Purcsi Adrienn – Berta Kristóf: „Tudja milyen nagy temetésem lenne, ha meghalnék?” – Adalékok Szabó Dezső József körúti emléktáblájának elhelyezéséhez

Szabó Dezső a megosztó személyiség

Szabó Dezső a XX. századi magyar történelem egyik legmegosztóbb személyisége volt, akit egyik politikai csoport sem tudott tartósan kisajátítani, jóllehet, önmagát sem tudta besorolni a létező politikai formációkba. Nem véletlen tehát, hogy mind életében, mind pedig halála után komoly vitákat szült világnézete, ellentmondásos személye, majd emlékezete. Jelen írásunkban Szabó Dezső első, József körúti emléktáblájának történetéhez igyekszünk adalékokkal szolgálni.

Szabó Dezső 1879. június 10-én született Kolozsvárott egy református nagycsaládba.[1] Egész szellemiségét az Erdélyben erőteljesen jelenlévő 1848-1849-es forradalom és szabadságharc (negyvennyolcas) mentalitása határozta meg, amelyre később majd a Református Kollégium ellenzéki légköre is ráerősített.[2] Ám nem csupán ezek jellemezték gondolkodását, mert bár sajátos világlátással rendelkezett, fontos kiemelni eszmeiségét meghatározó egyéb személyeket, eszméket, irányzatokat, amelyekkel főleg Kolozsvárott, majd a budapesti Eötvös Kollégiumban találkozott. Szülővárosának középiskolájában a negyvennyolcas mentalitás mellett Napóleon személye is nagy hatással volt Szabó Dezsőre és gondolkodását hosszú ideig formálta.[3]

Az Eötvös Kollégium esetében két tanárát fontos kiemelnünk. Közülük a legnagyobb hatást Jérôme Tharaud (1874-1953), valamint Lucien Bézard (1881-1912) gyakorolták rá. Szabó Dezső az Életeim című munkájában, ekképpen emlékezik meg Tharaudról: „éber orral szimatolt minden új gondolat után és sok ösztönzést kaptam tőle”.[4] Valamint a másik jelentős befolyást gyakorló tanára Lucien Bezard, ő ismertette meg a középkori művészettel, filozófiával, ő adta a középkor képének alapjait, amelyet az évek során végig változatlanul őriz meg Szabó.[5] Szabó Dezső 1918-ban ily módon nyilatkozott arról, hogy miket, és kiket olvasott és kik hatottak még rá: „Gyermekkorom a 16. évig Jókai-é volt. Hugo Nyomorultjai évekig mozgattak és egészen még nem haltak meg. Állandó kisérőim: a Biblia, Krisztus követése, Csongor és Tünde, Petőfi, Berzsenyi, Bánk-bán, a három görög tragikus író, Horatius, Molière, Hamlet…”[6]

Az ifjút 1848-49 eszméi és Kossuth Lajos írásai a nemzeti radikalizmussal keresztelték meg. Élete során reáliskolai tanárként kiemelt szerepet játszik életében a „politikai pártkeresés”. Elsőként 1906-1908-ban Székesfehérvárott még jobboldali radikális nézeteket hangoztat, majd Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Sümegen, Ungváron, Lőcsén az 1910-es évektől a baloldalon, a polgári radikálisoknál a Nyugat-ban próbált nézeteinek hallgatóságot találni, és ekkoriban kap kiemelt szerepet Ady Endre forradalmi költészete is gondolkodásában. Az I. világháborút elítélte, az őszirózsás forradalmat, sőt, még a Tanácsköztársaság kikiáltását is üdvözölte, ám úgy gondolta, hogy a forradalmat kisiklatták, hiszen semmilyen érdemi intézkedés nem történt, amely a magyar nemzet és parasztság gazdasági, társadalmi felszabadítására irányult volna.[7]

Ekkor fokozatosan eltávolodik a baloldali radikálisoktól és ismét „átkerül” a radikális jobboldalra, ahol 1919-1923 között sürgős és gyökeres reformokat sürget, de csalódnia kell: az 1920-as évek közepétől már a keresztény-nemzeti Horthy-rendszert is bíráló írásai jelennek meg, ezáltal elindul a szakítási folyamat a jobboldallal is. Ekkor elkezdi kialakítani sajátos „szabódezsős” ideológiáját, saját folyóiratot indít és politikai témájú előadásokat is tart a Zeneakadémián. Ez némi sikerrel jár, ugyanis a középiskolás, egyetemista fiatalok felfigyelnek gondolatiságára, mondandójának egyik fő motívumára a parasztság felemelésének, a magyar társadalom átfogó megújhodásának szükségességére. 1906 óta folyamatosan követelte például földreformot, az általános választójogot, a szellemi szabadságot. Ennek további jelentősége abban rejlik, hogy a későbbiekben a népi írók, a falukutató szociográfusok szellemi atyjukként tekintenek Szabó Dezső személyére.[8]

Szabó Dezső és a Nemzeti Parasztpárt kapcsolata

Miért a Nemzeti Parasztpárt akart Szabó Dezső számára emlékművet állítani? Az író határozott és konzekvens parasztközpontú ideológiája nagy hatást gyakorolt azokra az értelmiségiekre, akik 1939-ben megalakították a radikális nézeteket valló Nemzeti Parasztpártot. Ő nem volt a párt tagja, ellenben a párt tagjainak jelentős része tekintett rá példaképként, sokszor hivatkoztak rá, idézték gondolatait, bár tudták, hogy elsősorban ideológus és nem politikus. A teljesség igénye nélkül a következő – Szabó Dezső írásait ismerő – népi írókat említhetjük a Nemzeti Parasztpárt tagjai között: Illyés Gyula, Németh László, Kovács Imre, Veres Péter. Utóbbinak később lesz majd jelentős szerepe az emléktábla állítása során, ő hagyja jóvá az emléktábla tervét, az avatásnál ő mond beszédet, melyben megemlékezik Szabó Dezsőről.

Miért maradt el évekig az emléktábla felállítása? Az egyik és legnyilvánvalóbb ok a háborúba és annak a befejezésében keresendő: a romok eltakarítása, a termelés újraindítása mindennél fontosabb volt. A kormánypártok közötti nézeteltérések és a Nemzeti Parasztpártban végbemenő politikai harcok és átrendeződések is mindenképpen kiemelendők. A szocialista, polgári és centrista gondolkodású parasztpártiak közötti mindennapos konfliktusok valószínűleg elvonták a népi írók figyelmét, hiszen már 1945-ben megindul a párt felbomlása a kommunista befolyás hatására. Mindenképpen fontos kiemelni az egyik legmarkánsabb ütközési pontot a pártban, amely nem más, mint a földkérdés, a földreform védelme. E kérdéskör a két világháború közötti Magyarország politikai gondolkodásában, továbbá Szabó Dezső munkáiban is visszaköszön.

A parasztpárt vezetésének baloldala erősíteni, jobboldala gyengíteni akarta a kommunistákkal való együttműködést. Veres Péter a két oldal között egyensúlyozva végül a kommunistákban látta a szövetségest: „Liberálisokkal éppen úgy nem működhetünk együtt, mint a konzervatívokkal, marad tehát – mint lehetséges szövetséges – a kommunisták vezette baloldal”. Szabó Dezső emléktáblát kaphat, de nagy emlékművet nem. [9]

Az emléktábla ötlete 1946 végén már bizonyosan felmerült a Parasztpárt köreiben, ugyanis tudjuk, hogy ekkor kapott felkérést B. Farkas Ferenctől a tábla megtervezésére és kivitelezésére Andrássy Kurta János (1911-2008) szobrászművész. A Parasztpártban magas tisztséget betöltő B. Farkas Ferenc (1903-1966) ekkor a Magyar Művészeti Tanács főtitkára volt. Jól ismerte Andrássy Kurta műveit, gondolkodását, így nem meglepő, hogy őt bízta meg az emlékmű elkészítésével.

Andrássy Kurta János fiatal művész korában találkozott Szabó Dezsővel, olvasta írásait. Az 1930-as években ismerte meg a „Mestert” és vele együtt a népi mozgalom képviselőit, akik ekkoriban többnyire Szabó Dezső körül csoportosultak.[10] Ezeknek az ismeretségeknek fontos szerepük volt az 1945 utáni átmeneti években is. A fiatal szobrász, gyermekkori élményei nyomán, korábban is szívesen foglalkozott a paraszti élet, a népi gondolatvilág által ihletett témákkal, Szabó Dezső „szellemi köre” — amellyel az 1930-as évek második felétől érintkezett aktívabban — pedig csak megerősítette elhivatásában, amelyről később így vallott: „én a magyar nép művésze akarok lenni. Számomra egyetlen közösség van: a magyar nép közössége. […] én a dolgozó tömeget, a parasztságot és a munkásságot tartottam a nemzet gerincének. Ezeknek a gazdasági és szociális megerősítését tartottam a legfontosabb feladatnak. Figyeltem a vidéket és láttam, hogy éppen a legmagyarabb vidékek népe a legelhagyatottabb.”[11]

Saját kérésére még életében megmintázta Szabó Dezsőt, azonban, nem sokkal később kettejük kapcsolata megromlott. Jól mutatja az író nehéz emberi természetét, hogy míg korábban az egyik legnagyobb népi tehetségnek tartotta Andrássy Kurtát, 1939-ben már lenézte őt és nem kívánt többet találkozni vele. „Én többé Szabó Dezsővel nem találkoztam. – írta Andrássy Kurta – Nagy szellem volt, de gyarló ember. Gyarlósága sajnos szellemi értékére is rávetette árnyékát. Nagyon fáradságos munkába kerül majd, ha hagyatékának maradandó értékeit, emberi gyengeségeinek salakhegyéből ki akarják bányászni. Én bevallom, nagyon sokat tanultam tőle.”[12]

Ennek ellenére a szobrász élete végéig tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy Szabó Dezső emléke méltó módon fennmaradjon az utókor számára. 1988-ban alapítótagja volt az akkor megalakult Szabó Dezső Emléktársaságnak. A később felállított Gellért-hegyi emlékmű elkészítését már csak idős korára hivatkozva nem vállalta el.[13] Amikor 1946 végén felkérést kapott az első Szabó Dezső emléktábla elkészítésére, egyértelmű volt, hogy az a József körúti ház homlokzatán kerül majd elhelyezésre.[14]

Budapest Ostroma és Szabó Dezső utolsó napjai

Szabó Dezső 1938. szeptember 21-én költözött be a József körút 31/a. számú házban található lakásába és itt lakott egészen 1945 januárjában bekövetkezett haláláig. Utolsó napjairól Ur György szegedi újságíró tudósított, aki a főváros ostromának nehéz napjait a „Mesterrel” együtt szenvedte el.

Ur György sorait olvasva — amelyekben az újságíró idézi Szabó Dezső „pinceelőadásait” — az embernek az lehet a benyomása, hogy az angolszász bombázások és a szovjet fegyverek tüze arra késztette Szabó Dezsőt, hogy számba vegye életét. Gondolatvilágának „lepárolt” esszenciája a légópincében elmondott dörgedelmes – sajátosan szabódezsős – előadásaiban korábban talán sosem tapasztalt, lényegre törő módon jelent meg. Másként fogalmazva, ezekből az előadásokból jól látszik, hogy az író gondolkodásnak lényegi és állandó elemei – többek közt a parasztság felemelésének szükségessége – változatlanul megfigyelhető. Úgy tűnik, hogy nem ő változott folyamatosan, hanem a politikai és társadalmi környezete.

A légiriadók idején összegyűlt hallgatóság éppúgy hallhatta elképzeléseit a népi gondolatról, a jövő Magyarországáról, mint a német veszélyről. Megrögzötten ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy az eljövendő magyar élet fellendítői a nép soraiból kerülnek majd ki és a parasztságból jövő értelmiség ragadja magához a politikai vezetést.[15] Nem tudhatta, hogy a háború utáni – főképp paraszti származású – politikusok, értelmiségiek részleges hatalomgyakorlása csupán rövidéletű átmenet lesz, vagy nyitánya egy tragikus diktatúrának.

„A magyarság megújhodása legfőképpen a magyar parasztságon múlik, -mondta a pincében is- bármilyen senkiházi pipogya, megalkuvó „értelmiséget” dobott is ki eddig önmagából. Mégis ott van az erő! […] A föld felmorzsolt fiai válthatják és váltják is valósággá a magyar álmokat. Ez megdönthetetlen érzésem.[16] […] Várható, hogy az eljövendő Magyarország demokratikus berendezésű lesz. Ha az állami és társadalmi élet minden fontos pozíciójában a magyar népi tömegekből és a magyar parasztságból feltört őserők ülnek, majdnem biztos, hogy az általuk élettel megtöltött demokratikus berendezkedés a nemzet számára újabb ezer évet jelent.”[17]

Az ostrom előrehaladtával egyre zárkózottabbá és óvatosabbá vált az író. Korábban nyíltan hangoztatta a németekről szóló elképzeléseit, az utolsó napokban azonban Ur György szerint, „mikor politikáról beszélt és nem megbízható ember érkezett a közelbe, Szabó Dezső hirtelen a következőket mondta: – Hogy szereti maga sóskát? Levesnek vagy főzeléknek?”

1945 január elején a szovjet csapatok már súlyos harcokat vívtak a pesti oldal birtoklásáért, így a József körúti házat ért belövések egyre gyakoribbá váltak. 1945 január 13-án, néhány nappal az első szovjet katonák megérkezése előtt a délutáni órákban Szabó Dezső rosszul lett és nem sokkal később meghalt. A halál beálltát követően a lakók számba vették az írónál lévő személyes tárgyakat, majd holttestét előbb az udvaron, később pedig ideiglenesen a ház liftaknájában helyezték el, hogy megóvják a belövésektől.

Két nappal később a szomszédok egy konyhaszekrényből koporsót ácsoltak az elhunyt író számára, amelyet rövid időre a Rákóczi téren helyeztek el. A tüzérségi és aknavető gránátok becsapódásai ellenére a koporsó sértetlen maradt, így 1945. január 23-án a tér fagyott földjét kemény munkával feltörve, tisztelői ott temették el Szabó Dezsőt. „Tudja milyen nagy temetésem lenne, ha meghalnék?”[18] – kérdezte egy alkalommal az író a légópincében. Ágyúdörgés közepette, 15-20 ember vett részt temetésén. Cikkünk első felében már írtunk arról, hogy milyen okok is játszottak közre abban, hogy Szabó Dezsőt -végakarata ellenére- nem temették át a Gellérthegyre, sőt, hosszú ideig a Kerepesi-úti temetőbe sem.

Idegen urak szolgálatában – veres péter emlékezése Szabó Dezsőre

A Rákóczi téren álló, egyszerű, fakereszttel jelölt sír évekig az íróra való emlékezés színhelye lett. 1946 novemberében, Halottak napja alkalmából Veres Péter rövid beszédben emlékezett meg Szabó Dezsőről és gondolatai nyomán hangsúlyozta a magyar nép összetartásának fontosságát. Egy évvel később, 1947. november 1-jén Szabó Dezső tisztelői ismét ellátogattak a Rákóczi-téri sírhoz. Ugyanekkor, délután 2 órakor került sor a Nemzeti Parasztpárt és a Kisgazdapárt falusi érdekvédelmi szervezete, a Magyar Parasztszövetség által közösen készíttetett emléktábla elhelyezésére és avatására a József körút 31/a. számú ház homlokzatán. Veres Péternek az emléktábla alatt mondott szavai a következő évtizedeket ismerő kései olvasó számára különösen tragikusan, de legalább is ironikusan hatnak: „Szabó Dezső egész életét tette fel arra, hogy egy nagyon nehéz történelmi korszakban több évtizedes aléltság és elbágyadás után önmagára ébressze a magyar nemzetet, hogy ne lehessen soha többé idegen akaratok, idegen eszmék, idegen urak szolgálatában se vágóhídra vinni, se rabszolgaságra kötelezni.”[19]

Nehéz évek következtek. Szabó Dezsőnek nem rendeztek nagy temetést, bármennyire is reménykedett ebben az ostrom alatt. Ebben a tekintetben Ur Györgynek is csalódnia kellett, jóllehet, korábban az íróra emlékezve magasztos temetést vizionált: „Neki, lesz igaza! Nagy temetése lesz! Ott lesz az az ifjúság, amelyet ő tanított a szabadságra, magyarságra, megnem alkuvásra. Egy ország lesz ott a temetésén, felszabadultan, egymásra találva és egymásért dolgozva a szebb és boldogabb jövendőért.”[20]

Bibliográfia

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 1-2. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002

Bartók Béla: A Szabó Dezső-recepció (1945-1979), Líceum Kiadó, Eger, 2008.

BOLVÁRI-TAKÁCS Gábor: Művészetpolitika a Rákosi-korszakban, in Zempléni Múzsa: Társadalomtudományi és Kulturális folyóirat XI., 2011.

Gombos Gyula: A jobboldal táborában, in Gróh Gáspár (szerk.): Az elsodort író – In memoriam Szabó Dezső, Nap Kiadó, 2002.

Gombos Gyula: Szabó Dezső, New York, Püski Kiadó, 1975.

Kőhalmi Béla: Könyvek könyve, Lantos kiadása, Budapest, é.n.

Magyar Életrajzi Lexikon (Kenyeres Ágnes [főszerk.]) Szabó Dezső https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html (Letöltés: 2023. október 01.)

Nagy Péter: Szabó Dezső, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964.

Szőcs Zoltán: A Szabó Dezső Emléktársaság mint emlék. A Hunnia Folyóirat megszületése és kimúlása – RETÖRKI könyvek 37., Lakitelek, Antológia Kiadó, 2019.

Szabó Dezső munkái

Szabó Dezső: A bölcsőtől Budapestig, Budapest, Bethlen Nyomda Rt., 1944.

Szabó Dezső: Az élhetetlen ember leveleiből In: Nyugat, 7. évfolyam, 20.szám 1914. július-december.

Szabó Dezső: Életeim I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965.

Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék, Budapest, Kortárs Könyvkiadó, 2007.

Napilapok

Veres Péter beszélt Szabó Dezső emléktáblájának leleplezésén, A Reggel, 1947. november 3.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 290. szám, 1946. december 25., 20.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 291. szám, 1946. december 28., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf. 292. szám., 1946. december 29., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 1., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 4., 6.

Hivatkozások

  1. Magyar Életrajzi Lexikon (Kenyeres Ágnes [főszerk.]) Szabó Dezső https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html (Letöltés: 2023. október 01.)
  2. Nagy Péter: Szabó Dezső, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964, 17–20.
  3. Gombos Gyula: Szabó Dezső, New York, Püski Kiadó, 1975, 67–71.
  4. Szabó Dezső: Életeim I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965. 124.
  5. Nagy: Szabó, 30–31.
  6. Kőhalmi Béla: Könyvek könyve, Lantos kiadása ,Budapest, é.n. 128–129.
  7. Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék, Budapest, Kortárs Könyvkiadó, 2007, 593–595.
  8. Gombos Gyula: A jobboldal táborában, in Gróh Gáspár (szerk.): Az elsodort író – In memoriam Szabó Dezső, Nap Kiadó, 2002, 131–133.
  9. Salamon Konrád: Baloldali Blokk- Népi megosztottság, Új Forrás, XXIX. évf., 1997/1.. https://epa.oszk.hu/00000/00016/00021/970118.htm (Letöltés: 2023. október 01.)
  10. Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 1. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002, 123.
  11. Uo., 134.
  12. Uo,. 230.
  13. Szőcs Zoltán: A Szabó Dezső Emléktársaság mint emlék. A Hunnia Folyóirat megszületése és kimúlása – RETÖRKI könyvek 37., Lakitelek, Antológia Kiadó, 2019, 26.
  14. Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 2. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002, 98.
  15. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 291. szám, 1946. december 28., 6.
  16. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 290. szám, 1946. december 25., 20.
  17. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf. 292. szám., 1946. december 29., 6.
  18. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 1., 6.
  19. A Reggel, XX. évf. 44. szám, 1947. november 3., 4.
  20. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 4., 6.

 

Purcsi Adrienn: A nemzetiségi kérdés Szekfű Gyula gondolkodásában

Bevezetés[1]

A korszakban akárcsak a revízió tárgyköre, úgy a nemzetiségi kérdés is egy fontos közéleti téma volt, amely kiemelt szerepet töltött be a kor politikusainak gondolkodásában. Fontos hangsúlyozni, hogy nincs revíziós politika nemzetiségi politika nélkül, hiszen a revízió tárgyköre magával vonja egy jó nemzetiségi politika kiépítésének szükségességét. A Horthy-korszak három fő revíziós irányzata mellett szintén több szálon futottak a nemzetiségi politikai elképzelések. Ezek közül az egyik legjelentősebb a konzervatív kormányzati oldalon jelenlévő, a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő „hivatalos” nemzetiségi politika. Ennek értelmében Magyarország területe nem korlátozódhat kizárólag a magyarok által lakott területekre, hanem magába kell foglalnia a Kárpát-medence valamennyi népét, az állam vezetésére pedig csak és kizárólagosan a magyar nép alkalmas, ahogyan az elmúlt évszázadokban ez bebizonyosodott.[2] Teleki Pál mellett Szekfű Gyula és Bethlen István voltak a legnagyobb és legjelentősebb szószólói és megalkotói ennek a Szent István-i nemzetiségi politikának. Fontos kiemelni, hogy rendkívül hangzatos elemekkel rendelkezik az állameszme, ám ennek megvalósítása több nehézségbe is ütközött. Az egyik, hogy nem volt lehetőség a teljes revízióra, valamint a részleges revízió esetében is közbeszólt a német majd szovjet megszállás. Ennek ellenére mégis elengedhetetlen a kortárs vizsgálódás tárgyává tenni, hiszen mind politikailag, mind társadalmilag jelentős szerepe volt a korszakban.

A nemzetiségekkel való együttélés aranykora – Szent István nemzetiségi politikája

Kiindulásképpen fontos Szekfű Gyula nemzetiségi kérdésben alkotott álláspontjának megértéséhez visszanyúlni a középkori kisebbségi politikáról szóló írásaihoz, amelyekben a nemzetiségekkel való együttélés aranykorát a középkorra teszi. Szekfű ekképpen fogalmaz Még egyszer a középkori kisebbségeinkről című tanulmányában: „minő paradicsomi állapotokat hozott lére és tartott fenn, ellentétben a szomszéd államokbeli kisebbségviszonyokkal, a szentistváni államban a magyarság emberies érzése és politikai tehetsége.”[3] Illetőleg ezen tanulmányai tökéletesen rávezetnek az alábbi írás mondanivalójához, hogy miért is így, továbbá, hogy miként képzeli el a Szent István-i állameszme nemzetiségpolitikáját a Horthy-korszakban. Ennek ismertetéséhez két fő munkája mondanivalójához célszerű visszanyúlni, az 1935-ös A magyarság és kisebbségei a középkorban-hoz, és az 1941-es A népek egymás között a középkorban című írásaihoz. Valamint, a végül kiforrott kormányzati nemzetiségi politika ismertetéséhez pedig főként Bethlen István írásait, beszédeit célszerű a vizsgálódás tárgyává tenni és Szekfű ezekre való reflektálását, ugyanis kettejük álláspontja egyezett a kérdéskörben. Szekfű Gyula volt Bethlen István hű tanácsosa, amikor miniszterelnöki funkciót töltött be, valamint ő volt a Bethlen által létrehozott Magyar Szemle főszerkesztője.

Szent István nemzetiségi politikája

A magyarság és kisebbségei a középkorban című írásának egyik leglényegibb eleme, hogy Szekfű rávilágít arra, hogy a magyarság nemzetiségi politikájának mintájául Nagy Károly birodalma szolgált, ugyanis ő egyetlen birodalom alá szervezte a frankokat, a szászokat, a különféle germán népeket, a romanizált gallokat, ez a birodalomszervezés pedig a Nyugat-római Birodalom idejére nyúlik vissza, melynek helyére jött a római szokásokat átvéve a Frank Birodalom. Mivel Szent István felvette a kereszténységet, ő is ezt a mintát követte, igyekezett igazságos atyja és védelmezője lenni mindazon népeknek, amelyek az ország területén élnek, továbbá gyarapítani is kívánta számukat, hiszen ők azok, akik hasznos mesterségekkel segíthették az ország fejlődését. Ezen állítását támasztja alá Szekfű szerint a Szent István intelmei Imre herceghez című mű, melynek hatodik fejezete szól a vendégek befogadásáról és gyámolításáról[4]:

„Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.”[5]

Szekfű arra is rávilágít, hogy később privilégiumokat is kaptak letelepedésükkör a nemzetiségek. További lényeges aspektusa írásának, hogy nem csak keresztényi lesz majd a nemzetiségi politika a középkorban, hanem eurázsiai-türk elemek is helyet kapnak benne. Ez lényegében azt jelenti, hogy az idegenek számára az ország szélén ad letelepedési lehetőséget a magyarság, amely területeken saját megszokott életmódjuk szerint élhetnek, erre tökéletes példa a szászok esete Erdélyben. Valamint, a letelepülő népek között gazdasági, társadalmi és kulturális különbözőségekre is tekintettel voltak a középkori királyok, őket ezek alapján helyezték el az országban a népeket, valamint foglalkoztak ügyeikkel. Illetőleg kiemeli Szekfű a határvédő oláhokat, akik további kiváltságokat élveztek a középkorban. A társadalmi létrán való feljebb jutás is nyitva állt a nemzetiségek előtt, ugyanúgy felemelkedhettek a nemesek közé, mint a magyarok.

Elnyomó nemzet-e a magyar?

A magyarság és kisebbségei a középkorban című munkájának másik fontos eleme, hogy rávilágít arra, miért is nem elnyomó a magyar nemzet a kisebbségeivel szemben, hiszen szerinte nem csak most nem az, hanem jelleméből adódóan soha nem is volt az. Hiszen a magyar nemzet is egy kevert nép volt már akkor, amikor a Kárpát-medencébe érkezett, ellenben a későbbi nemzetiségipolitikával lehetetlenség összehasonlítani a Szent István korabelit, hisz az adott nép, aki csatlakozott a Birodalomhoz igyekezett minél előbb elsajátítani a szokásokat, nyelvet, egyszóval asszimilálódott. A meghódított népekkel sem viselkedett erőszakosan a magyarság[6]: „A győzelmes nép alávetette magának a legyőzöttet, anélkül azonban, hogy akár sajátmagának, akár a másiknak belső társadalmi berendezkedéséhez hozzányúlt volna.” A letelepedés utáni időszakban is megőrizte ezt a mentalitást a magyarság és ez fonódott össze a Nagy Károlyi mintával, így tudott hatékony lenni a nemzetiségi politika a középkori Magyarországon.[7]

Miben sajátságos a középkori magyar nemzetiségi politika?

Lehetővé tette a magyar nemzetiségi politika a nem magyar népek számára, hogy saját identitásukat megőrizhessék, ahogy Szekfű fogalmaz: „…az a kezelésmód, melyben a magyarság részesíté nem-magyar nemzetiségeit, ezek népi jellemének tökéletes és hiánytalan fenntartását, konzerválását tette lehetővé.”[8] A másik lényeges eleme a középkori magyar nemzetiségpolitikának, hogy a Magyar Királyság területéből adódóan széles területen tudott békét biztosítani a népek között, nem úgy, mint a tőle nyugatra, északra vagy éppen délre fekvő területeken. Mindez együttesen világít rá Szent István Birodalmának a létjogosultságára. Azt is kihangsúlyozza Szekfű, hogy sajnos a XVIII–XIX. század egy egészen más nemzetiségi viszonyrendszert hozott létre, és tulajdonképpen itt siklott félre a Szent István-i nemzetiségipolitika is.[9]

Szekfű 1941-es Népek egymás között a középkorban című írásában tulajdonképpen új gondolati elemekkel nem szolgál, ám egy nagyon jó összefoglalót fogalmaz meg a középkori kisebbségi kérdéssel kapcsolatosan: „Arra az eredményre jutottam, hogy a magyarság a középkorban is türelmes volt az alávetett népekhez, miként ezt már az eurázsiai pusztákon néppé alakulása óta a vérében volt, s Szent István óta sajátságos kisebbségvédelmi rendszert fejlesztett ki…”[10] Ezen rendszer elemei pedig minden nem magyar kisebbség életében fellelhetőek: önálló igazságszolgáltatás, katonáskodás a királytól kinevezett fővédnökök alatt, alsóbb közigazgatási autonómia, önálló adózás, és még az egyházi autonómia bizonyos foka is megfigyelhető volt. Ez a különös kezelés ugyan nem autonómia, de egész Európában egyedülálló lehetőségeket biztosított a nemzetiségek számára.[11]

A Szent István-i állameszme nemzetiségi politikája, a hivatalos kormányzati nemzetiségi politika a Horthy-korszakban

Bethlen István Trianon bekövezte után több alkalommal is foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel. Angliai előadásaiban, a folyóiratokban publikált tanulmányaiban, sőt a Magyarországon elhangzott szónoklataiban is értekezett a kisebbségi kérdésről. 1933 júniusában megjelent tanulmányában Magyarország nemzetiségi politikájával foglalkozott. Írását úgy kezdi, hogy rávilágít arra, hogy miért is van jelentősége a nemzetiségi kérdésnek, miért szükséges egyáltalán beszélni a nemzetiségi kérdésről. Erre meg is adja a választ, az ok nem másban keresendő, mint hogy ez a kérdéskör egy feszültségekkel teli helyzetet eredményezett az országban, továbbá azt is fontos kiemelni, hogy ekkortájt is, akárcsak az egész korszakban, érezhető volt a fokozott nemzetiségellenesség, amely a külföldi sajtóban igencsak csak rontotta Magyarország megítélését. Ahogy pedig Bethlen fogalmaz a Magyarország kisebbségi politikája címet viselő tanulmányában:[12] „heves viták bontakoztak ki előttünk e kérdésről, amelyek utcai tüntetésekre is vezettek és sokhelyt ellenséges nyilatkozatokat és barátságtalan hangulatot váltottak ki a külföldön velünk szemben.”[13] Azt is kiemeli Bethlen, hogy objektíven kell megközelíteni a kialakult helyzetet és az arra tett megoldási kísérletet, az indulatok nem vezetnek sikerhez, hanem csupán csak mint hátráltató tényező vannak jelen.

Ezek mellett az a jelenség is szerepet játszott, hogy Magyarország kisebbségi politikáját elnyomó politikának tüntették fel nemzetközi viszonylatban, melynek oka a már fentebb említett nemzetiségellenesség érzésében keresendő. Erre majd később angliai előadásán is felhívja a figyelmet: „a magyar történelemnek tudatos meghamisítása és a világ közvéleményének a félrevezetése Magyarországon ezeréves elnyomásról beszélni, mert ilyen elnyomás sohasem létezett.”[14]

A Magyarország ellen felhozott vádakat higgadtan kell cáfolni, érvekkel és adatokkal, alátámasztani, hogy miért is tévesek azok. Amennyiben pedig van objektív igazság a vádban, azt korrigálni kell, és jóvátételére bizonyos engedményeket tenni. Arra is rámutat Bethlen, hogy nincs egységes álláspont a nemzetiségi kérdés kezelésében: [15]„…a magyar közvélemény ma sincsen tisztában azzal, hogy a békeszerződések által teremtett új helyzetünkben milyen nemzetiségi politika felel meg leginkább érdekeinknek.”[16]

Bethlen szerint le kell szögezni, hogy nem lehet a kisebbségi politika célja a magyarországi nemzetiségek elnemzetietlenítése, illetve az erőszakos elmagyarosítás a múltban és jelenleg sem volt kitűzött célja az ország vezetésének. Trianon után pedig tulajdonképpen leegyszerűsödött a nemzetiségi kérdés, ugyanis megszűnt Magyarország soknemzetiségű államnak lenni. Bethlen tanulmányában ekként fogalmaz[17]: „Magyarország úgyszólván nem a legnemzetibb államok egyike Európában.”[18] Azt is hangsúlyozza, hogy a hivatalos kormányzat által képviselt nemzetiségi politikán kívül jelen volt egy irányzat, amely például a sajtóban adott hangot erőszakos magyarosítási szándékának, és noha egy-egy kormányzati intézkedés utalhatott arra, hogy engedményeket tesznek a radikális magyarosító irányzat számára, de tulajdonképpen ezeknek az engedményeknek nem igen volt jelentősége, másfelől pedig az esetlegesen kialakult indulatok fékezésére is szolgálhattak bizonyos törvények, rendeletek. Felhozza példának a németség helyzetét, hogy bennük semmi magyarellenesség sincs, csupán egy dolgot akarnak, hogy ne nyomják el az anyanyelvüket és szabadon művelhessék azt. A legfontosabb tehát, amit a kormányzat, az ország tehet[19]: „Kisebbségi politikánknak ilyen viszonyok között csak az lehet a célja, hogy kisebbségeink szeretetét és ragaszkodását a hazához mindenképpen konzerváljuk, megőrizzük és lehetőleg fokozzuk.”[20]

Bleyer Jakab nemzetiségi miniszter igencsak sokszor adott hangot 1933-ban a kormány nemzetiségpolitikájáról alkotott álláspontjával kapcsolatosan, ugyanis szerinte nem elegendő, amely intézkedéseket a kormányzat meghozott, különösképpen a német nemzetiség tekintetében.[21] Bethlen István elismeri tanulmányában, hogy a túlzásokat eltekintve egészen objektív állításokat fogalmazott meg Bleyer Jakab, ám a magyar kormány minden eszközzel azt igyekszik támogatni, hogy ne érje hátrány a nemzetiségieket. Felhozza példának a középiskolai kérdést, miszerint felesleges a németségnek saját középiskola, hiszen a magyar középiskolákban is kötelező a német nyelv és irodalom:[22] »az a német fiú sem szakadhat el a német kultúrától, aki magyar tannyelvű iskolát látogat.«[23]

Bleyer Jakab több számadatot is felhoz annak alátámasztására, hogy elmagyarosítják a németséget. Majd erre cáfol rá Bethlen, hogy ez nem egy mesterséges, az ország vezetése által generált folyamat, hanem teljesen természetes, de nem csupán Magyarországon, hanem a többi országban is, ahol jelentős számú németség lakik. Bethlen 1933-ban a Magyarország kisebbségpolitikája címet viselő tanulmányának sorait úgy zárja, hogy Magyarországnak nem szabad letérnie a kitűzött liberális útról. Ahhoz az irányvonalhoz kell magát tartania, amelyet kitűzött Magyarország a nemzetiségi kérdés tekintetében, és „…meg kell adni kisebbségeinknek azt a teljes szabad mozgást, kultúrájuk, nyelvük, nemzetiségük ápolása terén, amely egyedül biztosíthatja azt, hogy jól érezzék magukat körünkben” és az a harmónia, ami kialakult, valamint a testvéri együttműködés a haza javára fennmaradhasson.[24]

Szent István-i nemzetiségi politika és a revízió kapcsolata

Bethlen István, amikor a kérdéskörben újságcikket vagy tanulmányt ír, mindig hangsúlyozza, hogy Szent István mennyire tudatos nemzetiségi politikát folytatott és valójában a mindenkori magyar politikának erről kell példát vennie. 1938-ban a Pesti Napló hasábjain megjelent tanulmányában kifejti, hogy mennyire tudatos volt mindig is az idegen népek betelepítése Magyarországra. Bethlen ekként fogalmaz: „Idegen népelemeknek Magyarországra való tudatos telepítése már Szent István idejében kezdődött és hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben, de szakadatlanul tartott 800 éven keresztül, egészen a múlt század első feléig, a magyar risorgimentóig.” Kiemeli továbbá azt is, hogy később a reformkorban majd a nemzettudatra ébredt nemzetiségeket kell megfékeznie a magyar kormányzatnak, valamint felrója a Habsburg Birodalomnak a török utáni erőszakos betelepítéseit, ugyanis az a magyar nemzet gyengítését szolgálta, nem úgy, mint Szent Istvánnál, ahogy Bethlen fogalmaz: Szent István abszolút tudatosan és jobbító szándék által vezérelve telepített le idegen nemzetiségeket, „hogy az ázsiai kultúrában nevelkedett puszták népének soraiban a nyugati keresztény kultúra magvait elvessék, hogy olyan új foglalkozási ágakat honosítsanak meg, amelyek nélkül civilizált ország fenn nem állhatott és azért, hogy népünknek egy-oldalú katonai kvalitásait pótolják.”[25]

1934-ben Szekfű arra világít rá, hogy az ország volt kisebbségei az önálló államaikban elértek a magyarság szintjére. A nacionalizmusnak arra a szintjére jutottak, amely a magyaroknál már a XIX. század első felében kiteljesedett, most jutott el több nemzetiség, például a tótok és szerbek a teljes nemzeti öntudathoz.[26] A Három nemzedék és ami utána következik című munkájában azt taglalja, hogy milyen lesz majd, ha visszatérnek Magyarországhoz az elcsatolt területek és vele együtt a nemzeti öntudatra ébredt nemzetiségek, majd pedig Bethlen István angliai előadásaira utal, ahol Bethlen azt a megállapítást teszi, hogy a Kárpát-medencében élő népek közül a magyar népé a vezető szerep.[27] Angliai előadásain kívül Bethlen az 1936-os milánói beszédében is felhozza a magyarság vezető szerepét, mint egyetlen államalkotó nemzetet a Kárpát-medencében: „Nagy tradíciói, kultúrája, politikai fegyelmezettsége, katonai erénye és hazaszeretete lehetetlenné teszik, hogy nélküle, vagy ellene itt független állami élet megállhasson; ezen terület önálló megszervezésére egyedül a magyar nemzet hivatott.”[28] Továbbá azt is kiemelte, hogy Magyarországot ennek a pozíciónak az ismételt betöltésére fel kell készíteni. [29]

Szekfű maximálisan egyetért Bethlen álláspontjával, miszerint az elérhető és megvalósítandó revízió csakis a Szent István-i birodalom feltámasztása által lehetséges, illetve ezzel kapcsolatosan a Szent István-i nemzetiség politikát követve[30] Bethlen István több megjelent újságcikkben és tanulmányban foglalkozik a Szent István-i birodalom koncepciójával és ezzel összefüggésében a nemzetiségi politikával. Az egyik ilyen az 1937-ben a Pesti Napló hasábjain megjelent cikke, melyben ekként fogalmaz: „Szent István magyar államot alapított a Kárpátok koszorúzta Duna–Tisza-medencében, de nem úgy, hogy az itt élő vagy az általa idetelepített nem magyar népeket és néptöredékeket egyúttal erőszakkal megmagyarosítani törekedett volna”, továbbá ezeknek a népeknek különböző privilégiumokat adott és identitásukat meghagyva integrálta őket a birodalomba.[31]

Bethlen akkoriban, amikor ezt publikálta, már távolabb állt a hatalomtól, de továbbra is foglalkozott a Szent István-i állameszme gondolatával.[32] Úgy vélekedett, hogy ez a Szent István-i birodalom feltámaszható, mellyel kapcsolatban 1937-ben így fogalmaz a Pesti Napló hasábjain megjelent írásában:

„Szent István magyar birodalma feltámadhat valamikor újból, de nem úgy, mint a múlt század magyar politikusai által elképzelt egységes magyar nemzeti állam, amely nyelvében is egységes”, csakis mint geográfiai, gazdasági, történelempolitikai, kulturális egység, „amely a kebelében élő népeknek és ezek töredékeinek módot ad arra, hogy saját anyanyelvükön, sajátos szokásaik szerint boldogulhassanak…”

Azaz föderalisztikus összefogás útján lehetséges, régi középkori kifejezéssel élve pedig a privilégiumok biztosítása mellett, amelyek azt a célt szolgálják, hogy nemzetiségek közti konfliktusokat minimalizálják.[33]

Szekfű Szent István a magyar történet századaiban című tanulmányában ki is emeli Bethlennek ezt a cikkét, és így vélekedik írásáról: „Utóbbi évtizedeink publicisztikájának véleményét erről a koncepcióról a legvilágosabban Bethlen István fejezte ki.”[34] Szekfű rávilágít, illetve rá is erősít tanulmányában Bethlen megállapítására, miszerint tényleg önálló nemzeti életet biztosított a nem magyar nemzetiségűeknek az ország határain belül Szent István, ám hangsúlyozza azt is, hogy Szent István nem adott közjogi különállást nekik, de a keresztényi államberendezkedésből egyértelműen következik, hogy elismerték a nemzetiségeket, ám „sehol sem olyan hatékonyan a kisebbségek javára, és sehol se oly hatékonyan, mint éppen Szent István országában.”[35] Szekfű kiemeli azt is, hogy ugyan Szent István a maga korában nem adományozhatott még közjogi jelentőségű privilégiumokat, de „az ily előjogok mégis az ő eredeti koncepciója szellemében jöttek létre fejlettebb viszonyok között, amelyben kétségtelenül ő sem elégedett volna meg azzal, hogy a bevándorlók védelmében keresztény morális parancsra hivatkozzék”, sokkal inkább mindent elkövetett volna annak érdekében, hogy elképzeléseinek érvényt szerezzen, közjogi jelentőségű, uralkodói aktusok útján.[36]

Gogolák Lajos[37] Szekfű nemzetpolitikájáról írott tanulmányában azt hangsúlyozza, hogy Szekfű gondolatrendszerében a nemzetiségi kérdés megoldása abban rejlik, hogy törekedni kell a nemzetiségekkel való harmónia megteremtésére. Szekfű egyik legnagyobb példaképe, akit szerinte követni kell e kérdés tekintetében, Széchenyi István, valamint támogatja Deák és Eötvös nemzetiségi politikai elképzeléseit, ennek okán az 1868-as nemzetiségi törvényt, amely Szekfű szerint „egy oly forma, mely hosszú időre biztosította volna együttélésünket.”[38] Szekfű szerint a Szent István-i állameszme nem ismer külön népcsoportokat, de becsüli a bevándoroltakat, más nyelvűeket, nemzetiségieket.[39]

Konklúzió

A felvázoltak alapján egyértelműen kirajzolódik, hogy Szekfű Gyula középkori kisebbségpolitikáról alkotott képe tökéletes összhangban van a korszak Szent István-i nemzetiségi politika koncepciójával. Írásaiban nem figyelhető meg semmilyen váltás, végig ugyanazon az állásponton van a kérdéskör tekintetében. Számára a követendő példa Széchenyi István, ami egyébként nem meglepő, hiszen a reformkonzervatívok egyik nagy eszmei és követendő alakja Széchenyi, valamint Szent István, így tökéletesen illeszkedik gondolatisága ezen sémába. Minden értekezésében megfigyelhető az az álláspont, hogy Szent István nemzetiségi politikája a magyarság és ezzel együtt a magyar vezetés számára a követendő példa most is. Fel kell készülnie arra az országnak, hogy területei visszatérnek, és ezzel együtt nem a tévútón járó kisebbségi politikához kell visszatérni, amely tulajdonképpen egész Trianonhoz, a magyarság gyengüléséhez vezetett. Ugyanis többször is utal rá, hogy az is ország területi feldarabolódásához vezetett, hogy letért az ország vezetése a Szent István-i útról, ezzel pedig teljesen meggyengült, nemzetiségei pedig öntudatra ébredtek, amelyet nagy valószínűséggel a Szent István-i politika képes lett volna kezelni. Továbbá kihangsúlyozandó még, hogy elítéli az erőszakos asszimilációs szándékot, többször kiemeli írásaiban, hogy nem csak a honfoglalás idején, nem csak a középkorban, de az évszázadok folyamán is a magyarság mindig örömmel fogadta maga közé azt, aki közé szeretett volna tartozni. Azok, akik pedig szerettek volna a Magyar Birodalom keretein belül élni, azokat is szívesen látta, biztosította saját kultúrájuk, öntudatuk ápolását. Valamint elutasítja azt a korszakban megjelent népszerű külföldi álláspontot, hogy a magyarok erőszakosak, elnyomóak voltak nemzetiségeikkel szemben, kihangsúlyozza több munkájában is, hogy a magyarok évszázadokon keresztül jól megvoltak a kisebbségeikkel. Sőt Magyarország egyike volt azon országoknak, aki minden lehetséges módon biztosította a sokszínűsége fenntartását, ehhez pedig egyedülálló nemzetiségi politikát folytatott, több olyan „modern” rendelkezéssel, amely egyáltalán nem volt jellemző sok országra, hiszen azok sokkal inkább voltak elnyomóak, mint a magyarok. Nem csak a középkorban, de még most is a csonka Magyarországon is támogatja a nemzetiségeit, védi a különböző nacionalista csoportosulások által elkövetett atrocitásoktól. Továbbá úgy véli, hogy a magyar az államalkotó nemzet, így nem kérdés, hogy Szent István helyreállt Birodalmában is a vezetőszerep az övé lesz, ám ehhez meg kell erősödnie. Bár rendkívül hangzatos ez a Szent István-i állameszme, és az ennek szellemében megjelenő nemzetiségi politika., azt mégis fontos kiemelni, hogy a teljes revízió megvalósulására nem volt esély. Mindezek figyelembevételével, a részleges revíziók során a magyar politika a Szent István-i állameszme jegyében kívánta vezetni a visszakerült országrészeket is, ám ez a német majd a szovjet megszállás okán nem tudott kibontakozni.

Bibliográfia

Turbucz Péter (sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta): Bethlen István angliai előadásai, Attraktor, 2017.

Gogolák Lajos: Nemzetpolitika, in Szerkesztő (szerk.): Szekfű Gyula a történetíró és nemzetnevelő 60. születésnapjára, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1943, 23-24.

Gróf Bethlen István: Magyarország kisebbségi politikája, Magyar Szemle, VII. évf., 1933/2, 82-102.

Gróf Bethlen István: Olaszország és a Duna-völgye, Pesti Napló, LXXXVII. évf., 287.szám, 1936. december 16., 4.

Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXVIII. évf., 189. szám 1937. augusztus 20., 2–3.

Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165.szám, 1938. augusztus 20., 1–2.

Ifj. Bertényi Iván: Szekfű Gyula, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 61-65.

Szigethy Gábor (az előszót és a jegyzeteket írta) – Kurcz Ágnes (fordította): István király intelmei, István király intelmei (niif.hu)

Péteri Lóránt: Bethlen István, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 33.

Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Budapest ÁKV-Maecenas, 1989.

Szekfű Gyula: Magyarország és kisebbségei a középkorban, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 44-47.

Szekfű Gyula: Még egyszer a középkori kisebbségeinkről, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 65.

Szekfű Gyula: Népek egymás között a középkorban, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 69-70.

Szekfű Gyula: Szent István a magyar történet századaiban, in Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, 3. köt., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, 1938, 23.

Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967.

Hivatkozások

  1. Károli Gáspár Református Egyetem- Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar- Történelem mesterképzési szak- Szakdolgozat címe: Revízió és a nemzetiségi kérdés Szekfű Gyula és Szabó Dezső gondolkodásában. Témavezető: Dr. Bertalan Péter Tamás. Szakdolgozat benyújtásának éve: 2023.
  2. Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967, 323.
  3. Szekfű Gyula: Még egyszer a középkori kisebbségeinkről, in Uő.: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 65.
  4. Szekfű Gyula: Magyarország és kisebbségei a középkorban, in Uo., 44–45. (A továbbiakban: Szekfű: Magyarország és kisebbségei)
  5. Szigethy Gábor (az előszót és a jegyzeteket írta) – Kurcz Ágnes (fordította): István király intelmei, István király intelmei (niif.hu) (Letöltés: 2023. március 29.)
  6. Szekfű: Magyarország és kisebbségei, 46–47.
  7. Uo., 44.
  8. Uo., 48.
  9. Uo., 52.
  10. Szekfű Gyula: Népek egymás között a középkorban, in Szekfű: Állam és nemzet, 69. (A továbbiakban: Szekfű: Népek egymás között)
  11. Uo., 69.
  12. Gróf Bethlen István: Magyarország kisebbségi politikája, Magyar Szemle, VII. évf., 1933/2, 89. (A továbbiakban: Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája)
  13. Uo., 89.
  14. Turbucz Péter (sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta): Bethlen István angliai előadásai, Attraktor, 2017. 33.
  15. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája 90.
  16. Uo., 90.
  17. Uo., 90–92.
  18. Uo., 92.
  19. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája, 94–95.
  20. Uo., 95.
  21. Ifj. Bertényi Iván: Szekfű Gyula, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás,Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 61–62. (A továbbiakban: Bertényi: Szekfű)
  22. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája 97–98
  23. Uo., 98.
  24. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája, 102.
  25. Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165.szám, 1938. augusztus 20., 1–2.
  26. Bertényi: Szekfű, 62.
  27. Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Budapest, ÁKV-Maecenas, 1989, 389.
  28. Gróf Bethlen István: Olaszország és a Duna-völgye, Pesti Napló, LXXXVII. évf., 287.szám, 1936. december 16., 4.
  29. Uo., 4.
  30. Bertényi: Szekfű, 63.
  31. Péteri Lóránt: Bethlen István, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 33.
  32. Bertényi: Szekfű, 63.
  33. Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXVIII. évf., 189.szám, 1937. augusztus 20., 2–3.
  34. Szekfű Gyula: Szent István a magyar történet századaiban, in Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, 3. köt., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, 1938, 23.
  35. Uo., 23.
  36. Uo., 23.
  37. Gogolák Lajos (1910-1987) emigráns magyar történész, szlavista, 1938-1944 között a Magyar Szemle munkatársa.
  38. Gogolák Lajos: Nemzetpolitika, in: Szekfű Gyula a történetíró és nemzetnevelő 60. születésnapjára, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1943. 60–61.
  39. Uo., 60-61.

 

Segesdi Gergő: Királyvédő törvény a királynélküli királyságban – Viták a köztársasági eszme propagálásának jogi lehetőségéről az 1920-as évek magyar nemzetgyűlésében

Bevezetés

A köztársasági eszme, és a republikanizmus az 1920-as évek Magyarországán a szabadkirályválasztók és a legitimisták között meghúzódó vitában, mint egy harmadik, ám sokak szerint reálisnak egyáltalán nem tartott alternatíva volt jelen. Kétségtelen, hogy a kérdés nem képviselte a magyar politikai közbeszéd fősodrát, ugyanakkor aktívan foglalkoztatta mind a politikai jobb-, mind pedig a baloldali közvéleményt. Olyan témák keretében öltött ez testet, mint az 1918–19-es események utólagos megítélése, a köztársaságpártiság mint vád kérdése, a magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez, a szabadságjogok kérdése, Kossuth Lajos és a ’48-asok öröksége, valamint Magyarország megítélése a nemzetközi életben.[1] E témák közé tartozott továbbá a köztársasági eszme, a köztársasági államforma melletti véleménynyilvánítás szabadságának kérdése is. Jelen tanulmány ezzel, vagyis a köztársasági államforma melletti állásfoglalás szabadságának kérdésével, annak törvényi szabályozásával foglalkozik. A vizsgálat tárgyát képezi, hogy ez a szabályozás miként jelent meg a politikai élet fontos színterének számító nemzetgyűlésben, ott milyen kérdésekhez és miként kapcsolódott, valamint milyen érvek és ellenérvek jelentek meg a köztársasági propaganda tiltásával kapcsolatban a ’20-as években.

Az 1913. évi XXXIV tc.

Az 1920-as évek Magyarországán, ahogyan L. Nagy Zsuzsa is rámutatott Liberális pártmozgalmak 1931–1945 című könyvében[2] három törvény volt, amely tiltotta a köztársasági gondolatok propagálását: a király megsértéséről és a királyság államformájának megtámadásáról szóló 1913. évi XXXIV. tc.,[3] az alkotmányosságról és az államfői hatalom ideiglenes gyakorlásáról szóló 1920. évi I. tc.,[4] valamint a Habsburg-ház trónfosztását kimondó 1921. évi XLVII. tc.[5] Jelen tanulmány az említett három fontos törvény közül az elsőre és annak megítélésére fókuszál a magyar politikai életben. Ez volt ugyanis az a törvény, amely a magyar republikánusok részéről a leghevesebb bírálatokat kapta. A törvény szövege a következőt mondja ki:

„2. § Aki a király ellen sértést követ el, vagy a király tényeit sértő módon birálja, vétség miatt két évig terjedhető fogházzal, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésével és hivatalvesztéssel büntetendő.

Aki az előbbi bekezdésben meghatározott cselekményt nyomtatvány utján, vagy pedig irat, vagy képes ábrázolat közszemlére tételével, vagy nyilvánosan szóval követi el, vétség miatt három évig terjedhető fogházzal, négyezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel, továbbá a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésével és hivatalvesztéssel büntetendő.

3. § Aki a királyság intézményének megszüntetésére irányuló mozgalmat kezdeményez, szervez vagy vezet, vagy ily mozgalomban más módon tevékeny részt vesz, ugyszintén az, aki nyomtatvány utján, vagy pedig irat, vagy képes ábrázolat közszemlére tételével, vagy nyilvánosan szóval a királyság intézménye ellen lázit, vagy a királyság intézményét ugyanily módon politikai czélzattal megtámadja, öt évig terjedhető államfogházzal és négyezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel, továbbá a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésével és hivatalvesztéssel büntetendő.”[6]

Miként azt a törvény idézett részletéből is látjuk, annak második paragrafusa foglalkozik a király személyével szemben elkövetett cselekményekkel, míg a harmadik magának a királyság intézménynek a megszüntetésére irányuló mozgalmakkal. A törvény mind a két esetben megengedi fogházbüntetés kiszabását, komoly pénzbüntetés kirovását, valamint a politikai jogok megszüntetését. A király személyének a megsértése esetén mindhárom esetben enyhébb büntetést helyez kilátásba, mind az államforma megváltoztatására tett kísérlet esetében. A fogházbüntetés terjedelme esetén például királysértés esetén három évig terjedő fogházat-, míg az államforma megváltoztatására tett kísérlet esetében akár öt év kiszabását is megengedőnek tartja.

A törvény történeti kontextusa[7]

Az 1913. évi XXXIV. tc. körüli nemzetgyűlési vitáknak a bemutatása előtt fontos a törvény létrejöttének történeti kontextusára is kitérni. Ahogyan meghozatalának dátumán is látszik, ezt a törvényt még a dualista Magyarországon alkották meg, amikor Ferenc József személyében ténylegesen volt királya az országnak. Az 1920-as években ugyanakkor IV. Károly államügyektől való korábbi visszalépése, majd nem sokkal későbbi halála után pedig legfeljebb királyjelöltekről beszélhetünk. A törvény második paragrafusa tehát láthatólag kevésbé fontos a korszak vizsgálatakor. Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a Horthy-kori Magyarország ellenzéke, ahogyan azt később látni fogjuk, nem egyszer vádolta azzal a kormányzatot, hogy ezt a törvényt továbbra is a Habsburg-dinasztia védelmére használják.

Az 1910-es évek elején lépett a politika színterére Nagy György és republikánus mozgalma, amely Hódmezővásárhely székhellyel Magyar Köztársaság címen előbb 1911-ben politikai lapot, később pedig, 1913-ban, Országos Köztársasági Párt néven pártot is alapított. Az alapítás után a párt aktívan részt kívánt venni a politikai életben, azonban nagyon hamar szembe találta magát az akkori államhatalommal.[8] Ahogyan a köztársasági eszme magyarországi történetével foglalkozó Pölöskei Ferenc is írta, Nagy György egy olyan történelmi korszakban tűzte zászlajára a köztársasági államforma hirdetését, amikor az minden más hazai politikai párt vagy irányzat programjából hiányzott.[9] Azt, hogy a Nagy vezette köztársaságiak gyakorlatilag már az indulás pillanatában retorziókat voltak kénytelenek elviselni remekül bemutatja Ruszoly József egy még 1969-ben megjelent tanulmánya.[10] Ruszoly leírja, hogy a Magyar Köztársaságban közzétett programadó írásuk miatt szinte rögtön sajtópert indítottak Nagy György ellen. Ekkor azonban még nem született elmarasztaló ítélet Naggyal szemben. Az igazi fordulat, Ruszoly szerint, a köztársaságiak és a hatalom viszonyában 1913. április 14-e után érkezett el. A köztársaságiak ugyanis erre a napra Makóra egy nagygyűlést terveztek összehívni, amelyet az államhatalom betiltott és ennek folyományaként mondta ki végül a szegedi királyi ügyészség azokat az elveket, amelyek a király megsértéséről és a királyság intézményének megtámadásáról szóló 1913. évi XXXIV. tc. alapjául szolgáltak.[11] Abban, hogy ezt a törvényt Nagy György és mozgalma ellen alkották meg egyetértés mutatkozik a Nagy György személyével foglalkozó történetírók között. Többen idézik Andrássy Gyula szavait, aki a törvényt egyszerűen „lex Nagy Gyurkának” nevezte.[12] Bónis György, szintén a témával foglalkozó írásában kiemeli, hogy ez a törvény rendkívül gyorsan ment át az akkori törvényhozáson. 1913. július 29-én szentesítette is az uralkodó, augusztus 7-én pedig a kihirdetésre is sor került.[13] A törvény súlyos büntetést helyezett kilátásba azok számára, akik kiálltak az államforma megváltoztatása mellett. Horváth András a törvénnyel kapcsolatban két nagyon fontos megállapítást tesz. Megemlíti egyrészt, hogy 1912. június 4-én, amikor is a véderőjavaslat kapcsán az ellenzék által alkalmazott obstrukciót Tisza István letörni igyekezett, a Parlament ülésterméből erőszakkal kihurcolt Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt vezére Barabás Béla elkiáltotta magát: „Éljen a köztársaság!”. Horváth úgy látja, hogy ez volt az a pont, amely ráirányította a figyelmet Nagy György addig csak „kikacagott” köztársasági mozgalmára. Másrészről a párt nem sokkal a betiltása előtt egy megüresedett parlamenti mandátum miatt részt vett egy időköziválasztáson Ferencvárosban, ahol 121 voksot szerzett. Bár a mandátum elnyeréséhez ez kevés volt, Horváth szerint a köztársaságiak számára lélektani sikert jelentett. Mindez Tisza István számára azt mutatta, hogy a Nagy György-féle köztársasági mozgalom hosszú távon komoly potenciális veszélyforrást jelent.[14]

Némileg ironikus, éppen ezért kell beszélni arról, amit Hatos Pál említ az 1913. évi XXXIV. tc.-ről az 1918-as népköztársasággal foglalkozó munkájában. Amikor az 1918. november 16-án kikiáltott Károlyi Mihály vezette népköztársaság elkezdte leépíteni a nemzeti tanácsok jogköreit, megalkotta a népköztársaság védelméről szóló 1919. évi XI. néptörvényt.[15] Ez a törvény Hatos álláspontja szerint szó szerint vette át az 1913. évi XXXIV. tc. egyes fogalommeghatározásait. Ezzel tehát a népköztársaság ugyanúgy a büntetőjog eszközéhez nyúlt a köztársaság állítólagos védelme érdekében, mint amikor néhány évvel korábban Tisza István igyekezett ellehetetleníteni a köztársasági pártot.[16]

A fentebb tárgyaltakból jól érzékelhető, hogy a hatalom milyen módon igyekezett fellépni a magyarországi köztársasági mozgalommal szemben, valamint, hogy milyen veszélyforrást látott abban. Ez a mentalitás az 1920-as években sem változott. Sőt, mondhatni fokozódott is. Nagy György és az ekkor a köztársasági pártban már szintén fontos szerepet játszó Veér Imre ellen az államhatalom ismételten kemény szigorral lépett fel. 1923 márciusában tartották az úgynevezett köztársasági bűnpert, amelynek során a budapesti királyi büntető törvényszék Veér Imrét másfél évi fogházbüntetésre, három évi hivatalvesztésre és politikai jogai gyakorlatának felfüggesztésére, valamint húszezer korona pénzbüntetésre ítélte.[17] A per és a szigorú büntetés által keltett sajtóvisszhang remekül érzékelteti, hogy mennyire képezte vitatárgyát a korabeli közvéleményben az a kérdés: lehet-e a ’20-as évek Magyarországán köztársasági propagandát folytatni vagy nem.[18]

A 1913. évi XXXIV. tc. megjelenése a magyar nemzetgyűlésben

Az 1913. évi XXXIV. tc. kérdése mind az 1920–1922-es, mind pedig az 1922–1926-os nemzetgyűlésben számos esetben előkerült a korszak- és a köztársasági mozgalom vitás kérdéseihez kapcsolódva. Ezekben a vitákban a törvény némely esetben, mint eszköz és egy továbbra is érvényben lévő meghatározó törvénycikk került elő. Ugyanakkor más esetekben éppen, mint az alkotmányos fejlődés és a szabadságjogok egy előző rendszerből itt maradt akadályaként emlegették. A munka forrásbázisát képező nemzetgyűlési jegyzőkönyvekben többségében az utóbbi fordul elő. Mindemellett a törvényt támogató érvek is hangsúlyosan megjelennek. Indokolt tehát, hogyha nem is ugyanakkora terjedelemben, de mind a két érvrendszert önálló alfejezetben tárgyaljuk.

Érvrendszer a törvény ellen

Az 1913. évi XXXIV. tc. megszüntetését követelő képviselők közé tartozott Cserti József[19] a függetlenségi kisgazdapárt képviselője, aki 1922 januárjában a törvény megszüntetését indítványozta. Ebben, amellett, hogy sürgette a kormányzatot, hogy végre helyezze hatályon kívül az 1913. évi XXXIV. tc.-et, azt is javasolta, hogy az államforma alkotmányos megvalósítására irányuló tevékenység ne legyen büntethető.[20] Az indítvány benyújtása után pár nappal Cserti újra felszólalt a kérdésben. Elfogadhatatlannak nevezte, hogy a törvény büntetéssel sújtja azt, aki a királysággal ellentétben bármilyen más államformát képviselni mer. Megfogalmazott továbbá még egy indokot a törvény eltörlése mellett. Eszerint, hogyha a népakarat valamikor a közeljövőben más államforma mellett akar dönteni, akkor ez ne adhasson okot esetleges összeütközésekre és ne vezethessen a kérdés erőszakos megoldásához.[21]

Egyik visszatérő érve az 1913. évi XXXIV. tc. ellenzőinek, hogy az akkor érvényben lévő törvényeket nem egyforma következeteséggel alkalmazzák a szabadkirályválasztókra, és legitimistákra, valamint a köztársaság támogatóira. Szakács Andor a 48-as kisgazda-földmíves és polgári párt képviselője[22] szerint a legitimisták a külföld felé úgy tüntetik fel az országot, minthogyha a trón törvényesen az általuk alkotmányos örökösnek tekintett Ottó főhercegé lenne. Szakács erre példaként hozza az 1921. évi XLVII. tc.-et[23], amely kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Ezt követően tette fel a kérdést Szakács, hogyha a trónfosztó törvény nem bír mindenkire kötelező érvénnyel, akkor hogyan várhatja el bárki is, hogy a többi olyan törvény, amely szintén alkotmányjogi kérdésekkel foglalkozik kötelező érvénnyel bírjon. Ezzel kapcsolatban tért ki Szakács az 1913. évi XXXIV. tc. kérdésére, amely ahogyan fogalmaz a „másik oldalt” szabályozza és tiltja a köztársasági propagandát. Némileg ironikusan mutatott rá, hogyha valaki szabadon megszegheti a trónfosztó törvényben foglaltakat, akkor miért van az, hogy a bíróság másfél évre ítéli azt a politikust vagy újságírót, aki a köztársasági államforma mellett akar kiállni. Szakács ugyanakkor nem azt tartotta helytelennek, hogy valaki egy törvénynek érvényt akar szerezni, hanem azt, hogy ezek a törvények nem egyformán vannak betartva. Bethlen István Szakácsnak adott válaszában kiemelte, hogy az országban minden olyan propaganda megengedett, amely alkotmányos eszközzel törekszik egy meghozott törvény megváltoztatására. A köztársasági propagandával szemben ugyanakkor azért helyezkedett más álláspontra, mint a Habsburggal, mert az 1913. évi XXXIV. tc. ezt kötelességévé teszi. Annak 3. §-a ugyanis konkrét büntetést szab ki ezzel kapcsolatban. Szakács Bethlen ezen kijelentéseit nem tudta elfogadni. A törvényt ugyanis még 1913-ban hozták és azóta továbbra is érvényben van. Érvényben volt akkor is, amikor Magyarországon olyan kormányok alakultak, amelyek nyíltan és kifejezetten köztársasági alapon álltak. Érvényben volt tehát akkor is, amikor a kormány a magyar állam nevét köztársaságra változtatta. Szakács ugyanakkor fontosnak tartja leszögezni, hogy mindezt nem azért hangoztatta, hogy a köztársaság mellett agitáljon, hanem hogyha alkotmányjogi kérdésben az egyik törvényt megtartja a kormány, akkor a másikkal miért nem teszi ugyanezt. [24]

Szakács Andorhoz hasonlóan az ország politikai életében meglévő kettős mércére hívta fel a figyelmet a nemzetgyűlésben Nagy Ernő[25] is, a Rassay Párt tagja, amikor kijelentette, hogy az országban Habsburg-propagandát lehet folytatni, köztársaságit azonban nem.[26] Nagy végül Csertihez hasonlóan javasolta az 1913. évi XXXIV. tc. eltörlését, szerinte ugyanis sehol a világon nem találni hasonló törvényt. Indoklásában Veér Imre fentebb már említett perére tett utalást.[27] Nagy két lehetséges megoldást látott a törvénnyel kapcsolatban. Az egyik az előbb már említett eltörlés, míg a másik a bíróság utasítása annak helyes jogértelmezésére. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy Nagy nem részletezte, hogy mit ért helyes értelmezés alatt. Azt ugyanakkor vérlázítónak nevezte, hogy míg azokat, akik a királyság mellett csinálnak propagandát, dicsérik, addig azokat, akik a köztársaság mellett állnak ki, elítélik.[28] Ezt a vitát folytatja Szakács Andor 1923 novemberében, amikor is a magyarországi legitimisták Ottó főherceg születésnapja alkalmából szentmisét tartottak a Szent István Bazilikában. Szakács szerint a szentmisének már a beharangozása is sérelmes volt. Abban ugyanis, mint II. Ottó királyt köszöntik a herceget. Szakács azt el tudja fogadni, hogy valaki Habsburg Ottót tartja a legalkalmasabb jelöltnek a trónra. Érvényben van ugyanakkor a trónfosztó törvény, amelyet bármennyire is kényszer alatt hoztak meg, akkor is tiltja a Habsburg-propagandát. Ezzel kapcsolatban tette fel újfent azt a kérdést, hogy miként lehet az, hogy amíg a Habsburg-propagandát szabadon lehet folytatni, addig a köztársasági propagandát üldözik. Amíg ugyanis Habsburg Ottó nevében szentmisét rendeznek, addig Veér Imrét másfél évi fogházbüntetésre ítélik. Megemlítette továbbá Szakács egy vasutas esetét, aki ellen azért folyik eljárás, mert a királyi ház egyik tagját megsértette. Az eljárást magát abszurdnak nevezi Szakács. Nem meglepő, hogy Szakács feltette a kérdést, hogy van-e királyi ház ekkor az országban. Szakács Andor értelmezésében az 1921. évi XLVII. törvény szerint nincsen királyi ház az országban, addig az 1913. évi XXXIV. tc. szerint van. Meglátása szerint, hogyha az 1921. évi törvényt nézzük, akkor megszűnt az a foglom, amelyet kivételes büntetőjogi védelemben lenne szükséges részesíteni és így értelemszerűen elmarasztaló ítélet sem születhet. Jól látható tehát, hogy Szakács Andor szerint hogyan jelenik meg a kettős mérce a magyar politikai életben. Mindezzel kapcsolatban végül egy interpellációt intézett Bethlen István miniszterelnökhöz, aki az arra adott válaszában hasonlóan érvelt, mint korábban a köztársasági propagandával kapcsolatban. Újra kiemelte, hogy az 1921. évi XLVII. tc.-et mindenkinek be kell tartania.[29] Ez azonban nem jelentette azt, hogy azok, akik azt megakarják változtatni ne küzdhetnének alkotmányos eszközökkel ezért. Bethlen szavai érthető módon kiváltották az ellenoldal reakcióit, amely végül élénk vitát generált a nemzetgyűlésben. Rassay Károly,[30] valamint Horváth Zoltán rögtön feltette a kérdést, hogy ez akkor igaz-e a köztársasági propagandára is. Bethlen meglátása szerint ebből nem következik az, hogy a köztársaság felállításért is hasonló módon lehetne küzdeni. Ezen állítását Bethlen némileg ellentmondásos érvvel védte meg. Azt mondta ugyanis, hogy ahhoz joga van a köztársaságpártiaknak, hogy a királyság védelmében hozott törvény alkotmányos megváltoztatására mozgalmat indítsanak, azonban amíg a törvény fennáll, addig azt mindenkinek tiszteletben kell tartania. A kormánynak pedig gondoskodnia kell annak végrehajtásáról.[31]

Az eddig tárgyalt kettős mérce kérdéséhez kapcsolódott a szociáldemokrata Pikler Emil[32] képviselő is 1923 végén. Ő azonban ehhez hozzákapcsolta az országnak adandó nemzetközi kölcsönök kérdését is. 1923 végén ugyanis Pikler utalást tett a nemzetgyűlésben arra, hogy az ilyen kölcsönökhöz fűzött politikai feltételekben valószínűsíthetően a Habsburg-ház kérdése is érintve van. Szerinte hiába történt meg a trónfosztás, azt úgy kezelik a kormányzó körök, mintha az csak „tréfa” lett volna. Az ellentmondást pedig fokozza, hogy továbbra is alkalmazzák a Habsburg-ház védelmére hozott 1913. évi XXXIV. tc.-et. Pikler tovább erősítette a kormányzat által alkalmazott kettősmérce bírálatát. Kiemelte ugyanis, hogy míg Nagy Györgyöt 1913-ban – amikor az országnak ténylegesen királya volt – mindössze három hónapra ítélték el, addig Veér Imrét 1923-ban másfél évre. Mindebből Pikler arra a következtetésre jutott, hogy Ferenc József idejében kisebb bűnnek tekintették a köztársasági propagandát, mint az általa csak „kormányzói királyságnak” nevezett rendszerben.[33] Pikler érvelését támasztja alá a fentebb már ismertetett Veér Imrére kirótt büntetés súlya. Ehhez csatlakozva mondta Nagy Ernő 1924 elején a nemzetgyűlésben, hogy a törvény segítségével rendkívül erélyesen védik a Habsburgok érdekeit az országban. Az ugyanis, hogy Nagy Györgyre és Veér Imrére ennyire eltérő súlyú ítéletet szabtak ki igazolja, hogy a köztársaságpártiak üldözése a Habsburgok érdekében történik a Horthy-kori Magyarországon. A törvényt magát pedig nem is a királyságot védő, hanem egyszerűen Habsburg-védő törvények titulálja. Ezzel összefüggésben határozati javaslatot nyújtott be annak érdekében, hogy a nemzetgyűlés állapítsa meg, hogy az 1921. évi XLVII. tc. alapján a Habsburg-ház megszűnt Magyarország uralkodóháza lenni. Kikívánta továbbá mondatni, hogy a köztársasági elv, mint politikai program szabadon hirdethető az országban. Mindemellett sürgette, hogy kerüljön benyújtásra olyan törvényjavaslat, amely a „civilizált emberi gondolkodást sértő 1913. XXXIV. tcikknek az eltörlésé[t]” mondja ki.[34] A fentebb már említett Horváth Zoltán Pikler után hasonló javaslatot fogalmazott meg. Ő azonban nemcsak a királyvédő törvény ellen szólalt fel ekkor, hanem szót emelt a rendtörvénynek is nevezett 1921. évi III. tc. 7.- és 8. §-a ellen is, amelyek a következőt mondják ki:

„7. § Aki olyan valótlan tényt állít vagy terjeszt, amely alkalmas arra, hogy a magyar állam vagy a magyar nemzet megbecsülését csorbítsa vagy hitelét sértse, vétséget követ el és öt évig terjedhető fogházzal büntetendő.

A büntetés tíz évig terjedhető fegyház, ha a cselekményt abból a célból követték el, hogy valamely külföldi állam vagy szervezet a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen ellenséges cselekményre indíttassék; ha pedig ennek következtében valamely külföldi állam vagy szervezet a magyar nemzet ellen ellenséges cselekményre indíttatott, a büntetés életfogytig tartó fegyház.

8. § Aki a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen meggyalázó kifejezést használ vagy ily cselekményt követ el, vétség miatt három évig terjedhető fogházzal büntetendő.”

Horváth meglátása szerint a törvény idézett paragrafusai az 1913. évi XXXIV. tc.-ben foglaltak mellett szintén súlyosan korlátozzák azt, hogy bármilyen alkotmányos ügyért szabadon lehessen küzdeni. Ennek okán, olyan törvényjavaslatot terjesztett a nemzetgyűlés elé, amely egyszerre tartalmazta a rendtörvény fentebb idézett paragrafusainak az eltörlését, valamint a királyvédő törvény hatályon kívül helyezését.[35]

A törvény kérdése az 1925-ös választójogi reform kapcsán is előkerült. Annak szövege ugyanis rögzítette a választójogból kizárható személyek körét. Ezzel kapcsolatban szólalt fel 1925 júniusában Szakács Andor, aki már azt is visszásnak találta, hogy egy olyan országban ellehet követni felségsértést, amelynek nincsen királya. Szakács kifogásolta, hogy a törvénytervezet, később pedig az elfogadott törvény, kilencedik pontja részben az 1913. évi XXXIV. tc.-re hivatkozva kizárja a választásra jogosultak köréből azokat, akik vétenek a törvény ellen. A kifogásolt pont a következőt mondja ki:

„9. akit elkövetett bűntett vagy vétség miatt jogerősen szabadságvesztésbüntetésre ítéltek, valamint az is, akit felségsértés (1878:V. tc. = Btk. 126., 127., 130-135. §-ai), az államfő bántalmazása vagy megsértése (Btk. 139. §., 1913:XXXIV. tc. 2. §, 1920:I. t.-c.), hűtlenség (Btk. 142-149. §-ai, 1912:LXIII. tc. 18. §), lázadás (Btk. 152-158. §-ai), csoport által elkövetett hatóság elleni erőszak (1914:XL. tc. 2., 4., 7. és 8. §-a), kémkedés (Btk. 455. §), nemkülönben akit a Btk. 172-174. §-ában, az 1912:LXIII. tc. 19. §-ában és az 1913:XXXIV. tc. 3. §-ában meghatározott izgatás, továbbá az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921:III. törvénycikkben meghatározott bűncselekmények valamelyike miatt ítéltek el jogerősen szabadságvesztésbüntetésre, a kiszabott büntetés kiállásától vagy az elévüléstől számítva vétség esetében öt év alatt, bűntett esetében tíz év alatt;” [36]

Visszautalva Nagy Györgyre, valamint a törvény történeti kontextusára, Szakács a „Nagy György-féle 1913. évi XXXIV. [tc.-ként]” hivatkozott a királyvédő törvényre. Szerinte ugyanis az akkori államhatalom annyira rettegett Nagy Györgytől és az általa szervezett köztársasági mozgalomtól, hogy egy külön ötszakaszos törvényben igyekeztek ellehetetleníteni Nagy mozgalmát. A választójogi törvénynek pedig ez a szakasza Szakács érvelésében alkalmas arra, hogy a köztársasági mozgalom résztvevőit és híveit a magyar alkotmányos életből egy törvényhivatkozással elmozdítsák. Ahogyan fogalmazott: „Többé Magyarországon politikus, író, vagy publicista nem lehet nem csak választható, de még választó sem, ha szóban, felhívásban, vagy újságcikkben a köztársasági gondolat mellett állást foglalt.”[37] Azt pedig Szakács egyenesen irreálisnak tartja, hogy egy Európában egyre általánosabbá váló államforma híveit megfosszák a választójogtól.[38]

A Szakács Andor által említett jogfosztáshoz kapcsolhatók a pártonkívüli Rainprecht Antal[39] a nemzetgyűlésben az 1913. évi XXXIV. tc-el kapcsolatban 1925 novemberében elmondott szavai. Rainprecht szerint ugyanis a kormányzat nem csak egyszerűen a politikai jogaitól igyekszik megfosztani a köztársaság híveit, hanem olyan elemi jogoktól is, mint a szólásszabadság. Állítása szerint ennek „legeklatánsabb” példája éppen a királyvédő törvény. Ahogyan fogalmazott: „Ez a törvény véleményem szerint a legnagyobb sértés a nemzet becsülete és jó hírneve ellen, a legnagyobb sértés a parlamentáris elv ellen, a legnagyobb sértés a parlamentben ezt az eszmekört képviselő cirka 40 képviselőnek egyéni, társadalmi és világnézete ellen.”[40] Meglátása szerint ez egy olyan törvény, amely a régi monarchiában egy kompakt 67-es többségének szüleménye, amikor is a teljes kormányrendszernek kellett megvédenie az államformát a parlamentben alig képviselt köztársasági képviselőkkel szemben. Ekkor azonban a helyzet fordítottnak tekinthető. Szakács szerint ugyanis nagyjából 40 olyan képviselő ül a nemzetgyűlésben, aki köztársasági álláspontra helyezkedik. Őket azonban a kormányzat továbbra is elfojtani igyekszik. Rainprecht szavait idézve: „[m]a, amikor a Habsburg-uralom megszűnt és a 67-es kormányzás is anakronizmus, merev formulákkal, a jogfolytonosság labilis elveivel fojtanak el egy olyan feltarthatatlan eszmekört, amely még csak veszedelmesnek sem mondható.”[41] Később így folytatta: „Az 1913: XXXIV. tc. védelme alatt a t. kormány a maga egységpárti házi kertjében egy királyt akar kipalántázni saját magának ahelyett, hogy ezzel a nagy horderejü kérdéssel a nemzet itélőszéke elé menne.”[42] Jól látható, hogy Rainprecht érvelésében a kormányzat elítélése mellett megjelenik az államformáról történő népszavazás fontosságának a hangoztatása is. Ugyanakkor bármennyire is nem értett egyet azzal az állítással, hogy a magyar egy tekintélytisztelő nemzet lenne, aminek ennek okán királyra van szüksége, véleménye szerint az ország ekkor még nem tart ott, hogy az államforma kérdését rendezhesse. Ehhez előtte ugyanis éppen olyan ügyeket lenne szükséges még rendezni, mint az 1913. évi XXXIV. tc. eltörlése. A törvény eltörlésének indoklásában Rainprecht egészen odáig ment, hogy annak további érvényben maradása mellett az ország nem vehet majd részt annak az új Európának a létrehozásában, amely éppen ekkor formálódik a Népszövetségben és Locarnóban.[43] Az ekkor éppen formálódó locarnói szerződésben ő ugyanis egy olyan víziót látott, amely végül elfog vezetni az Európai-Egyesült Államokhoz. Ez az új Egyesült-Európa véleménye szerint a Népszövetségből kell, hogy kialakuljon. Az ehhez vezető út pedig a köztársaság. Ahhoz pedig, hogy Magyarország részese lehessen mindennek köztársasággá kell válnia. Ehhez pedig mindenekelőtt el kell törölnie az 1913. évi XXXIV. tc.-et.[44] Rainprecht beszédét a következő szinte pátosszal teli mondattal zárja: „Hiszek Istenben, hiszek a magyar köztársaságban és hiszek az egyesült Európa megvalósulásában.”[45]

A korábban már említett Pikler Emil 1926 júniusában a felsőházi törvény[46] vitája kapcsán ismételten felszólalt az 1913. évi XXXIV. tc. ellen. A vita során Pikler felemlítette Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és Ráth Zsigmond bíró esetét. Ráth az Alkotmány[47] című folyóirat 1918. november 19-i számában, Prohászka pedig a Katolikus Szemle[48] 1919 egyik januári számában üdvözölte a köztársaságot. Ezt a két esetet Pikler ellentmondásosnak tartotta. Az említett két személy ugyanis a Horthy-kori közélet aktív szereplője ekkor is. A királyság intézményének megtámadása miatt ugyanakkor nem folyt ellenük eljárás, míg Pikler ellen igen. Ezzel utal a már említett kormányzat által alkalmazott kettős mércére. Magát a törvényt pedig a Habsburg-család védelmére létrehozott eszközként írta le, aminek alkalmazását a budaörsi csata után egyenesen komikumnak tartotta. Az ok ugyanis szerinte, amiért őt vád alá helyezték, míg a fentebb említett Prohászkát és Ráthot nem, az ő köztársasági érzelme. A törvény további alkalmazását a következőképpen jellemezte Pikler: „Az az 1913: XXXIV. tcikk, amely még mindig alkalmaztatik, a legfurcsább jelensége a magyar közéletnek és általában a magyar judikaturának. Sehol a világon el nem hinnék és el sem hiszik, hogy ilyen törvény még életben van, azután, ami történt; és hogy 1918 után valakit ennek a törvénynek alapján vád alá lehessen helyezni, ez a legnagyobb abszurdum.”[49] Mindez után egy további érdekes megállapítást tett Pikler. Kimondta ugyanis, hogy szerinte ezt a törvényt maga az élet szüntette meg, amikor a királyt megakadályozták a visszatérésben és kiadták az ellenségnek. Azt további ellentmondás, hogy továbbra is ugyanaz a kormány van hatalmon, amely ezt megcselekedte és amely most vád alatt tartja őt magát is a köztársasági meggyőződése miatt.[50]

Érvrendszer a törvény mellett

Még ha csak röviden is, szükséges tárgyalnunk azokat az érveket, amely az 1920-as évek elején az 1913. évi XXXIV. tc. mellett hangoztak el. Az ellenérvekhez hasonlóan ugyanis ezekkel is igen korán találkozhatunk a nemzetgyűlési megnyilvánulásokban. A Keresztény Nemzeti Egyesülés párti Túri Béla[51] az 1921. évi III. tc.[52] tárgyalásakor a különböző eszmék propagálásának kérdése kapcsán kifejtette, hogy bármely eszme propagálása csakis akkor engedhető meg, hogyha az alkotmányos úton történik. Bármennyire is ütközzenek meg szerinte sokan azon, hogy a kormányzat egy ehhez hasonló törvényjavaslattal állt elő, a szellemisége szerinte újnak egyáltalán nem nevezhető, hiszen már létezik hasonló a királyvédő törvény képében.[53] Túri ebben a felszólalásban ugyan külön nem mondta ki, hogy a törvényt továbbra is érvényben lévőnek tartja, ugyanakkor szavaiból erre lehet következtetni. Valamivell később azonban ez is nyíltan kimondásra került a keresztény nemzeti párti Tasnádi Kovács József[54] részéről 1921 márciusában. Nem sokkal korábban történt ugyanis, hogy az akkor még Nagy György által vezetett Országos Köztársasági Párt is ellátogatott Kossuth Lajos sírjához egy közös koszorúzásra, ahol ő és a pártnak akkor már fontos embere Veér Imre köztársaságpárti beszédeket mondtak el. Az, hogy Nagy György és az ott szintén jelenlévő és beszédet tartó Veér Imre miképpen éltette ezen a koszorúzáson a köztársaság eszméjét nem ennek a tanulmánynak a tárgya.[55] Azt ugyanakkor fontos kiemelni, hogy miként ítélte el mindezt Tasnádi a királyvédő törvényre hivatkozva. Véleménye szerint mindenkinek joga van ugyan kimenni Kossuth Lajos sírjához, azt ugyanakkor elfogadhatatlannak tartotta, hogyha valaki ezt azzal a célzattal teszi, hogy köztársasági agitációt folytasson. Ezen állítását pedig az 1913. évi XXXIV. tc.-re való utalással indokolta. Tasnádi szerint az, hogyha valaki a nyilvánosság előtt a köztársaság államformáját élteti nyíltan megsérti a királyság intézményét. Ezzel pedig megsérti a törvény már korábban is említett 3. §-át, amely a királyság intézményét védi.[56] Az esettel kapcsolatban Tasnádi egy interpellációt is benyújtott a nemzetgyűlésnek, amelyben Tomcsányi Vilmos igazságügyminisztert megkérte az eset tisztázására. Tomcsányi válaszában szintén hivatkozott az 1913. évi XXXI. tc.-re. Pontos értesülései az esetről állítása szerint nem voltak, ugyanakkor úgy vélte, hogy a királyvédő törvény világosan rendelkezik arról, hogy az ilyen magatartást büntetni lehet. Ezt a törvényt Tomcsányi szerint, mint minden más magyar törvényt, alkotmányosan hozták meg. Azóta változtatáson nem esett át, tehát továbbra is hatályban van.[57] Tasnádi később egy újabb interpellációt benyújt a kérdéssel kapcsolatban a belügyminiszternek címezve. A képviselő itt egészen konkrétan kiemelte, hogy az Országos Köztársasági Párt a gyűlések szervezésével és a köztársasági agitáció folytatásával rendre megszegi a törvény 3. §-át.[58]

1923 márciusában Bethlen István, mint a belső propaganda elleni védekezés eszközét említette meg az 1913. évi XXXIV. tc.-et. Kiemelte ugyanis, hogy Magyarország szerinte egy nemzeti királyság. Emellett pedig el van szánva arra, hogy 1918–1919-es események megismétlődését megakadályozza. Állítása szerint egyszerre zajlik egy külső és egy belső propaganda, amely azt célozza, hogy ennek az időszaknak az irányzatait, köztük a köztársaságit is, felélessze. Ennek célja pedig nem más, mint a nemzeti erők diszkreditálása és a konszolidáció művének lehetetlenné tétele. Bethlen úgy fogalmazott, hogy propaganda ellen egyedül propagandával lehet védekezni. Ennek lehet az eszköze az 1921. évi III. tc. 7. és 8. §-a mellett az 1913. évi XXXIV. tc. királyságvédő törvény rendelkezései.[59] Bethlen érveléséhez lehet kapcsolni Rakovszky Iván belügyminiszter 1924 júniusában elmondott szavait. Rakovszkyt ekkor ugyanis Rassay Károly számonkérte, amiért Nagy Vince, a Kossuth-párt gyűlésén elhangzott beszédét rendőri intézkedéssel félbeszakították. Rassay tagadta, hogy ezen a gyűlésen bárki a köztársaság államformáját éltette volna. Rakovszky azonban a rendőrségi jelentésre hivatkozva hangsúlyozza, hogy a kifogásolt intézkedést „Éljen a köztársaság!” felszólalások elhangzása után hajtották végre. Magát az intézkedést pedig az 1921. évi XLVII. tc. 3. §-a és az 1913. évi XXXIV. tc. 3. §-a hivatkozva indokolta. Utóbbi, mint ahogyan azt korábban láthattuk a királyság intézménye elleni támadást ítéli el, míg előbbi a királyság intézményének a fenntartását indokolja a következőképpen: „3. § A nemzet a királyság ősi államformáját változatlanul fenntartja, de a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja és utasítja a minisztériumot, hogy eziránt arra alkalmas időben javaslatot tegyen.”[60] Rakovszky végül a korábban felsoroltakhoz hasonlóan hangsúlyozta, hogy az 1913. évi XXXIV. tc. ekkor továbbra is változatlanul érvényben van.[61]

Összegzés

A fentebb tárgyaltak után leszögezhetjük, hogy az 1913. évi XXXIV. tc. szorosan összekapcsolódott a köztársasági eszme hirdetésének szabadságával az 1920-as éves évek Magyarországán. Míg azok, akik elítélték a köztársasági propagandát, valamint magának a köztársaságnak az intézményét is, egy meghozatala óta töretlenül érvényben lévő törvényként tekintettek erre a törvénycikkre. A törvény alkotmányos voltát nem kérdőjelezik meg, rendelkezéseit pedig világosnak tekintik. Érezhetően másképpen viszonyultak a királyvédő törvényhez azok, akik támogatták a köztársaság eszméjét. Érvelésükben ezen törvény már meghozatalának pillanatában azt a célt szolgálta, hogy ellehetetlenítse a köztársasági eszmék terjedését Magyarországon. Ennek történeti kontextusát láthattuk Nagy György köztársasági mozgalmának tárgyalásakor. A törvény ellenzői elvetették továbbá azt, hogy az 1913. évi XXXIC. tc. továbbra is érvényben lenne. A köztársaság 1918-as kikiáltása és az azóta eltelt események, valamint a Habsburg uralom megszűnése folytán a törvény érvényét vesztette. Láthattuk továbbá, hogy visszatérő elem a törvény ellenzőinél, hogy hangoztatják a kormányzat által alkalmazott kettősmércét. Eszerint ugyanis a legitimista propaganda szabadon folytatható ekkor az országban, míg a köztársasági propaganda folytatásáért szigorú büntetés jár. Gondoljunk itt csak Veér Imre másfél éves fegyház büntetésére. Szintén érdemes kiemelni, hogy az 1913. évi XXXIV. tc. bírálata milyen élesen összekapcsolódik az 1921. évi XLVII. tc.-el, amely a Habsburg-ház trónfosztását mondta ki. Míg a királyvédő törvény esetében épphogy a túlzott szigorral való alkalmazását kifogásolták, addig a trónfosztó törvény esetében éppen ellenkezőleg, annak be nem tartása ellen emeltek rendszeresen szót. Fontos végül kiemelni, hogy az 1913. évi XXXIV. tc. több olyan az 1920-as évek elején fontos kérdés kapcsán került elő, amik a korabeli politikai közvélemény szempontjából kiemelten fontosak voltak, mint például: az 1921. évi III. tc., a választójog kérdése, az országnak adandó nemzetközi kölcsönök és ezzel kapcsolatban Magyarország külföldi megítélése, a nemzet királysághoz való viszonya, valamint a felsőházi törvény reformja. Mindezek után nem meglepő, hogy a köztársasági eszme támogatói az alkotmányos fejlődés egy fontos gátját látták az 1913. évi XXXIV. tc.-ben és ezért annak megszüntetéséért küzdöttek.

Bibliográfia

Források

Törvények

1913. évi XXXIV. törvénycikk a király megsértéséről és a királyság intézményének megtámadásáról

1919. évi XI. néptörvény a népköztársasági államforma védelméről

1920. évi I. törvénycikk az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről

1921. évi III. törvénycikk az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről

1921. évi XLVII. törvénycikk IV. Károly Ő Felsége uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszüntetéséről

1925. évi XXVI. törvénycikk az országgyűlési képviselők választásáról

1926. évi XXII. törvénycikk az országgyűlés felsőházáról

Nemzetgyűlési almanachok

Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési Almanach 1920–1922 A nemzetgyűlés tagjainak életrajzi adatai, Budapest, Nyomtatott a Magyar Lap- és Könyvkiadó Részvénytársaság kő- és könyvnyomdájában II. Zita királyné-ut 1. szám., 1921.

Lengyel László Dr. – Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési Almanach, Budapest, Pallas Részvénytársaság nyomdája, 1922.

Nemzetgyűlési irományok

Az 1920. évi február hó 16-ára összehívott nemzetgyűlés irományai. XII. kötet. hiteles kiadás, Budapest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, 1922.

Nemzetgyűlési jegyzőkönyvek

Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * nyolcadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921.

Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * kilencedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921.

Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921.

Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1922.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenhetedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizennyolcadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenkilencedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1924.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * huszonegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1924.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * harmincadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1925.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * harminchatodik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1925.

Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * negyvenedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1926.

Szakirodalom

Monográfiák

Bónis György: Nagy György és az 1914 előtti köztársasági mozgalom, Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 26., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1962.

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018.

Horváth András: „A respublika álmodója” (Nagy György harca a független magyar köztársaságért), Budapest, A Bethlen Gábor Alapítvány által kiírt pályázatra készült pályamű, 1992.

L. Nagy Zsuzsa: Liberális pártmozgalmak 1931-1945, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986.

Nyári Gusztáv (szerk.): A köztársaság bünper aktáiból, Budapest, „Törekvés”-nyomda, 1923.

Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994.

Romsics Ignác: Bethlen István Politikai életrajz, Budapest, Helikon Kiadó, 2019.

Tanulmányok

Ruszoly József: A magyar republikánusok perei Szegeden, Tiszatáj, XXIII. évf., 1969/2, 148–157.

Internetes hivatkozások

Magyar életrajzi lexikon: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/r-775E4/rassay-karoly-776BC/

https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index61.html

https://adt.arcanum.com/hu/collection/Alkotmany/#

https://adt.arcanum.com/hu/collection/KatolikusSzemle/

Hivatkozások

  1. A felsorolt kérdésekre vonatkozólag lásd a szerző további munkáit: Segesdi Gergő: A köztársasági kérdés megjelenése az 1920-as években a magyar politikai jobboldal sajtójában, KRE-DIt, IV. évf., 2021/1, http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/segesdi-gergo-a-koztarsasagi-kerdes-a-magyar-politikai-kozbeszedben-1918-es-1928-kozott/ (Letöltés: 2023. április 23.); Segesdi Gergő: A köztársasági kérdés a magyar politikai közbeszédben 1918 és 1928 között, in Juhász Eszter – Segesdi Gergő (szerk.): Újkor – Új Kor? Kontinuitás és periódusok, ismétlődő történelmi mintázatok és egyedi fordulópontok a társadalom-, gazdaság- és hadtörténelem szemszögéből, KRE-DIt különszám, 2022, http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/segesdi-gergo-a-koztarsasagi-kerdes-a-magyar-politikai-kozbeszedben-1918-es-1928-kozott/ (Letöltés: 2023. április 23.)
  2. L. Nagy Zsuzsa: Liberális pártmozgalmak 1931-1945, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1986, 34.
  3. 1913. évi XXXIV. törvénycikk a király megsértéséről és a királyság intézményének megtámadásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=91300034.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D37 (Letöltés: 2023. április 22.)
  4. 1920. évi I. törvénycikk az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92000001.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D38 (Letöltés: 2023. április 22.)
  5. 1921. évi XLVII. törvénycikk IV. Károly Ő Felsége uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszüntetéséről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92100047.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D39 (Letöltés: 2023. április 22.)
  6. 1913: XXXIV. tc.
  7. Jelen alfejezetnek a Nagy György köztársasági mozgalmával szembeni 1913-as fellépéssel foglalkozó része, részben változatlan formában leadásra került a szerző ’A királykérdés árnyékában, a köztársasági gondolat megjelenése a magyar politikai közbeszédben’ című tanulmányával a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet által szervezett ’Befejezetlen múlt – Eszmetörténeti konferencia a XIX. és XX. század fordulójáról és ami belőle következett’ című konferencia kapcsán készülő tanulmánykötetetébe.
  8. A témára vonatkozólag bővebben lásd: Beke György: Egy elcsitíthatatlan magyar republikánus Nagy György életregénye, Budapest, KÖZDOK, 1998; Bónis György: Nagy György és az 1914 előtti köztársasági mozgalom, Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 26., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1962; Horváth András: „A respublika álmodója” (Nagy György harca a független magyar köztársaságért), Budapest, A Bethlen Gábor Alapítvány által kiírt pályázatra készült pályamű, 1992; Horváth András: A „Magyar Köztársaság” és Nagy György republikánus mozgalma, Tiszatáj, XLV. évf., 1991/10, 57–69.; Kruzslicz István Gábor: A köztársasági Nagy György vásárhelyi évei a sajtó tükrében (1911-1913), in Kőszegi Barta Kálmán (szerk.): Kései Kuruc, Békéscsaba, Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház, 2010, 9–23.; Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994.; Szabad György: Nagy György, a leghívebb republikánus, Tiszatáj, XLV. évf., 1991/10, 54–57.; Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története, Budapest, Szabó Miklós örökösei, 2015; Vigh Károly: Károlyi Mihály és Nagy György (Párhuzamos életrajzi vázlat), Tiszatáj, XLV. évf., 1991/10, 70–77.
  9. Pölöskei: A köztársasági eszme története Magyarországon, 99.
  10. Ruszoly József: A magyar republikánusok perei Szegeden, Tiszatáj, XXIII. évf., 1969/2, 149–150., 154–157.
  11. Ruszoly József: A magyar republikánusok perei Szegeden, Tiszatáj, XXIII. évf., 1969/2, 149–150., 154–157.
  12. Horváth: „A respublika álmodója”, 104–108.; Bónis György: Nagy György, 63–71.
  13. Uo., 63–71.
  14. Horváth: „A respublika álmodója”, 98–108.
  15. 1919. évi XI. néptörvény a népköztársasági államforma védelméről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=91900011.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D38 (Letöltés: 2023. május 1.)
  16. Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018, 250–251.
  17. Nyári Gusztáv (szerk.): A köztársaság bünper aktáiból, Budapest, „Törekvés”-nyomda, 1923, 2.
  18. Jelen tanulmány fókusza nem az 1923-as köztársasági bűnper és Veér Imre elítélése köré épül. A per, a köztársasági mozgalom, valamint ezzel kapcsolatban az 1913. évi XXXIV. tc. vitás megítélésének érzékeltetése miatt ugyanakkor fontos legalább egy lábjegyzet erejéig szerepeltetni a témával foglalkozó híradások egy részét. A perre foglalkozó sajtócikkek: Nagy György és Veér Imre pöre, Világ, XIV. évf., 1923. március 6., 6.; Dr. Nagy György köztársasági perét csütörtökön tárgyalja a bíróság, Szózat, V. évf., 53. szám, 1923. március 7., 6.; A Köztársasági Párt bünügye, Uj Nemzedék, V. évf., 53. szám, 1923. március 7., 6.; Másfél évi államfogházra ítélték Veér Imrét, Pesti Hírlap, XLV. évf., 54. szám, 1923. március 8., 5.; A budapesti büntetőtörvényszék ma mondott ítéletet Veér Imre pörében, Pesti Napló, LXXIV. évf., 50. szám, 1923. március 8., 5.; Másfél évi fogházra ítélték a köztársasági párt alelnökét, Új Barázda, V. évf., 74. szám, 1923. március 8., 2.; A magyar köztársaságiak pere, Uj Kelet, VI. évf., 16. szám, 1923. március 8., 5.; Veér Imrét a köztársasági propagandáért másfél évi államfogházra ítélték, Az Ujság, XXI. évf., 54. szám, 1923. március 8., 4.; Veér Imrét köztársasági agitációért másfél évre ítélték, Nemzeti Ujság, V. évf., 54. szám, 1923. március 8., 4.; Köztársasági agitációért, másfél évi fogház. * Veér Imre elítélése, Népszava, LI. évf., 54. szám, 1923. március 8., 9.; Köztársasági pör a büntetőtörvényszéken, Budapesti Hírlap, XLIII. évf., 54. szám, 1923. március 8., 4.; A köztársasági pör, Szeged, IV. évf., 54. szám, 1923. március 8., 3.; Megint politikai pör, Jövő, III. évf., 56. szám, 1923. március 8., 1.; Másfélévi államfogházra ítélték Ver Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXX. évf., 54. szám, 1923. március 8., 4., Másfélévi államfogházra ítélték el Veér Imrét, 8 Órai Ujság, IX. évf. 54. szám, 1923. március 8., 8.; Nagy György betegsége miatt Veér Imre köztársasági pörét külön tárgyalták, Az Est, XIV. évf., 54. szám, 1923. március 8., 3.; Veér Imre dr.-t a bpesti bíróság köztársasági propagandáért másfélévi államfogházra és 20 ezer pénzbüntetésre ítélte, Dunántúl, XIII. évf., 55. szám, 1923. március 9., 1.; Másfélévi fogházra ítélték a magyar köztársasági párt vezérét., Aradi Ujság, XXII. évf., 54. szám, 1923. március 9., 1.; A magyar köztársasági párt vezetői bíróság előtt, Brassói Lapok, XXIX. évf., 54. szám, 1923. március 9., 2.
  19. Vidor Gyual (szerk.): Nemzetgyűlési Almanach 1920–1922 A nemzetgyűlés tagjainak életrajzi adatai, Budapest, Nyomtatott a Magyar Lap- és Könyvkiadó Részvénytársaság kő- és könyvnyomdájában II. Zita királyné-ut 1. szám., 1921, 32.
  20. Cserti József 417-es számú indítványa az 1913. évi XXXI. tc. megszüntetésével kapcsolatban, in Az 1920. évi február hó 16-ára összehívott nemzetgyűlés irományai. XII. kötet. hiteles kiadás, Budapest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, 1922, 301.
  21. Cserti József felszólalása a nemzetgyűlésben, A nemzetgyűlés 289. ülése 1922. évi január 16-án, hétfőn, Bottlik József elnöklete alatt, in Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1922, 109.
  22. Lengyel László Dr. – Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési Almanach, Budapest, Pallas Részvénytársaság nyomdája, 1922, 175–176.
  23. 1921. évi XLVII. törvénycikk IV. Károly Ő Felsége uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszüntetéséről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92100047.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D39 (Letöltés: 2023. június 06).
  24. Szakács Andor felszólalása a nemzetgyűlésben és Bethlen István arra adott válasza, A nemzetgyűlés 118. ülése 1923. évi április hó 12-én, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 215–221., 223.
  25. Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 128–129.
  26. Erre a kijelentésre reagálva említi meg a szintén a Rassay Párt tagjának számító Drozdy Győző, hogy az előbbit ugyanúgy törvény tiltja. A Függetlenségi 48-as és Kossuth Pári Horváth Zoltán ezzel összefüggésben hangoztatta, hogy míg a Habsburg-propaganda kiválthatja a nemzetközi közvélemény negatív reakcióját, addig a köztársasági propaganda esetén aligha lehet erre számítani. A nemzetgyűlés 163. ülése 1923. évi julius hó 27-én, pénteken, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Pesthy Pál elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 163.; Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 52–53.
  27. Magát Veért Nagy Ernő egy igaz magyarnak, ideális és fennkölt szellemű emberként írja le. A nemzetgyűlés 163. ülése 1923. évi julius hó 27-én, pénteken, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Pesthy Pál elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenötödik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 163.
  28. Uo., 163–164.
  29. Egy lábjegyzet erejéig itt érdemes beemelnünk Romsics Ignác Bethlen Istvánról és trónfosztó törvény kimondásának körülményeiről megfogalmazott gondolatait. Romsics leírja, hogy az 1921. április 24-i budaörsi csatát követően Bethlen még megpróbált személyesen találkozni az uralkodóval, aki azonban ezt elutasította. Ezt követően a nagyhatalmak, a kisantant és szabad királyválasztók követelése mellett kimondták a nemzetgyűlésben IV. Károly trónfosztását és a Habsburg-ház trónöröklési jogainak megszűnését. Romsics ugyanakkor leírja, hogy Bethlen a trónfosztás után is IV. Károly személyében gondolkodott, mint lehetséges uralkodó. Károly halála után pedig valamelyik Habsburg főhercegben kereste a leendő király személyét. A királykérdés tartós kikapcsolását Romsics tehát inkább külpolitikai szükségszerűségnek látja. Romsics Ignác: Bethlen István Politikai életrajz, Budapest, Helikon Kiadó, 2019, 237–239.
  30. A Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt alapítója, a polgári demokrácia híve. Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 153–155.; Magyar életrajzi lexikon: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/r-775E4/rassay-karoly-776BC/ (Letöltés: 2023. május 02.)
  31. Szakács Andor felszólalása a nemzetgyűlésben, A nemzetgyűlés 191. ülése 1923. évi november hó 21-én, szerdán, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Pesthy Pál elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenhetedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 63–67.
  32. Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 143–144.
  33. A nemzegyűlés 214. ülése 1923. évi december hó 21-én, pénteken, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Pesthy Pák elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizennyolcadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 307.
  34. A nemzetgyűlés 218. ülése 1924. évi január 8-án, kedden, Scitovszky Béla és Pesthy Pál elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenkilencedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1924, 13–15.
  35. A nemzetgyűlés 223. ülése 1924. évi január hó 16-án, szerdán, in Uo., 224.
  36. 1925. évi XXVI. törvénycikk az országgyűlési képviselők választásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92500026.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D39 (Letöltés: 2023. április 29.)
  37. A nemzetgyűlés 428. ülése 1925. évi junius hó 17-én, szerdán, Scitovszky Béla és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * harmincadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1925, 325.
  38. A nemzetgyűlés 428. ülése 1925. évi junius hó 17-én, szerdán, Scitovszky Béla és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, in Uo., 428.
  39. Lengyel–Vidor: Nemzetgyűlési Almanach, 147–149.
  40. A nemzetgyűlés 469. ülése 1925. évi november hó 19-én, csütörtökön, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * harminchatodik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1925, 269.
  41. A nemzetgyűlés 469. ülése 1925. évi november hó 19-én, csütörtökön, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, in Uo., 269.
  42. Uo., 275.
  43. 1925 őszén kötött nemzetközi szerződés, amely nagyban elősegítette Németország beilleszkedését a versailles-i rendszerbe, https://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index61.html (Letöltés: 2023. május 02.)
  44. A nemzetgyűlés 469. ülése, 269., 273–281.
  45. Uo., 281.
  46. 1926. évi XXII. törvénycikk az országgyűlés felsőházáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92600022.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D39 (Letöltés: 2023. április 29.)
  47. Politikai jellegű konzervatív katolikus lap, https://adt.arcanum.com/hu/collection/Alkotmany/# (Letöltés: 2023. május 02.)
  48. A Szent István Társulat irodalmi és tudományos folyóirata, https://adt.arcanum.com/hu/collection/KatolikusSzemle/ (Letöltés: 2023. május 03.)
  49. A nemzetgyűlés 566.ülése 1926. évi junius hó 2-án, szerdán, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Zsitvay tibor elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * negyvenedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1926, 379.
  50. Uo., 379
  51. Vidor: Nemzetgyűlési Almanach 1920–1922, 152–153.
  52. 1921. évi III. törvénycikk az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92100003.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D38 (Letöltés: 2023. április 22.)
  53. Túri Béla képviselő felszólalása, A Nemzetgyűlés 163. ülése 1921. évi március hó 11-én pénteken, a Rakovszky István és Kenéz Béla elnöklete alatt, in Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * nyolcadik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921, 502.
  54. Vidor: Nemzetgyűlési Almanach 1920–1922, 82.
  55. Segesdi: A köztársasági kérdés a magyar politikai közbeszédben
  56. Tasnádi Kovács József felszólalása, A Nemzetgyűlés 170. ülése 1921. évi március hó 31-én, hétfőn, Kenéz Béla elnöklete alatt, in Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * kilencedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921, 144.
  57. Uo., 145.
  58. Tasnádi Kovács József interpellációja az Országos Köztársasági Párt tevékenységével kapcsolatban, A Nemzetgyűlés 216. ülése 1921. évi június hó 25-én, szombaton, Bottlik József és Kenéz Béla elnöklete alatt, in Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizenegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1921, 235.
  59. Bethlen István felszólalása a nemzetgyűlésben, A nemzetgyűlés 112. ülése 1923. évi március hó 14-én, szerdán, Scitovszky Béla, Huszár Károly és Almásy László elnöklete alatt, in Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * tizedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1923, 472–473.
  60. 1921. évi XLVII. tc.
  61. A nemzetgyűlés 294. ülése 1924. évi junius hó 3-án, kedden, Scitovszky Béla és Zsitvay Tibor elnöklete alatt, Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója * huszonegyedik kötet hiteles kiadás, Budapest, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, 1924, 266.

 

Segesdi Gergő: A köztársasági kérdés a magyar politikai közbeszédben 1918 és 1928 között

Bevezetés

A dolgozat témafelvetése és a témaválasztás aktualitása

Jelen munkámban a köztársasági gondolat magyarországi történetét vizsgálom két világháború közötti időszakban, a korabeli sajtó tükrében. Fő vizsgálati kérdésem, hogy a Károlyi féle népköztársaság és a kommunista tanácsköztársaság bukása után a köztársasági gondolat miképpen került elő a magyar közéletben. A tanácsköztársaság fájó emléke és a magyar nép feltételezett királyhűsége vajon teljesen kizárta a magyar közgondolkodásból a republikanizmus gondolatát vagy netán hogyha nem is hangsúlyosan, de jelen volt a kérdés? Ha igen, milyen formában? A köztársaságnak, mint államformának, ha akadtak támogatói Magyarországon, akkor ők kik voltak? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása mellett a munka elvégzését indokolja az is, hogy a közelmúltban több fontos és a 20. századi Magyarország életét meghatározó esemény évfordulója volt, mint például az 1918-as Károlyi féle Magyar Népköztársaság-, az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltásának az évfordulója, Horthy Miklós 1920-as kormányzóvá választásának, valamint a trianoni békediktátum aláírásának az évfordulója. Az 1918-as népköztársaság és az 1919-es tanácsköztársaság története jól feldolgozott, az 1946-os köztársaság története, ha nem is olyan mértékben, mint az előző kettőé, de szintén feldolgozott. Ez azonban nem mondható el a köztes időszakról. A köztársasági gondolat két világháború közti megjelenése a magyar historiográfiában még csak részlegesen került feldolgozásra. Terjedelmi korlátok miatt ugyanakkor, jelen tanulmányban az 1928-ig megjelent sajtóforrásokra fókuszálok.

A munka forrásbázisának bemutatása

A forrásbázist az 1921 és 1928 közötti években megjelent sajtótermékek közül a következő lapok alkotják: Az Ujság, Erdélyi Futár, Esti Kurir, Magyarország, Nemzeti Ujság, Népszava, Pesti Hírlap, Szózat, Uj Barázda, Uj Nemzedék, Világ. Ezek közül a legkorábbi 1921. január 29-én, a legkésőbbi 1928. december 11-én látott napvilágot. A forrásbázis részét képezi továbbá egy 1929-ben Erdélyben megjelent, azonban még 1928-ban megírt, de elkobzott írás, valamint kiegészítésként egy szintén 1929-es írás, amely Veér Imre perével foglalkozik.

A dolgozat módszertanának bemutatása

A témával eddig kevesen foglalkoztak, ezért a vizsgálati módszereket nehéz egy a historiográfiában már meglévő diskurzushoz kapcsolni és annak szemszögéből vizsgálni a rendelkezésre álló forrásanyagot. Ebből kifolyólag vizsgálati módszeremet a rendelkezésre álló forrásanyagra fókuszálva építettem fel. A szövegek tartalomelemzését nem egyszerű időrendi sorrendben végzem el, hanem a szövegekben meghatározó, hangsúlyosan jelenlévő megközelítési módok és problémakörök szerint rendezem és mutatom be az anyagot.

A köztársasági gondolat magyarországi képviselői

Az elemző munkát úgy vélem, hogy azzal a kérdéssel szükséges kezdeni, hogy meghatározzuk, a két világháború között kik voltak azok, akik Magyarországon királyság helyett köztársaságot szerettek volna. Egy, az Uj Barázda hasábjain 1921 elején megjelent cikkben a szerző úgy festi le a köztársaságot, mint egy mételyt, aminek egyedüli célja, hogy a csehek hódításait bebiztosítsa. Edvard Benes pedig nyíltan kijelentette, hogy örülne neki, ha Magyarországon köztársaságot láthatna. „[Benes] mellette szólt, mert ebből tudtuk meg, hogy milyen katasztrofális lenne reánk. Pár hete Magyarország felosztását javasolta. Hogy ezt még az ántánt is visszautasította, jön a másik rosszal a köztársasággal.”[1] Azt, hogy Benes valójában mennyire akarta, hogy Magyarországon köztársaság legyen, és mindez aztán Prága hatalmi helyzetét erősítse, ennek a munkának a keretében ezt nem fogjuk tudni megválaszolni. Azt azonban mindenképpen jól jelzi számunkra, hogy azok, akik a köztársasági államforma gondolatát képviselték a trianoni békediktátum utáni Magyarországon nem voltak könnyű helyzetben.

De kik voltak azok, akik, Hatos Pál szavait kölcsönvéve, az őszirózsás forradalom tövises emlékezete ellenére képviselték hazánkban a köztársasági gondolatot? Hiszen Jászi Oszkár és Károlyi Mihály külföldre távoztak és akiknek „…nevüket már a legnagyobb gyűlölettel emlegették”.[2] Az októberi eseményekben szerepet játszó értelmiséget megrendszabályozták. Az 1920-as években sorra jelentek meg azok a munkák, amelyek 1918 és 1919 eseményeivel foglalkoztak. Ezeknek döntő többségük Hatos szerint egyfajta vádirat volt az országvezető oktobristák és bolsevikok ellen. Ehhez járult még hozzá az, hogy az emigrációba vonulók emlékirataikban sokszor egymással is hadakoztak.[3]

A köztársasági gondolat magyarországi képviselőit három részben kívánom bemutatni. Az elsőben Nagy Györggyel és az ő köztársasági mozgalmával foglalkozom, a másodikban a magyarországi szociáldemokrata párttal, végül pedig a köztársasági gondolat egyéb magyarországi képviselőivel. Célom ezzel az, hogy a kérdést több szempontból is megvizsgálhassam, majd pedig az egyes részfejezetek elkészítése után összevethessem azok eredményeit.

Nagy György és mozgalma

Az 1920-as évek elején az egyedüli csoportosulás Pölöskei Ferenc szerint, amely a köztársasági eszmekört nyíltan vállalta, az a Nagy György által újjászervezett Köztársasági Párt volt, amely már az első világháborút megelőzően is magára vállalta a magyar köztársaság megteremtésének ügyét és országos szervezetet kezdtek kiépíteni. A székely származású és eredetileg a Függetlenségi Párthoz tartozó Nagy az 1905-1906. év politikai válsága, az ezt követő események és pártja meghasonlásának hatására jutott előbb a szakításhoz, majd később a köztársasági államforma hirdetéséhez. Köztársasági programját az 1910-es évek elején fogalmazta meg. Ez a program a francia forradalomból és a magyar jakobinusok nézeteiből táplálkozott, valamint az 1849-es trónfosztáshoz és Kossuth Lajos későbbi alkotmányterveihez nyúlt vissza. Pölöskei szerint a köztársasági eszme a monarchiával szemben jelent meg a magyarországi politikai életben. Ez pedig egyet jelentett a dualizmus államformájával való szembehelyezkedéssel. A köztársaság követelése egyben az ország függetlenségének az igényét is jelentette. Nagy György mozgalma főleg az alföldi régiókban tudott magának híveket szerezni, ahol azon fiatal értelmiségiek között lett népszerű, akik a legaktívabban őrizték Kossuth Lajos emlékét és politikai örökségét. Fontos azonban kiemelni azt, hogy Nagy György és mozgalma a dualizmus utolsó éveiben nem volt képes meghatározó politikai erővé válni, és1913-ban be is tiltották őket. A párt erőfeszítéseit, bár 1918-ban újjáalakult, sőt még az antant missziót vezető Clerk tábornokkal is tárgyalt, valamint Nagy György minden lehetséges fórumon kiállt Károlyi Mihály mellett, nem kísérte szerencse. Ismételten nem sikerült meghatározó erővé válniuk. Az pedig, hogy a formálódó új kormányban részt vegyenek, Huszár Károly merev köztársaságellenessége eleve kizárta.[4]

Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a Hatos Pál által „egy látványos one man show[-ként]”[5] jellemzett Nagy György és köztársasági mozgalma az 1920-as évek elején ne játszott volna aktív szerepet a hazai politikai életben. 1921 márciusában Kossuth Lajos halálának évfordulóján több párt közös megemlékezést szervezett a Fiumei úti sírkertben található Kossuth sírnál. A megemlékezésen jelen volt Szabó István kisgazda földművelésügyi miniszter, Kovács J. István képviselő, Óhegyi Lajos a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt nevében, továbbá maga Nagy György is. Nagy itt elhangzott beszédét a köztársasági mozgalom újbóli zászlóbontásaként is lehet értelmezni. A párt tagjai még aznap este a Wurgiles féle vendéglőben tartottak pártvacsorát. Itt hangzott el a párt második emberének és a később is fontos szerepet játszó Veér Imrének a beszéde, amelyben hangsúlyozta, hogy a republikánus gondolat nem veszett ki a nemzetből, továbbá Kossuth Lajos halálának évfordulóját arra kívánják felhasználni, hogy a nemzeti köztársaság megvalósításáért zászlót bontsanak. Tekintve azt, hogy az ország politikai helyzete 1921 márciusában milyen instabil volt, hiszen az új rend még csak elkezdett megszilárdulni, valamint IV. Károly első visszatérési kísérlete is erre az időszakra esett nem meglepő, hogy a köztársasági mozgalom zászlóbontása komoly megütközést váltott ki. A Kisgazda- és földmívespárti Kovács József képviselő[6] sietve igyekezett megtudni, hogy az igazságügyi- és a belügyminiszter mit szándékozik tenni a királyság intézménye ellen irányuló köztársasági propagandával.[7] Ő volt továbbá az, aki a párt tagjait „destruktív zsidó hadnak” nevezte. Kovács fellépése végül eredményt ért el, mivel a köztársaságiak pártgyűléseit a hatalom sorra betiltotta. Ők emiatt végül magának a kormánynak kényszerültek levelet írni. Ebben a levélben kifogásolták a gyűlések sorozatos betiltását, valamint tiltakoztak az ellen, hogy zsidónak bélyegezzék meg őket. Hangoztatták, hogy a párt tagjai Kossuth Lajos hűséges követői, aki – véleményük szerint – mindvégig kitartott köztársasági meggyőződése mellett.[8] A levél megírását követően nem sokkal a párt egy Kossuth Lajos sírjához összehívott gyűlésen kívánt tiltakozni, amit a hatalom ismételten betiltott. Ezt követően a párt koszorúzni vonult ki Kossuth sírjához, ahol Nagy György a következőt mondta: „Kossuth Lajos. Íme eljöttünk a te sírodhoz. A te tanítványaidat, a te politikai eszméd örököseit: a magyar republikánusokat a nemzetgyűlésben egyik képviselő gettó-csőcseléknek nevezte. A vakmerő nemzetgyűlési rágalmazó a te emlékedet is megtámadta és megtagadta és tagadta köztársasági meggyőződésedet – a hatalom pedig megtiltotta, hogy az ellenünk elhangzott vádakat megcáfoljuk.”[9] Nagy György után Veér Imre tartott beszédet.[10] Miután a bíróság kimondta, hogy a köztársasági eszme propagálása nem ütközik törvénybe, a párt egy memorandumot fogalmazott meg ezzel kapcsolatban a kormánynak, amelyet Cserty József terjesztett a nemzetgyűlés elé. Ebben kérték a választáson való részvételük engedélyezését. A párt úgy számolt, hogy a közelgő 1922-es nemzetgyűlési választáson részt tud majd venni, illetve, hogy képviselői mandátumot elnyerve a nemzetgyűlésbe is bekerülhetnek majd. Ez azonban már nem történt meg, ugyanis azt a hatalom megakadályozta. Emellett Szentesen, ahol Nagy György maga kívánt indulni, több esetben is elhangzott köztársasági témájú programadó beszéd, ami később, vádként került elő a köztársaságiakkal szemben.[11]

Láthatjuk, hogy a köztársaságiak már rögtön a zászlóbontás után szembekerültek a hatalommal, ami szinte azonnal igyekezett ellehetetleníteni őket. Noha a párthoz köthető sajtó később is működött, a párt maga fokozatosan ellehetetlenült és működési tilalmat rendeltek el ellene. A vád szerint a Köztársasági Párt törvényellenes célú, a magyar nemzet alkotmányát veszélyeztető szervezete és a közrendet sértő és veszélyeztető működtetése miatt volt erre szükség. Vezetőit végül perbe fogták, maga Nagy György pedig 1923-ban meg is halt. Veér Imrét, a párt második emberét, aki Nagy György halála után állt a párt élére bíróság elé állították köztársasági propaganda vádjával, és fegyházbüntetésre ítélték. Bár a pártjukat betiltották, az intézkedést nem alkalmazták teljesen következetesen. L. Nagy Zsuzsa szerint a mozgalom politikai radikalizmusával és erős nacionalizmusával továbbra is hatott a fiatal értelmiségiekre.[12] A hazai közvélemény tisztában volt azzal, hogy az ítélet könnyedén kiválthatja egyes nyugati országok nemtetszését. Legalábbis erre utal a polgári radikális Világ című lapban Veér Imre perével kapcsolatos írás. Az írás szerzője szerint bár Veér cselekedete a legtisztább politikai vétség volt, az ítéletet pedig a magyar bíróság a magyar törvényeknek megfelelően hozta meg és azoknak szerzett érvényt, tisztában kell lenni azzal, hogy azokban az országokban, amelyek ekkor köztársasági alkotmányra helyezkedtek egy ilyen ítélet nem fog megértésre találni.[13] Veér egyébként később sem tagadta meg köztársasági meggyőződését, ahogyan azt 1929-ben tartott tárgyalásán nyíltan elő is adta.[14] Ez a meggyőződés azonban nem gátolta meg abban, hogy Magyarországot elhagyva egy időre emigrációba vonuljon, és csatlakozzon azokhoz, akik az angol, amerikai és francia közvélemény előtt bírálták a Horthy-rendszert. Veér mindezek mellett részt vett Az Emberi Jogok Ligájának magyar tagozatának a munkájában. Ez a lépése azonban L. Nagy Zsuzsa szerint bár erősítette a nyugaton működő magyar emigrációt, azonban gyengítette a Magyarországon működő ellenzékieket.[15]

Fontos kiemelnünk, hogy Kossuth Lajos eszményképe milyen hangsúlyosan megjelenik Nagy Györgyék érvrendszerében, ahogyan ezt Pölöskei is megjegyezte. Kossuthra mint a nagy magyar republikánus elődre tekintettek, aki 1849-ben Debrecenben kimondta a Habsburg ház trónfosztását és megteremtette a magyar köztársaságot. Nem szabad azonban elfelejtenünk azt, hogy 1849-ben nem történt meg a szakítás a királyság államformájával. A kormányzóelnöki tisztség felvételével legfeljebb az államforma kérdésének nyitva hagyásáról beszélhetünk, semmint szakításról a királyság intézményével. Ez az érv Veér Imre 1929-es tárgyalásán is előjött, amikor Miskolczy Ágost királyi ügyész, amellett, hogy az 1849-es trónfosztásról, mint egy elhibázott lépésről beszélt, a következő kijelentést tette: „…még Debrecenben sem mondták ki a magyar köztársaságot és egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal a frázissal, hogy Kossuth Lajos köztársaságpárti volt.”[16] Érdemes azonban megemlíteni Mezey Barnát, aki az Az első magyar köztársaság. 1849 respublikája című tanulmányában Beér János alkotmányjogászra és Csizmadia Andor jogtörténész-professzora hivatkozva azt fogalmazza meg, hogy bár a Függetlenségi Nyilatkozat formailag nem kiáltja ki a köztársaságot, tartalmilag azonban köztársaságinak tekinthető.[17] Tény továbbá, hogy az 1849-es köztársaság gondolata, az 1946-ban létrehozott Magyar Köztársaság érvrendszerében is előjön. Magában az államformát deklaráló 1946. évi I. törvénycikk preambulumában is hivatkoznak a debreceni határozatra.[18] Mindez jól mutatja 1848-49 fontosságát a magyar köztársasági gondolkodásban. 1848-49 képe természetesen nem csak a köztársaságiaknál jelenik meg. Sőt, Tormay Cecil a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921 márciusi ülésén éppen az ő eszményképüket állítja szembe az „Éljen a köztársaság! Éljen a proletárdiktatúra!” jelszavakkal. A köztársaságról, mint egyfajta mételyről beszélt, amivel Petőfi Sándor alakját állította szembe.[19] Érdekes tény azonban, hogy Veér Imre fentebb már említett 1929-es tárgyalásán Búza Barna védőügyvéd Petőfire, mint a legnagyobb köztársaságpárti személyre hivatkozott a magyar történelemben. Láthatjuk tehát, hogy 1848-49 mind a köztársaságpártiak, mind pedig az azt elvetők számára fontos hivatkozási pontként szolgált.[20]

A magyar szociáldemokraták és a köztársasági gondolat

Az előző fejezetben Nagy Györgyék kapcsán láthattuk, hogy miként viszonyult a hatalom egy nyíltan köztársasági eszmét hirdető mozgalomhoz. Felmerül azonban a kérdés, hogy mi volt a helyzet a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, és annak az államforma kérdéséhez való viszonyával abban a politikai rendszerben, amelyet Bethlen István neve fémjelzett. Ahogyan azt Romsics Ignác kifejti, Teleki Pált a miniszterelnöki székben 1921 áprilisában követő Bethlen Istvánnak a rendszer konszolidációjához szüksége volt arra, hogy a szociáldemokratákkal való viszonyt rendezze, mivel addig, amíg a szociáldemokraták totálisan elutasító, rendszeren kívüli álláspontot képviselnek, a rendszer megszilárdulása nem lehet teljes. A keresztényszocialista szakszervezeteknek nem sikerült a hazai munkásságot a befolyásuk alá vonni. Az továbbra is szilárdan a szociáldemokrata párt mögött állt. Romsics kiemeli továbbá azt is, hogy a szociáldemokrácia a legtöbb európai országban komoly parlamenti, sőt kormánytényező is volt. Ezért ha Bethlenék illeszkedni akartak Európához, akkor nem maradt más választásuk, mint kiegyezni a szociáldemokratákkal. Fontos tény, hogy a kompromisszum szándéka a szociáldemokratákban is megvolt, mivel a liberális demokratákkal való összefogásuk nem járt konkrét politikai eredménnyel. Így született meg 1921. december 22-én a megállapodás, ami Romsics szavait idézve egyszerűen Bethlen-Peyer-paktumként vonult be a köztudatba. A megállapodás szavatolta a párt működését és pártlapjai terjesztésének szabadságát. Ennek köszönhetően a két világháború között részesei lehettek a politikai életnek. Képviselőik ott ültek a parlamentben, lapjuk, a Népszava pedig egészen 1944. március 22-éig megjelenhetett. Ezért cserébe azonban az egyezmény kemény megkötéseket tartalmazott a szociáldemokratákra nézve. Ezek egyike volt, hogy a szociáldemokraták nem propagálják a köztársasági államformát.[21]

Bár a paktum kikötötte a szociáldemokraták számára, hogy nem agitálhatnak az államforma megváltoztatása mellett, mégis azt látjuk, hogy a kérdés több esetben is előjött a szociáldemokraták körében, főleg az évtized második felétől. Erre tesz említést Egresi Katalin is A köztársasági eszme és a Szent Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között című kiváló tanulmányában.[22] A Nemzeti Ujság 1922 novemberében a Károlyi-féle köztársaság jubileumán már azzal vádolja a szociáldemokratákat, hogy ők még mindig a köztársasági államformát tartják hatalomra jutásuk feltételének, hiszen ők azok, akik „jubilálják” a „szomorú emlékű” Károlyi-féle köztársaságot. Noha jelen esetben ezt a kijelentést nem a szociáldemokraták tették magukról, valamint a köztársasági államforma képviselete az újságban vádként jelenik meg, ennek ellenére jól mutatja számunkra azt, hogy voltak, akik kétkedve fogadták, hogy a szociáldemokraták ténylegesen lemondtak volna a köztársasági államforma bevezetéséről.[23] Valóban ez történt, mert annak ellenére, hogy az 1921-es paktum kikötötte a köztársasági államforma melletti agitáció tilalmát, a párt 1925. november 21-i ülésén felvetette az államforma kérdését. Úgy vélték, hogy a királykérdés eldöntését meg kell előznie az alapvető közszabadságok helyreállításának, hiszen annak felvetése valójában az államforma felvetésének a kérdését is jelenti, ami pedig a párt szerint nincsen véglegesen rendezve. Véleményük szerint a kérdést népszavazáson kell rendezni, amit a párt követelt is. A népszavazás intézményét azért tartották fontosnak, mert így látták biztosítottnak hogy a magyar nép minden befolyástól mentesen dönthessen arról, hogy „milyen államformára kívánja állami életét berendezni”. Mindezt a következőképpen indokolták: „A szociáldemokrata párt a köztársasági államformát vallja, amelynek demokratikus keretében látja legjobban biztosítva a nép szabad fejlődését és boldogulását. […] A párt a köztársasági gondolat számára legalább […] ugyanazt a szabadságot követeli, mint aminőt a legitimista propaganda élvez.”[24] Erre pedig azért volt szükség, mert amíg a királykérdés felvetését a kormány minden alakommal jóindulatúan támogatta, addig a köztársasági gondolat minden megnyilvánulását a lehető legerőszakosabb formában elfojtotta.[25] A népszavazás kérdése visszatérő eleme volt a szociáldemokraták érvrendszerének. 1928 decemberében a következőképpen írtak erről egy, a legitimisták nagykanizsai gyűlésükön elhangzottakra reagáló Népszava cikkben. Az említett gyűlésen a szónok amellett érvelt, hogy a magyar élet legfontosabb kérdése a királykérdés. A cikk szerint azonban, annak a magyar népnek is megvan a maga véleménye a kérdésről, amelyre nemcsak a legitimisták, hanem a szabadkirályválasztók is előszeretettel hivatkoznak. A magyar népnek, amelynek milliói vergődnek nyomorban. Egy ilyen nép pedig aligha osztja azt a véleményt, hogy a magyar élet legfontosabb kérdése lenne a királykérdés. A szociáldemokraták erre hivatkozva javasolták, hogy a legitimisták és a szabadkirályválasztók a propaganda mellett tegyék magukévá a népszavazás elvét, valamint igyekezzenek ennek érvényt szerezni. Véleményük szerint, ha a királyság gondolatának valóban többsége van Magyarországon, akkor nincs okuk arra sem a legitimistáknak, sem pedig a szabadkirályválasztóknak, hogy elutasítsák a népszavazás elvét, még a jogfolytonosság „államjogi káprázata kedvéért sem”. Emellett érvként hozták azt is, hogyha a legitimisták valóban olyan demokratikus módon gondolkodnak, mint ahogyan az a fentebb már említett nagykanizsai beszédben elhangzott, akkor nem is tudnak mást tenni, mint elfogadni a népszavazás lehetőségét. Minden más megoldás ugyanis csak további nyugtalanság forrása lenne, valamint nem lenne képes meggyőzni a köztársaság híveit arról, hogy akár a legitimisták vagy a szabadkirályválasztók jelöltje jogosan lenne király. Ahogyan fogalmaznak: „Trón, vagy elnöki szék, […] ezt nem dönthetik el a nép nélkül, a nép ellenére.”[26] További érvként szerepelt a népszavazás kérdése mellett, hogy a szerző szerint senki nem jelentheti ki, hogy a köztársasági államformának ne lennének hívei Magyarországon. Ilyet ugyanis népszavazás nélkül nem lehet állítani. A szociáldemokraták ebben a cikkben kirajzolódó véleménye szerint, a népszavazás intézménye az, amely képes az államforma elvi, tárgyi és személyi kérdését megnyugtatóan rendezni, az egész magyar nép véleményét így lehet kinyilvánítani. Aki pedig ezt nem hajlandó elfogadni, az helytelen és veszedelmes útra kerül, amikor nekilát a trónácsoláshoz.[27]

Meglátásom szerint érdemes külön foglalkoznunk azzal a Népszava cikkel, amelyet 1928. november 16-án írtak az 1918-as köztársaság tízéves jubileumára. Ezen írás miatt ugyanis, a budapesti ügyészség eljárást indított, és elkobozta azt a köztársaság megünneplésére hivatkozva, a szerkesztő pedig többéves börtönbüntetés elé nézett. Ezt a cikket később azonban sikerült a Párizsban élő magyar szocialista munkásokhoz eljuttatni, akik ott röpiratban kiadták, majd pedig azt eljuttatták az Erdélyi Futár nevű erdélyi magyar lapnak közlésre.

Ebben az írásban az 1918-ban lezajlott eseményekre olyan komoly változásként hivatkoznak, amelyet az akkor megalakult köztársaságok joggal ünnepelnek, hiszen azok megalakulásával összeomlott az a hit, hogy csak a királyságok bírnak államfenntartó erővel. A népek pedig ezek után társadalmi fejlődésük során egyre inkább a demokrácia szilárd alapelveire építették fel államaikat. A demokrácia lett az alapja a társadalmi és a politikai életnek. Ahol pedig megmaradt a királyság intézménye, a királyok korábbi önkénye és különleges hatalma már a múlté. Egy uralkodó gyakorlatilag nem rendelkezik több hatalommal, mint egy köztársasági elnök. Magyarországon viszont nemhogy idegen, hanem kifejezetten réginek mondható a köztársaság utáni vágy. Mindezt a következőképpen indokolta a szerző:

A magyar nép a Habsburgok négyszázéves uralma alatt megtanulta az ország függetlensége után való vágyát és a függetlenség után való törekvéssel vele járt a köztársasági államforma akarata is. A 48-as forradalom irodalmában és költészetében, politikai törekvésében ás harcaiban mindig magasra lángolt a köztársasági államformáért való vágy. És ha a minden oroszok cárja nem siet a Habsburgház megmentésére és nem gázolja le a 48-as forradalmat, akkor a független Magyarország Középeurópa első köztársasága lett volna.[28]

Látható, hogy a hivatkozási alap, ahogyan korábban Nagy Györgyéknél is 1848-49. 1918-ban pedig, amikor a magyar nép más országok példáját követve kikiáltotta a köztársaságot, akkor tulajdonképpen ennek a „köztársasági államformáért való vágynak” szerzett érvényt. A hírt a szerző szerint az egész ország ujjongó örömmel fogadta. Károlyi Mihályék a köztársaság kikiáltásával pedig csupán a nép egyre sürgetőbb akaratának tettek eleget. Ezzel minden, az akkori eseményeket átélő ember tisztában volt. Sőt egészen odáig megy a kijelentések során a cikk írója, hogy azt állítja, egyetlen olyan magyar sem volt, aki ne akart volna köztársaságot. Ahogyan fogalmaz: „Pártokra és felekezetekre való tekintet nélkül mindenki a köztársaság mellett volt. A levitézlett reakciónak egyetlen embere sem akad, aki ne örült volna annak, hogy Magyarország köztársaság!”[29] Kétségtelen, hogy ez a kijelentés túlzó, azonban a szerző köztársaság iránti elkötelezettségét mégis jól mutatja a számunkra.

Az ellenforradalom azonban eltörölte a köztársaságot és megteremtette a legitimistákat és a szabadkirályválasztókat. Többen pedig a szerző megfogalmazása szerint „fátylat borítottak a múltjukra”, és a legitimisták vagy a szabadkirályválasztók táborához csatlakozva remélték, hogy ezzel meg nem történtté tehetik a múltjukat. Mindez azonban a szerző véleménye szerint nem volt elegendő ahhoz, hogy a köztársaság szellemét és a köztársaság iránti vágyat kitöröljék a magyar nép lelkéből. A szerző és társai pedig továbbra is a köztársaság hívének vallják magukat. Emellett hitet tesznek amellett, hogy nem adják fel azt a törekvésüket, hogy Magyarország egyszer törvényesen köztársaság legyen. Állításuk szerint ebben az egész magyar nép együtt érez velük. Bizalmukat fejezik ki aziránt, hogy Magyarországra nem lesz hatás nélkül az, ami a jubileumukat ünneplő köztársaságokban ekkor zajlik. Meggyőződésük továbbá, hogy a magyar nép is úgy fogja berendezni életét, ahogyan azt akarja, állami és társadalmi életét a demokrácia alapjára fogja helyezni, valamint ki fogja fejezni azt az akaratát, hogy az államformát is maga határozza meg. Ezek a kijelentések bármennyire is túlzóak, jól mutatják számunkra azt, hogy igenis voltak a köztársasági államformának elkötelezett hívei a két világháború közötti időszakban. Véleményem szerint ugyanakkor be kell látnunk azt, hogy a hatalom szemében egy ilyen kijelentés már önmagában is elegendő lehetett ahhoz, hogy egy írást elkobozzanak, annak szerzője ellen pedig eljárást indítsanak. Hiszen a szerző pozitív példaként állítja az olvasó elé mindazt, ami 1918-ban és azóta az akkor megalakult köztársaságokban történt. A népszavazás korábban csak javasolt kérdése pedig itt pedig már, mint egy a közeljövőben biztosan bekövetkező esemény jelenik meg, amelynek kimenetele aligha lehet kérdéses.

A szerző véleménye szerint egyedül a köztársasági államforma az, ami képes megoldani Magyarország égető társadalmi és politikai kérdéseit. Ennek ellenére tisztában volt azzal, hogyha meg is történne annak bevezetése, az önmagában még nem jelentené „minden bőség forrását”. A köztársasági államforma azonban elengedhetetlen előfeltétele a demokratikus társadalmi berendezkedésnek. Mindezt a következőképpen fogalmazza meg: „[A köztársaság] hatalmas motorikus ereje a népek szabad fejlődésének, hogy a köztársasági állam talpazatán vívják meg a társadalmi osztályok egymás közötti harcaikat, és e harcokból küszöböljék ki egyszer s mindenkorra a militarisztikus dinasztiát, az uralkodó családok és egyének önkényuralmát és helyébe teremtsék meg a nép szabad önkormányzatát!”[30] Az a tíz év pedig, amit 1918 óta elvesztettek csupán röpke idő „a történelem nagy országútján”. Ennek ellenére 1928 Magyarországát mégis úgy festette le a szerző, ahol a munkás és a polgár még mindig a különleges törvények alatt nyög, a sajtószabadság pedig nemhogy nem valósult meg teljesen, hanem a hatalom ekkor is éppen azon ügyködik, hogy azt eltörölje. Ezzel 1848-49 szellemisége számára tovább ácsolják a koporsót, és készülnek annak örökségét végleg elföldelni. Kossuth Lajosnak pedig szerencséje, hogy nem 1928 Magyarországán él, mivel a „magyar reakció” azonnal bilincsbe verné, amiért 1849-ben kimondta a Habsburgok trónfosztását és kikiáltotta a Független köztársasági Magyarországot.[31]

Ezeket a sorokat olvasva, úgy gondolom egyáltalán nem meglepő, hogy a budapesti ügyészség ezt az írást elkobozta, a Népszava szerkesztője ellen pedig eljárást indított, hiszen az itt megfogalmazott gondolatok kimerítik a köztársasági propaganda fogalmát. Számunkra azonban rendkívül értékes forrásként szolgál, hiszen kiválóan szemlélteti, hogy a szociáldemokraták miképpen is viszonyultak az államforma kérdéséhez a Bethlen-Peyer-paktum tilalma ellenére. Bemutatja emellett azt is, hogy bár a párt szabadon működhetett és megnyilvánulhatott, a határt átlépve a hatalom ellenük is fellépett, még hogyha nem is annyira szigorúan, mint korábban Nagy Györgyék ellen. Noha jól lehet, hogy ezt a szociáldemokraták társadalmi támogatottsága miatt nem is merte volna megtenni.

A köztársasági gondolat egyéb magyarországi képviselői

A Nagy György-féle köztársasági mozgalom és a szociáldemokraták vizsgálata egyértelműnek tűnik, hogyha a köztársasági gondolat magyarországi képviselőit keressük. Úgy gondolom azonban, hogy joggal merül fel a kérdés, hogy mi van a magyar közélet egyéb liberális és baloldali képviselőivel? Ahhoz, hogy teljesebb képet kaphassunk elengedhetetlen őket is megvizsgálnunk.

Azt, hogy a köztársasági mozgalommal szemben miképpen lépett fel a hatalom a Nagy Györgyékkel foglalkozó részben jól láthattuk. Gyakorlatilag már 1921-től igyekezett ellehetetleníteni őket. A szociáldemokratákat pedig a velük kötött paktummal igyekezett a köztársasági államforma hirdetésétől visszatartani. Mindezek ismeretében meglepőnek tűnhet, hogy 1922 januárjában Méhely Kálmán korábbi pártonkívüli demokrata képviselő[32] egy több mint négy órás beszédben fejtette ki a nemzetgyűlés előtt, hogy szerinte miért is a köztársasági államforma az egyetlen lehetséges államforma Magyarországon. Az Ujság című lapban ezt a beszédet tárgyilagosként és érthetőként jellemezték. A következő gondolatot fogalmazták meg vele kapcsolatban: „Sokkal helyesebbnek és üdvösebbnek tartjuk, ha bármilyen politikai felfogás – akár a köztársasági gondolat is – a törvényhozáson belül nyilatkozik meg és nem az utczán a tömegek előtt.”[33] A kérdés zárt körben való megjelenését nem tartotta a szerző problémásnak, valamint véleménye szerint a gyülekezési és agitációszabadságnak éppen az a legnagyobb jelentősége, hogy teret enged valamennyi politikai pártnak, hogy igénybe vehesse parlamentáris megvalósítására. A vélemény, amit ebben a beszédben megfogalmaztak, egybevág a Bethlen István által képviselt tömegdemokráciát elvető és irányított- és konzervatív demokráciát, valamint a fontolva haladást hirdető politikaielképzelésével. Bethlen, bár elismerte, hogy a nyugati országok adekvát kormányzati formája a parlamentáris demokrácia, felfogása szerint Magyarországról ekkoriban még hiányoznak azok a feltételek, amelyek egy szélesebb társadalmi alapozottságú politikai demokrácia működését szavatolni volnának képesek.[34] Láthatjuk tehát, hogy amíg a köztársasági gondolatot nem kívánták a szélesebb tömegek előtt képviselni, és úgymond forradalmi hangulatot kelteni, addig ez a beszéd egyfajta megtűrt kategóriába került, hiszen Méhely Kálmán ellentétben Nagy Györgyék zászló bontásával nem az utcán, hanem az Országház falai között fejtette ki álláspontját. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a hatalom Méhelyt később ne bélyegezte volna meg kommunistának, miután megjelent egy Rassay Károly liberális pártvezér által szervezett párt rendezvényen.[35]

Méhely beszédének elején kifejtette, hogy tiszteli a legitimistákat, azért mert kitartottak felfogásuk mellett. Érdekes azonban megfigyelni, hogy később már azt hangoztatta, hogy mint jogfolytonosságot nem ismeri el a legitimizmust. Ezt pedig azzal indokolta, hogy a legitimizmus nem más, mint a dinasztiák fennmaradásának a konzerválása. Az igazi jogfolytonosság pedig nem más, mint a nemzet érdekének a fenntartása. A kormányról és annak szerepéről elítélően beszélt, amiért véleménye szerint politikájukkal eljátszották a külföld rokonszenvét, amelyet a bolsevizmusból való józan kilábalás után tanúsítottak Magyarország felé. Ahogyan fogalmaz: „Ez a kormány felvilágosult abszolutizmusnak képzeli magát – felvilágosodás nélkül!”[36] Nem tartotta lehetségesnek az 1914 előtti állapotokhoz való visszatérést. Már csak azért sem, mert az emberek nem a rendszert áhítozták vissza, hanem a békés viszonyokat. A nagytőkét szintén elítélte, amiért az véleménye szerint társadalmi egyenlőtlenségeket okozott. Érzésem szerint azonban érdekesebb és számunkra fontosabb az a megállapítás, amit az 1918 október végi eseményekről és Károlyi Mihályék szerepéről nyilatkozott. A forradalmat egy elhamarkodott katonai puccsként jellemezte, Károlyiékról pedig úgy beszélt, mint akiknek a tevékenysége az anarchia ellen nagy erőlködésként fogható fel . Ezt azonban mégsem tartotta egyedi esetnek, hiszen a történelem során már nemegyszer előfordult, hogy egy gyors demokratikus átalakulással igyekeztek elejét venni az anarchiának. Példaként a párizsi kommünt állította, amely nem jött volna létre „…ha nem vigyorogtak volna sértő módon a francziák arcába.[37]. A bolsevizmus eljöveteléért pedig Magyarországon, ahogy máshol is, a nemzeti önérzet megsértése tehető felelőssé.

A forradalmak Méhely érvrendszerében nem mint negatív tényezők jelennek meg, ugyanis véleménye szerint egy forradalom nemcsak gyilkosságokból áll, hanem gazdasági átalakulásból is. Ahogyan fogalmaz: „Nemcsak az evolucziós állapotnak, de a forradalmi állapotnak is meg van a maga létjogosultsága.”[38] Szembeállította ugyanis egymással az „evolúcziót”, tehát az olyan társadalmi fejlődést, ami folyamatosan, de ebből adódóan lassan halad előre és a „revolucziót”, amely nagyobb ugrásszerű lépésekkel vitte előrébb a társadalom fejlődését. Forradalmakra, véleménye szerint igenis szükség van, azonban nem szabad azoknak a romboló részénél megállni, hanem tovább kell haladni az építés felé úgy, hogy megtartjuk azt, ami jó volt a társadalomban.

Méhely Kálmán a magyar nyelvvel kapcsolatban szintén érdekesen nyilatkozott. Tagadta ugyanis azt az állítást, hogy nyelvében él a nemzet. Bár Kun Béla is magyarul beszélt, Méhely szerint azonban a vörös terror nem magyar, hanem idegen gyökerű. Ezen gondolatmenetét tovább fűzve Méhely azt mondja, hogy szerinte maga az ellenforradalom sem magyar, hanem német gyökerű volt. A Habsburg uralomnak egyetlen olyan állomása sem volt, amiért a magyar nemzetnek hálásnak kéne lennie. A gondolat pedig, ami talán a legnagyobb megrökönyödést keltette az őt hallgatók körében az az, hogy még a kétszáz éve itt élők sem tekinthetők fajmagyarnak. Azt azonban, hogy véleménye szerint ki tekinthető annak, nem definiálta Méhely.

Az államforma kérdéséhez beszéde végén jutott el Méhely Kálmán. Úgy vélte, hogy felesleges a kormányzatnak attól tartania, hogy a régi Habsburg uralom bármikor is visszatérhetne az országba. Ezért a teljes lojalitással le kell számolni. Itt érdemes kiemelnünk, hogy a cikk szerzője szerint a kisgazda képviselők egészen eddig a pontig, „mint valami prófétát” hallgatták Méhelyt. Miután azonban a szabadkirályválasztókról azt a kijelentést tette, hogy a legitimistáknál is veszélyesebbek megrökönyödtek. Sem a legitimisták, sem pedig a szabadkirályválasztók által képviselt utat nem tartja járhatónak, ezért az egyetlen reális alternatíva szerinte a köztársasági államforma bevezetése. Érthető módon ez a kijelentés nagy zúgolódást keltett az ülésteremben. Erre válaszul Méhely kijelentette, hogy ő maga mellett állónak látja a szociáldemokraták képviselőit. A közelgő választások után pedig az új összetételű országgyűlésnek ki kell majd kiáltania a magyar köztársaságot. Ezután az ellenzék egy része hangosan éltette Méhelyt, a többség azonban néma maradt. Érdemes még megemlítenünk, hogy ezen a ponton vita robbant ki a képviselők között arról, hogy milyen államformában is élnek. Rassay Károly részéről ekkor hangzott el a királyi köztársaság kifejezés is, amit Schweitzer Gábor szerint nemcsak a hazai republikánus érzelmű ellenzék, hanem nem kevés iróniával a közjogtudomány képviselői is használták, és akadtak olyanok is, akik az ország államformáját ténylegesen köztársaságnak tartották. Sőt, Horthy Miklóssal kapcsolatban Kende Péter is kifejti, hogy inkább volt egy időkorlát nélkül regnáló köztársasági elnök, mint királypótló régens vagy alkotmányos uralkodó.[39]

Kétségtelen, hogy Méhely Kálmán beszéde egy rendkívül értékes forrás a számunkra a köztársasági kérdést illetően, hiszen az Országházban, a nemzetgyűlés képviselői előtt hangzott el. Az is kétségtelen tény, hogy bár érvrendszerében erősebbnél erősebb képeket használt, az azonban végig logikusan felépített maradt, és védelmébe tudta venni mind Károlyiékat, mind pedig a forradalmakat. Az a kijelentése azonban, hogy a legitimisták és a szabadkirályválasztók között meghúzódó vita miatt az egyetlen lehetséges államforma a köztársaság, néhány lelkes éljenzésen kívül csak néma hallgatást szült. Ez pedig jól mutatja számunkra, hogy bár teret biztosítottak Méhelynek, hogy álláspontját kifejtse az államforma kérdésével kapcsolatban, azzal igazi hatást nem tudott elérni.[40]

A gyűlések hatalom általi erőszakos feloszlatására már korábban is kitértünk Nagy Györgyék kapcsán. Ezek az erőszakos cselekedetek nem szűntek meg Nagy Györgyék mozgalmának a felszámolása után sem. 1924-ben Rupert Rezső fel is szólalt ellene miután a hatóság feloszlatta a Kossuth-párt a Szózat című lap szerint októbrista tüntetését. A túlzott hatósági fellépés ellen felhozott érvei egyeznek azzal, amit a szociáldemokraták kapcsán már fentebb olvashattunk, és ami a hatalom által alkalmazott kettős mércét támadja. Rupert ebben a fellépésben a detronizációs törvény megsértését látta, mivel a gyűlés betiltásának fő indoka a Habsburg dinasztia megsértése volt.[41]

A szociáldemokratákkal kapcsolatban már röviden érintettük azt a kérdést, hogy miképpen viselkedett a Horthy-korszak alatt sok olyan személy, akik valamilyen szerepet vállaltak az 1918-as eseményekben. Ennek kapcsán érdemes megvizsgálnunk egy 1924-ben, a Világ lapjain megjelent olvasói levelet, amiben Túri Béla katolikus egyházi személy pálfordulásával foglalkoznak. A levél szerint Túri pontosan az a személy volt, aki az új rend megszilárdulása után úgy beszélt a szociáldemokratákról mintha korábban semmi köze sem lett volna hozzájuk. Holott ő volt az, aki az Alkotmány című lapban az orosz forradalom kapcsán levonta az első konklúziókat, és „csodálatos prófétasággal” állapította meg, hogy a háborúnak csak a leggyökeresebb szociális átalakulással lehet véget vetni. Emellett ő volt az, aki a katolikus közvélemény számára megmagyarázta azt, hogy tulajdonképpen miért is szükséges a köztársasági államforma bevezetése. A köztársasági gondolatról magáról pedig a következőt fogalmazta meg: „>>Máskor az ilyen lépés forradalmi lépés volna<<,… de… >>ha köröskörül a monarchiákat megbuktatta a háború és elsöpri a forradalom, a köztársasági államformában meg kell találni az államnak a szilárdságát, amely megmenthet az anarchiától. A köztársaság az összeségnek az uralma. Ma valóban az összeségnek kell megmentenie a civilizációt. Hazánkban vele együtt a hazát<<.”[42] Túri 1918-ban még ennél is tovább ment, amikor is Kossuth Lajos dunai konföderációs terveiről víziónált és a következőt fogalmazta meg: „Magyarország keleti Svájccá készül lenni. A Keleteurópai Egyesült Államok kialakulása már körvonalakban mutatkozik. Kossuth Lajosnak dunai konföderációs terve kereteiben megszélesülve, de alapgondolatának érvényesülése mellett mintha a megvalósulás útján volna. Mi magyarok, már teljesen erre az útra léptünk.”[43] A levél szerzője szerint Túri még Jászi Oszkárnál is szívósabban tartott ki emellett az elképzelés mellett. Mit is olvashattunk itt Túri Béla kapcsán? Adott egy olyan katolikus egyházi személy, aki az 1918-as forradalmat lelkesen üdvözli, a katolikus közvélemény előtt a köztársaságot képviseli a monarchiával szemben, emellett pedig még Kossuth dunai konföderációját is maga előtt vízionálja. Később pedig mindezt megtagadván, belép a forradalmat elítélők táborába. Ez pontosan annak az 1928-as betiltott Népszava cikkben lefestett közéleti szereplőnek a képe, aki a forradalom bukása után fátylat borított a múltjára és tagadta meg örökségét. Ahogyan a szerző fogalmazott az esztergomi stallum megkövetelte a Túrinak ezt a meghasonlását.

A népszavazás kérdése a többi fentebb tárgyalt kérdéshez hasonlóan több más olyan politikusnál is, akik támogatták a köztársasági államformát. Ilyen politikus volt Drozdy Győző, aki a felsőházi törvény vitája kapcsán vetette fel a nemzetgyűlés előtt azt a kérdést, hogy vajon szabad-e a magyar népnek ismételten az arisztokrácia kezébe adnia a törvényhozást, hiszen a magyar, véleménye szerint, egy koldus nemzet, aminek törvényhozását még jobban megdrágítani erkölcstelenség. Kifogásolta továbbá, hogy ezzel egy új osztály parlament jönne létre, amelynek tagjai között a vitézi szék tagjai is megjelennének, azonban a faluszövetség tagjai nem. Mindez nem eredményezne mást, minthogy a dolgozó nemzet ismét az arisztokrácia kezébe adná a hatalmat. Végül ezeket a gondolatokat összegezve jutott el oda, hogy feltegye a kérdést: „Miért nem kérdi meg a kormány a néptől, hogy mit szól az államforma kérdéséhez. Vagy a kormányhatalom egyáltalán nem kíváncsi a nép felfogására?”[44] Ennek a kérdésnek a felvetése értelemszerűen nagy felzúdulást keltett a nemzetgyűlésben. Ennek során Rassay Károly vádként fogalmazta meg a kormánnyal szemben, hogy annak programjában szerepelt az államforma kérdése, míg Pesthy Pál igazságügyminiszter szerint ebben a kérdésben az első nemzetgyűlés már döntött. Drozdy Győző szerint azonban ez a törvény csak általánosságban beszélt a királyság kérdéséről. A világban pedig a köztársasági gondolat volt az, ami diadalmaskodott a monarchiával szemben. Emellett megvádolta a kormányzatot azzal, hogy működésének hetedik évében sem képes az alapvető szabadságjogokat garantálni. Láthatjuk tehát, hogy az érvrendszer, amiben Drozdy Győző a köztársasági államforma mellett érvel, szintén hasonló a már korábban tárgyaltakhoz. Drozdy szerint a kormány nem képes a megfelelő szabadságjogokat az emberek számára biztosítani. Bár nyíltan nem jelentette ki, de érveléséből kitűnik, hogy ezek biztosítását a köztársasági államformában látta. Mindenesetre az államforma kérdése kapcsán ő is egy népszavazás megtartását javasolta. A kormányzattal szemben vádként fogalmazta meg azt is, hogy erre nem hajlandó. Mindezek mellett fontos kiemelnünk azt is, hogy az államforma kérdése még ekkor, 1926 októberében is előkerül a nemzetgyűlésben.[45]

Összegzés

Láthattuk, hogy a köztársasági gondolat magyarországi képviselőinek érvrendszere hasonlóképpen épült fel. Értelemszerűen mindegyikük elvetette a királyság államformáját. Nagy Györgyék és a szociáldemokraták köztársasági eszmerendszerüket egyértelműen 1848-49-re és Kossuth Lajosra vezették vissza. Bár azokban a forrásokban, amelyek segítségével a köztársasági gondolat egyéb képviselőit vizsgáltuk, nem tesznek említést a 48-as hagyományokról joggal feltételezhetjük azt, hogy azok számukra is meghatározó tényezők voltak. Szintén közös pontként említhető meg a köztársasági gondolat melletti kiállás szabadságának a követelése és a hatalom erőszakosságának elítélése, ami végül a Nagy György féle mozgalom ellehetetlenülését is okozta. A szociáldemokraták és a köztársasági gondolat egyéb képviselőinél visszatérő elképzelés volt, hogy a köztársasági államforma hirdetésének számára ugyanolyan szabadságot követeljenek, mint amellyel a legitimisták és a szabadkirályválasztók rendelkeztek. Szintén ilyen visszatérő koncepciót volt az is, hogy az államformáról a magyar népnek kellene döntenie, mégpedig népszavazás útján. A szociáldemokraták nyíltan kijelentették, hogy az alapvető szabadságjogok biztosítását a köztársasági államforma keretében látják biztosítottnak. Ezen szabadságjogok mellett Drozdy Győző is szót emelt, bár ő azt nem tette hozzá, hogy ezek biztosítását a köztársasági államformában látja. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy miként érvelt a köztársaság mellett, akkor jogosan feltételezzük azt, hogy ő is így gondolta. Az 1918-as forradalmat és Károlyi Mihályék szerepét sem Nagy Györgyék, sem a szociáldemokraták, sem pedig a köztársasági gondolat egyéb képviselői nem ítélték el, legfeljebb kritikát fogalmaztak meg velük szemben. Az 1918-ban lejátszódott eseményekről egyértelműen pozitív hangvételben beszéltek, ami abból szempontból érthető is, hogy azoknak ők is aktív résztvevői voltak. Azokat azonban, akik a forradalom bukása után pálforduláson mentek keresztül, elítélték. Végül pedig szintén közös pontként kell megemlítenünk a hamarosan eljövő új magyar köztársaság reményét, amely minden vizsgált csoportnál megjelent. Összegzésként kijelenthető, hogy 1918 és 1928 között voltak képviselői a köztársasági gondolatnak Magyarországon.

Bibliográfia

Források

Sajtóforrások

„A legfontosabb probléma…” , Népszava 1928., LVI. évf., 280. szám, december 11.

A felsőházi javaslat vitája, Pesti Hírlap, XLVIII. évf., 248. szám, 1926. október 30.

A gyűlések erőszakos feloszlatása a nemzetgyűlés előtt, Szózat, VI. évf., 119. szám, 1924. június 4.

A köztársasági párt Kossuth Lajos sirjánál, Népszava, XLIX. évf., 157. szám, 1921. július 19.

A köztársasági párt nyilt levele a kormányhoz, Népszava, XLIX. évf., 144. szám, 1921. július 3.

A különböző trónkövetelők érdekében folytatott és az ország érdekeire káros propagandáért a kormány a felelős, Népszava, LIII. évf., 265. szám, 1925. november 22.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége is csatlakozik a deskruktiv sajtó elleni küzdelemhez, Uj Nemzedék, III. évf., 57. szám, 1921. március 16.

Benes döntött, Uj Barázda, III. évf., 23. szám, 1921. január 29.

Drozdy: Vádat emelek a kormány és a nemzetgyűlés ellen, hogy működésének hetedik esztendejében sem tudják garantálni a szabadságjogokat, Esti Kurir, IV. évf., 249. szám, 1926. október 30.

Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6.

Juhász Nagy Sándor – köztársasági képviselőjelölt, Pesti Hírlap, XLIV. évf., 14725. szám, 1922. január 14.

Köztársasági propaganda Kossuth Lajos sirja fölött Interpelláció a nemzetgyűlésen Nagy Györgyék ellen, Uj Nemzedék, III. évf., 62. szám, 1921. március 22.

Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8.

Párisból kaptuk meg a budapesti „Népszava” elkobzott vezércikkét, Erdélyi Futár, III. évf., 1. szám, 1929. január 15.

Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15.

Levél egy esztergomi kanonoknak, Világ, XV. évf., 244. szám, 1924. november 16.

Veér Imre másik szeme, Világ, XV. évf., 154. szám, 1924. július 30.

Rab Gusztáv: S. megrontója, Világ 1925., XVI. évf., 265. szám, november 22.

Országgyűlési almanachok

Baján Gyula (szerk.): Parlamenti Almanach Az 1922-1927. évi Nemzetgyűlésre (Strum-féle országgyűlési almanach), Budapest, Magyar Távirati Irodat R.-T., 1922.

Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési almanach 1920-1922, Budapest, Magyar Lap- ás Könyvkiadó Részvénytársaság, 1921.

Törvénygyűjtemények

Mezey Barna (szerk.).: A magyar jogtörténet forrásai szemelvénygyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Szakirodalom

Összefoglaló munkák

Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995.

Monográfiák

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018.

L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

Litván György: Októberek üzenete, Budapest, Osiris Kiadó, 1996.

Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Schweitzer Gábor: A magyar királyi köztársaságtól a Magyar Köztársaságig – Közjog- és tudománytörténeti tanulmányok, Pécs, Publik on Kiadó, 2017.

Cikkek és tanulmányok

Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007.

Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2. 186.

Mezey Barna: Az első magyar köztársaság. 1849 respublikája, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007.

Hivatkozások

  1. Benes döntött, Uj Barázda, III. évf., 23. szám, 1921. január 29., 2.
  2. Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018, 417. Lásd még a kérdésre: Litván György: Hazaárulás-e a hazára „árulkodni” in Uő: Októberek üzenete, Budapest, Osiris Kiadó, 1996, 108.
  3. Uo. 417-418.; A vitákra lásd Litván György: Irányzatok és viták a magyar bécsi emigrációban, in Uő: Októberek üzenete. Budapest, Osiris Kiadó, 1996, 281–317.
  4. L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 11, 29.; Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994, 73-78, 82-83, 100-101, 150.
  5. Hatos: Az elátkozott köztársaság, 226.
  6. Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési almanach 1920-1922, Budapest, Magyar Lap- ás Könyvkiadó Részvénytársaság, 1921, 173.
  7. Köztársasági propaganda Kossuth Lajos sirja fölött Interpelláció a nemzetgyűlésen Nagy Györgyék ellen, Uj Nemzedék, III. évf., 62. szám, 1921. március 22., 3.
  8. A köztársasági párt nyilt levele a kormányhoz, Népszava, XLIX. évf., 144. szám, 1921. július 3. 6.
  9. A köztársasági párt Kossuth Lajos sirjánál, Népszava, XLIX. évf., 157. szám, 1921. július 19., 5.
  10. Uo.
  11. Juhász Nagy Sándor – köztársasági képviselőjelölt, Pesti Hírlap, XLIV. évf., 14725. szám, 1922. január 14., 1.
  12. L. Nagy: Bethlen liberális ellenzéke, 44, 54; 73.
  13. Veér Imre másik szeme, Világ, XV. évf., 154. szám, 1924. július 30., 1.
  14. Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8., 4.
  15. L. Nagy: Bethlen liberális ellenzéke, 159, 169.
  16. Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8., 4.
  17. Mezey Barna: Az első magyar köztársaság. 1849 respublikája, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007, 184.
  18. Mezey Barna (szerk.).: A magyar jogtörténet forrásai szemelvénygyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2006, 532.
  19. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége is csatlakozik a deskruktiv sajtó elleni küzdelemhez, Uj Nemzedék, III. évf., 57. szám, 1921. március 16., 2.
  20. Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8., 4.
  21. Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995, 70.; Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 227, 234–235.
  22. Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007, 252.
  23. Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1.
  24. A különböző trónkövetelők érdekében folytatott és az ország érdekeire káros propagandáért a kormány a felelős, Népszava, LIII. évf., 265. szám, 1925. november 22., 8.
  25. Uo. 8.; Rab Gusztáv: S. megrontója, Világ 1925., XVI. évf., 265. szám, november 22., 3-4.
  26. „A legfontosabb probléma…” , Népszava 1928., LVI. évf., 280. szám, december 11., 3.
  27. Uo. 3.
  28. Párisból kaptuk meg a budapesti „Népszava” elkobzott vezércikkét, Erdélyi Futár, III. évf., 1. szám, 1929. január 15., 8.
  29. Uo. 8.
  30. Uo. 9.
  31. Uo. 7–9.
  32. Baján Gyula (szerk.): Parlamenti Almanach Az 1922-1927. évi Nemzetgyűlésre (Strum-féle országgyűlési almanach), Budapest, Magyar Távirati Irodat R.-T., 1922, 294, 455.
  33. Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6., 4.
  34. Romsics: Magyarország története a XX. században, 223–224.
  35. L. Nagy: Bethlen liberális ellenzéke, 54.
  36. Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6., 4.
  37. Uo. 4.
  38. Uo. 4.
  39. Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2. 186.; Schwitzer Gábor: A magyar királyi köztársaságtól a Magyar Köztársaságig – Közjog- és tudománytörténeti tanulmányok, Pécs, Publikkon Kiadó, 2017, 5.
  40. Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6., 4.
  41. A gyűlések erőszakos feloszlatása a nemzetgyűlés előtt, Szózat, VI. évf., 119. szám, 1924. június 4., 2.
  42. Levél egy esztergomi kanonoknak, Világ, XV. évf., 244. szám, 1924. november 16., 7.
  43. Uo. 7.
  44. Drozdy: Vádat emelek a kormány és a nemzetgyűlés ellen, hogy működésének hetedik esztendejében sem tudják garantálni a szabadságjogokat, Esti Kurir, IV. évf., 249. szám, 1926. október 30., 4.
  45. Uo. 4-5.; A felsőházi javaslat vitája, Pesti Hírlap, XLVIII. évf., 248. szám, 1926. október 30., 6.

Bári Sándor: Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének eszmerendszere

Bevezetés

Jelen tanulmányomban a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének (MANSz.) havilapját, a Magyar Asszony 1921-1932 közötti lapszámait vettem vizsgálat alá. Az említett havilapra alapozva kívántam egyfelől megismerni a MANSz. nőképét. Másfelől a folyóiratban meglévő gondolatokat összehasonlítani az úgynevezett reformkonzervatívok, elsősorban Klebelsberg Kuno és Szekfű Gyula politikai gondolatrendszerével.

„De hát mit tudnék tenni én […], aki nem tudok mást, mint a hazámat szeretni és a szépséget hívni tollammal?”.[1] Tormay Cécile Bujdosó Könyvéről szólva leginkább annak éles antiszemitizmusa, Károlyi Mihály köztársaságának és a proletárdiktatúrának „nemzetvesztő” vádja szokott felmerülni. Ám a fentebb idézett kérdésére nem az előbbiekkel, hanem az 1919. január havában többedmagával megalapított Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségével (továbbiakban: MANSz. vagy Szövetség) válaszolt, amelynek egészen haláláig (1937) országos elnöknője volt.[2] E társadalmi szerveződésre tömeg- és ernyőszervezetként egyaránt tekinthetünk. Egyrészről, mert az idővel gyarapodó tagsága a harmincas évek derekára elérte a 490.000 főt.[3] Másrészről, mert megalakulásában közreműködött a Magyar Katholikus Nőegyesületek Országos Szövetsége, a Magyar Protestáns Nők Országos Szövetsége és a Szociális Missziótársulat is. Bár autonómiájukat megőrizték, mégis a MANSz. a hatékonyságot fokozandó igyekezett alapítószervezeteivel egyetértésben azok humán és intézményi infrastruktúrájának közös irányelvek szerinti, összehangolt működését biztosítani.[4] Megteremtését politikai indítékok, egyúttal a keresztény magyar nők egy táborba tömörítése ösztönözték. Tömegessége és politikai szándékai teszik tipikus példájává az „új típusú” nőegyleti mozgalmaknak, miáltal meg lehet különböztetni a Nagy Háború előttiektől.[5] Egy országos kiterjedésű szervezetnél fontos az egymás közötti kommunikáció biztosítása. Ennek érdekében, valamint a keresztény-nemzeti értékek közvetítésére indították el 1921 júliusától kezdődően havilapjukat, a Magyar Asszonyt.

E meghatározó nőszervezet eszmeiségének megismerésére a legkézenfekvőbb megoldásnak ennek vizsgálatát tartottam és tartom. Természetesen a Szövetséggel és havilapjával foglalkozó szakirodalom figyelembevételével.[6] Ehhez annyit kell hozzáfűzni, hogy a történeti kutatásokban eleddig csekély figyelmet szenteltek a MANSz.-nak. Ekképpen érthetővé válik, hogy dolgozatom alapját az 1921-32 közötti lapszámok nyújtották. Elemzésem időkorlátját Klebelsberg miniszteri működése alapján állapítottam meg. Így később, kutatásomat időben kiterjesztve könnyebb lesz annak megállapítása, hogy eszmei szempontból történik e módosulás a Magyar Asszonyban. A hajdani kultuszminiszter mellett a reformkonzervatívizmus másik képviselőjének, Szekfű Gyulának a gondolatvilágát is szükségszerűnek tartottam megismerni.

Az előbbiekkel meg is előlegeztem, hogy az alábbiakban – egyfelől – a MANSz. Magyar Asszonyon keresztül közvetített elveit igyekszem komparatív módon megközelíteni a reformkonzervatívokéval. Másfelől, a havilapban megjelenő törekvések és női ábrázolásokon keresztül szeretném felvázolni a szebbik nemről alkotott képüket, miáltal jól behatárolhatjuk, hogy milyen társadalmi- és családi szerepeket hangsúlyoztak velük kapcsolatosan.

Eszmei aláfestés

Ebben a részben olyan – a havilapban megjelenő – gondolatok közlésére törekszem, amelyek nélkül a soron következő fejezetek aligha lennének érthetőek, vagy legalábbis végig kísérné az olvasót a miért kérdőszócska.

A Magyar Asszonyban megjelenő elgondolások forrásaként 1918 és 1920 közötti események, valamint az ahhoz vezető útról alkotott, a közgondolkodásban is meglévő tanulságok szolgáltak. A Magyar Asszonyban is megjelenik, hogy a dualizmus éveiben a társadalom nemzeti öntudata tartalmatlanná vált.[7] Hasonlóképpen ítélkeztek az egyének vallásosságáról. Mindezekből vezették le a társadalom fogékonyságát a destruktívnak tartott baloldali eszmékhez.

„Visszaállítja […] a felrobbantott rendet” – ezt Tormay mondja méltatásként 1930-ban a kormányzóról történő egyik visszaemlékezésében.[8] Ez a rend természetesen több jelentéssel bír, számunkra a társadalmi vetülete az érdekes. Csiky Jánosné a MANSz feladatairól szólva kijelentette, hogy „A népszámlálási eredmények bizonyítják, hogy Magyarország lakosságának túlnyomóan nagy többsége keresztény vallású magyar. Ebből következik, hogy a keresztény-nemzeti eszme és világnézet az egyedül jogos világnézet ebben az országban. […] A MANSz maga világnézeti alapon áll, de nem politizál, mégis egyesíteni tudja a keresztény-magyar társadalmat, sőt éppen ezért alkalmas az egység hirdetésére.”[9] Szerették volna, ha e „két testvéreszme” elmélyülne a magyar társadalom egészében[10] E gondolatot belefoglalták a Magyar Asszonyok tízparancsolatába is.[11] Úgy vélték, hogy a társadalom egysége segítségükkel biztosíthatóvá válik. Ez pedig előfeltétele a nemzet egészének szerves együttműködéséhez.

Ám az integritás elérhetetlen, hogyha a dualizmus éveiből átöröklött szociális problémák válaszolatlanul fennmaradnak. A MANSz. meghatározó hangadóinál, akik jellemzően a felső- és a középosztályhoz tartoztak, a szociális gondolkodás vissza-visszatérő motívum. Nem véletlenül, hiszen a „boldog békeidőkben” a társadalmi problémákra alig nyújtott a politika érdemi választ,[12] a felsőbb rétegek pedig többnyire közömbösséget tanúsítottak. Ennek bírálatát nyújtotta Szederkényi Anna Felszabadultak című művében. Az elbeszélésben Héderváry Tamásné beszélget anyósával, aki a régi világot idézve a következőket mondja:

Azelőtt nehezebben nyitottuk ki az ajtót, mire válaszul a menye: Az volt a baj. Ha idejében kinyitották volna anyám, akkor jobban behallatszott volna, mint beszélnek odakünn. Elzárkóztak. A toronyban ültek. Lenn nyüzsgött a boly…Ha túlságosan nyüzsgött, rátapostak…Sok minden nem úgy történt volna, ahogyan történt [1918/19 eseményei – szerz. megj.], ha azt az ajtót hamarabb kinyitják. De úgy kényelmesebb volt.[13]

Reformkonzervatív eszmerendszer

A szociális kérdésre adandó válasz Szekfűt és Klebelsberget egyaránt foglalkoztatta. A későbbi kultuszminiszter, még 1916-ban, mint a Rokkantügyi Hivatal ügyvezető alelnöke, a szervezet működéséről szóló beszámolójában utal a magyar nemzet jövőbeni kihívásaira is.[14] Véleménye szerint a háború után felmerülő gazdasági és szociális problémákat az állam és a társadalom összehangolt együttműködésére alapozva kell megoldani, hiszen a háborús évek rámutattak az ebben rejlő előnyökre.[15] Ahhoz, hogy a kooperáció hatékonyan működjön szükség van a nemzet egészét átfogó érzelem- és érdekegyesítésre.[16] Ez állt elképzelésük középpontjában. Ahhoz, hogy mindezt biztosíthassák, következetes szociális- és kultúrpolitika folytatását pártolták.

A szociális problémákat, mint fentebb is említettem – nem a háború idézte elő, hanem már jelen voltak annak előtte is. Ezt Klebelsberg is látta az 1910-es évek elején, amikor tervszerű birtokpolitikát javallt a magyarság megerősítése érdekében.[17] Szekfű is szólt róla A magyar állam életrajzában, majd később, az 1920-ban kiadott Három Nemzedékében szintén felhívta a figyelmet a földbirtok egyenlőtlen megoszlására és annak tarthatatlanságára.[18]

A meglévő áldatlan állapotokért a „boldog békeidők” kormányait és az őket átható eszmeáramlatot kárhoztatta. Tudniillik a passzívitás magyarázatát Szekfű a liberalizmusnak a gazdasági életbe történő állami beavatkozást elutasító doktrínájából vezette le. Az Állam és nemzetfenntartás című tanulmányában megállapítja, hogy az egyének a gazdasági életben zajló versengésbe nem egyenlő feltételekkel lépnek be, és ez tovább erősít(het)i a vagyonmegoszlás aszimmetriáját. [19]

Ebből egyenes következett a tanulság, hogy az állam nem maradhat közömbös a „darwini harcban” alulmaradottakat illetően, hanem jóléti politikát kell folytatnia. Ebben a munkában Klebelsberg üdvösnek tartotta, hogyha az egyházak és a társadalom tagjai egyaránt részt vállalnának, hiszen a kormányzat anyagi erőforrásai korlátozottak.[20] Főként a középosztályi rétegétől várta ezt az együttműködést, ekképpen hozzájárulva a társadalomban munkálkodó szolidaritásérzet megteremtéséhez, illetve mélyítéséhez.

Az egzisztenciájukban megrendültek anyagi helyzetén nemcsak így, hanem versenyképességük, szakismereteik bővítése által is kívántak segíteni. Erről Klebelsberg így nyilatkozott: „Mert folyvást ismétlem, hogy népművelés legalább is annyira gazdasági kérdés, mint amilyen mértékben erkölcsi, nemzeti és kulturális ügy, hiszen gazdasági életünk […] azzal a bajjal küszködik, hogy a munkateljesítmény nálunk viszonylag csekélyebb […] a hozzáértés és belátás bizonyos hiányában.” Eme célját az iskolák, valamint azon kívüli népművelés eszközeivel szerette volna elérni.[21] Szekfű ugyancsak a szaktudás fontosságát hangsúlyozza mikor a gyümölcstermesztésből élők jólétét nyugtázza „hol a népet már megtanították a szakértelemre, ott, ahol a néppel arra hivatott tényezők komolyan foglalkoztak.”[22] A munkakultúra emelése mellett a népművelés során egyúttal a szolidaritásérzet tudatosítása is előtérbe került.[23]

Ugyancsak az összetartozás érzetét kívánták elősegíteni a magyar kulturális örökség tanítók általi megismertetésével. Úgy vélték, hogy ilyetén a honfiúi/honleányi érzület is táptalajra talál. A kultuszminiszter meglátása szerint erre azért van szükség, mert a nemzeti öntudat eleddig csak egy szűk csoportra szorítkozott.[24] Ezzel szemben azt szerették volna, hogyha a lakosság minél szélesebb rétegeit itatja át a magyarságtudat. Máskülönben „[…] mint oldott kéve széthull nemzetünk.” Ezzel kapcsolatosan érdekességként említhetem, hogy Klebelsberg szerint a nemzeti öntudat megerősítésében a MANSz. fontos szerepet vállalt.[25]

Magyar Asszony nőképe

A Magyar Asszonyban jól megfigyelhető, hogy a hagyományok és a magyar múlt tisztelete központi szereppel bírt. Ezt ismervén nem meglepő tehát, hogy foglalkoztak a (kora) újkorban élt magyar nagyasszonyokkal. Külön rovatot is szenteltek nekik, amely a múlt asszonyai – jelen asszonyai címet viselte, és eleinte Takáts Sándor kutatásaiból kölcsönözték a múlt példaként bemutatni kívánt nőalakjait. Valamennyiüket közös nevezőre hozták azáltal, hogy kiemelték valláserkölcsös életvitelüket, nemzet és család iránti elköteleződésüket.[26] Ám ebben nem merültek ki erényeik: „S nemcsak ő maga osztogatta az alamizsnát két kézzel, de az övéit is erre buzdította”; „A legegyszerűbb szegény jobbággyal is szívesen szóba állt és segített mindenkin”; „Bizonyára kitűnő nevelésben lehetett része.”[27] Az ehhez hasonló leírások nem ritkák, tehát a jellemrajzokban még felbukkan – nem minden esetben maradéktalanul – a szociálisan érzékeny, művelődő, tevékenykedő nő képe.

A nemzedéktársaikkal kapcsolatos megemlékezésekben szintén megtaláljuk eme tulajdonságjegyeket. Ugyanakkor a kortársakkal szemben már hangsúlyosabban jelenik meg a munkavállaló, önművelő, szociálisan érzékeny és a közösségért dolgozó nő képe.[28] Példának okáért említhetjük Jászai Marit,[29] Kováts Máriát,[30] Geőcze Annát és Erzsébetet.[31] Ráadásul Papp-Váry Elemérnének elhunytát követően gyűjtést indítottak egy neki címzett emlékszobor állítására.[32] Ugyanígy, elismerésük jeleként támogatták a Zirzen Janka tiszteletére felavatott emléktábla elhelyezését Jászberényben.[33] Véleményük szerint – mások mellett – ők a megtestesült szimbólumai a hajdani magyar nagyasszonyoknak.[34]

A nőket nem pusztán önmagukban, hanem a férfiakhoz viszonyítva is jellemezték, mégpedig lelki adottságaik alapján. Úgy vélték, hogy „A férfi és a nő teljesen egyenlő értékek, de különböző értékek.”[35] Differenciának tekintették, hogy az érzelmeket intenzívebben élik meg, azok sokkalta inkább szolgálnak irányadóul cselekedeteikben. Természetadta tulajdonságaik közé sorolták a szenvedélyességet, az altruizmust és az empátiát. Más cikkekben hangsúlyozásra került a gyakorlati leleményességük, részletes megfigyelőképességük, eszmék terjesztése iránti vonzalmuk, aktivitásuk.[36] Máshol következetes jellemszilárdságukat és hitbeli kitartásukat emelték ki.[37] Eszerint határozták meg helyüket a családi és társadalmi munkamegosztásban. Sajátosságaikat figyelembe véve előbbinél jól behatárolhatónak tekintették feladataikat, míg a munkavállalás terén nem tapasztalhatunk ilyen determinizmust. Mindössze annyiban volt relevanciája ezeknek a női alaptulajdonságoknak, hogy ezek értelmében vannak bizonyos munkaterületek, ahol a nők eredményesebben tudnak kibontakozni a férfiakhoz képest. Ide sorolták a jótékonykodást, a tanítást, a földművelés intenzívebb művelést igénylő ágait, gyógyítást, ápolást, valamint az irodalmi és képzőművészeti életben, háziiparban való tevékenykedést.[38] Ám – mint utaltam rá – elméleti szinten nem korlátolták le számukra a vállalható munkák körét. E véleményemet támasztja alá a nőnevelési kongresszuson elfogadott memorandumuk, amelyben az összes egyetem leányok előtti megnyitását szorgalmazták. A huszonnégy pontból álló határozatukban egyéb kulturális és jóléti intézkedéseket is javallottak, mint a szociális nevelés minden oktatási fokon történő bevezetését.[39] Emellett hivatkozhatnánk dr. Kun Ágota rovatindító cikkére is: „A mai korban sem azért kell a nő számára a tudományos pályák megnyitását és a megnyitottak nyitvatartását követelni, hogy így a nőknek kereseti lehetőséget biztosítani lehessen, vagy legalább nemcsak azért, hanem azért, hogy ezzel minden képességét a maga módja szerint érvényesülni engedjük.[40]

Most pedig anélkül, hogy összegezném az eddigieket, inkább rátérek a két leghangsúlyosabb területre, a jólétire és a kulturálisra, amelyek mindvégig határozott nyomatékot nyertek a Magyar Asszonyban, mint a női szerepvállalás természetes közegei.

A MANSz. jóléti tevékenysége

A szociális érzékenység formálásának óhaját Tormay gondolatán keresztül érthetjük meg: „Magyarország jövendőjére nézve óriási fontosságúnak tartom a […] szociális bajok orvoslását.”[41] Az országos elnöknő 1922-ben a nemzetgyűlésben tapasztalt pártoskodást látva a következőképp szólott: „Ha a nemzetgyűlés meddősége, a magyar férfiak széthúzása megfoszt álmainktól, hitünktől, lelkünk erejétől, akkor nem tudjuk történeti hivatásunkat […] a társadalmi béke fenntartását, a magyar jövendő lelkében a nemzeti szellem ápolását betölteni.” Ebben a beszédében arra világít rá, hogy a társadalom vérző sebeiről gondoskodni kell, különben „[…] a lelkek integritásáért folytatott küzdelmünk is hiábavaló.” Ekképpen pedig a destruktívnak nevezett baloldali mozgalmak erősödnek. [42]

Ebben a társadalmi munkában szerették volna, elsősorban a felsőbb osztályok leányait és asszonyait mobilizálni, hiszen ők rendelkeztek kellő anyagi és szabadidős háttérrel.[43] Elképzelésük szerint az egzisztenciájukban elesettebbekkel történő interakciók az egymástól való elidegenedést hivatottak tehát meggátolni, valamint az együvé tartozás érzetét erősíteni. Ezt az összetartozást a MANSz. megszervezésénél is szem előtt tartották. Ennek fontosságára Csiky Jánosné külön felhívja a figyelmet. „Ennél figyelembe kell vennünk, hogy minden társadalmi osztály és minden keresztény felekezet képviselve legyen, s így se osztálygyűlöletnek, se felekezeti békétlenségnek ne lehessen talaja.”[44] Az osztályszempontokat és érdekeket meghaladó szemlélet nemcsak a szólamokban élt. Legalábbis erre mutat az a kis mintavételű levéltári kutatásom, amelynek során kettő Békés megyei MANSz-fiók tagjainál a napszámostól egészen az arisztokratákig találtam példákat.[45]

A MANSz. szociális tevékenysége

Az előbbiekből kiindulva tehát „A lét és nemlét határán” állónak tartott Magyar Királyságban a társadalmi csoportok közötti együttműködésnek, szolidaritásnak nemzetpolitikai jelentőséget tulajdonítottak. Egyfelől úgy kívántak ennek eleget tenni, hogy jótékonysági tevékenységet folytattak, másfelől viszont a munkakultúra emelésével szerettek volna javítani a rászorulók anyagi körülményein. A MANSz.-ot e szándékában a kormányzat is támogatta és vele együttműködve, mintegy kiegészítőként szerepelt az állam szociálisrendszerében.[46]

Karitatív munkásságuk körébe tartozott, hogy 1920 nyarától létrehozták a frontokról hazatérő katonák számára hadifogolyfogadó bizottságukat. Működésének tizenegy hónapja alatt bel- és külföldről érkező adományaikból 32 000 hazatérő katona természetbeni és pénzbeli segéllyel történő ellátásáról számoltak be.[47] Azoknak a szimbolikus sírjairól, akik a fronton vesztették életüket, kegyeletileg kívántak gondoskodni.[48] A karcagiak például 140 sírkövet állítottak fel saját pénztárukból.[49] Az utánuk hátramaradó hadiözvegyeket- és árvákat lehetőségeikhez mérten szintén igyekeztek támogatni.[50] Ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást nyújtottak a lakhelyüket kényszerből elhagyó úgynevezett optánsoknak. Célul tűzték ki, hogy közreműködnek a csecsemő- és gyermekhalandóság visszaszorításában. Nádudvar erre települési szintű programot fogadott el.[51] Környezettanulmányokat készítettek és kívántak szélesebb körben folytatni, hogy felmérjék és pótolják azokat a szükségleti cikkeket, amiknek híján a gyermek nem tud eleget tenni iskolába járási kötelezettségének. Átmeneti otthonok létrehozását sürgették a felügyelet nélkül maradt kiskorúak számára.[52] Az 1927-ben létrehozott Gyermekszeretet Egyesület szórakoztató programokat, nyaralásokat, kirándulásokat szervezett.[53] Kórházi bizottságának tagjai a Menhelykórházban lábadozóknak tartottak mesedélutánokat, illetőleg ajándékokkal igyekeztek szebbé varázsolni ottlétüket.[54] Sőt a földművelésügyi miniszter közbenjárásával száz iskolaköteles gyermek számára három hónapos háziipari tanfolyamot szerveztek. A lányoknak így varrás, kötés és egyéb készségek, a fiúknak agyag-, fa- és papírmunkák (játékbútorkészítést, valamint kerámiafestést) tanítását vetítették elő.[55] A tanfolyam alatt készült remekeket pedig kiállították, sőt meg is lehetett őket vásárolni. A bevételeket pedig a kórházi tagok karácsonyi ajándékaira fordították.[56] Az egyetemre és főiskolára járok lakhatási gondjain a fővárosi Sarolta-leányotthon[57] és Horthy Miklós-kollégium,[58] továbbá a debreceni Horthy Miklósné-leányinternátus üzemeltetésével kívántak enyhíteni.[59] Emellett a Gyermekmenhelyek felügyeletét is a Szövetségre bízta a kormányzat. A feladatellátás érdekében Társadalmi Gyermekvédő Menhelybizottságokat hoztak létre a releváns településeken.[60] A gyermekmenhelyek kötelékéhez felvett, ám családjuknál maradó gyermekektől egy 1928-as rendelet megvonta a folyósítandó segélyt, amelyet majd ezek a Menhelybizottságok próbáltak pótolni. Ennek érdekében fel kellett térképezniük ezeket a családokat. Sőt eme és a felügyeleti munkákhoz várták az önkéntesek jelentkezését. Felhívásuk eredményét illetően, büszkén számoltak be, hogy a főszolgabírák segítségével 1955 nő ajánlotta fel szolgálatait.[61]

Hogy ne csak az idősebb MANSz.-osokról szóljak, fordítsuk tekintetünket az ifjabbakra, akik MANSz. leányköreibe tömörülve szintén kivették a részüket a jótékonykodásból. A szombathelyi leányok például adományokat gyűjtöttek Mindenszentek napján egy tüdővész elleni védekező egyesület javára, egy csecsemővédő szervezet javára 120 ruhácskát varrtak. Ezen kívül a hólabda teaestéjükön befolyt jövedelemből felruházási akciót kezdeményeztek.[62] A példa egyáltalán nem egyedülálló, hogy akár a szórakoztató vagy kulturális jellegű programjaikat összekötötték jótékonysági céllal. A győri leánykör emígy pártfogolt kettő, Horthy Miklós-kollégiumban elszállásolt fiatalembert.[63] Olykor már nem használt ruhaneműiket „felújítva” készítettek ínségben szenvedő anyáknak és csecsemőiknek szükséges öltözéket. Ahogyan az is előfordult, hogy ők keresték fel a rászorulókat, akik szégyelltek segítséghez folyamodni.[64] Hasonlóképpen segített a városi hatóságoknak a sátoraljaújhelyi leánykör környezettanulmányok folytatásában, aminek keretében 160 családot látogattak meg.[65]

E jótékonysággal kapcsolatos képek sorát tovább is lehetne folytatni, ám úgy vélem, hogy az így összeálló montázs is bizonyítja a Szövetség ezirányban történő széleskörű aktivitását.

Háziipar

Igazi megoldásnak mégsem ezeket, hanem a munkaalkalmak nyújtását, vagy legalábbis munkakultúra emelését szolgáló képzések és tanfolyamok tartását tekintették.[66] E gondolatukat leginkább a háziipari akciójukkal szemléltethetjük, amelyhez kormányzati, vagy akár helyi szintű támogatásban részesültek. Az elsősorban kisipari szövőipart felélesztő kezdeményezésüknek egyszerre tulajdonítottak szociális, gazdasági és kulturális jelentőséget.

Egyrészt, mert többlet forráshoz juttatta a háziipari munkát végző nőt. Így vélekedett az 1930/31-es évben a szegedi leánykör is, akiknek tagjai a gazdasági világválság okozta nyomor enyhítéséhez azáltal kívántak hozzájárulni, hogy Kübekházán, Sándorfalván és Algyőn kézimunkatanfolyamot tartottak heti két alkalommal két hónapon keresztül földmíves asszonyok számára. A szükséges anyagot, hogyha nem állt módjában a résztvevőnek biztosítani, a leányok nyújtották, többnyire saját pénztárukra és egyéb támogatásokra támaszkodva.[67]

Másodrészben hozzájárult a belföldi kereslet hazai kínálattal történő ellátásához. Emögött bizonyos mérvű protekcionista gazdaságpolitikai felfogás állt, ami leginkább a világválság idején mutatkozott meg.

Harmadrészt céljában állt a helyi motívumkincsek megőrzése, népszerűsítése és továbbfejlesztése. Ezen felül találkozhatunk egy olyan gondolatmenettel is, hogy a magyaros viselet az összetartozástudatot is hívatott szimbolizálni. „A nyelvében él a nemzet jelszót módosíthatjuk, s azt mondhatjuk, hogy formanyelvében is él a nemzet!” Győrffy István szerint ezeket a motívumokat a magyar közönség egészével kellene megismertetni. „Egységes nemzeti ízlésre kell törekednünk, mert ma a népnek más ízlése van, mint az úri osztálynak […].”[68] Hasonlóan vélekedett Ábrahám Adrienne, aki szerint e formákat a 16-17. századi főúri udvarokban szintén felfedezhetjük.[69]

A létrehozott telepek anyagellátásért, a termelés megszervezéséért, továbbá az előállított termékek árusításáért az 1923. január 31-én megalapított Magyar Asszonyok Háziipari Szövetkezete felelt.[70] Az életrehívott vidéki telepek leendő vezetőinek a Földművelésügyi Minisztérium hat hetes fonó- és szövőipari képzést szervezett.[71] A háziipari munkavégzést folytatni kívánó nők számára helyi szinten is tartottak kurzusokat.[72] A Szövetség 1923-ban már 118 szövőtelepről számolhatott be, ahol 453 szövőgép dolgozott naponta.[73] Jóllehet akciójuk fenntarthatóságához nagyban hozzájárult az állami intézményektől kapott megrendeléseik. Ebből a „függőségből” azonban igyekeztek kiszabadulni. Evégett kiállításokon törekedtek reklámozni kézimunkáikat. Például Szilágyi Gézáné a háziipari szakosztály ügyvezető elnöke, valamint Vajna Géza titkár vándorkiállítások szervezését ösztönözték. Ehhez várták az illetékes fiókok csatlakozási szándékát.[74] Így került sor Sátoraljaújhelyen, Ózdon, Szerencsen, Miskolcon, Kisvárdán, Cegléden, Debrecenben és Kecskeméten ilyennemű vásár megrendezésére. Ugyanakkor nemzetközi szinten is képviseltették magukat, mint Barcelona, Milánó, Bologna, Padova és Bari városában.[75] Az otthon is végezhető kisipari munkát azért is népszerűsítették, mivel a nőt a legkevésbé akadályozta anyai kötelezettségeinek teljesítésében.

Magyar Asszony és a kultúra

Az alábbiakban a Magyar Asszony kultúrát illető megnyilatkozásait szeretném ismertetni a családi, társadalmi és leányköri vonatkozásban. Olvasván a Magyar Asszony családdal kapcsolatos cikkeit a nő hagyományos szerepének képe tárul elénk, már-már annak apoteózisáról beszélhetünk. Akárcsak a jóléti munkát, úgy a nők családon belüli szerepét is nemzetpolitikai kérdésként kezelték. Itt érdemes visszaidéznünk a nagyasszonyoknál olvasott tulajdonságokat. Tudniillik az újabb nemzedéknél ugyanazon tulajdonságokat szerették volna viszont látni, amelyeket velük kapcsolatosan kiemeltek visszaemlékezéseikben. Ahhoz, hogy ennek megfelelően normatív mintát tudjanak mutatni otthonaikban, önkritikát kell gyakorolniuk az anyáknak.[76] A nemzeti öntudatot a magyar kultúra közvetítésével kívánták átplántálni. Minden, ami igaz magyar művészet, irodalom és sajtótermék vagy színházi előadás azt lehetőségéhez mérten pártolnia és ismernie kell az anyának, amelyet kultúrmunka keretében nemcsak a családban, hanem közvetlen környezetében is népszerűsítenie kell.[77] Emiatt a havilapban rendre közöltek ajánlott olvasmányokat a „Mit olvassunk”, később a „Könyvespolc” rovatban, a szövetségi fiókok pedig kultúr-, vagy akár színházestekkel várták az érdeklődőket. Elképzelésük szerint erre az előnevelésre építkezett volna az oktatás is.[78]

Emellett törekedtek a családanyai funkció minőségi emelésére is. Így témába vágó szaklapokat és könyveket ajánlottak olvasóik figyelmébe, mint a Gyermek és család.[79] Ezenkívül pályaválasztásról,[80] testmozgásról,[81] ajánlott vitaminbevitelről[82] és a nevelés során elkövethető hibákról értekező cikkeket közöltek.[83] Egészségügyi/ápolási kérdéseknek később külön felületet teremtettek a havilapban. Az „Ép testben, ép lélek” rovat vezetésében dr. Keresztesy Lajos működött közre. Egyúttal első cikkében felajánlotta, hogy készségesen áll szolgálatára bárkinek, aki levélben kér segítséget tőle.[84] 1932 márciusától pedig e szerepet a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesületének orvosnői csoportja vette át, és vezette az „Egészségügyi rovatot”. Így érintenek – egyebek mellett – tisztasági[85], bőrápolási[86], hajápolási[87], fogak egészségéről[88] vagy a tuberkulózis elleni védelemről[89] szóló témákat. Egy cikkben pedig arról értekeztek, hogy a MANSz.-nak nagyobb részt kellene vállalnia az egészségügyi felvilágosító munkában, sőt ajánlották, hogy a szebbik nem tagjai egyénileg is terjesszék ebbéli ismereteiket.[90]

A háziasszonyi teendőkre ugyancsak tekintettel voltak. Ezzel kapcsolatosan praktikákat és recepteket osztottak meg a havilapban. Hovatovább a nőnevelési kongresszusuk memorandumába is belefoglalták, hogy az oktatás keretein belül is fordítsanak kellő figyelmet a leányok eme leendő szerepeire. [91]

Ad vocem, leányok. A tatai MANSz. kulturális bizottsága és a vármegyei népművelési titkár segítségével a helybeli leánykör tagjai húsz héten keresztül szabad egyetemre járhattak.[92] Az ilyen előadássorozatok szinte mindegyik leánykörben megfigyelhetők. Cegléden hallgathattak irodalmi, történelmi, fizikai, földrajzi témákról, valamint a nemzetközi viszonyokról és a békekötésekről. Hasonló témák, valamint egészségügyi kérdések, házasságban felmerülő problémák a szegedieknél is felmerültek[93] Győrben olasz és német nyelven tanulhattak.[94] Gyakorlatias tudás megszerzésének céljából a rákosszentmihályiak Vöröskeresztes ápolónői tanfolyamra jártak.[95] Arra is találunk példákat, amikor a leányok nem a hallgatóság sorait gyarapították, hanem saját maguk adtak elő. Példának okáért, így ismertették meg egymással Zrínyi Katát, Batthyány Ferencnét, Gulácsy Irént és Fekete lovag című nagyregényét, Tormay Cécile Régi ház díjnyertes művét, Madame Curie munkásságát, Veres Pálné életét és cselekedeteit, Victor Hugó nevető emberét és még folytathatnánk.[96] Benedek Elekről felolvasásokkal, szavalásokkal, énekléssel és egy-egy színházat idéző magánjeleneteivel emlékeztek meg.[97] Érdekességként említhetjük a szegedieket, ahol egy ilyen kulturdélután alkalmával a szépségversenyek ellen érveltek[98], vagy hogy a karcagiak önálló könyvtár kialakításán serénykedtek, és büszkén számoltak be róla, hogy az állományuk már száz darabot tesz ki.[99]

Az eddig felsoroltak mellett tanulmányi kirándulások megszervezését említhetjük. Így jutottak fel három napra a szegediek a székesfővárosba. Elszállásolásukról és ingyenes, vagy kedvezményes belépőjegyeikről a MANSz. gondoskodott.[100] A győriek a zirci apátsághoz,[101] máskor Esztergomba és környékére, a Csuha-völgyébe[102], a miskolciak Balatonlellére rándultak ki.[103] A nemzeti múlt ápolásáról tanúskodik a ceglédiek és szegediek március 15-éről való megemlékezése, vagy a szombathelyiek katonasírokról történő gondoskodása.[104]

Összegzés

A Magyar Asszonyban kivilágló nőképet a vegyes jelzővel illethetnénk. Mint láthattuk a családi munkamegosztásban hagyományos értékeket vallottak. Ugyanakkor a nevelés során előtérbe került a magyar kulturális örökség megismertetése és a közösségi gondolkodásra való szoktatás. Nem különben tekinthetünk a társadalmi anyaság megfogalmazására sem. Emellett viszont láttuk, hogy a szebbik nem tagjai számára a társadalmi térben nem állítottak falakat. Ha csak nem a túlzott szabadosság elítélését értelmezzük korlátként. Ennek érzékeltetéséhez Szederkényi Annát idézném: „[…] akiknél fokozatos erkölcsi süllyedés mutatható ki […] jelentkezik az eszeveszett élvezethajhászás, a gyönyörbefulladás vágya – a részegségig. Mindent követelni; fenékig üríteni a pohárt…Elveszni egészen a kéjben, feloszlani benne – ezzel szemben nem vállalni semmit a kötelességekből.”[105] Az egyik ilyen kötelesség a társadalmi anyaság is, amelyek a múlt tapasztalataiból, annak értelmezéséből, és az ebből fakadó teendőkből eredtek. Kétségtelen, hogy ezek olyan cselekvési irányokat eredményeztek, amelyeket a dualizmus éveiben működő női társadalmi szerveződéseknél is viszontláthatunk. Azonban e korábbi szervezetek tevékenységüknek nem kölcsönöztek nemzetpolitikai indítékokat. A MANSz. elsődleges céljai között a szociális problémák enyhítése szerepelt. Elképzelésük szerint ebben a munkában az állam és a társadalom hatékonyan tud együttműködni. Másik törekvésük, hogy a keresztény értékek, valamint a nemzeti öntudat a társadalom egészére kiterjedjen és abban elmélyedjen. Ezirányú munkákkal vélték elérhetőnek a lelkek integritását, vagy mondhatnánk úgyis, hogy a társadalom egységét. Ez pedig határozottan egybecseng a reformkonzervatívok elképzeléseivel. Megtámogatva az előbbi kijelentésemet, idézném Tormayt, aki Klebelsberg neonacionalizmus néven összesített gondolatvilágára a következőt válaszolta: „A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetége, mely életének első percétől kezdve vallotta és munkálta, amit most Klebelsberg gróf az egész nemzetre kívánna kiterjeszteni, mély megértéssel és az eddig végzett munka tapasztalatával ajánlja fel a tartalomgyűjtéshez saját erejét”[106]

Bibliográfia

Felhasznált irodalom

Huszti József: Gróf Klebelsberg Kunó életműve, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1942.

Kelbert Krisztina: „Társadalmi Anyaság” és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége karitatív-szociális tevékenysége a két világháború közötti Szombathelyen, Savaria, 35. évf., 2012, 347–369.

Kovács Dávid: Közös hagyomány és érdekegyesítés. Klebelsberg Kuno reformkonzervatív nemzetkoncepciója, in Kovács Dávid (szerk): Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 93–104.

Kovács Dávid: Reformkonzervatív nemzetkoncepció. Klebelsberg neonacionalizmusa Rubicon, XXIII. évf., 2012/9-10, 23–28.

Makkai Béla: Klebelsberg nemzetpolitikai koncepciója a dualista korszakban, Rubicon, XXIII. évf., 2012/9-10, 10–13.

Nagy Gyöngyi: A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége hódmezővásárhelyi körének korai évei, 1921-1923, in Kovács Zoltán-Presztóczki Zoltán (szerk.): A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyve, Szeged, Agapé Ferences Nyomda és Könyvkiadó Kft, 2020, 147–165.

Orosz Júlia-Nagy Nikoletta: A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének tevékenysége Kárpátalján, in Debreceni Szemle, XXXVIII, 2020/3, 291–300.

Papp Barbara: Nők a politikában. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, in Kollarits Krisztina (szerk.): Tormay Cécile-emlékkonferencia, Budapest, Magyar Művészeti Akadémia, 2013, https://www.mma.hu/documents/10180/125685/mma_kiadvany_tormay_cecile_konf.pdf/b6dd5781-acf5-47ba-abc2-6fb32275267a

Papp Barbara-Sipos Balázs: Modern, diplomás nő a Horthy-korban, Budapest, Napvilág Kiadó, 2017.

Pető Andrea: „Minden tekintetben derék nők” A nők politikai szerepei és a nőegyletek Magyarországon a két világháború között, in Nagy Beáta-S. Sárdi Margit: Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben, Debrecen, Csokonai Kiadó, 1997, 269–278.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris, 1999.

Romsics Ignác: Társadalmi és politikai feszültségek Magyarországon a 20. század első felében, in Romsics Ignác: Múltról a mának, Budapest, Osiris, 2004. 207–222.

Sipos Balázs: Modern amerikai lány, új nő és magyar asszony a Horthy-korban: Egy nőtörténeti szempontú médiatörténeti vizsgálat, in Századok, 148. évf., 2014/1, 3–34.

Ujváry Gábor: „Egy európai formátumú államférfi.” Klebelsberg Kuno (1875-1932), Pécs-Budapest, Kronosz Kiadó-Magyar Történelmi Társulat, 2014.

Források

A falusi asszony konyhája, MA, VII. évf., 1927/12, 346.

A Gyermekszeretet Egyesület kórházi bizottságának nyári munkája, MA, IX. évf., 1929/9-10, 378–380.

A karcagi magyar asszonyok kegyelete, MA, IX. évf., 1929/9-10, 376.

A kongresszus munkaterve, MA, V. évf., 1925/5-6. 173–177.

A közgyűléssel kapcsolatos szakértekezletek tanácskozásai. A Gyermekvédelmi szakértekezlet, MA, VIII. évf., 1928/1, 26–29.

A magyar asszonyok háziipari szövetkezetének megalakulása, MA, III. évf., 1923/2, 38–39.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése, Magyar Asszony, I. évf., 1921/1, 1–10.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége kulturális bizottságának jelentése, MA, I. évf., 1921/1, 13–16.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. A Szociális Missziótársulat Országos Szervezetének 1920. évi jelentése, MA. I. évf., 1921/1, 35–37.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. Schmidt Miklósné, a fogadóbizottság elnökének jelentése, MA, I. évf., 1921/1, 21–23.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. Országos Katholikus Nőszövetség jelentése, MA, I. évf., 1921/1, 29–33.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének tizenkettedik országos közgyűlése, MA, XI. évf., 1931/2, 58–66.

A magyar asszonyok tízparancsolata, MA, I. évf., 1921/4, 3.

A magyar jövőért!, MA, VIII. évf., 1928/4, 130–131.

A MANSz karácsony Budapesten. A kórházi bizottság munkája, MA. X. évf., 1930/1-2. 26–27.

A MANSz. választmányi ülése, MA, III. évf., 1923/6-8, 178–179.

A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Gyarmathy Zsigáné, MA, II. évf., 1922/10, 12–14.

A munkálkodó szeretet, MA, X. évf., 1930/6, 35–36.

A nemzetgyűléshez, in Tormay Cécile: Küzdelmek, emlékezések, Köröstárkány-Balatonfőkajár, Kárpátia Stúdió, 2021, 76–78.

A népi hímzés feladatai, MA, X. évf., 1930/7-8, 12–13.

A nőnevelés reformja, MA. IV. évf., 1924/9, 220–222.

A Sarolta-leányotthon, MA, III. évf., 1923/11-12, 243.

A szülők hibái a leánynevelés terén, MA, II. évf., 1922/6, 16–17.

Asszonyok munkája a fővárosban. Az intézőbizottság ülése, MA, II. évf., 1922/7-8, 53.

Asszonyok munkája az országban, MA, II. évf., 1922/9, 29.

Asszonyok munkája az országban. Nádudvar, MA, II. évf., 1922/9, 29.

Dr. B. M.: A haj ápolásáról, MA, XII. évf., 1932/5, 222–223.

Dr. Bálint Júlia: Bőrápolás, különös tekintettel a száraz bőrre, MA, XII. évf., 1932/4, 171–172.

Dr. Csiky Jánosné: Miért dolgozik a MANSz, MA, X. évf., 1930/10, 35–36.

Dr. Csiky Jánosné: Miért dolgozik a MANSz? Országos munka és helyi munka, MA, X. évf., 1930/9, 33–34.

Dr. Dittler Hildegárd: Az egészséges fog, a beteg fog és a beteg fogakból származó betegségek, MA, XII. évf., 1932/6, 272–273.

Dr. Dobrovits Sándor: Budapest Egyesületei, in Budapesti Statisztikai Közlemények. 74. köt, 1936. évi 3. szám, Budapest, Budapest Székesfőváros Házinyomdája, 1936.

dr. Keresztesy Lajos: Ép testben ép lélek, MA, XI. évf., 1931/10, 520–521.

dr. Keresztesy Lajos: Ép testben, ép lélek, MA, XI. évf., 1931/9, 482.

Dr. Kun Ágota: Nők a tudományban, MA, XII. évf., 1932/7, 306–309.

dr. Raffay Sándor: A magyar nő nemzeti hivatása, MA, II. évf., 1922/9, 1–3.

Dr. Vásárhelyi Katalin: Hogyan védekezzünk a tuberkulózis ellen, MA, XII. évf., 1932/7, 318–319.

Egy hős magyar leány élete és halála, MA, VI. évf., 1926/6-8, 195.

Gróf Zichy Rafaelné, a kongresszus elnökének beszéde, MA, V. évf., 1925/5-6, 177–179.

Gyermekszeretet. A Gyermekszeretet munkája, MA, IX. évf., 1929/5, 202.

Gyermekszeretet. A MANSz. Gyermekvédő Bizottságai, MA, IX. évf., 1929/3, 89–90.

Hegyaljai Kiss Géza: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Lorántffy Zsuzsanna I. Rákóczi Györgyné fejedelemasszony. 1600-1660, MA, V. évf., 1925/10-11, 368–370.

Hohenlohe Károly Egon: Záróbeszéd, MA, I. évf., 1921/1, 47–51.

Jászai Mari ünneplése, MA, II. évf., 1922/3. 7.

Jelentés a debreceni Horthy Miklósné Leányotthonnak az 1926-27. első évi működéséről, MA, VII. évf., 1927/7-9, 208–209.

Jellenc Margit: A Testnevelési Főiskola tanárának indítványa a leányok testi neveléséről, MA, IX. évf., 1929/1-2, 19–20.

K.E: Munkát a lányok kezébe, MA, III. évf., 1923/6-8, 159–160.

Két magyar nagyasszony emlékezete. Geőcze Sarolta és Erzsébet, MA, IX. évf., 1929/11, 421–422.

Klebelsberg Kuno: A magyar asszony nemzeti hivatása nemzeti katasztrófánk után, MA, III. évf., 1923/11-12, 235–236.

Klebelsberg Kuno: A magyar gyermekvédelem, in Klebelsberg (szerk.): Neonacionalizmus. Budapest. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R-T., 1928, 314.

Klebelsberg Kuno: A magyar rokkantügy szervezete, Budapest, Bíró Miklós Könyvnyomdai Műintézete, 1916.

Klebelsberg Kuno: Feladataink a népművelés terén, in Klebelsberg Kuno (szerk.): Gróf Klebelsberg Kuno beszédei, cikkei és törvényjavaslatai 1916-1926, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., 1927, 366–371.

Klebelsberg Kuno: Népbarát neonacionalizmus, in Klebelsberg (szerk.): Neonacionalizmus, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R-T., 1928, 185–188.

Klebelsberg Kuno: Optimista tervkovács vagyok?, in Klebelsberg Kuno (szerk.): Neonacionalizmus, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R-T., 1928, 148–153.

Klebelsberg Kuno: Reálpolitika és neonacionalizmus, in Klebelsberg (szerk.): Neonacionalizmus, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R-T., 1928, 127–133.

Klebelsberg Kuno: Szavam a szülőkhöz a gyermekek érdekében, in Klebelsberg (szerk.): Neonacionalizmus, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R-T., 1928, 173–176.

Koncz Aurélné Karácsonyi Ottilia: Széchenyi szellemében, MA, II. évf., 1922/2, 15–17.

Közgyűlés. Kiss Károly főtitkár jelentése, MA, IV. évf., 1924/1-2, 7–8.

Központi hírek. Vándorkiállítás, MA, X. évf., 1930/9, 34–35.

Leányok munkája, MA, VIII. évf., 1928/5, 182.

Leányok munkája. A ceglédi Leánykör beszámolója, MA, XI. évf. 1931/4, 236–237.

Leányok munkája. A Magyar Lányok Egyesülete Rákosszentmihályon, MA, XI. évf., 1931/5, 291–292.

Leányok munkája. A MANSz győri Leánykörének tanulmánykirándulása, MA, XI. évf., 1931/7, 398–399.

Leányok munkája. A szegedi MANSz-leánykör Budapesten, MA, VIII. évf., 1928/12, 394–396.

Leányok munkája. A szombathelyi Leánykör 1927-28. évi működése, MA, VIII. évf., 1928/11, 411–413.

Leányok munkája. A Szombathelyi Leánykör működése az 1926-1927. évben, MA, VII. évf., 1927/12, 338–339.

Leányok munkája. A tatai Leánykör, MA, X. évf., 1930/4, 156.

Leányok munkája. Dudás Ilona: A szegedi Leánykör, MA, X. évf., 1930/5, 220.

Leányok munkája. Dudás Ilona: Beszámoló a szegedi MANSz Leánykör működéséről, MA, XI. évf., 1931/2, 109–111.

Leányok munkája. Dudás Ilona: Szeged, MA, X. évf., 1930/9, 40–41.

Leányok munkája. Győr, MA, X. évf., 1930/9, 39-40.

Leányok munkája. Jakucs Piroska: A hajduszoboszlói kis MANSz-ról, MA, VI. évf., 1926/6-8, 210.

Leányok munkája. Karcagi Leánycsoport beszámolója, MA, XI. évf., 1931/9, 489–490.

Leányok munkája. Miskolc, MA, X. évf., 1930/9, 40.

Leányok munkája. Molnár Ilona: A ceglédi leánykör, MA, X. évf., 1930/4, 153.

Leányok munkája. Molnár Ilona: Cegléd, MA, X. évf., 1930/7-8, 45–46.

Leányok munkája. Rákosszentmihályi Leánykör, MA, X. évf., 1930/5, 219.

Leányok munkája. Sátoraljaújhely, MA, XII. évf., 1932/6, 284.

Lenz Oszkár: A nőknek való sportokról, MA, III. évf., 1923/6-8, 162–163.

M.L.: A hősök sírjának ápolása, MA, II. évf., 1922/5. 29.

MANSZ. és a gyermek, MA, VII. évf., 1927/12, 325–327.

Maszanekné Andrássy Ilona: Pályaválasztás, MA, II. évf., 1922/10, 19–20.

Mindent a szebb jövőért, MA, XI. évf., 1931/6, 356.

MNL BéML IV, 424, 12.-389.

MNL BéML IV, 424, 13.-416;

Nőhöz illő hivatáskörök. A nő találékonysága, MA, VII. évf., 1927/6, 167–168.

P. Ábrahám Adrienne: A Magyar Otthon és a magyar kézimunka, MA, X. évf., 1930/7-8, 14–15.

Raffay Sándorné: Az igazi hazafiság, MA, II. évf., 1922/1, 5.

Sebestyén Júlia: A jászberényi örömünnep, MA. IX. évf., 1929/11, 424–425.

Sebestyénné Stetina Ilona: Rudnay Józsefné Veres Szilárda (1842-1929), MA, IX. évf., 1929/9-10, 355–360.

Szabó Kálmánné: A soproni MANSz. gazdasági bizottságának jelentése, MA, VIII. évf., 1928/5, 177–178.

Szederkényi Anna: Asszony, hová mégy?, in Szederkényi Anna (szerk.): Az asszony meg a fészek. Könyv az asszonyról, Budapest, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.-T., 1928, 152–156.

Szederkényi Anna: Felszabadultak, Budapest, Athenaeum, é.n.,

Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza. Történelmi tanulmány [1917], Budapest, Dick Manó könyvkereskedése, é. n.

Szekfű Gyula: Állam- és Nemzetfenntartás, in Történetpolitikai tanulmányok, Budapest, Magyar Irodalmi Társaság, 1934. 11–40.

Szekfű Gyula: Három Nemzedék, Budapest, Maecenas Könyvkiadó, 2007.

Szerkesztői üzenetek, MA, XI. évf., 1931/4, 239–240.

Takáts Sándor: A múlt asszonyai – A jelen asszonyai, MA, I. évf., 1921/2, 10–12.

Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Gróf Koháry Judit, MA, II. évf., 1922/7-8, 21–27.

Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Gróf Koháry Judit, MA, II. évf., 1922/9, 11–18.

Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Kanizsai Dorottya, MA, I. évf., 1921/5, 16–19.

Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Svetkovics Kata, MA, II. évf., 1922/2, 11–13.

Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Svetkovics Kata, MA, II. évf., 1922/3, 17–20.

Tormay Cécile megnyitó beszéde, MA, V. évf., 1925/5-6, 165.

Tormay Cécile: A kormányzó, MA, X. évf., 1930/4, 121–124.

Tormay Cécile: Állítsunk emléket Papp-Váry Elemérnének!, MA, III. évf., 1923/11-12, 232.

Tormay Cécile: Bujdosó Könyv, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2019.

Tormay Cécile: Új nacionalizmus, MA, VIII. évf., 1928/2, 51–52.

Tormay Cécile: Útravaló, MA, I. évf., 1921/1, 7.

Hivatkozások

  1. Tormay Cécile: Bujdosó Könyv, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2019, 72-73.
  2. Papp Barbara: Nők a politikában. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, in Kollarits Krisztina (szerk.): Tormay Cécile-emlékkonferencia, Budapest, Magyar Művészeti Akadémia, 2013, https://www.mma.hu/documents/10180/125685/mma_kiadvany_tormay_cecile_konf.pdf/b6dd5781-acf5-47ba-abc2-6fb32275267a 177. (Letöltés: 2022. március 20.)
  3. Dr. Dobrovits Sándor: Budapest Egyesületei, in Budapesti Statisztikai Közlemények, 74. köt, 1936/3, 119.
  4. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése, Magyar Asszony, I. évf., 1921/1, 10. – [Magyar Asszony a továbbiakban: MA.]
  5. Pető Andrea: „Minden tekintetben derék nők” A nők politikai szerepei és a nőegyletek Magyarországon a két világháború között, in Nagy Beáta – S. Sárdi Margit: Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben, Debrecen, Csokonai Kiadó, 1997, 270.
  6. Papp: Nők, 177–189; Papp Barbara-Sipos Balázs: Modern, diplomás nő a Horthy-korban, Budapest, Napvilág Kiadó, 2017; Sipos Balázs: Modern amerikai lány, új nő és magyar asszony a Horthy-korban: Egy nőtörténeti szempontú médiatörténeti vizsgálat, in Századok, 148. évf., 2014/1, 3-34; Nagy Gyöngyi: A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége hódmezővásárhelyi körének korai évei, 1921-1923, in Kovács Zoltán-Presztóczki Zoltán (szerk.): A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyve, Szeged, Agapé Ferences Nyomda és Könyvkiadó Kft, 2020, 147–165; Kelbert Krisztina: „Társadalmi Anyaság” és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége karitatív-szociális tevékenysége a két világháború közötti Szombathelyen, in Savaria, 35., 2012, 347–369; Orosz Júlia-Nagy Nikoletta: A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének tevékenysége Kárpátalján, in Debreceni Szemle, XXXVIII. évf., 2020/3, 291–300; Pető: Minden, 268–279.
  7. Raffay Sándorné: Az igazi hazafiság, MA, II. évf., 1922/1, 5.
  8. Tormay Cécile: A kormányzó, MA, X. évf., 1930/4, 123.
  9. Dr. Csiky Jánosné: Miért dolgozik a MANSz? Országos munka és helyi munka, MA, X. évf., 1930/9, 33.
  10. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége kulturális bizottságának jelentése, MA, I. évf., 1921/1, 13.
  11. A magyar asszonyok tízparancsolata, MA, I. évf., 1921/4, 3.
  12. Erre vonatkozóan lásd Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 1999, 75-82; Romsics Ignác: Társadalmi és politikai feszültségek Magyarországon a 20. század első felében, in Romsics Ignác: Múltról a mának, Budapest, Osiris, 2004, 208-216.
  13. Szederkényi Anna: Felszabadultak, Budapest, Athenaeum, é.n., 28. – Szederkényit azért bátorkodtam idézni, mivel közeli viszonyt ápolt a MANSz.-al, amelynek egyébként nem volt tagja. Ám cikkeket tesz közzé a Magyar Asszonyban, reklámozzák irodalmi műveit és olykor a Szövetség rendezvényein is képviselteti magát.
  14. Ujváry Gábor: „Egy európai formátumú államférfi.” Klebelsberg Kuno (1875-1932), Pécs-Budapest, Kronosz Kiadó-Magyar Történelmi Társulat, 2014, 39.
  15. Klebelsberg Kuno: A magyar rokkantügy szervezete, Budapest, Bíró Miklós Könyvnyomdai Műintézete, 1916, 16.
  16. Erre vonatkozóan lásd Kovács Dávid: Reformkonzervatív nemzetkoncepció. Klebelsberg neonacionalizmusa, Rubicon, XXIII. évf., 2012/9-10, 23–28; Makkai Béla: Klebelsberg nemzetpolitikai koncepciója a dualista korszakban, Rubicon, XXIII. évf., 2012/9-10, 10–13.
  17. Huszti József: Gróf Klebelsberg Kunó életműve, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1942, 32; Kovács Dávid: Közös hagyomány és érdekegyesítés. Klebelsberg Kuno reformkonzervatív nemzetkoncepciója, in Kovács Dávid (szerk): Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 93–95.
  18. Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza. Történelmi tanulmány [1917], Budapest, Dick Manó könyvkereskedése, é. n., 224; Szekfű Gyula: Három Nemzedék, Budapest, Maecenas Könyvkiadó, 2007, 309–311.
  19. Szekfű Gyula: Állam- és Nemzetfenntartás, in Történetpolitikai tanulmányok, Budapest, Magyar Irodalmi Társaság, 1934, 15.
  20. Klebelsberg Kuno: A magyar gyermekvédelem, in Klebelsberg Kuno (szerk.): Neonacionalizmus, 314; Klebelsberg Kuno: Optimista tervkovács vagyok?, in Uo., 151–152.
  21. Klebelsberg Kuno: Reálpolitika és neonacionalizmus, in Uo., 132–133.
  22. Szekfű: Három Nemzedék, 326.
  23. „[…] arra kell törekednünk, hogy mi magyarok szeressük is egymást […] Nem osztálygyűlöletre, hanem nemzeti összetartásra, minden magyarnak hatalmas szolidaritására van szükségünk […] Erre a nemzeti szolidaritásra neveljen a népiskola.”Klebelsberg Kuno: Feladataink a népművelés terén, in Klebelsberg Kuno (szerk.): Gróf Klebelsberg Kuno beszédei, cikkei és törvényjavaslatai 1916-1926, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., 1927, 369–370.
  24. Klebelsberg Kuno: Népbarát neonacionalizmus, in Klebelsberg: Neonacionalizmus, 188.
  25. Klebelsberg Kuno: A magyar asszony nemzeti hivatása nemzeti katasztrófánk után, MA, III. évf., 1923/11-12, 236.
  26. A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Svetkovics Anna, MA, II. évf., 1922/2, 11–14; A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. gróf Koháry Judit, MA, II. évf., 1922/7-8, 21-25; A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Gyarmathy Zsigáné, MA, II. évf., 1922/10, 12.
  27. Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Kanizsai Dorottya, MA, I. évf., 1921/5, 16–19; Takáts Sándor: A múlt asszonyai – A jelen asszonyai, MA, I. évf., 1921/2, 10–12; Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Svetkovics Kata, MA, II. évf., 1922/2, 11-13; Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Svetkovics Kata, MA, II. évf., 1922/3, 17–20; Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Gróf Koháry Judit, MA, II. évf., 1922/7-8, 21–24; Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Gróf Koháry Judit, MA, II. évf., 1922/9, 11-18; Hegyaljai Kiss Géza: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Lorántffy Zsuzsanna I. Rákóczi Györgyné fejedelemasszony. 1600-1660, MA, V. évf., 1925/10-11, 368–370.
  28. Sebestyénné Stetina Ilona: Rudnay Józsefné Veres Szilárda (1842-1929), MA, IX. évf., 1929/9-10, 355–360.
  29. Jászai Mari ünneplése, MA, II. évf., 1922/3. 7.
  30. Egy hős magyar leány élete és halála, MA, VI. évf., 1926/6-8, 195.
  31. Két magyar nagyasszony emlékezete. Geőcze Sarolta és Erzsébet, MA, IX. évf., 1929/11, 421–422.
  32. Tormay Cécile: Állítsunk emléket Papp-Váry Elemérnének!, MA, III. évf., 1923/11-12, 232.
  33. Sebestyén Júlia: A jászberényi örömünnep, MA. IX. évf., 1929/11, 424–425.
  34. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. A Szociális Missziótársulat Országos Szervezetének 1920. évi jelentése, MA. I. évf., 1921/1, 35.
  35. Tormay Cécile megnyitó beszéde, MA, V. évf., 1925/5-6, 165.
  36. Nőhöz illő hivatáskörök. A nő találékonysága, MA, VII. évf., 1927/6, 167.
  37. dr. Raffay Sándor: A magyar nő nemzeti hivatása, MA, II. évf., 1922/9, 3.
  38. Nőhöz illő hivatáskörök. A nő találékonysága, MA, VII. évf., 1927/6, 167.
  39. A kongresszus munkaterve, MA, V. évf., 1925/5-6. 173–177.
  40. Dr. Kun Ágota: Nők a tudományban, MA, XII. évf., 1932/7, 306; Hasonlóképp fogalmaz: K.E: Munkát a lányok kezébe, MA, III. évf., 1923/6-8, 159-160; Szerkesztői üzenetek, MA, XI. évf., 1931/4, 239–240.
  41. Tormay Cécile: Útravaló, MA, I. évf., 1921/1, 7.
  42. A nemzetgyűléshez, in Tormay Cécile: Küzdelmek, emlékezések, Köröstárkány-Balatonfőkajár, Kárpátia Stúdió, 2021, 77–78.
  43. A nőnevelés reformja, MA. IV. évf., 1924/9, 220.
  44. Dr. Csiky Jánosné: Miért dolgozik a MANSz, MA, X. évf., 1930/10, 35.
  45. MNL BéML IV, 424, 13.-416; MNL BéML IV, 424, 12.-389.
  46. Kelbert: „Társadalmi Anyaság”, 350.
  47. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. Schmidt Miklósné, a fogadóbizottság elnökének jelentése, MA, I. évf., 1921/1, 21–23.
  48. M.L.: A hősök sírjának ápolása, MA, II. évf., 1922/5. 29.
  49. A karcagi magyar asszonyok kegyelete, MA, IX. évf., 1929/9-10, 376.
  50. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. Országos Katholikus Nőszövetség jelentése, MA, I. évf., 1921/1, 30.
  51. Asszonyok munkája az országban. Nádudvar, MA, II. évf., 1922/9, 29.
  52. A közgyűléssel kapcsolatos szakértekezletek tanácskozásai. A Gyermekvédelmi szakértekezlet, MA, VIII. évf., 1928/1, 28.
  53. MANSZ. és a gyermek, MA, VII. évf., 1927/12, 326.
  54. Gyermekszeretet. A Gyermekszeretet munkája, MA, IX. évf., 1929/5, 202.
  55. A Gyermekszeretet Egyesület kórházi bizottságának nyári munkája, MA, IX. évf., 1929/9-10, 379.
  56. A MANSz karácsony Budapesten. A kórházi bizottság munkája, MA. X. évf., 1930/1-2. 26.
  57. A Sarolta-leányotthon, MA, III. évf., 1923/11-12, 243.
  58. Közgyűlés. Kiss Károly főtitkár jelentése, MA, IV. évf., 1924/1-2, 7.
  59. Jelentés a debreceni Horthy Miklósné Leányotthonnak az 1926-27. első évi működéséről, MA, VII. évf., 1927/7-9, 208.
  60. Gyermekszeretet. A MANSz. Gyermekvédő Bizottságai, MA, IX. évf., 1929/3, 89–90.
  61. A munkálkodó szeretet, MA, X. évf., 1930/6, 35–36.
  62. Leányok munkája. A Szombathelyi Leánykör működése az 1926-1927. évben, MA, VII. évf., 1927/12, 338–339.
  63. Leányok munkája. Molnár Ilona: A ceglédi leánykör, MA, X. évf., 1930/4, 153; Leányok munkája. Győr, MA, X. évf., 1930/9, 39; Leányok munkája. Jakucs Piroska: A hajduszoboszlói kis MANSz-ról, MA, VI. évf., 1926/6-8, 210.
  64. Leányok munkája. A Magyar Lányok Egyesülete Rákosszentmihályon, MA, XI. évf., 1931/5, 292.
  65. Leányok munkája. Sátoraljaújhely, MA, XII. évf., 1932/6, 284.
  66. Szabó Kálmánné: A soproni MANSz. gazdasági bizottságának jelentése, MA, VIII. évf., 1928/5, 177.
  67. Leányok munkája. Dudás Ilona: Beszámoló a szegedi MANSz Leánykör működéséről, MA, XI. évf., 1931/2, 111.
  68. A népi hímzés feladatai, MA, X. évf., 1930/7-8, 12–13.
  69. P. Ábrahám Adrienne: A Magyar Otthon és a magyar kézimunka, MA, X. évf., 1930/7-8, 14.
  70. A magyar asszonyok háziipari szövetkezetének megalakulása, MA, III. évf., 1923/2, 38–39.
  71. Asszonyok munkája a fővárosban. Az intézőbizottság ülése, MA, II. évf., 1922/7-8, 53.
  72. Asszonyok munkája az országban, MA, II. évf., 1922/9, 29.
  73. A MANSz. választmányi ülése, MA, III. évf.,1923/6-8, 178–179.
  74. Központi hírek. Vándorkiállítás, MA, X. évf., 1930/9, 34–35.
  75. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének tizenkettedik országos közgyűlése, MA, XI. évf., 1931/2, 63.
  76. Koncz Aurélné Karácsonyi Ottilia: Széchenyi szellemében, MA, II. évf., 1922/2, 15.
  77. Hohenlohe Károly Egon: Záróbeszéd, MA, I. évf., 1921/1, 49.
  78. Klebelsberg Kuno: Szavam a szülőkhöz a gyermekek érdekében, in Klebelsberg (szerk.): Neonacionalizmus. Budapest. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R-T. 1928, 174–175.
  79. A magyar jövőért!, MA, VIII. évf., 1928/4, 130–131.
  80. Maszanekné Andrássy Ilona: Pályaválasztás, MA, II. évf., 1922/10, 19.
  81. Lenz Oszkár: A nőknek való sportokról, MA, III. évf., 1923/6-8, 162–163; Jellenc Margit: A Testnevelési Főiskola tanárának indítványa a leányok testi neveléséről, MA, IX. évf., 1929/1-2, 19-20.
  82. A falusi asszony konyhája, MA, VII. évf., 1927/12, 346.
  83. A szülők hibái a leánynevelés terén, MA, II. évf., 1922/6, 16–17.
  84. dr. Keresztesy Lajos: Ép testben, ép lélek, MA, XI. évf., 1931/9, 482.
  85. dr. Keresztesy Lajos: Ép testben ép lélek, MA, XI. évf., 1931/10, 520–521.
  86. Dr. Bálint Júlia: Bőrápolás, különös tekintettel a száraz bőrre, MA, XII. évf., 1932/4, 171–172.
  87. Dr. B. M.: A haj ápolásáról, MA, XII. évf., 1932/5, 222–223.
  88. Dr. Dittler Hildegárd: Az egészséges fog, a beteg fog és a beteg fogakból származó betegségek, MA, XII. évf., 1932/6, 272–273.
  89. Dr. Vásárhelyi Katalin: Hogyan védekezzünk a tuberkulózis ellen, MA, XII. évf., 1932/7, 318–319.
  90. Mindent a szebb jövőért, MA, XI. évf., 1931/6, 356.
  91. Gróf Zichy Rafaelné, a kongresszus elnökének beszéde, MA, V. évf., 1925/5-6, 177–179.
  92. Leányok munkája. A tatai Leánykör, MA, X. évf., 1930/4, 156.
  93. Leányok munkája. Dudás Ilona: A szegedi Leánykör, MA, X. évf., 1930/5, 220.
  94. Leányok munkája. Győr, MA, X. évf., 1930/9, 39.
  95. Leányok munkája. Rákosszentmihályi Leánykör, MA, X. évf., 1930/5, 219.
  96. Leányok munkája, MA, VIII. évf., 1928/5, 182.
  97. Leányok munkája. Molnár Ilona: Cegléd, MA, X. évf., 1930/7-8, 45.
  98. Leányok munkája. Dudás Ilona: Szeged, MA, X. évf., 1930/9, 40.
  99. Leányok munkája. Karcagi Leánycsoport beszámolója, MA, XI. évf., 1931/9, 489–490.
  100. Leányok munkája. A szegedi MANSz-leánykör Budapesten, MA, VIII. évf., 1928/12, 394–396.
  101. Leányok munkája. A MANSz győri Leánykörének tanulmánykirándulása, MA, XI. évf., 1931/7, 398–399.
  102. Leányok munkája. Győr, MA, X. évf., 1930/9, 39.
  103. Leányok munkája. Miskolc, MA, X. évf., 1930/9, 40.
  104. Leányok munkája. A ceglédi Leánykör beszámolója, MA, XI. évf. 1931/4, 236–237; Leányok munkája. Dudás Ilona: A szegedi Leánykör, MA, X. évf., 1930/5, 220; Leányok munkája. A szombathelyi Leánykör 1927-28. évi működése, MA, VIII. évf., 1928/11, 412.
  105. Szederkényi Anna: Asszony, hová mégy?, in Szederkényi Anna (szerk.): Az asszony meg a fészek. Könyv az asszonyról, Budapest, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.-T., 1928, 154–155.
  106. Tormay Cécile: Új nacionalizmus, MA, VIII. évf., 1928/2, 52.

 

Demeter Kata: Az egykekérdés Kodolányi János publicisztikájában

Bevezetés

Kodolányi János publicisztikai írásaiban, mint téma az 1920-as évek közepétől jelenik meg az egykerendszer problémaköre. Kodolányi tehát a népi írók közül elsőként irányította a figyelmet az egykére, írásaival az időben jócskán megelőzve Illyés Gyula nagyhatású, a magyar közvéleményt felrázó Pusztulás című baranyai útirajzát, amelyben az egyke, a német térhódítás, a kilátástalan birtokviszonyok bemutatása a magyarság végpusztulásának lehetőségét vetítette előre. Kodolányi elsőbbségét egyébként maga Illyés is rögzítette, aki – kiigazítva Schöpflin Gyula irodalomtörténetének megállapítását, miszerint Illyés nyitotta ki a társadalom szemét a magyarság szörnyű pusztulásának meglátására – Kodolányinak és Fülep Lajosnak tulajdonította az úttörő szerepet.[1]

Kodolányinak – aki a gyermek- és ifjúkora egy részét az ormánsági Vajszlón töltötte – a témában megfogalmazott következtetésit a személyes élményekből fakadó észrevételei határozták meg.[2] Kodolányi magát ormánságinak tekintette, amit önmeghatározása szerint művei is tükröznek: „magam is ormánsági embernek számítom magam s hogy az vagyok, bizonyítják nemcsak szépirodalmi műveim, de az Ormánság helyzetével, állapotával s kilátástalan jövőjével foglalkozó mástermészetű írásaim is.”[3] A személyes tapasztalatok először, a publicisztikát megelőzően, a szépirodalmi alkotásokban rögzültek: az első prózai írásművének tekintett, 1922-ben a Nyugat hasábjain napvilágot látott Sötétség című elbeszélésnek is az ormánsági egyke adja a témáját. Bata Imre irodalomtörténész Kodolányi életművét mérlegre tevő tanulmányában találóan így fogalmaz: „Szeretett népének sorsa az egyke fogalmában összegeződik Kodolányi korai szemléletében. Első jelentős novellája – a Sötétség – is erről beszél.”[4]

Jelen írás azonban a szépirodalmi alkotások egykeképével nem foglalkozik, kizárólag a „mástermészetű írásokat”, vagyis a publicisztikát vonja vizsgálódása körébe, célja Kodolányi egykeszemléletének ezen írások alapján történő rekonstrukciója és bemutatása. A tanulmány kitűzött célját az is indokolttá teszi, hogy ez idáig a témát feldolgozó írás nem született.[5] A vizsgált szövegek közé tartozik Kodolányinak a Pesti Naplóban megjelent 1926-os cikksorozata, az 1927-es Huszár Károlyhoz írt memoranduma, valamint a kérdéssel foglalkozó, 1934 és 1938 között, a Magyarország, a Szabadság, valamint a Magyar Élet hasábjain megjelent publicisztikája.

Kodolányi egykeszemléletének alapvonásai

Kodolányi írásaiból egyértelműen kitűnik, hogy akárcsak Illyés és Fülep az egyke orvoslását a magyarság lét-nemlét kérdésének tekintette. A problémakörrel kapcsolatos korabeli nézeteit összegző 1927-es, Huszár Károlynak a parlament alelnökének címzett memorandumában egyenesen úgy fogalmazott, hogy Magyarország az egykézés jelenségére gyógyírt jelentő „földkérdés megoldásával áll vagy pusztul.”[6]

A szerző vizsgálódásai az Ormánság területére fókuszáltak, amely mint láttuk egyrészről érzelmi indíttatásból eredt, másrészről azonban abból, hogy a születésszabályozás tendenciózus alkalmazása ezt a térséget érintette leginkább.[7] Az egykekérdést ugyanakkor nem pusztán egy régió problémájának látta, hanem össznemzeti sorskérdésnek, hiszen a birtokmegoszlás megváltoztatása nélkül az „egyke ki fog terjedni a mostani fészkekből olyan vidékekre is, amelyek eddig […] immunisak voltak.”[8] Az Ormánság Kodolányi szemében kísérleti laboratórium volt, amelyben feltárhatók az egyke okai és gyógymódjai: „Az Ormánság mindenesetre úgyszólván a kísérleti fészke minden átoknak, csapásnak és bajnak, amely az egész magyarságra nehezedik s mint valami lombikban, a pusztulás folyamatának minden körülménye kikutatható benne.”[9]

Kodolányi akárcsak az egykekérdéssel foglalkozó más szerzők, az egykéző magatartás formációit nem vonatkoztatta a teljes paraszti közösségre: pontosan felismerte, hogy azok a viszonylag jómódú, birtokos paraszti rétegnél figyelhetők meg, hiszen annak alapvető mozgatója a vagyon szétaprózásától, s így a következő nemzedék anyagi-társadalmi lecsúszásától való félelem. Illyés Pusztulásában az egyik parasztalak így fejezi ki ezt a szinte zsigeri viszonyulást: „ »Nem csinálunk kódisokat« […] több ember van, mint kellene, mit akarnak mitőlünk? Adjanak földet a föld maga megtermi az embert.”[10] Kodolányi 1934-es, a baranyai viszonyokat feltérképező Végig a pusztuló Dunántúlon című útirajzában az író-narrátor paraszti származású riportalanya hasonló „eldadogott vádat” fogalmaz meg a társadalom irányítói felé: „Mér nem adnak fődet, hogy legyen a gyerököknek is.”[11] Kodolányi miképp Illyés a paraszti földszerzés lehetetlenségében, a több utód miatti birtokfelaprózódástól és elszegényedéstől való félelemben, tehát elsősorban egy „gazdasági okban” találták meg az egykézés közvetlen indítékát.

Az író élesen elutasította azokat a vélekedéseket, amelyek felekezeti háttérhez kapcsolták az egykézést. Ezt a megközelítést legmarkánsabban Pezenhoffer Antal képviselte, aki kizárólag a református magyar parasztságot érintő jelenségként ábrázolta az egykét, nagy vihart kavart, 1922-ben megjent A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására című könyvében.[12] Kodolányi vele vitázva bontotta ki álláspontját 1926-os cikksorozatában, miszerint a katolikusokra nem felekezeti kötődésük miatt kevésbé jellemző az egyke, hanem vagyoni helyzetük okán: „Petzenhofer plébános […] azt állítja, […] hogy az egyke terjedésének tisztán vallási okai vannak. Bizonyítja ezt azzal, hogy főképpen református falvakban pusztít, míg ugyanazokban a falvakban a katolikus lakosság immunis marad. De Petzenhofer számításon kívül hagyja, hogy a katolikus lakosság javarészint földtelen zsellér, vagy éppen cselédember, s így szaporodásának nem állja útját az örökrész eldarabolódásának félelme.”[13]

Illyés útirajzához és Fülep 1934-es, A magyarság létkérdése című írásához hasonlóan Kodolányi publicisztikájában is egybekapcsolódik az egykekérdés az úgynevezett németveszéllyel, vagyis a hazai német etnikum demográfiai-gazdasági térnyerésétől és a Német Birodalom expanziós törekvéseitől való fenyegetettségérzéssel. Az írónak az 1920-as években megjelent írásaiban pusztán konstatálja a pusztuló ormánsági magyarság helyét elfoglaló svábság jelenlétét. Ezzel szemben az 1934-es cikkeiben mindez már külpolitikai vonatkozásokat hordozó fenyegetésként jelenik meg, amit egyik írásának címe is kifejez: Veszélyben a Dunántúl. Német előretörés, pusztuló magyarság. A cikk tartalma azonban még egyértelműbben hangot ad ennek a félelemnek: „Baj van […] mert a számban esetleg még kisebb svábság hallatlanul több faji öntudattal rendelkezik s mert egy óriási és tetterős birodalom vonzókörében él. Baj van, mert ezt a tömegeiben jámbor és szorgalmas svábságot az izgatók türelmes munkájával szembe is lehet fordítani velünk.”[14]

Kodolányi feudalizmus- és kapitalizmusképe

Kodolányi szemléletének mélyebb megértéséhez szükséges feltárni a jobbágyrendszerről, vagyis a hagyományos paraszti világról, valamint a kapitalista-polgári társadalomról alkotott képét. Számos cikke tesz tanúbizonyságot felfogásáról, miszerint a feudalizmus adta keretek között az értékek gazdag forrásának tekintett paraszti egzisztencia sokkal tisztább formában érvényesülhetett, a társadalmi alá-fölé rendeltség megléte mellett is. Kodolányi szerint a jobbágyrendszer, a feudális rend szemben a kapitalizmus szelleme irányította polgári társadalommal jóval kisebb teret adott az egyéni önzés érvényesülésének.

A rendi struktúrát fellazító polgári szellem ugyan látszólag egyenlőséget és szabadságjogokat kínált az új rend polgárainak, valójában azonban a szabadság cégére alatt a régi hierarchikus viszonyokat működtette tovább. A nyílt alávetettséget felváltotta a képmutatás rendszere, az „áldemokrácia”:

Meg kell mentenünk az őszinteségnek és nyers igazmondásnak azt a szellemét, amely a feudális-patriarchális társadalmi rendben érvényesült. Be kell látnunk, hogy a nemzetnek kevésbé ártott az, amikor nyíltan jobbágynak és cselédnek nevezték, tartották, s úgy is bántak vele, mintha egyenlő polgártársnak nevezik, de valójában ezer mérföldekre szakadnak el tőle az őt kormányzó és adminisztráló intellektuális osztályok. Több haszon és egészség háramlott a parasztra abból, hogy a diétára nem velük választatták magukat a követek, mint abból, hogy szavazati s úgynevezett polgári jogokat adtak neki, a mandátumért kezeltek vele, etették-itatták, s szavazatát hite s meggyőződése ellenére erőszakolták ki. Jobb az őszinte és egyenes szolgaság, mint az áldemokrácia, álhumanizmus és álidealizmus. Jobb volt a paraszt lelki harmóniája szempontjából az, hogy nem tudott írni és olvasni, mint az, hogy hazug sajtót és kendőzött irodalmat adnak a kezébe.[15]

Tehát a szerző bár írásaiban számos helyen ostorozza a jelen társadalmát csúfító „feudális csökevényeket”, a „jobbágyvilágról” több vonatkozásban is pozitívan vélekedett, és ezt az 1934-es baranyai utazásáról készített cikkei is bizonyítják: „Tény az is, hogy az öregek felcsillanó szemmel beszélnek a jobbágyságról […] Akkor volt munka, föld, erdő, víz, legelő elég […] Egy nép, amely visszakívánja a jobbágyságot!”[16] Kodolányi ugyanakkor a polgári-kapitalista rendszert éles bírálatban részesítette.[17]

Kodolányi a klasszikus paraszti társadalom hanyatlásának okát a modern világ megjelenésében és térhódításában látta. Írásaiban fontos szerepet kapnak a nyugati civilizáció értékrendjéhez és társadalmi-gazdasági berendezkedéséhez köthető fogalmak, mint a kapitalizmus, a liberalizmus és a polgári kultúra, amiket szinonimaként használ. Kodolányi értelmezésében ezek a kifejezések az életformára kiható gondolkodásmódot, és az ebből fakadó kulturális értékek jelentéshalmazát is felölelik. A szerző Oswald Spengler kultúraelméletére hivatkozva fogalmazza meg kritikájának alaptételét, miszerint a nyugati civilizáció a hanyatló, dekadens szakaszába lépett. A kultúrák fejlődésének ebben a periódusában értékzavar lép fel, amit a túlzott hódítóvágy, a hedonizmus és a születések számának csökkenése jelez.[18] A spengleri filozófia nyomán Kodolányi a kultúrák hanyatló korszakával állítja szembe azok kezdeti, „fiatal” korszakát:

A fiatal kultúrák népe egyszerű, természetes. A hanyatlóké »túlfinomult«, cinikus, rideg, zsarnokoskodó, pénzéhes. A fiatal kultúrák népe józan, vidám, gyermeki, önfeláldozó, kollektív érzésű. A hanyatlóké keresi az öröm pótlékait, a romboló kábítószereket, zárkózott, bizalmatlan, individualista, önmagát törtetőn felülhelyező, áldozatra képtelen. Pénzért mindenre kapható. A fiatal, egészséges kultúrák népe csak akkor fog fegyvert, ha olyasmi megszerzésére kényszerül, ami neki nincs, – arany, vas, legelő,– vagy ha fajtáját veszély fenyegeti. A hanyatló kultúrák népe önmagáért való hadakat szerel fel, hogy olyasmit szerezzen, ami többlet, vagy hogy hatalmát kiterjessze magáért a hatalomért, […] s hogy belső élete zűrzavarát, nyugtalanságát, egészségtelen feszültségét levezesse, hanyatlását ellensúlyozza.[19]

Ebben az értelmezési keretben Kodolányi a hanyatló kultúra fogalma alá rendelte a Nyugat Európában meghonosodott kapitalista-liberális gazdasági- és társadalmi berendezkedést, sőt a hanyatlás tüneteként értelmezte azt: „ […] a kapitalista kultúra mindenestül, tehát erkölcsével, művészetével, szokásaival, filozófiájával maga is csak tünete a nyugati népek hanyatlásának.”[20] A szerző megfogalmazásában a nyugati életforma szabályozó elve a liberalizmus, „a modern kapitalista termelés szülőanyja”.[21] A szabadelvűségen alapuló eszmerendszer az embert a gazdasági tényezők eszközévé fokozta le, ahol „az egyén az egyénnel áll szemben” és a „mindenki harca mindenki ellen” elve érvényesül.[22] Az életszemlélet mozgatórugója a tőke, illetve annak felhalmozása a minél magasabb életszínvonal megteremtéséért.[23] Ebben a rendszerben a gyermek a magasabb anyagi életszínvonal elérésének akadálya, nem pedig az életküzdelem segítője, mint a premodern társadalmakban. Így a civilizált népek természetes ösztöneiket feladva a gyermekkorlátozás mellett döntenek: „ »Ahol a gyermek keresőtárs, ott sok a gyermek; ahol fogyasztó, ott kevés«.”[24]

A szerző a magyarság sorsát és a kapitalista-liberális rendszer viszonyát is vizsgálat tárgyává tette. Írásaiban hangsúlyozza, hogy a magyar kultúra is a nyugati bomlás részesévé vált: „Ennek a hanyatló kultúrának, ennek az imperialista folyamatnak életveszélyes körébe sodródott bele a magyarság. A kapitalista életforma elfogadásával sorsát végkép egy pusztuló szervezet sorsához kötötte.”[25] Kodolányi úgy vélte, hogy az 1800-tól 1900-ig terjedő időszakban olyan döntő változások léptek fel, amelyek csak a kereszténység felvételével állíthatók párhuzamba.[26] A kapitalizmus-liberalizmus megjelenése és térhódítása azonban Kodolányi értelmezésében, szemben a kereszténység felvételével, egyértelműen negatív fordulatot hozott a magyarság életében, amely roncsoló hatásában a tatárjárást és a török hódoltság időszakát is felülmúlta. A tatárjárást és a török hódoltság időszakának destruktív hatása korántsem tekinthető olyan tragikusnak, mint amit a kapitalizmus okozott. Lényegi különbség, hogy a magyar történelem említett két fordulópontja „anyagiakban és vérben fosztotta-irtotta a magyarságot”[27] míg a kapitalizmus a lélek mélyére hatolva fosztotta meg az egyént természetes állapotától vagyis „erőszakot vett ösztönein, megszakította a benső kapcsot a fajfenntartó akarattal s az egyéni élet céljait egyszersmind elválasztotta a közösségi élet céljaitól.”[28] A liberalizmus pedig a jogegyenlőség útjára terelte a parasztságot, melynek következményeiről így számolt be a szerző: „A paraszt most »szabad« emberré vált, szabad volt neki a maga erejére utalva a nagybirtokok versenyével szembeszállnia […] Szabad volt már a parasztnak a földjét eladni, megterhelni, szabad volt tönkremennie és Isten kegyelmére, meg a modern liberális államra maradnia, szabad volt földönfutóvá lennie, – szabad volt kipusztulnia.”[29]

Az egyke gazdasági oka

Kodolányi az egyke hátterében elsősorban – a kapitalista-liberális rend generálta – gazdasági okot vélt felfedezni, amelyet az alábbi idézet is igazol: „ […] az ormánsági egykének is ugyanazok az okai, amelyek az egész ország fokozatos pusztulásának s az egész magyar kultúra korhadásának: az általános, egyetemes nemzeti érdekek helyében egyéni, avagy osztályérdekeket szolgáló gazdaságpolitika.”[30] Ez az egyéni és osztályérdek nyilatkozott meg az 1848-as jobbágyfelszabadítás során. Kodolányi az egykéző magatartás gyökereit az 1848–49-es reformokban, az akkor hibásan levezényelt társadalmi-gazdasági változásokban látta: „E sorok írója mutatott rá elsőízben arra a súlyos történelmi szerepre, amelyet az Ormánság életében az 48–49-es reformok játszottak.”[31]

Az 1848-ban végbemenő birtokmegváltás Kodolányi olvasatában a hanyatlás kezdetét jelenti. A birtokpolitika kritikus pontjaként emeli ki a földbirtokok aránytalan eloszlását és a nagybirtok nyomasztó túlsúlyát, aminek eredményeképpen a parasztság kedvezőtlen helyzetbe került: „Mikor a 48-as forradalom elodázhatatlannak találta a jobbágyfelszabadítást, végrehajtotta azt olyképpen, hogy a nagybirtokok főbb törzsökeikben megmaradjanak s a hitbizományok középkori rendszere ma is élhessen. Bizonyos kisebb földterületeket kiosztott a parasztoknak, főképpen a silányabb és távolfekvő földekből. Ezeket is hermetikusan körülzárta a maga birtoktesteivel s magának tartotta meg a főnemesség a legelőket és erdőket.”[32]

Ez a tényállás, tehát a paraszti élettér összeszűkölése, valamint a nagybirtok megbonthatatlan tömbje miatt „terjeszkedni nem tudó kisbirtok” a gazdasági ok egyik összetevője, ami megágyaz az egykéző mentalitásnak. Kodolányi értelmezése szerint a birtokmegváltások és az így létrejött polgári magántulajdon, valamint a hozzá kapcsolódó örökösödési rend az individuális érdekek előtérbe helyezését mozdították elő, így életelvvé vált az egoizmus a paraszti lelkületben: „ […] kisebb-nagyobb parcellákat kaptak a parasztok, amelyeket szabadon adhattak-vehettek, megterhelhettek s amelyet örökölhettek, mégpedig nem családonként, hanem egyénenként. Lassan-lassan tehát beleszívódott a nép lelkébe az a tudat, hogy a sok gyermek nem olyan jó, mint régen volt, amikor még a munkában csak segített, hanem a birtok szétdarabolását a kevésgyermek-rendszerrel iparkodott megakadályozni.”[33] Kodolányi ennek megfelelően a 19. század közepére helyezi az egykézés elterjedését az ormánsági parasztság körében: „mint többen megállapítottuk az egyke fellépése a múlt század ötvenes éveiben mutatkozik.”[34]

Az egyéni önzés szelleme és társadalmi hatása

Az előbbiekből fakadóan az író mérvadó tényezőként tünteti fel az „egyéni jóléthez”, vagyis a materiális javakhoz való ragaszkodás szerepét, ami a kapitalista-polgári szellem térhódításával egyre inkább meghatározza a birtokos parasztság mentalitását is:

Nagyon természetes, hogy a jómódú parasztság erkölcsi alapjait elsősorban az egyén jóléte kezdi ki. Az asszonynép elkezd öltözködni, a vasút, újság elterjeszti a gyári árukat és az annak megfelelő ruházkodást, egyik asszony a másikat iparkodik lefőzni ruháival. Hiúság, irigység egyetemes asszonyi vonások. A parasztasszony sem más, mint a középosztály, vagy arisztokrácia asszonya. S mert ebben a dologban határt szabni lehetetlen, a könnyen munkálható föld és jól jövedelmező állatkereskedés lehetővé teszi a cicomát, lassanként előáll a hiúság circulus vitiosusa: a gondok a gyermekről átterelődnek a páváskodásra s ebben nincs többé megállás.[35]

A szemléletváltozás – vagyis az „egoizmus” előtérbe helyezése – által kialakuló új értékrend, mint kijelölt út vezeti át a problémát erkölcsi térre: „Az utódról való gondoskodást elfoglalja az egyéni jólét, a has és hiúság gondja. Így terjednek át a gazdasági okok lélektani láncszemekre.”[36] Az egykézés és az egyéni jólét Kodolányinál szinte rokon értelmű fogalom, a kettő együttesen indítja el az erkölcsi normák széthullását: „Előáll az egykés, tehát csak egyéni élvezeteknek élő és csak azokat ismerő nép sajátságos cinizmusa mellyel leráz magáról minden tanítást, figyelmeztetést és jóindulatot.”[37]

Az író 1934-es baranyai utazása nyomán az „egykés atmoszféra” jellemzőit a következőkben látta: minden életmegnyilvánulást átható cinikus materializmus, valamint a vitalitás hiánya.[38] Ez többek között a falvak kipusztulásához és a földek elhanyagolásához vezet. A szerző megállapítja, hogy a nép ősi ösztöneit feladva (gyermekáldás, gyermeknevelés), nem harcol a gazdasági kényszerekkel és a belőlük sarjadó önző késztetésekkel.[39] Nőknél és férfiaknál különbözőképp nyilvánul meg a természetes ösztönök elfojtása: A lányok nem erőltetik a házasságot, hiszen örökös hiányában ők élvezhetik a családi hagyaték hasznát. Ha van is házasság, azt a mindennapos hisztéria és viszálykodás teszi elviselhetetlenné.[40] A férfiaknál az elfojtott nemi ösztönök devianciákhoz vezetnek, ami különféle perverzitásokban vagy homoszexualitásban nyilvánul meg.[41] Felesleges idejüket kártyázással és üzérkedéssel töltik ki, illetve alkoholfogyasztással „segítenek” önmagukon.[42] Jellemző a különböző vallási szektákba való menekülés (főleg a nők körében) és az örökségért elkövetett, házasságon belüli bűncselekmény (hitves-és gyermekgyilkosságok).[43] Kodolányi szerint a parasztság erkölcsi tompultsága csak fokozódik a háborút követően:

Tagadhatatlan, hogy az úgynevezett középosztály is meglehetősen könnyelműen játszott a nép által szentnek tartott dolgokkal. A háborúban látta a felmentések körül végbemenő panamákat, aki itthon maradt az mindent hazugságnak látott, aki a fronton volt abból kiveszett az életöröm s nem maradt meg egyéb, csak a cinikus önfenntartási ösztön. A háború után tehát itt volt egy nép, amelyből kiveszett az idealizmus csírája is és a gyomrán kívül egyebet sem égen, sem földön nem ismert. Természetes, hogy az egyke is rohamosan terjedt.[44]

Kodolányi leírása értelmében tehát az egykéző nép a háború folyamán minden hitét elveszti a felsőbb réteggel szemben és a közösségre vonatkozó kötelezettségeit megtagadva még inkább az egyéni érdek kerül középpontba.”[45]

Az elit felelőssége és a paraszti kultúra felbomlasztása

Lényeges azonban kiemelni, hogy Kodolányi egy másik szinten is felismerte a néplélek „megbetegedését”, amely a polgári-kapitalista rend teremtette új társadalmi elvárások, normarendszer megjelenéséből eredeztethető: „ […] a társadalmi morál szelleme nagyon is hozzájárul a nép életének lezüllesztéséhez s egészséges erkölcsi, illetve etikai meggyőződéseinek lerombolásához. […] A nép etikai érzésvilágát destruálja sok minden, amit társadalma életében látnia kell.”[46] Ilyen például a politikába való bevonásának módja, eszközszerepének megélése, a képmutató polgári társadalmi normák és azoknak a parasztságra kényszerítése, a felsőtársadalom repressziója és hipokrízise: a parasztságot „önzetlenségre, hősies lemondásra, szerénységre, igénytelenségre oktatták s ugyanakkor kegyetlenül érvényesítették vele szemben a gazdaság vastörvényeit. » Erkölcsi világrend! « – mondották és kizárták a gyárból, kitették a birtokról, ingyenes hajójegyet adtak neki Amerikába.”[47]

Kodolányi számos cikkében találhatunk még olyan elemeket, amelyek az akkulturáció negatív hatásairól számolnak be. Itt elsősorban azokra az impulzusokra, a polgári társadalom azon gyakorlataira gondol a szerző, amelyek a parasztságot önfeladásra, hagyományos kultúrája elhagyására késztetik. Mindezek tartalmukban igazolják, hogy a parasztember külső kényszer nyomására adaptálta a polgári kultúra elemeit, feladva eredeti életfelfogását és hagyományait. Ezt számos példával támasztja alá Kodolányi, kezdve az iskolákban tanúsított eljárásokkal, melyek a népi nyelvjárásból űztek gúnyt és erőltették annak elhagyását a parasztgyermekek körében.[48] A rádió megjelenése a népdalokat szorította háttérbe, mely szintén hozzájárult a néplélek megroncsolásához. Öltözködésben is a polgári divat vált követendő példává.[49]

Kodolányi megállapítása szerint az „egykéző vidékek” sokkal hajlamosabbak „behódolni” a külső hatásoknak és az új társadalmi normáknak.[50] A szerző egykekutatásának következtetése abban áll, hogy magát az egykét is tünetként írja le, amelyet a néplélek beteg alkata generált: „[…] az egykés nép sajátos, patologikus lelki alkattal rendelkezik, amelyet levetkőzni nem képes s aminek következménye éppen az egyke.”[51]

Mint azt láthatjuk, Kodolányi a néplélek megbetegedése, jobban mondva megbetegítése felelősét is a kapitalista-polgári rendben és annak hordozójában a magyar felsőtársadalomban ismeri fel. Az író így bármennyire is sötét színekkel ábrázolta a paraszti világot, egyben fel is mentette azt, hiszen minden erkölcsi felelősséget a felsőtársadalomra hárított. Annak egyaránt bűne a paraszti élettér végzetes beszűkítése, valamint az autentikus paraszti kultúra felszámolása. Kodolányi megfogalmazása szerint az egykézésért, a devianciákért, a saját kultúra elhagyásáért „nem a nép a hibás”, a „népet belekényszerítették a pusztulásba” azok, „akik beleszorították először a nagybirtokok vaskorlátaiba s megnyomorították életkedvét, szembefordították fajfenntartó ösztöneit a józan ésszel s azután irtották nyelvét, dalát, ruházatát, ősi foglalkozásait […].”[52]

Az egyke orvosszerei

Kodolányi egyke képét összegezve megállapítható, hogy a jelenséget szélesebb összefüggésben vizsgálta, így annak megoldását is összetettebben látta. Elsősorban olyan fölbirtokreformot és örökösödési törvényt javasolt, amely a jobbágyság korában jellemző erényeket elevenítené fel, mint az egymásrautaltság, közösségi érzés és családban való gondolkodás. Az új örökösödési törvény értelmében a fölbirtok nem egyénenként, hanem családonként, azok nagysága szerint öröklődne. A szerző szerint a közösségiség helyreállítása és a föld megléte fokoznák a gyermekvállalási kedvet. A kialakult családközösségben az egyéni érdekek háttérbe szorulnának, ami már önmagában jelentős változást idézne elő az egykézős gondolkodásban. Az utód nélkül maradt családok földjei egészében, a négy gyermeknél kevesebb gyermeket vállalók földjei részben az állam kezébe kerülnének vissza. Mindezen felül Kodolányi is szorgalmazza a termelés szövetkezeti úton való átalakítását, amely az azonos érdekeltségű rokoncsaládokat tömörítené egy körbe.[53] Egy 1938-as írásában a szövetkezetek jelentőségéről ezt írja: „az erkölcsi megújulás a szövetkezeti szellem uralomra jutása nélkül a termelés és értékesítés egész vonalán elképzelhetetlen […] a szövetkezeti mozgalom nélkül mindenféle földreform és telepítés is eredménytelen, a pusztulást egy nemzedék tartamára megállítaná, de végül meg nem akadályozná.”[54]

Az előbb említettek mellett a szerző megoldást látott még az oktatás, a közigazgatás és az orvosi szolgálat átszervezésében is.[55] Későbbi írásában telepítési politikát is javasol, amely a tiszántúli népességfelesleget mozdítaná át a dunántúli területekre.[56]

Kodolányi megoldása több pontban összeegyeztethető Illyés Gyula vagy Fülep Lajos az egykekérdéshez kapcsolódó gondolataival. A két világháború közti időszakban az egyke problémaköre, többek között Kodolányi írásainak köszönhetően, már ismertté vált az értelmiségi körökben. A fölbirtokreform végrehajtását, az örökösödési törvény módosítását és a népoktatás reformját sokan szorgalmazták, azonban az erre vonatkozó törekvések mindig zsákutcába jutottak.[57] Kodolányi ebből adódóan kérdésessé tette a politikai-gazdasági elit reformszándékainak őszinteségét, a problémának a fennálló keretek közötti megoldhatóságát. A Pesti Naplóban írt egyik 1926-os cikkében kifejti, hogy az általa felvázolt pontok kivitelezése a fennálló rendszer vezető rétegének érdekeit sértené, ezért nem várható előrelépés az ügyben: „De abban egyet kell érteni mindenkinek, hogy a földbirtokos-kérdés megoldása ez idő szerint óhajnak is távoli, semmi remény arra, hogy bizonyos osztályok önként a parlamentben törvényhozásilag vágják el saját maguk alatt a fát s az úgynevezett kisgazdaképviselők is alkalmatlanok arra, hogy ezt a kérdést megértsék és megoldják.”[58]

Több mint egy évtizeddel később sem látja másként a helyzetet. Az Egyke című 1937-es írásában már a Horthy-rendszer másfél évtizedét értékeli hasonló konklúzióval: „Megállapíthatjuk, hogy a körülbelül tizenöt esztendős »harc« után sem változott a következő helyzetkép: a nagybirtokok mammuttestei közé beszorított falvak nem tudnak terjeszkedni […] az örökösödési jog ma is lehetővé teszi […], hogy az ivadékok mennél több földparcellát halmozzanak egy kézbe, a kivesző magyar vidékeken nyoma sincs a más, túlbő vidékekről való telepítésnek, tehát a kérdés megoldására egyetlen lépés sem történt.”[59]

Mint azt láttuk 1934-es Hulló Európa – Hulló magyarság című cikksorozatában már éles bírálat alá veszi nem csak a magyar politikai élet irányítóit, a mintaadó szerepre képtelen középosztályt, de a nyugati civilizáció értékrendjét képviselő polgári kultúra egészét: „Valóban, nagy naivitás és elfogultság kell ahhoz, hogy éppen annak a rendszernek a szemszögéből és fenntartásával állítsuk helyre népünk egészséges életfolyamatait, amely rendszer magát a betegséget okozza!”[60] Ebből fakadóan a probléma tényleges megoldását egy teljesen új rendszer keretein belül képzelte el.[61]

Összegzés

Ha az eddigieket összegezzük, akkor elmondható, hogy Kodolányi értelmezése szerint a közösségi érdekeket negligáló individualizmus, az egyéni önzés a kapitalista-polgári rend sajátja. Ennek szelleme érvényesült a politikai-társadalmi elit körében a jobbágyfelszabadítás idején, amelynek lenyomata a jobbágyfelszabadítás torz megvalósulása és későbbi korrekciójának elmaradása. Ez az, ami a parasztság életterét leszűkítette, a további földbirtokszerzését ellehetetlenítette, s így a parasztságot az egykézés gyakorlatára szorította. Az új társadalmi rend intézményei, mint a polgári magántulajdon és örökösödési rendszer a parasztságot magát is megfertőzték a kapitalizmus jelentette egyéni önzéssel. Emellett a paraszti mentalitás átformálásában nagy szerepet játszottak a kapitalista-polgári világnak a fogyasztói javak megszerzését előtérbe állító eszményei. Ebből is következett az egykéző életrend, az „egykés atmoszféra”, melynek természetszerű következményei erkölcsi hanyatlást és a hagyományos paraszti kultúra felbomlását idézték elő. Emellett a felsőtársadalom, mint a kapitalista-polgári rend hordozója, érdekeltje és fenntartója jelentős mértékben hozzájárult a kultúraváltás folyamatához, amely abban nyilvánult meg, hogy a parasztság a magyar vezetőréteg önérdekű politikai, gazdasági és kulturális repressziójának kényszerű adaptálásával destabilizálta önmaga lelki egyensúlyát és erkölcsi értékrendjét. Kodolányi egykeszemléletének kétségtelenül a fentiekben rekonstruált gondolatmenet képezi sajátos jellegét: az egykézés gazdasági és erkölcsi okainak hátterében a „kapitalizmus szellemét” ismerte fel, mint végső okot, ennek értelmében pedig a fennálló rendszer keretei között elképzelhetetlennek tartotta a parasztság szociális helyzetének javulását.

Bibliográfia

Források

Buday Dezső: Az egyke, Budapest, Huszadik Század Könyvtára, Deutsch Zsigmond és Társa kiadása, 1909.

Fülep Lajos: A magyarság pusztulása, Pesti Napló, LXXX.évf., 262.sz., 1929. november 17., 10.

Illyés Gyula: Irodalomtörténet, 30. évf., Nyugat, 1937/7, 71.

Illyés Gyula: Magyarok. Naplójegyzetek, 1. kötet, Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T., 1938.

Illyés Gyula: Puszták népe, Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

Kodolányi János: A hazugság öl [1927], Budapest, Szent István Társulat, 2003.

Kodolányi János: „Ahol a gyermek kereső társ, ott sok születik, ahol fogyasztó ott kevés”, Magyarország, XLIII. évf., 265. sz., 1936. november 19., 11.

Kodolányi János: Az egyke nyomán Baranyában, Pesti Napló, LXXVII. évf., 102. szám, 1926. május 21., 15.

Kodolányi János: Baranyai utazás, Budapest, Bolyai Akadémia, 1941.

Kodolányi János: Egy magyar vidék pusztulása, Pesti Napló, LXXVII. évf., 102.sz., 1926. május 7., 4.

Kodolányi János: Egyke, Magyarország, XLIV. évf., 130.sz., 1937. június 11., 7.

Kodolányi János: Előszó in Éltek, ahogy tudtak. Válogatott elbeszélések, Budapest, Szépirodalmi, 1955.

Kodolányi János: Honnan-hová? Jegyzetek egy baranyai utazásról, Szabadság, VII. évf., 16.sz., 1934. április 22., 3.

Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló Magyarság, Népesedés politikai kérdések II, Szabadság, VII. évf., 31.sz., 1934. augusztus. 5., 9.

Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló magyarság, Népesedés politikai kérdések IV., Szabadság, 7.évf., 33.sz., 1934. augusztus. 19.

Kodolányi János: Lehet-e az egykének gátat vetni? Az egyke nyomán Baranyában, Pesti Napló, LXXVII. évf., 123.sz., 1926. június 3.,15.

Kodolányi János: Ormánság [1938], in Esti beszélgetés, Budapest, Magyar Élet Kiadása, 1944.

Kodolányi János: Útinapló a pusztuló Ormánságból, Szabadság, VII. évf., 39. sz., 1934. szeptember 30., 9.

Kodolányi János: Veszélyben a Dunántúl. Német előretörés, pusztuló magyarság, Magyarország, XLI. évf., 57.sz., 1934. március 11., 15.

Kodolányi János: Végig a pusztuló Dunántúlon, Nincs gyerek – Kié a jövő?, Magyarország, XLI. évf., 83. szám, 1934. április 14., 5.

Kodolányi János: Végig a pusztuló Dunántúlon, Papok és tanítók a gátakon, Magyarország, XLI. évf., 79.sz., 1934. április 10, 5.

Pezenhoffer Antal: A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására, A szerző kiadása, Budapest, 1922.

Felhasznált irodalom

Andorka Rudolf: A dél-dunántúli egykekutatások története, Statisztikai Szemle, 47. évf., 1969/12, 1245-1257.

Andorka Rudolf: Az ormánsági születéskorlátozás története, Valóság, XVIII. évf., 1975/6, 45-61.

Ács Margit: „A hazugság öl” – Kodolányi János szociális indulatú novellái in Érkezés? Indulás? Esszék, Kritikák 2016-2018, Budapest, L’Harmattan, 2019.

Bata Imre: Kodolányi Jánosról in Csűrös Miklós (szerk.): Én vagyok. In memoriam Kodolányi János, Budapest, Nap Kiadó, 2001.

Bernát István: „Fajmentéstől” a „Pusztulásig”: Az „egyke” kérdése a húszas években, Világosság, XXIV. évf. 1983/5, 270-278.

Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Budapest, Osiris, 2007.

Koloh Gábor: A születésszabályozás mint társadalomtörténeti probléma. Születésszabályozás a Dél-Dunántúlon (1790‒1941), Doktori disszertáció, ELTE BTK, 2018.

Koloh Gábor: Az ormánsági „egyke” és toposza. Az Ormánság népesedése 1895 és 1941 között, 56. évf., Demográfia, 2013/2-3., 195-213.

Papp István: A magyar népi mozgalom története, Budapest, Jaffa, 2012.

Rajnai László: Kodolányi János, Pécs, Pro Pannonia Kiadó, 2019.

Tüskés Tibor: Kodolányi János, Budapest, Magvető, 1974.

Hivatkozások

  1. Illyés Gyula: Irodalomtörténet, 30. évf., Nyugat, 1937/7, 71; Vö. Kodolányi János: Baranyai utazás, Budapest, Bolyai Akadémia, 1941, 6; Fülep Lajos is utalt írásaiban Kodolányi elsőbbségére Fülep Lajos: A magyarság pusztulása, Pesti Napló, LXXX.évf., 262.sz., 1929. november 17., 10.
  2. Rajnai László: Kodolányi János, Pécs, Pro Pannonia Kiadó, 2019, 37; Tüskés Tibor: Kodolányi János, Budapest, Magvető, 1974, 65.
  3. Kodolányi János: Ormánság [1938], in Esti beszélgetés, Budapest, Magyar Élet Kiadása, 1944, 311; Kodolányi 1955-ös, fiatalkori írásait egybegyűjtő kötetének előszavában hasonlóan vallott az 1920-as évek írásainak ihlető forrásáról: „Igazi megihletőm pedig az Ormánság parasztnépének rettenetes állapota volt, az ezerholdak közé bezárt pusztuló nép, amelynek sorsát borzadva, fölháborodva s tehetetlenül szemléltem.” Kodolányi János: Előszó in Éltek, ahogy tudtak. Válogatott elbeszélések, Budapest, Szépirodalmi, 1955, 5.
  4. Bata Imre: Kodolányi Jánosról in Csűrös Miklós (szerk.): Én vagyok. In memoriam Kodolányi János, Budapest, Nap Kiadó, 2001, 237.
  5. Az életmű szépirodalmi vonatkozásaira fókuszáló irodalomtörténeti munkákban kizárólag az 1927-es, A hazugság öl című memorandumra történik utalás. Tüskés Tibor pusztán annak tényét rögzíti, míg Ács Margit tartalmi ismertetést is ad írásában. Tüskés Tibor: Kodolányi János, Budapest, Magvető, 1974, 77-78; Ács Margit: „A hazugság öl” – Kodolányi János szociális indulatú novellái in Érkezés? Indulás? Esszék, Kritikák 2016-2018, Budapest, L’Harmattan, 2019, 46-55; A szociológus Andorka Rudolf két tanulmányában is foglalkozott az egykekérdés történetével. Az egyik említést sem tesz Kodolányi írásairól, míg a másik egy bekezdés erejéig foglalkozik velük. Andorka Rudolf: Az ormánsági születéskorlátozás története, Valóság, XVIII. évf., 1975/6, 45-61; Andorka Rudolf: A dél-dunántúli egykekutatások története, Statisztikai Szemle, 47. évf., 1969/12, 1245-1257; Koloh Gábor történész doktori disszertációjában, miként az egykekérdéssel foglalkozó tanulmányában kizárólag Kodolányi memorandumát tette elemzés tárgyává. Koloh Gábor: A születésszabályozás mint társadalomtörténeti probléma. Születésszabályozás a Dél-Dunántúlon (1790‒1941), Doktori disszertáció, ELTE BTK, 2018; Koloh Gábor: Az ormánsági „egyke” és toposza. Az Ormánság népesedése 1895 és 1941 között, Demográfia, 56. évf., 2013/2-3, 195-213; A népi mozgalomra vonatkozó összefoglalókban a fentieknél is kisebb figyelmet kap Kodolányinak az egykekérdést tárgyaló publicisztikái. Gyurgyák János monográfiájának a népiekről szóló közel száz oldalas fejezetében az egykekérdés sem merül fel, míg Papp Istvánnak a népi mozgalom történtét bemutató kötetében pusztán annyi szerepel, hogy Kodolányi „kedvelt témái” közé tartozott az egyke. Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Budapest, Osiris, 2007, 387-462; Papp István: A magyar népi mozgalom története, Budapest, Jaffa, 2012, 77.
  6. Kodolányi: A hazugság öl [1927], Budapest, Szent István Társulat, 2003., 22. A nyílt levél utóéletének, Kodolányi és Huszár eredménytelen megbeszélésének leírására lásd Kodolányi János: Baranyai utazás, Budapest, Bolyai Akadémia, 1941, 9 –12.
  7. „Az Ormánság csak a bomlás kezdete volt […] a leggyengébb pont, ahol a nép életösztöne leghamarabb megtörött.” Kodolányi János: Végig a pusztuló Dunántúlon, Nincs gyerek – Kié a jövő?, Magyarország, XLI. évf., 83. szám, 1934. április 14., 5.
  8. Kodolányi: A hazugság öl, 10.
  9. Kodolányi János: Útinapló a pusztuló Ormánságból, Szabadság, VII. évf., 39. sz., 1934. szeptember 30., 9.
  10. Illyés Gyula: Magyarok. Naplójegyzetek, 1. kötet, Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T., 1938, 35.
  11. Kodolányi: Nincs gyerek – Kié a jövő?, 5.
  12. Pezenhoffer Antal: A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására, Budapest, A szerző kiadása, 1922.
  13. Kodolányi János: Az egyke nyomán Baranyában, Pesti Napló, LXXVII. évf., 102. szám, 1926. május 21., 15.
  14. Kodolányi János: Veszélyben a Dunántúl. Német előretörés, pusztuló magyarság, Magyarország, XLI. évf., 57.sz., 1934. március 11., 15.
  15. Kodolányi: A hazugság öl, 24.
  16. Kodolányi: Nincs gyerek – Kié a jövő?, 5.Hasonló leírást találunk a Szabadságban megjelent cikkben: „Ki hinné például, hogy itt az öregek visszakivánják a jobbágyságot? Házigazdánk elmeséli a »régiek« véleményét erről a kérdésről. Én, aki az előbbi nemzedék mintegy két emberöltőig visszanyúló életét ismerem s csak megerősíthetem Nagy Simon János bácsi beszámolóját. A rabotvilágban csak az utolsó szó volt rossz, […] A rabot utolsó szava, a bot. Máskép jó volt az. Ha az embört nem ütötték volna, sömmi baj nem lőtt volna. Mer mindönkinek megvót a maga dóga, mindönkinek megvót a könyere, élése, jószágja, fája meg annyi vót, amennyit akart. Még a házat is maguk épétötték. összeállt az egész falu, osztán egykettőre megépétötte az új házat. Akkor még jó vót, ha valakinek sok gyereke vót, mer annál több munkát vállalhatott. Nem is panaszkodtak a robotra az öregök, csak a botra! Az én apám, meg nagyapám is sokszor elmesélte, hogy az jó velág vót, a mái meg sokkal rosszabb!” Kodolányi János: Honnan-hová? Jegyzetek egy baranyai utazásról, Szabadság, VII. évf., 16.sz., 1934. április 22., 3.
  17. Lásd még: Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló magyarság, Népesedés politikai kérdések IV., Szabadság, VII. évf., 33.sz., 1934. augusztus 19., 9.
  18. „A hanyatlás korszakába jutott kultúrák rendszerint túlzásba hajtott hódítási lázba esnek. Egyiptom, Kína, Róma a császárok idején s ma az európai polgári kultúra ezt a tünetet mutatja. […] amikor a mindenáron való hódítás feszíti cselekvésre a hanyatló kultúránkat, a születések száma csökken. […] A gondolkodásban úrrá válik a pillanat mohó kiélvezése, a »carpe diem« , az »egyszer élünk« életszemlélete […]” Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló Magyarság, Népesedés politikai kérdések II, Szabadság, VII. évf., 31.sz., 1934. augusztus. 5., 9.
  19. Uo. 9.
  20. Uo. 9.
  21. Kodolányi: Ormánság, in Esti beszélgetés, 318.
  22. Uo. 318.
  23. „ »[…] a létért való küzdelem irányítását a tőke ragadta magához… Az ember a tőkét dolgoztatja és arra igyekszik, hogy ez reá nézve minél nagyobb haszonnal járjon… […] « ” Kodolányi János: „Ahol a gyermek kereső társ, ott sok születik, ahol fogyasztó ott kevés”, Magyarország, XLIII. évf., 265. sz., 1936. november 19., 11.
  24. Uo. 11.
  25. Kodolányi: Hulló Európa II, 9.
  26. Uo. 9.
  27. Uo. 9.
  28. Uo. 9.
  29. Kodolányi: Ormánság, in Esti beszélgetés, 318.
  30. Kodolányi: Az egyke nyomán, 15.
  31. Kodolányi: Ormánság, in Esti beszélgetés, 317-318; A demográfiai visszaesés és az 1848-as törvények közötti összefüggést korábban (1909) Buday Dezső jogász, Az egyke című írásában már rögzítette. Buday Dezső: Az egyke, Budapest, Huszadik Század Könyvtára, Deutsch Zsigmond és Társa kiadása, 1909., 8.
  32. Kodolányi János: Lehet-e az egykének gátat vetni? Az egyke nyomán Baranyában, Pesti Napló, LXXVII. évf., 123.sz., 1926. június 3.,15.
  33. Kodolányi: A hazugság öl, 7-8.
  34. Kodolányi: „Ahol a gyermek”, 11.
  35. Kodolányi: Lehet-e az egykének?, 15.
  36. Uo. 15.
  37. Uo. 15.
  38. „ […] az embereknek egyszerűen nincs hitük, amely életük bázisát jelentené s cinikus materializmusba fullad minden hajdani kultúrértékük.” Kodolányi János: Egy magyar vidék pusztulása, Pesti Napló, LXXVII. évf., 102.sz., 1926. május 7., 4.
  39. „[…] a nép ellentállása a gazdasági kényszerrel szemben megtörik, ősi ösztöneit […] háttérbe tolja s kialakítja azt a tipikus egykés atmoszférát, amely e kipusztuló vidékekre jellemző.” Kodolányi: A hazugság öl, 11.
  40. Kodolányi: Egy magyar vidék, 4.
  41. Kodolányi: Útinapló a pusztuló, 9.
  42. Kodolányi: Az egyke nyomán, 15.
  43. Kodolányi: A hazugság öl, 13.
  44. Uo. 15.
  45. Kodolányi: Lehet-e az egykének?, 15.
  46. Kodolányi: A hazugság öl, 16.
  47. Kodolányi: Hulló Európa II, 9.
  48. „ […] tanítók lassú, fáradságos és szorgalmas munkával leszoktatták a gyermekeket saját nyelvükről, büntették, gúnyolták azokat, akik a maguk ormánsági nyelvén feleltek.” Kodolányi: Honnan-hová?, 1934, 3; Illyés Gyula erre vonatkozó személyes élménye lásd: Illyés Gyula: Puszták népe, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 283–285.
  49. Uo. 3.
  50. „ Az egykés vidékek melegágyai a legsúlyosabb neurózisoknak […]” Kodolányi: A hazugság öl, 19.
  51. Uo. 19.
  52. Kodolányi: Honnan-hová?, 3.
  53. Uo. 22-23.
  54. Kodolányi: Ormánság, in Esti beszélgetés, 323.
  55. Kodolányi: Lehet-e az egykének?, 15.
  56. Kodolányi János: Végig a pusztuló Dunántúlon, Papok és tanítók a gátakon, Magyarország, XLI. évf., 79.sz., 1934. április 10, 5.
  57. Bernát István: „Fajmentéstől” a „Pusztulásig”: Az „egyke” kérdése a húszas években, Világosság, XXIV. évf. 1983/5, 270.
  58. Kodolányi: Lehet-e az egykének?, 15.
  59. Kodolányi János: Egyke, Magyarország, XLIV. évf., 130.sz., 1937. június 11., 7.
  60. Kodolányi: Hulló Európa IV, 9; vö. Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló Magyarság, Népesedés politikai kérdések II, Szabadság, VII. évf., 31.sz., 1934. augusztus. 5., 9.
  61. „ […] mennél radikálisabban, becsületesebben, komolyabban s gyorsabban szakítanunk kell az 1914 előtti világszemléletünkkel, társadalmi, politikai, gazdasági beállítottságunkkal, régi módszereinkkel, — egész életformánkkal.” Uo. 9.

Segesdi Gergő: A köztársasági kérdés megjelenése az 1920-as években a magyar politikai jobboldal sajtójában

Bevezetés

Az első világháború szörnyűségeiből éppen csak kilábalt Magyarország számára az egyik meghatározó kérdés az államforma volt. IV. Károly 1918. november 13-án lemondott az államügyek vitelében való részvételéről. Ez azonban nem jelentette a trónról való lemondását is. Mégis, arra később nem tudott visszatérni. Magyarország pedig megtapasztalta a Károlyi Mihály nevével fémjelzett köztársaságot, valamint a tanácsköztársaságot. A forradalmak bukása után kiépülő, önmagát „ellenforradalmiként” meghatározó hatalmi rendszer képviselői számára értelemszerű volt a történelmi jogfolytonosság helyreállítása, az ezer éves államisággal összeforrott királyság intézményének helyreállítása. Tanulmányomban arra keresem a választ, hogy a magára ellenforradalmiként hivatkozó rendszer miképpen viszonyult a Károlyi Mihályék által bevezetett köztársasághoz, illetve magához a köztársasági államformához. A vizsgálódás anyagát a jobboldali sajtóban az 1920 és 1928 közötti időszakban megjelent a tárgyat érintő írások képezik. A munka során olyan orgánumokat tekintek át, amelyek valamilyen formában foglalkoznak a köztársaság kérdésével. A vizsgált orgánumok közé tartozik a A Nép, Budapesti Hírlap, Kis Ujság, Magyarság, Nemzeti Ujság, Pesti Hírlap.[1] A munka során a vizsgált írásokat nem egyszerű kronológikus sorrendben kívánom feldolgozni, hanem tematikusan a következő problémakörök mentén: hogyan helyezhető el a köztársasági gondolat kérdése a legitimista szabadkirályválasztó vita tükrében, a jobboldali sajtó szerint milyen volt a magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez, valamint, hogy a köztársaságpártiság mint vád miképpen jelent meg a jobboldali közbeszédben. Mindezen három téma mellett röviden még kikívánok térni Károlyi Mihály személyének megítélésére.

Az 1920-as évek elejét meghatározó politikai kérdések rövid felvázolása

A következő rövid felvezetőben nem kívánok minden az 1920-as elején megfogalmazott kérdést a maga teljességében bemutatni. Úgy vélem, hogy egy ilyen viszonylag rövid írás keretében erre nem is lenne lehetőségem. Pusztán a főbb vitapontokat kívánom felvázolni, hogy azután tanulmányom fő vizsgálati kérdését – amelyben arra keresem a választ miképpen jelent meg a köztársaság kérdése a korabeli politikai jobboldal sajtójában – elhelyezhessem.

A Károlyi-féle köztársaság, majd pedig az azt követő tanácsköztársaság zűrzavaros időszaka után a konszolidálódó hatalomnak az elsők között kellett rendeznie az államforma-, valamint a király személyének kérdését.[2] Kmety Károly egyetemi tanár a Jogtudományi Közlöny hasábjain 1921-ben a következőt fogalmazta meg a kérdésről: „A közjogi téren tenni valóink nagy alkotmányi problémák, köztük egy sincs fontosabb az ú. n. királykérdésnél,”[3] Ez a kérdés azonban nem abban jelent meg, hogy vajon Magyarország királyság maradjon-e, hanem, hogy azt miképpen szabályozzák.[4] Erre erősít rá Buza László jogakadémiai tanár a Magyar Jogi Szemlében megfogalmazott gondolata: „Az nézetünk szerint […] kétségtelen, hogy Magyarország jogilag nem szűnt meg monarchia lenni. Az 1918. október 31. óta lejátszódott eseményeknek ilyen alkotmányjogi hatályt tulajdonitani nem lehet.”[5]

Bethlen István miniszterelnökségének első, 1921-1923 között tartó szakaszát Romsics Ignác szerint a stabilitás megteremtése határozta meg. Bethlen maga a legitimitás talaján állt, azonban realista politikusként az arisztokrácia többségével szemben megértette azt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia és a háború előtti állapotok visszaállítására nincsen lehetőség. 1920 elejére kidolgozta a nemzeti királyság koncepcióját, amely előírta, hogy az ország uralkodója semelyik másik állam uralkodója nem lehet. Ez azonban Romsics meglátása szerint egy olyan taktikus lépés volt a részéről, amellyel lényegében nyitva hagyta az uralkodó személyének a kérdését. Azt ugyanis a legitimista és a szabad királyválasztó értelemben egyaránt lehetett interpretálni. Mindebből jól kivehetjük, hogyha a király személye ugyan nem is, de egy dolog bizonyos volt Bethlen felfogásában, mégpedig az államforma kérdése, amely királyság volt.[6] Pölöskei Ferenc megfogalmazása szerint a politikusok és államjogászok zöme politikai és társadalmi okokból vetette el a köztársaság államformáját, amit a forradalmakkal azonosítottak. Ahogyan fogalmaz Pölöskei: „A királyságtól – mondották – nagyobb stabilitást, biztonságosabb belső nyugalmat várnak, mert a ciklikusan visszatérő köztársaságielnök-választások újra és újra felkavarják a belpolitikai szenvedélyeket, s állandósítják a pártviszályokat.”[7] Szükséges ugyanakkor megemlítenünk Károlyi Mihálynak azt a gondolatát, mely szerint 1918 novemberében: „Valamennyi osztály a köztársaság azonnali kikiáltását követelte. […] még a tegnapi megrögzött royalisták is a köztársaság mellett voltak,”[8] Károlyi szavainak beemelése amiatt is fontos jelen munkánkba, mivel ennek az állításnak a hangoztatása visszatérő elem volt a köztársaság támogatóinál az 1920-as években.[9]

Pölöskei szerint maguk az antant hatalmak egyedül a Habsburg-restaurációt tiltották, így pedig meglátása szerint a királyság államformájának választásához nem is férhetett kétség.[10] Bár ahogyan arra Polner Ödön egyetemi tanár is kitért az 1920-ban a Magyar Jogi Szemlében írt írásában: „[a]z entente-hatalmak kívánsága folytán az államforma felett népszavazásnak kell dönteni.”[11] Noha ő ezt egy felesleges dolognak tartotta, hiszen a királyságot 1918-ban sem a népakarat, hanem pusztán egy „az államhatalmat magához ragadó egy pártcsoport által összehivott alaktalan helyi gyülekezet” törölte el.[12] Abban azonban, hogy Pölöskei mellett Romsics Ignác is rámutat, a király személyében már nem volt ekkora az egyetértés a királyság államformájának támogatói között. Két eltérő közjogi felfogás fogalmazódott meg. A legitimisták a jogfolytonosság talaján álltak és ragaszkodtak IV. Károly személyéhez, visszatértéig pedig valamelyik Habsburg főherceget szerették volna nádorként látni. Az ő ellenpólusukat képezték az úgynevezett szabadkirályválasztók, akik azt hangoztatták, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával, valamint IV. Károly 1918. novemberi nyilatkozatával a Habsburgok elveszítették a magyar trónra való jogosultságukat. A magyar nemzet pedig visszanyerte jogát a szabad királyválasztásra. A helyzetet Horthy Miklós 1920. március 1.-jén történt kormányzóvá választása oldotta fel, még hogyha csak ideiglenesen és nem is maradéktalanul.[13] Ahogyan arra Egresi Katalin is rámutat, hogy az 1920: I. törvénycikk volt az, amely rendelkezett az ideiglenes jelleggel választott kormányzó jogköreiről, valamint egy egykamarás nemzetgyűlés felállításáról. Ezt az ideiglenességet erősítik magának a kormányzónak választott Horthy Miklós később az emigrációban megfogalmazott szavai is: „Az 1920-as törvény abban a feltevésben készült, hogy a király nemsokára visszatérhet,”[14] Egresi szerint a törvény ideiglenes jelleggel igyekezett szabályozni a benne foglalt kérdéseket, végül azonban egy közel két és fél évtizeden át tartó politikai berendezkedés közjogi alapjait teremtette meg. Romsics Ignác szerint ez a törvény a legitimista és szabadkirályválasztó oldal kompromisszumának jegyeit viselte magán.[15] Ezt erősíti meg Kmety Károly is, aki a törvény kapcsán a következőket írta a Habsburg jogigényről: „[a]z ú. n. teljes jogfolytonossági álláspontot [a törvény] respektálni, elfogadni fogja, noha teljhatalma jogosítaná azon jogok megszüntetésére is.”[16] Mégis, hogy a Habsburg restaurációnak mennyi realitása is volt azt jól példázza Horthy Miklós IV. Károly visszatérési kísérletei kapcsán megfogalmazott gondolatai: „[a] király kísérleteit […] az a kedvezőtlen külpolitikai helyzet hiúsította meg, amelyet a kis- és nagyentente következetes Habsburg-ellenes politikája idézett elő.”[17] Ahogyan azonban azt L. Nagy Zsuzsa megfogalmazásában is olvashatjuk, a kialakuló rendszer egyáltalán nem volt ellentmondásoktól mentes, hiszen az államforma, a legfőbb állami méltóság kérdése és a kialakuló kormányzati módszerek is megosztották a közvéleményt és a politikai élet szereplőit. A kormányzó jogköreit 1920-ban nem is sikerült véglegesen rendezni. Mindez összeségében azzal a következménnyel járt, hogy ezek a kérdések még évekig meghatározták a hazai politikai életet.[18] Mindezt jól illusztrálják Horthy Miklós egy 1922 augusztusában Gödöllőn zajlott találkozóról írt szavai, amikor is felidézi a Ráday Gedeon belügyminiszter által ott mondottakat: „Meg kell szűnnie az államfő állása körül a viszálynak, mert emiatt az országban nem lehet teljes nyugalom. Egyesek független Magyarországot akarnak, élén a törvényes királlyal, mások meg József főherceg vagy Albrecht főherceg megválasztását óhajtják. Baloldali elemek köztársaságra törekednek.”[19]

A köztársasági gondolat a legitimista és a szabadkirályválasztó vita tükrében

Az államforma kérdésének érzékenységét úgy gondolom jól érzékelteti az 1920. évi I. törvénycikk kapcsán kirobbant vita, amikor is magát Apponyi Albertet illették a köztársaság támogatásának vádjával miután azt a kijelentést tette, hogy egy mondva csinált királyságnál is jobb egy becsületes alapokon nyugvó köztársaság. Ferdinándy Gyula igázság- később pedig belügyminiszter ennek a vitának a során felhívta a figyelmet arra, hogy a nemzetgyűlésnek figyelembe kell vennie olyan kérdéseket, mint a hatalom szétválasztásának Monetsquieu által megfogalmazott elvét, a kormányzó és a kormány jogköreit, a vétójog és az előszentesítési jog kérdését. Végül pedig megfogalmazta, hogy: „a törvénybe talán a legjobb indulatúan köztársasági gondolatokat csempésztek.”[20] Szintén érdekes, ahogy a Habsburg ház uralkodói és örökösödési jogát megszüntető törvénnyel, valamint a kormányzói tiszt időtartamával kapcsolatosan nyilatkozott. Úgy vélte, hogy a királykérdés és szabadkirályválasztás azok közé a kérdéskörök közé tartoznak, amelyek a nemzetet izgalomban tartják, sőt az bármikor saját mozgalmat indíthat. Az ország pedig könnyen találhatja magát abban a helyzetben, hogy két királya van. Mindemellett, hogyha esetleg a szabadkirályválasztás valósulna meg, akkor is maradna az országnak egy olyan része, amely legitimista maradna. A fenti két véleményből nem feltétlenül a köztársasági gondolat éles elvetését olvashatjuk ki, noha természetesen nem gondolhatjuk azt sem, hogy támogatták volna a köztársasági államformát, sokkal inkább egyfajta aggodalmat azzal kapcsolatban, hogy királykérdés rendezetlensége a jövőben viszályok forrása lehet. [21] Hasonlóan aggódott emiatt a lehetséges viszály miatt Pethő Mihály is, aki amellett érvelt, hogy a legitimisták és a szabadkirályválasztók vitája végül odáig fog fajulni, hogy azok, akik részesei voltak az „oktobrista összeomlásnak” újra felbuzdulnak. A probléma folyamatos elodázása pedig a keresztény gondolat halálát fogja elhozni, valamint azt fogja eredményezni, hogy a köztársaság lesz az egyedüli reális alternatíva. Pedig a keresztény politika képes arra, hogy változó politikai és alkotmányjogi keretek között is rendkívüli rugalmasságot tanúsítson.[22] Fontos kitérnünk Huszár Károly korábbi miniszterelnök 1927-ben a Szentkorona Szövetség győri gyűlésén elmondott beszédére. Huszár szerint a magyar államiság épülete ekkor még minden konszolidáció ellenére sincsen betetőzve, hiszen a királyi trón betöltetlen. Egy parasztembert idézve a következőt mondta: „Hiába, nem boldog az ember olyan házban, amelynek nincs teteje.”[23] Huszár a trón betöltését kizárólag alkotmányos úton tudta elképzelni. Elismerte ugyanakkor, hogy az alkotmányosság útja a legitimisták számára egy járatlan út. Ezért a feladat az, hogy ezt előkészítsék. Bármiféle diplomáciai akciót meg kell előznie a kormányzó, valamint az országgyűlés beleegyezésének. A nemzetközi akadályokat nem tartotta leküzdhetetlennek, hogyha ugyanis az ország szakítani tud a „forradalom szellemével” és „Szent Koronában rejlő varázshatalommal” egységesíteni tudja nemzetet, akkor a legitimista út járható. A „forradalom szelleme leküzdésének” szófordulatából érzékelhetjük, hogy milyen szemszögből közelített a köztársaság gondolatához. Kifejezően elítélően nyilatkozik róla: „A köztársaság, a népköztársaság és a tanácsköztársaság már elvitték egyszer a sír szélére a nemzetet”[24] Ahogyan fogalmazott minden forradalom szűkített egyet az ország határain. További vádként fogalmazta meg a köztársasággal szemben, hogy annak köszönhetően vált az ország ellenállásra képtelenné, hiszen az fegyverezte le az országot, majd ezt követően a csőcseléket fegyverezte fel és lett a bolsevizmus „szálláscsinálója Magyarországon”. A köztársaság volt az, amely tönkretette azokat az erőket, amelyek „vasabronccsal tartották össze Szent István ősi birodalmát”. Ez volt a jelszó Magyarország politikai és szociális robbantására. A kár, amit a köztársaság okozott az ország számára olyan súlyos, hogyha nem is állna többévszázados államfenntartó érdem a királyság mögött, a köztársaság néhány hónapos pusztítása akkor is mindenkit a királyság hívévé tenne. Huszár szerint ebből következőleg a köztársasági irányzat ekkora már radikális, a belpolitikában destruktív, a külpolitikában pedig defetista politikája miatt csupán egy olyan népszerűtlen gondolat, aminek alig akadnak szórványosan hívei. A legitimizmussal szemben tehát aligha képes bármiféle ellenállást kifejteni. Vélte mindezt Huszár Károly, aki szinte úgy nyilatkozott a köztársaságról, minthogyha egy büntetőper során szembesítené a vádlottat bűneivel. Mégis azt kell, hogy mondjuk nem a köztársaság pártiakkal szemben volt a leginkább elítélő, hanem a szabadkirályválasztókkal. Apponyi Albert és Ferdinándy Gyula fentebb idézet gondolataiból már érzékelhettük a szabadkirályválasztókkal szembeni negatív viszonyulást. Ők azonban nem fogalmaztak meg olyan súlyos vádakat velük szemben, mint néhány évvel később Huszár Károly. Ő ugyanis azt mondta, hogy a szabadkirályválasztók még a köztársaságiaknál is veszedelmesebb erőt képviselnek, akik nacionalista és militarista állarcok mögé bújnak. Huszár Károly szerint a királyválasztás a nemzetnek az akkori erkölcsi állapotában végzetes lett volna, hiszen ekkoriban a magyar nép sem volt mentes a „korszellem okozta szellemi és erkölcsi járványoktól”. A társadalom nyomorúsága, az anyagi és erkölcsi függetlenség hiánya csak a különböző trónkövetelőknek és az elkerülhetetlen belső zavaroknak kedvezne, amely végül polgárháborúhoz vezetne. Véleménye szerint ezért is ajánlották a szabadkirályválasztók ezt a módszert. Végül még hozzátette, hogy a szabadkirályválasztásra közjogilag nincs is lehetőség, valamint hogyha az ország élén egy Habsburg király állna, akkor az nem adna példát a lázadásra.[25]

A magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez a jobboldali sajtó szerint

Érdemes megvizsgálnunk, hogy hogyan vélekedett a jobboldali sajtó arról, hogy a magyar nép miképpen viszonyult a köztársasági kérdéshez. Ahogyan azt a Nemzeti Ujság egyik szerzője is megfogalmazta a magyar nemzet annakidején a Károlyi féle köztársaságot kizárólag egy utolsó reményként fogadta el, akkor, amikor már a „lehetetlenben is reménykedett”. A köztársaságot magát pedig kizárólag egy ideiglenes állapotként fogta fel. Amint lehetett visszaakart térni a keresztény nemzeti politikához és királysághoz. Ugyanis míg a köztársasági államforma hirdetése a marxi ideológia vállalását jelentette, addig a királyság a történelmi jogfolytonosságot.[26] Erre a királyhűségre erősített később Gergely István, amikor is a Nemzeti Ujságban megemlékezett Gyulai Pál író kijelentéséről. Gyulai azt mondta, hogy a magyar nép tele van királyhűséggel, valamint, hogy a paraszt büszke a főnemesre, mint „saját fajtájának kivirágzására”. Valamint míg a királyság állandó témája marad a költészetnek, addig azt nem tudja elképzelni, hogy bárki is egyszer majd úgy ül le a gyermeke mellé mesélni, hogy: „Volt egyszer egy köztársasági elnök…”[27] A népköltészet ugyanis a királyság gondolatában tanyázik.[28] Az egyedüli ok a Nemzeti Ujság szerzője szerint, amiért a köztársaság egyáltalán megalakulhatott Magyarországon az a kisantant nyomásának volt köszönhető és a magyar királyság meggyengítését célozta.[29] Sőt, miként később azt a Magyarság című folyóirat egyik írásában is olvashatjuk, azt vádat is megfogalmazzák velük szemben, hogy a királykérdés elhúzódását is ők gerjesztették.[30] Azok, akik mindezek után is megünneplik a köztársaságot egyedül marxi ideológiával telítve teszik azt. Ezek közé tartoznak a szociáldemokraták is, akik az uralomra jutásuk feltételeként tartják számon a köztársaság bevezetését. Ahogyan a Nemzeti Ujság szerzője is megfogalmazta: „[t]ul van már ma a nemzet józan és alkotmányos gondolkozása minden köztársasági kísérletezésen,”.[31] Úgy gondolom fontos rámutatnunk arra, hogy a szerző nem csak a köztársasági gondolat képviselőit ítéli el, hanem szabadkirályválasztókat is. Az előbbi idézet ugyanis a következőképpen folytatódik: „[s]őt [a] szabadkirályválasztó-játszósdin, hogy a mi novemberünk szürke ködében nem is kell e gondolatokkal, mint a nemzet lelkére nehezedő törekvésekkel foglalkoznunk.”[32] Érdemes azonban megemlítenünk, hogy a Magyarság című folyóirat egyik 1922-es cikkében megemlítik, hogy a köztársasági gondolat alig tudhat magának 10%-nyi támogatót a magyar nép körében. Noha azt nem részletezi az írás, hogy ezt az egész népességre vagy a választásra jogosultakra érti, úgy gondolom, hogy a 10% egyik esetben sem számítható elhanyagolható tömegnek. Kétségtelen, hogy ez a 10% még messze van a többségtől és akármit is értünk ezalatt a bizonyos százalék alatt az még messze van a királyság pártolóinak a számától, azonban a korábban említett teljes támogatás nélküliségtől kétségtelen, hogy távol áll. Egy olyan tömeget feltételez, akikkel érdemes számolni.[33] A magyar néppel kapcsolatban fontos még megemlítenünk Huszár Károly fentebb már idézett 1927-es beszédét. Itt ugyanis úgy beszélt a magyar népről, mint egy olyan tömegről, amelyet a legitimistáknak feltétlenül szükséges a táborukba vonni. Ez a nép ugyanis hű a monarchizmushoz. A legitmizmus gondolata pedig ebből a hűségből következik. A jogfolytonosság tehát nem maradhat továbbra is az „úri szalonok és püspöki paloták magánügye”. Ha ugyanis sikerre akarják vinni a legitimista politikát, akkor ahhoz az egész magyar társadalom erejére szükség lesz vallás- és osztálykülönbségek nélkül. A néptömegek lelkében azonban a királyhűség ápolni kell különben az elsorvad.[34]

A köztársaságpártiság, mint vád a jobboldali gondolkodásban

Fentebb már Apponyi Albert esetében röviden említettük, hogy a köztársaságpártiság, még hogyha nem is beszélhetünk az államforma tényleges megváltoztatásának az igényéről, egyfajta vádként jelent meg a politikai jobboldalon. Ilyen vádat fogalmazott meg többek között a korábban a Károlyi kormányban is szerepet vállaló Nagy Vince országgyűlési képviselő, a frankhamisítási botrány vitája során Viczián István képviselőtársa ellen. Nagy azzal vádolta Vicziánt, hogy nem közömbös a köztársasági gondolat iránt. Ez az eset úgy gondolom jól érzékelti a köztársaságpártiság bélyegként való alkalmazását.[35] Viczián eseténél azonban sokkal érdekesebb, hogy hasonló vádakat még Gömbös Gyulával szemben is megfogalmaztak 1926-ban, még hogyha nem is ennyire direkten. A Nemzeti Ujság egyik cikke szerint ugyanis a monarchista oldal értetlenül állt Gömbös Gyulának egy svéd lapnak adott interjúja előtt. A szerző Gömbös azon kijelentése felett, amikor azt nyilatkozta, hogy Ottó apját gyűlölte még szemet tudott volna hunyni, afelett azonban már nem, amikor Gömbös a legitimista öröklési elvet veszedelmesnek nevezte. Egészen konkrétan a következő kijelentést tette: „[m]ert a trónöröklési rend a hatalmat egy hülye kezébe juttatja!”[36] Ezek után a cikkíró szerint vitatható az is, hogy Gömbös egyáltalán monarchista lenne és megfogalmazza a következő kérdést: „Ám de micsoda monarchia az, ahol a királyt ujra meg ujra választani kell. Ha nincs trónöröklési rend, akkor lényegében életfogytiglan választott köztársasági elnökről lehetne csak beszélni.”[37] Mindezek mellett a szerző még azt is Gömbös szemére vetette, hogy korábban olyan nyilatkozatokat tett, hogy a munkások kezébe lenne szükséges a gyárok tulajdonjogát adni. Ez pedig arról tesz tanúbizonyságot, hogy Gömbös a szocialisztikus tanokkal szimpatizál. A vád tehát, ahogyan azt fentebb is említettem nem annyira konkrét, mint a Viczián Istvánnal szemben felhozottak, valamint az is sincs konkrétan kimondva, hogy Gömbös köztársaságot akarna. Sőt, aligha képzelhetjük el ezt róla. Mégis, amikor a szerző életfogytiglan tartó köztársasági elnökről és szocialisztikus tanokkal való szimpatizálásról beszél érzékelhető ennek a vádnak a megjelenése. Az életfogytiglan tartó köztársasági elnök fogalma kapcsán érdemes röviden megemlítenünk, hogy azt Horthy Miklós kormányzóságának kérdéseivel foglalkozó tanulmányában Kende Péter is használja. Kende megfogalmazásában Horthy inkább volt egy időkorlát nélkül regnáló köztársasági elnök, mint valódi királypótló régens vagy uralkodó.[38]

Károlyi Mihály személyének a megjelenése a köztársasággal kapcsolatban

Széles körben ismert tény, hogy Károlyi Mihály személyét, valamint mindazt, amit 1918-ban képviselt milyen mértékben megvetette az 1920 után kialakult rendszer. Hatos Pál megfogalmazásában Károlyi nevét a „legnagyobb gyűlölettel emlegették”. Személye ellen sikkasztás és más bűncselekmények elkövetése miatt eljárást indítottak és vagyoni perben el is tudták marasztalni. Majd vagyonától is megfosztották. Nemcsak Károlyit érte azonban retorzió, hanem Hatos szerint mintegy 35-40 ezer közalkalmazott szenvedett el valamilyen vagyoni vagy fegyelmi hátratételt, illetve kényszernyugdíjazást.[39] Károlyi és társai a Horthy-korszak tankönyveimben Romsics Ignác megfogalmazása szerint olyan hazaárulókká stilizálódtak, akiknek nemcsak saját forradalmuk bukásáért, a proletár diktatúráért, de Trianonért is viselniük kellett a felelősséget.[40] Mindezek ellenére fontosnak tartom, hogy kitérjünk egy olyan 1925-ös A nép hasábjain megjelent írásra, amely Károlyi Mihály Egyesült Államokban folytatott köztársasági tevékenységét tárgyalja. Ez az írás ugyanis egyfajta szunnyadó fenyegetésként mutatja Károlyi Mihályt, aki a New York-i magyarok körében igyekezett terjeszteni a köztársasági gondolatot. A cél érdekében a Károlyi létre kívánta hozni az Amerikai Országos Párt a magyar népköztársaságért elnevezésű csoportosulást. Céljuk az „úgynevezett népköztársaság” megalakítása lett volna. Mindezt a cikk szerzője költői magasságokba emelkedve mutatta be: „Az a világgá szaladt társaság, amely Magyarországon halálra kompromittálta magát s most abból, hogy áskálódik saját hazája ellen, itt Amerikában új akcióba fogott. Egészen sötét és egészen becsületvesztett emberek buzgólkodnak egy új amerikai magyar politikai párt alakítása körül.”[41] Károlyiék kísérletét a szerző szerint az amerikai magyarság ellenségesen fogadta, ugyanis a szavaival élve a kint élő magyarok nem akartak részt venni olyan párt alapításában, amellyel saját maga alatt vágta volna a fát. A kísérlet ellen még az Amerikai Magyar Hírlap is erélyesen állást foglalt. Sőt idővel az Egyesült Államok kormánya is szintén erélyesen tiltakozott Károlyi terve ellen. Minden bizonnyal Károlyi Mihálynak ez a terve már a kezdetkor aligha kecsegtethetett bármiféle sikerrel. Az ügy kapcsán megjelent írás azonban jól illusztrálja számunkra azt az ellenszenvet, amelyet a magyar jobboldal Károlyi Mihállyal szemben érzett. A szerző szerint ugyanis a magyar népnek és a magyar kormánynak tudomást kell vennie erről a mozgalomról és figyelemmel kell kísérnie a tengerentúli eseményeket, hogyha ott ilyen „lélekmérgező” ötletek születnek.[42]

Összegzés

Ahogyan azt láthattuk az államforma kérdése a jobboldali közvéleményt is aktívan foglalkoztatta. Ez természetesen a királyság államformája melletti állásfoglalást jelentette. Mielőtt azonban ezeknek az összegzésére rátérnénk ki kell emelnünk, hogy az itt feldolgozott forrásnak a túlnyomó többsége a legitimista álláspontot mutatja be. A forrásbázis összeállítása során ugyanis ezek a köztársaság kérdésével foglalkozó jobboldali források kerültek elő. Ez azonban óhatatlanul is felveti a kérdést, hogy az államforma ügye miképpen került elő a szabadkirályválasztók álláspontját bemutató orgánumokban. Ha pedig nem került, akkor annak mi lehet az oka. Ennek megválaszolása azonban egy később elvégzendő munkára vár.

A feldolgozott forrásanyag tükrében azt tudjuk mondani, hogy a köztársaság, hogyha nem is mint reális alternatíva, de előkerült a jobboldali politikai diskurzusban. Sőt, ahogyan azt a legitimista álláspont meg is fogalmazta annál, amit a szabadkirályválasztók akarnak még a köztársaság is kevésbé veszélyes. Maga Apponyi is úgy nyilatkozott, hogy egy mondvacsinált királyságnál egy becsületes köztársaság is jobb. A jobboldali érvrendszer megfogalmazta azt, hogy az királykérdés rendezése már csak azért is szükséges, mivel az óhatatlanul is izgatja a magyar népet, valamint a legitimista-szabadkirályválasztó vita rendezetlensége a jövőben olyan viszályok forrása lehet, amely végül akár a köztársaság újbóli győzelmét is elhozhatja. Fontos kiemelnünk, hogy a társadalmi legitimáció kérdése a jobboldali gondolkodásban is megjelent. Ugyanis a legitimisták is belátták azt, hogy a királykérdés, ahogyan ők fogalmaztak, nem lehet továbbra is úri szalonok és püspöki paloták magánügye. Szükségessé vált a nemzetnek a legitimizmus körébe való beemelése. Annak a népnek a beemelése, amely véleményük szerint mindig is királyhű volt és 1918-ban csakis kényszerből fogadta el a köztársaságot. Bevallották azonban a maguk számára azt, hogy ez számukra még egy járatlan út. Mindezek mellett láthattuk, hogy a köztársaság, mint egyfajta negatív bélyeg vagy vád is megjelent a jobboldali gondolkodásban, amelyet a korszak olyan fontos szereplőire is rásütöttek, mint a későbbi miniszterelnök Gömbös Gyula. Végezetül pedig ki kell emelnünk, hogy Károlyi Mihály alakja is mint egy a magyar királyságra leselkedő állandó fenyegetés is megjelent, amely az emigrációban is szervezkedik a magyar államiság ellen. Noha ez aligha jelenthetett tényleges fenyegetést a Horthy-rendszerre nézve, ahhoz azonban kiváló alapanyagot szolgáltatott, hogy a nemzetet és az országot ért tragédiákat összekapcsolhassák Károlyi Mihály személyével és a köztársasággal.

Absztrakt

A köztársasági kérdés megjelenése az 1920-as évek a magyar politikai jobboldal sajtójában

Magyarországnak rövid időn belül átkellett élnie egy világháborút-, majd ezt követően területe nagyrészének elvesztését. Mindemellett pedig a Habsburg ház eltünését, valamint az első magyar köztársaság kikiáltását, valamint a tanácsköztársaság borzalmait. Ezen események után joggal gondolhatjuk, hogy a köztársaság gondolata sokakban ellenérzéseket váltott ki a Horthy-korszak idején. Mégis úgy vélem hogy, amikor a köztársasági államforma kérdését vizsgáljuk nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy figyelmen kívül hagyjuk mit gondoltak erről a kérdésről az azt elvetők. Tanulmányomban ezt kívánom vizsgálni 1920 és 1928 között, vagyis a Károlyi-féle köztársaság első jubileumáig. Munkám során a következő főbb kérdésekre igyekszem választ kapni: a köztársasági gondolat miképpen helyezhető el a korabeli magyar közéletet meghatározó legitimista és szabadkirályválasztó vitában, milyen volt a jobboldali sajtó szerint egyértelműen királyhűnek tartott magyar nép viszonya az államforma kérdéséhez, valamint, hogy a köztársaságpártiság miképpen jelent meg mint egyfajta vád a politikai jobboldalon. Végül pedig röviden szót kívánok ejteni arról, hogy miképpen látta és láttatta a jobboldali sajtó Károlyi Mihály szerepét.

Kulcsszavak: köztársaság, republikanizmus, 1920-as évek, Horthy-rendszer, politikai jobboldal

Abstract

The appearance of republicanism in the Hungarian right wing publicism during the 1920’s

In a short time Hungary had to experience a world war and the loss of most of its territories, as well as the dethronement of the Habsburg dynasty, the proclamation of the first Hungarian people’s republic, and the horrors of the soviet republic. After events like these we can safely assume that the republican idea was opposed by many during the Horthy-era. Nevertheless, I believe that when we examine the question of the republican form of state we cannot allow ourselves the luxury of ignoring what the opposing voices said about the system. In my dissertation I am examining this question between 1920 and 1928, or the first jubilee of the Károlyi-republic. In my work I attempt to find the answer to the following questions: how the republican idea can be placed in the argument between the legitimists and the free electors, which determined the public discussion, what the attitude was towards the question of the form of state of the Hungarian population, which the right-wing press deemed unquestionably royalist, and how republicanism appeared as a type of  indictment on the political right. Finally, I briefly attempt to describe how the roll of Mihály Károlyi was seen and exhibited by the right-wing press.

Keywords: republic, republicanism, 1920s, Horthy-era, right-wing politics

Bibliográfia

Források

A baloldali pártok szerint a frankügy vádiratában több valótlanság van, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 27. szám, 1926. február 4.

A német centrum lapja a magyar királykérdésről, Magyarság, VI. évf., 106. szám, 1925. május 12.

Egy meg nem cáfolt nyilatkozat, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 40. szám, 1926. február 19.

Hogy áll ma a királykérdés?, Kis Ujság, XXXX. évf., 66. szám, 1927. március 22.

Károlyi Mihály új forradalmi terve megbukott az amerikai magyarok ellenállásán, A nép, VII. évf. 162. szám, 1925. július 23.

Külkereskedelem és indemnitás, Budapesti Hírlap, XLI. évf., 294. szám, 1921. december 30.

Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22.

Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22.

Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15.

Gergely István: A szépség szigetén, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 36. szám, 1926. február 14.

Pethő Sándor: A keresztény gondolat és a legitimitás, Magyarság, III. évf., 423. szám, 1922. május 21.

Visszaemlékezések

Horthy Miklós: Emlékirataim, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2019.

Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2013.

Szakirodalom

Összefoglaló munkák

Kollega Tarsoly István (főszerk.): Magyarország a XX. században I. kötet Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás, Szekszárd, Babits Kiadó, 1996.

Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995.

Monográfiák

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018.

L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Cikkek és tanulmányok

Buza László: A királyválasztás joga, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 2. szám, 1920/2.

Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007.

Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2.

Kmety Károly: Véleményem a királykérdésben, Jogtudományi Közlöny, LVI. évf., 1. szám, 1921. január 1.

Polner Ödön: A trón megüresedésének és betöltésének kérdéséhez, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 1920/4.

Romsics Ignác: Bethlen István politikai pályaképe 1901-1944, in: Bethlen István emlékirata 1944, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988.

[1] A tanulmány vizsgálatának fókusza a köztársasági kérdés jobboldali orgánumokban való megjelenésére helyeződik. A dolgozat végén található bibliográfiában emiatt szerepelnek a felsorolt lapokban megjelent írások a források között, ellentétben Kmety Károly, Buza László és Polner Ödön szintén az 1920-as években megjelent írásaival, amelyek a korszak meghatározó politikai kérdéseinek felvázolásában nyújtottak segítséget és ebből kifolyólag a felhasznált szakirodalmak között kaptak helyet.

[2] Kollega Tarsoly István (főszerk.): Magyarország a XX. században I. kötet Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás, Szekszárd, Babits Kiadó, 1996, 55.

[3] Kmety Károly: Véleményem a királykérdésben, Jogtudományi Közlöny, LVI. évf., 1. szám, 1921. január 1., 1.

[4] Uo. 1.

[5] Buza László: A királyválasztás joga, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 2. szám, 1920/2, 84.

[6] Romsics Ignác: Bethlen István politikai pályaképe 1901-1944, in: Bethlen István emlékirata 1944, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988, 30-31.

[7] Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995, 42.

[8] Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2013, 176-177.

[9] A felvázolt gondolatot kiválóan illusztrálja a következő, az 1918-as köztársaság jubileumára írt, azonban elkobzott és később az Erdélyi Futárban megjelent Népszava cikk: Párisból kaptuk meg a budapesti „Népszava” elkobzott vezércikkét, Erdélyi Futár, III. évf., 1. szám, 1929. január 15. Valamint szintén kiváló illusztrációként szolgál ezzel kapcsolatban egy, a Világ című lap hasábjain Túri Béla kanonok és országgyűlési képviselő 1918-as szerepével kapcsolatban megjelent olvasói levél: Levél egy esztergomi kanonoknak, Világ, XV. évf., 244. szám, 1924. november 16.

[10] Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994, 130.

[11] Polner Ödön: A trón megüresedésének és betöltésének kérdéséhez, Magyar Jogi Szemle, I. évf., 1920/4, 205.

[12] Uo. 205.

[13] Pölöskei F., Gergely J., Izsák L.: i. m.: 42-43., Pölöskei F.: i. m.: 130-139. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 138-139.

[14] Horthy Miklós: Emlékirataim, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2019, 124.

[15] Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007, 240.; Romsics I.: i. m.: 139.

[16] Kmety K.: i. m. 2.

[17] Horthy M.: i. m. 143.

[18] L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 23.

[19] Horthy M.: i. m. 144.

[20] Külkereskedelem és indemnitás, Budapesti Hírlap, XLI. évf., 294. szám, 1921. december 30., 4.

[21] Uo. 3-4.

[22] Pethő Sándor: A keresztény gondolat és a legitimitás, Magyarság, III. évf., 423. szám, 1922. május 21., 1-2.

[23] Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22., 5.

[24] Uo. 5.

[25] Uo. 5-6.; Hogy áll ma a királykérdés?, Kis Ujság, XXXX. évf., 66. szám, 1927. március 22., 2-3.

[26] Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1.

[27] Gergely István: A szépség szigetén, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 36. szám, 1926. február 14., 7.

[28] Uo. 7.

[29] Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1.

[30] A német centrum lapja a magyar királykérdésről, Magyarság, VI. évf., 106. szám, 1925. május 12., 4.

[31] Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1.

[32] Uo. 1.

[33] A német centrum lapja a magyar királykérdésről, Magyarság, VI. évf., 106. szám, 1925. május 12., 4.

[34] Hogy áll ma a királykérdés?, Kis Ujság, XXXX. évf., 66. szám, 1927. március 22. 2-3.; Lelkes tömegek a Szentkorona Szövetség győri nagygyűlésén, Nemzeti Ujság, IX. évf., 66. szám, 1927. március 22., 5-6.

[35] A baloldali pártok szerint a frankügy vádiratában több valótlanság van, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 27. szám, 1926. február 4., 5-6.

[36] Egy meg nem cáfolt nyilatkozat, Nemzeti Ujság, VIII. évf., 40. szám, 1926. február 19., 3.

[37] Uo. 3.

[38] Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2. 186.

[39] Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018, 417.

[40] Romsics I.: i. m. 181.

[41] Károlyi Mihály új forradalmi terve megbukott az amerikai magyarok ellenállásán, A nép, VII. évf. 162. szám, 1925. július 23., 1.

[42] Uo. 1.