Beküldve:

Csík Ádám Lajos: „Két memoár, egy korszak…” Önéletírások Gyuláról a polgárosodás hajnalától annak alkonyáig (recenzió)

Recenzált mű: Erdész Gyula (szerk.): Gyulai polgárok visszaemlékezései Scherer Benedek és Scherer Ferenc memoárja, Gyula, MNL Békés Megyei Levéltára, 2021. ISBN: 978-963-7239-80-9 340 o.

Először is, mielőtt könyvbemutató írásom érdemi részére térnék, a polgárosodás folyamatának eme időszaki meghatározása csupán egy – a részemről történt – önkényes kijelölés. A kiegyezéstől az 1945-48-as időszakig tartó érára jól megfogható időegységként tekintek a magyar történelem viszonylatában. Mondanom sem kell, 1949-től már a polgárosodás klasszikus formáiról nem beszélhetünk, annak szereplői nem egy esetben az életben maradásra, létfenntartásra rendezkedtek be.

Ezt az időszakot, amely egy korszakhatárokkal szabdalt, de viszonylag szerves történelmi fejlődés eredménye volt, Scherer Benedek és Scherer Ferenc életútja és visszaemlékezései nagyon jól illusztrálja. Mindezt testközelből – átvitt értelemben, de néha szó szerint – egyenesen az események frontvonalból. A szerzők saját szemszögükön keresztül mutatják be a polgárosodó Magyarország sajátosságait, viszonyait, a lehetőségeket és a visszásságokat, amelyeket a kor, amiben éltek, magukon viselt. Mindkettejük életének közös metszéspontja, hogy a korszak helyi, később országos értelmiségi elitjébe tartoztak, és az, hogy tudásuk – lehetőségekhez mért – kamatoztatására törekedtek. Jellemzőjük a vállalkozó szellem, amelyben nem csak túlélték, hanem megélték koruk lehetőségeit, valamint tudásuk, eltökéltségük, amelynek révén ki tudtak emelkedni bármely helyzetben. Mindketten remek szociális érzékkel rendelkeztek, amely életük során előre segítette őket. Ez utóbbi nem elhanyagolható tulajdonság napjainkban sem, nemhogy az akkori, szorosabb kapcsolatokra építő, tradicionálisabb társadalomban. Véleményem szerint a „gyulai polgár” kifejezés mindkettejük esetében nemcsak jogokat, előnyöket, hanem kötelességeket, felelősségtudatot, és tenni akarást is egyesített magában.

A szubjektív történetírás jellegzetességeit mindkét mű magán viseli. Emiatt – főleg Ferenc esetében – a családi viszonyok és háttér ismerete jelentős mértékben kiegészíti a történetet. Narratívájuk során több rokonsági összefüggést nem tisztáznak. Erőteljesen érződik, hogy mi, külső olvasók, csak belepillanthatunk az életükbe, de az általuk elejtett félmondatokban rejlő tudás birtokosai soha nem lehetünk. Ezt a sajátosságot Benedek ugyan igyekszik elkerülni a korai családfa ismertetésével, de műve végére ő is az olvasó magával hozott tudására bízza az egyes hiányok kitöltését. Mindkét esetben nagyon megható és személyes pillanatai az írásoknak, amikor a szerzők saját leszármazottaikat szólítják meg, számukra fogalmaznak meg gondolatokat, nekik magyarázzák döntéseiket.

A két szubjektum fajsúlyos részét képezi az élmények, kiemelkedő utazások történeteinek megírása. Ez abból eredeztethető, hogy a szerzők igyekeztek a hétköznapi életből – az elbeszélő formátum keretei között ugyan – a lehető legszűkebben, csak a főbb vonásokat kiemelni. Mindketten beszámolnak gyermekkorukról, tanulmányaikról, pályájukon és karrierjükben való boldogulásukról. Ha nem is tudatosan, de nagyon jó korképeket adnak az adott társadalmi, gazdasági, kulturális és vallási viszonyokról. Jól meg lehet figyelni az egyes gazdasági változásokat, a nagyságrendeket, hogy mi, mennyibe került abban a korban, és hogy azok drágának, vagy olcsónak számítottak-e az adott helyzetben. A két memoár jellegzetességeiből adódóan, szépen ábrázolódnak az egyes identitások, és azok családon belüli változásai, a nyelv használatának kérdései, a kötődések és a kulturális hagyományok értelmezései.

Scherer Benedek visszaemlékezésére jellemző a régiesebb nyelvezet és az elbeszélő stílus. Kevesebb adattal, inkább több saját tapasztalattal és anekdotával fűszerezve meséli el életét gyermekkorától kezdve egészen nyugalomba vonulásáig. Sajátos szemszögéből reflektál korának eseményeire, adva ezeknek egy kissé furcsa magyarázatot. Ez nem csak az élete során megélt gondolatokra igaz, hiszen a memoár megírásának pillanatában fennálló politikai és társadalmi berendezkedéseket is megemlíti. Egyedisége Ferenchez képest, hogy saját világnézetét, világlátását is beépíti művébe. Ezáltal egy ritka betekintést enged egy olyan XIX–XX. századi mentalitásba, amelyre jelentős hatást gyakorolt a világlátottság. Gondolkodására jelentős hatást gyakorolt gyermekkora, annak tapasztalásai, és az a fajta gazdálkodói „idill” amelyet a bánság sajátosságai nyújtottak. A német kultúrához való kötődés, és az ebből fakadó lehetőségek is tetten érhetőek Benedek memoárjában, életútjában. A másik érdekes vonulata a műnek a fiatalkori túrák, kirándulások Európában. Ezeknek a leírása rendkívül érdekes stílusban és személyes hangvételben történt. Kiemelt szerepet kapnak ezekben a részekben Kossuth Lajossal való találkozásai. Az ezekben az időkben szerzett élmények és gondolatok meghatározó szeletet kaptak a későbbi eseményekben. Benedek alkotása komoly forrásértékkel bír nemcsak a fentebb említett aspektusokban. Tevékenysége a gyulai polgárság életében olyan helyzetbe hozta, hogy önéletírása értékes adalékokkal, információkkal szolgál a város életével, társadalmával és gazdaságával kapcsolatban. Aktívan közreműködött a Gyulai Harisnyagyár, és az első Gyulai Takarékpénztár létrehozásában is. Ezen vállalkozásokkal kapcsolatban nemcsak pótolhatatlan kútfőnek bizonyul műve, hanem azoknak működésével kapcsolatban elejtett információi tovább színesítik a korabeli Gyula életét, viszonyait az utókor fekete-fehér, avíttas emlékezetében.

Scherer Ferenc memoárjában sokkal jobban törekszik a tényszerűségre, az adatok és események pontos rögzítésére. Nála kevésbé dominál az anekdotikus elmesélő stílus, amelyet gyermekkorára korlátoz, és amely csak a visszaemlékezés első feléig tart ki. A második fejezet – az elsőhöz képest – még történészibb megközelítést alkalmaz, tényszerűbb, és jobbára az első feleségével töltött időkre koncentrál. Ennek a részeknek az olvasása nehezebb, mivel főleg az utazásoknál a tényszerűség legyűrte az élvezhetőség szempontját. Az adatok tömkelege jellemzi a második blokkját Ferenc önéletírásának. Életrajzát inkább a XX. század viszontagságos évtizedei, sem mint a gondos élettervezés, kiszámított szakmai pálya és a családja által nyújtott biztos támasz határozza meg. Pedig tudományos teljesítménye, tanulmányai és ambíciói egy tudományos, elit értelmiségi pályára predesztinálták. Memoárja, ha nem is tudja a „gyulai hétköznapok rezgéseit” megörökíteni, de egy gyulai polgár életét visszaadja. Beleláthatunk a XX. század főbb eseményeibe – főleg az első világháború alatti helyzetéből fakadóan –, illetve az általa tapasztaltak szemszögéből. Önéletírása egyik fő pontjának tartom, hogy bemutatja saját magán keresztül, milyen perspektívái lehettek egy pályakezdő fiatalnak a trianoni határok közé terelt Magyarországon. Scherer Ferenc művének forrásértéke nem törpül el Benedeké mellett. Érdekes részleteket ismerhetünk meg a manapság „Scherer-kötetekként” aposztrofált, két kötetes Gyula város története készülésének mozzanatairól, az eredmények publikálásáról. Ezzel kapcsolatosan a gyulai értelmiséggel kapcsolatban is kaphatunk plusz információkat. A másik jelentős forrásközlése a Gyulai Harisnyagyár működésével és belső viszonyaival kapcsolatos. Habár kijelentette, hogy Benedek megírta a gyár működéséről és történéseiről azt, amit ő is szeretett volna, de azért hozzátett egy másik, az üzemvezetői perspektívát. Ezekben a részekben leírja saját, személyes tapasztalatait a gyár üzemelésével kapcsolatosan, annak dinamikáival, és fejlődésével. A versenyképesség növelésével és a vállalkozás tulajdonviszonyainak változásaival szintén foglalkozik, amelyeket — történész vénájának köszönhetően — jól követhető módon mutat be. Jelentős terjedelmet szentel a kirándulásoknak, utazásainak. A már fentebb említett második blokkban lévő utazások megörökítését a szubjektív élmények értéke, azok dokumentáltsága indokolta. Ezen részek, nagyok, leíró jellegűek, kissé repetitívek; saját és első felesége, Szeri szemszögéből örökíti meg, mikor, hogyan – saját szava járásával – „rándultak ki” és merre. Ezen – a második fejezetben taglalt – eseményeknek a leírása során sokkal jobban érződik a háttértudás meglétének a szükségessége. Ezen kívül, mint ahogy Benedek is, rengeteg eseménnyel, történéssel kapcsolatosan osztja meg tapasztalatait, ám apjával ellentétben gondolatokat nemigen fűz azokhoz. Az egyetlen szerkesztésileg is zavaró momentum Scherer Ferenc visszaemlékezésében, hogy az általa megszólaltatott Szeri lejegyzett gondolatai nehezen különíthetőek el saját élményeitől. Számomra az ostromlott Budapesten töltött időszakról szóló beszámoló volt az egyik legérdekesebb, de egyben az egyik legszomorúbb része is önéletírásának.

Ezek alapján felmerül a kérdés, milyen embereket ismerhetünk meg a kötet révén? Ezt természetesen mindenkinek magának kell eldöntenie, de a következők biztosan állíthatók a memoár alapján. Scherer Benedek egy találékony, intelligens, talpraesett ember volt, akit az élet már sajnos korán felvértezett állóképességgel, amelyet pályája során jól kiaknázott. Előrehaladásában tudására és vállakozókészségére alapozott, amely kiszámított kockázatvállalással párosult. Indulási pozíciójához képest, főleg amilyen pályát kijelölt volna számára a közgyám, magas társadalmi presztízst és gazdasági pozíciót tudott kialakítani. Ferenc intelligens, érdeklődő és választott tudományában elmélyülő típus volt. Főleg az első világháború időszakában adta tanúbizonyságát alkalmazkodóképességének, amellyel képes volt azon a megrázkódtatáson is túllendülni, amelyet a háború elvesztése és tudományos pályájának átalakulása jelentett. Ezen tulajdonságával tudta azt az egzisztenciát megteremteni, amivel később megalapozhatta vagyoni helyzetét, amely jólétet és biztos megélhetést jelentett családja számára. Továbbá felfedezhető benne az eltökéltség és a kitartás is, amely egy jó kutató ismérve, s amely révén meg tudta írni Gyula város történetét. Ne feledjük, fiatal korára már a történelemtudomány doktora címet és tanítói diplomáját is megszerezte, amely nem kis akaraterőre utal.

Pár szót szeretnék ejteni a megjelent kötet szerkesztéséről, szerkezetéről is. A visszaemlékezések eredeti állapotukban három – egymástól elkülönülő – egységet alkottak. A kötet szerkesztője, dr. Erdész Ádám képes volt ezt a három blokkot a lehető legjobban összehangolni. A Scherer Ferenc által címzések nélküli fejezetek utólag adott címei jól visszaadják azok tartalmát, összeigazítva a két másik memoárral. Magyarázó lábjegyzetei segítségével a német anyanyelvű Scherer Benedek által használt német kifejezések fordítását a szerkesztő megadta, egyes tárgyi tévedéseit javította. Ezek mellett igyekezett az éppen szóba hozott művek pontos címét is közölni az olvasókkal. A szerkesztő által jegyzett bevezetés jó kontextust nyújt a korabeli viszonyoknak, családi kapcsolatoknak és a két személy életútjának. A könyv végén lévő névmutató apparátus pedig nagy segítséget adhat azoknak, akik tágabban is kutatni kívánják a gyulai lakosság jelesebb személyeit, Benedektől vagy Ferenctől származó információkra van szükségük.

A könyv grafikai eleme impozáns, megjeleníti a két memoár szellemiségét. Keménytáblás kivitel időtállóságot sugall. Számomra Scherer Benedek memoárja, gondolatai nagyon érdekesek voltak, Ferenc esetében az általa megéltek bemutatása, és elszórt információi oldották a mű jellegét. Összeségében elmondható, hogy akit érdekel a XIX–XX. század vidéki polgára annak a két Scherer által jegyzett memoárok kiadása hiánypótló munka, amely az azt megírókhoz méltó formában öltött testet Gyula városában.

Beküldve:

Rapali Vivien: „Az élet itt nehéz” – Karácsonyi László amerikai levelei 1957-ből –Gondolatok egy tudós emigrációs kísérletének margójára

Jelen forrásközlemény Karácsonyi László (1900–1985) vegyészmérnök, egyetemi oktató, a hazai malomipari kutatások szaktekintélyének 1957-ben, eredetileg angol nyelven kelt levelezését közli.[1] A levelek történelmi pillanatban rögzítik a műszaki szaktekintély egzisztenciális és morális megpróbáltatásait és jelzik kivándorlási szándékát is.

A magyar–amerikai levélváltás szemléletes képet fest a hazai tudós mérnökök 1956 utáni lehetőségeiről. Ilyen értelemben ritka forrást vehet kezébe az olvasó, hiszen bár az utóbbi évtizedekben az 1956-os eseményekkel foglalkozó memoár- és naplóirodalom szép számmal gyarapodott, kritikai forráskiadással készült korabeli levelek, különösen műszaki szakemberek tollából nem jellemzően jelentek meg.

Karácsonyi 1929-ben nyert Smith Jeremiás ösztöndíjat,[2] amellyel egy évet töltött az Egyesült Államokban. Amerikai útjának eredményeit Amerika sütőipara című önálló kiadványában összegezte.[3] A tanulmányút során ismerkedett meg Clyde H. Bailey[4] professzorral, akinek a vezetése alatt kutatómunkát végzett a Minnesotai Egyetemen. Kezdeti szakmai kapcsolata – amelyet továbberősített a két szakember sűrű levélváltása – idővel barátivá alakult: Bailey professzor 1937 augusztusában Magyarországra is ellátogatott.

Karácsonyi László és Clyde H. Bailey közel 30 darabból álló levelezésének[5] legintenzívebb időszaka a harmincas évek volt, ebben az évtizedben keletkezett a legtöbb levél, és kapcsolatuk is ekkor volt a legszorosabb. Levelezésük ezután kétszer is megszakadt, előbb 1938–1946 között, majd egy rövid, háború utáni híradást követően 1946-ban.[6] Az intermezzók ellenére Karácsonyi László és Clyde H. Bailey kontinenseket átívelő szakmai-baráti kapcsolata, még a háborús éveket is túlélte. Jóllehet a korábbi erős kapocs ekkora már fellazult, Karácsonyi Baileyn keresztül kialakított amerikai kapcsolatrendszere annyira csak erősnek bizonyult, hogy majd egy évtized hallgatás után, 1957-ben még aktivizálja külföldi kapcsolati hálóját.

1957 áprilisában – több évtizedes hallgatás után – William F. Geddes[7] professzor, a Minnesotai Egyetem Mezőgazdasági Biokémiai Tanszékének vezetője levelet küldött Karácsonyi Lászlónak, méghozzá a munkahelyi címére, a Kis Rókus utcai Malomipari Kutató Intézetbe, hogy tájékoztassa: egy újonnan létesítendő középnyugati oktató-kutatói állására közös mentoruk, az ekkor már nyugalmazott Bailey dékán őt szemelte ki. A megkeresés valójában éppen Karácsonyi Lászlótól indult – amint arra utal első levelében –, aki 1957 tavaszán Bécsből, egy ismeretlen „futár” útján küldött levélben kereste fel Geddest, majd utóbb Baileyt is, hogy segítségüket kérje amerikai letelepedésével kapcsolatban. Geddes nem kért magyarázatot a már-már konspirációs csavarral kitervelt emigrálási kísérletre, sőt, a megkeresés körülményeit nem említve, egy állásajánlattal valóban lehetőséget biztosított arra, hogy Karácsonyi álláshoz jusson és kivándoroljon az Egyesült Államokba.

A harmadik levél, amelyet Karácsonyi Dr. Harrisnek, a Kísérleti Állomás vezetőjének küldött és amelyben a Geddes által ajánlott állásra jelentkezik, duplum, két példányban is őrzi a Bailey-hagyaték. A levelezés nem tartalmaz választ Dr. Harristől, így nem rendelkezünk információval arról, hogy volt-e foganatja a jelentkezésnek. A tanulmányban közölt iratok, egyben a Bailey-iratok utolsó tétele, Karácsonyi Baileynek írt 1957-es levele, erre a levélre azonban, a korábbi gyakorlattól eltérően[8] már nem érkezett válasz. Kétség sem férhet hozzá, hogy az alább közölt levelezésben az egyébként passzív szereplő Bailey figyelemmel követte az eseményeket. Közreműködésére felhívja a figyelmet Geddes is, továbbá a leveleket is az ő irathagyatékának részeként őrzik.

Karácsonyi későbbi életútjának ismeretében tudjuk, hogy sem ekkor, sem később nem emigrált – annak ellenére, hogy az 1945 után kelt levelei mindinkább az amerikai kivándorlás szándékról árulkodtak. Minthogy a források nem említik és nem is utalnak a maradás okára, csak feltételezéseink lehetnek ezzel kapcsolatban. Lehetséges, hogy önszántából döntött a tartós magyarországi tartózkodás mellett, de az is elképzelhető, hogy az Észak-Dakotai Kísérleti Állomás nem találta alkalmas jelöltnek, hiába utalt Geddes arra, hogy mekkora hiány van gabonakémiai szakemberekből az Egyesült Államokban.

Nem zárható ki az sem, hogy külső beavatkozás, esetleg állami befolyás miatt szakadt meg az amerikai levelezés, amely presszió egyúttal meghiúsította a további kapcsolatfelvételt is. Utóbbi eset sem lett volna példanélküli, melyhez igen hasonló az akadémikus vízépítőmérnök, Bogárdi János kálváriája, aki az ötvenes–hatvanas években több alkalommal kapott állásajánlatot Amerikából, amelyeket azonban állami nyomásra nem tudott elfoglalni.[9]

Az öt tételből álló 1957-es levelezés egy katedrájától megfosztott, egykor egyetemi tanár, a mezőgazdasági kémia egyik szaktekintélyének segélykiáltását őrzi. Amint azt Karácsonyi kertelés nélkül meg is fogalmazza egykori amerikai mentorának 1957 májusában: az élet itt 1956-ot követően valóban nehéz. Bizonyítékul szolgál arra is, hogy az egyének – és nem intézmények vagy szervezetek – által kialakított és ápolt magyar–amerikai tudományos kapcsolatok nem csak tartósnak, de a negyvenes évek közepétől többnyire bekövetkező több éves hallgatást és 1956-ot követően, reaktivizálhatóak is voltak. Karácsonyi levelezése jó példája annak a szakmai segítségnyújtási hálózatnak, amely a háború utáni új világrendben kialakult. Nevezetesen, hogy a nyugati tudományos szakemberek az ideológiai és politikai ellentéteket figyelmen kívül hagyva, elsősorban szakmai és etikai szempontokat figyelembe véve igyekeztek segédkezet nyújtani és kimenekíteni a vasfüggönyön túl ragadt kollégáikat.

Közlési elvek

Jelen tanulmány a terjedelmi korlátokat és szerkesztési szempontokat szem előtt tartva a Bailey iratoknak csak az 1957-ből fennmaradt leveleit közli. A kiválasztásnak tematikai oka is volt: az 1957-es levelek koherens egységet képeznek és egy ügy mentetét rögzítik egyértelműen: Karácsonyi kivándorlási szándékát.

A feldolgozás előtt meghatározott elvek alapján előbb szöveghíven közöltük az angol nyelvű leveleket, majd ezt követően a magyar fordítást. Karácsonyi angol nyelven írt leveleiben nem javítottuk a hibákat, ugyanakkor jelöltük [sic!] az esetleges elütéseket és helyesírási hibákat. Bár jól beszélt angolul, írott szövegei nem mentesek a nyelvhelyességi hibáktól, angol nyelvű megfogalmazásai olykor meglehetősen nehézkesek szószerinti fordításban. Ezeket a könnyebb olvashatóság kedvéért, a magyar nyelvhelyességi szabályoknak megfelelően, törekedve az író stílusjegyeinek megtartására, korrigáltuk a fordításban.

Szerkesztési okokból magyarázó lábjegyzetekkel csak a fordított szöveget láttuk el. A levelek címzését, a szövegben előforduló intézmények neveit, az egyes titulusokat, ahol tudtuk, szintén lefordítottuk. A szövegben említett, eredetileg magyar neveknek a magyar megfelelőjét használtuk (pl. Mrs. K. = K.né, Helen = Ilona). A levéltári irategység kialakításakor nem nevezték el az egyes leveleket, ezt a feldolgozáskor, a könnyebb áttekinthetőség végett utólag pótoltuk. A dokumentumok elnevezésekor magyarosítottuk a magyar eredetű személyneveket (pl. Laszlo Karacsonyi = Karácsonyi László), a címzésben használt neveket azonban nem fordítottuk, így Karácsonyi nevét ott érintetlenül hagytuk, megtartva az eredeti levelekben használt megszólítását.

Karácsonyi László (1900–1985)

Karácsonyi László szülei 1899-ben házasodtak össze.[10] Édesapja Karácsonyi Jenő[11] vasúti mérnök, László születésekor a Kassa-oderbergi Vasút alkalmazottja, édesanyja rutkai Ráth Aranka.[12] Egyetlen testvére, húga, Márta.[13] Karácsonyi édesapja alig 46 évesen, 1921-ben tüdőbajban, édesanyja, a nemesi származású Ráth Aranka több, mint húsz évvel később, 1943-ban halt meg. 1933-ban, harminchárom éves korában vette feleségül a szekszárdi születésű magyar–angol középiskolai tanárnőt, Alföldy Máriát.[14] Három gyermekük született: Margit, Ilona és Éva.

Karácsonyi László anyai felmenői között éppúgy találunk jogászokat, vasúti mérnököket, mint orvosokat és gyógyszerészeket, akik értelmiségi hivatásuk mellett rendre vállaltak közéleti szerepet is országgyűlési képviselőként vagy szakmai egyesületek vezető tisztségeinek betöltésével. Karácsonyi, édesanyja révén egy sokadik generációs értelmiségi orvos–mérnök család leszármazottja. Anyai nagyapja az 1895-ben nemesi címet kapott[15] udvari tanácsos, a Kassa-oderbergi Vasút[16] vezérigazgatója, Ráth Péter,[17] dédapja, idősebb Ráth Péter[18] gyógyszerész, országgyűlési képviselő, aki 1836-ban Semmelweis Ignác[19] nővérét, Semmelweis Juliannát vette nőül.[20]

Karácsonyi az érettségit követően beiratkozott a Műegyetem[21] Vegyészmérnöki Karára.[22] Jó minősítésű[23] oklevelét 1923-ban kapta meg. 1928-ban szerezte meg műszaki doktorátusát élelmiszerkémiai tárgykörben.[24] Doktori értekezése, A kenyér elöregedése megjelent könyvalakban is.[25] A kandidátusi fokozatot, a Tésztakészítmények minősége és minősítése különös figyelemmel az értékelés mechanikai módszereire című dolgozatáért harminc esztendővel később, az alább közölt levelezését követően alig egy évvel, 1958-ban ítélték oda neki.[26]

A diploma megszerzését követően, a húszas-harmincas években a Műegyetem Élelmiszerkémiai tanszéke mellett tanársegéd (1923–1925), később adjunktus (1925–1936). Oktatási tevékenysége mellett, olykor helyette szakértői munkát is vállalt: éveken keresztül volt a Budapesti kir. Büntető Törvényszék vegyészeti és a Földművelésügyi Minisztérium élelmiszer-ipari és táplálkozási szakértője (1939–1942). Emellett a harmincas évek második felében a Hankóczy Jenő[27] vezette Országos Gabona- és Lisztkísérleti Intézet[28] (1936–1939) lisztkémiai eljárások szakértőjeként működött.

A második világháborút követően tér vissza ismét a katedrára. 1942 és 1945 között a Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia[29] főiskolai nyilvános rendkívüli, majd rendes tanára. Az Akadémiát 1945-ben főiskolává szervezik át, majd még ugyanebben az évben beolvasztják az Agrártudományi Egyetembe (1945–1949). Az intézmény felállításáról szóló rendelet[30] alapján azonban a mezőgazdasági akadémiák tanárai az újonnan alapított univerzitáson csak egyetemi nyilvános rendes vagy rendkívüli tanári kinevezést követően oktathattak. Karácsonyi egyetemi oktatói átminősítését 1946-ban ugyan 5 nem, 1 igen ellenében, szótöbbséggel nem javasolja az Egyetemi Tanácsülés, de azért megbízza a keszthelyi mezőgazdasági ipari tanszéken egy állandó tanárhelyettesi megbízással.[31] Majd csak egy évvel később, 1947. június 26-án, Bárányos Károly[32] földművelésügyi miniszter előterjesztése mentén minősíti át a Minisztertanács egyetemi tanárrá,[33] az Egyetemi Tanács ennek megfelelően 1947 júliusában nyilvános rendkívüli, 1948 szeptemberében nyilvános rendes tanárrá lépteti elő.[34] Így lett 1948-ban az Agrártudományi Egyetem Mezőgazdasági Karának nyilvános rendes tanára, amely pozíciójából 1949 áprilisában – számos kollégájával együtt – azonnali hatállyal felmentik és rendelkezési állományba helyezik.[35] Még ez év nyarán, július 31-i hatállyal ideiglenesen nyugalomba helyezték.

Az ötvenes években az Országos Gabona- és Lisztkísérleti Intézet (OGLI) utódjaként létrehozott Malomipari Kutató Intézet osztályvezetője (1950–1959), majd az Országos Szabványügyi Hivatal főelőadója, főmérnöke (1959–1967). 1985-ben, 85 éves korában hunyt el Budapesten.

1. Letter from Laszlo Karacsonyi to W. F. Geddes
(?, 1957)

Dr. W. F. Geddes
Division of Agricultural Biochemistry
University of Minnesota
St. Paul, Minnesota
U.S.A.

Dear Dr. Geddes:

It was very long ago, indeed, that I wrote a letter to you, not because I did not want to do so.

I am 56 years old now. Thank Heaven, quite healthy and able to work. There is a legal regulation here that men more than 55 years old may ask for a passport is they can present an „affidavit” from the land they want to immigrate. Now here is the difficulty! I have not got a single relative overseas whom I could ask to send me such an affidavit. Could you not find a possibility to help me in this respect?

I wonder if it could be found a position for me in the United States or in Canada. I am quite positive you still have very good connections to the Grain Research Laboratory, Board of Grain Commissioners in Canada.

I am speaking and writing English and German, and reading French and Italian. I would not be afraid going even to a Spanish-speaking country, for instance to the wheat district of Argentina, because this is the second year I am learning this language. But I would prefer Northern America.

I am willing to send you a curriculum vitae if needed.

Any help you can afford to me in this connection would be greatly appreciated.

May I direct your kind attention to the fact that this letter has been dropped in Vienna? If you want to givemean anwser, please sent it to the address as read below, without mentioning this letter of mine.

Yours very truly,
Dr. L. P. Karacsonyi
Research Institute for Cereal Industries
Kis Rokus II. 15/B

2. Letter from W. F. Geddes to Laszlo Karacsonyi
(April 29, 1957)

Dr. Laslo P. Karacsonyi
Research Institute for Cereal Industries
II Kis Rokus Utca 15/B
Budapest, HUNGARY

Dear Dr. Karacsonyi

You will doubtless be surprised to hear from me after so many years have elapsed, but your name came to mind in connection with an inquiry we recently received from Dr. R. H. Harris, Chairman, Cereal Technology, North Dakota Agricultural Experiment Station, Fargo, North Dakota, U.S.A.

About a year ago the North Dakota Agricultural College completed a fine new cereal technology building which is equipped for biochemical and technological studies on hard red spring wheat, durum wheat and barley. The laboratory works in close cooperation with plant breeders developing rust resistant wheats which are of high quality for breadmaking and for macaroni production; in the barley laboratory, prediction tests are conducted on small samples of new barley hybrids to secure an estimate of their malting quality.

In addition, the North Dakota Laboratory has carried on a research program for many years but has not offered lectures in Cereal Chemistry and Food Technology. With its new facilities it is now planning to offer instruction in these areas and Dr. Harris has solicited my aid in securing a well-qualified man to fill a new position which will involve both teaching and research; approximately one-half time will be spent in each of these areas. The salary for this position will depend upon the qualifications and experience of the appointee,but I understand that it would be somewhere in the range of $5500 per year for a well-qualified man. As you doubtless know, few institutions in the United States offer any instruction in Cereal Chemistry, and as we have had an active graduate training program for many years, we receive a great many inquiries for men to fill teaching and research positions. There is a very serious shortage of cereal chemists at this time, and none of our present students will complete his training until June, 1959.

I talked to Dean C. H. Bailey (who retired in January, 1951) to ascertain whether he had any suggestions for this vacancy. Your name came to his mind since you had studied here under himin 1929–1930 when you held a Fleischmann fellowship. Dean Bailey mentioned that he had visited your laboratories in 1937 and felt that you had admirable qualifications for the position. It therefore seemed advisable to bring this opening to your attention. Dean Bailey mentioned that he had last corresponded with you about 1938, and I am sending this letter to your address at that time. I hope it will reach you.

I suggested your name to Dr. Harris and he has written advising that he will be pleased to consider you for the opening. If you are interested, you should send him your curriculum vitae via air mail and advise him you would be available if you were selected for the opening. I would be glad to have you keep me in touch with developments.

Dean Bailey joins me in sending you our best regards.
Yours sincerely
W. F. Geddes
Head of the Department

3. Letter from Laszlo Karacsonyi to R. H. Harris
(May 14, 1957)

Dr. R. H. Harris
Cereal Technology
North Dakota Agricultural Experiment Station
Fargo, North Dakota, U.S.A.

Dear Dr. Harris

I have just received a letter from Dr. Geddes in which he is kind enough to inform me about the opening in your Institute. As he says, this were a new position that will involve both teaching and research, with salary in the range of $5500 per year. He suggests to send you my cirriculum [sic!] vitae and advise you when I would be available if I were selected for the opening.

I think it is not necessary to assure you that I would be very happy if I were selected for the opening.

I am attaching my curriculum and a list of publications.

Referring to the question when I would be available, the situation is as follows: If I got the position, be so kind as to secure a „preference visa” for me that will be sent to me through the Ambassy of the U.S.A. In possession of this – which so far as I know replaces the „affidavit” – I shall instantly ask for a passport and a final visa. One cannot figure out exact time needed for the whole procedure, but I was told about a case in which somebody received his passport in two month. The visa depends on the state of the quota granted to immigrants from Hungary. In my present position I have got no contract, so from this side I could start any day.

Due to the fact that I spent all my life in teaching and research, as you see, in mayor on the lines of cereal chemistry and technology, I feel I could become quite an active member of the staff of your valued Institute.

Yours very truly
L. P. Karacsonyi
Head of the section of the manufacture of macaroni products
Research Institute for Cereal Industries
Budapest, Hungary

4. Letter from Laszlo Karacsonyi to W. F. Geddes
(May 14, 1957)

W. F. Geddes
Department of Agricultural Biochemistry
University of Minnesota
St. Paul 1, Minnesota
U.S.A.

Dear Dr. Geddes

I thank you very much for your favour of April 29. According to your suggestion I have written to Dr. Harris, as the copy of the letter shows.

Anything you can do for me in this connection will be greatly appreciated.

I am sending my best regards to Dr. Bailey.

Sincerely yours
(signed)
L. P. Karacsonyi
Research Institute for Cereal Industries
II. Kis Rokus u. 15/b.
Budapest, Hungary

5. Letter from Laszlo Karacsonyi to C. H. Bailey
(May, 1957)

Dr. C. H. Bailey
c/o Dr. W. F. Geddes
Department of Agricultural Biochemistry
University of Minnesota
St. Paul. 1, Minn., U.S.A.

Dear Dr. Bailey:

It was really very long ago that I had last corresponded with you. During the war time it was of course impossible, afterwards not reasonable to do so.

From 1939 to 1942 I worked in the Department of Agriculture, then from 1942 to 1949 I was professor of Agricultural and Food Technology in the Keszthely Division of the University of Agricultural Sciences. In 1949 the division has been liquidated and I have been appointed to the reorganized institute of the late Hankóczy. Now I am chief of the Division of Manufacture of Macaroni Products.

Since 1950 I am living with my family in Budapest again. Mrs. K. has to earn too and she is working in a city ambulatory as an assistant to physicians. My eldest daughter, Margaret, who was a two years old little girl when you visited us, is married already. Next year she will graduate in the University of Technical Sciences as an electrical engineer. Her husband is working in a plant for manufacturing geophysical instruments. Helen /18 years old/ is due to receive her certificate of maturity in the next month. Eve /9 years old/ goes to the primary school.

Life is hard here. I regret very much that it was impossible for me to start a few month ago, but I trust that by your aid and efforts I shall succeed now and may be soon.

I beg your pardon that last time I have written to Dr. Geddes in my case, and not to you. I did not dare to bother you. According to your and Dr. Geddes’ suggestion I have written to Dr. Harris to Fargo applying for the opening in his institute and advising him what could be done if I got the position. I thank you very much for your kind assistance in this connection.

At the same time as I wrote to Dr. Seddes I sent a letter to Dr. Frey of the Standard Brands but, alas, I did not hear from him till now.

Any help you can extend to me in my affairs will be greatly appreciated.

Very truly yours,
L.P. Karácsonyi

Regeszta

1. Levél Karácsonyi Lászlótól W. F. Geddesnek[36]
(1957.?.?.)

Dr. W. F. Geddes
Mezőgazdasági Biokémiai Tanszék
Minnesotai Egyetem
St. Paul, Minnesota
U.S.A.

Kedves Dr. Geddes,

Valóban nagyon régen írtam Önnek levelet, de nem azért, mert nem akartam volna.

Most 56 éves vagyok. Hála az égnek, teljesen egészséges és munkaképes. Van itt egy törvényi szabályozás, hogy 55 év feletti férfiak kérhetnek útlevelet, ha be tudnak mutatni egy „nyilatkozatot” [37] abból az országból, ahová ki akarnak vándorolni. És itt van a nehézség! Nincs egyetlen rokonom sem a Tengerentúlon, akit megkérhetnék, hogy küldjön nekem egy ilyen nyilatkozatot. Nem tudnának valami lehetőséget találni, hogy segítsenek nekem ebben?

Azon tűnődöm, vajon az Egyesült Államokban vagy Kanadában találnának-e számomra állást.[38] Egészen biztos vagyok benne, hogy Önnek még mindig nagyon jó kapcsolatai vannak a Kanadai Gabonabizottság Gabonakutató Laboratóriumával.

Angolul és németül beszélek és írok, franciául és olaszul olvasok. Nem félnék elmenni akár egy spanyol nyelvű országba sem, például Argentína búzakerületébe, mert már második éve tanulom ezt a nyelvet. De inkább Észak-Amerikát részesíteném előnyben.

Ha szükséges, szívesen küldök önéletrajzot.

Bármilyen segítséget, amelyet ezzel kapcsolatban nyújtani tud, nagyra értékelnék.

Felhívhatom szíves figyelmét arra, hogy ezt a levelet Bécsben dobták be? Ha komoly választ kíván adni, kérem, küldje el az alább olvasható címre, anélkül, hogy ezt a levelemet megemlítené.[39]

Őszinte tisztelettel,
Dr. L. P. Karacsonyi[40]
Gabonaipari Kutatóintézet
Kis Rokus II. 15/B
Budapest, Magyarország

2. Levél W. F. Geddestől Karácsonyi Lászlónak
(1957. április 29.)

Dr. Laslo P. Karacsonyi
Gabonaipari Kutatóintézet
II Kis Rókus utca 15/B
Budapest, Magyarország

Kedves Dr. Karácsonyi,

Kétségtelenül meglepődik majd, hogy ennyi év elteltével azt hallja tőlem,[41] hogy az Ön neve egy olyan megkeresés kapcsán jutott eszembe, amelyet nemrégiben kaptunk Dr. R. H. Harristől, az Észak-Dakotai Mezőgazdasági Kísérleti Állomás (Fargo, Észak-Dakota, USA) Gabonatechnológiai részlegének elnökétől.

Körülbelül egy évvel ezelőtt az Észak-Dakotai Mezőgazdasági Főiskolán[42] elkészült egy új gabonatechnológiai épület, amely a kemény vörös tavaszi búzával, durumbúzával és árpával kapcsolatos biokémiai és technológiai vizsgálatokhoz lett felszerelve. A laboratórium szorosan együttműködik a növénynemesítőkkel, akik olyan rozsdamentes búzákat fejlesztenek ki, amelyek kiváló minőségűek a kenyér- és tésztagyártáshoz; az árpalaboratóriumban az új árpahibridek kis mintáin előrejelzési vizsgálatokat végeznek, hogy biztosítsák a maláta minőségének becslését.

Ezenkívül az észak-dakotai laboratórium évek óta működtet egy kutatási programot, de nem tartott előadásokat a gabonakémia és az élelmiszertechnológia területén. Az új létesítményekkel most azt tervezi, hogy ezeken a területeken is végez oktatási tevékenysége, ezért Dr. Harris a segítségemet kérte egy jól képzett szakember megnyerésében az új állás betöltésére, amely magában foglalja az oktatást és a kutatást is; körülbelül a munkaidő felét mindkét területre fordítaná majd. A fizetés a kinevezett személy képesítésétől és tapasztalatától függ, de úgy tudom, hogy egy jól képzett szakembernek valahol 5500 dollár körül fizethetnek évente. Mint azt bizonyára tudja, az Egyesült Államokban kevés intézményben folyik oktatás a gabonakémia területén, és mivel évek óta aktív graduális képzési programunk van, nagyon sok megkeresést kapunk az oktatói és kutatói állások betöltésére. Jelenleg nagyon komoly hiány van gabonakémikusokból, és a hallgatóink egyike sem fejezi be a képzést 1959 júniusáig.

Beszéltem C. H. Bailey dékánnal (aki 1951 januárjában ment nyugdíjba), hogy megtudjam, van-e valami javaslata erre a megüresedett helyre. Az Ön neve jutott eszébe, mivel Ön 1929–1930-ban, amikor Fleischmann-ösztöndíjasként itt tanult nála.[43] Bailey Dékán úr említette, hogy 1937-ben meglátogatta az Ön laboratóriumait,[44] és úgy érezte, hogy Ön kiválóan alkalmas a pozíció betöltésére. Ezért tanácsosnak tűnt, hogy felhívjuk a figyelmét erre a megüresedett állásra. Bailey Dékán úr említette, hogy utoljára 1938 körül levelezett Önnel, és ezt a levelet az Ön akkori címére küldöm.[45] Remélem, hogy eljut Önhöz.

Javasoltam az Ön nevét Dr. Harrisnak, és ő azt írta, hogy szívesen megfontolja Önt az állás betöltésére. Ha felkeltette érdeklődését, küldje el neki önéletrajzát légi úton, és tájékoztassa arról, hogy amennyiben kiválasztják a pozícióra, mikortól állna rendelkezésre. Örülnék, ha folyamatosan tájékoztatna a fejleményekről.

Bailey Dékán úr csatlakozik hozzám, és üdvözletünket küldi Önnek.

Tisztelettel,
W. F. Geddes
Tanszékvezető

3. Levél Karácsonyi Lászlótól R. H. Harrisnek[46]
(1957. május 14.)

Dr. R. H. Harris
Gabonatechnológia
Észak-dakotai Mezőgazdasági Kísérleti Állomás
Fargo, Észak-Dakota, Egyesült Államok

Kedves Dr. Harris,

Most kaptam egy levelet Dr. Geddestől, amelyben volt olyan kedves tájékoztatni az Önök intézetében[47] megnyíló állásról. Mint mondta, ez egy új állás, amely magában foglalja az oktatást és a kutatást is, évi 5500 dolláros fizetéssel. Javasolta, hogy küldjem el önnek az önéletrajzomat, és tájékoztassam, hogy mikortól lennék elérhető, ha kiválasztanának az állásra.

Azt hiszem, nem szükséges biztosítanom Önt arról, hogy nagyon boldog lennék, ha engem választanának az állásra.

Mellékelem az önéletrajzomat és a publikációs listámat.[48]

Arra a kérdésre, hogy mikor lennék elérhető, a helyzet a következő: Ha megkapom az állást, legyen olyan kedves kérem és biztosítson számomra egy „elsőbbségi vízumot”, amelyet az Egyesült Államok nagykövetségén keresztül küldenek nekem. Ennek birtokában – amely legjobb tudomásom szerint a „nyilatkozatot”[49] helyettesítheti – azonnal kérvényezni fogok egy útlevelet és egy végleges vízumot. A teljes eljáráshoz szükséges pontos időt nem lehet kiszámítani, de hallottam olyan esetről, amikor valaki két hónap alatt megkapta az útlevelét. A vízum a Magyarországról érkező bevándorlók kvótájától függ. Jelenlegi pozíciómban nincs szerződésem,[50] így ebből a szempontból bármelyik nap kezdhetek.

Mivel egész életemet tanítással és kutatással töltöttem, mint látja, a gabonakémia és technológia területén, úgy érzem, hogy aktív tagja lehetnék az Önök nagyra becsült intézetének.

Őszinte tisztelettel,
L. P. Karacsonyi
A tésztakészítmények gyártásával foglalkozó részleg vezetője
Gabonaipari Kutatóintézet
Budapest, Magyarország

4. Levél Karácsonyi Lászlótól W. F. Geddesnek
(1957. május 14.)

W. F. Geddes
Mezőgazdasági Biokémiai Tanszék
Minnesotai Egyetem
St. Paul 1, Minnesota
U.S.A.

Kedves Dr. Geddes,

Nagyon szépen köszönöm az április 29-i szívességét. Javaslatának megfelelően írtam Dr. Harrisnak, amint az a levél másolatából kiderül.

Bármit, amit ezzel kapcsolatban megtehet értem, nagyra értékelem.

Üdvözletemet küldöm Dr. Baileynek.

Tisztelettel,
(aláírva)
L. P. Karacsonyi
Gabonaipari Kutatóintézet
II. Kis Rókus u. 15/b.
Budapest, Magyarország

5. Levél Karácsonyi Lászlótól C. H. Baileynek
(1957. május ?.?.)[51]

Dr. C. H. Bailey
Másolat Dr. W. F. Geddesnek
Mezőgazdasági Biokémiai Tanszék
Minnesotai Egyetem
St. Paul. 1, Minn.
U.S.A.

Kedves Dr. Bailey,

Tényleg nagyon régen volt,[52] hogy utoljára leveleztem Önnel. A háború alatt természetesen lehetetlen volt, utólag pedig nem lett volna ésszerű.

1939-től 1942-ig a Földművelésügyi Minisztériumban[53] dolgoztam, majd 1942-től 1949-ig az Agrártudományi Egyetem Keszthelyi Osztályán a Mezőgazdasági és Élelmiszertechnológia professzora voltam. 1949-ben a részleget felszámolták és a néhai Hankóczy újjászervezett intézetébe[54] kerültem. Most a Tésztakészítmények gyártásának osztályvezetője vagyok.[55]

1950 óta ismét Budapesten élek a családommal. K.né-nak[56] is dolgoznia kell, egy városi ambulancián dolgozik, mint orvosi asszisztens. Legidősebb lányom, Margit,[57] aki kétéves kislány volt, amikor Ön meglátogatott minket, már férjhez ment. Jövőre végez a Műszaki Egyetemen, villamosmérnökként. A férje[58] egy geofizikai műszereket gyártó üzemben dolgozik. Ilona[59] /18 éves/ a következő hónapban kapja meg az érettségi bizonyítványát. Éva[60] /9 éves/ általános iskolába jár.

Az élet itt nehéz. Nagyon sajnálom, hogy néhány hónappal ezelőtt nem tudtam elindulni,[61] de bízom benne, hogy az Önök segítségével és erőfeszítéseikkel most sikerülni fog, és talán hamarosan sikerül is.

Elnézését kérem, hogy legutóbb nem önnek, hanem Dr. Geddesnek írtam az ügyemben. Nem mertem Önt zavarni. Az Ön és Dr. Geddes javaslatának megfelelően írtam Dr. Harrisnek Fargo-ba, hogy jelentkezzek az intézetében megüresedő állásra, és tájékoztassam arról, hogy mit lehetne tenni, ha megkapnám az állást. Nagyon köszönöm az ezzel kapcsolatos szíves segítségét.

Ugyanabban az időben, amikor Dr. Seddesnek írtam, küldtem egy levelet Dr. Freynek a Standard Brandstől, de sajnos, mostanáig nem hallottam felőle.

Bármilyen segítséget, amit az ügyeimben nyújtani tudnak, nagyra értékelnék.

Őszinte tisztelettel,
L. P. Karácsonyi

Bibliográfia

Források

8.740/1945. M. E. szám. Az ideiglenes nemzeti kormány rendelete a Magyar Agrártudományi Egyetem felállításáról és szervezéséről, Magyar Közlöny, I. évf., 1945/141. 1–3.

A magyar földművelésügyi miniszter 2.285/1945. F. M. számú rendelete a keszthelyi gazdasági akadémiának mezőgazdasági főiskolává történő átszervezéséről. Magyar Közlöny, I. évf., 1945/23. 6–7.

A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1954. évi 21. számú törvényerejű rendelete, Mosonmagyaróvárott és Keszthelyen Mezőgazdasági Akadémia létesítéséről. Magyar Közlöny, IX. évf., 1954/51. 385.

A Tudományos Minősítő Bizottság hírei, Magyar Tudomány, LXV. évf., 1958/6, 237–238.

Budapesti Hírlap, IX. évf., 326. szám, 1899. november 26. 7.

A Magyar Királyi József Műegyetem szervezeti szabályzata, Hivatalos Közlöny, XXIV. évf., 1916/21, 331–350.

Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Levéltára Műszaki doktori oklevelek, Karácsonyi László műszaki doktori szigorlat jegyzőkönyve és műszaki doktori szigorlati oklevele. BMEL, 100/c., 105. sz.

Szent István Egyetem Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár Magyar Agrártudományi Egyetem, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Szent István Egyetem Rektori Hivatala iratai 1945–2003, Egyetemi tanácsülési jegyzőkönyvek, Egyetemi Tanács határozatai. SZIE KDKL, 03.a, 1946. június 27. 6–7.

Szent István Egyetem Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár Magyar Agrártudományi Egyetem, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Szent István Egyetem Rektori Hivatala iratai 1945–2003, Egyetemi tanácsülési jegyzőkönyvek, Egyetemi Tanács határozatai. SZIE KDKL, 03.a, 1948. szeptember 29. 4.

Szent István Egyetem Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár Magyar Agrártudományi Egyetem, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Szent István Egyetem Rektori Hivatala iratai 1945–2003, Mezőgazdaságtudományi Kar, Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1945–2008, SZIE KDKL, 30.a, 1949. április 11. 4. 8030–57.960/19491,VI.1. Rendelkezési állományba helyezett tanárok és segédtanerők névsora.

Szűcs László: Dinnyés Lajos első kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1947. június 2.– szeptember 19. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2000, 289.

University of Minnesota Archives, Minneapolis, Minnesota, United States of America, Clyde H. Bailey papers, Subject Files, Karacsonyi, L.P., 1930–1946, 1957 folder. UMA, CHBP SF, UARC 361.4.

Irodalomjegyzék

Dr. Clyde H. Bailey Retires As Agriculture Dean, Agreview, XXXI. évf., 1952/3, 1.

Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945–1985, Hága, Mikes International, 2006.

Fermi, Laura: Illustrious Immigrants. The Intellectual Migration from Europe 1930–1941, Chicago–London, The University of Chicago Press, 1971.

Frank Tibor: Kettős kivándorlás, Budapest – Berlin – New York (1919–1945), Budapest, Gondolat Kiadó, 2015.

Karácsonyi László: Amerika sütőipara, Budapest, Nagy Nyomda, 1932.

Karácsonyi László: A kenyér elöregedése. Budapest, [Buzárovits Nyomda], 1928.

Kempelen Béla: Magyar nemes családok. XI. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1915.

Nóvé Béla: Magyar emigrációtörténeti kézikönyv, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2023.

Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880–1940, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982.

Rapali Vivien: „A tudományos versenyben megállás nincs” – A Smith Jeremiás ösztöndíj mérlege, Veritas Évkönyv, 2019, 214–231.

Rapali Vivien: „Operatív szempontból nem használható”–Töréspontok és pártállami érdekek egy tudós karrierútjában, Betekintő, XIV. évf., 2020/1. 25–41.

Rapali Vivien: A Smith Jeremiás ösztöndíj (1927–1941), Adalékok a műszaki elitképzés két világháború közötti történetéhez, Doktori Disszertáció, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, 2022.

Thelin, John R.: A History of American Higher Education, Baltimore, John Hopkins University Press, 2004.

Hivatkozások

  1. A címben található: „Az élet itt nehéz” mondat utalás Karácsonyi László 1957 májusában kelt levelére, amelyben azt írja C. H. Bailey-nek: Life is hard here. ↑
  2. A Smith Jeremiás ösztöndíj történetéről lásd bővebben: Rapali Vivien: „A tudományos versenyben megállás nincs” – A Smith Jeremiás ösztöndíj mérlege, Veritas Évkönyv, 2019, 214–231. Valamint a szerző e tárgyban írt doktori értekezését: Rapali Vivien: A Smith Jeremiás ösztöndíj (1927–1941), Adalékok a műszaki elitképzés két világháború közötti történetéhez, Doktori Disszertáció, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, 2022. ↑
  3. Karácsonyi László: Amerika sütőipara, Budapest, Nagy Nyomda, 1932. A Sütőipari Szakkönyvtár sorozat részeként megjelent kiadvány elsősorban az amerikai sütőipari szakoktatásról, az amerikai liszt vegyikezeléséről és az amerikai reggeli ételekről értekezik. ↑
  4. Clyde Harold Bailey (1887–1968): vegyészmérnök, a Minnesotai Állami Egyetem (University of Minnesota) egyetemi oktatója (1911–1952). Lásd még: Dr. Clyde H. Bailey Retires As Agriculture Dean, Agreview, XXXI. évf., 1952/3, 1. ↑
  5. A teljes levelezést a Minnesotai Állami Egyetem levéltárában Clyde Harold Bailey iratanyag őriz. University of Minnesota Archives, Minneapolis, Minnesota, United States of America (UMA), Clyde H. Bailey papers, Subject Files, (CHBP SF) Karacsonyi, L.P., 1930–1946, 1957 folder (UARC 361.4.). A továbbiakban: UMA, CHBP SF, UARC 361.4. ↑
  6. 1938–1946 között nincs levélváltás. Az 1938-as decemberi levélváltást követően 1946. július–augusztus folyamán, a háború után ír ismét Karácsonyi az amerikai professzornak, amelyre utóbbi válaszol is. Az eredeti leveleket lásd: UMA, CHBP SF, UARC 361.4. Letter from Dr. C. H. Bailey to Dr. L. Karacsonyi (December 27, 1938), Letter from Dr. L. P. Karacsonyi to Dr. C. H. Bailey (July 2, 1946) és Letter from Dr. C. H. Bailey to Dr. L. P. Karacsonyi (August 26, 1946). ↑
  7. William Findlay Geddes (1896–1961) mezőgazdasági kémikus, egyetemi oktató (1938–1960), a Minnesotai Állami Egyetem Mezőgazdasági Biokémia Tanszékének vezetője. ↑
  8. A Karácsonyi–Bailey levelezésében nem csak a Baileynek érkezett, de az általa küldött leveleket is őrzik. ↑
  9. Bogárdi János amerikai kapcsolataival és életútjával kapcsolatban lásd bővebben: Rapali Vivien: „Operatív szempontból nem használható” – Töréspontok és pártállami érdekek egy tudós karrierútjában, Betekintő, XIV. évf., 2020/1. 25–41. ↑
  10. Kihirdetést lásd: Budapesti Hírlap, IX. évf., 326. szám, 1899. november 26., 7. ↑
  11. Karácsonyi Jenő János (1875–1921) ↑
  12. Karácsonyi Jenőné, született rutkai Ráth Aurélia Juliánna Mária Aloyzia (1877–1943) ↑
  13. Karácsonyi Márta (?–?) ↑
  14. Karácsonyi Lászlóné, született Alföldy /Alföldi/ Mária Anna (1908–?) ↑
  15. Kempelen Béla: Magyar nemes családok. XI. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1915, 66. ↑
  16. A cs. és kir. szab. Kassa–oderbergi Vasút (KsOD) 1866 és 1921 között működő magánvasúttársaság az Osztrák-Magyar Monarchiában. ↑
  17. Ráth Péter (1842–1939): mérnök, udvari tanácsos (1899–), a Kassa-oderbergi vasút vezérigazgatója (1888–), a Magyar Vasúti és Hajózási Club elnöke, országgyűlési képviselő (1897–1901). ↑
  18. id. Ráth Péter (1812–1873): gyógyszerész, országgyűlési képviselő (1865–1868), a Budapesti Gyógyszerész Testület elnöke (1854–1873). ↑
  19. Semmelweis Ignác (1818–1865): orvos, egyetemi tanár, a gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezései miatt az „anyák megmentőjeként” emlegetik. ↑
  20. Semmelweis Juliánna és id. Ráth Péter házasságából négy fiú gyermek született: Ráth József, Ráth Péter, Ráth Lajos és Ráth Gyula. ↑
  21. Hivatalos elnevezése Magyar Királyi József Műegyetem (1871–1934), 1934 után Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (1934–1949). A továbbiakban a Műegyetem elnevezést használjuk. ↑
  22. Hivatalos elnevezése ekkor Vegyészmérnöki Szakosztály. ↑
  23. Az 1916-os egyetemi szervezeti szabályzat és az 1935-ös szigorlati szabályzat rögzítette a műszaki oklevelek minősítését. Az 1916-os szabályzat alapján – amely Karácsonyi oklevél minősítésével kapcsolatban érvényben volt – a szigorlati vizsgák eredményének függvényében a kiadott mérnöki oklevelek a „kitűnő képzettséget”, a „jó képzettséget” és a „képzettséget” jelölték. A Magyar Királyi József Műegyetem szervezeti szabályzata, Hivatalos Közlöny, XXIV. évf., 1916/21, 342. ↑
  24. A műszaki doktorátus előfeltétele a műszaki doktori szigorlat letétele volt, amelynek keretében Karácsonyi László élelmiszerchemiai technológiából (főtárgy) és mezőgazdasági chemiai technológiából, valamint elektrochemiából (melléktárgyak) vizsgázott. Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Levéltára (BMEL) Műszaki doktori oklevelek (100/c.), Karácsonyi László műszaki doktori szigorlat jegyzőkönyve és műszaki doktori szigorlati oklevele (105. sz.) ↑
  25. Karácsonyi László: A kenyér elöregedése. Budapest, [Buzárovits Nyomda], 1928. ↑
  26. Opponensei: Török Gábor a kémiai tudományok doktora, Holló János a kémiai tudományok doktora. A Tudományos Minősítő Bizottság hírei, Magyar Tudomány, LXV. évf., 1958/6, 237. ↑
  27. Hankóczy Jenő (1879–1939): mezőgazdasági kutató, a farinométer feltalálója (1905) és a farinográf megalkotója (1927), az Országos Gabona- és Lisztkísérleti Intézet (OGLI) első igazgatója. ↑
  28. Az 1929-ben alakult budapesti székhelyű kutatóintézetet a magyar a mezőgazdaság ipari és műszaki feladatainak ellátására, tudományos kérdések megoldására hozták létre. Az Intézet igazgatói: Hankóczy Jenő (1879–1939) és Gruzl Ferenc (1939–1959). ↑
  29. Felsőfokú mezőgazdasági oktatási intézmény 1906–1945 között. 1945-ben főiskolává szervezik át. Az 1945-ös átszervezésről lásd: A magyar földművelésügyi miniszter 2.285/1945. F. M. számú rendelete a keszthelyi gazdasági akadémiának mezőgazdasági főiskolává történő átszervezéséről. Magyar Közlöny, I. évf., 1945/23. 6. 1945 és 1949 között a Magyar Agrártudományi Egyetem keszthelyi szakosztályaként működik. 1949-ben megszüntetik, majd 1954-ben Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia néven újjáalakítják. A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1954. évi 21. számú törvényerejű rendelete, Mosonmagyaróvárott és Keszthelyen Mezőgazdasági Akadémia létesítéséről. Magyar Közlöny, IX. évf., 1954/51. 385. ↑
  30. Az 1945-ben létrehozott Magyar Agrártudományi Egyetem (1949–1989 között Agrártudományi Egyetem, 1989–1999 között pedig Gödöllői Agrártudományi Egyetem) a magyar mezőgazdasági felsőfokú oktatás első, önálló univerzitása. „Az agrártudományok felsőfokú művelése és tanítása céljából” létrehozott egyetem felállításáról az 8.740/1945. M. E. számú rendelet rendelkezett. Lásd: 8.740/1945. M. E. szám. Az ideiglenes nemzeti kormány rendelete a Magyar Agrártudományi Egyetem felállításáról és szervezéséről. Magyar Közlöny, I. évf., 1945/141. 1–3. ↑
  31. Szent István Egyetem Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár Magyar Agrártudományi Egyetem, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Szent István Egyetem Rektori Hivatala iratai 1945–2003 (SZIE KDKL), Egyetemi tanácsülési jegyzőkönyvek, Egyetemi Tanács határozatai (03.a), 1946. június 27. 6–7. ↑
  32. Bárányos Károly (1892–1956): földművelésügyi miniszter (1946–1947), az FKgP tagja (1946–). ↑
  33. Karácsonyi egyetemi tanárrá való átminősítésének felterjesztését lásd: 185/48. Karácsonyi László főiskolai tanár kinevezése az Agrártudományi Egyetemre és egyetemi tanárrá való átminősítése. In: Szűcs László: Dinnyés Lajos első kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1947. június 2.– szeptember 19. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2000, 289. ↑
  34. SZIE KDKL, 03.a, 1948. szeptember 29. 4. ↑
  35. SZIE KDKL, Mezőgazdaságtudományi Kar, Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1945–2008 (30.a), 1949. április 11. 4. 8030–57.960/19491,VI.1. Rendelkezési állományba helyezett tanárok és segédtanerők névsora. A továbbiakban: SZIE KDKL, 30.a. 1949. április 11. 4. 8030–57.960/19491,VI.1. ↑
  36. A levél másolat, az eredetit nem tartalmazza az őrzési egység. UMA, CHBP SF, UARC 361. 4. ↑
  37. A második világháború után a legfőbb kivándorlási célpont az Egyesült Államok volt. 1946-ban azonban az amerikai bevándorlási kvótarendszer nem tette lehetővé, hogy nagyobb számú közép-európai bevándorló telepedjen le. A menekültek számának törvényi szabályozására 1948 júniusában, majd 1950-ben került sor. A bevándorlás feltételeként szabták egy amerikai állampolgár által tett nyilatkozatot meglétét, amelyet a bevándorlási kérelemhez kellett csatolni, ez volt az úgynevezett affidavit of support, de még ennek megléte sem garantálta a letelepedés lehetőséget. Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945–1985, Hága, Mikes International, 2006, 44. ↑
  38. A 20. századi magyarországi kivándorlók motivációi periódusonként változtak: 1918–1920 között a célterület elsősorban a kulturálisan és nyelvileg is közelebb eső Németország volt. A harmincas évektől erősödő zsidóellenesség miatt a kivándorlási célpont már a Tengerentúl volt. Az 1944/45 utáni kivándorlást tekintve a hadszíntérré válás, a szovjet jelenlét és a folyamatosan átalakuló magyar közélet miatt kivándorlók elsősorban Egyesült Államokban, Németországban, Ausztriában, Svájcban, Ausztráliában és a Dél-Amerikában telepedtek le. A magyar kivándorlás 20. századi történetével kapcsolatban lásd bővebben: Frank Tibor: Kettős kivándorlás, Budapest – Berlin – New York (1919–1945), Budapest, Gondolat Kiadó, 2015.; Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880–1940, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982.; Az amerikai értelmiségi bevándorlásról, egyúttal az európai (és magyar) tudáselit kivándorlásáról lásd: Fermi, Laura: Illustrious Immigrants. The Intellectual Migration from Europe 1930–1941, Chicago–London, The University of Chicago Press, 1971. Az emigrációtörténeti irodalom legújabb összefoglalóját lásd: Nóvé Béla: Magyar emigrációtörténeti kézikönyv, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2023. ↑
  39. Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő megtorlások idején az állambiztonság cenzúrázta a levelezést is. Egy Magyarországon feladott amerikai címzettet tartalmazó levél, amelynek tartalma külföldi kivándorlást említ, mindenképpen kellemetlen következményekkel járt volt Karácsonyira nézve. Arra, hogy ki, mikor és pontosan honnan adta fel Karácsonyi levelét, nem utalnak a források. ↑
  40. Karácsonyi László anyakönyvezett neve: Karácsonyi László Péter Mária Jenő. A levelek címzésében és aláírásában szereplő P. a Péter utónévre utal. ↑
  41. Utalás Karácsonyi 1946. július 2-án kelt levelére, amelynek címzettje Clyde H. Bailey volt. Az eredeti levelet lásd: UMA, CHBP SF, UARC 361.4. Letter from Dr. L. P. Karacsonyi to Dr. C. H. Bailey (July 2, 1946). ↑
  42. A középnyugati Észak-Dakotai Mezőgazdasági Főiskolát (North Dakota Agricultural College, NDAC), 1960-tól Észak-Dakotai Mezőgazdasági Egyetem 1890-ben alapított land-grant felősoktatási intézmény. A 18. század elején az Egyesült Államokban – francia hatásra – az elsősorban hadmérnököket, vízépítő mérnököket és hidászokat képző, önálló Műegyetemek alapításába kezdtek. Ezt az irányt a Morrill Act (1862) törte meg, amely szövetségi földterület adományozásával szorgalmazta az állami felsőoktatási intézetek alapítását. A földért cserébe a szövetségi kormány elvárta, hogy a főiskolákon alkalmazott tudományokat oktassanak, a mezőgazdasági, valamint az ipari fejlődéshez szükséges leendő mérnököknek biztosítsanak felsőfokú képzést. Ezek lettek az úgynevezett land-grant főiskolák, amelyek elsősorban a középnyugati államokban terjedtek el. Thelin, John R.: A History of American Higher Education, Baltimore, John Hopkins University Press, 2004, 75–76., 82. ↑
  43. Utalás Karácsonyi 1929/1930-as amerikai tanulmányútjára. A new york-i Fleischmann Laboratory-ban más Smith Jeremiás ösztöndíjasok is megfordultak, Braun Géza (1896–1987) és Józsa István (1898–1954) vegyészmérnökök is. Utóbbi az ötvenes években a Fleischmann Malting Company kutatási igazgatója volt. ↑
  44. Bailey 1937-ben valóban meglátogatta Karácsonyi Lászlót Magyarországon. Erre utalnak a korábbi leveleikben is. Lásd: UMA, CHBP SF, UARC 361.4. ↑
  45. Az utolsó levélváltás valójában 1946 nyarán történt. UMA, CHBP SF, UARC 361.4. Letter from Dr. L. P. Karacsonyi to Dr. C. H. Bailey (July 2, 1946) és Letter from Dr. C. H. Bailey to Dr. L. P. Karacsonyi (August 26, 1946). ↑
  46. A levélből két példány maradt fenn az őrzési egységben, ebőbl az egyik másolat, amelyet Karácsonyi W. F. Geddesnek küldött el. UMA, CHBP SF, UARC 361.4. ↑
  47. Az előző levélben említett Észak-Dakotai Mezőgazdasági Kísérleti Állomás (North Dakota Agricultural Experiment Station) Fargo-ban. ↑
  48. Karácsonyi önéletrajzát és a publikációs listáját sem az eredeti levél, sem a másolat nem tartalmazza. ↑
  49. Affidavit of support. ↑
  50. Karácsonyi itt arra utalhat, hogy bár rendelkezik állással, a helyzete és a pozíciója nem kötött, tehát a kezdést illetően rugalmas. Ez a megfogalmazás rávilágít arra, hogy kivándorlási szándékai mennyire komolyak voltak. ↑
  51. A levél feltételezhetően 1957. május 14-e után kelt, azt követően, hogy Karácsonyi levelet küldött Harrisnek és Geddesnek. ↑
  52. Utalás az utolsó levélváltásra 1946-ból. UMA, CHBP SF, UARC 361.4. Letter from Dr. L. P. Karacsonyi to Dr. C. H. Bailey (July 2, 1946) és Letter from Dr. C. H. Bailey to Dr. L. P. Karacsonyi (August 26, 1946). ↑
  53. Földművelésügyi Minisztérium élelmiszer-ipari és táplálkozási szakértője (1939–1942) ↑
  54. Korábban az Országos Gabona- és Lisztkísérleti Intézet (OGLI), majd Malomipari Kutató Intézet. ↑
  55. A Malomipari Kutató Intézet osztályvezetője (1950–1959) ↑
  56. Karácsonyi Lászlóné, született Alföldy /Alföldi/ Mária Anna (1908–?) ↑
  57. Karácsonyi Margit (1935–?), villamosmérnök ↑
  58. Neuenstein Félix (?–?) ↑
  59. Karácsonyi Ilona (1939 k.–?) ↑
  60. Karácsonyi Éva (1948 k.–?) ↑
  61. Utalás az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő menekült hullámra. ↑
Beküldve:

Timári Krisztián Attila: Nyilvánosság és befolyásolás – A Habsburg Birodalom sajtója II. József török ellenes háborújának felkészülési időszakában

Bevezetés

A legolvasottabb német nyelvű újságok a korszakban a bécsi „fél hivatalos” újság a Wiener Zeitung, a Pozsonyban megjelenő Pressburger Zeitung és a Brünnben megjelenő Brünner Zeitung volt. Nem kevésbé elhanyagolható az Ofner Zeitung elődjének számító Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten és a Bécsben megjelenő Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern című újság sem. A német nyelvű újságok egyértelműen uralták a sajtót Bécsben, Pozsonyban, Budán és más nagyobb városokban is, de már teret kaptak az úgynevezett nemzetiségi újságok, elsősorban a magyar nyelvűek. A magyar nyelvű újságok megjelenése a birodalom központjától távolabb eső városokhoz volt köthető, példaként említve Komáromot és Kassát a szerkesztő kiadók szándékának megfelelő anyanyelvi kommunikáció előtérbe helyezése tekintetében, de Bécs és Pozsony nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott a sajtótermékek mennyisége és hitelessége szempontjából. A magyar nyelvű sajtó térnyerésének köszönhetően 1787-ben már kettő magyar nyelvű újság működött, az első a pozsonyi Magyar Hírmondó, míg a második a bécsi Magyar Kurir.[1] Az újságok tartalmának ellenőrzéséért a lokális cenzúra hivatal felelt, viszont a hivatali szervezeten belül minden hírlaphoz más és más cenzort jelöltek ki. Ebből következően a cenzori munka sem volt egységes. Nyilvánvalóan az újságok elfogultak és részrehajlóak voltak a császár és a Habsburg Birodalom felé, de a korabeli lapokat olvasva egyértelműen megállapítható, hogy mindegyik újság szerkesztői más-más szempontból közelítették meg az eseményeket. Ezt magától értetődően – az eladott számokra tekintettel – a lap olvasottságának növelését célzó szándék is magyarázhatja, de nem zárható ki az sem, hogy ezzel egyidejűleg a szerkesztők a cenzor szellemiségének ismeretében állították össze az egyes lapszámokat, és tudatosan helyeztek előtérbe bizonyos híreket, jelenségeket.

A jelen tanulmány alapvető célja, minthogy a témával korábban sem a hazai, sem pedig a külföldi történetírás nem foglalkozott, a Habsburg Birodalom, valamint a Magyar Királyság hírlapjaiban megjelenő tudósítások, szerkesztői megnyilvánulások áttekintése 1787 augusztusának végétől egészen az 1788. év februárjáig terjedő időszakkal bezáróan. E közel féléves időtartam során megjelent lapszámok ugyanis hűen érzékeltetik azt a folyamatot, melynek során a Habsburg Birodalom kezdetben még csak szemlélőként viszonyul az 1787-ben kitört orosz-oszmán háborúhoz, viszont az egyes írások tartalma és hangvétele alapján egyre jobban kirajzolódni látszik az uralkodó és kormányzatának erősödő szándéka a háborús konfliktusba való beavatkozásra. Az előbbiekkel összefüggésben – logikus kronologikus rendet alkalmazva – természetesen röviden ismertetnünk kell azoknak a konkrét eseményeknek és körülményeknek a hátterét, melyek egyfelől nagy érdeklődésre tarthattak számot a korabeli olvasóközönség körében, másfelől ezek ismeretében akár a sajtónyilvánossággal kapcsolatos kormányzati elképzelések is rekonstruálhatók. Mindamellett hangsúlyozni szeretnénk, hogy terjedelmi okokból nem vállalkozhatunk mindenre kiterjedő áttekintésre, és vizsgálatunk forrásait kizárólag a megjelent lapszámokban közölt írások képezhetik. Ugyanakkor elemzésünk során figyelembe kívánjuk venni mind a hazai, mind pedig a külföldi történetírásnak a korszak és az események főbb jellemzőinek bemutatását lehetővé tevő eredményeit.

Nemzetközi háttér és kommunikáció

II. József (1780–1790) uralkodásának kezdetétől fogva megfigyelhető, hogy éveken át tartó diplomáciai és katonai erőfeszítéseket tett birodalma felkészítése érdekében egy esetleges háborús konfliktus bekövetkezése esetére. Hónapokon át tartó egyeztetés után 1781. május 21-én végül sikerült megkötnie a szövetséget az Orosz Birodalommal, amit Wenzel Anton von Kaunitz (1711–1794) herceg és a császár a legnagyobb diplomáciai sikerüknek értékeltek.[2] Kaunitz herceg egyszemélyben volt államférfi, diplomata, kancellár és a császár jóbarátja. Az ő irányításával és alapelveivel Bécsből a külpolitika. A Habsburg Birodalom korábbi diplomáciájának eredménytelensége, legalábbis ami a védelmi képességet szolgáló szövetségi rendszer kialakítását illeti, az uralkodó számára azonnali cselekvést tett szükségessé, így a régóta tervezett szövetség létrehozása kétségtelenül nagy tettnek számított. A kezdetektől fogva az évek múlásával egy közösen vívott háború terve foglalkoztatta a cárnőt és a császárt. A gyakran átalakult, formálódó célkitűzést „Görög-tervnek” nevezték, ami a két birodalom közös együttműködésén alapult. A végső cél egyértelműen Konstantinápoly visszafoglalása volt. A Krím-félsziget orosz annexiója után erősödött fel újra a közös együttműködés lehetősége.[3]

1786 nyarán a császár meghívást kapott II. Katalin (1729–1796) cárnőtől, hogy a következő év nyarán megtekintse az újonnan elfoglalt és integrált területeket. Az utazásra más fontos személyeket is invitáltak, mint például a lengyel királyt II. Poniatowski Szaniszló Ágostot (1732–1798).[4] A cárnő minden tekintélyes szövetségese részt vett az eseményen. A császár elfogadta a meghívást, de csak 1787 áprilisában indult útra Bécsből Lembergen és Brodin keresztül a krími területekre.[5]A cárnő személyes találkozása a császárral jó hangulatban telt, viszont a törökellenes háborúról kevés szó esett. A katonai parádékat, illetve a Fekete-tengeri flotta átadását, ezenfelül az egész találkozót a résztvevőkön kívül az Oszmán Birodalom is egyfajta erődemonstrációnak ítélte meg.[6]

Az Oszmán Birodalom pár héttel később ultimátumot adott át a konstantinápolyi orosz követnek. Az ultimátum legfontosabb pontja a Krím-félsziget visszavétele volt. Az ultimátum megtagadása után az orosz követet, Jakov Bulgakovot (1743–1809) a „héttoronyba” zárták, ami egy előkelő rezidencia volt, ahová csak a legbefolyásosabb emberek léphettek be, ahol viszonylagos kényelemben és biztonságban élhetett.[7] Az orosz követ letartóztatása után a Porta 1787. augusztus 24-én a háborút formálisan is megüzente az Orosz Birodalomnak.[8][9]

A hírek szétterjedése

A háború kitörése, mint sürgős üzenet azonnal szétterjed egész Európában. 1787. augusztus 29-én érkezett meg a hír Bécsbe, Versailles-ba 6 nappal később, míg Pétervár szeptember első napjaiban értesült a hírről, amit azonnali hadüzenet követet.[10]

A hadüzenetről szóló első hírek megérkezése előtt a birodalmi sajtó elsősorban a Habsburg-Németalföld területén kibontakozó elégedetlenség és ellenállás híreivel volt elfoglalva. A háborúról szóló hírek már augusztus legvégén megérkeztek a bécsi udvarba, de publikum tájékoztatása csak napokkal később kezdődhetett meg.

A történtekről először a Bécsben megjelenő Magyar Kurir számolt be a 70. számában, amit szeptember első napján adtak ki, de itt még viszonylag kevés hiteles információ állt rendelkezésre. A következő mondat jól szemlélteti az adott szituációt: „tegnaptól fogva Bétsben azt suttogják, hogy a Török a Muszkának minden bizonnyal hadat izent, Itt tovább nem szólhatunk: mert még minden bizonytalan.”[11] A szerkesztő Szacsvay Sándor (1752–1815) hírforrásai nem, hogy megbízhatónak, de rendkívül gyorsnak is számítottak, hiszen csak pár nappal később tette közzé azt a hírt, amit még a bécsi udvar is csak néhány nappal korábban kapott meg. Részletesebb információt nyújtott a Brünner Zeitung szeptember 4.-ei 71. száma, ahol már az orosz követ bebörtönzése is szóba került, ezenfelül ezeket a híreket angol és francia forrásokra hivatkozva is megerősítették.[12] A Magyar Hírmondó 1 nappal később szeptember 5.-én még komolyabb feltevéseket közölt, miszerint a császár minden kétséget kizáróan egy kordont fog létesíteni a Magyar Királyság déli részein.[13] Meglepő módon sem a Wiener Zeitung, sem pedig a Pressburger Zeitung nem fordított különösebben nagy figyelmet a háború kirobbanása miatt.

Találgatások kezdődtek, hogy az orosz követen kívül akár a bécsi követet is letartóztathatják-e majd.[14] Végül a Konstantinápolyból érkező szeptember 6.-ai levél tisztázta a bécsi követtel kapcsolatos kérdéseket, mivel az Oszmán Birodalom kizárólag csak őszinteséget várt a konzultól illetve, hogy válaszoljon minden további felmerülő kérdésre.[15] A bécsi követtől elvárt nyilatkozat nem volt egyedül álló, hiszen a hadiállapot bejelentése után Konstantinápolyban más udvar követeihez is kérdést intéztek, miszerint a jelenlegi háborúban neutrálisak vagy támogatóak kívánnak lenni. Az angolok állítólag támogató, de a poroszok, spanyolok, svédek, franciák inkább neutrálisak kívántak maradni.[16]

Az újságok szerkesztői és a nép körében is köztudott volt, hogy a háború a Krím-félsziget annektálást követő találkozó következménye. Az Oszmán Birodalom viszont a vártnál hamarabb lépett hadba, mint azt a két szövetséges birodalom gondolta.[17] Szeptember 7.-re minden kétséget kizáróan a Brünner Zeitung közölte, hogy a konstantinápolyi értesülései szerint a basák már parancsot is kaptak a szultántól, hogy minden muzulmán hívőt szólítsanak hadba a „hitetlenek” ellen.[18] Ebben az időben a hírek visszatartása gyakorinak számított, így nem egyedi, ha csak hetekkel, akár hónapokkal később közöltek információt az olvasókkal.[19] Ugyanakkor egyértelműen megfigyelhető, hogy az első feltételezések és meg nem erősített találgatásokat követően az újságokban azonnal megnőtt a háborúval foglalkozó témák és hírek aránya és elkezdődött a harc az újságok között az olvasók figyelméért.

A szeptember hónap elejétől megjelenő felbecsülhetetlen mennyiségű és változó minőségű hírek ellepték a birodalom újságjainak oldalait. A helyzet annyira abszurd volt, hogy még az újságírók és szerkesztők is hangot adtak, annak, hogy mennyire sok esemény zajlik egyszerre.[20] A hónap vége felé a Brünner Zeitung szerkesztője már arról írt, hogy aki már kissé belefásult a háborús hírek olvasásába annak ajánlja a következő egyéb híreket.[21] Az első hetek gyors hírtömege után a háborúról szóló tudósítások aránya bár nem csökkent, lényegi tartalma azonban egyértelműen visszaesést mutatott. Mindamellett alapvetően jellemzőnek tekinthető, hogy az újdonságok elsődleges közléséért komoly verseny indult a hírlapok között. Minden újság saját forrásbázissal dolgozott, így a szerkesztőhöz beérkezett magán levelek tették ki a hírközlések javát.

II. József sokáig nem foglalt álláspontot a háborúról, mivel szeptember közepe előtt nem sokkal elindult el a cseh-morva területekre, hogy az ottani erődítményeket és állapotokat szemügyre vegye.[22] Ez az út közel 10 napon át tartott. Már ekkor elkezdte a császár és környezete kidolgozni a koncepciókat a háború megkezdésére, aminek a legfontosabb eleme a katonai vezérkar kijelölése és a toborzás kihirdetése volt. A Magyar Kurir újból elsőként tudósított arról, hogy a birodalom határain belül hamarosan kezdetét veszi az újoncok toborzása.[23] Szeptember közepén megkezdődött az újoncozás, mi több az ezredek hadi létszámra való feltöltése, valamint további harminckilenc tábornoki rangú személy kinevezése.[24]

Az első komolyabban kidolgozott és leközölt katonai egységek elhelyezésével, felosztásával foglalkozó hírek szeptember végén jelentek meg, ahol a császári hadsereget három nagyobb részre osztották fel. A határvidéken kialakított kordonért felelős parancsnok báró Alvinczy József (1735–1810) lett.[25] Az Adriai-tengertől egészen Galíciáig tartó határszakaszt, amit röviden kordonnak neveztek, innentől kezdve használják majd tudatosan az újságok. Ugyanakkor a Brünner Zeitung értesülései is megerősítették, hogy a pontos parancsnokok még nem ismertek csak annyit lehetett tudni, hogy Friedrich Josias von Sachsen-Coburg-Saalfeld (1737–1815), a baloldali szárnyat fogja vezetni, Dominik Tomiotti de Fabris (1725–1789) a központi egységeket irányítja, és Peter Nicolas Langlois (1724–1789) a jobb szárnyat vezeti majd.[26] Nem sokkal később viszont elvetették ezeket a terveket és a korábbinál több részre bontották a császári hadsereget új központokkal és vezetőkkel kiegészítve.

Az új felosztás szerint a zászlóaljak mennyisége megnövekedett és végül 6 részre osztották fel a császári hadsereget. A területi felosztás a következőképpen alakult: galíciai, erdélyi, bánsági, szlavóniai és horvátországi hadtestet hoztak létre, illetve egy fősereget létesítettek, ami Futak területén állomásozott.[27] A hadsereget vezető személy kiléte nagy érdeklődést mutatott, legyen szó bármelyik újságról, hiszen Hadik Andrástól kezdve, Franz Moritz von Lascy tábornagyon át egészen Ernst Gideon von Loudon (1711–1790) tábornagyig bárki szóba kerülhetett.[28] A császár választása végül Hadik Andrásra esett.[29]

Az újoncozás megkezdése és az ezredek városokon történő átvonulása, letelepedése érthető módon komolyan foglalkoztatta az olvasóközönséget, hiszen a birodalom minden területéről elvontak egységeket, hogy azok a Magyar Királyság déli határaihoz vonuljanak. Az október 3-án Pozsonyban megtartott nemesi gyűlésen végül sikeres újoncmegajánlás történt.[30] Szintén sikeres volt a Pesten megtartott gyűlés, ahol 695 főt sikerült megajánlani részletesen városokra lebontva, mint például Buda 110, Pest 90, Kecskemét 40 fővel.[31] Hasonlóan nagy hírverést kapott a Jászberényben tartott gyűlés, ahol 600 főt ajánlottak fel a háborúra.[32] A sajtóban megjelentek a hazafias gondolatok is egyre erősebben nyertek teret.[33]

A külföldi hírek

Októberben már jóval erősebb törekvések voltak a birodalom hangulatát befolyásolni, így megjelent az újságban a szultán kiáltványa. A néphez intézett hazafias szónoklatában a szultán harcra szólította fel alattvalóit, elítélte az oroszok agresszióját, illetve célul tűzte ki a Krím-i területek visszaszerzését.[34] A szultán intézkedéseit negatívan értékelte a birodalmi sajtó, mivel agresszorként lépett fel az Orosz Birodalommal szemben. Teljesen másképpen fogadta a Habsburg Birodalom lakossága Nagy Katalin felhívását az orosz néphez, miszerint az örök békéről szóló szerződést az Oszmán Birodalom szegte meg, amit Európa urai előtt nyilvánosan kötöttek meg, továbbá a követüket Bulgakowot is kegyetlen módon a héttoronyba zárták.[35] A két hirdetmény között a legnagyobb különbség a szerkesztők kommentárjai között keresendőek, mivel az Oszmán Birodalmat mélységesen elítélik, miközben az Orosz Birodalom által kiadott nyilatkozatot egyértelműen üdvözlik.

A bécsi udvar szócsöveként ismert Wiener Zeitung az első hónapokban jóval kevesebb érdeklődést mutatott a háború iránt, mint a konkurens újságok. A megjelent írásokban a császár személyével és a bécsi udvarral kapcsolatos eseményeket helyezték előtérbe, illetve a szentesített rendeleteket, amelyek szabályozták a Habsburg Birodalom gazdasági, politikai, kulturális és egyéb területeit.

A Wiener Zeitung kiemelkedő szerepe a külföldi hírközléseknél található orosz és török területről érkező üzenetek és levelek publikálásában figyelhető meg, amit nagy arányban ez az újság közölt elsőként. Ezeknek a híreknek a részleges vagy teljes átvétele a többi újság szempontjából is meghatározó volt. Ugyanakkor a birodalmon kívülről érkező, az orosz és oszmán konfliktus tárgyaló jelentések igen érdekes képet mutattak. jelentések az orosz és oszmán helyzetről érdekes képet mutattak. Az 1787. év végéig közölt portai hírek túlnyomó többségét a Konstantinápolyból küldött levelek alkották, amiket kereskedők, ott élő keresztények, kémek vagy akár maga a bécsi továbbított. Ugyanakkor fontos leszögeznünk, hogy a távolság miatt a levelek csak néhány héttel később értek célba. Ez alól kivételt jelentett a császárnak vagy a bécsi udvarnak küldött sürgős üzenetek.[36]

A „félhivatalos” újság sokat várt az első vagyis oszmán területről érkező levelek közlésével, mivel csak bő 1 hónappal a háború kihirdetése után 1787. szeptember 29-én adott ki információkat, amelyben Bulgakow követ letartóztatásáról és a konstantinápolyi helyzetről számolt be.[37] Ebben az évben a Wiener Zeitung a külföldi hírközlések „Türkei” címszó alatt már csak 7 újságszámban tett közé információkat az Oszmán Birodalomból, ami azért is alacsony arány, mert a vizsgált időszakban 49 újságszám jelent meg. A közzétett hírek nagyrészében a háborúra való felkészülést mutatták be az oszmánok szemszögéből. A nagyvezír, aki a szárazföldi egységeket, illetve az admirális, aki a flottát irányította kiemelt szerepet kapott, hiszen a szultán nem vett részt személyesen a harcokban.

A szövetséges Orosz Birodalom helyzetének bemutatása már jóval nagyobb hangsúlyt kapott, hiszen 14 újságszámban jelentettek meg híreket. II. Katalin országából elsődleges forrásnak számított a Petersburgische Hofzeitung, ami szellemiségében, kapcsolataiban és a hírközlésben a Wiener Zeitung orosz megfelelője volt. Az érintett témák között kimagasló volt a cárnő kegyeltje az orosz csapatok vezetője Grigorij Alekszandrovics Patyomkin (1739–1791) megjelenése a háborús hadszíntéren.[38] Másodlagos szerepet kapott a kiemelt gátként szolgált egy dél felé történő orosz terjeszkedési szándék vonatkozásában. Az erőd jelentősége akkora volt, hogy az orosz sajtó a környék legkisebb katonai sikereit is megkívánta osztani a közönséggel. Ezt tükrözi például az a híradás is, amikor Ocsakov előtt tizenöt mérföldre lévő orosz hadiflotta legyőzött hat, utánpótlást szállító oszmán hadihajót.[39]

Az orosz hadszíntereken jelentősebb összecsapás Kinburn térségében Ocsakowtól nem messze zajlott le 1787. október 12.-én, amikor is az első támadást visszaverték az oszmán katonák,[40] de pár nappal később a cári csapatok Alekszandr Vasziljevics Szuvorov (1730–1800) vezetésével végül jelentős győzelmet arattak. A nagyjából három napon át tartó véres összecsapásban mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. Az újságban megjelent kijevi levelek szerint a cári hadsereg 16 ezer főt vesztett ez idő alatt.[41] A cárnő azonnal háláját és elismerését fejezte ki tábornokainak. Feltűnő viszont, hogy a Habsburg Birodalom hírlapjai hónapokkal később írtak csak a cárnő Szuvorovhoz intézett leveléről.[42] Az újonnan elfoglalt területet és várost maga Patyomkin herceg is meglátogatta.[43] A birodalmi sajtóban nagy szenzációnak örvendett a Kinburn-i csata, mivel eddig a szárazföldi háborút csak kisebb összecsapások, ellenséges területre való betörések és manőverezések alkották.

A korabeli események vizsgálata során feltétlenül ki kell térnünk az Orosz Birodalom és a Lengyel Királyság kapcsolatára. A Lengyel Királyság területeit érintő, 1772-ben megkezdett területi felosztás miatt feszült és jelentős formában alárendelt volt.[44] A cárnő kihasználva a Lengyel Királyság földrajzi fekvését, illetve, hogy a Rzeczpospolita szomszédos az Oszmán Birodalommal sürgősen intézkedéseket tett, hogy a katonáinak egy részét arra a területre irányítsa át. Október 18-án az orosz követ átadta a lengyel királynak és varsói udvarnak az orosz behatolásról tájékoztató, ultimátum szerű jegyzéket, melyben az orosz fél közölte, hogy a cárnő feltétlenül szükségesnek találja hadseregének egy részét lengyel területeken állomásoztatni.[45]

Az orosz katonák átteleltetése a lengyel területeken súlyos diplomáciai kérdést vetett fel a Lengyel Királyság neutralitásával kapcsolatban. A követ tájékoztatása után a két részre osztott hadsereggel került sor a bevonulásra, de hangsúlyozták, hogy természetesen minden felmerülő költséget az Orosz Birodalom áll majd.[46] Ez természetesen nem így történt és gyakoriak voltak a visszaélések. A lengyel erőket vezető vajda Stanislaw Szczesny Potocki (1751–1805) volt az összeköttetés a varsói udvar és az orosz hadsereg között. A Wiener Zeitung értesülései szerint a vajda saját költségén megnövelte a csapatai létszámát, illetve a lengyel határt mesterséges akadályokkal, úgynevezett spanyol lovasokkal, valamint árkokkal erősítette meg.[47]

A bécsi újság tájékoztatása szerint a Porta azonnal a varsói udvarhoz fordult, amiben azt kifogásolták, hogy az orosz katonák lengyel semleges területen tartózkodnak és ott kívánnak áttelelni. Ebben az esetben, ha nem történik változás a Porta a lengyel területen is megütközik az orosz seregekkel.[48] A varsói udvar megoldást keresve a problémára egy birodalmi gyűlést kívánt összehívni, hogy megvitassák a lehetséges háborúra vonatkozó kérdéseket.[49] Az országgyűlés összehívása és megszervezése azonban rengeteg időt vett igénybe, így a Habsburg Birodalom háborúba való belépésének napjáig nem történt változás, sőt a gyűlés el sem kezdődött addig.

A Wiener Zeitung külföldi hírközléseiről a következő diagram összegzi az eredményeket.

1. ábra: Az 1787. augusztus 24. és 1788. február 9. között megjelent külföldi hírközlések eloszlása a Wiener Zeitung számai alapján

Jól látható, hogy a hírek gyakorisága november hónap végétől drasztikusan megemelkedett, illetve ez a tendencia a háború kitöréséig fennmaradt. A hírek eloszlása mindhárom ország között viszonylag kiegyenlítettnek mondható, de a szövetséges Orosz Birodalom kapta a legnagyobb figyelmet.

A barátságos diplomáciai kapcsolatot a Habsburg Birodalom nem csak Nagy Katalinnal próbálta meg intenzíven fenntartani. A Francia Királyság már 1756 óta szövetségese volt a birodalomnak, így a franciák magatartása a leendő háborúval kapcsolatban döntő fontosságú tényező volt. Az első Párizsból visszaérkezett levelek alapján a kezdeti meglepetés után a francia fél célja a béke teljes visszaállítása volt.[50] A Habsburg Birodalom minden diplomáciai erejét felhasználta és megpróbálta bevonni a Párizsi udvart az osztrák-orosz szövetségbe, de erre végül nem került sor.[51]

Miközben az európai diplomáciai helyzet több országban eszkalálódott, a Habsburg Birodalom folytatta raktárainak feltöltését, illetve kiadta a szükséges rendelkezéseket az ezredek elhelyezéséről a kijelölt határszakaszokon. Az újságok közül a legtöbbet az utánpótlással a Pressburger Zeitung foglalkozott. A kezdő híreiben végig jelent volt a Dunán lévő hajók általi áruszállítás. Állításaik szerint összeségében naponta akár 4–6 kereskedő hajó indult Pozsonyból, tele élelemmel a katonák számára, a földutakon pedig több száz szekér tette meg az utat hetente többször.[52] November 10-én Bécsből ismét több hajó indult útnak, de a rakomány között már megjelent az ágynemű, csákány, lapát és minden más szükséges eszköz.[53]

A Magyar Királyság területén történő toborzás nagy népszerűségnek örvendett, legalábbis állították a szerkesztők. A tíz kerületre felosztott Magyar Királyságban a valóságban viszont összesen csak 10 981 főt sikerült betoborozni a hadseregbe 1787 végéig, a pesti kerületben 2 326 főt, a nagyváradi kerületben 1 398 főt, illetve a nyitrai kerület 1 248 főt adott.[54] Figyelemre méltó, hogy nem egy kimondottan magyarországi lapban, vagyis Wiener Zeitungban 1787. évi 95. számban tették közzé azoknak a városoknak a listáját, ahol a katonaságba lehetett jelentkezni.[55] A birodalom legjelentősebb hírlapjának számai azonban a tényleges eszkaláció egyéb jelenségeiről is beszámoltak. A harckészültség fokozása, illetve az érlelődő konfliktus biztos jeleként került sor ugyanis a megfigyelő kialakítására, továbbá a kisebb katonai különítmények járőrözése is megkezdődött. Az elszórt híradások az ezredek érkezéséről, vonulásáról is beszámoltak, s feltűnő módon a birodalom területeiről összevont csapatok átcsoportosításáról szóló hírek több hónapon át időről időre megjelentek. A tudósítások a téli szállások helyzetét is annak függvényében adták meg, hogy onnan azonnal bevethetőek legyenek a katonák[56]

Szimbolikus elemként jelent meg a sajtóban a vallási ellentét kérdése is, így gyakran visszaköszönő hírként szerepelt a keresztény üldözések az Oszmán Birodalom határain belül, illetve a túlkapások és hatalmi visszaélések.[57] Az elmenekült oszmán alattvalók számára a császár parancsára ellátást és védelmet kellett nyújtani. Az esély a békére csekély volt, de a sajtóhírek szerint maga a szultán is óvatosabb lépésekre szánta el magát. Ennek bizonyítéka, hogy parancsba adta a belgrádi basának, hogy a lehető legjobb kapcsolatot ápolja a császáriakkal, továbbá regulázza meg az engedetlen katonákat nehogy szikrái legyenek a közelgő tűznek.[58]

Belgrád stratégia fontosságú erődítményként szerepelt mindkét uralkodó későbbi céljaiban, így a város birtoklásáért vívott hadműveletek megkezdésére nem sokat kellett várni. A császár a lehető leggyorsabb és legkönnyebb módon kívánta előkészíteni Belgrád elfoglalását. Az első lépések között szerepelt az az október 14-ei látogatás, amikor több magas rangú tiszt érkezett Zimonyba, akik a közelebbi területekről próbálták felmérni a még Savoyai Jenő (1663–1736) által kialakított árkokat, harcvonalakat Belgrád erődje körül.[59] Az erőd Bécsben is szóbeszéd tárgya lett. Azt beszélték, hogy a két tábornagy Hadik és Loudon a városban találkozott a császárral sétálás közben, melynek során megkérdezte őket a császár mennyi időre lenne szükség Belgrád elfoglalásához, amire Loudon tábornagy azt válaszolta, 10–12 napra[60] Habár erre a szóbeszédre vonatkozóan eddig nem került elő megbízható forrás, mindenesetre látható mennyire kulcsfontosságú szerep jutott Belgrádnak.

A romló diplomáciai viszonyok miatt az oszmánok is elkezdték felvonultatni seregeiket a Habsburg Birodalom határvidékéhez, ahol sáncokat ástak, ágyúkat hozattak, de elsősorban Belgrád várát erősítették meg.[61] A császár megbízta Alvinczy Józsefet, hogy készítse elő Belgrád várának bevételét, amit ő hosszas tervezés után december 2.-ról 3.-ra virradó éjjelt kijelölve hajtotta végre a támadást, amihez három rohamoszlopot használt, különleges bátorságáról tanúságot téve, az elsőt ő maga vezette. [62] A kivitelezés elsősorban a rossz időjárás miatt elbukott. A Dunán való átkelés csak részben történt meg. Az eredménytelen kísérlet híre hamar szétterjedt az Oszmán Birodalomban, ami felerősítette a bizalmatlanságot és megakadályozta a további bármilyen békés megegyezés lehetőségét. Február elejéig nem is történt semmilyen komolyabb katonai hadművelet.

A birodalmi újságok legjava nem kívánta kommentálni vagy egyáltalán megjelentetni a belgrádi eseményeket, mivel az rontotta volna a közhangulatot és súlyos kérdéseket vont volna maga után. Apróbb említések találhatóak csak, de azok mindegyike megpróbálja kicsinyíteni az említett katonai vállalkozás fontosságát és súlyát. A szerkesztők és a birodalom nagy része is hinni akart abban, hogy sikerült elfoglalni az erődöt, így rögtön a hamis pletykák is szárnyra kaptak.[63]

Mindamellett a császár és a bécsi udvar a háborús hírek mellett rendkívül nagy figyelmet mutatott a trónörökös a későbbi I. Ferenc király (1768–1835) házasságkötése felé. A frigy már szeptembertől lázban tartotta az olvasókat. A császár és Ferenc főherceg találkozása a Württembergi hercegnővel Erzsébet Vilma Lujzával (1767–1790) rögtön központi téma lett, mint ahogy az ifjú pár bármilyen nyilvános helyszínen vagy eseményen való megjelenése. [64]

Az esküvőre részletes vendéglistát is megjelentetett egy újság, ahová 463 főt hívtak meg, érdekes módon ebből 16 fő volt magas rangú katonai tiszt az Udvari Haditanácsból.[65] A szertartást a kölni választófejedelem tartotta meg. Az esküvő után Erzsébet hercegnő és a családja Firenzébe indultak, azonfelül Ferenc főherceg a határhoz készülődött.[66] Az esküvő lebonyolítása és megszervezése a császár egyik prioritásához tartozott, mivel így elrendeződött a trónörökösnek a további utódlási kérdései is. Nem elhanyagolható tényezőként szerepelt, hogy a császár katonai ismereteket is tovább akart adni a fiatal főhercegnek, így a háborúban való részvétel nem volt kérdés Ferenc számára.

Sajtóhírek és gazdasági teljesítőképesség

A küszöbön álló konfliktus szempontjából nem volt elhanyagolható kérdés a hátország gazdasági állapota, a birodalom teljesítőképességének fokozását célzó központi politika, az uralkodói kezdeményezések megjelenítése. Érthető módon ebben a vonatkozásban a Wiener Zeitung értesülései számítottak a legmegbízhatóbbnak, illetve a lap hasábjain jelentek meg a leghamarabb az egyes vonatkozó rendeletek. Nem mellékes, hogy maga a császár is elsődleges információközlő csatornaként használta az újságot. Ahogyan az alábbi táblázatban látható, néhány számmal később a többi újság is átvette a rendeleteket és megosztotta azokat az olvasókkal. Megemlítendő viszont, hogy a rendeletek átvételét a német nyelvű újságok jobban preferálták, mint a magyar nyelvűek, mivel az utóbbi újságok jóval kevesebb rendeletet tettek közzé.

1. táblázat: A kiadott rendeletek leközlési ideje a sajtóban

A táblázatban csak néhány, egyértelműen a háborús helyzet által indokolt és megkerülhetetlen intézkedés látható, de természetesen hasonló rendeletek sokasága jelent meg a háború előtti időszakban. A kulcsfontosságú rendeletek között szerepelt a kenyér kivitelének megtiltása a Habsburg Birodalomból, amit nem csak az Oszmán Birodalom felé, hanem minden más ország irányába megtiltottak, ami egyértelmű jele volt annak, hogy az élelmiszerraktárakat kívánták feltölteni a háborús időszakra.[67]

A pozitív háborús kép kialakításának egyik legnagyobb problémáját jelentette a gazdaságot felkészíteni a háborúra. A császár által kiadott rendeletekből már láthattuk az élelmiszer és minden egyéb áruk felhalmozása a császári katonák magasabb szintű ellátását szolgálta, viszont ezek az intézkedések elvonást jelentettek szinte minden területről. Az 1787. év nyári termései a hírlapok beszámolója szerint közel sem alakultak olyan jól, mint az előző évben. A parasztok panaszai hamar megjelentek az újságokban, miszerint a nyáron sok betegség pusztított, leginkább a tiszai területeken, ahol gyakori volt az áradás is, aminek következtében a szarvasmarhák megbetegedtek.[68] A gabonafélék termése is alulmaradt a várakozásokkal szemben, így előírták, hogy a nyári és téli terményeket keverjék egymással a veszteség redukálása miatt.[69] A rosszabb időjárási viszonyok az egész birodalmat érintették, egyidejűleg Prágából is azt jelentették, hogy az élelmiszerárak emelkedése gyors.[70] A nép számára elengedhetetlen élelmiszerek tekintetében a legfeltűnőbb drágulást természetesen a búza, a liszt és kenyérfélék változása jelentette A gyenge termésátlag miatt a bécsi kenyérsütők már szeptember elején emelni kívántak az áraikon.[71] Jól érzékeltette a drágulást az a komikus szituáció, amikor a bécsi kikötőben egy hajóst rajta kaptak, hogy a harmincadvám befizetése közben egy jól megsült kenyeret rejteget, amiben később kiderült aranyórák voltak belesütve. [72] Az áremelkedést kívánta megakadályozni a császár a kiadott rendeletekkel, de ezek kevésbé voltak eredményesek.

Az Oszmán Birodalom rögtön megérezte a császár kenyér kiviteli tilalmi rendeletét, ami helyenként kisebb összetűzéseket eredményezett a szállítók és a vevők között.[73] Ennek hatására a török kereskedelem a legaktívabb kereskedelmi helyszíneken, mint például Belgrád és Zimony között akadozni kezdett. A búzafelvásárlás megtiltásával más árukat kezdtek felvásárolni, úgy, mint rizst, bőrt, faanyagot.[74] A további rendeletek orvosolni kívánták az emelkedő árakat, valamilyen szinten ez sikerült is, de a hadsereg ellátását a császár egyre inkább előtérbe helyezte. Temesvárról már olyan információkat osztottak meg, hogy már most nagyon érezhető a drágulás olyannyira, hogy ilyet még senki nem élt meg.[75] A drágulás mértékét a Wiener Zeitung csatolmányában megjelent búzafélék áráról készült diagram szemlélteti a legjobban.

2. ábra: Búzafajták legalacsonyabb árainak változása 1787. augusztusa és 1788. februárja között

A Wiener Zeitung által közölt árlisták alapján összeállított diagram jól látható folyamatos ár növekedést mutat, aminek következtében ebben az időben pozsonyi mérő búza ára legalább 20%-kal, a kukorica ára 30%-kal, az árpa ára legalább 50%-kal és a kása ára 40%-kal emelkedett Bécsben. Ezeket a gazdasági hatásókat a sajtó próbálta pozitívabb színben feltüntetni. A határhoz vezényelt pékek jó minőségű kenyeret sütnek és azt a katonák és a helyi lakosok ezen a területen olcsóbban tudják megvásárolni, ami nagy boldogságot okozott a nép körében állította a szerkesztő.[76]Az újságokban megjelent olyan példa is, miszerint a Bánság gyapjútermeléséről közzé tett adatok szerint a gyapjú kiviteli tilalom után majdnem, kétszeres hasznot húztak a kereskedők az eladásokból.[77] A császár ugyanakkor felhívást intézett a patrióta lakosság felé, hogy szolgáltassa be terményeit, állatait a hadsereghez.[78] A magyar nemesség egy része ezt megtette és átengedte terményeinek egy részét, viszont a rendeletek és felhívások ellenére sem sikerült a kívánt mennyiséget összegyűjteni a hadsereg számára.

A császár jelleméhez illően az utolsó pillanatig kivárt a hadüzenet bejelentésével, mivel a lehető legjobb feltételek mellett kívánta megvívni a háborút. Ez a fajta várakozás ugyanakkor korlátozta a császár és a cárnő közötti egyetértést és szövetséget, mivel a cárnő mielőbb harcba kívánta szólítani a császári katonákat. Nagyobb problémát jelentett, hogy a hosszan tartó előkészületek esélyt adtak az Oszmán Birodalomnak hasonló lépéseket megtenni, sőt felkészülni egy két frontos háborúra. Az 1788. február 7.-ei levelében II. József leszögezte a cárnőnek, hogy kész belépni a háborúba és korán kívánja elkezdeni az 1788.évi hadjáratot.[79] Ennek nyomán II. József 1788. február 9.-én formálisan is hadat üzent Oszmán Birodalomnak.

Összegzés

Mindenképpen kijelenthetjük, hogy a birodalmi sajtóban az oszmán-orosz háború azonnal központi témakörré vált, háttérbe szorítva minden más belföldi vagy külföldi eseményt. Az újságokban igen nagy számban jelentek meg a háborús eszkalációhoz, a hadba lépés előkészületeihez kapcsolódó írások. A hírközlések mennyiségéhez képest viszont a tényleges hírérték, különös tekintettel a tartalmi elemek minőségére és az aktualitásra, rendkívül változónak tekinthető.

Az információáramlás az újságok között arra enged következtetni, hogy egyfajta periodikusság tapasztalható, vagyis az újságok törekedtek átvenni egymástól a lényeges tartalmakat. A hírek legjavát a kereskedők, katonák és privát személyek által küldött levelek tették ki, de az adott ország hivatalos nyilatkozatainak a száma sem elhanyagolható ezen a területen. Az orosz-török hadműveletek mellett az újoncozás, az élelmiszer szállítás és hadieszközök utánpótlása, a császárral kapcsolatos hírek és a rendeletek alkották a magját azoknak az információknak, amelyek a korszak újságjaiban megjelent írások esetében megfigyelhetők, illetve a szerkesztők érdeklődését a feltételezett olvasói, vagy kormányzati igényekre tekintettel felkeltették. A vizsgált időszakban az újságok tárgyszerű közléseikkel „pozitív háborús képet” igyekeztek sugallni, előrevetítve, hogy az elkövetkezendő háború a birodalom és az egyén érdekeit egyaránt szolgálja majd. Nem kétséges, hogy a birodalmi és magyarországi sajtóban megjelent hazafias beszédek és a szerkesztők gondolatvilágának megosztása az olvasókkal egyértelmű befolyásolási szándékra enged következtetni, sőt célzott érzelmi ráhatás is megfigyelhető, ami a háborús pszichózis erősítését is jelenthette.

A sajtóban megjelent cikkek szerint is nagyjából november elejére bizonyossá és elkerülhetetlenné vált a háború az Oszmán Birodalommal, annak ellenére, hogy a diplomáciai tárgyalások a színfalak mögött továbbra is folytak. Az előkészületek nagysága és a bécsi udvar magatartása minden kétséget kizáróan szembetűnő volt a korszak emberének. A birodalommal szemben jelentkező külső és belső kihívások, az ezekkel kapcsolatos dilemmák különböző mértékben, de kiérződtek az egyes lapok sorai közül, még akkor is, ha a cenzúra hivatal és a szerkesztők komoly figyelmet fordítottak a negatív hírek kiszűrésére. Az érintett nehézségekre nézve az elsődleges megoldás – legalábbis a lapokban megjelent írások szerint – nem lehetett más, mint hogy a birodalom hadserege mielőbb eléri katonai célkitűzéseiket és békére kényszeríti az Oszmán Birodalmat.

Bibliográfia

Források

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár, Helytartótanácsi Levéltár, Departamentum commissariaticum 297a. kútfő, 527. tétel, 454.

Nyomtatott és kiadott források

Arneth, Alfred: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869.

Gottlob, Salomo: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig, bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792.

Brünner Zeitung, IX. évf. 68. szám, 1787. augusztus 24.

Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4.

Brünner Zeitung, IX. évf., 74. szám, 1787. szeptember 14.

Brünner Zeitung, IX. évf., 75. szám, 1787. szeptember 18.

Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25.

Brünner Zeitung, IX. évf., 78. szám, 1787. szeptember 28.

Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12.

Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19.

Brünner Zeitung, IX. évf., 86. szám, 1787. október 26.

Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30.

Brünner Zeitung, IX. évf., 89. szám, 1787. november 6.

Brünner Zeitung, IX. évf., 94. szám, 1787. november 23.

Brünner Zeitung, IX. évf., 102. szám, 1787. december 21.

Brünner Zeitung., IX. évf., 104. szám, 1787. december 28.

Brünner Zeitung, X. évf., 3. szám, 1788. január 8.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 73. szám, 1787. szeptember 15.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 74. szám, 1787. szeptember 19.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 75. szám, 1787. szeptember 22.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 76. szám, 1787. szeptember 26.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 80. szám, 1787. október 10.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 81. szám, 1787. október 13.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 83. szám, 1787. október 20.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 88. szám, 1787. november 7.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 89. szám, 1787. november 10.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 92. szám, 1787. november 21.

Magyar Hírmondó, IX. évf., 2. szám, 1788. január 5.

Magyar Kurir, I. évf., 70. szám, 1787, szeptember 1.

Magyar Kurir, I. évf., 71. szám, 1787. szeptember 5.

Magyar Kurir, I. évf., 72. szám, 1787. szeptember 8.

Magyar Kurir, I. évf., 73. szám, 1787. szeptember 12.

Magyar Kurir I. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19.

Magyar Kurir, I. évf., 76. szám, 1787. szeptember 22.

Magyar Kurir, I. évf., 80. szám, 1787. október 6.

Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13.

Magyar Kurir, I. évf., 87. szám, 1787. október 31.

Magyar Kurir, I. évf., 89. szám, 1787. november 7.

Magyar Kurir, I. évf., 95. szám, 1787. november 28.

Magyar Kurir, I. évf., 96. szám, 1787. december 1.

Magyar Kurir, I. évf., 98. szám, 1787. december 8.

Magyar Kurir, I. évf., 101. szám, 1787. december 19.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 81. szám, 1787. október 10.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 83. szám, 1787. október 17.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 84. szám, 1787. október 20.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Pressburger Zetung, XXII. évf., 91. szám, 1787. november 14.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 93. szám, 1787. november 21.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 102. szám, 1787. december 22.

Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 2. szám, 1788. január 5.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 81. szám, 1787. október 10.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 84. szám, 1787. október 20.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten, II. évf. 1. szám, 1788. január 5.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 78. szám, 1787. szeptember 29

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 83. szám, 1787. október 17.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 87. szám, 1787. október 31.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 93. szám, 1787. november 21.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 94. szám, 1787. november 24.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28.

Wiener Zeitung, LXXXIV. évf., 97. szám., 1787. december 5.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 100. szám, 1787. december 15.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 101. szám, 1787. december 19.

Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 1. szám, 1788. január 2.

Szakirodalom

Beales, Derek: Joseph II., Volume II., Against the World 1780–1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2009.

Kókay, György (szerk.): A magyar sajtó története 1705–1848, I. Kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.

Cegielski, Tadeusz: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner, 1988.

Hochedlinger, Michael: Krise und Wiederherstellung., Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution 1787–1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000.

Kriste, Oskar: Kriege unter Kaiser Joseph II., Wien, L. W. Seidel, 1904.

Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, XIV. Évf., 1880/1, 185–206.

Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, 10. évf., 1940., 5. szám, 510–516.

Smith, Douglas: Love and Conquest: Personal Correspondence of Catherine the Great and Prince Grigory Potemkin, DeKalb, Northern Illinois University Press, 2004.

Weikard, Melchior: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung, 1799.

Hivatkozások

  1. A magyar nyelvű sajtó kezdeti időszakáról, helyzetéről és a háború kitörésig kiadott hírlapokról áttekintő képet ad: Kókay György (szerk.): A magyar sajtó története I., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979, 69–105. ↑
  2. Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, XIV. évf., 1880/1, 185–206, 192.; Derek Beales: Joseph II., Volume II: Against the World, 1780-1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2009, 119–122. ↑
  3. Erre a cár és cárnő közötti levelezés ad bizonyítékot, ahol már az 1783.év végi levélváltásnál is egyre több szó esik a Portáról és az európai hatalmak Oszmán Birodalommal szembeni magatartásáról is. Alfred Ritter von Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel,Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869., 211–215. ↑
  4. Melchior Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung, 1799, 93. ↑
  5. Michael Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung., Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution 1787–1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000, 171. ↑
  6. Beales: Against the World, 1780-1790, 510–512. ↑
  7. Salomo Gottlob: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig, bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792, 5. ↑
  8. Oskar Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II.,Wien, L. W. Seidel, 1904, 146. ↑
  9. Bár a konstantinápolyi orosz követ letartóztatása keltette a legnagyobb felháborodást, rajta kívül fogságba került még az havasalföldi, Moldvai, és Bukaresti orosz konzul is. Magyar Kurir, I. évf., 1787. 74. szám., szeptember 15., 604-605, és Magyar Hírmondó, VIII. évf., 79. szám., 1787. október 6., 664. ↑
  10. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung, 187. ↑
  11. Magyar Kurir, I. évf., 70. szám., 1787, szeptember 1., 577. ↑
  12. Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4., 561. ↑
  13. „Hogy pedig a mi Felséges Uralkodónk II. Jósef is Kordont, vagy hadi népből lineát vonat a maga Török-Országgal határozodó Országainak szelein, annál semmi sincs bizonyosobb, micsoda lépéseket fogjon továbbá tenni, az idő meg-mutatja.” Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5., 592. ↑
  14. Magyar Kurir, I. évf., 72. szám., 1787. szeptember 8, 593. ↑
  15. Magyar Kurir, I. évf., 73. szám., 1787. szeptember 12, 597–598. ↑
  16. Brünner Zeitung, IX. évf., 74. szám, 1787. szeptember 14., 585. ↑
  17. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5., 590–591, és Magyar Kurir, I. évf., 71. szám., 1787. szeptember 5., 580. ↑
  18. Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4., 569. ↑
  19. Erre példa: „Den 25.August kam ein Kourier aus Bukarest in Hermannstadt an, welcher diesen weg in 24 stunden zurückgelegt hatte, und die Nachricht der Entschliessung der Pforte, Krieg gegen die Russen zu Wasser und zu Land zu führen, mitbrachte.) Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., 395.↑
  20. Erre jó példa a Magyar Hírmondó, VIII. évf., 75. szám, 1787. szeptember 22., 625.
     „Valóban a legfontosabb állapot: melly nyilván meg-érdemli, hogy Levelünk sorjai vele teljenek. Főképen pedig az Európai Politicus égen, annyi Jelenségek lebegnek, hogy az Úság írók szinte nem tudják, mellyik történethez nyúljanak előbb is.” ↑
  21. Brünner Zeitung, IX. évf., 78. szám, 1787. szeptember 28., 621. A szerkesztőt pontosan idézve: Da Ihre Leser vermutlich nicht lauter Kriegserklärung verlangen wurden, so theile ich Ihnen hiemit einige andere Nachrichten mit. A mondat röviden magyarul szabadfordításban így hangzik: Mivel az olvasók feltehetően nem követelnének hangosan hadüzenetet, így szeretnék néhány más írást is megosztani Önökkel. ↑
  22. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 73. szám, 1787. szeptember 15., 609.↑
  23. „Ezen frigy kötést, olly híven kívánnya JÓSEF tellyesítteni, hogy a Török határ szélekre 100 ezer fegyvereseket fog Táborba szállítani: mely nép már parantsolatot is vett, és gyülekeznek öszve.” Magyar Kurir I. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19., 612. ↑
  24. Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25., 612. ↑
  25. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 76. szám, 1787. szeptember 26., 634. ↑
  26. Brünner Zeitung, IX. évf., 75. szám, 1787. szeptember 18., 596. ↑
  27. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 81. szám, 1787. október 10. A Pressburger Zeitung a számaiban nem használ oldalszámot, így annak megadása nem lehetséges. ↑
  28. Lásd Pressburger Zeitung, XXII. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., és Magyar Hírmondó, VIII. évf., 74. szám, 1787. szeptember 19., 622. A háborúban szerzett tapasztalatokat tekintve a közel azonos időben a pályát megkezdő Hadik és Loudon lett volna a legjobb döntés, hiszen mindketten évtizedeken át szolgálták a monarchia érdekeit a hadseregben. ↑
  29. „Se. Majestät sollen jüngst ein Handbillet an Herrn Hofkriegspräsidenten Grafen von Haddik mit dem Auftrag erlassen haben, nichts zu sparen, um die höchsten Anordnungen wegen Bedeckung der Gränzen sobald als möglich, in Vollziehung zu setzen, damit nur nicht die armen Unterthanen hin und wieder ein Opfer der Grausamkeit herumirrender türkischer Horden werden mögen.” Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19., 675. ↑
  30. Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12., 658. ↑
  31. Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13., 673., Magyar Hírmondó, VIII. évf., 81. szám, 1787. október 13., 674., Pressburger Zeitung, XXII. évf., 83. szám, 1787. október 17. ↑
  32. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 80. szám, 1787. október 10., 665., Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13., 672., Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 84. szám, 1787. október 20., 89., és Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12., 658–659. ↑
  33. „Kameraden, die ihr etwan traurig seyd, muntert euch auf: der Kaiser giebt uns Brod, Sold, und Kleider; was ist billiger, als dass wir ihm dafür dienen?” Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30., 704. ↑
  34. A kiáltvány több módosításban, hosszban jelent meg az újságokban. Például: Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19., 677., Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 83. szám, 1787. október 17., 2519., Pressburger Zeitung, XXII. évf., 84. szám, 1787. október 20., Magyar Hírmondó, VIII. évf., 83. szám, 1787. október 20., 693–695. ↑
  35. A 8 oldalas hadikiáltványt változatlanul leközölte a Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30., 711–717., Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 86. szám, 1787. október 27., 2605–2612.; Magyar Hírmondó, VIII. évf., 88. szám, 1787. november 7., 729–739. ↑
  36. Az információt a sürgős esetekben az úgynevezett Kurir-ok hajtották végre, akik lóval tették meg a távolságot a célállomásig. ↑
  37. Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 78. szám, 1787. szeptember 29., 2363. ↑
  38. Patyomkin katonai múltjába és a cárnővel való kapcsolatához nagy segítséget nyújt Douglas Smith könyve. Douglas Smith: Love and Conquest: Personal Correspondence of Catherine the Great and Prince Grigory Potemkin, DeKalb, Northern Illinois University Press, 2004. ↑
  39. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 87. szám, 1787. október 31., 2632. ↑
  40. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 94. szám, 1787. november 24., 2841–2843. ↑
  41. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 92. szám, 1787. november 21., 765–766. ↑
  42. Érdekesnek számít, hogy ebben az esetben nem a Wiener Zeitung hírközlése volt a leggyorsabb. Magyar Hírmondó, IX. évf., 2. szám, 1788. január 5., 9–10, Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 2. szám, 1788. január 5.; Brünner Zeitung., IX. évf., 104. szám, 1787. december 28., 851. Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 1. szám, 1788. január 2., 8. ↑
  43. Wiener Zeitung, LXXXIV. évf., 97. szám., 1787. december 5., 2938. ↑
  44. Erről lásd bővebben: Tadeusz Cegielski: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner,1988. ↑
  45. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 93. szám, 1787. november 21., 2811–2812. ↑
  46. Brünner Zeitung, IX. évf., 94. szám, 1787. november 23., 771. ↑
  47. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 100. szám, 1787. december 15., 3029. ↑
  48. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15. ↑
  49. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 101. szám, 1787. december 19., 3063. ↑
  50. Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25., 611. ↑
  51. Magyar Kurir, I. évf., 98. szám, 1787. december 8., 795. „Béts,Páris, és Pétervárad Páris, Madrit és Londón között mind-szüntelen 2 Kurir vagyon edgy nyomban; az edgyik érkezik, a másik indul, és ugyan azón edgy órában sokszor 3-os érkezik meg ugyan azon edgy Udvarhoz.” ↑
  52. Magyar Kurir, I. évf., 95. szám, 1787. november 28., 775. ↑
  53. Pressburger Zetung, XXII. évf., 91. szám, 1787. november 14. (Oldalszám nélkül.) ↑
  54. Magyar Nemzeti Levéltár, Helytartótanácsi Levéltár, Departamentum commissariaticum, HU- MNL- OL-C-61., 297a. kútfő, 527.tétel, 454. ↑
  55. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28., 2871. ↑
  56. Magyar Kurir, I. évf., 96. szám, 1787. december 1., 784. ↑
  57. Magyar Kurir, I. évf., 76. szám, 1787. szeptember 22., 621. ↑
  58. Brünner Zeitung, IX. évf., 89. szám, 1787. november 6., 728. ↑
  59. Magyar Kurir, I. évf., 87. szám, 1787. október 31., 710. ↑
  60. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 89. szám, 1787. november 10., 747.; és Magyar Kurir, I. évf., 89. szám, 1787. november 7., 725. ↑
  61. Magyar Kurir, I. évf., 101. szám, 1787. december 19., 821. ↑
  62. Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, X. Évf., 1940/5., 510–516, 513. ↑
  63. „Vielmehr will ich ihre eingesandte Nachrichten von der Eroberung Belgrads vor nichts anders als einen ächten patriotischen Wunsch ansehen, der zwar nicht wie mancher sich’s denkt, se geschwind ausgeführet, aber doch allzeit wünschenwerth ist. Was ist also an diesem Gerüchte?” Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15. ↑
  64. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., 2329. ↑
  65. Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten, II. évf. 1. szám, 1788. január 5., 10. ↑
  66. Brünner Zeitung, X. évf., 3. szám, 1788. január 8., 18. ↑
  67. A rendelet hivatalos közlése a következőként szerepelt: „Se. Maj. haben durch ein Hofdekret vom 4. dieses Monats anzubefehlen geruhet, daß die Ausfuhre des Getreides aus den Ungarischen Ländern nicht nur in das Türkische Gebiet, sondern auch in alle fremde Staaten bis auf weitere Verordnung verbothen seyn soll. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28., 2871. ↑
  68. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 81. szám, 1787. október 10., 38. ↑
  69. Brünner Zeitung, IX. évf., 86. szám, 1787. október 26., 697. ↑
  70. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19., 357. ↑
  71. Magyar Kurir, I.évf., 73. szám, 1787. szeptember 12., 600. Szacsvay irónikusan kommentálja a helyzetet: „A kenyér sütök is már egy héttől fogva drágaságot kívánnak vala bé-hozni Bétsbe- de a hajó huzástól megijedvén sütik és főzik a kenyeret, mint annak előtte.” ↑
  72. Szacsvay kommentárja ismét önmagáért beszél: „Most tudjuk miért kívánnak olly drágaságok lenni a mi kenyér sütőink! hát arany órák laknak a kenyérben!” Magyar Kurir, I. évf., 80. szám, 1787. október 6., 657–658. ↑
  73. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 86. szám, 1787. október 27. ↑
  74. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 86. szám, 1787. október 27., 122. ↑
  75. Brünner Zeitung, IX. évf., 102. szám, 1787. december 21., 833. ↑
  76. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 93. szám, 1787. november 21. ↑
  77. Brünner Zeitung, IX. évf. 68. szám, 1787. augusztus 24., 541. ↑
  78. A patrióta felhívás a sajtó szerint jól működött erre több példát is hoztak. Például: Pressburger Zeitung, XXII. évf., 102. szám, 1787. december 22. ↑
  79. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 310–311. ↑
Beküldve:

Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Az 1828. évi országos összeírás Szolnok példáján

Bevezetés

A jelen tanulmány a társadalom történeti statisztikai forrásai közül az 1828. évi országos összeírást használja és annak Szolnokra vonatkozó adatállományát mutatja be. A kiindulópontot Bácskai Vera gondolata adta: „Az országos összeírások adatainak pontossága kedvező forrásadottságok esetében ellenőrizhető és korrigálható a városi lakosságnak ugyan csak kisebb részére kiterjedő… .”[1] Mivel az összeírás a korabeli Magyar Királyság szinte teljes településhálózatát lefedi, ezért alkalmas azok adózó társadalmának vizsgálatára.

A Heves Megyei Levéltárban (továbbiakban HML) található, 1828. évi országos összeírás Szolnokra vonatkozó dokumentumai alapján készítettük el Excel táblázat formájában az adatbázisunkat. Ez eltér a Magyar Nemzeti Levéltár (továbbiakban MNL) 2022. szeptember 26-án átadott 1828. évi összeírás digitális formában megtekinthető adatbázistól.

Szolnok sajátos földrajzi helyzetét meghatározta, hogy a Jászság és a Nagykunság kiváltságos kerületei között fekszik, a Tisza és a Zagyva torkolatánál, a folyószabályozás előtt a Tisza kanyarulataiba beszorult településként, mocsaras és lápos vidékkel övezve. Gyümölcsösökkel és szőlősökkel nem rendelkezik, mert ezek Szandán találhatók. A már II. József által elrendelt első katonai felmérés Szolnokot ábrázoló térképe alátámasztja a város általunk bemutatott földrajzi helyzetét, valamint Szanda meglétét.[2]

1. kép: Szolnok és Szanda az első katonai felmérés alapján készített térképen

A második katonai felmérést I. Ferenc király rendelte el 1806-ban, de Szolnokon csak 1857 után került rá sor. Ezt az bizonyítja, hogy a felmérés alapján elkészített térkép tartalmazza az alter Bahnhof[3] kifejezést, amely régi pályaudvart jelent, tehát a fentebb említett második pályaudvar építése már befejeződött. A térképen látható, hogy a folyószabályozás megtörtént, vagyis radikális környezettermészeti változásokra került sor, amelynek velejárója, hogy a lélekszám Szolnokon és Szandán is növekedésnek indult.

2. kép: Szolnok és Szanda a második katonai felmérés alapján készített térképen

A célunk bemutatni az 1828. évi országos összeírás Szolnokra vonatkozó irategyüttesét, valamint az adatállomány alapján eddig még nem vizsgált nemek és korcsoportok szerinti megoszlás leírása. A város kiválasztása során szem előtt kellett tartanunk, hogy a fellelhető források mindig meghatározzák a választási lehetőségek körét, továbbá egy olyan település társadalmi adataival dolgoztunk, amely esetében a forrásanyag ilyen szempontú feldolgozására korábban még nem került sor.

Források bemutatása

A munkához felhasznált forrásként az 1828. évi országos összeírásról (Conscriptio Regnicolaris) fennmaradt eredeti, Szolnok városára vonatkozó a HML-ben őrzött irategyüttes szolgált.[4] Mivel a munka legnagyobb része e dokumentum adatainak vizsgálatát teszi ki, okvetlenül fontos, hogy részletekbe menően értékeljük a forrás tartalmát. A bemutatása és elemzése elengedhetetlen ahhoz, hogy az adatállomány hitelességét és felhasználhatóságát illetően véleményt tudjunk alkotni.

3. kép: A Conscriptio Regnicolaris HML-ben őrzött irategyüttes I. füzetének borítólapja

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka.

A mintegy öt füzetnyi kézzel kitöltött dokumentum eredeti formában és mikrofilmen is kutatható. A forrásokon megtalálhatók az írnokok (Conscriptoris) Mathias Bezegh de Hajnik (extram conscriptor),[5] és Stephanus Frajzajzen (domesticus conscriptor)[6] aláírásai, illetve családi címerükkel ellátott viaszpecsétjük. Ezen kívül az elkészítés szükségességét indokló latin nyelvű kézzel írott nyitó és záró jegyzőkönyvek szövegei, valamint zárásnál az 1828. szeptember 14. napi dátum, mely az összeírás jegyzőkönyvének pecsételési dátumát jelzi.

Elérhető továbbá az összeíráshoz köthető három törvény. Az 1790/91. évi XXXIII. tc.,[7] mely első lépésként utasítást ad az összeírás (tc. szerint népszámlálás) tartalmának egy erre a célra kijelölt bizottság által való elkészítésére. Az 1802. évi II. tc.[8] az összeírás elkészítéséről határoz, az 1827. VII. tc.[9] pedig az összeírás jóváhagyásáról rendelkezik. A törvények mellett a HML-ben kutatható a nádori utasítás (Instructio) és a felszólítás (Invitatito), melyek az összeíráshoz tartozó eljárásmódot, illetve az elkészítésre vonatkozó felszólítást tartalmazzák.[10] A hosszú előkészítési folyamatot követően készült el az országos összeírás első változata. Az iratok keletkezési körülményeire vonatkozóan az MNL iratanyagai még sok részlettel szolgálhatnak, így az összeírás struktúráját kialakító testület munkájára, és a már kitöltött és ellenőrizendő dokumentumok értékelésére. Jelen munkánk keretében ezen állagok anyagainak értékelésére bővebben nem térünk ki.

Az irategyüttes összefűzve nyomtatott táblázatos formában tartalmazza a felvett adatokat, név szerint rendezve, kizárólag az adózó 18. életévüket betöltött személyekre vonatkozóan. A megjegyzések ismeretében kimutatható, hogy közéjük az összeírásba nem kerültek be a katonák (Miles)[11] és a rokkantak (Defectum corporis).[12] A jól érzékelhető módon legalább két kéz által kitöltött táblázat rovatai a nevek mellett meghatározott rendben tartalmazzák az adott adózó személy adatait, melyek balról jobbra kerültek kitöltésre. Mintegy 14 darab főrovat alatt 40 darab alrovat található, amiket oldalanként 20 darab személynévre vonatkozóan töltöttek ki. Az oszlopok adatait minden lap alján oldalanként összegezték (Latus), illetve a megelőző oldalak összegzett sorait átvezették az új oldal fejléce alá (Translatum.), ezzel egyszerűsítve a későbbi ellenőrzést és feldolgozást.

A rovatok a lap tetején balról jobbra 1. főrovat: adózó háztartásfők neveivel (Nomina Contribuentium.) kezdődnek, amiket előzetesen sorszámmal láttak el, majd sorban folytatódik a 2. főrovat: 18 és 60 év közötti férfiak és nők száma név nélkül, amelybe a családfő és az összes háztartásban élő beletartozik (Personae Contribuentium utriusque sexus conjugatae, aut non conjugatae, inde ab expleto 18vo aetatis anno usque 60um inclusive.),[13] 3. főrovat: az előbbi főrovatra vonatkozó egyéni adatokat tartalmazza, melyben a családfő státuszát és foglalkozását is jelölik (Ex his sunt.), 4. főrovat: házak száma, melyek után törvény szerint a családfő köteles adót fizetni (Domus a quibus Census solvitur.), 5. főrovat: belső telek négyszögölben (Fundi Intravillani.), 6. főrovat: gabonatermés (Procreatio Seminaturae.), 7. főrovat: rétek (Prata.), 8. főrovat: szőlősök (Vineae.), 9. főrovat: almások és szilvások (Pomaria, et Pruneta.), 10. főrovat: nagyállatok (Pecora.), 11. főrovat: apróállatok (Pecudes.), 12. főrovat: erdők (Sylvae.), 13. főrovat: italmérés (Educillum.), végül a 14. főrovat: megjegyzések (Observationes.) című egységgel zárulnak. A főrovatokhoz kapcsolódó alrovatok (ha vannak) a különböző alkategóriákat jelölik az alábbiaknak megfelelően: 3. főrovat alrovatai: értelmiségi (Honoratiores.), polgárok (Cives.), jobbágyok (Coloni.), házas zsellérek (Inquilini.), házatlan zsellérek (Subinquilini.), férfitestvérek (Fratres.), fiúgyermekek (Filii.), lánygyermekek (Filiae.), szolgák (Servi.), szolgálólányok (Ancillae.), mesteremberek[14] (Opifices.), helyi kiskereskedők, kalmárok (Mercatores), nagykereskedők (Quaestores.). 5. főrovat alrovatai: a belső telek nagysága négyszögölben (Intravillanae □ orgiae), a négyszögölenkénti érték (Orgyarum □ consvetum Pretium.). 6. főrovat alrovatai: jobbágy- vagy polgárjogon kezelt szántó bevetéséhez szükséges gabona száma pozsonyi mérőben megadva (Quam Contribuens terris colonicali, aut civili Jure teutis commitere servit.), az adózó személy haszna mérőnként (Lucrum dani Contribuentibus, singulam Metretam Asumendo.), mérőnkénti termés száma (Quot Metretae post unaro procrcentur?), mérőnkénti termés ára (Quid ordinario Pretio Procreatio Valet?). 7. főrovat alrovatai: jobbágy- vagy polgárjogon kezelt kaszálók (Pari colomicali, aut civili Jure tenta.), az adózó haszna mérőnként (Lacrum Dant Contributiinus, ningulam Metretam assumendo.). 8. főrovat alrovatai: a kezelt terület mérete pozsonyi mérőben (Capaces Metret Poson.), mérőnkénti haszon (Lucrum danct, singulam Metretam Posoniensem assumendo.), a kapások száma (Bequirunt Fossores.), kapásonkénti termelmény vödrönként megadva (Procreant post unom Fossorem urnas.), kapásonkénti termelmény átlagértéke (Medium currens Pretium Procreationis post unom Fossorem Obveniens.). 9. főrovat alrovatai: gyümölcsös mérete kaszálóban (Falcastra.), kaszálónkénti terület haszna (Lucrum dant, singuli Falcastri extensionem assumendo.). 10. főrovat alrovatai: ökrök száma (Boves Jugales.), anyatehenek (Vaccae foete, aut matres.), meddő tehenek (Voccae steriles.), 3 évnél idősebb üszők és bikák (Juvenie et Juvencae 3. annos superantes.), 2 évnél idősebb üszők és bikák (Juvenie et Juvencae 2. annos superantes.), 3 évnél idősebb lovak (Equi curriferi et armenrales 3. annos superantes.), 2 évnél idősebb lovak (Equi curriferi et armantales 2. annos superantes.). 11. főrovat alrovatai: egy évesnél idősebb juhok (Oves unum annam complentes.), egy évesnél idősebb sertések (Setigeri unum anum complentes.), egy évesnél idősebb kecskék (Capae unum annum complente.). 12. főrovat alrovatai: erdők területe (Quae occurant terram capacem.), erdőterület hozama (Inferunt, anno annum pensante, e Glandinatione et Questu Lignorum.). A ki nem emelt főrovatokhoz alrovat nem tartozik.

A Szolnokról készült összeírás rovatai közül sokhoz egyáltalán nem vezettek be információt. Ilyen a 3. főrovat 10. és 13. alrovata, az 5. főrovat mindkét alrovata, a 6. főrovat 2, 3, 4. alrovata, a 7, 8. és 9. főrovat valamennyi alrovata, a 11. főrovat 3. alrovata, és a 12. illetve 13. főrovat összes alrovata, beleértve a felsoroltak összegzésének (Latus) rovatát is. Ennek oka, hogy a feljegyzendő dolog, úgymint gyümölcsösök, szőlősök, erdők stb. egyáltalán nem volt a városban. Előfordul viszont, hogy bizonyos rovatok kitöltése valószínűsíthetően hanyagság miatt maradt ki, mint a 11. főrovat 3. alrovata az egy évnél idősebb kecskékre vonatkozóan. Ezek az adatok ugyanis általánosan nem, vagy más rovatokkal összevonva kerültek bevezetésre, tekintettel az állatok – ez esetben kecske – méretére. A fiskális információt tartalmazó rovatok kitöltése pedig csak a szabad királyi városok esetében volt kötelező.[15] Esetünkben ez a 4. 5. 6. 7. 8. 9. 12. és 13. főrovatokat érinti, amelyek közül, mint azt fentebb kifejtettük, több főrovat egyáltalán nem került kitöltésre.

4. kép: A Conscriptio Regnicolaris táblázatos elrendezése az 1-7. főrovatokra vonatkozóan

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka

5. kép: A Conscriptio Regnicolaris táblázatos elrendezése az 8-14. főrovatokra vonatkozóan

Az összeírás készítői az egyes személyekre vonatkozó többletinformációkat gyakran nem a megjegyzés oszlopba, hanem közvetlenül a nevek elé, vagy mögé vezették be. A hely szűke miatt ezért kénytelenek voltak rövidítéseket alkalmazni. Ilyen rövidítések az Uxor (feleség), Vid. (viduus, özvegy férfi; vidua, özvegy nő), Succ. (successor, utód), és az I. (iuvenis/iunior, fiatal/fiatalabb) szavakból keletkeztek, legtöbbször egy-egy szótag elhagyásával, néhol viszont a teljes szó szerepel. Azoknál a személyeknél, akik személyüket tekintve nem, pusztán vagyontárgyaik (ház, állatok) után fizetnek adót, a 2. főrovatot két vízszintes vonallal jelölték.

Szolnokra vonatkozóan létezik egy másik eredeti példány az 1828. évi összeírásból, amelynek iratai az MNL Regnicolaris Levéltár Archivum Palatinalae (Nádori Levéltár) állagában találhatók.[16] A dokumentum online digitalizált formában kutatható. Az Archivum Palatinalae dokumentuma másolata a HML-ben található változatnak.[17] A másolásnak köszönhetően több helyen pontatlanságok, sűrű lekaparások (167. Kurják Fran., 168. Csabai Mart.), néhol áthúzások (1249. Visnya Joan., 1253. Molnár Jos.) fordulnak elő a táblázatban. Ezen kívül szembeötlő, hogy az online kutatható verzió érzékelhetően egy személyhez köthető kalligráfiája kissé eltérő a HML-ben őrzött anyagétól, amely bizonyítja, hogy a HML anyagát kitöltőktől különböző kéz másolta át az anyagot, illetve néhol a megjegyzések rovat tartalmát a másoló lerövidítette, valamint a másolás során olykor dokumentálatlan javítások is történtek, mint az I. számú füzet 220. regisztrált adózója (Szántó Steph.), akinek adatait az online adatbázis dokumentumában jól láthatóan a dokumentumétól idegen tintával igyekeztek javítani. Rendszeresen előfordul továbbá a vezetéknevek sorrendjének (1158-1159. Lévay Math. – Deák Mich.), illetve a helyesen beírt vezetéknevekhez tartozó keresztnevek felcserélése (1430-1431. Lantsák Fran. Vid. – Kováts Ant.) a két dokumentumban. Az utóbbi okozta probléma az adatok elemzése során elhanyagolható, az előbbi azonban komolyan megnehezíti az adatok azonosítását. Nagyobb gondot jelent, ha a másoló a kiolvasás nehézségei miatt a másolás során fiktív neveket alkot a sorszámok mögött (1313. Nagy Paul. – Nagypál Fran.), ami bizonyítja, hogy a kor embere is helyenként nehezen birkózott meg a kézzel írott szöveg dekódolásával, illetve, ha a másoló több sort átugorva a sorszámhoz képest kettő vagy több személy nevét, s ezzel adatait felcserélte, egyszerre a táblázat hibásan bevezetett adatait lekaparva igyekezett hibáját korrigálni (234. Csombók Steph. – 237. I. Szűr Mich.). Ez utóbbi esetben a bevezetett adatok ellenőrzése, a megjegyzések rovat átnézése sem nyújt támpontot a helyes sorrendet illetően.

6. kép: MNL-HML-IV.7.a.
Országos összeírások,1720–1836, 19. téka.
I. füzet, 24.

7. kép: MNL-OL-W-21-6-N-26
Heves és Külső-Szolnok vármegye
132/24.

Mind a Regnicolaris Levéltárban, mind a HML-ben őrzött dokumentumhoz tartozik egy-egy füzet, melyek címe és tartalma azonos, és az 1828. évi országos összeírás javításait tartalmazzák (Rectificata Conscriptio Regnicolaris Oppidi Szolnok. Anno 1831 peracta).[18] Ennek elkészítésére az összeírást ellenőrző Nádori Tanács adott utasítást, amit Josephus Kovách[19] és Ludovicus Makay[20] készítettek el. A két anyag az összeírásokhoz külön-külön csatolva kutatható, elkészítésük módja, illetve a dokumentumok formája megegyezik az összeíráséval. A javítás azokat a jelölési hibákat és hiányosságokat hivatott korrigálni, melyeket a kitöltők az utasításoknak megfelelően nem tudtak egyértelműen megoldani. A javítási útmutató sorra veszi a pontatlan sorszámokat, majd a hibás kitöltést, valamint a korrekciót jelölve igazítja ki a végösszegeket. Megállapítható, hogy a javításnak nem sikerült minden hibát kiküszöbölnie, ugyanis a hibajegyzék III. füzet 954. számú (Takó Paul.) tételére vonatkozó korrekciója valójában a III. füzet 984. számú (Szalay Steph.) tételére vonatkozik, azaz a javítás során a hiba orvoslása helyett helyenként újabb pontatlanság keletkezett. Ezen kívül vannak olyan hibás tételek, melyek a javításból kimaradva az összeírásban maradtak (1068. Hegedűs Math.).

A javításokat tartalmazó külön-külön őrzött füzetek jelentősebb mértékben egy oldalon térnek el egymástól. A HML-ben őrzött javításokra vonatkozó anyagot újabb, az 1835. évre vonatkozó kiegészítésekkel toldották meg, melyek az online kutatható verzióból kimaradtak. Ez a kiegészítés a mérőnkénti termés számára és árára tartalmaz újabb javításokat,[21] bizonyítva, hogy a későbbiekben ezt a változatot használták fel további adatgyűjtésre.

Az elsődleges forrásanyag értékelését összegezve elmondható, hogy az iratanyag nyers adatállománya jól használható az adózó személyekkel és a városra jellemző viszonyokkal kapcsolatos pillanatképszerű vizsgálat elvégzéséhez. A munka szempontjából kritikus hibák, pontatlanságok a dokumentum adatainak viszonylag kis részére terjednek ki, és a javítási útmutatónak köszönhetően elhanyagolható mértékben torzítják végeredményeinket. Előzetes lista hiányában lehetetlen pontosan megállapítani, hány olyan adófizető személy élt a területen, akik nem kerültek be az összeírás anyagába. Az írnokok valóban alapos munkájának köszönhetően viszont biztosra vehető, hogy az összeírásba bevezetett adatok csak csekély mértékben tértek el a tényleges adatoktól, ugyanis az összeírással megegyező év azonos évszakában készült Heves megyei rovásadó összeírás összegzésében (sommázat) az országos összeírással megegyező jellegű adatok csupán alacsony hányadát vezették be.[22]

A kutatás elméleti háttere

Az 1828. évi országos összeírás értékelésével foglalkozó munkák többnyire kevés biztos információval szolgálnak a dokumentumokat illetően. A megbízott írnokok vétette hibákról, illetve javításokról, a dokumentumok adatainak esetleges torzulásairól vagy a 14. megjegyzések című főrovat tartalmáról kevés feldolgozott eredmény áll rendelkezésre. Az összeírásról megjelent munkák többségében annak nyers, összegzett adatok (Latus) rovatának közlésére szorítkoztak, valamint a főrovatok pontatlan értelmezése miatt gyakoriak a tartalmi tévedések. Ezek értelmezése sokszor igen nehézkes, hiszen az összeírás rovataira vonatkozó egyértelmű általános értelmezés sem történt meg, így sokszor a rovatokhoz kapcsolódó jelölések értelmezése is kétségesnek bizonyult. A különböző városok adatait kisebb-nagyobb mértékben értékelő munkákban kaphatunk némi támpontot arról, hogy az összeírások közölte adatok milyen kontextusokban értékelhetők összegezve és önállóan kisebb részekként, ideértve az adózó személyekre vonatkozó megállapításokat is. Az irodalom jobbára pontosítandó módon, de segítségünkre volt az összeíráshoz kapcsolható törvények, kiegészítések és egyéb iratok felkutatásában. A szakirodalom feldolgozása elősegítette, hogy feltárjuk és tisztázzuk a korábban kétes kontextusban használt adatokat, kifejezéseket.

Elsőként Tagányi Károly adta ki az 1828. évi országos összeírás Latus sorainak adatait 1896-ban.[23] Forráskiadványában megyékre és városokra bontva találjuk az adatokat. Munkájának célja, hogy közreadja az összeírás feldolgozatlan adatai, felhívva ezzel a figyelmet a feldolgozásban rejlő lehetőségekre. Kiadványához bevezető tanulmány nem tartozik, csupán a feldolgozatlan adatok közlése történik.

Thirring Gusztáv 1903-ban közreadott akadémiai székfoglalójában értekezik a 19. századi összeírások jellemzőiről. II. József korától kezdve mutatja be az összeírások jogi anyagait, felterjesztéseit, szót ejt problematikájukról, felépítésükről, kezdeti munkálataikról.[24] Kiemelésein keresztül nyomon követhető az összeírások feladata, lényegi elemeinek részei. Megerősíti, hogy a dolgozatunkban használt adóösszeírás az adózó társadalom képezte adóalap megállapítására szolgált. A népösszeírás az újoncozás meghatározásának érdekében történt, ezért nem összekeverendő az adóösszeírásokkal, viszont egyazon időben, egyazon intézmények anyagainak vizsgálata segítségével kutathatók. Thirring Gusztáv értekezése sok szempontból aktuális, hiszen a II. József és 1848 közötti időszak összeírásainak feltárása mintegy 120 évvel az akadémiai előadása után is csak részleteiben valósult meg, s ebbe illeszkedik az 1828. évi országos összeírás állaga is.

Dr. H. Pálfy Ilona több munkájában foglalkozott az 1828. évi országos összeírás anyagával. Tanulmányaiban az összeírás adatait sokszínű táblázatok elkészítéséhez használta, oly módon, hogy szemléltesse és értékelje az adott városban a pillanatnyi népesség összetételére vonatkozó adatokat. A bonyolult táblázatok hálójához igen rövid és hiányérzetet keltő leírás, illetve értékelés párosul, továbbá a kétnyelvű szöveggel ellátott fejléc képlékennyé teszi azok értelmezését. Táblázataiban rögzítette az összeíráson alapuló adatokat, melyeket – az 1. és 2. főrovat elemeit – hibásan értelmezve, azonosítja az összeírt személyeket,[25] illetve különböző tanulmányaiban ellentmondásosan kezelve használta fel,[26] így a rovatok értelmezése csak iránymutatóként használható fel.[27] Ugyanez mondható el az erősen spekulatív jellegű nemzetiségekre és nemességre vonatkozó megállapításokról,[28] melyek az összeírás adatgyűjtési rendszerébe nem kerültek be, viszont az 1. főrovat vezetéknevei alapján nemzetiséghez próbálja kapcsolni ezeket.[29] Előfordul továbbá, hogy az összeírás táblázatainak egyes alcsoportjainak információi kimaradnak a megállapításokból.[30] A lakosság tagolódására és tagonként birtokolt vagyonára vonatkozó ábrák számos komplex információval szolgálnak, de nehézkes értelmezésük és rövid, a hibahatárokra, torzításokra ki nem térő értékelésük miatt az adatok relevanciája ellenőrzésre vár. Az összeírás dokumentumainak értékelése során többször közölt információt arról, hogy az adott munkát végző írnokok hogyan jártak el kétséges kérdéseket illetően, mint például az adóköteles nemesi porták ügyében.[31] A nyers információkat több alkalommal szemléletes, de szintén nem hiánytalanul kiértékelt ábrák segítségével közli, melyek bemutatják az adott város összeírásának városrészekhez köthető adatait. Említést tesz az adatok torzulásának bizonyos formáiról, melyek fő okaként az írnokok egyéni döntését jelöli meg.[32] Ez utóbbi megállapítással egyet kell értenünk, hiszen az írnokok döntései kimutatható hatást gyakoroltak az általunk vizsgált dokumentumok adataira is. Ezen kívül a forrásunkat értékelve fentebb felsorolt, az összeírásra jellemző általános hibákról, torzulásokról munkáiban nem esik szó.

Tömböly János 1939-ben kiadott forráskiadványában közli Vas vármegye 1828. évi összeírt adatait és az 1832. évi javításokat.[33] A kötet a korabeli Vas vármegye valamennyi településének dokumentumai alapján tartalmazza a Latus rovatok és a javítások eredményeit. A bevezető tanulmányban a vármegye gazdasági helyzetét és viszonyait elemzi. Megállapítja, hogy a javítások és az eredeti felvétel között eltelt időben is fejlődött a város iparos népessége, viszont a két összeírás eltérő okát nem mutatja be. A módszertana alapján használható, igényes feldolgozás.

Az 1828. évi országos összeírásról szóló szakirodalom leggyakrabban hivatkozott munkái között találjuk Bottló Béla munkáját. Ez tematikus sorrendben gyűjt össze rövid információkat az összeírás anyagával, tervezésével, elkészültével kapcsolatban. Részletezi az összeírás táblázatának rovatcímeit, s ezek funkcióit, leírást ad a kitöltés módjáról, az összeírást elrendelő intézményekről és megállapításokat tesz a végleges adatok ellenőrzésére vonatkozóan. Az összeírással foglalkozó szakirodalom gyakran hivatkozik Bottló Béla információira, de azok kritikai szemlélettel történő felhasználásával szinte sehol nem találkozhatunk, annak ellenére, hogy munkájában több pontosítást igénylő információ található. A legtöbb fontos és valóban helytálló információt az összeírások levéltári anyagaira vonatkozóan találhatunk.[34] Részletesen, de nem hiánytalanul megadja, mely állagokban őrzik az összeírás dokumentumait. Nem tesz viszont egyértelmű utalást arra, hogy az összeírás anyagából a javítási útmutatókon kívül, csak úgy, mint esetünkben, eredeti másolatokkal is találkozhatunk, melyeket az MNL központi állagában őriznek, és az egyes összeírásért felelős törvényhatóságok vonatkozó állagaiban megtalálható ezek eredeti változata. Részletes említést tesz viszont arról, hogy az összeíráshoz tartozó állagok miért és hogyan sérülhettek.[35] Az összeírás fő- és alrovatainak címét sűrű magyarázatokkal ismerteti, mégis egy-egy esetben fontos információk maradtak ki a rovatok kitöltését illetően.[36] Olvashatunk néhány módszerről, mellyel a táblázatot kitöltő biztosok éltek bizonyos problémák esetén, viszont a 14. megjegyzések rovaton kívül felírt esetleges plusz információkról az izraelita családfők külön jelölésén kívül – melyet nem részletez – nem esik szó. A dokumentumok adatainak torzulásairól és felhasználhatóságáról képet kaphatunk, mert felveti az összeírások összegző sorainak kritika nélküli felhasználásának problematikáját.[37] Munkájáról összegezve elmondható, hogy logikai felépítése több helyen rendkívül inkoherens, de esetleges pontatlanságai ellenére is útmutatóként szolgál az 1828. évi országos összeírás értékeléséhez. Kijelentéseit, és azok teljességét viszont nagyfokú kritikai szemlélettel érdemes kezelni.

Soós Imre 1973-ban adott ki forrásközlést és értekezést a rovásadóösszeírásokról. Írása segít kontextusba helyezni az 1828. évi országos összeírást, és Heves vármegyére vonatkozó adatait más, hasonló jellegű, de kisebb volumenű adóösszeírásokkal összehasonlítható módon közli. Ezek között akad olyan, járási sommázatokból származó adatsor is, mely adatait az összeírással szinte egy időben vettek fel, így a tanulmányban közölt munkák – az azonos rovatokra vonatkozóan – képesek árnyalni az 1828. évi összeírás kitöltésének menetéről szerzett ismereteinket, hiszen szerepelnek benne olyan többletadatok, melyek az átfogó országos munkában nem szerepeltek, illetve hozzásegíthet minket az adatok relevanciájának megállapításához. A kiadvány tartalmaz továbbá egy rövid ismertető anyagot az összeírások létrejöttéről és felhasználásának lehetőségeiről. Támpontszerű módon lát el a jegyzékek, összeírások elkészültéhez kapcsolható információkkal, ami jól használható, helyenként viszont pontosítandó.[38] Összegezve Soós Imre munkája fontos segédlet, hiszen segítségével lehetséges kisebb szintű összehasonlításokat elvégezni, következtetéseket levonni.

Bácskai Vera és Nagy Lajos az 1984-ben kiadott monográfiában sajátos módon használja az 1828. évi országos összeírás nyers adatait a városok anyagához csatolt jelentésekben található piacokkal kapcsolatos utalásokat és a 3. főrovat egyes adatait felhasználva végezték el a 19. századi Magyar Királyság (beleértve Horvátország) területén található piacközpontok rekonstruálását. Munkájuk során az összeírás adatait a lehető legnagyobb pontossággal kigyűjtve vették számba a 3. főrovathoz tartozó adatokat. Nehézségeik nyomán rendre kiemelik azokat a problematikákat, melyekkel az adatfeldolgozás során szembesültek. Ilyenek a munkánk esetében is jellemző név, illetve adatfelcserélések. Említést tesznek arról, hogy a 14. főrovat nyújtja a legnagyobb segítséget az adózók státuszának meghatározásához, illetve a hibák kiküszöböléséhez.[39] Felvetnek egy, az összeíráshoz köthető lényegi problémát, hogy bizonyos esetekben az egyébként egységes összeírásra vonatkozó utasítások egyes pontjai, mint a 3. főrovat elemei, nem egyértelműen kidolgozottak, és sokszor a törvényhatóságok, illetve az összeíróbiztosok hatáskörébe került a kitöltési útmutatóban nem elég konkrétan szereplő problémák áthidalása. Idetartozik a céhen kívüliek (kontárok), nemesi birtokon dolgozó iparosok, vándorkereskedők, és a ház nélküliek társadalmi helyzete. Értékelésükből megtudhatjuk, hogy a falusi és városi kocsmárosokra vonatkozó adatok sok helyen javításra szorulnak, és azt a felterjesztés után a Nádori Tanács nem tette meg.[40] Az összeírás anyagára való széles spektrumú rálátásuk miatt képesek voltak az egész forrásbázisra jellemző általános következtetéseket levonni. Ezek közé tartozik a Nádori Tanács elégedetlensége a rendszeresen vétett pontatlanságokkal kapcsolatban, a kitöltendő pénzügyi adatok elsikkasztása, az adóalapba egyébként bekerülő adóköteles személyek kihagyása az összeírásból.[41] Továbbá gyakoriak a félreértelmezett jelölésekből fakadó hibák és halmozások. Összegzésükben a kereskedők adatai véleményük szerint túlságosan pontatlanul lettek bevezetve ahhoz, hogy azokat eredményesen használhassák fel. Hasonló nehézségbe ütköztek a jövedelmek meghatározásánál, illetve az iparosok kérdését illetően, ám utóbbiak adatait a hibák ellenére elég pontosnak találták az általános kép megalkotásához. Adataik bővítéséhez más kimutatásokat is számba kellett venniük. Bácskai Vera és Nagy Lajos összetett és egyedülálló munkája újszerűként hatott az összeírás felhasználását tekintve, kritikai szemléletükkel rámutattak problémás pontokra. Értékeléseiket és kimutatásaikat viszont körültekintő kritikai szemlélettel érdemes kezelni, hiszen a hibák felismerése, és az aprólékos munka ellenére többnyire kisebb-nagyobb mértékben egymást torzító adatokat is figyelembe vettek munkájuk során.

Bácskai Vera 2007-ben megjelent tanulmánya is tartalmaz részletes elemzést az összeírás Pest városára vonatkozóan.[42] Ebben szintén említést tesz arról, hogy az összeírás összesítőjének adatait felhasználva, milyen nehézségek adódnak az adatok értelmezése során, valamint a kutatások többsége az összesítő sorait veszi figyelembe, mellyel nekünk is egyet kell értenünk. Nem utal arra, hogy a Latus sorban feltűntetett értékek az összeírásokhoz tartozó javításokkal együtt, vagy azok nélkül kerültek értékelésre munkájában.[43] Az értelmezési problematikák – Bácskai Vera értékelése szerint – az összeírás erősen kötött, rugalmatlan struktúrájának tudhatók be.[44] Esetünkben az 1831. évi javított összeírás alátámasztja értékelését, hiszen látható, hogy a javított sorszámok adatainál a problémát főleg az összeírás táblázatainak hiányossága, bizonyos regisztrálandó eshetőségekre való fel nem készültség okozta. Az adózó társadalom foglalkozás szerinti tagolásának nehézségeit ismertetve leírja, hogy az összeírás anyaga korántsem teljes, csak az adózó személyekre vonatkozóan szolgál adatokkal és a foglalkozások társadalmi rétegekhez köthető megoszlására vonatkozó megállapítások nagy hibahatáron belül értelmezhetők, hiszen nem szerepelnek olyan mesterséget űzők, akik nem tartoznak egyetlen céh alá sem. Ugyanígy a kereskedők száma és helyzete is összetettebb a kiolvasható adatoknál.[45] Összegezve Bácskai Vera ezen tanulmánya rendkívül hasznos adalékokkal szolgál, beleértve az összeírás használata során alkalmazott kritikai szemléletét, mely lehetővé tette, hogy témánk feldolgozása során a részismereteit felhasználva – mint az adózók társadalmi státuszához kapcsolódó adatértelmezés nehézségei – kezdjük el az értékelést.

Bohony Nándor 1828. évi országos összeírás alapján készült munkái azért tekinthetők kiemelten fontosnak, mert az összeírást feldolgozó irodalmak közül az általa készített a legteljesebb és legrészletesebb, továbbá hozzánk hasonlóan Heves és Külső-Szolnok megyére vonatkozó dokumentumokkal foglalkozott. Munkája során a lehető legalaposabb kritikai vizsgálat alá vette az összeírás általa használt dokumentumait, beleértve a roppant mennyiségű hivatali iratanyagokat is, amelyek segítségével a Heves és Külső-Szolnok vármegyére vonatkozó szinte valamennyi összeírással kapcsolatos fő- és részletkérdésre válasszal tud szolgálni. A Visontáról és Eger-völgy falvairól szóló munkái mellett megjelent Eger adózó társadalmáról szóló tanulmánya 1985-ben, amelyekben az összeírások gazdasági és társadalmi célú elemzését erős kritikai szemlélet hatja át. Visontáról szóló tanulmányában megállapítja, hogy a bevezetett adatok pontosak, összehasonlítja a szőlősök és a földterületek termelési és pénzügyi adatait.[46] Eger és környékét az állattartás és földművelés szempontjai alapján vizsgálja, melyben összegző mutatók és egyszerűsítő jellegű ábrák segítségével fejti ki eredményeiben és módszertanában is felhasználható következtetéseit, melyek legfőképpen a mezőgazdasági terület elemzésére terjedtek.[47] Az 1985. évi, az utóbbiaknál jóval nagyobb lélegzetvételű munkája kétségtelenül a legfontosabb feldolgozása az 1828. évi összeírás állágának.[48] A következetes logikai sorrendben felépített, rendkívül átfogó tanulmány részegységeit egyenként tekintve is kiemelkedik az összeírással foglalkozó irodalmak sorából. Részletgazdagon elemezve, értékelve és áttekintve az összeírás teljes irathalmazának anyagát, képet ad olyan általános jellemzőiről, amik használhatók az összeírások adatainak feldolgozása során. Hosszas törvényi és történeti áttekintésen kívül, az összeírás megkezdéséhez kapcsolható instrukciók ismeretében válasszal szolgál olyan kérdésekre vonatkozóan, amiket az összeíró bizottság és az összeíró biztosok saját hatáskörükben döntöttek el. Apró részletekbe menően írja le a táblázat szinte valamennyi jellemzőjét, beleértve a rovatcímeket is.[49] Kiemeli a 14. főrovat néhány jellemző kategorikus megjegyzését.[50] Az adatok relevanciájának ellenőrzése céljából az 1828. évi adatokat összeveti a megelőző század összeírásaival, a földrajzi adatokkal, és az Eger városához készített 1833. évi javított összeírással is.[51] Feloldja a pénzügyi adatokra vonatkozó, illetve a mértékegységváltások bizonyos számítási kulcsait,[52] viszont nem említi meg, hogy bár a földterületek, kaszálók, rétek, szőlősök nagyságának megadásakor törekedtek a pontosságra, de az eredményeket az átváltási bizonytalanságok miatt nagy hibahatárral lehet közölni az előzetes adatok ellenőrzése után is. Ez utóbbi miatt a gazdasági és a jövedelmi adatok ellenőrzése eltéréseket mutathat. Szintén aprólékosan elemzi a személyes adatokat. Módszeresen az egyre kisebb adatok irányába halad, és egyszerűsítő táblázatokkal, azok értékelésével mutatja ki eredményeit, valamint területekhez köthető csoportosításokat is végez.[53] Végezetül megállapítja, hogy az összeírás használható forrásgyűjteményként a társadalom tagolódásának megállapítására vonatkozóan.

Erdei Aranka részletes kritikai forrásközleményben ad számot az 1828. évi országos összeírás Békés megyére vonatkozó eredményeiről. Munkájában a nyers adatokat kritikai szemlélettel kezelve, más helyi sommázatok és jegyzékek összevetésével közli értékeléssel ellátva. Összegyűjtve mutatja be a megyéhez kapcsolódó munkát, illetve fontos jellemzőket emel ki az összeírás adataiból, amik a Nádori Tanácsra, az albizottságokra, a megyei bizottságokra vonatkoznak.[54] A háztartásban élő leánygyermekek általánosan alacsony számáról kritikai megállapításokat tesz.[55] A szakirodalomban – szinte egyedülálló módon – rövid fejezetet szentel az adózó izraelita népesség számbavételére is,[56] de ezek jelöléséről nem szolgál adatokkal. A nemesek esetleges adóköteles portáinak, állatállományainak és mesterembereinek problematikáját jellemzi, és kifejti, hogy nagy szerep hárult az összeíró biztosokra a felvétel idején ezen esetek elbírálása során.[57] Ám meg kell jegyeznünk, hogy az eltérő összeíró bizottságok más választ adtak ugyanezen, és egyéb felmerülő kérdésekre, melyek az összeírás rugalmatlan struktúráját bizonyítják. Sokat megtudhatunk arról, hogy a vitás kérdések, esetleg azok korrigálása ügyében miként jártak el az egyes törvényhatóságok, de például a teljesen üresen maradó rovatok problémájához csak kevés támpontot ad.[58] Munkája az 1828. évi összeírásról útmutatóként szolgált, viszont több kérdést illetően – mint a részletgazdag, de eltérő módszertani eszközökkel felvett egyéb összeírások összehasonlításának szempontjai – eredményei még ellenőrzésre várnak.

Horváth Gergely Krisztián részben az 1828. évi országos összeírás, részben más adóösszeírások anyagainak vizsgálatával az adóztatási rendszer jellemzőinek feltárását végezte el 2005-ben. Tanulmányában a vonatkozó törvénycikkek segítségével nyomon követi az összeírások feladatait, azok jogi és gazdasági hátterét, röviden jellemzi az összeírások fejlődésének folyamatát. Az adóösszeírásokkal kapcsolatban megállapította, hogy – az általánosnak mondható szakirodalmi konszenzussal ellentétben – azok feladata és célja nem az adóalapok növelése, hanem a gazdaságban rejlő lehetőségek reális kiaknázása volt, tehát az arányos adóteherviselési rendszer kialakítása, nem pedig az adóterhek növelése volt.[59] Ismerteti az összeírások módszertani jellemzőit, és megemlíti, miért is fontos kritikával kezelni ezeknek az adatsorait, bemutatja az adóköteles vagyoni elemek eltitkolásának okait.[60] Munkája fontos adalékokkal szolgál az összeírások mögött húzódó szakmai munkáról és segít tisztázni bizonyos kérdéseket az összeírás szándékaival és lebonyolításával kapcsolatban.

Berecz Anita Eger polgárjogú lakosságát vizsgáló tanulmánya az 1828. évi országos összeírás adataira is épít. Az egri polgárság vizsgálatához Bácskai Vera és Nagy Lajos eredményei nyomán használta fel az összeírást. Jellemzi a város polgári lakosságát a reformkor ideje alatt, s munkája során megállapítja, hogy a polgárkönyvek segítségével lehetséges kimutatni olyan adózó polgárokat, akik az összeírás rovataiban szerepelnek.[61] Ezen személyek megtalálására a városi polgárkönyvek, korábbi népszámlálások felhasználásával van lehetőség. Munkája annak ellenére, hogy az alapfeltevésként kezelt megállapításokat nem veti kritikai értékelés alá, jól példázza, hogy milyen sokrétű kutatási lehetőség rejlik az országos összeírás anyagának egyéb kontroll anyagokkal való részletes összevetése során.

Módszertani jellemzők

Ahhoz, hogy az általunk ismertetett forrásanyagot statisztikai számításokra lehessen használni, elsődleges feladat a dokumentumok digitalizálása. Esetünkben ez Excel táblázatban történt, amely tartalmazza az összeírási íveken megtalálható adatokat. A digitalizálás folyamatát három szakaszra lehet osztani. Először a papíralapú táblázatban olvasható fő- és alrovatok latin nyelvű elnevezésének megfelelően elneveztük a táblázat oszlopait. Ezután az 1665 név szerint szereplő adózó személy (háztartásfő) neveit a dokumentumhűség miatt az eredeti formában a hozzátartozó fentebb ismertetett rövidítésekkel együtt digitalizáltuk. A keresztnevek rövidítései feloldhatók az MNL által online közzétett Paleográfiai példatár (1828): Az 1828. évi országos összeírásban szereplő nevek kiolvasásához és átírásához, hiszen a leggyakoribb férfinevek latin és magyar teljes alakját, valamint a használt rövidítéseket is megadja.[62] Végezetül a személyekhez tartozó adatokat soronként töltöttük ki, ügyelve arra, hogy a megfelelő oszlopba kerüljenek bevezetésre. A táblázat elkészítése során kiemelt figyelmet fordítottunk a bevitt adatok helyességének ellenőrzésére, hiszen a digitalizációhoz elütések is hozzájárulhatnak.

A digitalizált adatállományt leíró statisztikai számítások használni, szükség volt ezek kódolására, valamint egy kódolási útmutató elkészítésére. Ennek során különböző rovatok azonos kategóriákra, mint például nemre, korcsoportra vonatkozó adatait egy oszlopban egyesítettük és számmal jelöltük. A kódolási útmutató segít, hogy a számokkal jelölt adatokat feliratokkal lássuk el, és ez nem csak a jelenlegi munkát könnyíti meg, hanem az adatbázis későbbi felhasználása során egyértelműen jelzi az egyes oszlopokban található számozási rendszer értelmezését.

A továbbiakban a számítások elvégzéséhez az általunk digitalizált 1828. évi országos összeírást az 1833. évi javítás eredményeivel korrigált formában használtuk fel. A javítások adatbázisba történő bevonására azért van szükség, mert az 1828. évi összeírásban eredetileg 535 jobbágy, 746 házas zsellér, 356 házatlan zsellér és 34 ismeretlen társadalmi helyzetű személy szerepelt. Ha ezeket összeadjuk, akkor 1671 név szerint összeírt személyre vonatkozó adatot kellene tartalmaznia a táblázatnak. Az ellentmondás oka, hogy az összeírók az utasításban nem (egyértelműen) szereplő eseteknél gyakran sajátos megoldást alkalmaztak a táblázat kitöltése során. Azokat a személyeket, akik jobbágyok, de nem rendelkeztek saját háztulajdonnal, jobbágyként és házatlan zsellérként is feljegyezték, majd a lap alján található összegzésben az egy sorban lévő mindkét jelölést hozzáadták a végösszeghez. Hat személynél alkalmazták a kettős jelölést, ebből adódóan a társadalmi helyzetükre vonatkozó adatok duplán szerepelnek az összeírásban. Ha ezeket az adatokat csak egyszer vesszük figyelembe, mint ahogyan mi a kódolás során külön számmal jelöltük őket, akkor 1665 személyre vonatkozó adatot kapunk. Az 1833. évi javítás ezt az ellentmondást feloldotta és ezeket a személyeket kizárólag jobbágyként jegyezte fel, jelölve a megjegyzések főrovatban, hogy bérleményben laknak.

A minta bemutatása

A minta név szerint 1665 emberből áll, akik 18 év feletti felnőttek. A legtöbb esetben férfi nevet olvashatunk, gyakran mégis megállapítható, melyik névhez tartozó adatokat diktálta be nő, mert a nevek mögötti rövidítés (Uxor) magában hordozza a nemre vonatkozó adatokat (79 fő), valamint két női név (252 Simon Elis., 1049 Balla Elisab.) is található az adózók neveinél. Ezen kívül az özvegyek (Vid.) csoportja 8 férfiból,[63] 55 nőből és 103 ismeretlen nemű személyből[64] áll. A mintát 1426 férfi (85,64%) és 136 nő (8,17%) alkotja, valamint 103 személy neme nem megállapítható (6,19%). A női csoportot három további alcsoportra tudjuk bontani: 55 özvegy (40,44%), 79 feleség (58,09%) és 2 nő (1,47%), akik név szerint szerepelnek. A férfi csoportnak 8 özvegy (0,56%) is tagja. Ezek az adatok az adózók nevére vonatkoznak, valójában 24 személyt és a hozzájuk tartozó adatokat nem vehetjük figyelembe a háztartások esetében, mert nem a városban tartózkodnak vagy élnek, kizárólag háztulajdonnal rendelkeznek. A személyeket a továbbiakban a háztartások megjelölésére használjuk fel.

1. diagram: Szolnok adózó háztartásfőinek nemek és családi állapot szerinti megoszlása

A személyek pontos átlagéletkora nem állapítható meg, mert a 2. főrovat a 18 és 60 év közöttiek számára kérdez rá nemtől függetlenül beleértve azt a személyt, akit név szerint írtak össze, valamint a 14. rovat kizárólag 60 év felettiekre vonatkozó megjegyzéseket tartalmaz. Egyedül az állapítható meg, hogy 3303 fő 18 és 60 év közötti (93,02%), valamint 248 fő 60 év feletti (6,98%) személyt írtak össze.

2. diagram: Szolnok összeírásban szereplő lakosságának korcsoportok szerinti megoszlása

A 3303 személyt a következőképpen számítottuk ki: 3151 főt tartalmaz a 2. főrovat az összeírási íveken (95,4%), továbbá 17 testi- vagy szellemi fogyatékossággal elő személyt (0,51%),[65] 92 katonát (2,79%).[66] Ez utóbbi két csoportba tartozók nem fizetnek adót. Akik az összeírásban szerepelnek, de mint adófizetőket szintén nem tartjuk számon, azok a következő csoportok: 19 szolgára (0,58%) vonatkozóan szerepel a megjegyzések rovatban az alibi (máshol), vagyis a családjuk a városban élt, ők pedig ismeretlen helyen szolgálnak, de ezáltal az összeírásban indirekt módon mégis szerepelnek, mégsem számítanak lakosnak és adófizetőnek a településen. Rajtuk kívül hiányzik az a 24 háztulajdonos (0,73%), akik vagy máshol (13 fő)[67] vagy másik házban laknak (8 fő),[68] valamint akiknek a háza üres[69] (3 fő). A rájuk vonatkozó információkat a 2., 4. és 14. főrovat adatai mutatják meg. Azoknál, akik vagy nem fizetnek adót, vagy nem tartjuk őket számon lakosként, nem találunk adatot arra vonatkozóan, hogy 60 év felettiek, ezért 18 és 60 év közöttiként számoltunk velük.

3. diagram: 18 és 60 év közötti nem adózók, nem helyi lakosok (4,61%)

Konklúzió

A szakirodalom kritikai feldolgozása és az 1828. évi országos összeírás nemek eloszlására és korcsoportokra vonatkozó adatainak elemzése és értékelése után megállapítható, hogy az adatállomány felhasználható az 1828-ban Szolnokon élő adózó népesség ismertetésére. Az összeírásban a javítások ellenére is fellelhetők hibák, ezért annak vizsgálatakor nem elég a Latus sorok ellenőrzése és feldolgozása, hanem az összes név szerint szereplő személy fő- és alrovatok tartalmazta adatait figyelembe kell venni, azokat egymással összevetve elemezni. A kiegészítő adatok és információk jelentős mértékben segítenek konkretizálni és pontosítani a bevezetett adatokat.

A forrásanyagok digitalizációja során figyelembe kell venni az 1828. évi országos összeírás rejtette nehézségeket. Hiába szándékos a betűk szép formálása, az írás kalligrafikus, amely a mai olvasó szeme számára ismeretlenként hat. Ahhoz, hogy a nevek megfejtése pontos legyen többször el kell olvasni, mert nem lehet egyértelmű útmutatót találni, amely minden kérdésre választ ad. Bár a munkánk kezdete óta az MNL online adatbázisa is megjelent, de a kézírásfelismerő szoftver sok esetben csak százalékos egyezéseket állapít meg bizonyos lehetőségekkel a nevekre vonatkozóan.

Az adatok feldolgozása során többször szembesültünk az adózó személyekre vonatkozó sorok kitöltésének helytelenségeivel. Ennek alapján számos adat nem a megfelelő sorba került, amely a dokumentum megbízható feldolgozását akadályozza. A téves adatok észrevétele és korrigálása körültekintést igényel, ezekre a munka során kiemelt figyelmet kell fordítani. Az adatok pontosításának érdekében a javítások használata, ha vannak, elengedhetetlen.

A nemek és korcsoportok eloszlásának megállapítására az eddigi kutatások során nem került sor, viszont az összeírás alkalmas ezek elemzésére, értékelésére a számításaink alapján. A nemek megállapítása azért fontos, mert kimutatható, hogy nem csak férfiak, hanem nők is lehetnek adózó háztartásfők. A személyek korcsoportok szerinti vizsgálata pedig a 60 év felettiekre vonatkozó adatok megismerésében nyújt támpontot, hiszen ők a személyük után már nem adókötelesek. Ennek ismeretében az első olvasatra hiányosnak tűnő 3. főrovat – a háztartásban élő, 18 és 60 közötti adóköteles személyek – adatainak értelmezése egyértelművé válik.

A más megyékben készült összeírás feldolgozásait körülményes összehasonlításra felhasználni, és nem lehet tényként kezelni, mert ugyanazon kérdésekben sokszor máshogy döntöttek az írnokok, mint a bérlő jobbágy házatlan zsellérnek tekinthető-e. Ezért a jövőbeli regionális szintű vizsgálatok egyértelműen létjogosultak és szükségesek az 1828. évi adózó társadalom tagozódásának, foglalkozási megosztottságának, és a háztartások összetételének feltérképezéséhez.

Bibliográfia

Levéltári források

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka.

MNL-HML-IV.1.e. Országgyűlési iratok, Követi jelentések, 1827.

MNL-OL-W-21-6-N-26–Heves és Külső-Szolnok vármegye-132-132e.

MNL-HML-IV.1.b. 608/1828. számú irat.

MNL-HML-IV.7.b. Heves és Külső-Szolnok vármegye adószedőjének iratai, Adóösszeírások, Megyei összesítői az 1816-1830. évi dicalis adóösszeírásoknak, 1828.

Felhasznált irodalom

Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984.

Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon, 1–2.köt., Budapest, Nemzeti Kulturális Alap, 2007.

Berecz Anita: Eger kiváltságos mezővárosi polgárai a 19. század elején, Korall, XX. évf., 2019/78, 114–133.

Bohony Nándor: Adózó gazdaság és társadalom Egerben: Az 1828. évi összeírás alapján, Agrártörténeti Szemle, XXVII. évf., 1985/1–2, 66–157.

Bohony Nándor: Földművelés és állattartás Egerben és az Eger-völgy falvaiban az 1828. évi országos összeírás tükrében, in Kovács Béla (szerk.): Archívum: A Heves megyei Levéltár közleményei, Eger, Révai Nyomda, 1983, 42–62.

Bohony Nándor: Visonta gazdasága és társadalma az 1828-as országos összeírás tükrében, Agrártörténeti Szemle, XX. évf., 1978/3–4, 526–539.

Bottló Béla: Az 1828. évi országos összeírás, in Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1957, 242–272.

Erdei Aranka: Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban, Gyula, Békés megyei Levéltár, 1986.

H. Pálfy Ilona dr.: Győr sz. kir. város az 1828. évi összeírás megvilágításában, Magyar Statisztikai Szemle, XII. évf., 1934/5, 367–376.

H. Pálfy Ilona dr.: Kecskemét adózó lakossága az 1828. évben, Magyar Statisztikai Szemle, XIII. évf., 1935/5, 382–397.

H. Pálfy Ilona dr.: Szombathely város adózó lakossága 1828-ban, Ó-Perent és Szent-Márton községekkel együtt, Magyar Statisztikai Szemle, XV. évf., 1937/5, 469–481.

Horváth Gergely Krisztián: Társadalmi és gazdasági hierarchia a dikális adórendszerben: Moson vármegye adókulcs-tervezete (1838), Korall, VI. évf., 2005/19–20, 160–189.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 1. köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1857, 90–92.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 3.köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1858.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 6. köt., Pest VI., Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1860.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 7. köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1860.

Orosz Ernő: Heves és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai, Eger, Egri Nyomda-Részvénytársaság, 1906.

Soós Imre: Heves és Külső-Szolnok megye 1772–1849. évi rovásadó összeírása, Eger, Heves megyei Levéltár kiadványa, 1973.

Szűcs Zoltán: A háztartás és család fogalma, Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 2006.

Tagányi Károly: Az 1828-iki országos összeírás végleges eredményei, Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, III. évf., 1896, 110–117, 206–213.

Thirring Gusztáv: Népesedésünk kútforrásai a mult század első felében, in Pauer Imre (szerk.): Értekezések a társadalmi tudományok köréből, 12.köt. 11. szám, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia,1903, 607–715.

Tömböly János: Vas Vármegye jobbágygazdálkodása az 1828. évi összeírás alapján, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1939.

Internetes hivatkozások

1790/91. évi XXXIII. tc. a népességnek közigazgatási és katonai czélból való összeirásáról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=79000033.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D25)

1802. évi II. tc. a nem nemes népesség összeírásáról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=80200002.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26)

1827. évi VII. tc. a porták megigazítására szolgáló országos összeírásról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=82700007.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26)

Első katonai felmérés (1782–1785), Szolnok. (elérés: https://maps.arcanum.com/hu/map/firstsurvey-hungary/?layers=147&bbox=2219318.7647617646%2C5961453.1497584665%2C2274353.425127092%2C5981708.962254039)

Második katonai felmérés (1819–1869), Szolnok. (elérés: https://maps.arcanum.com/hu/map/secondsurvey-hungary/?layers=5&bbox=2219318.7647617646%2C5961453.1497584665%2C2274353.425127092%2C5981708.962254039)

Szerényi Ildikó – Kántás Balázs: Paleográfiai példatár (1828): Az 1828. évi országos összeírásban szereplő nevek kiolvasásához és átírásához. (elérés: https://mnl.gov.hu/sites/default/files/orszagos_leveltar/paleografiai_peldatar_friss.pdf)

Hivatkozások

  1. Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon, 2.köt., Budapest, Nemzeti Kulturális Alap, 2007, 447. ↑
  2. Első katonai felmérés (1782-1785), Szolnok. (elérés: https://maps.arcanum.com/hu/map/firstsurvey-hungary/?layers=147&bbox=2219318.7647617646%2C5961453.1497584665%2C2274353.425127092%2C5981708.962254039, Letöltés: 2022. november 05.) ↑
  3. Második katonai felmérés (1819–1869), Szolnok: (elérés: https://maps.arcanum.com/hu/map/secondsurvey-hungary/?layers=5&bbox=2219318.7647617646%2C5961453.1497584665%2C2274353.425127092%2C5981708.962254039, Letöltés 2022. november 05.) ↑
  4. MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka ↑
  5. Vö. Bohony Nándor: Adózó gazdaság és társadalom Egerben: Az 1828. évi összeírás alapján, Agrártörténeti Szemle, XXVII. évf., 1985/1-2, 79; Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 1. köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1857, 90–92. ↑
  6. Vö. Bohony: Adózó gazdaság, 73–75; Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 3.köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1858, 234–235. ↑
  7. 1790/91. évi XXXIII. tc. a népességnek közigazgatási és katonai czélból való összeirásáról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=79000033.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D25, Letöltés: 2022. november 05.) ↑
  8. 1802. évi II. tc. a nem nemes népesség összeírásáról (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=80200002.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26, Letöltés: 2022. november 05.) ↑
  9. 1827. évi VII. tc. a porták megigazítására szolgáló országos összeírásról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=82700007.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26, Letöltés: 2022. november 05.) ↑
  10. MNL-HML-IV.1.e. Országgyűlési iratok. Követi jelentések, 1827. ↑
  11. 10. Czakó Geor. Uxor. ↑
  12. 173. Nagy Geor. Vid. ↑
  13. Az egy közösséghez tartozók közé számították az ott élő rokonok mellett a velük rokonsági kapcsolatban nem, csak gazdasági kapcsolatban lévő személyeket is, illetve egy ilyen „összeírási egység” több mai értelemben vett családból is állhatott, például, ha a családfő (tartalmilag háztartásfő) valamely gyermeke házas volt. In Szűcs Zoltán: A háztartás és család fogalma, Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 2006, 7. ↑
  14. Csak azok, akik valamilyen céhhez tartoznak. ↑
  15. Bohony: Adózó gazdaság, 92. ↑
  16. Az 1828. évi országos összeírás, MNL-OL-W-21-6-N-26–Heves és Külső-Szolnok vármegye-132-132e. ↑
  17. A közgyűlési iratok tartalmazzák a magyarázatot, hogy a szüret ideje alatt másolatokat készítettek, MNL-HML-IV.1.b. 608/1828. számú irat. ↑
  18. Csatolva az országos összeírás irategyütteséhez, MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka. ↑
  19. Vö. Bohony: Adózó gazdaság, 13; Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 6. köt., Pest VI., Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1860, 399–401, 404. ↑
  20. Vö. Orosz Ernő: Heves és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai, Eger, Egri Nyomda-Részvénytársaság, 1906, 155–156; Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 7. köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1860, 267–269. ↑
  21. Csatolva az országos összeírás irategyütteséhez, MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720–1836,19. téka. ↑
  22. Vö. MNL-HML-IV.7.b. Heves és Külső-Szolnok vármegye adószedőjének iratai. Adóösszeírások. Megyei összesítői az 1816-1830. évi dicalis adóösszeírásoknak; Soós Imre: Heves és Külső-Szolnok megye 1772–1849. évi rovásadó összeírása, Eger, Heves megyei Levéltár kiadványa, 1973. ↑
  23. Tagányi Károly: Az 1828-iki országos összeírás végleges eredményei, Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, III. évf., 1896, 110–117, 206–213. ↑
  24. Thirring Gusztáv: Népesedésünk kútforrásai a mult század első felében, in Pauer Imre (szerk.): Értekezések a társadalmi tudományok köréből, 12.köt. 11. szám, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1903, 613–627. ↑
  25. H. Pálfy Ilona dr.: Győr sz. kir. város az 1828. évi összeírás megvilágításában, Statisztikai Szemle, XII. évf., 1934/5, 367–368. ↑
  26. Ld. H. Pálfy Ilona dr.: Kecskemét adózó lakossága az 1828. évben, Statisztikai Szemle, XIII. évf., 1935/5, 382. ↑
  27. H. Pálfy: Győr sz. kir. város, 367–376. ↑
  28. H Pálfy: Győr sz. kir. város, 368–370. ↑
  29. Uo., 368–370. ↑
  30. Vö. H. Pálfy: Győr sz. kir. város, 371; H. Pálfy: Kecskemét adózó lakossága, 383. ↑
  31. H. Pálfy: Kecskemét adózó lakossága, 382–397. ↑
  32. Vö. H. Pálfy: Kecskemét adózó lakossága, 382-393; H. Pálfy Ilona dr.: Szombathely város adózó lakossága 1828-ban, Ó-Perent és Szent-Márton községekkel együtt, Statisztikai Szemle, XV. évf., 1937/5, 469–481. ↑
  33. Tömböly János: Vas Vármegye jobbágygazdálkodása az 1828. évi összeírás alapján, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1939. ↑
  34. Bottló Béla: Az 1828. évi országos összeírás, in Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1957, 244–245, 248–251. ↑
  35. Uo., 250–251. ↑
  36. Uo., 255–257: a 3. főrovatnál a törvényhatóságok döntöttek arról, hogy a kontárokat összeírják -e, esetünkben ezt a jogot az összeíróbiztosokhoz delegálták, akik döntése szerint a kontárok nem kerültek az összeírásba; Uo., 261–262: a 7. főcsoportról szóló adatok rossz sorrendben és téves betűrendben vannak közölve. ↑
  37. Uo., 266–269. ↑
  38. Nem az összeíráshoz tartozó tc.-re hivatkozik, 1791. évi 47. tc., in: Soós: Heves és Külső-Szolnok, 30. ↑
  39. Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984, 33. ↑
  40. Uo., 34. ↑
  41. Uo., 35. ↑
  42. Bácskai: Városok és polgárok Magyarországon, 1.köt., Budapest, Nemzeti Kulturális Alap, 2007, 227. ↑
  43. Uo., 227. ↑
  44. Uo., 227. ↑
  45. Uo., 227. ↑
  46. Bohony Nándor: Visonta gazdasága és társadalma az 1828-as országos összeírás tükrében, Agrártörténeti Szemle, XX. évf., 1978/3–4, 526–539. ↑
  47. Bohony Nándor: Földművelés és állattartás Egerben és az Eger-völgy falvaiban az 1828. évi országos összeírás tükrében, in Kovács Béla (szerk.): Archívum: A Heves megyei Levéltár közleményei, Eger, Révai Nyomda, 1983, 42–62. ↑
  48. Bohony: Adózó gazdaság, 66-157. ↑
  49. A feleség (Uxor) rövidítést nem ismerteti, in Uo., 91. ↑
  50. Uo., 93–94. ↑
  51. Uo., 79, 88, 140. ↑
  52. Uo., 74. ↑
  53. Uo., 92–135. ↑
  54. Erdei Aranka: Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban, Gyula, Békés megyei Levéltár, 1986, 13–63. ↑
  55. Uo., 17. ↑
  56. Uo., 19. ↑
  57. Uo., 13–63. ↑
  58. Uo., 13–63. ↑
  59. Horváth Gergely Krisztián: Társadalmi és gazdasági hierarchia a dikális adórendszerben: Moson vármegye adókulcs-tervezete (1838), Korall, VI. évf., 2005/19-20, 163. ↑
  60. Uo., 166. ↑
  61. Berecz Anita: Eger kiváltságos mezővárosi polgárai a 19. század elején, Korall, XX. évf., 2019/78, 121. ↑
  62. Szerényi Ildikó – Kántás Balázs: Paleográfiai példatár (1828): Az 1828. évi országos összeírásban szereplő nevek kiolvasásához és átírásához, 61–64. (elérés: https://mnl.gov.hu/sites/default/files/orszagos_leveltar/paleografiai_peldatar_friss.pdf, Letöltés: 2022. november 19.) ↑
  63. A megjegyzések főrovatban férfi nemű szavakat használnak az özvegy személyre vonatkozóan, közülük 2 személynél a név mögött nem jelzik az özvegységet. ↑
  64. A szó rövidítése alapján nem megállapítható, és megjegyzések főrovat ezeknél a személyeknél üres. ↑
  65. Defectum corporis/defectuoso/miserabilis, minden személy, akinél a megjegyzés tartalmazza ezen szavak valamelyikét, egy személyt magas kora miatt nem jelöltünk csak a másik csoportnál a duplikálódás miatt. ↑
  66. Miles, minden olyan személy idetartozik, akinél szerepel a megjegyzéseknél ez a szó kontextustól függetlenül. ↑
  67. Proprietarius habitat in alia Domo, és tartalmi változatai. ↑
  68. Proprietarius habitat alibi, és tartalmi változatai, 3 személynél pontosan meghatározott, hol lakik. ↑
  69. Domus vacua. ↑

 

Beküldve:

Purcsi Adrienn: A nemzetiségi kérdés Szekfű Gyula gondolkodásában

Bevezetés[1]

A korszakban akárcsak a revízió tárgyköre, úgy a nemzetiségi kérdés is egy fontos közéleti téma volt, amely kiemelt szerepet töltött be a kor politikusainak gondolkodásában. Fontos hangsúlyozni, hogy nincs revíziós politika nemzetiségi politika nélkül, hiszen a revízió tárgyköre magával vonja egy jó nemzetiségi politika kiépítésének szükségességét. A Horthy-korszak három fő revíziós irányzata mellett szintén több szálon futottak a nemzetiségi politikai elképzelések. Ezek közül az egyik legjelentősebb a konzervatív kormányzati oldalon jelenlévő, a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő „hivatalos” nemzetiségi politika. Ennek értelmében Magyarország területe nem korlátozódhat kizárólag a magyarok által lakott területekre, hanem magába kell foglalnia a Kárpát-medence valamennyi népét, az állam vezetésére pedig csak és kizárólagosan a magyar nép alkalmas, ahogyan az elmúlt évszázadokban ez bebizonyosodott.[2] Teleki Pál mellett Szekfű Gyula és Bethlen István voltak a legnagyobb és legjelentősebb szószólói és megalkotói ennek a Szent István-i nemzetiségi politikának. Fontos kiemelni, hogy rendkívül hangzatos elemekkel rendelkezik az állameszme, ám ennek megvalósítása több nehézségbe is ütközött. Az egyik, hogy nem volt lehetőség a teljes revízióra, valamint a részleges revízió esetében is közbeszólt a német majd szovjet megszállás. Ennek ellenére mégis elengedhetetlen a kortárs vizsgálódás tárgyává tenni, hiszen mind politikailag, mind társadalmilag jelentős szerepe volt a korszakban.

A nemzetiségekkel való együttélés aranykora – Szent István nemzetiségi politikája

Kiindulásképpen fontos Szekfű Gyula nemzetiségi kérdésben alkotott álláspontjának megértéséhez visszanyúlni a középkori kisebbségi politikáról szóló írásaihoz, amelyekben a nemzetiségekkel való együttélés aranykorát a középkorra teszi. Szekfű ekképpen fogalmaz Még egyszer a középkori kisebbségeinkről című tanulmányában: „minő paradicsomi állapotokat hozott lére és tartott fenn, ellentétben a szomszéd államokbeli kisebbségviszonyokkal, a szentistváni államban a magyarság emberies érzése és politikai tehetsége.”[3] Illetőleg ezen tanulmányai tökéletesen rávezetnek az alábbi írás mondanivalójához, hogy miért is így, továbbá, hogy miként képzeli el a Szent István-i állameszme nemzetiségpolitikáját a Horthy-korszakban. Ennek ismertetéséhez két fő munkája mondanivalójához célszerű visszanyúlni, az 1935-ös A magyarság és kisebbségei a középkorban-hoz, és az 1941-es A népek egymás között a középkorban című írásaihoz. Valamint, a végül kiforrott kormányzati nemzetiségi politika ismertetéséhez pedig főként Bethlen István írásait, beszédeit célszerű a vizsgálódás tárgyává tenni és Szekfű ezekre való reflektálását, ugyanis kettejük álláspontja egyezett a kérdéskörben. Szekfű Gyula volt Bethlen István hű tanácsosa, amikor miniszterelnöki funkciót töltött be, valamint ő volt a Bethlen által létrehozott Magyar Szemle főszerkesztője.

Szent István nemzetiségi politikája

A magyarság és kisebbségei a középkorban című írásának egyik leglényegibb eleme, hogy Szekfű rávilágít arra, hogy a magyarság nemzetiségi politikájának mintájául Nagy Károly birodalma szolgált, ugyanis ő egyetlen birodalom alá szervezte a frankokat, a szászokat, a különféle germán népeket, a romanizált gallokat, ez a birodalomszervezés pedig a Nyugat-római Birodalom idejére nyúlik vissza, melynek helyére jött a római szokásokat átvéve a Frank Birodalom. Mivel Szent István felvette a kereszténységet, ő is ezt a mintát követte, igyekezett igazságos atyja és védelmezője lenni mindazon népeknek, amelyek az ország területén élnek, továbbá gyarapítani is kívánta számukat, hiszen ők azok, akik hasznos mesterségekkel segíthették az ország fejlődését. Ezen állítását támasztja alá Szekfű szerint a Szent István intelmei Imre herceghez című mű, melynek hatodik fejezete szól a vendégek befogadásáról és gyámolításáról[4]:

„Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.”[5]

Szekfű arra is rávilágít, hogy később privilégiumokat is kaptak letelepedésükkör a nemzetiségek. További lényeges aspektusa írásának, hogy nem csak keresztényi lesz majd a nemzetiségi politika a középkorban, hanem eurázsiai-türk elemek is helyet kapnak benne. Ez lényegében azt jelenti, hogy az idegenek számára az ország szélén ad letelepedési lehetőséget a magyarság, amely területeken saját megszokott életmódjuk szerint élhetnek, erre tökéletes példa a szászok esete Erdélyben. Valamint, a letelepülő népek között gazdasági, társadalmi és kulturális különbözőségekre is tekintettel voltak a középkori királyok, őket ezek alapján helyezték el az országban a népeket, valamint foglalkoztak ügyeikkel. Illetőleg kiemeli Szekfű a határvédő oláhokat, akik további kiváltságokat élveztek a középkorban. A társadalmi létrán való feljebb jutás is nyitva állt a nemzetiségek előtt, ugyanúgy felemelkedhettek a nemesek közé, mint a magyarok.

Elnyomó nemzet-e a magyar?

A magyarság és kisebbségei a középkorban című munkájának másik fontos eleme, hogy rávilágít arra, miért is nem elnyomó a magyar nemzet a kisebbségeivel szemben, hiszen szerinte nem csak most nem az, hanem jelleméből adódóan soha nem is volt az. Hiszen a magyar nemzet is egy kevert nép volt már akkor, amikor a Kárpát-medencébe érkezett, ellenben a későbbi nemzetiségipolitikával lehetetlenség összehasonlítani a Szent István korabelit, hisz az adott nép, aki csatlakozott a Birodalomhoz igyekezett minél előbb elsajátítani a szokásokat, nyelvet, egyszóval asszimilálódott. A meghódított népekkel sem viselkedett erőszakosan a magyarság[6]: „A győzelmes nép alávetette magának a legyőzöttet, anélkül azonban, hogy akár sajátmagának, akár a másiknak belső társadalmi berendezkedéséhez hozzányúlt volna.” A letelepedés utáni időszakban is megőrizte ezt a mentalitást a magyarság és ez fonódott össze a Nagy Károlyi mintával, így tudott hatékony lenni a nemzetiségi politika a középkori Magyarországon.[7]

Miben sajátságos a középkori magyar nemzetiségi politika?

Lehetővé tette a magyar nemzetiségi politika a nem magyar népek számára, hogy saját identitásukat megőrizhessék, ahogy Szekfű fogalmaz: „…az a kezelésmód, melyben a magyarság részesíté nem-magyar nemzetiségeit, ezek népi jellemének tökéletes és hiánytalan fenntartását, konzerválását tette lehetővé.”[8] A másik lényeges eleme a középkori magyar nemzetiségpolitikának, hogy a Magyar Királyság területéből adódóan széles területen tudott békét biztosítani a népek között, nem úgy, mint a tőle nyugatra, északra vagy éppen délre fekvő területeken. Mindez együttesen világít rá Szent István Birodalmának a létjogosultságára. Azt is kihangsúlyozza Szekfű, hogy sajnos a XVIII–XIX. század egy egészen más nemzetiségi viszonyrendszert hozott létre, és tulajdonképpen itt siklott félre a Szent István-i nemzetiségipolitika is.[9]

Szekfű 1941-es Népek egymás között a középkorban című írásában tulajdonképpen új gondolati elemekkel nem szolgál, ám egy nagyon jó összefoglalót fogalmaz meg a középkori kisebbségi kérdéssel kapcsolatosan: „Arra az eredményre jutottam, hogy a magyarság a középkorban is türelmes volt az alávetett népekhez, miként ezt már az eurázsiai pusztákon néppé alakulása óta a vérében volt, s Szent István óta sajátságos kisebbségvédelmi rendszert fejlesztett ki…”[10] Ezen rendszer elemei pedig minden nem magyar kisebbség életében fellelhetőek: önálló igazságszolgáltatás, katonáskodás a királytól kinevezett fővédnökök alatt, alsóbb közigazgatási autonómia, önálló adózás, és még az egyházi autonómia bizonyos foka is megfigyelhető volt. Ez a különös kezelés ugyan nem autonómia, de egész Európában egyedülálló lehetőségeket biztosított a nemzetiségek számára.[11]

A Szent István-i állameszme nemzetiségi politikája, a hivatalos kormányzati nemzetiségi politika a Horthy-korszakban

Bethlen István Trianon bekövezte után több alkalommal is foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel. Angliai előadásaiban, a folyóiratokban publikált tanulmányaiban, sőt a Magyarországon elhangzott szónoklataiban is értekezett a kisebbségi kérdésről. 1933 júniusában megjelent tanulmányában Magyarország nemzetiségi politikájával foglalkozott. Írását úgy kezdi, hogy rávilágít arra, hogy miért is van jelentősége a nemzetiségi kérdésnek, miért szükséges egyáltalán beszélni a nemzetiségi kérdésről. Erre meg is adja a választ, az ok nem másban keresendő, mint hogy ez a kérdéskör egy feszültségekkel teli helyzetet eredményezett az országban, továbbá azt is fontos kiemelni, hogy ekkortájt is, akárcsak az egész korszakban, érezhető volt a fokozott nemzetiségellenesség, amely a külföldi sajtóban igencsak csak rontotta Magyarország megítélését. Ahogy pedig Bethlen fogalmaz a Magyarország kisebbségi politikája címet viselő tanulmányában:[12] „heves viták bontakoztak ki előttünk e kérdésről, amelyek utcai tüntetésekre is vezettek és sokhelyt ellenséges nyilatkozatokat és barátságtalan hangulatot váltottak ki a külföldön velünk szemben.”[13] Azt is kiemeli Bethlen, hogy objektíven kell megközelíteni a kialakult helyzetet és az arra tett megoldási kísérletet, az indulatok nem vezetnek sikerhez, hanem csupán csak mint hátráltató tényező vannak jelen.

Ezek mellett az a jelenség is szerepet játszott, hogy Magyarország kisebbségi politikáját elnyomó politikának tüntették fel nemzetközi viszonylatban, melynek oka a már fentebb említett nemzetiségellenesség érzésében keresendő. Erre majd később angliai előadásán is felhívja a figyelmet: „a magyar történelemnek tudatos meghamisítása és a világ közvéleményének a félrevezetése Magyarországon ezeréves elnyomásról beszélni, mert ilyen elnyomás sohasem létezett.”[14]

A Magyarország ellen felhozott vádakat higgadtan kell cáfolni, érvekkel és adatokkal, alátámasztani, hogy miért is tévesek azok. Amennyiben pedig van objektív igazság a vádban, azt korrigálni kell, és jóvátételére bizonyos engedményeket tenni. Arra is rámutat Bethlen, hogy nincs egységes álláspont a nemzetiségi kérdés kezelésében: [15]„…a magyar közvélemény ma sincsen tisztában azzal, hogy a békeszerződések által teremtett új helyzetünkben milyen nemzetiségi politika felel meg leginkább érdekeinknek.”[16]

Bethlen szerint le kell szögezni, hogy nem lehet a kisebbségi politika célja a magyarországi nemzetiségek elnemzetietlenítése, illetve az erőszakos elmagyarosítás a múltban és jelenleg sem volt kitűzött célja az ország vezetésének. Trianon után pedig tulajdonképpen leegyszerűsödött a nemzetiségi kérdés, ugyanis megszűnt Magyarország soknemzetiségű államnak lenni. Bethlen tanulmányában ekként fogalmaz[17]: „Magyarország úgyszólván nem a legnemzetibb államok egyike Európában.”[18] Azt is hangsúlyozza, hogy a hivatalos kormányzat által képviselt nemzetiségi politikán kívül jelen volt egy irányzat, amely például a sajtóban adott hangot erőszakos magyarosítási szándékának, és noha egy-egy kormányzati intézkedés utalhatott arra, hogy engedményeket tesznek a radikális magyarosító irányzat számára, de tulajdonképpen ezeknek az engedményeknek nem igen volt jelentősége, másfelől pedig az esetlegesen kialakult indulatok fékezésére is szolgálhattak bizonyos törvények, rendeletek. Felhozza példának a németség helyzetét, hogy bennük semmi magyarellenesség sincs, csupán egy dolgot akarnak, hogy ne nyomják el az anyanyelvüket és szabadon művelhessék azt. A legfontosabb tehát, amit a kormányzat, az ország tehet[19]: „Kisebbségi politikánknak ilyen viszonyok között csak az lehet a célja, hogy kisebbségeink szeretetét és ragaszkodását a hazához mindenképpen konzerváljuk, megőrizzük és lehetőleg fokozzuk.”[20]

Bleyer Jakab nemzetiségi miniszter igencsak sokszor adott hangot 1933-ban a kormány nemzetiségpolitikájáról alkotott álláspontjával kapcsolatosan, ugyanis szerinte nem elegendő, amely intézkedéseket a kormányzat meghozott, különösképpen a német nemzetiség tekintetében.[21] Bethlen István elismeri tanulmányában, hogy a túlzásokat eltekintve egészen objektív állításokat fogalmazott meg Bleyer Jakab, ám a magyar kormány minden eszközzel azt igyekszik támogatni, hogy ne érje hátrány a nemzetiségieket. Felhozza példának a középiskolai kérdést, miszerint felesleges a németségnek saját középiskola, hiszen a magyar középiskolákban is kötelező a német nyelv és irodalom:[22] »az a német fiú sem szakadhat el a német kultúrától, aki magyar tannyelvű iskolát látogat.«[23]

Bleyer Jakab több számadatot is felhoz annak alátámasztására, hogy elmagyarosítják a németséget. Majd erre cáfol rá Bethlen, hogy ez nem egy mesterséges, az ország vezetése által generált folyamat, hanem teljesen természetes, de nem csupán Magyarországon, hanem a többi országban is, ahol jelentős számú németség lakik. Bethlen 1933-ban a Magyarország kisebbségpolitikája címet viselő tanulmányának sorait úgy zárja, hogy Magyarországnak nem szabad letérnie a kitűzött liberális útról. Ahhoz az irányvonalhoz kell magát tartania, amelyet kitűzött Magyarország a nemzetiségi kérdés tekintetében, és „…meg kell adni kisebbségeinknek azt a teljes szabad mozgást, kultúrájuk, nyelvük, nemzetiségük ápolása terén, amely egyedül biztosíthatja azt, hogy jól érezzék magukat körünkben” és az a harmónia, ami kialakult, valamint a testvéri együttműködés a haza javára fennmaradhasson.[24]

Szent István-i nemzetiségi politika és a revízió kapcsolata

Bethlen István, amikor a kérdéskörben újságcikket vagy tanulmányt ír, mindig hangsúlyozza, hogy Szent István mennyire tudatos nemzetiségi politikát folytatott és valójában a mindenkori magyar politikának erről kell példát vennie. 1938-ban a Pesti Napló hasábjain megjelent tanulmányában kifejti, hogy mennyire tudatos volt mindig is az idegen népek betelepítése Magyarországra. Bethlen ekként fogalmaz: „Idegen népelemeknek Magyarországra való tudatos telepítése már Szent István idejében kezdődött és hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben, de szakadatlanul tartott 800 éven keresztül, egészen a múlt század első feléig, a magyar risorgimentóig.” Kiemeli továbbá azt is, hogy később a reformkorban majd a nemzettudatra ébredt nemzetiségeket kell megfékeznie a magyar kormányzatnak, valamint felrója a Habsburg Birodalomnak a török utáni erőszakos betelepítéseit, ugyanis az a magyar nemzet gyengítését szolgálta, nem úgy, mint Szent Istvánnál, ahogy Bethlen fogalmaz: Szent István abszolút tudatosan és jobbító szándék által vezérelve telepített le idegen nemzetiségeket, „hogy az ázsiai kultúrában nevelkedett puszták népének soraiban a nyugati keresztény kultúra magvait elvessék, hogy olyan új foglalkozási ágakat honosítsanak meg, amelyek nélkül civilizált ország fenn nem állhatott és azért, hogy népünknek egy-oldalú katonai kvalitásait pótolják.”[25]

1934-ben Szekfű arra világít rá, hogy az ország volt kisebbségei az önálló államaikban elértek a magyarság szintjére. A nacionalizmusnak arra a szintjére jutottak, amely a magyaroknál már a XIX. század első felében kiteljesedett, most jutott el több nemzetiség, például a tótok és szerbek a teljes nemzeti öntudathoz.[26] A Három nemzedék és ami utána következik című munkájában azt taglalja, hogy milyen lesz majd, ha visszatérnek Magyarországhoz az elcsatolt területek és vele együtt a nemzeti öntudatra ébredt nemzetiségek, majd pedig Bethlen István angliai előadásaira utal, ahol Bethlen azt a megállapítást teszi, hogy a Kárpát-medencében élő népek közül a magyar népé a vezető szerep.[27] Angliai előadásain kívül Bethlen az 1936-os milánói beszédében is felhozza a magyarság vezető szerepét, mint egyetlen államalkotó nemzetet a Kárpát-medencében: „Nagy tradíciói, kultúrája, politikai fegyelmezettsége, katonai erénye és hazaszeretete lehetetlenné teszik, hogy nélküle, vagy ellene itt független állami élet megállhasson; ezen terület önálló megszervezésére egyedül a magyar nemzet hivatott.”[28] Továbbá azt is kiemelte, hogy Magyarországot ennek a pozíciónak az ismételt betöltésére fel kell készíteni. [29]

Szekfű maximálisan egyetért Bethlen álláspontjával, miszerint az elérhető és megvalósítandó revízió csakis a Szent István-i birodalom feltámasztása által lehetséges, illetve ezzel kapcsolatosan a Szent István-i nemzetiség politikát követve[30] Bethlen István több megjelent újságcikkben és tanulmányban foglalkozik a Szent István-i birodalom koncepciójával és ezzel összefüggésében a nemzetiségi politikával. Az egyik ilyen az 1937-ben a Pesti Napló hasábjain megjelent cikke, melyben ekként fogalmaz: „Szent István magyar államot alapított a Kárpátok koszorúzta Duna–Tisza-medencében, de nem úgy, hogy az itt élő vagy az általa idetelepített nem magyar népeket és néptöredékeket egyúttal erőszakkal megmagyarosítani törekedett volna”, továbbá ezeknek a népeknek különböző privilégiumokat adott és identitásukat meghagyva integrálta őket a birodalomba.[31]

Bethlen akkoriban, amikor ezt publikálta, már távolabb állt a hatalomtól, de továbbra is foglalkozott a Szent István-i állameszme gondolatával.[32] Úgy vélekedett, hogy ez a Szent István-i birodalom feltámaszható, mellyel kapcsolatban 1937-ben így fogalmaz a Pesti Napló hasábjain megjelent írásában:

„Szent István magyar birodalma feltámadhat valamikor újból, de nem úgy, mint a múlt század magyar politikusai által elképzelt egységes magyar nemzeti állam, amely nyelvében is egységes”, csakis mint geográfiai, gazdasági, történelempolitikai, kulturális egység, „amely a kebelében élő népeknek és ezek töredékeinek módot ad arra, hogy saját anyanyelvükön, sajátos szokásaik szerint boldogulhassanak…”

Azaz föderalisztikus összefogás útján lehetséges, régi középkori kifejezéssel élve pedig a privilégiumok biztosítása mellett, amelyek azt a célt szolgálják, hogy nemzetiségek közti konfliktusokat minimalizálják.[33]

Szekfű Szent István a magyar történet századaiban című tanulmányában ki is emeli Bethlennek ezt a cikkét, és így vélekedik írásáról: „Utóbbi évtizedeink publicisztikájának véleményét erről a koncepcióról a legvilágosabban Bethlen István fejezte ki.”[34] Szekfű rávilágít, illetve rá is erősít tanulmányában Bethlen megállapítására, miszerint tényleg önálló nemzeti életet biztosított a nem magyar nemzetiségűeknek az ország határain belül Szent István, ám hangsúlyozza azt is, hogy Szent István nem adott közjogi különállást nekik, de a keresztényi államberendezkedésből egyértelműen következik, hogy elismerték a nemzetiségeket, ám „sehol sem olyan hatékonyan a kisebbségek javára, és sehol se oly hatékonyan, mint éppen Szent István országában.”[35] Szekfű kiemeli azt is, hogy ugyan Szent István a maga korában nem adományozhatott még közjogi jelentőségű privilégiumokat, de „az ily előjogok mégis az ő eredeti koncepciója szellemében jöttek létre fejlettebb viszonyok között, amelyben kétségtelenül ő sem elégedett volna meg azzal, hogy a bevándorlók védelmében keresztény morális parancsra hivatkozzék”, sokkal inkább mindent elkövetett volna annak érdekében, hogy elképzeléseinek érvényt szerezzen, közjogi jelentőségű, uralkodói aktusok útján.[36]

Gogolák Lajos[37] Szekfű nemzetpolitikájáról írott tanulmányában azt hangsúlyozza, hogy Szekfű gondolatrendszerében a nemzetiségi kérdés megoldása abban rejlik, hogy törekedni kell a nemzetiségekkel való harmónia megteremtésére. Szekfű egyik legnagyobb példaképe, akit szerinte követni kell e kérdés tekintetében, Széchenyi István, valamint támogatja Deák és Eötvös nemzetiségi politikai elképzeléseit, ennek okán az 1868-as nemzetiségi törvényt, amely Szekfű szerint „egy oly forma, mely hosszú időre biztosította volna együttélésünket.”[38] Szekfű szerint a Szent István-i állameszme nem ismer külön népcsoportokat, de becsüli a bevándoroltakat, más nyelvűeket, nemzetiségieket.[39]

Konklúzió

A felvázoltak alapján egyértelműen kirajzolódik, hogy Szekfű Gyula középkori kisebbségpolitikáról alkotott képe tökéletes összhangban van a korszak Szent István-i nemzetiségi politika koncepciójával. Írásaiban nem figyelhető meg semmilyen váltás, végig ugyanazon az állásponton van a kérdéskör tekintetében. Számára a követendő példa Széchenyi István, ami egyébként nem meglepő, hiszen a reformkonzervatívok egyik nagy eszmei és követendő alakja Széchenyi, valamint Szent István, így tökéletesen illeszkedik gondolatisága ezen sémába. Minden értekezésében megfigyelhető az az álláspont, hogy Szent István nemzetiségi politikája a magyarság és ezzel együtt a magyar vezetés számára a követendő példa most is. Fel kell készülnie arra az országnak, hogy területei visszatérnek, és ezzel együtt nem a tévútón járó kisebbségi politikához kell visszatérni, amely tulajdonképpen egész Trianonhoz, a magyarság gyengüléséhez vezetett. Ugyanis többször is utal rá, hogy az is ország területi feldarabolódásához vezetett, hogy letért az ország vezetése a Szent István-i útról, ezzel pedig teljesen meggyengült, nemzetiségei pedig öntudatra ébredtek, amelyet nagy valószínűséggel a Szent István-i politika képes lett volna kezelni. Továbbá kihangsúlyozandó még, hogy elítéli az erőszakos asszimilációs szándékot, többször kiemeli írásaiban, hogy nem csak a honfoglalás idején, nem csak a középkorban, de az évszázadok folyamán is a magyarság mindig örömmel fogadta maga közé azt, aki közé szeretett volna tartozni. Azok, akik pedig szerettek volna a Magyar Birodalom keretein belül élni, azokat is szívesen látta, biztosította saját kultúrájuk, öntudatuk ápolását. Valamint elutasítja azt a korszakban megjelent népszerű külföldi álláspontot, hogy a magyarok erőszakosak, elnyomóak voltak nemzetiségeikkel szemben, kihangsúlyozza több munkájában is, hogy a magyarok évszázadokon keresztül jól megvoltak a kisebbségeikkel. Sőt Magyarország egyike volt azon országoknak, aki minden lehetséges módon biztosította a sokszínűsége fenntartását, ehhez pedig egyedülálló nemzetiségi politikát folytatott, több olyan „modern” rendelkezéssel, amely egyáltalán nem volt jellemző sok országra, hiszen azok sokkal inkább voltak elnyomóak, mint a magyarok. Nem csak a középkorban, de még most is a csonka Magyarországon is támogatja a nemzetiségeit, védi a különböző nacionalista csoportosulások által elkövetett atrocitásoktól. Továbbá úgy véli, hogy a magyar az államalkotó nemzet, így nem kérdés, hogy Szent István helyreállt Birodalmában is a vezetőszerep az övé lesz, ám ehhez meg kell erősödnie. Bár rendkívül hangzatos ez a Szent István-i állameszme, és az ennek szellemében megjelenő nemzetiségi politika., azt mégis fontos kiemelni, hogy a teljes revízió megvalósulására nem volt esély. Mindezek figyelembevételével, a részleges revíziók során a magyar politika a Szent István-i állameszme jegyében kívánta vezetni a visszakerült országrészeket is, ám ez a német majd a szovjet megszállás okán nem tudott kibontakozni.

Bibliográfia

Turbucz Péter (sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta): Bethlen István angliai előadásai, Attraktor, 2017.

Gogolák Lajos: Nemzetpolitika, in Szerkesztő (szerk.): Szekfű Gyula a történetíró és nemzetnevelő 60. születésnapjára, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1943, 23-24.

Gróf Bethlen István: Magyarország kisebbségi politikája, Magyar Szemle, VII. évf., 1933/2, 82-102.

Gróf Bethlen István: Olaszország és a Duna-völgye, Pesti Napló, LXXXVII. évf., 287.szám, 1936. december 16., 4.

Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXVIII. évf., 189. szám 1937. augusztus 20., 2–3.

Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165.szám, 1938. augusztus 20., 1–2.

Ifj. Bertényi Iván: Szekfű Gyula, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 61-65.

Szigethy Gábor (az előszót és a jegyzeteket írta) – Kurcz Ágnes (fordította): István király intelmei, István király intelmei (niif.hu)

Péteri Lóránt: Bethlen István, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 33.

Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Budapest ÁKV-Maecenas, 1989.

Szekfű Gyula: Magyarország és kisebbségei a középkorban, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 44-47.

Szekfű Gyula: Még egyszer a középkori kisebbségeinkről, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 65.

Szekfű Gyula: Népek egymás között a középkorban, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 69-70.

Szekfű Gyula: Szent István a magyar történet századaiban, in Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, 3. köt., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, 1938, 23.

Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967.

Hivatkozások

  1. Károli Gáspár Református Egyetem- Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar- Történelem mesterképzési szak- Szakdolgozat címe: Revízió és a nemzetiségi kérdés Szekfű Gyula és Szabó Dezső gondolkodásában. Témavezető: Dr. Bertalan Péter Tamás. Szakdolgozat benyújtásának éve: 2023. ↑
  2. Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967, 323. ↑
  3. Szekfű Gyula: Még egyszer a középkori kisebbségeinkről, in Uő.: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 65. ↑
  4. Szekfű Gyula: Magyarország és kisebbségei a középkorban, in Uo., 44–45. (A továbbiakban: Szekfű: Magyarország és kisebbségei) ↑
  5. Szigethy Gábor (az előszót és a jegyzeteket írta) – Kurcz Ágnes (fordította): István király intelmei, István király intelmei (niif.hu) (Letöltés: 2023. március 29.) ↑
  6. Szekfű: Magyarország és kisebbségei, 46–47. ↑
  7. Uo., 44. ↑
  8. Uo., 48. ↑
  9. Uo., 52. ↑
  10. Szekfű Gyula: Népek egymás között a középkorban, in Szekfű: Állam és nemzet, 69. (A továbbiakban: Szekfű: Népek egymás között) ↑
  11. Uo., 69. ↑
  12. Gróf Bethlen István: Magyarország kisebbségi politikája, Magyar Szemle, VII. évf., 1933/2, 89. (A továbbiakban: Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája) ↑
  13. Uo., 89. ↑
  14. Turbucz Péter (sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta): Bethlen István angliai előadásai, Attraktor, 2017. 33. ↑
  15. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája 90. ↑
  16. Uo., 90. ↑
  17. Uo., 90–92. ↑
  18. Uo., 92. ↑
  19. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája, 94–95. ↑
  20. Uo., 95. ↑
  21. Ifj. Bertényi Iván: Szekfű Gyula, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás,Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 61–62. (A továbbiakban: Bertényi: Szekfű) ↑
  22. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája 97–98 ↑
  23. Uo., 98. ↑
  24. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája, 102. ↑
  25. Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165.szám, 1938. augusztus 20., 1–2. ↑
  26. Bertényi: Szekfű, 62. ↑
  27. Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Budapest, ÁKV-Maecenas, 1989, 389. ↑
  28. Gróf Bethlen István: Olaszország és a Duna-völgye, Pesti Napló, LXXXVII. évf., 287.szám, 1936. december 16., 4. ↑
  29. Uo., 4. ↑
  30. Bertényi: Szekfű, 63. ↑
  31. Péteri Lóránt: Bethlen István, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 33. ↑
  32. Bertényi: Szekfű, 63. ↑
  33. Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXVIII. évf., 189.szám, 1937. augusztus 20., 2–3. ↑
  34. Szekfű Gyula: Szent István a magyar történet századaiban, in Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, 3. köt., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, 1938, 23. ↑
  35. Uo., 23. ↑
  36. Uo., 23. ↑
  37. Gogolák Lajos (1910-1987) emigráns magyar történész, szlavista, 1938-1944 között a Magyar Szemle munkatársa. ↑
  38. Gogolák Lajos: Nemzetpolitika, in: Szekfű Gyula a történetíró és nemzetnevelő 60. születésnapjára, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1943. 60–61. ↑
  39. Uo., 60-61. ↑

 

Beküldve:

Apró Bernadett Zsuzsanna: A prostitúcióra vonatkozó attitűdök a dualizmus kori Magyarországon

Bevezetés

A dualizmus korszakában Magyarország gazdasága, társadalma és politikai viszonyai jelentős változáson mentek keresztül. Az urbanizációnak és a polgárosodásnak azonban megvoltak a negatív következményei is, ugyanis az átalakulás természetes következményeként kialakult a nagyvárosi bűnözés. „De mit használ mindez, ha egy mérgező féreg a népet tizedeli s iszonyu betegségeket idézve elő lassú, de biztos süllyedést von maga után?” – teszi fel a kérdést Weisz Dániel országgyűlési képviselő 1878-ban írt röpiratában, utalva a nagyvárosi bűnözés legszembetűnőbb részére: a prostitúcióra, illetve a szexuális célú emberkereskedelemre, vagyis a leánykereskedelemre, ahogy a korszakban nevezték.[1] A budapesti bűnözés kialakulásához hozzájárult a főváros lakosságszámának rohamos gyarapodása, amit a születések számának növekedése és a belső migráció egyaránt duzzasztott. Ezek a vidékről Budapestre települt emberek a fővárosi társadalom gyökértelen elemei voltak, amely egyáltalán nem, vagy csak nehezen tudta őket integrálni. A vidéki kis települések alacsonyabb lélekszámú közösségéhez képest a fővárosi tömegben könnyű volt elvegyülni, amit a személyes nyilvántartórendszer hiánya, – és a tömegközlekedési eszközök fejlődése még egyszerűbbé tett. A fővárosi lakosok számára gyakran a megélhetés alapfeltételei sem voltak biztosítva, ami többek között prostitúció elterjedéséhez, valamint a futtatók és kerítők gyors meggazdagodásához vezetett.[2]

A prostitúcióval kapcsolatos morális reflexió

A prostitúció terjedésére a morális reflexió volt az egyik legmarkánsabb. Az ország politikai és egyházi vezetői, valamint az értelmiség a téma iránt fogékony tagjai szükségesnek tartották megóvni a családot a nyilvános tereken jelen lévő szexualitás látványától, ha pedig mégis szembesülniük kellett vele, az nagy felháborodást váltott ki.[3] Erre utal a Pesti Napló egyik 1865. évi lapszámában megjelent írás is, amiben az író arra panaszkodik, hogy az egyik híres budai fürdővel szemben bordélyház üzemel. „Ha fenn kell állnia a »szükséges rosz« -nak, álljon hát valahol felre eső helyen, ott, hol nem botránykoztat oly nyilvánosan, nem ott, hol a forgalom élénk, s hol tisztességes hölgyeknek kell elhaladniok.”[4] Európa-szerte panaszkodtak az emberek, az elit, a polgárság vagy az értelmiség köréből egyaránt, amiért olyan nyilvánvaló volt a köztereken a szexualitás látványa. Egyesek úgy vélték, fel kell szólítani az örömlányokat, hogy térjenek vissza a sötétségbe, és mesterségüket csak éjszaka űzzék. Mások arra panaszkodtak, hogy a prostituáltak kihívóan viselkednek, szemérmetlenül szólítják meg a férfiakat az utcán, kínálva „portékájukat”, ami miatt felcserélődtek a szerepek: a férfiak váltak az űzött vaddá, míg a nők a vadásszá, ami a legkevésébe sem illett bele az ideális nőről alkotott képbe. A fiatal lányok ártatlanságát, a női szerénység a bűn látványának való kitettségüket, valamint a kerítők csapdájába kerülésüket kívánták védelmezni, a férfiakat pedig a túl korán megélt első nemi aktustól kívánták megóvni.[5] Minden ellenérzés ellenére, ambivalens módon a prostitúció mégis virágzott, olyannyira, hogy gyakori fejtegetés tárgya volt az is, hogy milyen hatalmas bevételekre tehetnek szert egyes kurtizánok.[6]

Szinte folyamatosan napirenden volt a kor erkölcsi züllöttsége, a különböző fórumokon és aspektusból megközelítve a témát. A viktoriánus erkölcs létrehozta az eszményi nőről alkotott képet, ami – ahogy azt később látni fogjuk – hozzájárult ahhoz, hogy a prostitúció szerte Európában virágzott a hosszú 19. század folyamán. A diskurzus alapját gyakran az eszményi és a bukott nő szembeállítása adta. Az ideális nő életének egyetlen célját abban határozták meg, hogy minél több gyermeket hozzon a világra, hogy odaadó feleség és példamutató anya legyen belőle.[7] Ezzel összefüggésben a prostituáltaknak még azt is a szemükre vethették, hogy kitanulták a védekezés fortélyait, ezáltal nem szültek és neveltek gyermekeket.[8]

Kalocsa Róza A családi boldogság címmel írt, volt tanítványainak címzett, a háztartás fortélyaira oktató könyvének bevezetőjében kifejti az ideális nő képét. Véleménye szerint a nemzet szegényedik, családok süllyednek le mind anyagi, mind erkölcsi értelemben. Három tényezőt említ, ami segíthet visszafordítani ezt a folyamatot: a vallásosságot, ami az erkölcsi zülléstől óv meg, a munkát, ami biztosítja a megélhetést, valamint a csalás és a bűn elkerülését, végül pedig a takarékosságot, ami az egyénnek vagyonosodást, a nemzetnek pedig fellendülést jelent. Ahhoz, hogy ez a három tényező valóban felvirágoztassa a hazát az kell, hogy a nők oroszlánrészt vállaljanak a munkából, hiszen, az ország boldogulása nagyrészt a nőktől függ. Ha pedig egy nő hasznára akart lenni az országnak, akkor igyekeznie kellett a neki szánt helyet méltósággal betölteni, kötelességét teljesíteni. A nők a boldogságot egyedül a családi életen belül találhatják meg, hiszen természetüknél fogva a családi életre vannak rendelve. Ha egy nő nem tudta betölteni szerepét a családon belül, az természetellenesnek számított számára, ami megbosszulta magát, ezért minden felelős szülőnek úgy kellett nevelnie lányát, hogy később felnőttként ki tudjon teljesedni a családi élet iránti vágya, amit Istentől kapott.[9] Kalocsa Róza gondolatmenete illeszkedik ahhoz a korabeli felfogáshoz, hogy a nő a 19. század során leginkább reproduktív képessége miatt volt jelentős, emiatt vált a közbeszéd alanyává.[10]

A cél érdekében a nők, a női tisztaság és szemérmesség köré szinte már kultusz épült, így maguk a nők a férfiak számára egyre megközelíthetetlenebbé váltak. A viktoriánus erkölcs polgári házasságába nem fért bele az utódnemzésen kívüli szexualitás. Míg a prostituáltak az öncélú, pusztán örömszerzés céljából történő közösülést jelképezték, addig a tisztes nőknek nem volt még joguk sem arra, hogy örömüket leljék a szeretkezésben, a nemi élvezetkeresést pedig egyenesen szégyennek, skandalumnak számított. A nőket számos instrukcióval látták el az erkölcsös nemi életről. Elvárás volt a házas nőkkel szemben, hogy férjük szexuális közeledését minél gyakrabban utasítsák vissza.[11] Marschalkó Tamás bőrgyógyász, a kolozsvári egyetem bőr- és bujakórtan tanára a nemi (veneriás) betegségekről írt művében kifejti, hogy a túl gyakori közösülés méhkankóhoz vezet – ebből következik a bőrgyógyász doktor azon következtetése, miszerint minden prostituált méhkankóban szenvedett.[12] A betegségek elkerülése érdekében tehát ajánlatos volt a nők számára a házaséletet a minimumra korlátozni. Nem lehetett továbbá szeretkezni terhesség, szoptatás, illetve a menstruáció ideje alatt sem. Ha figyelembe vesszük a tilalmakat, valamint a korabeli orvostudomány azon álláspontját, miszerint amíg egy nőnél 20-25 naponta jelentkezik nemi vágy („nemzési roham”), addig a férfinál ez csupán három-négy nap, máris magyarázatot talált a kor embere arra, hogy miért terjedt el olyan nagymértékben a prostitúció, a nőket övező pátosznak így kialakult a maga árnyoldala. Ehhez hozzájárult az is, hogy a férfiak a pénzért vásárolt aktussal feleségük nemkívánt terhességét is el tudták kerülni, ráadásul ehhez a megszakításos módszert (coitus interruptus) sem kellett alkalmazniuk. A módszer olyannyira elterjedt volt a nemkívánt terhesség megelőzése érdekében, hogy a francia klérus például arra szólította fel a gyóntatófülkében a nőket, hogy semmiképp ne engedjék meg

a férjüknek a módszer alkalmazását.[13] Azok a nők, akik nem töltötték be a nekik kiszabott szerepet a szexuális vágy elfojtása terén, mint a prostituáltak, a társadalom peremére kerültek, gyakran lettek megvetés és megbélyegzés alanyai. A morális reflexió erőteljes megnyilvánulásai közül az egyik legismertebb Brichta Kálmán 1891-ben megjelent röpirata. Brichta szerint Budapestnek Szodoma és Gomora sorsára kellene jutnia, amiért olyan nagymértékben jelen van a városban a prostitúció. A prostituáltakat különféle dehonesztáló megjegyzéssel illette, mint például: „emberi testtel bíró fúriák”[14], „erkölcstelen, hitetlen fenevadak”[15], „undok férgek”[16], „orvgyilkosok”[17] vagy „erénygyilkosok”[18]. A férfiakkal kapcsolatban ugyan Brichta leírja, hogy nyomorult kéjhajhászok, de hamar fel is menti őket, mivel a kor prostitúcióval kapcsolatos polgári attitűdjéhez igazodva, a kurtizánokat a férfiakra agresszívan vadászó lénynek tartotta, a férfiakat pedig, különösen a fiatalokat „tisztalelkületűeknek”, „tisztaszívűeknek”.[19]

A csupán az élvezet kedvéért létrejött nemi aktus üldözésének nem csak morális vagy vallási okai voltak, sokkal inkább gazdasági érdek fűződött a nemi élet szigorú szabályozásához. A kapitalizmus követelményeivel ugyanis összeegyeztethetetlen, sőt megengedhetetlen volt a kizsákmányolt munkaerő részéről a kicsapongó, csupán az élvezetre koncentráló szexualitás, amely egyaránt vonatkozott a prostituáltakra és a munkavállalókra is.[20] Ezenkívül volt még egy jelentős szempont, ami miatt szigorú szabályok közé szorították a szexualitást. A századfordulón a nagy iskolákon belül megjelent ugyanis az eugenika egyik sajátos változata, ami leginkább a déli-, illetve kelet-közép-európai régiókra volt jellemző. Marius Turda kutatásai szerint Magyarországon az eugenika azon variánsa terjedt el, amely nem önálló ideológiaként jelentkezett, hanem valamely más ideológia vagy társadalomelmélet szolgálatában állt. Az eugenika hazánkban egy olyan stratégia volt, amelyiknek mentén – az orvostudománnyal kiegészülve – esély kínálkozott a magyar nemzet biológiai lehetőségeinek feljavítására. Az eugenika hívei szerint szexualitás felett gyakorolt erkölcsi és orvosi hatalom tette lehetővé a nemzet minőségbeli előrelépést. Egészen az első világháborúig Magyarországon az eugenika célja a család, – és nővédelem, valamint a nemi betegségek elleni hatásos védekezés volt. Szexuális aspektusból ezért a prostituáltak veszélyt jelentettek a nemzet számára, a „hibás génnel” rendelkező egyének csoportjába kerültek, akik az örökletes betegségek átadása miatt gyengítik a populációt, de némi segítséggel, ráhatással ők is a társadalom hasznos tagjaivá válhatnak.[21] „A folytonos betegeskedés lassankint aláássa a nép életerejét. A senyves apáktól és anyáktól satnya nemzedék származik, amely egyre mélyebben sülyed physikai képességében.”[22] Ezért látták sokan úgy, hogy a prostitúció terjedése nemzethalálhoz vezet, mivel kívül esett az erkölcsi, a vallási, valamint az eugenikai és az orvostudományi kívánalmakon is.

A férfiak felelősségre vonása sem maradt el teljesen, ugyanis szemükre vetették, hogy egyáltalán nem, vagy csak nagyon későn házasodtak, amit egyértelműen a gyermekvállalás elutasításaként értelmeztek. Úgy vélték, hogy a házasságok magas száma, valamint azok termékenysége az alapja egy ország jólétének. Emellett elterjedt volt az a nézet is, hogy a kicsapongó életet élő férfiak femininné, ezek által pedig meddővé válnak.[23] Közegészségügyi szempontból a férfiak egészsége előrébb való volt a lakosság többi részének egészségénél, hiszen a férfiak kezében összpontosult a vagyon, a prostitúció nem csak ezt fenyegette, hanem a társadalmi mobilitás elfogadott szakaszait is, amivel végső soron a polgári társadalom fennmaradását veszélyeztették. A prostituált teste nem csupán az erkölcs bomlasztásához járult hozzá, önmagában is rothadónak tekintették a gyakori közösülés miatt, amit – a korabeli felfogás szerint – a testükből áradó szag is bizonyított. Egy régi hiedelem alapján rothadt vérűnek nevezték azokat, akik szifiliszben szenvedtek, így az elmúlás, a bomlás, a bűz és a rothadás mind-mind olyan kifejezések, amiket gyakran kapcsoltak össze a prostitúcióval.[24]

Az orvostudomány megjelenése a prostitúció vizsgálatában

Az orvostudomány berkein belül is gyakran adtak hangot annak a félelemnek, hogy a prostituáltak rothadónak titulált teste degenerációt okozhat az egész társadalom testén, amivel közvetlenül a jövő generáció genetikai állományát, közvetve pedig a nemzet megmaradását veszélyezteti. A prostitúció léte önmagában az első lépcsőt jelentette a hanyatlás felé, ezért tartották indokoltnak, hogy a prostituáltak testét az orvostudomány vizsgálatának vessék alá.[25]

Fontos megjegyezni azonban, hogy a prostitúciót csak a nők oldaláról vizsgálták, a férfiak részéről a természetes nemi ösztön kiélésének vágya orvosi szempontból nem szorult magyarázatra. Ez annak ellenére is így volt, hogy nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat, vagyis több férfi vett részt a szexiparban, mint nő.[26] Cesare Lombroso, a kriminálantropológia megteremtőjének elmélete szerint a bűnözővé vált emberek körülbelül 40%-a eleve bűnözői hajlammal jön a világra. Lombroso úgy tekintett a bűnözőkre, mint biológiai zsákutcákra, akik visszamaradtak az evolúciós fejlődésben, ezért primitívebb fizikai és mentális képességekkel rendelkeznek, már a születésükről fogva. Ebbe a kategóriába sorolta a prostituáltakat is, akiket véleménye szerint sokkal szigorúbban kellene szankcionálni, életfogytiglani elzárással vagy halálbüntetéssel.[27] Bár Lombroso tanait már a kortársai is erős kritikával illették, Lombroso alapján mégis elterjedt az a nézet, hogy a prostituáltakban van egy velük született hajlam az erkölcstelenségre és a szemérmetlenségre.[28]

A prostitúció megítélésének az orvostudomány hatáskörébe való áthelyeződését a közegészségügyi szempontok indokolttá tették. A kereskedelmi szexualitás elterjedése következtében népbetegséggé vált a szifilisz, de más nemi betegségek, mint a kankó és lágyfekély is nagy számban okozott fertőzést. Marschalkó Tamás szerint a prostitúció reglementációja, vagyis rendőri és orvosi felügyelet alá helyezése hamis biztonságérzetet keltett a férfiakban. A kérdéskör specialitásának számító Marschalkó meglátása szerint az, hogy négy naponta kötelező volt az örömlányok számára az orvosi vizsgálat, nem nyújtott maximális biztonságot a fertőzések elkerüléséhez, ugyanis a tünetek megjelenése előtt, két orvosi vizsgálat között a kurtizánok már fertőzhették kuncsaftjaikat. Az is hozzátartozott a bujakór – amit a nemi érintkezéssel terjedő betegségek gyűjtőfogalmaként használtak[29] – terjedéséhez, hogy egyrészt a bordélyházi örömlányok naponta akár 15-20 férfival is közösültek, másrészt magas volt az ellenőrzés alól kibúvó titkos prostituáltak száma.[30] Marschalkó megállapításai nem voltak alaptalanok, hiszen 1876-tól kezdődően évről évre emelkedett a nemi betegséggel kezelt egyének száma. A diagramon látható, hogy adott évben összesen hány férfit, nőt és gyermeket kezeltek nemi betegséggel.

Forrás: Jurkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám.

A statisztikai adatok szerint minden 1000 fővárosi lakosra átlagosan 11,73 kórházban kezelt bujakóros megbetegedés jutott. A megbetegedések száma ennél a valóságban magasabb volt, hiszen az adat csak a kórházban kezelt egyéneket tartalmazza, azonban gyakori probléma volt, hogy a betegek nem fordultak orvoshoz panaszaikkal. A bujakórral kezelt nők között az „egyéb” kategóriába feltehetően azokat a nőket sorolhatjuk, akik titkos prostituáltként tevékenykedtek, esetleg azok a „tisztességes” asszonyok tartozhattak ide, akik férjükön keresztül kapták el a betegséget.

Forrás: Jurkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám.

Forrás: Jurkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám.

Ha a bejegyzett bordélyházi prostituáltak számát összevetjük a megbetegedések számával, akkor látható, hogy egy évben egy prostituált több mint egyszer fertőződött meg bujakórral. [31] A fenti statisztikai adatok tükrében látható, hogy a dualista elit aggodalma a nemi betegségek terjedése miatt nem volt alaptalan.

A prostitúciónak tulajdonítottak egy hasznos aspektust is, ami magyarázatot ad arra, hogy miért a reglementáció mellett döntött a dualista állam. A korabeli megítélés szerint ugyanis a prostituált teste a nemzet testén belül egyfajta méregtelenítő szerepet töltött be, vagyis segített kiválasztani, elvezetni a férfiak felesleges testnedveit, mint egyfajta szennyvízelvezető csatorna, emiatt azonban a prostituált teste bűzössé és rothadóvá vált. A téma egyik 19. századi szakértője egyenesen ondócsatornaként hivatkozott a prostituáltakra.[32] A csatornametafora egyébként Aquinói Szent Tamástól származik, aki így ír a prostitúcióról: „A prostitutió olyan mint a palota csatornája; tömjétek be a csatornát, és az egész palota bűzös lesz”.[33] Ezt jelenti a fent említett, a Pesti Napló hasábjain megjelenő „szükséges rossz” kifejezés: közerkölcsbe ütközik, megbotránkoztat, de nélküle elárasztott volna mindent a szenny.

Janus-arcú társadalom

A különféle ideológiák és társadalomelméletek szolgálatába állított morális reflexió figyelemfelhívása ellenére a korszak meglehetősen Janus-arcú volt, ha a szexualitásról volt szó. A korszakban szép számmal jelentek meg a házasságot, – vagy csak alkalmi kapcsolatot kereső, esetleg támogatásért cserébe szerelmet kínáló apróhirdetések. Mind a kortárs figyelem, mind a történészi kutatás evidenciaként kezeli, hogy a prostituáltak csak nők lehettek, de az efféle jelek arra utalnak, hogy ez nem kizárólagosan így volt. 1894-ben a Pesti Hírlap hasábjain keresett egy 28 éves orvostanhallgató fiatalember magának olyan hölgyet, aki tanulmányai befejezésében támogatná.[34] 1901-ben a Friss Ujság apróhirdetési rovatában egy 18 éves fiatal nő kereste idősebb férfi támogatóját, de előfordult, hogy barátotok közös hirdetésben keresnek maguknak hölgy társaságot.[35] Az apróhirdetéseken keresztüli a szerelemmel csak az egyik része volt azoknak a kor erkölcseivel szembemenő hirdetéseknek, amikkel a korabeli újságok lapjain találkozni lehetett.[36] Annak ellenére, hogy a prostituáltaknak felrótták a fogamzásgátló szerek és eszközök használatát, a tisztes nőknek pedig a coitus interruptus (megszakított nemi közösülés) alkalmazásának tilalmát javasolták, a századfordulón mindennapos jelenséggé vált az apróhirdetési rovatokban a különféle gumióvszer kínálat, ami politikai hovatartozástól függetlenül jelent meg a különböző sajtóorgánumokban. A szexualitással kapcsolatos sajtóhirdetések feldolgozása – mennyiségi okból és tipizálhatósága folytán – a jövőben egy külön tanulmány tárgya lehet. A hirdetéseket a legkisebb diszkréció sem övezte, teljesen természetes módon helyezték el a többi, iskolahegedűt vagy faanyagot kínáló hirdetés közé a „legkiválóbb francia” gyártmányú, vagy a Casanova márkanéven szereplő óvszereket kínáló reklámokat. Általában más gyógyászati segédeszközzel – sérvkötővel, irrigátorral, különböző menstruációs kellékekkel – együtt szerepelt, de a hirdetésben belül általában kiemelt helyen. A különböző méretű gumióvszereket igény szerint, katalógusból választva lehetett rendelni, a vásárlást pedig a legnagyobb diszkréció mellett lehetett lebonyolítani. A férfiaknak szánt óvszerek mellett gyakran szerepeltek a hirdetésekben különféle nőknek készült fogamzásgátló szerek is.

A képen szöveg, hírlap látható Automatikusan generált leírás

Népszava, 1906. október 2.

A Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, – mint a humanitárius reflexió képviselője

A kiegyezéstől az első világháborúig terjedő korszakban hatalmas méreteket öltött a szexuális célú emberkereskedelem is. A magyar prostituáltak külföldön „hungara” vagy „vengerka” néven váltak híressé, egzotikus szépségük, temperamentumuk és más országból érkező prostituáltakhoz képesti magasabb szintű higiéniájuk miatt. A piacnak folyamatosan „friss árura” volt szüksége, aminek kiszolgálását érdemben sem a magyar rendőrség, sem a mindenkori kormányok nem tudták megfékezni, ezért nagy számban kerültek ki fiatal nők – egykori táncosnők, artistanők, színésznők, felírónők vagy prostituáltak – többek között belgrádi, krajovai, odesszai, nisi, varsói, moszkvai vagy szentpétervári bordélyházakba. A Szuezi-csatorna 1870. évi megnyitása után a magyar nők megjelentek indában, valamint a dél-amerikai kontinensen is.[37] A kerítők különféle trükköket vetettek be a lányok beszervezése érdekében. M. Karolina esete jól példázza, hogy egy kis naivitás is elég volt ahhoz, hogy egy fiatal lány az emberkereskedelem áldozatává váljon. Karolina 17 éves volt, a budai Neumann kávéházban dolgozott felírónőként. Egy nap egy Mizslai Kálmán nevű férfi betért a kávéházba, udvarolni kezdett Karolinának, házasságot, jobb életet és azt ígérte neki, hogy saját, abonyi kávéházában pénztárnoknét csinál belőle. Karolina elment Mizslaival, de végül egy kávéház helyett egy bordélyházban találta magát, ahol prostitúcióra kényszerítették. Karolinával a „loveboy” szindróma klasszikus esete történt: szerelemre vágyó fiatal lányként imponált neki, hogy egy férfi étellel, ruhákkal, ajándékokkal halmozza el. Ahogy azt a „loveboy” kifejezés is sejteti, a férfi, mint kerítő ilyen esetekben szerelem, vagy akár házasság ígéretével csalta el a nőket. Végül a szexuális célú emberkereskedelemre jellemző módon, mire Karolina megérkezett Abonyba „tartozást” halmozott fel. Mizslai tudtára adta, hogy amivel eddig elhalmozta, az nem volt ingyen, így Karolinának vissza kellett volna fizetnie azt, amit korábban „ajándékba” kapott. A férfi végül rövid időn belül eladta Karolinát Szolnokra 50 Ft-ért egy Babarczi Róza nevű madame-nak, aki már 65 Ft tartozást követelt Karolinán. A lány nem akart prostituáltként munkába állni, végig ellenált, ezért többször megverték. Sorsa azonban végül szerencsésen alakult: a bordélyház zongoramesterének segítségével értesítettek édesapját hollétéről, aki végül hazavitte lányát.[38] Az emberkereskedelem elterjedésének megfékezése, valamint a Karolinához hasonló áldozatok megsegítése érdekében 1909-ben létrejött a Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen (MELE) nevű szervezet, aminek első elnökei Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, gróf Tisza István korábbi miniszterelnök, valamint dr. Hódossy Gedeon országgyűlési képviselő voltak, titkára pedig Latinovits Róza, aki az Egyesület létrehozását kezdeményezte. Az Egyesület jelmondatául Petőfi egyik híres verssorát választotta: „Lemossuk a gyalázatot!”[39] A MELE munkássága a kezdetektől fogva beleilleszkedett az eugenikai stratégiába, az Egyesület 25 éves fennállása alkalmából készült kiadványukban többször szerepel a „faj védelme” kifejezés, ami egyértelműen mutatja az Egyesület valódi célját. „A nemzet élete, a faj tisztasága, a jog is, épp olyan reális érték, mint a föld, a haza. S addig, míg az emberi ösztönösség, a prostitúció, mint csúnya szenny, iszapos forrásokból fakad, a leánykereskedés gyökerét nem tudjuk elfojtani. Ahol nincs árú, ott nincs is vásár” – mondta Prohászka az Egyesület 1923. évi közgyűlésén.[40] Ezért az Egyesület célkitűzései közé tartozott a magyar nők erkölcsi védelme, a rossz útra tért lányok megbélyegzése helyett a helyes útra terelni őket, vagyis „Minden oltalmazott fiatal nőben egy leendő magyar anyát akart megvédeni”.[41] A megvalósítás eszközeit felvilágosító előadások, valamint propaganda-nyomtatványok kiadása jelentette, de a MELE különböző missziókkal is igyekezett gátat szabni a prostitúciónak és a leánykereskedelemnek, emellett a cél elérése érdekében kapcsolatban álltak más humanitárius szervezetekkel, illetve hatóságokkal. Az Egyesület a megalakulásától kezdve együttműködött a rendőrség erkölcsrendészeti osztályával, majd a 1912-ben felállították az Erkölcsrendészeti Központi Hatóságot, Schäffer Jenő rendőrkapitány minden megmenthetőnek ítélt prostituáltnak jelentkező lányt a MELE irodájába küldött. A kiskorúak védelme érdekében 1912-től kezdődően együttműködtek a székesfővárosi Árvaszékkel, aminek elnöke, dr. Melly Béla – aki egyben az Egyesület alelnöke volt – kérésére az Erkölcsrendészet minden olyan esetben jegyzőkönyvet küldött az Árvaszék számára, amikor kiskorú jelentketett bárcáért. Az Árvaszék a MELE közreműködésével értesítette a kiskorú családját gyermekük szándékáról, végül, ha a környezettanulmány alapján úgy ítélték, hogy a gyermek erkölcsi züllése családi körben megakadályozható, visszahelyezték otthonába. Abban az esetben pedig, ha úgy látták, hogy a szülőt vagy gyámot felelősség terhelte a kiskorú prostituálódási szándéka miatt, a gyermek mellé ügygondnokot rendelek ki, aki a MELE egyik munkatársa volt.[42]

1912-1925 között az Erkölcsrendészet, a MELE, valamint az Árvaszék közös munkája során 3452 kiskorúval foglalkoztak. Ahogy az a statisztikából is látszik, a kiskorúak többségét javíthatatlannak ítélték, vagyis erkölcsileg annyira züllöttnek, hogy a velük való további foglalkozást nem találták célravezetőnek. Őket követték azok a lányok, akik lapjukat (türelmi bárcájukat vagy igazolványukat) önként visszaadták vagy bevonták, ezután szüleikhez, rokonaikhoz, vagy ismeretlen helyre távoztak, kitoloncolták őket a fővárosból, esetleg elhelyezték őket a Magdolna Otthonban.[43] A Magdolna és Életvédelmi Otthon egy 20 főt befogadni képes átmeneti otthon volt erkölcsileg veszélyeztetett fiatal lányok számára, ami Göttl Mária elemi,- és gazdasági szaktanítónő vezetésével próbálta a helyes útra terelni az ide beutalt nőket.[44]

A képen diagram látható Automatikusan generált leírás

Kimutatás az Erkölcsrendészeten bárcáért jelentkező fiatalkorúak megsegítése céljából az Árvaszék megkeresésére folytatott munkáról (Valló Emil: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” gyakorlati tevékenysége a statisztika tükrében. 121.)

(L.v.: lapját visszaadta)

Az Erkölcsrendészeti Központi Hatósággal való együttműködés keretében a MELE egyik munkatársa, akik közül egy mindig az Erkölcsrendészet Ó utcai épületében tartózkodott, elbeszélgetett azokkal a nőkkel, akik az Erkölcsrendészetnél bárcáért folyamodtak, annak érdekében, hogy megpróbálják lebeszélni őket szándékukról. Ezeket a beszélgetéseket 1912-1913 kötött kérdőívek formájában rögzítették, amik – bár az elmondottak hitelessége vitatható – a legközelebb állnak a prostituáltaktól származó forrásokhoz. Nem csak amiatt érdekes, hogy értékes statisztikai adatokhoz juthatunk az összesen 761 darab kérdőívből, hanem a kérdőív végén találhatóak az Egyesület patronázs munkatársainak megjegyzései, amik rávilágítanak arra, hogy hogyan is vélekedett valójában a MELE, mint humanitárius szervezet a prostituáltakról, valamint arra, hogy ez mennyire illeszkedik bele a kor közfelfogásába.

A beszélgetés során elhangzott kérdéseket három csoportra lehet osztani. A kérdőíveket néhány éve Papp Barbara statisztikai igénnyel feldolgozta, így az alábbiakban az ő elemzése alapján ismertetem a felmérés szempontrendszerét.[45] Az első csoportba tartoznak az alapvető személyes információkat tartalmazó kérdések, mint a prostituált-jelölt neve, születési helye, vallása, családi állapota, hogy élnek-e a szülei, mi a szülei foglalkozása, illetve, hogy van-e gyermeke. A második csoportba a praktikus kérdések tartoznak: miért akar prostituáltként munkába állni, mi volt előző foglalkozása, ott mennyit keresett, volt-e már korábban valamilyen nemi betegsége. A harmadik kategóriába a moralizáló kérdések tartoznak. Iszik-e alkoholt, ha igen, mit, mikor volt élete első szexuális kapcsolata, valamint, hogy nem szeretné-e kenyerét „tisztes állással” keresni.[46] Az alkoholfogyasztási szokásokról szóló kérdés, bár vitathatatlanul praktikus oka van annak, hogy szerepel a kérdőívben, hiszen az alkoholfogyasztás és a prostitúció között szoros kapcsolatot láttak, azért került mégis a moralizáló kérdések közé, mert a MELE lényegi intézkedést nem tett sem az alkoholistának minősülő prostituáltak megsegítéséért, sem az alkoholfogyasztás mérsékléséért össztársadalmi szinten. Az Egyesület vezetése által írt, a MELE tevékenységéről szóló kiadványban – ahol gyakran emelik piedesztálra saját munkásságukat – az alkoholizmus és a prostitúció viszonyában egy említésre méltó cselekedet szerepel: az 1924. évi grazi nemzetközi kongresszuson javaslatot tettek arra, hogy az alkoholos italokat kiszolgáló üzemekben tiltsák be a nők alkalmazását.[47]

A legnagyobb problémát azonban nem a feltett kérdések milyensége, vagy azoknak a kérdéseknek a hiánya jelenti, amelyiket nem tettek fel, egy humanitárius szervezet részéről sokkal aggasztóbbak azok a megjegyzések, amelyiket a MELE patroneszei a kérdőívek aljára írtak szabad, szubjektív szövegként. Ezek a megjegyzések sok esetben voltak degradálóak a prostituált-jelöltekre nézve. Azokat a nőket, akik nem kívántak „tisztes állást” vállalni vallástalannak vagy erkölcstelennek bélyegezték annak ellenére, – ahogy az fent is olvasható – hogy az Egyesület célkitűzései tartozott az eltévelyedett lányok megbélyegzése helyett visszaterelni őket a tisztességes útra, mégis többször visszaköszön – szövegszerű utalás nélkül – Lombroso elméletének finomított változata, a „veleszületett erkölcstelenség”. Olyan megjegyzések szerepeltek a kérdőíveken, mint a „minden erkölcsi érzék híján”, a „cinikus, érzéketlen leány, lehetetlen lelkére hatni”, vagy Albert Borbála esetében, aki egy hónappal férje halála után, a megélhetés miatt akarta kiváltani a türelmi bárcát a „hamar túljutott férje halálán”, a „pincérnő volt, ez mindent megmond”, a „kényelmes élethez szokott” vagy „félállat”. A megjegyzések mellett jól tükrözi az Egyesület prostitúcióval kapcsolatos attitűdjét Prohászka Ottokár egyik konferencián elhangozott beszédéből származó idézet: „Szörnyű anomália, hogy amíg a tisztességes, dolgozó nők alig tudnak megélni becsületes keresményükből, addig azok a nők kényelmes jólétben élnek.”[48]

Befejezés

A nagyvárosi bűnözés hatására szembetűnő mértékben terjedő prostitúció és szexuális célú emberkereskedelem komoly kihívások elé állította a dualizmus kori magyar kormányokat. Bár a liberalizmus szellemében mérsékelték az állami beavatkozást, a nemi betegségek terjedésének hatása a közegészségügyre minden hazaszerető állampolgárból aggodalmat váltott ki. A nemzethalált Damoklész kardjaként látták lebegni Magyarország felett, ezért a prostitúció témája morális és orvostudományi szempontból folyamatosan a közbeszéd tárgyát képezte. A legrosszabb elkerülése érdekében a századforduló után létrehozták a Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen nevű szervezetet, aminek ugyan vitathatatlan érdemei vannak az áldozatsegítésben, ambivalens módon mégis gyakran ugyanaz az elítélő, diszkriminatív és degradáló megítélés jellemezte az alapvetően humanitárius szervezet attitűdjét, mint a kor közgondolkodását, ahogy az például a patroneszek megjegyzéseiből is látható. Emiatt kijelenthető, hogy a Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, mint a humanitárius reflexió legnagyobb képviselője, a polgári érékeken alapuló moralizáló reflexióhoz nagyon hasonlóan vélekedett a prostitúcióról, ideológiáját, a prostitúcióval kapcsolatos attitűdjét sokkal inkább az eugenika, mintsem a humanizmus határozta meg.

Bibliográfia

Benabou, Erica-Marie: A prostitúcióval kapcsolatos attitűdök, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 85–91.

Bíró Béla: A prostitúció, Budapest, A M. Kir. Rendőrség országos szaktanfolyamainak kiadványa, 1933.

Bokor Zsuzsa: Nők a nemzetben, nemzet a nőkben. A Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen eugenikai olvasata, Socio, 5. évf., 2015/2, 87–89.

Brichta Kálmán: Budapestnek vesznie kell!, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 16–18.

Corbin, Alain: Commercial sexuality in nineteenth-century France: System of images and regulations, in Catherine Gallagher – Thomas Laqueur (eds): The making of the modern body. Sexuality and society in the nineteenth century, Berkeley, University of California Press, 1987, 209–220.

Corbin, Alain: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 217–220.

Corbin, Alain: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat. in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 217-220.

Doros Gábor – Melly József: A nemi betegségek kérdése Budapesten. 2. rész, Budapesti Statisztikai Közlemények, évfolyam római/arab számmal az adott folyóirat jelölése szerint, 1930/61/2, 85–91.

Draaisma, Douwe: Kizökkent elmék, Budapest, Gondolat kiadó, 2009.

Foucault, Michael: A szexualitás története 1. A tudás akarása, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2020.

Jukrkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám, 58.

Kalocsa Róza: A családi boldogság, Budapest, Franklin Társulat, 1890.

Marschalkó Tamás: A nemi (venereus) betegségek és az azok elleni védekezés népszerű ismertetése, Budapest, Dobrowsky és Franke kiadása, 1902.

Mók Ferencné: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” negyedévszázados munkássága, in Doros Gábor (szerk.): Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedés ellen. Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, Budapest, Kiadó, 1935, 55–59.

Papp Barbara: Az utolsó lépcső ama mélységbe. A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” adatai a budapesti prostituált-jelöltekről, (1912-1913), in Szvoboda Dománszky Gabriella (szerk.): Tanulmányok Budapest Múltjából XXXV, Budapest, Budapest Történeti Múzeum, 2009, 133–158.

Tábori Kornél – Székely Vladimir: Az erkölcstelen Budapest, Budapest, Tudáspolc Kiadó, 2015.

Valló Emil: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” gyakorlati tevékenysége a statisztika tükrében, in Doros Gábor (szerk.): Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedés ellen. Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, Budapest, Kiadó, 1935, 120–121.

Vargha Dóra: A bűn medikalizálása, Budapesti Negyed, 2005/47-48, 177–179.

Vörös Károly: A nagyvárosi bűnözés kezdetei, in Uő. Hétköznapok a polgári Magyarországon, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1997, 171–179.

Weiss Dániel: A prostitúció kérdése Budapesten, Replika, évfolyam római/arab számmal az adott folyóirat jelölése szerint, 1996/21–22, 48–62.

Zimmermann, Susan: Nemiség, tisztesség és szegénység. A nőkkel és a prostitúcióval kapcsolatos vita Bécsben és Budapesten a századfordulón, Rubicon, évfolyam római/arab számmal az adott folyóirat jelölése szerint, 1998/6.

Hivatkozások

  1. Weiss Dániel: A prostitúció kérdése Budapesten, Replika, 1996/21–22. ↑
  2. Vörös Károly: A nagyvárosi bűnözés kezdetei, in Uő. Hétköznapok a polgári Magyarországon, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1997, 171–172. ↑
  3. Alain Corbin: Commercial sexuality in nineteenth-century France: System of images and regulations, in Catherine Gallagher – Thomas Laqueur (eds): The making of the modern body. Sexuality and society in the nineteenth century, Berkeley, University of California Press, 1987, 209. ↑
  4. Különfélék: Pesti Napló, XVI. évf, 4586–4610. szám., 1865. augusztus 17. ↑
  5. Corbin: Commercial sexuality in nineteenth-century France, 209. ↑
  6. Erica-Marie Benabou: A prostitúcióval kapcsolatos attitűdök, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 85–87. ↑
  7. Alain Corbin: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 217–220. ↑
  8. Corbin: Commercial sexuality in nineteenth-century France, 209. ↑
  9. Kalocsa Róza: A családi boldogság, Budapest, Franklin Társulat, 1890, 5–7. ↑
  10. Bokor Zsuzsa: Nők a nemzetben, nemzet a nőkben. A Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen eugenikai olvasata, Socio, 5. évf., 2015/2, 89. ↑
  11. Corbin: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat, 217–220. ↑
  12. Marschalkó Tamás: A nemi (venereus) betegségek és az azok elleni védekezés népszerű ismertetése, Budapest, Dobrowsky és Franke kiadása, 1902, 37. ↑
  13. Corbin: Szexuális nyomor és prostitúciós kínálat, 219–220. ↑
  14. Brichta Kálmán: Budapestnek vesznie kell!, in Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet, Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1999, 16. ↑
  15. Brichta: Budapestnek vesznie kell!, 16. ↑
  16. Uo., 16. ↑
  17. Uo., 16. ↑
  18. Uo., 18. ↑
  19. Uo., 18. ↑
  20. Michael Foucault: A szexualitás története 1. A tudás akarása, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2020, 8–10. ↑
  21. Bokor: Nők a nemzetben, 87–89. ↑
  22. Jukrkiny Emil: A bujakór a fővárosban, Orvosi Hetilap, XXVI. évf. 21. szám, 58. ↑
  23. Benabou: A prostitúcióval kapcsolatos attitűdök, 84–88. ↑
  24. Corbin: Commercial sexuality, 209. ↑
  25. Vargha Dóra: A bűn medikalizálása, Budapesti Negyed, 2005/47-48, 177–179. ↑
  26. Susan Zimmermann: Nemiség, tisztesség és szegénység. A nőkkel és a prostitúcióval kapcsolatos vita Bécsben és Budapesten a századfordulón, Rubicon, 1998/6. ↑
  27. Douwe Draaisma: Kizökkent elmék, Budapest, Gondolat kiadó, 2009, 137–138, 155. ↑
  28. Bíró Béla: A prostitúció, Budapest, A M. Kir. Rendőrség országos szaktanfolyamainak kiadványa, 1933, 55. ↑
  29. Doros Gábor – Melly József: A nemi betegségek kérdése Budapesten. 2. rész, Budapesti Statisztikai Közlemények,, 1930/61/2, 575. ↑
  30. Marschalkó: A nemi (venereus) betegségek, 82–85. ↑
  31. Jukrkiny Emil: A bujakór, 54. ↑
  32. Corbin: Commercial sexuality, 211. ↑
  33. Vargha: A bűn medikalizálása, 177. ↑
  34. Pesti Hírlap, XVI. évf., 231. szám, 1894. augusztus 19. ↑
  35. Friss Ujság, VI. évf., 203. szám, 1901. július 23. ↑
  36. Tábori Kornél – Székely Vladimir: Az erkölcstelen Budapest, Budapest, Tudáspolc Kiadó, 2015, 57–63. ↑
  37. Doros–Melly: A nemi betegségek, 718–719. ↑
  38. Egy szegény leány története: Munkás-Heti-Krónika, V. évf., 19. szám, 1877. május 13.) ↑
  39. Mók Ferencné: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” negyedévszázados munkássága, in Doros Gábor (szerk.): Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedés ellen. Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, Budapest, Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, 1935, 55, 57. ↑
  40. Uo., Mók: 49, 55, 57. ↑
  41. Uo., 61. ↑
  42. Uo., 57–59. ↑
  43. Valló Emil: A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” gyakorlati tevékenysége a statisztika tükrében, in Doros Gábor (szerk.): Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedés ellen. Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, Budapest, Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen, 1935, 120–121. ↑
  44. Mók: A „Magyar Egyesület”, 58. ↑
  45. Papp Barbara: Az utolsó lépcső ama mélységbe. A „Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen” adatai a budapesti prostituált-jelöltekről, (1912-1913), in Szvoboda Dománszky Gabriella (szerk.): Tanulmányok Budapest Múltjából XXXV, Budapest, Budapest Történeti Múzeum, 2009, 133. ↑
  46. HU BFL X.214 1-2. kötet. ↑
  47. Mók: A „Magyar Egyesület”, 74–75. ↑
  48. Mók: A „Magyar Egyesület”, 55. ↑

 

Beküldve:

Farkas Dániel: Horváth Sándor – Kecskés Gusztáv – Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945-1990) (recenzió)

Recenzált mű: Horváth Sándor – Kecskés Gusztáv – Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945-1990), Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2021. ISBN 978-963-416-285-8 640 o.

Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének gondozásában megjelenő kötet célja a szerkesztők szerint, hogy összefoglalja az 1990-as évek „levéltári forradalmának” köszönhető, az elmúlt évtizedekben Magyarország külpolitikai kapcsolatrendszerét illetően felszínre került eredményeket. A kötet tartalmát képező eredmények önálló monográfiák vagy cikkek képében részben vagy egészben megjelentek már, ahogy ezt a fejezetek bibliográfiái is jelzik. Mégis, egy ilyen kötet kiváló lehetőség arra, hogy ezeket az eredményeket egymás mellett szerepeltetve, szintetizálva, esetenként új adalékokkal bővítve nyújtsák át a szerzők az olvasóközönségnek.

A kötet négy részre oszlik. Az első, „Szuperhatalmak és integrációk” című fejezet általános áttekintést nyújt Magyarországnak a hidegháború legfontosabb nagyhatalmaihoz és nemzetközi hálózataihoz fűződő viszonyát illetően. Ez a fejezet rendkívül nagy segítség a további részek megértéséhez. Ezek ugyanis régiónként összefogva, országonkénti esettanulmányok formájában tárgyalják a magyar külkapcsolatokat. Az első fejezetben szó van a Szovjetunióhoz való általános viszonyról, a gazdasági kapcsolatokról, majd az európai integrációs keretekről – ilyenek a KGST, Varsói Szerződés, EGK, és az ezekhez fűződő magyar viszony. A keleti blokk integrációit Baráth Magdolna összefoglalva egy önálló fejezetben is tárgyalja, amely új perspektívából ismételve a korábbi leírásokat, s így hozzájárul a folyamatok mélyebb megértéséhez. A nagyobb kép áttekintése után az egyes külkapcsolat-történetek megértése sokkal könnyebb, és sokkal összefüggés-gazdagabb lehet. A kötetet nem kevesebb mint 21 szerző jegyzi, és ennek megfelelően időnként ismétlések is előfordulnak egy-egy eseménysor vizsgálata során. Ez azonban segít, hogy még szorosabban köthesse az olvasó az egyes fejezetek eseménysorozatát egymáshoz. A kötetet a szerkesztői szándék szerint felsőoktatási tankönyvnek is szánták, ennek teljesen megfelel az ilyen típusú, a tartalmat időnkénti ismétlésekkel átadó összkép. Azonban például a minden külkapcsolati fejezethez rendkívül fontos szovjet-magyar kapcsolatrendszer nincs részletesen kifejtve, néhány korai fejezetben található általános leíráson kívül. Hiányoznak azok az adatok, amelyek rávilágítanának, hogy milyen módon konzultáltak a szovjet féllel a magyarok a kapcsolatok egyes fázisainál. Ez azonban inkább a források hiányára mutat rá, mint a fejezetek nem megfelelő kifejtésére.

A kötetben általános, hogy igyekeznek átfogó képet nyújtani, a legfontosabb diplomáciai források felhasználásával. Magyar részről központi jelentőségűek a külügyi levéltár J-1-j jelzetű, az egyes országokra vonatkozó keletkezésükkor titkos ügykezelésű iratanyagai. A terület iránt érdeklődő kezdő kutatóknak ezenkívül a kötet azért is fontos, mert direkt vagy indirekt módon azt is rögzíti, hogy a kiadás pillanatában melyik témakör nagyjából mennyire van feldolgozva, milyen irányok azok, amelyekben potenciálisan érdemes még tovább kutatni.

A kötet második része Magyarország és a kelet-közép-európai államok kapcsolatával foglalkozik. A már korábban, kiemelt helyen tárgyalt Szovjetuniót kivéve a keleti blokk minden államával való magyar külkapcsolatok tárgyalásra kerülnek, kivéve Albániát. A diplomáciai érintkezés és a keleti blokkon belül való állami viszony tárgyalásán kívül ebben a fejezetben természetszerűleg a társadalmi kapcsolatok, az egyes országokkal való lakossági szintű viszony is teret kap, mint például a Magyarországra utazó lengyel kiskereskedők, a Romániába látogató magyarok, vagy akár a bolgár zöldségtermesztők esetében. A fő hangsúly természetesen az egyes országok belpolitikai viszonyai által meghatározott keleti blokkon belüli lazább vagy erősebb kapcsolatrendszeren van. Részletesen kifejtésre kerülnek az 1956-os forradalomra adott különböző válaszok, az 1968-as prágai bevonuláshoz való viszony, és a külvilággal való interakció különböző stratégiai, amelyek aztán az adott országokat elhidegítették vagy közelítették Magyarországhoz a keleti blokkon belül. A fejezeteket összevetve folyamatosan követhetjük, hogy Magyarország hol helyezkedett el a külpolitikailag kevésbé vagy erősebb aktív államok között, vagy éppen mikor számított reformernek, esetleg konzervatívnak. Sajátos bel- és politikai folyamatok kölcsönhatása rajzolódik ki előttünk, miközben követjük Magyarország viszonyrendszerét a kelet-közép-európai államszocialista tömbön keresztül.

A harmadik fejezetben a korabeli „Nyugat”-tal való kapcsolatrendszert ismertetik a kötet szerzői. Ez a legmegfelelőbb megnevezés, hiszen hagyományos értelemben nem beszélhetünk arról, hogy csak Nyugat-Európáról lenne szó. Az NSZK, Franciaország és Anglia mellett Olaszországgal és a Szentszékkel való viszony is helyet kap, és a semleges Ausztria sem maradhatott ki természetesen, helyzeténél fogva roppant fontos lévén Magyarország számára. A szakaszok egymásutánisága kiváló, hiszen a szoros keleti blokkon belüli viszonyrendszerhez képest érthetjük meg Budapestnek a Nyugathoz való hozzáállását. A fejezetben megfigyelhetjük, hogy mennyire változatos volt a nyugati országok viszonya Magyarországhoz, miközben bizonyos minimális közös jellemzők megfigyelhetők, például, hogy (nem meglepő módon) 1956 után valamennyivel romlott a viszony, vagy hogy egyformán reformistának tekintették Magyarországot legkésőbb az 1970-es évek második felére. Megfigyelhetjük azonban, hogy míg a nagyobb országok közül az NSZK és Olaszország igyekezett szorosabb kapcsolatokat kiépíteni hazánkkal, Franciaország és Anglia többnyire nem ítélte meg úgy, hogy nagyon komoly érdekei fűződnének ehhez a térséghez. A két kapcsolati modell sajátosságainak összehasonlításához kiválóak ennek a résznek a fejezetei. Sajnálatos azonban, hogy a mediterrán térségből csak Olaszország szerepel a kötetben, így nem derül ki, hogy a mediterrán térségen belül milyen kapcsolatrendszere volt hazánknak.

Különleges hely jut Ausztriának és a Szentszéknek. Ausztriának a hagyományosan speciális kapcsolat és a két ország határán változó mértékben létező vasfüggöny, a Vatikánnak pedig a magyar egyházpolitikával való szoros összefüggés miatt.

Az utolsó és legrövidebb (94 oldalas) fejezet az Ázsiával és a harmadik világgal való kapcsolatrendszert taglalja. Miközben érthető, hogy a magyar történelem szempontjából kisebb jelentőségű az Európán kívüli világgal való kapcsolatrendszer megértése, mégis sajnálatos, hogy az afroázsiai térség és Latin-Amerika együttesen sem kapott akkora fejezetet, mint például Nyugat-Európa. Latin-Amerikáról nem is értekezik önálló fejezet. A Kínával és Japánnal fenntartott kapcsolatrendszert önállóan elemzi a kötet, míg a Közel-Kelet egy általános regionális összefoglaló formájában kapott teret. Apor Péter tollából még egy átfogó, a harmadik világgal fenntartott kapcsolatrendszert elemző tanulmányt is megismerhetünk. A fejezet, miközben nem ad teljes képet, jól tükrözi a harmadik világgal és Ázsiával kapcsolatos diplomáciatörténeti kutatások jelenlegi állását, illetve a szükséget a további alapkutatások elvégzésére.

A tanulmánykötet a lehetőségekhez képest kiválóan összefoglalja a hidegháborús magyar külpolitika kutatásának eredményeit, az áttekintett témákat illetően minimális hiányosságokkal, amelyek azonban a terjedelmi korlátoknak is jócskán betudhatóak. Amellett, hogy átfogó ismertetést nyújt hazánk külkapcsolatairól, annak kényszereiről, jellegzetességeiről és belpolitikai meghatározottságairól, pillanatképet is ad a kutatások mai állapotáról. Ennek megfelelően a magyar diplomáciával szakmai vagy személyes indíttatásból foglalkozók, felsőoktatásban tanulók és leendő kutatók is nagy haszonnal forgathatják.

Beküldve:

Segesdi Gergő: Királyvédő törvény a királynélküli királyságban – Viták a köztársasági eszme propagálásának jogi lehetőségéről az 1920-as évek magyar nemzetgyűlésében

Bevezetés

A köztársasági eszme, és a republikanizmus az 1920-as évek Magyarországán a szabadkirályválasztók és a legitimisták között meghúzódó vitában, mint egy harmadik, ám sokak szerint reálisnak egyáltalán nem tartott alternatíva volt jelen. Kétségtelen, hogy a kérdés nem képviselte a magyar politikai közbeszéd fősodrát, ugyanakkor aktívan foglalkoztatta mind a politikai jobb-, mind pedig a baloldali közvéleményt. Olyan témák keretében öltött ez testet, mint az 1918–19-es események utólagos megítélése, a köztársaságpártiság mint vád kérdése, a magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez, a szabadságjogok kérdése, Kossuth Lajos és a ’48-asok öröksége, valamint Magyarország megítélése a nemzetközi életben.[1] E témák közé tartozott továbbá a köztársasági eszme, a köztársasági államforma melletti véleménynyilvánítás szabadságának kérdése is. Jelen tanulmány ezzel, vagyis a köztársasági államforma melletti állásfoglalás szabadságának kérdésével, annak törvényi szabályozásával foglalkozik. A vizsgálat tárgyát képezi, hogy ez a szabályozás miként jelent meg a politikai élet fontos színterének számító nemzetgyűlésben, ott milyen kérdésekhez és miként kapcsolódott, valamint milyen érvek és ellenérvek jelentek meg a köztársasági propaganda tiltásával kapcsolatban a ’20-as években.

Az 1913. évi XXXIV tc.

Az 1920-as évek Magyarországán, ahogyan L. Nagy Zsuzsa is rámutatott Liberális pártmozgalmak 1931–1945 című könyvében[2] három törvény volt, amely tiltotta a köztársasági gondolatok propagálását: a király megsértéséről és a királyság államformájának megtámadásáról szóló 1913. évi XXXIV. tc.,[3] az alkotmányosságról és az államfői hatalom ideiglenes gyakorlásáról szóló 1920. évi I. tc.,[4] valamint a Habsburg-ház trónfosztását kimondó 1921. évi XLVII. tc.[5] Jelen tanulmány az említett három fontos törvény közül az elsőre és annak megítélésére fókuszál a magyar politikai életben. Ez volt ugyanis az a törvény, amely a magyar republikánusok részéről a leghevesebb bírálatokat kapta. A törvény szövege a következőt mondja ki:

„2. § Aki a király ellen sértést követ el, vagy a király tényeit sértő módon birálja, vétség miatt két évig terjedhető fogházzal, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésével és hivatalvesztéssel büntetendő.

Aki az előbbi bekezdésben meghatározott cselekményt nyomtatvány utján, vagy pedig irat, vagy képes ábrázolat közszemlére tételével, vagy nyilvánosan szóval követi el, vétség miatt három évig terjedhető fogházzal, négyezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel, továbbá a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésével és hivatalvesztéssel büntetendő.

3. § Aki a királyság intézményének megszüntetésére irányuló mozgalmat kezdeményez, szervez vagy vezet, vagy ily mozgalomban más módon tevékeny részt vesz, ugyszintén az, aki nyomtatvány utján, vagy pedig irat, vagy képes ábrázolat közszemlére tételével, vagy nyilvánosan szóval a királyság intézménye ellen lázit, vagy a királyság intézményét ugyanily módon politikai czélzattal megtámadja, öt évig terjedhető államfogházzal és négyezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel, továbbá a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésével és hivatalvesztéssel büntetendő.”[6]

Miként azt a törvény idézett részletéből is látjuk, annak második paragrafusa foglalkozik a király személyével szemben elkövetett cselekményekkel, míg a harmadik magának a királyság intézménynek a megszüntetésére irányuló mozgalmakkal. A törvény mind a két esetben megengedi fogházbüntetés kiszabását, komoly pénzbüntetés kirovását, valamint a politikai jogok megszüntetését. A király személyének a megsértése esetén mindhárom esetben enyhébb büntetést helyez kilátásba, mind az államforma megváltoztatására tett kísérlet esetében. A fogházbüntetés terjedelme esetén például királysértés esetén három évig terjedő fogházat-, míg az államforma megváltoztatására tett kísérlet esetében akár öt év kiszabását is megengedőnek tartja.

A törvény történeti kontextusa[7]

Az 1913. évi XXXIV. tc. körüli nemzetgyűlési vitáknak a bemutatása előtt fontos a törvény létrejöttének történeti kontextusára is kitérni. Ahogyan meghozatalának dátumán is látszik, ezt a törvényt még a dualista Magyarországon alkották meg, amikor Ferenc József személyében ténylegesen volt királya az országnak. Az 1920-as években ugyanakkor IV. Károly államügyektől való korábbi visszalépése, majd nem sokkal későbbi halála után pedig legfeljebb királyjelöltekről beszélhetünk. A törvény második paragrafusa tehát láthatólag kevésbé fontos a korszak vizsgálatakor. Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a Horthy-kori Magyarország ellenzéke, ahogyan azt később látni fogjuk, nem egyszer vádolta azzal a kormányzatot, hogy ezt a törvényt továbbra is a Habsburg-dinasztia védelmére használják.

Az 1910-es évek elején lépett a politika színterére Nagy György és republikánus mozgalma, amely Hódmezővásárhely székhellyel Magyar Köztársaság címen előbb 1911-ben politikai lapot, később pedig, 1913-ban, Országos Köztársasági Párt néven pártot is alapított. Az alapítás után a párt aktívan részt kívánt venni a politikai életben, azonban nagyon hamar szembe találta magát az akkori államhatalommal.[8] Ahogyan a köztársasági eszme magyarországi történetével foglalkozó Pölöskei Ferenc is írta, Nagy György egy olyan történelmi korszakban tűzte zászlajára a köztársasági államforma hirdetését, amikor az minden más hazai politikai párt vagy irányzat programjából hiányzott.[9] Azt, hogy a Nagy vezette köztársaságiak gyakorlatilag már az indulás pillanatában retorziókat voltak kénytelenek elviselni remekül bemutatja Ruszoly József egy még 1969-ben megjelent tanulmánya.[10] Ruszoly leírja, hogy a Magyar Köztársaságban közzétett programadó írásuk miatt szinte rögtön sajtópert indítottak Nagy György ellen. Ekkor azonban még nem született elmarasztaló ítélet Naggyal szemben. Az igazi fordulat, Ruszoly szerint, a köztársaságiak és a hatalom viszonyában 1913. április 14-e után érkezett el. A köztársaságiak ugyanis erre a napra Makóra egy nagygyűlést terveztek összehívni, amelyet az államhatalom betiltott és ennek folyományaként mondta ki végül a szegedi királyi ügyészség azokat az elveket, amelyek a király megsértéséről és a királyság intézményének megtámadásáról szóló 1913. évi XXXIV. tc. alapjául szolgáltak.[11] Abban, hogy ezt a törvényt Nagy György és mozgalma ellen alkották meg egyetértés mutatkozik a Nagy György személyével foglalkozó történetírók között. Többen idézik Andrássy Gyula szavait, aki a törvényt egyszerűen „lex Nagy Gyurkának” nevezte.[12] Bónis György, szintén a témával foglalkozó írásában kiemeli, hogy ez a törvény rendkívül gyorsan ment át az akkori törvényhozáson. 1913. július 29-én szentesítette is az uralkodó, augusztus 7-én pedig a kihirdetésre is sor került.[13] A törvény súlyos büntetést helyezett kilátásba azok számára, akik kiálltak az államforma megváltoztatása mellett. Horváth András a törvénnyel kapcsolatban két nagyon fontos megállapítást tesz. Megemlíti egyrészt, hogy 1912. június 4-én, amikor is a véderőjavaslat kapcsán az ellenzék által alkalmazott obstrukciót Tisza István letörni igyekezett, a Parlament ülésterméből erőszakkal kihurcolt Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt vezére Barabás Béla elkiáltotta magát: „Éljen a köztársaság!”. Horváth úgy látja, hogy ez volt az a pont, amely ráirányította a figyelmet Nagy György addig csak „kikacagott” köztársasági mozgalmára. Másrészről a párt nem sokkal a betiltása előtt egy megüresedett parlamenti mandátum miatt részt vett egy időköziválasztáson Ferencvárosban, ahol 121 voksot szerzett. Bár a mandátum elnyeréséhez ez kevés volt, Horváth szerint a köztársaságiak számára lélektani sikert jelentett. Mindez Tisza István számára azt mutatta, hogy a Nagy György-féle köztársasági mozgalom hosszú távon komoly potenciális veszélyforrást jelent.[14]

Némileg ironikus, éppen ezért kell beszélni arról, amit Hatos Pál említ az 1913. évi XXXIV. tc.-ről az 1918-as népköztársasággal foglalkozó munkájában. Amikor az 1918. november 16-án kikiáltott Károlyi Mihály vezette népköztársaság elkezdte leépíteni a nemzeti tanácsok jogköreit, megalkotta a népköztársaság védelméről szóló 1919. évi XI. néptörvényt.[15] Ez a törvény Hatos álláspontja szerint szó szerint vette át az 1913. évi XXXIV. tc. egyes fogalommeghatározásait. Ezzel tehát a népköztársaság ugyanúgy a büntetőjog eszközéhez nyúlt a köztársaság állítólagos védelme érdekében, mint amikor néhány évvel korábban Tisza István igyekezett ellehetetleníteni a köztársasági pártot.[16]

A fentebb tárgyaltakból jól érzékelhető, hogy a hatalom milyen módon igyekezett fellépni a magyarországi köztársasági mozgalommal szemben, valamint, hogy milyen veszélyforrást látott abban. Ez a mentalitás az 1920-as években sem változott. Sőt, mondhatni fokozódott is. Nagy György és az ekkor a köztársasági pártban már szintén fontos szerepet játszó Veér Imre ellen az államhatalom ismételten kemény szigorral lépett fel. 1923 márciusában tartották az úgynevezett köztársasági bűnpert, amelynek során a budapesti királyi büntető törvényszék Veér Imrét másfél évi fogházbüntetésre, három évi hivatalvesztésre és politikai jogai gyakorlatának felfüggesztésére, valamint húszezer korona pénzbüntetésre ítélte.[17] A per és a szigorú büntetés által keltett sajtóvisszhang remekül érzékelteti, hogy mennyire képezte vitatárgyát a korabeli közvéleményben az a kérdés: lehet-e a ’20-as évek Magyarországán köztársasági propagandát folytatni vagy nem.[18]

A 1913. évi XXXIV. tc. megjelenése a magyar nemzetgyűlésben

Az 1913. évi XXXIV. tc. kérdése mind az 1920–1922-es, mind pedig az 1922–1926-os nemzetgyűlésben számos esetben előkerült a korszak- és a köztársasági mozgalom vitás kérdéseihez kapcsolódva. Ezekben a vitákban a törvény némely esetben, mint eszköz és egy továbbra is érvényben lévő meghatározó törvénycikk került elő. Ugyanakkor más esetekben éppen, mint az alkotmányos fejlődés és a szabadságjogok egy előző rendszerből itt maradt akadályaként emlegették. A munka forrásbázisát képező nemzetgyűlési jegyzőkönyvekben többségében az utóbbi fordul elő. Mindemellett a törvényt támogató érvek is hangsúlyosan megjelennek. Indokolt tehát, hogyha nem is ugyanakkora terjedelemben, de mind a két érvrendszert önálló alfejezetben tárgyaljuk.

Érvrendszer a törvény ellen

Az 1913. évi XXXIV. tc. megszüntetését követelő képviselők közé tartozott Cserti József[19] a függetlenségi kisgazdapárt képviselője, aki 1922 januárjában a törvény megszüntetését indítványozta. Ebben, amellett, hogy sürgette a kormányzatot, hogy végre helyezze hatályon kívül az 1913. évi XXXIV. tc.-et, azt is javasolta, hogy az államforma alkotmányos megvalósítására irányuló tevékenység ne legyen büntethető.[20] Az indítvány benyújtása után pár nappal Cserti újra felszólalt a kérdésben. Elfogadhatatlannak nevezte, hogy a törvény büntetéssel sújtja azt, aki a királysággal ellentétben bármilyen más államformát képviselni mer. Megfogalmazott továbbá még egy indokot a törvény eltörlése mellett. Eszerint, hogyha a népakarat valamikor a közeljövőben más államforma mellett akar dönteni, akkor ez ne adhasson okot esetleges összeütközésekre és ne vezethessen a kérdés erőszakos megoldásához.[21]

Egyik visszatérő érve az 1913. évi XXXIV. tc. ellenzőinek, hogy az akkor érvényben lévő törvényeket nem egyforma következeteséggel alkalmazzák a szabadkirályválasztókra, és legitimistákra, valamint a köztársaság támogatóira. Szakács Andor a 48-as kisgazda-földmíves és polgári párt képviselője[22] szerint a legitimisták a külföld felé úgy tüntetik fel az országot, minthogyha a trón törvényesen az általuk alkotmányos örökösnek tekintett Ottó főhercegé lenne. Szakács erre példaként hozza az 1921. évi XLVII. tc.-et[23], amely kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Ezt követően tette fel a kérdést Szakács, hogyha a trónfosztó törvény nem bír mindenkire kötelező érvénnyel, akkor hogyan várhatja el bárki is, hogy a többi olyan törvény, amely szintén alkotmányjogi kérdésekkel foglalkozik kötelező érvénnyel bírjon. Ezzel kapcsolatban tért ki Szakács az 1913. évi XXXIV. tc. kérdésére, amely ahogyan fogalmaz a „másik oldalt” szabályozza és tiltja a köztársasági propagandát. Némileg ironikusan mutatott rá, hogyha valaki szabadon megszegheti a trónfosztó törvényben foglaltakat, akkor miért van az, hogy a bíróság másfél évre ítéli azt a politikust vagy újságírót, aki a köztársasági államforma mellett akar kiállni. Szakács ugyanakkor nem azt tartotta helytelennek, hogy valaki egy törvénynek érvényt akar szerezni, hanem azt, hogy ezek a törvények nem egyformán vannak betartva. Bethlen István Szakácsnak adott válaszában kiemelte, hogy az országban minden olyan propaganda megengedett, amely alkotmányos eszközzel törekszik egy meghozott törvény megváltoztatására. A köztársasági propagandával szemben ugyanakkor azért helyezkedett más álláspontra, mint a Habsburggal, mert az 1913. évi XXXIV. tc. ezt kötelességévé teszi. Annak 3. §-a ugyanis konkrét büntetést szab ki ezzel kapcsolatban. Szakács Bethlen ezen kijelentéseit nem tudta elfogadni. A törvényt ugyanis még 1913-ban hozták és azóta továbbra is érvényben van. Érvényben volt akkor is, amikor Magyarországon olyan kormányok alakultak, amelyek nyíltan és kifejezetten köztársasági alapon álltak. Érvényben volt tehát akkor is, amikor a kormány a magyar állam nevét köztársaságra változtatta. Szakács ugyanakkor fontosnak tartja leszögezni, hogy mindezt nem azért hangoztatta, hogy a köztársaság mellett agitáljon, hanem hogyha alkotmányjogi kérdésben az egyik törvényt megtartja a kormány, akkor a másikkal miért nem teszi ugyanezt. [24]

Szakács Andorhoz hasonlóan az ország politikai életében meglévő kettős mércére hívta fel a figyelmet a nemzetgyűlésben Nagy Ernő[25] is, a Rassay Párt tagja, amikor kijelentette, hogy az országban Habsburg-propagandát lehet folytatni, köztársaságit azonban nem.[26] Nagy végül Csertihez hasonlóan javasolta az 1913. évi XXXIV. tc. eltörlését, szerinte ugyanis sehol a világon nem találni hasonló törvényt. Indoklásában Veér Imre fentebb már említett perére tett utalást.[27] Nagy két lehetséges megoldást látott a törvénnyel kapcsolatban. Az egyik az előbb már említett eltörlés, míg a másik a bíróság utasítása annak helyes jogértelmezésére. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy Nagy nem részletezte, hogy mit ért helyes értelmezés alatt. Azt ugyanakkor vérlázítónak nevezte, hogy míg azokat, akik a királyság mellett csinálnak propagandát, dicsérik, addig azokat, akik a köztársaság mellett állnak ki, elítélik.[28] Ezt a vitát folytatja Szakács Andor 1923 novemberében, amikor is a magyarországi legitimisták Ottó főherceg születésnapja alkalmából szentmisét tartottak a Szent István Bazilikában. Szakács szerint a szentmisének már a beharangozása is sérelmes volt. Abban ugyanis, mint II. Ottó királyt köszöntik a herceget. Szakács azt el tudja fogadni, hogy valaki Habsburg Ottót tartja a legalkalmasabb jelöltnek a trónra. Érvényben van ugyanakkor a trónfosztó törvény, amelyet bármennyire is kényszer alatt hoztak meg, akkor is tiltja a Habsburg-propagandát. Ezzel kapcsolatban tette fel újfent azt a kérdést, hogy miként lehet az, hogy amíg a Habsburg-propagandát szabadon lehet folytatni, addig a köztársasági propagandát üldözik. Amíg ugyanis Habsburg Ottó nevében szentmisét rendeznek, addig Veér Imrét másfél évi fogházbüntetésre ítélik. Megemlítette továbbá Szakács egy vasutas esetét, aki ellen azért folyik eljárás, mert a királyi ház egyik tagját megsértette. Az eljárást magát abszurdnak nevezi Szakács. Nem meglepő, hogy Szakács feltette a kérdést, hogy van-e királyi ház ekkor az országban. Szakács Andor értelmezésében az 1921. évi XLVII. törvény szerint nincsen királyi ház az országban, addig az 1913. évi XXXIV. tc. szerint van. Meglátása szerint, hogyha az 1921. évi törvényt nézzük, akkor megszűnt az a foglom, amelyet kivételes büntetőjogi védelemben lenne szükséges részesíteni és így értelemszerűen elmarasztaló ítélet sem születhet. Jól látható tehát, hogy Szakács Andor szerint hogyan jelenik meg a kettős mérce a magyar politikai életben. Mindezzel kapcsolatban végül egy interpellációt intézett Bethlen István miniszterelnökhöz, aki az arra adott válaszában hasonlóan érvelt, mint korábban a köztársasági propagandával kapcsolatban. Újra kiemelte, hogy az 1921. évi XLVII. tc.-et mindenkinek be kell tartania.[29] Ez azonban nem jelentette azt, hogy azok, akik azt megakarják változtatni ne küzdhetnének alkotmányos eszközökkel ezért. Bethlen szavai érthető módon kiváltották az ellenoldal reakcióit, amely végül élénk vitát generált a nemzetgyűlésben. Rassay Károly,[30] valamint Horváth Zoltán rögtön feltette a kérdést, hogy ez akkor igaz-e a köztársasági propagandára is. Bethlen meglátása szerint ebből nem következik az, hogy a köztársaság felállításért is hasonló módon lehetne küzdeni. Ezen állítását Bethlen némileg ellentmondásos érvvel védte meg. Azt mondta ugyanis, hogy ahhoz joga van a köztársaságpártiaknak, hogy a királyság védelmében hozott törvény alkotmányos megváltoztatására mozgalmat indítsanak, azonban amíg a törvény fennáll, addig azt mindenkinek tiszteletben kell tartania. A kormánynak pedig gondoskodnia kell annak végrehajtásáról.[31]

Az eddig tárgyalt kettős mérce kérdéséhez kapcsolódott a szociáldemokrata Pikler Emil[32] képviselő is 1923 végén. Ő azonban ehhez hozzákapcsolta az országnak adandó nemzetközi kölcsönök kérdését is. 1923 végén ugyanis Pikler utalást tett a nemzetgyűlésben arra, hogy az ilyen kölcsönökhöz fűzött politikai feltételekben valószínűsíthetően a Habsburg-ház kérdése is érintve van. Szerinte hiába történt meg a trónfosztás, azt úgy kezelik a kormányzó körök, mintha az csak „tréfa” lett volna. Az ellentmondást pedig fokozza, hogy továbbra is alkalmazzák a Habsburg-ház védelmére hozott 1913. évi XXXIV. tc.-et. Pikler tovább erősítette a kormányzat által alkalmazott kettősmérce bírálatát. Kiemelte ugyanis, hogy míg Nagy Györgyöt 1913-ban – amikor az országnak ténylegesen királya volt – mindössze három hónapra ítélték el, addig Veér Imrét 1923-ban másfél évre. Mindebből Pikler arra a következtetésre jutott, hogy Ferenc József idejében kisebb bűnnek tekintették a köztársasági propagandát, mint az általa csak „kormányzói királyságnak” nevezett rendszerben.[33] Pikler érvelését támasztja alá a fentebb már ismertetett Veér Imrére kirótt büntetés súlya. Ehhez csatlakozva mondta Nagy Ernő 1924 elején a nemzetgyűlésben, hogy a törvény segítségével rendkívül erélyesen védik a Habsburgok érdekeit az országban. Az ugyanis, hogy Nagy Györgyre és Veér Imrére ennyire eltérő súlyú ítéletet szabtak ki igazolja, hogy a köztársaságpártiak üldözése a Habsburgok érdekében történik a Horthy-kori Magyarországon. A törvényt magát pedig nem is a királyságot védő, hanem egyszerűen Habsburg-védő törvények titulálja. Ezzel összefüggésben határozati javaslatot nyújtott be annak érdekében, hogy a nemzetgyűlés állapítsa meg, hogy az 1921. évi XLVII. tc. alapján a Habsburg-ház megszűnt Magyarország uralkodóháza lenni. Kikívánta továbbá mondatni, hogy a köztársasági elv, mint politikai program szabadon hirdethető az országban. Mindemellett sürgette, hogy kerüljön benyújtásra olyan törvényjavaslat, amely a „civilizált emberi gondolkodást sértő 1913. XXXIV. tcikknek az eltörlésé[t]” mondja ki.[34] A fentebb már említett Horváth Zoltán Pikler után hasonló javaslatot fogalmazott meg. Ő azonban nemcsak a királyvédő törvény ellen szólalt fel ekkor, hanem szót emelt a rendtörvénynek is nevezett 1921. évi III. tc. 7.- és 8. §-a ellen is, amelyek a következőt mondják ki:

„7. § Aki olyan valótlan tényt állít vagy terjeszt, amely alkalmas arra, hogy a magyar állam vagy a magyar nemzet megbecsülését csorbítsa vagy hitelét sértse, vétséget követ el és öt évig terjedhető fogházzal büntetendő.

A büntetés tíz évig terjedhető fegyház, ha a cselekményt abból a célból követték el, hogy valamely külföldi állam vagy szervezet a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen ellenséges cselekményre indíttassék; ha pedig ennek következtében valamely külföldi állam vagy szervezet a magyar nemzet ellen ellenséges cselekményre indíttatott, a büntetés életfogytig tartó fegyház.

8. § Aki a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen meggyalázó kifejezést használ vagy ily cselekményt követ el, vétség miatt három évig terjedhető fogházzal büntetendő.”

Horváth meglátása szerint a törvény idézett paragrafusai az 1913. évi XXXIV. tc.-ben foglaltak mellett szintén súlyosan korlátozzák azt, hogy bármilyen alkotmányos ügyért szabadon lehessen küzdeni. Ennek okán, olyan törvényjavaslatot terjesztett a nemzetgyűlés elé, amely egyszerre tartalmazta a rendtörvény fentebb idézett paragrafusainak az eltörlését, valamint a királyvédő törvény hatályon kívül helyezését.[35]

A törvény kérdése az 1925-ös választójogi reform kapcsán is előkerült. Annak szövege ugyanis rögzítette a választójogból kizárható személyek körét. Ezzel kapcsolatban szólalt fel 1925 júniusában Szakács Andor, aki már azt is visszásnak találta, hogy egy olyan országban ellehet követni felségsértést, amelynek nincsen királya. Szakács kifogásolta, hogy a törvénytervezet, később pedig az elfogadott törvény, kilencedik pontja részben az 1913. évi XXXIV. tc.-re hivatkozva kizárja a választásra jogosultak köréből azokat, akik vétenek a törvény ellen. A kifogásolt pont a következőt mondja ki:

„9. akit elkövetett bűntett vagy vétség miatt jogerősen szabadságvesztésbüntetésre ítéltek, valamint az is, akit felségsértés (1878:V. tc. = Btk. 126., 127., 130-135. §-ai), az államfő bántalmazása vagy megsértése (Btk. 139. §., 1913:XXXIV. tc. 2. §, 1920:I. t.-c.), hűtlenség (Btk. 142-149. §-ai, 1912:LXIII. tc. 18. §), lázadás (Btk. 152-158. §-ai), csoport által elkövetett hatóság elleni erőszak (1914:XL. tc. 2., 4., 7. és 8. §-a), kémkedés (Btk. 455. §), nemkülönben akit a Btk. 172-174. §-ában, az 1912:LXIII. tc. 19. §-ában és az 1913:XXXIV. tc. 3. §-ában meghatározott izgatás, továbbá az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921:III. törvénycikkben meghatározott bűncselekmények valamelyike miatt ítéltek el jogerősen szabadságvesztésbüntetésre, a kiszabott büntetés kiállásától vagy az elévüléstől számítva vétség esetében öt év alatt, bűntett esetében tíz év alatt;” [36]

Visszautalva Nagy Györgyre, valamint a törvény történeti kontextusára, Szakács a „Nagy György-féle 1913. évi XXXIV. [tc.-ként]” hivatkozott a királyvédő törvényre. Szerinte ugyanis az akkori államhatalom annyira rettegett Nagy Györgytől és az általa szervezett köztársasági mozgalomtól, hogy egy külön ötszakaszos törvényben igyekeztek ellehetetleníteni Nagy mozgalmát. A választójogi törvénynek pedig ez a szakasza Szakács érvelésében alkalmas arra, hogy a köztársasági mozgalom résztvevőit és híveit a magyar alkotmányos életből egy törvényhivatkozással elmozdítsák. Ahogyan fogalmazott: „Többé Magyarországon politikus, író, vagy publicista nem lehet nem csak választható, de még választó sem, ha szóban, felhívásban, vagy újságcikkben a köztársasági gondolat mellett állást foglalt.”[37] Azt pedig Szakács egyenesen irreálisnak tartja, hogy egy Európában egyre általánosabbá váló államforma híveit megfosszák a választójogtól.[38]

A Szakács Andor által említett jogfosztáshoz kapcsolhatók a pártonkívüli Rainprecht Antal[39] a nemzetgyűlésben az 1913. évi XXXIV. tc-el kapcsolatban 1925 novemberében elmondott szavai. Rainprecht szerint ugyanis a kormányzat nem csak egyszerűen a politikai jogaitól igyekszik megfosztani a köztársaság híveit, hanem olyan elemi jogoktól is, mint a szólásszabadság. Állítása szerint ennek „legeklatánsabb” példája éppen a királyvédő törvény. Ahogyan fogalmazott: „Ez a törvény véleményem szerint a legnagyobb sértés a nemzet becsülete és jó hírneve ellen, a legnagyobb sértés a parlamentáris elv ellen, a legnagyobb sértés a parlamentben ezt az eszmekört képviselő cirka 40 képviselőnek egyéni, társadalmi és világnézete ellen.”[40] Meglátása szerint ez egy olyan törvény, amely a régi monarchiában egy kompakt 67-es többségének szüleménye, amikor is a teljes kormányrendszernek kellett megvédenie az államformát a parlamentben alig képviselt köztársasági képviselőkkel szemben. Ekkor azonban a helyzet fordítottnak tekinthető. Szakács szerint ugyanis nagyjából 40 olyan képviselő ül a nemzetgyűlésben, aki köztársasági álláspontra helyezkedik. Őket azonban a kormányzat továbbra is elfojtani igyekszik. Rainprecht szavait idézve: „[m]a, amikor a Habsburg-uralom megszűnt és a 67-es kormányzás is anakronizmus, merev formulákkal, a jogfolytonosság labilis elveivel fojtanak el egy olyan feltarthatatlan eszmekört, amely még csak veszedelmesnek sem mondható.”[41] Később így folytatta: „Az 1913: XXXIV. tc. védelme alatt a t. kormány a maga egységpárti házi kertjében egy királyt akar kipalántázni saját magának ahelyett, hogy ezzel a nagy horderejü kérdéssel a nemzet itélőszéke elé menne.”[42] Jól látható, hogy Rainprecht érvelésében a kormányzat elítélése mellett megjelenik az államformáról történő népszavazás fontosságának a hangoztatása is. Ugyanakkor bármennyire is nem értett egyet azzal az állítással, hogy a magyar egy tekintélytisztelő nemzet lenne, aminek ennek okán királyra van szüksége, véleménye szerint az ország ekkor még nem tart ott, hogy az államforma kérdését rendezhesse. Ehhez előtte ugyanis éppen olyan ügyeket lenne szükséges még rendezni, mint az 1913. évi XXXIV. tc. eltörlése. A törvény eltörlésének indoklásában Rainprecht egészen odáig ment, hogy annak további érvényben maradása mellett az ország nem vehet majd részt annak az új Európának a létrehozásában, amely éppen ekkor formálódik a Népszövetségben és Locarnóban.[43] Az ekkor éppen formálódó locarnói szerződésben ő ugyanis egy olyan víziót látott, amely végül elfog vezetni az Európai-Egyesült Államokhoz. Ez az új Egyesült-Európa véleménye szerint a Népszövetségből kell, hogy kialakuljon. Az ehhez vezető út pedig a köztársaság. Ahhoz pedig, hogy Magyarország részese lehessen mindennek köztársasággá kell válnia. Ehhez pedig mindenekelőtt el kell törölnie az 1913. évi XXXIV. tc.-et.[44] Rainprecht beszédét a következő szinte pátosszal teli mondattal zárja: „Hiszek Istenben, hiszek a magyar köztársaságban és hiszek az egyesült Európa megvalósulásában.”[45]

A korábban már említett Pikler Emil 1926 júniusában a felsőházi törvény[46] vitája kapcsán ismételten felszólalt az 1913. évi XXXIV. tc. ellen. A vita során Pikler felemlítette Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és Ráth Zsigmond bíró esetét. Ráth az Alkotmány[47] című folyóirat 1918. november 19-i számában, Prohászka pedig a Katolikus Szemle[48] 1919 egyik januári számában üdvözölte a köztársaságot. Ezt a két esetet Pikler ellentmondásosnak tartotta. Az említett két személy ugyanis a Horthy-kori közélet aktív szereplője ekkor is. A királyság intézményének megtámadása miatt ugyanakkor nem folyt ellenük eljárás, míg Pikler ellen igen. Ezzel utal a már említett kormányzat által alkalmazott kettős mércére. Magát a törvényt pedig a Habsburg-család védelmére létrehozott eszközként írta le, aminek alkalmazását a budaörsi csata után egyenesen komikumnak tartotta. Az ok ugyanis szerinte, amiért őt vád alá helyezték, míg a fentebb említett Prohászkát és Ráthot nem, az ő köztársasági érzelme. A törvény további alkalmazását a következőképpen jellemezte Pikler: „Az az 1913: XXXIV. tcikk, amely még mindig alkalmaztatik, a legfurcsább jelensége a magyar közéletnek és általában a magyar judikaturának. Sehol a világon el nem hinnék és el sem hiszik, hogy ilyen törvény még életben van, azután, ami történt; és hogy 1918 után valakit ennek a törvénynek alapján vád alá lehessen helyezni, ez a legnagyobb abszurdum.”[49] Mindez után egy további érdekes megállapítást tett Pikler. Kimondta ugyanis, hogy szerinte ezt a törvényt maga az élet szüntette meg, amikor a királyt megakadályozták a visszatérésben és kiadták az ellenségnek. Azt további ellentmondás, hogy továbbra is ugyanaz a kormány van hatalmon, amely ezt megcselekedte és amely most vád alatt tartja őt magát is a köztársasági meggyőződése miatt.[50]

Érvrendszer a törvény mellett

Még ha csak röviden is, szükséges tárgyalnunk azokat az érveket, amely az 1920-as évek elején az 1913. évi XXXIV. tc. mellett hangoztak el. Az ellenérvekhez hasonlóan ugyanis ezekkel is igen korán találkozhatunk a nemzetgyűlési megnyilvánulásokban. A Keresztény Nemzeti Egyesülés párti Túri Béla[51] az 1921. évi III. tc.[52] tárgyalásakor a különböző eszmék propagálásának kérdése kapcsán kifejtette, hogy bármely eszme propagálása csakis akkor engedhető meg, hogyha az alkotmányos úton történik. Bármennyire is ütközzenek meg szerinte sokan azon, hogy a kormányzat egy ehhez hasonló törvényjavaslattal állt elő, a szellemisége szerinte újnak egyáltalán nem nevezhető, hiszen már létezik hasonló a királyvédő törvény képében.[53] Túri ebben a felszólalásban ugyan külön nem mondta ki, hogy a törvényt továbbra is érvényben lévőnek tartja, ugyanakkor szavaiból erre lehet következtetni. Valamivell később azonban ez is nyíltan kimondásra került a keresztény nemzeti párti Tasnádi Kovács József[54] részéről 1921 márciusában. Nem sokkal korábban történt ugyanis, hogy az akkor még Nagy György által vezetett Országos Köztársasági Párt is ellátogatott Kossuth Lajos sírjához egy közös koszorúzásra, ahol ő és a pártnak akkor már fontos embere Veér Imre köztársaságpárti beszédeket mondtak el. Az, hogy Nagy György és az ott szintén jelenlévő és beszédet tartó Veér Imre miképpen éltette ezen a koszorúzáson a köztársaság eszméjét nem ennek a tanulmánynak a tárgya.[55] Azt ugyanakkor fontos kiemelni, hogy miként ítélte el mindezt Tasnádi a királyvédő törvényre hivatkozva. Véleménye szerint mindenkinek joga van ugyan kimenni Kossuth Lajos sírjához, azt ugyanakkor elfogadhatatlannak tartotta, hogyha valaki ezt azzal a célzattal teszi, hogy köztársasági agitációt folytasson. Ezen állítását pedig az 1913. évi XXXIV. tc.-re való utalással indokolta. Tasnádi szerint az, hogyha valaki a nyilvánosság előtt a köztársaság államformáját élteti nyíltan megsérti a királyság intézményét. Ezzel pedig megsérti a törvény már korábban is említett 3. §-át, amely a királyság intézményét védi.[56] Az esettel kapcsolatban Tasnádi egy interpellációt is benyújtott a nemzetgyűlésnek, amelyben Tomcsányi Vilmos igazságügyminisztert megkérte az eset tisztázására. Tomcsányi válaszában szintén hivatkozott az 1913. évi XXXI. tc.-re. Pontos értesülései az esetről állítása szerint nem voltak, ugyanakkor úgy vélte, hogy a királyvédő törvény világosan rendelkezik arról, hogy az ilyen magatartást büntetni lehet. Ezt a törvényt Tomcsányi szerint, mint minden más magyar törvényt, alkotmányosan hozták meg. Azóta változtatáson nem esett át, tehát továbbra is hatályban van.[57] Tasnádi később egy újabb interpellációt benyújt a kérdéssel kapcsolatban a belügyminiszternek címezve. A képviselő itt egészen konkrétan kiemelte, hogy az Országos Köztársasági Párt a gyűlések szervezésével és a köztársasági agitáció folytatásával rendre megszegi a törvény 3. §-át.[58]

1923 márciusában Bethlen István, mint a belső propaganda elleni védekezés eszközét említette meg az 1913. évi XXXIV. tc.-et. Kiemelte ugyanis, hogy Magyarország szerinte egy nemzeti királyság. Emellett pedig el van szánva arra, hogy 1918–1919-es események megismétlődését megakadályozza. Állítása szerint egyszerre zajlik egy külső és egy belső propaganda, amely azt célozza, hogy ennek az időszaknak az irányzatait, köztük a köztársaságit is, felélessze. Ennek célja pedig nem más, mint a nemzeti erők diszkreditálása és a konszolidáció művének lehetetlenné tétele. Bethlen úgy fogalmazott, hogy propaganda ellen egyedül propagandával lehet védekezni. Ennek lehet az eszköze az 1921. évi III. tc. 7. és 8. §-a mellett az 1913. évi XXXIV. tc. királyságvédő törvény rendelkezései.[59] Bethlen érveléséhez lehet kapcsolni Rakovszky Iván belügyminiszter 1924 júniusában elmondott szavait. Rakovszkyt ekkor ugyanis Rassay Károly számonkérte, amiért Nagy Vince, a Kossuth-párt gyűlésén elhangzott beszédét rendőri intézkedéssel félbeszakították. Rassay tagadta, hogy ezen a gyűlésen bárki a köztársaság államformáját éltette volna. Rakovszky azonban a rendőrségi jelentésre hivatkozva hangsúlyozza, hogy a kifogásolt intézkedést „Éljen a köztársaság!” felszólalások elhangzása után hajtották végre. Magát az intézkedést pedig az 1921. évi XLVII. tc. 3. §-a és az 1913. évi XXXIV. tc. 3. §-a hivatkozva indokolta. Utóbbi, mint ahogyan azt korábban láthattuk a királyság intézménye elleni támadást ítéli el, míg előbbi a királyság intézményének a fenntartását indokolja a következőképpen: „3. § A nemzet a királyság ősi államformáját változatlanul fenntartja, de a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja és utasítja a minisztériumot, hogy eziránt arra alkalmas időben javaslatot tegyen.”[60] Rakovszky végül a korábban felsoroltakhoz hasonlóan hangsúlyozta, hogy az 1913. évi XXXIV. tc. ekkor továbbra is változatlanul érvényben van.[61]

Összegzés

A fentebb tárgyaltak után leszögezhetjük, hogy az 1913. évi XXXIV. tc. szorosan összekapcsolódott a köztársasági eszme hirdetésének szabadságával az 1920-as éves évek Magyarországán. Míg azok, akik elítélték a köztársasági propagandát, valamint magának a köztársaságnak az intézményét is, egy meghozatala óta töretlenül érvényben lévő törvényként tekintettek erre a törvénycikkre. A törvény alkotmányos voltát nem kérdőjelezik meg, rendelkezéseit pedig világosnak tekintik. Érezhetően másképpen viszonyultak a királyvédő törvényhez azok, akik támogatták a köztársaság eszméjét. Érvelésükben ezen törvény már meghozatalának pillanatában azt a célt szolgálta, hogy ellehetetlenítse a köztársasági eszmék terjedését Magyarországon. Ennek történeti kontextusát láthattuk Nagy György köztársasági mozgalmának tárgyalásakor. A törvény ellenzői elvetették továbbá azt, hogy az 1913. évi XXXIC. tc. továbbra is érvényben lenne. A köztársaság 1918-as kikiáltása és az azóta eltelt események, valamint a Habsburg uralom megszűnése folytán a törvény érvényét vesztette. Láthattuk továbbá, hogy visszatérő elem a törvény ellenzőinél, hogy hangoztatják a kormányzat által alkalmazott kettősmércét. Eszerint ugyanis a legitimista propaganda szabadon folytatható ekkor az országban, míg a köztársasági propaganda folytatásáért szigorú büntetés jár. Gondoljunk itt csak Veér Imre másfél éves fegyház büntetésére. Szintén érdemes kiemelni, hogy az 1913. évi XXXIV. tc. bírálata milyen élesen összekapcsolódik az 1921. évi XLVII. tc.-el, amely a Habsburg-ház trónfosztását mondta ki. Míg a királyvédő törvény esetében épphogy a túlzott szigorral való alkalmazását kifogásolták, addig a trónfosztó törvény esetében éppen ellenkezőleg, annak be nem tartása ellen emeltek rendszeresen szót. Fontos végül kiemelni, hogy az 1913. évi XXXIV. tc. több olyan az 1920-as évek elején fontos kérdés kapcsán került elő, amik a korabeli politikai közvélemény szempontjából kiemelten fontosak voltak, mint például: az 1921. évi III. tc., a választójog kérdése, az országnak adandó nemzetközi kölcsönök és ezzel kapcsolatban Magyarország külföldi megítélése, a nemzet királysághoz való viszonya, valamint a felsőházi törvény reformja. Mindezek után nem meglepő, hogy a köztársasági eszme támogatói az alkotmányos fejlődés egy fontos gátját látták az 1913. évi XXXIV. tc.-ben és ezért annak megszüntetéséért küzdöttek.

Bibliográfia

Források

Törvények

1913. évi XXXIV. törvénycikk a király megsértéséről és a királyság intézményének megtámadásáról

1919. évi XI. néptörvény a népköztársasági államforma védelméről

1920. évi I. törvénycikk az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről

1921. évi III. törvénycikk az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről

1921. évi XLVII. törvénycikk IV. Károly Ő Felsége uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszüntetéséről

1925. évi XXVI. törvénycikk az országgyűlési képviselők választásáról

1926. évi XXII. törvénycikk az országgyűlés felsőházáról

Nemzetgyűlési almanachok

Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési Almanach 1920–1922 A nemzetgyűlés tagjainak életrajzi adatai, Budapest, Nyomtatott a Magyar Lap- és Könyvkiadó Részvénytársaság kő- és könyvnyomdájában II. Zita királyné-ut 1. szám., 1921.

Lengyel László Dr. – Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési Almanach, Budapest, Pallas Részvénytársaság nyomdája, 1922.

Nemzetgyűlési irományok

Az 1920. évi február hó 16-ára összehívott nemzetgyűlés irományai. XII. kötet. hiteles kiadás, Budapest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, 1922.

Nemzetgyűlési jegyzőkönyvek

Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * nyolcadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921.

Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * kilencedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921.

Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921.

Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1922.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenhetedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizennyolcadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenkilencedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1924.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * huszonegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1924.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * harmincadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1925.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * harminchatodik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1925.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * negyvenedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1926.

Szakirodalom

Monográfiák

Bónis György: Nagy György és az 1914 előtti köztársasági mozgalom, Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 26., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1962.

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018.

Horváth András: „A respublika álmodója” (Nagy György harca a független magyar köztársaságért), Budapest, A Bethlen Gábor Alapítvány által kiírt pályázatra készült pályamű, 1992.

L. Nagy Zsuzsa: Liberális pártmozgalmak 1931-1945, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986.

Nyári Gusztáv (szerk.): A köztársaság bünper aktáiból, Budapest, „Törekvés”-nyomda, 1923.

Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994.

Romsics Ignác: Bethlen István Politikai életrajz, Budapest, Helikon Kiadó, 2019.

Tanulmányok

Ruszoly József: A magyar republikánusok perei Szegeden, Tiszatáj, XXIII. évf., 1969/2, 148–157.

Internetes hivatkozások

Magyar életrajzi lexikon: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/r-775E4/rassay-karoly-776BC/

https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index61.html

https://adt.arcanum.com/hu/collection/Alkotmany/#

https://adt.arcanum.com/hu/collection/KatolikusSzemle/

Hivatkozások

  1. A felsorolt kérdésekre vonatkozólag lásd a szerző további munkáit: Segesdi Gergő: A köztársasági kérdés megjelenése az 1920-as években a magyar politikai jobboldal sajtójában, KRE-DIt, IV. évf., 2021/1, http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/segesdi-gergo-a-koztarsasagi-kerdes-a-magyar-politikai-kozbeszedben-1918-es-1928-kozott/ (Letöltés: 2023. április 23.); Segesdi Gergő: A köztársasági kérdés a magyar politikai közbeszédben 1918 és 1928 között, in Juhász Eszter – Segesdi Gergő (szerk.): Újkor – Új Kor? Kontinuitás és periódusok, ismétlődő történelmi mintázatok és egyedi fordulópontok a társadalom-, gazdaság- és hadtörténelem szemszögéből, KRE-DIt különszám, 2022, http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/segesdi-gergo-a-koztarsasagi-kerdes-a-magyar-politikai-kozbeszedben-1918-es-1928-kozott/ (Letöltés: 2023. április 23.) ↑
  2. L. Nagy Zsuzsa: Liberális pártmozgalmak 1931-1945, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986, 34. ↑
  3. 1913. évi XXXIV. törvénycikk a király megsértéséről és a királyság intézményének megtámadásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=91300034.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D37 (Letöltés: 2023. április 22.) ↑
  4. 1920. évi I. törvénycikk az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92000001.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D38 (Letöltés: 2023. április 22.) ↑
  5. 1921. évi XLVII. törvénycikk IV. Károly Ő Felsége uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszüntetéséről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92100047.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D39 (Letöltés: 2023. április 22.) ↑
  6. 1913: XXXIV. tc. ↑
  7. Jelen alfejezetnek a Nagy György köztársasági mozgalmával szembeni 1913-as fellépéssel foglalkozó része, részben változatlan formában leadásra került a szerző ’A királykérdés árnyékában, a köztársasági gondolat megjelenése a magyar politikai közbeszédben’ című tanulmányával a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet által szervezett ’Befejezetlen múlt – Eszmetörténeti konferencia a XIX. és XX. század fordulójáról és ami belőle következett’ című konferencia kapcsán készülő tanulmánykötetetébe. ↑
  8. A témára vonatkozólag bővebben lásd: Beke György: Egy elcsitíthatatlan magyar republikánus Nagy György életregénye, Budapest, KÖZDOK, 1998; Bónis György: Nagy György és az 1914 előtti köztársasági mozgalom, Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 26., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1962; Horváth András: „A respublika álmodója” (Nagy György harca a független magyar köztársaságért), Budapest, A Bethlen Gábor Alapítvány által kiírt pályázatra készült pályamű, 1992; Horváth András: A „Magyar Köztársaság” és Nagy György republikánus mozgalma, Tiszatáj, XLV. évf., 1991/10, 57–69.; Kruzslicz István Gábor: A köztársasági Nagy György vásárhelyi évei a sajtó tükrében (1911-1913), in Kőszegi Barta Kálmán (szerk.): Kései Kuruc, Békéscsaba, Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház, 2010, 9–23.; Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994.; Szabad György: Nagy György, a leghívebb republikánus, Tiszatáj, XLV. évf., 1991/10, 54–57.; Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története, Budapest, Szabó Miklós örökösei, 2015; Vigh Károly: Károlyi Mihály és Nagy György (Párhuzamos életrajzi vázlat), Tiszatáj, XLV. évf., 1991/10, 70–77. ↑
  9. Pölöskei: A köztársasági eszme története Magyarországon, 99. ↑
  10. Ruszoly József: A magyar republikánusok perei Szegeden, Tiszatáj, XXIII. évf., 1969/2, 149–150., 154–157. ↑
  11. Ruszoly József: A magyar republikánusok perei Szegeden, Tiszatáj, XXIII. évf., 1969/2, 149–150., 154–157. ↑
  12. Horváth: „A respublika álmodója”, 104–108.; Bónis György: Nagy György, 63–71. ↑
  13. Uo., 63–71. ↑
  14. Horváth: „A respublika álmodója”, 98–108. ↑
  15. 1919. évi XI. néptörvény a népköztársasági államforma védelméről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=91900011.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D38 (Letöltés: 2023. május 1.) ↑
  16. Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018, 250–251. ↑
  17. Nyári Gusztáv (szerk.): A köztársaság bünper aktáiból, Budapest, „Törekvés”-nyomda, 1923, 2. ↑
  18. Jelen tanulmány fókusza nem az 1923-as köztársasági bűnper és Veér Imre elítélése köré épül. A per, a köztársasági mozgalom, valamint ezzel kapcsolatban az 1913. évi XXXIV. tc. vitás megítélésének érzékeltetése miatt ugyanakkor fontos legalább egy lábjegyzet erejéig szerepeltetni a témával foglalkozó híradások egy részét. A perre foglalkozó sajtócikkek: Nagy György és Veér Imre pöre, Világ, XIV. évf., 1923. március 6., 6.; Dr. Nagy György köztársasági perét csütörtökön tárgyalja a bíróság, Szózat, V. évf., 53. szám, 1923. március 7., 6.; A Köztársasági Párt bünügye, Uj Nemzedék, V. évf., 53. szám, 1923. március 7., 6.; Másfél évi államfogházra ítélték Veér Imrét, Pesti Hírlap, XLV. évf., 54. szám, 1923. március 8., 5.; A budapesti büntetőtörvényszék ma mondott ítéletet Veér Imre pörében, Pesti Napló, LXXIV. évf., 50. szám, 1923. március 8., 5.; Másfél évi fogházra ítélték a köztársasági párt alelnökét, Új Barázda, V. évf., 74. szám, 1923. március 8., 2.; A magyar köztársaságiak pere, Uj Kelet, VI. évf., 16. szám, 1923. március 8., 5.; Veér Imrét a köztársasági propagandáért másfél évi államfogházra ítélték, Az Ujság, XXI. évf., 54. szám, 1923. március 8., 4.; Veér Imrét köztársasági agitációért másfél évre ítélték, Nemzeti Ujság, V. évf., 54. szám, 1923. március 8., 4.; Köztársasági agitációért, másfél évi fogház. * Veér Imre elítélése, Népszava, LI. évf., 54. szám, 1923. március 8., 9.; Köztársasági pör a büntetőtörvényszéken, Budapesti Hírlap, XLIII. évf., 54. szám, 1923. március 8., 4.; A köztársasági pör, Szeged, IV. évf., 54. szám, 1923. március 8., 3.; Megint politikai pör, Jövő, III. évf., 56. szám, 1923. március 8., 1.; Másfélévi államfogházra ítélték Ver Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXX. évf., 54. szám, 1923. március 8., 4., Másfélévi államfogházra ítélték el Veér Imrét, 8 Órai Ujság, IX. évf. 54. szám, 1923. március 8., 8.; Nagy György betegsége miatt Veér Imre köztársasági pörét külön tárgyalták, Az Est, XIV. évf., 54. szám, 1923. március 8., 3.; Veér Imre dr.-t a bpesti bíróság köztársasági propagandáért másfélévi államfogházra és 20 ezer pénzbüntetésre ítélte, Dunántúl, XIII. évf., 55. szám, 1923. március 9., 1.; Másfélévi fogházra ítélték a magyar köztársasági párt vezérét., Aradi Ujság, XXII. évf., 54. szám, 1923. március 9., 1.; A magyar köztársasági párt vezetői bíróság előtt, Brassói Lapok, XXIX. évf., 54. szám, 1923. március 9., 2. ↑
  19. Vidor Gyual (szerk.): Nemzetgyűlési Almanach 1920–1922 A nemzetgyűlés tagjainak életrajzi adatai, Budapest, Nyomtatott a Magyar Lap- és Könyvkiadó Részvénytársaság kő- és könyvnyomdájában II. Zita királyné-ut 1. szám., 1921, 32. ↑
  20. Cserti József 417-es számú indítványa az 1913. évi XXXI. tc. megszüntetésével kapcsolatban, in Az 1920. évi február hó 16-ára összehívott nemzetgyűlés irományai. XII. kötet. hiteles kiadás, Budapest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, 1922, 301. ↑
  21. Cserti József felszólalása a nemzetgyűlésben, A nemzetgyűlés 289. ülése 1922. évi január 16-án, hétfőn, Bottlik József elnöklete alatt, in Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1922, 109. ↑
  22. Lengyel László Dr. – Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési Almanach, Budapest, Pallas Részvénytársaság nyomdája, 1922, 175–176. ↑
  23. 1921. évi XLVII. törvénycikk IV. Károly Ő Felsége uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszüntetéséről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92100047.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D39 (Letöltés: 2023. június 06). ↑
  24. Szakács Andor felszólalása a nemzetgyűlésben és Bethlen István arra adott válasza, A nemzetgyűlés 118. ülése 1923. évi április hó 12-én, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 215–221., 223. ↑
  25. Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 128–129. ↑
  26. Erre a kijelentésre reagálva említi meg a szintén a Rassay Párt tagjának számító Drozdy Győző, hogy az előbbit ugyanúgy törvény tiltja. A Függetlenségi 48-as és Kossuth Pári Horváth Zoltán ezzel összefüggésben hangoztatta, hogy míg a Habsburg-propaganda kiválthatja a nemzetközi közvélemény negatív reakcióját, addig a köztársasági propaganda esetén aligha lehet erre számítani. A nemzetgyűlés 163. ülése 1923. évi julius hó 27-én, pénteken, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Pesthy Pál elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 163.; Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 52–53. ↑
  27. Magát Veért Nagy Ernő egy igaz magyarnak, ideális és fennkölt szellemű emberként írja le. A nemzetgyűlés 163. ülése 1923. évi julius hó 27-én, pénteken, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Pesthy Pál elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 163. ↑
  28. Uo., 163–164. ↑
  29. Egy lábjegyzet erejéig itt érdemes beemelnünk Romsics Ignác Bethlen Istvánról és trónfosztó törvény kimondásának körülményeiről megfogalmazott gondolatait. Romsics leírja, hogy az 1921. április 24-i budaörsi csatát követően Bethlen még megpróbált személyesen találkozni az uralkodóval, aki azonban ezt elutasította. Ezt követően a nagyhatalmak, a kisantant és szabad királyválasztók követelése mellett kimondták a nemzetgyűlésben IV. Károly trónfosztását és a Habsburg-ház trónöröklési jogainak megszűnését. Romsics ugyanakkor leírja, hogy Bethlen a trónfosztás után is IV. Károly személyében gondolkodott, mint lehetséges uralkodó. Károly halála után pedig valamelyik Habsburg főhercegben kereste a leendő király személyét. A királykérdés tartós kikapcsolását Romsics tehát inkább külpolitikai szükségszerűségnek látja. Romsics Ignác: Bethlen István Politikai életrajz, Budapest, Helikon Kiadó, 2019, 237–239. ↑
  30. A Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt alapítója, a polgári demokrácia híve. Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 153–155.; Magyar életrajzi lexikon: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/r-775E4/rassay-karoly-776BC/ (Letöltés: 2023. május 02.) ↑
  31. Szakács Andor felszólalása a nemzetgyűlésben, A nemzetgyűlés 191. ülése 1923. évi november hó 21-én, szerdán, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Pesthy Pál elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenhetedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 63–67. ↑
  32. Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 143–144. ↑
  33. A nemzegyűlés 214. ülése 1923. évi december hó 21-én, pénteken, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Pesthy Pák elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizennyolcadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 307. ↑
  34. A nemzetgyűlés 218. ülése 1924. évi január 8-án, kedden, Scitovszky Béla és Pesthy Pál elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenkilencedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1924, 13–15. ↑
  35. A nemzetgyűlés 223. ülése 1924. évi január hó 16-án, szerdán, in Uo., 224. ↑
  36. 1925. évi XXVI. törvénycikk az országgyűlési képviselők választásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92500026.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D39 (Letöltés: 2023. április 29.) ↑
  37. A nemzetgyűlés 428. ülése 1925. évi junius hó 17-én, szerdán, Scitovszky Béla és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * harmincadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1925, 325. ↑
  38. A nemzetgyűlés 428. ülése 1925. évi junius hó 17-én, szerdán, Scitovszky Béla és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, in Uo., 428. ↑
  39. Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 147–149. ↑
  40. A nemzetgyűlés 469. ülése 1925. évi november hó 19-én, csütörtökön, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * harminchatodik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1925, 269. ↑
  41. A nemzetgyűlés 469. ülése 1925. évi november hó 19-én, csütörtökön, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, in Uo., 269. ↑
  42. Uo., 275. ↑
  43. 1925 őszén kötött nemzetközi szerződés, amely nagyban elősegítette Németország beilleszkedését a versailles-i rendszerbe, https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index61.html (Letöltés: 2023. május 02.) ↑
  44. A nemzetgyűlés 469. ülése, 269., 273–281. ↑
  45. Uo., 281. ↑
  46. 1926. évi XXII. törvénycikk az országgyűlés felsőházáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92600022.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D39 (Letöltés: 2023. április 29.) ↑
  47. Politikai jellegű konzervatív katolikus lap, https://adt.arcanum.com/hu/collection/Alkotmany/# (Letöltés: 2023. május 02.) ↑
  48. A Szent István Társulat irodalmi és tudományos folyóirata, https://adt.arcanum.com/hu/collection/KatolikusSzemle/ (Letöltés: 2023. május 03.) ↑
  49. A nemzetgyűlés 566.ülése 1926. évi junius hó 2-án, szerdán, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Zsitvay tibor elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * negyvenedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1926, 379. ↑
  50. Uo., 379 ↑
  51. Vidor: Nemzetgyűlési Almanach 1920–1922, 152–153. ↑
  52. 1921. évi III. törvénycikk az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92100003.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D38 (Letöltés: 2023. április 22.) ↑
  53. Túri Béla képviselő felszólalása, A Nemzetgyűlés 163. ülése 1921. évi március hó 11-én pénteken, a Rakovszky István és Kenéz Béla elnöklete alatt, in Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * nyolcadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921, 502. ↑
  54. Vidor: Nemzetgyűlési Almanach 1920–1922, 82. ↑
  55. Segesdi: A köztársasági kérdés a magyar politikai közbeszédben ↑
  56. Tasnádi Kovács József felszólalása, A Nemzetgyűlés 170. ülése 1921. évi március hó 31-én, hétfőn, Kenéz Béla elnöklete alatt, in Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * kilencedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921, 144. ↑
  57. Uo., 145. ↑
  58. Tasnádi Kovács József interpellációja az Országos Köztársasági Párt tevékenységével kapcsolatban, A Nemzetgyűlés 216. ülése 1921. évi június hó 25-én, szombaton, Bottlik József és Kenéz Béla elnöklete alatt, in Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921, 235. ↑
  59. Bethlen István felszólalása a nemzetgyűlésben, A nemzetgyűlés 112. ülése 1923. évi március hó 14-én, szerdán, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Almásy László elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 472–473. ↑
  60. 1921. évi XLVII. tc. ↑
  61. A nemzetgyűlés 294. ülése 1924. évi junius hó 3-án, kedden, Scitovszky Béla és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * huszonegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1924, 266. ↑

 

Beküldve:

Farkas Péter: Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság. A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt (recenzió)

Recenzált mű: Veszprémy László Bernát: Tanácstalanság – A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt, 1944-45, Budapest, Jaffa Kiadó, 2023. ISBN: 978-963-475-731-3 320. o.

Az ismertetett könyvet jegyző Veszprémy László Bernát jelenleg a Matthias Corvinus Collegium munkatársa, az intézet Corvinák című periodikájának főszerkesztői tisztét látja el. Veszprémy László Bernát több szállal is kötődik a Károli Gáspár Református Egyetemhez, hiszen 2016 folyamán itt végzett történelem szakon. A Károli Gáspár Református Egyetemen töltött éveket követően az Amszterdami Egyetem keretein belül, holokauszt- és népirtás kutatás szakon szerezte meg mesterfokozatát. Jelen pillanatban doktorjelölt az ELTE BTK Művelődéstörténeti Doktori Iskolájában. A szerző főbb kutatási területének a a magyar zsidóság 20. századi története és a politikai eszmetörténet számít. A számos szaktanulmány, recenzió mellett a szerző már több önálló, történeti tárgyú kiadvánnyal jelentkezett: Gyilkos irodák címmel megjelent könyve a magyar közigazgatás és holokauszt viszonyát vizsgálta,[1] majd a politikatörténeti szempontból igen csak fordulatos 1921. esztendő eseményeinek elemzésére is vállalkozott előző kötetében.[2] A szerző termékenységére jellemző, hogy az itt ismertetett kiadvány mellett ez évben szintén megjelenést a náci koncentrációs táborok magyar zsidó funkcionáriusainak népbírósági ügyeit tárgyaló könyve is.[3]

Veszprémy László Bernát könyve már a bevezetőjében rendhagyó módon indít, ugyanis a szerző a témaválasztás kapcsán felmerülő szubjektív kutatói, vagy akár nem túlzás azt sem állítani hogy leginkább belső ellentmondásaiba is őszintén avatja be sorainak olvasóit. Ezzel mintegy rögtön meg is nyeri az olvasót, akiben leginkább az együttérzés fog dominálni. Annyi talán elmondható ezzel a kezdési formával kapcsolatban, hogy vélekedésem szerint ez mindenképpen előremutató jelenségnek számít. Vélekedésem szerint egyáltalán nem probléma, ha a „történész is ember” alapon jelenik meg az olvasóközönség előtt. A történettudománnyal szemben tapasztalható, reményeim szerint talán nem teljes mértékben általános, ámbár mégis létező társadalmi szkepszis (és az oly sokszor hallott „elefántcsonttorony” jelzője) is finomítható – ha nem is lebontható – lenne hasonló, a témaválasztással és annak nehézségeivel kapcsolatos őszinte sorok megszületésével a frissen megjelenő monografikus igényű feldolgozásokban. Hiszen – Bibó István örök becsű, ámbár más célzattal, és eltérő kontextusban is íródott mondatát némiképp önkényesen kifacsarva – „történésznek lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. Nem félni kételyeinktől, a kritikától, a hibázás lehetőségét, a források újbóli értelmezésétől, egy megcsontosodott kép újbóli megrajzolásától, a véleményalkotás szabadságától és mindenekelőtt nem félni a témaválasztástól sem. Szemmel láthatóan ezt a kötet szerzője sem teszi. Veszprémy László Bernát őszintének tűnő belső konfliktusának magját az adja, hogy szabad e, lehetséges e egyáltalán írni „itt és most” a második világháborús zsidó kollaborációról. Végül amellett teszi le a garast, hogy igen, ámbár teszi ezt mindazzal a kikötéssel, hogy a holokauszt emlékezettörtének, emlékezetkultúrájának megőrzésével szabad ezt csak megtenni(e). A bevezető részt követi hét, tematikus bontású fejezet, amelyben részletekbe menően vizsgálja a szerző a magyarországi zsidó tanácsok történetét, illetve a jelenig terjedően mindenképpen terheltnek gondolt szerepüket gondolja újra a holokauszt válságos óráiban.

A Ha éjjel beszélsz, szállítsd le a hangodat című fejezet a zsidó vezetést mutatja be az olvasó számára a Horthy-rendszer végső időszakában. Mindezek mellett ez a fejezet volt hivatott azt az egyáltalán nem könnyű problémahalmazt is bemutatni, hogy a korszak szereplői milyen információkkal is rendelkeztek a már a második világháború kezdeti éveiben zajló atrocitásokról, illetve a kezdődő, a zsidóságot érintő genocídiumról. A szerző felteszi ezt a kérdést a magyar állami és egyházi vezetők, valamint a sajtót olvasó állampolgárok kapcsán is. Megjegyzendő, hogy – szemben a mű további részeiben tapasztaltakkal – ebben a fejezetben kapnak a sajtóanyagok forrásként a legnagyobb szerepet, mintegy érzékeltetve és ezzel együtt alá is támasztva a szerzőnek azt a következtetését, hogy széles körű információ állt rendelkezésre egy akkor még csak lehetőségként feltűnő, majd realitássá váló német megszállás esetén a magyarországi zsidóság jövőbeni sorával kapcsolatban. Természetesen nem csak a sajtócikkek, hanem az egyházi, valamint állami szereplők levélváltásai, a cionisták információi, valamint a lengyel és zsidó menekültek tudósításai is alátámasztják ezt az érvelést. Megemlítendő, hogy a kötetben is citált, még 1943 nyarán is létező kapcsolat a zágrábi és pesti zsidó hitközség között nem csak az usztasa államban elkövetett – nem csak zsidókat, hanem szerbeket, cigányokat és kommunistákat is érintő – mészárlásokkal kapcsolatos információ áramlása aktív és tán nem is gyér számú voltát erősíti meg, hanem mintegy fel is hívja a figyelmet a hazai holokausztkutatás számára a délszláv térségre is. Sajnálatos módon a volt Jugoszlávia utódállamaiban született, a témakörrel kapcsolatban relevánsnak mondható, párhuzamok állítására is nem kizárt, hogy alkalmas kortárs szakirodalom nagyon kis arányban kerül be a hazai kutatás érrendszerébe.[4] Ennek csak részben lehet oka a délszláv nyelvtudás hiánya, hiszen a nemzetközi térben, elsősorban angol nyelven megjelenő írásokkal a délszláv kutatók – összességében a második világháború történetével kapcsolatban is – a hazai szakirodalom külföldi megjelenéséhez képest jóval gyakrabban jelentkeznek. Veszprémy László Bernát is jelentkezett az utóbbi időben a horvátországi holokauszt témáját feldolgozó, még 2016 folyamán az Amerikai Egyesült Államokban (!) megjelenő, összefoglaló jellegű munka kapcsán, azt jegyző szerzőpáros által is megfontolásra alkalmas kritikai megjegyzésekkel tarkított recenzióval.[5] Talán nem hagyható teljes mértékben figyelmen kívül a kötet eme fejezetében az a szerzőtől is merőben szokatlannak számító jelenség, mely szerint a Veszprémy által híres-hírhedtnek nevezett üzletember, Soros György holokauszttal kapcsolatos visszaemlékező mondatait – amiknek tartalmi kérdéseit egyébként meggyőzőnek tűnő módon cáfolja is – nem primer forrásból, hanem egy feldolgozásból idézi.[6]

A Bepakolva várjuk a fejleményeket címmel bíró fejezet a vidéki zsidó tanácsok szerepét hivatott bemutatni, a német megszállástól egészen a deportálások befejezéséig terjedő időszakban. Azonban ezen az alcímen is túlmutatva képet kapunk a vidéki gettósításról és a deportálások menetéről is. A Magyar Zsidók Központi Tanácsa német parancsra, 1944. március 21.-én megalakult szervezet volt, amelynek elnöki tisztét Stern Samu töltötte be, majd ezt követték a vidéki zsidók tanácsok megalakulásai. A vidéki zsidó tanácsokat Veszprémy László Bernát szerint vegyesen állíthatták fel a magyar, illetve a német hatóságok is.[7] A vidéki zsidó tanácsok elsődleges funkciója a gettófelállítás folyamatában volt szerepe, majd ezt követően megszűntek, esetleg a gyűjtőtáborok területén szervezték újjá őket. A fejezet mindezen folyamatok mellett adatgazdag módon mutatja be számunkra a zsidó tanácsok – adott esetben cionista vagy nem cionista – vezetőit, mintegy demográfiai jellegű elemzést is nyújtva róluk.

Az ezt követő fejezet a Kiszolgáltatva zsidóknak címet viseli. Ez a fejezet hivatott bemutatni a kikeresztelkedettek szerepét, ezen belül is a zsidó tanácsok és a konvertiták bonyolult, sok esetben egyáltalán nem konfliktusmentes viszonyát is. Megjegyzendő, hogy konvertiták a holokauszt alatt szintén üldözött rétegnek számítottak. Mindenképpen említésre érdemes a katolikus konvertitákat képviselni igyekvő Szent Kereszt Egyesület és Török Sándor író tevékenységének részletekbe menő bemutatása a kötet lapjain.

Azt ezt követő, Az a kis distancia című fejezet a fővárosi zsidó tanács szerepére fókuszál a Sztójay, valamint a Lakatos-kormány regnálása alatt. A korábbi hazai szakirodalom ezzel a periódussal kapcsolatban volt talán eleddig a leginkább szűkszavúnak mondható. A fejezet külön erénye, hogy árnyalt képet nyújt a Magyarországi Zsidók Szövetségének Ideiglenes Intéző Bizottságának korabeli átszervezéséről is. Ebben a fejezetben kapnak legnagyobb szerepet a visszaemlékezések., mindemellett itt kerülnek legnagyobb arányban lejegyzésre a segélyek, az embermentések ügyei, és a későbbi népbírósági perek bemutatása is tarkítják ennek a résznek a „szédületes forgatagot adó” összképét. Veszprémy László Bernát ebben a könyvrészben fejti ki azon vélekedését is, mely szerint a zsidó tanács vezetői és Horthy Miklós tárgyalásainak eredménye volt Koszorús Ferenc csapatainak bevonulása a fővárosba, amely az érvrendszer pontjai szerint némiképp zárójelbe is teszi Stern Samu elsősorban 1945 után túlzottan is sötét árnyalatokkal megrajzolt szerepét, valamint a kormányzó korszakbéli szerepének árnyalását kérdésként veti fel. Alapvetően az érvrendszer logikai felépítését nem érintő, ámbár mégis szubjektív tartalmú és így nehezen bizonyítható, túlzóan is szubjektív megjegyzések apró árnyékot vetnek a Horthy Miklósról írott sorokra. Horthy Miklós kapcsán eleve azt bizonyítani kell, hogy a kormányzó miért is nem volt gyenge képességű politikus – itt Veszprémy korábbi, az 1921. év politikatörténeti eseményeit feldolgozó kötetére hivatkozik -, jelentsen ez bármit is, ugyanis ez esetben egyáltalán nem „egzakt” jelzőről van szó. Azt is bizonyítania kellett volna a szerzőnek, hogy az időskor Horthy Miklós szellemi képességein valóban csorbát ejtett e.

A nyilaskeresztes hatalomátvételt követő időszakot Az „örök éjszaka” napjai címmel bíró rész mutatja be. Ezt az időintervallumot az jellemzi, hogy a németek kérésére újra megindulnak a deportálások és immáron valósággá válik a pesti gettó felállítása is. Mindezeken túl pedig a nyilas pártszolgálatosok kegyetlenkedései, a Dunába lövetések valamint a magyar főváros ostroma együttesesen rajzolják körbe az időszak „véres orgiájának” ecsetvonásait. Ebben az időszakban a fővárosi zsidó tanács ismét átszervezésre kerül, ámbár vezetőinek névsora zömében azért állandónak nevezhető. Ebben a periódusban a magyar kormányt a fővárosi zsidó tanács kérelmek sorával próbálja rávenni arra, hogy helyzetüket mihamarabb enyhítse legalább. A kötet ezen részében vázolja a szerző a fővárosi gettó sanyarú helyzetét, fókuszálva mind az egészségügy, mind a rendvédelem, mind pedig az elláttás, így ezen belül természetesen az élelmezés kérdésére is. A könyv említett lapjai rendkívül plasztikusnak is nevezhető képet festenek a fővárosi gettóban uralkodó sanyarú állapotokról.

Az akkor minden seb vérzett címet viselő fejezet a második világháborút követő korszak számonkérését és a zsidótanácsok emlékezettörténetét volt hivatott az olvasóközönség elé tárni. Veszprémy László Bernát nagyszámú vidéki és fővárosi zsidó tanácstaggal kapcsolatos népbírósági eljárást mutat be, a sorból némiképp önkényesen példaként kiemelve, Berend Béla, Munkácsi Ernő vagy éppenséggel Stern Samu nevét. A szerző kiemelten és részletesen foglalkozik a korábbi kutatásainak is az egyik fókuszát adó Berend Béla szigetvári rabbi sorsával. Berend Bélát Népbíróságok Országos Tanácsa az ellenük felmerült vádak alól felmentette, ennek ellenére életének későbbi szakaszában is perek sorozata kísértette. A perek közül kiemelkedőnek mondható a Moldova Györggyel folytatott csörtéje, amelynek a Szent Imre-induló című regény adta meg az alaphangot. Azonban a Kádár-rendszerben, a pártállam egyik „sztárírójával” kapcsolatban ez sikertelenül zárult Berend Béla számára, jegyezzük meg, hogy talán nem is zárulhatott másként. Ezt követően Berend Béla a holokausztkutatás jelentős alakjával, Randolph L. Braham-el is szintúgy sikertelenül pereskedett. Megállapítható, hogy a népbírósági ügyek feldolgozása, illetve a pártállami időszak problémáinak bemutatása az egyik legfőbb erénye a kötetnek, ennek ékes bizonyítékai lehetnek az 1953-as „cionista per” kapcsán írott sorok is. A könyv e részében fejti ki Veszprémy László Bernát azon vélekedését is, mely az elismerés és a tisztelet hangja mellett módszertani kritikával is illeti a magyarországi holokausztkutatás jelentős alakját, Randolph L. Braham-et. Randolph L. Braham munkamódszerével kapcsolatban a szerző azt fejti ki, hogy túlságosan is épített a túlélők visszaemlékezéseire, és ezeket tekintette elsődleges forrásnak. Így nagy mértékben ezeknek a szubjektív megközelítést egyáltalán nem nélkülöző mondatoknak az emocionális hatása alá került szerinte a narratíváinak megalkotása során a 2018 folyamán már elhunyt szerző. A kiadványt függelék zárja, amely a fővárosi zsidó tanácsok tagjainak fontosabb adatait rögzítő táblázat formájában jelenik meg.

Veszprémy László Bernát adatokban bővelkedő érvrendszerének konklúziója az, hogy a zsidó tanácsok érdemben nem tudtak változtatni a holokauszt menetén, mindössze a veszteségek mérséklését tűzhették ki reális célul. Veszprémy László Bernát rendkívül kiterjedtnek nevezhető forrásbázisra alapuló, hiánypótló kötete több, mint egy évtizedet felölelő levéltári kutatások eredményeképp született meg. A szerző munkájának hipotéziseit elsősorban a közigazgatási, bírósági iratokra alapozta, a kortárs magyar történettudomány nem csekélynek mondható részével egyetemben kritikusan és szkepszissel tekint az ego-dokumentumokból kinyerhető adatokra.[8] A munka szempont- és adatgazdaságára jellemző, hogy a fejezetek önálló tanulmányokként is bizonyára megállnák a helyüket, ahogy a kisebb egységeken belül is több, akár némi túlzással megfogalmazva önálló esettanulmánnyal is találkozhat az olvasó. Adott esetben akár a szerző további publikációs tevékenységét is gyarapíthatják ezek a kisebb egységek, hiszen egy összefoglaló jellegű munka írása közben óhatatlan a szűkebb megfogalmazás, nincs elegendő tér minden apróbb szempont, megfigyelés teljes körű kibontására a „nagyobb egész” megrajzolása közben. Természetesen a mű szerzőjének korábbi kutatási eredményei is szervesen beépültek a monografikus igényű feldolgozás soraiba, gondolva itt példának okáért a zsidó rendőrségről jegyzett írásokra.[9] A kötetet gördülékeny stílusa miatt nem csak a szűkebben vett szakmai, hanem az ennél tágabb olvasóközönség számára is befogadhatóvá teszi a szerző mondanivalóját. Veszprémy László Bernát írásának külön erénye, hogy szakított a kronologikus sorrendet előtérbe helyező „szerkesztési elvvel” és inkább tematikus egységekre bontva ábrázolta témáját, illetve a hagyományos Budapest-centrikus megközelítési mód helyett egészséges egyensúlyt tudott képezni a fővárosi és vidéki jelenségek párhuzamos ábrázolása során. Az iméntiek ékes bizonyítéka, hogy a vármegyei levéltárak iratanyaga is nem csekélynek mondható részét tölti ki a valóban impozánsnak nevezhető forrásbázis keretein belül. Természetesen a fővárosi levéltárak iratai, illetve jelentős számú nemzetközi forrásanyag is tarkítja a forrásbázis széles ábráját. A kiadványban idézett források visszakereshetőségét a 20. századi magyar történelem szenzitívnek is nevezhető témáit feldolgozó, kortárs magyar szerzők által jegyzett monográfiákat is megjelentető Jaffa Kiadó végjegyzetes megoldása egyáltalán nem könnyíti meg. Talán e tekintetben leginkább a könyvpiaci, „olvasóbarát” formának gondolt motiváció által megszületett „végjegyzetes” verzió helyett a hagyományos lábjegyzetelési forma szerencsésebb megoldás lenne. A 20. századi magyar történelemben egyáltalán nem ritkaságszámba menő szenzitív, emlékezetpolitikai tekintetben igen csak terheltnek nevezhető témakör kapcsán nyújt a tág olvasóközönség számára némi csapongás mellett is logikusan felépített, a hazai zsidó tanácsokról alkotott korábbi, talán túlzottan is érzelmi töltettel bíró, némiképp bűnbakképzőnek is nevezhető képpel szemben egy ettől narratívát. A frappáns címválasztású munka „zsidó tanács-képe” minden bizonnyal mélyen be fog épülni a hazai holokauszt-kutatás vérkeringésébe, bizonyára sokat hivatkozott műként fog szerepelni és az sem kizárt, hogy a későbbiekben építő jellegű tudományos viták ihletője is lesz. Abban pedig csak reménykedhetünk, hogy mindez a nemzetközi tudományos térre is igaz legyen, ehhez azonban külföldi kiadó is szükséges, az idegen nyelvű, elsősorban angol fordítás mellett. Azonban a szórtnak mondható példák mellett a hazai történettudomány lehetőségei e tekintetben igen csak korlátozottnak, sőt talán túlságosan is szűknek nevezhetőek napjainkban.

Hivatkozások

  1. Veszprémy László Bernát: Gyilkos irodák: a magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt, Budapest, Jaffa Kiadó, 2019. ↑
  2. Veszprémy László Bernát: 1921: a Horthy-rendszer megszilárdulásának története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2021. ↑
  3. Veszprémy László Bernát: Kápók a múlt fogságában. Náci koncentrációs táborok magyar zsidó funkcionáriusai a népbíróság előtt. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2023. ↑
  4. Pozitív példáként említésre érdemes összefoglaló munka a szerbiai historiográfia jelenségeire fókuszálva: Szerbhorváth György: A jugoszláviai holokauszt emlékezete Jugoszláviában – irodalmi és tudományos könyvek tükrében, Regio, 23. évf., 2015/1, 152–166. ↑
  5. Veszprémy László Bernát: Ivo Goldstein, Slavko Goldstein: The Holocaust in Croatia. University of Pittsburgh Press. Pittsburgh. 2016, 736., Hadtörténelmi Közlemények, 131. évf., 2018/1, 166–169. ↑
  6. A prekoncepciózus írásra: Békés Márton: A Soros-birodalom születése, in Békés Márton (szerk.): A nagy terv. A Soros-birodalom Közép- és Kelet-Európában, Budapest, KKETTKK, 2021, 45–98. ↑
  7. Végső István elismerő, ámbár kritikai megjegyzéseket is tevő, gondolatébresztő recenziójában ellentétes véleményt fogalmazott meg, szerinte a vidéki zsidó tanácsok egészen április közepéig német hatáskörben léteztek, ezt követően, április közepétől már a magyar közigazgatás szólította fel a zsidó hitközségeket a tanácsok megalapítására. Végső István: Kollaboráció vagy életmentés? https://konyvterasz.hu/kollaboracio-vagy-eletmentes/?fbclid=IwAR23MrkKaVJNTOnO5Upus1TM-9LeElo9d55G88qtPWhSL0nP5jHQ4ceDYoEA (Letöltés: 2023. április 11.) ↑
  8. Az ego dokumentumok forrásértékéről, más irányú megközelítéséről, hasznosíthatóságáról: Gyáni Gábor: Az ego-dokumentumok történetírói haszna, Bárka. Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat, 29. évf., 2019/2. 69–74. ↑

  9. Példának okáért említendő: Veszprémy László Bernát: „Sorstársaiknak árulói”? Az 1944-es magyarországi gettósítás során felállított zsidó rendőrségek, Múlt és jövő, 31. évf., 2020/1, 67–79. ↑

Beküldve:

Bödő Krisztián: A racionális birtokgazdálkodás vonásai néhány Fejér vármegyei birtokon a 19. század közepén a korabeli sajtó tükrében

Az ercsi uradalom fejlesztésének főbb vonásai

Joseph von Lilien báró (1753-1828) az 1790-es évek második felében vette át apósától,[1] Szapáry Miklóstól a 24 000 holdat kitevő, Fejér megyében fekvő ercsi uradalmat, ahol 1828-ban bekövetkező haláláig számos újítást és beruházást hajtott végre az okszerű birtokgazdálkodás jegyében, tevékenysége pedig a megyében fekvő uradalmak közül több számára is mintaként szolgált,[2] ahogy azt Korizmics László is írja:

„Fejérmegye gazdaságának e férfiu kétségtelenül jótékony szelleme volt, s eszközléseit habár néhány évig gyanus szemmel nézték is a tespedés emberei, az általuk kivivott eredményeknek később nem birtak többé ellent állni. Lilien – a gazdasági reformot szerencsésen meginditotta itt; s az – a mit ma Fejérben történni látunk, semmi más, mint az ő reformjának tovább tovább terjedése.”[3]

A 18. században javarészt birkás legelőkként hasznosuló kiterjedt pusztákkal tűzdelt uradalom rendezése (Guts-Ordnung) a báró első feladata volt, hiszen az önálló majorok kialakítása és az effektív termesztés megkövetelte a földesúri és úrbéres szántóföldek és legelők elkülönítését. 1815-ben összesen 148 telkes jobbágynak kellett megválnia régi földjétől, a korábbi 374 796 négyszögöl föld helyett 376 032 négyszögöl került kiosztásra.[4] A felmérések kapcsán készült jegyzőkönyvek arról is tájékoztatnak bennünket, hogy az elkülönítés nem volt teljeskörű, nem fedte le a teljes telkes jobbágyságot: „[…] akiknek az ujj tsere jobbágyi földben nem adódhatott, az régi jobbágyi földekben hagyatak meg.”[5] Az új jobbágyi földeket egy tagban hasították ki úgy, hogy azok közvetlenül az úrbéresek rétföldjei mellett helyezkedtek el.[6] Hogy a folyamat az egész uradalomra nézve végbement-e 1815-1816 között vagy korábban is történt-e hasonló részleges rendezés, kérdéses, mindenesetre 1823-ban, amikor a falut a Duna egy hatalmas áradása rázta meg és az úrbéres földek egy része is víz alá került, s így új földek kiosztása vált szükségessé, akkor Báro Lilien Ö Nagysága ezt oly feltétel mellett el is fogadta, hogy a tserének tsak azon esetben lehet helye, ha az eltserélendö jobbágy földek egy tagban, és nem meg szaggatva fognak az tsere alá vettetni.[7]

A képen szöveg, kézírás, vázlat, rajz látható Automatikusan generált leírás

1. kép Az ercsi uradalomban egy tagban kiadott úrbéres szántóföldek alaprajza[8]

A báró figyelmet fordított a legelőterületek szétválasztására is, elsősorban azért, hogy a falusi birkák ne keveredjenek az uradalom állatállományához tartozó birkákkal.[9] 1806-ban már három legelőterület volt kijelölve a falusi közösség számára (pascuum communae): az egyik a faluközponttól észak-nyugatra feküdt a battai határhoz közel, a másik a falutól dél-nyugatra, közvetlenül a belső szőlőskertek mellett, a harmadik pedig Ercsi központtól egészen délre, a Duna bal partjához közel volt kijelölve.[10] A rendezéssel kapcsolatban mindössze egyetlen panasz maradt fenn az úrbéres jobbágyoktól, de az már az Eötvösék birtokgazdálkodása idején, 1841-ben keletkezett.[11]

Az önálló majorok kialakításához a fenti rendezések elengedhetetlenek voltak. Az egyik major a faluközponthoz legközelebb fekvő Ercsi volt, ahol a többi gazdaságtól eltérő módon a berendezések és a gyártási folyamatok miatt kétszer annyi felvigyázó (obequitator, Trabant) őrizte a helyszínt, a további öt majorságot a báró az egykori téres puszták integrálásával alakította ki, időben nem egyszerre. 1806-ban – egy uradalmi térkép tanúsága szerint – már érdemi művelés alá került Felső-Besnyő, Agg-Szentpéter és Göböljárás, későbbi fejlesztés eredmény lett Rácz-Szentpéter puszta, illetve 1821-ben utoljára Alsó-Besnyő, amely addig Petrás András haszonbérlő kezében volt.[12]

A pusztagazdaságok (Prädial-Wirtschaft) külső részében 24 osztagon kiterjedt szántóföldi növénytermesztés folyt ugaroltatás mellett, hiszen az uradalom nem rendelkezett elegendő trágyával az ugar megszüntetéséhez. Itt döntően gabonaféléket termesztettek. A belső részen 16 osztagon intenzívebb gazdálkodás folyt: döntően takarmánynövényeket és ipari növényeket vetettek, ami egyrészt a gyártási folyamatok alapanyagát adta, másrészt pedig biztosította a növekvő számú, istállózott állatállomány takarmányellátását is. A pusztagazdaságok centrumában helyezkedett el – a téri központosításnak megfelelően – négyzetes szerkezetben a tisztilak, a magtár, a hajdúk és a kocsisok lakhelye, illetve a lóistálló. Ettől távolabb helyezkedett el a béresek lakrésze, az ököristálló és a szekérszín, míg a juhászok lakrésze és a juhakol szintén külön egységet alkotott.[13] A juhakol körül legelőteret is kialakítottak, hogy az időjárási viszontagságok miatt adott esetben ne kelljen messzire hajtani az állatokat.[14]

2. kép Az ercsi uradalomhoz tartozó Agg-Szentpéter puszta sematikus ábrája

Az ercsi uradalom növénykultúrája a 19. század első harmadában széles spektrumú volt. A báró személyes írásaiban az alábbiak fordulnak elő: ceriáliákból, gabonanemű növényekből búzát, árpát, kölest, zabot és kukoricát vetettek, takarmánynövényekből és a mesterséges legelőterületek kialakításához megjelent az angolperje, lóhere, lucerna, bükköny és részben a burgonya, amelyet a szeszgyártás alapanyagaként is hasznosítottak.[15] Gyártási folyamatoknak vetették alá a legkülönbözőbb olajat adó növényeket: napraforgó, káposzta, mák, repce, olajretek, len, fehér mustár és kender.[16] Megjelent továbbá a festő csülleng, a dohány, fűszernövények közül pedig az édeskömény, a kömény és az ánizs. Korizmics említést tesz még a festő buzérról és baltacimről is.[17]

A takarmánynövények és a legelők dúsítására megjelenő növények ugyan az extenzív fejlődés lehetőségét korlátozták, de az állatállomány bővítését csak így lehetett megvalósítani, ami pedig az uradalom trágyával ellátott szántóterületének kiterjesztését biztosította, tehát hosszú távon kifizetődő volt a szemesgabona-termesztés csökkentése. 1824-ben Ercsiben a juhászat 16 000,[18] öt udvarra elosztott, gyapjúeladásra szánt birkából állt egy-egy intézővel és nyolc cseléddel.[19] Saját igényeket kiszolgáló és eladásra szánt sertésekből öt gazdaságban 50-50 koca volt 200-200 kismalaccal, 50 tejelő szarvasmarha a tejgazdaságban (Schweizerei) volt, 40 darabot levágásra szántak.[20] Közvetlenül a tejgazdaság mellett működött egy 10 osztagból álló váltógazdaság is, amelyen – trágyázás mellett – döntően takarmánynövényeket termesztettek az istállózó állattartás biztosításához. Az uradalom igaerejét százas nagyságrendű ökör és bivaly adta: az ercsi majorban tizennégy négyfogatos ökörszekér és egy négyfogatos bivalyszekér, a további gazdaságokban összesen 42 ökörszekér volt. A 110 darabot számláló lóállományt igaerőként, saját használatra és eladásra szánták, az állomány nagyobb része (80 darab) Lilien saját ménese volt.[21]

3. kép A tejgazdaság mellett működő tízosztagú váltógazdaság működése

Gépesítés tekintetében szórványos adatokkal rendelkezünk. A különböző ekék, boronák, sorvetők és kultivátorok mellett a század elején – Korizmics szerint – cséplőgépet és hozzá tartozó tisztítógépet is beszerzett a báró, ezt azonban az ercsi jobbágyok felgyújtották, így a későbbiekben tartózkodott efféle masinák üzembe helyezésétől. Források nem tanúskodnak az incidensről, de nem elképzelhetetlen, hogy arról a cséplőmalomról lehetett szó, amely egy 1801-ben keletkezett híradás szerint valóban üzemelt az uradalomban.

„Ezen új eszköz a’ pajtában (csürben) áll, a’ mellyben annyi helyet se foglal, mint egy közép-szerű szénás szekér. […] Két ló két óráig forog itt a malomban, ’s mennél sebesebben forog az, annál jobban ki nyomtatja és szórja az életet az új machina. […] Ezzel az eszközzel minden, akár melly kurta nap alatt is, nyóltz forintot nyér a’ gondos gazda […]. Tudtomra már hét illyen malom van a’ Hazánkban, úgymint Gróf Batthyány, Báró Lilien, és a’ Zirczi Cistercitk jószágában, Ercsiben, Polgárdiban Fejér Vármegyében ’s a’ l. Hertzeg Battyányi Lajos is készíttet most egynehányat a’ jószágaiban.”[22]

Korizmics állításának némileg ellentmond, hogy cséplésre (nyomtatásra) használták még az uradalomban az ún. Carrere masinához hasonló, de annál effektívebb munkát végző gépet az 1810-es évek második felében. Andrew Meikle skót gépészmérnök tökéletesített eszköze,[23] amely az ercsi uradalomban is üzemelt, jóval magasabb magszámot ért el kevesebb munkaerő alkalmazása mellett. „Különben ez illy mesterséges nyomtató Masinát nagy tökéletességgel munkálkodni megláthatja kiki Ertsiben Budán alól Mélt. L. B. Lilien Urnál.”[24] Lilien kísérletező attitűdjére vall, hogy 1820-ban egy bizonyos Ugaczy-féle vetőgépet tesztelt birtokán.[25] Összesen negyven holdat jelölt ki a kísérletre, amiből hat holdba hat mérőnyi árpát vetett az új géppel, a fennmaradó 34 holdba a szokásos módon 51 mérőnyi árpát vetett. Amíg az új eljárással hat holdból 106 mérőnyit, a régi eljárással 34 holdból 474 mérőnyi árpát aratott, amelyből a tiszta hozam előbbiből 100, utóbbiból 423 mérő volt. Az új vetőgép alkalmazása tehát holdanként négy mérővel több árpahozamot biztosított.[26]

Az olaj gyártásához olajütő malmok beszerzésére volt szükség. Richard Bright utazási naplója szerint az 1810-es évek végén már több,[27] igaerővel ellátott olajmalom végezte a magvak hideg sajtolását. A napraforgómaghoz és a kendermaghoz külön hámozómalmot (Mahlmühle) kellett beszerezni egy külön ötödik igásló beállításával, amely automatikusan megtisztította a magot a héjától.[28] A gépek alkalmazását és az üzemeltetés azonban szakértelmet igényelt, e speciális feladatot nem lehetett kiadni robotkötelezettség teljesítésére. Feltűnő az ercsi község halotti anyakönyvi kivonatában, hogy két manualistát is feljegyzett a pap, az egyik állapotánál pedig az szerepel, hogy „faber in machina oleacea” (olajgépmester), külön érdemes megjegyezni, hogy ez a személy a Magyar Királyságnál jóval iparosodottabb Sziléziából érkezett.[29] Az olajgyártás sikerességét, a rentábilis beruházást bizonyítja az is, hogy az Eötvös család birtokgazdálkodása idején is fennmaradt az üzem.[30]

A mezőgazdasági termények üzemszerű feldolgozása a kapitalista jegyeket magán viselő nagybirtok jellemzője. Ercsiben az olajnövényekből hidegen préselt, többször átszűrt világításra és főzésre is alkalmas olajat állítottak elő, amelyet a báró részben a Lipótvárosban bérelt raktárában tárolt és onnan szállíttatta bécsi üzletekbe,[31] ezt tekinthetjük az a Lilien-uradalom fő specifikumának. Korizmics László szerint a báró az uradalom malmaiban megőrölt gabonát évekig szállíttatta liszt formájában, saját hajón Pestre,[32] ami az uradalom kedvező, Dunaparti elhelyezkedése révén és az ercsi anyakönyvekben feltűnő dnalis nauta (uradalmi hajós) tekintetében relevánsnak tűnik.[33] A takarmánynövények közül burgonyából a hat gazdaságban felállított pálinkaházakban szeszt főztek, de készített az uradalom egyéb likőröket, rózsaszappant és kölnivizet is.[34] Rövid életű volt a cukorüzem és a dohányfeldolgozás: az 1810-es években létesített cukorüzemben répából vonták ki a cukrot, de a költséges beruházást – feltehetőleg a piaci viszonyok korlátoltsága miatt – abba kellett hagyni.[35] A 24 holdon történő dohány termesztésére szakembereket (Tabak-Kultivaten) bérelt fel a báró, a feldolgozott dohány felét az uradalom saját használatra és eladásra tartotta fenn, míg másik felét a „dohánykertészeknek” adta ki fizetség gyanánt.[36]

Célkitűzéseink között szerepel, hogy az érintett uradalmak személyi apparátusáról, mint a haladás előmozdítóiról is szóljunk. Minthogy Ercsi esetén az uradalmi iratok megsemmisültek, illetve a tanult gazdatisztek szócsöveként is szolgáló szaklapok még állnak rendelkezésre a korszakból, csupán néhány adalékot áll módunkban rögzíteni. Ahhoz kétség sem fér, hogy Lilien nem volt abszentista bérlő, idejének jelentős részét Ercsiben töltötte, írásai világossá teszik, hogy az uradalom működési mechanizmusában, a vállalkozásokban, a gépek beszerzésében stb. oroszlánrészt vállalt magára, ahogy abban is, hogy a speciális tudást igénylő növények termesztésénél és feldolgozásánál (például: olaj, dohány) megfelelő szakembereket találjon, amely a korszakban önmagában is nehéz feladatnak bizonyult. Korizmics szerint alkalmazottait ügyesen választotta ki döntően a paraszti, tehát földművelésben jártas társadalomból, azokat jól megfizette. A tisztek fizetése azonban nem volt kirívóan magas, a járásban lévő egyes birtokokhoz képest a tiszttartó például kevesebbet is keresett Ercsiben, jóllehet pontos fizetései adatokkal csak 1816-ból rendelkezünk. Ugyanakkor az is világossá válik az alább következő táblázatból, hogy Érdhez, Bicskéhez, különösen Etyekhez képest összetettebb uradalmi apparátus működött Ercsiben.

1. táblázat Uradalmi tisztviselők fizetései a Bicskei járás egyes birtokain 1816-ban[37]

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Lilien a koalíciós háborúk nyújtotta termékelhelyezési lehetőséget kihasználva, az integrált pusztákon folytatott kiterjedt szántóföldi növénytermesztés révén elegendő profithoz jutott, hogy ésszerű és takarékos fejlesztések mentén majorsági üzemeket létesítenek, ahol a feldolgozott mezőgazdasági termények piaci értékesítése nyilvánvalóan megkönnyítette a dekonjunktúra időszakának átvészelését. A takarmánynövények váltógazdálkodásban való megjelenésével a növekvő állatállomány istállózását biztosította. A Lilien-uradalom fejlesztésének és fejlettségének rövid áttekintésére azért volt szükség, hogy ezzel mintegy összefoglaljuk azokat a változásokat, amelyek 18. század végétől a 1828-ig érték a birtokot, hiszen e birtokgazdálkodásban megjelenő újítások, változások szolgáltak mintaként vagy bírtak mintaértékkel a környező uradalmak számára, ahogy arra Korizmics több helyen is utalt.

A meglátogatott birtokok

„Kirándulásom czélja ez uttal a derék Horhy-nak csillagmajori s jakabszállási gazdaságai voltak, […] Míg oda érnénk – ha az olvasónak is ugy tetszik, nézzük magunkat kissé körül.”[38] Korizmics fő úti célpontja a Horhy Mihály racionalizált pusztagazdaságai voltak, de az út során további birtokokról adott rövid jelentést: Martonvásár, Érd, Baracska és Ercsi. Írásában utalt még továbbá Pöttendre, Nyékre, Velencére és Szabolcsra is, de ezekről releváns ismertetőt nem jegyzett le. Röviden szólnunk kell ezen uradalmak elhelyezkedéséről, birtokosairól.

Martonvásár a Buda-Székesfehérvár útvonal mentén, Baracskától északkeletre terül el.[39] 1770 óta a Brunszvik család kezelésében és tulajdonában volt, korábban csak bérelték a területet a Beniczky családtól, de azok kihalása után a kincstár folytatott egyezkedés révén tulajdonjogot szereztek.[40] Brunszvik Antal 18. században jelentős tájalakítási programot hajtott végre a területen.[41] 1793-ban bekövetkezett halála utána Brunszvik Ferenc (1777-1849) vette át a birtokgazdálkodást, aki éveket töltött Angliában és Franciaországban a mezőgazdaság tanulmányozásával.[42] Szakértelmét jelzi, hogy már az 1820-as években Fejér vármegye legnagyobb juhászatával ő rendelkezett.[43] Károly János az alábbiakat írja Ferencről: Ferencz „1776-ban Pozsonyban született kiváló gazda, a ki Martonvásár praediumot, tehát kietlen pusztaságot különös szorgalommal és izléssel virágzó állapotba hozta, s kertje, tava és parkszerü erdősitésével paradicsommá varázsolta.”[44]

Érd Fejér vármegye északkeleti részén, az erősen süllyedt Pannon-tábla szélén terül el, a Mezőföld része. Tétény, Tárnok és Batta községek között fekszik. [45] A török kiűzése után a terület a Szapáry család zálogbirtoka volt, a tulajdonos pedig az Illésházy família, de 1828-as kihalásuk után Batthyány Fülöp kezére került ez érdi uradalom, az akkor készült vagyonösszeírás alapján fejlett majorsági gazdálkodás folyt, jelentős volt a juhtenyésztés.[46] Az érdi szántóföldi növénytermesztés és a gabonafélék dominanciáját jelzi, hogy egy 1822-ben a bicskei járásban Érd rendelkezett a legtöbb vízimalommal, szám szerint 23 darabbal.[47] 1848-ban Sina György megvásárolta az uradalmat, így Fejér megyében Ercsi mellett egy második kiterjedt gazdaságra is szert tett.[48]

A képen szöveg, térkép látható Automatikusan generált leírás

4. kép Érd (Hamzabég) a dunai vízimalmokkal (1850)[49]

Baracska a Váli-víz vízgyűjtő területén, Székesfehérvártól kelet-észak-keletre helyezkedik el, területe határos Ercsivel. A török kiűzése után évtizedeket felölelő pereskedés bontakozott ki az eredeti tulajdonos (Pálfy család) leányági örökösei, a zálogbirtokos Szapáry és további oldalági családok között, amelynek eredménye végül az lett, hogy Baracskapuszta közbirtokossággá vált,[50] a birtokos nemesek száma pedig a 19. század első harmadában is növekvő tendenciát mutatott, amely egyet jelentett a nemesi birtok aprózódásával, így a szinte paraszti sorsra jutó kisnemesek birtokfejlesztési lehetőségei beszűkültek, állandó pereskedéseik egymás ellen tovább nehezítette a baracskai közbirtokosság helyzetét.[51] Az egyes gazdaságokból iratanyag nem maradt fenn, jóllehet a vármegye közgyűlési irataiból az tűnik ki, hogy az 1810-es és 1820-as években a közbirtokos nemesek igyekeztek alakítani a tájat (folyószabályozás, útépítés), ami adott esetben az ercsi uradalommal konfliktushoz vagy közös fellépéshez vezetett.[52]

Jakabszállás és Csillagmajor puszták – Korizmics fő úticéljai – az Eszterházy család Fejér megyei birtokegyüttesének részét képezték Székesfehérvár és Adony között, a Velencei tótól délre terültek el, a sárosdi uradalomhoz tartozó puszták voltak, amelyeknek kezelését 1843-ban vette át Horhy Mihály haszonbérlőként (korábban jószágfelügyelő volt), s mindkét pusztát angol mintára alakította át.[53] Ahogy Fényes Elek jegyzi: Szép tanuságai a szorgalomnak Jakabszállása és Csillagmajor, hol a mocsáros térek, gazdag termő földekké varázsoltattak.[54]

A képen térkép látható Automatikusan generált leírás
5. kép Jakabszállás major a második katonai felméréshez készített térképen[55]

A vizitáció utolsó állomása, Ercsi a Duna jobb partján, Batta helység és Adony mezőváros között terült el, partmenti elhelyezkedése miatt a Duna – ötvenes években kibontakozó szabályozása előtt – gyakran sújtotta áradásaival a falut. A hatalmas, déli, dél-nyugati irányban elterülő pusztákkal bíró uradalom 1841-ig a Szapáry család tulajdonában volt, majd egy rövid időre a vásárosnaményi Eötvös családé, 1845-től pedig báró Sina Györgyé lett, aki a fejlett, rendezett gazdaságot további tőkebefektetések révén ismét prosperálóvá tette. Írásunk további részében e meglátogatott uradalmak gazdasági helyzetét kívánjuk megvilágítani a rendelkezésünkre álló sajtóforrások alapján.

Növénykultúra és állattenyésztés

Ahogy azt az ercsi uradalom 19. század eleji fejlődésénél láttuk, a szántóföldi növénytermesztésben a ceriáliák túlsúlya érvényesült. A hagyományos gabonanövények vetése mellett érdekes kísérletezések is zajlottak új növények meghonosítása érdekében Fejér megyében.[56] 1851-ben – Korizmics László indíttatására – a Magyar Gazdasági Egyesület angol gabona, hüvelyes és egyéb kerti veteménymagok kiosztása mellett döntött ügyelve arra, hogy az ország jelentős részébe jusson ezekből a mintamagokból. A gabonafélék közül az ercsi uradalomnak utaltak ki whittington és caucasian búzát, chewalier árpát és drummond zabot, míg Horhy Mihály gazdaságaiba kensingland és spaldings prolific búzát, chewalier árpát és szintén drummond zabot. A kísérlet fontosságát jelzi, hogy részletes utasítást adtak e gabonanövények műveléséhez, aratásához.[57]

Az angol magok kiosztása és a magyar mezőgazdasági növénykultúrába való illesztésének kísérlete mögött azt is látnunk kell, hogy például az angol drummond zab súlyra jóval többet hozott, mint bármely magyar versenytársa, élelmezési szempontból tehát nem volt mellékes ez az újító törekvés sem. 1851-ben rendezték meg az első országos terménykiállítást, ahol a legkülönbözőbb gazdaságok által beküldött zabot versenyeztették, az első helyen az ercsi uradalom végzett, közelítő értéket mutatva fel az angol zab minőségével és súlyával, a második helyen végző borostyánkői birtok (Vas megye) küldeménye több mint négy fonttal maradt el Sina Györgyétől, ami mögött a vetésforgó jobb alkalmazását feltételezhetjük, hiszen a zabot Magyarországon általában a vetésforgó utolsó helyére vetették, oda, ahol a föld tápértéke a legalacsonyabb volt. Árpa esetén Horhy Mihály jakabszállási gazdasága szerezte meg az első, Ercsi pedig a tekintélyes harmadik helyet.[58]

Az ercsi uradalom a későbbi években is jeleskedett a növénytermesztésben. 1857-ben általános gazdasági kiállítást tartottak, ahol gazdasági és műipari terményeket, termékeket egyaránt bírálás alá helyeztek. Másodrendű oklevelet az Ercsiből beküldött árpa és zab szerzett, de hasonló eredménnyel végzett a martonvásári búza is. Takarmánynövények közül az Ercsiből küldött bükköny, mezei komócsin és lucerna hozott sikert mellett.[59] A 129 kiosztott oklevélnek több mint 11 százaléka valamely Sina-birtokhoz kapcsolódott. Ha csak ezeket a gazdaságokat vesszük figyelembe, akkor több mint 53 százalékát az ercsi uradalom teszi ki, amely jól jelzi az uradalom szántóföldi növénytermesztésének fejlettségét, s feltételezi a korszerű eszközök alkalmazását.

Jelentőssé vált az olaj-és takarmánynövények termesztése is, így például a legjövedelmezőbb olajnövényé, a repcéé, amelynek feldolgozásában Ercsi úttörő volt a 1810-es években. Martonvásáron ősszel és tavasszal is vetettek repcét, 1837-ben például a nagy szélvihar és az egésznapos zápor okozott benne hatalmas károkat,[60] 1838-ban pedig Szakmáry Ágoston, Brunszvik Ferenc jószágainak felvigyázója értekezett hosszasan a martonvásári repcét sújtó bogárvészről.[61] A repce feldolgozása után keletkezett végterméket takarmányként is hasznosították (olajpogácsa), amellyel főként a sertéseket etették.

Takarmánynövények közül kiemelendő a burgonya és a bükköny,[62] amelyet sok esetben zabbal keverve mesterséges legelők kialakításához is használták, Martonvásáron pedig mind vetni való burgonyát és zabosbükköny-magot is értékesítettek,[63] Horhy Mihály jakabszállási gazdaságában is jelentős burgonyatermesztés folyt.[64] Baracskán, ahol a közbirtokosság végrehajtotta a tagosítást,[65] szintén termesztettek repcét eladásra,[66] de Korizmics szerint a takarmánynövények termesztése nem volt megfelelő arányú.[67] Ercsiben a 19. század közepén folytatódott a burgundi répa termesztése, amelyet ugyan takarmánynövényként hasznosítottak, de a korszakban cukorgyártás fő alapanyaga volt. A Gazdasági Lapokban 1851-ben jegyzik meg, hogy a sziléziai burgundi répa Ercsiben jó eredményekkel terem, sorművelés és megfelelő ültetés mellett.[68]

Állattenyésztésben a juhászat dominált az 1820-as évektől kezdve, amikor az osztrák piacok nyersanyagigénye megnőtt és a textilgyártás – a népességnövekedés miatt is – fokozottabbá vált.[69] Elsőként Martonvásárt kell kiemelnünk, ahol a racionális birtokgazdálkodás kialakítása elejétől fogva a juhtenyésztés fejlesztésével, kiterjesztésével, illetve a fajtanemesítésével állt összefüggésben. A martonvásári törzsből már az 1820-as és 1830-as évektől kezdve is kínáltak eladásra hágó kosokat, amelyeket gyakran országos kiállításokon mutattak be.[70] A nemesített juhok eladása hozzájárult az egyre terjedő juhtartás kifejlődéséhez, hiszen így eleve a több és minőségibb gyapjút adó állatok terjedtek el a magyarországi gazdák birtokain. Martonvásáron – Alsó-Tengelic és a Magyaróvári uradalom mellett – az istálló is korszerűsödött, az akol két részből állt, felső részén mintegy külön emeletet hoztak létre ajtókkal és a levegőmozgást biztosító lyukak vágásával, ahol a takarmányt, esetlegesen szerszámokat tartottak.[71]

Baracska esetén kevesebb információval rendelkezünk. 1845-ben 500 darab nemesített birkát értékesített Domonkos Imre táblabírótól,[72] Horhy Mihály jakabszállási jószágáról tudjuk, hogy rendes istállóztatás mellett ún. pepiniera nyájjal rendelkezett.[73] Sina család kezelésében lévő érdi és ercsi uradalom is jelentős juhtenyésztést folytatott. 1855-ban Párizsban rendeztek egyetemes kiállítást, amely többek között az ipar és a mezőgazdaság eredményeit, újításait volt hivatva bemutatni, de lehetőség volt vásárlásra is, ami nemzetgazdasági szempontból nem elhanyagolható új fajták és magok megjelenését eredményezték. Jól jelzi a hazai gazdaság előmozdításának igényét, hogy a Magyar Királyság területéről számos nagybirtokos is megjelent a rendezvényen, adott esetben saját terményét, állatát versenyeztetve. Bár az eredmények összeírása nem jegyzi, hogy mely gazdaságból került ki a díjazott állat, báró Sina György juhászata kosok és anyabirkák kategóriában is negyedik helyet ért el,[74] de feltehetőleg Érdből vagy Ercsiből származtak az állatok, mert a kiállítás után egy bizonyos Ockel gazdasági tanácsos Poroszországból a magyar juhtenyésztés megfigyelése céljából többek között Ercsibe és Érdbe is tervezett gazdasági vizitációt tenni.[75] Az érdi juhászat döntően Hunyady gróf simongáti nyájából való, de fajtanemesítés céljával Ürményből és Lichnovszky herceg juhászatából is hoztak be Érdbe. 1858-ban már merinói tenyészkosok eladását intézte az érdi tiszttartói uradalom.[76] 1859-ben egy bizottság hosszú vizsgálódása után 20 – tenyésztésre alkalmas – kost vette országos törzskönyvbe, s az egyikről az alábbi megjegyzést tette a bizottság:

„A két ellentétes alaknak e kosban való szerencsés összeolvadása, mely tökéletes benőttsége, sima, zárt, finom fürtözete s általános nemes typusa mellett már egyelőre nem mindennapi tenyészállatot sejditett, teljes harmóniában áll annak gyapja tulajdonáságval is. Gyapja ugyanis a finomság legmagasb fokán álló, s ily finomság egyéb jó tulajdonaival is u.m. jeles gyöngédség, ruganyosság, simaság és kellő szálhívséggel bíró.”[77]

A korszakban előtérbe került és nagyobb nyilvánosságot kapott a beteg, valamilyen kórságban szenvedő állatok gyógyítása is. A kergekór általános probléma volt a juhászatokban,[78] olykor az állomány több százalékát is elvihette, hatalmas károkat okozva ezzel a gazdáknak. Az 1850-es évek második felében többször cikkeztek egyes uradalmi tisztek a kerge juhok megmentésének módjáról, a trepanálásszerű műtéti eljárás az érdi uradalomban is sikeres volt.[79]

Gép-és eszközállomány

A racionális birtokgazdálkodás egyik alapfeltétele az eszközállomány fejlesztése, kezdve az egyszerű eszközöktől (eke, kapa stb.), az összetettebb mechanikus gépek (sorvető, cséplőgép stb.) beszerzéséig. A maghozam növelése és a profitorientált attitűd megkövetelte az eszközállomány javítását és a külföldi minták meghonosítását helyi gyártás vagy beszerzés útján. Utaltunk rá fentebb, hogy sorvetők és cséplőgépek ugyan megjelentek a 19. század első harmadában a Lilien-uradalomban, de ezek csupán a sporadikus példák közé tartoztak. A 1850-es években már szélesebb körben jelennek meg az efféle mechanikus eszközök, de minthogy az ország jelentős részén a tradicionális földművelési eljárásokat alkalmazták, a gépítés igénye kevéssé jelent meg, ráaásul a komplikáltabb gazdasági eszközök iránt általános idegenkedés is jellemezte a gazdákat. Vizsgáljuk meg a következőkben, hogy a Korizmics által meglátogatott gazdaságokban milyen fejlődésről és fejlesztésről tanúskodnak a korabeli lapok.

A szántóföldi növénytermesztés legfontosabb eszköze a szántáshoz alkalmazott eke volt, amelynek számtalan variánsa létezett az országban, de leggyakrabban egyvasú nehézekét használtak, amelyhez két ökör igaerejére volt szükség. Az érdi uradalomban – a cenki gazdaságból nyert minták alapján – Leidolf Antal lakatosmester eladásra is készített egyes, kettős és töltögető-kapáló ekéket gyártott műhelyében,[80] amelyek közül a kettős eke célszerűségét az érdi uradalomban próbaszántással vizsgálták meg, amelynek erdeménye jól mutatta, hogy madjnem feleannyi igáserő felhasználása kell ugyanakkora földterület szántásához, mint amekkora az egyes ekével, tehát a gazda számára felszabadult munka-és igarerőt egyéb művelésekre is hasznosítani tudja. A Gazdasági Lapokban közölt számítások szerint a gazdaság kettős ekével való felszerelése már egy év alatt megtérül.[81] Martonvásáron Rosen György uradalmi kovács is gyártott eladásra szánt kettős vasekéket, amelyek – bár minőségükben elmaradtak az angol ekéktől – hatékonyabbak voltak a favázra épült társaiknál.[82]

1859 júniusában országos érdeklődés mellett (társadalmi hovatartozástól függetlenül több mint 600 gazda jelent meg),[83] báró Sina Simon kezdeményezésére az ercsi uradalomban tartottak próbászántásokkal kísért ekeversenyt,[84] ahol minden egyes eke részére egy 6 öl széles és 30 öl hosszú táblát készíttetett elő Krieger Pál uradalmi felügyelő. A versenyre bocsájtott ekéket három osztályba rendezték áruk alapján, vizsgálták többek között a szükséges igaerőt, a szerkezeti szilárdságot, kezelhetőséget és a barázdák mélységét. Kovács Sándor ercsi uradalmi kovács ezüstérmet szerzett, további jó eredményeket ért el Vidacs István pesti gépgyáros.[85] A bemutatott ekéken kívül magtakarók, szecskavágok és egyéb eszközök is megjelentek Ercsiben, így a résztvevő közönségnek volt lehetősége az újszerű masinákat a gyakorlatban is látni.[86]

A cséplőgépek elterjedése lassabban haladt, amely a fentebb említett vállalkozói attitűd hiánya mellett a gép költséges beszerzésével és a paraszti-béres társadalom ellenszenvével is magyarázható.

„A nép rossz szemmel nézi e gépek terjedését s több eset fordult elő, hogy a működő gépekbe a vele bánók erős vas szeget, vasvillát, kaszadarabot, baltát s efféléket dobnak s akkép azok működését legalább egy időre megakasztják; sőt volt néhány eset, hogy a gép és asztagok fölgyújtattak. […] a nép […] a gépek használását nem gazdai józan számitásnak, hanem kajánságnak tulajdonítja.”[87]

Baracsákán egy bizonyos Dienes Gábor birtokos állíttatott fel gazdaságában cséplőgépet 1847-ben, amelyet Szijj Sámuel pesti gépész gyártott, és amely „szakadatlan működésben” naponta 30-35 pozsonyi mérő tiszta búzát csépelt ki.[88] Martonvásár hárommérföldes körzetében összesen – a Gazdasági Lapok szerint – 42 cséplőgép működött, amelynek mintegy fele Sina ercsi és érdi uradalmaiban volt üzembe helyezve,[89] négy különböző cséplőgépet pedig 1857-ben Martonvásáron hatékonyságvizsgálati céllal állítottak fel. A második táblázatból kitűnik, hogy hozam tekintetében – a költséget is figyelembe véve – Baratt, Exall és Andrewes gyárából származó angol gép a leghatékonyabb, ugyanakkor nem sokkal marad le a hazai gyártású cséplőgép sem, és ha figyelembe vesszük a beszállítási költséget,[90] a szerelés, az alkatrészek kérdését, akkor a magyar egyértelműen kifizetődőbb.

2. táblázat A martonvásári uradalomban tesztüzembe helyezett cséplőgépek jellemzői[91]

A gépek infstrukturális hátterének fejlődését mutatja, hogy már 1857-ben cikkeztek arról, hogy Weisz gépészmester Martonvásáron fiókgépgyárat és gépparkraktárt létesítenek, amely a környező gazdaságok számára – vásárlás, szerelés, alkatrészvásárlás esetén – hatalmas előny volt, hiszen így a Pestre való utazást megspórolhatták, és az sem mellékes, hogy a gépek kipróbálására – hasonlatosan az Ericsben rendezett gépbemutatóhoz – itt is lehetőség volt.[92]

Horhy Mihály jakabszállási és Csillagmajor gazdaságába az 1850-es évek elején három új cséplőgépet hozatott Angliából (egy lóerejű Hensman, két lóerejű Barret, négy lóerejű Hensman), a szemek tisztaságáért pedig Horhy egy ún. Hornsby-féle rostát is alkalmazott, amely a hengeres fogsorok révén megtisztította a gabonaszemet a pelyvától.[93] Szintén Angliából érkezett négy aratógép,[94] amelyek közül a Garett-féle géppel Horhy – a Gazdasági Egyesület meghívott tagjai előtt – 1600 holdon aratott árpát, zabot és repcét szemveszteség nélkül,[95] amely Korizmics László – aki éppen az angol gépek működése miatt kereste fel az említett gazdaságokat – elismerését is kiváltotta, külön kiemelte a gépekhez állított emberi munkaerő alkalmasságát.[96]

A magok vetésére a hagyományos megoldásokon kívül megjelent a sorvetés is, amely sorvetőgép beszerzését igényelte. Ezek általában nem egy, ha nem több növény vetéséhez is alkalmasak voltak. Jakabszálláson csak 1853-ban alkalmaztak – kísérleti jelleggel – sorvetőt, Ercsiben már Lilien József idején is megjelent, de nem vált általánossá. Az ercsi uradalomban – immár Sina földesurasága alatt – Krieger Pál tisztartó több géppel is kísérletezett, köztük egy bizonyos brüsszeli géppel, illetve a hazánkban jobban elterjedt Garrett-féle vetőgéppel,[97] amellyel naponta 10-12 holdat tudtak vetni – a hagyományos vetéssel ellentétben – jelentős magkímélés és magasabb hozam mellett.[98]


6. kép Cooke-Garrett-féle sorvetőgép[99]

Az újszerű – döntően külföldről importált vagy külföldi minta alapján hazánkban utángyártott – mechanikai eszközök nem utolsósorban azt a célt is szolgálták, hogy a jobbágyfelszabadítással megszűnő robotmunkát részben pótolják, hiszen a fentebb bemutatott gépek kevesebb emberi munkaerőt igényeltek, jóllehet beszerzési áruk messze meghaladta a bérmunkások díját, de hosszú távon kifizetődő volt. Hasonló megfontolás vezérelte az érdi uradalom tiszttartóját, Hajnik Jánost, amikor az Érden készült amerikai szénagyűjtő gerebélyét és a hozzá tartozó vontatót bemutatta a Magyar Gazdasági Egyesület közgyűlésén, hiszen az Érden végzett gyakorlat is bebebizonyította, hogy a két eszköz és a hozzá rendelt egy kézi munkaerő mintegy tizenöt munkást pótol,[100] ami gazdaságosság szempontjából nem elhanyagolható tényező, pláne, hogy Fejér vármegyében a szabad munkaerő csekélyszámba ment.

7. kép Amerikai szénagyűjtő gereblye[101]

Személyi apparátus

Írásunkban röviden ki kell térnünk a pozitív változásokban szerepet játszó, az előrehaladást támogató gazdákra, gazdatisztekre is. Utóbbiak sajátos átmeneti réteget képeztek a paraszti és a nemesi társadalom között, hiszen biztos jövedelemmel és bizonyos fokú iskolázottsággal rendelkeztek, jóllehet a rendi Magyarországon nem alakult ki egy egységes gazdasági tudásegyüttes, amivel a magánbirtokok gazdatisztjei rendelkeztek volna, ismereteiket szerény szakirodalomból és gyakorlati tapasztalataikból szerezték, egy részük megfordult a Georgikonban vagy a magyaróvári intézet falai között, de ez korántsem volt általános, hiszen egységes kiementeli vizsgarendszer 1848-ig nem volt gyakorlatban.[102]

Státuszuk erősítését és szakmai kompetenciájuk bővítését, tudásuk megosztását segítette elő a Magyar Gazdasági Egyesület, amely tagösszetételének kb. 35-40 százalékát adták az uradalmi apparátus officiális rétegéhez tartozó tisztek, illetve erdészek, akik az egyesület szócsöveként funkcionáló Gazdasági Lapok hasábjain gyakorta adták közre észrevételeiket.[103] Jól jelzi az egyesületi tagság fontosságát a Gazdasági Lapokban 1857. évi 50-51. számában közölt évdíjas tagokról szóló lajtsrom. Összesen 146 új egyesületi tagot jegyeztek be, amelyekből ha levonjuk a birtokgazdálkodáshoz szorosan nem köthető személyeket (pl.: lelkész, tanár), akkor 128 fővel kell számolnunk. Pest dominnciája mellett (31 százalék) Fejér is jelentős, a tagok közel 20 százaléka kötődött valamely Fejér vármegyei birtokhoz tulajdonosként vagy alkalmazottként, közülük is egyértelműen kiemelkedik a Sináék kezelésében álló Ercsi és Érd, hiszen e két gazdasághoz tartozik a kiszűrt tagok 60 százaléka. Emögött feltételeznünk kell – a tisztek személyes érdeklődése, érdekeltsége mellett – azt a földesúri programot, amely a birtokfejlesztéshez elengedhetetlennek tartotta alkalmazottainak jártasságát a mezőgazdaság kurrens témáiban, eredményeiben. Martonvásár a harmadik helyen áll.

3. táblázat Fejér vármegyéhez kötődő évdíjas tagok lajstroma (1857)[104]

A vizsgált gazdaságok közül publicisztikai írást a martonvásári uradalom inspektorához, Szakmáry Ágostonhoz köthetünk, aki a repce kórokozójáról számolt be részletesen a gazdaközönségnek, jóllehet a problémára nem javasolt megoldást, csupán a kórokozó tudományos igényű vizsgálatát és az ellenszer kidolgozásának fontosságát jelezte,[105] de a marhák tüdőbetegségéről (pacalaszály) szóló alapos, pontos latin terminusokat tartalmazó írásában már bevált kezelést javasol.[106] Rövidebb nyílt levelet fogalmazott meg az érdi uradalom tiszttartója, Hanik János mezőgazdasági eszközökről, köztük a kettős ekéről, illetve a vetőgép fontosságáról azzal a céllal, hogy az úrbéres munkaerő megszűnése miatt a munkaerőfelhasználás racionálizálására hívja fel a figyelmet, amely csak a gépállomány fejlesztésével érhető el.[107]

Krieger Pál, az ercsi uradalom tiszttartójától publicisztikai jellegű írást egyelőre nem találtunk, de személye annyiben mégis kiemelhető, hogy a fentebb említett 1857-es ekeverseny előkészítését és lebonyolítását ő koordinálta, maga végzett összehasonlító vetést sorvetőgéppel, nem egy esetben valamely országos szintű verseny bíráló bizottmányának tagjai között találjuk őt is.[108] A baracskai birtokosokról keveset tudunk. A fentebb említett Dienes Gábor kapcsán utaltunk a cséplőgép megjelenésére, felbukkan a lapokban továbbá Pázmándy Dénes, aki kitűnő gazda Kömlődön és Baracskán.[109] Talán Baracska változó szellemiségére utal, hogy a közbirtokosok 1846-ban rendezett táncmultaságának teljes bevételét az iparegyesületnek ajánlották fel.[110]

Horhy Mihály minden bizonnyal kiemelkedik az említett gazdák és gazdatisztek közül, életútjának fordulópontjait ismerjük. 1780-ban született, a bécsi Theresianumban tanult különös érdeklődést mutatva a természettudományok és a mezőgazdaságtan felé. 1826-ban az Eszterházy család összes gazdaságának kormányzójává vált, ekkor kezdte meg az okszerű gazdálkodás elvei alapján Csillagmajort és Jakabszállást átalakítani, amelyeket 1843-ban haszonbérlőként vett kezelésbe.[111] Angliába tett utazásai pedig kulcsfontosságú gépek megjelenését és magyarországi adaptációját tették lehetővé, amely talán legnagyobb érdeme közé tartozik, ahogy azt Tanárky Gyula megfogalmazta:

„Mióta a czélszerű gazdasági eszközök és gépek szükségessége mellett, leginkább megboldogult Horhy Mihály hazánfiának, néhány évvel ezelőtt tett felhivása folytán, az angol készitmények iránt a magyar gazdaközönség figyelme is felébredt: tagadhatatlan, hogy a nagy pontosságal készitett angol gépek s eszközök behozatala által, a gépek iránti bizalom és kedv erősödött, de hazai gépészetünk is sokat nyert.”[112]

Összegzés

Tanulmányukban Korizmics László 1853. évi utazásának főbb állomásai mentén, a korabeli lapok felhasználásával mutattuk be azokat a sokszor mozaikszerűen tetten érhető változásokat, amelyek a neoabszolutizmus korában a modernizáció jeleiként mutatkoztak meg. Nem kívánjuk figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy itt csupán néhány dunántúli gazdaságot vizsgáltunk meg, amelyek egyrészt már a reformkorban is a racionális birtokgazdálkodás jegyeit kezdték magukon viselni, másrészt pedig jóval kedvezőbb piaci, terményelhelyezési környezetben működtek, mint az ország egyéb részein fekvő birtokok.

A lilieni út, amely a 19. század első harmadában még fehér hollónak számított a megyében, a század közepére már – ha általánossá nem is – szélesebb körben bonatkozott ki. Bár Lilien József 1828-ban meghalt, vizsgálatunk pedig az 1840-es és 1850-es éveket érintette, talán nem véletlen, hogy éppen Fejér vármegyét nevezték a kis Bánátnak. Martonvásár és Baracska Ercsi szomszédságában terült el, Érd racionalizálása pedig nem lehetett független Ercsitől, hiszen Sina György (később Simon) lett mindkét gazdaság földbirtokosa. Horhy Mihály gazdasági érdeklődése, theresianumi oktatása, a külföldi minták meghonosítására tett erőfeszítései és attitűdjei hasonlatossá teszik bárónkkal.

Az itt felsorakoztatott, sajtórogánumokból kiemelt, növénytermesztéshez, juhászathoz és gépítéshez kapcsolódó példák mennyisége is alátámasztja, hogy Fejér a kapitalista átalakulás egyik meghatározó színtere volt, amelynek legalább annyira előzménye a lilieni hatás, a reformkori gyarapodás, mint amennyire a dualizmus kori prosperálása következhetett belőle.

Bibliográfia

Források

Felhasznált levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár – Fejér Vármegye Levéltár

HU-MNL-FML-IV.A. 73. – Acta Locorum (AL) Ercsi

HU-MNL-FML-IV.3.c – Fejér vármegye közgyűlésének iratai

HU-MNL-FML T 261 – Térképtár

Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltár

HU-MNL-OL S-101-N-109.

Felhasznált korabeli folyóiratok

Budapesti Hírlap, V. évf., 32. szám, 1857 február. 10.

Budapesti Hírlap, VI. évf., 242. szám, 1858. október 22.

Divatcsarnok, VII. évf., 23. szám, 1859. június 7.

Gazdasági Lapok, III. évf., 24. szám, 1857. június 11.

Gazdasági Lapok, III. évf., 25. szám, 1857. június 18.

Gazdasági Lapok, III. évf., 30. szám, 1851. július 27.

Gazdasági Lapok, III. évf., 47. szám, 1851. november 23.

Gazdasági Lapok, III. évf., 48. szám, 1851. november 30.

Gazdasági Lapok, III. évf., 51. szám, 1851. december 21.

Gazdasági Lapok, V. évf., 30. szám, 1853. július 24.

Gazdasági Lapok, VI. évf., 11. szám, 1854. február 9.

Gazdasági Lapok, VI. évf., 2. szám, 1854. január 12.

Gazdasági Lapok, VI. évf., 9. szám, 1854. március 2.

Gazdasági Lapok, VIII. évf., 12. szám, 1856 március 20.

Gazdasági Lapok, VIII. évf., 24. szám, 1856. június 12.

Gazdasági Lapok, VIII. évf., 39. szám, 1856. szeptember 25.

Gazdasági Lapok, VIII. évf., 51. szám, 1856. február 21.

Gazdasági Lapok, IX. évf., 12. szám, 1857. március 19.

Gazdasági Lapok, IX. évf., 24-25. szám, 1857. június 11-18.

Gazdasági Lapok, IX. évf., 50. szám, 1857. december 10.

Gazdasági Lapok, X. évf., 3. szám, 1858. január 21.

Gazdasági Lapok, X. évf., 15. szám, 1858. április 15.

Gazdasági Lapok, XI. évf., 19. szám, 1859. május 12.

Gazdasági Lapok, XI. évf., 23. szám, 1859. június 9.

Gazdasági Lapok, XI. Évf., 24. szám., 1859., június 16.

Hazai s’ Külföldi Tudósítások, XV. Évf., 2. félév, 24. szám 1821., szeptember 22.

Hasznos Mulatságok, I. évf., 7. szám, 1817. (Dátum nélkül.)

Hasznos Mulatságok, XXII. évf., II. félév, 26. szám, 1838. szeptember 29.

Hetilap, III. évf., 203. szám, 1847. december 10.

Honművész, VII. évf., 30. szám, 1839. április 14.

Jelenkor, XV. évf., 15. szám, 1834. február 19.

Jelenkor, IV. évf., 21. szám, 1835. március 14.

Kalauz, I. évf., 17. szám, 1857. október 24.

Kémlő a gazdaság, ipar és kereskedésben, II. évf., 40. szám, 1837. május 20.

Kémlő a gazdaság, ipar és kereskedésben, II. évf., 41. szám, 1837. május 24.

Magyar Hírmondó, 20. évf., 41. szám, 1801. május 22.

Nemzeti Kalendáriom, XLIV. évf., 1858. (Dátum nélkül.)

Ökonomische Neuigkeiten und Verhandlungen, XII. évf., 87. szám, 1822. (Dátum nélkül.)

Ökonomische Neuigkeiten und Verhandlungen, XIII. évf., 45. szám, 1823. (Dátum nélkül.)

Pesti Hírlap, V. évf., 484. szám, 1845., június 12.

Pesti Hírlap, V. évf., 517. szám, 1845. augusztus 8.

Pesti Hírlap, VI. évf., 670. szám, 1846. május 7.

Pesti Napló, III. évf., 721. szám, 1852. augusztus 4.

Pesti Napló, VIII. évf., 2210. szám, 1857. május 29.

Pesti Napló, VIII. évf., 2237. szám, 1857. július 3.

Pesti Napló, X. évf., 2669. szám, 1859. január 4.

Tudományos Gyűjtemény, VI. évf., 11. szám, 1822. (Dátum nélkül.)

Vasárnapi Újság, V. évf., 221. szám, 1838. július 15.

Vasárnapi Újság, I. évf., 1. szám, 1854. március 5.

Vasárnapi Újság, VI. évf., 14. szám, 1859. április 3.

Felhasznált szakirodalom

Barbarits Lajos: A vetés gépesítésének kezdetei és elterjedése Magyarországon, in Wellmann Imre (szerk.): Mezőgazdasági tanulmányok 2., Budapest, Magyar Mezőgazdasági Múzeum, 1965.

Fényes Elek: Magyarország leírása 2., Pest, Nyomtatott Beimelnél, 1847.

Galgóczy Károly: Magyarország, a Szerbvajdaság s Temesi bánság mezőgazdasági statistikája, Pest, 1855.

Hendrikson, Kenneth E. (ed.): The Encyclopedia of the Industrial Revolution in World History (3. kiadás), Lanham (Maryland), Rowman&Littlefield, 2014.

Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete I., Pécs, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs, 1992.

Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete, Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2010.

Károly János: Fejér vármegye története 4., Székesfejérvár, 1901.

Katus László: A modern Magyarország születése, Pécs, Kronosz, 2012.

Korizmics László – Benkő Dániel – Morócz István: Mezei gazdaság könyve, 1. köt. Stephens Henry The Book of the Farm című munkája nyomán, Pest, Nyomtatott Herz Jánosnál, 1855.

Környei Elek.: Beethoven Martonvásáron, Székesfehérvár, István Király Múzeum, 1958.

Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848, Budapest, Teleki Pál Tudományos Intézet, 1948.

Prechtl, Johann Joseph: Jahrbücher des Kaiserlichen Königlichen polytechnischen Institutes in Wien, Bécs, 1824.

Szerecz Imre (szerk.): Richard Bright utazásai a Dunántúlon 1815. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1970, Veszprém.

Ujabb kori ismeretek tára – Tudományok és politikai társas élet encyclopédiája, 6. köt. Pest, Paxton-Zürcih, Heckanest Gusztáv kiadása, 1855.

Felhasznált tanulmányok

Bödő Krisztián: „Róna határja tágas és igen termékeny” – Besnyő, az ercsi uradalom egyik pusztája, in KRE-DIt, V. évf., 2022/2, online elérhetőség: http://epa.niif.hu/03500/03515/00011/pdf/EPA03515_kre-dit_2022_02_14.pdf

Joseph, Lilien: Ueber die Cultur der Oelgewächse auf der Herrschaft Ercsi in Ungarn. Verhandlungen der k.k. Landwirtschafts-Gesselschaft in Wien III, Bécs, 1824, 142–148.

Záborszky Miklós: Érd, in Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv 16., Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1985, 187–247.

Degré Alajos: Baracska, in Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv 14., Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1980, 71–123.

Vári András: Az agrárértelmiég helyzete a 19. században, Szociológiai Szemle, XII. évf., 2022/2, 59–76.

Felhasznált folyóiratok

Fejér Megyei Hírlap, 1989, XLV. évf. 153-178. szám

Hivatkozások

  1. Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848, Teleki Pál Tudományos Intézet, Budapest, 1948, 50. ↑
  2. Alcsút, Martonvásár ↑
  3. Korizmics László: Kirándulás Fejérmegyébe, Gazdasági Lapok, V. évf., 30. szám, 1853. július 24., 351. ↑
  4. HU-MNL-FML-IV.A. 73. Acta Locorum (AL) Ercsi, p. 163-166. ↑
  5. HU-MNL-FML-IV.A. 73. Acta Locorum (AL) Ercsi, p. 161. ↑
  6. „[…] az cserében adott ujj jobbágyi szánto földek pedig az Ertsi Helységben feljül, a jobbágyoknak Rétföldjeik mellett egy tagban vannak.” HU-MNL-FML-IV.A. 73. Acta Locorum (AL) Ercsi, p. 172. ↑
  7. Az Ertsi orszag utrol szollo Jelentés. HU-MNL-FML-IV.3.c 1823. 3. 115. számú irat. ↑
  8. HU-MNL-FML-IV.73. Acta Locorum (AL) Ercsi, p. 171. A tervrajzot és a földek kimérést Csapó Benjámin készítette. ↑
  9. Emanuel Frhr. v. Bartenstein: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften in Ungarn In: Christian Karl André (szerk.): Ökonomische Neuigkeiten und Verhandlungen, XIII. évf., 45. szám, 1823., 45. szám, 358. Fontos megjegyezni, hogy bár Bartenstein írásáról van szó, az ercsi uradalom működéséről szóló melléklet Lilien báró közlésében került a folyóiratba. ↑
  10. Mappa Geometrica Reprasentans superficiem et Reparatitionem Oeconom Terrenorum i: Dominio Ercsi propiorum tam ipsius Possionis Ercsi, 1806. HU-MNL-FML T 261. ↑
  11. Az a legelő „az soha közös nem vólt, mert az Uraságunk marhája soha a mienkre nem ment legalabb a M. Baro Lilien Uraságunk azon tselédjet aki amienkre hajtott, azonnal megvágatta.” HU-MNL-FML-IV.A. 73. Acta Locorum (AL) Ercsi, p. 194. ↑
  12. Bödő Krisztián: „Róna határja tágas és igen termékeny” – Besnyő, az ercsi uradalom egyik pusztája, in KRE-DIt, V. évf., 2022/2, online elérhetőség: http://epa.niif.hu/03500/03515/00011/pdf/EPA03515_kre-dit_2022_02_14.pdf (Letöltés: 2023. március. 23.) ↑
  13. Korizmics László – Benkő Dániel – Morócz István: Mezei gazdaság könyve, 1. köt., Stephens Henry The Book of the Farm című munkája nyomán, Pest, Nyomtatott Herz Jánosnál, 1855, 374. ↑
  14. Uo., 375. ↑
  15. Lilien: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften, 356–359. ↑
  16. Korizmics–Benkő–Morócz: Mezei gazdaság könyve, 438. ↑
  17. Korizmics: Kirándulás Fejérmegyébe, 351. A festő buzér évelő növény, amelynek gyökere vörös festékanyagot tartalmaz, annak kiszárítása és porrá őrlése után festéket készítettek belőle, amely textilek színezésére volt alkalmas. Korizmics szerint a báró egyenes Prágába szállíttatta a feldolgozott festő buzért. ↑
  18. Lilien megjegyzi, hogy a juhállományt további 2000 darabbal kívánja növelni. A napóleoni háborúk utáni gabona-dekonjunktúrát gyapjúkonjunktúra követte, az örökös tartományok manufaktúrái egyre fokozottabban igényelték a magyar nyersanyagot. (Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete I., Pécs, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 1992, 40–41.) Korizmics szerint a báró Nagy-Britanniából hívott az ercsi uradalomba gyapjúfeldolgozáshoz értő szakembert, s a gyapjút is egyenesen londoni piacokon értékesíttette egy ideig. Sajnos az angol szakemberről nem maradt fenn máshol érdemi említés, az ercsire vonatkozó anyakönyvi kivonatok egyikében sem szerepel. A gyapjú távoli piacokon való közvetlen értékesítését források hiányában nem lehet alátámasztani. Amennyiben azt feltételezzük, hogy megvalósult, Lilien roppant kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezhetett. ↑
  19. Hágó kosokat is értékesített az uradalom, jóllehet fajtájukat nem határozták meg, csupán annyit, hogy „különössen megnemesített” kosokról van szó. Hazai s’ Külföldi Tudósítások, XV. évf., 24. szám, 1821. (oldalszám nélkül) ↑
  20. A schweizer tehenek közül szintén szánt eladásra az uradalom. Hazai s’ Külföldi, 2. félév, 24. szám, 1821 (oldalszám nélkül). ↑
  21. Mérei Gyula – Korizmics László nyomán – az alábbi állatállományról ír: 600-700 darab igás-és tejelőmarha, 16-17 000 juh, 200-250 darab igás-és ménesló, 700-800 darab sertés. Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848, Teleki Pál Tudományos Intézet, Budapest, 1948, 50. ↑
  22. Magyar Hírmondó, XX. évf., 41. szám, 1801., május 22., 683–684. ↑
  23. Andrew Meike (1719-1811) skót mérnök, malommester és feltaláló volt, aki fiatalkorában hosszabb ideig Hollandiában tanult. A 18. század végén Nagy Britanniában zajló mezőgazdasági forradalom egyik úttörő találmánya volt az 1780-as évek második felében kifejlesztett cséplőgépe (threshing machine), ami az ágazat termelékenységének jelentős javulását eredményezte. Kenneth E. Hendrikson (szerk.): The Encyclopedia of the Industrial Revolution in World History (3. kiadás), Lanham (Maryland), Rowman&Littlefield, 2014, 619. ↑
  24. Hasznos Mulatságok, I. évf., 7. szám, 1817, 54–56. ↑
  25. A gépesítés kezdeti példáihoz ld.: Barbarits Lajos: A vetés gépesítésének kezdetei és elterjedése Magyarországon, in Mezőgazdasági tanulmányok 2., Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1965, 57–93. ↑
  26. Ökonomische Neuigkeiten und Verhandlungen, XII. Évf., 87. szám., 1822, november., 698. ↑
  27. Richard Bright angol orvos és geológus, aki a napóleoni háborúk alatt, a bécsi kongresszus idején tett hosszabb utazást Magyarországon. Bővebben ld.: Szerecz Imre (szerk.): Richard Bright utazásai a Dunántúlon 1815. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1970, Veszprém. ↑
  28. Lilien Joseph: Ueber die Cultur der Oelgewächse auf der Herrschaft Ercsi in Ungarn, Verhandlungen der k.k. Landwirtschafts-Gesselschaft in Wien III, Bécs, 1824, 146. ↑
  29. Ercsi község római katolikus halotti anyakönyvi kivonatok 1818. május 11-én kelt bejegyzése, pag. 71. Hozzáférés: https://www.familysearch.org/ark:/6190,3/3:1:3Q9M-CSYD-N3LV-K?cat=258821 (Letöltés: 2023. április 17.) ↑
  30. A budai asszony-egyesület jótékonykodási céljaira gyűjtött 1833. évi adományfelajánlások között találjuk báró Eötvös Ignác feleségének, Lilien Annának adományát is, ami éppen két hordó olaj, ami jelzi, feltehetőleg saját fogyasztásnál jóval több olajjal rendelkeztek. Jelenkor, III. évf., 15. szám, 1834., február 19., 113-114. ↑
  31. Az olaj exportjáról több korabeli hirdetéssel is rendelkezünk. Bécsben és a Grazban egyaránt értékesítették az ercsi majorság olajait, kis és nagy kiszerelésben lehetett vásárolni lámpaolajat és főzésre alkalmas repce-és napraforgóolajat. ↑
  32. Ercsi kiemelkedő helyet szerzett magának malmok terén a bicskei járásban, egy 1822-ből származó összeírás szerint elsőosztályú vízimalomból 13 állt a falu partszakaszán, ezt csupán Érd mezőváros előzte meg 23 darabbal, szárazmalmot nem jegyeztek fel. ↑
  33. Mindez abból a szempontból is fontos tényező, hogy Lilien – a lisztexport esetében – nem közvetítő kereskedők révén végzett áruszállítást és értékesítést. ↑
  34. Johann Joseph Prechtl: Jahrbücher des Kaiserlichen Königlichen polytechnischen Institutes in Wien, Bécs, 1824, 148. ↑
  35. J*** (ismeretlen szerző): Krumpér és Czúkor termesztése, és a’ Selyem tenyésztés eredetének nyomdoka Magyar Országban, in Thaisz András (szerk.): Tudományos Gyűjtemény, 1822, 6. évf., 11. szám, 81. ↑
  36. Lilien: Reisebemerkungen über einige merkwürdige Landwirthschaften, 358. ↑
  37. Közgyűlési iratok,1816. Fasc. 6. N. 44 ½. Rögtön hozzá kell tennünk a fenti táblázathoz, hogy az 1816-os összeírás a tisztikar, a birtokirányításban résztvevő apparátus főbb alkalmazottait vette lajtsromba, hiszen egy-egy nagybirtok irányítása ennél nagyobb számú uradalmi alkalmazottat követelt meg, jóllehet például a kocsis (auriga) vagy éppen a vadász (venator) készpénzbeli fizetés nélkül, robotkötelezettségként is teljesíthetett efféle feladatokat. ↑
  38. Korizmics: Kirándulás Fejérmegyébe, 351. ↑
  39. Károly János: Fejér vármegye története 4., Székesfejérvár, 1901, 369. ↑
  40. Lencsés Ferenc: Martonvásár története, in István Király Múzeum Közleményei: B sorozat 26., Székesfehérvár, 1964, 14. ↑
  41. Ide tartozott a vízszabályozás, gátak és árkok kiépítése, mocsarak lecsapolása stb., amelyek a szántóművelés extenzív fejlesztését biztosították. Fejlesztései közül érdemes még megjegyezni Martonvásár mezővárosi rangra való emelését, amely lehetővé tette a piactartást, így lokális szinten Martonvásár piackörzetnek számított. Uo., 14., 17. ↑
  42. Környei Elek.: Beethoven Martonvásáron, István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1958, 15. ↑
  43. Lencsés Ferenc: Martonvásár, in Fejér Megyei Történeti Évkönyv, 21. köt., Székesfehérvár, 1990, 62. Martonvásár kb. az ercsi uradalom területének a felét tette ki (kb. 12-14000 hold), annak számottevő részét foglalta el a reprezentációs céllal épített kastély és a hozzá tartozó kastélypark. A koalíciós háborúkat követő időszakban, 1820-as évektől a gyapjú iránti kereslet megnövekedett, így racionális lépés volt a gabonanövények extenzív termesztése helyett a juhászatra fektetni a hangsúlyt. ↑
  44. Károly: Fejér vármegye története, 376. ↑
  45. Károly: Fejér vármegye története, 111. ↑
  46. Záborszky Miklós: Érd, in Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv 16. Székesfehérvár, Fejér Megyei Levéltár, 1985, 204. ↑
  47. 1774-ben csak 9 vízimalom volt. Záborszky: Érd, 207. ↑
  48. Uo., 212. ↑
  49. MNL-OL S-101-N-109. ↑
  50. Degré Alajos: Baracska, in Fejér Megyei Történeti Évkönyv, 14. köt., Székesfehérvár, 1980, 75–79. ↑
  51. Uo., 81., 84. ↑
  52. Nádas-tó szabályozása példaként forrással ↑
  53. Fejér Megyei Hírlap, XLV. évf., 177. szám, 1989. július 29., 8. ↑
  54. Fényes Elek: Magyarország leírása, 2.kötet, Nyomtatott Beimelnél, Pest, 1847, 37. ↑
  55. Noha a második katonai felmérés 1869-ben készült a Magyar Királyságról, Jakabszállás puszta angol mintát követő elrendezése jól kivehető. Jakabszállás major elérhető az alábbi rákereséssel: https://maps.arcanum.com/hu/map/secondsurvey-hungary/?layers=5&bbox=2071959.9983265228%2C5944782.2856983%2C2079422.1632128633%2C5947295.153003175 (Letöltés: 2023. március 12.) ↑
  56. A gabonanövények értékesítése a napóleoni háborúkat követő dekonjunkturális időszak után az 1850-es évektől ismét fellendült, nem utolsósorban a belső vámhatár megszűnése, illetve a gabona világpiaci árának növekedése miatt. Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete, Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2010, 176. ↑
  57. Gazdasági Lapok, III. évf., 51. szám, 1851. december 21., 1198–1200. Nyilvánvalóan az sem lehet véletlen, hogy Fejér vármegyéből éppen Ercsi, illetve Jakabszállás és Csillagmajor szerepel a listában. ↑
  58. Gazdasági Lapok, III. évf., 47. szám, 1851. november 23., 1100. ↑
  59. Gazdasági Lapok, IX. évf., 24–25. szám, 1857. június 11–18., 316–317. Érdemes megjegyezni, hogy a Sina család kezelésében lévő gazdaságok közül nemcsak Ercsi szerzett kitűnő eredményeket, de a szentmiklósi (finomított cukor), lőrinczi (rozs), apczi (rozs), kisoroszi (búza), sashalmi (rozs), kartali (rozs), simongáti (rozs), csányi (rozs) gazdaságokból beküldött termények (és termékek) is okleveles elismerést kaptak. ↑
  60. Kémlő a gazdaság, ipar és kereskedésben, II. évf., 40. szám, 1837. május 20., 318. ↑
  61. Vasárnapi Újság, V. évf., 221. szám, 1838. július 15., 242–246. ↑
  62. A burgonya a korszakban a szeszkészítés alapanyagául szolgált. Lilien báró minden önálló majorban pálinkaházat állított fel, és a szeszgyártás az Eötvös és Sina időszakban tovább működött. Ezt jelzi, hogy a fentebb említett általános gazdasági kiállításon az ercsi uradalom kozmátlanított szesze pozitív bírálatot kapott, a sört azonban – rossz tárolása miatt – nem bírálták. Gazdasági Lapok, IX. évf., 24–25. szám, 1857. június 11–18., 319. ↑
  63. Jelenkor, IV. évf., 21. szám, 1835. március 14. Értesítő (oldalszám nélkül). ↑
  64. Gazdasági Lapok, III. évf., 48. szám, 1851. november 30., 1124. ↑
  65. A tagosítás mellett a baracskai közbirtokosság komoly figyelmet fordított az utak kiépítésére, illetve gátak építésére, hiszen a Váli-völgyben fekvő Baracska (és Szentivány is) ki volt téve a völgyből lezúduló áradásoknak. Honművész, VII. évf., 30. szám, 1839. április 14., 239–240.; Pesti Napló, X. évf., 2669. szám, 1859. január 4. ↑
  66. Pesti Hírlap, VI. évf., 773. szám, 1846. november 5., 304. ↑
  67. Korizmics: Kirándulás Fejérmegyébe, 352. ↑
  68. Gazdasági Lapok, III. évf., 48. szám, 1851. november 30., 1124. ↑
  69. A juhtenyésztés Mária Terézia uralkodásától kezdve lendült fel. Az udvar elősegítette a finomabb gyapjút adó merinói faj elterjedését. (Katus László: A modern Magyarország születése, Pécs, Kronosz, 2012, 71.) Később további külföldi fajokkal bővült a magyar állomány. Spanyolországból leoneserek, Szászországból az eseurial és electoral fajból került Magyarországra a legtöbb, amellyel a fajtaváltás sikeresen végbement akkorra, amikor a magyar juhászat az 1820-as években az ún. második stádiumba, az elszaporítás időszakába lépett, kihasználva a gyapjúkonjunktúra lehetőségeit. Budapesti Hírlap, V. évf., 32. szám, 1857. február 10. (oldalszám nélkül). ↑
  70. Kémlő a gazdaság, ipar és kereskedésben, II. évf., 41. szám, 1837. május 24., 328.; Galgóczy Károly: Magyarország, a Szerbvajdaság s Temesi bánság mezőgazdasági statistikája. Pest, 1855, 342.) Az értékesítés az 1840-es és 50-es években is folytatódott. 1845-ben például 1100 birkát értékesítettek, köztük 400 tenyésztésre alkalmas anyabirkát, 1858-ban pedig 725 nemesített anyabirkát bocsájtottak árverés alá Martonvásáron. Budapesti Hírlap, VI. évf., 242. szám, 1858. október 22. (oldalszám nélkül); Pesti Hírlap, V. évf., 484.szám, 1845 június 12., 387. ↑
  71. Gazdasági Lapok, X. évf., 3.szám, 1858. január 21., 35. ↑
  72. Pesti Hírlap, V. évf., 517. szám, 1845. augusztus 8., 94. ↑
  73. Budapesti Hírlap, V. évf., 32. szám, 1857. február 10., (oldalszám nélkül). ↑
  74. Kosok esetén az első helyet herceg Eszterházy Pál nyerte el. Gazdasági Lapok 1856., 8. évf., 24. szám, 303–304. ↑
  75. Gazdasági Lapok, IX. évf., 12. szám, 1857. március 19., 162. ↑
  76. Gazdasági Lapok, X. évf., 15.szám, 1858. április 15., 124. ↑
  77. Gazdasági Lapok, XI. évf., 19. szám, 1859. május 12., 290. ↑
  78. A kergekórban szenvedő állatnak a fertőzés az agy valamelyik oldalát támadta meg, ahol hólyag képződött. ↑
  79. Gazdasági Lapok, X. évf., 15. szám, 1858. április 15., 217. ↑
  80. Gazdasági Lapok, VI. évf., 11. szám, 1854. február 9., 140. ↑
  81. Gazdasági Lapok, VI. évf., 2. szám, 1854. január 12., 14. ↑
  82. Korizmics: Kirándulás Fejérmegyébe, 351–352. ↑
  83. Divatcsarnok, VII. évf., 23. szám, 1859. június 7., 657–658. ↑
  84. Az Ercsiben rendezett verseny a Nemzeti Színház mögött fekvő régi füvészkertben tartott mezőgazdasági gépkiállítás kihelyezett eseménye volt, de szintén ehhez kapcsolódott a gróf Károlyi Lajos Tótmegyeren fekvő gazdaságába kihelyezett cséplő-és rostagépek versenye. Vasárnapi Újság, VI. évf., 14. szám, 1859. április 3., 166. ↑
  85. Gazdasági Lapok, XI. évf., 23. szám, 1859. június 9., 363. ↑
  86. Számos további lap beszámolt a programról, döntően nem az ekék fontossága miatt, sokkal inkább az esemény társadalmi oldalát emelték ki, hiszen több száz arisztokrata, köznemes és parasztgazda gyűlt össze, akik a lakoma alatti hosszas eszmecserék révén hasznos gazdasági ismeretekkel térhettek haza. Nem is véletlen az sem, hogy nem győzik Sina Simon hazafias érdemeit hangsúlyozni a lapok, aki nemcsak mintagazdaságát ajánlotta fel a célra, de egyúttal a Pestről Ercsiig közlekedő gőzhajó költségét is ő térítette meg. Érdekes párhuzam hangzik el a Magyar Gazdasági Egyesület június 6-án tartott közgyűlésén: […] mert Ercsiben az áldozatra mindenkor kész hazafi br. Sina Simon szivességéből felajánlott versenytéren, a haza minden részéből s a földbirtokos osztály minden rétegéből számosan sereglett össze: mi azt bizonyítja, hogy e földet, mely a miénk, hol „élnünk, halnunk kell”, jól akarjuk mivelni. Mondjunk köszönetet a nagy birtokosnak, ki nekünk alkalmat s tért nyujtott. Én pedig – folytatá alelnök úr – azzal fejezem be előadásomat, hogy ha lesz hazánknak minél több oly érzésü fia, ki Kazinczy halhatatlan költőnk szerint gf. Festetics György példájára: „csak azért örült a nagy birtok nagy hasznának, hogy abból sokat nyujthasson a hazának.” Gazdasági Lapok, XI. évf., 24. szám, 1859. június 16., 370. ↑
  87. Gazdasági Lapok, VIII. évf., 51.szám, 1856. február 21., 650. ↑
  88. Hetilap, III. évf., 203. szám, 1847. december 10., 1592. ↑
  89. Uo., 650. ↑
  90. Korizmics éppen Horhy gépeit megtekintve említi meg, hogy az aratógép Angliából Magyarországra való szállítása 230 pengőforint, tehát jóval meghaladja a magyar gyártmány költségét. Korizmics: Kirándulás Fejérmegyébe, 352. ↑
  91. A negyedik üzembe helyezett – szintén Weisz és Ungar gépészek által gyártott – cséplőgépről eltérő adatokat közöl, így az nem szerepel a táblázatban. Kalauz, I. évf., 17. szám, 1857. október 24., 268–269. ↑
  92. Pesti Napló, VIII. évf., 2210. szám, 1857. május 29. (oldalszám nélkül); Gazdasági Lapok, IX. évf., 19. szám, 1857. május 7., 251. ↑
  93. Nemzeti Kalendáriom, XLIV. évf., 1858. (oldalszám nélkül). ↑
  94. Ezek közül a New Yorkban készült, angol közvetítéssel érkező Hussey-féle aratógép az ercsi uradalomban is működött. Korizmics: Kirándulás Fejérmegyébe, 352. ↑
  95. Pesti Napló, III. évf., 721. szám, 1852. augusztus 4., (oldalszám nélkül). ↑
  96. Ügy dolgoztak biz a mi becsületes magyar béreseink az angol és amerikai vendéggel, mintha azzal egy faluból származtak volna. Korizmics: Kirándulás Fejérmegyébe, 352. ↑
  97. A Garett-féle vetőgépről és típusairól bővebben ld.: Barbarits: A vetés gépesítésének kezdetei, 95–101. ↑
  98. Gazdasági Lapok, VI. évf., 9. szám, 1854. március 2., 110. ↑
  99. Uo., 109. ↑
  100. Gazdasági Lapok, III. évf., 25. szám, 1851. június 22., 576. ↑
  101. Gazdasági Lapok, III. évf., 25. szám, 1851. június 15., 558. ↑
  102. Vári András: Az agrárértelmiég helyzete a 19. században, Szociológiai Szemle, XII. évf., 2022/2, 65. ↑
  103. Uo., 67. ↑
  104. Gazdasági Lapok, IX. évf., 50. szám, 1857. december 10., 661–662.; Gazdasági Lapok, IX. évf., 51. szám, 1857. december 17., 673. ↑
  105. Vasárnapi Újság, V. évf., 221. szám, 1838. július 15., 244–246. ↑
  106. Hasznos Mulatságok, XXII. évf., II. félév., 26. szám, 1838. szeptember 29., 201–206. ↑
  107. Gazdasági Lapok, III. évf., 30. szám, 1851., július 27., 695–696. ↑
  108. Pesti Napló, VIII. évf., 2237. szám, 1857. július 3. (oldalszám nélkül) ↑
  109. Ujabb kori ismeretek tára – Tudományok és politikai társas élet encyclopédiája, 6. köt., Pest, Paxton-Zürcih, Heckanest Gusztáv kiadása, 1855, 1–3. Pázmándy gazdaságáról keveset tudunk. Politikai pályafutását befejezve visszavonultan élt, birtokait igazgatta. Az 1850-es években több hirdetmény is jelent meg, amelyekben állatállományából értékesített, kiemelhetjük a schweitzer bikákat és teheneket, amelyek mutatják a birtokán végbement fajtaváltást. Vasárnapi Újság, I. évf., 1. szám, 1854. március 5., 8. ↑
  110. Pesti Hírlap, VI. évf., 670. szám, 1846. május 7., 311. ↑
  111. Gazdasági Lapok, VIII. évf., 39. szám, 1856. szeptember 25., 489–490. ↑
  112. Gazdasági Lapok, VIII. évf., 12. szám, 1856. március 20., 135. ↑