Purcsi Adrienn: Történeti esszé, avagy röviden a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő nemzetiségi politikáról és a revízióról

Mi is pontosan a Szent István-i állameszme? Hogyan, miért is jelenik meg és terjed el a Horthy-korszak politikai gondolkodásában? Továbbá milyen vonásai vannak a koncepció jegyében megjelenő nemzetiségi politikának? Ezek azok a kérdések, amelyekre a történettudomány nem adott még számunkra sem definíciót, sem pedig pontos választ. Ennek oka főként abban keresendő, hogy a legtöbb kutató számára az eszmetörténet, az eszmerendszerek vizsgálata egy rendkívül ingoványos terep, ahová nem szívesen merészkednek. A téma esetében is nagy kihívás egy kutatónak röviden, lényegretörően, mégis komplexen megfogalmazni, hogy mit is értünk a Szent István-i állameszme és ennek jegyében megjelenő revíziós és kisebbségi politika alatt.

Írásunkban megpróbálunk választ adni a fent megfogalmazott kérdésekre. Elsőként fontos tisztázni, hogy hogyan és miért jelenik meg az állameszme? Talán erre a legegyszerűbb felelni. A trianoni békediktátum hívja életre, valamint az országban kialakuló bizonytalanságra egyfajta ösztönös társadalmi reakció az eszme elveinek hirdetése, amelyet majd később a Horthy-korszak keresztény-konzervatív politikai elitje is zászlajára tűz. Az állameszme példaként tekint Szent István Birodalmára és az ő politikájára, amelyhez való visszatérés volt a végső cél a trianoni Magyarországon. Szerencsére nem kell nagyon sokáig kutatnunk definíció után, Teleki Pál pedig tökéletesen megfogalmazta a koncepció lényegét: „Ez a népek megértésének, a népek helyes és józan vezetésének állameszméje ezen a területen, tehát a Duna-medence állameszméje. Minden itt élő embert közös életbe, egységes életformába, együttes törekvésekbe szervez. „[1]

A Szent István-i államkoncepció magában hordoz két fontos, egymással összefüggő közéleti kérdést, ezekre megoldást is kínál. Az egyik a revízió, a másik pedig a nemzetiségi kérdés. Ezeknek hangsúlyozása elengedhetetlen, ha a koncepciót vizsgáljuk. A fentiek ismeretében nagyon egyszerűen kikövetkeztethető, hogy a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő revíziós politika végső és egyetlen célja Szent István Birodalmának helyreállítása, kisebb eltérések a megvalósításában, kivitelezésének módjában figyelhetőek meg. Ám van még egy fontos vonás a Birodalom helyreállításának gondolata mögött és ez nem más, mint a kisebbségi kérdés. Korábbi kutatásokban ez nem kapott hangsúlyos szerepet, pedig koránt sem elhanyagolható. Ugyanis a koncepció megfogalmazza azt, hogy miként kellett volna korábban, illetve meghatározza azt is, hogy miként kell bánni most a nemzetiségekkel, ha majd az elszakított országrészek újra egyesülnek.

Trianon bekövetkeztének oka az állameszme képviselői szerint az, hogy az ország letért a Szent István által kijelölt útról és ez igaz a nemzetiségi politikára is. Így tehát a mielőbbi megoldás az, hogy az ország elkezd bánni úgy a nemzetiségeivel, mint ahogy tette azt Szent István korában. De mit is jelent ez pontosan? Ezt Bethlen István fogalmazza meg a legpontosabban: „Idegen népelemeknek Magyarországra való tudatos telepítése már Szent István idejében kezdődött és hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben, de szakadatlanul tartott 800 éven keresztül, egészen a múlt század első feléig, a magyar risorgimentóig.” Kiemeli azt is, hogy később a reformkorban majd a nemzettudatra ébredt nemzetiségeket kell fékeznie a magyar kormányzatnak, valamint felrója a Habsburg Birodalomnak a török utáni erőszakos betelepítéseit, ugyanis az a magyar nemzet gyengítését szolgálta, nem pedig úgy, mint Szent Istvánnál, ahogy Bethlen fogalmaz: Szent István abszolút tudatosan és jobbító szándék által vezérelve telepített le idegen nemzetiségeket, „hogy az ázsiai kultúrában nevelkedett puszták népének soraiban a nyugati keresztény kultúra magvait elvessék, hogy olyan új foglalkozási ágakat honosítsanak meg, amelyek nélkül civilizált ország fenn nem állhatott és azért, hogy népünknek egy-oldalú katonai kvalitásait pótolják.” Ennek értelmében Magyarország területe nem korlátozódhat csupán a magyarok által lakott területekre, hanem magába kell foglalnia a Kárpát-medence valamennyi népét, ennek vezetésére pedig csak és kizárólag a magyar nép alkalmas.[2]

Összességében véleményünk szerint azok a jelentős kormányzati politikai személyiségek, akiknek gondolkodását az állameszme áthatotta, mint például Teleki Pál, Bethlen István, mind egyetértettek abban, hogy a középkori magyar nemzetiségi politikához kell visszatérni, az az egyetlen helyes út, és az ezt követő korok nemzetiségi politikája nem vitte helyes irányba a magyarok és a nemzetiségiek kapcsolatát, kiélezte az ellentéteket. Nem merül ki ennyiben a koncepció, ugyanis nem csupán ez a nemzetiségi politika lenne a követendő a vezetés számára, de ehhez szükséges természetesen a határok visszaállítása is, és nem utolsó sorban a magyarok vezető szerepe, ugyanis ők azok, akik Szent István óta összetartják a birodalmat és vezetik az itt élő népeket. Föderalisztikus összefogásra van szükség, hiszen csak ezáltal lehet virágzó ez a terület. El kell érni, hogy a határon túlra került nemzetiségek ismét az anyaországhoz akarjanak csatlakozni. Mindezen kiemelt és néhol sarkított pontok mellett persze megfigyelhetőek különbözőségek például a kivitelezés tekintetében is a különböző politikai személyiségek gondolatrendszerében. A közös és kiemelten lényeges elemei az állameszmének azonban az fent kiemeltek. Azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy mind ez elméletben nagyon jól működhetett volna, és rendkívül hangzatos célokat tűztek ki a politikusok. Ám meglátásunk szerint ennek a politikának a végrehajtása igencsak komplex feladat, melyet különböző tényezők, mint például az elcsatolt területeken lévő nemzetiségek magyarok ellen való hangolása nehezített meg. Azonban mindezen nehézségek, kérdések, problémák ellenére fontos helyet foglal el a Szent István-i állameszme a Horthy korszak politikai gondolkodásában.

Bibliográfia

Gróf Teleki Pál: Magyar nemzetiségi politika, Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. nyomdája, 1940.

Gróf Bethlen István: Szent István napján: Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165. szám, 1938. augusztus 20.

Hivatkozások

  1. Gróf Teleki Pál: Magyar nemzetiségi politika, Budapest, Stádium Sajtóvállalat Rt. nyomdája, 1940. 3–4.
  2. Gróf Bethlen István: Szent István napján: Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165. szám, 1938. augusztus 20., 1–2.

Purcsi Adrienn – Berta Kristóf: „Tudja milyen nagy temetésem lenne, ha meghalnék?” – Adalékok Szabó Dezső József körúti emléktáblájának elhelyezéséhez

Szabó Dezső a megosztó személyiség

Szabó Dezső a XX. századi magyar történelem egyik legmegosztóbb személyisége volt, akit egyik politikai csoport sem tudott tartósan kisajátítani, jóllehet, önmagát sem tudta besorolni a létező politikai formációkba. Nem véletlen tehát, hogy mind életében, mind pedig halála után komoly vitákat szült világnézete, ellentmondásos személye, majd emlékezete. Jelen írásunkban Szabó Dezső első, József körúti emléktáblájának történetéhez igyekszünk adalékokkal szolgálni.

Szabó Dezső 1879. június 10-én született Kolozsvárott egy református nagycsaládba.[1] Egész szellemiségét az Erdélyben erőteljesen jelenlévő 1848-1849-es forradalom és szabadságharc (negyvennyolcas) mentalitása határozta meg, amelyre később majd a Református Kollégium ellenzéki légköre is ráerősített.[2] Ám nem csupán ezek jellemezték gondolkodását, mert bár sajátos világlátással rendelkezett, fontos kiemelni eszmeiségét meghatározó egyéb személyeket, eszméket, irányzatokat, amelyekkel főleg Kolozsvárott, majd a budapesti Eötvös Kollégiumban találkozott. Szülővárosának középiskolájában a negyvennyolcas mentalitás mellett Napóleon személye is nagy hatással volt Szabó Dezsőre és gondolkodását hosszú ideig formálta.[3]

Az Eötvös Kollégium esetében két tanárát fontos kiemelnünk. Közülük a legnagyobb hatást Jérôme Tharaud (1874-1953), valamint Lucien Bézard (1881-1912) gyakorolták rá. Szabó Dezső az Életeim című munkájában, ekképpen emlékezik meg Tharaudról: „éber orral szimatolt minden új gondolat után és sok ösztönzést kaptam tőle”.[4] Valamint a másik jelentős befolyást gyakorló tanára Lucien Bezard, ő ismertette meg a középkori művészettel, filozófiával, ő adta a középkor képének alapjait, amelyet az évek során végig változatlanul őriz meg Szabó.[5] Szabó Dezső 1918-ban ily módon nyilatkozott arról, hogy miket, és kiket olvasott és kik hatottak még rá: „Gyermekkorom a 16. évig Jókai-é volt. Hugo Nyomorultjai évekig mozgattak és egészen még nem haltak meg. Állandó kisérőim: a Biblia, Krisztus követése, Csongor és Tünde, Petőfi, Berzsenyi, Bánk-bán, a három görög tragikus író, Horatius, Molière, Hamlet…”[6]

Az ifjút 1848-49 eszméi és Kossuth Lajos írásai a nemzeti radikalizmussal keresztelték meg. Élete során reáliskolai tanárként kiemelt szerepet játszik életében a „politikai pártkeresés”. Elsőként 1906-1908-ban Székesfehérvárott még jobboldali radikális nézeteket hangoztat, majd Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Sümegen, Ungváron, Lőcsén az 1910-es évektől a baloldalon, a polgári radikálisoknál a Nyugat-ban próbált nézeteinek hallgatóságot találni, és ekkoriban kap kiemelt szerepet Ady Endre forradalmi költészete is gondolkodásában. Az I. világháborút elítélte, az őszirózsás forradalmat, sőt, még a Tanácsköztársaság kikiáltását is üdvözölte, ám úgy gondolta, hogy a forradalmat kisiklatták, hiszen semmilyen érdemi intézkedés nem történt, amely a magyar nemzet és parasztság gazdasági, társadalmi felszabadítására irányult volna.[7]

Ekkor fokozatosan eltávolodik a baloldali radikálisoktól és ismét „átkerül” a radikális jobboldalra, ahol 1919-1923 között sürgős és gyökeres reformokat sürget, de csalódnia kell: az 1920-as évek közepétől már a keresztény-nemzeti Horthy-rendszert is bíráló írásai jelennek meg, ezáltal elindul a szakítási folyamat a jobboldallal is. Ekkor elkezdi kialakítani sajátos „szabódezsős” ideológiáját, saját folyóiratot indít és politikai témájú előadásokat is tart a Zeneakadémián. Ez némi sikerrel jár, ugyanis a középiskolás, egyetemista fiatalok felfigyelnek gondolatiságára, mondandójának egyik fő motívumára a parasztság felemelésének, a magyar társadalom átfogó megújhodásának szükségességére. 1906 óta folyamatosan követelte például földreformot, az általános választójogot, a szellemi szabadságot. Ennek további jelentősége abban rejlik, hogy a későbbiekben a népi írók, a falukutató szociográfusok szellemi atyjukként tekintenek Szabó Dezső személyére.[8]

Szabó Dezső és a Nemzeti Parasztpárt kapcsolata

Miért a Nemzeti Parasztpárt akart Szabó Dezső számára emlékművet állítani? Az író határozott és konzekvens parasztközpontú ideológiája nagy hatást gyakorolt azokra az értelmiségiekre, akik 1939-ben megalakították a radikális nézeteket valló Nemzeti Parasztpártot. Ő nem volt a párt tagja, ellenben a párt tagjainak jelentős része tekintett rá példaképként, sokszor hivatkoztak rá, idézték gondolatait, bár tudták, hogy elsősorban ideológus és nem politikus. A teljesség igénye nélkül a következő – Szabó Dezső írásait ismerő – népi írókat említhetjük a Nemzeti Parasztpárt tagjai között: Illyés Gyula, Németh László, Kovács Imre, Veres Péter. Utóbbinak később lesz majd jelentős szerepe az emléktábla állítása során, ő hagyja jóvá az emléktábla tervét, az avatásnál ő mond beszédet, melyben megemlékezik Szabó Dezsőről.

Miért maradt el évekig az emléktábla felállítása? Az egyik és legnyilvánvalóbb ok a háborúba és annak a befejezésében keresendő: a romok eltakarítása, a termelés újraindítása mindennél fontosabb volt. A kormánypártok közötti nézeteltérések és a Nemzeti Parasztpártban végbemenő politikai harcok és átrendeződések is mindenképpen kiemelendők. A szocialista, polgári és centrista gondolkodású parasztpártiak közötti mindennapos konfliktusok valószínűleg elvonták a népi írók figyelmét, hiszen már 1945-ben megindul a párt felbomlása a kommunista befolyás hatására. Mindenképpen fontos kiemelni az egyik legmarkánsabb ütközési pontot a pártban, amely nem más, mint a földkérdés, a földreform védelme. E kérdéskör a két világháború közötti Magyarország politikai gondolkodásában, továbbá Szabó Dezső munkáiban is visszaköszön.

A parasztpárt vezetésének baloldala erősíteni, jobboldala gyengíteni akarta a kommunistákkal való együttműködést. Veres Péter a két oldal között egyensúlyozva végül a kommunistákban látta a szövetségest: „Liberálisokkal éppen úgy nem működhetünk együtt, mint a konzervatívokkal, marad tehát – mint lehetséges szövetséges – a kommunisták vezette baloldal”. Szabó Dezső emléktáblát kaphat, de nagy emlékművet nem. [9]

Az emléktábla ötlete 1946 végén már bizonyosan felmerült a Parasztpárt köreiben, ugyanis tudjuk, hogy ekkor kapott felkérést B. Farkas Ferenctől a tábla megtervezésére és kivitelezésére Andrássy Kurta János (1911-2008) szobrászművész. A Parasztpártban magas tisztséget betöltő B. Farkas Ferenc (1903-1966) ekkor a Magyar Művészeti Tanács főtitkára volt. Jól ismerte Andrássy Kurta műveit, gondolkodását, így nem meglepő, hogy őt bízta meg az emlékmű elkészítésével.

Andrássy Kurta János fiatal művész korában találkozott Szabó Dezsővel, olvasta írásait. Az 1930-as években ismerte meg a „Mestert” és vele együtt a népi mozgalom képviselőit, akik ekkoriban többnyire Szabó Dezső körül csoportosultak.[10] Ezeknek az ismeretségeknek fontos szerepük volt az 1945 utáni átmeneti években is. A fiatal szobrász, gyermekkori élményei nyomán, korábban is szívesen foglalkozott a paraszti élet, a népi gondolatvilág által ihletett témákkal, Szabó Dezső „szellemi köre” — amellyel az 1930-as évek második felétől érintkezett aktívabban — pedig csak megerősítette elhivatásában, amelyről később így vallott: „én a magyar nép művésze akarok lenni. Számomra egyetlen közösség van: a magyar nép közössége. […] én a dolgozó tömeget, a parasztságot és a munkásságot tartottam a nemzet gerincének. Ezeknek a gazdasági és szociális megerősítését tartottam a legfontosabb feladatnak. Figyeltem a vidéket és láttam, hogy éppen a legmagyarabb vidékek népe a legelhagyatottabb.”[11]

Saját kérésére még életében megmintázta Szabó Dezsőt, azonban, nem sokkal később kettejük kapcsolata megromlott. Jól mutatja az író nehéz emberi természetét, hogy míg korábban az egyik legnagyobb népi tehetségnek tartotta Andrássy Kurtát, 1939-ben már lenézte őt és nem kívánt többet találkozni vele. „Én többé Szabó Dezsővel nem találkoztam. – írta Andrássy Kurta – Nagy szellem volt, de gyarló ember. Gyarlósága sajnos szellemi értékére is rávetette árnyékát. Nagyon fáradságos munkába kerül majd, ha hagyatékának maradandó értékeit, emberi gyengeségeinek salakhegyéből ki akarják bányászni. Én bevallom, nagyon sokat tanultam tőle.”[12]

Ennek ellenére a szobrász élete végéig tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy Szabó Dezső emléke méltó módon fennmaradjon az utókor számára. 1988-ban alapítótagja volt az akkor megalakult Szabó Dezső Emléktársaságnak. A később felállított Gellért-hegyi emlékmű elkészítését már csak idős korára hivatkozva nem vállalta el.[13] Amikor 1946 végén felkérést kapott az első Szabó Dezső emléktábla elkészítésére, egyértelmű volt, hogy az a József körúti ház homlokzatán kerül majd elhelyezésre.[14]

Budapest Ostroma és Szabó Dezső utolsó napjai

Szabó Dezső 1938. szeptember 21-én költözött be a József körút 31/a. számú házban található lakásába és itt lakott egészen 1945 januárjában bekövetkezett haláláig. Utolsó napjairól Ur György szegedi újságíró tudósított, aki a főváros ostromának nehéz napjait a „Mesterrel” együtt szenvedte el.

Ur György sorait olvasva — amelyekben az újságíró idézi Szabó Dezső „pinceelőadásait” — az embernek az lehet a benyomása, hogy az angolszász bombázások és a szovjet fegyverek tüze arra késztette Szabó Dezsőt, hogy számba vegye életét. Gondolatvilágának „lepárolt” esszenciája a légópincében elmondott dörgedelmes – sajátosan szabódezsős – előadásaiban korábban talán sosem tapasztalt, lényegre törő módon jelent meg. Másként fogalmazva, ezekből az előadásokból jól látszik, hogy az író gondolkodásnak lényegi és állandó elemei – többek közt a parasztság felemelésének szükségessége – változatlanul megfigyelhető. Úgy tűnik, hogy nem ő változott folyamatosan, hanem a politikai és társadalmi környezete.

A légiriadók idején összegyűlt hallgatóság éppúgy hallhatta elképzeléseit a népi gondolatról, a jövő Magyarországáról, mint a német veszélyről. Megrögzötten ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy az eljövendő magyar élet fellendítői a nép soraiból kerülnek majd ki és a parasztságból jövő értelmiség ragadja magához a politikai vezetést.[15] Nem tudhatta, hogy a háború utáni – főképp paraszti származású – politikusok, értelmiségiek részleges hatalomgyakorlása csupán rövidéletű átmenet lesz, vagy nyitánya egy tragikus diktatúrának.

„A magyarság megújhodása legfőképpen a magyar parasztságon múlik, -mondta a pincében is- bármilyen senkiházi pipogya, megalkuvó „értelmiséget” dobott is ki eddig önmagából. Mégis ott van az erő! […] A föld felmorzsolt fiai válthatják és váltják is valósággá a magyar álmokat. Ez megdönthetetlen érzésem.[16] […] Várható, hogy az eljövendő Magyarország demokratikus berendezésű lesz. Ha az állami és társadalmi élet minden fontos pozíciójában a magyar népi tömegekből és a magyar parasztságból feltört őserők ülnek, majdnem biztos, hogy az általuk élettel megtöltött demokratikus berendezkedés a nemzet számára újabb ezer évet jelent.”[17]

Az ostrom előrehaladtával egyre zárkózottabbá és óvatosabbá vált az író. Korábban nyíltan hangoztatta a németekről szóló elképzeléseit, az utolsó napokban azonban Ur György szerint, „mikor politikáról beszélt és nem megbízható ember érkezett a közelbe, Szabó Dezső hirtelen a következőket mondta: – Hogy szereti maga sóskát? Levesnek vagy főzeléknek?”

1945 január elején a szovjet csapatok már súlyos harcokat vívtak a pesti oldal birtoklásáért, így a József körúti házat ért belövések egyre gyakoribbá váltak. 1945 január 13-án, néhány nappal az első szovjet katonák megérkezése előtt a délutáni órákban Szabó Dezső rosszul lett és nem sokkal később meghalt. A halál beálltát követően a lakók számba vették az írónál lévő személyes tárgyakat, majd holttestét előbb az udvaron, később pedig ideiglenesen a ház liftaknájában helyezték el, hogy megóvják a belövésektől.

Két nappal később a szomszédok egy konyhaszekrényből koporsót ácsoltak az elhunyt író számára, amelyet rövid időre a Rákóczi téren helyeztek el. A tüzérségi és aknavető gránátok becsapódásai ellenére a koporsó sértetlen maradt, így 1945. január 23-án a tér fagyott földjét kemény munkával feltörve, tisztelői ott temették el Szabó Dezsőt. „Tudja milyen nagy temetésem lenne, ha meghalnék?”[18] – kérdezte egy alkalommal az író a légópincében. Ágyúdörgés közepette, 15-20 ember vett részt temetésén. Cikkünk első felében már írtunk arról, hogy milyen okok is játszottak közre abban, hogy Szabó Dezsőt -végakarata ellenére- nem temették át a Gellérthegyre, sőt, hosszú ideig a Kerepesi-úti temetőbe sem.

Idegen urak szolgálatában – veres péter emlékezése Szabó Dezsőre

A Rákóczi téren álló, egyszerű, fakereszttel jelölt sír évekig az íróra való emlékezés színhelye lett. 1946 novemberében, Halottak napja alkalmából Veres Péter rövid beszédben emlékezett meg Szabó Dezsőről és gondolatai nyomán hangsúlyozta a magyar nép összetartásának fontosságát. Egy évvel később, 1947. november 1-jén Szabó Dezső tisztelői ismét ellátogattak a Rákóczi-téri sírhoz. Ugyanekkor, délután 2 órakor került sor a Nemzeti Parasztpárt és a Kisgazdapárt falusi érdekvédelmi szervezete, a Magyar Parasztszövetség által közösen készíttetett emléktábla elhelyezésére és avatására a József körút 31/a. számú ház homlokzatán. Veres Péternek az emléktábla alatt mondott szavai a következő évtizedeket ismerő kései olvasó számára különösen tragikusan, de legalább is ironikusan hatnak: „Szabó Dezső egész életét tette fel arra, hogy egy nagyon nehéz történelmi korszakban több évtizedes aléltság és elbágyadás után önmagára ébressze a magyar nemzetet, hogy ne lehessen soha többé idegen akaratok, idegen eszmék, idegen urak szolgálatában se vágóhídra vinni, se rabszolgaságra kötelezni.”[19]

Nehéz évek következtek. Szabó Dezsőnek nem rendeztek nagy temetést, bármennyire is reménykedett ebben az ostrom alatt. Ebben a tekintetben Ur Györgynek is csalódnia kellett, jóllehet, korábban az íróra emlékezve magasztos temetést vizionált: „Neki, lesz igaza! Nagy temetése lesz! Ott lesz az az ifjúság, amelyet ő tanított a szabadságra, magyarságra, megnem alkuvásra. Egy ország lesz ott a temetésén, felszabadultan, egymásra találva és egymásért dolgozva a szebb és boldogabb jövendőért.”[20]

Bibliográfia

Felhasznált és ajánlott szakirodalom

Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 1-2. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002

Bartók Béla: A Szabó Dezső-recepció (1945-1979), Líceum Kiadó, Eger, 2008.

BOLVÁRI-TAKÁCS Gábor: Művészetpolitika a Rákosi-korszakban, in Zempléni Múzsa: Társadalomtudományi és Kulturális folyóirat XI., 2011.

Gombos Gyula: A jobboldal táborában, in Gróh Gáspár (szerk.): Az elsodort író – In memoriam Szabó Dezső, Nap Kiadó, 2002.

Gombos Gyula: Szabó Dezső, New York, Püski Kiadó, 1975.

Kőhalmi Béla: Könyvek könyve, Lantos kiadása, Budapest, é.n.

Magyar Életrajzi Lexikon (Kenyeres Ágnes [főszerk.]) Szabó Dezső https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html (Letöltés: 2023. október 01.)

Nagy Péter: Szabó Dezső, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964.

Szőcs Zoltán: A Szabó Dezső Emléktársaság mint emlék. A Hunnia Folyóirat megszületése és kimúlása – RETÖRKI könyvek 37., Lakitelek, Antológia Kiadó, 2019.

Szabó Dezső munkái

Szabó Dezső: A bölcsőtől Budapestig, Budapest, Bethlen Nyomda Rt., 1944.

Szabó Dezső: Az élhetetlen ember leveleiből In: Nyugat, 7. évfolyam, 20.szám 1914. július-december.

Szabó Dezső: Életeim I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965.

Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék, Budapest, Kortárs Könyvkiadó, 2007.

Napilapok

Veres Péter beszélt Szabó Dezső emléktáblájának leleplezésén, A Reggel, 1947. november 3.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 290. szám, 1946. december 25., 20.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 291. szám, 1946. december 28., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf. 292. szám., 1946. december 29., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 1., 6.

UR György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 4., 6.

Hivatkozások

  1. Magyar Életrajzi Lexikon (Kenyeres Ágnes [főszerk.]) Szabó Dezső https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/index.html (Letöltés: 2023. október 01.)
  2. Nagy Péter: Szabó Dezső, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964, 17–20.
  3. Gombos Gyula: Szabó Dezső, New York, Püski Kiadó, 1975, 67–71.
  4. Szabó Dezső: Életeim I., Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965. 124.
  5. Nagy: Szabó, 30–31.
  6. Kőhalmi Béla: Könyvek könyve, Lantos kiadása ,Budapest, é.n. 128–129.
  7. Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék, Budapest, Kortárs Könyvkiadó, 2007, 593–595.
  8. Gombos Gyula: A jobboldal táborában, in Gróh Gáspár (szerk.): Az elsodort író – In memoriam Szabó Dezső, Nap Kiadó, 2002, 131–133.
  9. Salamon Konrád: Baloldali Blokk- Népi megosztottság, Új Forrás, XXIX. évf., 1997/1.. https://epa.oszk.hu/00000/00016/00021/970118.htm (Letöltés: 2023. október 01.)
  10. Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 1. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002, 123.
  11. Uo., 134.
  12. Uo,. 230.
  13. Szőcs Zoltán: A Szabó Dezső Emléktársaság mint emlék. A Hunnia Folyóirat megszületése és kimúlása – RETÖRKI könyvek 37., Lakitelek, Antológia Kiadó, 2019, 26.
  14. Andrássy Kurta János: Egy marék siker, 2. köt., Budapest, BBS-Info Kft, 2002, 98.
  15. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 291. szám, 1946. december 28., 6.
  16. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf., 290. szám, 1946. december 25., 20.
  17. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLVIII. évf. 292. szám., 1946. december 29., 6.
  18. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 1., 6.
  19. A Reggel, XX. évf. 44. szám, 1947. november 3., 4.
  20. Ur György: Szabó Dezső utolsó napjai, Szabad Szó, XLIX. évf., 1. szám, 1947. január 4., 6.

 

Purcsi Adrienn: A nemzetiségi kérdés Szekfű Gyula gondolkodásában

Bevezetés[1]

A korszakban akárcsak a revízió tárgyköre, úgy a nemzetiségi kérdés is egy fontos közéleti téma volt, amely kiemelt szerepet töltött be a kor politikusainak gondolkodásában. Fontos hangsúlyozni, hogy nincs revíziós politika nemzetiségi politika nélkül, hiszen a revízió tárgyköre magával vonja egy jó nemzetiségi politika kiépítésének szükségességét. A Horthy-korszak három fő revíziós irányzata mellett szintén több szálon futottak a nemzetiségi politikai elképzelések. Ezek közül az egyik legjelentősebb a konzervatív kormányzati oldalon jelenlévő, a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő „hivatalos” nemzetiségi politika. Ennek értelmében Magyarország területe nem korlátozódhat kizárólag a magyarok által lakott területekre, hanem magába kell foglalnia a Kárpát-medence valamennyi népét, az állam vezetésére pedig csak és kizárólagosan a magyar nép alkalmas, ahogyan az elmúlt évszázadokban ez bebizonyosodott.[2] Teleki Pál mellett Szekfű Gyula és Bethlen István voltak a legnagyobb és legjelentősebb szószólói és megalkotói ennek a Szent István-i nemzetiségi politikának. Fontos kiemelni, hogy rendkívül hangzatos elemekkel rendelkezik az állameszme, ám ennek megvalósítása több nehézségbe is ütközött. Az egyik, hogy nem volt lehetőség a teljes revízióra, valamint a részleges revízió esetében is közbeszólt a német majd szovjet megszállás. Ennek ellenére mégis elengedhetetlen a kortárs vizsgálódás tárgyává tenni, hiszen mind politikailag, mind társadalmilag jelentős szerepe volt a korszakban.

A nemzetiségekkel való együttélés aranykora – Szent István nemzetiségi politikája

Kiindulásképpen fontos Szekfű Gyula nemzetiségi kérdésben alkotott álláspontjának megértéséhez visszanyúlni a középkori kisebbségi politikáról szóló írásaihoz, amelyekben a nemzetiségekkel való együttélés aranykorát a középkorra teszi. Szekfű ekképpen fogalmaz Még egyszer a középkori kisebbségeinkről című tanulmányában: „minő paradicsomi állapotokat hozott lére és tartott fenn, ellentétben a szomszéd államokbeli kisebbségviszonyokkal, a szentistváni államban a magyarság emberies érzése és politikai tehetsége.”[3] Illetőleg ezen tanulmányai tökéletesen rávezetnek az alábbi írás mondanivalójához, hogy miért is így, továbbá, hogy miként képzeli el a Szent István-i állameszme nemzetiségpolitikáját a Horthy-korszakban. Ennek ismertetéséhez két fő munkája mondanivalójához célszerű visszanyúlni, az 1935-ös A magyarság és kisebbségei a középkorban-hoz, és az 1941-es A népek egymás között a középkorban című írásaihoz. Valamint, a végül kiforrott kormányzati nemzetiségi politika ismertetéséhez pedig főként Bethlen István írásait, beszédeit célszerű a vizsgálódás tárgyává tenni és Szekfű ezekre való reflektálását, ugyanis kettejük álláspontja egyezett a kérdéskörben. Szekfű Gyula volt Bethlen István hű tanácsosa, amikor miniszterelnöki funkciót töltött be, valamint ő volt a Bethlen által létrehozott Magyar Szemle főszerkesztője.

Szent István nemzetiségi politikája

A magyarság és kisebbségei a középkorban című írásának egyik leglényegibb eleme, hogy Szekfű rávilágít arra, hogy a magyarság nemzetiségi politikájának mintájául Nagy Károly birodalma szolgált, ugyanis ő egyetlen birodalom alá szervezte a frankokat, a szászokat, a különféle germán népeket, a romanizált gallokat, ez a birodalomszervezés pedig a Nyugat-római Birodalom idejére nyúlik vissza, melynek helyére jött a római szokásokat átvéve a Frank Birodalom. Mivel Szent István felvette a kereszténységet, ő is ezt a mintát követte, igyekezett igazságos atyja és védelmezője lenni mindazon népeknek, amelyek az ország területén élnek, továbbá gyarapítani is kívánta számukat, hiszen ők azok, akik hasznos mesterségekkel segíthették az ország fejlődését. Ezen állítását támasztja alá Szekfű szerint a Szent István intelmei Imre herceghez című mű, melynek hatodik fejezete szól a vendégek befogadásáról és gyámolításáról[4]:

„Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.”[5]

Szekfű arra is rávilágít, hogy később privilégiumokat is kaptak letelepedésükkör a nemzetiségek. További lényeges aspektusa írásának, hogy nem csak keresztényi lesz majd a nemzetiségi politika a középkorban, hanem eurázsiai-türk elemek is helyet kapnak benne. Ez lényegében azt jelenti, hogy az idegenek számára az ország szélén ad letelepedési lehetőséget a magyarság, amely területeken saját megszokott életmódjuk szerint élhetnek, erre tökéletes példa a szászok esete Erdélyben. Valamint, a letelepülő népek között gazdasági, társadalmi és kulturális különbözőségekre is tekintettel voltak a középkori királyok, őket ezek alapján helyezték el az országban a népeket, valamint foglalkoztak ügyeikkel. Illetőleg kiemeli Szekfű a határvédő oláhokat, akik további kiváltságokat élveztek a középkorban. A társadalmi létrán való feljebb jutás is nyitva állt a nemzetiségek előtt, ugyanúgy felemelkedhettek a nemesek közé, mint a magyarok.

Elnyomó nemzet-e a magyar?

A magyarság és kisebbségei a középkorban című munkájának másik fontos eleme, hogy rávilágít arra, miért is nem elnyomó a magyar nemzet a kisebbségeivel szemben, hiszen szerinte nem csak most nem az, hanem jelleméből adódóan soha nem is volt az. Hiszen a magyar nemzet is egy kevert nép volt már akkor, amikor a Kárpát-medencébe érkezett, ellenben a későbbi nemzetiségipolitikával lehetetlenség összehasonlítani a Szent István korabelit, hisz az adott nép, aki csatlakozott a Birodalomhoz igyekezett minél előbb elsajátítani a szokásokat, nyelvet, egyszóval asszimilálódott. A meghódított népekkel sem viselkedett erőszakosan a magyarság[6]: „A győzelmes nép alávetette magának a legyőzöttet, anélkül azonban, hogy akár sajátmagának, akár a másiknak belső társadalmi berendezkedéséhez hozzányúlt volna.” A letelepedés utáni időszakban is megőrizte ezt a mentalitást a magyarság és ez fonódott össze a Nagy Károlyi mintával, így tudott hatékony lenni a nemzetiségi politika a középkori Magyarországon.[7]

Miben sajátságos a középkori magyar nemzetiségi politika?

Lehetővé tette a magyar nemzetiségi politika a nem magyar népek számára, hogy saját identitásukat megőrizhessék, ahogy Szekfű fogalmaz: „…az a kezelésmód, melyben a magyarság részesíté nem-magyar nemzetiségeit, ezek népi jellemének tökéletes és hiánytalan fenntartását, konzerválását tette lehetővé.”[8] A másik lényeges eleme a középkori magyar nemzetiségpolitikának, hogy a Magyar Királyság területéből adódóan széles területen tudott békét biztosítani a népek között, nem úgy, mint a tőle nyugatra, északra vagy éppen délre fekvő területeken. Mindez együttesen világít rá Szent István Birodalmának a létjogosultságára. Azt is kihangsúlyozza Szekfű, hogy sajnos a XVIII–XIX. század egy egészen más nemzetiségi viszonyrendszert hozott létre, és tulajdonképpen itt siklott félre a Szent István-i nemzetiségipolitika is.[9]

Szekfű 1941-es Népek egymás között a középkorban című írásában tulajdonképpen új gondolati elemekkel nem szolgál, ám egy nagyon jó összefoglalót fogalmaz meg a középkori kisebbségi kérdéssel kapcsolatosan: „Arra az eredményre jutottam, hogy a magyarság a középkorban is türelmes volt az alávetett népekhez, miként ezt már az eurázsiai pusztákon néppé alakulása óta a vérében volt, s Szent István óta sajátságos kisebbségvédelmi rendszert fejlesztett ki…”[10] Ezen rendszer elemei pedig minden nem magyar kisebbség életében fellelhetőek: önálló igazságszolgáltatás, katonáskodás a királytól kinevezett fővédnökök alatt, alsóbb közigazgatási autonómia, önálló adózás, és még az egyházi autonómia bizonyos foka is megfigyelhető volt. Ez a különös kezelés ugyan nem autonómia, de egész Európában egyedülálló lehetőségeket biztosított a nemzetiségek számára.[11]

A Szent István-i állameszme nemzetiségi politikája, a hivatalos kormányzati nemzetiségi politika a Horthy-korszakban

Bethlen István Trianon bekövezte után több alkalommal is foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel. Angliai előadásaiban, a folyóiratokban publikált tanulmányaiban, sőt a Magyarországon elhangzott szónoklataiban is értekezett a kisebbségi kérdésről. 1933 júniusában megjelent tanulmányában Magyarország nemzetiségi politikájával foglalkozott. Írását úgy kezdi, hogy rávilágít arra, hogy miért is van jelentősége a nemzetiségi kérdésnek, miért szükséges egyáltalán beszélni a nemzetiségi kérdésről. Erre meg is adja a választ, az ok nem másban keresendő, mint hogy ez a kérdéskör egy feszültségekkel teli helyzetet eredményezett az országban, továbbá azt is fontos kiemelni, hogy ekkortájt is, akárcsak az egész korszakban, érezhető volt a fokozott nemzetiségellenesség, amely a külföldi sajtóban igencsak csak rontotta Magyarország megítélését. Ahogy pedig Bethlen fogalmaz a Magyarország kisebbségi politikája címet viselő tanulmányában:[12] „heves viták bontakoztak ki előttünk e kérdésről, amelyek utcai tüntetésekre is vezettek és sokhelyt ellenséges nyilatkozatokat és barátságtalan hangulatot váltottak ki a külföldön velünk szemben.”[13] Azt is kiemeli Bethlen, hogy objektíven kell megközelíteni a kialakult helyzetet és az arra tett megoldási kísérletet, az indulatok nem vezetnek sikerhez, hanem csupán csak mint hátráltató tényező vannak jelen.

Ezek mellett az a jelenség is szerepet játszott, hogy Magyarország kisebbségi politikáját elnyomó politikának tüntették fel nemzetközi viszonylatban, melynek oka a már fentebb említett nemzetiségellenesség érzésében keresendő. Erre majd később angliai előadásán is felhívja a figyelmet: „a magyar történelemnek tudatos meghamisítása és a világ közvéleményének a félrevezetése Magyarországon ezeréves elnyomásról beszélni, mert ilyen elnyomás sohasem létezett.”[14]

A Magyarország ellen felhozott vádakat higgadtan kell cáfolni, érvekkel és adatokkal, alátámasztani, hogy miért is tévesek azok. Amennyiben pedig van objektív igazság a vádban, azt korrigálni kell, és jóvátételére bizonyos engedményeket tenni. Arra is rámutat Bethlen, hogy nincs egységes álláspont a nemzetiségi kérdés kezelésében: [15]„…a magyar közvélemény ma sincsen tisztában azzal, hogy a békeszerződések által teremtett új helyzetünkben milyen nemzetiségi politika felel meg leginkább érdekeinknek.”[16]

Bethlen szerint le kell szögezni, hogy nem lehet a kisebbségi politika célja a magyarországi nemzetiségek elnemzetietlenítése, illetve az erőszakos elmagyarosítás a múltban és jelenleg sem volt kitűzött célja az ország vezetésének. Trianon után pedig tulajdonképpen leegyszerűsödött a nemzetiségi kérdés, ugyanis megszűnt Magyarország soknemzetiségű államnak lenni. Bethlen tanulmányában ekként fogalmaz[17]: „Magyarország úgyszólván nem a legnemzetibb államok egyike Európában.”[18] Azt is hangsúlyozza, hogy a hivatalos kormányzat által képviselt nemzetiségi politikán kívül jelen volt egy irányzat, amely például a sajtóban adott hangot erőszakos magyarosítási szándékának, és noha egy-egy kormányzati intézkedés utalhatott arra, hogy engedményeket tesznek a radikális magyarosító irányzat számára, de tulajdonképpen ezeknek az engedményeknek nem igen volt jelentősége, másfelől pedig az esetlegesen kialakult indulatok fékezésére is szolgálhattak bizonyos törvények, rendeletek. Felhozza példának a németség helyzetét, hogy bennük semmi magyarellenesség sincs, csupán egy dolgot akarnak, hogy ne nyomják el az anyanyelvüket és szabadon művelhessék azt. A legfontosabb tehát, amit a kormányzat, az ország tehet[19]: „Kisebbségi politikánknak ilyen viszonyok között csak az lehet a célja, hogy kisebbségeink szeretetét és ragaszkodását a hazához mindenképpen konzerváljuk, megőrizzük és lehetőleg fokozzuk.”[20]

Bleyer Jakab nemzetiségi miniszter igencsak sokszor adott hangot 1933-ban a kormány nemzetiségpolitikájáról alkotott álláspontjával kapcsolatosan, ugyanis szerinte nem elegendő, amely intézkedéseket a kormányzat meghozott, különösképpen a német nemzetiség tekintetében.[21] Bethlen István elismeri tanulmányában, hogy a túlzásokat eltekintve egészen objektív állításokat fogalmazott meg Bleyer Jakab, ám a magyar kormány minden eszközzel azt igyekszik támogatni, hogy ne érje hátrány a nemzetiségieket. Felhozza példának a középiskolai kérdést, miszerint felesleges a németségnek saját középiskola, hiszen a magyar középiskolákban is kötelező a német nyelv és irodalom:[22] »az a német fiú sem szakadhat el a német kultúrától, aki magyar tannyelvű iskolát látogat.«[23]

Bleyer Jakab több számadatot is felhoz annak alátámasztására, hogy elmagyarosítják a németséget. Majd erre cáfol rá Bethlen, hogy ez nem egy mesterséges, az ország vezetése által generált folyamat, hanem teljesen természetes, de nem csupán Magyarországon, hanem a többi országban is, ahol jelentős számú németség lakik. Bethlen 1933-ban a Magyarország kisebbségpolitikája címet viselő tanulmányának sorait úgy zárja, hogy Magyarországnak nem szabad letérnie a kitűzött liberális útról. Ahhoz az irányvonalhoz kell magát tartania, amelyet kitűzött Magyarország a nemzetiségi kérdés tekintetében, és „…meg kell adni kisebbségeinknek azt a teljes szabad mozgást, kultúrájuk, nyelvük, nemzetiségük ápolása terén, amely egyedül biztosíthatja azt, hogy jól érezzék magukat körünkben” és az a harmónia, ami kialakult, valamint a testvéri együttműködés a haza javára fennmaradhasson.[24]

Szent István-i nemzetiségi politika és a revízió kapcsolata

Bethlen István, amikor a kérdéskörben újságcikket vagy tanulmányt ír, mindig hangsúlyozza, hogy Szent István mennyire tudatos nemzetiségi politikát folytatott és valójában a mindenkori magyar politikának erről kell példát vennie. 1938-ban a Pesti Napló hasábjain megjelent tanulmányában kifejti, hogy mennyire tudatos volt mindig is az idegen népek betelepítése Magyarországra. Bethlen ekként fogalmaz: „Idegen népelemeknek Magyarországra való tudatos telepítése már Szent István idejében kezdődött és hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben, de szakadatlanul tartott 800 éven keresztül, egészen a múlt század első feléig, a magyar risorgimentóig.” Kiemeli továbbá azt is, hogy később a reformkorban majd a nemzettudatra ébredt nemzetiségeket kell megfékeznie a magyar kormányzatnak, valamint felrója a Habsburg Birodalomnak a török utáni erőszakos betelepítéseit, ugyanis az a magyar nemzet gyengítését szolgálta, nem úgy, mint Szent Istvánnál, ahogy Bethlen fogalmaz: Szent István abszolút tudatosan és jobbító szándék által vezérelve telepített le idegen nemzetiségeket, „hogy az ázsiai kultúrában nevelkedett puszták népének soraiban a nyugati keresztény kultúra magvait elvessék, hogy olyan új foglalkozási ágakat honosítsanak meg, amelyek nélkül civilizált ország fenn nem állhatott és azért, hogy népünknek egy-oldalú katonai kvalitásait pótolják.”[25]

1934-ben Szekfű arra világít rá, hogy az ország volt kisebbségei az önálló államaikban elértek a magyarság szintjére. A nacionalizmusnak arra a szintjére jutottak, amely a magyaroknál már a XIX. század első felében kiteljesedett, most jutott el több nemzetiség, például a tótok és szerbek a teljes nemzeti öntudathoz.[26] A Három nemzedék és ami utána következik című munkájában azt taglalja, hogy milyen lesz majd, ha visszatérnek Magyarországhoz az elcsatolt területek és vele együtt a nemzeti öntudatra ébredt nemzetiségek, majd pedig Bethlen István angliai előadásaira utal, ahol Bethlen azt a megállapítást teszi, hogy a Kárpát-medencében élő népek közül a magyar népé a vezető szerep.[27] Angliai előadásain kívül Bethlen az 1936-os milánói beszédében is felhozza a magyarság vezető szerepét, mint egyetlen államalkotó nemzetet a Kárpát-medencében: „Nagy tradíciói, kultúrája, politikai fegyelmezettsége, katonai erénye és hazaszeretete lehetetlenné teszik, hogy nélküle, vagy ellene itt független állami élet megállhasson; ezen terület önálló megszervezésére egyedül a magyar nemzet hivatott.”[28] Továbbá azt is kiemelte, hogy Magyarországot ennek a pozíciónak az ismételt betöltésére fel kell készíteni. [29]

Szekfű maximálisan egyetért Bethlen álláspontjával, miszerint az elérhető és megvalósítandó revízió csakis a Szent István-i birodalom feltámasztása által lehetséges, illetve ezzel kapcsolatosan a Szent István-i nemzetiség politikát követve[30] Bethlen István több megjelent újságcikkben és tanulmányban foglalkozik a Szent István-i birodalom koncepciójával és ezzel összefüggésében a nemzetiségi politikával. Az egyik ilyen az 1937-ben a Pesti Napló hasábjain megjelent cikke, melyben ekként fogalmaz: „Szent István magyar államot alapított a Kárpátok koszorúzta Duna–Tisza-medencében, de nem úgy, hogy az itt élő vagy az általa idetelepített nem magyar népeket és néptöredékeket egyúttal erőszakkal megmagyarosítani törekedett volna”, továbbá ezeknek a népeknek különböző privilégiumokat adott és identitásukat meghagyva integrálta őket a birodalomba.[31]

Bethlen akkoriban, amikor ezt publikálta, már távolabb állt a hatalomtól, de továbbra is foglalkozott a Szent István-i állameszme gondolatával.[32] Úgy vélekedett, hogy ez a Szent István-i birodalom feltámaszható, mellyel kapcsolatban 1937-ben így fogalmaz a Pesti Napló hasábjain megjelent írásában:

„Szent István magyar birodalma feltámadhat valamikor újból, de nem úgy, mint a múlt század magyar politikusai által elképzelt egységes magyar nemzeti állam, amely nyelvében is egységes”, csakis mint geográfiai, gazdasági, történelempolitikai, kulturális egység, „amely a kebelében élő népeknek és ezek töredékeinek módot ad arra, hogy saját anyanyelvükön, sajátos szokásaik szerint boldogulhassanak…”

Azaz föderalisztikus összefogás útján lehetséges, régi középkori kifejezéssel élve pedig a privilégiumok biztosítása mellett, amelyek azt a célt szolgálják, hogy nemzetiségek közti konfliktusokat minimalizálják.[33]

Szekfű Szent István a magyar történet századaiban című tanulmányában ki is emeli Bethlennek ezt a cikkét, és így vélekedik írásáról: „Utóbbi évtizedeink publicisztikájának véleményét erről a koncepcióról a legvilágosabban Bethlen István fejezte ki.”[34] Szekfű rávilágít, illetve rá is erősít tanulmányában Bethlen megállapítására, miszerint tényleg önálló nemzeti életet biztosított a nem magyar nemzetiségűeknek az ország határain belül Szent István, ám hangsúlyozza azt is, hogy Szent István nem adott közjogi különállást nekik, de a keresztényi államberendezkedésből egyértelműen következik, hogy elismerték a nemzetiségeket, ám „sehol sem olyan hatékonyan a kisebbségek javára, és sehol se oly hatékonyan, mint éppen Szent István országában.”[35] Szekfű kiemeli azt is, hogy ugyan Szent István a maga korában nem adományozhatott még közjogi jelentőségű privilégiumokat, de „az ily előjogok mégis az ő eredeti koncepciója szellemében jöttek létre fejlettebb viszonyok között, amelyben kétségtelenül ő sem elégedett volna meg azzal, hogy a bevándorlók védelmében keresztény morális parancsra hivatkozzék”, sokkal inkább mindent elkövetett volna annak érdekében, hogy elképzeléseinek érvényt szerezzen, közjogi jelentőségű, uralkodói aktusok útján.[36]

Gogolák Lajos[37] Szekfű nemzetpolitikájáról írott tanulmányában azt hangsúlyozza, hogy Szekfű gondolatrendszerében a nemzetiségi kérdés megoldása abban rejlik, hogy törekedni kell a nemzetiségekkel való harmónia megteremtésére. Szekfű egyik legnagyobb példaképe, akit szerinte követni kell e kérdés tekintetében, Széchenyi István, valamint támogatja Deák és Eötvös nemzetiségi politikai elképzeléseit, ennek okán az 1868-as nemzetiségi törvényt, amely Szekfű szerint „egy oly forma, mely hosszú időre biztosította volna együttélésünket.”[38] Szekfű szerint a Szent István-i állameszme nem ismer külön népcsoportokat, de becsüli a bevándoroltakat, más nyelvűeket, nemzetiségieket.[39]

Konklúzió

A felvázoltak alapján egyértelműen kirajzolódik, hogy Szekfű Gyula középkori kisebbségpolitikáról alkotott képe tökéletes összhangban van a korszak Szent István-i nemzetiségi politika koncepciójával. Írásaiban nem figyelhető meg semmilyen váltás, végig ugyanazon az állásponton van a kérdéskör tekintetében. Számára a követendő példa Széchenyi István, ami egyébként nem meglepő, hiszen a reformkonzervatívok egyik nagy eszmei és követendő alakja Széchenyi, valamint Szent István, így tökéletesen illeszkedik gondolatisága ezen sémába. Minden értekezésében megfigyelhető az az álláspont, hogy Szent István nemzetiségi politikája a magyarság és ezzel együtt a magyar vezetés számára a követendő példa most is. Fel kell készülnie arra az országnak, hogy területei visszatérnek, és ezzel együtt nem a tévútón járó kisebbségi politikához kell visszatérni, amely tulajdonképpen egész Trianonhoz, a magyarság gyengüléséhez vezetett. Ugyanis többször is utal rá, hogy az is ország területi feldarabolódásához vezetett, hogy letért az ország vezetése a Szent István-i útról, ezzel pedig teljesen meggyengült, nemzetiségei pedig öntudatra ébredtek, amelyet nagy valószínűséggel a Szent István-i politika képes lett volna kezelni. Továbbá kihangsúlyozandó még, hogy elítéli az erőszakos asszimilációs szándékot, többször kiemeli írásaiban, hogy nem csak a honfoglalás idején, nem csak a középkorban, de az évszázadok folyamán is a magyarság mindig örömmel fogadta maga közé azt, aki közé szeretett volna tartozni. Azok, akik pedig szerettek volna a Magyar Birodalom keretein belül élni, azokat is szívesen látta, biztosította saját kultúrájuk, öntudatuk ápolását. Valamint elutasítja azt a korszakban megjelent népszerű külföldi álláspontot, hogy a magyarok erőszakosak, elnyomóak voltak nemzetiségeikkel szemben, kihangsúlyozza több munkájában is, hogy a magyarok évszázadokon keresztül jól megvoltak a kisebbségeikkel. Sőt Magyarország egyike volt azon országoknak, aki minden lehetséges módon biztosította a sokszínűsége fenntartását, ehhez pedig egyedülálló nemzetiségi politikát folytatott, több olyan „modern” rendelkezéssel, amely egyáltalán nem volt jellemző sok országra, hiszen azok sokkal inkább voltak elnyomóak, mint a magyarok. Nem csak a középkorban, de még most is a csonka Magyarországon is támogatja a nemzetiségeit, védi a különböző nacionalista csoportosulások által elkövetett atrocitásoktól. Továbbá úgy véli, hogy a magyar az államalkotó nemzet, így nem kérdés, hogy Szent István helyreállt Birodalmában is a vezetőszerep az övé lesz, ám ehhez meg kell erősödnie. Bár rendkívül hangzatos ez a Szent István-i állameszme, és az ennek szellemében megjelenő nemzetiségi politika., azt mégis fontos kiemelni, hogy a teljes revízió megvalósulására nem volt esély. Mindezek figyelembevételével, a részleges revíziók során a magyar politika a Szent István-i állameszme jegyében kívánta vezetni a visszakerült országrészeket is, ám ez a német majd a szovjet megszállás okán nem tudott kibontakozni.

Bibliográfia

Turbucz Péter (sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta): Bethlen István angliai előadásai, Attraktor, 2017.

Gogolák Lajos: Nemzetpolitika, in Szerkesztő (szerk.): Szekfű Gyula a történetíró és nemzetnevelő 60. születésnapjára, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1943, 23-24.

Gróf Bethlen István: Magyarország kisebbségi politikája, Magyar Szemle, VII. évf., 1933/2, 82-102.

Gróf Bethlen István: Olaszország és a Duna-völgye, Pesti Napló, LXXXVII. évf., 287.szám, 1936. december 16., 4.

Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXVIII. évf., 189. szám 1937. augusztus 20., 2–3.

Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165.szám, 1938. augusztus 20., 1–2.

Ifj. Bertényi Iván: Szekfű Gyula, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 61-65.

Szigethy Gábor (az előszót és a jegyzeteket írta) – Kurcz Ágnes (fordította): István király intelmei, István király intelmei (niif.hu)

Péteri Lóránt: Bethlen István, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 33.

Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Budapest ÁKV-Maecenas, 1989.

Szekfű Gyula: Magyarország és kisebbségei a középkorban, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 44-47.

Szekfű Gyula: Még egyszer a középkori kisebbségeinkről, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 65.

Szekfű Gyula: Népek egymás között a középkorban, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 69-70.

Szekfű Gyula: Szent István a magyar történet századaiban, in Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, 3. köt., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, 1938, 23.

Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967.

Hivatkozások

  1. Károli Gáspár Református Egyetem- Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar- Történelem mesterképzési szak- Szakdolgozat címe: Revízió és a nemzetiségi kérdés Szekfű Gyula és Szabó Dezső gondolkodásában. Témavezető: Dr. Bertalan Péter Tamás. Szakdolgozat benyújtásának éve: 2023.
  2. Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967, 323.
  3. Szekfű Gyula: Még egyszer a középkori kisebbségeinkről, in Uő.: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 65.
  4. Szekfű Gyula: Magyarország és kisebbségei a középkorban, in Uo., 44–45. (A továbbiakban: Szekfű: Magyarország és kisebbségei)
  5. Szigethy Gábor (az előszót és a jegyzeteket írta) – Kurcz Ágnes (fordította): István király intelmei, István király intelmei (niif.hu) (Letöltés: 2023. március 29.)
  6. Szekfű: Magyarország és kisebbségei, 46–47.
  7. Uo., 44.
  8. Uo., 48.
  9. Uo., 52.
  10. Szekfű Gyula: Népek egymás között a középkorban, in Szekfű: Állam és nemzet, 69. (A továbbiakban: Szekfű: Népek egymás között)
  11. Uo., 69.
  12. Gróf Bethlen István: Magyarország kisebbségi politikája, Magyar Szemle, VII. évf., 1933/2, 89. (A továbbiakban: Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája)
  13. Uo., 89.
  14. Turbucz Péter (sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta): Bethlen István angliai előadásai, Attraktor, 2017. 33.
  15. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája 90.
  16. Uo., 90.
  17. Uo., 90–92.
  18. Uo., 92.
  19. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája, 94–95.
  20. Uo., 95.
  21. Ifj. Bertényi Iván: Szekfű Gyula, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás,Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 61–62. (A továbbiakban: Bertényi: Szekfű)
  22. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája 97–98
  23. Uo., 98.
  24. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája, 102.
  25. Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165.szám, 1938. augusztus 20., 1–2.
  26. Bertényi: Szekfű, 62.
  27. Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Budapest, ÁKV-Maecenas, 1989, 389.
  28. Gróf Bethlen István: Olaszország és a Duna-völgye, Pesti Napló, LXXXVII. évf., 287.szám, 1936. december 16., 4.
  29. Uo., 4.
  30. Bertényi: Szekfű, 63.
  31. Péteri Lóránt: Bethlen István, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 33.
  32. Bertényi: Szekfű, 63.
  33. Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXVIII. évf., 189.szám, 1937. augusztus 20., 2–3.
  34. Szekfű Gyula: Szent István a magyar történet századaiban, in Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, 3. köt., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, 1938, 23.
  35. Uo., 23.
  36. Uo., 23.
  37. Gogolák Lajos (1910-1987) emigráns magyar történész, szlavista, 1938-1944 között a Magyar Szemle munkatársa.
  38. Gogolák Lajos: Nemzetpolitika, in: Szekfű Gyula a történetíró és nemzetnevelő 60. születésnapjára, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1943. 60–61.
  39. Uo., 60-61.

 

Segesdi Gergő: A köztársasági kérdés a magyar politikai közbeszédben 1918 és 1928 között

Bevezetés

A dolgozat témafelvetése és a témaválasztás aktualitása

Jelen munkámban a köztársasági gondolat magyarországi történetét vizsgálom két világháború közötti időszakban, a korabeli sajtó tükrében. Fő vizsgálati kérdésem, hogy a Károlyi féle népköztársaság és a kommunista tanácsköztársaság bukása után a köztársasági gondolat miképpen került elő a magyar közéletben. A tanácsköztársaság fájó emléke és a magyar nép feltételezett királyhűsége vajon teljesen kizárta a magyar közgondolkodásból a republikanizmus gondolatát vagy netán hogyha nem is hangsúlyosan, de jelen volt a kérdés? Ha igen, milyen formában? A köztársaságnak, mint államformának, ha akadtak támogatói Magyarországon, akkor ők kik voltak? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása mellett a munka elvégzését indokolja az is, hogy a közelmúltban több fontos és a 20. századi Magyarország életét meghatározó esemény évfordulója volt, mint például az 1918-as Károlyi féle Magyar Népköztársaság-, az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltásának az évfordulója, Horthy Miklós 1920-as kormányzóvá választásának, valamint a trianoni békediktátum aláírásának az évfordulója. Az 1918-as népköztársaság és az 1919-es tanácsköztársaság története jól feldolgozott, az 1946-os köztársaság története, ha nem is olyan mértékben, mint az előző kettőé, de szintén feldolgozott. Ez azonban nem mondható el a köztes időszakról. A köztársasági gondolat két világháború közti megjelenése a magyar historiográfiában még csak részlegesen került feldolgozásra. Terjedelmi korlátok miatt ugyanakkor, jelen tanulmányban az 1928-ig megjelent sajtóforrásokra fókuszálok.

A munka forrásbázisának bemutatása

A forrásbázist az 1921 és 1928 közötti években megjelent sajtótermékek közül a következő lapok alkotják: Az Ujság, Erdélyi Futár, Esti Kurir, Magyarország, Nemzeti Ujság, Népszava, Pesti Hírlap, Szózat, Uj Barázda, Uj Nemzedék, Világ. Ezek közül a legkorábbi 1921. január 29-én, a legkésőbbi 1928. december 11-én látott napvilágot. A forrásbázis részét képezi továbbá egy 1929-ben Erdélyben megjelent, azonban még 1928-ban megírt, de elkobzott írás, valamint kiegészítésként egy szintén 1929-es írás, amely Veér Imre perével foglalkozik.

A dolgozat módszertanának bemutatása

A témával eddig kevesen foglalkoztak, ezért a vizsgálati módszereket nehéz egy a historiográfiában már meglévő diskurzushoz kapcsolni és annak szemszögéből vizsgálni a rendelkezésre álló forrásanyagot. Ebből kifolyólag vizsgálati módszeremet a rendelkezésre álló forrásanyagra fókuszálva építettem fel. A szövegek tartalomelemzését nem egyszerű időrendi sorrendben végzem el, hanem a szövegekben meghatározó, hangsúlyosan jelenlévő megközelítési módok és problémakörök szerint rendezem és mutatom be az anyagot.

A köztársasági gondolat magyarországi képviselői

Az elemző munkát úgy vélem, hogy azzal a kérdéssel szükséges kezdeni, hogy meghatározzuk, a két világháború között kik voltak azok, akik Magyarországon királyság helyett köztársaságot szerettek volna. Egy, az Uj Barázda hasábjain 1921 elején megjelent cikkben a szerző úgy festi le a köztársaságot, mint egy mételyt, aminek egyedüli célja, hogy a csehek hódításait bebiztosítsa. Edvard Benes pedig nyíltan kijelentette, hogy örülne neki, ha Magyarországon köztársaságot láthatna. „[Benes] mellette szólt, mert ebből tudtuk meg, hogy milyen katasztrofális lenne reánk. Pár hete Magyarország felosztását javasolta. Hogy ezt még az ántánt is visszautasította, jön a másik rosszal a köztársasággal.”[1] Azt, hogy Benes valójában mennyire akarta, hogy Magyarországon köztársaság legyen, és mindez aztán Prága hatalmi helyzetét erősítse, ennek a munkának a keretében ezt nem fogjuk tudni megválaszolni. Azt azonban mindenképpen jól jelzi számunkra, hogy azok, akik a köztársasági államforma gondolatát képviselték a trianoni békediktátum utáni Magyarországon nem voltak könnyű helyzetben.

De kik voltak azok, akik, Hatos Pál szavait kölcsönvéve, az őszirózsás forradalom tövises emlékezete ellenére képviselték hazánkban a köztársasági gondolatot? Hiszen Jászi Oszkár és Károlyi Mihály külföldre távoztak és akiknek „…nevüket már a legnagyobb gyűlölettel emlegették”.[2] Az októberi eseményekben szerepet játszó értelmiséget megrendszabályozták. Az 1920-as években sorra jelentek meg azok a munkák, amelyek 1918 és 1919 eseményeivel foglalkoztak. Ezeknek döntő többségük Hatos szerint egyfajta vádirat volt az országvezető oktobristák és bolsevikok ellen. Ehhez járult még hozzá az, hogy az emigrációba vonulók emlékirataikban sokszor egymással is hadakoztak.[3]

A köztársasági gondolat magyarországi képviselőit három részben kívánom bemutatni. Az elsőben Nagy Györggyel és az ő köztársasági mozgalmával foglalkozom, a másodikban a magyarországi szociáldemokrata párttal, végül pedig a köztársasági gondolat egyéb magyarországi képviselőivel. Célom ezzel az, hogy a kérdést több szempontból is megvizsgálhassam, majd pedig az egyes részfejezetek elkészítése után összevethessem azok eredményeit.

Nagy György és mozgalma

Az 1920-as évek elején az egyedüli csoportosulás Pölöskei Ferenc szerint, amely a köztársasági eszmekört nyíltan vállalta, az a Nagy György által újjászervezett Köztársasági Párt volt, amely már az első világháborút megelőzően is magára vállalta a magyar köztársaság megteremtésének ügyét és országos szervezetet kezdtek kiépíteni. A székely származású és eredetileg a Függetlenségi Párthoz tartozó Nagy az 1905-1906. év politikai válsága, az ezt követő események és pártja meghasonlásának hatására jutott előbb a szakításhoz, majd később a köztársasági államforma hirdetéséhez. Köztársasági programját az 1910-es évek elején fogalmazta meg. Ez a program a francia forradalomból és a magyar jakobinusok nézeteiből táplálkozott, valamint az 1849-es trónfosztáshoz és Kossuth Lajos későbbi alkotmányterveihez nyúlt vissza. Pölöskei szerint a köztársasági eszme a monarchiával szemben jelent meg a magyarországi politikai életben. Ez pedig egyet jelentett a dualizmus államformájával való szembehelyezkedéssel. A köztársaság követelése egyben az ország függetlenségének az igényét is jelentette. Nagy György mozgalma főleg az alföldi régiókban tudott magának híveket szerezni, ahol azon fiatal értelmiségiek között lett népszerű, akik a legaktívabban őrizték Kossuth Lajos emlékét és politikai örökségét. Fontos azonban kiemelni azt, hogy Nagy György és mozgalma a dualizmus utolsó éveiben nem volt képes meghatározó politikai erővé válni, és1913-ban be is tiltották őket. A párt erőfeszítéseit, bár 1918-ban újjáalakult, sőt még az antant missziót vezető Clerk tábornokkal is tárgyalt, valamint Nagy György minden lehetséges fórumon kiállt Károlyi Mihály mellett, nem kísérte szerencse. Ismételten nem sikerült meghatározó erővé válniuk. Az pedig, hogy a formálódó új kormányban részt vegyenek, Huszár Károly merev köztársaságellenessége eleve kizárta.[4]

Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a Hatos Pál által „egy látványos one man show[-ként]”[5] jellemzett Nagy György és köztársasági mozgalma az 1920-as évek elején ne játszott volna aktív szerepet a hazai politikai életben. 1921 márciusában Kossuth Lajos halálának évfordulóján több párt közös megemlékezést szervezett a Fiumei úti sírkertben található Kossuth sírnál. A megemlékezésen jelen volt Szabó István kisgazda földművelésügyi miniszter, Kovács J. István képviselő, Óhegyi Lajos a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt nevében, továbbá maga Nagy György is. Nagy itt elhangzott beszédét a köztársasági mozgalom újbóli zászlóbontásaként is lehet értelmezni. A párt tagjai még aznap este a Wurgiles féle vendéglőben tartottak pártvacsorát. Itt hangzott el a párt második emberének és a később is fontos szerepet játszó Veér Imrének a beszéde, amelyben hangsúlyozta, hogy a republikánus gondolat nem veszett ki a nemzetből, továbbá Kossuth Lajos halálának évfordulóját arra kívánják felhasználni, hogy a nemzeti köztársaság megvalósításáért zászlót bontsanak. Tekintve azt, hogy az ország politikai helyzete 1921 márciusában milyen instabil volt, hiszen az új rend még csak elkezdett megszilárdulni, valamint IV. Károly első visszatérési kísérlete is erre az időszakra esett nem meglepő, hogy a köztársasági mozgalom zászlóbontása komoly megütközést váltott ki. A Kisgazda- és földmívespárti Kovács József képviselő[6] sietve igyekezett megtudni, hogy az igazságügyi- és a belügyminiszter mit szándékozik tenni a királyság intézménye ellen irányuló köztársasági propagandával.[7] Ő volt továbbá az, aki a párt tagjait „destruktív zsidó hadnak” nevezte. Kovács fellépése végül eredményt ért el, mivel a köztársaságiak pártgyűléseit a hatalom sorra betiltotta. Ők emiatt végül magának a kormánynak kényszerültek levelet írni. Ebben a levélben kifogásolták a gyűlések sorozatos betiltását, valamint tiltakoztak az ellen, hogy zsidónak bélyegezzék meg őket. Hangoztatták, hogy a párt tagjai Kossuth Lajos hűséges követői, aki – véleményük szerint – mindvégig kitartott köztársasági meggyőződése mellett.[8] A levél megírását követően nem sokkal a párt egy Kossuth Lajos sírjához összehívott gyűlésen kívánt tiltakozni, amit a hatalom ismételten betiltott. Ezt követően a párt koszorúzni vonult ki Kossuth sírjához, ahol Nagy György a következőt mondta: „Kossuth Lajos. Íme eljöttünk a te sírodhoz. A te tanítványaidat, a te politikai eszméd örököseit: a magyar republikánusokat a nemzetgyűlésben egyik képviselő gettó-csőcseléknek nevezte. A vakmerő nemzetgyűlési rágalmazó a te emlékedet is megtámadta és megtagadta és tagadta köztársasági meggyőződésedet – a hatalom pedig megtiltotta, hogy az ellenünk elhangzott vádakat megcáfoljuk.”[9] Nagy György után Veér Imre tartott beszédet.[10] Miután a bíróság kimondta, hogy a köztársasági eszme propagálása nem ütközik törvénybe, a párt egy memorandumot fogalmazott meg ezzel kapcsolatban a kormánynak, amelyet Cserty József terjesztett a nemzetgyűlés elé. Ebben kérték a választáson való részvételük engedélyezését. A párt úgy számolt, hogy a közelgő 1922-es nemzetgyűlési választáson részt tud majd venni, illetve, hogy képviselői mandátumot elnyerve a nemzetgyűlésbe is bekerülhetnek majd. Ez azonban már nem történt meg, ugyanis azt a hatalom megakadályozta. Emellett Szentesen, ahol Nagy György maga kívánt indulni, több esetben is elhangzott köztársasági témájú programadó beszéd, ami később, vádként került elő a köztársaságiakkal szemben.[11]

Láthatjuk, hogy a köztársaságiak már rögtön a zászlóbontás után szembekerültek a hatalommal, ami szinte azonnal igyekezett ellehetetleníteni őket. Noha a párthoz köthető sajtó később is működött, a párt maga fokozatosan ellehetetlenült és működési tilalmat rendeltek el ellene. A vád szerint a Köztársasági Párt törvényellenes célú, a magyar nemzet alkotmányát veszélyeztető szervezete és a közrendet sértő és veszélyeztető működtetése miatt volt erre szükség. Vezetőit végül perbe fogták, maga Nagy György pedig 1923-ban meg is halt. Veér Imrét, a párt második emberét, aki Nagy György halála után állt a párt élére bíróság elé állították köztársasági propaganda vádjával, és fegyházbüntetésre ítélték. Bár a pártjukat betiltották, az intézkedést nem alkalmazták teljesen következetesen. L. Nagy Zsuzsa szerint a mozgalom politikai radikalizmusával és erős nacionalizmusával továbbra is hatott a fiatal értelmiségiekre.[12] A hazai közvélemény tisztában volt azzal, hogy az ítélet könnyedén kiválthatja egyes nyugati országok nemtetszését. Legalábbis erre utal a polgári radikális Világ című lapban Veér Imre perével kapcsolatos írás. Az írás szerzője szerint bár Veér cselekedete a legtisztább politikai vétség volt, az ítéletet pedig a magyar bíróság a magyar törvényeknek megfelelően hozta meg és azoknak szerzett érvényt, tisztában kell lenni azzal, hogy azokban az országokban, amelyek ekkor köztársasági alkotmányra helyezkedtek egy ilyen ítélet nem fog megértésre találni.[13] Veér egyébként később sem tagadta meg köztársasági meggyőződését, ahogyan azt 1929-ben tartott tárgyalásán nyíltan elő is adta.[14] Ez a meggyőződés azonban nem gátolta meg abban, hogy Magyarországot elhagyva egy időre emigrációba vonuljon, és csatlakozzon azokhoz, akik az angol, amerikai és francia közvélemény előtt bírálták a Horthy-rendszert. Veér mindezek mellett részt vett Az Emberi Jogok Ligájának magyar tagozatának a munkájában. Ez a lépése azonban L. Nagy Zsuzsa szerint bár erősítette a nyugaton működő magyar emigrációt, azonban gyengítette a Magyarországon működő ellenzékieket.[15]

Fontos kiemelnünk, hogy Kossuth Lajos eszményképe milyen hangsúlyosan megjelenik Nagy Györgyék érvrendszerében, ahogyan ezt Pölöskei is megjegyezte. Kossuthra mint a nagy magyar republikánus elődre tekintettek, aki 1849-ben Debrecenben kimondta a Habsburg ház trónfosztását és megteremtette a magyar köztársaságot. Nem szabad azonban elfelejtenünk azt, hogy 1849-ben nem történt meg a szakítás a királyság államformájával. A kormányzóelnöki tisztség felvételével legfeljebb az államforma kérdésének nyitva hagyásáról beszélhetünk, semmint szakításról a királyság intézményével. Ez az érv Veér Imre 1929-es tárgyalásán is előjött, amikor Miskolczy Ágost királyi ügyész, amellett, hogy az 1849-es trónfosztásról, mint egy elhibázott lépésről beszélt, a következő kijelentést tette: „…még Debrecenben sem mondták ki a magyar köztársaságot és egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal a frázissal, hogy Kossuth Lajos köztársaságpárti volt.”[16] Érdemes azonban megemlíteni Mezey Barnát, aki az Az első magyar köztársaság. 1849 respublikája című tanulmányában Beér János alkotmányjogászra és Csizmadia Andor jogtörténész-professzora hivatkozva azt fogalmazza meg, hogy bár a Függetlenségi Nyilatkozat formailag nem kiáltja ki a köztársaságot, tartalmilag azonban köztársaságinak tekinthető.[17] Tény továbbá, hogy az 1849-es köztársaság gondolata, az 1946-ban létrehozott Magyar Köztársaság érvrendszerében is előjön. Magában az államformát deklaráló 1946. évi I. törvénycikk preambulumában is hivatkoznak a debreceni határozatra.[18] Mindez jól mutatja 1848-49 fontosságát a magyar köztársasági gondolkodásban. 1848-49 képe természetesen nem csak a köztársaságiaknál jelenik meg. Sőt, Tormay Cecil a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921 márciusi ülésén éppen az ő eszményképüket állítja szembe az „Éljen a köztársaság! Éljen a proletárdiktatúra!” jelszavakkal. A köztársaságról, mint egyfajta mételyről beszélt, amivel Petőfi Sándor alakját állította szembe.[19] Érdekes tény azonban, hogy Veér Imre fentebb már említett 1929-es tárgyalásán Búza Barna védőügyvéd Petőfire, mint a legnagyobb köztársaságpárti személyre hivatkozott a magyar történelemben. Láthatjuk tehát, hogy 1848-49 mind a köztársaságpártiak, mind pedig az azt elvetők számára fontos hivatkozási pontként szolgált.[20]

A magyar szociáldemokraták és a köztársasági gondolat

Az előző fejezetben Nagy Györgyék kapcsán láthattuk, hogy miként viszonyult a hatalom egy nyíltan köztársasági eszmét hirdető mozgalomhoz. Felmerül azonban a kérdés, hogy mi volt a helyzet a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, és annak az államforma kérdéséhez való viszonyával abban a politikai rendszerben, amelyet Bethlen István neve fémjelzett. Ahogyan azt Romsics Ignác kifejti, Teleki Pált a miniszterelnöki székben 1921 áprilisában követő Bethlen Istvánnak a rendszer konszolidációjához szüksége volt arra, hogy a szociáldemokratákkal való viszonyt rendezze, mivel addig, amíg a szociáldemokraták totálisan elutasító, rendszeren kívüli álláspontot képviselnek, a rendszer megszilárdulása nem lehet teljes. A keresztényszocialista szakszervezeteknek nem sikerült a hazai munkásságot a befolyásuk alá vonni. Az továbbra is szilárdan a szociáldemokrata párt mögött állt. Romsics kiemeli továbbá azt is, hogy a szociáldemokrácia a legtöbb európai országban komoly parlamenti, sőt kormánytényező is volt. Ezért ha Bethlenék illeszkedni akartak Európához, akkor nem maradt más választásuk, mint kiegyezni a szociáldemokratákkal. Fontos tény, hogy a kompromisszum szándéka a szociáldemokratákban is megvolt, mivel a liberális demokratákkal való összefogásuk nem járt konkrét politikai eredménnyel. Így született meg 1921. december 22-én a megállapodás, ami Romsics szavait idézve egyszerűen Bethlen-Peyer-paktumként vonult be a köztudatba. A megállapodás szavatolta a párt működését és pártlapjai terjesztésének szabadságát. Ennek köszönhetően a két világháború között részesei lehettek a politikai életnek. Képviselőik ott ültek a parlamentben, lapjuk, a Népszava pedig egészen 1944. március 22-éig megjelenhetett. Ezért cserébe azonban az egyezmény kemény megkötéseket tartalmazott a szociáldemokratákra nézve. Ezek egyike volt, hogy a szociáldemokraták nem propagálják a köztársasági államformát.[21]

Bár a paktum kikötötte a szociáldemokraták számára, hogy nem agitálhatnak az államforma megváltoztatása mellett, mégis azt látjuk, hogy a kérdés több esetben is előjött a szociáldemokraták körében, főleg az évtized második felétől. Erre tesz említést Egresi Katalin is A köztársasági eszme és a Szent Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között című kiváló tanulmányában.[22] A Nemzeti Ujság 1922 novemberében a Károlyi-féle köztársaság jubileumán már azzal vádolja a szociáldemokratákat, hogy ők még mindig a köztársasági államformát tartják hatalomra jutásuk feltételének, hiszen ők azok, akik „jubilálják” a „szomorú emlékű” Károlyi-féle köztársaságot. Noha jelen esetben ezt a kijelentést nem a szociáldemokraták tették magukról, valamint a köztársasági államforma képviselete az újságban vádként jelenik meg, ennek ellenére jól mutatja számunkra azt, hogy voltak, akik kétkedve fogadták, hogy a szociáldemokraták ténylegesen lemondtak volna a köztársasági államforma bevezetéséről.[23] Valóban ez történt, mert annak ellenére, hogy az 1921-es paktum kikötötte a köztársasági államforma melletti agitáció tilalmát, a párt 1925. november 21-i ülésén felvetette az államforma kérdését. Úgy vélték, hogy a királykérdés eldöntését meg kell előznie az alapvető közszabadságok helyreállításának, hiszen annak felvetése valójában az államforma felvetésének a kérdését is jelenti, ami pedig a párt szerint nincsen véglegesen rendezve. Véleményük szerint a kérdést népszavazáson kell rendezni, amit a párt követelt is. A népszavazás intézményét azért tartották fontosnak, mert így látták biztosítottnak hogy a magyar nép minden befolyástól mentesen dönthessen arról, hogy „milyen államformára kívánja állami életét berendezni”. Mindezt a következőképpen indokolták: „A szociáldemokrata párt a köztársasági államformát vallja, amelynek demokratikus keretében látja legjobban biztosítva a nép szabad fejlődését és boldogulását. […] A párt a köztársasági gondolat számára legalább […] ugyanazt a szabadságot követeli, mint aminőt a legitimista propaganda élvez.”[24] Erre pedig azért volt szükség, mert amíg a királykérdés felvetését a kormány minden alakommal jóindulatúan támogatta, addig a köztársasági gondolat minden megnyilvánulását a lehető legerőszakosabb formában elfojtotta.[25] A népszavazás kérdése visszatérő eleme volt a szociáldemokraták érvrendszerének. 1928 decemberében a következőképpen írtak erről egy, a legitimisták nagykanizsai gyűlésükön elhangzottakra reagáló Népszava cikkben. Az említett gyűlésen a szónok amellett érvelt, hogy a magyar élet legfontosabb kérdése a királykérdés. A cikk szerint azonban, annak a magyar népnek is megvan a maga véleménye a kérdésről, amelyre nemcsak a legitimisták, hanem a szabadkirályválasztók is előszeretettel hivatkoznak. A magyar népnek, amelynek milliói vergődnek nyomorban. Egy ilyen nép pedig aligha osztja azt a véleményt, hogy a magyar élet legfontosabb kérdése lenne a királykérdés. A szociáldemokraták erre hivatkozva javasolták, hogy a legitimisták és a szabadkirályválasztók a propaganda mellett tegyék magukévá a népszavazás elvét, valamint igyekezzenek ennek érvényt szerezni. Véleményük szerint, ha a királyság gondolatának valóban többsége van Magyarországon, akkor nincs okuk arra sem a legitimistáknak, sem pedig a szabadkirályválasztóknak, hogy elutasítsák a népszavazás elvét, még a jogfolytonosság „államjogi káprázata kedvéért sem”. Emellett érvként hozták azt is, hogyha a legitimisták valóban olyan demokratikus módon gondolkodnak, mint ahogyan az a fentebb már említett nagykanizsai beszédben elhangzott, akkor nem is tudnak mást tenni, mint elfogadni a népszavazás lehetőségét. Minden más megoldás ugyanis csak további nyugtalanság forrása lenne, valamint nem lenne képes meggyőzni a köztársaság híveit arról, hogy akár a legitimisták vagy a szabadkirályválasztók jelöltje jogosan lenne király. Ahogyan fogalmaznak: „Trón, vagy elnöki szék, […] ezt nem dönthetik el a nép nélkül, a nép ellenére.”[26] További érvként szerepelt a népszavazás kérdése mellett, hogy a szerző szerint senki nem jelentheti ki, hogy a köztársasági államformának ne lennének hívei Magyarországon. Ilyet ugyanis népszavazás nélkül nem lehet állítani. A szociáldemokraták ebben a cikkben kirajzolódó véleménye szerint, a népszavazás intézménye az, amely képes az államforma elvi, tárgyi és személyi kérdését megnyugtatóan rendezni, az egész magyar nép véleményét így lehet kinyilvánítani. Aki pedig ezt nem hajlandó elfogadni, az helytelen és veszedelmes útra kerül, amikor nekilát a trónácsoláshoz.[27]

Meglátásom szerint érdemes külön foglalkoznunk azzal a Népszava cikkel, amelyet 1928. november 16-án írtak az 1918-as köztársaság tízéves jubileumára. Ezen írás miatt ugyanis, a budapesti ügyészség eljárást indított, és elkobozta azt a köztársaság megünneplésére hivatkozva, a szerkesztő pedig többéves börtönbüntetés elé nézett. Ezt a cikket később azonban sikerült a Párizsban élő magyar szocialista munkásokhoz eljuttatni, akik ott röpiratban kiadták, majd pedig azt eljuttatták az Erdélyi Futár nevű erdélyi magyar lapnak közlésre.

Ebben az írásban az 1918-ban lezajlott eseményekre olyan komoly változásként hivatkoznak, amelyet az akkor megalakult köztársaságok joggal ünnepelnek, hiszen azok megalakulásával összeomlott az a hit, hogy csak a királyságok bírnak államfenntartó erővel. A népek pedig ezek után társadalmi fejlődésük során egyre inkább a demokrácia szilárd alapelveire építették fel államaikat. A demokrácia lett az alapja a társadalmi és a politikai életnek. Ahol pedig megmaradt a királyság intézménye, a királyok korábbi önkénye és különleges hatalma már a múlté. Egy uralkodó gyakorlatilag nem rendelkezik több hatalommal, mint egy köztársasági elnök. Magyarországon viszont nemhogy idegen, hanem kifejezetten réginek mondható a köztársaság utáni vágy. Mindezt a következőképpen indokolta a szerző:

A magyar nép a Habsburgok négyszázéves uralma alatt megtanulta az ország függetlensége után való vágyát és a függetlenség után való törekvéssel vele járt a köztársasági államforma akarata is. A 48-as forradalom irodalmában és költészetében, politikai törekvésében ás harcaiban mindig magasra lángolt a köztársasági államformáért való vágy. És ha a minden oroszok cárja nem siet a Habsburgház megmentésére és nem gázolja le a 48-as forradalmat, akkor a független Magyarország Középeurópa első köztársasága lett volna.[28]

Látható, hogy a hivatkozási alap, ahogyan korábban Nagy Györgyéknél is 1848-49. 1918-ban pedig, amikor a magyar nép más országok példáját követve kikiáltotta a köztársaságot, akkor tulajdonképpen ennek a „köztársasági államformáért való vágynak” szerzett érvényt. A hírt a szerző szerint az egész ország ujjongó örömmel fogadta. Károlyi Mihályék a köztársaság kikiáltásával pedig csupán a nép egyre sürgetőbb akaratának tettek eleget. Ezzel minden, az akkori eseményeket átélő ember tisztában volt. Sőt egészen odáig megy a kijelentések során a cikk írója, hogy azt állítja, egyetlen olyan magyar sem volt, aki ne akart volna köztársaságot. Ahogyan fogalmaz: „Pártokra és felekezetekre való tekintet nélkül mindenki a köztársaság mellett volt. A levitézlett reakciónak egyetlen embere sem akad, aki ne örült volna annak, hogy Magyarország köztársaság!”[29] Kétségtelen, hogy ez a kijelentés túlzó, azonban a szerző köztársaság iránti elkötelezettségét mégis jól mutatja a számunkra.

Az ellenforradalom azonban eltörölte a köztársaságot és megteremtette a legitimistákat és a szabadkirályválasztókat. Többen pedig a szerző megfogalmazása szerint „fátylat borítottak a múltjukra”, és a legitimisták vagy a szabadkirályválasztók táborához csatlakozva remélték, hogy ezzel meg nem történtté tehetik a múltjukat. Mindez azonban a szerző véleménye szerint nem volt elegendő ahhoz, hogy a köztársaság szellemét és a köztársaság iránti vágyat kitöröljék a magyar nép lelkéből. A szerző és társai pedig továbbra is a köztársaság hívének vallják magukat. Emellett hitet tesznek amellett, hogy nem adják fel azt a törekvésüket, hogy Magyarország egyszer törvényesen köztársaság legyen. Állításuk szerint ebben az egész magyar nép együtt érez velük. Bizalmukat fejezik ki aziránt, hogy Magyarországra nem lesz hatás nélkül az, ami a jubileumukat ünneplő köztársaságokban ekkor zajlik. Meggyőződésük továbbá, hogy a magyar nép is úgy fogja berendezni életét, ahogyan azt akarja, állami és társadalmi életét a demokrácia alapjára fogja helyezni, valamint ki fogja fejezni azt az akaratát, hogy az államformát is maga határozza meg. Ezek a kijelentések bármennyire is túlzóak, jól mutatják számunkra azt, hogy igenis voltak a köztársasági államformának elkötelezett hívei a két világháború közötti időszakban. Véleményem szerint ugyanakkor be kell látnunk azt, hogy a hatalom szemében egy ilyen kijelentés már önmagában is elegendő lehetett ahhoz, hogy egy írást elkobozzanak, annak szerzője ellen pedig eljárást indítsanak. Hiszen a szerző pozitív példaként állítja az olvasó elé mindazt, ami 1918-ban és azóta az akkor megalakult köztársaságokban történt. A népszavazás korábban csak javasolt kérdése pedig itt pedig már, mint egy a közeljövőben biztosan bekövetkező esemény jelenik meg, amelynek kimenetele aligha lehet kérdéses.

A szerző véleménye szerint egyedül a köztársasági államforma az, ami képes megoldani Magyarország égető társadalmi és politikai kérdéseit. Ennek ellenére tisztában volt azzal, hogyha meg is történne annak bevezetése, az önmagában még nem jelentené „minden bőség forrását”. A köztársasági államforma azonban elengedhetetlen előfeltétele a demokratikus társadalmi berendezkedésnek. Mindezt a következőképpen fogalmazza meg: „[A köztársaság] hatalmas motorikus ereje a népek szabad fejlődésének, hogy a köztársasági állam talpazatán vívják meg a társadalmi osztályok egymás közötti harcaikat, és e harcokból küszöböljék ki egyszer s mindenkorra a militarisztikus dinasztiát, az uralkodó családok és egyének önkényuralmát és helyébe teremtsék meg a nép szabad önkormányzatát!”[30] Az a tíz év pedig, amit 1918 óta elvesztettek csupán röpke idő „a történelem nagy országútján”. Ennek ellenére 1928 Magyarországát mégis úgy festette le a szerző, ahol a munkás és a polgár még mindig a különleges törvények alatt nyög, a sajtószabadság pedig nemhogy nem valósult meg teljesen, hanem a hatalom ekkor is éppen azon ügyködik, hogy azt eltörölje. Ezzel 1848-49 szellemisége számára tovább ácsolják a koporsót, és készülnek annak örökségét végleg elföldelni. Kossuth Lajosnak pedig szerencséje, hogy nem 1928 Magyarországán él, mivel a „magyar reakció” azonnal bilincsbe verné, amiért 1849-ben kimondta a Habsburgok trónfosztását és kikiáltotta a Független köztársasági Magyarországot.[31]

Ezeket a sorokat olvasva, úgy gondolom egyáltalán nem meglepő, hogy a budapesti ügyészség ezt az írást elkobozta, a Népszava szerkesztője ellen pedig eljárást indított, hiszen az itt megfogalmazott gondolatok kimerítik a köztársasági propaganda fogalmát. Számunkra azonban rendkívül értékes forrásként szolgál, hiszen kiválóan szemlélteti, hogy a szociáldemokraták miképpen is viszonyultak az államforma kérdéséhez a Bethlen-Peyer-paktum tilalma ellenére. Bemutatja emellett azt is, hogy bár a párt szabadon működhetett és megnyilvánulhatott, a határt átlépve a hatalom ellenük is fellépett, még hogyha nem is annyira szigorúan, mint korábban Nagy Györgyék ellen. Noha jól lehet, hogy ezt a szociáldemokraták társadalmi támogatottsága miatt nem is merte volna megtenni.

A köztársasági gondolat egyéb magyarországi képviselői

A Nagy György-féle köztársasági mozgalom és a szociáldemokraták vizsgálata egyértelműnek tűnik, hogyha a köztársasági gondolat magyarországi képviselőit keressük. Úgy gondolom azonban, hogy joggal merül fel a kérdés, hogy mi van a magyar közélet egyéb liberális és baloldali képviselőivel? Ahhoz, hogy teljesebb képet kaphassunk elengedhetetlen őket is megvizsgálnunk.

Azt, hogy a köztársasági mozgalommal szemben miképpen lépett fel a hatalom a Nagy Györgyékkel foglalkozó részben jól láthattuk. Gyakorlatilag már 1921-től igyekezett ellehetetleníteni őket. A szociáldemokratákat pedig a velük kötött paktummal igyekezett a köztársasági államforma hirdetésétől visszatartani. Mindezek ismeretében meglepőnek tűnhet, hogy 1922 januárjában Méhely Kálmán korábbi pártonkívüli demokrata képviselő[32] egy több mint négy órás beszédben fejtette ki a nemzetgyűlés előtt, hogy szerinte miért is a köztársasági államforma az egyetlen lehetséges államforma Magyarországon. Az Ujság című lapban ezt a beszédet tárgyilagosként és érthetőként jellemezték. A következő gondolatot fogalmazták meg vele kapcsolatban: „Sokkal helyesebbnek és üdvösebbnek tartjuk, ha bármilyen politikai felfogás – akár a köztársasági gondolat is – a törvényhozáson belül nyilatkozik meg és nem az utczán a tömegek előtt.”[33] A kérdés zárt körben való megjelenését nem tartotta a szerző problémásnak, valamint véleménye szerint a gyülekezési és agitációszabadságnak éppen az a legnagyobb jelentősége, hogy teret enged valamennyi politikai pártnak, hogy igénybe vehesse parlamentáris megvalósítására. A vélemény, amit ebben a beszédben megfogalmaztak, egybevág a Bethlen István által képviselt tömegdemokráciát elvető és irányított- és konzervatív demokráciát, valamint a fontolva haladást hirdető politikaielképzelésével. Bethlen, bár elismerte, hogy a nyugati országok adekvát kormányzati formája a parlamentáris demokrácia, felfogása szerint Magyarországról ekkoriban még hiányoznak azok a feltételek, amelyek egy szélesebb társadalmi alapozottságú politikai demokrácia működését szavatolni volnának képesek.[34] Láthatjuk tehát, hogy amíg a köztársasági gondolatot nem kívánták a szélesebb tömegek előtt képviselni, és úgymond forradalmi hangulatot kelteni, addig ez a beszéd egyfajta megtűrt kategóriába került, hiszen Méhely Kálmán ellentétben Nagy Györgyék zászló bontásával nem az utcán, hanem az Országház falai között fejtette ki álláspontját. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a hatalom Méhelyt később ne bélyegezte volna meg kommunistának, miután megjelent egy Rassay Károly liberális pártvezér által szervezett párt rendezvényen.[35]

Méhely beszédének elején kifejtette, hogy tiszteli a legitimistákat, azért mert kitartottak felfogásuk mellett. Érdekes azonban megfigyelni, hogy később már azt hangoztatta, hogy mint jogfolytonosságot nem ismeri el a legitimizmust. Ezt pedig azzal indokolta, hogy a legitimizmus nem más, mint a dinasztiák fennmaradásának a konzerválása. Az igazi jogfolytonosság pedig nem más, mint a nemzet érdekének a fenntartása. A kormányról és annak szerepéről elítélően beszélt, amiért véleménye szerint politikájukkal eljátszották a külföld rokonszenvét, amelyet a bolsevizmusból való józan kilábalás után tanúsítottak Magyarország felé. Ahogyan fogalmaz: „Ez a kormány felvilágosult abszolutizmusnak képzeli magát – felvilágosodás nélkül!”[36] Nem tartotta lehetségesnek az 1914 előtti állapotokhoz való visszatérést. Már csak azért sem, mert az emberek nem a rendszert áhítozták vissza, hanem a békés viszonyokat. A nagytőkét szintén elítélte, amiért az véleménye szerint társadalmi egyenlőtlenségeket okozott. Érzésem szerint azonban érdekesebb és számunkra fontosabb az a megállapítás, amit az 1918 október végi eseményekről és Károlyi Mihályék szerepéről nyilatkozott. A forradalmat egy elhamarkodott katonai puccsként jellemezte, Károlyiékról pedig úgy beszélt, mint akiknek a tevékenysége az anarchia ellen nagy erőlködésként fogható fel . Ezt azonban mégsem tartotta egyedi esetnek, hiszen a történelem során már nemegyszer előfordult, hogy egy gyors demokratikus átalakulással igyekeztek elejét venni az anarchiának. Példaként a párizsi kommünt állította, amely nem jött volna létre „…ha nem vigyorogtak volna sértő módon a francziák arcába.[37]. A bolsevizmus eljöveteléért pedig Magyarországon, ahogy máshol is, a nemzeti önérzet megsértése tehető felelőssé.

A forradalmak Méhely érvrendszerében nem mint negatív tényezők jelennek meg, ugyanis véleménye szerint egy forradalom nemcsak gyilkosságokból áll, hanem gazdasági átalakulásból is. Ahogyan fogalmaz: „Nemcsak az evolucziós állapotnak, de a forradalmi állapotnak is meg van a maga létjogosultsága.”[38] Szembeállította ugyanis egymással az „evolúcziót”, tehát az olyan társadalmi fejlődést, ami folyamatosan, de ebből adódóan lassan halad előre és a „revolucziót”, amely nagyobb ugrásszerű lépésekkel vitte előrébb a társadalom fejlődését. Forradalmakra, véleménye szerint igenis szükség van, azonban nem szabad azoknak a romboló részénél megállni, hanem tovább kell haladni az építés felé úgy, hogy megtartjuk azt, ami jó volt a társadalomban.

Méhely Kálmán a magyar nyelvvel kapcsolatban szintén érdekesen nyilatkozott. Tagadta ugyanis azt az állítást, hogy nyelvében él a nemzet. Bár Kun Béla is magyarul beszélt, Méhely szerint azonban a vörös terror nem magyar, hanem idegen gyökerű. Ezen gondolatmenetét tovább fűzve Méhely azt mondja, hogy szerinte maga az ellenforradalom sem magyar, hanem német gyökerű volt. A Habsburg uralomnak egyetlen olyan állomása sem volt, amiért a magyar nemzetnek hálásnak kéne lennie. A gondolat pedig, ami talán a legnagyobb megrökönyödést keltette az őt hallgatók körében az az, hogy még a kétszáz éve itt élők sem tekinthetők fajmagyarnak. Azt azonban, hogy véleménye szerint ki tekinthető annak, nem definiálta Méhely.

Az államforma kérdéséhez beszéde végén jutott el Méhely Kálmán. Úgy vélte, hogy felesleges a kormányzatnak attól tartania, hogy a régi Habsburg uralom bármikor is visszatérhetne az országba. Ezért a teljes lojalitással le kell számolni. Itt érdemes kiemelnünk, hogy a cikk szerzője szerint a kisgazda képviselők egészen eddig a pontig, „mint valami prófétát” hallgatták Méhelyt. Miután azonban a szabadkirályválasztókról azt a kijelentést tette, hogy a legitimistáknál is veszélyesebbek megrökönyödtek. Sem a legitimisták, sem pedig a szabadkirályválasztók által képviselt utat nem tartja járhatónak, ezért az egyetlen reális alternatíva szerinte a köztársasági államforma bevezetése. Érthető módon ez a kijelentés nagy zúgolódást keltett az ülésteremben. Erre válaszul Méhely kijelentette, hogy ő maga mellett állónak látja a szociáldemokraták képviselőit. A közelgő választások után pedig az új összetételű országgyűlésnek ki kell majd kiáltania a magyar köztársaságot. Ezután az ellenzék egy része hangosan éltette Méhelyt, a többség azonban néma maradt. Érdemes még megemlítenünk, hogy ezen a ponton vita robbant ki a képviselők között arról, hogy milyen államformában is élnek. Rassay Károly részéről ekkor hangzott el a királyi köztársaság kifejezés is, amit Schweitzer Gábor szerint nemcsak a hazai republikánus érzelmű ellenzék, hanem nem kevés iróniával a közjogtudomány képviselői is használták, és akadtak olyanok is, akik az ország államformáját ténylegesen köztársaságnak tartották. Sőt, Horthy Miklóssal kapcsolatban Kende Péter is kifejti, hogy inkább volt egy időkorlát nélkül regnáló köztársasági elnök, mint királypótló régens vagy alkotmányos uralkodó.[39]

Kétségtelen, hogy Méhely Kálmán beszéde egy rendkívül értékes forrás a számunkra a köztársasági kérdést illetően, hiszen az Országházban, a nemzetgyűlés képviselői előtt hangzott el. Az is kétségtelen tény, hogy bár érvrendszerében erősebbnél erősebb képeket használt, az azonban végig logikusan felépített maradt, és védelmébe tudta venni mind Károlyiékat, mind pedig a forradalmakat. Az a kijelentése azonban, hogy a legitimisták és a szabadkirályválasztók között meghúzódó vita miatt az egyetlen lehetséges államforma a köztársaság, néhány lelkes éljenzésen kívül csak néma hallgatást szült. Ez pedig jól mutatja számunkra, hogy bár teret biztosítottak Méhelynek, hogy álláspontját kifejtse az államforma kérdésével kapcsolatban, azzal igazi hatást nem tudott elérni.[40]

A gyűlések hatalom általi erőszakos feloszlatására már korábban is kitértünk Nagy Györgyék kapcsán. Ezek az erőszakos cselekedetek nem szűntek meg Nagy Györgyék mozgalmának a felszámolása után sem. 1924-ben Rupert Rezső fel is szólalt ellene miután a hatóság feloszlatta a Kossuth-párt a Szózat című lap szerint októbrista tüntetését. A túlzott hatósági fellépés ellen felhozott érvei egyeznek azzal, amit a szociáldemokraták kapcsán már fentebb olvashattunk, és ami a hatalom által alkalmazott kettős mércét támadja. Rupert ebben a fellépésben a detronizációs törvény megsértését látta, mivel a gyűlés betiltásának fő indoka a Habsburg dinasztia megsértése volt.[41]

A szociáldemokratákkal kapcsolatban már röviden érintettük azt a kérdést, hogy miképpen viselkedett a Horthy-korszak alatt sok olyan személy, akik valamilyen szerepet vállaltak az 1918-as eseményekben. Ennek kapcsán érdemes megvizsgálnunk egy 1924-ben, a Világ lapjain megjelent olvasói levelet, amiben Túri Béla katolikus egyházi személy pálfordulásával foglalkoznak. A levél szerint Túri pontosan az a személy volt, aki az új rend megszilárdulása után úgy beszélt a szociáldemokratákról mintha korábban semmi köze sem lett volna hozzájuk. Holott ő volt az, aki az Alkotmány című lapban az orosz forradalom kapcsán levonta az első konklúziókat, és „csodálatos prófétasággal” állapította meg, hogy a háborúnak csak a leggyökeresebb szociális átalakulással lehet véget vetni. Emellett ő volt az, aki a katolikus közvélemény számára megmagyarázta azt, hogy tulajdonképpen miért is szükséges a köztársasági államforma bevezetése. A köztársasági gondolatról magáról pedig a következőt fogalmazta meg: „>>Máskor az ilyen lépés forradalmi lépés volna<<,… de… >>ha köröskörül a monarchiákat megbuktatta a háború és elsöpri a forradalom, a köztársasági államformában meg kell találni az államnak a szilárdságát, amely megmenthet az anarchiától. A köztársaság az összeségnek az uralma. Ma valóban az összeségnek kell megmentenie a civilizációt. Hazánkban vele együtt a hazát<<.”[42] Túri 1918-ban még ennél is tovább ment, amikor is Kossuth Lajos dunai konföderációs terveiről víziónált és a következőt fogalmazta meg: „Magyarország keleti Svájccá készül lenni. A Keleteurópai Egyesült Államok kialakulása már körvonalakban mutatkozik. Kossuth Lajosnak dunai konföderációs terve kereteiben megszélesülve, de alapgondolatának érvényesülése mellett mintha a megvalósulás útján volna. Mi magyarok, már teljesen erre az útra léptünk.”[43] A levél szerzője szerint Túri még Jászi Oszkárnál is szívósabban tartott ki emellett az elképzelés mellett. Mit is olvashattunk itt Túri Béla kapcsán? Adott egy olyan katolikus egyházi személy, aki az 1918-as forradalmat lelkesen üdvözli, a katolikus közvélemény előtt a köztársaságot képviseli a monarchiával szemben, emellett pedig még Kossuth dunai konföderációját is maga előtt vízionálja. Később pedig mindezt megtagadván, belép a forradalmat elítélők táborába. Ez pontosan annak az 1928-as betiltott Népszava cikkben lefestett közéleti szereplőnek a képe, aki a forradalom bukása után fátylat borított a múltjára és tagadta meg örökségét. Ahogyan a szerző fogalmazott az esztergomi stallum megkövetelte a Túrinak ezt a meghasonlását.

A népszavazás kérdése a többi fentebb tárgyalt kérdéshez hasonlóan több más olyan politikusnál is, akik támogatták a köztársasági államformát. Ilyen politikus volt Drozdy Győző, aki a felsőházi törvény vitája kapcsán vetette fel a nemzetgyűlés előtt azt a kérdést, hogy vajon szabad-e a magyar népnek ismételten az arisztokrácia kezébe adnia a törvényhozást, hiszen a magyar, véleménye szerint, egy koldus nemzet, aminek törvényhozását még jobban megdrágítani erkölcstelenség. Kifogásolta továbbá, hogy ezzel egy új osztály parlament jönne létre, amelynek tagjai között a vitézi szék tagjai is megjelennének, azonban a faluszövetség tagjai nem. Mindez nem eredményezne mást, minthogy a dolgozó nemzet ismét az arisztokrácia kezébe adná a hatalmat. Végül ezeket a gondolatokat összegezve jutott el oda, hogy feltegye a kérdést: „Miért nem kérdi meg a kormány a néptől, hogy mit szól az államforma kérdéséhez. Vagy a kormányhatalom egyáltalán nem kíváncsi a nép felfogására?”[44] Ennek a kérdésnek a felvetése értelemszerűen nagy felzúdulást keltett a nemzetgyűlésben. Ennek során Rassay Károly vádként fogalmazta meg a kormánnyal szemben, hogy annak programjában szerepelt az államforma kérdése, míg Pesthy Pál igazságügyminiszter szerint ebben a kérdésben az első nemzetgyűlés már döntött. Drozdy Győző szerint azonban ez a törvény csak általánosságban beszélt a királyság kérdéséről. A világban pedig a köztársasági gondolat volt az, ami diadalmaskodott a monarchiával szemben. Emellett megvádolta a kormányzatot azzal, hogy működésének hetedik évében sem képes az alapvető szabadságjogokat garantálni. Láthatjuk tehát, hogy az érvrendszer, amiben Drozdy Győző a köztársasági államforma mellett érvel, szintén hasonló a már korábban tárgyaltakhoz. Drozdy szerint a kormány nem képes a megfelelő szabadságjogokat az emberek számára biztosítani. Bár nyíltan nem jelentette ki, de érveléséből kitűnik, hogy ezek biztosítását a köztársasági államformában látta. Mindenesetre az államforma kérdése kapcsán ő is egy népszavazás megtartását javasolta. A kormányzattal szemben vádként fogalmazta meg azt is, hogy erre nem hajlandó. Mindezek mellett fontos kiemelnünk azt is, hogy az államforma kérdése még ekkor, 1926 októberében is előkerül a nemzetgyűlésben.[45]

Összegzés

Láthattuk, hogy a köztársasági gondolat magyarországi képviselőinek érvrendszere hasonlóképpen épült fel. Értelemszerűen mindegyikük elvetette a királyság államformáját. Nagy Györgyék és a szociáldemokraták köztársasági eszmerendszerüket egyértelműen 1848-49-re és Kossuth Lajosra vezették vissza. Bár azokban a forrásokban, amelyek segítségével a köztársasági gondolat egyéb képviselőit vizsgáltuk, nem tesznek említést a 48-as hagyományokról joggal feltételezhetjük azt, hogy azok számukra is meghatározó tényezők voltak. Szintén közös pontként említhető meg a köztársasági gondolat melletti kiállás szabadságának a követelése és a hatalom erőszakosságának elítélése, ami végül a Nagy György féle mozgalom ellehetetlenülését is okozta. A szociáldemokraták és a köztársasági gondolat egyéb képviselőinél visszatérő elképzelés volt, hogy a köztársasági államforma hirdetésének számára ugyanolyan szabadságot követeljenek, mint amellyel a legitimisták és a szabadkirályválasztók rendelkeztek. Szintén ilyen visszatérő koncepciót volt az is, hogy az államformáról a magyar népnek kellene döntenie, mégpedig népszavazás útján. A szociáldemokraták nyíltan kijelentették, hogy az alapvető szabadságjogok biztosítását a köztársasági államforma keretében látják biztosítottnak. Ezen szabadságjogok mellett Drozdy Győző is szót emelt, bár ő azt nem tette hozzá, hogy ezek biztosítását a köztársasági államformában látja. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy miként érvelt a köztársaság mellett, akkor jogosan feltételezzük azt, hogy ő is így gondolta. Az 1918-as forradalmat és Károlyi Mihályék szerepét sem Nagy Györgyék, sem a szociáldemokraták, sem pedig a köztársasági gondolat egyéb képviselői nem ítélték el, legfeljebb kritikát fogalmaztak meg velük szemben. Az 1918-ban lejátszódott eseményekről egyértelműen pozitív hangvételben beszéltek, ami abból szempontból érthető is, hogy azoknak ők is aktív résztvevői voltak. Azokat azonban, akik a forradalom bukása után pálforduláson mentek keresztül, elítélték. Végül pedig szintén közös pontként kell megemlítenünk a hamarosan eljövő új magyar köztársaság reményét, amely minden vizsgált csoportnál megjelent. Összegzésként kijelenthető, hogy 1918 és 1928 között voltak képviselői a köztársasági gondolatnak Magyarországon.

Bibliográfia

Források

Sajtóforrások

„A legfontosabb probléma…” , Népszava 1928., LVI. évf., 280. szám, december 11.

A felsőházi javaslat vitája, Pesti Hírlap, XLVIII. évf., 248. szám, 1926. október 30.

A gyűlések erőszakos feloszlatása a nemzetgyűlés előtt, Szózat, VI. évf., 119. szám, 1924. június 4.

A köztársasági párt Kossuth Lajos sirjánál, Népszava, XLIX. évf., 157. szám, 1921. július 19.

A köztársasági párt nyilt levele a kormányhoz, Népszava, XLIX. évf., 144. szám, 1921. július 3.

A különböző trónkövetelők érdekében folytatott és az ország érdekeire káros propagandáért a kormány a felelős, Népszava, LIII. évf., 265. szám, 1925. november 22.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége is csatlakozik a deskruktiv sajtó elleni küzdelemhez, Uj Nemzedék, III. évf., 57. szám, 1921. március 16.

Benes döntött, Uj Barázda, III. évf., 23. szám, 1921. január 29.

Drozdy: Vádat emelek a kormány és a nemzetgyűlés ellen, hogy működésének hetedik esztendejében sem tudják garantálni a szabadságjogokat, Esti Kurir, IV. évf., 249. szám, 1926. október 30.

Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6.

Juhász Nagy Sándor – köztársasági képviselőjelölt, Pesti Hírlap, XLIV. évf., 14725. szám, 1922. január 14.

Köztársasági propaganda Kossuth Lajos sirja fölött Interpelláció a nemzetgyűlésen Nagy Györgyék ellen, Uj Nemzedék, III. évf., 62. szám, 1921. március 22.

Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8.

Párisból kaptuk meg a budapesti „Népszava” elkobzott vezércikkét, Erdélyi Futár, III. évf., 1. szám, 1929. január 15.

Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15.

Levél egy esztergomi kanonoknak, Világ, XV. évf., 244. szám, 1924. november 16.

Veér Imre másik szeme, Világ, XV. évf., 154. szám, 1924. július 30.

Rab Gusztáv: S. megrontója, Világ 1925., XVI. évf., 265. szám, november 22.

Országgyűlési almanachok

Baján Gyula (szerk.): Parlamenti Almanach Az 1922-1927. évi Nemzetgyűlésre (Strum-féle országgyűlési almanach), Budapest, Magyar Távirati Irodat R.-T., 1922.

Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési almanach 1920-1922, Budapest, Magyar Lap- ás Könyvkiadó Részvénytársaság, 1921.

Törvénygyűjtemények

Mezey Barna (szerk.).: A magyar jogtörténet forrásai szemelvénygyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Szakirodalom

Összefoglaló munkák

Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995.

Monográfiák

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018.

L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980.

Litván György: Októberek üzenete, Budapest, Osiris Kiadó, 1996.

Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Schweitzer Gábor: A magyar királyi köztársaságtól a Magyar Köztársaságig – Közjog- és tudománytörténeti tanulmányok, Pécs, Publik on Kiadó, 2017.

Cikkek és tanulmányok

Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007.

Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2. 186.

Mezey Barna: Az első magyar köztársaság. 1849 respublikája, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007.

Hivatkozások

  1. Benes döntött, Uj Barázda, III. évf., 23. szám, 1921. január 29., 2.
  2. Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság Az 1918-as összeomlás és forradalom története, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018, 417. Lásd még a kérdésre: Litván György: Hazaárulás-e a hazára „árulkodni” in Uő: Októberek üzenete, Budapest, Osiris Kiadó, 1996, 108.
  3. Uo. 417-418.; A vitákra lásd Litván György: Irányzatok és viták a magyar bécsi emigrációban, in Uő: Októberek üzenete. Budapest, Osiris Kiadó, 1996, 281–317.
  4. L. Nagy Zsuzsa: Bethlen liberális ellenzéke (A liberális polgári pártok 1919-1931), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 11, 29.; Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon, Budapest, Cégér Könyvkiadó, 1994, 73-78, 82-83, 100-101, 150.
  5. Hatos: Az elátkozott köztársaság, 226.
  6. Vidor Gyula (szerk.): Nemzetgyűlési almanach 1920-1922, Budapest, Magyar Lap- ás Könyvkiadó Részvénytársaság, 1921, 173.
  7. Köztársasági propaganda Kossuth Lajos sirja fölött Interpelláció a nemzetgyűlésen Nagy Györgyék ellen, Uj Nemzedék, III. évf., 62. szám, 1921. március 22., 3.
  8. A köztársasági párt nyilt levele a kormányhoz, Népszava, XLIX. évf., 144. szám, 1921. július 3. 6.
  9. A köztársasági párt Kossuth Lajos sirjánál, Népszava, XLIX. évf., 157. szám, 1921. július 19., 5.
  10. Uo.
  11. Juhász Nagy Sándor – köztársasági képviselőjelölt, Pesti Hírlap, XLIV. évf., 14725. szám, 1922. január 14., 1.
  12. L. Nagy: Bethlen liberális ellenzéke, 44, 54; 73.
  13. Veér Imre másik szeme, Világ, XV. évf., 154. szám, 1924. július 30., 1.
  14. Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8., 4.
  15. L. Nagy: Bethlen liberális ellenzéke, 159, 169.
  16. Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8., 4.
  17. Mezey Barna: Az első magyar köztársaság. 1849 respublikája, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007, 184.
  18. Mezey Barna (szerk.).: A magyar jogtörténet forrásai szemelvénygyűjtemény, Budapest, Osiris Kiadó, 2006, 532.
  19. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége is csatlakozik a deskruktiv sajtó elleni küzdelemhez, Uj Nemzedék, III. évf., 57. szám, 1921. március 16., 2.
  20. Másfélévi államfogházra ítélték Veér Imrét köztársasági agitációért, Magyarország, XXXVI. évf., 56. szám, 1929. március 8., 4.
  21. Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos.: Magyarország története 1918-1990. Budapest, Korona Kiadó, 1995, 70.; Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 227, 234–235.
  22. Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent-Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között, in Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Tanulmányok, Budapest, Napvilág Kiadó, 2007, 252.
  23. Szomoru jubilálás, Nemzeti Ujság, IV. évf., 260. szám, 1922. november 15., 1.
  24. A különböző trónkövetelők érdekében folytatott és az ország érdekeire káros propagandáért a kormány a felelős, Népszava, LIII. évf., 265. szám, 1925. november 22., 8.
  25. Uo. 8.; Rab Gusztáv: S. megrontója, Világ 1925., XVI. évf., 265. szám, november 22., 3-4.
  26. „A legfontosabb probléma…” , Népszava 1928., LVI. évf., 280. szám, december 11., 3.
  27. Uo. 3.
  28. Párisból kaptuk meg a budapesti „Népszava” elkobzott vezércikkét, Erdélyi Futár, III. évf., 1. szám, 1929. január 15., 8.
  29. Uo. 8.
  30. Uo. 9.
  31. Uo. 7–9.
  32. Baján Gyula (szerk.): Parlamenti Almanach Az 1922-1927. évi Nemzetgyűlésre (Strum-féle országgyűlési almanach), Budapest, Magyar Távirati Irodat R.-T., 1922, 294, 455.
  33. Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6., 4.
  34. Romsics: Magyarország története a XX. században, 223–224.
  35. L. Nagy: Bethlen liberális ellenzéke, 54.
  36. Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6., 4.
  37. Uo. 4.
  38. Uo. 4.
  39. Kende Péter: A köztársasági eszme magyarországi állásáról, Múltunk, L. évf., 2005/2. 186.; Schwitzer Gábor: A magyar királyi köztársaságtól a Magyar Köztársaságig – Közjog- és tudománytörténeti tanulmányok, Pécs, Publikkon Kiadó, 2017, 5.
  40. Felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodottság nélkül!, Az Ujság, XX. évf., 5. szám, 1922. január 6., 4.
  41. A gyűlések erőszakos feloszlatása a nemzetgyűlés előtt, Szózat, VI. évf., 119. szám, 1924. június 4., 2.
  42. Levél egy esztergomi kanonoknak, Világ, XV. évf., 244. szám, 1924. november 16., 7.
  43. Uo. 7.
  44. Drozdy: Vádat emelek a kormány és a nemzetgyűlés ellen, hogy működésének hetedik esztendejében sem tudják garantálni a szabadságjogokat, Esti Kurir, IV. évf., 249. szám, 1926. október 30., 4.
  45. Uo. 4-5.; A felsőházi javaslat vitája, Pesti Hírlap, XLVIII. évf., 248. szám, 1926. október 30., 6.

Bári Sándor: Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének eszmerendszere

Bevezetés

Jelen tanulmányomban a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének (MANSz.) havilapját, a Magyar Asszony 1921-1932 közötti lapszámait vettem vizsgálat alá. Az említett havilapra alapozva kívántam egyfelől megismerni a MANSz. nőképét. Másfelől a folyóiratban meglévő gondolatokat összehasonlítani az úgynevezett reformkonzervatívok, elsősorban Klebelsberg Kuno és Szekfű Gyula politikai gondolatrendszerével.

„De hát mit tudnék tenni én […], aki nem tudok mást, mint a hazámat szeretni és a szépséget hívni tollammal?”.[1] Tormay Cécile Bujdosó Könyvéről szólva leginkább annak éles antiszemitizmusa, Károlyi Mihály köztársaságának és a proletárdiktatúrának „nemzetvesztő” vádja szokott felmerülni. Ám a fentebb idézett kérdésére nem az előbbiekkel, hanem az 1919. január havában többedmagával megalapított Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségével (továbbiakban: MANSz. vagy Szövetség) válaszolt, amelynek egészen haláláig (1937) országos elnöknője volt.[2] E társadalmi szerveződésre tömeg- és ernyőszervezetként egyaránt tekinthetünk. Egyrészről, mert az idővel gyarapodó tagsága a harmincas évek derekára elérte a 490.000 főt.[3] Másrészről, mert megalakulásában közreműködött a Magyar Katholikus Nőegyesületek Országos Szövetsége, a Magyar Protestáns Nők Országos Szövetsége és a Szociális Missziótársulat is. Bár autonómiájukat megőrizték, mégis a MANSz. a hatékonyságot fokozandó igyekezett alapítószervezeteivel egyetértésben azok humán és intézményi infrastruktúrájának közös irányelvek szerinti, összehangolt működését biztosítani.[4] Megteremtését politikai indítékok, egyúttal a keresztény magyar nők egy táborba tömörítése ösztönözték. Tömegessége és politikai szándékai teszik tipikus példájává az „új típusú” nőegyleti mozgalmaknak, miáltal meg lehet különböztetni a Nagy Háború előttiektől.[5] Egy országos kiterjedésű szervezetnél fontos az egymás közötti kommunikáció biztosítása. Ennek érdekében, valamint a keresztény-nemzeti értékek közvetítésére indították el 1921 júliusától kezdődően havilapjukat, a Magyar Asszonyt.

E meghatározó nőszervezet eszmeiségének megismerésére a legkézenfekvőbb megoldásnak ennek vizsgálatát tartottam és tartom. Természetesen a Szövetséggel és havilapjával foglalkozó szakirodalom figyelembevételével.[6] Ehhez annyit kell hozzáfűzni, hogy a történeti kutatásokban eleddig csekély figyelmet szenteltek a MANSz.-nak. Ekképpen érthetővé válik, hogy dolgozatom alapját az 1921-32 közötti lapszámok nyújtották. Elemzésem időkorlátját Klebelsberg miniszteri működése alapján állapítottam meg. Így később, kutatásomat időben kiterjesztve könnyebb lesz annak megállapítása, hogy eszmei szempontból történik e módosulás a Magyar Asszonyban. A hajdani kultuszminiszter mellett a reformkonzervatívizmus másik képviselőjének, Szekfű Gyulának a gondolatvilágát is szükségszerűnek tartottam megismerni.

Az előbbiekkel meg is előlegeztem, hogy az alábbiakban – egyfelől – a MANSz. Magyar Asszonyon keresztül közvetített elveit igyekszem komparatív módon megközelíteni a reformkonzervatívokéval. Másfelől, a havilapban megjelenő törekvések és női ábrázolásokon keresztül szeretném felvázolni a szebbik nemről alkotott képüket, miáltal jól behatárolhatjuk, hogy milyen társadalmi- és családi szerepeket hangsúlyoztak velük kapcsolatosan.

Eszmei aláfestés

Ebben a részben olyan – a havilapban megjelenő – gondolatok közlésére törekszem, amelyek nélkül a soron következő fejezetek aligha lennének érthetőek, vagy legalábbis végig kísérné az olvasót a miért kérdőszócska.

A Magyar Asszonyban megjelenő elgondolások forrásaként 1918 és 1920 közötti események, valamint az ahhoz vezető útról alkotott, a közgondolkodásban is meglévő tanulságok szolgáltak. A Magyar Asszonyban is megjelenik, hogy a dualizmus éveiben a társadalom nemzeti öntudata tartalmatlanná vált.[7] Hasonlóképpen ítélkeztek az egyének vallásosságáról. Mindezekből vezették le a társadalom fogékonyságát a destruktívnak tartott baloldali eszmékhez.

„Visszaállítja […] a felrobbantott rendet” – ezt Tormay mondja méltatásként 1930-ban a kormányzóról történő egyik visszaemlékezésében.[8] Ez a rend természetesen több jelentéssel bír, számunkra a társadalmi vetülete az érdekes. Csiky Jánosné a MANSz feladatairól szólva kijelentette, hogy „A népszámlálási eredmények bizonyítják, hogy Magyarország lakosságának túlnyomóan nagy többsége keresztény vallású magyar. Ebből következik, hogy a keresztény-nemzeti eszme és világnézet az egyedül jogos világnézet ebben az országban. […] A MANSz maga világnézeti alapon áll, de nem politizál, mégis egyesíteni tudja a keresztény-magyar társadalmat, sőt éppen ezért alkalmas az egység hirdetésére.”[9] Szerették volna, ha e „két testvéreszme” elmélyülne a magyar társadalom egészében[10] E gondolatot belefoglalták a Magyar Asszonyok tízparancsolatába is.[11] Úgy vélték, hogy a társadalom egysége segítségükkel biztosíthatóvá válik. Ez pedig előfeltétele a nemzet egészének szerves együttműködéséhez.

Ám az integritás elérhetetlen, hogyha a dualizmus éveiből átöröklött szociális problémák válaszolatlanul fennmaradnak. A MANSz. meghatározó hangadóinál, akik jellemzően a felső- és a középosztályhoz tartoztak, a szociális gondolkodás vissza-visszatérő motívum. Nem véletlenül, hiszen a „boldog békeidőkben” a társadalmi problémákra alig nyújtott a politika érdemi választ,[12] a felsőbb rétegek pedig többnyire közömbösséget tanúsítottak. Ennek bírálatát nyújtotta Szederkényi Anna Felszabadultak című művében. Az elbeszélésben Héderváry Tamásné beszélget anyósával, aki a régi világot idézve a következőket mondja:

Azelőtt nehezebben nyitottuk ki az ajtót, mire válaszul a menye: Az volt a baj. Ha idejében kinyitották volna anyám, akkor jobban behallatszott volna, mint beszélnek odakünn. Elzárkóztak. A toronyban ültek. Lenn nyüzsgött a boly…Ha túlságosan nyüzsgött, rátapostak…Sok minden nem úgy történt volna, ahogyan történt [1918/19 eseményei – szerz. megj.], ha azt az ajtót hamarabb kinyitják. De úgy kényelmesebb volt.[13]

Reformkonzervatív eszmerendszer

A szociális kérdésre adandó válasz Szekfűt és Klebelsberget egyaránt foglalkoztatta. A későbbi kultuszminiszter, még 1916-ban, mint a Rokkantügyi Hivatal ügyvezető alelnöke, a szervezet működéséről szóló beszámolójában utal a magyar nemzet jövőbeni kihívásaira is.[14] Véleménye szerint a háború után felmerülő gazdasági és szociális problémákat az állam és a társadalom összehangolt együttműködésére alapozva kell megoldani, hiszen a háborús évek rámutattak az ebben rejlő előnyökre.[15] Ahhoz, hogy a kooperáció hatékonyan működjön szükség van a nemzet egészét átfogó érzelem- és érdekegyesítésre.[16] Ez állt elképzelésük középpontjában. Ahhoz, hogy mindezt biztosíthassák, következetes szociális- és kultúrpolitika folytatását pártolták.

A szociális problémákat, mint fentebb is említettem – nem a háború idézte elő, hanem már jelen voltak annak előtte is. Ezt Klebelsberg is látta az 1910-es évek elején, amikor tervszerű birtokpolitikát javallt a magyarság megerősítése érdekében.[17] Szekfű is szólt róla A magyar állam életrajzában, majd később, az 1920-ban kiadott Három Nemzedékében szintén felhívta a figyelmet a földbirtok egyenlőtlen megoszlására és annak tarthatatlanságára.[18]

A meglévő áldatlan állapotokért a „boldog békeidők” kormányait és az őket átható eszmeáramlatot kárhoztatta. Tudniillik a passzívitás magyarázatát Szekfű a liberalizmusnak a gazdasági életbe történő állami beavatkozást elutasító doktrínájából vezette le. Az Állam és nemzetfenntartás című tanulmányában megállapítja, hogy az egyének a gazdasági életben zajló versengésbe nem egyenlő feltételekkel lépnek be, és ez tovább erősít(het)i a vagyonmegoszlás aszimmetriáját. [19]

Ebből egyenes következett a tanulság, hogy az állam nem maradhat közömbös a „darwini harcban” alulmaradottakat illetően, hanem jóléti politikát kell folytatnia. Ebben a munkában Klebelsberg üdvösnek tartotta, hogyha az egyházak és a társadalom tagjai egyaránt részt vállalnának, hiszen a kormányzat anyagi erőforrásai korlátozottak.[20] Főként a középosztályi rétegétől várta ezt az együttműködést, ekképpen hozzájárulva a társadalomban munkálkodó szolidaritásérzet megteremtéséhez, illetve mélyítéséhez.

Az egzisztenciájukban megrendültek anyagi helyzetén nemcsak így, hanem versenyképességük, szakismereteik bővítése által is kívántak segíteni. Erről Klebelsberg így nyilatkozott: „Mert folyvást ismétlem, hogy népművelés legalább is annyira gazdasági kérdés, mint amilyen mértékben erkölcsi, nemzeti és kulturális ügy, hiszen gazdasági életünk […] azzal a bajjal küszködik, hogy a munkateljesítmény nálunk viszonylag csekélyebb […] a hozzáértés és belátás bizonyos hiányában.” Eme célját az iskolák, valamint azon kívüli népművelés eszközeivel szerette volna elérni.[21] Szekfű ugyancsak a szaktudás fontosságát hangsúlyozza mikor a gyümölcstermesztésből élők jólétét nyugtázza „hol a népet már megtanították a szakértelemre, ott, ahol a néppel arra hivatott tényezők komolyan foglalkoztak.”[22] A munkakultúra emelése mellett a népművelés során egyúttal a szolidaritásérzet tudatosítása is előtérbe került.[23]

Ugyancsak az összetartozás érzetét kívánták elősegíteni a magyar kulturális örökség tanítók általi megismertetésével. Úgy vélték, hogy ilyetén a honfiúi/honleányi érzület is táptalajra talál. A kultuszminiszter meglátása szerint erre azért van szükség, mert a nemzeti öntudat eleddig csak egy szűk csoportra szorítkozott.[24] Ezzel szemben azt szerették volna, hogyha a lakosság minél szélesebb rétegeit itatja át a magyarságtudat. Máskülönben „[…] mint oldott kéve széthull nemzetünk.” Ezzel kapcsolatosan érdekességként említhetem, hogy Klebelsberg szerint a nemzeti öntudat megerősítésében a MANSz. fontos szerepet vállalt.[25]

Magyar Asszony nőképe

A Magyar Asszonyban jól megfigyelhető, hogy a hagyományok és a magyar múlt tisztelete központi szereppel bírt. Ezt ismervén nem meglepő tehát, hogy foglalkoztak a (kora) újkorban élt magyar nagyasszonyokkal. Külön rovatot is szenteltek nekik, amely a múlt asszonyai – jelen asszonyai címet viselte, és eleinte Takáts Sándor kutatásaiból kölcsönözték a múlt példaként bemutatni kívánt nőalakjait. Valamennyiüket közös nevezőre hozták azáltal, hogy kiemelték valláserkölcsös életvitelüket, nemzet és család iránti elköteleződésüket.[26] Ám ebben nem merültek ki erényeik: „S nemcsak ő maga osztogatta az alamizsnát két kézzel, de az övéit is erre buzdította”; „A legegyszerűbb szegény jobbággyal is szívesen szóba állt és segített mindenkin”; „Bizonyára kitűnő nevelésben lehetett része.”[27] Az ehhez hasonló leírások nem ritkák, tehát a jellemrajzokban még felbukkan – nem minden esetben maradéktalanul – a szociálisan érzékeny, művelődő, tevékenykedő nő képe.

A nemzedéktársaikkal kapcsolatos megemlékezésekben szintén megtaláljuk eme tulajdonságjegyeket. Ugyanakkor a kortársakkal szemben már hangsúlyosabban jelenik meg a munkavállaló, önművelő, szociálisan érzékeny és a közösségért dolgozó nő képe.[28] Példának okáért említhetjük Jászai Marit,[29] Kováts Máriát,[30] Geőcze Annát és Erzsébetet.[31] Ráadásul Papp-Váry Elemérnének elhunytát követően gyűjtést indítottak egy neki címzett emlékszobor állítására.[32] Ugyanígy, elismerésük jeleként támogatták a Zirzen Janka tiszteletére felavatott emléktábla elhelyezését Jászberényben.[33] Véleményük szerint – mások mellett – ők a megtestesült szimbólumai a hajdani magyar nagyasszonyoknak.[34]

A nőket nem pusztán önmagukban, hanem a férfiakhoz viszonyítva is jellemezték, mégpedig lelki adottságaik alapján. Úgy vélték, hogy „A férfi és a nő teljesen egyenlő értékek, de különböző értékek.”[35] Differenciának tekintették, hogy az érzelmeket intenzívebben élik meg, azok sokkalta inkább szolgálnak irányadóul cselekedeteikben. Természetadta tulajdonságaik közé sorolták a szenvedélyességet, az altruizmust és az empátiát. Más cikkekben hangsúlyozásra került a gyakorlati leleményességük, részletes megfigyelőképességük, eszmék terjesztése iránti vonzalmuk, aktivitásuk.[36] Máshol következetes jellemszilárdságukat és hitbeli kitartásukat emelték ki.[37] Eszerint határozták meg helyüket a családi és társadalmi munkamegosztásban. Sajátosságaikat figyelembe véve előbbinél jól behatárolhatónak tekintették feladataikat, míg a munkavállalás terén nem tapasztalhatunk ilyen determinizmust. Mindössze annyiban volt relevanciája ezeknek a női alaptulajdonságoknak, hogy ezek értelmében vannak bizonyos munkaterületek, ahol a nők eredményesebben tudnak kibontakozni a férfiakhoz képest. Ide sorolták a jótékonykodást, a tanítást, a földművelés intenzívebb művelést igénylő ágait, gyógyítást, ápolást, valamint az irodalmi és képzőművészeti életben, háziiparban való tevékenykedést.[38] Ám – mint utaltam rá – elméleti szinten nem korlátolták le számukra a vállalható munkák körét. E véleményemet támasztja alá a nőnevelési kongresszuson elfogadott memorandumuk, amelyben az összes egyetem leányok előtti megnyitását szorgalmazták. A huszonnégy pontból álló határozatukban egyéb kulturális és jóléti intézkedéseket is javallottak, mint a szociális nevelés minden oktatási fokon történő bevezetését.[39] Emellett hivatkozhatnánk dr. Kun Ágota rovatindító cikkére is: „A mai korban sem azért kell a nő számára a tudományos pályák megnyitását és a megnyitottak nyitvatartását követelni, hogy így a nőknek kereseti lehetőséget biztosítani lehessen, vagy legalább nemcsak azért, hanem azért, hogy ezzel minden képességét a maga módja szerint érvényesülni engedjük.[40]

Most pedig anélkül, hogy összegezném az eddigieket, inkább rátérek a két leghangsúlyosabb területre, a jólétire és a kulturálisra, amelyek mindvégig határozott nyomatékot nyertek a Magyar Asszonyban, mint a női szerepvállalás természetes közegei.

A MANSz. jóléti tevékenysége

A szociális érzékenység formálásának óhaját Tormay gondolatán keresztül érthetjük meg: „Magyarország jövendőjére nézve óriási fontosságúnak tartom a […] szociális bajok orvoslását.”[41] Az országos elnöknő 1922-ben a nemzetgyűlésben tapasztalt pártoskodást látva a következőképp szólott: „Ha a nemzetgyűlés meddősége, a magyar férfiak széthúzása megfoszt álmainktól, hitünktől, lelkünk erejétől, akkor nem tudjuk történeti hivatásunkat […] a társadalmi béke fenntartását, a magyar jövendő lelkében a nemzeti szellem ápolását betölteni.” Ebben a beszédében arra világít rá, hogy a társadalom vérző sebeiről gondoskodni kell, különben „[…] a lelkek integritásáért folytatott küzdelmünk is hiábavaló.” Ekképpen pedig a destruktívnak nevezett baloldali mozgalmak erősödnek. [42]

Ebben a társadalmi munkában szerették volna, elsősorban a felsőbb osztályok leányait és asszonyait mobilizálni, hiszen ők rendelkeztek kellő anyagi és szabadidős háttérrel.[43] Elképzelésük szerint az egzisztenciájukban elesettebbekkel történő interakciók az egymástól való elidegenedést hivatottak tehát meggátolni, valamint az együvé tartozás érzetét erősíteni. Ezt az összetartozást a MANSz. megszervezésénél is szem előtt tartották. Ennek fontosságára Csiky Jánosné külön felhívja a figyelmet. „Ennél figyelembe kell vennünk, hogy minden társadalmi osztály és minden keresztény felekezet képviselve legyen, s így se osztálygyűlöletnek, se felekezeti békétlenségnek ne lehessen talaja.”[44] Az osztályszempontokat és érdekeket meghaladó szemlélet nemcsak a szólamokban élt. Legalábbis erre mutat az a kis mintavételű levéltári kutatásom, amelynek során kettő Békés megyei MANSz-fiók tagjainál a napszámostól egészen az arisztokratákig találtam példákat.[45]

A MANSz. szociális tevékenysége

Az előbbiekből kiindulva tehát „A lét és nemlét határán” állónak tartott Magyar Királyságban a társadalmi csoportok közötti együttműködésnek, szolidaritásnak nemzetpolitikai jelentőséget tulajdonítottak. Egyfelől úgy kívántak ennek eleget tenni, hogy jótékonysági tevékenységet folytattak, másfelől viszont a munkakultúra emelésével szerettek volna javítani a rászorulók anyagi körülményein. A MANSz.-ot e szándékában a kormányzat is támogatta és vele együttműködve, mintegy kiegészítőként szerepelt az állam szociálisrendszerében.[46]

Karitatív munkásságuk körébe tartozott, hogy 1920 nyarától létrehozták a frontokról hazatérő katonák számára hadifogolyfogadó bizottságukat. Működésének tizenegy hónapja alatt bel- és külföldről érkező adományaikból 32 000 hazatérő katona természetbeni és pénzbeli segéllyel történő ellátásáról számoltak be.[47] Azoknak a szimbolikus sírjairól, akik a fronton vesztették életüket, kegyeletileg kívántak gondoskodni.[48] A karcagiak például 140 sírkövet állítottak fel saját pénztárukból.[49] Az utánuk hátramaradó hadiözvegyeket- és árvákat lehetőségeikhez mérten szintén igyekeztek támogatni.[50] Ingyenes orvosi vizsgálatot és gyógyszerellátást nyújtottak a lakhelyüket kényszerből elhagyó úgynevezett optánsoknak. Célul tűzték ki, hogy közreműködnek a csecsemő- és gyermekhalandóság visszaszorításában. Nádudvar erre települési szintű programot fogadott el.[51] Környezettanulmányokat készítettek és kívántak szélesebb körben folytatni, hogy felmérjék és pótolják azokat a szükségleti cikkeket, amiknek híján a gyermek nem tud eleget tenni iskolába járási kötelezettségének. Átmeneti otthonok létrehozását sürgették a felügyelet nélkül maradt kiskorúak számára.[52] Az 1927-ben létrehozott Gyermekszeretet Egyesület szórakoztató programokat, nyaralásokat, kirándulásokat szervezett.[53] Kórházi bizottságának tagjai a Menhelykórházban lábadozóknak tartottak mesedélutánokat, illetőleg ajándékokkal igyekeztek szebbé varázsolni ottlétüket.[54] Sőt a földművelésügyi miniszter közbenjárásával száz iskolaköteles gyermek számára három hónapos háziipari tanfolyamot szerveztek. A lányoknak így varrás, kötés és egyéb készségek, a fiúknak agyag-, fa- és papírmunkák (játékbútorkészítést, valamint kerámiafestést) tanítását vetítették elő.[55] A tanfolyam alatt készült remekeket pedig kiállították, sőt meg is lehetett őket vásárolni. A bevételeket pedig a kórházi tagok karácsonyi ajándékaira fordították.[56] Az egyetemre és főiskolára járok lakhatási gondjain a fővárosi Sarolta-leányotthon[57] és Horthy Miklós-kollégium,[58] továbbá a debreceni Horthy Miklósné-leányinternátus üzemeltetésével kívántak enyhíteni.[59] Emellett a Gyermekmenhelyek felügyeletét is a Szövetségre bízta a kormányzat. A feladatellátás érdekében Társadalmi Gyermekvédő Menhelybizottságokat hoztak létre a releváns településeken.[60] A gyermekmenhelyek kötelékéhez felvett, ám családjuknál maradó gyermekektől egy 1928-as rendelet megvonta a folyósítandó segélyt, amelyet majd ezek a Menhelybizottságok próbáltak pótolni. Ennek érdekében fel kellett térképezniük ezeket a családokat. Sőt eme és a felügyeleti munkákhoz várták az önkéntesek jelentkezését. Felhívásuk eredményét illetően, büszkén számoltak be, hogy a főszolgabírák segítségével 1955 nő ajánlotta fel szolgálatait.[61]

Hogy ne csak az idősebb MANSz.-osokról szóljak, fordítsuk tekintetünket az ifjabbakra, akik MANSz. leányköreibe tömörülve szintén kivették a részüket a jótékonykodásból. A szombathelyi leányok például adományokat gyűjtöttek Mindenszentek napján egy tüdővész elleni védekező egyesület javára, egy csecsemővédő szervezet javára 120 ruhácskát varrtak. Ezen kívül a hólabda teaestéjükön befolyt jövedelemből felruházási akciót kezdeményeztek.[62] A példa egyáltalán nem egyedülálló, hogy akár a szórakoztató vagy kulturális jellegű programjaikat összekötötték jótékonysági céllal. A győri leánykör emígy pártfogolt kettő, Horthy Miklós-kollégiumban elszállásolt fiatalembert.[63] Olykor már nem használt ruhaneműiket „felújítva” készítettek ínségben szenvedő anyáknak és csecsemőiknek szükséges öltözéket. Ahogyan az is előfordult, hogy ők keresték fel a rászorulókat, akik szégyelltek segítséghez folyamodni.[64] Hasonlóképpen segített a városi hatóságoknak a sátoraljaújhelyi leánykör környezettanulmányok folytatásában, aminek keretében 160 családot látogattak meg.[65]

E jótékonysággal kapcsolatos képek sorát tovább is lehetne folytatni, ám úgy vélem, hogy az így összeálló montázs is bizonyítja a Szövetség ezirányban történő széleskörű aktivitását.

Háziipar

Igazi megoldásnak mégsem ezeket, hanem a munkaalkalmak nyújtását, vagy legalábbis munkakultúra emelését szolgáló képzések és tanfolyamok tartását tekintették.[66] E gondolatukat leginkább a háziipari akciójukkal szemléltethetjük, amelyhez kormányzati, vagy akár helyi szintű támogatásban részesültek. Az elsősorban kisipari szövőipart felélesztő kezdeményezésüknek egyszerre tulajdonítottak szociális, gazdasági és kulturális jelentőséget.

Egyrészt, mert többlet forráshoz juttatta a háziipari munkát végző nőt. Így vélekedett az 1930/31-es évben a szegedi leánykör is, akiknek tagjai a gazdasági világválság okozta nyomor enyhítéséhez azáltal kívántak hozzájárulni, hogy Kübekházán, Sándorfalván és Algyőn kézimunkatanfolyamot tartottak heti két alkalommal két hónapon keresztül földmíves asszonyok számára. A szükséges anyagot, hogyha nem állt módjában a résztvevőnek biztosítani, a leányok nyújtották, többnyire saját pénztárukra és egyéb támogatásokra támaszkodva.[67]

Másodrészben hozzájárult a belföldi kereslet hazai kínálattal történő ellátásához. Emögött bizonyos mérvű protekcionista gazdaságpolitikai felfogás állt, ami leginkább a világválság idején mutatkozott meg.

Harmadrészt céljában állt a helyi motívumkincsek megőrzése, népszerűsítése és továbbfejlesztése. Ezen felül találkozhatunk egy olyan gondolatmenettel is, hogy a magyaros viselet az összetartozástudatot is hívatott szimbolizálni. „A nyelvében él a nemzet jelszót módosíthatjuk, s azt mondhatjuk, hogy formanyelvében is él a nemzet!” Győrffy István szerint ezeket a motívumokat a magyar közönség egészével kellene megismertetni. „Egységes nemzeti ízlésre kell törekednünk, mert ma a népnek más ízlése van, mint az úri osztálynak […].”[68] Hasonlóan vélekedett Ábrahám Adrienne, aki szerint e formákat a 16-17. századi főúri udvarokban szintén felfedezhetjük.[69]

A létrehozott telepek anyagellátásért, a termelés megszervezéséért, továbbá az előállított termékek árusításáért az 1923. január 31-én megalapított Magyar Asszonyok Háziipari Szövetkezete felelt.[70] Az életrehívott vidéki telepek leendő vezetőinek a Földművelésügyi Minisztérium hat hetes fonó- és szövőipari képzést szervezett.[71] A háziipari munkavégzést folytatni kívánó nők számára helyi szinten is tartottak kurzusokat.[72] A Szövetség 1923-ban már 118 szövőtelepről számolhatott be, ahol 453 szövőgép dolgozott naponta.[73] Jóllehet akciójuk fenntarthatóságához nagyban hozzájárult az állami intézményektől kapott megrendeléseik. Ebből a „függőségből” azonban igyekeztek kiszabadulni. Evégett kiállításokon törekedtek reklámozni kézimunkáikat. Például Szilágyi Gézáné a háziipari szakosztály ügyvezető elnöke, valamint Vajna Géza titkár vándorkiállítások szervezését ösztönözték. Ehhez várták az illetékes fiókok csatlakozási szándékát.[74] Így került sor Sátoraljaújhelyen, Ózdon, Szerencsen, Miskolcon, Kisvárdán, Cegléden, Debrecenben és Kecskeméten ilyennemű vásár megrendezésére. Ugyanakkor nemzetközi szinten is képviseltették magukat, mint Barcelona, Milánó, Bologna, Padova és Bari városában.[75] Az otthon is végezhető kisipari munkát azért is népszerűsítették, mivel a nőt a legkevésbé akadályozta anyai kötelezettségeinek teljesítésében.

Magyar Asszony és a kultúra

Az alábbiakban a Magyar Asszony kultúrát illető megnyilatkozásait szeretném ismertetni a családi, társadalmi és leányköri vonatkozásban. Olvasván a Magyar Asszony családdal kapcsolatos cikkeit a nő hagyományos szerepének képe tárul elénk, már-már annak apoteózisáról beszélhetünk. Akárcsak a jóléti munkát, úgy a nők családon belüli szerepét is nemzetpolitikai kérdésként kezelték. Itt érdemes visszaidéznünk a nagyasszonyoknál olvasott tulajdonságokat. Tudniillik az újabb nemzedéknél ugyanazon tulajdonságokat szerették volna viszont látni, amelyeket velük kapcsolatosan kiemeltek visszaemlékezéseikben. Ahhoz, hogy ennek megfelelően normatív mintát tudjanak mutatni otthonaikban, önkritikát kell gyakorolniuk az anyáknak.[76] A nemzeti öntudatot a magyar kultúra közvetítésével kívánták átplántálni. Minden, ami igaz magyar művészet, irodalom és sajtótermék vagy színházi előadás azt lehetőségéhez mérten pártolnia és ismernie kell az anyának, amelyet kultúrmunka keretében nemcsak a családban, hanem közvetlen környezetében is népszerűsítenie kell.[77] Emiatt a havilapban rendre közöltek ajánlott olvasmányokat a „Mit olvassunk”, később a „Könyvespolc” rovatban, a szövetségi fiókok pedig kultúr-, vagy akár színházestekkel várták az érdeklődőket. Elképzelésük szerint erre az előnevelésre építkezett volna az oktatás is.[78]

Emellett törekedtek a családanyai funkció minőségi emelésére is. Így témába vágó szaklapokat és könyveket ajánlottak olvasóik figyelmébe, mint a Gyermek és család.[79] Ezenkívül pályaválasztásról,[80] testmozgásról,[81] ajánlott vitaminbevitelről[82] és a nevelés során elkövethető hibákról értekező cikkeket közöltek.[83] Egészségügyi/ápolási kérdéseknek később külön felületet teremtettek a havilapban. Az „Ép testben, ép lélek” rovat vezetésében dr. Keresztesy Lajos működött közre. Egyúttal első cikkében felajánlotta, hogy készségesen áll szolgálatára bárkinek, aki levélben kér segítséget tőle.[84] 1932 márciusától pedig e szerepet a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesületének orvosnői csoportja vette át, és vezette az „Egészségügyi rovatot”. Így érintenek – egyebek mellett – tisztasági[85], bőrápolási[86], hajápolási[87], fogak egészségéről[88] vagy a tuberkulózis elleni védelemről[89] szóló témákat. Egy cikkben pedig arról értekeztek, hogy a MANSz.-nak nagyobb részt kellene vállalnia az egészségügyi felvilágosító munkában, sőt ajánlották, hogy a szebbik nem tagjai egyénileg is terjesszék ebbéli ismereteiket.[90]

A háziasszonyi teendőkre ugyancsak tekintettel voltak. Ezzel kapcsolatosan praktikákat és recepteket osztottak meg a havilapban. Hovatovább a nőnevelési kongresszusuk memorandumába is belefoglalták, hogy az oktatás keretein belül is fordítsanak kellő figyelmet a leányok eme leendő szerepeire. [91]

Ad vocem, leányok. A tatai MANSz. kulturális bizottsága és a vármegyei népművelési titkár segítségével a helybeli leánykör tagjai húsz héten keresztül szabad egyetemre járhattak.[92] Az ilyen előadássorozatok szinte mindegyik leánykörben megfigyelhetők. Cegléden hallgathattak irodalmi, történelmi, fizikai, földrajzi témákról, valamint a nemzetközi viszonyokról és a békekötésekről. Hasonló témák, valamint egészségügyi kérdések, házasságban felmerülő problémák a szegedieknél is felmerültek[93] Győrben olasz és német nyelven tanulhattak.[94] Gyakorlatias tudás megszerzésének céljából a rákosszentmihályiak Vöröskeresztes ápolónői tanfolyamra jártak.[95] Arra is találunk példákat, amikor a leányok nem a hallgatóság sorait gyarapították, hanem saját maguk adtak elő. Példának okáért, így ismertették meg egymással Zrínyi Katát, Batthyány Ferencnét, Gulácsy Irént és Fekete lovag című nagyregényét, Tormay Cécile Régi ház díjnyertes művét, Madame Curie munkásságát, Veres Pálné életét és cselekedeteit, Victor Hugó nevető emberét és még folytathatnánk.[96] Benedek Elekről felolvasásokkal, szavalásokkal, énekléssel és egy-egy színházat idéző magánjeleneteivel emlékeztek meg.[97] Érdekességként említhetjük a szegedieket, ahol egy ilyen kulturdélután alkalmával a szépségversenyek ellen érveltek[98], vagy hogy a karcagiak önálló könyvtár kialakításán serénykedtek, és büszkén számoltak be róla, hogy az állományuk már száz darabot tesz ki.[99]

Az eddig felsoroltak mellett tanulmányi kirándulások megszervezését említhetjük. Így jutottak fel három napra a szegediek a székesfővárosba. Elszállásolásukról és ingyenes, vagy kedvezményes belépőjegyeikről a MANSz. gondoskodott.[100] A győriek a zirci apátsághoz,[101] máskor Esztergomba és környékére, a Csuha-völgyébe[102], a miskolciak Balatonlellére rándultak ki.[103] A nemzeti múlt ápolásáról tanúskodik a ceglédiek és szegediek március 15-éről való megemlékezése, vagy a szombathelyiek katonasírokról történő gondoskodása.[104]

Összegzés

A Magyar Asszonyban kivilágló nőképet a vegyes jelzővel illethetnénk. Mint láthattuk a családi munkamegosztásban hagyományos értékeket vallottak. Ugyanakkor a nevelés során előtérbe került a magyar kulturális örökség megismertetése és a közösségi gondolkodásra való szoktatás. Nem különben tekinthetünk a társadalmi anyaság megfogalmazására sem. Emellett viszont láttuk, hogy a szebbik nem tagjai számára a társadalmi térben nem állítottak falakat. Ha csak nem a túlzott szabadosság elítélését értelmezzük korlátként. Ennek érzékeltetéséhez Szederkényi Annát idézném: „[…] akiknél fokozatos erkölcsi süllyedés mutatható ki […] jelentkezik az eszeveszett élvezethajhászás, a gyönyörbefulladás vágya – a részegségig. Mindent követelni; fenékig üríteni a pohárt…Elveszni egészen a kéjben, feloszlani benne – ezzel szemben nem vállalni semmit a kötelességekből.”[105] Az egyik ilyen kötelesség a társadalmi anyaság is, amelyek a múlt tapasztalataiból, annak értelmezéséből, és az ebből fakadó teendőkből eredtek. Kétségtelen, hogy ezek olyan cselekvési irányokat eredményeztek, amelyeket a dualizmus éveiben működő női társadalmi szerveződéseknél is viszontláthatunk. Azonban e korábbi szervezetek tevékenységüknek nem kölcsönöztek nemzetpolitikai indítékokat. A MANSz. elsődleges céljai között a szociális problémák enyhítése szerepelt. Elképzelésük szerint ebben a munkában az állam és a társadalom hatékonyan tud együttműködni. Másik törekvésük, hogy a keresztény értékek, valamint a nemzeti öntudat a társadalom egészére kiterjedjen és abban elmélyedjen. Ezirányú munkákkal vélték elérhetőnek a lelkek integritását, vagy mondhatnánk úgyis, hogy a társadalom egységét. Ez pedig határozottan egybecseng a reformkonzervatívok elképzeléseivel. Megtámogatva az előbbi kijelentésemet, idézném Tormayt, aki Klebelsberg neonacionalizmus néven összesített gondolatvilágára a következőt válaszolta: „A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetége, mely életének első percétől kezdve vallotta és munkálta, amit most Klebelsberg gróf az egész nemzetre kívánna kiterjeszteni, mély megértéssel és az eddig végzett munka tapasztalatával ajánlja fel a tartalomgyűjtéshez saját erejét”[106]

Bibliográfia

Felhasznált irodalom

Huszti József: Gróf Klebelsberg Kunó életműve, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1942.

Kelbert Krisztina: „Társadalmi Anyaság” és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége karitatív-szociális tevékenysége a két világháború közötti Szombathelyen, Savaria, 35. évf., 2012, 347–369.

Kovács Dávid: Közös hagyomány és érdekegyesítés. Klebelsberg Kuno reformkonzervatív nemzetkoncepciója, in Kovács Dávid (szerk): Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 93–104.

Kovács Dávid: Reformkonzervatív nemzetkoncepció. Klebelsberg neonacionalizmusa Rubicon, XXIII. évf., 2012/9-10, 23–28.

Makkai Béla: Klebelsberg nemzetpolitikai koncepciója a dualista korszakban, Rubicon, XXIII. évf., 2012/9-10, 10–13.

Nagy Gyöngyi: A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége hódmezővásárhelyi körének korai évei, 1921-1923, in Kovács Zoltán-Presztóczki Zoltán (szerk.): A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyve, Szeged, Agapé Ferences Nyomda és Könyvkiadó Kft, 2020, 147–165.

Orosz Júlia-Nagy Nikoletta: A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének tevékenysége Kárpátalján, in Debreceni Szemle, XXXVIII, 2020/3, 291–300.

Papp Barbara: Nők a politikában. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, in Kollarits Krisztina (szerk.): Tormay Cécile-emlékkonferencia, Budapest, Magyar Művészeti Akadémia, 2013, https://www.mma.hu/documents/10180/125685/mma_kiadvany_tormay_cecile_konf.pdf/b6dd5781-acf5-47ba-abc2-6fb32275267a

Papp Barbara-Sipos Balázs: Modern, diplomás nő a Horthy-korban, Budapest, Napvilág Kiadó, 2017.

Pető Andrea: „Minden tekintetben derék nők” A nők politikai szerepei és a nőegyletek Magyarországon a két világháború között, in Nagy Beáta-S. Sárdi Margit: Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben, Debrecen, Csokonai Kiadó, 1997, 269–278.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris, 1999.

Romsics Ignác: Társadalmi és politikai feszültségek Magyarországon a 20. század első felében, in Romsics Ignác: Múltról a mának, Budapest, Osiris, 2004. 207–222.

Sipos Balázs: Modern amerikai lány, új nő és magyar asszony a Horthy-korban: Egy nőtörténeti szempontú médiatörténeti vizsgálat, in Századok, 148. évf., 2014/1, 3–34.

Ujváry Gábor: „Egy európai formátumú államférfi.” Klebelsberg Kuno (1875-1932), Pécs-Budapest, Kronosz Kiadó-Magyar Történelmi Társulat, 2014.

Források

A falusi asszony konyhája, MA, VII. évf., 1927/12, 346.

A Gyermekszeretet Egyesület kórházi bizottságának nyári munkája, MA, IX. évf., 1929/9-10, 378–380.

A karcagi magyar asszonyok kegyelete, MA, IX. évf., 1929/9-10, 376.

A kongresszus munkaterve, MA, V. évf., 1925/5-6. 173–177.

A közgyűléssel kapcsolatos szakértekezletek tanácskozásai. A Gyermekvédelmi szakértekezlet, MA, VIII. évf., 1928/1, 26–29.

A magyar asszonyok háziipari szövetkezetének megalakulása, MA, III. évf., 1923/2, 38–39.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése, Magyar Asszony, I. évf., 1921/1, 1–10.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége kulturális bizottságának jelentése, MA, I. évf., 1921/1, 13–16.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. A Szociális Missziótársulat Országos Szervezetének 1920. évi jelentése, MA. I. évf., 1921/1, 35–37.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. Schmidt Miklósné, a fogadóbizottság elnökének jelentése, MA, I. évf., 1921/1, 21–23.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. Országos Katholikus Nőszövetség jelentése, MA, I. évf., 1921/1, 29–33.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének tizenkettedik országos közgyűlése, MA, XI. évf., 1931/2, 58–66.

A magyar asszonyok tízparancsolata, MA, I. évf., 1921/4, 3.

A magyar jövőért!, MA, VIII. évf., 1928/4, 130–131.

A MANSz karácsony Budapesten. A kórházi bizottság munkája, MA. X. évf., 1930/1-2. 26–27.

A MANSz. választmányi ülése, MA, III. évf., 1923/6-8, 178–179.

A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Gyarmathy Zsigáné, MA, II. évf., 1922/10, 12–14.

A munkálkodó szeretet, MA, X. évf., 1930/6, 35–36.

A nemzetgyűléshez, in Tormay Cécile: Küzdelmek, emlékezések, Köröstárkány-Balatonfőkajár, Kárpátia Stúdió, 2021, 76–78.

A népi hímzés feladatai, MA, X. évf., 1930/7-8, 12–13.

A nőnevelés reformja, MA. IV. évf., 1924/9, 220–222.

A Sarolta-leányotthon, MA, III. évf., 1923/11-12, 243.

A szülők hibái a leánynevelés terén, MA, II. évf., 1922/6, 16–17.

Asszonyok munkája a fővárosban. Az intézőbizottság ülése, MA, II. évf., 1922/7-8, 53.

Asszonyok munkája az országban, MA, II. évf., 1922/9, 29.

Asszonyok munkája az országban. Nádudvar, MA, II. évf., 1922/9, 29.

Dr. B. M.: A haj ápolásáról, MA, XII. évf., 1932/5, 222–223.

Dr. Bálint Júlia: Bőrápolás, különös tekintettel a száraz bőrre, MA, XII. évf., 1932/4, 171–172.

Dr. Csiky Jánosné: Miért dolgozik a MANSz, MA, X. évf., 1930/10, 35–36.

Dr. Csiky Jánosné: Miért dolgozik a MANSz? Országos munka és helyi munka, MA, X. évf., 1930/9, 33–34.

Dr. Dittler Hildegárd: Az egészséges fog, a beteg fog és a beteg fogakból származó betegségek, MA, XII. évf., 1932/6, 272–273.

Dr. Dobrovits Sándor: Budapest Egyesületei, in Budapesti Statisztikai Közlemények. 74. köt, 1936. évi 3. szám, Budapest, Budapest Székesfőváros Házinyomdája, 1936.

dr. Keresztesy Lajos: Ép testben ép lélek, MA, XI. évf., 1931/10, 520–521.

dr. Keresztesy Lajos: Ép testben, ép lélek, MA, XI. évf., 1931/9, 482.

Dr. Kun Ágota: Nők a tudományban, MA, XII. évf., 1932/7, 306–309.

dr. Raffay Sándor: A magyar nő nemzeti hivatása, MA, II. évf., 1922/9, 1–3.

Dr. Vásárhelyi Katalin: Hogyan védekezzünk a tuberkulózis ellen, MA, XII. évf., 1932/7, 318–319.

Egy hős magyar leány élete és halála, MA, VI. évf., 1926/6-8, 195.

Gróf Zichy Rafaelné, a kongresszus elnökének beszéde, MA, V. évf., 1925/5-6, 177–179.

Gyermekszeretet. A Gyermekszeretet munkája, MA, IX. évf., 1929/5, 202.

Gyermekszeretet. A MANSz. Gyermekvédő Bizottságai, MA, IX. évf., 1929/3, 89–90.

Hegyaljai Kiss Géza: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Lorántffy Zsuzsanna I. Rákóczi Györgyné fejedelemasszony. 1600-1660, MA, V. évf., 1925/10-11, 368–370.

Hohenlohe Károly Egon: Záróbeszéd, MA, I. évf., 1921/1, 47–51.

Jászai Mari ünneplése, MA, II. évf., 1922/3. 7.

Jelentés a debreceni Horthy Miklósné Leányotthonnak az 1926-27. első évi működéséről, MA, VII. évf., 1927/7-9, 208–209.

Jellenc Margit: A Testnevelési Főiskola tanárának indítványa a leányok testi neveléséről, MA, IX. évf., 1929/1-2, 19–20.

K.E: Munkát a lányok kezébe, MA, III. évf., 1923/6-8, 159–160.

Két magyar nagyasszony emlékezete. Geőcze Sarolta és Erzsébet, MA, IX. évf., 1929/11, 421–422.

Klebelsberg Kuno: A magyar asszony nemzeti hivatása nemzeti katasztrófánk után, MA, III. évf., 1923/11-12, 235–236.

Klebelsberg Kuno: A magyar gyermekvédelem, in Klebelsberg (szerk.): Neonacionalizmus. Budapest. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R-T., 1928, 314.

Klebelsberg Kuno: A magyar rokkantügy szervezete, Budapest, Bíró Miklós Könyvnyomdai Műintézete, 1916.

Klebelsberg Kuno: Feladataink a népművelés terén, in Klebelsberg Kuno (szerk.): Gróf Klebelsberg Kuno beszédei, cikkei és törvényjavaslatai 1916-1926, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., 1927, 366–371.

Klebelsberg Kuno: Népbarát neonacionalizmus, in Klebelsberg (szerk.): Neonacionalizmus, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R-T., 1928, 185–188.

Klebelsberg Kuno: Optimista tervkovács vagyok?, in Klebelsberg Kuno (szerk.): Neonacionalizmus, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R-T., 1928, 148–153.

Klebelsberg Kuno: Reálpolitika és neonacionalizmus, in Klebelsberg (szerk.): Neonacionalizmus, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R-T., 1928, 127–133.

Klebelsberg Kuno: Szavam a szülőkhöz a gyermekek érdekében, in Klebelsberg (szerk.): Neonacionalizmus, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R-T., 1928, 173–176.

Koncz Aurélné Karácsonyi Ottilia: Széchenyi szellemében, MA, II. évf., 1922/2, 15–17.

Közgyűlés. Kiss Károly főtitkár jelentése, MA, IV. évf., 1924/1-2, 7–8.

Központi hírek. Vándorkiállítás, MA, X. évf., 1930/9, 34–35.

Leányok munkája, MA, VIII. évf., 1928/5, 182.

Leányok munkája. A ceglédi Leánykör beszámolója, MA, XI. évf. 1931/4, 236–237.

Leányok munkája. A Magyar Lányok Egyesülete Rákosszentmihályon, MA, XI. évf., 1931/5, 291–292.

Leányok munkája. A MANSz győri Leánykörének tanulmánykirándulása, MA, XI. évf., 1931/7, 398–399.

Leányok munkája. A szegedi MANSz-leánykör Budapesten, MA, VIII. évf., 1928/12, 394–396.

Leányok munkája. A szombathelyi Leánykör 1927-28. évi működése, MA, VIII. évf., 1928/11, 411–413.

Leányok munkája. A Szombathelyi Leánykör működése az 1926-1927. évben, MA, VII. évf., 1927/12, 338–339.

Leányok munkája. A tatai Leánykör, MA, X. évf., 1930/4, 156.

Leányok munkája. Dudás Ilona: A szegedi Leánykör, MA, X. évf., 1930/5, 220.

Leányok munkája. Dudás Ilona: Beszámoló a szegedi MANSz Leánykör működéséről, MA, XI. évf., 1931/2, 109–111.

Leányok munkája. Dudás Ilona: Szeged, MA, X. évf., 1930/9, 40–41.

Leányok munkája. Győr, MA, X. évf., 1930/9, 39-40.

Leányok munkája. Jakucs Piroska: A hajduszoboszlói kis MANSz-ról, MA, VI. évf., 1926/6-8, 210.

Leányok munkája. Karcagi Leánycsoport beszámolója, MA, XI. évf., 1931/9, 489–490.

Leányok munkája. Miskolc, MA, X. évf., 1930/9, 40.

Leányok munkája. Molnár Ilona: A ceglédi leánykör, MA, X. évf., 1930/4, 153.

Leányok munkája. Molnár Ilona: Cegléd, MA, X. évf., 1930/7-8, 45–46.

Leányok munkája. Rákosszentmihályi Leánykör, MA, X. évf., 1930/5, 219.

Leányok munkája. Sátoraljaújhely, MA, XII. évf., 1932/6, 284.

Lenz Oszkár: A nőknek való sportokról, MA, III. évf., 1923/6-8, 162–163.

M.L.: A hősök sírjának ápolása, MA, II. évf., 1922/5. 29.

MANSZ. és a gyermek, MA, VII. évf., 1927/12, 325–327.

Maszanekné Andrássy Ilona: Pályaválasztás, MA, II. évf., 1922/10, 19–20.

Mindent a szebb jövőért, MA, XI. évf., 1931/6, 356.

MNL BéML IV, 424, 12.-389.

MNL BéML IV, 424, 13.-416;

Nőhöz illő hivatáskörök. A nő találékonysága, MA, VII. évf., 1927/6, 167–168.

P. Ábrahám Adrienne: A Magyar Otthon és a magyar kézimunka, MA, X. évf., 1930/7-8, 14–15.

Raffay Sándorné: Az igazi hazafiság, MA, II. évf., 1922/1, 5.

Sebestyén Júlia: A jászberényi örömünnep, MA. IX. évf., 1929/11, 424–425.

Sebestyénné Stetina Ilona: Rudnay Józsefné Veres Szilárda (1842-1929), MA, IX. évf., 1929/9-10, 355–360.

Szabó Kálmánné: A soproni MANSz. gazdasági bizottságának jelentése, MA, VIII. évf., 1928/5, 177–178.

Szederkényi Anna: Asszony, hová mégy?, in Szederkényi Anna (szerk.): Az asszony meg a fészek. Könyv az asszonyról, Budapest, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.-T., 1928, 152–156.

Szederkényi Anna: Felszabadultak, Budapest, Athenaeum, é.n.,

Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza. Történelmi tanulmány [1917], Budapest, Dick Manó könyvkereskedése, é. n.

Szekfű Gyula: Állam- és Nemzetfenntartás, in Történetpolitikai tanulmányok, Budapest, Magyar Irodalmi Társaság, 1934. 11–40.

Szekfű Gyula: Három Nemzedék, Budapest, Maecenas Könyvkiadó, 2007.

Szerkesztői üzenetek, MA, XI. évf., 1931/4, 239–240.

Takáts Sándor: A múlt asszonyai – A jelen asszonyai, MA, I. évf., 1921/2, 10–12.

Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Gróf Koháry Judit, MA, II. évf., 1922/7-8, 21–27.

Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Gróf Koháry Judit, MA, II. évf., 1922/9, 11–18.

Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Kanizsai Dorottya, MA, I. évf., 1921/5, 16–19.

Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Svetkovics Kata, MA, II. évf., 1922/2, 11–13.

Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Svetkovics Kata, MA, II. évf., 1922/3, 17–20.

Tormay Cécile megnyitó beszéde, MA, V. évf., 1925/5-6, 165.

Tormay Cécile: A kormányzó, MA, X. évf., 1930/4, 121–124.

Tormay Cécile: Állítsunk emléket Papp-Váry Elemérnének!, MA, III. évf., 1923/11-12, 232.

Tormay Cécile: Bujdosó Könyv, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2019.

Tormay Cécile: Új nacionalizmus, MA, VIII. évf., 1928/2, 51–52.

Tormay Cécile: Útravaló, MA, I. évf., 1921/1, 7.

Hivatkozások

  1. Tormay Cécile: Bujdosó Könyv, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2019, 72-73.
  2. Papp Barbara: Nők a politikában. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, in Kollarits Krisztina (szerk.): Tormay Cécile-emlékkonferencia, Budapest, Magyar Művészeti Akadémia, 2013, https://www.mma.hu/documents/10180/125685/mma_kiadvany_tormay_cecile_konf.pdf/b6dd5781-acf5-47ba-abc2-6fb32275267a 177. (Letöltés: 2022. március 20.)
  3. Dr. Dobrovits Sándor: Budapest Egyesületei, in Budapesti Statisztikai Közlemények, 74. köt, 1936/3, 119.
  4. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése, Magyar Asszony, I. évf., 1921/1, 10. – [Magyar Asszony a továbbiakban: MA.]
  5. Pető Andrea: „Minden tekintetben derék nők” A nők politikai szerepei és a nőegyletek Magyarországon a két világháború között, in Nagy Beáta – S. Sárdi Margit: Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben, Debrecen, Csokonai Kiadó, 1997, 270.
  6. Papp: Nők, 177–189; Papp Barbara-Sipos Balázs: Modern, diplomás nő a Horthy-korban, Budapest, Napvilág Kiadó, 2017; Sipos Balázs: Modern amerikai lány, új nő és magyar asszony a Horthy-korban: Egy nőtörténeti szempontú médiatörténeti vizsgálat, in Századok, 148. évf., 2014/1, 3-34; Nagy Gyöngyi: A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége hódmezővásárhelyi körének korai évei, 1921-1923, in Kovács Zoltán-Presztóczki Zoltán (szerk.): A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyve, Szeged, Agapé Ferences Nyomda és Könyvkiadó Kft, 2020, 147–165; Kelbert Krisztina: „Társadalmi Anyaság” és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége karitatív-szociális tevékenysége a két világháború közötti Szombathelyen, in Savaria, 35., 2012, 347–369; Orosz Júlia-Nagy Nikoletta: A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének tevékenysége Kárpátalján, in Debreceni Szemle, XXXVIII. évf., 2020/3, 291–300; Pető: Minden, 268–279.
  7. Raffay Sándorné: Az igazi hazafiság, MA, II. évf., 1922/1, 5.
  8. Tormay Cécile: A kormányzó, MA, X. évf., 1930/4, 123.
  9. Dr. Csiky Jánosné: Miért dolgozik a MANSz? Országos munka és helyi munka, MA, X. évf., 1930/9, 33.
  10. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége kulturális bizottságának jelentése, MA, I. évf., 1921/1, 13.
  11. A magyar asszonyok tízparancsolata, MA, I. évf., 1921/4, 3.
  12. Erre vonatkozóan lásd Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 1999, 75-82; Romsics Ignác: Társadalmi és politikai feszültségek Magyarországon a 20. század első felében, in Romsics Ignác: Múltról a mának, Budapest, Osiris, 2004, 208-216.
  13. Szederkényi Anna: Felszabadultak, Budapest, Athenaeum, é.n., 28. – Szederkényit azért bátorkodtam idézni, mivel közeli viszonyt ápolt a MANSz.-al, amelynek egyébként nem volt tagja. Ám cikkeket tesz közzé a Magyar Asszonyban, reklámozzák irodalmi műveit és olykor a Szövetség rendezvényein is képviselteti magát.
  14. Ujváry Gábor: „Egy európai formátumú államférfi.” Klebelsberg Kuno (1875-1932), Pécs-Budapest, Kronosz Kiadó-Magyar Történelmi Társulat, 2014, 39.
  15. Klebelsberg Kuno: A magyar rokkantügy szervezete, Budapest, Bíró Miklós Könyvnyomdai Műintézete, 1916, 16.
  16. Erre vonatkozóan lásd Kovács Dávid: Reformkonzervatív nemzetkoncepció. Klebelsberg neonacionalizmusa, Rubicon, XXIII. évf., 2012/9-10, 23–28; Makkai Béla: Klebelsberg nemzetpolitikai koncepciója a dualista korszakban, Rubicon, XXIII. évf., 2012/9-10, 10–13.
  17. Huszti József: Gróf Klebelsberg Kunó életműve, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1942, 32; Kovács Dávid: Közös hagyomány és érdekegyesítés. Klebelsberg Kuno reformkonzervatív nemzetkoncepciója, in Kovács Dávid (szerk): Nemzetfelfogás és történelemszemlélet a 20. századi Magyarországon, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2017, 93–95.
  18. Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza. Történelmi tanulmány [1917], Budapest, Dick Manó könyvkereskedése, é. n., 224; Szekfű Gyula: Három Nemzedék, Budapest, Maecenas Könyvkiadó, 2007, 309–311.
  19. Szekfű Gyula: Állam- és Nemzetfenntartás, in Történetpolitikai tanulmányok, Budapest, Magyar Irodalmi Társaság, 1934, 15.
  20. Klebelsberg Kuno: A magyar gyermekvédelem, in Klebelsberg Kuno (szerk.): Neonacionalizmus, 314; Klebelsberg Kuno: Optimista tervkovács vagyok?, in Uo., 151–152.
  21. Klebelsberg Kuno: Reálpolitika és neonacionalizmus, in Uo., 132–133.
  22. Szekfű: Három Nemzedék, 326.
  23. „[…] arra kell törekednünk, hogy mi magyarok szeressük is egymást […] Nem osztálygyűlöletre, hanem nemzeti összetartásra, minden magyarnak hatalmas szolidaritására van szükségünk […] Erre a nemzeti szolidaritásra neveljen a népiskola.”Klebelsberg Kuno: Feladataink a népművelés terén, in Klebelsberg Kuno (szerk.): Gróf Klebelsberg Kuno beszédei, cikkei és törvényjavaslatai 1916-1926, Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., 1927, 369–370.
  24. Klebelsberg Kuno: Népbarát neonacionalizmus, in Klebelsberg: Neonacionalizmus, 188.
  25. Klebelsberg Kuno: A magyar asszony nemzeti hivatása nemzeti katasztrófánk után, MA, III. évf., 1923/11-12, 236.
  26. A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Svetkovics Anna, MA, II. évf., 1922/2, 11–14; A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. gróf Koháry Judit, MA, II. évf., 1922/7-8, 21-25; A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Gyarmathy Zsigáné, MA, II. évf., 1922/10, 12.
  27. Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Kanizsai Dorottya, MA, I. évf., 1921/5, 16–19; Takáts Sándor: A múlt asszonyai – A jelen asszonyai, MA, I. évf., 1921/2, 10–12; Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Svetkovics Kata, MA, II. évf., 1922/2, 11-13; Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Svetkovics Kata, MA, II. évf., 1922/3, 17–20; Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Gróf Koháry Judit, MA, II. évf., 1922/7-8, 21–24; Takáts Sándor: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Gróf Koháry Judit, MA, II. évf., 1922/9, 11-18; Hegyaljai Kiss Géza: A múlt asszonyai – a jelen asszonyai. Lorántffy Zsuzsanna I. Rákóczi Györgyné fejedelemasszony. 1600-1660, MA, V. évf., 1925/10-11, 368–370.
  28. Sebestyénné Stetina Ilona: Rudnay Józsefné Veres Szilárda (1842-1929), MA, IX. évf., 1929/9-10, 355–360.
  29. Jászai Mari ünneplése, MA, II. évf., 1922/3. 7.
  30. Egy hős magyar leány élete és halála, MA, VI. évf., 1926/6-8, 195.
  31. Két magyar nagyasszony emlékezete. Geőcze Sarolta és Erzsébet, MA, IX. évf., 1929/11, 421–422.
  32. Tormay Cécile: Állítsunk emléket Papp-Váry Elemérnének!, MA, III. évf., 1923/11-12, 232.
  33. Sebestyén Júlia: A jászberényi örömünnep, MA. IX. évf., 1929/11, 424–425.
  34. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. A Szociális Missziótársulat Országos Szervezetének 1920. évi jelentése, MA. I. évf., 1921/1, 35.
  35. Tormay Cécile megnyitó beszéde, MA, V. évf., 1925/5-6, 165.
  36. Nőhöz illő hivatáskörök. A nő találékonysága, MA, VII. évf., 1927/6, 167.
  37. dr. Raffay Sándor: A magyar nő nemzeti hivatása, MA, II. évf., 1922/9, 3.
  38. Nőhöz illő hivatáskörök. A nő találékonysága, MA, VII. évf., 1927/6, 167.
  39. A kongresszus munkaterve, MA, V. évf., 1925/5-6. 173–177.
  40. Dr. Kun Ágota: Nők a tudományban, MA, XII. évf., 1932/7, 306; Hasonlóképp fogalmaz: K.E: Munkát a lányok kezébe, MA, III. évf., 1923/6-8, 159-160; Szerkesztői üzenetek, MA, XI. évf., 1931/4, 239–240.
  41. Tormay Cécile: Útravaló, MA, I. évf., 1921/1, 7.
  42. A nemzetgyűléshez, in Tormay Cécile: Küzdelmek, emlékezések, Köröstárkány-Balatonfőkajár, Kárpátia Stúdió, 2021, 77–78.
  43. A nőnevelés reformja, MA. IV. évf., 1924/9, 220.
  44. Dr. Csiky Jánosné: Miért dolgozik a MANSz, MA, X. évf., 1930/10, 35.
  45. MNL BéML IV, 424, 13.-416; MNL BéML IV, 424, 12.-389.
  46. Kelbert: „Társadalmi Anyaság”, 350.
  47. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. Schmidt Miklósné, a fogadóbizottság elnökének jelentése, MA, I. évf., 1921/1, 21–23.
  48. M.L.: A hősök sírjának ápolása, MA, II. évf., 1922/5. 29.
  49. A karcagi magyar asszonyok kegyelete, MA, IX. évf., 1929/9-10, 376.
  50. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége 1921. évi Rendes Közgyűlése. Országos Katholikus Nőszövetség jelentése, MA, I. évf., 1921/1, 30.
  51. Asszonyok munkája az országban. Nádudvar, MA, II. évf., 1922/9, 29.
  52. A közgyűléssel kapcsolatos szakértekezletek tanácskozásai. A Gyermekvédelmi szakértekezlet, MA, VIII. évf., 1928/1, 28.
  53. MANSZ. és a gyermek, MA, VII. évf., 1927/12, 326.
  54. Gyermekszeretet. A Gyermekszeretet munkája, MA, IX. évf., 1929/5, 202.
  55. A Gyermekszeretet Egyesület kórházi bizottságának nyári munkája, MA, IX. évf., 1929/9-10, 379.
  56. A MANSz karácsony Budapesten. A kórházi bizottság munkája, MA. X. évf., 1930/1-2. 26.
  57. A Sarolta-leányotthon, MA, III. évf., 1923/11-12, 243.
  58. Közgyűlés. Kiss Károly főtitkár jelentése, MA, IV. évf., 1924/1-2, 7.
  59. Jelentés a debreceni Horthy Miklósné Leányotthonnak az 1926-27. első évi működéséről, MA, VII. évf., 1927/7-9, 208.
  60. Gyermekszeretet. A MANSz. Gyermekvédő Bizottságai, MA, IX. évf., 1929/3, 89–90.
  61. A munkálkodó szeretet, MA, X. évf., 1930/6, 35–36.
  62. Leányok munkája. A Szombathelyi Leánykör működése az 1926-1927. évben, MA, VII. évf., 1927/12, 338–339.
  63. Leányok munkája. Molnár Ilona: A ceglédi leánykör, MA, X. évf., 1930/4, 153; Leányok munkája. Győr, MA, X. évf., 1930/9, 39; Leányok munkája. Jakucs Piroska: A hajduszoboszlói kis MANSz-ról, MA, VI. évf., 1926/6-8, 210.
  64. Leányok munkája. A Magyar Lányok Egyesülete Rákosszentmihályon, MA, XI. évf., 1931/5, 292.
  65. Leányok munkája. Sátoraljaújhely, MA, XII. évf., 1932/6, 284.
  66. Szabó Kálmánné: A soproni MANSz. gazdasági bizottságának jelentése, MA, VIII. évf., 1928/5, 177.
  67. Leányok munkája. Dudás Ilona: Beszámoló a szegedi MANSz Leánykör működéséről, MA, XI. évf., 1931/2, 111.
  68. A népi hímzés feladatai, MA, X. évf., 1930/7-8, 12–13.
  69. P. Ábrahám Adrienne: A Magyar Otthon és a magyar kézimunka, MA, X. évf., 1930/7-8, 14.
  70. A magyar asszonyok háziipari szövetkezetének megalakulása, MA, III. évf., 1923/2, 38–39.
  71. Asszonyok munkája a fővárosban. Az intézőbizottság ülése, MA, II. évf., 1922/7-8, 53.
  72. Asszonyok munkája az országban, MA, II. évf., 1922/9, 29.
  73. A MANSz. választmányi ülése, MA, III. évf.,1923/6-8, 178–179.
  74. Központi hírek. Vándorkiállítás, MA, X. évf., 1930/9, 34–35.
  75. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének tizenkettedik országos közgyűlése, MA, XI. évf., 1931/2, 63.
  76. Koncz Aurélné Karácsonyi Ottilia: Széchenyi szellemében, MA, II. évf., 1922/2, 15.
  77. Hohenlohe Károly Egon: Záróbeszéd, MA, I. évf., 1921/1, 49.
  78. Klebelsberg Kuno: Szavam a szülőkhöz a gyermekek érdekében, in Klebelsberg (szerk.): Neonacionalizmus. Budapest. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R-T. 1928, 174–175.
  79. A magyar jövőért!, MA, VIII. évf., 1928/4, 130–131.
  80. Maszanekné Andrássy Ilona: Pályaválasztás, MA, II. évf., 1922/10, 19.
  81. Lenz Oszkár: A nőknek való sportokról, MA, III. évf., 1923/6-8, 162–163; Jellenc Margit: A Testnevelési Főiskola tanárának indítványa a leányok testi neveléséről, MA, IX. évf., 1929/1-2, 19-20.
  82. A falusi asszony konyhája, MA, VII. évf., 1927/12, 346.
  83. A szülők hibái a leánynevelés terén, MA, II. évf., 1922/6, 16–17.
  84. dr. Keresztesy Lajos: Ép testben, ép lélek, MA, XI. évf., 1931/9, 482.
  85. dr. Keresztesy Lajos: Ép testben ép lélek, MA, XI. évf., 1931/10, 520–521.
  86. Dr. Bálint Júlia: Bőrápolás, különös tekintettel a száraz bőrre, MA, XII. évf., 1932/4, 171–172.
  87. Dr. B. M.: A haj ápolásáról, MA, XII. évf., 1932/5, 222–223.
  88. Dr. Dittler Hildegárd: Az egészséges fog, a beteg fog és a beteg fogakból származó betegségek, MA, XII. évf., 1932/6, 272–273.
  89. Dr. Vásárhelyi Katalin: Hogyan védekezzünk a tuberkulózis ellen, MA, XII. évf., 1932/7, 318–319.
  90. Mindent a szebb jövőért, MA, XI. évf., 1931/6, 356.
  91. Gróf Zichy Rafaelné, a kongresszus elnökének beszéde, MA, V. évf., 1925/5-6, 177–179.
  92. Leányok munkája. A tatai Leánykör, MA, X. évf., 1930/4, 156.
  93. Leányok munkája. Dudás Ilona: A szegedi Leánykör, MA, X. évf., 1930/5, 220.
  94. Leányok munkája. Győr, MA, X. évf., 1930/9, 39.
  95. Leányok munkája. Rákosszentmihályi Leánykör, MA, X. évf., 1930/5, 219.
  96. Leányok munkája, MA, VIII. évf., 1928/5, 182.
  97. Leányok munkája. Molnár Ilona: Cegléd, MA, X. évf., 1930/7-8, 45.
  98. Leányok munkája. Dudás Ilona: Szeged, MA, X. évf., 1930/9, 40.
  99. Leányok munkája. Karcagi Leánycsoport beszámolója, MA, XI. évf., 1931/9, 489–490.
  100. Leányok munkája. A szegedi MANSz-leánykör Budapesten, MA, VIII. évf., 1928/12, 394–396.
  101. Leányok munkája. A MANSz győri Leánykörének tanulmánykirándulása, MA, XI. évf., 1931/7, 398–399.
  102. Leányok munkája. Győr, MA, X. évf., 1930/9, 39.
  103. Leányok munkája. Miskolc, MA, X. évf., 1930/9, 40.
  104. Leányok munkája. A ceglédi Leánykör beszámolója, MA, XI. évf. 1931/4, 236–237; Leányok munkája. Dudás Ilona: A szegedi Leánykör, MA, X. évf., 1930/5, 220; Leányok munkája. A szombathelyi Leánykör 1927-28. évi működése, MA, VIII. évf., 1928/11, 412.
  105. Szederkényi Anna: Asszony, hová mégy?, in Szederkényi Anna (szerk.): Az asszony meg a fészek. Könyv az asszonyról, Budapest, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.-T., 1928, 154–155.
  106. Tormay Cécile: Új nacionalizmus, MA, VIII. évf., 1928/2, 52.

 

Demeter Kata: Az egykekérdés Kodolányi János publicisztikájában

Bevezetés

Kodolányi János publicisztikai írásaiban, mint téma az 1920-as évek közepétől jelenik meg az egykerendszer problémaköre. Kodolányi tehát a népi írók közül elsőként irányította a figyelmet az egykére, írásaival az időben jócskán megelőzve Illyés Gyula nagyhatású, a magyar közvéleményt felrázó Pusztulás című baranyai útirajzát, amelyben az egyke, a német térhódítás, a kilátástalan birtokviszonyok bemutatása a magyarság végpusztulásának lehetőségét vetítette előre. Kodolányi elsőbbségét egyébként maga Illyés is rögzítette, aki – kiigazítva Schöpflin Gyula irodalomtörténetének megállapítását, miszerint Illyés nyitotta ki a társadalom szemét a magyarság szörnyű pusztulásának meglátására – Kodolányinak és Fülep Lajosnak tulajdonította az úttörő szerepet.[1]

Kodolányinak – aki a gyermek- és ifjúkora egy részét az ormánsági Vajszlón töltötte – a témában megfogalmazott következtetésit a személyes élményekből fakadó észrevételei határozták meg.[2] Kodolányi magát ormánságinak tekintette, amit önmeghatározása szerint művei is tükröznek: „magam is ormánsági embernek számítom magam s hogy az vagyok, bizonyítják nemcsak szépirodalmi műveim, de az Ormánság helyzetével, állapotával s kilátástalan jövőjével foglalkozó mástermészetű írásaim is.”[3] A személyes tapasztalatok először, a publicisztikát megelőzően, a szépirodalmi alkotásokban rögzültek: az első prózai írásművének tekintett, 1922-ben a Nyugat hasábjain napvilágot látott Sötétség című elbeszélésnek is az ormánsági egyke adja a témáját. Bata Imre irodalomtörténész Kodolányi életművét mérlegre tevő tanulmányában találóan így fogalmaz: „Szeretett népének sorsa az egyke fogalmában összegeződik Kodolányi korai szemléletében. Első jelentős novellája – a Sötétség – is erről beszél.”[4]

Jelen írás azonban a szépirodalmi alkotások egykeképével nem foglalkozik, kizárólag a „mástermészetű írásokat”, vagyis a publicisztikát vonja vizsgálódása körébe, célja Kodolányi egykeszemléletének ezen írások alapján történő rekonstrukciója és bemutatása. A tanulmány kitűzött célját az is indokolttá teszi, hogy ez idáig a témát feldolgozó írás nem született.[5] A vizsgált szövegek közé tartozik Kodolányinak a Pesti Naplóban megjelent 1926-os cikksorozata, az 1927-es Huszár Károlyhoz írt memoranduma, valamint a kérdéssel foglalkozó, 1934 és 1938 között, a Magyarország, a Szabadság, valamint a Magyar Élet hasábjain megjelent publicisztikája.

Kodolányi egykeszemléletének alapvonásai

Kodolányi írásaiból egyértelműen kitűnik, hogy akárcsak Illyés és Fülep az egyke orvoslását a magyarság lét-nemlét kérdésének tekintette. A problémakörrel kapcsolatos korabeli nézeteit összegző 1927-es, Huszár Károlynak a parlament alelnökének címzett memorandumában egyenesen úgy fogalmazott, hogy Magyarország az egykézés jelenségére gyógyírt jelentő „földkérdés megoldásával áll vagy pusztul.”[6]

A szerző vizsgálódásai az Ormánság területére fókuszáltak, amely mint láttuk egyrészről érzelmi indíttatásból eredt, másrészről azonban abból, hogy a születésszabályozás tendenciózus alkalmazása ezt a térséget érintette leginkább.[7] Az egykekérdést ugyanakkor nem pusztán egy régió problémájának látta, hanem össznemzeti sorskérdésnek, hiszen a birtokmegoszlás megváltoztatása nélkül az „egyke ki fog terjedni a mostani fészkekből olyan vidékekre is, amelyek eddig […] immunisak voltak.”[8] Az Ormánság Kodolányi szemében kísérleti laboratórium volt, amelyben feltárhatók az egyke okai és gyógymódjai: „Az Ormánság mindenesetre úgyszólván a kísérleti fészke minden átoknak, csapásnak és bajnak, amely az egész magyarságra nehezedik s mint valami lombikban, a pusztulás folyamatának minden körülménye kikutatható benne.”[9]

Kodolányi akárcsak az egykekérdéssel foglalkozó más szerzők, az egykéző magatartás formációit nem vonatkoztatta a teljes paraszti közösségre: pontosan felismerte, hogy azok a viszonylag jómódú, birtokos paraszti rétegnél figyelhetők meg, hiszen annak alapvető mozgatója a vagyon szétaprózásától, s így a következő nemzedék anyagi-társadalmi lecsúszásától való félelem. Illyés Pusztulásában az egyik parasztalak így fejezi ki ezt a szinte zsigeri viszonyulást: „ »Nem csinálunk kódisokat« […] több ember van, mint kellene, mit akarnak mitőlünk? Adjanak földet a föld maga megtermi az embert.”[10] Kodolányi 1934-es, a baranyai viszonyokat feltérképező Végig a pusztuló Dunántúlon című útirajzában az író-narrátor paraszti származású riportalanya hasonló „eldadogott vádat” fogalmaz meg a társadalom irányítói felé: „Mér nem adnak fődet, hogy legyen a gyerököknek is.”[11] Kodolányi miképp Illyés a paraszti földszerzés lehetetlenségében, a több utód miatti birtokfelaprózódástól és elszegényedéstől való félelemben, tehát elsősorban egy „gazdasági okban” találták meg az egykézés közvetlen indítékát.

Az író élesen elutasította azokat a vélekedéseket, amelyek felekezeti háttérhez kapcsolták az egykézést. Ezt a megközelítést legmarkánsabban Pezenhoffer Antal képviselte, aki kizárólag a református magyar parasztságot érintő jelenségként ábrázolta az egykét, nagy vihart kavart, 1922-ben megjent A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására című könyvében.[12] Kodolányi vele vitázva bontotta ki álláspontját 1926-os cikksorozatában, miszerint a katolikusokra nem felekezeti kötődésük miatt kevésbé jellemző az egyke, hanem vagyoni helyzetük okán: „Petzenhofer plébános […] azt állítja, […] hogy az egyke terjedésének tisztán vallási okai vannak. Bizonyítja ezt azzal, hogy főképpen református falvakban pusztít, míg ugyanazokban a falvakban a katolikus lakosság immunis marad. De Petzenhofer számításon kívül hagyja, hogy a katolikus lakosság javarészint földtelen zsellér, vagy éppen cselédember, s így szaporodásának nem állja útját az örökrész eldarabolódásának félelme.”[13]

Illyés útirajzához és Fülep 1934-es, A magyarság létkérdése című írásához hasonlóan Kodolányi publicisztikájában is egybekapcsolódik az egykekérdés az úgynevezett németveszéllyel, vagyis a hazai német etnikum demográfiai-gazdasági térnyerésétől és a Német Birodalom expanziós törekvéseitől való fenyegetettségérzéssel. Az írónak az 1920-as években megjelent írásaiban pusztán konstatálja a pusztuló ormánsági magyarság helyét elfoglaló svábság jelenlétét. Ezzel szemben az 1934-es cikkeiben mindez már külpolitikai vonatkozásokat hordozó fenyegetésként jelenik meg, amit egyik írásának címe is kifejez: Veszélyben a Dunántúl. Német előretörés, pusztuló magyarság. A cikk tartalma azonban még egyértelműbben hangot ad ennek a félelemnek: „Baj van […] mert a számban esetleg még kisebb svábság hallatlanul több faji öntudattal rendelkezik s mert egy óriási és tetterős birodalom vonzókörében él. Baj van, mert ezt a tömegeiben jámbor és szorgalmas svábságot az izgatók türelmes munkájával szembe is lehet fordítani velünk.”[14]

Kodolányi feudalizmus- és kapitalizmusképe

Kodolányi szemléletének mélyebb megértéséhez szükséges feltárni a jobbágyrendszerről, vagyis a hagyományos paraszti világról, valamint a kapitalista-polgári társadalomról alkotott képét. Számos cikke tesz tanúbizonyságot felfogásáról, miszerint a feudalizmus adta keretek között az értékek gazdag forrásának tekintett paraszti egzisztencia sokkal tisztább formában érvényesülhetett, a társadalmi alá-fölé rendeltség megléte mellett is. Kodolányi szerint a jobbágyrendszer, a feudális rend szemben a kapitalizmus szelleme irányította polgári társadalommal jóval kisebb teret adott az egyéni önzés érvényesülésének.

A rendi struktúrát fellazító polgári szellem ugyan látszólag egyenlőséget és szabadságjogokat kínált az új rend polgárainak, valójában azonban a szabadság cégére alatt a régi hierarchikus viszonyokat működtette tovább. A nyílt alávetettséget felváltotta a képmutatás rendszere, az „áldemokrácia”:

Meg kell mentenünk az őszinteségnek és nyers igazmondásnak azt a szellemét, amely a feudális-patriarchális társadalmi rendben érvényesült. Be kell látnunk, hogy a nemzetnek kevésbé ártott az, amikor nyíltan jobbágynak és cselédnek nevezték, tartották, s úgy is bántak vele, mintha egyenlő polgártársnak nevezik, de valójában ezer mérföldekre szakadnak el tőle az őt kormányzó és adminisztráló intellektuális osztályok. Több haszon és egészség háramlott a parasztra abból, hogy a diétára nem velük választatták magukat a követek, mint abból, hogy szavazati s úgynevezett polgári jogokat adtak neki, a mandátumért kezeltek vele, etették-itatták, s szavazatát hite s meggyőződése ellenére erőszakolták ki. Jobb az őszinte és egyenes szolgaság, mint az áldemokrácia, álhumanizmus és álidealizmus. Jobb volt a paraszt lelki harmóniája szempontjából az, hogy nem tudott írni és olvasni, mint az, hogy hazug sajtót és kendőzött irodalmat adnak a kezébe.[15]

Tehát a szerző bár írásaiban számos helyen ostorozza a jelen társadalmát csúfító „feudális csökevényeket”, a „jobbágyvilágról” több vonatkozásban is pozitívan vélekedett, és ezt az 1934-es baranyai utazásáról készített cikkei is bizonyítják: „Tény az is, hogy az öregek felcsillanó szemmel beszélnek a jobbágyságról […] Akkor volt munka, föld, erdő, víz, legelő elég […] Egy nép, amely visszakívánja a jobbágyságot!”[16] Kodolányi ugyanakkor a polgári-kapitalista rendszert éles bírálatban részesítette.[17]

Kodolányi a klasszikus paraszti társadalom hanyatlásának okát a modern világ megjelenésében és térhódításában látta. Írásaiban fontos szerepet kapnak a nyugati civilizáció értékrendjéhez és társadalmi-gazdasági berendezkedéséhez köthető fogalmak, mint a kapitalizmus, a liberalizmus és a polgári kultúra, amiket szinonimaként használ. Kodolányi értelmezésében ezek a kifejezések az életformára kiható gondolkodásmódot, és az ebből fakadó kulturális értékek jelentéshalmazát is felölelik. A szerző Oswald Spengler kultúraelméletére hivatkozva fogalmazza meg kritikájának alaptételét, miszerint a nyugati civilizáció a hanyatló, dekadens szakaszába lépett. A kultúrák fejlődésének ebben a periódusában értékzavar lép fel, amit a túlzott hódítóvágy, a hedonizmus és a születések számának csökkenése jelez.[18] A spengleri filozófia nyomán Kodolányi a kultúrák hanyatló korszakával állítja szembe azok kezdeti, „fiatal” korszakát:

A fiatal kultúrák népe egyszerű, természetes. A hanyatlóké »túlfinomult«, cinikus, rideg, zsarnokoskodó, pénzéhes. A fiatal kultúrák népe józan, vidám, gyermeki, önfeláldozó, kollektív érzésű. A hanyatlóké keresi az öröm pótlékait, a romboló kábítószereket, zárkózott, bizalmatlan, individualista, önmagát törtetőn felülhelyező, áldozatra képtelen. Pénzért mindenre kapható. A fiatal, egészséges kultúrák népe csak akkor fog fegyvert, ha olyasmi megszerzésére kényszerül, ami neki nincs, – arany, vas, legelő,– vagy ha fajtáját veszély fenyegeti. A hanyatló kultúrák népe önmagáért való hadakat szerel fel, hogy olyasmit szerezzen, ami többlet, vagy hogy hatalmát kiterjessze magáért a hatalomért, […] s hogy belső élete zűrzavarát, nyugtalanságát, egészségtelen feszültségét levezesse, hanyatlását ellensúlyozza.[19]

Ebben az értelmezési keretben Kodolányi a hanyatló kultúra fogalma alá rendelte a Nyugat Európában meghonosodott kapitalista-liberális gazdasági- és társadalmi berendezkedést, sőt a hanyatlás tüneteként értelmezte azt: „ […] a kapitalista kultúra mindenestül, tehát erkölcsével, művészetével, szokásaival, filozófiájával maga is csak tünete a nyugati népek hanyatlásának.”[20] A szerző megfogalmazásában a nyugati életforma szabályozó elve a liberalizmus, „a modern kapitalista termelés szülőanyja”.[21] A szabadelvűségen alapuló eszmerendszer az embert a gazdasági tényezők eszközévé fokozta le, ahol „az egyén az egyénnel áll szemben” és a „mindenki harca mindenki ellen” elve érvényesül.[22] Az életszemlélet mozgatórugója a tőke, illetve annak felhalmozása a minél magasabb életszínvonal megteremtéséért.[23] Ebben a rendszerben a gyermek a magasabb anyagi életszínvonal elérésének akadálya, nem pedig az életküzdelem segítője, mint a premodern társadalmakban. Így a civilizált népek természetes ösztöneiket feladva a gyermekkorlátozás mellett döntenek: „ »Ahol a gyermek keresőtárs, ott sok a gyermek; ahol fogyasztó, ott kevés«.”[24]

A szerző a magyarság sorsát és a kapitalista-liberális rendszer viszonyát is vizsgálat tárgyává tette. Írásaiban hangsúlyozza, hogy a magyar kultúra is a nyugati bomlás részesévé vált: „Ennek a hanyatló kultúrának, ennek az imperialista folyamatnak életveszélyes körébe sodródott bele a magyarság. A kapitalista életforma elfogadásával sorsát végkép egy pusztuló szervezet sorsához kötötte.”[25] Kodolányi úgy vélte, hogy az 1800-tól 1900-ig terjedő időszakban olyan döntő változások léptek fel, amelyek csak a kereszténység felvételével állíthatók párhuzamba.[26] A kapitalizmus-liberalizmus megjelenése és térhódítása azonban Kodolányi értelmezésében, szemben a kereszténység felvételével, egyértelműen negatív fordulatot hozott a magyarság életében, amely roncsoló hatásában a tatárjárást és a török hódoltság időszakát is felülmúlta. A tatárjárást és a török hódoltság időszakának destruktív hatása korántsem tekinthető olyan tragikusnak, mint amit a kapitalizmus okozott. Lényegi különbség, hogy a magyar történelem említett két fordulópontja „anyagiakban és vérben fosztotta-irtotta a magyarságot”[27] míg a kapitalizmus a lélek mélyére hatolva fosztotta meg az egyént természetes állapotától vagyis „erőszakot vett ösztönein, megszakította a benső kapcsot a fajfenntartó akarattal s az egyéni élet céljait egyszersmind elválasztotta a közösségi élet céljaitól.”[28] A liberalizmus pedig a jogegyenlőség útjára terelte a parasztságot, melynek következményeiről így számolt be a szerző: „A paraszt most »szabad« emberré vált, szabad volt neki a maga erejére utalva a nagybirtokok versenyével szembeszállnia […] Szabad volt már a parasztnak a földjét eladni, megterhelni, szabad volt tönkremennie és Isten kegyelmére, meg a modern liberális államra maradnia, szabad volt földönfutóvá lennie, – szabad volt kipusztulnia.”[29]

Az egyke gazdasági oka

Kodolányi az egyke hátterében elsősorban – a kapitalista-liberális rend generálta – gazdasági okot vélt felfedezni, amelyet az alábbi idézet is igazol: „ […] az ormánsági egykének is ugyanazok az okai, amelyek az egész ország fokozatos pusztulásának s az egész magyar kultúra korhadásának: az általános, egyetemes nemzeti érdekek helyében egyéni, avagy osztályérdekeket szolgáló gazdaságpolitika.”[30] Ez az egyéni és osztályérdek nyilatkozott meg az 1848-as jobbágyfelszabadítás során. Kodolányi az egykéző magatartás gyökereit az 1848–49-es reformokban, az akkor hibásan levezényelt társadalmi-gazdasági változásokban látta: „E sorok írója mutatott rá elsőízben arra a súlyos történelmi szerepre, amelyet az Ormánság életében az 48–49-es reformok játszottak.”[31]

Az 1848-ban végbemenő birtokmegváltás Kodolányi olvasatában a hanyatlás kezdetét jelenti. A birtokpolitika kritikus pontjaként emeli ki a földbirtokok aránytalan eloszlását és a nagybirtok nyomasztó túlsúlyát, aminek eredményeképpen a parasztság kedvezőtlen helyzetbe került: „Mikor a 48-as forradalom elodázhatatlannak találta a jobbágyfelszabadítást, végrehajtotta azt olyképpen, hogy a nagybirtokok főbb törzsökeikben megmaradjanak s a hitbizományok középkori rendszere ma is élhessen. Bizonyos kisebb földterületeket kiosztott a parasztoknak, főképpen a silányabb és távolfekvő földekből. Ezeket is hermetikusan körülzárta a maga birtoktesteivel s magának tartotta meg a főnemesség a legelőket és erdőket.”[32]

Ez a tényállás, tehát a paraszti élettér összeszűkölése, valamint a nagybirtok megbonthatatlan tömbje miatt „terjeszkedni nem tudó kisbirtok” a gazdasági ok egyik összetevője, ami megágyaz az egykéző mentalitásnak. Kodolányi értelmezése szerint a birtokmegváltások és az így létrejött polgári magántulajdon, valamint a hozzá kapcsolódó örökösödési rend az individuális érdekek előtérbe helyezését mozdították elő, így életelvvé vált az egoizmus a paraszti lelkületben: „ […] kisebb-nagyobb parcellákat kaptak a parasztok, amelyeket szabadon adhattak-vehettek, megterhelhettek s amelyet örökölhettek, mégpedig nem családonként, hanem egyénenként. Lassan-lassan tehát beleszívódott a nép lelkébe az a tudat, hogy a sok gyermek nem olyan jó, mint régen volt, amikor még a munkában csak segített, hanem a birtok szétdarabolását a kevésgyermek-rendszerrel iparkodott megakadályozni.”[33] Kodolányi ennek megfelelően a 19. század közepére helyezi az egykézés elterjedését az ormánsági parasztság körében: „mint többen megállapítottuk az egyke fellépése a múlt század ötvenes éveiben mutatkozik.”[34]

Az egyéni önzés szelleme és társadalmi hatása

Az előbbiekből fakadóan az író mérvadó tényezőként tünteti fel az „egyéni jóléthez”, vagyis a materiális javakhoz való ragaszkodás szerepét, ami a kapitalista-polgári szellem térhódításával egyre inkább meghatározza a birtokos parasztság mentalitását is:

Nagyon természetes, hogy a jómódú parasztság erkölcsi alapjait elsősorban az egyén jóléte kezdi ki. Az asszonynép elkezd öltözködni, a vasút, újság elterjeszti a gyári árukat és az annak megfelelő ruházkodást, egyik asszony a másikat iparkodik lefőzni ruháival. Hiúság, irigység egyetemes asszonyi vonások. A parasztasszony sem más, mint a középosztály, vagy arisztokrácia asszonya. S mert ebben a dologban határt szabni lehetetlen, a könnyen munkálható föld és jól jövedelmező állatkereskedés lehetővé teszi a cicomát, lassanként előáll a hiúság circulus vitiosusa: a gondok a gyermekről átterelődnek a páváskodásra s ebben nincs többé megállás.[35]

A szemléletváltozás – vagyis az „egoizmus” előtérbe helyezése – által kialakuló új értékrend, mint kijelölt út vezeti át a problémát erkölcsi térre: „Az utódról való gondoskodást elfoglalja az egyéni jólét, a has és hiúság gondja. Így terjednek át a gazdasági okok lélektani láncszemekre.”[36] Az egykézés és az egyéni jólét Kodolányinál szinte rokon értelmű fogalom, a kettő együttesen indítja el az erkölcsi normák széthullását: „Előáll az egykés, tehát csak egyéni élvezeteknek élő és csak azokat ismerő nép sajátságos cinizmusa mellyel leráz magáról minden tanítást, figyelmeztetést és jóindulatot.”[37]

Az író 1934-es baranyai utazása nyomán az „egykés atmoszféra” jellemzőit a következőkben látta: minden életmegnyilvánulást átható cinikus materializmus, valamint a vitalitás hiánya.[38] Ez többek között a falvak kipusztulásához és a földek elhanyagolásához vezet. A szerző megállapítja, hogy a nép ősi ösztöneit feladva (gyermekáldás, gyermeknevelés), nem harcol a gazdasági kényszerekkel és a belőlük sarjadó önző késztetésekkel.[39] Nőknél és férfiaknál különbözőképp nyilvánul meg a természetes ösztönök elfojtása: A lányok nem erőltetik a házasságot, hiszen örökös hiányában ők élvezhetik a családi hagyaték hasznát. Ha van is házasság, azt a mindennapos hisztéria és viszálykodás teszi elviselhetetlenné.[40] A férfiaknál az elfojtott nemi ösztönök devianciákhoz vezetnek, ami különféle perverzitásokban vagy homoszexualitásban nyilvánul meg.[41] Felesleges idejüket kártyázással és üzérkedéssel töltik ki, illetve alkoholfogyasztással „segítenek” önmagukon.[42] Jellemző a különböző vallási szektákba való menekülés (főleg a nők körében) és az örökségért elkövetett, házasságon belüli bűncselekmény (hitves-és gyermekgyilkosságok).[43] Kodolányi szerint a parasztság erkölcsi tompultsága csak fokozódik a háborút követően:

Tagadhatatlan, hogy az úgynevezett középosztály is meglehetősen könnyelműen játszott a nép által szentnek tartott dolgokkal. A háborúban látta a felmentések körül végbemenő panamákat, aki itthon maradt az mindent hazugságnak látott, aki a fronton volt abból kiveszett az életöröm s nem maradt meg egyéb, csak a cinikus önfenntartási ösztön. A háború után tehát itt volt egy nép, amelyből kiveszett az idealizmus csírája is és a gyomrán kívül egyebet sem égen, sem földön nem ismert. Természetes, hogy az egyke is rohamosan terjedt.[44]

Kodolányi leírása értelmében tehát az egykéző nép a háború folyamán minden hitét elveszti a felsőbb réteggel szemben és a közösségre vonatkozó kötelezettségeit megtagadva még inkább az egyéni érdek kerül középpontba.”[45]

Az elit felelőssége és a paraszti kultúra felbomlasztása

Lényeges azonban kiemelni, hogy Kodolányi egy másik szinten is felismerte a néplélek „megbetegedését”, amely a polgári-kapitalista rend teremtette új társadalmi elvárások, normarendszer megjelenéséből eredeztethető: „ […] a társadalmi morál szelleme nagyon is hozzájárul a nép életének lezüllesztéséhez s egészséges erkölcsi, illetve etikai meggyőződéseinek lerombolásához. […] A nép etikai érzésvilágát destruálja sok minden, amit társadalma életében látnia kell.”[46] Ilyen például a politikába való bevonásának módja, eszközszerepének megélése, a képmutató polgári társadalmi normák és azoknak a parasztságra kényszerítése, a felsőtársadalom repressziója és hipokrízise: a parasztságot „önzetlenségre, hősies lemondásra, szerénységre, igénytelenségre oktatták s ugyanakkor kegyetlenül érvényesítették vele szemben a gazdaság vastörvényeit. » Erkölcsi világrend! « – mondották és kizárták a gyárból, kitették a birtokról, ingyenes hajójegyet adtak neki Amerikába.”[47]

Kodolányi számos cikkében találhatunk még olyan elemeket, amelyek az akkulturáció negatív hatásairól számolnak be. Itt elsősorban azokra az impulzusokra, a polgári társadalom azon gyakorlataira gondol a szerző, amelyek a parasztságot önfeladásra, hagyományos kultúrája elhagyására késztetik. Mindezek tartalmukban igazolják, hogy a parasztember külső kényszer nyomására adaptálta a polgári kultúra elemeit, feladva eredeti életfelfogását és hagyományait. Ezt számos példával támasztja alá Kodolányi, kezdve az iskolákban tanúsított eljárásokkal, melyek a népi nyelvjárásból űztek gúnyt és erőltették annak elhagyását a parasztgyermekek körében.[48] A rádió megjelenése a népdalokat szorította háttérbe, mely szintén hozzájárult a néplélek megroncsolásához. Öltözködésben is a polgári divat vált követendő példává.[49]

Kodolányi megállapítása szerint az „egykéző vidékek” sokkal hajlamosabbak „behódolni” a külső hatásoknak és az új társadalmi normáknak.[50] A szerző egykekutatásának következtetése abban áll, hogy magát az egykét is tünetként írja le, amelyet a néplélek beteg alkata generált: „[…] az egykés nép sajátos, patologikus lelki alkattal rendelkezik, amelyet levetkőzni nem képes s aminek következménye éppen az egyke.”[51]

Mint azt láthatjuk, Kodolányi a néplélek megbetegedése, jobban mondva megbetegítése felelősét is a kapitalista-polgári rendben és annak hordozójában a magyar felsőtársadalomban ismeri fel. Az író így bármennyire is sötét színekkel ábrázolta a paraszti világot, egyben fel is mentette azt, hiszen minden erkölcsi felelősséget a felsőtársadalomra hárított. Annak egyaránt bűne a paraszti élettér végzetes beszűkítése, valamint az autentikus paraszti kultúra felszámolása. Kodolányi megfogalmazása szerint az egykézésért, a devianciákért, a saját kultúra elhagyásáért „nem a nép a hibás”, a „népet belekényszerítették a pusztulásba” azok, „akik beleszorították először a nagybirtokok vaskorlátaiba s megnyomorították életkedvét, szembefordították fajfenntartó ösztöneit a józan ésszel s azután irtották nyelvét, dalát, ruházatát, ősi foglalkozásait […].”[52]

Az egyke orvosszerei

Kodolányi egyke képét összegezve megállapítható, hogy a jelenséget szélesebb összefüggésben vizsgálta, így annak megoldását is összetettebben látta. Elsősorban olyan fölbirtokreformot és örökösödési törvényt javasolt, amely a jobbágyság korában jellemző erényeket elevenítené fel, mint az egymásrautaltság, közösségi érzés és családban való gondolkodás. Az új örökösödési törvény értelmében a fölbirtok nem egyénenként, hanem családonként, azok nagysága szerint öröklődne. A szerző szerint a közösségiség helyreállítása és a föld megléte fokoznák a gyermekvállalási kedvet. A kialakult családközösségben az egyéni érdekek háttérbe szorulnának, ami már önmagában jelentős változást idézne elő az egykézős gondolkodásban. Az utód nélkül maradt családok földjei egészében, a négy gyermeknél kevesebb gyermeket vállalók földjei részben az állam kezébe kerülnének vissza. Mindezen felül Kodolányi is szorgalmazza a termelés szövetkezeti úton való átalakítását, amely az azonos érdekeltségű rokoncsaládokat tömörítené egy körbe.[53] Egy 1938-as írásában a szövetkezetek jelentőségéről ezt írja: „az erkölcsi megújulás a szövetkezeti szellem uralomra jutása nélkül a termelés és értékesítés egész vonalán elképzelhetetlen […] a szövetkezeti mozgalom nélkül mindenféle földreform és telepítés is eredménytelen, a pusztulást egy nemzedék tartamára megállítaná, de végül meg nem akadályozná.”[54]

Az előbb említettek mellett a szerző megoldást látott még az oktatás, a közigazgatás és az orvosi szolgálat átszervezésében is.[55] Későbbi írásában telepítési politikát is javasol, amely a tiszántúli népességfelesleget mozdítaná át a dunántúli területekre.[56]

Kodolányi megoldása több pontban összeegyeztethető Illyés Gyula vagy Fülep Lajos az egykekérdéshez kapcsolódó gondolataival. A két világháború közti időszakban az egyke problémaköre, többek között Kodolányi írásainak köszönhetően, már ismertté vált az értelmiségi körökben. A fölbirtokreform végrehajtását, az örökösödési törvény módosítását és a népoktatás reformját sokan szorgalmazták, azonban az erre vonatkozó törekvések mindig zsákutcába jutottak.[57] Kodolányi ebből adódóan kérdésessé tette a politikai-gazdasági elit reformszándékainak őszinteségét, a problémának a fennálló keretek közötti megoldhatóságát. A Pesti Naplóban írt egyik 1926-os cikkében kifejti, hogy az általa felvázolt pontok kivitelezése a fennálló rendszer vezető rétegének érdekeit sértené, ezért nem várható előrelépés az ügyben: „De abban egyet kell érteni mindenkinek, hogy a földbirtokos-kérdés megoldása ez idő szerint óhajnak is távoli, semmi remény arra, hogy bizonyos osztályok önként a parlamentben törvényhozásilag vágják el saját maguk alatt a fát s az úgynevezett kisgazdaképviselők is alkalmatlanok arra, hogy ezt a kérdést megértsék és megoldják.”[58]

Több mint egy évtizeddel később sem látja másként a helyzetet. Az Egyke című 1937-es írásában már a Horthy-rendszer másfél évtizedét értékeli hasonló konklúzióval: „Megállapíthatjuk, hogy a körülbelül tizenöt esztendős »harc« után sem változott a következő helyzetkép: a nagybirtokok mammuttestei közé beszorított falvak nem tudnak terjeszkedni […] az örökösödési jog ma is lehetővé teszi […], hogy az ivadékok mennél több földparcellát halmozzanak egy kézbe, a kivesző magyar vidékeken nyoma sincs a más, túlbő vidékekről való telepítésnek, tehát a kérdés megoldására egyetlen lépés sem történt.”[59]

Mint azt láttuk 1934-es Hulló Európa – Hulló magyarság című cikksorozatában már éles bírálat alá veszi nem csak a magyar politikai élet irányítóit, a mintaadó szerepre képtelen középosztályt, de a nyugati civilizáció értékrendjét képviselő polgári kultúra egészét: „Valóban, nagy naivitás és elfogultság kell ahhoz, hogy éppen annak a rendszernek a szemszögéből és fenntartásával állítsuk helyre népünk egészséges életfolyamatait, amely rendszer magát a betegséget okozza!”[60] Ebből fakadóan a probléma tényleges megoldását egy teljesen új rendszer keretein belül képzelte el.[61]

Összegzés

Ha az eddigieket összegezzük, akkor elmondható, hogy Kodolányi értelmezése szerint a közösségi érdekeket negligáló individualizmus, az egyéni önzés a kapitalista-polgári rend sajátja. Ennek szelleme érvényesült a politikai-társadalmi elit körében a jobbágyfelszabadítás idején, amelynek lenyomata a jobbágyfelszabadítás torz megvalósulása és későbbi korrekciójának elmaradása. Ez az, ami a parasztság életterét leszűkítette, a további földbirtokszerzését ellehetetlenítette, s így a parasztságot az egykézés gyakorlatára szorította. Az új társadalmi rend intézményei, mint a polgári magántulajdon és örökösödési rendszer a parasztságot magát is megfertőzték a kapitalizmus jelentette egyéni önzéssel. Emellett a paraszti mentalitás átformálásában nagy szerepet játszottak a kapitalista-polgári világnak a fogyasztói javak megszerzését előtérbe állító eszményei. Ebből is következett az egykéző életrend, az „egykés atmoszféra”, melynek természetszerű következményei erkölcsi hanyatlást és a hagyományos paraszti kultúra felbomlását idézték elő. Emellett a felsőtársadalom, mint a kapitalista-polgári rend hordozója, érdekeltje és fenntartója jelentős mértékben hozzájárult a kultúraváltás folyamatához, amely abban nyilvánult meg, hogy a parasztság a magyar vezetőréteg önérdekű politikai, gazdasági és kulturális repressziójának kényszerű adaptálásával destabilizálta önmaga lelki egyensúlyát és erkölcsi értékrendjét. Kodolányi egykeszemléletének kétségtelenül a fentiekben rekonstruált gondolatmenet képezi sajátos jellegét: az egykézés gazdasági és erkölcsi okainak hátterében a „kapitalizmus szellemét” ismerte fel, mint végső okot, ennek értelmében pedig a fennálló rendszer keretei között elképzelhetetlennek tartotta a parasztság szociális helyzetének javulását.

Bibliográfia

Források

Buday Dezső: Az egyke, Budapest, Huszadik Század Könyvtára, Deutsch Zsigmond és Társa kiadása, 1909.

Fülep Lajos: A magyarság pusztulása, Pesti Napló, LXXX.évf., 262.sz., 1929. november 17., 10.

Illyés Gyula: Irodalomtörténet, 30. évf., Nyugat, 1937/7, 71.

Illyés Gyula: Magyarok. Naplójegyzetek, 1. kötet, Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T., 1938.

Illyés Gyula: Puszták népe, Budapest, Osiris Kiadó, 2003.

Kodolányi János: A hazugság öl [1927], Budapest, Szent István Társulat, 2003.

Kodolányi János: „Ahol a gyermek kereső társ, ott sok születik, ahol fogyasztó ott kevés”, Magyarország, XLIII. évf., 265. sz., 1936. november 19., 11.

Kodolányi János: Az egyke nyomán Baranyában, Pesti Napló, LXXVII. évf., 102. szám, 1926. május 21., 15.

Kodolányi János: Baranyai utazás, Budapest, Bolyai Akadémia, 1941.

Kodolányi János: Egy magyar vidék pusztulása, Pesti Napló, LXXVII. évf., 102.sz., 1926. május 7., 4.

Kodolányi János: Egyke, Magyarország, XLIV. évf., 130.sz., 1937. június 11., 7.

Kodolányi János: Előszó in Éltek, ahogy tudtak. Válogatott elbeszélések, Budapest, Szépirodalmi, 1955.

Kodolányi János: Honnan-hová? Jegyzetek egy baranyai utazásról, Szabadság, VII. évf., 16.sz., 1934. április 22., 3.

Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló Magyarság, Népesedés politikai kérdések II, Szabadság, VII. évf., 31.sz., 1934. augusztus. 5., 9.

Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló magyarság, Népesedés politikai kérdések IV., Szabadság, 7.évf., 33.sz., 1934. augusztus. 19.

Kodolányi János: Lehet-e az egykének gátat vetni? Az egyke nyomán Baranyában, Pesti Napló, LXXVII. évf., 123.sz., 1926. június 3.,15.

Kodolányi János: Ormánság [1938], in Esti beszélgetés, Budapest, Magyar Élet Kiadása, 1944.

Kodolányi János: Útinapló a pusztuló Ormánságból, Szabadság, VII. évf., 39. sz., 1934. szeptember 30., 9.

Kodolányi János: Veszélyben a Dunántúl. Német előretörés, pusztuló magyarság, Magyarország, XLI. évf., 57.sz., 1934. március 11., 15.

Kodolányi János: Végig a pusztuló Dunántúlon, Nincs gyerek – Kié a jövő?, Magyarország, XLI. évf., 83. szám, 1934. április 14., 5.

Kodolányi János: Végig a pusztuló Dunántúlon, Papok és tanítók a gátakon, Magyarország, XLI. évf., 79.sz., 1934. április 10, 5.

Pezenhoffer Antal: A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására, A szerző kiadása, Budapest, 1922.

Felhasznált irodalom

Andorka Rudolf: A dél-dunántúli egykekutatások története, Statisztikai Szemle, 47. évf., 1969/12, 1245-1257.

Andorka Rudolf: Az ormánsági születéskorlátozás története, Valóság, XVIII. évf., 1975/6, 45-61.

Ács Margit: „A hazugság öl” – Kodolányi János szociális indulatú novellái in Érkezés? Indulás? Esszék, Kritikák 2016-2018, Budapest, L’Harmattan, 2019.

Bata Imre: Kodolányi Jánosról in Csűrös Miklós (szerk.): Én vagyok. In memoriam Kodolányi János, Budapest, Nap Kiadó, 2001.

Bernát István: „Fajmentéstől” a „Pusztulásig”: Az „egyke” kérdése a húszas években, Világosság, XXIV. évf. 1983/5, 270-278.

Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Budapest, Osiris, 2007.

Koloh Gábor: A születésszabályozás mint társadalomtörténeti probléma. Születésszabályozás a Dél-Dunántúlon (1790‒1941), Doktori disszertáció, ELTE BTK, 2018.

Koloh Gábor: Az ormánsági „egyke” és toposza. Az Ormánság népesedése 1895 és 1941 között, 56. évf., Demográfia, 2013/2-3., 195-213.

Papp István: A magyar népi mozgalom története, Budapest, Jaffa, 2012.

Rajnai László: Kodolányi János, Pécs, Pro Pannonia Kiadó, 2019.

Tüskés Tibor: Kodolányi János, Budapest, Magvető, 1974.

Hivatkozások

  1. Illyés Gyula: Irodalomtörténet, 30. évf., Nyugat, 1937/7, 71; Vö. Kodolányi János: Baranyai utazás, Budapest, Bolyai Akadémia, 1941, 6; Fülep Lajos is utalt írásaiban Kodolányi elsőbbségére Fülep Lajos: A magyarság pusztulása, Pesti Napló, LXXX.évf., 262.sz., 1929. november 17., 10.
  2. Rajnai László: Kodolányi János, Pécs, Pro Pannonia Kiadó, 2019, 37; Tüskés Tibor: Kodolányi János, Budapest, Magvető, 1974, 65.
  3. Kodolányi János: Ormánság [1938], in Esti beszélgetés, Budapest, Magyar Élet Kiadása, 1944, 311; Kodolányi 1955-ös, fiatalkori írásait egybegyűjtő kötetének előszavában hasonlóan vallott az 1920-as évek írásainak ihlető forrásáról: „Igazi megihletőm pedig az Ormánság parasztnépének rettenetes állapota volt, az ezerholdak közé bezárt pusztuló nép, amelynek sorsát borzadva, fölháborodva s tehetetlenül szemléltem.” Kodolányi János: Előszó in Éltek, ahogy tudtak. Válogatott elbeszélések, Budapest, Szépirodalmi, 1955, 5.
  4. Bata Imre: Kodolányi Jánosról in Csűrös Miklós (szerk.): Én vagyok. In memoriam Kodolányi János, Budapest, Nap Kiadó, 2001, 237.
  5. Az életmű szépirodalmi vonatkozásaira fókuszáló irodalomtörténeti munkákban kizárólag az 1927-es, A hazugság öl című memorandumra történik utalás. Tüskés Tibor pusztán annak tényét rögzíti, míg Ács Margit tartalmi ismertetést is ad írásában. Tüskés Tibor: Kodolányi János, Budapest, Magvető, 1974, 77-78; Ács Margit: „A hazugság öl” – Kodolányi János szociális indulatú novellái in Érkezés? Indulás? Esszék, Kritikák 2016-2018, Budapest, L’Harmattan, 2019, 46-55; A szociológus Andorka Rudolf két tanulmányában is foglalkozott az egykekérdés történetével. Az egyik említést sem tesz Kodolányi írásairól, míg a másik egy bekezdés erejéig foglalkozik velük. Andorka Rudolf: Az ormánsági születéskorlátozás története, Valóság, XVIII. évf., 1975/6, 45-61; Andorka Rudolf: A dél-dunántúli egykekutatások története, Statisztikai Szemle, 47. évf., 1969/12, 1245-1257; Koloh Gábor történész doktori disszertációjában, miként az egykekérdéssel foglalkozó tanulmányában kizárólag Kodolányi memorandumát tette elemzés tárgyává. Koloh Gábor: A születésszabályozás mint társadalomtörténeti probléma. Születésszabályozás a Dél-Dunántúlon (1790‒1941), Doktori disszertáció, ELTE BTK, 2018; Koloh Gábor: Az ormánsági „egyke” és toposza. Az Ormánság népesedése 1895 és 1941 között, Demográfia, 56. évf., 2013/2-3, 195-213; A népi mozgalomra vonatkozó összefoglalókban a fentieknél is kisebb figyelmet kap Kodolányinak az egykekérdést tárgyaló publicisztikái. Gyurgyák János monográfiájának a népiekről szóló közel száz oldalas fejezetében az egykekérdés sem merül fel, míg Papp Istvánnak a népi mozgalom történtét bemutató kötetében pusztán annyi szerepel, hogy Kodolányi „kedvelt témái” közé tartozott az egyke. Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Budapest, Osiris, 2007, 387-462; Papp István: A magyar népi mozgalom története, Budapest, Jaffa, 2012, 77.
  6. Kodolányi: A hazugság öl [1927], Budapest, Szent István Társulat, 2003., 22. A nyílt levél utóéletének, Kodolányi és Huszár eredménytelen megbeszélésének leírására lásd Kodolányi János: Baranyai utazás, Budapest, Bolyai Akadémia, 1941, 9 –12.
  7. „Az Ormánság csak a bomlás kezdete volt […] a leggyengébb pont, ahol a nép életösztöne leghamarabb megtörött.” Kodolányi János: Végig a pusztuló Dunántúlon, Nincs gyerek – Kié a jövő?, Magyarország, XLI. évf., 83. szám, 1934. április 14., 5.
  8. Kodolányi: A hazugság öl, 10.
  9. Kodolányi János: Útinapló a pusztuló Ormánságból, Szabadság, VII. évf., 39. sz., 1934. szeptember 30., 9.
  10. Illyés Gyula: Magyarok. Naplójegyzetek, 1. kötet, Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T., 1938, 35.
  11. Kodolányi: Nincs gyerek – Kié a jövő?, 5.
  12. Pezenhoffer Antal: A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására, Budapest, A szerző kiadása, 1922.
  13. Kodolányi János: Az egyke nyomán Baranyában, Pesti Napló, LXXVII. évf., 102. szám, 1926. május 21., 15.
  14. Kodolányi János: Veszélyben a Dunántúl. Német előretörés, pusztuló magyarság, Magyarország, XLI. évf., 57.sz., 1934. március 11., 15.
  15. Kodolányi: A hazugság öl, 24.
  16. Kodolányi: Nincs gyerek – Kié a jövő?, 5.Hasonló leírást találunk a Szabadságban megjelent cikkben: „Ki hinné például, hogy itt az öregek visszakivánják a jobbágyságot? Házigazdánk elmeséli a »régiek« véleményét erről a kérdésről. Én, aki az előbbi nemzedék mintegy két emberöltőig visszanyúló életét ismerem s csak megerősíthetem Nagy Simon János bácsi beszámolóját. A rabotvilágban csak az utolsó szó volt rossz, […] A rabot utolsó szava, a bot. Máskép jó volt az. Ha az embört nem ütötték volna, sömmi baj nem lőtt volna. Mer mindönkinek megvót a maga dóga, mindönkinek megvót a könyere, élése, jószágja, fája meg annyi vót, amennyit akart. Még a házat is maguk épétötték. összeállt az egész falu, osztán egykettőre megépétötte az új házat. Akkor még jó vót, ha valakinek sok gyereke vót, mer annál több munkát vállalhatott. Nem is panaszkodtak a robotra az öregök, csak a botra! Az én apám, meg nagyapám is sokszor elmesélte, hogy az jó velág vót, a mái meg sokkal rosszabb!” Kodolányi János: Honnan-hová? Jegyzetek egy baranyai utazásról, Szabadság, VII. évf., 16.sz., 1934. április 22., 3.
  17. Lásd még: Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló magyarság, Népesedés politikai kérdések IV., Szabadság, VII. évf., 33.sz., 1934. augusztus 19., 9.
  18. „A hanyatlás korszakába jutott kultúrák rendszerint túlzásba hajtott hódítási lázba esnek. Egyiptom, Kína, Róma a császárok idején s ma az európai polgári kultúra ezt a tünetet mutatja. […] amikor a mindenáron való hódítás feszíti cselekvésre a hanyatló kultúránkat, a születések száma csökken. […] A gondolkodásban úrrá válik a pillanat mohó kiélvezése, a »carpe diem« , az »egyszer élünk« életszemlélete […]” Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló Magyarság, Népesedés politikai kérdések II, Szabadság, VII. évf., 31.sz., 1934. augusztus. 5., 9.
  19. Uo. 9.
  20. Uo. 9.
  21. Kodolányi: Ormánság, in Esti beszélgetés, 318.
  22. Uo. 318.
  23. „ »[…] a létért való küzdelem irányítását a tőke ragadta magához… Az ember a tőkét dolgoztatja és arra igyekszik, hogy ez reá nézve minél nagyobb haszonnal járjon… […] « ” Kodolányi János: „Ahol a gyermek kereső társ, ott sok születik, ahol fogyasztó ott kevés”, Magyarország, XLIII. évf., 265. sz., 1936. november 19., 11.
  24. Uo. 11.
  25. Kodolányi: Hulló Európa II, 9.
  26. Uo. 9.
  27. Uo. 9.
  28. Uo. 9.
  29. Kodolányi: Ormánság, in Esti beszélgetés, 318.
  30. Kodolányi: Az egyke nyomán, 15.
  31. Kodolányi: Ormánság, in Esti beszélgetés, 317-318; A demográfiai visszaesés és az 1848-as törvények közötti összefüggést korábban (1909) Buday Dezső jogász, Az egyke című írásában már rögzítette. Buday Dezső: Az egyke, Budapest, Huszadik Század Könyvtára, Deutsch Zsigmond és Társa kiadása, 1909., 8.
  32. Kodolányi János: Lehet-e az egykének gátat vetni? Az egyke nyomán Baranyában, Pesti Napló, LXXVII. évf., 123.sz., 1926. június 3.,15.
  33. Kodolányi: A hazugság öl, 7-8.
  34. Kodolányi: „Ahol a gyermek”, 11.
  35. Kodolányi: Lehet-e az egykének?, 15.
  36. Uo. 15.
  37. Uo. 15.
  38. „ […] az embereknek egyszerűen nincs hitük, amely életük bázisát jelentené s cinikus materializmusba fullad minden hajdani kultúrértékük.” Kodolányi János: Egy magyar vidék pusztulása, Pesti Napló, LXXVII. évf., 102.sz., 1926. május 7., 4.
  39. „[…] a nép ellentállása a gazdasági kényszerrel szemben megtörik, ősi ösztöneit […] háttérbe tolja s kialakítja azt a tipikus egykés atmoszférát, amely e kipusztuló vidékekre jellemző.” Kodolányi: A hazugság öl, 11.
  40. Kodolányi: Egy magyar vidék, 4.
  41. Kodolányi: Útinapló a pusztuló, 9.
  42. Kodolányi: Az egyke nyomán, 15.
  43. Kodolányi: A hazugság öl, 13.
  44. Uo. 15.
  45. Kodolányi: Lehet-e az egykének?, 15.
  46. Kodolányi: A hazugság öl, 16.
  47. Kodolányi: Hulló Európa II, 9.
  48. „ […] tanítók lassú, fáradságos és szorgalmas munkával leszoktatták a gyermekeket saját nyelvükről, büntették, gúnyolták azokat, akik a maguk ormánsági nyelvén feleltek.” Kodolányi: Honnan-hová?, 1934, 3; Illyés Gyula erre vonatkozó személyes élménye lásd: Illyés Gyula: Puszták népe, Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 283–285.
  49. Uo. 3.
  50. „ Az egykés vidékek melegágyai a legsúlyosabb neurózisoknak […]” Kodolányi: A hazugság öl, 19.
  51. Uo. 19.
  52. Kodolányi: Honnan-hová?, 3.
  53. Uo. 22-23.
  54. Kodolányi: Ormánság, in Esti beszélgetés, 323.
  55. Kodolányi: Lehet-e az egykének?, 15.
  56. Kodolányi János: Végig a pusztuló Dunántúlon, Papok és tanítók a gátakon, Magyarország, XLI. évf., 79.sz., 1934. április 10, 5.
  57. Bernát István: „Fajmentéstől” a „Pusztulásig”: Az „egyke” kérdése a húszas években, Világosság, XXIV. évf. 1983/5, 270.
  58. Kodolányi: Lehet-e az egykének?, 15.
  59. Kodolányi János: Egyke, Magyarország, XLIV. évf., 130.sz., 1937. június 11., 7.
  60. Kodolányi: Hulló Európa IV, 9; vö. Kodolányi János: Hulló Európa – Hulló Magyarság, Népesedés politikai kérdések II, Szabadság, VII. évf., 31.sz., 1934. augusztus. 5., 9.
  61. „ […] mennél radikálisabban, becsületesebben, komolyabban s gyorsabban szakítanunk kell az 1914 előtti világszemléletünkkel, társadalmi, politikai, gazdasági beállítottságunkkal, régi módszereinkkel, — egész életformánkkal.” Uo. 9.