Juhász Eszter: Egy lehetetlen katolikus egyházközösség a főváros szívében – A budapesti Szent Rita plébánia alapításának (1945-1952) története

A második világháborút követően a Magyar Katolikus Egyháznak újfajta kihívásokkal kellett szembenéznie: nemcsak a háborús vereséget követő sokk, de a Szovjetunió árnyékában a kommunizmus veszélye is megjelent. Mindszenty József (1892–1975) bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek[1] úgy látta, hogy a rendkívüli helyzetben a hívek ellátása mindennél előbbre való, melyhez a fővárosban egyházkormányzati változások szükségesek.

Új lelkészségek a fővárosban

A hívek jobb ellátása érdekében 1946-ban Mindszenty bíboros átszervezte a budapesti esperesi kerületek rendszerét, s a korábbi három helyett, hét esperesi kerületre osztotta a fővárost,[2] továbbá négy új lelkészséget[3] is alapított. A bíboros terve az volt, hogy a 25 ezer főnél többet ellátó plébániákat széthasítja.[4] Ezért már 1945 őszén bekérte a nagy budapesti plébániák hívőinek létszámát. Ezekből kiderült, hogy a terézvárosi plébánia 29701, az erzsébetvárosi 36561, a józsefvárosi pedig 49578 hívet látott el.

Az előmunkálatokat Witz Béla (1889–1962), budapesti érseki általános helytartó végezte el. 1945 decemberében készített egy feljegyzést a hercegprímásnak, melyben részletezte a lehetőségeket, problémákat és feladatokat, melyek az új alapítások előtt állnak.[5] Általánosságban vizsgálta meg a felbontandó hét nagy plébániát és ezek területét, s a következőkre jutott: Józsefváros, Erzsébetváros, Terézváros és Külső-Ferencváros viszonylag kis területen fekszik és lakossága nagy számú, a nagy plébániák felbontása itt egyszerű lehet. Azonban Szentimreváros, Óbuda és Magdolnaváros nagy területű, kevés lakosú, így itt a bontás problémát jelenthet, hisz az új plébániák, lelkészségek későbbi megélhetése, s a megmaradóké is, komoly nehézségbe ütközhet. Ráadásul, a kegyuraság kérdése is felmerült, hisz a főváros nem fog elbírni ennyi új plébániát, emiatt az új alapítások nem mindegyike lehet plébánia. A legnagyobb problémát azonban a misézőhely, a lelkészlakás és a gyűlésterem okozta, mert ezek a főváros legnagyobb részén nem álltak rendelkezésre. Az érseki helytartó fentiek felkutatása kérdésében igen okosan érvelt: „…a legjobb lesz, ha ezt nem készen adjuk, hanem ha ez az érdekeltek tevékenysége lesz már. Amit én adok, az sohasem oly jó, még ha jobb, mint az, amit valaki saját maga teremt … ügyes, lelkes papok választandók a misszióra … ez a pap … meg fogja oldani azt, ami központilag oly nehéznek tűnik fel.”[6]

A szerveződő négy új lelkészség vezetőt is kapott: Óbudára Draskovits Károly (1913–1972), Józsefvárosba Glázer Miklós (1911–1977), Erzsébetvárosba (helyileg a Józsefvárosban van ez is) dr. Galambos János (1911–1982), Terézvárosba Olbrich Béla (1898–1962) került.[7]

Mindszenty bíboros folyamatosan konzultált az új esperesi kerületek és lelkészségek ügyében Budapest mint kegyúr polgármesterével, dr. Kővágó Józseffel (1913–1996). Az új lelkészségek létrejöttéről a bíboros 1946. április 1-jén tájékoztatta hivatalosan a polgármestert,[8] aki biztosította az új lelkészek javadalmazását, ám tájékoztatta a bíborost, hogy a főváros rendkívül nehéz és szűkös anyagi körülményei miatt kápolnáról és lelkészlakásról gondoskodni egyelőre nem tud, ám az 1946 tavaszi–nyári építkezések során, legalábbis lakásról, megpróbál gondoskodni.[9]

A bíboros azonban nemcsak széthasította a meglévő nagy plébániákat, hanem a fővárosi esperesi kerületek rendszerét is megváltoztatta. Ennek kimunkálásában ismét Witz Béla volt segítségére. Az érseki helytartó igen örvendetesnek tartotta a hercegprímás ezen elgondolását és „a pastoráció komoly elmélyülését… és a papságnak egy igazi testvéri és apostoli együttesbe fogását” várta tőle.[10] Witz Béla konzultált az esperesekkel, s a korábbi három budapesti esperesi kerület helyett a főváros budai oldalán három, a pesti oldalon pedig négy esperesi kerület létrehozását javasolta. A budai oldalon nehezebb volt az új esperességek kialakítása, a távolságok, illetve a Buda környéki települések miatt. A terv szerint a pesti oldalon egy-egy esperesi kerületbe 7–8 plébánia, lelkészség tartozna, s még ez is elég feladatot adna az egyébként plébános espereseknek.[11]

Végül 1946. augusztus 6-án adta ki Mindszenty bíboros dekrétumát az új budapesti esperesi kerületek beosztásának tárgyában. Ez némi változtatással a korábbi terv megvalósulása.[12] Az Erzsébetvárosi plébániából kihasítandó lelkészség a Kerepesi út–Rákóczi út–József körút–Bérkocsis utca–Nagyfuvaros utca–Erdélyi utca (ma Bauer Sándor utca)–Fiumei út (később Mező Imre, ma ismét Fiumei út)–Festetics utca által határolt területre terjedt ki.[13]

Az új lelkészség (a majdani Szent Rita) a Magyarok Nagyasszonyáról nevezett Pesti-Déli Espereskerületbe került, a Józsefvárosi, a Magyarok Nagyasszonya, a Páli Szent Vince és a Szent Kereszt plébániával, a Jó Pásztor és a Béke Királynéja lelkészséggel. Az új esperesi kerület első esperese dr. Töttösy Miklós (1881–1967) prépost, pápai kamarás, Budapest Középső-Ferencvárosi plébános lett.[14]

Az új lelkészségek vezetői védőszentet kértek kápolnájuknak, templomuknak. Dr. Galambos János kérése: 1. Szent Rita, kinek tisztelete az Angolkisasszonyok szerzetesi közösségének, különös tekintettel Urbancsek Margitnak (1879–1964) a közvetítésével[15] került Magyarországra, s akit a „lehetetlen ügyek” védőszentjeként is ismernek; 2. Szent János evangélista; 3. Szent Cecília; 4. Szent Miklós. Glázer Miklós kérése: 1. Regina Pacis;[16] 2. Szent Ágnes. Olbrich Béla kérése: 1. Mária Szíve Engesztelése (azonban kiderült, ilyen templom már van); 2. Szeplőtelen Fogantatás.[17] Draskovits Károly ekkor még nem kért templomának védőszentet, később Jézus Szívét kérte.[18]

A Szent Rita lelkészség megalapítása

Miközben az új lelkészség hivatalosan még létre sem jött, dr. Galambos János oly lelkes szervezésbe kezdett, hogy már 1946. január végén jelentett is új lelkészségéről az érseki helytartó felé.[19] Bejárta és felmérte területét, felbecsülte a hívek számát. Az általános helytartóval egyetértésben változásokat hajtott végre a lelkészség eredeti határaiban, valamint misézőhelyet keresett. Úgy gondolta, a Bezerédi utcai iskola alagsora volna erre alkalmas, ám azt a Vas utcai kereskedelmi iskola[20] használta, hetente kétszer. A Bezerédi utcában lehetőség lett volna egy iroda kialakítására is, e helyiségben azonban jegyközpont működött. A Vas utcai iskola igazgatója szívesen átadta volna a helyiséget, ám ehhez a főváros engedélyére volt szükség. Galambos János ezért új helyet keresett, s talált is, mégpedig a Kun utcában, a Kalocsai Iskolanővérek házában, az itteni, körülbelül 60 főt befogadó kápolnában.[21]

1946. április 1-jén Mindszenty bíboros hivatalos kinevező iratával megalakult az új lelkészség, melyet a főpásztor teljes plébániai jogkörrel ruházott fel.[22] Vezető lelkésze dr. Galambos János lett, aki korábban a Szent István Bazilika segédlelkésze volt.

Az új lelkészség működése

Az egyházközség

A lelkészség megalakulásával párhuzamosan meg kellett szervezni az egyházközséget. 1946. május 5-én össze is ült a jelölőbizottság, melynek tagjai dr. Galambos János, dr. Homolyai Rezső (1891–1962), Keresztes Máté,[23] Lillin József (1895–1957) és Szentfülöpi Sebestyén[24] voltak. Feladatuk az új egyházközségi képviselőtestület taglétszámának meghatározása, a jelöltek listájának összeállítása, valamint a választás helyének és idejének meghatározása volt. Megállapodtak, hogy a képviselőtestület rendes tagjának 30 főt, póttagnak 15 főt jelölnek. A választás helye a Kun utca 3. sz. alatti lelkészi hivatal, a választás ideje pedig 1946. május 20. A jelölő listát május 5–19. között nyilvános szemlére kihelyezték.

A képviselőtestület megválasztása 1946. május 20-án megtörtént. A választásról Antal Béla,[25] a választási küldöttség elnöke számolt be a jelölőbizottságnak, rögtön a választást követően. A képviselőtestület és egyházközségi tanács alakuló közgyűlése 1946. július 1-jén lezajlott.[26] Az igazoló bizottság rendben találta az eljárást, így a megválasztott képviselők esküt tettek. Az Érseki Helytartóság is rendben találta a választást, s a maga részéről kinevezte dr. Fülöp Ferencet,[27] dr. Szenkláray Jánost (1906–1989), dr. Nedeczky Lászlót (1913–2008), dr. Szellnár Aladárt (1884–1971), Gáspár Gusztávot (1908–1953) és Kladek Mária Szidónia[28] nővért a képviselőtestület tagjává.[29] A képviselőtestület világi elnökévé választották dr. Ambrózy Kálmánt (az egyházi elnök a lelkész, Galambos János),[30] alelnök lett Demuth János[31] és Lillin József. Az új gondnok Jandik Ferenc (1894–1967), a jegyző Pázmán József,[32] a pénztáros pedig Keresztes Máté lett. A vezető tisztségviselők mellé 12 tanácstagot (hat póttagot) és négytagú Felszólalási választmányt választottak. Az esperesi kerület tanácstagjául delegálták Antal Bélát, Kiszély Ferencet,[33] Pázmán Józsefet és Ribényi Kamillót.[34] A Számvizsgáló bizottság tagja lett Hantos Antal,[35] Rolkó Sándor[36] és Techlár Ernő.[37] Az ügyész dr. Nedeczky László, ügyvéd lett.

Ambrózy Kálmán világi elnök igen szép szavakkal indította útra az új képviselőtestület munkáját: „Csoda, hogy mi életben maradtunk Budapest szörnyű ostroma után! Hiszen ezen a vidéken két tűz között éltünk. Nem hitte volna még akkor senki, hogy mi, itt a romok felett, 1946-ban már új egyházközséget fogunk alapítani! Tudjuk, hogy munkánk sikerrel jár, mert csak fizikailag rom a főváros, lelkileg nem. Nem bűnös ez a város, hisz telve vannak templomaink imádkozó emberekkel. … Legyünk itt együtt, mint nagy család…”[38]

Az egyházközség novemberi gyűlésén már a következő évi költségvetésről tanácskoztak. Rendkívül takarékosan bántak a befolyt egyházi adókkal és adományokkal, mivel tudták, hamarosan templomot kell építeniük.[39] A templom mellett tervbe vették saját kultúrház építését is,[40] ez azonban több kérdést is felvetett. Eredetileg az óvoda udvarán álló nyitott színt akarták átalakítani, ám felmerült a kérdés, mi lesz, ha a kormányzat megszünteti az Óvoda Egyesületet, vagyonát pedig államosítja. Mégis, dr. Szentkláray János aggodalma ellenére, a tanács és a képviselőtestület végül megszavazta a kultúrház építését.

Az 1947. év első egyházközségi gyűlése február 27-én volt. Megtárgyalták az 1946-os számadásokat, amit a számvizsgáló bizottság rendben talált, az egyesületek vezetői pedig részletesen beszámoltak az elvégzett munkáról. A novemberi képviselőtestületi gyűlésen sok mindenről tárgyaltak. Talán érezték, hogy hamarosan nehéz idők következnek. Megtárgyalták az 1948-ra előirányzott költségvetést. Elégedetlenek voltak az egyházi adó beszedőjével, s megvonták tőle a fizetési meghagyások kézbesítéséért kiutalt 10 fillért/darab folyósítását. A jegyzőkönyvben olvasható, hogy a lelkészséghez tartozó mintegy 11200 hívőnek mintegy fele fizette csak az egyházi adót. Az Óvoda Egyesületet képviselő Kladek Mária Szidónia távozott a testületből, Ságodi Ferenc[41] pedig lemondott; helyükre Dávid József[42] és Techlár Ernő póttag lépett elő.

A képviselőtestület Aranykönyvet is nyitott, mindjárt kettőt is: az egyiket a lelkészséget felkereső jeles személyeknek, ezt maga Mindszenty hercegprímás nyitotta meg; a másikat pedig arra, hogy abba majd feljegyzik az egyházközség tagjainak nevét. Úgy határoztak, ezt is valamilyen ünnepélyes aktussal nyitják meg.[43]

Az 1947-es év zárszámadása már 1948 januári keltezésű. Az 1947-re előirányzott költségvetést ugyan bőven túllépték, de sikerült mindent megvalósítani. A lelkészség kiadásai jóval magasabbak voltak mint a bevételek, ám ez a hívek nagylelkű áldozatkészsége folytán mégis teljes egészében megtérült. A pénztári adatokat a számvizsgáló bizottság is rendben találta. Tervbe vették kerítés és vaskapu építését, és ismét felmerült a saját kultúrház lehetősége.[44] Ez azonban több kérdést is felvetett. Eredetileg az óvoda udvarán álló nyitott színt akarták átalakítani, ám ekkorra az egyházak, egyházi szervezetek számtalan megszorítást éltek meg.

Az 1949-es év már annak bizonyságával indult, hogy az egyházak komoly megszorításokra számíthatnak. Ettől az évtől kezdve a források drámaian lecsökkentek nemcsak a plébániai irattárban, de az Esztergomi Prímási Levéltárban is. A plébánia irattárában egyetlen irat maradt fenn ebből az évből, az Egyházközségi tanács július 1-jei ülésének jegyzőkönyve. A tanácsülésen már sem a világi elnök, sem a tanácstagok nagy része nem vett részt, s magának a tanácsnak a további munkája is bizonytalanná vált.

Az ’50-es évekből a plébánia irattárában jobbára csak leltárak, építkezéssel-felújítással kapcsolatos iratok, zárszámadások, költségvetések maradtak fenn. Sajnos, nem maradt fenn a korszak Hirdetőkönyve sem, amely információkkal szolgálhatna.[45]

A képviselőtestületből és a tanácsból 1950-ben további tagok távoztak, a létszám körülbelül a felére csökkent. Galambos János már 1949-ben megkérdőjelezte, lesznek-e még „hivatalos” üléseik, ám azt megemlítette, hogy valamilyen módon „össze fognak jönni.”[46] A testület működésének hiányát mutatja a lelkész 1951-es terve, miszerint szerette volna újjáéleszteni a Képviselőtestület, ezért már januárban új tagok kinevezését kérte az érseki helytartótól, dr. Szabó Imrétől (1901–1976). Ő ki is nevezett 14 tagot, akiknek a nevét egy kézírásos lista rögzíti.[47] Hozzájuk csatlakozott még az egyházi elnök és a kisegítő lelkészek is.

Az egyházközségi képviselőtestület és tanács újbóli megalakulásáról, működéséről 1952-ből nem maradt feljegyzés. Egyetlen, a lelkész által írott lista áll rendelkezésünkre, melyet valószínűleg távozása előtt állíthatott össze. A névsorban az előző évben kinevezettek közül mindössze hatan szerepelnek. Ez mutatja, milyen nagy volt a fluktuáció: egyházi hivatalban nyíltan szerepet vállalni ekkor veszélyes dolog volt.

Hitélet, lelkiség

Az első szentmise 1946. április 2-án, az első házasságkötés április 7-én volt.[48] Az első keresztelés április 10-én történt, méghozzá két felnőtt-keresztség,[49] s a megkereszteltek másnap egyházi házasságot is kötöttek. Dr. Galambos János kérésére[50] és dr. Tarnóczy János kerületi esperes ajánlására Witz Béla budapesti érseki helytartó kinevezte Kiszély Ferencet templomgondnokká.[51] Beiktatása lett az új egyházközség első igazi közösségi ünneplése, mintegy 1200 hívő részvételével. A beiktatást dr. Tarnóczy János prépost-plébános és Csertő Sándor (1913–1982) érseki titkár végezte.[52]

Szentmisék kezdetben vasár- és ünnepnapokon de. 8, 9, 10, hétköznapokon reggel ½ 7 és 7 órakor voltak. A vasárnapi 10 órás nagymisén a Tűzoltózenekar játszott, majd utána térzenét is adtak.[53] Gyóntatás minden szentmise alatt zajlott,[54] beteghez sürgős esetben bármikor, nem sürgős esetben a reggeli misék után men­tek ki.

A következő években a szentmisék száma folyamatosan nőtt. Szentmisét mondtak vasárnap és ünnepnapokon 7, 8, 9, 10, 12 órakor,[55] hétköznap reggel ½  7, 7 és 8 órakor; litánia volt minden ünnep előtt, minden szombaton, első csütörtökön és első pénteken este 6-kor; gyónni lehetett a misék, litániák előtt és után.

A lelkészség vonzáskörébe rengeteg gyerek tartozott, olyannyira, hogy vasár- és ünnepnap külön iskolás mise volt számukra, a de. 9 órai, alkalmanként mintegy 350–400 résztvevővel. Különösen a Köztársaság-téri iskola növendékei voltak nagy számban jelen, köszönhetően az ottani hitoktatók fáradozásának.

1952-ben, hétköznap, hivatalosan három, vasár- és ünnepnap hét szentmisét mondtak.[56] A lelkész, a káplánok és a kisegítők mellé még a szemináriumból is jött misézni valamelyik épp ráérő VI. éves, felszentelt pap, hogy az évi mintegy tíz ezer hívőt ellássa. A szentmisék száma 1953-ban továbbra is magas, akár 10–15 egy nap,[57] vagyis a hívek lelkesedése nem csökkent.

Ám nemcsak a rengeteg szentmise építette a lelkiséget. Minden hónap első vasárnapján szentségimádás volt. Nagyböjtben külön lelkigyakorlatot tartottak férfiaknak és nőknek és a hívők sokasága vett részt az esperesi kerület keresztúti ájtatosságain, a Golgota téri Kálvárián.[58] Litániát mondtak szombaton, vasár- és ünnepnapokon délután. A májusi litániák előtt különböző szónokok mondtak szentbeszédeket, a júniusi litáni­ákon pedig hetenként háromszor volt szentbeszéd, vendégszónokokkal. Megtartották az Úrnapi és Jézus Szíve körmenetet, melyen a hívek nagy számban vettek részt. Sőt, 1950-ben, külön engedéllyel, még feltámadási körmenetet is tarthattak, a Kun utca–Vay Ádám utca–Köztársaság tér–Kun utca útvonalon. Tulajdonképpen csak a háztömböt kerülhették meg, de 1950-ben, a vallásszabadság korlátozásának, az egyházak ellehetetlenítésének, a szerzetesrendek feloszlatásának évében ez is nagy dolog volt. Ráadásul a Jézus Szíve körmenetet ebben az évben tarthatták meg utoljára.[59]

A lelkészség természetesen kezdettől megtartotta az elsőcsütörtöki[60] és elsőpénteki[61] ájtatosságokat, 1950-ben pedig bevezették az elsőszombati ájtatosságot is,[62] külön a papságért való könyörgésekkel.[63] Az első ünnepélyes elsőszombatot Ferenczy Géza (1889–1961), Bakáts téri plébános tartotta, ’Sigmond Ernő SJ (1897–1983) prédikált.[64] Ezeket az elsőheti ájtatosságokat az ’50-es években is mindig megtartották.

A „hivatalos” Szent Rita tisztelet

A templomba továbbra is özönlött a sok Szent Rita tisztelő, a lehetetlen ügyek védőszentjének pártfogását keresve. Ezért Galambos János kiépítette e tisztelet hivatalos formáját. 1948 szeptemberében bevezette a csütörtöki Rita napot, reggel 8 órai szentmisével, szentbeszéddel, este 6 órakor pedig Szent Rita litániával.[65] A szentmisét és litániát a jelenlevő hívek szándékára ajánlották fel. Bevezette Szent Rita tiszteletére a „15 csütörtök ájtatosságot” is, amit a május 22-i Szent Rita búcsút megelőző 15 csütörtökön tartottak, emlékezve Rita 15 éven át viselt tövisére.[66]

1949. február közepén megkezdődött a „15 csütörtök ájtatosság”, mely Szent Rita májusi ünnepéig tartott. A búcsún, amely óriási tömegeket vonzott és rengetegen jöttek az ország más részeiből is, dr. Sárközy Pál (1884–1957), pannonhalmi kormányzó apát, későbbi főapát mondta az ünnepi szentmisét.[67]

A papok számára segédeszközül dr. Galambos János elhatározta egy Szent Rita füzet összeállítását. Erre felkérte Radó Polikárp OSB (1899–1974) professzort, kinek Dombos József Fülöp OSB (1914–1978) is segítségére volt. Ebben összefoglalták Szent Rita életrajzát, a Ritához forduló imákat, énekeket, ájtatosságokat. Így összeállt a „15 csütörtök ájtatosságokra”[68] alkalmas gondolatok, imák, énekek gyűjteménye, élén Szent Rita liturgikus himnuszával,[69] a végén pedig könyörgéssel, s a híveknek szánt tanácsokkal, miként végezzék a „15 csütörtök ájtatosságot”. A füzet közli Szent Rita magánhasználatra engedélyezett litániáját, továbbá a mise után vé­gezhető Szent Rita imát és búcsúimát, a betegek imáját, hálaadó imát, valamint a családi békéért végezhető könyörgést. Szerepel benne az ún. Szent Rita Rózsakoszorú is, mely tulajdonképpen hétszemes rózsafüzér.[70] Az ’50-es, ’60-as és ’70-es években a szentmisék és az egyházi ünnepek mellett a „15 csütörtök ájtatosság” a lelkészség hitéletének továbbra is biztos eleme volt; minden évben megtartották és mindig a hívők sokaságát vonzotta.

A papság

Dr. Galambos János vezető lelkész eleinte segédlelkész nélkül volt, de az egyházi teendőkben sokat segített neki Schmidt Gyula (1878–1949) pápai kamarás, nyugalmazott hittanár, Bógen László (1901–1989) hitoktató és Gáspár Gusztáv (1908–1953) kórházi lelkész, hittanár. A lelkész 1947-ben jelezte, hogy nem győzi már egyedül a rengeteg munkát, így kisegítő lelkész alkalmazása vált szükségessé: Rózsavölgyi László (1919–1987) hittanár érkezett. 1948-ban Schmidt Gyula, aki 1946-tól segítette a lelkészség munkáját, a lelkészség területére költözött, így már a napi teendőkben is részt tudott vállalni.

Az 1948. évi XXXIII. törvénycikk alapján az állam átvette a nem állami fenntartású iskolák fenntartását és vagyontárgyaik is az állam tulajdonába kerülnek.[71] Az így megszüntetett Baross utcai Bencés Gimnáziumból Galambos János két kisegítő lelkészt kapott Dombos József Fülöp OSB[72] és Kapuy Vitá1 OSB (1913–1995) személyében.[73] Továbbra is kisegített Bógen László hitoktató is. 1949 márciusában elhunyt Schmidt Gyula pápai kamarás, aki szinte kezdettől részt vett a lelkészség működésében, misézett, gyóntatott, hitoktatott.

A Szent Rita lelkészség pezsgő életét, az itt szolgáló lelkészek elfoglaltságát és a magas budapesti pap-számot jelzi, hogy a Szent Rita lelkészség területéhez tartozó Alföldi utcai szeretetotthonba Witz Béla budapesti érseki helytartó nem „helyi” papot küldött, hanem Agárdi László piaristát (1883–1965).[74]

Az ’50-es években a Szent Ritában továbbra is rendkívül sok pap szolgált, hosszabb-rövidebb ideig, hivatalosan, vagy épp nem. 1950-ben az állandó misézők száma legalább 4 és több kisegítő is működött. 1951 márciusában újabb kisegítő érkezett, dr. Nagy János (1907–1974) hittanár, ám őt hamarosan máshová helyezték. Ebben az évben távozott Kapuy Vitál Károly OSB is, Győrbe ment és az ottani rendház gondnoka lett.[75] Viszont a lelkészség két káplánnal gyarapodott: az eddig már kisegítőként is itt szolgáló Dombos József Fülöp OSB és Józsa Árpád (1885–1968)[76] is megkapták kápláni kinevezésüket. Ebből és a szóbeli visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a lelkészség továbbra is rengeteg hívőt látott el. Bógen László hittanár, aki a kezdetek óta segítette a lelkészség és a lelkész munkáját, 1952-ben nyugdíjba vonult, így a délelőttök nagy részét a gyóntatásnak szentelhette.

Galambos János a káplánok és a kisegítők mellett szívesen látott vendég misézőket is, így a feloszlatott szerzetesrendekből is olyanokat, akik valamilyen világi foglalkozásban kerestek megélhetést. A hívek oly sok szentmisét rendeltek, hogy mindenkinek jutott munka. 1952. szeptember 1-jével Galambos Jánost áthelyezték a budapesti, Rokolya utcai Segítő Szűz Mária plébániára. Galambos Jánosnak, kinek neve egyet jelentett egy új katolikus közösség születésével, pezsgő életével, mennie kellett. Helyét dr. Korompai Lajos (1912–1993) hitoktató vette át mint vezető lelkész. Korompai Lajos gondosan és a hívek megelégedésére végezte a lelkipásztori teendőket, ám, a Historia Domus szerint, egészségi állapota nem bírta és 1952. december 8-án visszavonult.[77] Helyette, megbízottként, Józsa Árpád vitte tovább az ügyeket, egészen 1953. szeptember 15-ig. Józsa Árpád lemondott a vendég misézőkről. Dombos József Fülöp OSB továbbra is káplán, Bógen László misé­ző és gyóntató volt.

1953. szeptember l5-ével dr. Korompai Lajos helyett dr. Gergely József (1901–1982) lett a vezető lelkész.[78] Gergely József működésének kezdetén nagy lendülettel fogott munkába, de hamar kiderült, ő nem reformer, nem akar drámai változásokat. Ebben pont Galambos János ellentettje.[79]

Primíciák

1948 júniusában volt az első primícia[80] a templomban: az egyházközség területéről származó Kormos Ottó (1924–1972) mondta első miséjét.1953. június 21-én, vasárnap este a Szent Ritában mondta első szentmiséjét Réthy László, aki szintén a lelkészség területéről származott és már a lelkészség indulásában is részt vett mint ministráns, és segített Galambos János lelkésznek a fiatalok foglalkoztatásában. Kézvezetője Józsa Árpád, ünnepi szónoka dr. Vajda József (1912–1978) esztergomi teológiai tanár, vicerektor volt. A primícián mintegy 8000 hívő vett részt. Réthy László volt az első igazi Ritás pap, aki nemcsak a lelkészség területéről származott, de ifjúságát is a Ritában töltötte. Újmiséjén olyan sokan voltak, hogy még este 9-kor is újmisés áldást osztott.[81]

Hitoktatás

A hitoktatást tekintve a lelkészséghez tartozott a Köztársaság téri[82]Általános Iskola, melyhez kapcsolódva a Dr. Török Béláról elnevezett községi népiskola nagyothallók részére, a Bezerédi utcai Általános Iskola, a Homok utcai Általános Iskola, a Mosonyi utcai Állami Kisegítő Iskola, az Erdélyi utcai szakiskola és a Népszínház utcai Felsőipari Iskola.[83]

1949-ben, az év végi iskolai hittanvizsgákon az egyházi vezetők elnököltek és megelégedve látták a gyerekek remek teljesítményét és a hitoktatók munkájának eredményét. Ekkor még 12 hitoktató dolgozott a lelkészséghez tartozó iskolákban.[84] A tanév végén, 1949. szeptember 1-jével, az Elnöki Tanács eltörölte a kötelező és bevezette a válaszható hitoktatást.[85]

Az Elnöki Tanács 1950. szeptember 15-én újabb törvényerejű rendeletet adott ki a hitoktatás kérdésében. Ez elrendelte, hogy a fakultatív hittanórákat csak az utolsó tanítási óra után lehet megtartani. Emellett a hitoktatás többé nem az egyes iskolák „belügye” volt: az iskolai hittancsoportokat kerületenként összevonták. Ezáltal a VIII. kerület iskoláiban mindösszesen két hittancsoport maradt, egy alsó- és egy felső tagozatos vegyes csoport, a két hitoktató pedig Kratochwilla Sarolta[86] és Olbrich Erzsébet lett.[87]

A hitoktatás és a hitoktatók kérdése 1951-ben is kiemelt fontosságú volt. Egyrészt, mert a hitoktatásra járó gyerekeket és szüleiket sokféle atrocitás érte, másrészt mert a hitoktatók egy része nem kapott fizetést, így ezekkel az egyháznak valamit kezdenie kellett.[88] Sajnos, a hitoktatók nagy része 1951 szeptemberében távozásra kényszerült. Az iskolai hitoktatásról az ’50-es évek közepétől szinte semmit nem tudunk. Továbbra is volt viszont templomi hitoktatás, elsőáldozásra, bérmálkozásra felkészítő hittan.

Elsőáldozás, bérmálás

Az 1949-es elsőáldozáson közel 200-an járultak először az Oltáriszentséghez, három iskolából. Június 7-én volt a lelkészség első bérmálása a templomban, 433 bérmálkozóval és mintegy 2000 hívővel. A bérmálást dr. Meszlényi Zoltán Lajos (1892–1951), esztergomi segédpüspök végezte.[89]

Mivel az elsőáldozókról egészen 1999-ig nem kellett anyakönyvet vezetni, az ’50-es évekből pedig sem feljegyzés, sem statisztika, sem a Hirdetőkönyv nem maradt fenn, ezért nem tudjuk, a Szent Rita korai éveiben pontosan mennyi elsőáldozó volt évente. Ám a néhány fennmaradt fényképből következtetni tudunk ezek nagy számára.

Más a helyzet a bérmálások tekintetében, hisz a bérmálkozókról anyakönyvet kellett vezetni, ám a Szent Rita lelkészség Bérmálási anyakönyve 1950 és 1979 között nincs meg. Megnehezíti a helyzetet, hogy az ’50-es évek bérmálásai nem feltétlenül a bérmálkozók „saját” templomában voltak, hanem körzetesítve.[90] A bérmálási oktatást is be kellett jelenteni a Végrehajtó Bizottságnak, hogy ki tartja, mikor, hol és hányan vannak a bérmálkozók.[91]

Egyesületi élet

Egyesületek, szakosztályok, kórus

Rögtön az alapításkor elkezdtek működni a vallásos élet különféle egyesületei. Már a lelkészség alapításakor megkezdte működését a Hitbuzgalmi Szakosztály.[92] Szervezésében 20 férfi és 12 nő 3 napos lelkigyakorlaton is részt vett 1946 tavaszán. A férfiak a Manrézában,[93] a nők pedig Pécelen.

Az asszonyok részére megalakult az Oltáregyesület[94] Kiszély Ferencné vezetésével.[95] Létrejött a Szent Rita Leánykör,[96] melyben a nagyobb lányokkal Kiszély Ferencné, a kisebbekkel Mahrer Éva[97] foglalkozott. A lányok hitoktatásban részesültek, de szórakozásra is volt alkalmuk. A férfiak részére Credo[98] egyesületet hozott létre a lelkész, mely havonta tartotta összejöveteleit.

A lelkész a gyerekeket, az ifjúságot törekedett bevonni az egyházközség életébe is. Maga tanította be a ministránsokat, a ministráns-gárda egyre gyarapodott, a nagyobb fiúk számára pedig Ifjúsági Kört szervezett. Az iskolák közül kettőben Szívgárda,[99] illetve Szívtestőrség[100] is pezsdítette az ifjúság valláserkölcsi életét.

Kultúresteket is terveztek, helyiség hiányában ezek megrendezésére az evangélikusoktól béreltek termet az Alföldi (később Kállai Éva, ma újra Alföldi) utcában. Gyűlésekre a Kun utca 3. szám alatti óvoda hátsó udvarában levő épületet használták. Elindult az énekkar szervezése is. 1946 tavaszától Gáspár Gusztáv hittanár tartott előadássorozatot (3 hónap–12 előadás), „Az örök Egyház” címmel, melyen alkalmanként mintegy 300 hívő vett részt.[101]

A lelkészség első Karácsonya bensőséges ünnepléssel zajlott. Galambos János megszervezte a Szent Család szállást keres népi ájtatosságot: ennek során estéről estére más-más családhoz vitték a Szent Család képét; ez rendkívül összekapcsolta a közösséget. Az éjféli misén annyian voltak, hogy be sem fértek a nővérek kápolnájába, sem az óvoda udvarába, még az utcán is álltak, ezért a szentmise közben kinyitották az ablakokat, hogy az utcán állók is részt tudjanak venni. A lelkészséghez tartozó ifjúság együtt szilveszterezett,[102] a képviselőtestület egyik tagjának, Halász Pálnak,[103] majd a későbbi lelkész, ekkor még „Ritás” fiatal, Réthy László szüleinek lakásában. Maga a lelkész is felkereste a mulatságot, együtt köszöntötték az újévet, majd az ifjúság közösen részt vett a hajnali szentmisén is.[104]

A lelkész megszervezte a házapostoli rendszert, amit Mindszenty hercegprímás is nagyon szorgalmazott. Hosszas szervezés, hívőlátogatás után végre a lelkészséghez tartozó mind a 288 házban sikerül házapostolt[105] találni. Emellett 44 utca- és 6 körzetapostolt is választottak. A rendszert folyton megújították, kiegészítették, hogy ne váljon működésképtelenné. A házapostolok részére a lelkész már 1946-ban két tanfolyamot is tartott és havonta találkozott velük.[106]

Az 1947-es év jó előjelekkel indult: a területén élő több mint 11200 hívő[107] közül sokat elért, megmozgatott az új lelkészség, sőt, nemcsak a hívőket, de a nem hívőket is megérintette ez a pezsgés. Az egyházközség élete továbbra is a Kun u. 3. sz. alatt folyt. Működött a Credo, az Oltáregyesület, a Szent Rita leánykör, az Ifjúsági kör. Megalakult az egyházközségi cserkészcsapat, ide a gyermekeket 6–18 éves korig várták, s volt külön kör a cselédlányoknak is.

Színjátszó kör is alakult. Megindultak a kultúrestek, szavalóesteket tartottak, színdarabokat adtak elő (pl. Bródy Sándor: A tanítónő és Darvas József: Szakadék c. művét), sőt, táncdélutánok is voltak, saját zenekarral.[108] A kulturális szakosztály működéséről nem sokat tudunk. Annyi bizonyos, hogy 1947-től az Oltáregyesülettel közösen rendeztek „családi napokat”, melyeken olykor neves művészek is felléptek; ilyen volt pl. Nagy Izabella énekesnő (1896-1960).[109]

A családok körében nagyon népszerű lett a Jézus Szívéhez való felajánlkozás, mintegy 200 család ajánlotta fel magát, s ezek aztán sokféle lelki programot, szentségimádást, szentórát szerveztek. Közben az énekkar élére karnagyot hívtak, Galambos János javaslatára Ivanics Gyulát.[110] Ivanics Gyula[111] Zeneakadémiát végzett, 4 gyermekes, gyakorló katolikus, akire nemcsak az énekkart és a zenei életet, de a fiú ifjúságot is rábízták.[112]

Augusztus 20-án, Szent István király ünnepén a Szent Rita lelkészség mintegy 2500 tagja vett részt a korszak utolsó Szent Jobb körmenetén, melyet Mindszenty József hercegprímás vezetett.[113] Nem tudjuk, megvalósult-e az egyházközség korábbi terve, mely szerint december 18–22-én ismét lelkigyakorlatot tartanak, a férfiak a Manrézában, a nők a péceli Caroleanumban.[114] Egyre fontosabb lett a saját kultúrház kérdése, azért is, mert 1948-tól a korábban bérelt Kállai Éva utcai helyiséget már nem adták oda az evangélikusok. Ezután a kultúrestekhez rövid időre a Csokonai utcában béreltek helyiséget a Méhész Szövetségtől.[115]

Tudjuk, hogy még 1948-ban is működött a Szent Rita Leánykör három csoportja a különböző korú leányok részére, a férfiak Credo egyesülete, továbbá az Oltáregyesület, bár létszáma az 1947-es 238-ról 21-re csökkent. Az év folyamán azonban végleg megszűnt a cserkészcsapat, de a kb. 40 tagú ministráns-gárda továbbra is megtartotta összejöveteleit. A ministránsok ifjúsági vezetői között találjuk az ifjú Réthy Lászlót, aki később lelkésze lesz a Szent Ritának.

Emellett az Egyház is egyre komolyabb fenyegetésben élte napjait. Zajlott a Boldogasszony-év, de mindenhonnan megszorító intézkedéseket lehetett hallani. Az év második felében az egyesületek közül csak az Oltáregyesület maradt meg. Megszűnt az Óvoda Egyesület is, így a szomszédos telek és a helyiségek használatáról le kellett mondani. Ősztől a kulturális rendezvények pótlására a kápolnában rövid ájtatosság keretében kezdték megtartani a „családi estéket”, különböző témájú beszédekkel. Az első beszédeket dr. Szunyogh Xavér Ferenc OSB (1895–1980) tartotta, a szentségekről.

Bár a szakosztályok, hivatalosan, nem jöhettek össze, azért a korábbi tagok továbbra is buzgón segítették az egyházközségi élet fenntartását. Ezt a célt szolgálta a Józsefvárosi Színház[116] előadásain való közös részvétel is.

1949-ben, a minden egyházat érintő megszorítások ellenére, a Szent Rita virágzott. Továbbra is zajlottak a családi szentórák, családfelajánlások: az év első felében 60 család csatlakozott a Jézus Szíve mozgalomhoz. A családi szentórák keretén belül 1948 novemberétől először Szunyogh Xavér Ferenc OSB, majd Szívós Donát OSB (1898–1973) tartott elmélkedéseket, a keresztény házasságról.

Az Oltáregyesület rendületlenül kitartott. Működésére az 1950-es leltárból következtethetünk, mely az 1948/49-es évre 10 miseruhát és 4 dalmatikát[117] említ, de végül csak 2 palást kapcsán jelezte a vásárlási engedélyt. A többit, valamint egyházi fehérneműket és kézimunkákat valószínűleg az Oltáregyesület készítette, nagy buzgalommal.

Május közepén P. Szarvas Miklós (1890–1965) apostoli prefektus vetített képes előadást tartott a kínai magyar misszió életéről. A megjelent hívek a misszió céljaira 500 Ft felajánlást tettek és vállalták egy kínai gyermek missziós neveltetésének költségeit is.

A lelkészséghez tartozó hívek továbbra is eljártak a Józsefvárosi Színház előadásaira, sőt, a színház az egyházközség számára fenntartott előadásokat, s az ebből befolyó jegyeladásokból még bevétele is volt az egyházközségnek.

1950-ben is visszatért Szunyogh Xavér Ferenc OSB, hogy a Szentév[118] keretében, a szentmiséről tartson beszédsorozatot a hívőknek.[119] Ez azért is fontos volt, hisz még a II. Vatikáni zsinat előtt vagyunk, vagyis a szentmise latinul folyt, a pap pedig háttal a hívőknek misézett. A szentmiséhez szorosan kapcsolódnak a ministránsok, akikből a Szent Ritában sosem volt hiány.[120] Velük 1949 óta Dombos József Fülöp OSB foglalkozott.[121]

Az év első felében még voltak családi szentórák, sőt, kultúrestek, ezek azonban lassan elhaltak. Ennek egyik oka a hatalom nyomása volt, a másik viszont az, hogy a hívek rengeteg misét kértek, s sokszor a templom oltárainál egyszerre több mise is folyt. Működött a Szent Rita kórus, számukra beszereztek 30 db Harmonia Sacrát,[122] bővült a könyvtár,[123] többek között Szentírásokkal és Kempis Tamás Krisztus követése című művének több példányával. Nem tudjuk, volt-e Rózsafüzér Társulat,[124] de valószínűsíthető, bár működéséről, titokcseréről adat nem maradt fenn. Egy másik ima-közösség is működhetett, bár erről sem tudunk semmit, ez pedig a Szent Rita Rózsakoszorú.[125]

Karitász

Folyamatosan működött a Karitász; a háborút követő szegénység miatt erre volt a legnagyobb szükség. A Karitász elnöke Kiszély Ferenc lett. Népkonyhát állítottak fel, a Karitász-központ erre a célra segélyt utalt ki; a Karitászban részt vevő hölgyek pedig mintegy 180 személyre főztek minden nap. A Népkonyha mellett a Karitász részt vett a beteglátogatás rendszerében is, valamint a szegénygondozásban. A beteglátogatás fő működtetői dr. Fülöp Ferenc orvos és Kiszély Ferenc gyógyszerész voltak. Ők felkeresték otthonaikban a betegeket, orvosságokat szereztek nekik, olyanokat is, melyeket a Karitász központ nem tudott kiutalni. A Karitász tevékenységében kiemelkedik Grőger Erzsébet[126] munkája, aki fáradhatatlanul kutatott fel újabb és újabb forrásokat a Karitász szükségleteinek fedezésére. A Karitász 20 taggal működött és mintegy 170 családot gondozott. Ezek közül 20 állandó gondozott volt, s elláttak több fekvőbeteget is. Ruhaszállítmányok érkeztek, a plébánia területén levő házak is nagylelkű felajánlásokat tettek, gyűlt a Szent Antal persely, működött a szeretetkonyha. A Karitász 1947-ben azt is tervbe vette, hogy a plébániához tartozó, nehéz sorsú gyerekeket nyaralni viszi. Ennek költségeit már év elejétől gyűjtötték, a szülők is hozzájárultak, Karitász–vásárt is rendeztek, a Szívgárda előadást tartott, hogy a nagy terv megvalósuljon. Végül 35 gyereket nyaraltattak nyáron, Bátán, 3 hétig; munkások és hadifoglyok gyermekeit. A nyaraltatás egyik célja a gyerekek felhízlalása volt, fel is jegyezték súlygyarapodásukat: a legkevesebb 1,2 kg, a legtöbb 4 kg volt. Emellett sokféle lelki és egyéb programot is rendeztek a gyerekeknek.[127] A nyaralás mellett a nyár folyamán még több közös programot, kirándulást szerveztek a plébánia gyermekeinek.[128] Amennyiben az időjárás engedte, vasárnaponként családi napot rendeztek, műsorral, mely után a fiatalok játszhattak, de akár táncolhattak is. A kisgyerekek minden csütörtök délután bábszínházat élvezhettek, a felnőtteknek pedig rendelkezésre állt a 300 kö­tetesre bővült könyvtár.

1947 augusztusában megérkezett a Karitász működési szabályzata, feladatai, melyet a Szent Erzsébet Karitász Központ állított össze. E feladatok rendkívül sokrétűek, teljes összhangban az ország, s a lakosok kétségbeejtő fizikai-lelki állapotával.[129]

1947 karácsonyán mintegy 300 személyt és családot részesítettek segélyben, a Karitász munkatársai lelkesen dolgoztak, a megajánlások emelkedtek. A vezető lelkész hetente kétszer a tervek és problémák megbeszélésére hívta a férfiakat. Volt is mit megbeszélni, mert nemcsak örömteli dolgok történtek: 1948-ban a szegénykonyha beszüntette működését, mivel a Karitász (hivatalosan) nem működhetett.[130] Ettől kezdve a hivatalosan már nem működő Karitász főleg a Szent Antal perselyből segélyezte 28 állandó gondozottját – nem rendeztek többé külön gyűjtéseket –, de emellett sikerült alkalmi segélyeket juttatni a rászorulóknak, pl. lakbér, tanulmányi támogatás céljából. Sőt, a kegyúr egy alkalomra szóló külön engedélyével, 1948-ban 24 ministráns fiú nyaralhatott Zamárdiban és 10 lány nyaraltatását is tervezték. Családi nehézségek miatt családoknál is elhelyeztek három lányt Keszthelyen, kettőt pedig Pomázon. Az egyházközség hozzájárulásával két lány a KLOSZ,[131] kettő pedig a DL[132] tanfolyamán vehetett részt. Bár már mindkettőt betiltották, feloszlatták, ezek helyi szinten tovább működtek. Hivatalosan nem, de a Karitász az ’50-es években is működött, igaz, már nem szervezetten, hanem egyéni segélyezéssel.

Népmisszió

Rendkívüli fontosságú esemény következett 1947 tavaszán, Budapesten: Népmissziót[133] hirdetett az Esztergomi Érsekség, március 24–április 3. között. Ez volt a főváros második missziós mozgalma.[134] Sőt, ez a mostani Nagy-Budapesti Népmisszió volt, vagyis a főváros mellett az Esztergomi- és Váci Egyházmegye is részt vett. Ezzel a város fizikai újjáépítése mellett lelki újjáéledését is szolgálni akarták.[135] A Népmissziót az Actio Catholica[136] égisze alatt Badalik Bertalan OP (1890–1965),[137] az Actio Catholica hitbuzgalmi szakosztályának elnöke szervezte. A fővárost missziós kerületekre osztották, ezekhez kapcsolódva vettek részt a plébániák, lelkészségek. Természetesen a Szent Rita is részt vett, Pálos Antal SJ (1914–2005)[138] volt a missziós atya.

Az egyházközség megtervezte a különféle feladatokat. Elhatározták azt is, hogy nemcsak az egyházközség, de a tagok egyenként is szervezésbe fognak, ki-ki a maga háza táján hirdeti a Népmissziós eseményeket, hívja a lakosságot, s erre a feladatra valamennyi házapostolt, hívőt is felkérték, hogy a lelkészség területének minden lakosához eljusson a Népmisszió híre. Sőt, még versenyt is hirdettek, ki tud több „hívőt” megmozgatni.[139] És megérte a sok előkészület, mert a Népmisszió rendkívüli siker lett. Naponta mintegy 900 fő kereste fel a Szent Ritát, vett részt szentmisén, egyéb programokon. Külön öröm, hogy a Népmisszió után 25 házasságrendezés is történt.[140] A Népmisszió egyébként is óriási siker volt: Budapesten és környékén 130 missziós helyen több mint 180 ezer gyónót, több mint 460 ezer áldozót jegyeztek fel, s közel 400 házasságrendezés is történt.[141]

A templom

A lelkészség eleinte a Józsefvárosi Óvoda Egyesület engedélyével a Kun u. 3. sz. alatti óvoda épületében nyert elhelyezést. A Kun utcai óvodát ekkor a Kalocsai Iskolanővérek vezették.[142]

A Szent Rita lelkészség kezdettől arra építette terveit, hogy a Kun u. 5. sz. alatti telket, melyen elhagyott, romos épületek álltak és mely a főváros tulajdonát képezte, elkéri a fővárostól mint kegyúrtól, a Kun utca 3. szám alatti óvoda udvarával együtt, de úgy, hogy továbbra is teret hagy az óvoda céljaira. Ezen a területen felépülhetett volna a templom és a plébánia épülete is. Az Óvoda Egyesület, jogainak fenntartásával, kész lett volna e megoldásba belemenni. Viszont szükség lett volna a Kun utca 3. számú ház házmesteri lakására is, ám ennek megszerzése meglehetősen kétséges volt.

A legnagyobb terv és a legnagyobb feladat a saját templom építése volt. A lelkész már 1946. április végén oltárkövet kért a majd megépülő templom számára.[143] A templom építésére folyamatosan gyűjtöttek, s bármennyire is nélkülöztek az emberek, adakoztak. Ott volt viszont a „hely” kérdése. Mivel az új lelkészség elindulásakor már tavasz volt, így, amennyiben az idő engedte, sok hívő esetén szentmisét az óvoda udvarán is tudtak tartani. Ám a hívek száma szinte napról-napra gyarapodott, az óvodai kápolna, sőt, néha az udvar is, kicsinek bizonyult, s egyre sürgetőbben merült fel az önálló templom megépítése. A Kun utca 5. szám alatti telek igen alkalmasnak látszott, s végül 1946. augusztus 5-én kelt levélben a lelkészség a telek tulajdonosához, a fővároshoz fordult. A képviselőtestület nevében az egyházi és világi elnök megfogalmazta, hogy az új lelkészség területén egyedül a Tisza Kálmán téren (hamarosan Köztársaság, ma II. János Pál pápa tér) volna elég hely egy templom felépítésére. Ám, ha ez mégsem volna lehetséges, úgy kérik a fővárost, hogy a Kun utca 3. és 5. szám alatti, szomszédos telkeket, melyek a főváros tulajdonában vannak, ráadásul az 5. szám alatti telek beépítetlen is, bocsássa a lelkészség rendelkezésére.[144] A távlati terv az volt, hogy a két telket egyesítik. A terület közepén felépülhetett volna egy minden szükségletet kielégítő templom, a bal oldali (déli) rész lett volna a lelkészség területe, a jobb oldali (északi) pedig maradt volna óvoda. Erre várták a főváros válaszát.

A szeptember 8-i egyházközségi tanácsülésen dr. Galambos János lelkész tájékoztatta a tanácsot, hogy az egyházközség a Kun utca 3. és 5. szám alatti telkeket kéri a fővárostól templom, plébániahivatal, lelkészlakás, kultúrház felépítésére. Közölte azt is, hogy az Óvoda Egyesület telkének használatáról lemondott az egyházközség javára, de úgy, hogy a telken az óvoda működése továbbra is folyhasson. Ez ügyben a fővároshoz újabb beadvány küldését is megszavazták. A tanácsülés tárgyalt a Kun utca 5. szám alatti telken álló fészerről és ennek rendbetételéről is, mivel a szentmiséket egyelőre a szabadban tartják, viszont bármikor beköszönthet az esős, hideg idő, így ez a fészer lehetne a miséző hely addig is, amíg a templom elkészül.[145] A főváros válasza szeptember 23-i keltezésű. Ebben engedélyezte a lelkészségnek a helységek helyreállítását, sőt, 1500 Ft-tal hozzá is járult.[146]

Templomépítés

A hívek száma továbbra is gyarapodott, ám szerencsére a jó idő besegített és a miséket és más programokat továbbra is az óvoda udvarán tudták tartani, de a lelkészség egyre inkább várta a főváros válaszát, a felépítendő saját templom ügyében. A főváros végül 1947. május 7-én kelt levelében nyilatkozott: ebben engedélyezte az óvoda melletti telken (Kun utca 5.) álló romos épületek (Központi Javítóműhely Gumijavító Műhelye) felújítását és kápolna céljára való használatát.[147] Az épületet folyó hó 15-ig át is kellett adni.[148] Az átadásról szóló határozat végül május 21-ei keltezésű, melyet az egyházközség világi elnöke május 22-én, épp Szent Rita napján kapott kézhez![149] Erről haladéktalanul értesítette a lelkészt is.[150]

Az 1947. május 24-ei átadásról határozat készült. Az átadás-átvételen részt vett az egyházközség részéről dr. Galambos János, Jandik Ferenc gondnok, Keresztes Máté, Lillin József, dr. Szenkláray János. A főváros részéről Czika Béla mérnök,[151] Kézdy Pál főmérnök,[152] dr. Gerő László műszaki tanácsos (1909–1995) és dr. Schindler Pál tanácsjegyző.[153] A Központi Javítóműhelyt Horváth Vince[154] gumijavító műhely osztályvezető képviselte. A bizottság tagjai a telket, s a rajta levő építményeket átvizsgálták. Átadásra került egy 10×10 m területű favázas, cseréptetős épület, mely bombatalálattól sérült, ám villany- és vízvezetékkel rendelkezik. Egy 8×4 m területű, az előbbi épülethez kapcsolódó helyiség, kátránypapírral fedve, hiányos betonpadlóval, árammérővel (ipari). Egy 6×3 m területű, kéthelyiséges faépület, használható állapotban, árammérővel, telefonkészülékkel – ez szintén a lelkészséghez kerül. Egy 8×3 m területű, mennyezet nélküli, fából épült raktár és egy 2×2 m területű vízöblítéses WC-vel ellátott mellékhelyiség. Az átadott terület 308,70 négyszögöl, minden szomszédos telek felől zárva, az utcafronton kerítés, vaskapuval. Megállapították, hogy a területet korábban bérlő Nyitrai Ferencnek semmiféle ingó- és ingatlan vagyona nincs a területen. Az ipari árammérőt kikapcsolták, a Központi Javítóműhely képviselője pedig közölte, hogy a telken lévő épületeket a székesfőváros építtette, így annak tulajdonát képezik. A polgármesteri hivatal megbízottai felhívták a gondnok figyelmét arra is, hogy az épületek használatához a kerületi mérnöki hivataltól használhatási engedélyt kell kérni. Ezután az elkészült jegyzőkönyvet felolvasták és valamennyien aláírták.[155] Megvan hát a telek és van épület is! Sajnos, a székesfőváros nem engedte át a Kun utca 3. sz. alatti telket, kivéve a korábban is használt kamrát, így templom és plébániaépület építéséről le kellett mondani, de kápolna épülhetett.

A területet és az épületeket Ijjász Ferenc[156] egyházi szakértővel is felbecsültették – épp a székesfőváros tulajdonában lévő épületek miatt. A becsüs úgy ítélte meg, hogy a favázas főépület a csatlakozó építményekkel együtt, rozzant tetővel, belövéssel, bedőléssel fenyegető falakkal csak bontási anyagnak felel meg, az újjáépítés pedig akár 55–60000 Ft-ba is kerülhet.[157] De mégis elkezdődhetett a munka!

A főváros pénzt nem adott, bár megszavaztak 5000 Ft-ot, de a kommunista alpolgármester, Fodor Gyula (1901–1975), nem járult hozzá az összeg kifizetéséhez, viszont az Érseki Helytartóság 14000 Ft-tal hozzájárult a költségekhez. Ez, valamint a lelkészség megtakarítása, lehetővé tette a munkálatokat, viszont a berendezésre nem maradt pénz. Az építkezéssel járó teendők ellátására Kiszély Ferenc kapott megbízást.

A telek elején balról állt egy romos volt szódavíz-üzem, ezt lebontották. Az utcai front közepétől befelé kb. 15 méterre egy 4 m széles és 8 m hosszú alacsony építmény vezetett a 10×10 m alapterületű, ugyancsak alacsony helyiségbe. Ez jobbról érintkezett a Kun utca 3. sz. alatti telken álló kamrával, mely 5 m széles és 8 m hosszú. Ez a helyiség pár méterrel eltolódva feküdt a Kun utca 5. alatti épületekkel, ráadásul kb. fél méterrel magasabban is állt az előbbieknél. Ezt a Kun utca 3. felől befalazták és hozzácsatolták a 10×10-es főépülethez – ezzel oldalkápolna és sekrestye céljaira volt hasznosítható. A tetőzetet renoválták, gerendaoszlopokkal támasztották alá, a falakat megerősítették. Az udvar jobb oldalán kialakítottak két irodahelyiséget, egy tanácstermet és egy nyilvános WC-t. A kápolnába nyitottak egy új, iroda felőli bejáratot is. A kőműves, ács, asztalos, villanyszerelő munkákkal nagyjából július végére elkészültek, ezután következhetett a festés. A költségek már ekkor kb. 36 000 Ft-ot tettek ki. A munkálatok végső befejezése, majd a kápolna berendezése azonban eltartott egészen októberig. A felszentelésig a szentmisék továbbra is a Kun utca 3. sz. udvarán voltak.[158]

Az építkezés befejeztével igen fontos volt az újonnan megépített épületek értékének ismételt felbecslése, ha a főváros oldaláról valamilyen probléma merülne fel a tulajdonjog kérdésében. Az épületekre, tereprendezésre kb. 31 ezer forintot költöttek,[159] s a becsüs, ki a korábbi állapotokat is ismerte, kijelentette, a teleknek annyi értéke van, amennyit az építkezés során ráköltöttek. Ezek az értékek kívánatossá tennék, hogy a lelkészség területét állandó őrszoba védje, így ennek építéséről is döntöttek.

A templom felszentelése

A lelkész már június 24-én kelt levelében kérte a Hercegprímást, hogy szeptember 7-én vagy 14-én szentelje fel az új kápolnát.[160] A bíboros válaszolt is, s tájékoztatta a lelkészt, hogy számára egyik időpont sem megfelelő, mivel teljesen be van táblázva.[161] Ezután a lelkész az augusztus 31-i időpontot kérte,[162] ám Mindszenty bíborosnak ez az időpont sem volt megfelelő, de végül október 19-re vállalta a szentelést.[163] A kápolna felszentelésével kapcsolatos szervezésnek 1947 nyarán nekifogtak. Öttagú bizottság jött létre,[164] amely minden hétfőn ülésezett a teendők megbeszélésére. Őket segítették a különböző egyesületek. Megállapodnak, hogy a szentelésen a rendet cserkészcsapat biztosítja majd. A szentelést követően egyszerű vendéglátást is terveztek, délutánra pedig különféle kulturális programokat, melyhez színpad állítását is tervbe vették.[165]

Végül elérkezett október. Az utolsó simításokat az október 7-i egyházközségi gyűlésen tisztázták.[166] Megtárgyalták az ünnepség menetét, az egész nap forgatókönyvét. Rögzítették a meghívandók listáját – polgármester, tűzoltóparancsnok, budapesti érseki helytartó stb., azt, hogy kik járulhatnak Mindszenty elé.[167] 1947. október 19-én, vasárnap reggel 9 órakor kezdődött a Szent Rita lelkészség kápolnájának, a hozzá tartozó egyházi épületeknek és a harangnak megáldása. Az ünnepségen sok ezer hívő vett részt, hirdetve Szent Rita kultuszának elterjedését.[168]

A templom bővítése

A templom, s egyéb épületek, felszerelések védelmére 1948 tavaszán kerítést és kaput építettek, megáldásuk április 25-én, a 10 órai szentmise után volt. Sőt, már előkészültek a kultúrház építésére is: az udvaron állt 28000 tégla, Galambos János pedig téglajegyeket árusított.

Hamarosan megindult a kápolna mögötti telken az építkezés: a telket beépítették egészen a végéig, mintegy 20 méter hosszan. A készülő épületre két oldalbejáratot vágtak, a Kápolnához csatlakozó végén pedig egy öltözőhelyiséget, pénztár fülkét, ruhatárat építettek.[169] A terem végében állították fel a közben elkészült színpadot, de felszereltek egy fából készült oltárt is, Mária szoborral. Az elkészült helyiséget tolóajtóval és függönnyel választották el a kápolnától. A terem így többféle célt szolgálhatott: hitbuzgalmi összejöveteleket és szentmisét egyaránt lehetett itt tartani.

A főváros a kápolna kibővítéséhez az engedélyt 1948 szeptemberében adta meg, úgy, hogy a lelkészség minden tervet, számítást bemutat a polgármesternek, az építkezést saját költségén végzi el, ám a felépített részek azonnal a főváros tulajdonába kerülnek át.[170] A kápolnához csatolták az előtte álló „nyúlványt” is, ezzel kialakították a bejáratot.

A lelkész novemberben tájékoztatta Mindszenty bíborost az elkészült építkezésekről. Megírta, hogy a kápolna bővítése először oldal,[171] majd hátrafelé[172] történt meg, s így, össze is nyitva a tereket, akár 800 főt is be tud fogadni a Szent Rita.[173] 1948 végén a lelkésznek egy merész lépést kell tennie: félő volt, hogy a MADISZ[174] elveheti a plébániai kultúrhelyiséget, ahogy tették ezt sok helyen. Ezért Galambos János megnyitotta a kultúrterem és a kápolna közötti falat, a kultúrterem végébe „oltárt” állított, így megelőzve a terem esetleges elvételét.[175]

Ebben az évben került a kápolna ajtaja mellé a kőből faragott feszület, mely egy jámbor házas­pár adománya.

A templom, a lelkészség építése-szépítése 1949-ben is tovább folyt. Felépült a sekrestye melletti fáskamra, mely nem csak a tüzelő tárolására volt alkalmas, hanem az egyházi felszerelés egy részének tárolására is. Sikerült beszerezni kályhákat és tüzelőanyagot. Igen fontos lett volna a lelkészség anyagi helyzetéről, terveiről is beszélnie az egyházközségi tanácsnak, ám ekkor e kérdésben már minden döntés a polgármester kezében volt, az ő engedélye kellett minden beszerzéshez. A júliusi tanácsülésen megtárgyalták a költségvetést. Még mindig több volt a lelkészség bevétele, mint a kiadása. Figyelembe kellett venniük, hogy emelkedtek az adók, több lett a kiadás, az egyházközségnek pedig szorgalmaznia kellett az adózók[176] befizetéseit, melyet adószedők hajtanak be. Szerencsére a lelkészség hívei igen nagylelkűen adakoztak, így a korábban már említett Karitász tevékenységek is mind megvalósulhattak. Viszont a mostani helyzetben a tanács egyes tagjai és a lelkész is takarékosságra és óvatosságra intett.[177]

A kápolna és valamennyi hozzá tartozó épület eredetileg csak ideiglenes jelleggel épült és viszonylag kevés pénzből, ezért nem fordítottak nagy figyelmet a minőségre, anyagokra, megfelelő alapozásra. Ez viszont tulajdonképpen évenkénti tatarozást–javítást tett szükségessé: 1950-ben javítani kellett a mennyezetet, külső támpilléreket kellett állítani a kápolna mellé, le kellett kövezni a bejáratot és be kellett szerelni a szellőztető rendszert is.[178] A következő évben is szükség volt tatarozásra, ezúttal a tető szorult karbantartásra.[179]

1952 októberében a lelkészség beszámolót küldött a Főegyházmegyei Hatóságnak a korábban elvégzett javítási-helyreállítási munkákról. Ebből tudjuk, hogy tatarozni kellett a kápolnát és a többi épületet; szükségessé vált a generál tetőjavítás, a villanyvezetékek megerősítése, csatornakészítés és festés is. A jelentésből az is kiderül, hogy mindezen építkezésekhez, javításokhoz, melyek az évek során történtek, semmilyen állami segély nem érkezett. Az Egyházmegyei Hatóságtól jött az első három évben 35500 Ft, a többit pedig, ami több mint 70 ezer Ft, a hívek, a kápolna és az egyházközség tette hozzá.[180]

Lelkészlakás

Bár a templom megépült és a Szent Rita virágzott, a lelkészség továbbra sem rendelkezett lakhatási lehetőséggel. 1946 telén kaptak ugyan egy lakást a Köztársaság téren, ám az épületet hamarosan lebontották, a lelkésznek pedig a Bródy Sándor utcában jelöltek ki lakást, névre szólóan.[181] Még az 1950-es években sem tudott egyik lelkész, káplán sem helyben lakni, hisz lelkészlakás nem volt.[182]

Zárszó

A budapesti Szent Rita plébánia igen fiatal közösség, csak 1946-ban jött létre. Az Esztergomi Prímási Levéltár és a plébániai irattár anyaga bőséges az alapításról, a működés első éveiről, ám ezután elnémulnak a források. Ezt egy sajátos körülmény is előidézi: 1945-től kezdve Magyarország a Szovjetunió árnyékában élő, szovjet típusú állammá alakult, márpedig ez nem tűrte meg a különféle egyházak szabad működését. Az alkotmány garantálta ugyan a vallásszabadságot, de a valóságban ez nem volt lehetséges. Sorozatos megszorító intézkedések születtek az egyházak ellen: betiltották a különféle egyházi mozgalmakat, egyesületeket, bebörtönözték az egyházak vezetőit, az egyházak tulajdonai állami kézbe kerültek, államosították az egyházi iskolákat,[183] feloszlatták a szerzetesrendeket,[184] létrejött a békepapi mozgalom és az Állami Egyházügyi Hivatal.[185] Valamennyi egyház és hívő, aki továbbra is meg akarta tartani hitét, védekezésre kényszerült. Ennek részeként lassan megszűntek az egyházközségek írásbeli feljegyzései, beszámolói, minden közlés, tájékoztatás szóbelivé vált, az üldöztetéstől való félelem miatt. Galambos János rettentő szívóssággal egyben tartotta, fejlesztette a fiatal közösséget, s ez hamarosan a hatóságoknak is szemet szúrt: 1952-ben távoznia kellett. Az 1953-ban érkezett új lelkész, dr. Gergely József semmiben sem hasonlított elődjére: nem voltak különösebb tervei, sőt. Az, hogy a Szent Rita tovább élt, nem rajta múlt. Szent Rita tovább segítette ezt a kis, templomszerűtlen templomot, s a hozzá tartozó közösséget. Ezért lehet a Szent Rita plébánia ma is élő közösség. Nem úgy, persze, mint az alapítás éveiben, de még ma is abból építkezve hirdeti Szent Rita, a „lehetetlen ügyek szentjének” kultuszát.

Bibliográfia

Levéltári, irattári források

Mindszenty József, egyházkormányzati iratok 1945–1955. Prímási Levéltár Esztergom.

A Szent Rita lelkészség hiányzó Historia Domusának pótlási terve, 1946–1978, Szent Rita plébánia irattár, kézirat.

Szent Rita plébánia irattár: Bérmáltak anyakönyve, Halottak anyakönyve, Házasultak anyakönyve, Hitehagyottak anyakönyve, Kereszteltek anyakönyve, Megtértek anyakönyve, Képviselőtestületi jegyzőkönyvek, Hirdetőkönyv, rögzített szóbeli visszaemlékezések (CD, videókazetta), egyéb iratok.

Nyomtatott források

Beke Margit: Az Esztergomi (Esztergom-Budapesti) Főegyházmegye papsága 1892-2006, Budapest, Szent István Társulat, 2008.

Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala (szerk.): Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve az 1944-46. évről, Budapest Székesfőváros Irodalmi és Művészeti Intézete, Budapest, 1948.

Az Esztergomi Főegyházmegye névtára az 1970. évre, Főegyházmegyei Hivatal, Esztergom, 1970.

Az Esztergomi Főegyházmegye névtára 1989, Esztergomi Főegyházmegyei Hatóság, Esztergom, 1989.

Az Esztergomi Főegyházmegye névtára és évkönyve 1982, Esztergomi Főegyházmegyei Hatóság, Esztergom, 1982.

Schematismus venerabilis cleri Archidiocesis Strigoniensis pro Anno Domini 1947., Esztergomi Főegyházmegyei Hivatal, Esztergom, 1947.

Szabó Csaba (szerk.): Egyházügyi hangulat-jelentések 1951, 1953, Budapest, Osiris, 2000.

Szakirodalom

Adriányi Gábor: Az egyháztörténetírás mai igényei és módszertana, in Magyar Egyháztörténeti Vázlatok I. kötet, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközössége, Budapest, 1989, 325–335.

Balassay József: A kispesti, Wekerle-telepi plébánia és templom története, Balassay József, Budapest, 1998.

Dankó László: A szarvasi róm. kat. plébánia története, in Magyar Egyháztörténeti Vázlatok I. kötet, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközössége, Budapest, 1989, 9–45.

Diós István-Viczián János (Szerk.): Magyar Katolikus Lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 2009. http://lexikon.katolikus.hu

Firtel, Hilde: Heilige Rita von Cascia. Kanisius, München, 1964.

Gyóni Eszter: A katolikus egyház elleni propaganda 1950-ben, a katolikus egyház és az állam közti megegyezés aláírásáig, a korabeli sajtó tükrében, Távlatok, 2009/83. 61–63. http://www.tavlatok.hu/83/Gyoni_teljes.pdf

Horváth László: Nemesapáti plébánia története a Historia Domus alapján, Nemesapáti, 1989.

Katus László: A szegvári plébánia története, in Ecclesia semper reformanda et renovanda.

Katus László egyháztörténeti tanulmányai és cikkei, Pécs, PPHF, 2007.

Köbel Szilvia: „Oszd meg és uralkodj!” Az állam és az egyházak politikai, jogi és igazgatási kapcsolatai Magyarországon 1945–1989 között, Budapest, Rejtjel, 2005.

Nagy Menyhért Mójzes: Egy tanulmányút kezdete (1950), VI. rész, Egri Fehér/Fekete, a Ciszterci Diákszövetség Egri Osztályának lapja, XV. évf. 1.(52.) sz., 2008. Húsvét, 7–10. http://www.ciszterciekegerben.hu/downloads/husvet2008.pdf

Pelle Ferenc: A 150 éves kevermesi római katolikus plébánia és templom története, Kevermesi Római Katolikus Egyházközség, Kevermes, 1985.

Santa Rita da Cascia, Vita e preghiere, Monasterio di S. Rita

Sicardo, Joseph Fr. O. S. A.: Casciai Szent Rita; Budapest, Etalon, 2012.

Szabó Csaba (Szerk.): Egyházügyi hangulat–jelentések 1951, 1953, Budapest, Osiris, 2000.

Székelyhidi Anikó: „Rozsdatemetőből” Szent Rita rózsája. Budapest, 2006.

Szerdahelyi Csongor (szerk.): Felső-Krisztinavárosi Keresztelő Szent János Plébánia: 1940–2000, Felső-Krisztinavárosi Keresztelő Szent János Plébánia, Budapest, 2000.

Dr. Vanyó Tihamér OSB: A plébániatörténetírás módszertana, Pannonhalma, 1941. Különlenyomat a Regnum Egyháztörténeti Évkönyv 1940-41. kötetéből.

Varga Szabolcs: A plébániai levéltárak forrásértéke a pécsi egyházmegyében, in A magyar egyháztörténet-írás forrásadottságai, Pécs, PPHF, 2006. 135–160.

Hivatkozások

  1. Mindszenty József (született Pehm József) 1944. március 4-től veszprémi püspök. 1945. augusztus 6-án XII. Pius pápa esztergomi érsekké nevezte ki. 1946. február 21-től bíboros. VI. Pál pápa 1973. december 18-án megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, de az új esztergomi érseket, az addigi apostoli kormányzót, Lékai Lászlót (1910–1986) csak Mindszenty bíboros halála után nevezte ki. http://lexikon.katolikus.hu/M/Mindszenty.html (Letöltés: 2022. augusztus 10.)
  2. Prímási Levéltár Esztergom, Mindszenty József, egyházkormányzati iratok. 3120/1946.
  3. Lelkészségek, de teljes plébániai jogkörrel. Valószínűleg azért nem rögtön plébániák, mert Budapest mint kegyúr nem bírná el, ráadásul mindegyik különleges helyen jött létre, nem lehetett tudni, meg tudnak-e maradni, plébániát pedig nem egyszerű megszüntetni.
  4. 1945 márciusában a főváros lakossága 832800 fő, ebből Pest 633580, a VIII. kerület pedig 111430 fő. A VIII. ker. 1946 közepére számított népessége 131426 fő. ld. Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve az 1944–46. évről. Szerk.: Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala. Budapest Székesfőváros Irodalmi és Művészeti Intézete, Budapest 1948, 12. 18.
  5. PL, 4164/1945.
  6. PL, 4164/1945.
  7. PL, 1706/1946.
  8. PL, Mindszenty József bíboros, hercegprímás levele dr. Kővágó József polgármesternek. 1946. április 1.
  9. Szent Rita plébánia irattára, 221.518/1946. XI.
  10. PL, 3120/1946.
  11. PL, 3120/1946. Dr. Tarnóczy János (1902–1974) esperes is benyújtott egy párhuzamos tervet a pesti esperesi kerületekről. Witz Béla pedig egy másik tervet is beterjesztett, az egy plébánia – több egyházközség tervét, ám egyik sem valósult meg. PL, 3726/1946.
  12. Az Óbudai plébániából kihasítandó lelkészség területe: külső Bécsi út–Vörösvári utca–Törzs utca–Solymár utca–Föld utca–Zápor utca–Nagyszombat utca–Bécsi út találkozásától egészen Pest határáig; a Józsefvárosi plébániából kihasítandó lelkészség: Bókay János utca–Baross utca–Kálvária tér Kőris utca felőli oldala–Örömvölgy utca–Ludoviceum utca–Üllői út; a Terézvárosi plébániából kihasítandó lelkészség: Podmaniczky utca–Aradi utca–Izabella utca–Ferdinánd-híd–Váczi út–Marx tér–Jókai utca–Teréz körút
  13. PL, 738/1946.
  14. PL, 3120/1946.
  15. Kiszély Márta nővér (1920–2021) (eredetileg Angolkisasszonyok IBMV, ma Congregatio Jesu, CJ) szóbeli visszaemlékezése, 2007. június. Szent Rita plébánia irattár, CD
  16. Béke Királynéja, ma Budapesti Béke Királynéja plébánia.
  17. PL, 2110/1946. Az ekkor alapított Lovag utcai Szeplőtelen Fogantatás lelkészség 1959-ben megszűnt.
  18. Ma Óbuda-Hegyvidéki Szentháromság Plébánia.
  19. PL, 366/1946.
  20. Ma BGSZC Széchenyi István Kereskedelmi Technikum.
  21. PL, 366/1946.
  22. PL, 1706/1946.
  23. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  24. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  25. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  26. PL, 3633/1946.
  27. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  28. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  29. A nővér a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatának szerzetese. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1946. július 1.
  30. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  31. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  32. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  33. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  34. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  35. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  36. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  37. Született 1889-ben. Halálának ideje nem áll rendelkezésre.
  38. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1946. július 1.
  39. Pénztári jelentés 1946 évről, Szent Rita Egyházközség, 1947. október 19.
  40. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1948. január 20–22.
  41. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  42. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  43. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. november 13.
  44. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1948. január 20–22.
  45. 1964-től van Hirdetőkönyv.
  46. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1949. július 1.
  47. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1946. május 5.
  48. Szent Rita plébánia, Kereszteltek anyakönyve I. 1.
  49. Szent Rita plébánia, Házasultak anyakönyve I. p.1. Egyikük két katolikus, másikuk két elhalt izraelita szülő gyermeke.
  50. PL, 20/1946.
  51. PL, 1678/1946.
  52. PL, 7133/1947.
  53. Réthy László atya (1931–2006) és Tóth Sándor (1939–2019), az Új Ember újságírójának szóbeli visszaemlékezése. Budapest, 1988. Szent Rita plébánia irattár, videókazetta.
  54. Szent Rita R. K. egyházközség, Actio Catholica, Bp., 1947. január. A kiadványon még Kun u. 3. szerepel.
  55. A később készült Historia Domus délutáni szentmisét is említ, ám ezt csak 1950-ben engedélyezte XII. Pius pápa.
  56. A szentmiséket úgy kell elképzelnünk, hogy egyszerre, egyidejűleg a templom valamennyi oltáránál misézett egy-egy pap. In Kiszély Márta nővér, IBMV szóbeli visszaemlékezése. Bp., 2007. június.
  57. A hétköznapi miserend reggel ½ 7, 7, ½ 8, 8, 9, ½ 10; a 8 órás szentmise homíliával. Csütör­tökön Rita-nap, este 6-kor is szentmise, litániá­val. Vasár- és ünnepnap szentmise 7, 8, 9, ¼ 11, 12 és este 6 órakor.
  58. Székelyhidi Anikó: „Rozsdatemetőből” Szent Rita rózsája, Székelyhidi Anikó, 2006. 47. Ez a Kálvária ma a Rezső téren áll.
  59. A hatóságok az 1950-es, ’60-as, ’70-es években is engedélyezték a feltámadási- és Úrnapi körmenetek megtartását, úgy, hogy ezek időpontját és útvonalát (Kun utca → Vay Ádám utca → Köztársaság tér → Kun utca) előre be kellett jelenteni a Kerületi Tanács Végrehajtó Bizottságának és a rendőrségnek. Viszont a feltámadási körmenetet 1953-tól csak a kápolnában és az udvaron lehetett megtartani.
  60. Minden hónap első csütörtökje az Oltáriszentség különleges tiszteletének napja. Diós István-Viczián János: Magyar Katolikus Lexikon, Budapest, Szent István Társulat, 1993. http://lexikon.katolikus.hu/E/elsőcsütörtök.html (Letöltés: 2021. május 3.)
  61. Minden hónap első péntekje, a Jézus Szíve Tisztelet napja. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/E/elsőpéntek.html (Letöltés: 2021. május 3.)
  62. A hónap első szombatja, Mária Szeplőtelen Szívének tisztelete. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/E/els%C5%91szombat.html (Letöltés: 2021. május 3.)
  63. Ezt később a „Nyáj a pásztorért” imádságnak nevezik.
  64. ’Sigmond Ernő vádlottja és elítélje lesz az 1952-es, ún. „piaristák perének”. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/P/piarist%C3%A1k%20pere.html (Letöltés: 2021. május 3.)
  65. A csütörtöki Rita-nap ma is misével, lelki programokkal várja Szent Rita tisztelőit.
  66. Ma Nagykilenced. A lelkészség működésének kezdetén olyan sok volt a pap, hogy a „15 csütörtök ájtatosság” minden elmélkedését más-más atya tartotta.
  67. A főapáti széket ekkor még hivatalosan Kelemen Krizosztom (1884–1950) töltötte be.
  68. A Nagykilenced eredetileg 9 egymást követő elsőpéntek megtartása. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/N/nagykilenced.html (Letöltés: 2021. május 2.) A’60-as évek közepétől vezetett Hirdetőkönyv már Nagykilencednek nevezi a 15 csütörtököt.
  69. Radó Polikárp fordítása.
  70. Magyar egyházi jóváhagyás 2839/1949. sz. alatt. Ebben szerepel a Szent Rita Nagykilenced megnevezés. Nagykilenced: ld. a 68. lábjegyzetet.
  71. Közel ötezer szerzetes vált rend- és munkanélkülivé.
  72. Ordo Sancti Benedicti, Bencés rend
  73. Működése elején a Szent Ritát „fiók bencés”, később „fiók jezsuita” plébániának hívták, az itt szolgáló bencés és jezsuita atyák nagy száma miatt. A gimnázium kápolnájából több felszerelési tárgy is érkezett.
  74. PL, 4119/1948.
  75. Kapuy Vitál Károly OSB, 1954-től besúgó volt, aki Rieger József, majd Marosi Zoltán fedőnéven jelentett 1954 és 1962 között az állambiztonsági szerveknek. Cúthné Gyóni Eszter: „Rieger József” fedőnevű ügynök jelenti. In Dénesi Tamás – Boros Zoltán: Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején III. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos levéltárában 2018. április 13-án rendezett konferencia előadásainak szerkeszett változata.
  76. Józsa Árpád már nyugdíjas kórházi lelkész, de még 5 évig nagy lelkesedéssel szolgált.
  77. László István egyik jelentéséből azonban úgy tudjuk, szó sem volt semmilyen betegségről. Korompainak az lett volna a feladata, hogy a lelkészség nyüzsgését, a Szent Rita tiszteletet leépítse, ezt azonban nem tette meg, ezért Sztálinvárosba küldték dolgozni. Azonban még felbukkant a Szent Ritában. In Egyházügyi hangulat-jelentések 1951, 1953, 201. 203.
  78. Gergely József (született Gludovácz József) eredetileg veszprémi egyházmegyés pap, Veszprémben volt teológiai tanár, majd 1942-től püspöki taná­csos. A háború után Budapestre költözött és felvételt nyert az esztergomi egyházmegyébe. 1948-tól mint felsőkrisztinavárosi hitoktató, plébánoshelyettes szolgált, azután várbeli, majd városmajori káplánként működött.
  79. Réthy László és Tóth Sándor szóbeli visszaemlékezése. Budapest, 1988. PL, videókazetta
  80. Újmise, a felszentelt pap első miséje. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/U/%C3%BAjmise.html (Letöltés: 2021. március 25.)
  81. Réthy László és Tóth Sándor szóbeli visszaemlékezése. Budapest, 1988. Későbbi újmisék: 1964. június 28-án Mádai István (1941–), aki a lelkészség területéről származott, mondott újmisét, 1967. június 19-én pedig a szintén innen származó Somogyi Győző (1942–) mondott első misét. 1972. június 24-én a szintén helyi Kapássy Ferenc (1946–2011) mondott újmisét.
  82. 1946-ig Tisza Kálmán, ma II. János Pál pápa tér.
  83. Hitoktatók az intézmények sorrendjében: Szekeres András püspöki tanácsos, Nagy Erzsébet tanárnő, Kratochwilla Sarolta; Bednarik Dénes; Bógen László, Bolváry Ödönné; Székely Ilona; Németh József; Incze Aurél; Ketterer Péter, kalocsai egyházmegyés.
  84. PL, 3090/1950.
  85. MKL, http://www.lexikon.katolikus.hu/V/vall%C3%A1soktat%C3%A1s%20megsz%C3%BCntet%C3%A9se.html (Letöltés: 2021. március 10.)
  86. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  87. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre. PL, 5409/1950.
  88. PL, 326/1951.
  89. Meszlényi Zoltán 1951-ben mártírhalált halt. 2009-ben boldoggá avatta XVI. Benedek pápa.
  90. 1964-től megvan a Hirdetőkönyv, s ennek statisztikáiból ismerjük az elsőáldozók, bérmálkozók számát.
  91. Ezen adatoknak nem jártam utána.
  92. A Hitbuzgalmi Szakosztályok szervezték az egyházközségekben a lelkigyakorlatokat, zarándoklatokat és általában a helyi hitéletet.
  93. A Manréza jezsuiták által vezettek lelkigyakorlatos ház, Pilisszentkereszt-Dobogókőn.
  94. Az Oltáriszentség különleges tiszteletére és szegény templomok segítésére létrejött egyesület. Szentórákat, szentségimádásokat szerveznek, előteremtik, javítják a templom, az oltár felszerelését. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/O/olt%C3%A1regyes%C3%BClet.html (Letöltés: 2021. március 24.)
  95. Tagjai Csanádi Ferencné, Dudás Gyuláné, Horváth Gyuláné, Horváth Istvánné, Gráber Éva, Mocznik Tiborné, Réthy Ernőné, Szabó Ferencné, Szentfülöpi Sebestyénné, Szikora Józsefné és mások.
  96. A leánykörökben a lányokat hitoktatásban részesítették, de felkészítették őket a családi életre, sőt, műveltségüket is előmozdították.
  97. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  98. A Credo katolikus férfiak egyesülete, a tagok kötelezték magukat a rendszeres szentmise hallgatásra, gyónásra, áldozásra és általában a buzgó katolikus életre. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/C/Credo%20Egyes%C3%BClet.html (Letöltés: 2021. március 24.)
  99. A Jézus Szíve tisztelet és apostolkodás közössége a gyerekek körében. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/S/Sz%C3%ADvg%C3%A1rda.html (Letöltés: 2021. március 24.)
  100. Jezsuiták által a Szívgárdából csak fiúk számára létrehozott közösség. ld. A Jézus Szíve tisztelet története. https://jezsuita.hu/a-jezus-szive-tisztelet-tortenete/ (Letöltés: 2021. március 24.)
  101. A Hitbuzgalmi szakosztály beszámolója, 1947. október.
  102. A következő két évben is így volt.
  103. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  104. Réthy László és Tóth Sándor szóbeli visszaemlékezése. Budapest, 1988.
  105. Mindszenty bíboros által kialakított rendszer. A plébániákhoz-lelkészségekhez tartozó hívek saját szűkebb körükben pasztorációs munkát végeztek és ahol kellett, segítettek is. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/M/Mindszenty.html (Letöltés: 2021. március 24.)
  106. PL, 7133/1947.
  107. Józsefváros lakossága 1947-ben 130960 fő. Ezen a lakosságszámon 11 plébánia, lelkészség „osztozott”. A lakosságszámot a Székesfőváros Élelmiszerjegyközpontjának alapján közli a statisztika. In: Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve az 1944–46. évről. Szerk. Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala. Budapest Székesfőváros Irodalmi és Művészeti Intézete, Bp., 1948, 18.
  108. Réthy László és Tóth Sándor szóbeli visszaemlékezése. Budapest, 1988.
  109. Nagy Izabella. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/n-ny-76F7D/nagy-izabella-76FF5/ (Letöltés: 2021. május 17.)
  110. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. június 9.
  111. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  112. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. július 14.
  113. A Szent Jobb körmenet története. In Magyar Kurír, Bp., 2005. 08. 20. http://www.magyarkurir.hu/hirek/szent-jobb-koermenet-toertenete-1 (Letöltés: 2021. május 17.)
  114. A Hitbuzgalmi szakosztály beszámolója, 1947. október.
  115. Csokonai utca 8., az Országos Magyar Méhészeti Egyesület székháza, ahol Ambrózy Kálmán révén sikerült helyiséget bérelni.
  116. A színház 1913-1949 között működött a Kálvária téren.
  117. A dalmatika a diakónus liturgikus ruhája. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/D/dalmatika.html (Letöltés: 2021. május 15.)
  118. http://lexikon.katolikus.hu/J/jubileumi%20%C3%A9v.html (Letöltés: 2021. május 4.)
  119. Székelyhidi Anikó: „Rozsdatemetőből”, 51.
  120. Réthy László és Tóth Sándor szóbeli visszaemlékezése. Budapest, 1988.
  121. Székelyhidi Anikó: „Rozsdatemetőből”, 50.
  122. Bárdos Lajos-Kertész Gyula-dr. Rajeczky Benjamin: Harmonia Sacra. Magyar Kórus, Budapest, 1943.
  123. Székelyhidi Anikó: „Rozsdatemetőből”, 51.
  124. Olyan ima-közösség, melynek tagjai a rózsafüzér egy tizedét, egy titokkal elimádkozzák minden nap. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/R/Rózsafüzér%20Társulat.html (Letöltés: 2021. május 10.)
  125. Ennek tagjai a Szent Rita rózsafüzért imádkozták minden nap.
  126. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  127. Adatok a Karitász 1947. évi munkájáról. Plébániai irattár, 1947.
  128. Réthy László és Tóth Sándor szóbeli visszaemlékezése. Budapest, 1988.
  129. A Karitász működési szabályzata, Budapest, 1947. augusztus 20.
  130. Valamilyen módon azonban szinte minden egyházközségben tovább működött.
  131. Katolikus Leányok Országos Szövetsége.
  132. Katolikus Dolgozó Leányok és Nők Országos Szövetsége.
  133. A vallásosság fölélesztését és elmélyítését szolgáló prédikáció- és ájtatosság-sorozat. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/N/n%C3%A9pmisszi%C3%B3.html (Letöltés: 2021. március 25.)
  134. Az első az I. világháború után volt.
  135. PL, 7626/1947.
  136. Az egyházmegyék határain túlnyúló mozgalom, mely a világi híveket is bevonja az egyház munkájába. MKL, http://lexikon.katolikus.hu/A/Actio%20Catholica.html (Letöltés: 2021. március 25.)
  137. Ordo Fratrum Praedicatorum, Prédikáló Testvérek Rendje, Domonkosok.
  138. Societas Jesu, Jézus Társasága, jezsuita.
  139. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. február 27.
  140. A Hitbuzgalmi szakosztály beszámolója, 1947. október.
  141. PL, 7626/1947.
  142. Az óvoda elődjét még Brunszvik Teréz alapította, 1828-ban, mint a főváros első kisdedóvóját. Ez először Budán, a grófnő szüleinek házában működött. Később a Mária utcába került át, az 1850-es évektől pedig a Kun utcába. Az óvodát 1918-ig a Keresztes Nővérek vezették, ekkor azonban a cseh konzulátus elfoglalta az épületet, 1927-ig. Ezt a hírneves intézményt vették át a Kalocsai Iskolanővérek 1927-ben a Józsefvárosi Kisdedóvó Egyesület megbízásából és működtették az óvodát egészen 1948-ig. 1948. júl. 1-től az intézmény Budapest, Állami Kisdedóvó néven működött tovább. A nővérek felmentésüket a fővárostól 1949. november 21-én kapták meg, az államtól pedig 1950. április 12-én. Ezután a nővéreknek az épületet is el kellett hagyniuk. ld. A Kalocsai Iskolanővérek részletes története. http://kalocsainoverek.hu/rtortenetunk.html (Letöltés: 2021. május 15.)
  143. PL, 2301/1946.
  144. Szent Rita plébániai irattár, A lelkészség levele a budapesti polgármesterhez; 1946. augusztus 5.
  145. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1946. szeptember 8.
  146. Szent Rita plébánia irattár, A főváros levele a Szent Rita lelkészséghez, 1946. szeptember 23. Meg kell jegyeznünk, hogy a Kun utca 5. sz. alatti telek ekkor még Nyitrai Ferenc ócskavas kereskedő bérleménye (1946. december 31-ig) ezért a főváros kikötötte, hogy vele is meg kell egyezni.
  147. Ebben valószínűleg szerepe volt dr. Ambrózy Kálmánnak, aki nemcsak a Képviselőtestület világi elnöke, de székesfővárosi tanácsnok is volt.
  148. Budapest Székesfőváros Polgármesterének határozata a Központi Javítóműhely Kun utcai régi telepének a Szent Rita egyházközség részére való átengedése tárgyában. 1947. május 7.
  149. Budapest Székesfőváros Polgármesterének határozata a Központi Javítóműhely Szent Rita egyházközség részére való átadásáról. 1947. május 21.
  150. Dr. Ambrózy Kálmán levele Galambos Jánoshoz. 1947. május 23.
  151. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  152. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  153. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  154. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  155. Jegyzőkönyv a Budapest, Kun utca 5. sz. alatti székesfővárosi épületnek a Szent Rita egyházközség részére való átadásról. 1947. május 24.
  156. Életrajzi adat nem áll rendelkezésre.
  157. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. november 13.
  158. A főépület mögött, mely azelőtt gumijavító műhely volt, volt még egy nyitott szín, melyet ócs­kavas és hulladék tárolóként használtak, a telek bal sarkában pedig állt egy kamra; ezeket ugyancsak rendbe hozták, hogy a Nép­konyha használni tudja.
  159. Pénztári jelentés 1947. október 1-ig, Plébániai irattár 1947.
  160. PL, 323/1947.
  161. PL, 4294/1947.
  162. PL, 353/1947.
  163. PL, 4694/1947.
  164. Antal Béla, Buchta Ferenc, Dávid József, dr. Szelnár Aladár, dr. Szentkláray János
  165. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. július 14.
  166. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. október 7.
  167. PL, 462/1947.
  168. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1947. november 13.
  169. Ebből lett a mai Jézus Szíve kápolna.
  170. Határozat a Szent Rita Egyházközség kápolnabővítéséről. Bognár József polgármester levele, 1948. szeptember 8–9.
  171. Ezt dr. Beresztóczy Mik­lós prelátus (1905–1973) áldotta meg szeptember 24-én.
  172. Werner Alajos pápai kamarás (1905–1978) áldotta meg.
  173. PL, 8416/1948.
  174. Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség
  175. Szerdahelyi Csongor: Templommentő bátor papok, in Új Ember, 1998. április 12.
  176. Megkülönböztettek A és B osztályú adózókat: az A osztályúak voltak a tehetősebbek. Evvel együtt júliusig csak az előirányzott adók fele folyt be.
  177. Képviselőtestületi jegyzőkönyv, 1949. július 1.
  178. PL, 333/1952.
  179. PL, 333/1952.
  180. PL, 333/1952.
  181. Ebből később az a probléma származott, hogy az új lelkész már nem költözhetett be ebbe a lakásba.
  182. Az első olyan lelkész, aki a plébánia területén tudott lakni, Réthy László volt, de ő sem a plébánián, hanem a szüleinél.
  183. Néhány református, evangélikus és zsidó iskola továbbra is működhetett, ám katolikus iskola egészen 1950-ig nem, innentől is csak 8 középiskola. http://lexikon.katolikus.hu/K/katolikus%20iskol%C3%A1k%20%C3%A1llamos%C3%ADt%C3%A1sa.html (Letöltés: 2022. augusztus 22.)
  184. Mindössze 4 rend maradhatott meg, 3 férfi rend, a bencések, a ferencesek, a piaristák és egy női, a Szegény Iskolanővérek közössége. http://lexikon.katolikus.hu/S/szerzetesrendek%20f%C3%B6loszlat%C3%A1sa.html (Letöltés: 2022. augusztus 22.)
  185. http://lexikon.katolikus.hu/A/%C3%81llami%20Egyh%C3%A1z%C3%BCgyi%20Hivatal.html (Letöltés: 2022. augusztus 22.)

 

Ambrózy Gábor: Az antijozefinista Batthyányak – Batthyány József és Batthyány Tivadar röpiratai az 1780-as évek politikai irodalmának tükrében

II. József (1780–1790) 1781. június 11-én kelt cenzúrarendelete alapvonásaiban változtatta meg az évtized politikai diskurzusát, tágabb teret engedve a kritikai hangoknak, még ha azok rendszere működésére irányultak is. Jelen dolgozat a jozefinus-rendszert támadó iratok három aspektusát igyekszik kiemelni: az egyházpolitikára, az alkotmányos rend visszaállítására és a gazdaságfejlesztésre összpontosító kritikák egy-egy szeletét mutatja be a történetírásunk által méltánytalanul mellőzött szerzők röpiratainak, javaslatainak vizsgálatával, különös figyelmet szentelve Batthyány József (1727–1799) hercegprímás és testvéröccse, Batthyány Tivadar (1729–1812) kamarai, majd kancelláriai tanácsos, vállalkozó röpiratainak.[1] A fókuszba helyezett szerzőkön túl csak érintőlegesen foglalkozunk a korszak közigazgatásában prominens szerepet betöltő hivatalnokok által döntéselőkészítés céljából, illetve belső használatra készült elaborátumok, feljegyzések bemutatásával. Az 1790-es uralkodóváltás idején a köznyilvánosság különböző fórumain megszólalók névsora hosszú, azonban Batthyány József hercegprímás környezetében formálódni látszott egy nemesi konzervatív csoportosulás, akik a már-már forradalmi hangulatba kerülő köznemességgel szemben a megfontolt reformok mellett foglaltak állást. Széchényi Ferenc (1754–1820) a kiábrándult jozefinista, volt királyi biztos, valamint Forgách Miklós (1731–1795) a nyíltan antijozefinista és posztjáról lemondatott Nyitra megyei főispán azonosíthatóan egy a prímással kapcsolatot ápoló, szűkebb körnek tekinthető. Ehhez a közvéleményt formálni képes körhöz kapcsolódott javaslataival Hajnóczy József (1750–1795) a később kivégzett jakobinus ügyvéd, akit az 1780-as évek folyamán Széchényi és Forgách titkáraként alkalmazott, valamint Szapáry János (1757–1815) fiumei kormányzó és családi, baráti kapcsolatai révén, Batthyány Tivadar.[2]

A politikai irodalom közegei

A cenzúrarendelet kiadást követően a közbeszédben, még ha szűk mederben is, de szabadabb út nyílt a kormányzat működést érintő kritikai hangoknak, mint jellemző volt ez Mária Terézia (1740–1780), II. Lipót (1792–1792) és I. Ferenc (1792–1835) uralkodása idején.[3] Azonban ekkortól nem a mai értelemben vett polgári szólásszabadság korszaka érkezett el, csupán egy állami érdekeket előtérbe helyező, a vallási kérdéseket és a rendi berendezkedést szabadabban vitató légkör vált uralkodóvá. Azon túl, hogy a központi kormányzat politikai hasznot remélt a felvilágosodás egyház és arisztokrácia ellenes eszméinek a közbeszédbe való kontrolált becsatornázásából és e két rendi formáció politikai befolyásának erodálása volt a fő szempont a rendelet kiadásával, az intézkedés deklarált célkitűzései közt volt a nyomtatásban megjelent anyagok egységes szemléletű revíziója is, hiszen a birodalom országai között eddig jelentős eltérés mutatkozott a cenzorok szigorúságát illetően. Továbbá a felvilágosodás eszméivel egybehangzóan az irodalom műveltségemelő aspektusait kívánta érvényre juttatni.[4]

Történeti irodalmunkban több eltérő értékeléssel találkozhatunk a cenzúrarendelet szabadelvűségét illetően. H. Balázs Éva a „legszebb eredménynek” tartja, Ballagi Géza „József érdemkoronájának legfényesebb gyöngyeként” aposztrofálja és a rendszer liberalizmusát emeli ki, amely olykor saját maga ellen fordul. Kókay György a jozefinus rendszer sajtószabadsági viszonyait béklyószerűnek tekinti a nemzetközi viszonyokhoz képest, főként, ami a nyolcvanas évek második felét illeti.[5] Kosáry Domokos a korszak felvilágosult abszolutisztikus vonásait kiemelve egyfajta óvatosságra és differenciált megközelítésre int a rendelet értékelésekor, hiszen látható, hogy a nyolcvanas évek politikai köznyilvánossága valóban lökésszerű lendületet kapott, melyre a későbbi évek közviszonyait érintő viták épültek.[6] Itt kezdtek el formát ölteni a főbb közpolitikai törésvonalak, ekkortól számíthatjuk a tudományos jellegű közjogi irodalom megszületését, sőt a nemzetgazdasági irodalom is kibontakozóban van.[7] Megjelentek az időszaki sajtó első lapjai, 1780-ban indult el Pozsonyban a Magyar Hírmondó, 1786-ban a megjelent a Magyar Kurír első száma, 1788-ban pedig kijött az első Magyar Mercurius is. Ezeket immár magyar nyelven lehetett olvasni, és az eddigi referáló stílustól eltérően egyre inkább a saját álláspontot kialakító írások láttak napvilágot bennük. Új fordítások készültek, valamelyest fellendült a nyomdászat és az anyanyelvű irodalom, továbbá a cenzúra és sajtórendelet élénkítő hatással volt általánosan véve az irodalomra. Bécsben szintén egyre több időszaki sajtótermék, röplap látott napvilágot, és úgy elszaporodtak a 10 krajcárért kapható, a lehető legváltozatosabb témákkal foglalkozó füzetméretű irományok, hogy azokat felülbélyegzéssel meg kellett adóztatni.[8] Ugyanakkor, ahogy azt bevezetőnk elején kiemeltünk, fontos látni azt a viszonylagosságot, ami 1780-as évek nyilvánosságát jellemzi, az 1780-as évtized szinte beékelődik a korábbi egyházi ellenőrzésű cenzúra és a későbbi, I. Ferenc idején egyre merevebb állami ellenőrzés alatt tevékenykedő könyvvizsgáló-főbizottság (Bücher-Zensur-Hauptkommision) időszaka közé.

Fontos eleme volt a józsefi rendeletnek a 3. pont, amely kimondta: „A kritikák, ha azok nem gyalázkodások, érjenek azok bárkit is az uralkodótól a legalsókig – kiváltképp, ha azon a szerző neve nyomtatásban szerepel, amivel a mű valódiságáért jótáll – nem tilthatók be, mert minden igazságszerető emberben örömöt kell, hogy keltsen, ha az igazság ezen a módon eljut hozzá.[9] Ez a hangütés természetesen serkentette a kritikus hangvételű iratok megjelenését, melyek egyrészt II. József vallásügyi intézkedéseit vették célba, mint például Batthyány József Unterthänige Vorstellung címen kiadott röpirata.

Batthyány József hercegprímás politikai szerepei az 1780-as években: az Unterthänige Vorstellung… című röpirat

Batthyány József, Magyarország hercegprímása, 1778-tól bíboros, a józsefi egyházpolitika egyik fő kritikusa volt.[10] Lévén, hogy apja volt az utolsó nemzeti nádor, akinek halála után e rendi méltóság betöltetlenül maradt, a hercegprímás lett közjogi értelemben a legbefolyásosabb magyar főrend.[11] Batthyány József a pápának és az uralkodónak is hűséggel tartozó főpap és főnemes volt, továbbá az egyik legnagyobb birtokokkomplexummal rendelkező magyar mágnáscsalád tagja. Az adott politikai körülmények között számos esetben került olyan helyzetbe, hogy a hivatalából és társadalmi rangjából fakadó ellentéteket összhangba kellett hoznia. Nem csupán II. József vallásügyi rendeletei, de a bevezetni tervezett földadó is olyan rendelkezés volt, mely érdekeivel szemben állt.[12] A vallásügyi rendeletek megjelenését követően a katolikus egyházért kiálló, az uralkodó intézkedéseinek ellenszegülő főpap kerekedett felül benne: az 1782-ben Unterthänige Vorstellung… címen kiadott, számos nyelvre lefordított röpirata II. József egyházpolitikáját kritizálta.[13] Batthyány röpiratának címzettje az uralkodó, azonban, mint minden ilyen irat a köznyilvánosságnak szólt, és célja a szélesebb katolikus érzelmű közvélemény figyelmének felhívása a császár visszás rendeleteire. A 62 oldalas, kisméretű füzet 1782-ben jelent meg; valamikor VI. Piusz (1775–1799) fordított Canossa-járása és a Bulla in Coena és a Bulla unigenitus pápai bullákról szóló józsefi rendeletek kiadását követően. A Bulla in Coenával, a pápának fenntartott egyházi kiközösítések jegyzékével foglalkozó józsefi rendelet kimondta, hogy meg kell semmisíteni minden érseki dekrétumot, intelmet és rendszabályt, melyek indexre kerültek ideértve az említett bullát is.[14] Az Unigenitusra vonatkozólag, mely pápai dekrétum elsősorban a janzenizmus hittételei ellen született, s melyre úgyszintén tiltást mondtak ki, még a betiltás tényéről szóló vitákra, sőt Cornelius Jansen (1585–1638) teológus nevének leírására is prohibíció vonatkozott.[15]

A Batthyány-féle röpirat szövegében keverednek az eddig fennálló állam-egyház viszonyt szabályozó egyházjogi passzusok bibliai idézetekkel, és hosszas okfejtéssekkel, melyek a spirituális és világi lét egymásrautaltságát, valamint az állami szféra és az egyház paritását hangsúlyozzak. A mű érvelése retorikailag jól felépített, világos, stílusa határozott, de mértéktartó, és minthogy Batthyány e műve publikálása előtt levélben kikérte püspökeinek véleményét, az iratot tekinthetjük a püspöki kar hivatalos álláspontjának.[16] A röpirat bizonyára sok példányban keringett a korszakban, erre utal az is, hogy ma is több példány elérhető honi közgyűjteményekben.[17] 1782-ben német és latin nyelven jelent meg, de tudomásunk szerint létezik korabeli, olasz, francia, angol fordítása.[18] Magával a szöveggel Ballagi Géza, foglalkozott egy rövid ismertetés erejéig 1888-as, politikai irodalmunkkal foglalkozó művében.[19]

Az Unterthänige Vorstellung… alapállítása, hogy az uralkodó megsértve számos korábbi törvényt túllépet azokon a törvényi kereteken, melyek az egyház és az állam hatalmi paritását biztosították. Az irat élesen kritizálja a szerzetesrendek külföldi kapcsolattartására és azok feloszlatására vonatkozó reskripciót. Batthyány az előterjesztés bevezetőjében kifejti, hogy lelkiismereti okokra hivatkozva nem hirdette ki eddig II. József vallásügyi rendeleteit, és nem fogja ezt megtenni később sem.[20] Kitér a rendeletek sérelmesnek tartott pontjaira: a szerzetesrendek külföldi kapcsolatainak betiltására, azok világi püspökségek alá való betagolására és a külföldi rendfőnöknek (generalis) való engedelmesség megtagadására. Vádolja a kormányzatban ülő tanácsosokat, hogy félrevezetik az uralkodót, azt állítva, hogy az idejüket csupán az istentiszteletnek szentelő rendek nem szolgálják a közjót, és hozzáteszi, hogy e szerzetesrendek reguláinak, életformájának és hitéleti gyakorlatainak reformja nem az uralkodó, hanem az apátok, a rendfőnökök és a zsinat dolga.[21]

További sarkalatos pont a tetszvényjog ügye (placetum regium), hiszen az uralkodó rendeletben nyilvánította ki azon jogát, hogy a számára nem tetsző pápai bullákat tilos kihirdetni.[22] Batthyány kifogása, hogy a rendelkezés nem veszi figyelembe az egyház és az állam közötti paritás elvét. Álláspontja szerint, ha feltesszük, hogy az egyházi hatalom is valódi hatalom, amelyet egyetlen katolikus sem vitathat, akkor ahhoz korlátlan törvényhozási jog is kapcsolódik, mely törvényeket minden katolikus embernek be kell tartania. A lelki életet befolyásoló rendelkezések uralkodói jóváhagyását csak olyan esetben lehet szükségesnek tekinteni, amikor a rendelet teljesíthetősége kizárólag a királyi hatalom által történhet meg. Egyéb esetekben a világi hatalom nem avatkozhat be az egyházi törvényhozásba.[23] Lévén, hogy a prímás az egyházjog kiemelkedő tudósa volt, tisztában volt azokkal a törvényhelyekkel, melyek garanciákat nyújtottak az egyház – jelen esetben a katolikus egyház – intézményeinek védelmében.[24] Hiába hivatkozott azonban Szent Ambrusra, aki szerint a „jó császár nem az egyház fölött, hanem az egyházban van”, és hiába citálta Szent László, I. Mátyás és a Tridenti zsinat rendelkezéseit a szerzetesrendek védelmében, szavai nem értek célt.[25]

Batthyány bíboros előterjesztésében védelmébe veszi a Unigenitus és a nagycsütörtöki bullákat (bulla in Coena Domini), melyeket a józsefi cenzúra eltiltott.[26] Az előbbi védelmében, mely a hitben való tévelygés ellen – főként a janzenizmus és quesnelizmus térnyerése elleni küzdelemben – 1713-ban látott napvilágot, kijelenti: „Mennyire igaz tehát az államismereti (Staatskener) alapelv, miszerint egy állam nem létezhet nyugodt alkotmányban, hacsak a népet nem egyesíti egy bizonyos vallás; a közösség állapota annál boldogabb, minél homogénebb a vallása.”[27] A másik pápai rendelkezés, a nagycsütörtöki bulla (bulla in Coena Domini) a pápai hatalom, az egyházi kiváltságok összefoglalója és kiközösítés feltételeit fekteti le. Ennek a bullának a II. pontja azokat a szakadárokat fenyegeti kiközösítéssel, akik a Római Szentszéktől megtagadják az engedelmességet, a IX. pont pedig az egyházi jövedelmek lefoglalását bünteti ekképp.[28] Batthyány felhívja az uralkodó figyelmét, hogy nem tud egyházi rendeleteket eltörölni, és hogy mivel a nagycsütörtöki bullát XIV. Kelemen (1769–1774) 1770 óta nem hirdeti ki, ezért magyarországi egyházmegyékben sem szokás ezt a rendeletet azóta felemlegetni.[29] Mindenesetre, ha az uralkodó tetszvényjogát elismerjük, akkor a Rómában kelt rendeletek közül éppen ez az utóbbi az, amelyik ellen az uralkodónak fel kellett lépnie, a saját felügyeleti joga megőrzése szempontjából.

II. József persze nem volt hajlandó a kritizált leiratok szövegén és szellemén változtatni. Az Államtanács elé olyan tartalmú javaslat került, melyben az áll, hogy közölni kell a prímással, hogy a 1781. március 30-ai leirattól eltérni nem lehet, és azt az egyházmegyékben ki kell hirdetni. A külföldi kapcsolattartást illetően az apátok rendeletileg megkapják azokat a jogokat, amelyekkel eddig a külföldi rendfőnökök voltak felruházva; a rendtartományokban pedig a prímás – főpapi jogánál és nem pápai kinevezésénél (legatus natus) fogva – dönt a kérdéses ügyekről, melyekről beszámolási kötelezettséggel tartozik a kormányzat irányába.[30] A császár határozatában lefekteti, hogy nem óhajtotta senki lelkiismereti szabadságát megsérteni, viszont az ő jogara alá tartozó földeken a kiadott rendeleteket be kell tartani, ezért ragaszkodik a rendelet mielőbbi kihirdetéséhez, s akinek ez nem tetszik, annak jogában áll külföldre távozni. A kapcsolattartást a külföldi rendfőnökökkel és a pénzkivitelt pedig a legszigorúbban megtiltja.[31] Egy a prímásnak írott magánlevélben éppen egy ilyen, a hatóságok által lefülelt pénzkiviteli próbálkozásról számol be neki testvére:

Beszélik azt is, hogy a határnál lefoglaltak néhány hordót, tele dukátokkal és souveraine-ekkel,[32] de felül ezek el voltak takarva kovakővel. Egy futárral értesítették a császárt. Meglepő, hogy ez olyan pénz, amit az apácák akartak átmenekíteni Szilézia felé, ahol ezek a szerzetesrendek még továbbra is teljes egészükben megmaradtak. Ugyanakkor arról is beszámoltak, hogy egy kamalduli nem volt elégedett azzal a 40 krajcárral, amelyet a császár naponta ad minden egyes személynek, s a császár kijelentette, hogy Maurbachban[33] amúgy is csak borotválkozni kell, máskülönben (ha nem tetszik a rendelet) távozzanak olyan vidékre, ahol eleget kapnak ahhoz, hogy ellássák a szerzeteseiket. Ezek is így tettek (az elfogott apácák), és ekkor találták meg azt a pár hordót.[34]

Batthyány prímás folyamodványával nem ért célt, sikeres volt azonban a tervbe vett újabb plébániák és lekészségek szervezését illetően. Ezek az új alapítások és a papi létszám gyarapítása nagyban volt köszönhető a fent kárhoztatott egyházügyi rendeletnek, mely a szerzetesrendek feloszlatását, azok vagyonelemeinek állami felügyeletű alapokba történő csatornázását írta elő. Batthyány 1799-ben bekövetkezett halálakor a plébániák száma elérte a 400-at, a papság létszáma a 800 főt, a kezdeti 350 plébániával és 442 fős papsággal szemben.[35]

A prímás 1782-ben beült a Helytartótanács szervezeti keretei közt felálló Egyházügyi Bizottságba, hogy ellensúlyozza az állami részvételt és befolyást, ami az egyház ügyeit illeti. „Remélem – írta a császár – az önként jelentkező prímás rendelkezéseimnek nem fog ellenszegülni.” A prímás nem volt képes az újonnan létrehozott végrehajtói típusú állami szervnek az államtanácsból diktált leiratokkal történő hivatali ügymenetébe döntő módon beavatkozni. Ennek a bizottságnak az udvari egyházügyi bizottsághoz hasonlóan véleményező funkciója volt, mégis Batthyány Józsefnek a bizottság elnökeként alkalma nyílt arra, hogy az egyház érdekeiért fellépjen.[36]

II. Lipót ante portas: az új országgyűlés előtt

A prímás politikai aktivitása II. József rendeleteinek visszavonását, majd röviddel ezután bekövetkezett halálát követően újra fellángolt. A magyar rendek egyes képviselői benne láttak valamiféle támaszt, olyan auktort, akin keresztül érdekeiket érvényesíthetik, sérelmeiket artikulálhatják az új uralkodó, II. Lipót felé. A prímás a közelgő országgyűlés előtt maga köré gyűjtötte azokat a véleményformáló személyiségeket, akik kiábrándultak a jozefinizmus abszolutista fordulata miatt: a már említett Széchényi Ferencet és Forgách Miklóst, valamint Illésházy Jánost (†1800), a Hétszemélyes Tábla[37] személynökét, Sztáray Mihály (1749–1798) szabolcsi főispánt, a közismerten Habsburg-ellenes hangadót, illetve a vele közeli rokonságban álló Eszterházy Ferenc (1758–1815) mosoni főispánt, kamarást.[38] Az alakuló országgyűlés előtt tájékozódni szeretett volna milyen meghatározó vélekedések uralják a közbeszéd színtereit. Az 1790–1791-es országgyűlés egyik nagy kérdése az volt, hogy a hagyomány talaján maradva, a régi jogokból építi-e újjá az együttélés alapszabályait az összeülni készülő diéta vagy a franciaországi hatásokra reagálva, az általános emberi jogok válnak mérvadó iránnyá. A császár halála után egyre-másra láttak napvilágot az eltérő hangnemben megírt tervezetek és röpiratok, melyek a jövő kormányzatát, az új országgyűlés feladatait, és vele együtt Magyarország berendezkedésének alkotmányos, parlamenti jóváhagyással történő átalakítását célozták. Maga az „alkotmány” kifejezés is ez idő tájt kezd olyan jelentéstartalommal feltöltődni, amely az egész ország berendezkedését, törvénykezésének szellemét meghatározza.[39]

A radikálisabb, a nemesi konzervativizmustól távolodó gondolatkör repertoárját használja a Széchényi és Forgách mellett titkári poszton alkalmazott Hajnóczy József alkotmányátalakítási tervezete, a Gedanken eines ungarischen Patrioten über einige zum Landtag gehörige Gegenstände címmel ellátott kézirat, melyet 1790. március 5-én vetett papírra.[40] Ez a tervezet inkább nevezhető progresszívnek – főként, ami a parasztkérdést illeti –, ha összevetjük egykori munkadója, Széchényi Ferenc megfontolt reformokat tartalmazó alkotmányátalakítási tervezetével. Annyira azonban mégsem radikális, mint a Marczali Henrik által Balogh Péternek (1748–1818), a Hétszemélyes Tábla egyik bírájának tulajdonított röpirat, mely a koronázás elmaradása miatt a Habsburg-ház legitimitását kérdőjelezi meg.[41] Hajnóczy többek között kifejti, miért káros, hogy csak nemes viselhet hivatalt, és hogy nem nemeseket idézés nélkül lefoghatnak. Javasolja, hogy a magyar katonai parancsnokság váljék függetlenné a bécsi hadparancsnokságtól és limitálják a katonai szolgálat idejét. A vallási ügyekben kifejti, hogy nem vallási türelemre, hanem felekezeti egyenlőségre van szükség (a törvényhozásban is), illetve a feloszlatott rendek lefoglalt javainak a többi felekezet közti egyenlő szétosztását is felveti.[42] A legjelentősebb reformpontja a parasztok terheinek könnyítése, a jobbágy és a földbirtokos közti úrbéres viszony átalakítása, ami olvasatában átfogó előnyökkel járna a nemzetgazdaságra nézve is. Meglátása szerint a kilenced és a tized rontja a közerkölcsöt, mert a fizető felet a megtermelt javak eltagadására, a beszedőt pedig gyanúra és erőszakoskodásra sarkallja. Ezt kiváltandó, fel kell becsülni az úrbéres tíz évnyi jövedelmét, valamint a háza és telke együttes értékét, melyre a birtokos és az úrbéres szerződést kötnek a megye előtt. Az úrbéresből szerződő fél lesz, aki, ha adóságát megfizette, házával, birtokával szabadon rendelkezik és megszűnik felette a földbirtokos hatósága egyszer és mindenkorra.[43]

Mérsékeltebb hangot üt meg Széchényi Ferenc Unpartheysche Gedanken címet viselő alkotmányrendezési terve. Széchényi feltehetőleg ismerte Hajnóczy iratát, mert a Hajnóczy-féle irat Széchényi Unpartheysche Gedanken kézzel írott memoranduma mellett maradt ránk.[44] Széchényi Ferenc az 1780-as évek derekán, felismerve II. József a közállapotokra káros abszolutisztikus hatalomgyakorlását – egészségi okokra hivatkozva – visszaadta több vármegyére is érvényes adminisztrátori megbízását, majd a császár halálát követően ismét szerepet vállalt az új diéta előkészületeinél, ekkor keletkezett ez a kézirat. 1790 februárjában mutatta meg alkotmánytervezetét több a Magyar Kancellárián dolgozó tanácsosnak és Batthyány prímásnak, aki kézírásával széljegyzetelte is – az inkább szűk körben forgó – kéziratot.[45]

Széchényi tervezetének pontjai Edmund Burke Reflections on the Revolution in France című politikai pamfletjére rímelnek, bár a Széchényi-féle szöveg hamarabb látott napvilágot, így a Burke-féle szöveget a magyar konzervatív gondolkodó nem ismerhette. Széchényi óva inti a felizgatott állapotban levő magyar rendeket az elhamarkodott alkotmánymódosításoktól, a régi alkotmány francia típusú átalakításától és az eddigi szerződések felrúgásától. A királyt a régi alkotmány szerint meg kell koronázni, és elég, ha azt biztosítjuk, írja, amit ész és méltányosság mellett elvárhatunk, visszatérve a Mária Terézia kori állapothoz. Megfontolt reformokat kell hozni, melyeket hozzáértő bizottságok előmunkálataival kell kidolgozni. Ily módon a protestánsokat biztosítani kell afelől, hogy a klérus felmenti őket minden stóla alól, hogy ne keressék külföldi pártfogóikat. A köznemesség és a főnemesek jogegyenlősége is kívánatos, melynek következtében a mágnás magyar feleséget választ, gyermekeit magyar szellemben neveli. A paraszt sorsán könnyíteni kell oly módon, hogy a nemesség átvállalja a hadiadót részben vagy egészében, melynek következtében a katonaság a nemességhez fog húzni, nem a paraszthoz. Ugyanakkor a nemzeti haderő felállításának nem látja lehetőségét.[46]

Integráció és kereskedelempolitika

A vallási és az államjogi vitákon túl a gazdaságpolitikai kérdések voltak azok, melyek egyfajta izzásban tartották az árutermelésbe bekapcsolódó magyar földbirtokosok, bányatulajdonosok, manufaktúraüzemeltetők és a kereskedelempolitikai szempontból kulcspozíciókat betöltő tanácsosok egy körét. Az uralkodóváltás körüli turbulenciában megszülető gazdaságpolitikai reformtervek becstornázására és az 1790–1791-es országgyűlés munkájának támogatására létrehozták a Forgách Miklós[47] elnöklete alatt működő Kereskedelmi Bizottságot. Forgách több szálon kötődött a prímáshoz, akivel minden bizonnyal annak nagyszombati tanulmányainak idején ismerkedtek meg. E Kereskedelmi Bizottság működése során láttak napvilágot az első, egységes és összefüggő elméleti igényű gazdaságpolitikai eszmefuttatások.[48] Megemlítendő itt Podmaniczky József (1756–1823) harmincadvámmal és általában a méltányosabb vámrendszerrel kapcsolatos munkája,[49] és Almásy Pál (1749–1821) exportlehetőségekkel kapcsoltos művei[50] mellett a korszak gazdaságpolitikai ismeretéhez nélkülözhetetlennek nevezhető Skerlecz Miklós (1729–1799) Descriptio…[51] és Projectum legum[52] munkái. Ezek ötvözik a kameralista, merkantilista, fiziokrata iskola és a szabad kereskedelem eszméit hirdető tanokat, ugyanakkor túllépnek a korszakra jellemző statisztikai leírásokon, és például Skerlecz pénzforgalommal kapcsolatos kitételei mutatják, hogy szerzőjük a kor európai tudományosságának színvonalán állt.[53] E munkákban kezdett megfogalmazódni egy olyan gazdasági program, melynek fő tétele, hogy mivel Magyarország elsősorban mezőgazdasági ország, ehhez kapcsolódóan kell az ipart és a kereskedelmet fejleszteni. A gazdasági elmaradottságból való kilábaláshoz utak, hajózható folyók és csatornák kellenek, fejleszteni kell a tengeri kikötőket és a távolsági kereskedelmet. Az olcsón, exportra eladott nyersanyag drága iparcikként való megvásárlása elszegényíti az országot, így minden eszközzel segíteni kell a hazai nyersanyagot felhasználni képes üzemeket, fabrikákat, korlátozni szükséges a monopóliumokat, és szorgalmazták, hogy a vámrendszerben a reciprocitás elve érvényesüljön, csökkentve azt a kialakult aszimmetriát, mely az egyes árucikkek vámmegállapításánál az örökös tartományokat hozta kedvező helyzetbe.[54] Fontos megjegyeznünk, hogy Magyarország saját kereskedelempolitikáját nem határozhatta meg akarata szerint, és ennek az – udvar álláspontja szerint összbirodalmi érdekeket előtérbe állító, magyar olvasatban hátrányosan korlátozó – vám-, ipar-, és kereskedelempolitikának megszülettek a korszakban a lenyomatai. Maguk a korabeli szerzők: Berzeviczy Gergely, Batthyány Tivadar is gyarmati helyzetként írják le Magyarország viszonyát.[55]

A birodalom központi gazdasági kormányzatának 1746-os, majd 1762-es és 1782-es átalakítása mind fontos állomásai voltak a központosított gazdaságpolitika kialakításának. Az utóbbi, az 1782-es reform során a Vereinigte Hofstelle felállításával II. József egy integratív gazdaságpolitikai kormányszervet hozott létre. Ebben a meghatározó gazdaságpolitikai és pénzügyigazgatási irányokat megszabó döntéshozók: Rudolf Chotek (1708–1787) a Vereinigte Hofstelle vezetője, Karl Friedriech Anton Hatzfeld (1718–1793), az Udvari Kereskedelmi Tanács elnöke (Hof-Commercien-Rat), Leopold Kolowrat-Krakowsky (1727–1809), az Udvari Kamara és a Miniszteri Bankbizottság elnöke (Hofkammer, Ministerial-Banco-Deputation), mellett Ludwig Zinzendorf (1739–1813), az Udvari Számvevőség vezetője (Hofrechenkammer) lettek. A Wenzel Anton Kaunitz[56] (1711–1794) államkancellár vigyázó felügyelete alatt működő Államtanács (Stattsrat) pedig a gazdaság-, kereskedelem- és közlekedéspolitikát közpolitikai szempontból felügyelő tanácsadói szervként meghatározó fontosságú volt a 18. századvégi Magyar Királyság gazdaságpolitikai lehetőségeit tekintve, úgy, hogy 1785-ig, Izdenczy József (1733–1811) kinevezéséig magyar származású tanácsosa nem volt ennek a végrehajtói szervnek.[57] Kaunitz és az itt felsorolt államférfiak elsősorban a császár birodalmi integrációs politikáját szolgálták, mely gazdaságpolitika programjának homlokterében az örökös tartományok iparfejlesztése állt. Ehhez az alapot a Magyarországról kedvező vámfeltételek mellett importált nyersanyagok: többek közt réz, kén, salétrom, hamuzsír, illetve agrártermékek széles vertikumának behozatala szolgált. Kaunitznak egy korábbi, 1761-es államtanácsi vótuma kifejezi a fő törésvonalakat, mely birodalom két nagy alkotó eleme, az örökös tartományok és Magyarország közt húzódtak, és hosszú távon – a józsefi adminisztrációt idejét is ideértve – meghatározták az osztrák gazdaságpolitika irányait:

Ha a nagy és áldott Magyar Királyság helyes alkotmányt kaphatna, a dicsőséges uralkodóház hatalma megkettőződnék s a bölcs kormányzás a legszebb gyümölcsöket nevelhetné. Magyarország tehát igen nagy figyelmet érdemel és ugyanolyan anyai gondoskodást, mint a többi örökös tartomány. Csakhogy alkotmánya sajnálatos módon még olyan, hogy a király és az ország jóléte egymást kizárják. Ugyanis, ami az ország terményeinek értékesítése, gyárak létesítése, a gazdasági élet fellendítése érdekében történne, az nem az adófizető jobbágynak, hanem annak a nemességnek hozna hasznot, amely az állam terheitől teljesen mentesített.[58]

A magyarországi nemesek – és tegyük hozzá az egyházi birtokok – adómentességének kritikája itt is kiviláglik. A közteherviselés visszautasításának jogi alapja az 1741-es 8. tc. volt, mely megerősítette a korábbi 1715-ös és 1723-as adómentességet garantáló kitételeket.[59] A magyar rendek vonakodása és a rendi kiváltságokra való hivatkozása a kormányzat számára remek hivatkozási alap lett az 1754–55-ös, 1766-os és az 1775-ös vámrendeletek érvénybe léptetésére. Ezek a magyar kereskedelemre korlátozó jellegűek voltak, és időről-időre termékspecifikusan is változtak, annak megfelelőn, hogy a központi gazdaságpolitikai érdekek mit kívántak.[60] A józsefi gazdasági integrációs politika kulcsa a korlátozó jellegű vámkorlátok és a fiskalitási jog feloldásának, az inszurrekciós rendszer reformjának, valamint az ipar- és közlekedésfejlesztés lehetőségének ígérete volt, melynek fejében a rendeknek le kellett volna mondaniuk adómentességükről. A nemesi birtokra is kivetendő földalapú adóbevétel lett volna az ellentételezése az örökös tartományok gazdaságát érő negatív hatásoknak, melyek az olcsóbb magyar termékek megjelenésével a Lajtán túli területeket érintették volna.[61] A császár tájékoztatta erről Pálffy Károlyt (1735–1816) Magyarország és Erdély akkori udvari alkancellárját egy 1785. december végén kelt levelében:

Az összes illetéket, amelyeket a harmincadhivatalokon Magyarország minden német örökös tartományokba szállított terméke után szednek, megszüntetnék, és szárazon és vízen a tenger felé teljesen szabad forgalmat engedélyeznének. (…) Továbbá gyárak alapítását, amelyek most az örökös tartományokban meglehetősen gyarapodnak, Magyarországon eddig nemhogy nem támogatták, hanem gátolták, holott a jövőben ott is elterjedhetnének és a megélhetéshez és a külföldi pénz beáramlásához végtelen sokkal hozzájárulhatnának, mert a nyersanyagok legnagyobb részben az országban vannak és a munkaerő is sokkal olcsóbb, mint a német örökös tartományokban, mivel az életszükségleti cikkek kevésbé drágák.[62]

E tervezet első lépéseként mindenféle, rendekkel történt egyeztetés nélkül megkezdődtek a kataszteri felmérések, ami után a tervek szerint a „méltányos és szükséges” adókivetés megállapítása e felmérések alapján a rendekkel való egyetértésben születne meg. Az uralkodó a tervezet véghezvitelében, a rendek támogatásának megszerzésében kérte Pálffy alkancellár közreműködését, azzal a figyelemreméltó kitétellel, miszerint e tervezet eredményességétől fog függeni, hogy Magyarország az örökös tartományokkal azonos megítélésben fog-e részesülni, vagy gazdaságilag alárendelt, gyarmati sorban marad végképp:

E döntéstől fog függeni, hogy Magyarországot az örökös tartományokkal való viszonyában egyenlő módon kezeljék-e, vagy ellenkezőleg pusztán gyarmatnak kell-e tekinteni, amelyből az ipari termelés további emelkedésének lehető megnehezítése és az országban elhelyezett katonaság olcsóbb ellátásához szükséges cikkek alacsony árának megtartása útján a lehető legnagyobb hasznot húzzák ki, anélkül, hogy csak gondolni lehetne némely összegek visszafolyatására.[63]

Az adminisztratív korlátozások mellett az infrastrukturális elmaradottság jelentette a legjelentősebb fékező erőt a magyar kereskedelmi törekvések tekintetében. Minthogy a megtermelt agrártermékek, ömlesztett áruként elsősorban folyóvizeinken tudtak volna rendeltetési helyükre, távolabbi piackörzetekbe eljutni a folyóvizek hajózhatóvá tétele jelentett volna a megoldást több kereskedelempolitikai röpirat szerzője szerint. Történtek lassú kezdeményezések a belföldi vízi forgalom élénkítésére a Magyar Királyság folyóvizein, de ezek nem bizonyultak elégségesnek egyrészt a technológiai háttér másrészt az adminisztratív és végrehajtói apparátus hiánya miatt.[64] A központi kormányszervek – elősegítendő a belvízi terményszállítást Bécs felé és új külkereskedelmi lehetőségeket keresve az Adriai- és a Fekete-tenger felé – támogatták a Duna és mellékfolyóinak hajózhatóvá tételét. 1751-ben rendeletet adott ki Mária Terézia a folyókra telepített hajómalmok eltávolításáról és egyéb hajózást akadályozó akadályok felszámolásáról.[65] Az 1764–65-ös dekrétum 19. törvénycikke a Garam folyó hajózhatóvá tételéről rendelkezett, majd az 1770-es hajózási rendelet kibocsátásával igyekeztek további lépéseket tenni a vízi közlekedés szabályozására és előmozdítására.[66] Ez utóbbi szabályozta a hajózás biztonságát, a hajóvezetők részére jelentési kötelezettséget írt elő minden hajózást akadályozó tényezőről. A kikötők kotrása és rendben tartása a partmenti városok, uradalmak feladata lett, naplózni kellett azok forgalmát. A hajóvontató utak fenntartása szintén a város, illetve az arra a területre illetékes birtokos felelőssége lett, s ezeket a partmenti utakat folyamatosan karban kellett tartani, hiszen a bokrok benőhették, az árvizek gyakorta megrongálták. A vontatóutak mellett a hajóvontató lovak számára patkolási lehetőség kialakítása is az ő feladatukká vált. 1770-es évektől felmérték, milyen akadályok nehezítik a vízi áruszállítást a Dunán, és kezdeti lépések történtek a vízügyi szakigazgatás kiépüléséhez.[67] Mindezen kezdeti lépések azonban nem bizonyultak elégségesnek, és azok a nagyívű csatornaépítési munkák, melyek jellemezték Európa nyugati régióit és Poroszországot elmaradtak.

Az 1780-as évektől, a cenzúrarendeletet követő időszakban megszaporodnak azok az írásos dokumentumok, nem ritkán kritikus élű röpiratok, kereskedelmi beszámolók, jelentések (vízrajzi) térképek, melyek a közlekedés – kiemelten a hajózóutak – reformjából igyekeznek levezetni a kereskedelem és gazdasági élet élénkítését. Ezeknek a dokumentumoknak egy része a bécsi udvar megrendelésére készült felmérés jellegű jelentés: hajózási beszámolók, vízhasználati és haszonvételi szokásokat felmérő és a folyókat, vízi útvonalként értelmező beszámolók, javaslattételek a hajózás fejlesztésére, a vontatóutak rendbetételére.[68] Másik tematikus csoport a gazdasági lehetőségek jobb kihasználására és a piackörzetek szélesítésére tett útibeszámolók csoportja, melyeket szintén az udvar rendelt meg vagy az irat az udvari tanácsosok – elsősorban a már említett Hof-Commerzien-Rat számára – beadványként készültek. Ilyen volt például: Joseph Weinbrenner, osztrák vállalkozó írása a (Patriotisch gemeynter Vorschlag, 1781), amely helyteleníti a Magyarországra nehezedő vámrendszert, ami szerinte az egész birodalomra nézve káros és felszólal a magyar alkotmány védelmében.[69] Ide sorolható Nikolaus Ernst Kleeman (1736–1801) mosoni kereskedő és pénzügyi tisztviselő útleírása is, ami egy hosszabb, 1768–1770-ig tartó utazásról készült beszámoló, mely a Dunán és a Fekete-tengeren át a Krímig tartó hajózásról szól. Nem véletlen, hogy ezen az úton szerzett tapasztalatairól és magyar belvizeken folyó kereskedelmi hajózás problémáiról szóló műve most, 1783-ban találnak visszhangra és kerülnek kiadásra (Briefe über die Schiffahrt und Handlung in Ungarn, 1783). Tematikailag idetartozónak tekinthetjük Szinyei Merse József földbirtokosnak, Sáros és Ung vármegyék táblabírájának, memorandumait szintén (Observationes commerciales pro superioribus regni partibus, 1784) és (Media impopulandi Tokajinum et Szolnokinum, ac in celeberrima Emporia evehendi, regulandi item navigationem per fluvium Tibiscum … elaborata, 1785), melyek a felvidék kereskedelmi problémáival és a Szolnok-környéki területek benépesítésével, illetve a Tisza, Tokaj és Zimony közti vízrendezési munkálataival foglalkoztak.[70] Ezen írások közül több is kapcsolódott valamilyen formában az 1779-ben a Magyar Királysághoz csatolt tengerparti kikötőhöz, Fiuméhez. Ilyen Johan Baptist Nayss fiumei kereskedő útijelentése, melyet Kosáry Domokos egyik 1962-es forrásközlésében feldolgozott. Szapáry János: Der unthätige Reichtum Hungarns… címen íródott indítványa, valamint Batthyány Tivadar: Widerlegung című röpiratának idevágó passzusai kevéssé feldolgozott, illetve „leporolásra érdemes” forrásszövegek, melyek e korszaknak a gazdasági viszonyaira fényt vetnek.[71]

Szapáry János: Der unthätige Reichtum Hungarns…

Annak ellenére, hogy Szapáry János, fiumei kormányzó és szerémi főispán nem volt képzett gazdaságpolitikai szakember 1784-ben született, Der unthätige Reichtum Hungarns… címen kiadott indítványára érdemes kitérnünk, hiszen számos ponton rokonítható a Batthyány Tivadar által írottakkal. Szapáry fiumei kormányzóként pontosan észlelte azokat a külkereskedelemet érintő problémákat, melyre Batthyány Tivadar oly élesen reagál, és tagja volt a Forgách Miklós vezette, 1790–1791-ben felállított kereskedelmi bizottságnak. Gazdaságpolitikai indítványa alapvetően egy leíró statisztikai (Staatskunde) jellegű mű; szerzője benne sorra veszi Magyarország tájegységeit, és azok kihasználatlan gazdasági lehetőségeiről ír, melyeket kiegészít gazdaságfejlesztési javaslataival. Ilyen például egy, a rendek, városok és egyházi személyek által összeadott pénzalap felállításának terve, mely alap célja az infrastruktúrafejlesztés és kereskedelemélénkítés, továbbá logisztikai szempontból kulcsfontosságú helyeken történő lerakatok építése, de legfőképp hajózóutak rendbetételét, azok további fejlesztését javasolja. Ezen a ponton Szapáry munkája rokonítható Batthyány Tivadar röpiratával, mely szintén a gazdasági elmaradottságból való kilábalás első számú megoldásának a belvízi hajózó utak fejlesztését és a fiumei kikötő versenyképessé tételét látta.[72] A pénzügyi alap gondolatát ekképp tárja az olvasó elé:

(…) Mivel Magyarországon a törvényhozáshoz a rendek is szükségesek, sorsfordítónak találom, hogy a rendek, akik főpapságból, fő- és köznemességből állnak, és ezekhez jönnek még a szabad királyi városok, melynek mindegyike egy nemesember számba megy, az ország felemelkedéséhez hozzájáruljanak; és pedig oly módon, hogy minden egyes káptalan a püspökkel együtt, s az egyházmegyében található világi apátságok egyenként 25.000 forintot, a szerzetesi apátságok 10.000 forintot, minden egyes megyében a fő- és köznemesség 20.000 forintot, minden királyi város 10.000 forintot, s az országbeli egész kereskedői osztály 100.000 forintot fizessen be, amiből egy alapot képeznénk 2.380.000 forint tőkével.[73]

E tőkét a már meglévő társaságok, üzemek, hajózási- és biztosítási társulatok, illetve bankok részvényeibe kellene fektetni, melyekből 15% hozam mellett évenként 357.000 forint jövedelem származhatna. Ebből 300.000 forintot az első években kizárólag folyók hajózhatóvá tételére, csatornázásra és utak építésére kellene fordítani; 57.000 forintot pedig megbízható kereskedőknek, kellene kiadni hatévi kamatnélküli kölcsönre, a kereskedés ösztönzésére, gyáralapításra, vagy valamely feltaláló jutalmazására. Hat év elteltével azonban, 4% kamatra kellene e tőkét náluk hagyni, és a kamatokat évenként a tőkéhez csatolni, hogy annak gyarapodása által az országos szükségletek szintén ebből az országos pénztárból legyenek fedezve. Ily módon mintegy tíz év alatt minden szükséges folyó hajózhatóvá tehető lenne, minden mocsaras terület kiszárítható lenne, a rossz utak helyre lehetne állítani, a népességszám nőne, gyárak és manufaktúrák emelkednének, a passzív kereskedés aktívvá válna és az ország gazdag és boldog volna. (…)[74]

(…) Minden adakozó neve s az adományozott összeg, megyéjében följegyeztessék, hogy tőkéjét visszakövetelhesse, ha más célra fordítanák, vagy rosszul kezelnék, vagy semmi látszat nem volna. Ahhoz, hogy az ország lehetőleg biztosítva legyen ez utóbbi eset ellen, a rendek kérelemmel járuljanak az uralkodóhoz egy alkalmas kereskedelmi elnök végett, aki a helytartóságnál rangban mindjárt a tárnokmester után következne, és két más helytartósági tanácsossal vizsgálja meg, a kereskedelem, útépítés és hajózásra vonatkozó javaslatokat, melyek a megyék vagy városok részéről kerülnek fölterjesztésre, és a helytartóság beleegyezésével hajtassa végre. A befolyó pénzekről bevételi és kiadási számadásait évenként az ország ítélete alá kellene terjesztenie (…)[75]

Batthyány Tivadar és Szapáry János minden bizonnyal ismerték egymás tevékenységét, még ha eddig személyes viszonyra utaló írásos dokumentummal nem találkoztunk is, hiszen Szapáry 1788-tól Fiume kormányzója volt, és Batthyány sok szálon kötődött az 1779-ben magyarrá vált kikötőhöz. Valóságos belső tanácsosként és az 1767-ben felállított Horvát Helytartótanács, a Consilium croaticum tagjaként fontos szerepet játszott Fiume magyar koronához történő csatolásában. Egy, a csatolás idejében keletkezett levélben Batthyány Tivadart Fiume patrónusának nevezi a városi tanács, és közbenjárását kéri az udvarnál, hogy Fiume elkerülje Friuli vagy Krajna befolyását, és Magyarországhoz csatoltasson.[76] Ezen kívül Batthyány maga is tevékenyen részt vett a Duna–Száva–Kulpa víziút Kulpát érintő szakaszának hajózhatóvá tételében, egyik birtoka Grobnik határos Fiumével, tartott fenn házat a kikötővárosban és a Városi Tanácsban állandó széke volt.[77] Számos fennmaradt vízrajzi térképen láthatóak a munkálatok, melyeket elvégeztek vagy terveztek elvégezni, és levelezésében szintén felbukkannak a Kulpán végzett vízépítési munkákról szóló beszámolók.[78] Hasonlóság továbbá Batthyány és Szapáry röpirataiban, hogy mindketten a szabadkereskedelmet tartják a haladás irányának, de a kereskedelem valódi fejlettségét nemcsak a vámrendszer átalakításával szükséges elérni, hanem infrastruktúrafejlesztéssel, raktárkapacitás növeléssel. Nézeteik szerint a szállítási költségeket oly mértékben kell csökkenteni, hogy a piackörzeteket tágítani lehessen, és szükséges megteremteni a kereskedelmi lehetőségek folyamatosságát, s azt időre vonatkozó és lokális megszorításoktól minél jobban függetlené kell tenni, és ehhez mindketten a Kulpa folyó hajózhatóvá tételét propagálják Bródig (ma Brod na Kupi, Horvátország.), mely terület Batthyány Tivadar birtoka volt 1766 óta.[79]

Batthyány Tivadar: Widerlegung…

Batthyány Tivadar az utolsó nemzeti nádor, Batthyány Lajos harmadik fiaként – eltérően testvéreitől, akik katonai és egyházi pályát választottak maguknak – a civil életnek: a hivatali tevekénységnek és a gazdálkodásnak szentelte életét. Főrendi nemes létére atipikusnak mondható, hogy első sorban birtokaihoz kapcsolódó és szerteágazó (bányászati, fémipari, textilipari) vállalkozásaival, és kereskedelmi tevékenysége mellett hajóépítéssel foglalkozott. Az 1790-es évek közepén Bucentaurus névre keresztelt, szabadalmaztatott önjáró hajója tette ismertté nevét, de több vitorlás hajót is építtetett, melyeket később eladott a Willeshoven kereskedelmi társaságnak.[80] A II. József halálát követő néhány hónap felfokozott közhangulata őt is politikai állásfoglalásra, egy röpirat kiadatására sarkallta. A 120 oldalas, német nyelven íródott kis alakú könyvecske 1790-ben jelent meg szerző nélkül.

A közjogi és kereskedelempolitikai témákat egyaránt boncolgató röpirat hevesen bírálja – olykor nem tartózkodva a személyeskedő megjegyzésektől sem – II. József Magyarországgal kapcsolatos politikáját. A mű célja, hogy az új uralkodót, II. Lipótot meggyőzze elődje téves politikai nézeteiről és előadja azokat gravameneket, amelyek a magyar rendeket alkotmányos jogaiban érték. Felsorolja azokat az általa elhibázottnak tartott kereskedelempolitikai és infrastruktúra-fejlesztési lépéseket, illetve azok hiányát, melyek II. József uralkodását jellemezték. Ehhez egy eddig ismeretlen szerző, II. József politikáját támogató iratának tételes cáfolatát adja, olyan formán, hogy közli az eredeti szöveget, majd eltérő tipográfiával, egy vagy több bekezdésben kifejti saját, ellentétes álláspontját. A Widerlegung szerző megnevezése nélkül, pontosabban fogalmazva az ajánlás szövege alatt a G. T. B. monogrammal jelent meg, miképpen az eredeti, a jozefinista intézkedések dicséretét harsogó röpirat szerzője is anonimitást választotta, csupán annyit közölve személyéről, hogy ő egy „magyar nemes”.[81]

Batthyány röpiratának alapállítása, hogy II. József despota volt, és mindent vissza kell állítani a Mária Terézia idején bevett állapotokra, ideértve az adórendszert, az államközi szerződéseket és minden intézményi berendezkedést. Annak, hogy a feudális jogrend, még mindig fennáll Magyarországon, az oka az I. Lipót uralkodása alatti nagyarányú és nagy területi léptékű – Győrtől Zimonyig terjedő – földosztogatás volt, mely földeket hűbéri típusú adomány helyett pénzért kellett volna újra kiosztani, feloldva ezzel a feudális jogrend kötelmeit ezekre a földekre. A kormányzatnak nem is állt volna jogában megadóztatni ezeket a földeket, mert az inszurrekció terheinek viselésével az adott földbirtokosok azokat már megváltották. Az inszurrekció intézményét a korszak „puskaporos és taktikai megfontolásokra építő hadviselése idején” eleve elavultnak és károsnak tartja, melyről az elkövetkező országgyűlésnek kell törvénnyel rendelkezni.

Ezek után kitér a jobbágyterhek megválthatóságára, mely mind a birtokosnak, mind a parasztnak javára válna.[82] Megfontolt reformokat javasol, és nem oktrojált – nézőpontja szerint voltaképpen tolvajlással felérő, országgyűlésen meg nem vitatott – rendeletekkel kell ezt a kérdést megoldani: [83]

„A jozefinista nemes”:

És hogy ő a feudális rendszert gyökerestől kitépte országunkból, azzal – bizony Isten! – királya volt és védelmezője a nemesnek és a népnek. A feudális rendszer teljes egészében mentesíti a nemest mindenfajta adótól, mégpedig úgy, hogy sem telekadót, sem belföldi vámot, sem útdíjat nem fizet, de átkos módon az ellenkezőjét rója a szegény jobbágyra, akinek fedeznie kell az állam minden szükségletét, művelnie kell a nemesember földjeit, a saját telkén termeltekből tetemes részt le kell adnia, fizetnie kell az útdíjat és vámokat, tehát az állam minden terhét nyakát meggörbítve kell hordoznia! – Mit tartotok az állam rendjéről Magyarországon? – Egy olyan rendszerről, ami azokat a testvéreiteket, akik értetek dolgoznak, művelik a földet, az igavonó állatnál is kevesebbre méltatja? – Mit gondoltok egy rendszerről, amely minden, legalább valamennyire jó embert dühre ingerel? Amelyik csak elnyomásra támaszkodik, amelynek semmi köze az emberi joghoz, a jóhoz? Mit tartotok erről a rendszerről? – És ez a ti rendszeretek!”

Batthyány Tivadar:

(…) Egy monarchiában létezhetnek többé vagy kevésbé szabad emberek, anélkül, hogy ezt egy elviselhetetlen elnyomásnak kellene neveznünk. Mert nem szabadabb-e egy nagykereskedő, mint egy magyar nemes? Mert vajon van-e a széles nagyvilágban akár egyetlen uralkodó is abban a helyzetben, hogy egy ilyen kereskedőnek a világban szerteszét guruló pénzét megadóztathatná? Nem mentes-e az ilyen minden útadótól, amit pedig ő maga szorgosan az árura terhel, és a belföldi kereskedővel fizetteti meg? Nem mentes-e ő minden telekadótól, minthogy semmilyen árut vagy tárgyat nem vásárol másként, mint a szokásosan megállapított fizetési kötelezettség és a felmerülő adók lerovásával. Igaz ugyan, hogy egy uralkodónak végül is módjában lenne ezektől a kereskedőktől is önkényesen, per fas et nefas[84] bármilyen összeget lehúzni, azonban, ha az államnak ezeket a hasznos tagjait kisemmizné, hamarosan ő maga kolduskirállyá válna, országa pedig az éltető, frissítő és jól irányított iparkodás híján, hamarosan elbágyadva minden erő nélkül maradna.

A feudális jogokról ismételgetett, teljességgel megengedhetetlen kijelentéseiddel kapcsolatban elmondottakhoz egyébként még a következőt tehetem hozzá: már I. Lipót király ideje előtt, a régi királyok is másként bántak a birtokukba jutott földdel, mint ahogy az eredetileg, a magyarországi honfoglaláskor szokásba jött; vagyis nem tisztán háborús érdemek fejében, hűbérként adták oda, hanem pénzért is, vagy más nagy, az államnak tett szolgálatok fejében, és pedig tették ezt a királyok az egész nemzet által elismert királyi jog alapján. Ki írhat elő egy nemzetnek egy másik törvényt és más szabályokat, mint maga a nemzet, királyával egyetértésben. Nevezetesen az a nemzet, akié a föld, és az mondhatja meg és mondhatta meg, hogy milyen törvényeket akar. Ebből ezért az következik, hogy egyáltalán nemcsak a régi feudális jogok, hanem az uralkodóval – vagy, ami ugyanazt jelenti – az állammal kötött adásvételi szerződések és nyilvánvalóan a nemzet által jóváhagyott alkotmány is igazolták a földbirtokosokat, hogy adómentesen, amint az az adománylevelekben és az ország törvényeiben áll, juthassanak birtokokhoz és ekképp birtokolják azokat. A jobbágyot, hogy fizetség és bármiféle megelőző szolgálat nélkül legyen birtoka és földje, az általad gondoltakkal ellentétben nem annyira törvény, hanem saját szüksége akadályozza. Ezért az, hogy bármiféle fizetség nélkül birtokolja ezt vagy azt a tulajdont – a földesúr számára végzett munka fejében – nem lehetséges (…)

Semmiképpen nem állhat meg tehát az a tudatlanságon alapuló kijelentésed sem, amely szerint jogtalan a jobbágy és a földesúr között a föld haszonélvezetét illetően kötött, kölcsönösen jogosnak ítélt, vagy az elődeiktől örökölt, urbárium néven ismeretes megállapodás, amelyet a földesúr éppen úgy nem hághat át, mint a jobbágy, és amelyre a minden évben szokásos urbariális vizsgálatok felügyelnek.[85]

Az emberi élethez nélkülözhetetlen alapvető javak: az étel, a ruha és a ház – fejtegeti más helyen Batthyány, és minden más efölött a sors és a Mindenható ajándéka, az igazi boldogság pedig a megelégedésben áll. A gazdagoknak valóban több jut, viszont a gazdagságnak is vannak veszélyei. A nemesek pályái az előző kormányzatban a hadi, egyházi, és jogi pályára korlátozódtak, pedig a gazdasági és kereskedelmi életben lennének az igazi lehetőségek és ez tenné erőssé az államot. A magyar nemes az állami ügyektől mellőzve van, és gyakorlatilag el van nyomva, csak másképp, így nem csoda, hogy egyesek fölösleges dologra költik a pénzt.

Vitapartnere emberi jogokról szóló beszédét egy tanulatlan ember szócséplésének tartja, aki, mint egy fantaszta, a Bécsben divatos témákat szajkózza. Az emberi egyenlőség kezdeti nullpontjára nem lehet visszatérni szerinte, a mostani társadalmi rend a természetes fejlődés során alakult át az emberi természetnek megfelelően hierarchiává. A földesurak sem lopták birtokaikat, hanem pénzért, vagy ami még fontosabb, az állam szolgálatáért kapták azt, és a gazdasági körülmények következtében előálló munkaerő szűkössége miatt alakult ki a jobbágyok bizonyos kötése. Az uralkodó mások szerzett jogait és tulajdonait osztogatta volna oly nagylelkűen.[86]

Ezek után a jozefinista „magyar nemes” áttér a császár felvilágosult, a gondolati és vallásszabadságot érintő rendeleteinek védelmére, melyet annyit támadtak a rendek. Batthyány válaszában katolikus főpapi testvére, József érveit láthatjuk viszont. Hozzá teszi továbbá, hogy gondolatszabadsága bárkinek van, azt nem kell adni, minthogy az mindenkinek a sajátja. A mindenféle őrült gondolatok szabadsága, akár a legszentebb dolgokról, szabadosság, nem más. A zsarnokilag kikényszerített „vallásszabadság” fenyegeti az uralkodó vallást, ráadásul az egyességen alapuló jog helyett az egyéb vallásokat is kiteszi az önkénynek.[87]A „magyar nemes”, aki József pártját fogja egy másik helyen, azzal vádolja a magyarokat, hogy ki akarják használni a József halála utáni hatalmi vákuumot és tisztességtelen eszközökkel rendet bontani:

 

„A jozefinista nemes”:

Egy nemzet, amelynek igaz ügye van, aligha kormánya meggyöngülésének alkalmas pillanatát várja. Kétlem, hogy igényeit ilyen időben teljes erejével kellene érvényesítenie. Ha pusztán ellenfele mezítelenségét akarja saját javára kihasználni, ez lehet nagyon előnyös, de aligha nevezhetnénk tisztességesnek. Az igaz okosság és lelki nagyság nemesebb eszközökkel szolgálja önmagát.

Batthyány Tivadar:

Öcsém uram! Ön bizonyára alig látta át, hogy mi az, ami itt történt. Mert ha látta volna, tudhatná, hogy mi a legkevésbé vártuk József gyengeségének idejét, mert már önkénye kezdetétől a legelkeseredettebb ellenvetéseket helyezték szembe vele a vármegyék részéről, amelyeket ő egyszerűen félretolt és „ad acta” helyezett, és amelyekre csak akkor volt hajlandó egyáltalán rápillantani, amikor már vesztett erejéből, de amikorra már alattvalóit kétségbeesésbe is kergette. Ez vajon a mi bűnünk vagy az övé? (…)

„A jozefinista nemes”:

Vajon József – aki határaitok védelmében lelte halálát – olyan nagy igazságtalanságot követett el veletek szemben, hogy így kell vele szemben elégtételt vennetek?[88]

Batthyány Tivadar:

Isten akarta! Bár inkább maradt volna József otthon, államügyei központjában, dicsőséges elődjeinek példájához hasonlóan, és engedte volna a vezénylést azoknak, akiket a nép kívánsága állított posztjára: akkor nem vesztette volna el egészsége mellett a hadi dicsőséget sem. És nem tette volna ki emberek millióit azon rettenetes eshetőségnek, hogy akár a saját, akár a koronaherceg személye a nagyvezír fogságába essen. Hogyan legyünk mindezekért az önfejű tévelygésekért hálásak?[89]

Igazán elemében akkor van Batthyány, amikor II. József gazdaságpolitikáját érinti vitapartnere. Nézete szerint Magyarország tud magának építeni saját forrásból manufaktúrákat, amiket ott kellene felállítani, ahol istenadta lehetőség van rá, a nyersanyag nem utazna, hanem annak kitermeléséhez, illetve előállításához közel kerülne piacra kész termékként. Azonban az ostoba osztrák miniszterek úgy tekintenek az országra, mint Anglia a gyarmatokra. Az osztrák termelés drága, mert nincs olcsó munkaerő, és sokat kell költeni a nyersanyagok szállításra, és minél többet költenek rá, annál drágább, a nyersanyagokat pedig kiviszik az országból ellehetetlenítve a honi ipart. Fiume fejlesztésére kellene koncentrálni, és félretenni a rosszul értelmezett versenyt Trieszttel, ahol most is sokszor csak pangó forgalom fogadja hajósokat, a nem elegendő rakodó áru miatt. Ha azonban a két kikötő együttes áruválasztékából rakodhatnának, a kikötői várakozás is csökkenthetne. Trieszt helyzete olyan, mintha a palota lenne a kapuért, és nem fordítva.[90] Ehelyett a víziutak fejlesztésével Fiumét kellene előnyöseb helyzetbe hozni, akár külföldi tőkét felhasználva, ha már az udvar nem áldoz erre a célra, és nem előlegezi meg ezeket a beruházásokat, hogy a magyar termékek elérhessenek távolabbi piacokat. Ehhez a Kulpa folyó hajózhatóvá tételét szorgalmazza Bródig (ma Horvátország, Brod na Kupi), ahonnan a kikötő már közel van.[91]

(…) Kaptunk útbérlők rossz alkalmazásával, rosszul felhasznált robot által készült rossz utakat és rossz hidakat, míg a Kulpa folyó sokkal fontosabb vízi útjának szabályozásához szükséges állami pénz sajnos egy új, jóllehet nem haszontalan, de sokkal kevésbé szükséges zenggi út építésére lett felhasználva. El is keresztelték azt – ahogy a Karolina-út[92] is alapítója emlékezetére viseli nevét – József útnak,[93] habár sehol sem találni egyetlen József-csatornát sem, pedig az sokkal jobban hangzana minden külföldi fül számára (…)[94]

Folytatva a teherforgalomban és kereskedelemben tapasztalható, a Kulpa-menti vidékekre vonatkozó anomáliák felsorolását, a Widerlegung sorai egybecsengenek Szapáry fentebb idézet röpiratának egyes passzusaival. Mindkét szöveg leírja, hogy a parasztok még a szomszéd megyébe sem tudták elszállítani és eladni árujukat, ráadásul, ha mégis erre adnák a fejüket még az útdíjak is sújtják őket. Batthyány szerint ezentúl a deperdita is jelentősen megkárosítja őket és hadi élelmezésben tapasztalható visszaélésekről is beszámol. A hadiraktárban levő élelmiszert olcsón vásárolták fel a kereskedők, amit aztán dupla áron adtak el újra.[95] Emellett, ha még lennének is megfelelő útjaink, a kiviteli korlátozások és az egyes cikkekre kivetett vámok gúzsba kötik a Magyarországról külföldre irányuló kereskedelmet.[96]

A jövő felé tekintve és az új, elődénél igazságosabb királyban és annak pártatlan tanácsadóiban bízva fejezi be – a korszak többi pamfletjével összehasonlítva kimondottan terjedelmes – röpiratát, ekképpen összegezve véleményét II. József rendszeréről és az azt védelmébe vevő „magyar nemesről”:

(…) Mit használt volna nekünk, ha a többi német örökös tartománnyal ugyanazon zsarnoki és egyformán elnyomó berendezkedésben lettünk volna még szorosabban összekapcsolva? Azon kívül, hogy a segítséget az ismeretes régi közmondásban találhattuk volna: Solatium est miseris socios habuisse dolorum”, ami nevezetesen azt akarja jelenteni: „Mégis vigasztaló egy kicsit, ha az ember nem teljesen egyedüli a szerencsétlenségben”. Ezt a vigaszt egyébként te is bírod, ugyanis nem egyedüliként vagy ostoba széles e világon. (…)[97]

(…) Minthogy mi ócska könyvecskédben kevés igazságot, de annál több képtelenséget találtunk, azért nagyon sajnáljuk, hogy ezt, a te jónak gondolt, de nagyon rosszul sikerült, bizonyára pártatlannak szánt művedet nem tudjuk érvényesnek elfogadni. És hogy mi a régi alkotmányunk már előtted régen gyanított hibáit, és ezek lehetséges és szükséges átalakításának módját jelenlegi igazságos királyunkkal [ti. II. Lipóttal] és az őt feltehetően körülvevő igazságos tanácsadókkal, fogjuk egyenként megvizsgálni.[98]

Összegzés

Az itt bemutatott, II. József halálát követő időszak számos olyan röpiratot produkált, melyek rávilágítanak azokra a közpolitikai problémákra és vitákra, amelyek meghatározták a jozefinista rendszert és tarthatatlanságának okait. A főnemesség itt kiemelt tagjai a nemesi konzervativizmus programjával léptek fel az új országgyűlés előestéjén, ami régi törvényeik és alkotmányos berendezkedésük restaurációját sürgette. Törésvonalak mutatkoztak ugyanakkor a nemesi konzervatívok, úgymint Széchényi Ferenc vagy a Batthyányak és más főnemesek óvatos, megfontolt reformokat véghez vinni szándékozó politikája és a köznemesség radikálisabb, a francia forradalom eszméivel szimpatizáló érvrendszere között. Mindkét nemesi csoportosulásban közös volt azonban a félreállítottságában és semmibevettségében fortyogó ember tenni akarása.

A nemesi konzervativizmus képviselői annak ellenére, hogy elutasították II. József önkényes és kapkodó intézkedéseit, maguk is tisztában voltak azzal, hogy egyes törvények és berögzült társadalmi képletek gúzsba kötik nemcsak a jobbágyot, hanem magát a földbirtokost is és gátjai gazdasági elmaradottságból való kilábalásnak. Az inszurrekció elavult intézményének megváltoztatása, a rendi adómentesség kérdése, az átláthatatlan perrendtartás és öröklési rend, ami a kibontakozó közhitelezés gyakorlatát is veszélyeztette, valamint a kereskedelmi lehetőségek infrastrukturális és törvényi beszűkítése olyan, a földbirtokosokat érintő problémák voltak, amelyekre nem adott kielégítő választ II. József rendszere. A parasztot érintő katonai beszállásolás és a deperdita terhének megoldása, de főképp a még mindig feudális alapokon álló úrbéri viszony rendezése is elbukott. Többen az itt közölt szerzők közül, mint Batthyány Tivadar is, az adminisztratív korlátozások lebontását, az elmaradottságból való kilábalást akadályozó törvények konszenzusos, országgyűlés által megvitatott reformját várták, valamint a kulcsfontosságú döntések meghozatalánál a magyar érdeket figyelembe vevő tanácsadók szerephez jutását remélték. Hiú reménynek bizonyult a várakozás, II. Lipót két esztendeig tartó uralkodása a felületi sebek orvoslására volt csak elegendő, az utána következő I. Ferenc uralkodásához köthető évtizedekben pedig rendezettlenül maradtak ezek a problémák.

Bibliográfia

Levéltári, kézirattári források lelőhelyei

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, A – Magyar Kancelláriai Levéltár

MNL OL P 1313, P1314, – Batthyány család körmendi levéltár, Törzslevéltár, Missiles

MNL OL S – Helytartótanácsi térképtár, Családi fondokból kiemelt térképek

Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Kézirattár

Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye

Egykorú nyomtatott és kiadott források

Almásy Pál: Considerationes super Statu Commerciali Regni Hungariae tam relate ad industriam internem, quam et commercium externum, Vom Handel des Königreich Ungern, Staats-Anzeigen, Vol. XVIII. No. 69. Göttingen, 1793, 16–35.

Batthyány József: Unterthänige Vorstellung des Cardinals Batthyan, Primas von Hungarn an den Kaiser Joseph II. in Betreff die kirchlich, politischen Verordnungen über die Ordensgemeinden und andere Gegenstände, Rom, 1782, MTAK Magyar Pol.O.148.

Batthyány Tivadar: Widerlegung des falsch genannten unpartheiishen Worts an die Bürger von Ungarn zur Beherzigung vor des Krönung ihres Königs, hely nélkül, 1790. MTAK Magyar Tört.O.586.

Kleeeman, Nikolaus Ernst: Briefe über die Schiffahrt und Handlung in Ungarn, Sklavonien, und Kroatien, Geschreiben auf einer Reise in diesen Landern im Jahr 1773, Prag, Wolfgang Gerle, 1783.

Kropatschek, Josef: Handbuch aller unter der Regierung des Kaisers Joseph II für die k.k. Erbländer ergangenen Verordnungen und Gesetze … vom Jahre 1780 bis 1784, 3. Abteilung, 1. Band, Wien, J. G. Moesle, 1785–1790.

Kropatschek, Josef: Kropatschek, Josef: Sammlung aller k.k. Verordnungen und Gesetze vom Jahre 1740. bis 1780. … zu dem Handbuche aller unter der Regierung des Kaisers Joseph des II. für die k. k. Erbländer ergangenen Verordnungen und Gesetze in einer chronologischen Ordnung, Band 6, Wien, J. G. Mössle. 1786–87.

Podmaniczky József: Principia Vettigalis Tricesimalis…pro Deputatione commerciali elaborata, Pozsony, 1826.

Szapáry János: Der unthätige Reichtum Hungarns wie zu gebrauchen. Mit einer kurzen historisch-phisikalischen Beschreibung der Oesterreichischen und Hungarischen Seeküste, Nürnberg, 1784.

Walcher, Joseph: Relation über die erste Bereisung im Jahr 1773 und Vorschläge für das 1774 durch die Navigation Direction, Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Kézirattár, 201/1965.

Walcher, Joseph: Relation über die Donauarbeiten in den Jahren 1775 vorgenomenen und 1776 vorzunehmenden Wasserarbeiten auf der Donau durch die Navigations Direction, Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Kézirattár, 249/1965.

Weinbrenner, Joseph: Patriotisch gemeinter Vorschlag, wie dem gehemmten Ausfuhr-Handel aus den Hungarischen und Deutschen Provinzen des Hauses Oestreich aufgeholfen werden könnten. Wien, 1781.

Szerző nélkül: Ein unpartheiisches Wort! an die Bürger von Ungarn zur Beherzigubg der Krönung ihres König. Von einem ungarischen Edelmann, Frankfurt–Leipzig, 1790.

Feldolgozások

H. Balázs Éva: Magyarország története 1526–1790, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1962.

H. Balázs Éva: Négy portré (Mária Terézia, Kaunitz, Zinzendorf, Sonnenfels) Történelmi Szemle, 29. évfolyam, 1986, 3–4 szám, 553–568.

H. Balázs Éva: Bécs és Pest-Buda a régi századvégen 1765-1800, Budapest, Magvető, 1987.

Bahlcke, Joachim: Ungarischer Episkopat und österreichische Monarchie, von einer Partnerschaft zur Konfrontation (1686-1790), Stuttgart, Franz Steiner Verlag, 2005.

Ballagi Géza: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig, Budapest, Dialóg Campus, 2016, az 1888-as kiadás reprint változata.

Beke Margit: Mozaikok Batthyány József németújvári gróf, esztergomi érsek életéből, Teológia, LIV. évfolyam, 2020. 1–2. szám, 1-11.

Bekker Zsuzsa (szerk.): A magyar közgazdasági gondolkozás, Budapest, Aula Kiadó, 2002.

Benda Kálmán: Magyar jakobinusok emlékiratai, I. kötet, I. rész, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1957.

Berzeviczy Gergely: De comercio et industria Hungariae, Lőcse, 1797, Magyar fordításban: Gaál Jenő: Berzeviczy Gergely élete és művei, Budapest, Politzer Zsigmond és fia, 1902.

Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai, Fiume és a magyar-horvát tengerpart, Budapest, Apollo Kiadás, 1897.

Dickson, P.M.G.: Finance and Government under Maria Theresia 1740-1780: Volume I–II, Oxford 1987.

Dóka Klára: A vízügyi szakigazgatás kezdetei 1772–1788, Levéltári Közlemények, 1977–1978, 81–100.

Dörnyei Sándor, Szávuly Mária: Régi magyar könyvtár III, XVIII. század Magyarországi szerzők külföldön nem magyar nyelven megjelent nyomtatványai 1761–1800, 2. kötet, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2007.

Eckhart Ferenc: A bécsi udvar gazdaságpolitikája Mária Terézia korában, Budapest, Budavári Tudományos Társaság, 1922.

Eckhart Ferenc: A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon 1780–1815, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1958.

Ember Győző: A helytartótanács egyházügyi bizottságának kialakulása, Regnum –Egyháztörténeti évkönyv 5, 1942–1943, Budapest, Magyar Katolikus Történetírók Munkaközössége, 1943, 229-252.

Ember Győző: Der österreichische Staatsrat und die ungarische Verfassung 1761–1768, Erste Mitteilung, Acta Historica Academiae Scientiarium Hungariae 6. kötet, 1959/1–2, 105–153.

Fest Aladár: Fiume Magyarországhoz való kapcsolásának előzményeiről és hatásairól, Századok, 50. évfolyam, 1916/4–5, 250

Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története, Budapest, Országos Vízügyi Hivatal, 1973.

Kaposi Zoltán: Anglia közlekedési rendszerének átalakulása (1750–1850), Közlekedéstudományi Szemle, 48. évfolyam, 1998/5, 191–199.

Kautz Gyula: A nemzetgazdasági eszmék története Magyarországon. Budapest, 1868, 1911, Reprint kiadás, Budapest Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987.

Klingenstein, Grete: Der Aufstiege des Hauses Kaunitz, Göttingen, Vandenhoeck and Ruprecht, 1975.

Kókay György: A magyar hírlap- és folyóiratirodalom kezdetei, 1780–1795, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.

Kosáry Domokos: Egy gazdasági utazás a II. József-kori Magyarországon, Agrártörténeti Szemle, 4. évfolyam, 1962, 208–233.

Kosáry Domokos: A művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

Kosáry Domokos: A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet és a korabeli gazdasági törekvések Magyarországon 1790-1848, (Vázlat), Világtörténet, 1. szám, 1985, 39–42.

Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában, 2. kötet, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, 1884.

Marczali Henrik: Alkotmánytervezetek 1790-ből, Budapesti Szemle, 125. kötet, 1906/349–351. szám, 393–422.

Marczali Henrik: Az 1790–91. országgyűlés, I. kötet, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1907.

Márkus Dezső (szerk.): 1740–1835. évi törvényczikkek, Magyar Törvénytár 1000–1895, Corpus Juris Hungarici, Millenniumi emlékkiadás 7, Budapest, Franklin Társulat, 1901.

Meszlényi Antal: A magyar hercegprímások arcképsorozata, Budapest, Szent István Társulat, 1970.

Petrovic, Nikola: Hajózás és gazdálkodás a Közép-Duna-medencében a merkantilizmus korában, Beograd–Novi Sad, Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia Történeti Intézet, 1982.

Skerlecz Miklós: Descriptio physico-politicae situationis Regi Hungariae relate ad Commercium… Pozsony 1802. Magyar fordításban: Berényi Pál: Skerlecz Miklós báró művei, Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1914, 61–115.

Skerlecz Miklós: Projectum legum motivatum in objecto economiae publicae et commercii perferendarum… Pozsony 1826. Magyar fordításban: Berényi Pál: Skerlecz Miklós báró művei, Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1914, 116–557.

Szabó, Franz A. J.: Kaunitz and Enlightened Absolutism 1753-1780, Cambridge, Cambridge University Press, 1994.

Szapáry János: Magyarország meddő gazdaságának hogy lehetne hasznát venni: az osztrák és magyar tengerpart történelmi és természeti rövid rajzával, ford. Székely József, Budapest, Fanda Nyomda, 1878.

Szántay Antal: A Habsburg Monarchia és pénzügyei a 18. században, Századok, 152. évfolyam, 2018/5, 1095–1127.

Vida Beáta: A karthauzi rend története a középkori Magyar Királyság területén (doktori értekezés), Szeged, 2017.

Hivatkozások

  1. Batthyány József: Unterthänige Vorstellung des Cardinals Batthyan, Primas von Hungarn an den Kaiser Joseph II. in Betreff die kirchlich, politischen Verordnungen über die Ordensgemeinden und andere Gegenstände, Rom 1782. MTAK Magyar Pol.O.148. és Batthyány Tivadar: Widerlegung des falsch genannten unpartheiishen Worts an die Bürger von Ungarn zur Beherzigung vor des Krönung ihres Königs, kiadási hely nélkül, 1790. MTAK Magyar Tört.O.586.
  2. A megadott évszámok a szóban forgó személy születési és halálozási dátumait jelölik, uralkodók esetén az uralkodásuk, pápák esetén pontifikátusuk idejét jelzik.
  3. Az ide tartozó rendeleteket 1781–1783 között különféle nyomtatott sajtótermékekre és a bevezetés területi illetékességére az országrészekre vonatkozóan lásd: Josef Kropatschek: Handbuch aller unter der Regierung des Kaisers Joseph II für die k.k. Erbländer ergangenen Verordnungen und Gesetze … vom Jahre 1780 bis 1784, 3. Abteilung, 1. Band, Wien, J. G. Moesle 1785–1790, 517–550. https://alex.onb.ac.at/tab_hvb.htm (Letöltés: 2021. június 7.)
  4. Kropatschek: Handbuch aller unter der Regierung, 517.
  5. H. Balázs Éva: Magyarország története 1526–1790, Budapest, Tankönyvkiadó Vállalat, 1962, 562; Ballagi Géza: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig, Budapest, Dialóg Campus, 2016, az 1888-as kiadás reprint változata, 105; Kókay György: A magyar hírlap és folyóiratirodalom kezdetei, 1780–1795, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970, 45.
  6. Kosáry Domokos: A művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 524–529.
  7. Ballagi: A politikai irodalom, 517, Marczali Henrik: Alkotmánytervezetek 1790-ből, Budapesti Szemle, 125. kötet, 1906, 349–351. szám, 395–396.
  8. A szerzőiket „tízkrajcáros íróknak” nevezték, akiknek a tábora cipészinasoktól a legkülönfélébb polgári foglalkozású mesterekig terjedt. Ballagi: A politikai irodalom, 134.
  9. Kritiken es nur seine Schmachschriften sind, sie mögen nun treffen, wen sie wollen, vom Landesfürsten an bis Untersten, sollen, besonders wenn der Verfasser seinen (sic) Name dazu drucken läßt und sich also für Wahrheit der Sache dadurch als Bürge darstellt, nicht verborten werden, da es jedem Wahrheitliebenden eine Freude sein muß, wenn ihm selbe auch in diesem Wege zukommt. Kropatshek: Handbuch, 518–519.
  10. Egy 1779-ben kelt neki címzett levélben az alábbi címzés olvasható: A Son Altesse Eminenetissime Monsieur Joseph de Batthyán Cardinal du Sacré Collège, Prince du Saint Empire, Primas d’Hongrie, Arch-Evêque de Gran, Chevalier de l’Ordre de St. Etienne grand Croix, Conseiller d’Etat Intime Actuel de leur M.M. II. & Roy Apostolique. MNL OL P 1314 Nr. 66.657. Batthyány Tivadar levele Batthyány Józsefnek, Kisbér 1779. augusztus 27.
  11. Részletes életrajzhoz lásd: Meszlényi Antal: A magyar hercegprímások arcképsorozata, Budapest, Szent István Társulat, 1970, Polster, Gert: Von Soldaten, Präelaten, und Magnaten, Diplomaarbeit, Wien, 1998, 64–102, Beke Margit: Mozaikok Batthyány József németújvári gróf, esztergomi érsek életéből, Teológia, LIV. évfolyam, 2020. 1–2. szám, 1–11.
  12. Testvére, Tivadar, aki az Udvari Kancellárián töltött be tanácsosi pozíciót, egy 1783-ban kelt levelében figyelmezteti az általános adózást érintő rendeletek előkészületeiről. MNL OL P 1314 Nr. 66.666. Batthyány Tivadar Batthyány Józsefnek, Bécs, 1783. december 11.
  13. Batthyány: Unterthänige Vorstellung 3–4.
  14. Auch alle erzbischöfliche Decreta, Monita, und Regulae, welche den Index prohibitorum vorgesetzt sind, und auf die Bulla in coena Domini beziehen, sollen vertilgt werden. (1782. március 11.) Kropatschek: Handbuch aller unter der Regierung, 546.
  15. Es wird allenthalben auf das schärfeste verboten uber die Kondemnazion der Bulla unigenitus pro & contra zu disputieren und die theologischen Schuller sollen blos den begriff und den nothingen Unterricht davon erhalten. (1782. április 18). Uo. 509.
  16. Marczali: Magyarország története II. József korában, 2. kötet, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, 1884, 62.
  17. A röpirat többek között megtalálható: az OSZK Törzsgyűjteményében, az MTA Könyvtárának M.Pol.O.1481, M.Tört.O.693, Misc.O.28.(8.), Polit.O.198, jelzet alatt. A MTAK online könyvtári katalógusa egy helyen tévesen Batthyány Ignácnak tulajdonítja a szerzőséget.
  18. Bahlcke, Joachim: Ungarischer Episkopat und österreichische Monarchie, von einer Partnerschaft zur Konfrontation (1686-1790), Stuttgart, Franz Steiner Verlag 2005, 327.
  19. Ballagi: A politikai irodalom, 139–142.
  20. Batthyány: Unterthänige Vorstellung, 3–4.
  21. Batthyány: Unterthänige Vorstellung, 20–21.
  22. E tekintetben II. József nem volt úttörő: már anyja is erélyesen fellépett a pápai székkel szemben és hathatósan érvényesítette tetszvényjogát. Mária Terézia megkövetelte, hogy az excommunicatiókat jelentsék be neki, és 1779-ben eltiltott minden egyházi büntetést, ha azt állami szerv nem hagyja jóvá. Marczali: Magyarország története, 55.
  23. Batthyány: Unterthänige Vorstellung, 24–25.
  24. 1750-ben tette le az egyházjogi vizsgáit, ezután pedig további tanulmányokat folytatott a Nagyszombaton a Seminarium Rubrorumban. MNL OL P 1314 Nr. 59.892 Batthyány József levele Batthyány (III.) Ádámhoz, Rohonc, 1750. október 03., Beke: Mozaikok, 1.
  25. Szent László Király Dekrétomainak Első Könyve, 21. fejezet; Mátyás (Decretum maius) 1486. évi 12. törvénycikk; Tridenti zsinat 25. ülés 22. határozat. Batthyány: Unterthänige Vorstellung, 22–23.
  26. Kropatschek: Handbuch, 545–546.
  27. Batthyány: Unterthänige Vorstellung, 41–42.
  28. Pollák János (szerk.): Egyetemes Magyar Enciklopédia 6, Pest, Szent István Társulat, 1868, 450–451.
  29. Batthyány: Unterthänige Vorstellung, 56–57.
  30. Marczali: Magyarország története, 71.
  31. Uo. 71.
  32. itt pénzérmét értünk alatta
  33. Fordítás franciából. Valószínűleg keveri a két rendet, a karthauzi rend tagjai teljes egészében kopaszra borotválták fejüket. Mauerbachban, Felső-Ausztriában, kartauzi monostor állt 1312 óta. Lásd erre: Vida Beáta: A karthauzi rend története a középkori Magyar Királyság területén. Doktori értekezés, Szeged, 2017, 31. http://doktori.bibl.u-szeged.hu/id/eprint/4017/1/Vida_Bea_PhD_vegleges.pdf (Letöltés: 2021. augusztus 12.)
  34. MNL OL, P 1314 Nr. 66.666. Batthyány Tivadar levele Batthyány Józsefhez, Bécs, 1783. december 11.
  35. Meszlényi: A magyar hercegprímások, 129.
  36. Ember Győző: A helytartótanács egyházügyi bizottságának kialakulása, Regnum Egyháztörténeti évkönyv 5. 1942-1943, Budapest, Magyar Katolikus Történetírók Munkaközössége, 1943, 250–251.
  37. A Királyi Kúria a 18. században két részből állt: a Királyi Ítélőtáblából (röviden Királyi Tábla), és a Hétszemélyes Táblából, amely fellebbviteli bírósági szervként funkcionált.
  38. Beszámol erről unokaöccsének is: J’en a fait rapport mes amis au chancellier et referendaire, que traite les objects de la diete. De concert avec eux je vous envoie le projet de la reponse a donner avec le reflecoitns que j’ai assemblees icy. Il faut toucher de tenir une congregation particuliere apres le sujets protestants partie de la deputation a la quelle tous partagez les objets de l’instruction pour la diete. (szöveghű átirat) MNL OL P 1314 Nr. 60.208. Batthyány József levele unokaöccsének Batthyány (II.) Lajos hercegnek hely nélkül. A megbeszélés személyi összetételét Marczali Henrik adja meg: Az 1790–91. országgyűlés, I. kötet, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1907, 68.
  39. Marczali: Alkotmánytervezetek, 397.
  40. Hajnóczy József: Forgách Miklós, majd Széchényi Ferenc titkára, 1786-tól Szerém megye alispánja. Az iratot teljes egészében közli: Benda Kálmán: Magyar jakobinusok emlékiratai, I. kötet, I. rész, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1957, 46–60.
  41. A Balogh-féle röpiratban az uralkodóház szorongattatott helyzetének kihasználására buzdít a szerző, engedmények kikényszerítésére, az uralkodási vonal megszakadását is felemlíti. Marczali: Az 1790–91. országgyűlés, 100.
  42. Keine Toleranz, sondern vollig gleiche Rechte einer Religionsparthey wie der andern sollen Statt haben; keine Stola, wie es ohne diess 1647 legaliter festgesetzt worden, an eine andere Religionsgeistlichkeit bezahlt werden. Hajnóczy József: in Benda: A magyar jakobinusok, 55.
  43. Zehend und Neuntel sind der Oeconomie schadlich, und da sie Anlass zu einer Menge von Betrugereyen geben, verschlimmern sie den moralischen Character des Gebers und Nehmers. Hajnóczy József, in Benda: A magyar jakobinusok, 57.
  44. Benda: A magyar jakobinusok, 50.
  45. Széchényi Ferenc: Unpartheysche Gedanken über den 1790 abzuhalten den Landtag, feldolgozta: Marczali: Az 1790–91. országgyűlés, 84–85.
  46. Marczali: Alkotmánytervezetek, 400–401.
  47. Forgách Miklós (1731–1795), Nyitra megye főispánja, 1784 októberében a megyei tisztikarral együtt ellenszegült II. József összeírási rendeletének. Az uralkodó ezért fölmentette öt tisztségéből, s a megye élére adminisztrátort nevezett ki. II. József alatt a rendi ellenzék egyik vezére, maga is hagyott hátra röpiratot, „Patriotische Vorstellung an den Monarchen”, melyben tiltakozik az önkényuralom ellen. Batthyány Tivadar, valamint testvére a hercegprímás Batthyány József számos esetben vendégeskedett a Forgách-család birtokán. A lentebb vázlatosan bemutatott Batthyány Tivadar által szövegezett Widerlegung c. művét Forgách feleségének, Pinelli bárónőnek ajánlja. MNL OL P 1314. Nr. 59.927. Batthyány József levele Batthyány Tivadarnak, Nagyszombat, dátum nélkül, de feltehetően 1751-1752 körül.
  48. A korszak gazdasági irodalmára vonatkozó fontosabb szakirodalom a teljesség igénye nélkül: Kautz Gyula: A nemzetgazdasági eszmék története Magyarországon. Budapest, 1868, 1911, Reprint kiadás, Budapest Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987; Eckhart Ferenc: A bécsi udvar gazdaságpolitikája Mária Terézia korában, Budapest, Budavári Tudományos Társaság, 1922; Uő: A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon 1780–1815, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1958; Bekker Zsuzsa (szerk.): A magyar közgazdasági gondolkozás, Budapest, Aula Kiadó, 2002.
  49. Podmaniczky József: Principia Vettigalis Tricesimalis…pro Deputatione commerciali elaborata, Pozsony, 1826. Érintőleges bemutatása: Kosáry Domokos: A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet és a korabeli gazdasági törekvések Magyarországon 1790–1848, Világtörténet, 1. szám, 1985. 40.
  50. Almásy Pál: Considerationes super Statu Commerciali Regni Hungariae tam relate ad industriam internem, quam et commercium externum, Vom Handel des Königreich Ungern, Staats-Anzeigen, Vol. XVIII, No. 69, Göttingen, 1793, 16–35. http://ds.ub.uni-bielefeld.de/viewer/image/1944381_018/574/ (Letöltés 2021.augusztus 19.)
  51. Skerlecz Miklós: Descriptio physico-politicae situationis Regi Hungariae relate ad Commercium… Pozsony 1802, Magyar fordításban: Berényi Pál: Skerlecz Miklós báró művei, Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1914, 61–115.
  52. Skerlecz Miklós: Projectum legum motivatum in objecto economiae publicae et commercii perferendarum… Pozsony 1826, Magyar fordításban: Berényi Pál: Skerlecz Miklós báró művei, Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1914, 116–557.
  53. A Descriptio pénzforgalommal foglalkozó fejezetében leírtak, miszerint az országban a pénz be- és kiáramlása hosszú távon kiegyenlíti egymást, huszonöt évvel előzték meg David Ricardo tanait. Kautz: A nemzetgazdasági eszmék, 169.
  54. Skerlecz Miklós: Projectum legum, 398, Batthyány Tivadar: Widerlegung, 74.
  55. Batthyány Tivadar: Widerlegung, 26.
  56. Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz-Rietberg osztrák kancellár, diplomata. Részletes életrajz: Grete Klingenstein: Der Aufstiege des Hauses Kaunitz, Göttingen, Vandenhoeck and Ruprecht, 1975; H. Balázs Éva: Négy portré (Mária Terézia, Kaunitz, Zinzendorf, Sonnenfels) Történelmi Szemle, 29. évfolyam, 1986/3–4, 556–561; Franz A. J. Szabó: Kaunitz and Enlightened Absolutism 1753–1780, Cambridge, Cambridge University Press, 1994.
  57. A változó és a gazdasági körülményekhez igazodó központi pénzügyigazgatási rendszerhez a teljesség igénye nélkül lásd: Dickson, P. M. G.: Finance and Government under Maria Theresia 1740-–1780: Volume I–II, Oxford 1987, 212–256; Szántay Antal: A Habsburg Monarchia és pénzügyei a 18. században, Századok, 152. évfolyam, 2018, 5, 1106–1110.
  58. H. Balázs Éva: Bécs és Pest-Buda a régi századvégen 1765–1800, Budapest, Magvető, 1987, 67–68. Az eredeti német tanácsülési jegyzőkönyvet közli: Ember Győző: Der österreichische Staatsrat und die ungarische Verfassung 1761–1768, Erste Mitteilung, Acta Historica Academiae Scientiarium Hungariae 6. kötet, 1959/1–2, 135.
  59. Márkus Dezső (szerk.): 1740–1835. évi törvényczikkek, Magyar Törvénytár 1000–1895, Corpus Juris Hungarici, Millenniumi emlékkiadás 7, Budapest, Franklin Társulat, 1901, 25.
  60. Skerlecz: Projectum legum, 356–401.
  61. Eckhart: A bécsi, 1958, 48.
  62. II. József levele Pálffy kancellárhoz, 1785. december 30. Idézi: Eckhart: A bécsi, 1958, 49.
  63. Uo. 50.
  64. Lásd erre bővebben: Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története, Budapest, Országos Vízügyi Hivatal, 1973, 46–84., Petrovic, Nikola: Hajózás és gazdálkodás a Közép-Duna-medencében a merkantilizmus korában, Beograd–Novi Sad, Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia Történeti Intézet, 1982, 21–81.
  65. Mária Terézia 1751.évi dekrétuma 14. cikkely, in Márkus (szerk.): Magyar Törvénytár, 81.
  66. Kropatschek, Josef: Sammlung aller k.k. Verordnungen und Gesetze vom Jahre 1740. bis 1780. … zu dem Handbuche aller unter der Regierung des Kaisers Joseph des II. für die k. k. Erbländer ergangenen Verordnungen und Gesetze in einer chronologischen Ordnung. Band 6, Wien, J. G. Mössle, 1786-87, 118, 120, 142, 145, 149–151. http://digital.onb.ac.at/OnbViewer/viewer.faces?doc=ABO_%2BZ220374400 (Letöltés: 2021. augusztus 06.)
  67. Dóka Klára: A vízügyi szakigazgatás kezdetei 1772–1788, Levéltári Közlemények, 1977–1978, 81–100.
  68. Joseph Walcher: Relation über die erste Bereisung im Jahr 1773 und Vorschläge für das 1774 durch die Navigation Direction. Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Kézirattár 201/1965, ill. Joseph Walcher: Relation über die Donauarbeiten in den Jahren 1775 vorgenomenen und 1776 vorzunehmenden Wasserarbeiten auf der Donau durch die Navigations Direction, Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Kézirattár 249/1965.
  69. Teljes címmel: Weinbrenner Joseph.: Patriotisch gemeinter Vorschlag, wie dem gehemmten Ausfuhr-Handel aus den Hungarischen und Deutschen Provinzen des Hauses Oestreich aufgeholfen werden könnten. Wien, 1781., második kiadása: 1792.
  70. Kleeeman, Nikolaus Ernst: Briefe über die Schiffahrt und Handlung in Ungarn, Sklavonien, und Kroatien, Geschreiben auf einer Reise in diesen Landern im Jahr 1773, Prag, Wolfgang Gerle 1783. Szinyei Merse József: Observationes commerciales pro superioribus regni partibus, anno 1784. pro communicatione quorundam amicorum, & aliorum rerum commercialium cupidorum scripto appositae…, hely nélkül, 1785. OSZK 833.345., és Media impopulandi Tokajinum, et Szolnokinum, ac in celeberrima emporia evehendi, regulandi item navigationem per fluvium Tibiscum a Tokajino versus Szolnokinum, Zemlinum usque, hely nélkül, 1785.
  71. Kosáry Domokos: Egy gazdasági utazás a II. József korabeli Magyarországon, Agrártörténeti Szemle, 4. évfolyam, 1962, 1–2. szám, 216–217.
  72. Szapáry János: Der unthätige Reichtum Hungarns wie zu gebrauchen. Mit einer kurzen historisch-phisikalischen Beschreibung der Oesterreichischen und Hungarischen Seeküste, Nürnberg, 1784.
  73. Uo. 7–8. A magyar szöveg saját fordítás németből az 1878-as Székely József féle fordítás egybevetésével. Székely József: Magyarország meddő gazdaságának hogy lehetne hasznát venni: az osztrák és magyar tengerpart történelmi és természeti rövid rajzával, Budapest, Fanda Nyomda, 1878.
  74. Uo. 9.
  75. Uo. 9–10.
  76. Keltezés nélküli fogalmazvány. Fiume város levéltára 1776. évi tanácsjegyzőkönyvek. (Protocolli capitanal.) Idézi Fest Aladár: Fiume Magyarországhoz való kapcsolásának előzményeiről és hatásairól, Századok, 50. évf., 1916/4–5. 250.
  77. Levél a Kulpa szabályozás nehézségeiről: MNL OL P 1314 Nr. 66.628. Batthyány Tivadar levele Batthyány Józsefnek, Ozály, 1774. április 5. „Egyúttal a Nagyméltóságod iránt való megkülönböztetett tiszteletünk örök tanújele gyanánt végzésileg kimondottuk, hogy valahányszor Excellentiád tanácsüléseinket becses jelenlétével díszíteni méltóztatnék, tiszteletére külön szék álljon készen azon asztal mellett, a hol az azidő szerint való királyi helytartó s a kormányzó bírák foglalnak helyet.” Lásd: Fest: Fiume. 253.
  78. MNL OL S 12 – Div. XVI. No. 23:13. Vízrajzi térképvázlat
  79. Batthyány: Widerlegung 82., Szapáry: Der unthätige 71.
  80. MNL OL P 1313 Majoratus 62. d. 28. 114. Hajóépítési szabadalomlevél a Magyar Királyság területére, 1793. június 17.
  81. Az eredeti mű, amire válaszul született a Batthyány-féle szöveg szerzősége nem megállapított ezideáig, feltételezhetően egy bértollnok, vagy valamilyen fogalmazó lehetett Izdenczy József államtanácsos köreiből. Az eredeti cím: Ein unpartheiisches Wort! an die Bürger von Ungarn zur Beherzigubg der Krönung ihres König. Von einem ungarischen Edelmann, Frankfurt–Leipzig 1790 o. Dr. 30p. – 8° Lásd: Dörnyei Sándor, Szávuly Mária: Régi magyar könyvtár III, XVIII. század. Magyarországi szerzők külföldön nem magyar nyelven megjelent nyomtatványai 1761–1800, 2. kötet, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2007, 368.
  82. Batthyány: Widerlegung, 6–10.
  83. A Widerlegung idézeteinél az eredeti műhöz hasonlóan eltérő tipográfiát alkalmaztam: félkövérrel a jozefinista „magyar nemes” szövege, alap beállítású, de sűrűbb sortávval szedett TNR 12 Batthyány cáfolata. A Widerlegung bevezetőjében maga Batthyány is kiemeli: „Nagybetűkkel van írva a szégyenletes, felháborító könyv szövege. Kisbetűkkel írtam meg ennek alapos cáfolatát.”
  84. Igazságosan és igazságtalanul.
  85. Batthyány: Widerlegung, 44–47.
  86. Uo. 48–52.
  87. Uo. 33–34.
  88. II. József az 1788 és 1790 közti, sokat kritizált török háborúban személyesen is részt vett, itt betegedett meg, és ennek következtében halt meg.
  89. Batthyány: Widerlegung, 19–20.
  90. Uo. 29–31.
  91. Uo. 81.
  92. Via Carolina, Károly-út – Károlyvárostól (Batthyány ozályi birtokának közeléből) a Karsztokon keresztül vezetett. III. Károly kezdte az építését 1726-ban, de csak Mária Terézia alatt fejezték be 1771-ben. 126 km hosszú volt és a lehető legrövidebb kocsiutat hozták létre a Kulpa-völgy és Fiume közt, ennek következtében számos nehezen járható szakasza volt, sok kaptatóval és meredek lejtővel, melyeket később a 19. században az útvonal áthelyezésével korrigáltak. 18. századi változatnak a fő hibája, hogy a növekvő forgalmat nem tudta kiszolgálni, mert ez az út túl meredek volt forspontos szekereknek, 160 és 250 ezrelékes emelkedőkről számol be Borovszky Samu. Emiatt csak kétlovas szekerek, csupán 6 mázsa terheléssel használhatták, és e kocsikat lejtőn folyamatosan fékezni kellett. Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai, Fiume és a magyar-horvát tengerpart, Budapest, Apollo Kiadás, 1897, 293–294.
  93. Via Josephina – Zágráb Zengg ösvényút nyomán megépített út. 1774-ben kezdték építeni és József életében még elkészült. Borovszky: Magyarország, 294.
  94. Batthyány: Widerlegung, 104–105.
  95. A deperdita az a különbözet, amely a termények piaci ára és a katonaság által megszabott vásárlási ár között fennállott. A parasztnak szabott áron kellett eladnia a terményét a katonaságnak, mely által sokszor megkárosították. Más kérdés, hogy sokszor ez volt az egyetlen mód, hogy feleslegétől megszabaduljon.
  96. Uo. 73–81.
  97. Uo. 101–102.
  98. Uo. 118.