„Isten a legfőbb szépség”[1] – írja Augustinus a Vallomásokban. Ez az egyszerű tézis végig jelen volt a keresztyén teológiatörténetben, azonban az igazságfókuszú és a racionális módszertanú protestáns vizsgálódásban kevéssé kapott helyet. Isten szépsége esztétikai kategória, így esztétikai vizsgálatot igényel a szépre és a művészetre egyaránt nyitott, vagy az azt gyakorló teológustól. Ilyen előzmények mellett különösen is üdvözlendő az a törekvés, amelyet Makoto Fujimura (1960–), japán-amerikai képzőművész Az alkotás teológiája[2] című művében tűz ki: a művészet és a hit kapcsolatának újragondolását.
Fujimura a pennsylvaniai Bucknell Egyetemen, majd a Tokiói Művészeti Egyetem hagyományos japán festészetének doktori programjában tanult. Művészi stílusát a kontemplatív művészet és az expresszionizmus fúziója egyaránt jellemzi, de mindez egyedi színt kap a hagyományos japán technikák felhasználása révén. Írói munkásságában és legutóbbi művében tájékozódási pontokat kíván mutatni, hogy miképpen lehet keresztyén világnézeti alapon a művészethez viszonyulni, annak céljait és módszereit meghatározni. Munkáját 2023-ban Kuyper-díjjal ismerték el, s főelőadója lehetett a grand rapids-i Calvin University által szervezett Kuyper Konferenciának.
Fujimura célja nem csupán a művészet teológiai értelmezése, hanem a teológia értelmezése a művészet, s különösen az alkotás szemüvegén keresztül. Maga a könyv, egészében, alkotásának ars poeticája is: az első fejezetben vall saját spirituális útjáról és művészi formálódásáról. Számára a műtermi jelenlét legalább annyira teológiai, mint esztétikai munka, ezt a természetes együtt haladást fejezi ki egész műve során.
A mű első három fejezete az alkotás szent művészetéről, az alkotóerő isteni természetéről, illetve a szépség, a kegyelem és az új teremtés összefüggéseiről szólnak. Ezek a fejezetek tartalmazzák az egész mű teológiai alapvetését. A következő négy fejezet egyfajta alkalmazás, itt szerepel két, Fujimura által is alkalmazott módszer, a nihonga japán tájképfestészet, valamint a kintsugi, amely törött teáscsésze darabok alkotássá rendezése, s a köztük lévő hely aranyfestékkel való kitöltése. Ez a módszer Fujimura számára szimbolikus, az új teremtés lényege rejlik benne, hiszen a törött darabkák az eljövendő új világ alkotóelemeivé lesznek. Az általa megfogalmazott „kinstungi teológia” elismeri az ember összetört állapotát, de a töredezett valóságból megalkotott szépség Isten örömhírét is hirdeti. A kintsugi teológia mellett az ötödik fejezetben az alkotás és az ajándék összefüggéséről, a hatodik fejezetben az új teremtés végidői jelentéséről, a hetedik fejezetben a képzelőerő és a hit kapcsolatáról ír a szerző.
Az utolsó három fejezetben Lázár feltámasztásának (Jn 11) a történetén keresztül ad bibliai megalapozást, s egyben gyakorlati alkalmazást az alkotás teológiája számára. A jánosi perikópában „Jézus könnyekre fakadt” (Jn 11,35), mely Fujimura számára az alkotás teológiájának a mottója. Ezek a könnyek belehullottak a betániai földbe, s így kétezer év után is belélegezhető azok számára, akik személyes mélységében vagy felzaklatottságában járják azt a földet. Ezeknek a könnyeknek a belélegzése szüli az alkotás teológiájának második mozzanatát, amikor Mária hálából nárdusolajat önt Jézus fejére. Ez a cselekedet nem szükséges, mégis jó és szép, Jézus a nárdus illatát viszi magával a keresztre. Mária ott a betániai házban szeretetben és szeretetből alkot.
Fujimura szerint a 2000 után született generációk az Istennel kapcsolatos tapasztalataikat a természetből és a kultúrából szerzik, ezért elengedhetetlen, hogy kitárjuk a művészet ajtajait, s ne essen abba a hibába a keresztyénség, hogy „elmagyarázzuk a madaraknak az areodinamika törvényeit.”[3] Nem ismeretek kell közölni Istenről, mert Isten előbb a szívünket szólítja meg, majd mindannyiunkat művésszé tesz. Fujimura szerint Isten teremtő szavai énekek voltak, a teremtés a szeretet költői megnyilatkozásai, az evangélium dal, a Biblia egy műalkotás, s erre az ember csak énekkel felelhet, énekkel az örökkévalóság hangjaira, amely összetört életünkön keresztül visszhangzik. Akkor tölti be küldetését az ember, ha a világteremtő ének egyik szólamává lesz és beleveti magát az Isten áradó bőségébe.
Fujimura munkája követi a reformátori hagyományt, azonban a megváltás és a megszentelődés mellett az új teremtés jelentőségét is hangsúlyozza. Dialektikus megközelítésének tételmondata, hogy az új teremtésben csak Jézus könnyein keresztül vehetünk részt. Tehát látásában a megváltás, a megszentelődés és új teremtés közös nézőpontot kap: ha a keresztet a teremtés lencséjén és a Szentlélek munkáján keresztül nézzük, megnyílik bennünk az újteremtés lehetősége. Mindez az önfeláldozás árán létrejött szépséget testesíti meg, amit Isten szeretete nyújthat a világnak. Fujimura az üdvtörténetre is az új teremtés kibontakozásaképpen tekint. Számára a bibliai narratíva egy nagy alkotás története, amelynek fókuszában Isten városának a felépítése áll, amire Isten az embert teremtette. Habár a bűn miatt ennek csak árnyképei jelentek meg a szent sátor, az első és második templom építésekor, a hívők mégis Krisztus temploma lesznek, s az új teremtésben jön el Isten városa a maga teljességében.
Fujimura művének és gondolatmenetének nagy érdeme, hogy habár az alkotásról holisztikusan gondolkodik, különbséget tesz Isten és az ember alkotása között, s kiemeli az isteni alkotás és képzelőerő más minőségét. Ezzel elkerüli azt a veszélyt, hogy Istent és embert teremtőtársaknak tekintse, és az embert vagy a művészetet bálványozza. Az írás több pontján találkozunk teológusoktól vett idézetekkel (Karl Barth, N. T. Wright), azonban ezek inkább csak mottószerűen vannak jelen, hiányoznak a történeti vagy tematikus kifejtések. Fujimura egyfajta esszéstílust választ munkájához, sok példával, illusztrációval gazdagítja írását. Ezzel segíti a teológiában nem jártas olvasókat, azonban néhány alapvető teológiai esztétikai írás fájdalmasan hiányzik munkájából. Bár Fujimura elhatárolódik a „vezetékszerelő teológiától”, amely módszertanában mindig csak javít és a régit használja fel, az általa művelt újteremtés teológia mind módszertanában, mind kifejtésében néhány ponton sekélyes marad. Azonban üdvözlendő az a törekvés, hogy helyreállítja a bibliai narratíva teljességét és gazdagságát, megtisztítva a modern, leszűkítő értelmezésektől.
Fujimura munkája jó gondolatindító lehet azoknak, akik a hit és a művészet kapcsolatáról akarnak elmélkedni. A mű biztonságos kiindulási pont, hiszen semmi olyat nem állít, ami a reformátori hagyománnyal ne lenne összeegyeztethető. Inkább a kommunikáció módjában hoz újat, hiszen antimodernista alapállásával az igazságról nem mint bizonyítható ismeretről, hanem, mint a szépség és a rejtély élményéről gondolkodik. Fujimura munkájának a titka a szó és a tett egysége, hiszen írása és munkássága egyaránt hirdeti, hogy az új teremtés művészete nem elméleti, hanem nagyon is élő valóság, egy olyan teológiai cselekvés, amelyben a szépség és a kegyelem összetartozik.
Bibliográfia
Augustinus, Aurelius: Vallomások, Budapest, Gondolat, 1982.
Fujimura, Makoto: Művészet és hit: Az alkotás teológiája, Budapest, Harmat, 2023.
Tikász Ábel, doktorandusz, KRE-HTK, tikasz.abel@gmail.com