és Nyikolaj Csajkovszkij, akik megerősítették benne a nagybátyja barátaitól tanultakat. Ezen túl a legbizalmasabb iskolás társa SZR terroristává vált.

Azért is különbözhetett a világnézete az SZR-es bajtársaitól, mert velük ellentétben szinte végigharcolta az első világháborút a francia hadsereg kötelékében, így természetes lehetett számára a kötődés valamely erős katonai parancsnokhoz. A bolsevikok elleni elszánt küzdelme, kitüntetett szerepet biztosított neki a fehér emigránsok körében. Élete nagyrészében hűséges volt az elveihez, a bajtársaihoz és feleletteséhez Kerenszkijhez is.

Noha Szavinkov egy világtörténelmi jelentőségű folyamatban a fehérek oldalán fejtett ki számottevő politikai aktivitást, a nemzetközi szakirodalomban csak szórványosan hivatkoznak elméleti tételeire és munkásságára. Ezt a bolsevik forradalommal és az orosz polgárháborúval kapcsolatos történelmi folyamatok – politikai platformok és eszmék – egyszerűsítésével magyarázhatjuk. Minden bizonnyal egyszerűbb az orosz polgárháborút vörösök és fehérek küzdelmeként megjeleníteni, habár a fehérek maguk se alkottak egységes mozgalmat.

Szavinkov mint a parasztok megmentője lépett fel az orosz polgárháború színpadára, mint akinek az ideológiája, a „Harmadik Oroszország” eszméje Oroszországot forradalmasítani kívánta. Az SZR és a narodnyik eszme alapvető gazdasági és társadalmi nézeteihez kapcsolta hozzá a patrióta értékrendet és magatartást, valamint az eurázsianizmust. Vagyis szerinte, Oroszország Európa és Ázsia között saját útját járva, föderális állami keretek között maradhat az egyedüli nagyhatalom a térségben. Szavinkov demokrácia felfogás súlyos ellentmondásokkal terhes, magán viseli a Csadajev tipológiájára visszamutató bélyeget: a „tatár-bizánci csődtömeg” örökségéből, azaz az orosz társadalmi képlet torzulásaiból „eleve” következik a kiútkeresés harmadik utas zsákutcája.

Szavinkov jelentős szerepet játszott az orosz történelemben, legyen az közvetlen részvétel a történelmi eseményekben, mint a Kornyilov puccs, vagy indirekt, mint a harmadik út hirdetése a lángokban álló és megrendült Oroszországban. Ezért is meghökkentő – egyúttal további kutatásra inspiráló – hogy 2021-ig kellett várni egy életrajzi monográfia megjelenésére angol nyelven.

Bibliográfia

Alexandrov, Vladimir: To Break Russia’s Chains Boris Savinkov and his wars against the tsar and the bolsheviks, New York–London, Pegasus Books, 2021.

Bergyajev, Nyikolaj: Az orosz eszme, Budapest, Osiris kiadó, 2020.

Dugin, Alekszandr: Eurázsiai küldetés, Köröstárkány–Balatonfőkajár, Kárpátia Stúdió, 2022.

Landis, Erik C.: Who Were the “Greens”? Rumor and Collective Identity in the Russian Civil War, in Eve Levin (ed.): The Russian Review, Vol. 69, No. 1 (January 2010), 30–46.

Medlin, D. Virgil: Alexander Fedorovich Kerensky, in Proceedings of the Oklahoma Academy of Science, volume 51, 1971.

Meier, Irina Vasilyevna: Evil Men Have No Songs: The Terrorist and Literatuer Boris Savinkov, 1879–1925, University of South Carolina, 2016.

Mohrenschildt, Dimitri von: Boris Savinkov’s Letter to Felix Dzerzhinsky, in Dimitri von Mohrenschildt (ed.): The Russian Review, Vol. 29, No. 3 (July 1970), 325–327.

Tobenkin, Elias: Boris Savinkov: The conversion of the Soviet’s Most Spectacular foe, In: Current History (1916–1940), Vol. 21, No. 3 (December 1924), 391–396.

Watson, David Robert – Heller, Michel: The Krasin–Savinkov Meeting of 10 December 1921, in Michel Aucouturier et al (ed.): Cahiers du Monde russe et soviétique, Vol. 27, No. 3/4, [Jul–Dec, 1986], 461–469.

Kiadott Források

Encyclopaedia Britannica, vol. 32., The Times Printing House Square, London, 1922.

Kerensky, Alexander Fyodorovich: The prelude to bolshevism, New York, Dodd, Mead and Company, 1919.

Savinkov, Boris („Ropshin”): The pale horse, New York, A.A. Knopf, 1919.

Savinkov, Boris („Ropshin”): What never happened. A Novel of the Revolution, New York, A. A. Knopf, 1917.

Борис Савинков перед Военной Коллегией Верховного Суда СССР [Borisz Szavinkov a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma előtt], Издание Литиздата Н.К.И.Д. Москва, 1924.

Былой Нарвскiй Листокъ [Biloj Narvszkij Lisztok], 1925.

Нарвскiй Листокъ [Narvszkij Lisztok], Г.2., 1924.

Нарвскiй Листокъ, Г.1., 1928.

Ропшинъ, В. [Ropsin, V.]: Во Францiи во время войны [Franciaországban a háború alatt], Москва, Задруга, 1918.

Савинковъ, Борисъ [Szavinkov, Borisz]: На Пути къ „Третьей” Россiи „За Родину и Свободу” [Úton a „harmadik” Oroszország felé „A hazáért és a szabadságért”], Варшава Русскаго Политическаго Комитета въ Польшѣ, 1920.

Савинковъ, Борисъ: Къ Дѣлу Корнилова [A Kornyilov-ügyről], Paris, Imp. „Union”, 1919.

Старый Нарвскiй Листокъ [Sztarij Narvszkij Lisztok] 1923, Г.1, N 1 (24 нояб.) – 1924, Г.2, N 18, 20–22 (27 февр.)

Levéltári forrás

Piłsudskiego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałka Piłsudskiego: B. Sawinkowa, 701-001-034-016.

Hivatkozások

  1. Za rogyinu i szvobodu, A Hazáért és Szabadságért.
  2. Борисъ Савинковъ [Borisz Szavinkov]: На Пути къ „Третьей” Россiи „За Родину и Свободу” [Úton a „Harmadik” Oroszország felé „A Hazáért és Szabadságért”], Варшава, Русский Политический Комитетъ въ Польшѣ, 1920, 4.
  3. Uo., 37.
  4. Jelentése: Úton a Harmadik Oroszország felé A Hazáért és Szabadságért.
  5. Jelentése: Szabadság.
  6. A 20. század elején, a fehér emigráns körökben kialakult eszme, ami az orosz kultúrát sajátosnak véli, se nem nyugatinak, se nem keletinek. A gazdasági téren „egy mezőgazdaságon alapuló, organikus gazdaság megteremtését szorgalmazták.” Ezen kívül erősen kiálltak az Orosz Birodalom területi integritása mellett, de a monarchia visszaállítását nem szorgalmazták. (Alekszandr Dugin: Eurázsiai küldetés, Köröstárkány–Balatonfőkajár, Kárpátia Stúdió, 2022. 22.)
  7. A narodnyik mozgalom a 19. században kialakult agrárszocialista mozgalom, ami az orosz szocialista gondolkodás második periódusát jelenti. Sajátosságuk volt, hogy a „néphez mentek”, vagyis a falvakba mentek a tanult narodnyikok tanítani és a mozgalom eszméit hirdetni a parasztságnak. Az eszméiknek főbb elemei a földosztás és a republikanizmus. Ez a mozgalom inspirálta a későbbi agrárszocialista mozgalmakat, mint a Népi Akarat és a Szocialista Forradalom Párt. (Nyikolaj Bergyajev: Az orosz eszme, Budapest, Osiris kiadó, 2020. 117–118.).
  8. Савинковъ: На пути къ, 5.
  9. Uo., 29.
  10. Uo.
  11. Vladimir Alexandrov: To Break Russia’s Chains Boris Savinkov and His Wars Against the Tsar and the Bolsheviks, New York—London, Pegasus Books, 2021, 21.
  12. Uo., 23.
  13. Uo., 25.
  14. Савинковъ: На пути къ, 5–6.
  15. Uo., 6.
  16. Uo.
  17. “Ropshin” Boris Savinkov: What never happened. A Novel of the Revolution, New York, A. A. Knopf, 1917.
  18. Uo., 24, 32.
  19. Uo., 29–30.
  20. В. Ропшинъ [V. Ropsin]: Во Францiи во время войны [Franciaországban a háború alatt], Москва, Задруга, 1918.
  21. Борисъ Савинковъ [Borisz Szavinkov]: Къ дѣлу Корнилова [A Kornyilov-ügyről], Paris, Imp. „Union”, 1919, 3.
  22. Савинковъ: На пути къ, 8.
  23. Uo.
  24. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016; David Robin Watson – Michel Heller: The Krasin–Savinkov Meeting of 10 December 1921, In: Michel Aucouturier et al (ed.): Cahiers du Monde russe et soviétique, Vol. 27, No. 3/4. [Jul–Dec, 1986], 468.
  25. D. Virgil Medlin: Alexander Fedorovich Kerensky, In: Proceedings of the Oklahoma Academy of Science, volume 51, 1971, 128.
  26. Савинковъ: Къ дѣлу, 3.
  27. Uo.
  28. Alexander Fyodorovich Kerensky: The prelude to bolshevism, New York, Dodd, Mead and Company, 1919, 7 – 8.
  29. Савинковъ: Къ дѣлу, 6.
  30. Uo., 4.
  31. Uo.
  32. Uo.
  33. A II. Internacionálé háborúellenes konferenciájára utalva.
  34. Uo., 4.
  35. Uo., 5.
  36. Uo.
  37. Uo., 5–6.
  38. Uo., 6.
  39. Ónaptár szerinti dátum.
  40. Mogiljovban (ma Fehéroroszország).
  41. Uo., 8.
  42. Uo., 8–9.
  43. Uo., 9.
  44. Uo., 10; Az angolszász források és szakirodalmak ezt a posztot „hadügyminiszterhelyettesnek” nevezik.
  45. Uo.
  46. Uo., 11.
  47. Uo.
  48. Uo., 12.
  49. Uo., 11.
  50. Uo., 7, 21, 27.
  51. Uo., 15.
  52. Uo., 15–16.
  53. Uo., 16.
  54. Uo., 14.
  55. Uo., 15.
  56. Uo., 13.
  57. Uo., 12.
  58. Korábban a Szent Szinódus főtanácsosa; A szerepét Kerenszkij is megerősíti, habár ő nem tartja az ügyet félreértésnek, mint Szavinkov (Kerensky: The prelude, 162.)
  59. Савинковъ: Къ дѣлу, 25.
  60. Uo., 25.
  61. Uo., 24.
  62. Uo., 25–26.
  63. Uo., 27.
  64. A többi posztjáról ő maga mond le (Uo., 29.).
  65. Uo.
  66. Савинковъ: На пути къ, 12.
  67. A Népbiztosok Tanácsa, a bolsevik végrehajtó hatalom csúcs intézménye.
  68. Uo., 9, 41.
  69. Uo., 33.
  70. Uo., 12.
  71. Uo., 7.
  72. Savinkov: What never, 29–30.
  73. Савинковъ: На пути къ, 41.
  74. Uo., 42.
  75. Uo., 41.
  76. Uo., 30–31.
  77. A Hohenzollern veszély említése azért is furcsa, mert a mű, amiben ezt leírja 1920-ban jelent meg, bő két évvel a Hohenzollern-ház trónfosztását követően.
  78. Uo., 24.
  79. Uo., 20.
  80. Uo., 10.
  81. Uo., 21.
  82. Uo., 11.
  83. A bolsevikok londoni nagykövete.
  84. Ukrajna keleti részén és Oroszország dél-nyugatán felbukkanó decentralizált fegyveresek. (Erik C. Landis: Who Were the “Greens”? Rumor and Collective Identity in the Russian Civil War, In Eve Levin (ed.): The Russian Review, Vol. 69, No. 1 (Jan., 2010). 32.).
  85. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016.
  86. Савинковъ: На пути къ, 14.
  87. Uo., 25.
  88. Uo., 14.
  89. Uo., 42.
  90. Uo., 15.
  91. Uo., 42.
  92. Uo., 43.
  93. Uo., 8.
  94. Uo.
  95. Elias Tobenkin: Boris Savinkov: The conversion of the Soviet’s Most Spectacular foe, in Current History (1916-1940), Vol. 21, No. 3 (December 1924), 392.
  96. Савинковъ: На пути къ, 8.
  97. Tobenkin: Boris Savinkov, 392.
  98. Itt érdemes megjegyezni, hogy a fehér mozgalom megosztott volt, a különböző hadurak saját törvényeket és rendeleteket adtak ki.
  99. Савинковъ: На пути къ, 46.
  100. Uo.
  101. Uo., 39.
  102. Uo., 46.
  103. Uo., 52.
  104. Uo., 21, 30.
  105. Uo., 32.
  106. Uo., 22.
  107. Uo., 23.
  108. Uo., 47.
  109. Uo., 49.
  110. Uo., 54.
  111. Uo., 33.
  112. Uo., 4.
  113. Uo., 8.
  114. Uo., 17.
  115. Uo., 18.
  116. Uo., 19.
  117. Uo., 21–22.
  118. Uo., 21.
  119. Uo.
  120. Uo., 20.
  121. Uo., 21.
  122. Uo., 22.
  123. Uo.
  124. A faluközösséget.
  125. Uo., 22.
  126. Ukrán anarchista forradalmár az orosz polgárháború idején.
  127. Uo., 17.
  128. Uo., 18.
  129. Uo., 51.
  130. Uo., 33.
  131. Encyclopaedia Britannica, vol. 32., The Times Printing House Square, London, 1922, 782.
  132. Савинковъ: На пути къ, 50–51.
  133. Encyclopaedia Britannica, 782.
  134. Савинковъ: На пути къ, 40.
  135. Uo., 47.
  136. Uo., 40.
  137. Uo., 16.
  138. Uo., 17, 33, 35.
  139. Uo. 34.
  140. Vagyis, hogy nem lesznek újra egyesítve a volt Orosz Birodalom területei.
  141. Uo., 28.
  142. Uo., 30.
  143. Uo., 30–31.
  144. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016.
  145. „Oroszország maga teszi”, vagyis Oroszországnak (beleértve a hajdani birodalom népeit is) egymagában kell legyőznie a bolsevikokat. (Савинковъ: На пути къ, 23.).
  146. Watson: The Krasin–Savinkov, 465.
  147. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016.
  148. Uo.
  149. Az Egyesült Királyság lordkancellárja.
  150. A brit hadügyminiszter.
  151. Piłsudskego w Ameryce, Archiwum Józefa Piłsudskiego, Listy Marszałja Piłsudskiego: B. Sawinkova, 701-001-034-016.
  152. Egy konferencia a nyugati hatalmak és Szovjet Oroszország közti megállapodásról.
  153. Watson–Heller: The Krasin–Savinkov, 463.
  154. Landis: Who Were the “Greens”, 32.
  155. Uo.
  156. Uo.
  157. Alexandrov: To Break Russia’s, 679.
  158. Irina Vasilyevna Meier: Evil Men Have No Songs: The Terrorist and Literatuer Boris Savinkov, 1879–1925, 2016, 15, 138.
  159. Старый Нарвскiй листокъ [Sztarij Narvszkij lisztok] 1923, Г.1, N 1 (24 нояб.) – 1924, Г.2, N 18, 20–22 (27 февр.)
  160. Савинковъ: На пути къ, 8.
  161. Dimitri von Mohrenschildt: Boris Savinkov’s Letter to Felix Dzerzhinsky, in Dimitiri von Mohrenschildt (ed.): The Russian Review, Vol. 29, No. 3 (July 1970), 325.
  162. Борис Савинков перед Военной Коллегией Верховного Суда СССР [Borisz Szavinkov a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma előtt], Издание Литиздата Н.К.И.Д., Москва, 1924, 149.
  163. Uo., 145, 150.
  164. Uo., 149–150.
  165. Нарвскiй Листокъ [Narvszkij Lisztok], Г. 2, 1924.
  166. Mohrenschildt: Savinkov’s letter, 326.
  167. Uo.
  168. Uo; Былой Нарвскiй Листокъ [Biloj Narvszkij Lisztok], 1925.
  169. Magas rangú azeri bolsevik politikus az 1920-s évek első felében.
  170. Нарвскiй Листокъ Г. 1, 1928.
  171. Былой Нарвскiй Листокъ, 1925.

 

Mátyás Anna Réka: „Kínának jogában áll Magyarországot egyedül is megvédenie”

Biheguan Zhuren: Új korszak. A világ, amit Kína diktál. Fordította, a jegyzeteket készítette, a záró tanulmányt írta: Tokaji Zsolt. Budapest, Multiverzum Kiadó, 2024, 248 oldal.
ISBN 978-615-6662-06-4

Az először 1908-ban megjelent, húszfejezetes Új korszak (Xin jiyuan 新紀元)[1] formailag és nyelvezetét tekintve még klasszikus kínai nyelvű alkotásnak tekinthető. Klasszikus kínai művek fordításaival – különösen az eredetiből magyarra ültetett alkotásokkal – az utóbbi évtizedekben egyáltalán nem vagyunk elkényeztetve. A kínai császárkor utolsó évtizedében íródott regények közül az elmúlt harmincöt évben újat nem olvashattunk magyarul, hiszen e korszak regényirodalmát az irodalomtörténeti kánon által legkiválóbbnak tartott négy mű közül csak kettő képviselte: Zeng Pu 曾朴 (1872–1935) 1904-ben megjelent Virág a bűn tengerében (Nie hai hua 孽海花)[2] és Liu E 劉鶚 (1857–1909) 1907-ben megjelent Lao Can kóborlásai (Lao Can youji 老殘游記) című regénye.[3]

Az Új korszak fordítója, Tokaji Zsolt, aki jelenleg jószerivel az egyetlen – de remélhetőleg nem az utolsó – olyan sinológus, aki időről-időre klasszikus kínai nyelvű szépirodalmi művek fordításával is jelentkezik. Tokaji a klasszikus kínai írásbeliség mindegyik formájának – guwen 古文, wenyan 文言 és baihua 白話[4] – szakavatott ismerője, aki az elmúlt mintegy három évtizedben több tucat klasszikus kínai művet fordított és jelentetett meg magyarul.

Jelen fordítása igazi filológiai bravúr, már csak azért is, mert ennek a regénynek semmilyen más idegen nyelvű fordítása nem ismert, sőt a kínai filológusok, irodalomtörténészek által elemzett, értelmezett és jegyzetelt, netán kritikai kiadása sem létezik. Tokaji, akinek kutatóként a magyar–kínai kapcsolattörténet korai korszakának eszmetörténeti vonatkozásai a szakterülete, első ízben alighanem most, e regény fordításával kapcsolta össze tudományos érdeklődését a műfordítói elhivatottságával. A fordítás ugyanis a kutatási témájába vágó forrásközlésnek is tekinthető, hiszen az egyetlen olyan, még a kínai császárkorban íródott szépirodalmi mű, amelyben – bármilyen meglepő is, de – Magyarország játssza a központi szerepet.

Ez a két szempont – a filológiai teljesítmény és a regény forrás jellege – önmagában is indokolhatná egy tudományos recenzió megírását, de mindezeken kívül rendkívül hasznos és értékes, Tokaji nagypublikációnak is beillő záró tanulmánya, amelyet „A tudományos-fantasztikus regény mint a nemzeti remény és történelmi igazságtétel irodalmi eszköze” címmel adott közre (215–237. o.).[5] Ez az „utószó”, ami egy átlagos olvasónak talán megterhelő lehet, a szakértő közönségnek rendkívül izgalmas, hiszen a fordító-szerzőnek itt több olyan megállapítása is olvasható, amelyek önmagukban is külön-külön tanulmányt érdemelnének.

A továbbiakban elsőként a kínai regényről és annak fordításról szólnék, a recenzió második részében pedig Tokaji záró tanulmányával kapcsolatos észrevételeimet osztom meg. Az Új korszak története 1999-ben veszi kezdetét, amikor Kína alkotmányos monarchiaként már a világ legerősebb, leggazdagabb és technológiailag legfejlettebb országa. Lakossága egymilliárd fő, és 2,15 millió fős hadsereggel rendelkezik, amelynek létszámát a tartalékosokkal együtt hatmillió főre tudják bővíteni. A birodalom bruttó nemzeti terméke körülbelül 2300–2400 billió uncia ezüst, amely összegnek az egyharmadát a hadsereg fenntartására és fejlesztésére fordítják. A korábbi, a külföldi országok birtokba vett koncessziós területeket természetesen már mind visszavették, s ekkorra minden ország, egytől-egyig „joggal fél Kína erejétől és hatalmától, azt mondogatva, hogy már küszöbön áll a »sárga veszedelem«” (12. o.).

A kínai kormány hosszas előkészületek után úgy határoz, hogy új naptárat vezet be, amelynek origója a kínaiak, sőt az egész „sárga faj” (huang zhong 黃種) ősatyjaként tisztelt Sárga Császár születésének éve. A Sárga Császárhoz igazított időszámításra (Huang Di jinian 黃帝紀年) történő átállást a „rokonfajú népek országaitól” (tongzhong zhuguo 同種諸國) is elvárják, amelyet azonban a „fehér fajú országok”[6] (baizhong geguo 白種各國) barátságtalan, sőt fenyegető lépésnek ítélnek, s ezért egy világbéke-konferenciát hívnak össze Hollandiában.[7] A konferenciára azonban nem kapnak meghívót Afrika fekete népességű országai, az európai országok tengerentúli gyarmatai, az érintett sárga fajú országok, az amerikai kontinensen és Ausztráliában, az egykor kivándorolt kínai munkások leszármazottai alapította két ország, valamint Magyarország (Xiongyelüguo 匈耶律國). Magyarországnak a konferenciáról történő kirekesztésének okáról a következőket tudhatjuk meg:

[…] egyedüliként maradt ki az európai országok közül, pedig azokkal már jó ideje elkeveredett, s fokozatosan európaivá vált. A többi fehér fajú európai ország is már régóta magukkal egyenlőnek és azonosnak tekintette. Ám most, amiért ők a hunok leszármazottai, szándékosan kizárták őket az európai nemzetek konferenciájáról […] (13. o.).

A fehér fajú országok a konferencián tíz pontból álló egyezményben állapodnak meg, amely gyakorlatilag egy, minden részletében a sárga fajúakkal szembeni diszkriminációt és kirekesztést megfogalmazó bojkott. Az egyezmény pontjai között szerepel, a sárga fajúaknak a fehér fajú országokba történő beutazásának korlátozása; a fehér faj találmányainak és szabadalmainak sárga fajú országok számára történő átadásának tilalma; egy fehér fajú katonai szövetség létrehozása; a sárga fajú országok elleni kémtevékenység erősítése stb. Mindebből tehát Magyarországot hátrányosan kirekesztették. Csakhogy Magyarország nem csupán a fehér fajú országok világbéke-konferenciájára nem kapott meghívót, de a magyar király a kínai császár ediktumát sem kapta kézhez, amelyben a sárga fajú országokhoz hasonlóan felkérték volna, hogy térjenek át a Sárga Császár naptárra. A regény szerint „Magyarország területe viszonylag kicsi, hadereje csekély”, továbbá:

[…] népessége a sárga fajú hun leszármazottakon kívül egyharmad arányban fehér fajú. A nyugati naptár szerint Magyarország 1950-ben elszakadt Ausztriától és függetlenné vált. Az Aranybullát (Jinniu xianzhang 金牛憲章)[8] némiképp átdolgozták, amely most már kimondja, hogy az ország teljes területén élő fehér fajúak szavazati joggal rendelkeznek, így a fehérek a központi törvényhozásban is egyharmad arányban képviseltetik magukat […] (16. o.).

Az európai kirekesztés kezelésének mikéntje miatt a kisebbségben lévő fehér fajú magyarok elégedetlensége polgárháborús állapotokat idéz elő az ország fővárosában, Pesten (Biside 彼斯得). Az európai, fehér fajú országok diplomáciai úton, törvények kikényszerítésével igyekeznek megvédeni a fehér fajú magyarságot. Mindezt a magyar király, Wesselényi (Weihalin 威哈林) az ország belügyeibe történő beavatkozásként értelmezi, és határozottan visszautasít minden ilyen próbálkozást. Amikor a zavargások leveréséhez és a törvényes rend visszaállításához a király engedélyezi a hadsereg bevetését, az európai országok készek katonai segítséget nyújtani a magyarság fehér fajú részének. Az európai országok hadseregei által körbezárt Magyarország királya katonai segítségért fordul Kína nagy császárához. A kínai császár hosszas megfontolást követően, a kínai kormány és birodalmi gyűlés jóváhagyásával útnak indítja a világ leghatalmasabb és legerősebb flottáját, és vállalva egy világméretű fegyveres konfliktus veszélyét kész katonai segítséget nyújtani Magyarországnak. A regény negyedik fejezetétől kezdve ennek a világméretű háborúnak az eseményeit követhetjük nyomon, amely Kína és a vele szövetséges sárga fajú országok és Európa fehér fajú országai, valamint az Egyesült Államok között zajlik leginkább a Dél-kínai-tengeren, illetve léghajóflották összecsapásaira kerül sor Bombaynél és a Szuezi-csatornánál.

A történet Kína győzelmével zárul, és a békekonferencián egy, tizenkét pontos békeszerződést, a bokszer-jegyzőkönyvvel feltűnő hasonlóságot mutató, afféle békediktátum aláírását kényszeríti ki a fehér fajú országoktól. A szerződés első cikkelye kimondja, hogy „valamennyi nyugati ország elismeri, hogy Kínának jogában áll Magyarországot egyedül is megvédenie” (208. o.). A további cikkelyekben a háborús jóvátételek összegét és megfizetésének módját, Kína tengerentúli kereskedelmi jogait tisztázzák, valamint a hetedik cikkely szerint: „[a] kínaiak számára engedélyeztetik, hogy Európában és Amerikában, vagy bármely más, szabadon választott országban éljenek, és terjeszthessék Konfuciusz tanításait” (209. o.).

A regény tudományos-fantasztikus jellege nem csak abból adódik, hogy az ismeretlen szerző a kilencven évvel későbbi jövőbe helyezte a történetét, hanem elsősorban a világháború megvívásához használt „csodafegyverek” leírásai teszik a művet a kínai SF-irodalom egyik korai előfutárává. A radarszerű eszközök, detektorok, a könnyűbúvár-öltözék, a naptükör-fegyver, a vízbontó folyadék, a zöldgáz-ágyú, radioaktív por stb. sokáig meseszerűvé tették a történetet, mígnem 2018-ban egy kínai kutató, Jia Liyuan 賈立元 tanulmányában feltárta a regényben leírt fegyvereknek a forrásait.[9] Jia bebizonyította, hogy az ismeretlen szerző által bemutatott technikai újdonságok és fegyverek mind-mind az olyan korabeli kínai lapokban, mint a Dongfang zazhi 東方雜誌, a Wanguo gongbao 萬國公報, a Xinmin congbao 新民叢報, a Zhengyi tongbao 政藝通報 stb. olvasható nyugati találmányokon alapultak. Sajnos egyelőre kevés a regényhez kapcsolódó ilyen kutatás.

A magyar fordító egyik érdeme, hogy a regény magyar vonatkozásának forrását sikerült feltárnia, ami nem más, mint Liang Qichao 梁啓超 (1873–1929) 1902-ben, Kossuth Lajosról írt életrajza, a „Kossuth – egy magyar hazafi életrajza” (Xiongjiali aiguo zhe Gesushi zhuan 匈加利愛國者噶蘇士傳).

Tokaji a záró tanulmányában hangsúlyozza, hogy „[a] regény tudományos vizsgálata alig néhány évtizedes múltra tekint vissza, és Kínában éppúgy, mint a Kínán kívül elsősorban, mint tudományos-fantasztikus művet vizsgálják, a kutatások leginkább annak társadalmi és technikai, technológiai jövőképére fókuszálnak” (232. o.). A keletkezése után több évtizeden át igen népszerű mű hosszú időre elfeledetté vált. Az első, 1908-as megjelenését követően 1933-ig nem kevesebb mint nyolc alkalommal adták ki.[10] A legkorábbi kiadások után azonban először csak 1989-ben jelent meg, amikor is helyet kapott az újkori kínai regények gyűjteményében. Érdemben egészen eddig még csak említésre sem került a legjelentősebb, legrelevánsabb irodalomtörténeti leírásokban, sem kínaiul, sem más nyugati nyelven. Az egyik legkorábbi említése angolul David Der-wei Wang nevéhez fűződik, aki az 1997-ben megjelent, a kései Qing-kori regényeket bemutató monográfiájában a művet New Era címen – más, hasonló zsánerű regényekkel együtt – olyan műként jellemzi, amelynek apokaliptikus víziója „a nacionalizmus és az öntudat dialektusának új prototípusát kínálja”.[11] Egy későbbi részben viszonylag hosszan és részletesen a tartalmát is összefoglalja.[12] 2001-ben, a Victor H. Mair szerkesztette, máig mértékadó The Columbia History of Chinese Literature című kötetben a kései Qing-korszak regényei között csak a címe (New Era) kerül említésre azon művek sorában, amelyekben „a kínaiak hadviselést folytatnak a külföldiekkel, akiket rendre legyőznek”.[13] Tsu Jing a modern kínai nemzeti identitás kialakulását vizsgáló, 2005-ös monográfiájában New Century címen mutatja be a regényt és fordít belőle rövid részleteket.[14] Catherine Vance Yeh a 2015-ben megjelent, a kínai politikai regényeket elemző monográfiájában New Epoch, illetve The new century címen hivatkozik a regényre.[15] A kínai SF-irodalom iránt megélénkült érdeklődésnek köszönhetően az elmúlt másfél-két évtizedben egyre több tudományos kutatás vonta vizsgálati körébe a Xin jiyuant mind Kínában, mind Kínán kívül.[16]

Magyarul azonban furcsa módon nem nagyon került említésre, érintettségünk ellenére sem ismertük ezt a regényt. Példának okáért a Galaktika folyóirat 2008-ban megjelent 10. MetaGalaktika kiadványát a kínai tudományos-fantasztikus irodalom bemutatásának szentelte, amelyben a magyarra fordított elbeszélések és regényrészletek között a kínai SF-irodalom rövid történetét is összefoglalta a folyóirat irodalmi szerkesztője, Németh Attila. A témának magyarul máig ez az egyetlen összefoglalója, de ebben az írásban nem szerepel, említésre sem kerül a Xin jiyuan.[17]

Magyar nyelven a regény első említése alighanem Major Kornélia nevéhez fűződik, aki az egyik, 2013-ban megjelent írásában három korai kínai tudományos-fantasztikus regényt mutat be és elemez röviden.[18] Liang Qichao 1902-ben megjelent, Az új Kínai jövője (Xin zhongguo weilai ji 新中國未來記) és Lu Shi’e 陸士諤 (1878–1944) 1910-es Új Kína (Xin Zhongguo 新中國) mellett az Új kor címen a Xin jiyuan a harmadik regény. Major részletekbe menően mutatja be a regény történetét, de furcsa módon említést sem tesz arról, hogy a történetben Magyarország és magyarok bármilyen szerepet játszanának. Major szerint

[a] konfliktust Kína terjeszkedése okozza: a sárga fajok lakta területeken 2000-től mindenütt be akarja vezet(tet)ni a kínai időszámítást, a Sárga Császár naptárát. Ez sérti a fehérek érdekeit, atrocitások érik a sárga faj Nyugaton élő képviselőit, akik Kínához fordulnak védelemért. A császár úgy dönt, hogy hadsereget küld a megsegítésükre […].[19]

A cikk szerzőjének ugyan kiváló megállapításai vannak a Xin jiyuannal kapcsolatban, de sajnálatos módon nem derül ki belőle a számunkra érdekes kultúrtörténeti kapcsolódás. Major többször említi azt a kínai és a nemzetközi szakirodalomban is elterjedt vélekedést, hogy a regény, Liang Qichao 1902-es művéhez hasonlóan befejezetlen, Tokaji azonban a záró tanulmányában nem tesz erről említést. A regény azzal a mondattal végződik, hogy „[r]egényem olvasóinak természetesen tudniuk kell, hogyan alakul a történet, s majd ha időm engedi, ígérem, nekiülök újra és megírom azt is” (212. o.). Az olvasó hiányérzete ugyan érthető lehet, szerző azonban itt inkább csak egy folytatás, egy második kötet megírását sejteti, nem pedig újabb fejezeteket ígér, így pedig a regény befejezettnek tekinthető.

A mű újabb említésével magyar nyelven, amelyből már az is kiderül, hogy Magyarország is szerepet játszik a történetben, egy kínai kutató, Shu Sunle 舒孫樂 2019-ben, angolból fordított cikkének bevezetőjében találkozunk.[20] Shu ebben a tanulmányában a kínai akadémia hivatalos álláspontját foglalja össze a magyarság eredetével kapcsolatban. A szerző cikke legelején, mintegy a magyarok, Magyarország egyik korai kínai nyelvű említését illusztrálandó röviden, összesen húsz sorban összefoglalja a regény tartalmát, amely itt, ebben a magyar fordításban „Új Korszak” címen szerepel.[21]

Tokaji Zsolt a tőle megszokott magas színvonalon, szakértő módon tolmácsolja a kínai regényt, a magyar szöveg elejétől a végig gördülékeny, választékos, élvezetes stílusú fordítás. A legnagyobb filológiai kihívást minden bizonnyal a külföldi nevek kínai átírásból történő visszaállítása jelenthette, amire a fordító maga is tesz utalást (232. o.). A feladat nehézségét érzékelendő példa, hogy amennyiben a fordítónak a magyar részekre vonatkozó forrást nem sikerült volna azonosítania, akkor a magyar király, kínaiul Weihalin 威哈林 nevéből aligha sikerült volna a Wesselényi nevet felfejteni. Az egyéb források hiányában csak kísérlet és javaslat lehet példának okáért az angol tengernagy Lusan 鲁森 Rosenként történő fordítása, vagy a német flottaparancsnok Xianli 显利 Heinrichként történő azonosítása. Ilyen bizonytalan, de leleményes megfeleltetések továbbá a belga Suotuo 梭阤 = Schott, az orosz Makexuefu 麻克雪夫 = Makasev, az amerikai Maiqilian 麦其连 = Maclean, a francia Munina 木尼那 = Muniain, az egyiptomi Juluoshi 居羅士 = Kürosz stb. nevek is.

Filológiai szempontból kevesebb kihívást jelent, sokkal inkább fordítói dilemmát vethet fel az egyes országok neveinek fordítása. A regény szerzője szemmel láthatóan néhány európai ország esetében tudatosan nem azt az elnevezését használja, mint ami a korban elterjedt volt. Így például Hollandia Helaiguo 何來國, Ausztria pedig 惡國 Eguo néven szerepel. Érdekes problémát vet fel Németország és Franciaország megnevezése is, hiszen ezt a két országot a szerző majd minden esetben „Du-Fu két ország” (Du-Fu liang guo 獨弗兩國) formában használta, amelyet a fordító leleményes módon „Német–Francia Dualista Monarchia” formában fordít, bár nem teljesen meggyőző, hogy az ismeretlen kínai szerző is ezt értette alatta. E problémakörbe tartozik magának Magyarországnak az elnevezése is, hiszen kínaiul csak ebben a regényben fordul elő a Xiongyelü 匈耶律 alak. Kérdést vethet fel, hogy nem lett volna-e szerencsésebb például Hungária, Hunnia formában fordítani, és így érzékeltetni a kínaiak által is vélelmezett hun–magyar rokonságot. Természetesen a „Magyarország”-ként történő fordítás is teljes mértékben érthető és indokolható.

Tokaji Zsolt a záró tanulmányában minden szükséges információval ellátja az érdeklődő olvasókat a regény keletkezéstörténetével, történelmi, ideológiai és irodalomtörténeti hátterével, vonatkozásával kapcsolatban. A 19. század végi 20. század eleji kínai történelem ismertetése után bemutatja a korszak ideológia jellemzőit. Ehhez elsősorban a 2023-ban megjelent, igen színvonalas és hiánypótló tanulmányára támaszkodik, amelyben a kínai fajelmélet kialakulását és sajátosságát, valamint a mitikus Sárga Császár nemzetalapító őssé emelésének mikéntjét vizsgálta.[22]

A tanulmány legizgalmasabb és tudományos szempontból talán legértékesebb része az, amelyben a szerző a kínaiaknak a magyarokra, Magyarországra vonatkozó ismereteit tárgyalja. Mondhatni több mint egy évszázados vitára ad okot az, hogy a kínai forrásokban az ázsiai hunok, a xiongnu-k 匈奴 nevét ugyanazzal a xiong 匈 írásjeggyel írják, mint amelyet Magyarország elnevezésére (Xiongyali 匈牙利) máig is használnak. A regény ismeretlen szerzőjének is a korabeli kínai köztudatban élő xiongnu–hun–magyar rokonság elmélete adta az ötletet a történet konfliktusának indításához. Tokaji a magyarokra vonatkozó korai kínai nyelvű források ismertetését követően azt állítja, hogy a magyarokat és a magyar történelmet jól ismerő, porosz származású protestáns misszionárius, Karl Friedrich August Gützlaff (1803–1851) volt az, aki 1844-ben, a kínaiul írott világleírásában, „A tízezer ország földjeinek teljes gyűjteménye” (Wanguo dili quanji 萬國地理全集) címet viselő művében először használta Magyarország és a magyarok nevének kínai átírására a xiong írásjegyet.[23] Ezt a jelentős megállapítását remélhetőleg a szerző egy önálló tanulmányban is bizonyítja és publikálja majd, hiszen ezzel egyszer és mindenkorra bebizonyosodna, hogy a kínai forrásokra hivatkozott hun–magyar rokonság elmélete tőlünk, magyaroktól került el Kínába, nem pedig az ezeréves kínai történeti emlékezet megőrizte bizonyosság.

A záró tanulmányba tett másik érdekes felvetés, hogy az ismeretlen, a Biheguan Zhuren (碧荷館主人), vagyis „Jáspis-zöld Lótusz-fogadó Gazdája” írói álnevet használó szerző nem más, mint a korszak egyik legjelentősebb reform-gondolkodója, a már említett Liang Qichao. Liang szerzősége mellett csakugyan több, meggyőző érvet is felsorakoztat a szerző, de mint maga is megállapítja „ezt […] teljes bizonyossággal csak további filológiai kutatások igazolhatnák” (232. o.).

A regény megjelentetése kapcsán dicséret illeti a fiatal Multiverzum Kiadó munkatársait is, akik a „Retrofuturista Könyvek” című sorozatuk harmadik köteteként adták közre az Új korszakot, megtörve ezzel azt a mára meggyökeresedett vélekedést, hogy a 20. század elején csak nyugaton, nyugati nyelveken létezett SF-irodalom. Figyelemre és elismerésre méltó továbbá a regény fejezeteihez tartozó húsz illusztráció is, amelyeket az egyébiránt képzőművészeti előképzettséggel is rendelkező fordító mesterséges intelligencián alapuló képkészítővel maga hozott létre. Az illusztrációk a leginkább az egykori Verne-regények egésztáblás rézmetszetes illusztrációt idéző stílusukkal még élvezetesebbé és értékesebbé teszik a regény magyar fordítását.

Bár felettébb örvendetes, hogy a klasszikus kínaiból magyar nyelvre ültetett fordításirodalmunk egy ilyen, több szempontból is kuriózumnak számító regénnyel gazdagodott, mégsem állom meg, hogy ne adjak hangot abbéli reményemnek, hogy még a nem túl távoli jövőben további hasonló zsánerű, vagy akár más tematikájú, de klasszikus kínai művek fordításával is találkozhatunk majd, mivel ezek a munkák nemcsak az irodalomtörténetnek, hanem az eszmetörténeti és művelődéstörténeti kutatásoknak is értékes forrásai lehetnek.

Felhasznált irodalom

Aloisio, Loïc: A Response to an ‘Alien Invasion’: The Rise of Chinese Science Fiction, Ming Qing Studies, 2019, 11–28.

Andolfatto, Lorenzo: Futures Enmired in History: Chun Fan’s Weilai shijie (1907), Biheguan Zhuren’s Xin jiyuan (1908) and the Limits of Looking Backward, Chinese Literature: Essays, Articles, Reviews (CLEAR) Vol. 40, December 2018, 107–124.

Biheguan Zhuren 碧荷館主人, Xin jiyuan 新紀元 [„Új időszámítás”], 1908. Elektronikus kiadás: Chinese Text Project https://ctext.org/wiki.pl?if=gb&res=244633&remap=gb (utolsó hozzáférés: 2024. 03. 22.).

Ceng Pu: Virág a bűn tengerében, ford. Háy Gyula; a verseket Polonyi Péter kínaiból készült prózája alapján ford. Szerdahelyi István, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1962, 1988.

Doleželová-Velingerová, Milena: Fiction from the End of the Empire to the Beginning of the Republic (1897–1916), (Ed.) Mair, Victor H. The Columbia History of Chinese Literature. New York, Columbia University Press, 2001, 697–731.

Huang, Yingying. Expo Fantasies: Time, Space, and the Transnational Vision in Three Late Qing Texts, Modern Chinese Literature and Culture. Vol. 30, No. 2 (FALL), 2018, 173–215.

Jia, Liyuan: „Soul-stealing Sand”: War and Time in Xin jiyuan [The New Era], Edited and translated by Nathaniel Isaacson. Science Fiction Studies, 45/1 (March), 2018, 1–23.

Liu O: Öreg Can kóborlásai, ford. és az utószót írta Polonyi Péter; a versbetéteket ford. Csongor Barnabás, Kiss Zsuzsa. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1985.

Major Kornélia: Valóra vált álom? A jelen mint jövő három kínai tudományos-fantasztikus regényben, Szépirodalmi Figyelő 2013/2, 40–51.

Németh Attila: Tudomány és fantasztikum Ázsia szívéből, MetaGalaktika 10, 2008, 42–47.

Sun Lö-szu [Shu Sunle 舒孙乐]: A kínai akadémiai közösség gondolatai a magyarok származásáról és vándorlásáról, Magyarország és Kína: 70 éves kapcsolat a változó világban, Budapest, Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2019, 230–244.

Tokaji Zsolt: Nemzetépítés egy mitikus eredetű fajelmélettel. A Sárga Császár alakja és szerepe Zou Rong A forradalmi hadsereg című röpiratában, Orpheus Noster 2. 2023, 46–67.

Tokaji Zsolt: A sci-fi mint a nemzeti remény és történelmi igazságtétel irodalmi eszköze Kínában, Online megjelenés: 1749, 2024. https://1749.hu/fuggo/tanulmany/a-sci-fi-mint-a-nemzeti-remeny-es-a-tortenelmi-igazsagtetel-irodalmi-eszkoze-kinaban.html

Tsu, Jing: Failure, Nationalism, and Literature: The Making of Modern Chinese Identity, 1895–1937, Stanford, Stanford University Press, 2005.

Wang, David Der-wei: Fin-de-siècle Splendor, Repressed Modernities of Late Qing Fiction, 1849–1911, Stanford, Stanford University Press, 1997.

Wang, David Der-wei: Late-Ch’ing fiction, Nienhauser, William H. (ed.) The Indiana Companion to Traditional Chinese Literature, Vol. 2. Taipei, SMC Publishing, 1998, 76–84.

Wang, David Der-wei – Leung, Angela Ki Che – Zhang, Yinde (szerk.): Utopia and Utopianism in the Contemporary Chinese Context, Texts, Ideas, Spaces, Hong Kong, Hong Kong University Press, 2020.

Yeh, Catherine Vance, The Chinese Political Novel: Migration of a World Genre, Cambridge–London, Harvard University Asia Center, 2015.

Hivatkozások

  1. A kínai jiyuan 紀元 kifejezés pontos jelentése az, hogy „időszámítás”, „egy korszak kezdete”. A mű címének filológiailag pontos fordítása tehát az „Új időszámítás” vagy az „Egy új korszak kezdete” lenne, amit a fordító tudása, belátása, meggyőződése és műfordítói szabadsága szerint természetesen jogosan írhatott felül.
  2. Ceng Pu: Virág a bűn tengerében, ford. Háy Gyula; a verseket Polonyi Péter kínaiból készült prózája alapján ford. Szerdahelyi István, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1962, 1988.
  3. Liu, O: Öreg Can kóborlásai, ford. és az utószót írta Polonyi Péter; a versbetéteket ford. Csongor Barnabás, Kiss Zsuzsa. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1985.
  4. A klasszikus kínai írott nyelv három változata. Az ókínainak is nevezett guwenben a Kína egyesítése előtti (i. e. 221.) előtti szövegek íródtak; wenyan az ezt követően egészen a kínai császárság fennállásáig (1911) használt hivatalos kínai nyelv írásos változata; a baihua pedig a beszélt nyelvhez közelítő írott kínai nyelv, amelyben jellemzően a populáris irodalmi alkotások (drámák, színművek, regények) születtek.
  5. A regény fordításához írott tanulmány némiképp más címen és rövidített változatban az 1749 online világirodalmi magazin oldalán is megjelent, lásd Tokaji Zsolt: A sci-fi mint a nemzeti remény és történelmi igazságtétel irodalmi eszköze Kínában, Online megjelenés: 1749, 2024. https://1749.hu/fuggo/tanulmany/a-sci-fi-mint-a-nemzeti-remeny-es-a-tortenelmi-igazsagtetel-irodalmi-eszkoze-kinaban.html (Letöltés: 2024. augusztus 10.)
  6. Az ideológiai háttérrel kapcsolatban bővebben lásd: Tokaji Zsolt: Nemzetépítés egy mitikus eredetű fajelmélettel. A Sárga Császár alakja és szerepe Zou Rong A forradalmi hadsereg című röpiratában, Orpheus Noster 2., 2023, 46–67.
  7. A kínai regény eredeti szövegéből származó és a recenzióban megjelenített kínai nevek és kifejezések írott kínai formáját a regény elektronikus kiadásának felhasználásával tudtam azonosítani. Lásd Biheguan Zhuren 碧荷館主人 1908. Xin jiyuan 新紀元 [„Új időszámítás”]. Elektronikus kiadás: Chinese Text Project, 1908, https://ctext.org/wiki.pl?if=gb&res=244633&remap=gb (utolsó hozzáférés: 2024. 08. 22.).
  8. Az Aranybulla több korabeli kínai műben is előforduló fordítása egy igazi leiterjakab, amely az angol nyelvű forrás félreértelmezéséből ered. Így született az angol Golden Bulla vagy Golden Bull kifejezésből a kínai jin niu 金牛, vagyis „arany bivaly”.
  9. Jia, Liyuan: „Soul-stealing Sand”: War and Time in Xin jiyuan [The New Era], Edited and translated by Nathaniel Isaacson. Science Fiction Studies, 45/1 (March), 2018, 1–23.
  10. Yeh, Catherine Vance: The Chinese Political Novel: Migration of a World Genre, Cambridge–London, Harvard University Asia Center, 2015, 133 (36. lábjegyzet.). Jing Tsu szerint a regény nyolc kiadása 1936 előtt történt, lásd Tsu, Jing: Failure, Nationalism, and Literature: The Making of Modern Chinese Identity, 1895–1937. Stanford, Stanford University Press, 2005, 95.
  11. „[O]ffer new prototype for the dialect of nationalism and self-consciousness”. Wang, David Der-wei: Fin-de-siècle Splendor. Repressed Modernities of Late Qing Fiction, 1849–1911. Stanford, Stanford University Press, 1997, 258. David Der-wei Wang, mint a késő Qing-kori irodalom szakértője írta a „Late-Ch’ing Literature” szócikket a William H. Nienhauser szerkesztette The Indiana Companion to Traditional Chinese Literature enciklopédia 2. kötetébe is, ahol mindösszesen annyit ír a regényről, hogy „Kína 2000-ben nagyhatalmává válik, miután világháborút indított Európa nemzetei ellen,” („China emerges as the superpower of the year 2000 after launching a world war against the nations of Europe.”), lásd Wang, David Der-wei: Late-Ch’ing fiction, Nienhauser, William H. (ed.) The Indiana Companion to Traditional Chinese Literature. Vol. 2. Taipei, SMC Publishing, 1998, 80.
  12. Wang: Fin-de-siècle Splendor. 306–309.
  13. Doleželová-Velingerová, Milena: Fiction from the End of the Empire to the Beginning of the Republic (1897–1916), (Ed.) Mair, Victor H. The Columbia History of Chinese Literature. New York, Columbia University Press, 2001, 721–722.
  14. Tsu: Failure, Nationalism, and Literature. 93–95.
  15. Yeh: The Chinese Political Novel. 257, 359.
  16. Lásd pl. Aloisio, Loïc: A Response to an ’Alien Invasion’: The Rise of Chinese Science Fiction, Ming Qing Studies, 2019, 11–28., Andolfatto, Lorenzo: Futures Enmired in History: Chun Fan’s Weilai shijie (1907), Biheguan Zhuren’s Xin jiyuan (1908) and the Limits of Looking Backward, Chinese Literature: Essays, Articles, Reviews (CLEAR) Vol. 40, December 2018, 107–124., Huang, Yingying: Expo Fantasies: Time, Space, and the Transnational Vision in Three Late Qing Texts, Modern Chinese Literature and Culture. Vol. 30, No. 2 (FALL), 2018, 173–215., Wang, David Der-wei – Leung, Angela Ki Che – Zhang, Yinde (szerk.): Utopia and Utopianism in the Contemporary Chinese Context, Texts, Ideas, Spaces, Hong Kong, Hong Kong University Press, 2020.
  17. Németh Attila: Tudomány és fantasztikum Ázsia szívéből, MetaGalaktika 10, 2008, 42–47.
  18. Major Kornélia: Valóra vált álom? A jelen mint jövő három kínai tudományos-fantasztikus regényben, Szépirodalmi Figyelő, XII. évf., 2013/2, 40–51.
  19. Major: Valóra vált álom? 46–47.
  20. Sun Lö-szu [Shu Sunle 舒孙乐]: „A kínai akadémiai közösség gondolatai a magyarok származásáról és vándorlásáról”. Magyarország és Kína: 70 éves kapcsolat a változó világban, Budapest, Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2019, 230–244. A Magyarország és Kína: 70 éves kapcsolat a változó világban című reprezentatív tanulmánykötetben sajnálatos módon sok helyen zavarón szakszerűtlenül fordított cikk szerzőjének nevét sem sikerült pontos átírásban megadni. Több helyen is, következetesen a Sun Lö-szu forma szerepel, aki valójában Su Szun-lö (Shu Sunle 舒孙乐) a Pekingi Idegen Nyelvű Egyetem docense, Csáth Géza, Márai Sándor, Szabó Magda stb. kínai műfordítója.
  21. Sun [sic!]: Magyarország és Kína, 230–231.
  22. Tokaji Zsolt: Nemzetépítés egy mitikus eredetű fajelmélettel. A Sárga Császár alakja és szerepe Zou Rong A forradalmi hadsereg című röpiratában, Orpheus Noster 2., 2023, 46–67.
  23. A recenzált mű: 228–229.

Purcsi Adrienn: Historical Essay on the Nationality Politics and the Revision Appearing in the Spirit of St. Stephen’s Idea of the State

This article is a mirror translation of a previously published article. In our opinion, its appearance is essential in terms of the importance of the topic. Furthermore, this essay is a summary of our previously published publications. In our essay, we try to answer the questions formulated above. First of all, it is important to clarify how and why this idea of the state appears? Perhaps this is the easiest to answer. Called to life by the Peace Treaty of Trianon, the proclamation of the principles of the idea was also a kind of instinctive social reaction to the emerging insecurity in the country, which was later adopted by the Christian-conservative political elite of the Horthy era. St. Stephen’s idea of the state considers the Empire of St. Stephen and his policy as an example, the return to which was the ultimate goal in post-Trianon Hungary. Fortunately, we don’t have to search for a definition for a very long time since Prime Minister Pál Teleki[1] perfectly formulated the essence of the concept: “This is the state ideal of understanding the peoples, the correct and sane leadership of the peoples in this area, so it is the state ideal of the Danube basin. It organizes all people living here into a common life, a unified way of life, and joint aspirations.”[2]

St. Stephen’s concept of the state contains two important, interrelated public issues and offers solutions to them. One is revision and the other is the question of nationality. Emphasizing these is essential when examining the concept. Knowing the above, it can be very simply concluded that the ultimate and only goal of the revisionist policy appearing in the spirit of St. Stephen’s ideal of state is the restoration of St. Stephen’s Empire, while minor differences can be observed in its implementation and the way it is carried out. But there is another important feature behind the idea of restoring the Empire and it is none other than the minority issue. In previous research, this was not given a prominent role, although it is by no means negligible, because the concept formulates how it should have been before, and also defines how the nationalities should be treated at the time when the separated parts of the country are reunited.

According to the representatives of the state idea, the reason for the Trianon case was that the country had deviated from the path marked by St. Stephen, and this was also true for nationality politics. Therefore, the quickest solution would be for the country to start treating its nationalities as it did in the time of St. Stephen. But what exactly does that mean? István Bethlen put it as follows: “The conscious settlement of foreign ethnic elements in Hungary began already in the time of St. Stephen and sometimes at a faster and sometimes at a slower pace, but it continued uninterrupted for 800 years, until the first half of the last century, until the Hungarian Risorgimento.”[3] He also pointed out that later in the reform era, the Hungarian government had to rein in the nationalities that had awakened to national consciousness, and he blamed the Habsburg Empire for the forced resettlement after the Turks, because it served to weaken the Hungarian nation, unlike St. Stephen, who, as Bethlen puts it, settled foreign nationalities absolutely consciously and was guided by the intention to improve, “so that the seeds of Western Christian culture could be sown in the ranks of the people of the steppes who had been brought up in Asian culture, so that new branches of occupation could be introduced, without which a civilized country could not exist and so that the one-sided military qualities of our people could be replaced.”[4] According to this, the territory of Hungary cannot be limited to areas inhabited by Hungarians, but must include all the peoples of the Carpathian Basin, and only the Hungarian people are qualified to lead it.

Overall, in our opinion, the important government political figures whose thinking was permeated by the idea of the state, such as Pál Teleki and István Bethlen, all agreed that a return to medieval Hungarian nationality politics was the only right way, and that the nationality policy of the following eras did not take the relationship between the Hungarians and the nationalities in the right direction because it only sharpened the contrasts. The concept does not end here, as this was not the only element of nationality politics that should be pursued by the leadership, but the restoration of the borders and the leading role of the Hungarians who have held the empire together since St. Stephen and led the peoples living here should also be part of it. They advocated for a federalist cooperation, as this is the only way this area could prosper. We need the nationalities that have ended up across the border want to rejoin the motherland. In addition to all these highlighted and sometimes polarized points, of course differences can also be observed in the theories of different political personalities, for example in terms of putting these ideas into practice. Still, the common and particularly important elements of the idea of the state are those highlighted above. It is also important to emphasize that all of this could have worked very well in theory, and as a result, the politicians set extremely ambitious goals. However, the implementation of this policy is a very complex task, which was made difficult by various factors, such as the nationalities in the annexed areas having been attuned against the Hungarians.

Nevertheless, despite all these difficulties, questions and problems, St. Stephen’s idea of the state occupies an important place in the political thinking of the Horthy era, since this was the ideal of the state represented by government thinking.

Bibliography

Bethlen István, gróf [count]: Szent István napján [On St Stepehen’s Day], Pesti Napló, LXXXIX. évf., 1938/165, 1938. augusztus 20., 1–2.

Teleki Pál, gróf [count]: Magyar nemzetiségi politika [Hungarian nationality politics], Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. nyomdája, 1940. 3–4.

References

  1. Pál Teleki (1879-1941) Hungarian politician. Prime Minister of the Kingdom of Hungary from 1920 to 1921 and from 1939 to 1941.
  2. Gróf Teleki Pál: Magyar nemzetiségi politika [Hungarian nationality politics], Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. nyomdája, 1940, 3–4.
  3. Gróf Bethlen István: Szent István napján [On St Stephen’s Day]: Pesti Napló, LXXXIX. évf., 1938/165, 1938. augusztus 20., 1–2.
  4. Ibid.

Zmák Tamás: State, Non-Denominational Free Public Education, without Religious Education –The Public Education Programme of the Hungarian Masonry between 1900 and 1913

Introduction

The lodge system in the domestic Masonic world was not homogeneous. Lodges which initially had conservative values underwent a major transformation between their legitimation by the state in 1868 and the turn of the century. A significant change was, compared to their 18th-century predecessors, that the post-1869 lodges were recruited specifically from the middle and lower middle classes, and just very few members from the higher social classes could be found among them. It was a recurring theme in some Masonic memoirs and sources that the membership felt that their own lodge had no means to take action.[1]

However, overt engagement in politics by lodges was forbidden by both the Masonic constitution and the regulations of the Ministry of Interior. The deal with the state was followed to the letter by some of the federation’s membership, while the membership of other lodges, especially those formed after 1900, became increasingly vocal in their demands for lodges to play a role in the progressive transformation of society. It was along this debate that the conservative/liberal-radical opposition within Hungarian Freemasonry began to take its course. The former included lodges such as: Hungaria, Corvin Mátyás, Deák Ferencz, Nation; while the latter included: Comenius, Galilei, Demokratia, Martinovics, King Lazlo, Coloman the Learned[2] Between the two groups, radicalising lodges, or lodges showing traits of both trends can also be found. Both conservative and liberal lodges of the period considered the Hungarian school system a strategic area of paramount importance, in which they wanted to play a part.

The Hungarian Public Education System of the Period

This section provides a summary overview of the Hungarian public education of the late 19th and early 20th centuries, in which the Masonic lodges defined their educational policy objectives. The work is primarily based on the relevant chapter of Ignác Romsics’s book titled Hungary in the Twentieth Century, and on the summary of the subchapter on education in Tamás Dobszay’s university textbook.[3]

Public Education in The Second Half of Dualism

Elementary education was regulated by the Act XXXVIII of 1868. The period saw an increase in the number of state and municipal schools: in the 1890s, only 10% of schools were run by the state or a municipality, while by 1913, the rate increased up to 30%. However, church and denominational schools remained dominant: at the end of the period, 70% of the educational institutions belonged to a denomination, most of them to the Roman Catholic Church. Children started school at the age of 6 and compulsory school age was 12 and 15. Attendance of elementary school was compulsory up to the age of 12, which in practice could only be achieved up to the age of 10. Pupils who did not study further were supposed to receive a reviewing course for 5 hours per week during the winter and 2 hours per week during the summer up to the age of 15. Between 1869 and 1914, the number of schools increased from 14,000 to 17,000; the number of teachers from 18,000 to 34,000; and the number of students from 729,000 to 2 million. In 1870, 60% of children aged 6–12 were attending school. This number grew to 81% by 1890, and to 85% by 1913, although, there were many dropouts, especially in some parts of the countryside. The schools had to overcome many shortcomings, the number of classrooms, for instance, was only a few thousand more than the number of schools at the turn of the century. Many village schools had 100 or more children in a single classroom. One teacher had a national average of 64 pupils in 1913–1914. In 1914, 58% of all elementary schools had one teacher, 21% had two, and 7% had three. The learning material was therefore very superficial. Both the curricula of 1869 and of 1905 set literacy as the main objective. In addition, numeracy, religious education and ethics, physical education, science, history – mainly Hungarian – and geography were given priority. The educational vision was to reduce illiteracy, a programme that proved successful, however, incomplete: 68% of the population was literate in 1910. The process was accelerated after 1908 when public education, that formerly required a tuition fee, became completely free. The majority started working after the first four grades of elementary school, that is, at the age of 10.

For those who continued their studies, secondary schools preparing for tertiary education, vocational schools with a practical approach, and higher-elementary schools offered the opportunity. Secondary school had eight grades which was later parted and evolved into a secondary grammar school and a secondary school of science. Both the grammar school and the secondary school of science were for pupils between 10 and 18 years of age and ended with a final exam. The grammar school focused on humanities, teaching classical languages and classical education, while at the core of the secondary school of science’s curriculum laid science and modern languages. While taking the final exam after a grammar school provided access to any university, a final examination certificate from the secondary school of science granted admission only to the University of Technology, to faculties of natural science and to tertiary colleges of economics and technology. The role of the Church remained predominant among secondary schools: there were only 38 state secondary schools for 118 denominational secondary schools. The other model was the higher-elementary school: after 4 years of elementary school, pupils studied here for 4 years, 24 hours a week, up to the age of 16. Learning material was reduced, and priority was given to practical skills, while the completion did not provide pupils with a final examination certificate, which meant that they could only become a civil servant and could not continue their studies at a university. Another type of school relevant to the present research was the higher commercial school, which provided pupils with the opportunity to work in commercial and industrial businesses and gave a commercial final examination certificate. The latter provided access to trade academies and colleges, but not to universities.[4]

Between 1870 and 1913, the number of secondary schools increased from 170 to 257, and the number of secondary school pupils from 35,000 to 81,000. This means that 2.5–3% of 10–18-year-olds attended secondary school before the First World War. By 1910, the number of secondary school graduates rose to 251,000, representing 1.4% of the population. It is important to note that these figures were not far behind the figures of Western Europe at the time.

Historical context in Hungary between 1900 and 1913

Since 1867, political and parliamentary life in Hungary has been defined by the struggle between the governing party and the opposition. The governing party’s goal was to maintain the status quo and close ties with Vienna. The opposition called for social change, in the loosest possible cooperation with Vienna, the other centre of the state. More than half[5] of Hungary’s population was non-Hungarian-speaking at this time, so in the era of nationalism this was a source of tension. Another time bomb was the issue of land distribution, because millions of peasants did not have own land and the extension of the right to vote, as only 6% of Hungarian society had the right to vote and to stand as a candidate. The liberal-conservative elite was interested in maintaining these conditions because they feared that radical political reforms would strengthen ethnic minorities, a process that would lead to the disintegration of the country. At the same time, progressive political groups appeared in Hungary – mainly the Social-Democratic Movement and the bourgeois radicalism –, which hoped to solve national and social problems by extending land distribution and suffrage. The two approaches did not fit together. The open break among the Hungarian intellectual elite took place in August 1906. This is when the Social Sciences Society, which examined sociology, split into two. Those who left the association formed the Hungarian Social Science Association, a conservative, liberal faction that believed in slow social change. Those who remained in the Social Science Society called for radical, progressive social change.[6] The split limited the Society’s supply to young Jewish intellectuals.[7] From that time onwards, the Jewish question became the theme of ideological and scientific debates and positions. There was one more development in the case, and that was the intellectual closure, the loss of clarifying debates and meaningful dialogue.[8] The Social Science Society became the forum of the movement of bourgeois radicalism with Oszkár Jászi, Endre Ady, Pál Szende. Bourgeois radicalism is not a bourgeois or radical democrat, but a kind of socialist ideology, or more precisely a loose alliance of different liberal non-orthodox Marxist socialisms.[9] Basically, Jászi dreamed the idea of “two Hungaries”: in this ideology’s opinion two Hungarians are fighting each other: the old and the new, the reactionary and the progressive, the old feudal and the new socialist.[10] Their view of history and society was not a scientific work, but a set of subjective opinions that subordinated everything to the creation of a “new Hungary”. In addition to this there was growing anti-Semitism in the country, which used to be a religious question now became a political matter.

Meanwhile, political Catholicism, for example in the form of Christian Socialism, also appeared in Hungary by the figure of bishop Ottokár Prohászka.[11] Political Catholicism sought to defend the Church’s school system, its land property and its rights against the secular state. In the political life one of the major representatives of Catholicism was the Catholic Populist Party led by Károly Huszár. In response to the increasingly militant stance, Jesuit radical Béla Bangha and his journal, the Magyar Kultúra [Hungarian Culture],[12] political Protestantism and later political atheism also appeared in public and university life. If we would like to understand the fundamental difference between Roman Catholic and Protestant education, the perfect example is the discussion between the Roman Catholic priest, philosopher, politician, professor Gyula Kornis and the Protestant politician, education expert and professor Sándor Imre. According to Kornis the function of school is recreating the existing social hierarchy and keeping the order of society, the status quo mainly through the grammar schools. Opposite of this opinion Sándor Imre believed that the purpose of education is to create flexibility and interoperability between classes of society, mainly through the development of civil and technical schools.[13]

In summary, the school system became a “battlefield” of the different paradigms, denominations, faiths, classes of society and political courses, because every actor of the public life wanted to create their next generation through their own ideology in education. All of the sides’ catchword was: “Who has the youth, has the future.”

The 1900 Programme of King Lazlo Lodge

As the turn of the century approached, domestic lodges increasingly felt that they were operating in a vacuum and were unable to offer real action plans to their members calling for social change. The process was further fuelled by the growing number of teachers and instructors joining the lodges between 1899 and 1910, particularly, from elementary schools, higher commercial schools, higher-secondary schools of science and higher-elementary schools. The teachers of these types of schools could hope to improve their social and existential situation and gain more prestige through Freemasonry, which thus provided them with a channel for advocacy and representation in national political affairs.

This was the situation from which the Hungarian lodge world was moved by the King Lazlo lodge in Nagyvárad in 1899, with its newly elected Worshipful Master, dr. Zsigmond Várady. Following his election, at the meeting of the King Lazlo lodge on 20 April 1900, Worshipful Master Zsigmond Várady presented his proposal titled the Social programme.[14] This 21-page handbook contained a comprehensive plan for the social, political, ecclesiastical, and educational transformation of the Hungarian society. Its importance cannot be overstated as in the following years, all the lodges in the country defined themselves in accordance with this document. This event was a breakthrough in terms of mobilising the membership. In the coming years, several lodges expressed their opinions and suggestions for further reflection on the Social Programme in the official Masonic gazette titled Kelet (East). This programme defined the thinking of the Masonic lodges for years, setting new ambitious goals and generating new conflicts in a society that had hitherto rigidly refused to take a public role. Among its diverse visions, the ideas on education will be examined hereinafter.

The Objectives of Radical Education Policy

A radically new approach was brought about by the King Lazlo lodge’s Social Programme which proposed the profound reform of the state education system. The handbook of proposals was divided into two large parts each consisting of smaller points that analysed the issues of education, church, property, and suffrage. As Zsigmond Várady set forth in the introductory part, the nation was underdeveloped, in a state of wealth decline, while Catholic trends were advancing, which he termed reactionary. The great transformations must be carried out by the nation, however, under the coordination of the Freemasonry. The fact that their treatises on education are included in Part I, point 1 of the handbook, that is, it opens with them, demonstrates their dedication to public education. According to these, only as much learning material should be included in the curriculum as is needed in daily practical life. Students must be taught selfless love and patriotism in schools. To do this, however, they saw it essential to remove religious education from schools, as it generates hatred and divides society: “To this end, it is also necessary to place religious education into the framework of church life separated from school, so that it does not instil an aversion or even hatred of other faiths in the heart of the child …”[15] The handbook continues with the nationalisation of schools and teacher training, which led to the removal of the school network from the hands of the Churches: “Public education and teacher training should be nationalised entirely; all curricula that contradict modern scientific achievements should be eliminated, including those that are practically futile.”[16]

They call for the education to be free of charge and for teaching materials to be provided by the state. They urged the introduction of “state compulsory education” and handicrafts until the school leaving examination, as well as the education of “appreciating the beauties of nature and art”. “A public school for nursery teachers shall be established in every village and universities shall be located in the countryside.”[17] Other plans included the extension of educational freedom for women, itinerant education, free education, lyceums and readings, distributing the works of patriotic writers to the general public. The provision for free education for workers is also mentioned as part of point 4. In the following, the practical implementation of these latter initiatives will be examined.

Not all the points were radical however, for example, the Hungarian Freemasonries insisted on a monarchical form of government. Regarding the origins of inspiration for the programme, the turn-of-the-century articles of the journal Kelet may provide some information.[18] These give an account of the education policy programmes of the French and Belgian Masonic lodges. In 1899, at the suggestion of the French Grand Lodge, the French lodges discussed the following topics:

…how to organise public education if we want all schools to be the disseminators of modern ideas, what actions should be taken against those whose educational establishments instil reactionary principles into the minds of children, how to weed out religious hatred among denominations from public schools, how to prevent austerity at the expense of public education, how to remove nuns from all girls’ schools …[19]

While the Belgian Grand Orient had reportedly refused to get involved in Belgian denominational education issues, its members had individually spoken out against the presence of clergy in schools. The Belgian Grand Lodge had previously stated that, in its opinion, education should be secular, compulsory, and free. The Western European examples thus presumably served as guidelines for the King Lazlo lodge, providing a model for the group around Várady. Nevertheless, they were by no means instructions.

The Social Programme’s otherwise harsh language did not appeal to the taste of many lodges. There was great indignation that its lines pointed out the perceived unviability of the mainly conservative, non-political line of thought that had been taken up to that time and called for almost open engagement in politics. The former was offensive, the latter unacceptable to the older generations of Freemasons, who voiced their opinions, so in the next one or two years, almost all the worshipful masters, except Grand Master George Joannovich, took a stand on the programme.

An article by Mór Gelléri, the editor-in-chief of Kelet and member of the Coloman the Learned lodge, was particularly resounding.[20] He scrutinised the draft made by the lodge in Nagyvárad, which, in his opinion, seemed new only in its rhetoric. He particularly criticised the programme’s suggestion that his generation had done nothing for decades. Whereas, according to Gelléri, there were indeed lodges specialising in the education of the people and the uplifting of the intellectual proletariat. According to Gelléri, these lodges, which are not named in the source, had already been involved in the reform of secondary school curricula, tried to influence the spirit of the textbooks, and sought links with teachers to educate children in the Masonic spirit. It is noteworthy however, that Gelléri also saw the radicals’ overall view of Hungary as highly exaggerated. In his opinion, there are indeed serious problems in the country, but they were no weightier than in other European countries.[21]

László Perjessy’s reflection from the Árpád Lodge was less critical.[22] He was admitted to the Árpád lodge in Szeged in 1900[23] and was headmaster of a higher commercial school of the town.[24] He was able to identify with the programme in principle and saw it as highlighting relevant issues. However, he condemned its tone as unfair to other lodges that led to unnecessary internal strife. Nevertheless, he also acknowledged that the style stemmed from a legitimate impatience.

B. Bárczi[25] presented the programme in the circle of Philantropia,[26] in the town of Zombor.[27] Bárczi said that he had heard many condemnations of the Social Programme, but he believed that political discussion should not be completely excluded from lodge life. “This idea of the King Lazlo lodge is both good and clever.” Among the many points, Bárczi highlighted the issue of public education, too. In his view, the way the whole Hungarian system of public education was set up at the time was contradictory to the feasibility of the Nagyvárad programme as it lacked the right people and the necessary financing. The latter highlighted an important point. Hence, the issue could be debated, but there was not much room for progress.

Despite criticisms, the King Lazlo lodge must have felt a sense of momentum, since shortly after the declaration of the Social Programme, it further detailed its education plans in two pamphlets.[28] According to these, public education must be based on pure human ethics; religious education should be left up to the family and should be replaced with ethics lessons; while the education should be scientific, overloading the curriculum is to be avoided; a network of field trips should be established; at least one modern foreign language should be made compulsory (preferably English or French); nurseries and schools should be established in every municipality; the salary of teachers should be raised; unlimited right of public inquiry should be provided; teacher training should be improved; state control should be exercised over all schools; commemorations with ethical purposes should be organised in the schools; tuition fees should be cheap and fully waived for the poor; practical development of girls’ education and freedom of education for women should also be realized. The detailed line of thought was later supplemented by the nationalisation of public education and teacher training; and the requirement to remove from the curriculum anything that is not in line with the latest scientific research; and that teaching materials along with equipment should be provided by the state and compulsory state education should be introduced. The ambitious plans were intended to fill gaps in the Eötvös education system in many areas. There are therefore several points among those listed above which served progress with modernisation upon further reflection: such as free education, teaching of a modern foreign language, complete abolition of truancy. At the same time, the issue of state, non-denominational education, which did not want to include religious education as a subject, was a source of serious tension.

The lodge of Nagyvárad was condemned by the Grand Lodge and the Council of the Federation for their ambitious plans and described their programme as unconstitutional “…because it seeks to play a political role, to control the political governance of the country and to challenge the authorities that run it.”[29] However, the King Lazlo must have felt that it drew level with the Grand Lodge and, as the leader of radicalism, could begin to build a new direction. The next stage in the process of becoming independent was the roving conference announced by the King Lazlo Lodge on 2 December 1902, which from then on was planned to be held in a different town every year. The roving conference wanted to work alongside the national congresses, whose work, according to Zsigmond Várady, did not exceed administrative tasks.[30] The venue, agenda, and the time of the first roving conference were announced by the lodge members of Nagyvárad without consulting the Grand Lodge, leaving the Grand Lodge in an impasse: if they join the conference, they would give legitimacy to it; if not, the points would be discussed without them. Out of the 56 lodges operating in Hungary at the time, 24 were invited to the conference, where in the end the representatives of 18 lodges were present.[31] Education was a key topic at the meeting. In his opening speech, Várady pointed out that he saw the excessive power of the Catholic Church in Hungary as the main obstacle to the development of Hungarian society, and by taking away denominational schools, universities and academies from the Church, this position could be eliminated. In the end, the roving conference agreed on the following four points: 1) they expressed the need to nationalise schools; 2) the introduction of ethics as a subject in schools; 3) the withdrawal of religious education from schools; and 4) they entrusted the Union Lodge to prepare and map out these issues.[32]

Masonic Evaluation of the Role of Religious Education in Education
(1900–1908)

From the previous chapter, the main demands of the new direction dictated by King Lazlo lodge are clearly visible: state, non-denominational, free, and compulsory school system for all. In addition to the widespread extension of suffrage, as a logical complement to it, the radical transformation of the education system became the main objective of progressive Freemasonry. Those lodges and members who were prepared to identify with radicalism felt particularly important to remove religious education from the curriculum and made efforts to limit it to private life. Their main argument was that since the content of religious education varied from denomination to denomination and its interpretation depended largely on the presentation and personality of the teacher, who was in most cases a member of the clergy, therefore, in the education of future generations, it would easily lead to hatred among children, thus building barriers between them. This insight also became more pronounced in Masonic circles from the late 1890s. Dr. Menyhért Edelmann,[33] a doctor and a member of the King Lazlo lodge, argued that religious education should be replaced by general moral education:

Against the present system of religious education, which instils denominational hatred into the soul of the young child and erects a barrier between man and man at an early age, we took a stand, we published and distributed perhaps the first manual of moral education in Hungarian to sow the seeds of pure human morality.[34]

Later sources also failed to precisely define the nature of the moral education as a substitute for religious education. The emphasis was mainly placed on the fact that the content of this subject had fewer risks of arousing emotions, and entrusted its transmission to qualified teachers, not to priests. As it has been mentioned in the previous chapter, the removal of religious education from compulsory school curriculum occupied a prominent place in the Social Programme and its addenda and among the points of the subsequent roving conference, which was able to win the agreement of many members. It is not a coincidence that a third of the federation also considered the ideas of the French work programme mentioned above worthy of being applied to the Hungarian situation. A discussion on the question of religious education could thus begin, in which there was a basic consensus among the members.

The headmaster, László Perjessy, quoted earlier, agreed with the abolition of religious education from schools. He saw the difficulty in that leaving religious matters to families provides no guarantee for the child not receiving even more hate speech about people of other religions.[35] Perjessy did not elaborate further on his suggestion, nor did he offer any solutions, but this research presumes that it is possible that similar questions led the designers of later Masonic dormitories.[36] László Árpád Taxner,[37] a member of the Comenius lodge believed that society was experiencing a moral deficit because religious education was failing its role in moral development.[38] “Religious education,” he writes, “is lost in its rituals”. Morality can be “more” because the moral is unified while religion depends on the “denomination”, it is divisive, and open to many interpretations. He saw great danger in the complete withdrawal of moral education from teachers, which had been transferred to teachers of religious education. He asked his lodge to take up the following directive:

the training and consolidation of the moral sense and character of the pupils is primarily the task of the teacher, moral education, initially in the lower grades is suitable in the form of stories, benevolent advice and parables, then gradually developed from grade to grade into the form of narratives, life and character sketches, included among the ordinary subjects, scheduled an hour a week or divided into half-hours, to be presented and explained by each teacher in his or her own class.[39]

The development of educational agendas similar to those of the aforementioned roving conferences was also pursued independently by the various radicalising lodges. For example, in 1907, Dr. Mihály Szalay[40], the Worshipful Master of the Reform lodge, met every two weeks to discuss the issue of non-denominational public schools.[41] Regarding religious education, it is highly interesting that among their many plans for the future, they considered the following actions as realistically achievable in the near future: the abolition of religious education in the first and second grades of elementary school; while secular teachers should teach religion in the upper grades and priests of all denominations should be excluded from schools.

State, Non-Denominational and Free Public Education
(1900–1908)

The radical Masonic education policy considered a system of free and compulsory public schools, supervised by the state and completely independent of the Churches its ideal. In view of the fact that 70% of domestic schools of the period were owned by a denomination, this seemed a bold plan. Compared to the question of religious education, this draft seemed to have even more sources of conflict with the Catholic Church, since it called for the complete dismantling of one of its main domestic structural arrangements. According to the recollections, the Masonic position seems to be even more united on the issue of non-denominational public education than on the more delicate issue of religious education. It was a common Protestant opinion,[42] even beyond the lodges, that the quality of denominational schools and the qualifications of their teachers were inferior to those of the state schools, and that their centralisation therefore served the cause of modernisation. As 15% of children of compulsory school age were not attending school, it seemed timely to tighten up and, for social reasons, to exempt education from tuition fees, regardless of worldview.

Making the theoretical foundations of the Social Programme his own, József Mikussai, a teacher from Nagyvárad, gave a lecture at the 1903 Congress in Nagyvárad[43] on the urgency of nationalising schools.[44] According to him, the state shows unity, while denominations only create division. It is therefore clear, in his view, that state schools are ahead of church schools in the intellectual field, which is why they should be put in competition because teachers and students are better qualified in state schools.

In addition to practical considerations, Lipót Sidwers from the Progress Lodge put forward patriotism and national unity without hatred as the main objectives of the nationalisation in 1901 at the official meeting of his Lodge.[45] The views of Sidwers and Mikussai were in fact shared by the other lodges, with no significant differences of opinion among members who did not shy away from political issues.

The debate that took place in 1907 in the Fraternity lodge[46] shows most strikingly that there was agreement on the basic principles between moderates and radicals, but that there were substantial differences regarding the details. The lodge favoured the idea of compulsory and somewhat uniform popular education, but they did not want to remove denominationalism completely. Thus, it was hardly acceptable for teachers who were members of the lodge to go against their oaths taken in their denominational schools and be advocates of non-denominational schools. A further problem was that some denominations and some denominational schools had more modern and competitive curricula than state schools. Therefore, intervention was only possible where there was backwardness. According to one of the members[47], denominational education used to have a purpose and a place, but time had passed by it. An unnamed[48] Protestant headmaster stated in his speech that Protestants have always opposed the absolutist aspirations of the state and would therefore not let the denomination out of their hands. Some said it was a noble idea, but simply not timely. Those day’s “clericalism” was so strong that the project was not feasible. Moreover, a violent, premature attempt would only backfire and lead to an anti-Semitic movement. Their conclusion was that they should first be content with compulsory[49] and then free public education, and then possibly nationalisation. In addition to the above, there was another major argument in favour of nationalisation: the schools of Serbian and Romanian national minorities were run by the denomination of the national minority concerned in many cases. These schools operated almost independently of the Hungarian state, their language of instruction was not Hungarian, and the education they provided was not for the sake of Hungarian society. As Mikussai, quoted earlier, highlighted: “National minority schools are hotbeds of Hungarian hatred … National minorities and denominations alike are enemies of nationalisation, the former sees its agitating capacity, the latter its dominant position threatened…”[50] Dr. Mihály Szalay also stated that “Denominational education is the strongest fortress of denominationalism and national minority.”[51] (It was not by chance that some lodges considered themselves as one of the bastions of Hungarian “supremacism/hegemony”.)[52] The contradiction in this respect is fascinating, as the nationalism of the lodges was thus juxtaposed with the tolerance of their Masonic ideals. Szalay solved this strange situation in his own way: “If we can explain to the denominations that this is the national interest, then they will bow to the argument and, as a denomination, they will allow state, national schools in Hungary.”[53]

Masonic Evaluation of the Role of Religious Education in Education
(1908–1913)

The year 1907 marked a milestone in the attitude of Hungarian Freemasonry towards education. On 25 April 1907, the Hungarian Parliament adopted the bill proposed by Count Albert Apponyi On the legal status of non-state elementary public schools and the salaries of municipal and denominational teachers (Act XXVII of 1907). This reform was carried out, however, by leaving the educational institutions supervised by the church schools under the ownership and administration of the denominations. Freemasonry saw this law as a disastrous defeat because it achieved the modernisation demanded by the lodges (for example, tuition-free education) by completely brushing aside the idea of nationalisation and the withdrawal of religious education from schools.

Why was this event a decisive event in the working of the Hungarian lodges? In 1906, the federation agreed that they were ready to continue to act as a united movement on the question of education, to support state, non-denominational, free public education, without religious education. But no one of the 30–40 Freemasonry members of Parliament fought against the Act XXVII of Apponyi in the house of Parliament. Some of them even supported the law with their votes. These representatives were loyal to their political parties – for example the governing party – not to their Masonic federation. This created a huge breach of trust between the Hungarian lodges. The King Lazlo lodge demanded the expulsion of these members from the federation. On the other hand, the National lodge protected them on the basis of liberty of conscience. In the discussion many lodges expressed their opinion.[54] The conflict rose again between the conservative and the radical lodges. While the conservatives considered the decision of the federation a recommendation, radicals considered the decision a binding programme, which must be carried out in unison nationwide. Due to the evolved situation many radical members of the federation and the conservative lodges grew apart, and progressives became more radical. They looked for a way of their own expression by establishing new lodges (called Martinovics [Budapest], Archimedes [Budapest], Anonymus [Budapest], March [Budapest], Bihar [Nagyvárad[55]]), new political formations (called bourgeois radicalism, later the Radical Party), newspapers (called Dél [South], Huszadik Század [Twentieth Century], Világ [Light]).

The frustration that arose from the failure led to the continued radicalisation of several lodges, out of which the Demokratia lodge of Budapest stood out. Later, some members of this lodge left and formed the Martinovics lodge, which was approved by the Grand Lodge on 27 March 1909. The leaders of the eight young founders of the lodge were Oszkár Jászi and Zoltán Zigány.

The role of religious education continued to concern Freemasons after 1907 and they continued to call for its removal from the curriculum. What was new in the articles published between 1908 and 1913 was that they saw religious education as a threat to natural sciences favoured by the radicals and therefore, the emphasis was placed on their defence. The Demokratia, then the Martinovics lodge, believed that religious education, since it does not allow for the teaching of modern sciences, keeps a large part of the Hungarian society in “backwardness.” And it is precisely through this subject that clericalism was able to “detain” the spirit of the age, making any development impossible.

According to Zsigmond Várady’s writing in the journal Dél (South): “There are three places where the nation’s progress is decided today: in schools, in the press and in the House of Representatives.”[56] He painfully details that in this struggle, clericalism was winning, and with the 1907 Act, the Church had finally taken control of the Parliament. According to Várady, it was becoming more and more common in schools to falsify and suppress scientific evidence when it contradicted faith. He gave an account of several cases when anti-Semitic teachers of religious education verbally insulted Jewish students and punished their Christian friends, and Protestant students were forced to study the Catholic religious education, and then they were graded despite the law. Students were afraid to resist because they overtly threatened the Protestants with damnation. He believed that since the introduction of the law, the spirit of “clericalism” strengthened greatly in the schools. He was concerned about the rise of congregations of Mary: students were singing religious hymns, worshiped the pope, recited poems to him, played religious anti-Semitic dramas in the schools, and they were separated with congregation badges from other students. The supervisors and headmasters were appointed from the priests, who eliminated modern sciences from schools. He provides an example of an unnamed secondary grammar school, where the cardinal bishop had asked the headmaster 10-12 years before to give preference to the Catholic students because the non-Catholic students were better learners. According to the headmaster’s answer: “Your Eminence! when a child steps across the doorstep of the secondary school, he or she ceases to be Catholic and I know students only!”[57] In those days, crucifixes were placed in all classrooms of the abovementioned secondary grammar school. As Várady said, this is how the institutes of rationalism fall. The journal of the radicals stated in detail why a country where religious education dominates over natural sciences, lags behind internationally.[58]

According to Zsigmond Várady’s words, education must be the task of the state, not that of the denominations. Denomination educates people for the afterlife, while the state needs them to work for the present world. Schools cannot be therefore taken over by clericalism. The school pertains to science, not to faith. Confident and smart people should be trained for the country instead of “submissive lazy” people. Dél highlights the unacceptable inconsistency that the content of religious education does not match the content of other subjects. This raises the question: should religious education remain the only subject, or is it the only one to be eliminated from the curriculum? Natural sciences focus on development while religious education conveys that everything “just happened” as it is. Religious education creates helpless people because it teaches that we should accept what a higher authority states instead of thinking over processes. Religious education forbids complex thinking and thus creates dogmas. According to the article, it was not a coincidence that those countries were the most competitive where clericalism was pushed into the background. Compared to these countries, Russia, Italy, Spain, Turkey, and Hungary were significantly underdeveloped.[59] The Church, through religious citizens educated in these schools, keeps the state in captivity. It is important to note however, that this Masonic opinion is exaggerated, considering that the level of the Hungarian educational system of the period was much closer to that of the Western countries, than to that of the negative examples listed in the article.[60] Consistent with the above views, an article from 1910 without an author sees religious education as the continuation of Middle Ages in schools:

The complete elimination of religious education, the extermination of excessive nationalism, the abolition of worshipping the Middle Ages and the old-fashioned historical spirit must be pursued, and it must be completed by placing the entire education on the basis of natural sciences.[61]

The writer considered it a sign of backwardness that school textbooks still gave an account of medieval legends, religious zeal, religious tales, and a positive image of Jesuits. The faith that contemporaries put in natural sciences, in which they saw the future, can therefore be clearly discerned. It is important to note that, as in previous years, the new generation of Freemasons also saw moral education as a means of replacing religious education. In addition to Freemasonry, moral education was well-received by other freethinkers and other radical groups in the era.

According to an unknown lodge member, the lack of teaching morality in schools had never been felt as much as it did at the time.[62] Previously, religion provided a moral limit, but among the new intellectual trends of the modern times, religion lost its power and had no influence. Therefore, there is a need for ethics which could improve the souls of the youth, while it is not limited to religious education, but it is able to offer more. Religious education can be interpreted in many ways, while ethics is unified. The author mentioned Japan as an example, where the tradition of ethics and moral education was thousands of years old, yet it excluded the idea of God and the European type of religious education. As he wrote, Japan influenced Felix Adler, professor at Columbia University, who launched his movement for a unified moral education of the youth in 1875. He established the Ethical Culture Ligue which already had a wide network in Western European countries, with the mission of spreading moral education and separating it from religious education.

The instructor gets the children as they come to him, with their ideas and language, also with their family’s faith. His only job should be to show them the rules of a higher morality. The instructor does not take the place of the priest or that of the head of the family. He connects his forces with them to educate all men to be good men.[63]

State, Non-Denominational, Free Public Education
(1908–1913)

The systemic reform of the school system remained the main objective of the radical lodges. The bill named after Albert Apponyi fell short of the hopes of the Freemasons and continued to leave more than two-thirds of Hungarian schools in the hands of the Church. However, the centralisation of the education system, that is, its ownership by the state, remained one of the main demands of the lodges engaging in politics.

Zoltán Zigány, one of the charismatic figures of the Martinovics lodge founded by Oszkár Jászi[64] pointed out the unsustainable conditions of the Hungarian clerical school system in a lengthy analysis, which was also published in detail by Dél following its publication by Huszadik Század.[65] According to Zigány, public education was going full steam ahead towards denominationalism.[66] By that time, the summer holiday in the lodges had already lasted for seven months, so according to Zigány’s report, the shock of the laws adopted in 1907 forced the Freemasons to seven months of inactivity. Zigány used a wealth of data to demonstrate the extent to which the undivided, single-teacher, and overcrowded school structure was underdeveloped. According to Zigány, in 1905–1906, there were 1447[67] schools in Hungary where the Hungarian language was taught with unsatisfactory success. These were all schools of national minorities or of denominations. There were 3248 schools with a mixed language of instruction, and all but 65 of these were denominational. More than 2000 teachers were working without a diploma in the country at the time.[68] It must be a false information, because 99 per cent of teachers in 1913 had diploma.[69] 888 teachers knew little, and 300 teachers knew nothing in Hungarian.[70] However according to the modern historical literature in the analysed era the number of non-Hungarian language schools decreased with 60 per cent.[71] They all worked in the “shadow” of the denominational schools. However, state schools were all better than the average, only 44% of them was a one-teacher school,[72] which seemed almost ideal at the time. In addition, according to Zigány, the curriculum of denominational schools was completely underdeveloped with science being almost completely neglected. Anyway, it was not true in this form, the pupils had to learn real subjects in the schools of Churches also, basically in accordance with the Western-European standards, but we have to notice that, most of the grammar schools were in the hands of denominations, and in these schools the religious education and the subjects of human sciences and ancient languages were more focused,[73] than the natural sciences, modern languages or sociology and economics. At the time, under Apponyi’s school policy, there were 13 different, independent school operators in the country;[74] this resembled medieval fragmentation, as Zigány drew it. The phrasing in this context is quite propagandistic again, but a contemporary professor and expert of education, Sándor Imre also saw that the network of schools in Hungary really was divided in these years because of the large number of school keeper, like the different denominations.[75] According to the article of Zigány, the biggest beneficiaries of the 1907 Act were the owners of denominational school. This recent conclusion was a way of expression of the radical Freemasonries’ frustration.

The problem was that – according to Zigány again – the 1907 Act did not substantially reduce the number of truants, since 650,000 children did not go to school[76] because there was no school in their vicinity. In Zigány’s view, clerical organisations were multiplying and growing stronger across the country. Public education was declining while denominational education was growing stronger. However, in the light of the data available from the research it is clear that overall, the study published by Zigány can be considered more of a political essay and indictment than a professional work. For example, this 650,000 number is a gross exaggeration. However, according to the report of the Ministry of Religious and Public Education, it was a fact, that in 1906–1907 there were 331,994 children who did not go to school, although they were schoolable, include 139,957 Hungarian children.[77] We have to notice that fact too, it was a constantly improving process, namely in 1896 79 per cent of schoolable children learned in schools, while in 1913 this proportion was 93 per cent.[78]

Count Alfonso Castelnau, a member of the Demokratia lodge reported that the clergy should be expelled from the schools by the most forceful means possible and scientific rationality should be given priority.[79] He believed it was no coincidence that while the entire school system in Portugal was in the hands of the Church, illiteracy rate was higher in the country than in Russia. He said Albert Apponyi deserved “credit” for enacting a “patriotic” school law with a new foundation. Apponyi’s law took denominational schools out of the hands of the state. A clerical leadership was formed in the educational administration. In his view, a process was taking place at the time in which existing public schools were also being converted into denominational schools and teachers along with students were forced into Catholic congregations. The Count, however, misunderstood this trend. During this period, the number and proportion of state schools in the total school system was growing slowly but steadily.[80]

It is worth noting that in the sources the individual members of the lodge spoke about class struggle within society, one of the main forums of which was the school.[81] They were careful to distinguish in their communications between institutionalised clericalism and private religion: “The fight against clericalism is not the fight against religion.”[82] Finally, it is particularly noteworthy that Zsigmond Várady, Zoltán Zigány and Count Castelnau spoke independently of each other about the rise of Portuguese and French monks and nuns in Hungary. Zigány pointed out that “new and new schools, convents and monasteries of foreign monks and nuns, who immigrate en masse, are built all over the country.”[83] While Castelnau referred to a “reliable” source upon claiming that the immigration of thousands of Portuguese monks, priests and nuns to Hungary was “imminent” and to which the Hungarian government was open to.[84]

Unfortunately, I have not been able to find any further detailed material on the background to these rather bold claims presented above. However, the many thousands of people and the image of a new “clerical conquest” in domestic education seem greatly exaggerated.

Summary

We have seen that at the turn of the 19th century, some lodges of the Hungarian Freemasonry made proposals for the development of the national educational policy and prepared a political programme for this. We must understand, however, that the lodges themselves had very limited room for action. A striking example of this was the so-called “Lex Apponyi”, adopted in 1907, which proved that the lodges were unable to enforce their demands[85] in national politics.

The attitude of the individual lodges and their members to the demands made was also quite different. It is worth pointing out that there were also serious fault lines within Hungarian Freemasonry. The truly committed advocates of free, non-denominational, state education without religious education were mainly active among the lodge members in Budapest. These Masonic teachers in the capital were, without exception, teaching in state-run schools,[86] as opposed to the mainly Roman Catholic grammar schools. Accordingly, they wanted to increase the importance of their own curriculum in Hungarian education, which was based mainly on sciences, modern languages, and natural sciences. Secondary grammar schools of higher status, however, which provided access to universities, emphasized mainly the subjects of classical education – Latin, ancient Greek, religious education – that is, the scholarly education. Taking this into account, the struggle of Freemasonry over educational policy can also be understood as an internal struggle of the Hungarian teaching community, which was divided during the period. In conclusion, according to my own research, there was a considerable fraction between the society of teachers of the Roman Catholic grammar schools and the group of the Masonic teachers. The Masonic teachers were the symbols of the new, modern, bourgeois Hungary and education system, who taught the candidates of the new professions of twentieth century. For example commercial experts, bureaucrats, officers etc.[87] It is no wonder, that we can find lot of Masonic teachers especially in civil schools: this type of the education was a typical product of the era of dualism, most civil schools were in Hungarian, their personnel taught pupils on “rational” basis to professions of the middle-class.[88] As a contrast the teachers of schools of Churches, especially the Roman Catholic Church, taught pupils to carry on classic, “Latin–Greek” culture. This confrontation is noticeable also in the world of the Hungarian Lodges between Masonic teachers of Protestant Churches, basically in the middle-sized towns of the countryside, and the Masonic teachers of elementary, civil, higher commercial schools, essentially in the capital, Budapest.

Moving away from Budapest, the teachers of some rural lodges were mainly from Protestant secondary schools, academies, and lyceums. In criticising the “clericalism” of the Roman Catholic Church and its predominance in education, they were in line with their counterparts in Budapest. In my view, this struggle could be interpreted as a rather late stage of the Protestant and Roman Catholic cultural struggle between baroque and anti-baroque.[89] At the same time, Masonic Protestant educators had a higher social embeddedness and prestige in their local communities than their counterparts in the Hungarian capital. They spent longer periods of time in their institutions than most of the lodge members in Budapest, therefore, they were less likely to feel rootless. The Calvinist and Lutheran Churches were able to provide them with financial and social support.[90] For example the Churches provided in many cases for their teachers: apartment in villages, firewood, land, (which was tilled by the parents of children very often), products, “couple-salary”, “stole-money” and “soul-money”.[91] On the other hand, the Masonic educators in the capital could rely almost exclusively on the state and therefore had more interest in increasing the influence of the civil state.[92] Moreover, among the Protestant Masonic teachers, we find a significant number of teachers of Latin and Greek languages, law, and religious education.[93] It was therefore not in their interest to remove these classical subjects from schools. At the same time, they largely supported the expansion of the state’s maintaining role and free public education.

It was precisely at this time that the free-thinking, bourgeois radical and social-democratic ideas of the period were of great significance in urban intellectual, bourgeois, and bureaucratic circles. These ideologies often shared a common set with Freemasonry in terms of individuals.[94]

Let’s see some details of the Programme of Bourgeois Radical Party in the question of public education:

III. Development of the power of spirit and moral.

      1. We demand the secularisation of public education and its professional management.

We demand universal and fast implementation of compulsative education….We demand the increase of technical schools. The emphasis of education as a whole should be on the natural, technical and social sciences, with the teaching of the classical languages and literatures being kept as narrow as possible. The teaching of religious education is to be left to the autonomous activity of the family and the churches….[95]

After this let see the relevant quote of the Programme of Party of Social-Democratics in Hungary in the question of public education:

(Party of Social-Democratics in Hungary demands the follows:) […] 8. State, county or municipal organisation of public education […] The abolition of denominational schools. The abolition of religious education in public schools. Universal, compulsory, free education and care in public schools…[96]

As we can see the programmes of the two mentioned political party match the project of the Freemasonry Lodges in the scope of the public education.

The three world views mentioned above also saw the secularization of schools and the abolition of religious education as their goal. However, they were not allowed to have seats in Parliament, while some members of Freemasonry were present as Members of Parliament. Therefore, for example, an urban state teacher sympathetic to social democracy or bourgeois radicalism could easily see a way to advocacy in the Hungarian lodges. Thus, as in the previous centuries, Freemasonry did not shape but only followed the spirit of the age.

An examination of the Masonic drafts of state, non-denominational education without religious education gives a good overview of the scope of the lodges of the time, their internal debates and their thoughts about the state of the country. However, it was only during 1918 and 1919 that the government of Count Mihály Károlyi, and later the Soviet Republic had the opportunity to put the programmes into practice, independently of lodges.

Bibliography

Sources

Archive

Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltár – P szekció Magánlevéltárak (13. sz. – 21. sz.) – P (4) Egyesületek (1825–2011) – P 1081–1135, 2263, 2368 Szabadkőműves szervezetek (1825–1950) – P 1083 Magyarországi Symbolikus Nagypáholy (1886–1950) – 3. tétel, A Szövetségtanács ülésjegyzőkönyvei (1886–1918) [The minutes of the Council of the Federation] (Hungarian)

Press

Kelet – A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy hivatalos közlönye
[East – The official gazette of Symbolic Grand Lodge of Hungary]

A Társadalmi programm részletezése. [Details of the Social programme] Kelet, vol. XII, No. 8, 20 October 1900, 259–262. (Hungarian)

Castelnau, Alfonz count: Klerikalizmus az iskolában. [Clericalism in school] Kelet, vol. XXII, No. 14, 1 November 1910, 362–364. (Hungarian)

Gelléri, Mór: Társadalmi programm. Egy pár reflexió a „László király” páholy által Magyarország Symbolikus Nagypáholyához intézett legujabb „feliratra” [Social programme. A few reflections on the most recent “inscription” addressed by the “King Lazlo” lodge to the Symbolic Grand Lodge of Hungary.], Kelet, vol. XII, No. 5, 20 May 1900, 1–8 (Hungarian)

Iskolaügyi törvények. Külföldi szemle. [Laws of educational system. A Foreign review] Kelet, vol. XI, No. 1, 20 January 1899, 15. (Hungarian)

Munkaprogramm Francziaországban. [Programme of work in France] Kelet, vol. XII, No. 10, 25 December 1900, 348. (Hungarian)

Nevelés az iskolában. [Education in school] Kelet, vol. XV, No. 3, 25 March 1903, 81–84. (Hungarian)

Szalay, Mihály, Dr.: Az ingyenes népoktatás. [Free public education] Kelet, vol. XIX., No. 3, 20 March 1907, 77–82. (Hungarian)

Társadalmi programm [Social programme], Kelet, vol. XIII, No. 1, 20 January 1901, 15–19. (Hungarian)

Társadalmi programm [Social programme], Kelet, vol. XIII, No. 5, 20 May 1901, 177–182. (Hungarian)

Dél – szabadkőművesi folyóirat
[South – Freemasonry periodical]

A klerikalismus tünetei [Symptoms of clericalism], Dél, vol. II, No. 1, January 1900, 5–8. (Hungarian)

Az erkölcsi nevelés – világszerte [Moral education – worldwide], Dél, vol. III, No. 16, November 1910, 6–7. (Hungarian)

Az iskola és a szabadkőművesség [School and Freemasonry], Dél, vol. III, No. 14, September 1910, 6–7. (Hungarian)

Felekezeti szellem a közoktatásban [Denominational spirit in public education], Dél, vol. I, No. 10, 1908, 6–8. (Hungarian)

Iskola és iskolafenntartók [School and school authorities], Dél, vol. I, No. 7, May 1908, 7. (Hungarian)

Klerikalismus és iskola. [Clericalism and school] Dél, vol. II, No. 15, October 1909, 4–8. (Hungarian)

Küzdelem a klerikalismus ellen [Fight against clericalism], Dél, vol. I, No. 17, December 1908, 5–6. (Hungarian)

Printed Sources

Arató, Frigyes: Az Árpád-páholy története [The history of Árpád Lodge], Szeged, 1895. (Hungarian)

Bíró, Márk: A magyarországi szabadkőműves páholyoknak Nagyvárad kel[etén] megtartott első vándorgyűlésének naplója, [Diary of the first itinerant meeting of the Hungarian Masonic lodges in the city of Nagyvárad[97]], Nagyvárad, Sonnenfeld Adolf Műnyomda, 1904. (Hungarian)

Palatinus, József: A szabadkőművesség bűnei: a magyarországi szabadkőművesek mozgalma és külföldi kapcsolatai 1920-tól 1937-ig [Sins of Freemasonry: the movement of Masonic in Hungary and its foreign relations from 1920 to 1937], vol. I, Budapest, Lőcsey, 1938, Budai-Bernwaller Ny, 1938. (Hungarian)

Palatinus, József: A szabadkőművesség bűnei, A magyarországi szabadkőműves páholyok tagjainak névsora 1868-tól 1920-ig [Sins of Freemasonry: the movement of Masonic in Hungary and its foreign relations from 1868 to 1920], vol. II, Budapest, Budai-Bernwallner József Kvny, 1939. (Hungarian)

Budapesti Czím- Lakásjegyzék, 1913 [Budapest apartment and address lists] (vol. 25), part 3, 526. (Hungarian)

School Terms

A budapesti Aranyosi-féle Felső Kereskedelmi Iskola Értesítője, [Bulletin of higher trade school of Aranyosi in Budapest], 1903–1904 school term, 34.

A budapesti székesfővárosi községi polgári fiu- és leány-iskolák értesítője [Bulletin of boy and girl civil school of Budapest], 1911–1912. school term, 95.

A pozsonyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Líceum Értesítője, az 1908/1909-iki tanévről [Bulletin of Lutheran Lyceum of the Apostolic Faith in Pressburg[98] about school year of 1908/1909], 1908, 52.

A szegedi M. Kir. Állami Felső Kereskedelmi Iskola Értesítője [Bulletin of Hungarian Royal State Higher Commercial School in Szeged], 16th school term, 1900, 58.

A szegedi M. Kir. Állami Felső Kereskedelmi Iskola Értesítője [Bulletin of Hungarian Royal State Higher Commercial School in Szeged], 17th school term, 1901, 25.

Literature

Ablonczy, Balázs: Száz év múlva lejár? – Újabb Trianon-legendák. [Expires in a hundred years? – New legends of Trianon], Budapest, Jaffa Kiadó és Kereskedelmi Kft., 2022.

Baska, Gabriella – Nagy, Mária – Szabolcs, Éva: Magyar tanító, 1901 [Hungarian teacher in 1901], (Iskolakultúra-könyvek 9.), Pécs, Molnár Nyomda és Kiadó Kft., 2001. (Hungarian)

Csunderlik, Péter: Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták. A Galilei Kör története. [Radicals, freethinkers, atheists. The history of the Galilei Circle], Budapest, Napvilág Kiadó, 2017, 50–55. (Hungarian)

Diamond, Jared: Guns, germs and steel – The fates of human societies. Budapest, Akkord Kiadó, 2019.

Dobszay, Tamás: Az oktatás [Education], in Gergely András (ed.): Magyarország története a 19. században. [History of Hungary in the Nineteenth century] Budapest, Osiris, 2005, 465–472. (Hungarian)

Donáth, Péter: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korában – Imre Sándor a nemzeti együttműködés akadályairól, művelődéspolitikai szerepvállalásáról, a köznevelésről, s a magyar pedagógiáról. [Consensus searcher reformer in the era of crises and extremes – Sándor Imre about the obstacles of national cooperation, about his engagement in cultural politics, about public education and the Hungarian pedagogics.] Budapest, Trezor Kiadó, 2022. (Hungarian)

Gál, Róbert Iván: A magyar szabadkőművesség társadalmi-foglalkozási összetétele a Monarchia idején [The socio-professional composition of Hungarian freemasonry at the age of the Monarchy.], in Lengyel György (ed.): Történeti szociológiai tanulmányok a 19–20. századi magyar társadalomról [Historical and sociological studies about Hungarian society in the Nineteenth and Twentieth centuries], Budapest, Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, Szociológia Tanszék, 1987, 30–43. (Hungarian)

Galor, Oded: The journey of Humanity – The origins of wealth and inequality, Budapest, Libri, 2022.

Gergely, Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890–1950) [The political Catholicism in Hungary, 1891–1950], Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1977. (Hungarian)

Gyurgyák, János: Ezzé lett magyar hazátok – A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története [Your Hungarian homeland it became – The history of Hungarian national ideology and nationalism], Budapest, Osiris Kiadó, 2007.

Hass, Ludwik: The socio-professional composition of Hungarian freemasonry (18681920), in Acta Poloniae Historica, 1974/30, 71–101.

Hatos, Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története [The cursed republic. The history of collapse and revolution in 1918], Budapest, Jaffa Kiadó, 2018. (Hungarian)

Hatos, Pál: Szabadkőművesből református püspök: Ravasz László élete [From Freemason to a Calvinist bishop. Life of László Ravasz], Budapest, Jaffa Kiadó, 2016. (Hungarian)

Kelemen, Elemér: A tanító a történelem sodrában – Tanulmányok a magyar tanítóság 19-20. századi történetéből [The teacher in the current of history – Studies from the history of Hungarian teachers in Nineteenth and Twentieth centuries], Pécs, Iskolakultúra, 2007. (Hungarian)

Kovács, I. Gábor: Elitek és iskolák, felekezetek és etnikumok. [Elites and schools, denominations and ethnics.] Budapest, L’Harmattan, 2011.

Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény [History of Hungary in Nineteenth century. A collection of texts.], (ed.) Gábor Pajkossy, Budapest, Osiris Kiadó, 2006. (Hungarian)

Mályusz, Elemér: Magyarország története a felvilágosodás korában [History of Hungary in the age of Enlightenment], Budapest, Osiris, 2002. (Hungarian)

Mészáros, István – Németh, András – Pukánszky, Béla: Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. [Introduction into the history of pedagogy and education in school.] Budapest, Osiris Kiadó, 1999.

Nagy, Mária: Magyar tanító, 1911-ben [Hungarian teacher in 1911], in Iskolakultúra, XVI. évf., 2006/2, 33–48. (Hungarian)

Nagy, Mariann: Magyarország oktatásügye. [Education of Hungary] in Magyarország történeti földrajza II. [Historical geography of Hungary]. Pál Beluszky (ed.). Pécs, 2008. 123–146. (Hungarian)

Pók, Attila (ed.): A Huszadik Század körének történetfelfogása [The perception of history of the circle of Twentieth Century] Budapest, Gondolat Kiadó, 1982. (Hungarian)

Raffay, Ernő: Harcoló szabadkőművesség [Fighting Freemasonry], Budapest, Kárpátia Stúdió, 2011. (Hungarian)

Ravasz, László: Emlékezéseim [My memories], Budapest, Református Egyházi Zsinat Irodájának Sajtóosztálya, 1992. (Hungarian)

Romsics, Ignác: Magyarország története a XX. században. Oktatás [History of Hungary in the Twentieth century. Education], Budapest, Osiris, 2010. 41–47. (Hungarian)

Vörös, Katalin: A modernizáció és a nacionalizmus keresztmetszetében: Nemzetépítési törekvések a dualizmus kori középfokú iparoktatás vonatkozásában. [In the cross-section of modernization and nationalism: Nation-building efforts in relation to secondary industrial education in the era of dualism], in Modernizáció és nemzetállam-építés: Haza és/vagy haladás dilemmája a dualizmus kori Magyarországon [Modernization and building of nation-state: dilemma of homeland and/or progression in Hungary of the era of dualism], (ed.) Csibi, Norbert; Schwarczwölder, Ádám, Pécs, 2018, 237–259. (Hungarian)

Internet

Stummer, Krisztina: A női felső kereskedelmi iskolák létrejötte és alakulása 1948-ig, [The establishment and development of women’s higher commercial schools until 1948] Ujkor.hu, 2020, https://ujkor.hu/content/a-noi-felso-kereskedelmi-iskolak-letrejotte-es-alakulasa-1948-ig

References

  1. Frigyes Arató: Az Árpád-páholy története [The history of Arpad Lodge], Szeged, 1895. (Hungarian)
  2. Péter Csunderlik: Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták. A Galilei Kör története [Radicals, freethinkers, atheists. The history of Galilei Circle], Budapest, Napvilág Kiadó, 2017, 51. (Hungarian)
  3. See Ignác Romsics: Magyarország története a XX. században. Oktatás [History of Hungary in Twentieth the century. Education], Budapest, Osiris, 2010, 41–47.; and Tamás Dobszay: Az oktatás, [Education] in András Gergely (ed.): Magyarország története a 19. században [History of Hungary in Nineteenth century], Budapest, Osiris, 2005, 465–472. (Hungarian)
  4. Krisztina Stummer: A női felső kereskedelmi iskolák létrejötte és alakulása 1948-ig [The establishment and development of women’s higher commercial schools until 1948], Ujkor.hu, 23.06.2020. https://ujkor.hu/content/a-noi-felso-kereskedelmi-iskolak-letrejotte-es-alakulasa-1948-ig (Accessed: 9 February 2024.) (Hungarian)
  5. It was only in 1910 when Hungarian-speaking population exceeded 50% with a 54,5% result.
  6. Attila Pók (ed.): A Huszadik Század körének történetfelfogása [The perception of history of the circle of Twentieth Century] Budapest, Gondolat Kiadó, 1982, 5–6.
  7. János Gyurgyák: Ezzé lett magyar hazátok – A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története [Your Hungarian homeland it became – The history of Hungarian national ideology and nationalism] Budapest, Osiris Kiadó, 2007, 166.
  8. Ibid., 166.
  9. Ibid., 162.
  10. Ibid., 165.
  11. Jenő Gergely: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890 – 1950) [The political Catholicism in Hungary (1890 – 1950) Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1977, 9–30.
  12. Ibid., 44–50.
  13. Péter Donáth: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korában – Imre Sándor a nemzeti együttműködés akadályairól, művelődéspolitikai szerepvállalásáról, a köznevelésről, s a magyar pedagógiáról. [Consensus searcher reformer in the era of crises and extremes – Sándor Imre about the obstacles of national cooperation, about his engagement in cultural politics, about public education and the Hungarian pedagogics.] Budapest, Trezor Kiadó, 2022, 305.
  14. Ernő Raffay: Harcoló szabadkőművesség [Fighting Freemasonry], Budapest, Kárpátia Stúdió, 2011, 101–102. (Hungarian)
  15. Ernő Raffay: Harcoló szabadkőművesség [Fighting Freemasonry], 2011, 104. (Hungarian)
  16. Ibid.
  17. Ibid.
  18. See Kelet [East], Volume XII., 25 December 1900, 348.; Kelet [East], Volume XI, No.1, 20 January 1899, 15.
  19. Kelet [East], Volume XII, 25 December 1900, 348.
  20. Gelléri, Mór: Társadalmi programm. Egy pár reflexió a „László király” páholy által Magyarország Symbolikus Nagypáholyához intézett legujabb „feliratra” [Social programme. A few reflections on the most recent “inscription” addressed by the “King Lazlo” lodge to the Symbolic Grand Lodge of Hungary.] Kelet, [East] Volume XII, No. 5, 20 May 1900, 1–8, Special supplement to the May 1900 issue of the Kelet. Written and read by Mór Gelléri at the meeting of the Demokratia lodge on 12 May 1900.
  21. Raffay: Harcoló szabadkőművesség, [Fighting Freemasonry] 130. (Hungarian)
  22. Kelet, [East] vol. XIII, No. 1, 20 January 1901, 15–19.
  23. József Palatinus: A szabadkőművesség bűnei: a magyarországi szabadkőművesek mozgalma és külföldi kapcsolatai 1920-tól 1937-ig [Sins of Freemasonry: the movement of Masonic in Hungary and its foreign relations from 1920 to 1937], Volume 1, Budapest, 1938 Budai-Bernwaller Ny. (Hungarian); József Palatinus: A szabadkőművesség bűnei: A magyarországi szabadkőműves páholyok tagjainak névsora 1868-tól 1920-ig [Sins of Freemasonry: the movement of Masonic in Hungary and its foreign relations from 1868 to 1920], Volume 2, Budapest, Budai-Bernwallner József Kvny, 1939, 255. (Hungarian).
  24. See A szegedi M. Kir. Állami Felső Kereskedelmi Iskola Értesítője [Term of Hungarian Royal State Higher Commercial School in Szeged], 17th school year, 1901, 25. (Hungarian)
  25. It is not clear who the name may refer to, as it does not appear in this form in the József Palatinus compilation or in the 1920 list of the Ministry of the Interior. I assume, however, that the lecture was given by Iván Bárczi, an assistant financial secretary by profession, who was originally from Zombor.
  26. Circle: a Masonic unit smaller than a lodge, established in smaller communities with few members.
  27. Kelet [East] vol. XIII, 5. No. 20 May 1901, 177–182.
  28. Kelet, [East] vol. XII, 8. No. 20 October 1900, 259–262.
  29. Raffay: Harcoló szabadkőművesség [Fighting Freemasonry], 139. (Hungarian)
  30. This statement is a gross exaggeration but reviewing the minutes of the Council of the Federation (Szövetségtanács), it is true that a lot of attention and time was taken up by the mere administration of the participants and the topics presented. See MNL-OL-P 1083-3. number
  31. Raffay: Harcoló szabadkőművesség [Fighting Freemasonry], 159. (Hungarian)
  32. The subsequent involvement of the Union lodge may be the subject of further research, because, among the domestic lodges, the Kolozsvár-based Union had the largest number of teachers and instructors among its members. Most of them worked in Protestant denominational educational institutions, therefore, it is questionable what their attitude was to the withdrawal of religious education from schools.
  33. Palatinus: A szabadkőművesség bűnei [Sins of Freemasonry], 1938, 64. (Hungarian)
  34. Raffay: Harcoló szabadkőművesség [Fighting Freemasonry], 48. (Hungarian)
  35. Kelet [East], vol. XIII, No. 1, 20 January 1901, 15–19.
  36. See MNL-OL-P number 1083-3. – 1911. Ülésjegyzőkönyvek [Reports]
  37. Principal and instructor of boy and girl school of Alsó főutca, later the principal of elementary school of Szent István square in District V in Budapest. Hungaricana, Budapesti Czím- Lakásjegyzék, [Budapest apartment and address lists] 1913. (vol. 25), part 3, 526. More József Palatinus: A szabadkőművesség bűnei, [Sins of Freemasonry] 345. (Hungarian)
  38. Kelet [East], vol. XV, No. 3, 25 March 1903., 81–84.
  39. Ibid., 84.
  40. Journalist, editor in the world outside the lodge. Palatinus: A szabadkőművesség bűnei [Sins of Freemasonry], 328. (Hungarian)
  41. Kelet [East], vol. XIX, No. 3, 20 March 1907, 77–82.
  42. “From the end of the 19th century, the Transylvanian diocese handed over more and more of its schools to the state. Part of the reason for this was the poverty of schools and teachers, who were living in great poverty and craved a more secure state salary.” Pál Hatos: Szabadkőművesből református püspök: Ravasz László élete [From Freemason to a Calvinist bishop. Life of László Ravasz], Budapest, Jaffa Kiadó, 2016. 33.; “Let us not be sad but pray every hour: complete state free public education, thy kingdom come!” See: Néptanítók Lapja, vol. XXXI., No. 33, 18 August 1898, 6.
  43. Bíró Márk: A magyarországi szabadkőműves páholyoknak Nagyvárad kel[etén] megtartott első vándorgyűlésének naplója [Diary of the first itinerant meeting of the Hungarian Masonic lodges in the city of Nagyvárad (Oradea)], Nagyvárad, Sonnenfeld Adolf Műnyomda, 1904, 73–86.
  44. Raffay: Harcoló szabadkőművesség, 175. (Hungarian)
  45. Kelet [East], vol. XIII, No. 2, 20 February 1901, 53–55.
  46. Kelet [East], vol. XIX, No. 3, 20 March 1907, 89–90.
  47. Source indicates the member with “Lö.”. It is possible that “Lö.” is Dr. Vilmos Löwinger advocate. Palatinus: A szabadkőművesség bűnei [Sins of Freemasonry], 209. (Hungarian)
  48. Source indicates the member with “H.”. It is presumably Nándor Hirschmann, the headmaster of the Lutheran Lyceum of the Apostolic Faith in Pressburg (currently: Bratislava, Slovakia) (Pozsonyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Líceum). He was the president of the Lyceum Self-Help Institute and a member of the board of the National Association of Lutheran Teachers and Instructors (Ágh. Hitv. Ev. Tanárok és Tanítók országos egyesülete). Palatinus: The sins of Freemasonry, 137.; A pozsonyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Líceum Értesítője, [Bulletin of Lutheran Lyceum of the Apostolic Faith in Pressburg] 1908/1909 school term, 1908, 52.
  49. Education was made compulsory for children as early as 1868, when the Public Education Act was passed. However: “…less than two-fifths of schools (6 356 schools to be precise) were open for a full school year in today’s terms, namely 9-10 months, with all others open for less than that. Almost half of the schools (7 449) worked for 8-9 months, but 17% (2 723) did not even comply with the legal minimum of 8 months of compulsory schooling…” See: Nagy: Magyar tanító 1911-ben, 34. In addition: “…on average 85% of schoolable in the country attended primary school…” Gabriella Baska – Mária Nagy – Éva Szabolcs: Magyar tanító, 1901 [Hungarian teacher, 1901], (Iskolakultúra-könyvek 9.), Pécs, Molnár Nyomda és Kiadó Kft., 2001, 13. However, only 15.2% of pupils eventually completed sixth grade. Ibid, 26.
  50. Raffay: Harcoló szabadkőművesség [Fighting Freemasonry], 176. (Hungarian)
  51. Kelet [East], vol. XIX, No. 3, 20 March 1907, 79.
  52. For example, the Unio Lodge in Cluj-Napoca. Pál Hatos: Szabadkőművesből református püspök: Ravasz László élete [From Freemason to a Calvinist bishop. Life of László Ravasz], Budapest, Jaffa Kiadó, 2016. 102.; László Ravasz: Emlékezéseim [My memories], Budapest, Kiadja a Református Egyházi Zsinat Irodájának Sajtóosztálya, 1992., 120. We can read about more nationalist, Hungarian supremacist Lodges and dominant figures: Balázs Ablonczy: Száz év múlva lejár? – Újabb Trianon-legendák [Expires in a hundred years? – New legends of Trianon], Budapest, Jaffa Kiadó és Kereskedelmi Kft., 2022., 33–50.
  53. Raffay: Harcoló szabadkőművesség, [Fighting Freemasonry] 80. (Hungarian)
  54. The summary of discussion is highlighted in A Nagyvárad keletén dolgozó László király páholy s a Budapest keletén dolgozó Nemzeti páholy közt nyílt harc tört ki / A Prometheus páholy [Open fight broke out between the King Lazlo lodge, working in the east of Nagyvárad and the National lodge, working in the east of Budapest / Prometheus lodge] Országos Széchényi Könyvtár [National Széchényi Library], Kny. D 6.370 Kisnyomtatványtár 1–3.
  55. Oradea, Romania
  56. Dél [South], vol. II, No. 1, January 1909, 5–8.
  57. Dél [South], vol. II, No. 1, January 1909, 6.
  58. Dél [South], vol. II, No. 15, October 1909, 4–8.
  59. It is possible that Max Weber’s book The Protestant Ethic and the Spirit of Capitalism influenced the author of the idea. In any case, there are much more complex reasons why the development of Russia or the Turkish Empire, for example, lagged behind the secular West. See Oded Galor: The journey of Humanity – The origins of wealth and inequality. Budapest, Libri, 2022., more Jared Diamond: Guns, germs and steel – The fates of human societies. Budapest, Akkord Kiadó, 2019.
  60. See Ignác Romsics: Magyarország története a huszadik században [History of Hungary in the Twentieth century.] 41–47.
  61. Dél [South], vol. III, No. 14, September 1910, 6–7.
  62. Dél [South], vol. III, No. 16, November 1910, 6–7.
  63. Ibid., 7.
  64. Zoltán Zigány principal of the Civil School, teacher of law and economics, city inspector. As teacher and principal he worked in girl Civil School of Kis-szugló in VII. district, and also in higher trade school of Aranyosi in Budapest. A budapesti székesfővárosi községi polgári fiu- és leány-iskolák értesítője [Term of boy and girl civil school of Budapest], 1911–1912, 95.; A budapesti Aranyosi-féle Felső Kereskedelmi Iskola Értesítője [Bulletin of higher trade school of Aranyosi in Budapest], school term 1903–1904, 34. He used the pseudonym “Pál Tóásó” as his pen name in some newspapers, such as Socialism.
  65. Dél [South], vol. I, No. 10, 1908. 6–8.
  66. According to the data available to us, the process was the other way round: the number of state elementary schools increased steadily during the period. Baska–Nagy–Szabolcs: Magyar tanító, 1901, 22–29.
  67. Zoltán Zigány is probably making reference here to the legal justification for 19th paragraph of the 1907 Act.https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=90700027.TVI&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D45 (Accessed: 1 November 2024)
  68. It is not clear on what basis Zigány calculated. The official report of the Ministry mentions only 342 people in 1911. Mária Nagy: Magyar tanító 1911-ben. [Hungarian teacher in 1911] in Iskolakultúra, 2006/2., 36.
  69. Mariann Nagy: Magyarország oktatásügye. [Education of Hungary] in Magyarország történeti földrajza II. [Historical geography of Hungary]. Pál Beluszky (ed.). Pécs, 2008, 126.
  70. Among 32000 teachers, this is a significant minority. In addition, in 1900 73.6% of the teachers were Hungarian native languages, but this percentage was 83.2% in 1911, and 78,9% of elementary schools were Hungarian mother tongues in 1911. Mária Nagy: Magyar tanító 1911-ben. [Hungarian teacher in 1911], 2006, 37.
  71. Nagy: Magyarország oktatásügye. [Education of Hungary], 127.
  72. It is not clear again, on what basis Zigány calculated, but in 1901 70.65% of all elementary schools were one-teacher school, and it was a steadily improving trend. Baska–Nagy–Szabolcs: Magyar tanító, 1901, 27. In addition, public schools embodied an “ideal” model, so the Zigány figure may have been close to the truth. Ibid, 24.
  73. István Mészáros – András Németh – Béla Pukánszky: Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. [Introduction into the history of pedagogy and education in school.] Budapest, Osiris Kiadó, 1999, 360.
  74. This information is quite accurate in 1913: State, Royal Catholic, County, Roman Catholic, Greek Catholic, Jewish, Foundation, Private, Transylvanian Status, Protestant, Unitarian, Orthodox. Nagy: Magyarország oktatásügye. [Education of Hungary], 136. We can find the same school keepers in Gábor I. Kovács: Elitek és iskolák, felekezetek és etnikumok. [Elites and schools, denominations and ethnics.] Budapest, L’Harmattan, 2011, 90–93.
  75. Péter Donáth: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korában – Imre Sándor a nemzeti együttműködés akadályairól, művelődéspolitikai szerepvállalásáról, a köznevelésről, s a magyar pedagógiáról. [Consensus searcher reformer in the era of crises and extremes – Sándor Imre about the obstacles of national cooperation, about his engagement in cultural politics, about public education and the Hungarian pedagogics.] Budapest, Trezor Kiadó, 2022, 12–22.
  76. Dél [South] vol. I, No. 14, 1908, 8.
  77. Kormányjelentés és Statisztikai évkönyv – 1908., [Report of Government and Annals of Year – 1908] Budapest, Atheneum Irodalmi és Nyomdai R.T. Könyvnyomdája, 1909, 178.
  78. Nagy: Magyarország oktatásügye. [Education of Hungary], 126.
  79. Kelet [East], vol. XXII, No. 14, 1 Nov 1910, 362–364.
  80. Tamás Dobszay: Az oktatás [Education], in András Gergely (ed.): Magyarország története a 19. században [History of Hungary in Nineteenth century] Budapest, Osiris, 2005. 465–472.
  81. Dél [South], vol. I, No. 7, May 1908, 7.
  82. Dél [South], vol. I, No. 17, December 1908, 5–6.
  83. Dél [South], vol. I, No. 10, 1908, 8.
  84. Kelet [East], vol. XXII, No. 14, 1 November 1910, 363.
  85. “Many reasons existed why the number and role of Freemasons holding high positions in the Hungarian government was not very significant…In the 1892 elections, of the total number of 453 members (413 elected members and 40 delegated from the Croatian Parliament), 40 Freemasons were elected, and in the 1896 elections, 42. Subsequently, the number of Masonic deputies fell to 40 in the 1901 elections and to 34 in 1905. Thus, they represented between 7.5 and 9.3% of the House, and between 8.2 and 10.2% of its elected members. Most Masonic deputies belonged to one of’, the two dominant parties in the House of Representatives, namely the Liberal Party and the Independence Party (Year 1848). In the 1892- 1896 Parliament, there were 26 Freemasons in the total of 243 Liberal Party deputies, or 10.7%, and 9 in the total of 86 deputies of the Year 1848 Party or 10.5%. In the next Parliament, there were 30 Masonic deputies in the total of 290 Liberal Party deputies, or 10.3%, and 17 in the total of 159 of the Year 1848 Party deputies, or 10.7% in the 1905- 1906 Parliament.” Ludwik, Hass: The socio-professional composition of Hungarian freemasonry (1868–1920), in Acta Poloniae Historica, 1974/30, 91–92. On the other hand, according to the sources of Masonic in the analysed era, half of these representatives were inactive in their Lodges’ life, so in many cases they did not stand for the interests of Freemasonry Federation. We have to underline the fact also, these representatives were separated in different political parties, fighting each other in Parliament.
  86. Basically, in elementary, civil, higher commercial, and general secondary schools.
  87. Here we should note that the most dynamically developing vocational training sectors of the dualism era were trade and industry education. For the liberal Hungarian ruling class, Hungarian industry represented the strengthening of Hungary’s position, its independence from Austria within the empire, and a means of Hungarian supremacy. Katalin Vörös: A modernizáció és a nacionalizmus keresztmetszetében: Nemzetépítési törekvések a dualizmus kori középfokú iparoktatás vonatkozásában. [In the cross-section of modernization and nationalism: Nation-building efforts in relation to secondary industrial education in the era of dualism], in Modernizáció és nemzetállam-építés: Haza és/vagy haladás dilemmája a dualizmus kori Magyarországon [Modernization and building of nation-state: dilemma of homeland and/or progression in Hungary of the era of dualism], (ed.) Csibi, Norbert; Schwarczwölder, Ádám, Pécs, 2018., 248.
  88. Nagy: Magyarország oktatásügye. [Education of Hungary], 132.
  89. See more on this topic: Elemér Mályusz: Magyarország története a felvilágosodás korában [History of Hungary in the age of Enlightenment], Budapest, Osiris, 2002. (Hungarian). The analysed era was also characterised by the Catholic-Protestant conflict: “The liberal-emancipatory movement, which flourished at the end of the 19th century, culminated in the ecclesiastical laws of 1894… This moment in turn galvanised the Catholic public, which until then had been rather passive politically. The Catholic Populist Party was born, and within a short time political Catholicism became an inescapable political factor…” Pál Hatos: Szabadkőművesből református püspök [From Freemasonic to a Calvinist bishop], 2016., 34–35. More details about Roman Catholic political activism between 1894 and 1914 in Hungary: Jenő Gergely: A politikai katolicizmus Magyarországon, 1891–1950 [The political Catholicism in Hungary, 1891–1950], Budapest 1977., 7–102.
  90. Baska–Nagy–Szabolcs: Magyar tanító, 1901, 47–51.
  91. Only widows and married couples were obliged to pay these wages. Most of the time the value is given in money, but sometimes crop income. The “stole-money” was paid after certain church rituals had been performed.
  92. Elemér Kelemen: A tanító a történelem sodrában – Tanulmányok a magyar tanítóság 19–20. századi történetéből [The teacher in the current of history – Studies from the history of Hungarian teachers in Nineteenth and Twentieth centuries], Pécs, Iskolakultúra, 2007, 10–19, 116–126.
  93. According to my own research, 10% of the Masonic teachers belonged to this category between 1890 and 1920. Exactly 112 persons. The information is based on the register of Masonries in National Archives, the list of József Palatinus, relevant school terms and the gazette of Kelet.
  94. For example, Oszkár Jászi, Zoltán Zigány, Zsigmond Kunfi, Béla Somogyi, József Pogány, Péter Ágoston. There were a lot of common points between the projects of radical Freemasonries and the Programme of Bourgeois Radical Party in the question of public education. See: Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. [History of Hungary in Nineteenth century. A collection of texts.] (ed.) Gábor Pajkossy, Budapest, Osiris Kiadó, 2006, 888. In addition, Pál Hatos treat as fact, the Radical Party was organized in the Martinovics Lodge. See Pál Hatos: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története [The cursed Republic. The story of breakdown and revolution in 1918], Budapest, Jaffa Kiadó, 2018, 72. As regards the Party of Social-Democratics in Hungary also in question of public education see: Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény [History of Hungary in Nineteenth century. A collection of texts], 756.“Only 31 Masons were elected in the Parliamentary election held in June 1910. This was the smallest number in the last 20 years. A novel feature was that after 1905 several outstanding Social-Democratic leaders joined the Masonic movement, people like Zsigmond Kunfi, Peter Agoston, Ernő Czobel, Jozsef Diener-Dénes, Jozsef Pogány, Imre Pogány, and Zoltan Ronai. At the same time, extreme radicals from the bourgeoisie also joined the movement, including Oskar Jaszi, the leading bourgeois sociologist, from 1911 head of the Martinovics Lodge in Budapest, known as the Sociologists’ Lodge.” Ludwik Hass: The socio-professional composition of Hungarian freemasonry (1868–1920), 1974, 95.
  95. Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. [History of Hungary in Nineteenth century. A collection of texts.] (ed.) Gábor Pajkossy, Budapest, Osiris Kiadó, 2006, 888.
  96. Ibid., 756.
  97. Oradea, Romania
  98. Currently Bratislava, Slovakia

 

Mérész Anna: Adózók Törökszentmiklóson az 1828. évi országos összeírás alapján

Bevezetés

A tanulmány Törökszentmiklós adózó társadalmát mutatja be az 1828. évi országos összeírás dokumentumai alapján.[2] A település kiválasztása összefügg a korábbi Pálházy Ferenccel közösen készített tanulmányokkal[3], amelyek Szolnok adózó társadalmát vizsgálták a nevezett forrásanyag segítségével. Törökszentmiklós Szolnoktól keletre, mintegy 17 kilométerre fekszik. Ebben a távolságban a Szolnokhoz legközelebbi, és legnagyobb településként tartható számon, ahol 1000 főnél több adózót írtak össze név szerint. 1828-ban szintén Heves és Külső-Szolnok vármegye részét képezte, ezért az összeírás végrehajtása is hasonlóan zajlott, mint Szolnokon. A fekvése sajátosnak mondható, hiszen két volt kiváltságos kerület, a Jászság és a Nagykunság között található. Különbséget jelent, hogy a Tisza csak északról érinti a területet, de a természetföldrajza némileg egyezést mutat Szolnokéval. A népességszám alakulásának szempontjából Törökszentmiklóson 1828-ban 9101 fő élt, míg Szolnokon 10979 személyt tartottak számon.[4] A név szerint összeírt adózók számának különbsége 567 fő ez utóbbi javára. A Bácskai Vera és Nagy Lajos által feldolgozott 1828-as összeírás adatai alapján, Törökszentmiklóst részleteibe menően nem mutatták be, ezért nem meghatározható, hogy mely településeket vallotta piacközpontjául és csak a XVI. számú táblázatban említik meg.[5] Ezek a tényezők indokolták a település kiválasztását, hiszen egy már ismert adatokkal rendelkező, leendő megyeszékhelyhez igen közel, hasonló természeti adottságokkal helyezkedik a térségben.

Elsősorban arra a kérdésre kerestem a választ, hogyan alakult a településen a foglalkozási megosztottság. Szolnok esetében már feltártak ezek az adatok, és ennek mintájára egy hasonló jellemzőkkel bíró településen is hasonló adatokra számítottam. Ehhez szorosan kapcsolódnak a név szerint összeírt adózókra vonatkozó információk, mint a háztartás nagysága és összetétele, a háztulajdon. Továbbá kérdésként fogalmazódott meg, hogy ha nem mutatható ki hasonló arányban a kézművesek jelenléte a mezővárosban, akkor kimutatható-e, hogy az állatállomány és a mezőgazdaság töltött be meghatározó szerepet. A kérdés megválaszolása során figyelembe vettem Szolnok adatait, hiszen viszonyítási alapként használható a térségben található további települések vizsgálata során. A tanulmány célja tehát, bemutatni Törökszentmiklós adózó társadalmát az 1828. évi országos összeírás íveinek segítségével, és ezeket összehasonlítani Szolnok feltárt adataival.

Forrás bemutatása

A kutatás során felhasznált fő forrás az 1828. évi országos összeírás (Conscriptio Regnicolaris) Törökszentmiklósra vonatkozó dokumentumai, amelyet a Heves Vármegyei Levéltárban (HVL) őriznek.[6] Az iratok kutatása online is lehetséges a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára által készített adatbázisban, amely 2023. szeptember 26. vált elérhetővé mindenki számára.[7] Mivel korábbi kutatásaink eredményei szerint[8] a levéltárakban őrzött és a digitalizált, online kutatható változat között – feltehetően a másolási folyamat miatt – eltérések lelhetők fel, ezért azt tartottam helyénvalónak, ha a kettőt együttesen, azokat egymással összevetve használom fel. Az ismertetett adatok tehát ezen a forrásanyagon alapulnak.

Az összeíráshoz szorosan kötődnek azok a törvénycikkek (továbbiakban: tc.), amelyek elrendelték az elkészítését. Ezek közül hármat kell kiemelni, hiszen már az 1790–91. évi országgyűlésen is tc.-be foglalták,[9] amelyet az 1802. évi II. tc. megerősített.[10] A megvalósításra azonban csak az 1827. évi VII. tc. alapján került sor.[11] Az elhúzódó végrehajtás okai között tartjuk számon a napóleoni háborúkat, az országgyűlés összehívásának hiányát 1812 és 1825 között.[12] A célja az adóalap racionalizálása, arányos meghatározása volt, amelyet többek között Horváth Gergely Krisztián mutatott ki tanulmányában.[13] A törvények mellett a HVL-ben kutatható a nádori utasítás (Instructio) és a felszólítás (Invitatito), amelyek az eljárásmódot, az elkészítésre való felszólítást tartalmazzák.[14] Ebből adódóan az összeírási adatok nem adnak képet a nemesekről, a latin vagy görög szertartású katolikus papokról, református és evangélikus lelkészekről, tanárokról, tanítókról, kántorokról, a földesúri malmok molnárairól és kocsmárosairól, a királyi tisztviselőkről és alkalmazottakról, a nemesek szolgálatában álló tisztviselőkről, szolgákról és szolgálókról, a kuriális telken élő konvenciós zsellérekről, az elbocsátott katonákról, a szellemi vagy testi fogyatékosággal élő személyekről.[15]

Az összeírás fő- és alrovatainak bemutatása több, korábbi tanulmányban is megtörtént,[16] ezért erre a jelen tanulmányban nem került sor. Fontos kiemelni azonban a sajátosságokat, amelyeket a törökszentmiklósi összeírás tartalmaz, mert emiatt az eredmények kiszámításának és megállapítások levonásának olyan korlátai vannak, amelyeket Szolnok esetében nem kerültek előtérbe.

Az elkészült három füzetben a rovatok kitöltését a megszokott módon balról-jobbra végezték el. Minden személy neve elé felírták a sorszámokat emelkedő sorrendben, egy lapon 20 név olvasható. A rovatokat a lap alján a Latus sorban összegezték, majd ezeket átvezették a következő oldalon a fejlécek alatti Translatum (áthozott) sorba. Törökszentmiklós esetében az összeírók két hibát is vétettek a sorok átvezetésekor, ezért az általam készített digitális adatbázisban eltérés található.

Az első hibák az II. füzet 3. oldalán vannak, mert a Translatum sorba újból az I. füzet 41. oldali Translatum adatait vezették át, vagyis tévesen figyelmen kívül hagyták a Latus sort. Ez pedig komoly eltéréseket okoz a valóban összeírt állatok száma és a kiegészítő összegzés (Summa Supplementalis) között, amely a legutolsó név szerint összeírt személy utáni sorban van. A képek és a táblázat a hibásan átvezetett Translatum sorokat szemléltetik az I. és II. füzet esetében.

A képen szöveg, kézírás, szám, Párhuzamos látható Automatikusan generált leírás         A képen szöveg, kézírás, szám, sor látható Automatikusan generált leírás

1. kép (bal): MNL-HML-IV.7.a. 14. téka Törökszentmiklós I. füzet 41.

2.kép: (jobb) MNL-HML-IV.7.a 14. téka. Törökszentmiklós II. füzet 3.

Alrovatok I. füzet 41. II. füzet 3. Eltérés
Translatum Latus Translatum Latus
3 évnél idősebb lovak (10/6.) 409 433 409 432 24
2 évesnél idősebb juhok (11/1.) 857 934 857 897 77
2 évesnél idősebb sertések (11/2.) 199 215 199 209 16

1. táblázat: Eltérések az I. és II. füzet Translatum és Latus sorai között

Ahogy az a két ábrán is látható, három alrovat esetében történt elírás. Az 1. számú táblázat mutatja, hogy a 10. főrovat 6. alrovatában 433 darab 3 évnél idősebb lovat kellett volna a II. füzet első áthozott sorába írni, ezzel szemben ismételten 409 darab szerepel. Ahhoz, hogy megkapjuk az eltérést az I. füzet utolsó Latus sorából ki kell vonni az ezen az oldalon a Translatumnál szereplő számot, így jön ki a 24. A 11. főrovat 1. és 2. alrovata esetében is értelemszerűen ezt az eljárást kell alkalmazni, hogy megkapjuk az eltéréseket, vagyis a 77-et és a 16-ot. Ahhoz, hogy az eredmények a továbbiakban a valóságot tükrözzék, hozzá kell adni a végső összesítéshez a kapott eltérések mértékét, valamint a pontos digitalizáció érdekében minden oldal után érdemes ellenőrizni, hogy a forrásban szereplő adatok helyesen lettek-e összeadva, átvezetve. A 10. főrovat 3. alrovatában szintén előfordul az előbb bemutatott hibás átvezetés. Ezt szemlélteti az alább látható 3. és 4. kép, valamint a 2. számú táblázat.

A képen szöveg, kézírás, mérőléc, Párhuzamos látható Automatikusan generált leírás        A képen szöveg, kézírás, szám, Párhuzamos látható Automatikusan generált leírás

3. kép (bal): HU-MNL-HML-IV.7.a 14. téka. Törökszentmiklós II. füzet 23.

4.kép (jobb): HU-MNL-HML-IV.7.a 14. téka. Törökszentmiklós II. füzet 25.

Alrovatok II. füzet 23. II. füzet 25. Eltérés
Translatum Latus Translatum Latus
Meddő tehenek (10/3.) 87 91 88 95 3

2. táblázat: Eltérések a II. füzet Translatum és Latus sorai között

A foglalkozások jelölésénél is megfigyelhető egy eltérés, amelyet Szolnok esetében nem tapasztaltunk. Az 5 molnárt Törökszentmiklóson nem jelölték mesteremberként, csak egy esetben. Ezáltal eltérés fedezhető fel a várt és a tényleges információk között. Számokban kifejezve a III. füzet végén az összegző sorban 54 mesterember (opifices) szerepel, amit a molnárok nem egyértelmű jelölése okoz, mert ha a hiányzó 4 molnárt is mesterembernek tekintjük, akkor 58-nak kellene szerepelnie az összegzésben. Ez az adatbázisépítés alatt került előtérbe, amikor nem egyezett meg a kódolt személyek száma az összes mesteremberével. Az 5., 6, és 7. kép igazolja az összeírásban és a digitális adatbázisban található eltérést.

A képen szöveg, kézírás, papír, Párhuzamos látható Automatikusan generált leírás

5. kép: HU-MNL-HML-IV.7.a 14. téka. Törökszentmiklós III. füzet 30.

A képen szöveg, képernyőkép, szám, nyugta látható Automatikusan generált leírás

6. kép: A Microsoft Excelben készített adatbázis tartalmazta példa egy molnárra, aki mesteremberként is jelölve van. (saját készítés)

A képen nyugta, sor, szöveg, képernyőkép látható Automatikusan generált leírás

7. kép: A Microsoft Excelben készített adatbázis tartalmazta példa egy molnárra, aki nincs mesteremberként jelölve. (saját készítés)

A javított változatot (Rectificata Conscriptio Regnicolaris) a település esetében nem vontam be, mert csak a kocsmáltatásra vonatkozóan tartalmaz további információkat. Ez pedig magához a településhez köthető és nem egy név szerint összeírt adózóhoz. Ezzel a javított változatok fontosságát nem felesleges dokumentumként jelölöm meg, hiszen így az eredetileg elkészült összeírásról megállapítható, hogy az összeírók megítélése alapján minden név szerint összeírt adózóra vonatkozóan helyesen töltötték ki a rovatokat. Abban az esetben viszont, ha ez nem így történik, elengedhetetlen a javítások bevonása a kutatásba, mint azt Szolnok esetében kimutattuk.[17]

Módszertani jellemzők

A módszertani jellemzők lényegében megegyeznek a korábbi kutatások alkalmával kialakított módszerekkel,[18] az ettől való eltérést ugyanakkor már fentebb a forrás ismertetésénél hangsúlyoztam.

Ahhoz, hogy az 1828. évi országos összeírás adatait statisztikai számításokra lehessen használni, szükséges egy digitális adattábla elkészítése. Ez Microsoft Excel táblázat formájában történt. Először a papír alapú táblázat fő- és alrovatait készítettem el, ezután a név szerint összeírt adózókat vezettem be a sorba, ügyelve arra, hogy a nevek mögött feltüntessem, ha az egyes személyeket ugyanazon szám alatt írták össze. Ezt követte a szám szerinti adatok bevitele soronként. Erre azért fordítottam kiemelt figyelmet, mert így pontosabb képet kaphatunk az adózó társadalomról, valamint számos személy esetében javították a társadalmi státuszra, vagy a foglalkozásra vonatkozó információkat.

A bevitt adatokat körültekintő ellenőrzés után alkalmasnak találtam a kódolás elvégzésére. Először is készítettem egy kódolási útmutatót, amelynek segítségével nyomon követhetővé vált, melyik szám mit is jelent az adott oszlopban.

A leíró statisztikai számításokat a JASP segítségével végeztem el, amely az Amszterdami Egyetem fejlesztéseként mindenki számára elérhető. Ezen eredmények vizuális szemléltetését a Microsoft Excel diagramkészítő funkciójával készítettem.

Minta bemutatása

A mintát 1098 név szerint összeírt adózó alkotja, mert a település kocsmáltatásra vonatkozó sorát nem vettem figyelembe, ugyanis ez nem természetes személyhez köthető. A nemek és a korcsoportok megoszlását nehéz megállapítani, mert az összeírók a megjegyzések rovatban nem tüntettek fel olyan kiegészítő információkat, amelyek ezt lehetővé tennék.

 

1. diagram: A férfiak és özvegyek aránya a településen

Az 1. diagram segítségével kimutatható, hogy 987 férfit (89,89%) és 111 özvegyet (10,11%) írtak össze név szerint. Az özvegyek nemének további alcsoportra – férfiakra és nőkre – bontását az egységes Vid.[19] rövidítés használata, valamint a megjegyzések hiánya miatt nem lehetett elvégezni. Ahhoz, hogy ez lehetségessé váljon, szükség lenne a halotti anyakönyvek bevonására is a kutatásba, de még akkor sem lehetne teljesen pontosan megállapítani, hogy férfiről vagy nőről van szó. Ennek oka, hogy ugyanazzal a vezeték- és keresztnévvel több személy is élhetett a településen, aminek felderítése időigényes, és korlátai vannak az összeírás szempontjából, hiszen nem tartalmazza a születésre vagy házasságra vonatkozó adatokat.

A kor alapján két csoportot lehetne létrehozni, de ez egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint Szolnok esetében volt.[20] A 18 és 60 év közötti adózókat tartalmazza a 2. főrovat, viszont 60 évnél idősebb személyeket nem jelölték sem rövidítéssel, sem a megjegyzések rovatban (senex; idős). Nem célravezető, hogy megpróbáljam meghatározni a megjegyzések és a rövidítések nélkül, hogy melyik személy mely korcsoporthoz tartozik. Ennek oka, hogy akiknél a 2. főrovatban kihúzás szerepel, de nem áll a nevük mögött a Vid. rövidítés, azoknál két lehetséges megoldás van. Az első, hogy az adott településen csak a vagyontárgyai miatt köteles adót fizetni és a személye után nem.[21] A második pedig, hogy ő és a felesége is 60 év feletti, ezért üres a 2. főrovat. Mivel ezek a megjegyzések hiányában nem bizonyíthatók egyéb források bevonása nélkül, ezért Törökszentmiklós esetében nem tartottam eredményesnek a korcsorportok spekulációk mentén történő kialakítását. Négy férfinél szerepel az Orph. rövidítés, amely az árvát (orphanus) jelenti, ezért a név szerint összeírtak 0,36%-át teszik ki. 2-2 férfi (0,18%; 0,18%) neve előtt a Jun. (junior, fiatalabb), illetve a Sen. (senior, idősebb) rövidítés olvasható.

A 2. diagram alapján kimutatható, hogy az összeírás 2334 személyt tartalmaz az 1. és 2. főrovat alapján. Fontos megjegyezni, hogy a név szerint összeírtak is beletartoznak a 2. főrovatba, ha igaz rájuk, hogy 18 és 60 év közöttiek. 73 személy (3,13%) esetében nem szerepel adat ebben a rovatban, ezért az ő számukat hozzá kell adni a 2261-hez[22] (96,83%), továbbá 1 személynél a fiát (0,04%) nem számolták az adózók közé,[23] ezért valójában 2335 főre vonatkozóan van információ direkt vagy indirekt módon az összeírásban.

 

2. diagram: Az összeírásban szereplő személyek száma

A háztartásokhoz tartozó adózók száma

Ahhoz, hogy az egyes háztartásokhoz tartozó adózók számát és az adózó háztartási modellt megállapíthassuk, a 2. főrovat (18 és 60 év közötti adózók száma nemtől függetlenül) adataira van szükség. Törökszentmiklóson 1098 személyt írtak össze név szerint, emiatt 1098 háztartásra vonatkozóan rejlenek adatok a dokumentumokban. 73 háztartásban egy személy sem 18 és 60 év közötti adózó (6,65%), 132-ben egy személy (12,02%), 682-ben két adózó (62,11%), 100-ban három fő (9,11%), 97-ben négy adóköteles (8,83%), 7-7 háztartásban pedig öt és hat személyt (0,64%; 0,64%) tüntettek fel, amelyhez könnyebb átlátást biztosít a 3. diagram.

3. diagram: Az adózó személyek megoszlása háztartásonként az adózó háztartásfőkkel Törökszentmiklóson és Szolnokon

Átlagosan 2,06 adózó jut egy háztartásra, amely 0,17 fővel nagyobb a Szolnok esetében kapott 1,89 személynél.[24] A medián és a módusz esetében elmondható, hogy 2 adózó/háztartás az érték. Szolnok esetében egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy a leggyakrabban az 1 vagy 2 adózó személlyel rendelkezik egy háztartás.[25] Törökszentmiklós ebből a szempontból színesebb képet mutat, hiszen 5,17-szer gyakrabban jelenik meg a kétadózós modell az egyadózóssal szemben. A három- és négyadózós háztartás pedig közel azonos képet mutat a település esetében.

Szolnokon megállapítható volt az oka annak, hogy egy háztartásban miért nem található egy adózó sem, vagy miért csak egy van a háztartásban.[26] Törökszentmiklós esetében ezt nem lehet megfejteni, hiszen hiányoznak az ezekre vonatkozó megjegyzések a 14. főrovatból. Abban az esetben lehet magyarázatot adni, ha valakinek a neve mellett szerepel az özvegységre utaló Vid. rövidítés. Ez magyarázza, miért szerepel egy fő a 18 és 60 év közötti adózókra vonatkozó oszlopban. A két főnél több adózóval rendelkező háztartások okára és értelmezésére a háztartásbeli személyek ismertetésénél kerül sor.

Az adózók társadalmi rétegződése és a háztulajdon

Törökszentmiklós név szerint összeírt adózóit vizsgálva, megállapítható, hogy 360 jobbágyra (coloni) (32,79%), 632 házas zsellérre (inquilini) (57,56%), valamint 106 házatlan zsellérre (subinqulini) (9,65%) tagolódik az adózó társadalom. Szolnokon ezzel szemben „535 jobbágy (32,13%), 779 házas zsellér (46,79%), 349 házatlan zsellér (20,96%) és 2 olyan személy (0,12%) szerepel, akinek társadalmi helyzete ismeretlen”.[27] A százalékos eloszlás a név szerint összeírtakra vonatkozik, hiszen a további összeírásban szereplőkre vonatkozóan nem tartalmaznak a dokumentumok adatokat. Ez alapján egyértelművé válik, hogy a két településen a jobbágyok százalékos aránya hozzávetőlegesen hasonló képet mutat, hiszen 32% körül mozog. Eltérés figyelhető meg a házas és házatlan zsellérek arányában. Míg az előbbi településen a házatlan zsellérek az adózók 10%-át sem érik el, addig ez utóbbinál több mint 20%-ot tesznek ki. A törökszentmiklósi összeírásban nincsenek olyan személyek, akiknek a társadalmi státusza ismeretlen lenne.

4. diagram: Törökszentmiklós és Szolnok adózó lakosságának társadalmi rétegződése

Fontos kiemelni, hogy Törökszentmiklós esetében olyanokat sem jeleztek, akik esetleg más településen élnek életvitelszerűen, és a településen csak a háztulajdonuk után adókötelesek.[28] Ennek jelentősége abban áll, hogy Szolnok esetében a voltak olyan jobbágyok is akár, akik nem rendelkeztek saját háztulajdonnal, hanem bérleményben éltek. Ennek a jelölésére használt kettős jelölés, így Törökszentmiklósnál nem jelenik meg, míg Mezőtúron[29] szintén találkozhatunk ezzel. Ez alapján válik láthatóvá, hogy az összeírás elvégzése egy megyén belül is különbözően zajlott, ezért ezek bemutatása kiemelten fontos részét kell, hogy képezze a munka ismertetésének.

A társadalom rétegződéséhez szorosan kapcsolódik a háztulajdon megoszlására vonatkozó információ, hiszen a házatlan zsellérek száma előrevetíti, hogy hány adózó háztartásfő nem rendelkezik saját háztulajdonnal. Ez Törökszentmiklóson egyezést mutat a házatlan zsellérek számával, vagyis a név szerint összeírt személyek 9,65%-a (106 fő) nem rendelkezik saját háztulajdonnal. Továbbá megállapítható, hogy az összeírás alapján – a megjegyzések hiányossága miatt – az összes jobbágy és házas zsellér (932 fő) saját háztulajdonnal bír, akik 90,35%-ot jelentenek. Ezt az 5. diagram szemlélteti. A településen nem akadt olyan jellegű ellentmondás a háztulajdon esetében, mint Szolnokon.[30]

5. diagram: A háztulajdon megoszlása Törökszentmiklóson

A háztartások összetétele

A háztartások összetételének vizsgálatához a 3. főrovatban található adatok bizonyulnak felhasználhatónak. A család kifejezés a jelen esetben nem helytálló, hiszen a nem vérszerinti rokonok – szolgák (servi), szolgálók (ancillae) – is részét képezik a 3. főrovatnak. Ebből fakadóan háztartásként lehet definiálni a közösséget, amelynek a vérszerinti rokonokon – férfitestvérek (fratres), fiúgyermekek (filii), lánygyermekek (filiae) – kívül szolgáltatás fejében, rokoni kapcsolat nélküli tagjai is a háztartáshoz tartoznak. Ezek az adatok is kizárólag a 18 és 60 közötti személyekre vonatkoznak.

6. diagram: A háztartásban élő rokoni kapcsolatok – férfitestvér, fiú-, lánygyermek – számának alakulása a két településen

817 háztartásban nem élnek olyan személyek, akiket vérszerinti kapcsolat köt a háztartásfő személyéhez (74,41%). A további 281 háztartásban (6. diagram) az alábbiak szerint alakul rokoni kapcsolatok eloszlása. 218-ban egy fiú- (19,85%), 23-ban kettő fiú- (2,10%), 4-ben három fiúgyermek (0,36%) él. 12-ben egy lány- (1,09%), 1-ben pedig két lánygyermeket (0,09%) jegyeztek fel. Kizárólag 1 háztartásban jelöltek egy fiú- és egy lánygyermeket (0,09%). Szolnokhoz viszonyítva (0,18%) sokkal magasabb a százalékos aránya azoknak a háztartásoknak, ahol egy férfitestvért (18; 1,64%) írtak össze, de megjelenik 4 olyan is, ahol egy férfitestvér és egy fiúgyermek (0,36%) számoltak. A településen összesen 271 fiúgyermek, 15 lánygyermek, és 22 férfitestvér számítható a rokoni kapcsolatok közé. Ők az összeírásban szereplő összes személy 13,19%-át alkotják, átlagosan 1,10 rokont találunk azoknál a háztartásoknál, amelyeknél legalább egy személyt jelöltek. Az eredményeknél egyezés figyelhető meg, hogy átlagosan mennyi rokon él mindkét településen azokban a háztartásokban, ahol legalább egyet feltüntettek.

Mint Szolnokon, itt is kimutatható, hogy a gyermekek szülőknél élése nem zárja ki a házastárs meglétét, de ez a legtöbb törökszentmiklósi háztartás esetében nem mutatható ki, ahogy az sem, hogy több gyermek esetén melyik házas és melyik nem. A módszertani nehézséget az okozza a fentebb is jelzett megjegyzések hiánya.[31] Mivel nem jelölték azokat a személyeket egyértelműen, akik 60 év felettiek lehetnek, ezért nem lehetséges olyan pontossággal megállapítani a házastársi kapcsolatokat, mint Szolnokon. Törökszentmiklóson –mint azt fentebb is jeleztem – a 34. Gazdag Steph[anus] mellett a 2. főrovatban 0 szerepel, de van egy fiúgyermeke, így őt nem számolták az adózók közé.[32]

A háztartásban élő további személyek bemutatása során a szolgák és a szolgálólányok arányának ismertetése következik. A háztartások abszolút többségében (1074; 97,81%) nincs feltüntetve sem szolga, sem szolgáló. 18-ban (1,65%) egy szolga, 2-ben (0,18%) két szolga, 3-ban (0,27%) egy szolgáló, 1-ben (0,09%).

7. diagram: A szolgák száma háztartásonként a két településen

A 7. diagram alapján összesen 24 háztartás (2,19%) van tehát a településen, ahol legalább egy szolga vagy szolgáló él. Ugyanaz a megállapítás vonható le, mint Szolnok esetében, vagyis a szolgálók és szolgák alkalmazása az adózó társadalom körében rendkívül ritkának tekinthető. Ezzel szemben nem vonható le olyan egyértelmű, általános következtetés azzal kapcsolatban, hogy milyen jellegű háztartásokban alkalmazzák őket. Van olyan háztartás, ahol ezt szintén a szántó, a rét, a szőlős és haszonállatok számának nagysága magyarázhatja. Ezen túl kalmárnál is írtak össze szolgát,[33] vagy szolgálót,[34] aki nem rendelkezik semmilyen földdel vagy állatállománnyal. Az egyetlen háztartásnál, amelynél szolgáló és szolga is van, nem magyarázható az előzőkhez hasonló indokkal a jelenlétük, mert a felsoroltak közül semmi sincs feltüntetve az adózó háztartásfőnél.[35] A Soós Imre által feldolgozott 1827/1828. évi járási sommázattal viszont sokkal nagyobb egyezést mutat a település a szolgák és szolgálólányok számának tekintetében, hiszen ebben 8 szolga és 4 szolgáló szerepel.[36] A szolgálók száma teljes egyezést mutat, míg a szolgák esetében az eltérés nagysága 15 fő. Szolnok esetében Soós Imre munkássága alapján tudvalevő, hogy az azonos évkörű járási sommázatban 16 szolga és 12 szolgáló szerepel, ezzel szemben az összeírásban 52 szolga és egyetlen szolgáló sem szerepel.[37] Az eltérések okára nem adható más magyarázat, mint hogy ezeket az adatokat eltitkolták, vagy az összeírók figyelmetlenségből fakadóan nem jegyezték fel.[38]

Foglalkozási megoszlás

A foglalkozásra vonatkozóan a 3. főrovat 1. (honoratiores, honoráciorok), 11. (opifices, iparosok), 12. (mercatores, kalmár), és 13. (quaestores, kereskedő) alrovata, valamint a 14. főrovat (observationes, megjegyzések) tartalmaz információkat. Törökszentmiklóson a 3. főrovat 1. és 13. alrovata üresen maradt. Az összeírásban eredetileg 54 iparost és 4 kalmárt tüntettek fel a 3. főrovat adatai alapján, a 14. főrovatban további 4 molnárt (molitor) találunk, így az iparosok száma 58-ra nő. A korrekcióval 62 személyre vonatkozóan lehet a foglalkozás alapján szólni, amelyet a 8. diagram ábrázol. Ezek közül a társadalmi státuszuk alapján 51 iparos házas zsellér (82,26%), további 7 házatlan zsellér (11,29%), 2-2 kalmár pedig házas vagy házatlan zsellér (3,23%; 3,23%).

8. diagram: A név szerint összeírt adózó személyek megoszlása társadalmi helyzetük és foglalkozásuk szerint

Az 58 iparos foglalkozásáról a 14. főrovat ad pontosabb képet, hiszen itt latinul megnevezik a foglalkozást,[39] valamint a segédek számát is feltüntetik. Ez alapján 15 foglalkozást lehet megkülönböztetni, amelyek közül egyik mesterséget űzők sem érik el az összeírásban szereplők (3225 fő) 1%-át. A segédek számát figyelembe véve – a 3. számú táblázat alapján – az összeírt személyek teljes számához viszonyítva a százalékos arányuk a következőképpen alakul: 0,77% csizmadia (18 fő); 0,47% kovács (11 fő); 0,21 % bognár és molnár (5 fő); 0,17% szűcs és takács (4 fő); 0,13% ács, kőműves, szűcs és takács (3 fő); 0,09% fazekas és lakatos (2 fő); 0,04% kádár, kalapos és kötélgyártó (1 fő). A név szerint összeírt személyek 5,28%-ának a foglalkozásáról ad képet, ami az összeírásban szereplő adózók 2,48%-át – segédekkel együtt 2,83%-át – teszi ki. Míg Szolnok esetében a név szerint összeírtak 10,51%-ának a foglakozását ismerjük meg, az összeírásban szereplő összes személyhez viszonyítva (3551 fő) az iparosok segédek nélküli százalékos aránya 4,92%.[40]

Mesterség Latinul Mesterséget űző összes személy száma Iparosok Iparosok aránya az összes iparoshoz képest (%)*
segéd nélkül 1 segéddel 2 segéddel
ács asciarius 2 1 1 3,45
bognár rotarius 4 3 1 6,90
csizmadia cothurnarius 16 14 2 27,59
fazekas figulus 1 1 1,72
kádár vietor 1 1 1,72
kalapos pileator 1 1 1,72
kovács faber ferrarius 10 9 1 17,24
kőműves magister murariorum 1 1 1,72
kötélgyártó funifex 1 1 1,72
lakatos faber serarius 2 2 3,45
molnár molitor 5 5 8,62
szabó sartor 3 3 5,17
szűcs pellio 4 4 6,90
takács textor 4 4 6,90
tímár cerdo 3 3 5,17
Összesen 58 51 6 1 1100,00
Összesen (segédek) 6 2

3. táblázat: A kézművesek foglalkozási viszonyai Törökszentmiklóson

*A segédek számát nem tartalmazza a százalékos arány.

A 3. számú táblázat alapján láthatóvá válik, hogy az iparosok abszolút többsége (51 fő; 87,93%) dolgozott segédek nélkül, egy segéddel 10,34%-uk (6 fő), míg két segéddel mindössze a 1,72%-uk (1 fő) tevékenykedett. A kőműves esetében egyértelmű, hogy két segéddel dolgozik, de a többi iparos esetében nem lehet egyértelmű következtetést levonni. A legtöbb iparos a csizmadiákhoz tartozik (27,59%), majd a kovácsok következnek (17,24%). A molnárok 8,62%-át teszik ki az összes iparosnak, őket követik a bognárok, szűcsok és takácsok (6,90%), majd a szabók és tímárok (5,17%). Azoknál a mesterségeknél, amelynek képviselői – ács, lakatos – ketten vannak 3,45%-át fedik le az iparosoknak, de öt olyan is akad, ahol egy személy űzi a foglalkozást (1,72%). A foglalkozásra vonatkozóan viszonylag kevés információval rendelkezünk, mert sem a katonák, sem a település vezetéséhez köthető személyek nem jelennek meg az összeírásban. Az előzetes elvárás nem teljesül, hiszen sokkal kisebb mértékben jelennek meg az iparosok a településen, mint azt az adózó lakosság nagyságához viszonyítva vártam.

Gabona, rétek és szőlősök

Szolnok esetében kizárólag a pozsonyi mérőben[41] megadott gabona vetéshez szükséges mennyiségét lehetett bemutatni és értelmezni. Törökszentmiklóson ezzel szemben a réteket és szőlősöket is összeírták. Az eltérést az okozza, hogy ez utóbbi településhez szervesen hozzátartoztak a rétek és szőlősök. Szolnok esetében viszont kimutatható, hogy ezek a városhatáron kívül – több kilométeres távolságban –, például Szandaszőlősön helyezkedtek el, nem kapcsolódtak közvetlenül a mezővároshoz. Megállapítható, hogy a gabona és a rétek esetében kizárólag a jobbágyokról kaphatunk képet, amíg a szőlősök nem csak a jobbágyokhoz köthetők, hanem házas és házatlan zsellérekhez is tartozhattak.

Az összeírás 6. főrovatának 1. alrovata – a jobbágy- vagy polgárjogon kezelt szántó bevetéséhez szükséges gabona mennyisége pozsonyi mérőben – rendelkezik a gabonára vonatkozó adatokkal. A többi alrovatot Törökszentmiklóson sem töltötték ki. Így az összes jobbágynál (360 fő) jelölték, hogy mennyi gabonát használt a szántó bevetéséhez.

9. diagramm: A bevetésre fordított gabona mennyisége pozsonyi mérőben

Az összeírásban szereplő 4498 pozsonyi mérőnyi gabona tehát a 360 jobbágyháztartáshoz köthető, amely a háztartások 32,79%-át jelenti, vagyis a név szerint feltüntetett adózók majdnem egyharmadára vonatkozóan vannak adatok az adóköteles földterület birtoklásáról. A 9. diagram alapján történik ennek a leírása. 93 jobbágy (25,83%) 6,5 pozsonyi mérő (604,5 pm.), 226 személy (62,78%) 13 pozsonyi mérő (2939 pm.), 17-en (4,72%) 19,5 pozsonyi mérő (331,5 pm.), és 24-en (6,67%) 26 pozsonyi mérő (624 pm.) gabonát használtak a földterület bevetésére. Leggyakrabban a 13 pozsonyi mérő fordul elő (módusz és medián is 13), amely arra utal, hogy a földterület nagyobb, és arányosabban oszlott el a háztartások között, mint Szolnokon. Átlagosan 12,49 pozsonyi mérővel vetettek, ez a szolnoki mennyiségnek majdnem a 1,5-szeresét jelenti.[42] Megállapítható, hogy az eredetileg elkészített összeírás szerint az egy jobbágyra jutó földterület nagysága Törökszentmiklóson nagyobb volt, mint Szolnokon. Szolnok esetében viszont még 1835-ben is korrekciókat hajtottak végre a földterületre vonatkozóan, [43] amely ez előbbi településen nem történt meg. Ennek értelmében a szolnoki szántóterülete 7683 pozsonyi mérőnek felelt meg,[44] így az egy jobbágy által birtokolt szántóterület nagysága 14,36 pozsonyi mérőre növekedett, ami meghaladja a törökszentmiklósi átlagnagyságot.

A rétekre vonatkozóan a 7. főrovatból lehet adatokat szerezni, amely a vizsgált település esetében csak a jobbágy- vagy polgárjogon bírt kaszálókat – 1. alrovatot – jelenti. A rétekről elmondható, hogy szintén csak a jobbágyoknál írták össze az utasításnak megfelelően, és egyenes arányosság figyelhető meg a bevetéshez szükséges gabona mennyiségével kapcsolatban. Azok a személyek, akik 6,5 pozsonyi mérő gabonát használnak a vetéshez, 3 pozsonyi mérő réttel rendelkeznek, de ez minden további értékre igaz. Ez alapján kijelenthető, hogy a 3 pozsonyi mérőt megszorozzuk a hányadossal, aminek értéke 2,167, akkor 6,501-et kapunk, amely a vetéshez szükséges gabonamennyiséggel egyenlő.

10. diagramm: A rétek területe pozsonyi mérőben kifejezve

A rét összterülete (10. diagram) a településen 2076 pozsonyi mérő, amely 360 jobbágyháztartás között oszlik el. 93 jobbágy (25,83%) 3 pozsonyi mérő (279 pm.), 226 személy (62,78%) 6 pozsonyi mérő (1356 pm.), 17-en (4,72%) 9 pozsonyi mérő (153 pm.), és 24-en (6,67%) 12 pozsonyi mérő (288 pm.) nagyságú réttel rendelkezik. Leggyakrabban a 6 pozsonyi mérő nagyságú terület fordul elő (módusz és medián is 6). Az átlagot tekintve 5,77 pozsonyi mérő nagyságú rét képezi a tulajdont.

A szőlősök megoszlása a különböző társadalmi rétegek között összetettebb képet mutat, hiszen a jobbágyokon kívül a házas és házatlan zsellérek köréből is vannak adatok. Erre vonatkozóan a 8. főrovat 1. – a szőlő területe pozsonyi mérőben kifejezve – és 3. – a kapások száma az adózó bevallása szerint – alrovata ad tájékoztatást. Az 1. alrovat adatainak kiszámítása Bottló Béla alapján a következőképpen történt: „Az e rovatba írt pozsonyi mérők mértékszámát úgy számították ki, hogy a családfő [háztartásfő] szőlőjének kapásokban kifejezett mértékszámát elosztották az 1 pozsonyi mérőnyi szőlőhöz szükséges kapások számával”[45].

A 241,5 pozsonyi mérő szőlős 113 jobbágy (44,84%), 136 házas zsellér (53,97%) és 3 házatlan zsellér (1,19%) között oszlik meg. A három társadalmi csoporton belül különböző alcsoportokat lehet létrehozni, hogy mennyi személy rendelkezik egy adott nagyságú területtel, amelyet a 11. diagram jelenít meg.

11. diagram: A szőlősök területe pozsonyi mérőben kifejezve

A jobbágyok közül 41-en (36,28%) 0,5 pozsonyi mérő (20,5 pm.), 50-en (44,25%) 1 pozsonyi mérő (50 pm.), 18-an (15,93%) 1,5 pozsonyi mérő (27 pm.), 2-en (1,77%) 2 pozsonyi mérő (4 pm.), valamint 2-en (1,77%) 3 pozsonyi mérő (6 pm.) nagyságú szőlőst birtokolnak. Összesen 107,5 pozsonyi mérőt (44,51%) jelent, és átlagosan 0,95 pozsonyi mérőnyi területtel bírnak. Az összes jobbágy közül 113 főnek volt szőlőse, amely az összes jobbágy 31,19%-át jelenti. A házas zsellérek közül 55-en (40,44%) 0,5 pozsonyi mérő (27,5 pm.), 1 személy (0,74%) 0,75 pozsonyi mérő, 54-en (39,71%) 1 pozsonyi mérő (50 pm.), 14-en (10,29%) 1,5 pozsonyi mérő, 7-en (5,15%) 2 pozsonyi mérő (14 pm.), 1 fő (0,74%) 2,25 pozsonyi mérő, 2-2 személy (1,47%; 1,47%) 2,5 és 3 pozsonyi mérő (5 pm.; 6 pm.) szőlőssel rendelkeztek. Ez összesen 130,5 pozsonyi mérővel (54,04%) egyenlő. Az egy házas zsellérre jutó szőlős átlagmértéke 0,86 pozsonyi mérő. A 632 összeírásban feltüntetett házas zsellér 21,52%-áról lehet képet alkotni, azaz 136 háztartásról. A 106 házatlan zsellér közül mindössze 3 személynél (2,83%) található szőlősre vonatkozó adat, amely együttesen 3,5 pozsonyi mérőt jelent, és az összes szőlős 1,45%-át fedi le. A szőlősöket a tulajdonosok ezeket az úrbéres földeken kívül telepítették, így a házas zsellérek tulajdonában a több, mint 50%-a volt.

A kapások számánál fontos tudni, hogy az adózó háztartásfő saját bevallása alapján határozta meg kapásokban az általa művelt földterület nagyságát kapásokban kifejezve. Ez adta a segítséget az összeíróknak az adatok kiszámításához, amelyet az előbbi diagram szemléltet. Továbbá ezeknél az adatoknál is megfigyelhető egy egyenes arányosság az 1. alrovathoz viszonyítva, hiszen a 3. alrovat mindig a kétszerese az előző kitöltött alrovatnak. Így megkaphatjuk azt, hogy mennyi az 1 pozsonyi mérő szőlőhöz szükséges kapások száma, vagyis esetünkben ez 2 fő.[46]

12. diagram: A törökszentmiklósi szőlős kapásainak száma

A kapások számának megoszlása (12. diagram) megegyezik a szőlősök területének pozsonyi mérőben kifejezett százalékos arányaival. Ezért ennek részletes leírását nem teszem meg, csak az összmértékre vonatkozóan közlöm az adatokat. Az összesen 483 kapás megoszlása szintén 113 jobbágy (44,84%), 136 házas zsellér (53,97%), és 3 házatlan zsellér (1,19%) között volt. A jobbágyok 215 kapásnyi területtel (44,51%), a házas zsellérek 261-gyel (54,04%), valamint a házatlan zsellérek 7-tel (1,45%) bírnak.

Az állatállomány

Az állatállomány részletes leírásához a 10. főrovat 7 darab alrovatát – ökrök (boves jugales), anyatehenek (vaccae foetae, aut matres), meddő tehenek (vaccae steriles), 3 évnél idősebb üszők és bikák (juvenci et juvencae 3. annos superantes), 2 évnél idősebb üszők és bikák (juvenci et juvencae 2. annos superantes), 3 évnél idősebb lovak (equi curriferi et armentales 3. annos superantes), 2 évnél idősebb lovak (equi curriferi et armantales 2. annos superantes) –, valamint a 11. főrovat első 2 alrovatát – 1 évnél idősebb juhok (oves unum annum complentes), 1 évnél idősebb sertések (setigeri unum annum complentes) – lehet felhasználni. A település esetében a 11. főrovat 3. alrovat – 1 évnél idősebb kecskék (caprae unum annum complente) – üresen maradt, mint azt Szolnok esetében is tapasztaltuk,[47] de ez a vármegyében például Mezőtúron[48] is így történt. Továbbá a Jászság és a Nagykunság településein például Jászberényben,[49] Jászapátiban,[50] Karcagon,[51] Kisújszálláson[52] sem töltötték ki, tehát ennek hiánya nem tekinthető egyedi, a vármegye esetében megszokott esetnek. A teljes állatállomány, amelyet fajta és némelyet meghatározott korcsoport alapján írtak össze, 5171 darab állatot foglal magába. Ezek megoszlása az alrovatok szerint az alábbi képet mutatja. A nagyállatok között 128 ökör (2,48%), 220 anyatehén (4,25%), 147 meddő tehén (2,84%), 22 három évnél idősebb tinó és üsző (0,43%), 135 két évnél idősebb tinó és üsző (2,61%), 1247 három évnél idősebb ló (24,12%), valamint 40 két évnél idősebb ló (0,77%) szerepel az összeírásban. Az apróállatoknál 2657 egy évnél idősebb juhot (51,38%), és 575 egy évnél idősebb sertést (11,12%) írtak össze. Az apróállatok együttesen a teljes állatállomány 62,5%-át fedik le, amely azt eredményezi, hogy a 10. főrovat 7 alrovata mindössze 37,5%-át jegyezték fel. Tovább árnyalja a képet, hogy a három évnél idősebb lovak 24,12%-kal a nagyállatok tartásának 64,32%-ának felelnek meg. Rendkívül alacsony az ökrök aránya, amelynek a szerepe a földművelésben betöltött szerepét illetően csökkeni látszik a szerepe, hiszen lovakat is használhattak helyettük.

13. diagram: Az állatállomány megoszlása a társadalmi rétegződés alapján

Az állatállományt a társadalmi rétegződés alapján is vizsgálhatjuk (13. diagram), amely szerint még mindig a jobbágyok rendelkeznek a legnagyobb állatállománnyal, de a házas zsellérek száma sem elhanyagolható az egyes állatfajták birtoklásában. A továbbiakban ez alapján az állatok összlétszámának alakulását ismertetem. A jobbágyok 124 ökröt (96,875%), 195 anyatehenet (88,64%), 138 meddő tehenet (93,88%), 19 három évnél idősebb tinót és üszőt (86,36%), 128 két évnél idősebb tinót és üszőt (94,81%), 1108 három évnél idősebb lovat (88,85%), 39 két évnél idősebb lovat (97,50%), 2535 egy évnél idősebb juhot (95,41%), valamint 502 egy évnél idősebb sertést (87,30%) tartanak. A házas zsellérek 4 ökörrel (3,125%), 23 anyatehénnel (10,45%), 9 meddő tehénnel (6,12%), 2 három évnél idősebb tinóval és üszővel (9,09%), 7 két évnél idősebb tinóval és üszővel (5,19%), 134 három évnél idősebb lóval (10,75%), 1 két évnél idősebb lóval (2,50%), 107 egy évnél idősebb juhval (4,03%), 69 egy évnél idősebb sertéssel (12,00%) bírnak. A házatlan zsellérek tulajdonát képezi 2 anyatehén (0,91%), 1 három évnél idősebb tinó vagy üsző (4,55%), 5 három évnél idősebb ló (0,40%), 15 juh (0,56%), és 4 sertés (0,70%). A házatlan zsellérek által birtokolt állatok száma a teljes állatállomány 1%-át sem éri el (0,52%). A házas zsellérek állatállománya is 10% alatt marad (6,89%), tehát Törökszentmiklóson is a jobbágyok kezében összpontosul a teljes állomány 92,59%-a.

Az alábbi 4., 5., 6., 7., 8. és 9. táblázat segítségével a 10. és a 11. főrovatok alrovatai alapján az állatok tartásából való részesedést vizsgálom társadalmi rétegenként. Ennek során az állatok háztartásonként tartott darabszámát és összlétszámát, valamint az állatot tartó személyek százalékos arányát közlöm.

Nagyállatok
Háztartásonként tartott darabszám Állatot tartó jobbágyok száma Háztartásonként tartott állat összlétszáma Állatot tartó jobbágyok száma/összes jobbágy száma (%)
Ökrök
2 28 56 12,5
4 17 68
Anyatehenek
1 134 134 45,28
2 27 54
3 1 3
4 1 4
Meddő tehenek
1 73 73 28,06
2 24 48
3 2 6
5 1 5
6 1 6
3 évnél idősebb tinók és üszők
1 9 9 3,33
2 1 2
4 2 8
2 évnél idősebb tinók és üszők
1 36 36 20,83
2 30 60
3 6 18
4 2 8
6 1 6
3 évnél idősebb lovak
1 3 3 96,39
2 75 150
3 128 384
4 135 540
5 5 25
6 1 6
2 évnél idősebb lovak
1 21 21 8,33
2 9 18

4. táblázat: A nagyállatokat tartó jobbágyok megoszlása

A jobbágyok abszolút többsége (96,39%) tart három évnél idősebb lovat, de a két évnél idősebbek tartása csak 8,33%-nál figyelhető meg. A mezőgazdasági szemponton kívül a szállításban is szerepet tölthettek be. Az anyatehenek az élelmezés szempontjából is fontosak, hiszen a borjak a hústermelést növelhetik a településen, ezért reális, hogy a jobbágyok közel a felének (45,28%) van anyatehene. A két (20,83%) és három évnél idősebb üszők és tinók az utánpótlást is jelentik. Ez előbbiek pár éven belül az ökrök sorába fognak tartozni, míg ez utóbbiak az állatállomány növelése szempontjából fontos szerepet fognak betölteni a borjazással. Ezért kifejezetten alacsonynak tekinthető, hogy csak a jobbágyok 3,33%-ának van három évnél idősebb jószága. Nagyobb viszont azoknak az aránya (28,06%), akik meddő teheneket tartanak, ennek a felét sem éri ökröket tartók aránya (12,5%).

Nagyállatok
Háztartásonként tartott darabszám Állattal rendelkező házas zsellérek száma Háztartásonként tartott állat összlétszáma Állatot tartó házas zsellérek száma/összes házas zsellér száma (%)
Ökrök
2 2 4 0,32
Anyatehenek
1 21 21 3,48
2 1 2
Meddő tehenek
1 9 9 1,42
3 évnél idősebb tinók és üszők
2 1 2 0,16
2 évnél idősebb tinók és üszők
1 1 1 0,63
2 3 6
3 évnél idősebb lovak
1 1 1 8,54
2 33 66
3 13 39
4 7 28
2 évnél idősebb lovak
1 1 1 0,16

5. táblázat: A nagyállatokat tartó házas zsellérek megoszlása

A házas zsellérek körében nagyságrendileg kisebb szerepet tölt be az állattartás. Kizárólag a három évnél idősebb lovak esetében figyelhető meg, hogy a háztartások több, mint 5%-a tartja őket (8,54%). Csak az anyatehenek (3,48%) és a meddő tehenek (1,42) jelennek meg rajtuk kívül a háztartások 1%-ánál többen. Az összes többit 1%-nál kisebb arányszámok jellemzik. Kiemelendő, hogy összesen 1 darab két évnél idősebb lovat írtak össze (0,16%), ami egyértelműen alacsony számnak bizonyul, ha a három év feletti lovak számával összevetjük. Az előzetes várakozás alapján ugyanaz a tendencia figyelhető meg, mint a jobbágyok esetében, vagyis a számottevően nagy a különbség a két korcsoportba sorolt lovak száma között. Ennek oka értelemszerűen abban rejlik, hogy a két évnél idősebbnek a felsőhatára a három, míg a másik esetében nincs ilyen határérték.

Nagyállatok
Háztartásonként tartott darabszám Állattal rendelkező házatlan zsellérek száma Háztartásonként tartott állat összlétszáma Állatot tartó házatlan zsellérek száma/összes házatlan zsellér száma (%)
Anyatehenek
1 2 2 1,87
3 évnél idősebb tinók és üszők
1 1 1 0,94
3 évnél idősebb lovak
2 1 2 1,87
3 1 3

6. táblázat: A nagyállatokat tartó házatlan zsellérek megoszlása

A házatlan zselléreknél mindössze három rovatban tüntettek fel adatokat. Mivel fentebb ismertettem, hogy a jobbágyok milyen alacsony százalékos arányban tartottak bármilyen állatot, ezért az eredmény a vártnak megfelelő. 2-2 háztartásban jegyeztek fel anyatehenet vagy három évnél idősebb lovakat, valamint 1-nél három évnél idősebb tinót vagy üszőt. Arra vonatkozóan, hogy ezek elírás következményei, az összeírás nem tartalmaz információkat.

Apróállatok
Háztartásonként tartott darabszám Állattal rendelkező jobbágyok száma Háztartásonként tartott állat összlétszáma Állatot tartó jobbágyok száma/összes jobbágy száma (%)
1 évnél idősebb juhok
8 1 8 33,89
10 5 50
12 31 372
13 6 78
15 14 210
16 3 48
17 1 17
18 1 18
20 18 360
25 28 700
27 1 27
30 2 60
37 2 74
40 2 80
50 3 150
58 1 58
60 1 60
75 1 75
90 1 90
1 évnél idősebb sertések
1 110 110 71,67
2 98 196
3 29 87
4 7 28
5 5 25
6 8 48
8 1 8

7. táblázat: Az apróállatokat tartó jobbágyok megoszlása

Az apróállatok tartásában is a jobbágyoké volt meghatározó szerep, de a táblázat alapján a háztartások 33,89%-ában tartottak egy évnél idősebb juhot. Ez azt jelenti, hogy bár az állomány nagy volt, de az eloszlása közel sem tekinthető egyenletesnek, hiszen voltak olyan személyek, akik több, mint 50-et tartottak. Ez a 4 fő a jobbágyok által nevelt juhok 11,16%-át birtokolták, ami a teljes juhállomány 10,65%-át jelenti. Leggyakrabban 1 vagy 2 sertést tartottak, és sokkal több háztartásnál (71,67%) írtak össze, mint a juhot, vagyis sokkal arányosabbnak tekinthető az eloszlása.

Apróállatok
Háztartásonként tartott darabszám Állattal rendelkező házas zsellérek száma Háztartásonként tartott állat összlétszáma Állatot tartó házas zsellérek száma/összes házas zsellér száma (%)
1 évnél idősebb juhok
3 1 3 1,27
4 1 4
12 3 36
19 1 19
20 1 20
25 1 25
1 évnél idősebb sertések
1 35 35 8,07
2 14 28
3 2 6

8. táblázat: Az apróállatokat tartó házas zsellérek megoszlása

A házas zsellérek körében is többen tartottak sertést (8,07%), mint juhot (1,27%). A juhok esetében a háztartásokon belüli számuk nem mutat olyan nagy eltéréseket, mint a jobbágyok esetében. Az eloszlás itt is egyenetlennek tekinthető. A sertéseknél kiegyenlítetteb a helyzet az egyes háztartásokban összeírt számok alapján.

Apróállatok
Háztartásonként tartott darabszám Állattal rendelkező házatlan zsellérek száma Háztartásonként tartott állat összlétszáma Állatot tartó házatlan zsellérek száma/összes házatlan zsellér száma (%)
1 évnél idősebb juhok
15 1 15 0,94
1 évnél idősebb sertések
1 4 4 3,77

9. táblázat: Az apróállatokat tartó házatlan zsellérek megoszlása

A házatlan zselléreknél egy személynél jegyeztek juhokat, és négynél[53] pedig 1-1 sertést. Az apróállatok állományának nagyon kis részét birtokolták, és a házatlan zsellérek között is ritkaságnak tekinthető a településen, hogy bármilyen állatot is tartottak. Ez már a nagyállatok tekintetében is megmutatkozott.

Összegezve elmondható, hogy a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy az állatok korcsoporti beosztása nem megfelelően reprezentálja az állatállományt, hiszen az ezeknél fiatalabbakat az összeírás egyáltalán nem tartalmazza. Ez alapján az összeírásban szereplő állatállomány alapján csak részleges képet eredményez. Az egyes társadalmi rétegek közötti megoszlásnál a jobbágyok vezető szerepe kétségtelen, ha kis arányban is (6,83%) tartalmaz az összeírás adatokat, mégsem elhanyagolhatók a házas zsellérek állatai. Az állatállomány tekintetében tehát egy jelentős differenciálódás, társadalmi és anyagi szempontból aránytalan eloszlás rajzolódik ki.

Konklúzió

Az 1828. évi országos összeírás Törökszentmiklósra vonatkozó iratainak feldolgozása során még inkább bizonyságot nyert, hogy a Latus sorok egy az egyben történő átvétele torzított eredményekhez vezethet. Ezt bizonyítja a forrás bemutatásánál hangsúlyt kapó elem, hogy az összeíróbiztosok is elszámolhatták az egy oldalon feltüntetett adatokat, vagy rossz sort vezettek át a következő oldalra. Mindezekkel olyan hibákat okoztak, amelyek a forrásanyag feldolgozásának szempontjából kiemelkedőnek bizonyultak. Ezek ellenére az összeírás adatai kritikával ugyan, de felhasználhatók az adózó népesség viszonyainak értelmezésére.

A megjegyzések hiánya miatt számos limitációja van a településen élő személyek pontos ismertetésének, hiszen ily módon nem lehet a Vid. (viduus, vidua) rövidítést feloldani, valamint a 60 év feletti személyekről szinte semmilyen információval nem rendelkezünk. Ezek hiányában nem lehet pontosan meghatározni sem a nemek arányát, sem a korcsoportok szerinti eloszlást. Emiatt a minta leírása hiányérzetet kelthet az olvasókban.

Mivel az összeírás az adóviszonyok rendezése miatt készült, ezért nem igazán alkalmas az adózó társadalmon kívüli személyek feltérképezésére. Viszonylag pontos képet lehet szerezni az összeírásban név szerint szereplő személyekről és a háztartásaikról. Megismerhető, hogy a név szerint feltüntetett adózó melyik társadalmi réteghez tartozik, továbbá a háztartások összetétele, a háztulajdon, a szántók, rétek és szőlősök nagysága, az állatállomány összetétele, a foglalkozási szerkezet. A településen összeírt iparosok aránya elmarad a szolnokitól, de a mezőgazdaság jelentős szereppel rendelkezett. Ezt mind a szántóterületek, mind a rétek és szőlősök bizonyítják. Ahhoz, hogy ezekről átfogó képet lehessen alkotni szükséges további települések adatainak a bevonása, hiszen akkor lehet a település feltárt adatait kontextusba helyezni és ennek segítségével értelmezni.

Mivel jelenleg csak egy közeli településsel történt meg az adatok összehasonlítása, de ezt csak részlegesen lehetett megtenni a hiányzó adatok miatt. Érdemes lett volna olyan települést választani a vármegyéből, amelynek ugyanazok a rovatai vannak kitöltve, mint a törökszentmiklósinak. Ebben az esetben a rétek és szőlősök esetében további következtetéseket lehetett volna levonni. A más vármegyékben vagy kiváltságos kerületekben készített összeírásokkal viszont bonyolult összehasonlításra felhasználni. Ennek oka abban rejlik, hogy az összeírók nem minden esetben döntöttek hasonlóan, vagy a megjegyzések főrovatnál nem ugyanazokat az információkat tüntették fel. Ez utóbbi vármegyén belül is jelenthet eltéréseket, mint a jelen tanulmányban is választott két település esetében. A jövőbeli további regionális feldolgozások szükségesek és elengedhetetlenek ahhoz, hogy átfogó képet kaphassunk az egyes települések adózó viszonyairól.

Az eredmények tekintetében kirajzolódik, hogy a településen élők száma nem jelenti, hogy az iparosok ugyanolyan arányban jelennek meg, mint egy nagyjából hasonló nagyságú településen. Az állatállomány tekintetében nagy egyenlőtlenség tapasztalható, amelynél a várt eredményeket nem tükrözi az ökrök vagy anyatehenek száma. Minden település mutat bizonyos sajátosságokat ennek tekintetében.

Felhasznált források

MNL-HML-IV.1.b. Heves és Külső-Szolnok Vármegye nemesi közgyűlésének jegyzőkönyvei és iratai (1304–1902), 35, 325. számú irat.

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836, 8. téka.

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836, 14. téka, 1104/1–3.

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836, 19. téka.

MNL-JNSzML-IV.3. 5–9,11–14, 36–46.

MNL-OL-W-21-6-N-26, Heves és Külső-Szolnok vármegye, 91–91f, 132–132e, 167–167c.

MNL-OL-W-21-6-N-26, Jászkerület, 7a–7c, 8a–8d.

MNL-OL-W-21-6-N-26, Nagykun kerület, 1a–1f, 2a–2d.

Felhasznált szakirodalom

Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984.

Barta László: Az 1828. évi országos összeírás Csongrád vármegyében, in Blazovich László (szerk.): Tanulmányok Csongrád megye történetéből V., Szeged, Csongrád megyei Levéltár, 1981, 5–45.

Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek 1601–1874, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990, 292–295.

Bohony Nándor: Adózó gazdaság és társadalom Egerben az 1828. évi országos összeírás alapján, Agrártörténeti Szemle, 27. évf., 1985/1–2, 66–157.

Bottló Béla: Az 1828. évi országos összeírás, in Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1957, 242–272.

Cseh Géza – Soós Imre – Szabó László: Törökszentmiklós, in Botka János Dr. (szerk.): Adatok Szolnok megye történetéből, II. kötet, Szolnok, Szolnok Megyei Levéltár, 1989, 237, 743–779.

Erdei Aranka: Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban, Gyula, Békés megyei Levéltár, 1986.

Horváth Gergely Krisztián: Társadalmi és gazdasági hierarchia a dikális adórendszerben: Moson vármegye adókulcs-tervezete (1838), Korall, VI. évf., 2005/19–20, 160–189.

Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Az 1828. évi országos összeírás jellemzői Szolnokon, in Bubnó Hedvig és mtsai (szerk.): Non est volentis II.: A Benda Kálmán Szakkollégium legjobb OTDK dolgozatai (2022–2023), Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2024, 235–247.

Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Az 1828. évi országos összeírás Szolnok példáján, KRE-DIt, VI. évf., 2023/1, 329–355.

Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Szolnok adózó társadalma és az 1828. évi országos összeírás, KRE-DIt, VI. évf., 2023/2, 165–191.

Soós Imre: Heves és Külső-Szolnok megye 1772–1849. évi rovásadó összeírása, Eger, Heves megyei Levéltár kiadványa, 1973, 145, 181.

Internetes hivatkozások

1790/91. évi XXXIII. tc. a népességnek közigazgatási és katonai czélból való összeirásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=79000033.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D25

1802. évi II. tc. a nem nemes népesség összeírásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=80200002.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26

1827. évi VII. tc. a porták megigazítására szolgáló országos összeírásról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=82700007.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26

Hivatkozások

  1. A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-2-1-KRE-1 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült. A jelen esettanulmány csak egy település – Törökszentmiklós – példáján mutatja be az elvégzett munka egy részletét.
  2. Az 1828. évi országos összeírás kiterjedt a korabeli Magyar Királyság (beleértve Horvátország) szinte teljes településhálózatára.
  3. Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Az 1828. évi országos összeírás Szolnok példáján. KRE-DIt, VI. évf., 2023/1, 329–355; Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Szolnok adózó társadalma és az 1828. évi országos összeírás, KRE-DIt, VI. évf., 2023/2, 165–191; Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Az 1828. évi országos összeírás jellemzői Szolnokon, in Bubnó Hedvig és mtsai (szerk.): Non est volentis II.: A Benda Kálmán Szakkollégium legjobb OTDK dolgozatai (2022–2023), Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2024, 235–247.
  4. Cseh Géza – Soós Imre – Szabó László: Törökszentmiklós, in Botka János Dr. (szerk.): Adatok Szolnok megye történetéből, II. kötet, Szolnok, Szolnok Megyei Levéltár, 1989, 746, 237.
  5. Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984.
  6. MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720–1836, 14. téka, 1104/1–3.
  7. MNL-OL-W-21-6-N-26. Heves és Külső-Szolnok vármegye, Törökszentmiklós, 132a–c.
  8. Mérész–Pálházy: Az 1828. évi, 342–343.
  9. 1790/91. évi XXXIII. tc. a népességnek közigazgatási és katonai czélból való összeirásáról. https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=79000033.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D25 (Letöltés: 2024. október 3.)
  10. 1802. évi II. tc. a nem nemes népesség összeírásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=80200002.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26 (Letöltés: 2024. október 3.)
  11. 1827. évi VII. tc. a porták megigazítására szolgáló országos összeírásról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=82700007.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26 (Letöltés: 2024. október 3.)
  12. Bottló Béla: Az 1828. évi országos összeírás, in Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai, Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1957, 243–245.
  13. Horváth Gergely Krisztián: Társadalmi és gazdasági hierarchia a dikális adórendszerben: Moson vármegye adókulcs-tervezete (1838), Korall, VI. évf., 2005/19–20, 163.
  14. MNL-HML-IV.1.b., 35. és 325. számú iratok.
  15. Vö. Uo., 35, 325; Bottló: Az 1828. évi, 252–253.
  16. Uo., 251–264; Barta László: Az 1828. évi országos összeírás Csongrád vármegyében, in Blazovich László (szerk.): Tanulmányok Csongrád megye történetéből V., Szeged, Csongrád megyei Levéltár, 1981, 7–8; Bohony Nándor: Adózó gazdaság és társadalom Egerben az 1828. évi országos összeírás alapján, Agrártörténeti Szemle, 27. évf., 1985/1–2, 90–94; Erdei Aranka: Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban, Gyula, Békés megyei Levéltár, 1986, 13–47; Mérész–Pálházy: Az 1828. évi, 333–336.
  17. Mérész–Pálházy: Az 1828. évi, 347–348.
  18. Uo., 353–354.
  19. A Vid. rövidítés jelentheti a viduus (özvegy férfi) vagy a vidua (özvegy nő) kifejezéseket.
  20. A korcsoportok kialakításáról Szolnokra vonatkozóan a részletes bemutatás az alábbi tanulmányban olvasható: Mérész–Pálházy: Az 1828. évi, 355–356.
  21. Azokat a csoportokat, akik nem adókötelesek, korábban ismertették. Lásd bővebben Uo., 356–357.
  22. A 2. főrovat a kiegészítő összegzés alapján 2261 főt tartalmaz.
  23. MNL-HML-IV.7.a. 14. téka, 1104/1, 4. (34. Gazdag Steph.)
  24. Mérész–Pálházy: Szolnok adózó, 167.
  25. Uo., 167.
  26. Részletesen: Uo., 168.
  27. Uo., 169.
  28. Szolnokon ilyen személyekről is tudunk, aminek jelentőségével a tanulmány részletesen is foglalkozik: Uo., 175–176.
  29. Heves és Külső-Szolnok vármegye részét képezte 1828-ban, majd az 1876-ban megalakuló Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéhez fog tartozni, amely azért jelentős, hiszen a kettős jelölés itt is megjelenik, pl. 4. Bíró Joann. jobbágyként és házatlan zsellérként is szerepel az összeírásban (MNL-HML-IV.7.a. 8. téka, 1038/1, 2.). Ezt a javított változatban korrigálják Bíró Joann. és további 18 háztartásfő esetében (MNL-HML-IV.7.a. 8. téka, 1038/6, 49.).
  30. Mérész–Pálházy: Szolnok adózó, 174–175.
  31. A házassági kapcsolatok megállapításához szükségesek a megjegyzések, hiszen ezek segítséget nyújtanak a háztartásban élő személyekkel kapcsolatban, mint pl. a családapa és -anya a magas kora miatt hiányzik. Mivel a név szerint összeírt adózó feleségére vonatkozóan semmilyen adattal nem szolgál az összeírás, emiatt ezeknél a háztartásoknál, ahol ilyen nehézség merül fel, ott csak spekulatív eredményeket lehetne közölni. Ezek pedig nem a valóságot tükrözik, így az anyakönyvek bevonása nélkül elvetettem a házassági kapcsolatok feltérképezését. A módszertan részletes leírását a házassági kapcsolatokra vonatkozóan lásd Uo., 171–173.
  32. MNL-HML-IV.7.a. 14. téka, 1104/1, 4.
  33. Uo. (32. Ludvik Jose[phus]).
  34. Uo. (31. Zafir Petrus)
  35. MNL-HML-IV.7.a. 14. téka, 1104/1, 20. (200. Kiriák [Kirják] Franc[iscus]).
  36. Soós Imre: Heves és Külső-Szolnok megye 1772–1849. évi rovásadó összeírása, Eger, Heves megyei Levéltár kiadványa, 1973, 181.
  37. Vö. Soós: Heves és Külső-Szolnok, 145; Mérész–Pálházy: Szolnok adózó, 170.
  38. Bővebben lásd Mérész–Pálházy: Szolnok adózó, 170.
  39. A mesterségek magyar és latin megfelelőit lásd még: Barta: Az 1828. évi országos, 15, 22, 26; Erdei: Békés megye, 432; Mérész–Pálházy: Szolnok adózó, 178–179.
  40. A Szolnokról megjelent tanulmányban nem ezek az adatok szerepelnek. A kutatás folytatásának, illetve az adatok ismételt ellenőrzésének köszönhetően jutottam erre az eredményre. Ezáltal az összes adózóhoz viszonyított, mesterségenként sorra vett százalékos arányok is eltérnek. Ez alapján 15 mesterséget űz kevesebb, mint 0,1%, és a kádárok tartoznak csak a 0,10 és 0,19% közötti csoportba. A kutatás korábbi fázisait tükröző más eredmények továbbra is helytállónak bizonyultak. Az további számítások elvégzésének köszönhetően korrigált egységek korábban számított százalékos arányait lásd: Mérész–Pálházy: Szolnok adózó, 177.
  41. A pozsonyi mérő a korszakban olyan általános mérték, amely törvény által megszabott volt. Az átszámítási egység: 2 pozsonyi mérő = 1 hold, ill. fordítva. Részletesebben lásd: Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek 1601–1874, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990, 292–295.
  42. A szolnoki adatokat lásd Mérész–Pálházy: Szolnok adózó, 180.
  43. Ennek részletes ismertetését lásd Mérész–Pálházy: Az 1828., 239–241.
  44. Uo., 240.
  45. Bottló: Az 1828. évi, 262.
  46. A számítás menetét vö. Bottló: Az 1828. évi, 262; Erdei: Békés megye, 43.
  47. Vö. Mérész–Pálházy: Az 1828. évi, 341; Mérész–Pálházy: Az 1828., 242, 244.
  48. Vö. MNL-HML-IV.7.a. 8. téka; MNL-OL-W-21-6-N-26, Heves és Külső- Szolnok vármegye, 91–91f.
  49. Vö. MNL-JNSzML-IV.3. 5–9; Uo. Jászkerület, 8a–8d.
  50. Vö. Uo., 11–14; Uo., 7a–7c.
  51. Vö. Uo., 36–41; Uo., Nagykun kerület, 1a–1f.
  52. Vö. Uo., 42–46; Uo., 2a–2d.
  53. Ezek közül egyik sem azonos azzal, akinek juhai voltak.

Purcsi Adrienn: Történeti esszé, avagy röviden a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő nemzetiségi politikáról és a revízióról

Mi is pontosan a Szent István-i állameszme? Hogyan, miért is jelenik meg és terjed el a Horthy-korszak politikai gondolkodásában? Továbbá milyen vonásai vannak a koncepció jegyében megjelenő nemzetiségi politikának? Ezek azok a kérdések, amelyekre a történettudomány nem adott még számunkra sem definíciót, sem pedig pontos választ. Ennek oka főként abban keresendő, hogy a legtöbb kutató számára az eszmetörténet, az eszmerendszerek vizsgálata egy rendkívül ingoványos terep, ahová nem szívesen merészkednek. A téma esetében is nagy kihívás egy kutatónak röviden, lényegretörően, mégis komplexen megfogalmazni, hogy mit is értünk a Szent István-i állameszme és ennek jegyében megjelenő revíziós és kisebbségi politika alatt.

Írásunkban megpróbálunk választ adni a fent megfogalmazott kérdésekre. Elsőként fontos tisztázni, hogy hogyan és miért jelenik meg az állameszme? Talán erre a legegyszerűbb felelni. A trianoni békediktátum hívja életre, valamint az országban kialakuló bizonytalanságra egyfajta ösztönös társadalmi reakció az eszme elveinek hirdetése, amelyet majd később a Horthy-korszak keresztény-konzervatív politikai elitje is zászlajára tűz. Az állameszme példaként tekint Szent István Birodalmára és az ő politikájára, amelyhez való visszatérés volt a végső cél a trianoni Magyarországon. Szerencsére nem kell nagyon sokáig kutatnunk definíció után, Teleki Pál pedig tökéletesen megfogalmazta a koncepció lényegét: „Ez a népek megértésének, a népek helyes és józan vezetésének állameszméje ezen a területen, tehát a Duna-medence állameszméje. Minden itt élő embert közös életbe, egységes életformába, együttes törekvésekbe szervez. „[1]

A Szent István-i államkoncepció magában hordoz két fontos, egymással összefüggő közéleti kérdést, ezekre megoldást is kínál. Az egyik a revízió, a másik pedig a nemzetiségi kérdés. Ezeknek hangsúlyozása elengedhetetlen, ha a koncepciót vizsgáljuk. A fentiek ismeretében nagyon egyszerűen kikövetkeztethető, hogy a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő revíziós politika végső és egyetlen célja Szent István Birodalmának helyreállítása, kisebb eltérések a megvalósításában, kivitelezésének módjában figyelhetőek meg. Ám van még egy fontos vonás a Birodalom helyreállításának gondolata mögött és ez nem más, mint a kisebbségi kérdés. Korábbi kutatásokban ez nem kapott hangsúlyos szerepet, pedig koránt sem elhanyagolható. Ugyanis a koncepció megfogalmazza azt, hogy miként kellett volna korábban, illetve meghatározza azt is, hogy miként kell bánni most a nemzetiségekkel, ha majd az elszakított országrészek újra egyesülnek.

Trianon bekövetkeztének oka az állameszme képviselői szerint az, hogy az ország letért a Szent István által kijelölt útról és ez igaz a nemzetiségi politikára is. Így tehát a mielőbbi megoldás az, hogy az ország elkezd bánni úgy a nemzetiségeivel, mint ahogy tette azt Szent István korában. De mit is jelent ez pontosan? Ezt Bethlen István fogalmazza meg a legpontosabban: „Idegen népelemeknek Magyarországra való tudatos telepítése már Szent István idejében kezdődött és hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben, de szakadatlanul tartott 800 éven keresztül, egészen a múlt század első feléig, a magyar risorgimentóig.” Kiemeli azt is, hogy később a reformkorban majd a nemzettudatra ébredt nemzetiségeket kell fékeznie a magyar kormányzatnak, valamint felrója a Habsburg Birodalomnak a török utáni erőszakos betelepítéseit, ugyanis az a magyar nemzet gyengítését szolgálta, nem pedig úgy, mint Szent Istvánnál, ahogy Bethlen fogalmaz: Szent István abszolút tudatosan és jobbító szándék által vezérelve telepített le idegen nemzetiségeket, „hogy az ázsiai kultúrában nevelkedett puszták népének soraiban a nyugati keresztény kultúra magvait elvessék, hogy olyan új foglalkozási ágakat honosítsanak meg, amelyek nélkül civilizált ország fenn nem állhatott és azért, hogy népünknek egy-oldalú katonai kvalitásait pótolják.” Ennek értelmében Magyarország területe nem korlátozódhat csupán a magyarok által lakott területekre, hanem magába kell foglalnia a Kárpát-medence valamennyi népét, ennek vezetésére pedig csak és kizárólag a magyar nép alkalmas.[2]

Összességében véleményünk szerint azok a jelentős kormányzati politikai személyiségek, akiknek gondolkodását az állameszme áthatotta, mint például Teleki Pál, Bethlen István, mind egyetértettek abban, hogy a középkori magyar nemzetiségi politikához kell visszatérni, az az egyetlen helyes út, és az ezt követő korok nemzetiségi politikája nem vitte helyes irányba a magyarok és a nemzetiségiek kapcsolatát, kiélezte az ellentéteket. Nem merül ki ennyiben a koncepció, ugyanis nem csupán ez a nemzetiségi politika lenne a követendő a vezetés számára, de ehhez szükséges természetesen a határok visszaállítása is, és nem utolsó sorban a magyarok vezető szerepe, ugyanis ők azok, akik Szent István óta összetartják a birodalmat és vezetik az itt élő népeket. Föderalisztikus összefogásra van szükség, hiszen csak ezáltal lehet virágzó ez a terület. El kell érni, hogy a határon túlra került nemzetiségek ismét az anyaországhoz akarjanak csatlakozni. Mindezen kiemelt és néhol sarkított pontok mellett persze megfigyelhetőek különbözőségek például a kivitelezés tekintetében is a különböző politikai személyiségek gondolatrendszerében. A közös és kiemelten lényeges elemei az állameszmének azonban az fent kiemeltek. Azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy mind ez elméletben nagyon jól működhetett volna, és rendkívül hangzatos célokat tűztek ki a politikusok. Ám meglátásunk szerint ennek a politikának a végrehajtása igencsak komplex feladat, melyet különböző tényezők, mint például az elcsatolt területeken lévő nemzetiségek magyarok ellen való hangolása nehezített meg. Azonban mindezen nehézségek, kérdések, problémák ellenére fontos helyet foglal el a Szent István-i állameszme a Horthy korszak politikai gondolkodásában.

Bibliográfia

Gróf Teleki Pál: Magyar nemzetiségi politika, Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. nyomdája, 1940.

Gróf Bethlen István: Szent István napján: Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165. szám, 1938. augusztus 20.

Hivatkozások

  1. Gróf Teleki Pál: Magyar nemzetiségi politika, Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. nyomdája, 1940. 3–4.
  2. Gróf Bethlen István: Szent István napján: Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165. szám, 1938. augusztus 20., 1–2.

Farkas Péter: „nobiles iobagiones episcopatus Wesprimiensis exercituare debentes” – Szempontok a veszprémi püspökség egyházi nemességének 13-14. századi történetéhez (adózás, bíráskodás, birtoklás)

Az egyházi nemesség középkori története nem tartozik a magyar történettudomány által leginkább feldolgozott témák közé. Az egyházi nemesek kérdése leginkább a jog- és társadalomtörténet kutatói számára sokszor nem volt megkerülhető. Szalay László már a 19. század közepén említést tesz az egyházi nemesekről, megfogalmazásában „védenc vitézek” jelzővel látta el őket, és a magyarországi főpapok fegyveres egységeinek részeként tekintett rájuk.[1] Az egyházi nemességről írott első összefoglaló tanulmány Székely Ottokár tollából született meg 1935 folyamán.[2] Rendelkezünk több tematikus jellegű összefoglalással. A kérdés jogtörténeti feldolgozását Holub József[3] és Bónis György[4] kezdte meg. Az egyházi nemesek legfontosabb szolgálata kezdetben katonai jellegű volt, ennek ellenére hadtörténeti szempontokat is figyelembe vevő – és mindemellett összefoglaló igényű – írással csak Borosy András jelentkezett.[5] Mindössze két egyházi intézmény nemességével kapcsolatban rendelkezünk feldolgozással: Ozorai József az esztergomi érsekség,[6] míg Szabó Csaba a tihanyi apátság esetében tette ezt meg.[7] Az egyházi nemesség a Korai Magyar Történeti Lexikon: 9-14. század című kötet fogalmai között is helyet kapott.[8]

Az egyházi birtokokon először a bencés apátságok területén, a 11. század folyamán találkozunk fegyveres szolgálatot ellátó népelemekkel.[9] A következő évszázadok folyamán pedig a világi egyházi intézmények keretei között itt találkozunk katonai szolgálattal ellátott népeket, akikből az egyházi nemesség a későbbiek során kialakul. Az egyházi nagybirtok előkelőit kell bennük látnunk. Az említett társadalmi réteget az évszázadok során különböző elnevezésekkel illették. A kezdetben használt miles megnevezés után a 11. század folyamán a iobagio kifejezés jelent meg, a magyarországi okleveles anyagban a kifejezéssel először az esztergomi érsekség népei között találkozunk az 1111. év során. [10] Az időben második előfordulása a jobbágy kifejezésnek az 1116 és 1131 közé keltezhető, Acha „veszprémi nem nemtelen jobbágy” (Acha Vespremiensis Joubagio non ignobilis) személyével kapcsolatos diplomában található, aki a pannonhalmi apátság számára négy szolgát, szőlőt, malmot és egy kárpitot adományoz lelki üdvének biztosításáért.[11] Felmerült a szakirodalom soraiban, hogy itt a veszprémi egyház jobbágyáról szólt a diploma.[12] Az egyházi jobbágy megfeleltetés ellen szól néhány körülmény: egyházi nagybirtokokon tartózkodó jobbágyok kapcsán az egyházi, vagy azon egyházi intézményre utaló jelző, melynek az említett személy szolgál, egyetlen oklevélből sem hiányzik a korszakban a státuszok megnevezéseinek sorai közül.[13] Az egyházi jobbágy státusz ellen szól azon körülmény is, mely szerint a veszprémi egyházmegye területén (amúgy a 13. század közepétől szétvált káptalan és püspökség esetében egyaránt) nem találunk egy végrendelkezést sem a vizsgált réteg kapcsán. Györffy György ezen adat kapcsán jegyezte meg, hogy Acha földet nem adományozott, szőlőt és malmot pedig bármilyen közrendű létesíthetett más földjén úgy, hogy szabadon rendelkezett vele (így a nemes jobbágyok esetében is találkozunk a későbbiek során olyan esettel, ahol az általa létesített szőlőt eladta),[14] mégsem találkozunk sem szőlő, sem malom esetében hasonló tartalmú, más egyházi intézmény számára adományozó végrendelkezéssel a veszprémi egyház nemes jobbágyainak kötelékében. Egyházi jobbágyként való azonosítását tehát nem tartjuk megfelelőnek. Acha esetében a várjobbágy megfeleltetés is fellelhető.[15] Az egyházi jobbágyok fő kötelessége a katonai szolgálat teljesítésére volt. A kezdetben fellelhető miles kifejezés is erre utal.[16] A 13. század közepén az elnevezésük sorába már bekerül a „hadakozó” (exercitualis, exercituantes, exercituare debentes, bellatores) jelző is a jobbágy szó mellé.[17] A veszprémi püspökség népei között is találkozunk „hadakozó jobbágyok” megnevezéssel, először 1285-ben (iobagionum nostrorum exercitualium),[18] a 14. század derekáig mint gyakori jelző jelenik meg, későbbiek során „hadakozó nemes jobbágy” formában is gyakran előfordul.[19] A vizsgált időszakban a nemes jobbágy elnevezés a leggyakrabban feltűnő megjelölés. Ezen körülmény miatt a dolgozatban a nemes jobbágy megnevezést alkalmazom a továbbiakban a vizsgált társadalmi réteggel kapcsolatban. A történettudomány a nemes jobbágy megnevezés feloldásával kapcsolatban leginkább Mályusz Elemér koncepcióját tette magáévá. Mályusz Elemér 1942-ben, magyar köznemesség kialakulásával foglalkozó, a Századok folyóirat hasábjain megjelent nagy hatású tanulmányában lefektetett, tatárjárás után lezajlott úgynevezett hadügyi reformmal kapcsolatos nézeteiben fejtette ki, hogy a nobilis jelző vélekedése szerint a korszerű, nehézpáncélos fegyverzetet jelentette.[20] Bónis György is erre a koncepcióra építette óvatos megfogalmazását.[21] Borosy András szintén Mályusz Elemér elméletére alapozta véleményét.[22] A Mályusz Elemér által kidolgozott elméletnek ellentmond az a tény is, hogy többször szerepel a nemes tag mellett a hadakozó jelző is: „hadakozó nemes jobbágy” formában.[23] Márpedig ha a nobilis kifejezés – ahogy Mályusz Elemér tanulmányában megfogalmazta-, már eleve egy harcost jelöl, tehát felesleges lenne jelezni elsődleges, katonai szolgálatát még egy alkalommal a megnevezés során. A 14. század során is él még a szókapcsolat, miután a nemes jobbágyoknak már alkalma nyílott a katonai szolgálatot akár pénzen megváltani – így katonai szolgálatuk elvesztette elsődlegességét -, így csak a katonai szolgálattal való egyenes arányú azonosítását, általánosítását elvethetjük. A nemes jobbágy jelentéstartalma véleményem szerint mindössze szolgálatuk előkelő jellege körül mozgott: a katonáskodás és a birtokigazgatás kétségtelenül előkelő kötelezettségnek számított az egyházi nagybirtokon is, és ezt juttatta kifejezésre ez a fogalom is. A nemes jobbágy szófordulat megjelenésének időpontja sem lehet véletlen: a 13. század első felének jelentős társadalmi változásainak folyamában keletkezhetett. Másodsorban meg kell említenünk, hogy a kifejezés első tagja nagy valószínűséggel a jobbágy kifejezés volt, amihez később csatlakozott csak a nemes jelző. Megállapíthatjuk a megfogalmazás teljes mértékben ésszerű és megfejthető, amint Szilágyi Lóránd jelezte a jobbágy szóval kapcsolatban, hogy az eredetileg alárendelt néprétegre utal,[24] úgy a nemes (bár a nobilis szó jelentése is változásokon ment át, előkelő jelentéstartalma azért mindvégig fennmaradt) pedig az előkelő pozícióra utalhat az egyházi birtok keretén belül, tehát az egyház alárendeltjeinek – tehát szolgáló népeinek – előkelőit kell itt látnunk. Már Holub József is észrevette ezen új megfogalmazás szükségességét, mivel a XIII. század közepétől már a jobbágy, mint jelző a kialakulóban lévő egységes „paraszt-osztály” (a későbbi jobbágyság) megjelölésére is szolgált már.[25] Mint már említettük, az 1232-es kehidai oklevélben találjuk meg először, a veszprémi egyház (káptalan) népei kapcsán.[26] A veszprémi püspökség területén is az általunk vizsgált korszakban a leggyakrabban előforduló elnevezéssel van dolgunk.[27] A magyar középkor utolsó másfél évszázadában már a praedialis volt a leggyakoribb megnevezésük.[28] A veszprémi püspökség területén, az általunk kitűzött időintervallumig terjedő forrásanyagban is találkozunk a kifejezéssel, mint more prediali, azaz prediális módon történő birtoklással.[29]

A veszprémi püspökség egyházi nemességének eredetét nem ismerjük, a réteg kialakulásáról pontos képet rajzolni nem tudunk. Mint már említésre került, Acha és a kehidai oklevél nemes jobbágy szereplői nem a veszprémi püspökség kötelékébe tartoztak. Az első említés a szepezdi rokonság hosszú státuszperét lezáró 1392-es diplomában tartalmilag átírt 1243-as oklevél vonatkozó adata lehet. Eszerint 1243-ben szepezdi nemesek (a diploma szerint őseik zalai várjobbágyok voltak, akik eljutottak az országos nemesség fokozatáig is) kérték arra a veszprémi püspököt, hogy az egyházi nemes jobbágyok kötelékébe vegye fel őket birtokaikkal együtt.[30] A korai időszakban az egyházi – zömmel kondicionárius – népek felemelése a nemes jobbágyok közé volt a leggyakoribb eset.[31] A későbbiekben, a 14. században már jellemző, hogy a veszprémi püspökség kötelékén kívülről érkeztek a nemes jobbágyi szolgálatba birtokaikkal belépők, akik többségben nemesi származásúak voltak.[32]

A veszprémi püspökség nemes jobbágyaival az alábbi településeken találkozunk az általunk vizsgált időszakban: a Zala vármegyei Szepezden,[33] Szőllősön,[34] Ábrahámon,[35] Árokfőn,[36] Köveskálon,[37] Úrbélen,[38] Füreden,[39] Kékfüreden[40] és Keszin,[41] Felső-Keszin,[42] a Tolna vármegyei Chat-on,[43] valamint a Veszprém vármegyei Nivegyen,[44] Szentjakabon,[45] Berényhidán[46] és Vámoson.[47]

Birtoklás

A magyar történettudomány néhány esetben már szólt az egyházi nemesek birtoklásának kérdésköréről. Ozorai József érintette először a kérdést, aki le is szögezte, hogy az egyházi nemesség földbirtoklása összefügg katonai szolgálatukkal: apáról fiúra öröklődött a hadakozási kötelezettség, ha erre alkalmas férfiutód nem volt, akkor a birtok visszaszáll az adományozó főpapra.[48] Szekfű Gyula alapvető monográfiájának számító, a serviensek és familiárisok kérdéskörét tárgyaló társadalomtörténeti munkájában írta le, hogy az egyházi nemesek, mint az egyházi nagybirtok legelőkelőbb népei, birtokjoggal is rendelkeztek.[49] Székely Ottokár jegyezte le, hogy az egyházi nemesek földbirtokot kaptak, amely életfogytig élt és csak egyenes ágon öröklődött, kiváltságaikat az országos nemesekével azonosnak tartotta.[50] Fekete Nagy Antal szerint az egyházi nemesek földbirtoka katonai szolgálatukból ered, birtokuk korán örökletessé válik, ennek ellenére a föld az egyházé marad.[51] Szabó István a predális – tehát az egyháznemesi – birtokot nem sorolja sem a jobbágyi, sem a nemesi birtokok közé. A prédium történetét feldolgozó írásában szól arról, hogy a predialisták birtokukat örökbérletbe kapták meg az adományozó egyházi földesúrtól, ennek értelmében hűberes szolgálat terhelte azt.[52] A hazai szakirodalom főleg az örökléssel kapcsolatos megállapításai mellett érdemes a birtoklás kérdését intézményi szinten is megvizsgálni, hogy a motiváló tényezők is felszínre bukkanjanak az általános jellegű megállapítások mellett.

Vizsgált forrásanyagunk is tartalmaz adatokat a veszprémi püspöki nemesek birtoklásával kapcsolatban. Az egyházi nemes abban az esetben, ha az egyházak szolgáló népei közül emelték fel, az intézménytől kapott birtokot, aminek feltétele az előírt szolgálat teljesítése volt. Az intézmény keretein kívülről érkező – általában nemesi vagy királyi serviens származású – személyek örökölt és vásárolt birtokaikkal együtt kell, hogy az egyházi szolgálatot teljesítsék. Néhány esetben ki is kötötték a belépés tényét rögzítő oklevél fogalmazói: Vamus- i Aykasnak nevezett Pál fia Fábiánt, valamint testvérét a veszprémi püspökség hadakozó nemes jobbágyai közé veszik fel ugyanazzal a szabadsággal, amivel a többi nemes jobbágy is bír, akik önként léptek a püspök szolgálatába, hogy nyugodtabban élhessenek örökölt és vásárolt földjeikkel. Ebben az esetben a belépők motivációját az ország akkori zavaros állapotában találhatjuk meg.[53]

A birtoklás egyik alapja a hűség volt.[54] Hűtlenség esetén – mint azt többször meg is fogalmazták – a birtok visszaszáll az egyházra.[55] László veszprémi püspök 1363-ban olyan birtokot adományozott László fia Antal nemes jobbágynak, melyet előtte szintén püspöki nemesektől vett el hűtlen magatartás címén. László püspök indoklása szerint a püspökség ellenfeleihez csatlakoztak az említett nemes jobbágyok (circa speciales nostros emulos commorarunt), és csak többszöri figyelmeztetés után vette el az említett birtokot tőlük. A történet érdekessége, hogy nem sokkal a püspökség elnyerése után László veszprémi püspök és királnyéi kancellár szemlét tartott az egyház birtokai felett, ekkor került elő László fia Antal, akinek kérdéses volt a jogcíme Chaath – i birtokán. László fia Antal egy féltestvére számára, Mesko püspök által kiadott adománylevelet mutatott be. A püspök egyháza érdekeivel ellentétes döntésnek ítélte ezt, és elvette a birtokot. Mesko püspök tevékenységével kapcsolatban többször merültek fel vádak, melyeket idézve megtudjuk például, hogy a káptalan beleegyezése nélkül az egyház birtokait, könyveit, ruháit, kelyheit és értéktárgyait elzálogosította, valamint több ízben püspöki kondícionárius elemeket érdemtelenül fel is szabadított, s tett így egyházi nemessé. [56] Azonban, hogy László fia Antal se maradjon birtok nélkül (inpossessionatus), a hűtlenség miatt elkobzott Gereth-i telket és tartozékait (cum terris arabilibus, feneto et nouella seu rubeto ad fundum pertinentibus) átadták neki.[57] A végeredmény nem csak azt bizonyítja, hogy a hűtlenség valós vagy alaptalan vádja milyen következményekkel járhatott, hanem azt is, hogy a püspökség érdekeinek megfelelően helyezhette át egyik birtokra a másikra a nemes jobbágyokat. Mivel az egyházi nemesek birtoklása szolgálathoz (servitium) volt kötött, ezért annak nem teljesítése vagy elmulasztása is státusz – és birtokvesztéssel járt.[58] Lipoldus fia Lipoldus utódai 1323-ban végrendelkezés útján váltak egyházi nemes jobbággyá. Örökös hiányában a birtokot két részre osztotta: az egyik felét nővérének fiaira hagyta, feleségére pedig a másik felét, azzal a kikötéssel, hogy felesége jövendőbeli férje, valamint nővérének fiai a püspök nemes jobbágyai lesznek, és teljesítik is az így előírt szolgálatot. Lipoldus fia Lipoldusnak már életében az volt a szándéka, hogy belép az egyházi kötelékbe, kívánságát csak úgy lehetett teljesíteni, ha férfiak biztosítják azokat az egyház által kirótt kötelezettségeket, amelyek között a katonai szolgálat is jelentős szerepet kap. A végrendelkező motivációját az a tény adja, hogy a birtokokat a veszprémi püspökség birtokai övezik, így ebben a gyűrűben életképtelen lett volna ez a nemesi birtok, főleg ha az egyházra általánosan jellemző – Nivegy-völgyben és térségében is, ahol a kérdéses birtok elhelyezkedik – különösen erős birtokkoncentráló akaratát is figyelembe vesszük.[59] Kísértetiesen hasonló történettel találkozunk 1385 folyamán, amikor egy Kezeu-i Zala vármegyei országos nemes csatlakozik a nemes jobbágyok kötelékéhez, mivel egyébként a birtokait teljesen körbe zárják az egyházi nemesek birtokai.[60]

Az egyházi nemesek birtokai egyenes ágon öröklődtek. Örökös nélkül elhalt nemes jobbágy birtoka visszakerül az intézmény keze alá, amellyel az szabadon rendelkezhetett. Nem volt ritka, hogy nemes jobbágyoknak adományozták a felszabadult földbirtokot. Benedek veszprémi püspök 1302-ben az örökös nélkül elhunyt Mátyás püspöki nemes birtokát – már egy korábbi, ránk maradt oklevelében – Miklós fia Péternek és Tamás fia Saulnak, szintén püspöki nemes jobbágyoknak adományozza. Mivel a földek a Guerech-i nemes jobbágyok földjeivel együttesen terültek el, ezért szükség volt az említett nemes jobbágyok beleegyezésére. Utóbbi fejlemény a közös birtoklásra vezethető vissza, és általános jelenségnek is tekinthető az ilyen esetek során a többi egyházi nemes hozzájárulásának kikérése. Azt, hogy a püspök már előre rendezte az ügyet, jelzi számunkra, hogy Mátyás örökös nélküli halála várható volt, így birtokáról is lehetett már rendelkezni.[61] 1299-ben Kázmér szepezdi nemes jobbágy lányára és annak férjére hagyja birtokát, a püspök beleegyezését pedig a nemes jobbágyi szolgálat vállalásával sikerült elérnie. Tehát ezzel Kázmér veje is egyházi nemes lett.[62] János veszprémi püspök 1353-ban örökös hátra hagyása nélkül elhunyt Cosma fia Beke egykori nemes jobbágy Arukfeu-i telkét és tartozékait (sessionem seu fundum curie) adományozza el atyai háza egykori szolgálójának (famula), Pál özvegyének, Roka (dictus) János, a – szintén veszprémi egyház Arukfeu-i nemes jobbágya – anyósának: Elena nemes asszonynak a régi szolgálatokra és szegénységére való tekintettel.[63]

Az egyházi nemesek is rendelkezhettek bizonyos korlátok között – természetesen főpapi engedély mellett – birtokaikról. Lehetőségük volt annak eladására is. Találkozunk olyan eseménnyel is, mikor nemes jobbágy szintén nemes jobbágy rokonainak adja el birtokának egy részét.[64] Heem fia Pál fia Benedek a püspök Berynhyda-i nemes jobbágyától és fiaitól: Jánostól és Istvántól 24 nehézsúlyú – márkája 10 pensa volt[65] – dénármárkán[66] (pro viginti quatuor marcis denariorum gravis ponderis) vásárolt, a plébánia szomszédságában két darabbal fekvő szőlőbirtokát megvásárolta. Az eset azzal folytatódik, hogy a vásárló elajándékozta azt a veszprémi székesegyház Szent László-oltárának gondozására, illetve az oltár mindenkori rector-ának ellátására. Azonban a vételárból még maradt kilenc márkányi tartozás a nemes jobbágyok felé, és a püspök felszólította Pált, hogy a szőlőt eredeti tulajdonosuknak adja vissza, amíg Pál vagy az oltárigazgató a fennmaradó összeget nem téríti meg nekik. Ahogy már korábban említettük, abban nincs semmi rendkívüli, hogy szőlő eladásával találkozunk, mivel szőlőt és malmot minden közrendű létesíthetett és szabadon is rendelkezhetett vele.[67] A püspökség tehát védelmet nyújtott nemes jobbágyainak az anyagi kár elkerülése végett. Arra is volt lehetőség, hogy birtokaik mellé vásároljanak még területeket: 1335-ben nemes jobbágy vásárol nemes jobbágytól birtokot,[68] László fia: Gergely nemes 1339 során egy részbirtokát öt dénármárka összegért két püspöki nemes jobbágynak adja el.[69] Nemesek és nemes jobbágyok közötti birtokcserére is volt lehetőség: Tywan fiai: Pál és János, Dyzl-i nemesek a Kezeu-i nemes jobbágyok hozzájárulásával, Dyzl-ben levő két hold szántójukat Simon fia Laudeusnak és Miklós fia Tamásnak, Kezu-i nemes jobbágyoknak egy sessiojával[70] cserélték el.[71] Mint már láthattunk, volt rá példa, hogy a meglévő földjeik mellé a püspök még adományoz birtokot.[72] Néhol felfedezhető, hogy a püspök vásárol vissza nemes jobbágyoktól még általa adományozott földeket és azoknak tartozékait.[73] Az előző mellett egy esetet találunk forrásainkban, ahol a püspökség vásárol vissza földbirtokot. Zlaudus veszprémi püspök 1256-ban földet adományozott Berényben Absolon mester számára. Az oklevélből megtudjuk, hogy Absolon mester apja is már a püspökség jobbágya volt (magister Absolon, filius Ioachimi de Vrbel iobbagionis episcopatus Wesprimiensis).[74] Nagy valószínűséggel az apa jobbágysága esetén inkább a szó előkelő jelentésére kell gondolnunk, mivel korai elnevezéssel van itt még dolgunk – mint már szóltunk róla az elnevezéseket taglaló fejezet soraiban-, mint valamiféle kondicionárius szolgálattal terhelt férfival. Absolon előkelőségére utal magister címe is. Később, 1315-ben egy birtokcsere kapcsán kerül elő ismét Absolon és birtoka. Itt arról értesülünk, hogy azt a birtokot, amelyet Zlaudus püspök nemes jobbágyának (nobili iobagioni suo), Absolon comesnek adományozott, annak fiaitól István püspök visszavásárolta.[75] Absolon nemes jobbágyok közötti előkelő státuszára utal, hogy itt már, mint nemes jobbágy szerepel, valamint ezt támasztja alá az a körülmény is, hogy megjelenik neve mellett a comes jelző.[76] A jobbágy – nemes jobbágy elnevezés különbségét jelen esetben abban kell látnunk, hogy 1315-re már megszilárdulhatott a nemes jobbágy formula, viszont Absolon státuszát tekintve nem látunk különbséget a két oklevél között. Absolon fiai tekintetében sem látunk okot kételkedésre nemes jobbágyságuk tekintetében. 1339-ben az oklevél megerősítése során újból lejegyzik az eladás tényét.[77] A birtok visszavásárlásában a motiváló tényezőt a püspökség terjeszkedésében és birtokkoncentráló akaratában kell látnunk a jelentős szőlőtermő vidéknek számító Nivegy-völgyben.[78] István püspök az 1315-ös diploma tartalma szerint Nemty-i Heym fiai: László és Pál valamint testvéreik: György és Heym Nivegy-völgyben fekvő, szentjakabi népekkel és másokkal közösen birtokolt földjét kapja meg azokért Zaar Beren-i (Szárberény) földekért és tartozékaiért (benne foglaltatnak telkek, házak, egyéb épületek, kaszálók, erdőhasználat és halászóhelyek a Balatonon), melyeket vissza vásárolt Absolon fiaitól.[79] Értékét tekintve megfelelő cserealapnak bizonyult tehát a nemes jobbágyoktól vissza vásárolt birtok. Abban az egyedülálló esetben, amikor egy nemes jobbágy sikeresen szabadulni tudott az egyházi uralom alól, természetesen birtokaival együtt tehette meg ezt.[80]

Úgy tűnik, hogy a nemes jobbágyok is igyekeztek rokonságuk keretei között tartani birtokaikat. Baarch fiai: Lőrinc és István, valamint Inar-i Vid fiai: Domonkos és Pál (az utóbbi féltestvére: Cosma nevében is) veszprémi püspöki nemes jobbágyok rokonság és szomszédság címén adják el 26 budai számítású (compoti Budensis) márkáért Nyuigh falu határában lévő örökölt birtokukat, mely malommal, szőlőkkel, trágyázott és parlagon fekvő földekkel rendelkezett, mégpedig Fekete János fiainak: Jánosnak és Péternek és Chekeu fia Domonkosnak, akik szintén püspöki nemes jobbágyok voltak.[81] Itt az eladók állították a vevőikről, hogy azok rokonaiknak számítottak. Nagy valószínűséggel László fia Antal is féltestvére, István útján, aki Mesko püspöktől kapta az adománylevelét, jutott birtokához.[82]

A legtöbb egyházi nemes kis birtokon élt, életmódjuk sokban hasonlított az egytelkes nemesekéhez, és ritkának számít, hogy az adott birtokmennyiségét növelni tudták volna. Néhány esetben malom[83] és szőlő[84] is van a tulajdonukban. Birtokaik értékéről mindössze néhány elszórt információ alapján tudakozódhatunk – csak adás-vétellel kapcsolatos forrásokban -, ezek alapján összegző igénnyel készült képet nem tudunk rajzolni. Az 1335-ös év folyamán 26 budai számítású márkáért adnak el nemes jobbágyok egy igen értékes birtokot malommal ellátva, szintén nemes jobbágyoknak.[85] Itt a malom[86] jelenléte bizonyosan növelhette az értéket. Később, 1339-ben öt dénármárkáért vett meg két nemes jobbágy egy birtokrészt.[87] Berényhida településen 24 nehézsúlyú dénármárka (melynek márkája 10 pensa) értékben vettek meg két darabban fekvő szőlőbirtokot egyházi nemesektől.[88] Minden bizonnyal értékes szőlőről van szó.[89] János fia János Kezeu- i nemes az egyházi szolgálatba összesen 45,5 hold szántófölddel 14 helyen szétszórva, Mátyás fia Miklós egyházi nemes jobbágy dél felől szomszédos telkével Vrbeel falujában a hozzá tartozó kerttel, egy falcustrumnyi[90] réttel és minden egyéb tartozékával, valamint a püspök Vrbeel-i püspöki nemes jobbágyok erdőjében lévő öt falcustrumnyi réttel lép be a nemes jobbágyok soraiba.[91] Ez viszont már tekintélyes birtokmennyiségnek számított.

A birtoklással kapcsolatban szólnunk kell a nemes jobbágyi kötelékbe belépők által kikötött kilépési biztosítékról is. Lényege, hogy a nemes jobbágyokhoz csatlakozó, többnyire országos nemesi származású belépők kilépési garanciát szereznek arra az esetre, ha püspökség nem tartja be a belépési szerződésben foglalt feltételeket. A szepezdi rokonság státuszperének végét lezáró okmány tartalmazza annak az 1243. június 27. napjára datálható oklevélnek a tartalmát, amelyben szintén megtalálható az említett formula, így megállapíthatjuk, hogy a püspökség területén először, szintén országos nemesi származású belépők esetében találkozunk kilépési garanciával.[92] Néhol még azt is külön kikötik, hogy a belépők az általuk létesített építményeket is magukkal viheti.[93] Felemelt egyházi szolgáló népek esetében a kilépési biztosíték jelenlétével nem találkozunk, ez a tény is differenciálttá teszi a nemes jobbágyságot. Ennek okait abban kell látnunk, hogy az egyházi eredetű népeket nem akarta elveszteni az adott intézmény, és ennek még az esélyét sem kívánta megadni. Másfelől az említésre került népelemek esetében az egyházi birtokon élők közötti társadalmi emelkedés sem tette volna logikussá a kilépést az egyházi nemes szolgálat alól. Egyébként a 14. század folyamán jelentkező mozgalmat, melynek célja a nemes jobbágyok egyházi szolgálat alól való megszabadulása volt, leginkább előkelő nemesi származású nemes jobbágyok vezették a veszprémi egyházmegye területén is, pont a kilépési garancia kitételére támaszkodva.

Leszögezhetjük, hogy a veszprémi püspökség birtokain élő nemes jobbágyok között vagyoni és a birtoklási jog tekintetében is tapasztalható különbséggel kell számolnunk. Birtokaik fölött csak korlátozottan rendelkezhettek.

Státusz- és birtokperek

A veszprémi püspöki tartományban több, nemes jobbágyokat is érintő státuszper folyt le a XIV. század folyamán. A szepezdi rokonság majd egy évszázadon át tartó pereskedését Bolla Ilona dolgozta fel nagy hatású tanulmányban.[94] Nem haszontalan röviden összefoglalni a szepezdiek és püspök közötti viszálykodás történetét. Még 1243-ban négy szepezdi országos nemes birtokával együtt kérte felvételét a püspöki nemes jobbágyok közé. Az oklevélben a csatlakozott nemesek leszögezték, hogy a jövőben ők vagy leszármazottjaik abban az esetben, ha ki akarnak lépni a nemes jobbágyok közül, ezt minden ellentmondás nélkül megtehessék, és újra az országos nemesek közé térhessenek vissza.[95] Később egyikük, Kázmér 1299 során, püspöki jóváhagyással vejére hagyta birtokát. A püspök azt a feltételt kötötte ki, hogy az örökös férj viselje a jobbágyi terheket a továbbiakban is, aki így szintén nemes jobbágy lett. A döntés azonban a rokonság tiltakozását váltotta ki. Ahogy Bolla Ilona már észrevette, a rokonság ellenállása megfelelt az országos nemesség öröklési rendjéhez való ragaszkodásnak, tehát a nemesi joghoz ragaszkodtak egyházi nemes jobbágyként is.[96] 1332-ben a hiteleshelyi és királyi ember megállapította, hogy a rokonság az országos nemesek soraiba tartozik.[97] Azonban ennek ellenére is kénytelenek voltak elismerni egyházi nemes jobbágyságukat és beletörődni sorsukba. Egy évvel később egy másik leszármazott nyilvánította magát országos nemesnek.[98]. 1335-ben a Tapolcán tartott nádori gyűlésen a rokonság egyik tagja, Bede ismét előhozta országos nemességük ügyét. A nádori ítéletlevél a korábbi, 1243-as oklevélre hivatkozva elmarasztalta Bedét, a püspökség hadakozó jobbágyai közül valónak mondtak ki, és visszaadta a püspöknek „conditionarius” szolgálatra”.[99] A küzdelem 1385 folyamán vett új lendületet. Ekkor még élt a rokonságban nemességük tudata. A pert leányai nevében az özvegy Erzsébet nemes asszony vitte tovább. A püspökség a kérdés újbóli felvetésére erőszakkal reagált: a püspökség emberei, akik között nemes jobbágyok is voltak, házára törtek, súlyos károkat okoztak és a birtokra vonatkozó okleveleket elvitték.[100] Erzsébet nemes asszonynak 1391-ben sikerült Mária királynő révén leányait fiúsítani és a pert folytatta, egy szintén a rokonságból származó másik özvegyasszony segítségével.[101] Az ügy 1392-ben, Demeter országbíró ítéletlevelével zárult le. Az országbíró elé az ügyet az özvegyek vitték. A per során a belépést tartalmazó diplomát a püspök tudta felmutatni, mivel az 1386-os támadás után az nála volt. A pert végül az özvegy és lányai javára döntötték el, az alapján, hogy a négy nemes jobbágynak állt országos nemes az 1243-as oklevélben kikötötte a kilépés lehetőségét és a visszatérés lehetőségét a nemesek közé. Tehát bármikor jogukban áll kilépni az egyházi nemesség kötelékéből.[102] A hosszas pereskedés tehát sikerrel koronázta a szepezdiek törekvését. A Bolla által feldolgozott per története valóban jellemző képet rajzol a püspökség merev hozzáállásáról, nemeseihez való minden áron ragaszkodásáról, valamint az egyházi szolgálatba belépett országos nemesek helyzetével kapcsolatban is. Úgy véljük azonban, hogy a szepezdi eset mellett a kor többi püspöki nemes jobbágyokkal kapcsolatos státusz – és birtokperét is érdemes figyelembe vennünk, hogy valós és általánosan jellemző képet kaphassunk mind a nemes jobbágyok, mind a püspökség lehetőségeiről és motivációiról.

Balázs és fia Miklós esete

Az 1341-es év során a zalavári monostor apátja, György mester örsi prépostot, veszprémi kanonokot, valamint féltestvéreit: Balázst és Mihály a monostor harcoló nemes jobbágyainak (in numerum nobilium iobagionum ecclesie nostre exercituantium) sorába felvette és a veszprémi püspökség Nyrad nevű birtoka mellett fekvő Budun birtok felét adja nekik, tartozékaikkal együtt, a szolgálat teljesítése fejében. A szolgálatok felsorolását tekintve igen értékes forrással van dolgunk: évente egy alkalommal el kell kísérnie egyiküknek az apátot az esztergomi zsinatra vagy más útjára – a lovas szolgálatot hét bécsi széles dénárpensán megválthatták -, Budun birtokon kápolnát kell építeniük és jobbágyokat telepíteni, ha az apát kiszáll a birtokra tized- vagy tizenketted magával meg kell vendégelnie, valamint az apát a királyi táborba vonulásakor hadjárat alkalmával, egyiküknek el kell kísérnie az apátot mint a többi harcolni köteles jobbágy. Ezen szolgálatok sokkal inkább jellemzőek az apátságok hadakozó jobbágyainak állapotára. Érdekes, hogy a szöveg szerint a prépost rokonai és a prépost is nemes jobbágyai lesznek a zalai monostornak. Azon, hogy György prépost mentesül a hadjáratban való részvétel szolgálata alól nincs semmi rendkívüli, már csak magas pozícióját, valamint esetleges magas korát – 1348-ban, mint néhai prépostról hallunk – tekintetbe véve sem. [103] Néhány évvel ezután, 1348-ban már arról hallunk, hogy a veszprémi püspökség Zala vármegyei Naztre nevű birtokát és a Beren-i püspöki birtok határai között lévő egykor Középmalomnak nevezett birtokot tartozékaival Pál fiainak: Balázsnak és Mihálynak, a néhai György prépost testvéreinek adja cserébe a szintén Zala vármegyei Bodon birtokért, amelyet nemes jobbágyi szolgálatuk fejében kaptak meg, János veszprémi püspök a káptalan beleegyezésével. A püspök még azt a kitételt is vállalta, hogy a zalavári apátnak fizetendő évi egy nehézsúlyú márka censust magára vállalja.[104] János püspököt valószínűséggel nagyban motiválhatta az a tény is, hogy a birtok mellett püspöki területek helyezkedett el, s ezért megszerzése egy kisebb birtokkoncentrációt vonhatott maga után. Még ugyanebben az évben tudjuk meg, hogy István veszprémi őrkanonok elmondása alapján a káptalan beleegyezése és engedélye nélkül történt meg az említett birtokcsere, annak ellenére, hogy a szerződésen megtalálható annak pecsétje. Ezt azzal magyarázza, hogy a káptalan pecsétjét a püspök két évig tartó gyűlölködése és az üldöztetés félelme miatt, tehát kényszer hatására adta a szerződésre. Mivel az ügylet István őrkanonok szerint az egyházra nézve előnytelen, ezért a püspököt a cserétől, Balázst pedig az új birtok elfoglalásától tiltotta el.[105] A veszprémi káptalan beleegyezésére a püspökséggel Naztre településen való közös birtoklása miatt volt mindenképpen szükségszerű.[106] A két 1348-ban íródott oklevél egyébiránt nem említi meg György mester testvéreinek státuszát.

Az ügy egy évtizedet követően lángolt fel újra. A fehérvári káptalan előtt László püspök előadta azon vádjait, mely szerint János – neki közvetlen elődje – püspök önhatalmúlag cserélte el a káptalannal közös tulajdonban lévő Naztre birtokot. László püspök is megemlíti, hogy a csere után az egyház egy jóval értéktelenebb területet kapott kézhez. Kiemeli azt a tényt is, hogy cserélni csak előnyös esetben szokás, és Balázst eltiltja Naztre birtoklásától, a csereszerződést pedig érvénytelennek nyilvánítja. Ráadásul Balázst sem tartotta megfelelő cserepartnernek, mivel véleménye szerint Bodun nem volt a tulajdona, hanem azt csak bérelte a zalai monostortól.[107] Tehát a birtoklás módját és ebből következően a státuszukat is megkérdőjelezte László püspök. Amint György prépost testvéreinek 1341. évi oklevele is mutatja, nemes jobbágyi jogon és szolgáltatások terhe mellett bírták a földet, amellyel csak rendkívül korlátozott módon rendelkezhettek. Birtokcserében nemes jobbágyok is vehetett részt. Ehhez szükséges volt azon intézmény hozzájárulása, amelynek szolgáltak.[108] A zalavári apátság hozzájárulásáról a kérdéses csere tekintetében itt nem hallunk. Census fizetése pedig nem azonos a bérléssel, ne feledjük el, hogy a veszprémi püspökség nemes jobbágyai között is találkozunk a jelenséggel.[109]

Az ügy csúcspontja az 1369-es év volt. A püspöki kísérletek a csere érvénytelenítésére eddig nem jártak sikerrel. 1369. január 27-én a fehérvári keresztes konvent jelentette I. Lajos királynak, hogy parancsára január 25-én kézbesítette azt a parancslevelet, mely Balázs és fia Miklós számára írtak. A parancslevél szerint Balázs és fia Miklós a veszprémi püspök jobbágyai (!) emberemlékezetet meghaladó idő óta, akik Naztre-i nemeseknek mondták magukat és úgy is viselkedtek, urukat elhagyták, ezért a fölöttük gyakorolt királyi védnökségről is lemondtak (tutelam et protectionem suam regalem… resignasset).[110] Egyértelműen látszik Balázs és fia kapcsán az önkényes társadalmi emelkedésre való törekvés, közismert lehetett és a király szeme előtt sem maradhatott titokban. György mester rokonainál az eredetet tekintve az előkelő, esetleg nemesi származás nem zárható ki. Az, hogy ennek az emléke tovább élhetett, nem meglepő, hiszen a szepezdiek esetében is tapasztalhattuk.[111] Viszont kilépési garanciával a szerződésben nem találkozunk. Közben a püspökséggel folytatott perük is tovább haladt még a tél folyamán. Bebek István országbíró 1369. február 16-án arra utasította Balázs fia Miklóst, hogy mutassa be március 14-én azt a diplomát, mellyel állítása szerint jogosan, oklevéllel biztosítva telepedett le a Naztre-i birtokon (in possessione Noztre…vigore instrumentali resedissent).[112] Itt már reagál a vádakra Balázs fia Miklós. Még ezen is túllépve a hatalmaskodás eszközét is felhasználta: a fehérvári káptalan jelentése szerint még január 26-án Balázs fia Miklós Nagy Páltól, a püspök Naztre-i jobbágyától négy ökröt, négy méhcsaládot (apes), egy sertést, egy szekeret és ingóságokat. Később, február 26-án három ökröt és öt sertést vitt el a püspök egy másik Naztre-i jobbágyától, név szerint Bálinttól, május 23. napján pedig ugyanott, egy Mauritius nevű püspöki jobbágyot és rokonát, egy árva leányt, öt szarvasmarha elvételével károsította meg. A pusztítás mértékét jelzi, hogy a hatalmaskodás után a 15 jobbágycsaládból négy maradt csak helyén, a többiek pedig elmenekültek. A fehérvári káptalan itt is a veszprémi egyház Naztre-i harcoló jobbágyának nevezi Miklóst (iobagio exercitualis), aki hamis módon (falso) tartja magát nemesnek.[113] Merész cselekedeteivel mintegy jelezte Miklós, hogy semmi esetre sem kíván visszatérni az egyházi szolgálat alá. A püspök sem maradt sokáig adósa: június 1-én, amikor Balázs fia Miklós éppen Visegrádon tartózkodott a per miatt, kihasználta az alkalmat és jobbágyai Miklóstól négy ökröt hajtottak el, valamint Mauritius jobbágyot visszatelepítették az egyház egy másik, fajszi birtokára.[114] A hatalmaskodások után 1369. év augusztus elsején végre döntés született: Szécsi Miklós országbíró utasította a fehérvári káptalant, hogy küldje ki egy emberét, kíséretében egy királyi emberrel, a szomszédok és a határos birtokosok jelenlétében szeptember 3-án iktassa be a püspököt Nazte, míg Miklóst Bodun birtokába, a püspöki földön létesített szőlőt pedig becsültessen fel, mivel azt még Miklós létesítette.[115] Tehát a döntés az eredeti állapotot állította helyre. Szeptember 3-án minden ellentmondás nélkül sikerült a peres feleket beiktatni birtokaikba, a szőlő értékét pedig három nehézsúlyú márkában adták meg (in tribus marcis gravis ponderis).[116] A pereskedésre pontot végleg Szécsi Miklós országbíró 1370. február 5-én kelt ítélete tett.[117] Az ítéletlevél összefoglalja az ügyet. Szerepeltek benne mind a püspökség, mind Balázs és fia Miklós által felhozott oklevelek. A püspökség fő érve az egész pereskedés során az volt, hogy nem a saját, hanem a – valóban – zalavári monostori földet bocsátották cserébe az egyháznak, amely e miatt kárt szenvedett. Az 1348-as csereügyletet semmisnek nyilvánították. Azt a két házat, amelyet Miklós és atyja épített, eladhatja Miklós vagy el is szállíthatja azokat. A szőlő kérdése is rendeződött: a Miklós által Naztre-n létesített szőlőt később a megállapított áron eladhatta a püspöknek. A szőlő borát az 1369-es évben még Miklós fogja megkapni. A hosszú per után végeredményben az egyháznak sikerült célját elérnie. Természetesen sokkal nagyobb siker lett volna, ha sikerül a nemes jobbágyi kötelékben tartani Miklóst, így az egyház alá tartozott volna mindkét birtok.

A zalavári monostor volt nemes jobbágyainak státuszának kérdése mindvégig a birtokcsere meg nem történté tétele körül forgott. Ha sikerült volna bizonyítani minden kétséget kizáróan a püspökségnek, hogy saját nemes jobbágyairól van szó, nyugodtan semmissé tehette volna a cserét. Ugyanis, ha érdekei úgy kívánták, akár tetszés szerint el is mozdíthatta birtokukról nemes jobbágyait.[118] Státusz tekintetében a püspökség a birtokcsere napjától fogva egyházi nemes jobbágyként tekintettek Balázsra és fiára is. Az ügyet lezáró ítéletlevél szerint Miklós azzal védekezett, hogy nem a saját, hanem az egyház hibájából nem teljesítette felé a köteles szolgálatot, mivel az nem fizette meg a csereszerződésben megállapított censust a zalavári apátnak a belépést követő éven kívül, így azt is nekik kellett megfizetni.[119] Tehát mindkét fél önkényesen viselkedett. Balázs és fia Miklós kivonták magukat az egyház szolgálatából, az erre törekvő akarat tökéletesen jellemző a 14. században tapasztalt folyamatokra. Mivel státuszukról nem született döntés, nem helyezték vissza őket az egyház szolgálatába, ezért e tekintetben küzdelmüket akár sikeresnek is nevezhetjük. Valószínűleg nemesként él tovább Miklós Bodun-i birtokán. A veszprémi püspökség tekintetében pedig le kell szögeznünk, hogy még a szepezdiek esetében sem tapasztalható lépéssel álltak elő, mégpedig az önkényes státuszváltással. A csereszerződés megkötése még nem garantálta, hogy Balázs és fia a jövőben nemes jobbágyai lesznek a veszprémi püspökségnek. Ezt a fegyvert vetették be annak érdekében, hogy semmissé tegyenek egy, az egyházra káros csereügyletet. Balázs és fia nemes jobbágyságának vádja később meg is szilárdult és a per során a vélt státuszhoz mereven ragaszkodott a veszprémi püspökség.

Sámson fia István és birtokának esete

Említést érdemel Sámson fia István esete. Sámson fia István és György a veszprémi püspök nemes jobbágyai egy 1339. június 19-én kelt diploma lejegyzése szerint öt dénármárka értékben vették meg a Keyked-i László fia: Gergely nemes, a néhai Balázs fia: István Fired-i birtokaiból származó részbirtokát, amely annak idején hozomány és jegyajándék címén jutott az ő kezükre.[120] Tehát ebben az esetben nemes jobbágyok vásárolnak birtokot egy nemestől. Sámson fia Istvánnal (itt már püspöki jobbágy megnevezéssel: iobagio episcopalis), 1343-ban is találkozunk, amikor is Ferenc, Mesko püspök veszprémi várnagya és curiájának bírája esküt ítélt meg a Fired-i Péter fia: János ellenében, az utóbbinak a szomszédságában levő telek ügyében. [121] Fired-i Péter fia: János nem jelent meg a tárgyaláson, ezért a várnagy meg is büntette.[122] Későbbiekben is előkerül Sámson fia István, amikor is János választott veszprémi püspök hozzájárult egyházának néhány Keek–i birtokrészének (particulas possessionarias) eladásához. Megtudjuk azt is, hogy Sámson fia István részére a területet már egy alkalommal felkínálta a püspök korábban.[123] Később János veszprémi választott püspök bizonyította, hogy Boda fia György, János fia Mihály, Zeuke (dictus) Pál fia Lőrinc, Cheke fia Miklós, Damján fia Miklós, Bálint fia Miklós, Wendeg fia Mychias és Péter fia László a püspökség Keek-i nemes jobbágyai, szemben Sámson fia István ezzel ellentétes állításával. Az oklevél előadja, hogy Sámson fia István hat napot várt az említettekre, akik május első napján nem jelentek meg ítélőszéke előtt.[124] János püspök bizonyította, hogy az említettek valóban a püspökség nemes jobbágyai, így Sámson fia István terve nem járt sikerrel. Annyi bizonyosan megállapítható Sámson fia Istvánnal kapcsolatban, hogy a nemes jobbágyok vagyonosabb – azon kevesek közé tartozott, aki vásárolni tudott birtokot – és valószínűleg előkelőbb és vagyonosabb részéhez tartozhatott, elegendő, ha csak bíráskodási jogára gondolunk.

Sámson fia István birtokának kérdése halálát követően bonyodalmakat okozott. I. Lajos király Demeter bíboros és esztergomi érsek közbenjárására az örökösök nélkül elhunyt Fired-i Sámson fia István Zala vármegyében fekvő részbirtokát új adomány címén Keek-i Orozlan fia Jánosnak adta.[125] Itt még a Sámson fia István által 1339-ben vásárolt részbirtokról van szó. Az ügy érdekessége, hogy a királyi hatalom adományozza el a birtokot – még ha az esztergomi érsek tanácsára is teszi -, ugyanis a nemes jobbágy örökös nélküli halála után a részbirtok is a veszprémi püspökségre kellett volna, hogy visszaszálljon. A püspökség nem hagyta annyiban a dolgot, 1384-ben már a kérdéses részbirtokkal kapcsolatban perről van tudomásunk. Ekkor Garai Miklós nádor Benedek veszprémi püspök bejelentésére az örökös hátra hagyása nélkül elhunyt Fired-i Sámson fia István részbirtokával kapcsolatban folyó per során a püspök ügyvédje felhatalmazása nélkül alkalmazott okleveles bizonyítást (instrumenta exhibere assumpsisset). Garai Miklós nádor úgy határozott, hogy az országos szokás szerint az adott ügyvédi kijelentés visszavonása hat márka bírságpénzt von maga után (responsionem… procuratoris cum gravamine sex marcarum… de iure et iuxta regni consuetudinem… revocare posse).[126] Itt egyet nem értés volt tapasztalható az ügyvéd és a püspök között. Később, még 1384-ben királyi jelenlét (specialis praesentia regia) bírósága előtt folyik már az ügy. Benedek veszprémi püspök ügyvédje kijelenti, hogy megbízóját okleveles alapon illeti meg a birtok (instrumentali vigore), és ezt az írást be is fogja majd mutatni. A kitűzött határnapon a püspök nem jelent meg, ezért Mária királynő 1384. újra megidézte, majd 1385. január 13.-ra halasztotta az ügy tárgyalását a felek kérésére. Ekkor már egy Gergely nevű ügyvéddel találkozunk a püspök oldalán. Nyilvánvalóan régi ügyvédje teljesítményével elégedetlen volt a püspök, így nem kell meglepődnünk menesztésén. Gergely ügyvéd a régi ügyvéd által tett kijelentéseket visszavonja, és kijelenti, hogy Sámson fia István, akinek részbirtokát Orozlan fia János a királytól kapta adományul, a veszprémi püspökség nemes jobbágya volt, örökös hátra hagyása nélküli halála után pedig a birtok vissza szállt volna az egyházra. Ennek fényében kijelentette, hogy a király azt nem adományozhatta volna el jogosan, mindezt pedig tanúvallatás útján kívánta volna bizonyítani. Ezért 1385. március 15.-ére halasztják a per további tárgyalását, hogy a tanúk vallomását tartalmazó okleveleket is az adott határidőre el tudják hozni.[127] Az oklevelek bemutatásáról egy 1385. október 21-én kelt diploma tudósít.[128] Orozlan fia János az 1385. március 15-i tárgyaláson már bemutatta I. Lajos királynak 1381. június 28-án kelt adománylevelét. A püspöki ügyvéd pedig később Lajos király 1359. április 8-i, a veszprémi káptalannak 1339. június 19-i, Ferencnek, Mesko püspök veszprémi várnagyának és curiája bírájának (iudex curie) 1343. szeptember 30-i és 1343. november 17-i, végül János veszprémi püspöknek szintén két, 1346 és 1351 közé keltezhető oklevelét mutatta be bizonyíték gyanánt. Ezen diplomák közül Orozlan fia János csak a királyi okleveleket fogadta el bizonyítékként, a többit – mint azt Kumorovitz L. Bernát is észrevette – magánokleveleknek minősítette.[129] Gergely püspöki ügyvéd is lépett, és újabb köztudományvételt kért (communis inquisitio), amit már Orozlan fia János nem kívánt. Ezért az október 6-án lefolyt tárgyaláson a fehérvári káptalannak rendelték el, hogy a perelt birtokrész elhatárolását, nagyságát, valamint termékenységének megállapítását végezze el. A fehérvári káptalan jelentése szerint mikor ezt meg akarták tenni, a püspököt képviselő Péter veszprémi kanonok ellent mondott és a püspöki kézen lévő földet nem engedte felbecsülni, csak Sámson fia István halála után fennmaradt egész Keek-i birtok felbecsüléséhez járult hozzá.[130] Erre reagálva Orozlan fia János ügyvédje: Zeulus-i Demeter fia Miklós is kijelentette, hogy a védence kezén lévő föld felbecsüléséhez csak abban az esetben járul hozzá, ha annak a püspök birtokában levő részét is felbecsülik, mire Péter mester veszprémi kanonok, püspöki ügyvéd azt felelte, hogy nagyobb biztonság okából és országos szokás szerint mind a két fél birtokában levő Sámson fia István-féle Fyred-i földeket szükséges felbecsültetni.[131] Természetesen mindkét ügyvéd el akarta kerülni, hogy ügyfelét bármiféle sérelem, birtokveszteség érhesse. Az egyház is nyilvánvalóan ragaszkodott az őt megillető részhez. Megállapítható, hogy a püspökség itt is mereven ragaszkodott nemes jobbágyainak birtokához. Mint már többször is láthattuk nemes jobbágyai és azok birtokai fölött szinte korlátlan hatalommal rendelkezett, ebben csak néhány esetben a királyi akarat gátolhatta meg.[132] A királyi akarattal – gondoljunk csak I. Lajos oklevelére – szemben a kompromisszumos megoldás után a kérdéses birtok felét sikerül csak visszaszerezniük.

Adózás

Az egyházi nemesek birtokai nem voltak feltétlenül adómentesek. A veszprémi püspökség területén végzett vizsgálódásaink is erre a megállapításra vezettek minket. Az első lényeges lépés a veszprémi egyházmegye területén 1276-ban történt, amikor is veszprémi káptalan népei számára olyan kiváltságot adott a királyi hatalom, mely megtiltotta a bárók és nemesek descensusát[133] büntetés terhe mellett, amely 1000 márka pénzbírság vagy teljes vagyonelkobzást is jelenthetett. A döntést az utóbbi idők pusztításival indokolták.[134] Az engedély indoklása teljesen érthető, elegendő, ha csak Csák nembeli Péter szintén 1276-os pusztításaira gondolunk Veszprém városában.[135] A kiváltság tehát a káptalan nemes jobbágyaira is vonatkozott. Egyébként erőszakos descensusra akadt példa a korszakban, Leurente fia Tamás püspökségi és káptalani területeken egyaránt elkövette ezt a bűnt.[136] A káptalan kérésére az oklevelet 1323 folyamán Károly Róbert megerősítette.[137] Az 1254-es fehérvári egyház privilégiumának mintájára készült az oklevél, és ott is találkozunk a szállásadási kötelezettség eltiltásával.[138]

Amikor 1307-ben Abram faluból származó Máté fia Máté a veszprémi egyház nemes jobbágyai közé emeltetett, új státuszával évenkénti termény- és bortized adásának kötelezettségét is magára vállalta.[139] Lehetséges, hogy korábban mentes volt az előbbi szolgáltatás alól és régi státuszában ez a szolgáltatás még nem szerepelt.

1343-ban már arról olvasunk, hogy Tywan fiai: Pált és Jánost, Dyzl-i nemesek, miután a nemes jobbágyok kötelekébe kerültek, mentesítik a collecta[140] szolgáltatása alól: élelmet sem kell szolgáltatniuk általános királyi mozgósítás esetén sem, ahogy a veszprémi egyház szokása szerint külön adózni szokás (nulo debito, nullaque collecta, que ratione exercituationis… iuxta… ecclesie nostre approbatam consuetudinem tempore generalis exercitus regii imponitur).[141] Jelen esetben egy a veszprémi egyház területén általánosnak látszó adó alól kapnak felmentést az oklevél szereplői. Ezek szerint pénzzel váltották meg a katonai szolgálatot a nemes jobbágyok is, azonban a fent említett szolgáltatás fizetése alól is lehetséges volt mentesülni, mint a fent említett eset is mutatta. Az adatra már Holub József is felfigyelt.[142] A 14. században az egyházi nemesek kapcsán több alkalommal is találkozunk a katonai szolgálat pénzzel történő megváltásával, amely sorba az említett veszprémi eset is illeszkedik. Az 1318-as évben a győri püspökség nemes jobbágyai évi két részletben 2 márka fizetése (Szent György napja: április 24. Szent Mihály Arkangyal ünnepe: szeptember 29.)[143] fejében váltják meg a katonai szolgálat terheit.[144] Később, 1338-ban arról értesülünk, hogy a győri püspökség nemes jobbágyai bár kötelesek részt venni a hadjáratokban, de ezt a kötelezettséget akár meg is válthatják szintén évi két részletben két márka befizetésével.[145] Holub József a győri püspöki nemesek kapcsán 1358-ból közöl adatot a katonai jellegű szolgálat lehetséges megváltásáról.[146] A zalai monostor bizonyos nemes jobbágyai 1341-ben hét bécsi széles dénárpensa fejében (septem pensas denariorum latorum Viennensium) az apát lovas kíséretének szolgálatát válthatják meg, de a megfogalmazásból arra is következtethetünk, hogy az a katonai szolgálatra is érvényes lehetett (ratione exercituationis antedicte).[147] A szekszárdi apátság nemes jobbágyai hadi adó címén 1382-ban 100 forintot fizetnek.[148] A pannonhalmi apátság füssi prediálisai 1383 során három márkát kötelesek fizetni abban az esetben, ha nem állítanak ki hadjárat alkalmával egy tegzes, vagyis könnyűlovas harcost.[149] Tisztán látható, hogy az egyházi nemesek a 14. században már megválthatják pénzen hadakozó jellegű szolgálatukat. Ez a körülmény arra is enged következtetni, hogy királyi hatalom – ahogy valószínűleg az egyházi földesúri is – sokkal inkább tartott igényt adójukra, mely összeg megfelelő felszerelésű, ekkoriban már leginkább zsoldos harcosok kiállításának lehetőségét adta meg, mintsem számított volna a kétes harcértékű nemes jobbágyok katonai szolgálatára, fegyveres jelenlétére a királyi hadjáratok során.[150] Azon folyamat leírásában, mely az egyházi nemesek katonai szolgálatának értékvesztését és időleges megszűnését jelentette, Borosy András példáját követve a demilitarizáció kifejezéssel illethetjük.[151] A veszprémi püspöki nemeseknél is tapasztalható ez a folyamat, melyre az említett adónemen kívül az a tényező is utal, hogy a forrásanyagban a 14. század második felében eltűnik a hadakozó jelző – amely azelőtt szolgálatuk jellegét is mintegy jelölte – a megnevezésük mellől.[152] Az úgynevezett demilitarizálódás okait a már előbb említett királyi és főpapi akaraton kívül a hadszervezeten belül bekövetkezett változások is adhatták, mint például a zsoldosság hazai megjelenése és nagyobb arányú elterjedése a 14. század során.[153] Mindezek mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az egyházi nemesek esetében jelentkezik a 14. század folyamán az egyházi szolgálatból való szabadulás akarata is – erről tanúskodnak a század státuszperei is többek közöt-, és ezzel együtt a társadalmi emelkedés vágya is tetten érhető jelenségnek nevezhető. Mindezek mellett a katonai szolgálat ellátását sok esetben nehezítette, hogy – mint láthattuk többször is – a birtokot adó is terhelhette, valamint nem csak a hadakozás servitium-át kellett az egyházi nemesnek teljesítenie.[154]

1362-ben -ban a lucrum camarae (kamarahaszna)[155] alól kapnak felmentést a veszprémi egyház nemes jobbágyai.[156] Nagy Lajos király által kiadott, 1362. június 30.-án kelt diploma mentességet adott a veszprémi egyház nemes jobbágyainak a lucrum camarae alól, amelyet a veszprémi káptalan részére írt át a fehérvári káptalan iménti, ránk maradt oklevelünkben,1362. július 9-én. Ezen körülményeket figyelembe véve a püspöki nemes jobbágyokra is érvényesnek kell, hogy tartsuk az említett felmentést. A 14. század folyamán az adónem alól az esztergomi érsekség nemes jobbágyai is mentességet kapnak.[157]

1385 folyamán a püspöki nemes jobbágyok közé belépő Kezeu-i volt országos nemesek mentességet kapnak a census[158] és a collecta fizetése alól.[159] Az esztergomi érseki nemes jobbágyok már a 13. század folyamán mentesültek az említett két adófajta fizetése alól és más szolgálatokra sincsenek kötelezve.[160] A garamszentbenedeki apátság esetében például még 1400-ban is találkozunk collecta szolgáltatásával.[161]

Leszögezhetjük, az egyházi nemesség birtokainak teljes adómentessége felé vezető úton a 14. század lényeges eredményeket hozott. Az adómentesség a magyar középkor végére vált csak általánossá az egyházi nemesek birtokain. A regionális jellegű vizsgálataink arra mutattak rá, hogy csak bizonyos adónemek alól kapott mentességet a nemes jobbágyok egy meghatározott része. A legtöbb esetben nemesi származású belépők kapnak ilyen felmentést, nagy valószínűséggel azért, hogy a nemes jobbágyok közé való belépést tegyék vonzóbbá. Úgy látszik tehát, hogy olykor a – természetesen a birtokaikkal együtt belépő – nemesek adózási kedvezményekhez is jutottak, amely kedvezmények később lesznek csak a nemes jobbágyság egésze számára elérhetőek. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy általános érvényű felmentéssel csak a szállásadó és a kamarahaszna esetében találkozunk, és mind a kétszer a királyi hatalom felől érkezett a kiváltság. A veszprémi püspökség esetében nem tapasztalható olyan általános adómentességre törekvés az egyház felől, mint például az esztergomi érsekség területén tapasztalható volt.

Bíráskodás

Az egyházak bíráskodási önállósága felé vezető úton fontos pont volt, amikor 1231-ben kimondták, hogy az ispánok nem ítélkezhetnek az egyházi falvak fölött, 1290 folyamán ezt újból kimondták, azzal kiegészítve, hogy az érsekek, püspökök és a kiváltságos helyzetű egyházak népei fölött csak a király mondhat ítéletet.[162] A következő lépés azt volt, hogy az egyházak megszerezték a népeik feletti bírói hatalmat. A magyarországi egyházi intézmények közül bíráskodási kiváltságot, mentességet a királyi bíráskodás alól (immunitas)[163] először az esztergomi érsekség kapott, törvénykezési immunitas-t már 1232 során elérte.[164] Az esztergomi egyház népeit, kondicionáriusait és nemeseit (az 1262. évre datálható privilégium lehetővé tette nemesek számára is, hogy birtokaikat az egyházra hagyhassák, valamint hogy belépjenek az egyházi nemes jobbágyok kötelékébe is) felmentik a királyi udvarbíró, az ország nádora, a megyésispánok bíráskodása alól. Az egyházi népek felett a bíráskodás feladatát ezentúl az érsekség megbízott nádora, udvarbírája vagy ispánja fogja ellátni.[165] A veszprémi káptalan már 1276 folyamán kap bíráskodási kiváltságot IV. László királytól. A királyi hatalom a privilégium kiadásának okaként azokat a pusztításokat jelölte meg, melyeket a veszprémi káptalan a közelmúltban elszenvedett. A kiváltságlevél kimondja, hogy a veszprémi egyház Veszprém, Zala, Somogy, Tolna és egyéb vármegyékben lakó jobbágyai, valamint minden más státusz alatt élő népei csak a Veszpém városi vicecomes, a veszprémi prépost vagy dékán, vagy ezek távollétében a kanonokok közül a káptalan által kirendelt személy előtt lehet csak pert indítani. Természetesen, mint az előző esetben is, a káptalani nemes jobbágyokra is vonatkozik a privilégium.[166] Az oklevél az 1254-es, fehérvári egyház számára készített bíráskodási privilégiumra hivatkozik, és ennek mintájára is készült.[167] A veszprémi püspökség bíráskodási kiváltságát 1324-re datálhatjuk, ugyancsak okként az elmúlt ínséges időszak pusztításait figyelembe véve, valamint Herricus püspök és királynéi kancellár eredményes szolgálatai miatt. A diploma szól arról is, hogy a püspökség már Károly Róbert uralma előtt kapott ilyen tartamú privilégiumot.[168] A bíráskodási kiváltság a püspökség minden vazallusát, hadakozó jobbágyát, vendégjobbágyait (hospes-eit), kondícionáriusait valamint minden egyéb egyházához szolgáló népét (universos et singulos vasallos, iobagiones tam exercituales, quam hospites seu populares homines, servos conditionarios et alios quoslibet ad ipsam ecclesiam pertinentes) kiveszi az országos bírák joghatósága alól, utódaikra és örököseikre is vonatkozóan. Ezentúl peres ügyeikben a püspök és annak megbízott officiálisa lesz a bírájuk (coram episcopo Wesprimiensi et officiali suo seu iudice per ipsum deputato). Olyan kitétellel, hogy a püspök is a királyi jelenlét bírósága elé idézhető abban az esetben, ha a jogszolgáltatást megtagadná, vagy igazságtalanság gyanújába keveredne (tunc episcopus ad regiam presentiam cum eadem causa possit legitime evocari).[169] Tehát lehetővé vált a püspök felelősségre vonása is. Talán ez a kitétel volt az, amelyik lehetővé tette, hogy a perek során a király vagy a nádor döntsön egy ügyben, mely az egyházi szolgáló és a püspök között zajlott. Később, 1334-ben mindkét előbb említett privilégiumot megerősítette Drugeth Vilmos nádor, és ismét megerősíti azon tartalmukat, mely szerint a két intézmény alá tartozó szabad serviensek, harcoló jobbágyok és más népeik is (servientes liberos seu exercituantes iobagiones et populos ad episcopum, prepositum et capitulum… pertinentes) mentesek a nádor, valamint helyetteseinek bíráskodása alól.[170]

A nemes jobbágyok számára az első lépés a jogszolgáltatásban az volt, amikor a püspöki officiálisok bíráskodása alól vették ki őket. Az 1327. év folyamán egy a nemesi jobbágyi kötelékhez csatlakozó nemest arról biztosítanak, hogy kiveszik a püspöki officiálisok bíráskodása alól (heredumque successores nullus officialium nostrorum; vel successorum nostrorum officiales).[171] Borosy András az adat alapján ismételten általános érvényű megállapításokat tett.[172] Későbbiekben, 1385 folyamán ismét egy hasonló esemény tárul elénk: szintén egy a kötelékhez csatlakozó nemes kap felmentést a püspökség sümegi várnagyainak és officiálisainak joghatósága alól, a mindenkori püspök ítélkezik peres ügyeikben.[173] Utóbbi adat, szemben idézett Borosy András állításával, azt támasztja alá, hogy a veszprémi püspökség részéről ebben az időszakban nem volt általános az officiálisok bíráskodása alól való felmentése a nemes jobbágyságnak. Később, 1385-ben felesleges lett volna a felmentés, ha már egy általánosan elterjedt szokásról lenne szó. Itt inkább arra gondolhatunk, hogy a veszprémi püspökség kedvezőbb belépési feltételekkel akarta vonzóvá tenni az egyházi nemes szolgálatot az értékes, birtokkal csatlakozó nemesek számára. A belépők számára természetesen kedvező volt az a helyzet, hogy nemes jobbágyi szolgálatuk megkezdésekor már az officiálisok nem ítélkezhettek felettük. Mindezekből az következik, hogy az officiálisok joghatósága a 14. század során a nemes jobbágyok felett még érvényben volt, bár akadtak olyan előkelő származású nemes jobbágyok, akik sikeresen elkerülték. Érdekesnek mondható, hogy officiális bíráskodás jelenlétével csak egy esetben találkozunk. Sámson fia István püspöki nemes jobbágy azzal vádolt meg néhány személyt, hogy ők nem a püspökség nemes jobbágyai. Sámson fia István ítélőszéke előtt hat napig nem jelentek meg a vádlottak, hanem a püspökhöz fordultak. János veszprémi püspök viszont bizonyította, hogy a vádlott személyek az egyház valódi nemes jobbágyai.[174] Mivel Sámson fia István ítélőszékkel rendelkezik, és nem látszik, hogy területi jogkörrel bíró tisztségviselőnek (comes terrestris, comes curialis), ezért csakis az officiális bíráskodás jelenlétét tudjuk itt valószínűsíteni. Mint láthattuk, a vádlottak egy magasabb jogszolgáltatási fórumon keresték igazukat – ezt sikerrel is tették -, és Sámson fia István ítélőszéke előtt meg sem jelentek, ami annak – tehát ezzel párhuzamban az officiális bíráskodásnak is talán – tekintélyét is jelezheti. Lényeges, hogy ebben az esetben találkozunk először forrásanyagunkban azzal az eshetőséggel, hogy egy Ahogy a veszprémi püspökség területén, úgy más intézményben is találkozunk a nemes jobbágyság azon akaratával a XIV. század folyamán, mely szerint officiálisaik bíráskodása alól akarnak megszabadulni.[175] Törekvésük sikerrel járt, a következő évszázadokban már nem találkozunk az officiálisok ítélkezés jelenlétével a nemes jobbágyok felett.[176]

A veszprémi püspökség nemes jobbágyainak a püspök által kinevezett területi ispánjával (comes terrestris nobilium iobagionum episcopalium) 1347-ben találkozunk először. A tisztséget a püspökség sümegi várnagya látta el.[177] Bíráskodásáról 1385-ből van adatunk, akkor az előbb említett, az egyháznemesi szolgálatba belépő személy kapott felmentést a comes terrestris joghatósága alól.[178] A területi ispán jelen esetben nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy hatásköre csak egy bizonyos területen élő nemes jobbágyokra korlátozódott, jogköre valószínűleg nem terjedt ki a veszprémi püspökség összes nemes jobbágyára. Tehát korlátozott jogkörrel rendelkező tisztségviselővel van itt dolgunk. Nem egyedi jelenségről van szó, más intézmények is állítottak nemes jobbágyaik élére, bíráskodási jogkörrel is bíró tisztségviselőket: az esztergomi érsek nemes jobbágyainak nádora (palatinus) van,[179] a pécsi püspökség egyházi nemeseinek területi ispánjáról (terrestris comes) is tudunk,[180] a kalocsai érsekség sárközi nemes jobbágyainak ispánjáról is van tudomásunk.[181] A veszprémi káptalan területi ispánjáról is van tudomásunk.[182]

A veszprémi püspökség nemes jobbágyainak közgyűléseiről (generalis congregatio) is van tudomásunk. Az eddigi első ismert nemes jobbágyi közgyűlés szintén az esztergomi érsekséghez köthető: 1255-ben IV. Béla király hívott össze gyűlést számukra Vácott, hogy az érsek panaszára bizonyos vadkerti hadakozó jobbágyok ügyét megtárgyalják, akik országos nemesek akartak lenni, ezért az egyházi szolgálatba való visszatérésre szólítják fel őket.[183] Itt az országos nemesek nagyobb szabadságát megirigylő egyházi hadakozó jobbágyok esete kerül terítékre, a végeredmény is bizonyítja, hogy mennyire nehéz volt szabadulni az egyházi szolgálat alól. A veszprémi püspöki tartományban először 1331-ben, Nowa faluban tartott nemes jobbágyi közgyűlésről van tudomásunk.[184] Az 1331-ben tartott közgyűlés érdekessége, hogy az ítélkezésre volt hivatott a püspök és a hatalmaskodással vádolt Saul fia Salamon a veszprémi püspökség nemes jobbágya közötti peres ügyben! A közgyűlés tekintélyét emelte, hogy Henrik püspök meghívására András vasvári prépost is részt vett rajta tanúként, valamint országos nemesek is jelen voltak, akik önként jelentek meg. A közgyűlésnek nem mindennapi vége szakadt: Salamon nem ismerte el a bíróságot és el is hagyta azt az ítélethozatal előtt. 1343-ban már arról hallunk, hogy a nemes jobbágyi kötelékbe belépő személynek a többi nemes jobbággyal együtt alkalmas időben meg kell jelennie a generalis congregatio-n.[185] Amint láthattunk a nemes jobbágyi közgyűlések peres ügyek fórumai is voltak, akár ítélkezési jogkörrel is bírhattak. Meg kell állapítanunk a fent leírtak alapján, hogy nem spontán, nemes jobbágyi akaratra jöttek létre, hanem külső tényezők hatására. Az egyházi nemesek bíráskodási önállóságának létrejöttében fontos lépcsőfoknak tekinthetők ezek a gyűlések. Ez a folyamat majd az egyházi nemesi székek kifejlődésében jut majd el a csúcspontjára. Az egyházi nemesi székek leginkább csak a koraújkor időszakára bontakoznak ki teljes egészében. Az esztergomi érseki nemesek Vajka, Verebély, Érseklél, Garamszentgyörgy, a győri püspöki nemesek Tapolcafő és Vecse, a győri káptalani nemesek Bácsa, míg a szekszárdi apátság nemesei Fajsz településen hozták létre székeiket.[186] A veszprémi püspökség területén hasonló nemesi szék nem mutatható ki.

Találkozunk olyan esettel is, ahol püspöki nemesek egy birtokper során, mint ülnökök vesznek részt (nobilibus ecclesie nobiscum insedentibus) a sümegi várnagy és területi ispán (comes terrestris) oldalán.[187] Más esetben pedig a veszprémi püspök mellett tanúskodnak egy birtokperben.[188]

A szakirodalom soraiban elterjedt a kérdéssel kapcsolatban azon nézet, mely szerint az egyházi nemesek szabadságát, tekintélyét jelentősen emelte a királyi serviens-ek, valamint az országos nemesek belépése.[189] A megállapítással nagyjából egyet is érthetünk. A veszprémi püspökség esetében tapasztaltak viszont azt is megmutatják egyszersmind a számunkra, hogy ezt az emelkedést csak a többi nemes jobbágy állapotának figyelembevételével értékelhetjük. A püspöki officiálisok bíráskodása alóli kivétele – példának okáért – csak a belépőkre vonatkozott, általánosan elfogadottá értelemszerűen ezért csak a későbbiekben válhatott. A veszprémi püspökség nemes jobbágyainak esetében is azt láthatjuk, hogy bizonyos szabadság egyszeri megjelenése nem az egész réteget öleli át, és az adott szabadság megszerzése különböző időpontokban kellett, hogy megtörténjen. Az egyházi nemesség bíráskodási önállósodása is egy hosszú folyamat eredménye: először az intézmény szerzi meg népei fellett a bíráskodás jogát, majd a birtok vezető rétege, vagyis az egyházi nemesek fölé helyez az intézmény egy, leginkább regionálisnak tetsző hatáskörű, bíráskodási jogkörrel ellátott tisztségviselő személyt. Az officiálisok joghatósága alóli kivétele az első lépcsőjét, a nemesi közgyűlések megjelenése pedig már a jogi önállóság egyfajta valós szintjét jelentette, a csúcsot pedig természetesen a nemesi székek megalakulása jelezte.

Összegzés

Összegezve megállapíthatjuk, hogy a veszprémi püspökség nemes jobbágyai először leginkább az egyház kondicionárius népei közül kerültek ki. A 14. század folyamán már az egyházon kívülről érkezett önkéntes belépők vannak többségben, akik egyébként zömmel nemesi származásúak. A 14. század derekán folyamán a püspöki nemesek katonai szolgálata már jelentéktelennek tűnik, és adó (ratione exercituationis) formájában meg is váltották hadakozási kötelezettségüket. Az egyházi nemesek katonai szolgálatának háttérbe szorulása a veszprémi püspöki tartományban nem számít egyedülálló jelenségnek, nagyon hasonlatos folyamatról van szó az ország más egyházi intézményeiben tapasztaltakkal ekkoriban.

Birtoklás tekintetében korlátozott szabadsággal rendelkeztek a nemes jobbágyok: püspöki engedéllyel részt vehettek birtokcserében, birtok megvételében, illetve annak eladásában is. A belépő nemesek esetében találkozunk az egyházi szolgálatból való kilépés lehetőségének biztosításával is. A 14. századi státuszperek vizsgálata során azt tapasztaltuk, hogy a püspökség mereven és minden körülmények között ragaszkodott nemes jobbágyaihoz, és ezzel együtt azok birtokaihoz is. A veszprémi püspökség eszközök tekintetében sem válogatott: az önkényes státuszváltás és a fegyveres hatalmaskodás lehetőségét is felhasználta annak érdekében, hogy nemes jobbágyai esetleges elszakadásával járó birtokvesztést semmiképp se szenvedje el.

Az egyházi nemesek birtokainak adómentességének elérése is egy folyamat volt, mely intézményenként változó módon folyt le. Bizonyos adónemek alól felmentést vizsgált korszakunkban leginkább a nemesi származású belépők kaptak (census, collecta) a veszprémi püspöki területeken, így is vonzóbbá téve az egyházi szolgálatot számukra. Általános jellegű felmentésekkel nem találkozunk a püspökség részéről, és az egyetlen, kamarahaszna alóli mentesülés a királyi hatalom felől érkezett.

A bíráskodási önállóság elérése is egy több lépcsőből álló folyamat része volt: az első lépés az egyház bíráskodási kiváltságának elérése. A nemes jobbágyokat érintő jogszolgáltatási kiváltságok csak ezután következhettek. Itt is azt tapasztaljuk, mint az adózás és a birtoklás tekintetében: a kiváltságok csak a belépőkre érvényesek és nem általánosan az egész társadalmi rétegre. A veszprémi püspökség nemes jobbágyai között tehát mind jogi, mind pedig gazdasági tekintetben különbség volt tapasztalható. A 14. században a nemesi származású belépők lényegesen kedvezőbbnek mondható helyzete a veszprémi püspökség birtokszerző és koncentráló akaratában is keresendő.

Bibliográfia

Források

Bertényi Iván (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény: 1000-1526, Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Erdélyi László – Sörös Pongrác: A pannonhalmi Szent-Benedek- rend története, Budapest, Kiadja a pannonhalmi Szent-Benedek-rend, I-XII/B, 1902-1916.

Fejér György: Codex diplomaticus Hungariae, CD-ROM, Budapest, Arcanum, 2003.

Ipolyi Arnold, NAGY Imre és VÉGHELY Dezső: Budapest, Hazai Okmánytár. I-VIII., 1876, reprint: Pápa, 2004.

Luksics Pál – Nagy Imre – Nagy Iván – Kammerer Ernő – Véghely Dezső (szerk.): A Zichy és Vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, I-XII., 1872- 1931.

Léderer Emma (szerk.): Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához. I. 1000-től 1526-ig, Budapest, Tankönyvkiadó, 1964.

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Fényképgyűjtemény.

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Levéltár.

Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor: Írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely,2006.

Mályusz Elemér, Borsa Iván és C. Tóth Norbert: Zsigmondkori Oklevéltár. Magyar Országos Levéltár Kiadványai, Budapest, 1993.

Nagy Imre – Véghely Dezső – Nagy Gyula: Zala vármegye története. Oklevéltár, Budapest, Franklin Nyomda, 1886-1890.

Knausz Nándor: (szerk.): Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. I–III. kötet., Strigonii, 1874; 1882; 1924.

Kumorovitz L. Bernát: Veszprémi regeszták. 1301-1387, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1953.

Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor: Írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről, Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, Szeged, 2006.

Szentpétery Imre – Borsa Iván: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke, Budapest, Akadémiai Kiadó, I-II, 1923 – 1987.

Wenzel Gusztáv: Árpád-kori új okmánytár, CD-ROM, Budapest, Arcanum, 2003.

Szakirodalom

Baumgarten Ferenc: A Saint – Gillesi apátság összeköttetései Magyarországgal (Diplomatikai tanulmány), Századok, XL. évf., 1906, 389–411.

Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon, Értekezések a történeti tudományok köréből, Budapest, 1983.

Bolla Ilona: Egy XIV. századi státusper és tanulságai, in H. Balázs Éva – Fügedi Erik – Maksay Ferenc (szerk.): Mályusz Elemér Emlékkönyv. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984, 39–46.

BOROSY András: Egyház és honvédelem az Árpád-korban, Az egyházak hadakozó népei, Hadtörténelmi Közlemények 1987/4, 607–641.

B. Szabó János: A honfoglalóktól a huszárokig. A középkori magyar könnyűlovasságról, Budapest, Argumentum Kiadó, 2010.

Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Budapest, Osiris, 2003.

Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, in: Családtörténet, heraldika, honismeret, Arcanum DVD Könyvtár IV, Budapest, Arcanum. Adatbázis Kft, 2002.

Deér József: Zsigmond király honvédelmi politikája, Hadtörténelmi Közlemények, 1936. 1–57., 169–202, Különlenyomat: Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Kiadó, 1936.

Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Budapest, Politzer Kiadó, 1946.

Erdélyi László: Árpádkori társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdései, Budapest, Franklin-Társulat Nyomdája, 1915.

Ethey Gyula: A verebélyi érseki nemesi szék. Magyar Családtörténeti Szemle. 1941/5. 97–107.; /6. 127–132.; /7. 156–160.; /8. 178–185.; /9. 209–214.; /10. 240-241., /11. 258–260.; /12. 272–276., 1942/1. 18–21.; /2. 40–44.; /3. 69–71.; /4. 92–95.; /5. 114–117.; /6. 139–144.; /7. 166.; /8., 188–191.

Fedeles Tamás – Sarbak Gábor – Sümegi József (szerk.): A pécsi egyházmegye története I. A középkor évszázadai (1009-1543), Pécs, 2009.

Fejérpataky László: Oklevelek II. István korából. Székfoglaló értekezés, három oklevél hasonmásával és két pecsétrajzzal, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia,1895.

Fekete Nagy Antal: Az országos és particularis nemesség tagozódása a középkorban, in Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére, Budapest, 1937, 159–184.

Fraknói Vilmos: A szekszárdi apátság története, Budapest, Franklin-Társulat, 1879.

Gutheil Jenő: Az Árpád-kori Veszprém, Veszprém, Veszprém Megyei Levéltár, 1979.

Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1963.

Györffy György: István király és műve, Budapest, Gondolat, 1983.

Hóman Bálint: Magyar pénztörténet 1000-1325, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1916.

Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, Pécsi Egyetemi Könyvkiadó, I-II, 1943-1944.

Holub József: Az egyházi nemesség jogállása a középkorban, Budapest, Stephaneum, 1947, Különlenyomat a Regnum egyháztörténeti évkönyv 1944-46. évfolyamából, Passim.

Karácsonyi János: Szent István király oklevelei és a Szilveszter-bulla, Diplomatikai tanulmány, Budapest, 1891.

Kőfalvi Tamás: „….a rosszat rosszal tetézve…”, Hatalmaskodási esetek a középkori Dél-Dunántúlon, Szeged, 2006.

Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.

Kristó Gyula: Az aranybullák évszázada, Budapest, Gondolat, 1981.

Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál – Makk Ferenc (szerk.): Korai Magyar Történeti Lexikon: 9-14. század, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.

Kristó Gyula: Szent István király pécsváradi okleveléről, in: Piti Ferenc (szerk.) – Szabados György (szerkesztőtárs): „Magyaroknak eleiről”. Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2000, 307–321.

Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása, Századok LXXVI. évf., 1942, 272-305., 407–434.

Melich János: A jobbágy szó történetéhez, Magyar Nyelv, XII évf., 1916, 13–15.

Ozorai József: Az egyháznemesi, vagy praediális birtok, Magyar Sion 1887, 268–271., 362–380., 512–528.

Ozorai József: Az esztergomi érsek praediális nemesei, Magyar Sion 1887. 100–116., 195-211., 261–268.

Rázsó Gyula: A zsoldosintézmény kezdetei Magyarországon a XIV. században, Hadtörténelmi Közlemények, 1960/2., 107–143.

Szabó Csaba: Az egyházi nemesek a középkorban (Tihanyi bencés apátság egyházi nemesei), Pápai Múzeumi Értesítő, III. évf., 1992/3-4, 101–115.

Szabó István: A prédium. Vizsgálódások a korai magyar gazdaság és településtörténelem körében, in Für Lajos (szerk.): Jobbágyok, parasztok. Értekezés a magyar parasztság történetéből, Budapest, 1976, 7–30.

Szalay László: Magyarország története. I.- VI/3, Lipcse, Pest, 1852-1862.

Szentpétery Imre: Szent István király pécsváradi és pécsi alapítólevele. Székfoglaló. Értekezések a történeti tudományok köréből, XXIV, Budapest, 1918.

Szekfű Gyula: Serviensek és familiarisok. Értekezések a történeti tudományok köréből, XXIII. 3., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1912.

Székely Ottokár: Az egyházi nemesség. A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. 1-10.k. Wien. 1931-1940., 1935., 8–52.

Szilágyi Lóránd: Az Anonymus-kérdés revíziója, Századok. LXXI évf, 1937. 1-54., 136–202.

Tagányi Károly: Válasz dr. Erdélyi László megjegyzéseire, Történeti Szemle, III évf., 1914/3, 435–451.

Váczy Péter: A királyi serviensek és a patrimoniális királyság, Századok, LXI évf, 1927-1928. 243–290., 351–414.

Veress D. Csaba: A Kál-völgy története. I. rész, Veszprém Megyei Múzeumok Közleménye, 1984, 603–618.

Zsoldos Attila: A szent király szabadjai. Fejezetek a várjobbágyság történetéből, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1999.

Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 2005.

Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak…”. A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásairól., in: Káli Csaba (szerk.): Zalai történeti tanulmányok. Zalai Gyűjtemény 42, Zalaegerszeg, 1997, 7–21.

Hivatkozások

  1. Szalay László: Magyarország története, I. Leipzig, 1852, 126–127.
  2. Székely Ottokár: Az egyházi nemesség. A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve, 1935. 28–52. (A továbbiakban: Székely 1935.). Eckhart Ferenc nagy hatású munkájában az egyházi nemesek kérdéséről szóló soraiban Székely Ottokár eredményeit használja fel. Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Budapest, 1946, 52. (A továbbiakban: Eckhart 1946.).
  3. Holub József: Az egyházi nemesek jogállása a középkorban, Budapest, Stephaneum, 1947, Különlenyomat a Regnum egyháztörténeti évkönyv 1944-46. évfolyamából. Passim. (A továbbiakban: Holub 1947.)
  4. Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Budapest, Osiris, 2003, 186–215. (A továbbiakban: Bónis 2003).
  5. Borosy András: Egyház és honvédelem az Árpád-korban. Az egyházak hadakozó népei. Hadtörténelmi Közlemények. 1987/4. 637. (A továbbiakban: Borosy 1987.).
  6. Ozorai József: Az esztergomi érsek praediális nemesei, Magyar Sion, 1887, 100–116., 195-211., 261-268.
  7. Szabó Csaba: Egyházi nemesek a középkorban. Tihanyi bencés apátság egyházi nemesei, Acta Musei Papensis. Pápai Múzeumi Értesítő, 1992/3-4, 101–115. (A továbbiakban: Szabó 1992.).
  8. „Az egyházi birtok népeinek elitjét alkotó társadalmi réteg, amelynek feladata a birtokigazgatás, illetve a katonáskodás volt. Eredetileg jobbágynak, majd harcos, 1232-től nemes jobbágynak, a 13. század végétől pedig szolgálati birtokuk alapján egyre inkább praediálisnak nevezték őket. Eredetüket tekintve lehettek szolgák vagy közszabadok. Egyfelől az adományozó személy az egyházhoz jutatott szolgái egy részét kötelezte erre a szolgálatra, illetve az egyházi földesúr maga rendelt népei közül egyeseket jutalomból erre a feladatra, másfelől közszabadok földdel vagy föld nélkül az egyházi földesúr szolgálatába álltak, és védelem fejében vállalták a kötöttséget és a vele járó terheket. Az utóbbiak lépésükkel lemondtak szabadságukról, az egyházi függéstől csak akkor szabadulhattak meg, ha beálláskor biztosították maguknak a kilépés lehetőségét. Nem országos, hanem partikuláris nemesekről van szó. Közvetlenül az egyházi földesuraság joghatósága alá tartoztak, de sajátos önkormányzattal rendelkeztek: nemesi megye mintájára létrehozták saját bírói széküket. Helyzetük kedvezőbb volt a jobbágyoknál: katonáskodtak vagy helyette pénzt fizettek. A magyarországi egyházi nemesek életmódja az egytelkes nemesekéhez állta közel, a szlavóniaiak tehetősebbek voltak: falvak fellett rendelkeztek.” Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál – Makk Ferenc (szerk.): Korai Magyar Történeti Lexikon: 9-14. század, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. (A továbbiakban: KMTL). 181-182. (A szócikk Solymosi László munkája).
  9. Az 1015-re datált, valószínűleg interpolált pécsváradi alapítólevélben a következő szerepel:„liberis scilicet ducentis militibus”(Az alapítólevél szövegére, valamint problematikájára: Szentpétery Imre: Szent István király pécsváradi és pécsi alapítólevele. Székfoglaló. Értekezések a történeti tudományok köréből. XXIV., Budapest 1918., Karácsonyi János: Szent István király oklevelei és a Szilveszter-bulla. Diplomatikai tanulmány, Budapest, 1891., Kristó Gyula: Szent István pécsváradi okleveléről, in Piti Ferenc (szerk.) – Szabados György (szerkesztőtárs): „Magyaroknak eleiről”. Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2000, 307–321.)., 1055. Tihany: Erdélyi László–Sörös Pongrác (szerk.): A pannonhalmi Szent-Benedek Rend Története. I-XII/B, Budapest, Stephaneum, 1902-1916. ( A továbbiakban: PRT). X. 487., 1067 körül Százd: Wenzel Gusztáv: Árpád-kori új okmánytár, CD-ROM, Budapest, Arcanum, 2003.(A továbbiakban:ÁUO.) I. 24. „XXX equites, XX Ungari et (X) Bisseni”., 1091. Somogyvár: Baumgarten Ferenc: A Saint-Gillesi apátság összeköttetései Magyarországgal. (Diplomatikai tanulmány), Századok, 1906, 40, 405–406. „centum militum domus”. A forrásszöveg legújabb kiadása: Kiss Gergely: Feljegyzés a somogyvári apátság alapításáról, in Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor (szerk.): Írott források az 1050 – 1116 közötti magyar történelemről, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2006, 135–141.
  10. Lambertus eiusdem ecclesiae iubagio”. 1111. Fejér György: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis, Arcanum, CD-ROM, Budapest, 2004. VII/4. 57–59. ( A továbbiakban: Fejér.). Melich János: A jobbágy szó történetéhez, Magyar Nyelv, 1916, 13–15., Szilágyi Lóránd: Az Anonymus-kérdés revíziója, Századok, 71. 1937. 19. (A továbbiakban: Szilágyi 1937.).
  11. 1116-1131. Erdélyi László – Sörös Pongrác (szerk.): A pannonhalmi Szent-Benedek Rend Története. I-XII/B, Budapest, Stephaneum, 1902-1916. (A továbbiakban: PRT). I. 595.
  12. Fejérpataky László: Oklevelek II. István korából. Székfoglaló értekezés, három oklevél hasonmásával és két pecsétrajzzal, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1895, 16–17., 1116–1131. PRT. I. 595. (A kötet ezen része Erdélyi László munkája)., Borosy 1987., 626., Szabó 1992., 101
  13. Néhány, időben nem túl távoli példát azért érdemes megemlíteni: 1111. Fejér VII/4. 57-59. A esztergomi érsekség népei kapcsán előkerülő kifejezés már említi az egyházi tagot:„Lambertus eiusdem ecclesiae iubagio”., 1163. Fejér. II. 165. A zágrábi püspökség népei kapcsán: „ Bernaldus episcopus predicte ecclesiae suique iobagiones”., 1181. Szentpétery Imre – Borsa Iván: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke, Budapest, Akadémai Kiadó, I-II. 1923-187. (A továbbiakban: Reg. Arp.). I. 202. A szamosmenti apátság népeinek összeírása kapcsán: „quidam iobagiones monasterii”, super dictos iobagiones, sunt iobagiones in equis servientes., 1211. ÁUO. I. 61. A tihanyi apátság népeinek összeírása kapcsán:”ioubagiones ecclesie”, „ioubagiones equites ecclesie.
  14. Györffy 1983., 471.
  15. Tagányi Károly: Válasz dr. Erdélyi László megjegyzéseire. Történeti Szemle. 1914/3, 437–438., Erdélyi László: Árpádkori társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdései, Budapest, Franklin Társulat Nyomdája, 1915, 93. (A továbbiakban: Erdélyi 1915.). (Mint látható, Erdélyi László véleménye is változott a kérdésben)., Györffy György: István király és műve, Budapest, Gondolat, 1983, 471. (Egyébként Györffy György itt tévesen azonosítja Acha esetét a jobbágy szó első megjelenéseként)., Zsoldos Attila. A szent király szabadjai. Fejezetek a várjobbágyság történetéből, Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 16.
  16. „A miles az egyházi birtokon, mint egyházi jobbágy jelenik meg.” Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1963, I., 258.
  17. A kifejezés első megjelenése az esztergomi érsekség népeihez köthető: 1255. Knauz Nándor (szerk.): Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. I-III. Strigonii. 1874., 1882., 1924. (A továbbiakban: Mon. Strig.). I. 422.
  18. Először 1285-ben: „iobagionum nostrorum exercitualium”. Ipolyi Arnold, Nagy Imre és Véghely Dezső: Hazai Okmánytár. I-VIII. Budapest. 1876. reprint: Pápa. 2004. (A továbbiakban: HO). V. 57.
  19. 1291. Nagy Imre – Véghely Dezső – Nagy Gyula: Zala vármegye története. Oklevéltár, Budapest, Franklin Nyomda, Budapest, 1886-1890. (A továbbiakban: ZO.) I. 102. „nobilium iobagionum exercituancium”., 1292. ZO. I. 108. „nobilium iobagionum exercituancium”., 1309. ZO. I. 130. „numerum nobilium iobagionum nostrorum exercituare debencium”, Kumorovitz L. Bernát: Veszprémi regeszták 1301-1387, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1953. (A továbbiakban: Veszp. Reg.). 1318. Veszp. Reg. 91. iobagionum ecclesie exercituare debentium., 1326. Veszp. Reg. 162. „in numerum et cetum iobagionum nobilium seu exercitualium ecclesie”., 1327. HO. III. 87. „nobiles Jobagiones ecclesie nostre exercituare debentes”., 1332. Veszp. Reg. 239. „Bede de Zepezd nobilem jobagionem… ecclesie sue… exercituantem esse”., 1334. Veszp. Reg. 263. „exercituantes iobagiones”., 1335. Veszp. Reg. 269. „iobagionum exercituare debentium”.
  20. „Adataink szerint a tatárjárás után a királyság törekvése arra irányult, hogy régi nagy tömegű, de gyenge fegyverzetű hadsereg helyébe nehéz fegyverzetű, „modern” haderőt állítson, még ha a reform avval a következménnyel járna is, hogy a létszám tetemesen csökken. Ugyancsak okleveles adatok azonban arról is tanúskodnak, hogy a változást követően a lándzsások, jobbágyfiúk és az egyházi harcos jobbágyok nevéhez a „nobilis” jelző járult. Mivel ennek az elnevezésnek a feltűnése nem magyarázható a véletlennel, fel kell tennünk, hogy a nemes szónak a jelentése XIII. század közepén ez volt: nehéz fegyverzetű páncélos katona, egyszerűen: lovag. Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása. Századok 76, 1942, 283.
  21. „ A nobilis megjelölés talán itt is a korszerű harci felszerelés megszerzéséhez és használatához fűződött.” Bónis 2003., 147.
  22. „A XIII. században az egyháznagyok igyekeztek hadakozó népeiket ütőképes haderővé fejleszteni, fegyverzetüket korszerűsíteni. Lehetséges, hogy ezzel függ össze a „nemes jobbágy” kifejezés.”. .Borosy 1987., 628.
  23. 1291. ZO. I. 102. „numerum nobilium iobagionum exercituancium”., 1292. ZO. 108. in numerum nobilium iobagionum exercituancium., 1301. Veszp. Reg. 1. „nobiles iobagiones ecclesie Wesprimiensis exercituare debentes gaudere”., 1309. HO. IV. 117. „numerum nobilium iobagionum nostrorum exercituare debencium”., 1313. Veszp. Reg. 63.„numerum exercituantium iobagionum nostrorum”., 1314. Veszp. Reg. 72., 1314.Veszp. Reg. 71. „nobiles iobagiones episcopatus Wesprimiensis exercituare debentes”., 1326. Veszp. Reg. 162. „ut nobiles iobagiones seu exercituales”., „in numerum et cetum iobagionum nobilium seu exercitualium ecclesie”., 1327. Veszp.Reg. 175., HO. III. 73. „nobiles Jobagiones ecclesie nostre exercituare debentes”., 1332. Veszp. Reg. 239. „Bede de Zepezd nobilem jobagionem… ecclesie sue… exercituantem esse”., 1352. Veszp. Reg. 440. „nobiles iobagiones exercituare debentes”., 1377. Veszp. Reg. 713. „nobilium iobagionum exercituantium”, „nobilium ecclesie nostre…exercituantium”.
  24. Szilágyi 1937., 19.
  25. Holub 1947., 4–5., „A nemes, nobilis szót a XIII. században kezdik ugyan másokra is használni, így a várjobbágyokra és az egyházaknak előkelő, harcos népeire is (nobilis ecclesiae, nobiles exercituantes), de ezekkel mindig élesen szembeállítják az országos nemeseket (noblies regni), akiknek a földjét semmiféle szolgálat, conditio sem terheli mert az egyedüli kötelességük a király szolgálata nem a birtokot, hanem a személyüket megkötő szolgálat, servitium volt.” Holub József: A magyar alkotmánytörténet vázlata, Pécs, Pécsi Egyetemi Könyvkiadó, 1943, I., 108.
  26. 1232. ZO. II. 643-644. A szakcikkek hasábjain eltérő magyarázatok találhatóak arra vonatkozóan, hogy itt a veszprémi püspökség vagy esetleg káptalan nemes jobbágyaival találkozunk az oklevélben tanúként. Borosy András a püspökség nemes jobbágyainak tartja őket (Borosy 1987., 628.). Zsoldos Attila pedig káptalani nemes jobbágyoknak tekinti őket (Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak…”. A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásairól, in Káli Csaba (szerk.): Zalai történeti tanulmányok, Zalaegerszeg, Zalai Gyűjtemény, 1997, 42. 14.). A Léderer Emma szerkesztette történeti szöveggyűjtemény (Léderer Emma (szerk.): Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához. I. 1000-től 1526-ig, Budapest, Tankönyvkiadó, 1964, 332–333. is a veszprémi káptalan nemes jobbágyainak tartja őket, csak mint a későbbi, Bertényi Iván által szerkesztett (Bertényi Iván (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény: 1000-1526, Budapest, Osiris, 2000, 400–401.) kiadás is. A káptalani nemes jobbágyként való azonosítás sokkal valószínűbbnek látszik, tekintve, hogy a szöveg a káptalan tanúinak felsorolásakor szól róluk: Gregorius decanus Wesprimiensis, Sacerdos Barnabas, magister Endre canonici Wesprimienses, Scynke, Adam de Pulach, et multi iobagiones nobiles eiusdem ecclesie.. Ezen körülmény után nem lehet kétséges, hogy mely intézmény kereteihez is tartoztak valójában a kehidai oklevél nemes jobbágyai.
  27. 1291. ZO. I. 102., 1292. ZO. I. 108., 1293-1305. Veszp. Reg. 29., 1314. Veszp. Reg. 71., 1315. Veszp. Reg. 76., 1315. Veszp. Reg. 78., 1318. Veszp. Reg. 91., 1318. Veszp. Reg. 93., 1323. Veszp. Reg. 138., 1324. Veszp. Reg. 153., 1326. Veszp. Reg. 162., 1327. HO. III. 87., 1331. Veszp. Reg. 223., 1331. Veszp. Reg. 224., 1331. Veszp. Reg. 225., 1332. Veszp. Reg. 239., 1333. Veszp. Reg. 254., 1333. Veszp. Reg. 255., 1335. Veszp. Reg. 269., 1335. Veszp. Reg. 270., 1343. Veszp. Reg. 382., 1344. Veszp. Reg. 392., 1346-1351. Veszp. Reg. 397., 1346-1351. Veszp. Reg. 398., 1347. Veszp. Reg. 405., 1348. Veszp. Reg. 408., 1350. Veszp. Reg. 425., 1353. Veszpr. Reg. 455., 1362. Veszp. Reg. 556., 1369. Veszp. Reg. 632., 1370. Veszp. Reg. 657., 1377. Veszp. Reg. 713., 1379. Veszp. Reg. 732., 1385. Veszp. Reg. 821., 1385. Veszp. Reg. 826., 1392. Zsigmond-kori oklevéltár.(A továbbiakban: ZSO) I. 2413.
  28. Holub József 1327-re teszi első megjelenését. Holub 1947. 5. Ezzel szemben le kell szögeznünk, hogy a Dráván túl eső részeken már jóval előbb, a XIII. század végén találkozunk az egyházi hadakozó jobbágy praedialis elnevezésével, ahogy azt Borosy András is lejegyezte. Az első esetet egyébként Borosy András az 1293-as évre helyezi. Borosy 1987., 637.
  29. 1353. Veszp.Reg. 451., 1386. Veszp.Reg. 841. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az egyházmegyével kapcsolatos forrásanyagban egy adott személyre vonatkozóan, és nem birtok vagy éppenséggel a birtoklás megnevezésével kapcsolatban először 1369-ben, és a fehérvári káptalan nemes jobbágyaival kapcsolatban kerül elő az adott kifejezés: „similiter predialis viginti”. 1369. Veszp.Reg. 634.
  30. 1392. ZSO. I. 2413., Bolla Ilona. Egy XIV. századi státusper és tanulságai. In: H. Balázs Éva – Fügedi Erik – Maksay Ferenc (szerk.): Mályusz Elemér Emlékkönyv, (A továbbiakban: Bolla 1984.) 39,
  31. Tizedszedők közül felemeltek: 1285. HO. V. 57., az egyház kondicionárius jobbágyai közül felemeltek: 1291. ZO. I. 102. a diplomát 1377-ben megerősítették: Veszp. Reg. 713., 1292. ZO. I. 108., 1307. ZO. I. 126, Veszp. Reg. 33.
  32. 1314. Veszp. Reg. 71. és 72., Az oklevél megerősítése: 1324. Veszp. Reg. 153., 1318. Veszp. Reg. 91., 1318. Veszp. Reg. 93., ZO. I. 146., 1323. Veszp. Reg. 138., 1326. Veszp. Reg. 162., 1327. Veszp. Reg. 175., HO. III. 73., 1343. Veszp. Reg. 382., 1350. Veszp. Reg. 425., 1385. Veszp. Reg. 826.
  33. 1331. Veszpr. Reg. 223., 1332. Veszp. Reg. 239., 1333. Veszp. Reg. 255., 1335. Veszp. Reg. 269., 1392. ZSO. I. 2413.
  34. 1318. ZO. I. 146., Veszp. Reg. 93.
  35. 1307. ZO. I. 126., Veszp. Reg. 33.
  36. 1353. Veszp. Reg. 455.
  37. 1291. ZO. I. 102., 1292. ZO. I. 108., Veress D. Csaba: A Kál-völgy története. I. rész. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 1984, 610.
  38. 1256. Fejér. IV/2. 403–404., 1315. Veszp. Reg. 76., 1339. Veszp. Reg. 315.
  39. 1326. Veszp. Reg. 162.
  40. 1346-1351. Veszp. Reg. 397., 1346-1351. Veszpr. Reg. 398.
  41. 1343. Veszp. Reg. 382., 1347. Veszp. Reg. 405., 1385. Veszp. Reg. 826. A mai Gyulakeszivel azonosítható a település.
  42. 1327. Veszp. Reg. 175.
  43. 1363. Veszp. Reg. 369.
  44. 1323. Veszp. Reg. 138., 1335. Veszp. Reg. 275.
  45. 1323. Veszp. Reg. 138.
  46. 1363. Veszp. Reg. 560.
  47. 1285. HO. V. 57., 1314. Veszp. Reg. 71., 1318. Veszp. Reg. 91. A mai Nemesvámosról van itt szó.
  48. Ozorai József: Az egyháznemesi, vagy praediális birtok, Magyar Sion, 1887, 26–271., 362–280., 512–528.
  49. Szekfű Gyula: Serviensek és familiárisok. Értekezések a történeti tudományok köréből XXIII. 3., Budapest, 1912, 8. (A továbbiakban: Szekfű 1912.).
  50. Székely 1935., 33–35. Amint már említettük, Eckhart Ferenc Székely Ottokár eredményeit használta fel a kérdés vázolása során: Eckhart 1946., 52.
  51. Fekete Nagy Antal: Az országos és particularis nemesség tagozódása a középkorban, in Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére, Budapest, 1937, 172.
  52. Szabó István mindezek hatására a predialistákat tekintette a korabeli magyar társadalom legjellegzetesebb hűbéres rétegének. Kutatásai arra vezették, hogy az úgynevezett „more prediali”, azaz prediális módon birtoklás először az 1240-es években a zágrábi püspökség területén jelent meg, és innen terjedt el ez az ország többi intézményében is. Szabó István: A prédium. Vizsgálódások a korai magyar gazdaság és településtörténelem körében, in Für Lajos (szerk.): Jobbágyok, parasztok. Értekezés a magyar parasztság történetéből, Budapest, 1976, 67., 81. és 99.
  53. 1315. Veszp. Reg. 91.
  54. Bónis 2003., 154.
  55. Bónis 2003., 155–156., 1336. Veszp. Reg. 278., 1341. Veszp. Reg. 334.
  56. .1340. Veszp. Reg. 333.
  57. 1363. Veszp. Reg. 566.
  58. Bónis 2003., 155–156.
  59. Kumorovitz L. Bernát tévesen azonosítja Lipoldus nővérének fiait az unokanővéreinek a fiaiként (filiis sororarium suarum). 1323. Veszp. Reg. 138.
  60. 1385. Veszp. Reg. 826.
  61. 1302. Veszp. Reg. 10.
  62. A szepezdi rokonság státuszperének végső mozzanatáról van szó, az oklevél tartalma későbbi átiratban maradt ránk. 1392. ZSO. I. 2413., Bolla 1984. 39-40., Holub 1947. 17.82/a. lábjegyzet.
  63. 1353. Veszp. Reg. 455. Holub József is felismeri az iménti eset fontosságát, és ki is emeli, hogy a prédiumot nő vagy özvegy is örökölheti annak fényében, hogy nekik vagy férjüknek a nemes jobbágyi szolgálatokat a továbbiakban is teljesítenie kell. Több adatot is közölt, többet között az említett 1323-as esetet is (Veszp. Reg. 138.). Holub 1947., 17. 82. lábjegyzet.
  64. 1335. Veszp. Reg. 270 és 275.
  65. A pensa számítási pénz volt, 30 vagy 40 dénár tett ki általában 1 pensát. KMTL 542. (A szócikk Gedai István munkája).
  66. A dénármárka a középkorban elterjedt pénznem volt, amely az 1 márka (245,5g) nemesfémből, mint pénzverési alapsúlyból vert dénárok számának meghatározásából ered. Kőfalvi Tamás: „…a rosszat rosszal tetézve…”. Hatalmaskodási esetek a középkori Dél-Dunántúlon. Szeged 2006. (A továbbiakban: Kőfalvi 2006.). 64. 184. lábjegyzet.
  67. 1363. Veszp. Reg. 560.. Györffy 1983., 471.
  68. 1335. Veszp. Reg. 270. és 275.
  69. 1339. Veszp. Reg. 317.
  70. Sessio: a telek középlatin nyelvű megfelelőinek egyike.
  71. 1343. Veszp. Reg. 382.
  72. 1256. Fejér IV/2. 403-404., 1302. Veszp. Reg. 10., 1366. Veszp. Reg. 566.
  73. 1315. Veszp. Reg. 76.
  74. 1256. Fejér. IV/2. 403-404.
  75. 1315. Veszp. Reg. 76.
  76. A comes jelzőt egyébként nem csak ispánok megjelölésére használták ekkoriban, hanem egyszerűen az előkelőség egyik szinonimájaként is. Kőfalvi 2006., 55., 151. lábjegyzet.
  77. 1339. Veszp. Reg. 315.
  78. Csánki Dezső tudósítása szerint a veszprémi püspökség a következőképp birtokolt területeket a Nivegy-völgyben: „Ezenkívül birtokos a hét Nivegy faluban (1269.) jelesül Csicsón (1272. 1473. nemes-jobbágyokkal), Szent-Jakabon vagyis Sz.-Jakabfalván (1306. 1318. 1379. 1446.), Herenden (1306. 1318. 1446.), Tagyonban (1306. 1318. 1466.) s a hihetőleg szintén ide számítható: Árokfő (1353. 1430. 1466.), Szent-Bereczk vagy Sz.-Bereczk-falva (1354. 1430. 1466.), és Szent-Antal vagy Sz.-Antalfalva (nemes-jobbágyokkal, pl. 1478 körül) helységekben; nemes jobbágy: Sz.-Antalfa (1478. lehet csak kb.), Árokfő, Nivegy.” Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. III. kötet. A veszprémi püspökség birtokai Zala megyében. 518727, in Családtörténet, heraldika, honismeret. Arcanum DVD könyvtár IV., Budapest, Arcanum Adatbázis Kft., 2002. Megállapíthatjuk, hogy a Nivegy-völgyben történt püspöki birtokszerzés fő időszaka a XIII-XIV. század lehetett.
  79. 1315. Veszp. Reg. 76.
  80. 1275. Reg. Arp. 2637.
  81. 1335. Veszp. Reg. 270 és 275.
  82. 1363. Veszp. Reg. 566.
  83. 1302. Veszp. Reg. 10., 1335. Veszp. Reg. 270 és 275., 1348. Veszp. Reg. 408.
  84. 1363. Veszp. Reg. 560., 1369. Veszp. Reg. 651., 1370. Veszp. Reg. 657.
  85. 1335. Veszp. Reg. 270. és 275.
  86. A malmok értékességéről lásd: Kőfalvi 2006., 58. 163. lábjegyzet.
  87. 1339. Veszp. Reg. 317.
  88. 1363. Veszp. Reg. 560.
  89. 1277-ben a Tolna megyei Csegén 3 hold szőlő és 2 hold szőlőnek való föld ért 4 dénármárkát, míg 1283-ban a Zala megyei Pécsölyön 1 hold szőlő 3 bécsi dénármárkát ért. 1300-ban a szintén Zala megyei Szőllősön 1 hold szőlő és mellette található 1 hold föld 10 pensa bécsi dénárt ért. Hóman Bálint: Magyar pénztörténet 1000-1325. Magyar Tudományos Akadémia. Budapest. 1916. 514-515. Ez a néhány adat is arra utal, hogy a szőlők esetében változatos árakkal és értékkel kell számolnunk. Mindezek mellett azt megállapíthatjuk, hogy az 1363-ból származó szőlőérték mindenképp magasnak számított az adott korszakban.
  90. Falcustrum: „Középkori területmérték, mely az egy ember által egy nap alatt lekaszálható terület országonként változó nagyságát fejezte ki.” Kőfalvi 2006., 126., 308. lábjegyzet.
  91. 1385. Veszp. Reg. 826.
  92. 1323. Veszp. Reg. 138., 1327. Veszp. Reg. 175., 1392. ZSO. I. 2413.
  93. 1343. Veszp. Reg. 382.
  94. Bolla 1984., 39–46. Bolla Ilona összefoglalta az említett státuszpert a jogilag egységes jobbágyosztályról írott monográfiájában is, azonban itt a szepezdi rokonságot tévesen tartja a veszprémi káptalan nemes jobbágyainak. Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon. Értekezések a történeti tudományok köréből. Új Sorozat. Budapest. 1983. (A továbbiakban: Bolla., 1983.). 267–269.
  95. Az 1243. június 27.-re datált oklevél az 1392-es, Demeter országbíró által hozott ítéletlevélben maradt ránk, tartalmilag átírva.1392. ZSO. I. 2413.
  96. 1392. ZSO. I. 2413.
  97. 1332.Veszp. Reg. 239.
  98. 1333.Veszp. Reg. 254.
  99. 1335 Veszp. Reg. 269.
  100. 1386.Veszp. Reg. 841, 842 és 843.
  101. 1391. ZSO. I. 2041.
  102. 1392. ZSO. I. 2413.
  103. 1341. Veszp. Reg. 334.
  104. Itt már egyébként az eddigre elhunyt György prépost testvéreiről és nem a féltestvéreiről hallunk. 1348. Veszp. Reg. 408.
  105. . „pro censu annuali”. Évenkénti census fizetése fejében birtokolta Balázs Budun-t 1348. Veszp. Reg. 411.
  106. 1359. Veszp. Reg. 519.
  107. 1359. Veszp. Reg. 519.
  108. 1343. Veszp. Reg. 382. A veszprémi püspök hagyta jóvá nemes jobbágyai számára egy birtokrész cseréjét. A birtokcsere után a püspökség nemes jobbágyai lettek az említett nemesek, ezt a körülményt talán birtokaik elszigelteltségével is magyarázhatjuk, mint sok esetben itt sem volt „életképes” a nemesi birtok a birtokkoncentrációra törekvő egyház területeinek gyűrűjében. Zsoldos Attila mutatott rá a nagyberényi királynéi harcosok esetét vizsgálva, hogy a veszprémi káptalan birtokai által körbe zártan nem tudtak ellenállni a nyomásnak, a káptalan birtokkoncentráló akaratának és beléptek annak harcos jobbágyai közé. Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában. MTA Történettudományi Intézete. Budapest. 2005. 70. A királynéi harcosok esete is jól példázza az imént megállapított gondolatot.
  109. Jóval későbbi adat, és még itt is szerepel a census, mely alól felmentést kap a nemes jobbágy. A felmentésre nyilván azért volt szükség, mert még élt ez a szolgáltatásfajta. 1385. Veszp. Reg. 826.
  110. Érdekes jelenség, hogy jobbágyként említik őket. A későbbi nemes jobbágy elnevezések esetükben bizonyítják, hogy azonos jelentéstartalommal van itt dolgunk 1369. Veszp. Reg. 631.
  111. Bolla 1984., 41.
  112. . Itt már Balázs fia Miklóst említ a szöveg. Későbbiekben sem találkozunk Balázs nevével. Lehetséges, hogy időközben meghalt 1369. Veszp. Reg. 632.
  113. . Kumorovitz L. Bernát a diploma keltét 1369. május 23. és augusztus 1. közé teszi, mivel előbbi dátum a nyomozás utolsó napja, augusztus 1.-én pedig a fehérvári káptalan jelentése már a bíróságon van. 1369. Veszp. Reg. 635.
  114. 1369. Veszp. Reg. 636.
  115. 1369. Veszp. Reg. 645.
  116. 1369. Veszp. Reg. 647.
  117. 1370. Veszp. Reg. 657.
  118. 1363. Veszp. Reg. 566.
  119. 1370. Veszp. Reg. 657.
  120. 1339. Veszp. Reg. 317.
  121. 1343. Veszp. Reg. 384. Kumorovitz L. Bernát szerint a diploma datálásával kapcsolatban akadtak problémák:„Évszáma a rongált szövegből nem vehető ki. Mivel tartalmi tekintetben összefügg az 1343. novembert 17.-i oklevéllel, ennek keltét is 1343-ra kell tennünk.” 131. lábjegyzet.
  122. 1343. Veszp. Reg. 385.
  123. 1346-1351. Veszp. Reg. 397. Kumorovitz L. Bernát a datálás során felmerülő kételyeket azzal oldotta fel, hogy János 1346 és 1351 között volt választott veszprémi püspök. Erre lásd: 139. lábjegyzet.
  124. 1346-1351. Veszp. Reg. 398. Csakúgy, mint az előző diploma kapcsán, Kumorovitz L. Bernát megjegyzi, hogy az évszám a rongált szövegből nem vehető ki, és azért teszi 1346 és 1351 közé a diploma keletkezését, mert János akkoriban töltötte be a választott veszprémi püspöki címet. Erre lásd: 140. lábjegyzet.
  125. 1381. Veszp. Reg. 745.
  126. 1384. Veszp. Reg. 808.
  127. 1385. Veszp. Reg. 821.
  128. 1385. Veszp. Reg. 832.
  129. 1385. Veszp. Reg. 832. 346. lábjegyzet.
  130. 1386. Veszp. Reg. 845.
  131. 1386. Veszp. Reg. 846.
  132. Az 1275-ben a kilépő nemes jobbágyok is a királyi akaratnak köszönhetik szabadulásukat az egyházi kötelékből. 1275. Reg. Arp. 2637.
  133. Szállásadó, szállásadási kötelezettség. A természetben lerótt szolgáltatások közé tartozott.
  134. 1276. Reg. Arp. 2716.
  135. Gutheil Jenő: Az Árpád-kori Veszprém, Veszprém, Veszprém Megyei Levéltár, 1979, 224–231.
  136. 1318. Veszp. Reg. 90.
  137. Veszp. Reg. 134.
  138. 1254. Fejér. IV/2. 230-233. , Reg. Arp. 1012. Szentpétery Imre az oklevelet hamisnak tartja.
  139. 1307. ZO. I. 126., Vesz. Reg. 33.
  140. A collecta egy adónem, melyet először II. András vetette ki, és mint rendkívüli királyi adó létezett. Német és cseh területen szintén megtalálható volt. Az Anjou-k uralkodása alatt is szedték, főleg hadjáratok céljaira fordítva az így befolyt összeget. Főleg az egyház (!) igyekezett népeit kivonni collecta fizetése alól. Királynői collecta is létezett. Pénzben vagy terményben akár az egész országban szedhették, vagy annak csak egy részén. Nemesek mentesek voltak fizetése alól. A XIV. század folyamán földesúri szolgáltatássá vált, hadjáratok idején a jobbágyokra rótt kötelezettség volt. Eckhart 1946., 157. Az említett 14. századi esetekben is minden bizonnyal földesúri collecta szedéséről volt szó.
  141. 1343. Veszp. Reg. 382.
  142. „ A XIV. század derekán már arról olvasunk, hogy pénzzel megválthatták katonai szolgálatukat, mert a veszprémi püspök általános felkelés esetében ratione exercituationis collectát vetett ki rájuk. Ez azt mutatja, hogy nem kellett fegyverrel szolgálniok, s az oklevélnek abból a megjegyzéséből, hogy ez „iuxta eiusdem ecclesie approbatam consuetudinem” történt, arra következtethetünk, hogy régebbi gyakorlat volt már ekkor.” Holub 1947., 11.
  143. Az időpontok nem lehetnek véletlenek, Szent-Mihály ünnepétől várták az időjárás hidegre fordulását, Szent-György pedig a jó időjáráshoz, a tavasz kezdetének tartották számon Európa több területén. A megadott időpontok összefügghetnek a mezőgazdasági munkák lefolyásával is.
  144. 1318. Fejér VIII/2. 195–197.
  145. 1338. Dl. 25092., Egyébként Borosy András nagy jelentőséget tulajdonított az iménti oklevélnek: „ A XIV. században már az egyházi nemes jobbágyok bizonyos fokú „demilitarizálódása” következett be. Az 1330-as években a nemes jobbágyok a hadba vonulást pénzért megválthatták. Kálmán győri püspök meghagyja officiálisainak, hogy nemes jobbágyai fellett ne ítélkezzenek, tőlük semmilyen taksát, vagy ajándékot ne szedjenek, mert e jobbágyok szükség esetén kötelesek hadba vonulni, vagy ehelyett évi két részletben 2-2 márkát kell fizetniük.” Borosy 1987., 633.
  146. 1358. Holub. 1947., 11., Dl. 292914.
  147. 1341. Veszp. Reg. 334.
  148. Fraknói Vilmos: A szekszárdi apátság története, Budapest, Franklin Társulat, 1879. (A továbbiakban: Fraknói 1879.). 43–44.
  149. PRT. II. 569., Holub 1947., 11–12. A tegzes megjelölés könnyűlovas tartalmi jelentésére – már Holub József is annak értékelte az adat alapján a szó jelentését -: „ Az mindenképpen bizonyosnak tűnik, hogy a XIII. század második felében és a XIV. században a hazai íjász könnyűlovasság megnevezésének terminológiája – „nemzetiségre” való tekintet nélkül – azonos volt: elsőként 1264-ben említ egy oklevél tegzeseket, azaz pharetrariusokat, majd a névtelen szerző gestája szerint 1350-ben Lackfi István a saját és testvére „háza népével” 100 fegyveressel és 50 tegzessel győzte le a Lajos király elfogására készülődő német zsoldosokat Itáliában, s Himfi Péter bolgár bán 1366. október 20-án kelt levelében is fegyveresekről és tegzesekről írt.” B. Szabó János: A honfoglalóktól a huszárokig. A középkori magyar könnyűlovasságról, Budapest, Argumentum Kiadó, 2010 121.
  150. Deér József már az egész Anjou-kori magyar társadalom „demilitarizáltságáról” ír, amely átterjedt az egyházi nemes jobbágyokra is. Vélekedése szerint az egyházi földesurak ekkor már sokkal szívesebben látták nemes jobbágyaik adóját, mint katonai szolgálatát, mert nagyobb értékkel bíró zsoldosokat fogadhattak fel belőlük, akik jártasak voltak a várak védelmében és a külföldi háborúkban is gond nélkül bevethetőek voltak. Deér József: Zsigmond király honvédelmi politikája, Pécs, Dunántúl Pécs Egyetemi Kiadó, 1936, 11 és 58.
  151. Borosy 1987., 633.
  152. A 14. század második felében mindössze kétszer előforduló jelző közül az egyik egy korábbi oklevél átiratában szerepel: 1377. Veszp. Reg. 713. A következő oklevél átiratáról van szó: 1291. ZO. I. 102. A század során más intézmények esetében is megfigyelhető ez a változás, 1382-ben már nem említi a hadakozó jelzőt a szekszárdi nemes jobbágyokkal kapcsolatban a szöveg, a prediálisok kapcsán tehát már szó sincs hadakozásról, jelzők tekintetében sem. Fraknói 1879., 43–44. A későbbiekben Bolla Ilona hívta fel erre az adatra a figyelmet. Bolla 1983. 272-273. 117. lábjegyzet. A hadakozó jelzővel az egyházi nemesekkel kapcsán a XV. században már csak elvétve találkozunk. A pécsi káptalan népeivel kapcsolatban kerül elő: nobilium exercituantium iobagionum ecclesie. 1400. Nagy Imre (szerk.): A Zichy és Vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1888, V., 167.
  153. A zsoldosságra: Rázsó Gyula: A zsoldosintézmény kezdetei Magyarországon a XIV. században, Hadtörténelmi Közlemények, 1960/2, 107–143.
  154. A hadtörténeti kérdés fontosságát jelzi Szabó Csaba megállapítása a tihanyi apátság nemeseivel kapcsolatban, amely szerint 15. századi eltűnésük összefüggésbe hozható a hadszervezet változásaival és az egyházi nemesek jelentéktelen katonai erejével. Szabó 1992. 111. Az egyházi nemesség demilitarizálódási folyamatának vizsgálata, az okok felderítése a teljes középkori forrásanyag figyelembevételével lenne szükséges, és külön dolgozat kereti között is lenne tárgyalandó.
  155. A lucrum camarae a pénzverés haszna, királyi felségjogból származó úgynevezett regálé – jövedelem. A királyi hatalom a pénz belső értékét, ezüsttartalmát leszállította, névleges értékének megtartása mellett. A pénzt gyakran kivonták a forgalomból, az új pénz kibocsátása után a régit már tilos volt használni. Eckhart 1946., 157–158.
  156. 1362. Veszp. Reg. 556.
  157. Bónis 2003., 155.
  158. Adónem, földbér. Eredetileg a hospesek pénzjáradéka, földesúri adója volt, amely a földesúri népek XIII. századi gazdasági, jogi egyesülésével a jobbágytársadalom meghatározó adója lett egészen megszűnéséig. A census a telket érintette, nagysága is a méreteihez igazodott. A XIII. századi változatos összegek mellett a XIV. században egy aranyforint körüli összeget jelentett. Kezdetben két, majd három részletben fizették: Szent György (április 24.), Szent Mihály (szeptember 29.) és Szent Márton (november 11.) napján. KMTL. 137 (A szócikk Solymosi László munkája). Más intézmények nemes jobbágyaik esetében találunk példát cenzus fizetésére, a zalai monostor nemes jobbágyai évi egy nehézsúlyú dénármárkát fizettek. 1341. Veszp. Reg. 334.
  159. 1385. Veszp. Reg. 826.
  160. Bónis 2003., 155.
  161. Bónis 2003., 155.
  162. Bónis 2003., 147.
  163. Az immunitas a birtokra vonatkozó kiváltság, amely az állammal szemben bírói vagy adózási mentességet biztosított. A bírói immunitas alapozta meg mind az egyházi, mind a földesúri bíráskodást. Lényege, hogy a földesúr birtokának lakó fölött bíráskodhatott. Elterjedésével kapcsolatban az egyik nézet szerint 1200 körül nyerték el az egyházi világi földesurak. A másik, szakirodalomban megtalálható nézet viszont azt állítja, hogy az egyházi földesurak már a 11-12. század során élvezték ezt a kiváltságot. KMTL. 281. (A szócikk Solymosi László munkája).
  164. 1232. ÁUO. XI. 167.
  165. 1262. Reg. Arp. 1302., Mon. Strig. I. 618., Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1979. 173-174., Kristó Gyula: Az Aranybullák évszázada. Gondolat. Budapest. 1981. 129.
  166. ut iobagiones et populi universi capituli ipsius ecclesie liberi sive originariis seu asscripticiis aliisve quibuslibet conditionibus irretiti in Wesprimiensi, Zaladiensi, Symigiensi, Tolnensi aliisve comitatibus constituti coram vicecomite Wesprimiensis civitatis pro tempore constituto et eiusdem loci preposito vel decano dumtaxat eisque absentibus aliquo ex canonicis ad hoc per capitulum deputato possint et debeant conveniri ita”. 1276. Reg. Arp. 2716. A diplomát I. Károly 1323 folyamán megerősítette: Veszp. Reg. 134.
  167. 1254. Fejér. IV/2. 230-233., Reg. Arp. 1012.
  168. Ilyen tartalmú oklevél egyébiránt nem ismeretes előttünk. Az 1276-os, káptalani privilégiummal való összekapcsolását pedig semmi sem támasztja alá. Azonban egy Károly Róbert korát megelőző privilégium létét nincs okunk teljes mértékben kétségbe vonni, mivel a citált diploma is szól róla.
  169. 1324. Veszp. Reg. 152., DF 200964.
  170. 1334. Veszp. Reg. 263., DF 200900.
  171. 1327. Veszp. Reg. 175., HO. III. 73.
  172. „Henrik veszprémi püspökség 1327-ben biztosítja Ilerk fia Jakab nemest, ki összes javaival a püspökség védelme alá helyezte magát, hogy a püspökség többi nemes jobbágyaival azonos szabadságot fog élvezni, azaz nem tartozik az officiális ítélőszéke alá, hanem csak a püspök ítélkezik fölötte.”. Borosy 1987., 638.
  173. 1385. Veszp. Reg. 826. A püspökség sümegi várnagyaival, mint a nemes jobbágyok területi ispánjaival (comes terrestris) találkozunk 1347- ben: Veszp. Reg. 405.
  174. 1346-1351. Veszp. Reg. 398.
  175. A győri püspökség nemes jobbágyairól van szó jelen esetben. 1338. DL 25092.
  176. Bónis György is kiemeli, hogy a gazdatisztek (tehát az officiálisok) nem ítélkezhettek a nemes jobbágyok felett, csak a főpap nádora, udvarbírája, ispánja, földbírája tehette ezt meg. Bónis 2003., 160.
  177. 1347. Veszp. Reg. 405.
  178. 1385. Veszp. Reg. 826.
  179. 1272. Mons. Strig. I. 603– 604., Reg. Arp. 2200., Bolla 1983., 270., 113. lábjegyzet.
  180. 1406. ZSO. II. 4430., Bolla 1983., 269. A pécsi püspökség esetében itt a várnagy és nemes jobbágyok területi ispánja (comes terrestris) azonos személy. Fedeles Tamás: A püspökség és székeskáptalan birtokai, gazdálkodása, in Fedeles Tamás – Sarbak Gábor – Sümegi József (szerk.): A pécsi egyházmegye története I. A középkor évszázadai (1009-1543), Pécs, 2009, 433.
  181. Itt szintén egy területi hatáskörrel bíró ispánról van szó. Petyeni István kalocsai várnagy „comes nobilium archiepiscopalium de Sarkuz”.1387. ZSO. I. 88. Bolla 1983., 269.
  182. Elye terrestris comitis. Az oklevél szövegéből nem derül ki pontosan, hogy ebben az esetben a veszprémi káptalan nemes jobbágyai fölé is helyezett comes terrestris-ről van e szó. 1285. HO. 57.
  183. 1255. Mons. Strig I. 422- 424., Reg. Arp. 1048.
  184. 1331. Veszp. Reg. 224 és 225. A 224. regeszta közli a Kumorovitz L. Bernát által érdekesnek (!) aposztrofált oklevél eredeti szövegét is. Bolla 1983. 270. 113. lábjegyzet.
  185. 1343. Veszp. Reg. 382.
  186. Bónis 2003., 162. Bónis György itt tévesen köti a fajszi egyháznemesi széket a pannonhalmi főapátság nemeseihez. Az egyházi nemesek székeinek kérdésköre sem tisztázott a történettudományban. Csak az esztergomi érsekség nemes jobbágyainak verebélyi székével kapcsolatban tudunk mindössze összefoglaló igényű írást említeni: Ethey Gyula: A verebélyi érseki nemesi szék. Magyar Családtörténeti Szemle. 1941/5. 97–107.; /6. 127–132.; /7. 156–160.; /8. 178–185.; /9. 209–214.; /10. 240–241.,/11. 258–260.; /12. 272–276., 1942/1. 18–21.; /2. 40–44.; /3. 69–71.; /4. 92–95.; /5. 114–117.; /6. 139–144.; /7. 166.; /8. 188–191. Fraknói 1879., 42–46.
  187. 1347. Veszp. Reg. 405.
  188. 1293-1305. Veszp. Reg. 29. Erdélyi László is már szólt róla a pannonhalmi apátság egyházi nemesei kapcsán, hogy a katonai jellegű szolgálatok mellett az apátságot perek során is képviselniük kellett. Erdélyi 1915. 6.
  189. Bónis 2003., 147., Szekfű 1912., 10–12., Váczy Péter: A királyi serviensek és a patrimoniális királyság. Századok, 61-62, 1927, 380–381.

 

Turi Zsolt: Egy pragmatikus konfliktus: lengyel katonai tevékenység az észak-magyarországi vármegyékben 1918-ban

Bevezetés

Az első világháború után újjászületett Lengyelországot 1918 és 1922 között Piłsudski kormányfő irányítja[1], Magyarországon pedig az 1918. október végi őszirózsás forradalom után a Károlyi-féle kormányzás igyekszik egyszerre stabilizálni és mégis átalakítani az országot[2]. A két állam közötti információ áramlását nehezítette, hogy a forradalmak, majd pedig a lengyel-szovjet háború miatt a hivatalos diplomáciai csatornák kiépülése sokáig elhúzódott.[3]

A tárgyalt térség sajátosságai

Szepes és Árva vármegyék az egykori Magyar Királyág két legészakibb közigazgatási területei voltak, melyek Zakopanét és annak közvetlen környezetét fogták közre. Jelentőségük abban állt, hogy a területen keresztül vezetett a Közép-Magyarországról Krakkóba menő kereskedelmi út[4]. A terület benépesítése tartósan a 13. században kezdődött. Az első jelentős népcsoportot a lengyelek jelentették, északról ugyanis ezek a területek könnyebben megközelíthetőek mint délről. A térség a 14. század elejéig a Lengyel Királysághoz tartozott, majd Károly Róbert regnálása alatt a Magyar Királyság fennhatósága alá került. Ezt követően fokozódtak a betelepítések, és a középső területeken megjelentek a német, főleg szász lakosok, délen pedig a szlovákok. 1412-ben Magyarország királya, Luxemburgi Zsigmond zálogba adott Jagelló Ulászló lengyel királynak 16 szepességi várost[5] kölcsön fejében. A területek akkor kerültek vissza Magyarországhoz amikor Mária Terézia 1769-ben visszafoglalta azokat.[6]

A Szepesség sok szempontból volt a történelmi Magyarország legösszetettebb területe, a 19. századra pedig már az ország legurbanizáltibb vármegyéje. A kedvezőtlen mezőgazdasági viszonyok, a krumplivész és az azt követő éhínség miatt még ugyanebben a században nagymértékű elvándorlás indult a Kárpát-medence belseje és a tengerentúl felé, jelentősebb szepesi diaszpórát hozva létre az Egyesült Államokban.[7] A térség, de különösen Zólyom, Árva, Turóc és Liptó vármegyék sajátossága, hogy míg a 16. századi nemesség döntő része magyar volt, addig a felsorolt területeken keveredett a szlovák és a magyar nemesség. Ennek kiváló bizonyítékai azok a térségből származó, majd elmagyarosodott családnevek, mint a Podmaniczky, Ostrosics és a Szvatojánszkyból lett Szentiványi is.[8]

Árva társadalmi viszonyai a polgárosodás korában sem tartoztak a hasonló fejlődési pályát mutató vármegyék közé. Az 1910-es években a Magyar Királyságban a földbirtokkal rendelkező parasztok 2 százaléka tartozott a gazdagparasztok, 12 százaléka a középparasztok, 51 százaléka pedig a kisparasztok közé. 35 százalék 5 holdon aluli törpebirtokos volt. A kis- és középparaszt közötti választóvonalat a 200 korona kataszteri jövedelem[9] jelentette. Országosan ehhez átlagosan 20 hold művelt terület kellett, a Felvidéken viszont 50-55 hold, amit az északi és keleti megyékben a birtokos parasztoknak csupán 1-2 százaléka tudott elérni, Árvában pedig csupán 0,2 százaléka.[10] Láthatjuk tehát, hogy a tárgyalt két vármegye és térsége több szempontból is jelentős eltéréseket mutatott az országos tendenciákhoz képest. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a térség ne kötődött volna ezer szállal a magyar államhoz és a magyar kultúrához. A mai napig számos erre utaló emlék található a térségben, melyekről 2005-ben Udvarhelyi Nándor “A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékei” címmel jelentetett meg egy cikket a Honismereti Szövetség folyóiratában. Az írás ismerteti a két vármegye jelenleg Lengyelországhoz tartozó részének történetét és földrajzi viszonyait, valamint bemutatja azokat a helyszíneket, amelyek az egykori magyar fennhatóság idejéről tanúskodnak. Ki kell emelni ezek közül az Orava (Orawka) településen álló Keresztelő Szent János templomot, ahol megtaláljuk Lippai György esztergomi érsek címerét és az Árpád-házi szent királyok, püspökszentek és Magyarországhoz köthető szerzetesek festett képeit az oltáron.[11] A régi idők egy másik fontos tanúja a Liptói-havasokban található Felsőlipnica (Lipnica Mala) falu, melynek temploma Szent István nevét viseli. Érdemes még megemlíteni Podvilket (Podwilk) is, innen származott ugyanis a Divéky család, melynek legismertebb tagja a lengyel-magyar kapcsolatokkal is sokat foglalkozó Divéky Adorján volt. A szepességi lengyel részek legfontosabb emlékhelye Nedec (Niedzica) vára. Története során számos átépítésen és bővítésen esett át és rengetegszer cserélt gazdát. Kiemelt fontosságát az adta, hogy a Dunajec völgyében vezető út mellé épült, így annak védelmére kiválóan alkalmas volt.[12] A térségben találunk Szent Erzsébetről, Szent Katalinról és Szent Sebestyénről elnevezett templomot is, Frigyesvágásán (Frydman) pedig egy olyan kétszintes pincerendszert, mely a Tokajból Lengyelországba szállított borok palackozására és tárolására szolgált.[13]

Lengyel katonai tevékenység a Szepességben és Árvában

1918 őszén lengyel katonai alakulatok jelentek meg a tárgyalt két vármegye területén. November 7-én a lengyel külügyminisztérium táviratban tudatta Tytus Filipowicz-csal, a Lengyel Köztársaság Bécsbe kihelyezett képviselőjével, hogy a lengyel hadsereghez tartozó egységek betörést hajtottak végre a Szepességbe és Árvába:

„…Utasítsa az illetékes hatóságokat Budapesten, hogy közöljék, hogy a lengyel csapatok betörése a Szepességbe (Spisz) és Árvában (Orawa) a lengyel kormány tudta nélkül történt.[14]

A kassai katonai kerülethez tartozó Iglón állomásozó géppuskás tanfolyam parancsnoka pontosan beszámolt a Szepesófalut megszálló lengyel egységekről a budapesti Hadügyminisztériumnak. A jelentésből kiderült, hogy a községet egy lengyel főhadnagy irányítása alatt 12 légionista megszállta. A géppuskatanfolyam parancsnoka azt is tudni vélte, hogy további külföldi egységek megérkezése várható a környező települések megszállására. Hozzátette azt is, hogy sürgősen tájékoztatást kér arról, hogy az ott tartózkodó egységei hogyan viszonyuljanak a megszálló erőkhöz. November 11-én a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya táviratot küldött a budapesti, szegedi, pozsonyi, kassai és kolozsvári katonai kerületek parancsnokságainak, melyben a cseh és lengyel erőkkel szembeni fellépésről rendelkeztek. A tájékoztatás szerint minden, az ország területére betört (cseh és lengyel) egység ellen fegyveres ellenállás fejtendő ki.[15] Egy nappal később, 12-én Bartha Albert hadügyminiszter már kimondottan Szepes vármegye főispánja részére küldött üzenetet, melyben beszámolt az Iglóból befutó jelentésről, és a főispán közbenjárását kérte a lengyel kormánynál ezeknek a tevékenységeknek a beszüntetésére.[16]

Ugyanezen a napon jelent meg a lengyel kormánynak a magyar kormányhoz intézett jegyzéke Szepesség és Árva ügyében:

Budapest, 1918. november 12.

A lengyel kormány nemrég újságokból szerzett tudomást arról, hogy néhány lengyel különítmény, miután átlépte a magyar határt, a Szepesség és Árva területének egy részét elfoglalta. Ezek az események a lengyel kormány tudta nélkül történtek, a kormánynak a legőszintébb kívánsága a baráti kapcsolat és a jószomszédság fenntartása Magyarország és Lengyelország között. Mindeközben ez nem jelenti azt, hogy Lengyelország lemond jogairól a már említett két területen. A Szepesség és Árva-vidék nagy részén lengyelek élnek, és ezen ok miatt a területek jövőjének kérdése a két állam közti különleges tárgyalások témája kell, hogy legyen.[17]

November 20-án Müller, a magyar kormány szepességi megbízottja Lőcséröl küldött jelentést a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya részére, melynek tárgya egy újabb kialakulóban lévő lengyel betörés. A szöveg szerint Neu Markt és Neu Sandez (magyarul Újszandec, lengyelül Nowy Sącz) településeken egyrészt toboroznak, másrészt már eleve nagy erőkkel rendelkeznek a lengyelek, melyekkel a Szepességbe és Árvába terveznek betörni. Említik azt is, hogy a főszolgabíró nagyobb számú katonaságot kér. A térség akkori állapotát jól érzékelteti az a rész, melyben a levél írója kifejezetten kéri, hogy a segítségül küldött katonaság hozzon magával élelmiszert, mert Késmárk és Szepes megyék lakossága is szükséget szenved, rekvirálni pedig nem lehet.[18] A jelentésre válaszul Bartha Albert hadügyminiszter november 22-én táviratban kért tájékoztatást a lengyel kormánytól a Magyarországon tevékenykedő egységeiket illetően.[19] 23-án Tadeusz Stamirowski, a lengyel állam budapesti képviselője „A Nap” tudósítójának nyilatkozott Lengyelország álláspontjáról az északi vármegyékkel kapcsolatban. A beszédben elutasította azt a véleményt, mi szerint 20-30 ezer fős sereggel be akarnának törni Magyarországba, a bizonyos helységek lengyel alakulatok általi megszállása pedig szerinte határmenti alegységek vagy a kistérségi Nemzeti Tanácsok saját akciói lehetnek. Elmondta azt is, őt felhatalmazták arra, hogy közölje, Lengyelország azt kívánja, hogy Magyarország területi integritása megmaradjon[20] és a két ország között semmilyen érdekellentét sem áll fenn. Rögtön ezután azonban ellentmondás támad a szövegben, hiszen a következő bekezdésben kifejti: amennyiben lehetőségük lenne rá, a szóban forgó területekre bevonulnának.[21]

December 15-én a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya a lengyelek Ólublóra[22] való bevonulásáról adott ki tájékoztatót. Ebben a kassai katonai kerület jelentésére hivatkoznak, amely szerint a lengyelek célja a városban a csehek megtámadása. A megszállók katonai erejét 500 és 10 ezer közé becsülik, tehát részleteiben biztosan nem volt módjuk a támadó erők megfigyelésére. A jelentés kitér arra is, hogy a jelenleg megszállás alatt álló területek egybeesnek azokkal a helységekkel, melyeket a csehek általi megszállás miatt a magyar erőknek ki kell üríteni. Ez a tény a jelentés további részében egy részletesebb kalkulálást eredményezett, melyben a szöveg fogalmazója felveti az alábbi kérdéseket: ha a lengyelek álláspontjuk szerint jó viszonyt akarnak ápolni a magyar állammal, akkor ez a mostani lépésük barátságos vagy ellenséges szándékúként értelmezhető-e? Felveti azt is, hogy a magyar észak-keleti vármegyék megszállása milyen erők által lenne kívánatos, és ebben mi szerepe lenne a magyar fegyveres erőknek. Végül kifejtik, hogy ennek az ügynek a részletesebb tárgyalás már nem a Katonapolitikai Osztályra, hanem a külügyminiszterre kell, hogy tartozzon.[23] A Kassai katonai kerület parancsnokságáról befutó távirat beszámolt arról is, hogy Poprád határrendőrség 15-i esti jelentése szerint a lengyelek Podolinig nyomultak előre.[24]

Ahogy korábban olvastuk, a Szepes és Árva településeit megszálló lengyel csapatok etnikai alapon indokolták meg a tárgyalt területen végzett tevékenységüket. Az állami szintű kommunikációban ettől némileg eltérő megközelítést tapasztalunk, ha beleolvasunk a varsói külügyminisztériumnak a Lengyel Köztársaság bécsi követségéhez küldött átiratába, melyet Stanisław Szeptycki altábornagy Fernand Vixnek, a Szövetségi Katonai Ellenőrző Bizottság budapesti elnökének küldött levelével kapcsolatban írtak. Az iratban az altábornagy beszámol róla, hogy Osztrák-Szilézia határán és Dél-Galíciában a csehek csapatokat vontak össze és megszállták Trencsén vármegye északi részét elfoglalva a lengyelek lakta területen található Kasza nevű települést. Kiemeli azt is, hogy a csehek behatoltak Árva és Szepes vármegyék északi területeire, ahol elfoglalták Késmárkot és Lubló irányába haladnak. Az altábornagy figyelmeztet rá, hogyha az előnyomulás folytatódik, az fegyveres összecsapást eredményezhet a lengyel és a cseh csapatok között, ezért a lengyel vezérkar nevében az ezredes közbenjárását kéri, hogy „akadályozza meg a két szláv nép közötti esetleges vérontást”[25]. Hozzáteszi: „Mivel a határok kérdését a békekonferenciának kell rendeznie és ebből következően Lengyelország nem törekszik arra, kész helyzetet hozzon létre, úgy véljük, hogy a cseheknek is szigorúan ezt az elvet kell betartaniuk.”[26] Figyelmeztet arra is, hogy bár a lengyel fél abszolút nyitott a kiegyezésre, azonban a Csehország és Lengyelország közötti konfliktus azt eredményezné, hogy a lengyel kormány kénytelen lenne keletről, a bolsevikok által fenyegetett területről csapatokat átvezényelni a csehek által megtámadott körzetbe. A visszavonuló német hadsereg által hagyott űrt kitöltő bolsevik bandák rémképének emlegetése nyilván egyfajta nyomásgyakorlás szerepét töltötte be a levélben, melyhez még hozzáteszi azt is, hogy a cseh-lengyel konfliktus súlyos belső zavargásokat és anarchiát eredményezhet, ami arra kényszerítené az antantot, hogy jelentős katonai erőt küldjön az érintett területre. Szeptycki altábornagy levele tehát nem csupán az eredetileg tárgyalt vármegyék területén végbemenő folyamatokról számol be, hanem előre vetíti azt is, hogy a lokális konfliktus eszkalációja hogyan hatna az egész térség geopolitikai helyzetére.[27] A csehek elleni lengyel fellépés jó példája az a röpcédula is, melyet- a szöveg szerint- Lengyelországban önálló ezredet alkotó szepességi és árvai önkéntesek címeztek az ugyancsak szepességi és árvai katonáknak. A cédula szövege felhívja a figyelmet Felső-Árva és Felső-Szepesség vitatott hovatartozására, a csehek jogtalan toborzására és azok természetét tolvajnak írja le. Megemlíti azt is, hogy nem feltételezik társaikról, hogy önként csatlakoznának a csehekhez, elbújniuk azonban értelmetlen, amire a szöveg egy bizonyos jablonkai esetet hoz fel példának, ahol a cédula szerint lengyel katonákat lőttek agyon. Helyette a következőt javasolják:

Mi eljöttünk ide, a mieinkhez Lengyelországba, és jó itt nekünk. Saját ezredünk van szülőföldünk megvédésére. Testvérek! Mindannyian errefelé figyeljetek! Egyetlenegy embert se a cseheknek! Itt jelentkezzetek. Várunk benneteket!

Szepességi és árvai kollégáitok![28]

A konfliktus korabeli sajtóvisszhangja

A „Kurjer Warszawski” nevű varsói napilap 1918. november 17-i számában a krakkói „Ilustrowany Kuryer Codzienny”-re hivatkozva közli, hogy

…Sucha Górába[29] Árvában, amelyet jó egy hete elfoglalt egy lengyel katonai alegység Legocki hadnaggyal az élén, 5 magyar csendőr, a falu vezetője és a helyi határőrség parancsnoka egy (magyar) őrnagy társaságában megérkeztek Trstenába[30]. Ezek az urak német nyelven megkérdezték Legocki hadnagyot, hogy miért jött ide Árvába? Legocki hadnagy a kapott parancs értelmében azt válaszolta, hogy a népek önrendelkezési joga alapján elfoglalta a lengyel falvakat Árvában. A magyarok azt nyilatkozták, hogy nem követelik maguknak a lengyel falvakat és elhagyták a települést.[31]

A cikk további része szerint a Szepességben és Árvában mindenhol lelkesedéssel fogadták a lengyel csapatokat, Árvában pedig több település is szavazással döntött a Lengyelországhoz való csatlakozásról. Szintén beszámol egy esetről, amikor a szepességi Lehnica[32] nevű település környékén egy lengyel alegység elfoglalt egy fűrésztelepet. A cikk szerint négy nappal később megjelent egy magyar katonai alegység, és felsőbb parancsra hivatkozva követelte a helység elhagyását, fegyverhasználattal fenyegetve. Miután a lengyel parancsnok tiltakozott a főispánnál (a szerkesztő szerint a polgármesternél) Szepesófalun a lengyel nemzet megsértéséért a főispán Budapestre telefonált, ahonnan azt az instrukciót kapta, hogy fejezze ki sajnálatát a lengyel hatóságok előtt, és a magyar katonai egység vonuljon vissza, mely a szöveg szerint meg is történt.

A jelentősebb magyarországi lapok is foglalkoztak az északi vármegyékben zajló eseményekkel. A Pesti Hírlap 1918. november 12-i számában az ország számos pontján zajló rendbontásokról számolnak be. A cikk szerint Trencsén, Árva, Liptó és Nyitra megyékben rosszak az állapotok, nihilizmus és anarchia uralkodik. Hozzáteszik, a felsőmagyarországi vármegyékben fosztogatás tapasztalható, melynek elsőszámú célpontjai a zsidók, jegyzők és a papság.[33] A november 24-i számukban már részletesebben számoltak be az eseményekről. Mint írják, a közrend és a biztonság helyreállítása az ország egész területén javuló tendenciát mutat, és az utóbbi napokban zavargásokról és fosztogatásokról hírek már csak szórványosan érkeztek, azonban többek között Árva és Gömör vármegyékben továbbra is feszült a hangulat. A cikk írója a helyzet feloldását a magyar köztársasági hadsereg működőképességének elérésben látja.[34] Szintén a Pesti Hírlap számolt be egy rendkívül érdekes esetről. A lap ugyanezen a napon megjelent számában egy bekezdésben arról olvashatunk, hogy egy magyar katona, aki Prágából Késmárkra utazott, magával vitte a prágai Národní výbor engedélyével megjelent új térképét, amelyen Árva és az Árva vármegyétől keletre eső Liptó, Szepes és Sáros vármegyék az immár független Lengyelország részeiként vannak feltüntetve, az Árvától nyugatra eső vármegyék pedig a csehszlovák állam részeiként.[35]

A Népszavában is megtaláljuk a lengyelek jelenlétének nyomait. November 17-én megjelent 272-ik számukban idézik a késmárki Nemzeti Tanács Szepes vármegye népéhez intézett felhívását:

Cseh és lengyel agitátorok járnak közöttünk és különösen a tótokat izgatják az egyik vagy másik államhoz való csatlakozásra. Ezen izgatókat küldjétek haza, mert még nincs itt az ideje annak, hogy eldöntsük, hová akarunk tartozni, erről remélhetőleg mielőbb egybeülendő békekonferencia fog dönteni és mindnyájan bele fogunk nyugodni annak döntésébe. Addig azonban a magyar állam kötelékébe tartozunk azon egyszerű okból, mert csak így leszünk képesek a rendet föntartani [sic!].[36]

A lap december 1-jei számában ismét találkozunk a „Kurjer Warszawski” által említett Legocki hadnagy nevével. Egy cikk beszámol róla, hogy Árva megye Szuchahora, Habovka, Jablonka és Pekelnik[37] nevű községeibe lengyel legionáriusok nyomultak be. A vezetőjüket Lugocki György hadnagyként mutatják be, aki a cikk szerint kijelentette: a községek hívására jöttek, hogy a rendet fenntartsák. Elmondása szerint nem szeretnék megsérteni a magyar állam integritását, és azonnal elhagyják Magyarországot, amint a magyar hatóságok képesek lesznek a rendet fenntartani. Hozzáteszi azt is, hogy a lengyel légionisták semmiféle tárgyalásba a cseh és szlovák egyégekkel, és nem hajlandóak eltűrni az ő propagandájukat a gorál községekben, melyeket, ha kell, fegyverrel is megvédenek azok ellen.[38] A Népszava december 18-i számában közölte a Hadügyminisztérium sajtóosztálya által az idegen csapatokról készített jelentését. Ebben a lengyelekre vonatkozóan megjegyzik, hogy csapataik megérkeztek Ólublóra. A szöveg érdekességként említi, hogy a csehekkel Kassáért vívott harcban a lengyel légió a magyarok mellé állt, de végül az éjjeli órákban megcáfolták az összetűzés hírét.[39] A három nappal később megjelent számban már kifejezettan a lengyel megszállásról írnak. Egy jelentésre hivatkozva közlik, hogy a lengyel kormány hamarosan elrendelheti Trencsén, Árva és Szepes vármegyék azon helységeinek a megszállását, amelyeknek lakosai lengyel névvel rendelkeznek. A jelentés kitér arra is, hogy a lengyel kormány nyilatkozata ezt azért tartja szükségesnek, hogy elkerülhető legyen a cseh megszállás, és a lengyel kormány a határkérdések végleges rendezését a békekonferenciától várja.[40]

Összegzés

Az 1918-as év őszén és telén történt lengyel határsértések számos konfliktusra adtak okot a lengyel és a magyar politikai körök között, ennek ellenére viszont nem okoztak maradandó sérelmeket. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy az általuk megszállt területeken már egyébként is terjedt a cseh befolyás és a magyar politikai vezetés inkább a lengyel, mintsem a cseh megszállást látta kedvezőbbnek északi területein. Másrészt a magyar politikai körökben ekkor már tudatosulnia kellett, hogy valamilyen mértékben mindenképpen fogja területi veszteség érni a magyar államot, és nem akarták elveszíteni Lengyelország szimpátiáját azzal, hogy a végletekig fellépnek minden határsértés ellen. Ezt remekül alátámasztja az az előterjesztés, melyet a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya hozott létre a lengyel–ukrán–magyar kapcsolatok megszervezésével kapcsolatban: rögtön a szöveg elején felvázolják, hogy a cseh és román területi követelések Magyarországgal szemben minden bizonnyal a nevezett két állam közös határának a létrehozását célozzák meg. Az előterjesztés szerint ez azért lenne hátrányos, mert a magyar állam el lenne választva Lengyelországtól, melyhez az érdekközösségen kívül ezeréves barátság is hozzákapcsolja, illetve ugyanezeket az érveket sorolja fel Ukrajnával kapcsolatban is. Hozzáteszi, az osztály szerint semmilyen akadálya sincsen annak, hogy Ukrajnával a lengyelekhez hasonlatos barátságot kössenek. Katonai szempontból ugyancsak a cseh–román közeledésre adott válaszul a magyar–lengyel és magyar–ukrán kapcsolatok elmélyítését tűzi ki célul. Felvetik azt az esetet is, melyben a csehek területi követelései által közvetlen érintkezésbe kerülhetne a cseh és a román állam, és egy ellenséges gyűrű venné körül Magyarországot Lengyelországtól elválasztva.[41]

Ez a rendkívül realista előrejelzés, mint tudjuk beigazolódott, Lengyelország azonban megmaradt baráti országnak a következő időszakban is. Ennek egyik legfőbb oka a Teschen körüli lengyel–csehszlovák területi vita. Erről a nézetkülönbségről, Lengyelország magyarok iránti rokonszenvéről, és végül a Szepességben és Árvában kiírt népszavazásról is beszámol az az irat, melyet Poincaré francia miniszterelnök és külügyminiszter küldött a francia külügyi képviselőnek 1923. július 31-én:

…A két ország arra az elhatározásra jutott, hogy 1921. november 6-án aláírja a prágai politikai egyezményt, amely elismerte érdekeik közösségét, és- egyéb rendelkezések mellett-követelményként írta elő a függőben maradt vitás kérdéseknek-nevezetesen annak, amelynek jelenleg a Javorina nevű kisebb terület a tárgya- közvetlen tárgyalások útján történő rendezését. Javorina a Szepességben (Spitz) található, ez Teschen és Árva (Orawa) térségével együtt azon a korábbi osztrák-magyar területrészen fekszik, amelyre vonatkozóan a szövetséges és társult főhatalmak 1919. szeptember 27-én népszavazás kiírását határozták el…[42]

Az egykori Magyar Királyság legészakibb területei tehát részben csehszlovák, részben pedig lengyel fennhatóság alá kerültek.

Bibliográfia

Felhasznált forrásgyűjtemények

Ádám Magda – Ormos Mária: Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéből 1922–1927. Budapest, 2010. Felhasznált szöveg: 56.

Varga E. László: Két jóbarát – Források és iratok a magyar–lengyel politikai és katonai kapcsolatokhoz 1918-1920, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2021. Felhasznált szövegek: 6., 16., 17., 20., 24., 32., 36., 37., 47., 48., 49., 52., 59.

Felhasznált szakirodalom

Gerencsér Tibor: Ellentétek vonzásában, lengyel–magyar diplomáciai kapcsolatok a XX. század első felében, Napkút Kiadó, Budapest, 2020.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Romsics Ignác: Magyarország története, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007.

Szokolay Katalin: Lengyelország története, Balassi Kiadó, Budapest, 2006.

Felhasznált tanulmányok

Ablonczy Balázs – Koloh Gábor – Bátorfy Attila: Lutheránus háló? Szepesi menekültek a trianoni Magyarországon, Lendület–Trianon 100 Kutatócsoport, trianon100.hu

UDVARHELYI Nándor: A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékhelyei, Honismeret, 33.évfolyam, 2005.

KONRAD Sutarski: Szepes és Árva-történészi szemmel, Hitel, 22. évfolyam, 2009. június

Felhasznált sajtótermékek

Pesti Hírlap:

Zavargások az országban, Pesti Hírlap, XL. évf., 265. szám, 1918. november 12., 8.

Kormányproklamáció a nemzetiségekhez, Pesti Hírlap, XL. évf., 276. szám, 1918. november 24., 4–5.

Népszava:

Cseh, szerb és román csapatok Magyarországon, Népszava, XLVI. évf., 272. szám, 1918. november 17., 9.

Magyarország területe és az idegen csapatok, Népszava, XLVI. évf., 285. szám, 1918. december 1., 3–4.

A kormány nem ismeri el a csehek megszálló jogait, Népszava, XLVI. évf., 299. szám, 1918. december 18., 8.

Magyarország területe és a megszálló csapatok, Népszava, XLVI. évf., 302. szám, 1918. december 21., 3.

Hivatkozások

*Jelen tanulmány a szerző első KRE-DIt folyóiratban közölt írása.

  1. Szokolay Katalin: Lengyelország története, Budapest, Balassi Kiadó, 2006, 295. 
  2. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 604.
  3. Gerencsér Tibor: Ellentétek vonzásában – Lengyel–magyar diplomáciai kapcsolatok a XX. század első felében, Budapest, 2020, 9.
  4. Lengyelországban a középkorra nyúlik vissza a magyar – különösen a tokaji – bor ivásának a szokása. A lengyel–magyar kapcsolatok Tokaj-Hegyaljához való viszonyáról Balassa Iván írt tanulmányt, Kiss Gy. Csaba pedig „A 20. század lengyel irodalmáról” című könyvében egy külön fejezetben foglalkozik a tokaji bor lengyelországi fogyasztásának történetével
  5. Többek között Podolint, Lublót és Iglót a hozzájuk tartozó falvakkal és földekkel együtt. Amíg ezek a területek a lengyel uralkodó fennhatósága alá tartoztak egy esetenként kinevezett sztaroszta igazgatta őket. Valójában 13 városról és 3 várkastélyról van szó.
  6. Konrad Sutarski: Szepes és Árva-történészi szemmel, Hitel, 22. évfolyam, 2009. június, 47.
  7. Ablonczy Balázs – Koloh Gábor – Bátorfy Attila: Lutheránus háló? Szepesi menekültek a trianoni Magyarországon, Lendület–Trianon 100 Kutatócsoport, trianon100.hu
  8. Romsics Ignác: Magyarország története, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007, 349.
  9. 50 korona földadó
  10. Romsics Ignác: Magyarország története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007, 716.
  11. Udvarhelyi Nándor: A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékhelyei, Honismeret, 33. évfolyam, 2005. 90.
  12. Uo., 91.
  13. Uo., 93.
  14. Varga E. László: Két jóbarát – források és iratok a magyar-lengyel politikai és katonai kapcsolatokhoz 1918–1920, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2021, 6. sz. 91.
  15. Uo., 16. sz., 97.
  16. Uo., 17. sz., 97.
  17. Uo., 20. sz., 98.
  18. Uo., 32. sz., 105.
  19. Uo., 36. sz., 110.
  20. Egy nappal korábban a „Köztársasági Újság” egy cikke az északi vármegyékben zajló eseményekkel kapcsolatban a lengyeleket hálátlannak nevezi amiért a magyarok évszázados barátságát úgy hálálják meg, hogy ők is el akarnak rabolni az ország testéből egy darabot. A szöveg írója figyelmeztet rá, hogy az északi területeket lengyel agitátorok árasztják el, akik fellázítják a lakosságot.
  21. Varga: Két jóbarát, 37. sz., 111.
  22. Ólubló (szlovákul Stará Ľubovňa, lengyelül Stara Lubowla) a Szepesség északi részének központja, jelenleg az Eperjesi kerület része
  23. Varga: Két jóbarát, 47. sz., 121–122.
  24. Uo., 49. sz., 124.
  25. Uo., 52. sz., 126.
  26. Uo., 52. sz., 126.
  27. Uo., 52. sz., 126.
  28. Uo., 59. sz., 133.
  29. Sucha Góra a település lengyel neve, magyarul Szuchahora, szlovákul Suchá Hora.
  30. Trstená a település szlovák neve, magyarul Trsztena vagy Árvanádasd
  31. Varga: Két jóbarát, 24. sz., 100.
  32. Mai magyar neve: Lehnic, szlovákul: Lechnica.
  33. Zavargások az országban, Pesti Hírlap, XL. évfolyam, 265. szám, 1918. november 12., 8.
  34. Kormányproklamáció a nemzetiségekhez, Pesti Hírlap, XL. évf., 276. szám, 1918. november 24., 4.
  35. Uo., 5.
  36. Cseh, szerb és román csapatok Magyarországon, Népszava, XLVI. évf., 272. szám, 1918. november 17., 9.
  37. Mai nevükön: Suchá Hora (Szlovákia), Habovka (Szlovákia), Jabłonka (Lengyelország), Piekielnik (Lengyelország)
  38. Magyarország területe és az idegen csapatok, Népszava, XLVI. évf., 285. szám, 1918. december 1., 3–4.
  39. A kormány nem ismeri el a csehek megszálló jogait, Népszava, XLVI., évf., 299. szám, 1918. december 18., 3.
  40. Magyarország területe és a megszálló csapatok, Népszava, XLVI. évf., 302. szám, 1918. december 21., 3.
  41. Varga: Két jóbarát, 48. sz., 122–123.
  42. Ádám Magda – Ormos Mária: Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéből 1922–1927, Budapest, 2010., 56. szöveg, 95.

 

Gyócsi Ádám: A keresztényszigeti országgyűlés és a szultáni „gratuláló levél”

Thököly Imre személyével és tevékenységével kapcsolatban jóllehet napjainkban is születnek – ha nem is nagyszámú és nagyobb volumenű – munkák, mégis a témával kapcsolatos alapok lerakását, és ezzel összefüggésben a jelen dolgozat tárgyául szolgáló keresztényszigeti országgyűlés és az ún. szultáni „gratuláló levél” első taglalását a messzebbi múltban találjuk, méghozzá a kiegyezést követő időszakban. Azt követően egészen napjainkig, a történettudomány figyelmét még Thökölyvel kapcsolatban is más és más események kötötték le,[1] mint például az, amire én e rövid értekezés keretében vállalkoztam.

„A haldokló erdélyi fejedelemségnek egyik legérdekesebb, drámai fordulatokban gazdag fejezete Thököly Imrének a kurucz királynak erdélyi fejedelemsége, az itteni pünkösdi királysága.”[2] E szavakkal indul Szádeczky Lajos tanulmánya az 1898-as Századokban. A történet pedig úgy kezdődött, hogy 1690. augusztus 21-én – Szeben városától nem messze – megvívták a zernyesti csatát az erdélyi-császári hadak és Thököly Imre török-tatár-kuruc csapatai[3] között – ez utóbbiak győzelmével.[4] A csatában meghalt Teleki Mihály (1634–1690) erdélyi kancellár, az akkori fejedelemség legfontosabb embere, jelen minőségében pedig az erdélyi hadak generálisa, valamint Thököly fogságába került Donat Johann Heissler (1648–1696) császári generális, a fejedelemség akkori Habsburg katonai parancsnoka.

A szóban forgó csata másnapját Thököly a harctéren töltötte. Összeszedette az elesett katonákat, és kiválogattatta őket, így a török-tatár-kuruc seregből ki-ki a maga halottait temette el. A kuruc vezér mindeközben nem feledkezett meg az ellenfél elesett katonáinak is megadni a végtisztességet, valamint azt sem, hogy jelentést küldjön az éppen a nisi táborban tartózkodó III. Szulejmán szultánnak (ur. 1687–1691) „fényes” győzelméről,[5] amelyre adott szultáni gratuláló levelet kívánom magyar fordításban jelen értekezésemben közreadni. Mielőtt ennek eleget tennék, röviden felvázolom e szóban forgó levél megérkezéséig az eseményeket. Ennek tartalmának ismertetését követően pedig ejtek néhány szót a keresztényszigeti országgyűlésről, ahol elhangzott.

Thököly már az elejétől fogva uralma megerősítéséhez a mellette lévő török csapatok mellett a belső erőkre kívánt támaszkodni. Ez nem volt nehéz! Még augusztus 22-én örömmel vette Brassó városának három tagból álló üdvözlő és hódoló küldöttségét. Kifejtette nekik, hogy Jézus nevében kezdte meg a csatát és Isten adta számára a fényes győzelmet.[6]

Brassó városa másnap élelmet is szállított táborába, ezt annak ellenére tette, hogy előző éjjel a brassói német őrség parancsnoka, behúzódva a várba, ellenállásra szólította fel a városlakókat és jelentős élelmiszert csikart ki tőlük. Mindezekhez hozzájárult az is, hogy még augusztus 22-én kiküldte – reverzális mellett – a csatában fogságba került Béldi Dávidot, ez év áprilisában meghalt Apafi Mihály fejedelem (ur. 1661–1690) ellenlábasának Béldi Pálnak a fiát, hogy „szólítsa fel meghódolásra az ország lakosait, úri és főrendi tagjait”. Ez alatt pedig tudatta a fennálló helyzetet az emberekkel, jelesül, hogy a – fejedelemségben tartózkodó – német mezei had jó része megsemmisült, a várakban lévő csekély – főleg német – őrség pedig ellenállásra nem alkalmas. A székely székek és a magyar vármegyék nagy része, de még a szászok is, ez utóbbiak a „hitsors miatt” is készséggel csatlakoztak a lutheránus Thökölyhez.[7]

A korábban számtalan alkalommal kifosztott nép[8] egy része szabadítót látott benne, míg mások – ezt is el kell mondani – a hatalmi politika játékszerét, akinek hadai ugyanúgy prédálták az országot. A brassói tartózkodása után Thököly Székelyföldre vonult, ahol a székelység megnyerésére törekedett, jól tudván, hogy fejedelemségének alapját a székelyek által kiállított haderő adhatja. Augusztus végén sorra hódoltak be neki a székely székek is. Minél gyorsabb megnyerésükre azért is volt nagy szükség, mert a csata hírére rémület szállta meg Székelyföldet és az ott élő emberek a török-tatár hadak rémhírére az erdőkbe és hegyekbe menekültek.[9]

Időközben megjött Thököly (mintegy 2 ezer janicsárból álló) tartalékserege és (30-40 db mezei és mozsárágyúból álló) tüzérsége is a Barcaságba.[10] Távolabbi városokból is érkeztek deputációk Thökölyhez. Constantin Cantemir, a moldvai vajda (ur. 1685–1693), de még Sobieski János lengyel király (ur. 1674–1696) követei is megjöttek, hogy üdvözöljék Thökölyt a prázsmári táborban és az – ilyenkor szokott módon – ajándék gyanánt paripákat, kardokat és buzogányokat hoztak magukkal. Az országot azonban ekkor ismét sajnálatos, de megszokott módon kuruc, török, tatár és havasalföldi csapatok prédálták.[11]

Miután hatalmába kerítette Erdély déli és keleti részét, Gyulafehérvárra küldött ki regálisokat, azaz hivatalos megbízottakat, hogy odahívja a rendeket országgyűlésre szeptember 15-i dátummal.[12] Ő maga is Gyulafehérvárra vonult. Meghívta erre többek között a Zernyestről Kolozsvárra menekült főméltóságokat, Apor Istvánt (1638-1704), a székely székek főkirálybíráját, Alvinczy Pétert (1639-1701), az ország ítélőmesterét, s czegei Vass Györgyöt (1658/59–1705) is, Teleki Mihály unokaöccsét, akinek naplójában olvashatjuk a Thököly számára a szultán által június 8-án kiállított athname, azaz szultáni szerződéslevél szövegét korabeli magyar fordításban. Ennek latin nyelvű változatát nagy historikusunk Pray György (1723–1801) is közli az Epistolae procerum III. kötetének 476. oldalán, azonban tévesen – ahogy a czegei Vass hagyatékot rendező Nagy Gyula mondja[13] – egy 1681-es levélhez fűzött jegyzetben.[14] Ebben a levélben a budai pasa a hűségben való további kitartásra buzdít és az 1681-es athnaméból kér egy másolatot.[15] A levél címzettje tehát akkor még nem Thököly, miként Pray írja, hanem Apafi.

Thököly időközben igyekezett óvintézkedéseket tenni az országhatáron kívüli Habsburg zsoldban álló német seregek ellen is, mivel korábban csak az országban bennlévő, de nem nagy létszámú német csapatokra mért csapást Zernyestnél. Emberei egy részét így Fogaras vidékére és Királyföldre küldte, hogy szállják meg azokat és biztosítsák a Déli-Kárpátok szorosait. Thököly maga is igyekezett a fősereggel minél hamarabb előre nyomulni az ország belsejébe.[16]

A brassói vár ostromával nem szándékozta húzni az időt – bár megegyezési ajánlatot küldött a polgárokkal a német parancsnokhoz, ami nem vezetett eredményre. Végül katonákkal záratta körül a várat. Maga szeptember 4-én pedig Földvár mellé vonult.[17] Innen írta 7-én következő pátenslevelét Erdély rendjeinek. Ebben felhívta a figyelmet az ellenségre, azaz a német katonák oltalma alá menekülőkre, mint pl. a Kolozsvárott tartózkodó s a kiskorú Apafi Mihály mellett lévő főurakra. A hűtlenségen ért emberekre halálbüntetést szabott ki. Azok számára, akik alávetik neki magukat, oltalmat ígért. A pátens kimondta, hogy a németet büntetlenül ölhetik az országban, egyben Segesvárhoz rendelte küldeni a településeken lakó minden ötödik férfiembert (sic!) hadba szálláshoz Berthóti Zsigmond parancsnoksága alá. Végül pedig közölte, hogy a török császár fővezére és I. Szelim (ur. megszakításokkal 1671–1704) krími tatár kán egyik fia, Gázi Giráj szultán, aki később apja örökébe lép, haderejével útban van Erdély felé.[18]

Mialatt a Kolozsvárra menekült főurak is kiadtak egy Thökölyével ellentétes hangvételű pátenst a lakosságnak, amelyben jelezték, hogy „most közelébb az felséges badensis fejedelem[19] kevés napok alatt derék hadakkal bejő”,[20] Thököly tovább haladt Segesvár felé s talán itt változtathatta meg útirányát és eredeti tervét, hogy Gyulafehérvárra menjen,[21] ahova – miként fentebb írtam – szeptember 15-re az országgyűlést hirdette,[22] s e helyett a Nagyszeben melletti Keresztényszigetre hívta össze ugyanarra az időpontra a rendeket. A három nemzet többsége ide el is küldte követeit. A keresztényszigeti országgyűlés törvényeinek a bevezetésében Thököly a helyváltoztatással kapcsolatban azt írja, hogy „1690. szeptember 15-re általunk Gyulafehérvár városunkba hirdetett és a hadak nagy száma miatt, nehogy a fejedelmi székhely, Gyulafehérvár és környéke elpusztuljon, Keresztényszigetre, Szeben, szász székhely közelében lévő helységbe áthelyezett országgyűlésen” gyűltek össze az erdélyi rendek.[23] Valószínűleg azonban az lehetett az oka, hogy Thökölynek tudomása volt a közeledő német hadakról és ezek elől ment beljebb az országban. Fejedelemmé választása az országgyűlésen szeptember 22-én ment végbe.[24] Jelen voltak – ha nem is teljes számban – az erdélyi főurak és a rendek mellett a tatár kán, a havasalföldi vajda, Constantin Brancoveanu (ur. 1688–1714), a portától érkezett kapucsi basa, s az új szerdár, Musztafa basa, aki a szultán „nyájas” levelét is magával hozta a nisi táborból, díszkaftánokkal együtt Thököly és tíz főbb híve számára.[25] Mindezekről a szultán „gratuláló levelében” is olvashatunk. A szóban forgó iratot török eredetiből egykorúlag fordították latinra.[26] A latin változatot[27] Thaly Kálmán közli a Monumenta Hungariae Historica XXIV. kötetében, amelynek szövege az általam készített magyar fordításban[28] a következő[29]:

A Messiást hívő nemzetség fejedelmei legdicsőbbikének, a keresztények között az előkelők támasztékának, a Nazarénus nép közdolgai irányítójának, a serény és harcias, rettenetes és félelmetes, merész és erőteljes hősnek, Felső-Magyarország és Erdély jelenlegi dicső fejedelmének Thököly Imrének, kinek legyen jó vége! Midőn megérkeznek (hozzád) a fenséges királyi leveleink, (már) ismeretes számunkra az, amit elküldött leveleidben jeleztél győzedelmes királyi táborunk felé, hogy Ottomán birodalmam kötelékeiből kifolyólag örökös Birtokomba, Erdélybe, győzelmektől híres hadseregemmel behatoltál, és a fent említett terület Rukál[30] nevű szorosán harci készültségben (az országba történő) bemenetel el lévén zárva, az istentelen és fonák németséget és annak mélyen fekvő és silány táborát a Fenséges Uralkodó Isten kegyelméből kiirtva elpusztítottad, leigázva megaláztad, és közülük többeket kardélre hánytál, a megmaradottakat pedig a fogság kötelékeivel és láncaival megkötözted, minden sáncukat, tüzérségüket és hadi málhájukat elfoglaltad. Mivel mindezeket, amik előadattak, a világot átfogó királyi ismeretemmel beláttam, elnyerted jóságos uralkodói érdeklődésemet és bőkezűségemmel összekötött becses megbecsülésemet, abban a reményben és várakozásban, hogy Isten segítségével ezután is az én Fényes Portám magas építményének és oszlopokkal megerősített fenséges palotámnak minden további kötelezettségét hűséggel és a lélek őszinte hevével fogod teljesíteni, az uralkodói magasság irántad megmutatkozó nagy hálájával és a királyi felség kegyének kiválóság tekintetében megnyilvánuló túláradásával, tetszésünkből és kedvezésünkből neked egy megtisztelő uralkodói ruha (kaftán) és az oldalad mellett lévő tíz jeles férfinak is megtisztelő ruha küldetett, Királyi Felség e szóban forgó levelével együtt utaltattak ki és küldettek el; míg megérkeznek, kell, hogy tetszésből és kegyből ajándékozott megtisztelő, királyi és fenséges ruhákat, teljes tisztelettel és megbecsüléssel fogadva, miután felvetted, dicsőséggel és tisztességgel viseld, a Fejedelmek fejedelmével, Ozi tartomány híres kormányzójával, Musztafával, az Erdélybe küldött s győzelmektől híres hadseregem jelenlegi fővezérével, kinek legyen örök dicsősége, és a többi Kormányzóval és a hadsereg többi Vezérével, törekedj minden igyekezettel és figyelemmel jó egyetértésben előre haladni, a mondott területet Isten kegyelméből az ellenség kezei közül kiragadni és felszabadítani, annak felkavart állapotát megváltoztatva a dolgokat jó rendbe és elrendezésbe visszaállítani. Erdély meghódoló, oltalmat kérő és a Fényes Portának engedelmeskedő és magukat alávető lakói javaikban és személyükben ne háborgattassanak; (irántuk) uralkodói méltóságom örök árnyékában szíves védelmet és tiszteletet tanúsíts, ellenben azoknak, akik az igaz hit művelői iránt sem engedelmességet sem meghunyászkodást nem tanúsítanak, lázadásban és felkelésben végig kitartanak, semmi fajta biztonság nem engedtethetik meg, megölésükre, elfogatásukra, győzelmektől híres hadseregemmel mind javaik és mind vagyonuk elragadására és elvételére, és kíméletlen csapással a megérdemelt büntetésük elhatározására fordíts a jövőben minden gondot és erőt, nem másként a kormányozandó és irányítandó tartományban, az alattvalók megvédelmezésére és megóvására. Hogy elnyerhesd királyi méltóságom végrehajtása által az uralkodói nagyság változatos kegyeit és a királyi hatalmasság jóindulatú érdeklődését, ne felejtkezzél el mindezekhez lelkesen hozzátenni és szorgalmasan harcra késznek mutatkozni, valamint a dolgok szükséges állásáról tájékoztatással szolgálni és az új híreket a Fényes Portámnak következetesen elbeszélni.

Az irat egyértelműen fogalmaz: egyszerre dicsér, bátorít, szólít fel a további küzdelmekre, és teszi ezt úgy, hogy további török csapatokat nem helyez számára kilátásba. A levél elolvasása után most pedig nézzük meg, hogy a korábban a Teleki Mihály mellett tevékenykedő és a Zernyesti csatában kuruc fogságba került Cserei Mihály (1667–1756) hogyan emlékszik vissza a fejedelemválasztás napjára: „Ott nagy pompával, dob, trombita, sípszó, puskaropogás alatt a templomban fejedelemségre inauguráltaték, megesküvén a conditiók szerint az országnak, és pompás vendégséggel, a havasalyföldi vajda is jelen lévén, nagy örömmel eltöltik ezt a napot”.[31]

Egyhangúnak tekinthető fejedelemmé választásában nem csak a rendben, fegyelemben együtt tartott csapatainak volt része, hanem a császári hatalomnál enyhébbnek mutatkozó török főség elismerésének is. A most már erdélyi fejedelem Thököly keresztényszigeti cikkelyei hangsúlyozták,[32] hogy ő, Thököly Imre török segítséggel a „boldog emlékezetű néhai Bethlen Gábor kegyelmes erdélyi fejedelem idejebéli szabadságot megadta”, s az ország adóját a Bethlen korabeli, immár jelképesnek számító 10 ezer tallérra szállította le. A gyűlésen rendeletet hoztak birtokai visszaadásáról, honfiúsították a vele tartó bujdosókat, visszaállították a szabad fejedelemválasztás intézményét, valamint a bevett vallások rendszerét. Elismerte ugyan, hogy a három nemzetből való tanáccsal kormányoz, de valójában teljes mértékben szuverén módon intézkedett. Végezetül pedig még egy tetemes had ellátására elegendő 40 napi élelmet rótt ki a vármegyékre, városokra és székekre.[33]

Az összehívott országgyűlés elsősorban a Portával kívánta rendezni Erdély viszonyát, ellenben Thököly a Habsburg udvarral. Mivel Thököly jól tudta, hogy az Erdélyben kialakult helyzetet a török hadjárat kimenetele, s még inkább a miatta stratégiát váltó és felé közeledő Badeni Lajos dönti el, a fogságába esett d’Oriát megegyezési ajánlattal Bécsbe küldte I. Lipót császárhoz és királyhoz (ur. 1657–1705). Újfent késznek mutatkozott volna most is csatlakozni csapataival a török ellen harcoló császári armadához, ha elismerik Erdély fejedelmének, birodalmi hercegi címmel tisztelik meg, mialatt Velence és Lengyelország garantálja a megegyezést. Thököly már tanult Apafi erőviszonyokat mérlegelő korábbi politikájából, de nem eleget.[34] Igaz, emellett a körülmények sem voltak kellően adottak! Nagyobb hangsúly esett, mint látjuk, személyi érdekeire, mint az ország érdekeire – bár tudjuk, hogy sokszor e két érdek egybefonódhat. Talán előre is látta az újdonsült fejedelem, hogy a nagyvezír nem fogja sem időben, sem kellőképpen megsegíteni. Előbb-utóbb magára fog maradni, s akkor nem marad más hátra, mint megpróbálni a lehetetlent és leállni „az nímettel paktálni”. Lipót azonban válaszában Thökölytől azt várta, hogy először ő bizonyítsa be tettekkel feléje megnyilvánuló hűségét, és utána kész megkegyelmezni neki, és visszaadni jószágait. Lipót békülékenynek tűnő válaszadása egyértelműen az 1690-es év török sikereinek, többek között Nándorfehérvár elfoglalásának volt betudható.[35] A fent említett d’Oriának azt is meg kellett kérdeznie Lipóttól, hogy az udvar feleségét, Zrínyi Ilonát (1643–1703) fogolynak tekinti-e, s így váltságdíj vagy cserealku fejében szabadon bocsátaná-e az illusztris foglyot.[36] Lipót szeptember 24-i levelében írta, hogy Zrínyi Ilonának jóllehet nem volna szabad elhagynia Bécset, de Heisslerért, és d’Oriáért[37] cserébe mégis szabadon bocsátja.[38] D’Oria október 23-24-e táján fog majd visszaérkezni Brassón át Lipót válaszával az akkor már hátráló Thököly táborába.[39]

A keresztényszigeti országgyűlést már szeptember 29-én Badeni Lajos közeledése miatt be kellett zárni, mivel az őrgróf átlépte Erdély határát.[40] Mielőtt feloszlott volna, szeptember 28-án még egy pátenst adott ki az új erdélyi fejedelem a keresztényszigeti mezőn, melyben a továbbra is a török császár és a tatár kán útban lévő segítségével bíztatta az erdélyieket. Erre szavát is adta, bár ekkorra már bizonyosan tudnia kellett, hogy a török magára hagyta. Megparancsolta, hogy rendek fejenként keljenek fel és siessenek táborába, valamint a föld népét is fegyverbe szólította. Székelyföld felé vette útját,[41] miközben idegen segédhadai, köztük a törökök sorra elhagyták. Hamarosan kivonult Erdélyből és többé már nem fordulhatott vissza.[42]

Mindezek tükrében hiábavalónak tűnik a szultánnak a Thököly győzelme miatti gratulációja, mivel a török annak kiaknázásában már nem volt kellően eltökélt és motivált. A levélnek mindösszesen történeti és esztétikai értéke maradt az utókorra, egyéb jelentősége már a keletkezését követően elhalványult – jóllehet többre lett volna hivatva, akár csak maga Thököly Imre.

Bibliográfia

Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657-1705. I. kötet, Magyar Történeti életrajzok, Budapest, 1888.

Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. 17. kötet, Budapest, 1928–1942.

Benczédi László (szerk.): Thököly-felkelés és kora. Budapest, 1983.

Borovszky Samu: Magyarország Vármegyéi és városai. Vas vármegye. 1898

Cserei Mihály: Erdély históriája. 1661–1711. Budapest, 1983.

Deák Farkas (szerk.): A bujdosók levéltára. Budapest, 1877.

Hargittay Emil (szerk.): Régi magyar levelestár. XVI-XVII. század II. kötet, Magyar Hírmondó, Budapest, 1981.

Kármán Gábor: Thököly Imre elfogása: a felső-magyarországi oszmán vazallus állam bukása és az erdélyi diplomácia. Történelmi Szemle, 2019. (61. évf.) 3. szám, 411-432.

Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély története 1606-tól 1830-ig II. kötet, Budapest, 1986.

Mészáros Kálmán (szerk.): Magyarország hadtörténete II. – Az oszmán hódítás kora, 1526-1718, Budapest, 2020.

Nagy Gyula (szerk.): Czegei Vass György és Vass László naplói 1659–1739. Monumenta Hungariae Historica XXXV., Budapest, 1896.

Nagy Iván (közli): Magyarországi és erdélyi bujdosó fejedelem Késmárki Thököli Imre secretariusának Komáromi Jánosnak Törökországi diáriumja és experienciája. Budapest, 1887.

Papp Sándor: Szabadság vagy járom? A török segítség kérdése a XVII. század végi magyar rendi mozgalmak idején. Hadtörténelmi közlemények, 2003/3–4, 633–669.

Pray György: Epistulae procerum Regni Hungariae III. Budae, 1806.

Pray György: Historia Regum Hungariae Stirpis Austriacae. Budae, 1799.

Röder, Philip: Der Markgrafen Ludwig Wilhelm von Baden Feldzüge wider die Türken grössentheils nach bis jetzt unbenützen Handschriften. Zweiter Band, Carlsruhe, 1842.

R. Várkonyi Ágnes: Magyarország visszafoglalása 1683–1699. Budapest, 1987.

Seres István: Thököly Imre és Törökország. Budapest, 2006.

Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Budapest, 1983.

Szalay László: Magyarország története. 5. kötet, Pest, 1857.

Szádeczky Lajos: Thököly erdélyi fejedelemsége. Századok, 1898, 230–247, 420–433, 328– 339, 499–509, 621–631, 695.

Szilágyi Sándor (szerk.): Erdélyi Országgyűlési Emlékek 20. 1688–1691. 34. fejezet, 1688-1691. Törvények és okiratok. Budapest, 1897.

Thaly Kálmán (közli): Késmárki Thököly Imre és némely főbb híveinek naplói és emlékezetes írásai (1686-1705). Monumenta Hungariae Historica XXII., Pest, 1868.

Thaly Kálmán (közli): Késmárki Thököly Imre naplói, leveleskönyvei és egyéb emlékezetes írásai. Monumenta Hungariae Historica XXIV., Pest, 1873.

Trócsányi Zsolt: Teleki Mihály. Erdély és a kuruc mozgalom 1690-ig. Budapest, 1972.

Hivatkozások

  1. Thököly életét elsősorban 1685. év végéig szokták figyelemmel kísérni. Az ekkor bekövetkezett rövid idejű török fogságát követően személye – sajnálatos módon – már kiesik az érdeklődés középpontjából. Ezzel kapcsolatban lásd: Kármán Gábor: Thököly Imre elfogása: a felső-magyarországi oszmán vazallus állam bukása és az erdélyi diplomácia. Történelmi Szemle, 2019. (61. évf.) 3. szám, 411-432.
  2. Szádeczky Lajos: Thököly erdélyi fejedelemsége. Századok, 1898, 230.
  3. Havasalföldiek, illetve az akkori szóhasználattal oláhországiak is voltak Thököly seregében, azonban visszahagyta őket útja során, hogy a Kárpátok lejtőit felügyeljék – nem bízván ugyanis feltétlenül hűségükben. (Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657-1705. I. kötet, Magyar Történeti életrajzok, Budapest, 1888, 213)
  4. A csata és vele együtt Thököly hadmozdulatai az 1690-es év nagy török ellentámadás részét képezték.
  5. Szádeczky Lajos: Thököly, 230.
  6. Uo., 328.
  7. Uo., 230.
  8. Meglátásom szerint a tárgyalt időszakban – tehát a falszabadító háborúk idején – a korábbi vészterhes (17. század eleji és közepi) időkhöz képest összességében némileg „nyugodtabb” időket élt Erdély nemes és nemtelen lakossága. Ennek ábrázolásához nyújt kiváló képet Nagy Gyula (szerk.): Czegei Vass György és Vass László naplói 1659–1739. Monumenta Hungariae Historica XXXV., 1896.
  9. Szádeczky Lajos: Thököly, 330–331.
  10. Uo., 331–332. (Mintegy 13-16 ezer főre kell tenni a Thökölyvel a zernyesti síkon felállt katonák számát, így hozzávetőlegesen kétszerese lehetett Thököly serege az erdélyi-német haderőnek. Erről lásd: Szalay Béla: Thököly havasi útja. Hadtörténelmi közlemények, 1910, 141.)
  11. Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Budapest, 1983, 243.
  12. Cserei Mihály: Erdély históriája. 1661-1711. Budapest, 1983, 229.
  13. Nagy Gyula (szerk.): Czegei Vass, 101.
  14. Az 1681-es athnaméval Papp Sándor foglalkozik tanulmányában. Ebben idéz egy levelet, amelyet Apafi írt 1683-ban Eszterházy Pál (1635-1713) nádornak és amelyben az olvasható, hogy Apafi az 1666-ban Murány várában készült feltételek alapján kívánta a törökkel rendezni a dolgokat, Thököly ellenben – írta Apafi – készíttetett egy olyan levelet a magyar megyékkel és rendekkel, amely értelmében azok nem kívánják Apafi uralkodását, ellenben Thökölyt szívesen látnák uruknak. Apafi leveléből az is kiderül, hogy kapott a szultántól kapott egy athnamét, amelyet később visszavontak és visszavittek a törökök. Thököly nevére pedig – folytatja – csak egy kinevező iratot, úgynevezett annuentiát állítottak ki – majd az 1682. évben. 1681-ben Erdélybe – az az évi királyi magyarországi hadjárattal összefüggésben – először egy szultáni fermánt, azaz parancsot küldtek ki, amely előírta a hadjárathoz való csatlakozást, másodjára pedig a szóban forgó athnamét, amelyhez a rendek egy kérelemlevelet is szoktak előzetesen benyújtani a Portára. Ezt az iratot azonban nem Apafi nevére, hanem általánosságban a magyar nemzet számára állították ki. Mindebből fakadóan egy vita bontakozott ki a bujdosó magyarok és az erdélyiek között, hogy a szerződéslevél kinek is biztosít hatalmat a Habsburgoktól visszafoglalt magyar területek felett. Az okmány kézbesítéséről fennmaradt Uzun Ibrahim budai pasa levele, melyből megtudható, hogy az athnamét azért küldték el Apafinak, mert őt bízták meg a magyar ügyek kézben tartásával, és a levélben kéri, hogy küldje el neki a szerződéslevél másolatát Saban csausz által. (Papp Sándor: Szabadság vagy járom? A török segítség kérdése a XVII. század végi magyar rendi mozgalmak idején. Hadtörténeti közlemények, 2003/3–4, 648–649.) Pray tehát helytelenül az 1681-es athname helyett az 1690-es athnamét tűzte hozzá lábjegyzetben a pasa leveléhez. Hozzáteszem, a tévesen csatolt athnaméban Apafiról, már mint elhunyt fejedelemről van szó. Praytól szokatlan figyelmetlenség és/vagy az elmondott történések lehettek az okai az irat rossz helyen történő közlésének.
  15. Pray György: Epistulae procerum Regni Hungariae. III., Budae, 1806, 475–476.
  16. Szádeczky Lajos: Thököly, 332.
  17. Uo., 332–333.
  18. A pátens rendes szövege többek között czegei Vass György naplójában is megtalálható. (Nagy Gyula (szerk.) Czegei Vass, 94–96.)
  19. Badeni Lajos (1655–1707) volt az 1690-es év Habsburg csapatainak fővezére a Duna-medencében.
  20. Szádeczky Lajos: Thököly, 334–335.
  21. Uo., 335.
  22. Az Erdély történetében – feltehetően tévesen – azt olvashatjuk, hogy maga az országgyűlés csak szeptember 25-én nyílt meg (Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély története 1606-tól 1830-ig. II., Budapest, 1986, 880.)
  23. „…in generalibus…Comitijs ad diem 15 Mensis Septembris Anni Domini Millesimi Sexcentesimi Nonagesimi, in Civitatem nostram Albam-Juliam per nos promulgatis ob multitudinem bellorum ne sedes eadem Regalis et districtus ejusdem desolaretur, in possesione Keresztény-Szigeth sedeque Saxonicali Szeben existente, transmutatis…” (Közli Thaly Kálmán:Késmárki Thököly Imre és némely főbb híveinek naplói és emlékezetes írásai. 1686–1705. Monumenta Hungariae Historica XXII., Pest, 1868, 63.)
  24. Seres István: Thököly Imre és Törökország. Budapest, 2006, 92.
  25. Szádeczky Lajos: Thököly, 337.
  26. A szöveget publikáló Thaly szerint a levélnek mind az eredeti török példánya, mind az egykorú latin fordítása Vörösvárott, a Rákóczi-Aspremont-Erdődy levéltárban volt az ő idejében megtalálható. (Thaly Kálmán: Késmárki Thököly Imre naplói, leveleskönyvei és egyéb emlékezetes írásai. Monumenta Hungariae Historica XXIV., Pest, 1873, 395.) A Pinka partján fekvő volt Vas vármegyei Vasvörösvárt 1920-ban Ausztriához „csatolták”, mai neve Rotentum an der Pinka. Borovszky Samu a következőket írja Vörösvári levéltárról: „Itt van a híres vörösvári, mór ízlésben épült és gróf Erdődy Gyula tulajdonát képező, nagyszabású kastély, mely arról is nevezetes, hogy itt őrzik a kastély egyik tágas toronyszobájában II. Rákóczy Ferencznek annak idején sokat kutatott titkos levéltárát. Itt van elhelyezve az Erdődy-család gazdag, rendezett levéltára is. A kastély, mely remek park közepén, magaslaton áll, egyike az ország legszebb épületeinek. Berendezése is fényes és igazi előkelő ízlésre vall.” (Borovszky Samu: Magyarország Vármegyéi és városai. Vas vármegye. Budapest, 1898, 115–116.)
  27. Uo., 393.
  28. A szöveg teljes magyar fordítására mindezidáig nem bukkantam rá. Kisebb-nagyobb részek magyar transzlációját közlik csak az egyes szakirodalmak.
  29. „Gloriossimo Principum gentis Messiam credentis, sustentaculo magnatum inter Christianos, directori negotiorum publicorum populi Nazareni, strenuo ac bellicoso, formidablili ac terribili, animoso ac valoroso heroi, glorioso moderno Superioris-Hungariae et Transylvaniae Principi Emerico Thököly, cujus extrema sunt foelicia!Cum pervenerint literae regiae ac augustae, notum sit, quod ex annexis Imperii mei Ottomanici haereditariam meam possesionem Transiylvaneae regionem, cum exercitu meo victoriis inclyto te penetrasse, ac in praedictae regionis passu montis Rukal jam in procinctu praecludendi ingressus existentes improbos ac perversos Germanos castraque eorum depressa ac vilia, gratia Dei possessoris Celsitudinis, extirpando delevisse, subigendo humiliasse, plerosque eorum in pabulum gladiorum cessisse, relictos autem captivitatis vinculis et catenis vinctos fuisse, omnes munitiones tormentarias et belllica impedimenta occupasse, ad victoriosa mea regia castra literis missis significasti.Dum ea omnia quaecunque repraesentata sunt, notitia mea regia mundi comprehensiva optime complexa fuissent, benignam imperialem meam propensionem ac pretiosam aestimationem liberalitate mea conjunctam nactus es, ea spe autem et expectatione, ut favente Deo de hinc quoque Fulgidae meae Portae sublimis fabricae et Excelsae meae Aulae columnis firmatae, omne servitium fideliter et cum candore animi praestiturus eris, erga te summa gratia sublimitatis imperialis, et excellentia favoris Celsitudinis regalis emanando, tibi uno vestimento honorifico imperiali et eximiis viris ad latus tuum existentibus decem vestimentis honorificis favorabiliter et gratiose collatis, praesentibus literis Regiae Majestatis assignata et missa sunt; dum pervenirent, oportet, quod favorabiliter et gratiose largita vestimenta honorifica, regia ac eminentia, cum omni reverentia et honore obviando, postquam iisdem indutus, pro gloria et decore duxeris, cum Principe Principum, Illustri Gubernatore Provinciae Ozj, moderno Supremo Duce exercituum meorum victoriis inclytorum ad partes Transylvanicas deputatorum Musztafa cujus prosperitas sit perpetua, ac aliis Gubernatoribus ac Ducibus exercituum, juxta bonam concordiam procedere, praedictamque regionem Divina Gratia manibus hostium totaliter eripere et liberare, ac confuso ejus statu, amoto negotia in bonos ordines, dispositinesque redigere omni studio ac deligentia nitaris.Incolarum regionis Transylvaniae se dedentium, protectinemque implorantium ac Excelsae meae Portae obsequentium et se submittentium bonis et personis non molestatis; in umbra perpetua benignitatis meae imperialis gratiosam protectionem et observantiam largito, e contra cultoribus verae fidei obsecundationem et submissionem non facientibus, in rebellione et seditione perseverantibus, nulla penitus securitate concessa, in eorum internecione, incaptivatione, et bonis ac facultatibus, cum exercitu meo victoriis inclyto diripi et depraedari faciendis, ac cum rigorosa afflictione meritas eorum poenas statuendis omnem curam et robur, haud secus in gubernanda et administranda provincia, protegendis et defendendis subditis adhibito.

    Ut cum beneplaciti regiae meae dignitas executione, varios favores sublimitatis imperialis, et benignas propensiones excellentiae regiae consequi valeas, his animuno applicare et diligenter intentum fieri, informationique necessarios rerum status et nova nuntia consecutive Excelsae meae Portae notificare et exponere non desinas.” (Közli: Thaly: Thököly, 1873, 393–395.)

  30. Valószínűleg Rukur, Rucar (van Rukkor is) nevű havasalföldi határközségről van szó.
  31. Cserei Mihály: Erdély, 230.
  32. Az artikulusokra vonatkozóan lásd: Thaly: Thököly, 1868, 63–84.
  33. Thaly: Thököly, 1868, 83–84.
  34. Köpeczi Béla: Erdély története, 880.
  35. Angyal Dávid: Thököly, 220–221.
  36. Pray szerint a Rákóczi árvákat: Ferencet és Juliannát is kérte. (Pray György: Historia regum stirpis Austriacae. Budae, 1799. 307.)
  37. Heissler és d’Oria szabadon bocsátásáért Thököly kezdetben még 25 ezer aranyat kívánt kapni, de a pénz lassan gyűlt össze. Ráadásul d’Orianak Thököly táborához való visszatérte után a foglyokról szóló alkudozásokat egy időre félbeszakította Köprülü Musztafa nagyvezér (1637–1691), aki követelte Thökölytől az előkelő foglyok török kézre bocsátását – ezekre a fejedelem azonban nem volt hajlandó. (Angyal Dávid: Thököly, 228.) Erre hivatkozik Thököly is 1691 áprilisában Vidinből keltezett és feleségéhez írott levelében, amelyben panaszkodva írta, hogy „Hajszler és Dória uraimék éretted s több híveim feleségeknek elbocsáttatások iránt inhibeáltatván az fővezértül, s noha kezembül őket ki nem vették, de meg sem engedték eddig való elbocsáttatásokat”. (Hargittay Emil (szerk.): Régi magyar levelestár. XVI-XVII. század. II. kötet, Magyar Hírmondó, Budapest, 1981, 486.) Később a fentebbi összeg 7 ezer aranyra fog csökkenni, talán mert d’Oria időközben meghalt. (Szalay László: Magyarország története. 5. kötet, Pest, 1857, 498.) Komáromi szerint: Karas/Krassó folyó mellett lévő Férpalánkon „halt meg a kurucok keze alatt, Marchio Doria, az császár generálisa” (Közli Nagy Iván: Magyarországi és erdélyi bujdosó fejedelem Késmárki Thököli Imre secretariusának Komáromi Jánosnak Törökországi diáriumja és experienciája. Budapest, 1887, 4.)
  38. Angyal Dávid: Thököly, 228.
  39. Szádeczky: Thököly, 426.
  40. „Datum in praedicta possessione Kersztényszigeth, Die 29 Mensis Septembris Anno 1690.” (Thaly: Thököly, 1868, 84.)
  41. Szádeczky: Thököly, 338.
  42. Hogy mennyire volt taktikus, vagy éppen elhibázott lépés Thökölytől a (ki)hátrálás és ezzel együtt új fejedelemségének a teljes feladása, az már egy külön értekezés tárgyát képezi.

Bödő Krisztián: Vásárosnaményi báró Eötvös Ignác tartozásai és hitelezői

Háttér[1]

Eötvös József édesapja, ifj. Eötvös Ignác (1786-1851) tárnokmester 1841-ben azzal kereste meg a miskolci székhelyű Borsod vármegyei törvényszéket, hogy bejelentse fizetésképtelenségét és csődöt kérjen saját maga ellen az 1840. évi XXII. törvénycikk értelmében:

„Miután hitelezőink nagyobb része véletlenül kielégítését szorgalmaztatja, az idő pedig, melyben bennünket ezen hatalmas követelések környékeznek, úgy jószágainkkal több évek óta búsan tapasztalt terméketlensége, s több elemi csapások által történt illetése, valamint az ingatlan jószágok is mostani becstelensége miatt, tetemes adósságok siettetett letisztázásra vagy csak kellő biztosítására is oly alkalmatlan és ellenséges, hogy mi más egyéb ez évben szenvedett képtelen veszteségeinkbe figyelmezvén értékünket minden hitelezőink teljes kifizetésére elégtelennek lenni előre látjuk. […] míg követelési és adósságbeli állapotunk tökéletes előadására elegendő adatokat szerezhetnénk, méltóztassék a Tekintetes Törvényszék […] ellenünk a csődületet elrendelni.”[2]

Csőd általában valamely hitelező vagy hitelezői csoport kezdeményezésére – ahogy a korszakban fogalmaztak – ütött ki. Az, hogy Eötvös Ignác maga kért csődöt saját maga ellen, már önmagában felvet néhány kérdést, jóllehet nem is annyira ez a tény teszi érdekessé a tárnokmester csődperét, ha nem sokkal inkább az, hogy több mint fél évszázadig tartott. A bejelentést követően Borsod vármegye törvényszéke azonnal aktivizálta magát és 1841. szeptember 20-án megindította a csődeljárást.[3] Csődtömeggondnokot és perügyelőt választottak, utasították az érdekelt vármegyéket, hogy azonnal írják össze Eötvös Ignác ingó és ingatlan javait, majd vegyék azt mielőbb bírói zár (sequestrum) alá.[4] A bírói zár alá vett vagyon adta az ún. csődtömeget (vagy röviden tömeget), amelynek eladásából fizették (volna) ki a hitelezőket egy bonyolult osztályozási lista alapján.[5]

A törvény célja az volt, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben a csődpereket gyorsan és gördülékenyen folytassák le.[6] Ez nem is volt problematikus azokban az esetekben, amikor az adósság nem volt számottevő és amikor a hitelezői kör sem volt kiterjedt, illetőleg az adós nem rendelkezett a szélrózsa minden irányában ingó és ingatlan vagyonnal. Eötvös Ignácnak kiterjedt hitelezői köre volt, elég csupán arra utalnunk, hogy 280 keresetlevelet adtak be a báró ellen.[7] Nemcsak Borsod, de Zemplén, Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyékben is rendelkezett tulajdonnal, nem is beszélve Fejérről, ahol az Eötvös-vagyon legértékesebb része, az ercsi uradalom feküdt.[8] A csődeljárást egy ízben a bécsi udvar több mint egy évre leállította, a számtalan igényper és fellebbezés elnyújtotta az eljárást, szakadatlan jogi kardoskodás zajlott egyes javak megmentéséért, különösen Eötvös Dénes részéről. A szabadságharc elsodorta az ügyet, a neoabszolutizmus évtizedében újranyitották, majd 1867-től kezdték az osztályozási lajstrom szerint kifizetni a hitelezőket,[9] de ez sem ment gördülékenyen. Végül 1899-ben zárták le a pert úgy, hogy sem a vagyonbukott Eötvös Ignác, sem a családi vagyont megmenteni igyekvő Eötvös Dénes nem élt.[10]

E rövid tanulmányban nem célunk részletesen bemutatni a csődper fázisait, csupán utaltunk rá, hogy egy több évtizedes folyamatról és a történeti kutatás számára jelenleg is fontos családról van szó. Célunk ugyanakkor összegyűjteni azokat a tartozásokat, adósságokat, amelyeket Eötvös Ignác a csőd kitörése előtt halmozott fel, és amelyek nyilvánvaló előzményei annak, hogy a báró 1841-ben bejelentette fizetésképtelenségét. Az adósságokról – uradalmi és családi levéltár híján[11] – a be-és kitáblázási jegyzőkönyvek tájékoztatnak bennünket.

Be-és kitáblázási jegyzőkönyv, mint forrásbázis

A be-és kitáblázási jegyzőkönyvek a nemesi közgyűlési iratokhoz tartoznak, kvázi a közgyűlési jegyzőkönyvek segédkönyvei, ezekben rögzítették – kérés esetén és díjszabás mellett – az adósságokat. Noha a vaskos kötetek kétségtelenül hasznos források egy adott vármegye hitelforgalmának vizsgálatához,[12] korántsem teljeskörű forrásokról van szó, hiszen az adósságok betáblázása (intabulatio) nem volt kötelező. A hitelezőnek nemfizetés esetén kétségkívül hasznos volt, mert erre hivatkozva pert indíthatott, de a váltó- és csődtörvény bevezetése előtt ezek a peres eljárások – ha az adós földbirtokos volt – nem a hitelezők győzelmével végződtek. Ráadásul amennyiben az adós a kamatokat rendesen törlesztette, s végül a tőkepénzt is visszafizette, a kölcsön – ami a vármegyei adminisztrációt illeti – nyom nélkül maradt.[13] Különösen problematikus a kitáblázás (extabulatio), az adósság megszűntetésének kérdése, ugyanis a kitáblázott tőkeérték meg sem közelíti a betáblázott tőkeértéket, ebből többen a nemesség eladósodására következtettek, jóllehet a forrásbázis ehhez a megállapításhoz egyoldalú, hiszen nem látjuk azt, hogy a kamatok fizetés mennyiben valósult meg.[14]

A jegyzőkönyvek vezetése nem egyidőben kezdődött és az adminisztrációs gyakorlat is inkonzekvens volt. Optimális esetben rögzítették az adós és a hitelező nevét, az összeget és a tartozásról szóló kötelezvény (obligatio) vagy váltó keletkezési idejét. Egyes esetekben részletesen feljegyezték az adós kötelezettségeit, a fizetendő kamat mértékét és a tartozás természetét.

Betáblázott adósságot ott találhatunk, ahol az adósnak ingó vagy ingatlan java feküdt.[15] Eötvös Ignác esetén éppen a csődper iratanyaga nyújtott segítséget abban, hogy hol lelhetjük fel a báró ellen intabulált összegeket, hiszen a csődbíróság minden olyan törvényhatósággal levelezést folytatott, ahol a vagyonbukott bárónak a csődtömeghez csatolandó javai voltak. A kutatást éppen ezért Borsod vármegyén kívül Fejér, Zemplén, Szabolcs, Szatmár, Bereg, Nógrád és Tolna vármegyékben is le kellett folytatni. Mivel ezeket a segédkönyveket eltérő módon vezették, az összes vármegye anyagát ugyanolyan kritérium alapján nem lehetett feldolgozni, sőt bizonyos esetekben az is előfordult, hogy a be-és kitáblázási jegyzőkönyvek nem maradtak fenn. Előfordult egyes vármegyékben az is, hogy az adósságokat duplán rögzítették, és a közgyűlési jegyzőkönyvekbe is megtalálhatók. Az alábbi táblázatban megyei bontásban összegezzük e két forrástípus kutathatóságát.

 

A kutatás Heves, Tolna és Bereg vármegyék esetén bizonyult eredménytelennek, bár tegyük hozzá, hogy Tolnában a család egy kaszálóval és réttel rendelkezett,[16] így kétséges, hogy e javakra bárki is betábláztatott volna valamilyen adósságot. Nemkülönben Hevesben, ahol a vármegye jelentése szerint csupán Eger város határában némely szőlővel rendelkezett Eötvös Ignác.[17] Bereg iratanyagának hiánya már nagyobb probléma,[18] hiszen a család döntően Északkelet-Magyarországon rendelkezett birtokokkal. Nógrádban az iratanyag hiánytalansága ellenére nem találtunk tartozást Eötvös Ignác neve alatt. Borsod, Zemplén, Fejér, Szabolcs és Szatmár esetén a kutatás eredményes volt.

Adósságok

Csődper esetén a vagyonbukott saját adósságai mellett a család ősi adósságaiért is felelt, így nemcsak ifj. Eötvös Ignác (1786-1851), hanem id. Eötvös Ignác főispán (1763-1838) adósságaira is tekintettel voltunk. Borsodban tábláztatták be a legtöbb, összesen 133, míg Fejérben 69 rendbeli követelést. Szabolcsban és Zemplénben 32-32, míg Szatmárban csupán 4 követelés szerepel, azonban ez nem jelent 271 tartozást, hiszen egy-egy hitelező több vármegyében – biztonsági okokból – is betábláztatta az adósságot.[19] A jegyzőkönyvek összevetésével 214 rendbeli követelés jelenik meg id. és ifj. Eötvös Ignácnál.[20] Az már önmagában jelzésértékű, hogy a számszerűsített adatokból Borsod és Fejér tűnik ki. Ez nem véletlen, egyrészt a birtokok számából, másrészt pedig a birtokok minőségéből adódik, amellyel a hitelezők is nyilvánvalóan tisztában voltak. Borsodban számos Eötvös-érdekeltség feküdt (pl.: Tiszatarján, Sály, Vatta, Geszt), míg Fejérben csak a Szentiváni részpusztaság (ma Alsószentiván) és az ercsi uradalom, utóbbi viszont roppant értékes volt és ahogy a csődper során meg is jegyezték, Ercsi nélkül a hitelezők kielégítése esélytelen volt.[21]

Egyedül Szabolcs vármegye anyagában bukkant fel a csődpert időben jócskán megelőző adósságtétel id. Eötvös Ignác neve mellett.[22] Az esetek túlnyomó többségében a csőd kitörése előtt egy-két hónappal adminisztrálták a kölcsönöket, általában augusztus hónap valamely közgyűlési időszakában. Elvétve fordult elő, hogy a „későn ébredő” hitelezők a csőd kitörése után intabulálták követeléseiket. Különös számba megy, hogy néhány hónap leforgása alatt ennyi személynek eszébe jutott betábláztatni az adósságokat. Természetesen az 1840. évi „hiteltörvények” megnövelték a törvényhatóságoknak ezt a típusú adminisztrációját, [23] de ez a nagyságrend ennek ellenére is szembetűnő.

Egy köztudottan adósságokkal rendelkező személy halála ösztönözhette arra a hitelezőket, hogy betábláztassák a követeléseiket.[24] Gángó Gábor is arra a megállapításra jutott, hogy id. Eötvös Ignác 1838. június 12-én bekövetkező halála állhat a hitelezői fellépés mögött.[25] Nem elhanyagolható szempont és valóban tekintélyes summával tartozott a főispán, de miért vártak három évet a hitelezők? Pulszky Ferenc naplóbejegyzéseit ugyan kellő kritikával kell illetni, de Eötvös Ignác vagyonbukása kapcsán ezt írja:

„Bécsben ez időben pénzválság ütött ki, melynek legfőbb áldozata a Geymüller nagy bankház lett s ennek bukása következtében Eötvös Ignác, a tárnok. Ez mindig akvirált jószágokat, nagy részben hitelbe, főleg pedig az ercsi uradalmat, melyet ideiglenes jogcímmel bírt, mindenáron meg akarta örökíteni családjában, de amint a pénzpiac állapota szorult, s a hitel szűkült, mindaz, kinek birtoka adóssággal volt terhelve, nem tarthatta fönn magát.”[26]

Ez az elmélet – tegyük hozzá nyilvánvalóan Pulszky nyomán – jelenik meg Grünwald Bélánál is.[27] Az eddigi kutatások alapján Eötvös Ignác és a bécsi bankház között kétségtelenül fennállt egy anyagi kapcsolat, már csak azért is, mert az Eötvös-csőd forrásanyagában a Geymüller bankház csődtömegének perügyelője szintén követeléseket támasztott Eötvös Ignác csődtömege ellen, azaz Eötvös Ignác biztosan tartozott a bankháznak.[28] A bankház bukásáról 1841. július első felében kezdtek cikkezni a magyar lapok.[29] Abban az esetben, ha ez a kapcsolat a család hitelezői körében is ismert volt, akkor nem meglepő, hogy a Geymüller & Co. bukását követő egy és másfél hónappal betábláztatták követeléseiket Eötvös Ignác ellen. A tőke – egy ilyen pénzügyi krízisben – nyilvánvalóan menekítette magát, a bizalom megszűnt.[30] Úgy véljük, hogy inkább ez kapcsolódik a betáblázott összegek közel egyidejű megjelenéséhez, semmint id. Eötvös Ignác halála.

A képen szöveg, képernyőkép, sor, Párhuzamos látható Automatikusan generált leírás

1. ábra ifj. Eötvös Ignác ellen betáblázott követelések pengőforintban Borsod, Fejér, Zemplén és Szatmár vármegyék jegyzőkönyvei alapján[31]

A követelések jelentős részét pengőforintban tábláztatták be, de szórványosan előfordult váltóforint és arany is. A váltóforintot 2,5-es osztóval, az aranyat – körmöci aranynak tekintve – 4,5-es szorzóval váltottuk át pengőforintra.[32] A diagramon szereplő adósságok 996 266 pengőforintra rúgnak, de ebbe még bele kell számolnunk azokat a Szabolcs vármegyében betáblázott tételeket (összesen 23 920 pengőforint),[33] amelyeknél a kölcsönzés időpontja ismeretlen. Az összegyűjtött betáblázások alapján tehát 1 020 186 pengőforint tartozásról beszélhetünk. Ehhez hozzá kell vennünk id. Eötvös Ignác adósságait, az ún. ősi adósságokat, amely 84 242 pengőforint.

A képen szöveg, képernyőkép, Párhuzamos, sor látható Automatikusan generált leírás

2. ábra id. Eötvös Ignác ellen betáblázott követelések pengőforintban Borsod, Fejér, Zemplén vármegyék jegyzőkönyvei alapján[34]

Az apa adósságainak szórása egyenletesebb. Ifj. Eötvös Ignác esetén aligha lehet drasztikus eladósodásról beszélni a rendelkezésre álló adatok alapján az 1830-as évek közepéig.[35] A tartozások felhalmozása az 1830-as évek második felétől szembetűnő, a csődper évében felvett kölcsönök száma és nagyságrendje pedig tetemes, 1812-1837 közötti években felvett kölcsönök összesített értéke majdnem eléri az 1841-ben felvett tőkeértéket, jóllehet 1841-re csupán 28 rendbeli követelést datálhatunk a 214-ből. Egyelőre kérdés, hogy mivel állhat kapcsolatban 1841 nagyarányú kölcsönforgalma. Célszerűnek tűnhet összefüggésbe hozni azzal, hogy a csődper kitörése előtt az Eötvös család megvásárolta az ercsi uradalmat akkori tulajdonosától, Szapáry Vincétől. Az adás-vételi szerződés értelmében az uradalom 1 100 000 pengőforintért kelt el. A teljes összeget nem kellett készpénzben kifizetni, de a Szapáry család adósságait Eötvös Dénesnek át kellett vállalnia.[36] Ettől függetlenül a nagybirtok megvásárlása komoly tőkét igényelt. Véleményünk szerint ez részben magyarázatot adhat ifj. Eötvös Ignác tartozásaira. Ezeket a tartozásokat nem értelmezhetjük minden esetben tényleges készpénzfelvételnek, hiszen nem ismerjük a kölcsön természetét. Rokon adósságának átvállalása? Áruhitel? Örökség kifizetése? Özvegyek és árvák pénzei? Birtokvásárlás? Zálogkiváltás?[37] Természetesen minden esetben tartozást testesít meg egy-egy betáblázott összeg, de nem következik belőle a pazarló arisztokrata képe, aki életmódjának fenntartására hatalmas pénzeket vett fel annak tudatában, hogy ősi szabadságjogai megvédik őt és birtokát. A pazarlásnak ráadásul némiképp ellentmond az is, hogy számos tétel a 2000 pengőforintot sem érte el és olyan személyektől származnak, akiknek a beazonosítása – társadalmi státuszukból adódóan – nehéz vagy éppen lehetetlen. Nehezen képzelhető el, hogy például özvegy Ritter Magdolna 400 pengőforintja nélkülözhetetlen volt a család számára,[38] különösen annak fényében, hogy magasabb körökből is jutottak pénzhez.

A hitelezők

A hitelezői hálózat egy nehezebb kérdéskör. Egyrészt a hivatalnokok számtalan esetben rosszul írták fel a neveket,[39] amelyek, ha csak a közgyűlési jegyzőkönyvben szerepelnek, más információt nem árulnak el. Ellenben, ha az illető valamilyen folyamodást írt vagy a betáblázandó összeget levélben írta meg és fennmaradt, nagy valószínűséggel identifikálta magát vagy legalább a levél tartalmazza a települést, ahol kelt. Ez már leszűkíti a kört.[40] A bejegyzett kereskedőket a korban már egyre gyakoribb összeírások, cégjegyzékek révén azonosíthatjuk, ráadásul a digitalizált folyóiratok és hírlapok segítségével gyakran bővebb információkat szerezhetünk a polgári-kereskedő csoportról, amely nagy arányban képviselte magát az Eötvös család hitelezői körében. A nemesi, arisztokrata származású személyeket a rendelkezésre álló genealógiai munkák révén – gondolunk itt Nagy Iván vagy Kempelen Béla műveire – könnyen regisztrálhatjuk. Az egyházi intézmények nevét pedig minden esetben rögzítették. Azonban így is rengeteg név „lóg a levegőben”. Vajon determinálja-e az azonosítás nehézsége a személy társadalmi státuszát? Állítható-e, hogy az „egyéb” kategória olyan „egyszerű embereket” takar, akik nem tartoznak sem a polgári, sem a nemesi rendhez? Ez nyilván nem ilyen egyszerű. Annál pedig a késő rendi Magyarország társadalma messze sokszínűbb volt, hogy csupán rendi kategóriákban gondolkozzunk, hiszen például egy-egy azonosított esetben uradalmi tiszt,[41] hivatalnok[42] is hitelezőként lépett fel.[43]

Az azonosíthatatlan személyek neve előtt gyakran bukkan fel az özvegy, ritkábban az árva jelző. E személyek esetén feltehetőleg arról lehet szó, hogy az uradalom kasszája kvázi takarékpénztár jelleget töltött be és ezek a személyek bizalommal, hitellel helyezték el kis magtakarításukat kamat reményében az uradalmi pénztárban.[44]

Vegyünk egy pillantást azokra a hitelezőkre, akik Fejér vármegyében tábláztatták be a követeléseiket. Az egyik legmagasabb összeget (41 762 pengőforint) egy bizonyos J. A. Valero, pesti nagykereskedő biztosította Eötvös Ignácnak,[45] aki egyike volt a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapítóinak Széchenyi István és számos tehetősebb zsidó kereskedő, így például Wodianer Sámuel és Ullmann Móric mellett.[46] Vagyonát textilgyártással alapozta meg, számos érdekeltsége mellett kiemelkedő volt a pesti selyemgyára.[47] Burgmann Károly, aki 9500 pengőforintot kölcsönözött,[48] csakugyan nagykereskedő és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alapítói között, később az igazgatói székben is megtaláljuk.[49] Bidermann Mihály Lázár bécsi bankár, vagyonát gyapjúkereskedelemmel alapozta meg.[50] A kereskedői-polgári csoportot erősíti továbbá a Fejér vármegyei betáblázók közül Egger Eduárd, aki folyamodványaiban pesti orvos(tanár)ként hivatkozik magára, ugyanakkor a bejegyzett kereskedők között is megtaláljuk a nevét,[51] illetve Magyar J. Dávid pesti kereskedő.[52] Juhász János és Tschida János székesfehérvári polgárok, előbbi fakereskedéssel, utóbbi fűszerkereskedéssel foglalkozott.[53] A Vágvecséről (Nyitra) származó Neuschloss Izsák fanagykereskedő szintén a vagyon és a vállalkozás megalapozója volt, az 1830-as évek közepén már kiterjedt telephálózattal rendelkeztek, köztük Újpesten is.[54] Mózes Ábrahám és Zsidó József neve árulkodó,[55] Say József pedig székesfehérvári gyógyszerész volt.[56] A Fejér megyei születésű, s csakugyan Fejérben, Kálózon elhunyt Kustor István uradalmi számvevő,[57] míg az alsógallai születésű Jurkovits Mátyás adószedő volt.[58]

A hitelélet felélénkülését szorgalmazó reformkori törvények előtt az egyház meghatározó szerepet játszott a kölcsönzésben.[59] Nem véletlen, hogy a fenti táblázatban a Bakonyszombathelyi pénztár – jelentős összeggel – és az egri főkáptalan is a hitelezők sorát növeli. Egy másik csoport a nemesi, bárói hitelezők köre. Noszlopi (Noszlopy) Jozefa például a nemes Noszlopy Gáspár honvédőrnagy testvére volt.[60] Miháldi báró Splényi József (1781-1849) alezredes, unokahúga, báró Splényi Mária Anna pedig vásárosnaményi Eötvös Miklós[61] felesége volt.[62] Ebből a házasságból született id. Eötvös Ignác, Eötvös József nagyapja, így itt egy rokoni kapcsolat is fennáll. A hitelezők között szerepel az ekkor még csupán nemesi címet birtokló vizeki Tallián Jusztina (-1844), akinek férje ádámföldi Bornemissza Gábor volt,[63] testvére, vizeki Tallián Zsófia pedig annak a pészaki Bajzáth Józsefnek (1770-1850) lett a felesége, aki szintén kölcsönzött Eötvös Ignácnak.[64] Báró Fechtig Ferdinánd 1803-ban szerzett honfiúsítást (indigenatus), vendéghallgatóként tanult a Hohenheimi Mezőgazdasági Akadémián, lengyeltóti uradalmát az okszerű gazdálkodás jegyében vezette.[65] Végül a nemesi réteget erősíti pészaki Bázel József, Bihar vármegyei földbirtokos.[66] A hitelezői kör erősen heterogén jellegét mutatják a további vármegyék adatai is, jóllehet Borsod-Szabolcs-Szatmár esetén erősebben jelennek meg hitelezőként a különböző egyházi alapítványok.[67]

Összegzés

A rövid tanulmánnyal rávilágítottunk egy neves arisztokrata család csődperének előzményére azzal, hogy összegyűjtöttük azokat a tartozásokat, adósságokat, amelyeket a csőd kiütése előtt a vármegyei jegyzőkönyvekben betábláztattak. A forrásadottságok nem voltak egyenletesek, hiszen például Heves és Bereg vármegyében nem tudtuk elvégezni a kutatást. Megállapítottuk, hogy bár Eötvös Ignác bukott meg, édesapja is jelentős adósságot hagyott hátra. A tartozások betáblázásának dátumaiból arra következtettünk, hogy valóban szoros kapcsolat áll fenn az 1841-es pénzügyi krízissel, különösen a bécsi székhelyű Geymüller bankház bukásával. A kölcsönök felvétele ifj. Eötvös Ignác esetén korántsem egyenletes, az 1830-as évek második felétől dinamikus növekedés figyelhető meg, a csődper évében pedig kritikusan nagy tartozást halmozott fel, amely további kérdéseket vet fel. Megállapítottuk, hogy a hitelezői kör heterogén volt, jelentős arányban megjelennek a kereskedők.

A kutatás további fázisában össze kívánjuk vetni a betáblázott tartozásokat azokkal a keresetlevekkel, amelyeket a csődbíróságnak nyújtottak be a hitelezők. Úgy véljük, hogy minden betáblázott összeget megtalálunk a keresetlevelek között, ugyanakkor a keresetlevelek alapján kiegészíthetővé válik a tartozás mértéke és a hitelezők száma is, hiszen – ahogy arra a tanulmány elején utaltunk – a betáblázások gyakorlata esetleges volt.

Bibliográfia

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Vármegyei Levéltára

HU-MNL-FVmL-IV.3.a. – Közgyűlési jegyzőkönyvek (Protocolla congregationum)

HU-MNL-FVmL-IV.3.c. – Közgyűlési iratok (1790-1848)

Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Levéltára

HU-MNL-BAZVmL-IV.501.a. – Közgyűlési, részgyűlési és törvényszéki jegyzőkönyvek (1569-1847)

HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. – Közgyűlési és törvényszéki iratok (1790-1847)

HU-MNL-BAZVmL-IV.501.k. – Be-és kitáblázási jegyzőkönyvek (1756-1858)

HU-MNL-BAZVmL-IV.2001.l. – A közgyűlés be-és kitáblázási iratai (1770-1849)

Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára

HU-MNL-SzSzBVmL-IV.1.a. – Közgyűlési jegyzőkönyvek (1550-1848)

HU-MNL-SzSzBVmL-IV.1.h. – Betáblázási jegyzőkönyvek (1824-1848)

HU-MNL-SzSzBVmL-IV.501.g. – Betáblázási jegyzőkönyvek (1833-1842)

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára

HU-MNL-OL-X (4) – Anyakönyvi gyűjtemény

Korabeli folyóiratok, közlönyök, naplók

Budapesti Közlöny, 1. évf., 1867/221.

Budapesti Tudósító 1848, Buda, 1848.

Handels-und Gewerbs-Kalender 1848, Pest, 1848.

Jelenkor, 10. évf., 1841/57.

Magyar Kereskedelmi Almanach 1845 évre, Pest, 1845.

Pesti Hirlap, 1842/123.

Pesti Napló, 50. évf., 1899/76.

Pulszky Ferenc: Életem és korom I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958.

Online források

Pannon Digitális Egyesített Archívum (OSZK PANDea) – gyászjelentések

https://dspace.oszk.hu/handle/20.500.12346/111768

Kálóz – halotti anyakönyvi kivonatok

https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:939J-X3SB-F6?view=index&personArk=%2Fark%3A%2F61903%2F1%3A1%3A6N39-3RZF&action=view

Alsógalla – házassági anyakönyvi kivonatok

https://www.familysearch.org/ark:/61903/3:1:939J-XF9V-D4?view=index&personArk=%2Fark%3A%2F61903%2F1%3A1%3A6N34-2BZ3&action=view

Szakirodalom

Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai, Magvető, Budapest, 1989.

Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben 4., Pest, 1839.

Gángó Gábor: A báró Eötvös-család Borsod megyei csődpere (1841-1847), Századok, 146. évf., 2012/3, 1401–1419.

Grünwald Béla: Széchenyi magánhitelügyi koncepciójának szellemi és gazdasági előzményei a rendi Magyarországon 1790-1848, Pécs, 1927.

Katus László: A modern Magyarország születése, Pécs, Kronosz, 2012.

Kempelen Béla: Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok, Budapest, 1937.

Kövér György: Hitelkonverziók, Aetas, 25. évf., 2010/2, 45–75.

Kurucz György: Főnemesi hitelforgalom és betáblázási tőkeértékek Tolna, Baranya, Zala és Vas vármegyében a 18-19. század fordulóján, Történelmi Szemle, LXIV. évf., 2022/4, 689–708.

Mérei Gyula: Magyarország gazdasága, in: Mérei Gyula-Vörös Károly (szerk.): Magyarország története 1790-1848. I., Budapest, Akadémia, 1983.

Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848, Teleki Pál Tudományos Intézet, Budapest, 1948.

Miszjuk Mihajlo – Kutassy Ilona: A Kárpátaljai Területi Állami Levéltár Beregszászi Osztályának magyar provenienciájú fondjai és leírási egységei 1918/1919-ig és 1938-1944/1945-ig, Budapest, 2014.

Nagy Iván: Magyarország családai. Czímerekkel és nemzékrendi táblákkal, VIII. kötet, Pest, 1861.

Nagy Iván: Magyarország családai. Czímerekkel és nemzékrendi táblákkal, Pótlék kötet, Pest, 1868.

Pétervári Máté: Az első magyar csődtörvény országgyűlési vitája és a szabályozást meghatározó alapelvek, Glosse Iuridica, 8. évf., 2021/4, 245–269.

Somorjai Szabolcs: Hiteltörténet a be-és kitáblázási jegyzőkönyvek alapján a 18. századmásodik és a 19. század első felében. A megyei hitelezés Csongrád, Fejér és Pest-Pilis-Solt vármegye példáján keresztül, Budapest, 2014.

Szögi László: Somogy vármegye peregrinusai, 1265-1918, in: Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére, Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14., Budapest, 2015, 21–31.

Tóth Tibor: Hitelezők és adósok. A kölcsönforgalom kérdéshez Somogyban 1756-1812, Budapest, 1979.

Hivatkozások

  1. Ez a tanulmány a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-3-II-KRE-10 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
  2. Eötvös Ignác csődületet kérő folyamodó levelének másolata. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1842/162.
  3. Az Eötvös-csőd kapcsán eddig egyetlen tanulmány született. Gángó Gábor a csődpert 1841-1847 között vizsgálta, de 1847 korántsem jelentette az eljárás végét, már csak azért sem, mert a végrehajtás 1847-ben nem indult meg. A tanulmány azzal az alapvető céllal született, hogy Eötvös József élettörténetéhez szolgáljon adalékokkal, de a csőd hátterét és az eljárás egyes fázisait is bemutatja. Ld.: Gángó Gábor: A báró Eötvös-család Borsod megyei csődpere (1841-1847), Századok, 146. évf., 2012/3, 1401–1419.
  4. Pl.: HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1841/3631.
  5. A csődületről szóló 1840. évi XXII. törvénycikk (a továbbiakban 1840:XXII. tc.) 81–93. §.
  6. A csődtörvény kodifikációjáról ld.: Pétervári Máté: Az első magyar csődtörvény országgyűlési vitája és a szabályozást meghatározó alapelvek, Glosse Iuridica, 8. évf., 2021/4, 245–269.
  7. HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. 1844/1294-1575.
  8. Az ercsi uradalom több szempontból is az Eötvös-érdekeltségek legfontosabb része volt függetlenül attól, hogy Eötvös Ignác csak bérelte azt a tényleges földbirtokostól, Szapáry Vincétől. Egyrészt területi kiterjedése meghaladta a többi ingatlant, földrajzi fekvése kedvezőbb szállítási és értékesítési potenciállal bírt, a korábbi haszonbérlő pedig költséghatékony beruházásokkal racionalizált birtokot hagyott hátra. Az ercsi uradalomról ld.: Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848, Teleki Pál Tudományos Intézet,Budapest, 1948, 50-54.
  9. Budapesti Közlöny, 1. évf., 1867/221, 2612.
  10. Pesti Napló, 50. évf., 1899/76, 9.
  11. A vásárosnaményi Eötvös család iratanyagát a Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltár őrzi, azonban a tekintélyes mennyiségű irat nem a bárói ághoz kapcsolódik.
  12. A témához elsősorban ld.: Tóth Tibor: Hitelezők és adósok. A kölcsönforgalom kérdéshez Somogyban 1756-1812, Budapest, 1979.
  13. Kurucz György is arra hívja fel a figyelmet, hogy nemesi, főnemesi családok anyagi helyzetéről, esetleges eladósodásáról reális képet a betáblázási jegyzőkönyvek alapján nem lehet nyerni, ehhez szükségszerű az uradalmi pénztárak hitelforgalommal kapcsolatos nyilvántartásait is megvizsgálni. Kurucz György: Főnemesi hitelforgalom és betáblázási tőkeértékek Tolna, Baranya, Zala és Vas vármegyében a 18-19. század fordulóján, Történelmi Szemle, LXIV. évf., 2022/4, 689–708.
  14. Somorjai Szabolcs: Hiteltörténet a be-és kitáblázási jegyzőkönyvek alapján a 18. század második és a 19. század első felében. A megyei hitelezés Csongrád, Fejér és Pest-Pilis-Solt vármegye példáján keresztül, Budapest, 2014, 220.
  15. Az 1840. évi betáblázásról szóló törvény értelmében adósságot betáblázni már csak ingatlan javakra lehetett.
  16. HU-MNL-TVmL-IV.1.b. 1842/3421.
  17. HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. 1842/4926.
  18. A 19. századi tűzvész után az első világháború viszontagságai miatt sérült a levéltár. A vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek tárgymutatói töredékesen maradtak fenn 1514-1912 között, amelyből lefeljebb a tartozás tényére, de nem a tartozás konkrétumaira derülne fény. Az iratanyagot a kárpátaljai Beregszászon őrzik, a fennálló háborús helyzet miatt a kutatást egyelőre nem tudjuk elvégezni. Miszjuk Mihajlo – Kutassy Ilona: A Kárpátaljai Területi Állami Levéltár Beregszászi Osztályának magyar provenienciájú fondjai és leírási egységei 1918/1919-ig és 1938-1944/1945-ig, Budapest, 2014, 8., 19.
  19. Például Zemplén vármegyében betáblázott 32 rendbeli követelésből csupán 14 egyedi eset, a többi a borsodi adminisztrációban is szerepel. Papmezei Bázel József földbirtokos jelentősnek tekinthető, az eredeti 57 000 pengőforintra rúgó követeléséből fennmaradt 22 000 pengőforintos tartozását Fejér (HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3453.), Borsod (HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. 1841/3446.), Zemplén (HU-MNL-BAZVmL-IV.2001.l. IV. kötet, 1841/597.) és Szabolcs (HU-MNL-SzSzBVmL-IV.1.a. 1841/1504.) vármegyében is betábláztatta. A jegyzőkönyvek összevetése éppen ezért nem maradhat el, különösen, hogy a neveket többféleképpen írták le, ráadásul éppen Bázel József esetén Fejérben még 57 000 pengőforintot tábláztatott be, de a további vármegyékben már szerepel az a kitétel, hogy ebből 35 000 pengőforintot már visszafizettek.
  20. A követelések száma nem egyenlő a hitelezők számával, hiszen egy hitelező számos tartozást betábláztathatott. Például Tótis Izsák – vélhetőleg kereskedő – örökösei hat rendbeli követelést nyújtottak be Borsodban. HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. 1841/2886.
  21. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1842/1906.
  22. Pl. báró Splény család felé két rendbeli tartozásuk volt 1818-ban, de azt 1825-ben extabulálták. HU-MNL-SzSzBVmL-IV.1.h. 2. kötet, p. 1637.
  23. Szatmár vármegyében például 1834-ben 31, 1835-ben 44 adósságot tábláztattak be, de 1840-ben már 154, 1841-ben pedig 125 esetet rögzítettek. HU-MNL-SzSzBVmL-IV.501.g.
  24. Hangyás Dávid hivatalnok és földesúr halála előtt nem tábláztak be ellene adósságot, de halála után egy év leforgása alatt 30 követelést intabuláltak. Grünwald Béla: Széchenyi magánhitelügyi koncepciójának szellemi és gazdasági előzményei a rendi Magyarországon 1790-1848, Pécs, 1927, 26.
  25. Gángó: A báró Eötvös, 1407.
  26. Pulszky Ferenc: Életem és korom I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958, 183.
  27. Grünwald: Széchenyi magánhitelügyi, 130.
  28. HU-MNL-BAZVmL-IV.501.a. 1844/1431.
  29. Jelenkor, 10. évf., 1841/57, 233–234.
  30. Mérei Gyula: Magyarország gazdasága, in: Mérei Gyula-Vörös Károly (szerk.): Magyarország története 1790-1848. I., Budapest, Akadémia, 1983, 319.
  31. HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. 1841/2849-2851, 2852-2855, 2864-2865, 2883, 2885, 2885½, 2903, 2904, 2941-2945, 2970-2972, 2985-2987, 3051, 3249-3252, 3339-3352, 3446, 3907-3909.; HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/1887-1895, 2857, 2858, 2872-2885, 2910, 3372, 3452, 3459-3466, 3644-3649, 3651-3654, 4350-4353, 4385, 4389-4391, 4780.; HU-MNL-SzSzBVmL-IV.501.g. 1841/43-44, 86-87.; HU-MNL-BAZVmL-IV.2001.l. IV. kötet 1841/603, 605, 620-626, 628-629, 643, 824-825. A Szabolcs vármegyében betáblázott 33 adósságtételből 23 darabot már Borsodban regisztráltak korábban, így 10 tétel maradt, de ezt a diagramon nem tudjuk ábrázolni, mert a kölcsönzés dátumát nem írták fel. A kölcsönzés időpontjának hiánya egyúttal az adós kilétét sem pontosítja. Szabolcsban konzekvensen „Ötves Ignác” szerepel, nem derül ki, mikor beszélhetünk az apa és mikor a vagyonbukott fiú adósságáról, ezeket a tételeket ifj. Eötvös Ignáchoz számítottuk. A csődper tekintetében nincs jelentősége, hiszen minden tétel őt terhelte.
  32. Kövér György számításait vettem alapul. Kövér György: Hitelkonverziók, Aetas, 25. évf., 2010/2, 47.
  33. HU-MNL-SzSzBVmL-IV.1.a. 1841/1257, 1407, 1476, 1478, 1482-1483, 1505, 1507-1509.
  34. HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. 1841/2852, 2856, 2884, 2885-2886, 2903, 3050, 3248, 3344, 3465, 3909.; HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3454-3458.; HU-MNL-BAZVmL-IV.2001.l. IV. kötet 1841/824.
  35. Id. Eötvös Ignác esetén az első kölcsönügyletet 1797-re tudjuk datálni. 1797 és 1840 között nincs ellen betáblázás és nincs nyoma adóssági pernek. Ez egyértelműen arra utal, hogy a kamatok fizetése rendben megtörtént, a főispán bizalmat, hitelt élvezett. Ebben az esetben pedig eladósodásról nem lehet beszélni.
  36. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1841/3431.
  37. Többek között Tóth Tibor mutatott rá, hogy a 19. század elején – a napóleoni háborúk alatt – a vizsgált adósságok mögött birtokvásárlás és zálogkiváltás, illetőleg a gazdaság korszerűsítése dominált, de természetesen presztízsberuházásokra is költöttek. Tóth: A kölcsönforgalom kérdéséhez, 39–44.
  38. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1841/2879.
  39. Fejérben a közgyűlési jegyzőkönyvben például Tscheda János szerepel, míg egy hitelezői folyamodásban már Csida János.
  40. Például Juhász János esetében. Juhász Jánosból feltehetőleg elég sok élt Fejérben, országos szintről nem is beszélve, ugyanakkor egyik folyamodó levelében székesfehérvári deszkakereskedőként utal magára. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1843/4595.
  41. HU-MNL-BAZVmL-IV.501.e. 1841/2884.
  42. HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3652-3654.
  43. Az anyakönyvi kivonatok abban eligazíthatnak bennünket, hogy az adott személy milyen státusszal, foglalkozással rendelkezett, azonban pusztán név alapján lehetetlen feladat az azonosítás. Lakhely leszűkíti ugyan a kört, de így is tetemes időt ölel fel a keresés.
  44. Az uradalmi pénztár takarékpénztári funkciójáról legújabban ld.: Kurucz: Főnemesi hitelforgalom, 689–708.
  45. HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/1888-1895.
  46. Pesti Hirlap, 1842/123, 1.
  47. Handels-und Gewerbs-Kalender 1848, Pest,1848, 86.
  48. HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3372.
  49. Budapesti Tudósító 1848, Buda, 1848, 158.
  50. Kempelen Béla: Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok, Budapest, 1937, 49–51.; Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai, Magvető, Budapest, 1989, 80.; HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3462.
  51. Magyar Kereskedelmi Almanach 1845 évre, Pest, 1845, 33. HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3649.
  52. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1841/4217. A csődper nyitását követően a kancellária útján, a bécsi váltótörvényszék határozata alapján egy bizonyos Bondi Henrik Leopold bécsi kereskedő 3300 pengőforintnyi, Eötvös Ignác elleni követéséről is jelentést kapott a megye. Az adósságlevél keltét nem ismerjük. HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1842/3.
  53. HU-MNL-FVmL-IV.3.c. 1843/4595.
  54. Berkovits 1981: 33.
  55. HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3644-3648., HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/4352-4353.
  56. OSZK PANDea. Say József gyászjelentése, 1858. márc. 23. (Letöltés: 2024. április 07.)
  57. Kálóz, halotti anyakönyvi kivonat, Kustor István 1858. jún. 4. (Letöltés: 2024. április 07.)
  58. Alsógalla, házassági anyakönyvi kivonat, Mathias Jurkovitsch, 1828. máj. 22. (Letöltés: 2024. április 07.)
  59. Katus László: A modern Magyarország születése, Pécs, Kronosz, 2012, 160.
  60. Nagy Iván: Magyarország családai. Czímerekkel és nemzékrendi táblákkal, VIII. kötet, Pest, 1861, 166.
  61. HU-MNL-OL-X (4) 2593. 1. köt. 323.
  62. HU-MNL-OL-X (4) 2505. 1. köt. 104.
  63. Nagy Iván: Magyarország családai. Czímerekkel és nemzékrendi táblákkal, Pótlék kötet, Pest, 1868, 151.
  64. OSZK PANDea. Pészaki Bajzáth Józsefné szül. Tallián Zsófia gyászjelentése (1874. dec. 31.) (Letöltés: 2024. április 07.)
  65. Szögi László: Somogy vármegye peregrinusai, 1265-1918, in: Mayer László – Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére, Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14., Budapest, 2015, 25. Ez a kapcsolat a tekintetben is fontos, hogy mind a lengyeltóti, mind az ercsi uradalom mintagazdaság volt.
  66. Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben 4., Pest, 1839, 129.; HU-MNL-FVmL-IV.3.a. 1841/3453.
  67. Különösen igaz a katolikus egyház különböző pénztárainak hitelezése id. Eötvös Ignác esetén. Grünwald Béla fejti ki a hitelforrások átalakulását a reformkorban, s az egyház hitelező szerepét a korai időszakra teszi, de azzal már nem értünk egyet, hogy ez a típusú hitelforrás kimerült a reformkor utolsó évtizedére. Szatmár vármegyében betáblázott tételek mindegyike a nagyváradi katolikus egyházhoz kapcsolódik az 1830-as évekből. HU-MNL-SzSzBVmL-IV.501.g. 1841/43–44., 86–87.