Beküldve:

Kovács Viktória: The process of European integration in Ukraine – Pacta sunt servanda – Concluded contracts must be respected

Introduction

Examining the process of Ukraine’s approach to the European Union, we get an idea of how the young state, forced into the collision zone of the great powers due to its geopolitical situation, shapes the legal and political framework that – according to their hopes – is needed in order to join the European Union. Due to the war taking place next door to Hungary, it is especially important to be familiar with the country which is receiving increased attention due to the social, political, and humanitarian aspects of the events. As far as we are concerned, the outcome of the war is also crucial in view of the large number of Hungarians living there.

1. Initial steps – Status quo ante bellum

The Kyiv Parliament adopted the Declaration of Independence on August 24, 1991, which was confirmed by a referendum on December 1, 1991. The fact that Hungary was the first to recognize Ukraine as an independent state was an important step that defined Ukrainian-Hungarian relations.[1] Ukraine became the European state with the largest area and population, and due to its natural features, it was able to start its independent life with decent chances. The broadening of international political-economic relations began. Due to the country’s special geopolitical situation, looking for opportunities both in the West and the East became necessary,[2] and strengthening national identity became extremely important.

The young Ukraine, which had just gained independence, ha d to create its national history and build the nation itself upon a territorially divided identity. The regional differences caused difficulties in the formation of a unified identity, Ukrainian nationalist movements mainly operated in the central and western areas of the country, while Eastern Ukraine has always been connected to the Russians both culturally and economically, as well as in terms of historical memory.[3]

In multicultural Ukraine, until the outbreak of the war on February 24, 2022, a unified political nation only existed in theory, its supporters and opponents could equally be found in the sphere of public power.[4]

After the dissolution of the Soviet Union, the Commonwealth of Independent States (hereinafter CIS) was established, which Ukraine also joined as a former Soviet republic. However, Ukraine did not sign the CIS Charter and left the CIS in 2018. After the CIS became obsolete, Russia established the Eurasian Economic Union with Belarus and Kazakhstan in 2014, to which Ukraine no longer was a party. The idea that Ukraine, as a buffer zone between East and West, should trade with both the European Union and the Russian Federation is difficult to implement and cannot be considered viable in the long term.

“The EU’s Eastern Partnership policy established in 2009 covers six Soviet successor states: Armenia, Azerbaijan, Belarus, Georgia, Moldova, and Ukraine. The aim of the partnership is to support the political, social, and economic reform efforts of these countries in order to enhance democratization and good governance, energy security, environmental protection, and economic and social development.”[5] In 2009, Ukraine began negotiations with the European Union on the Association Agreement, and negotiations on the establishment of the Deep and Comprehensive Free Trade Area began.[6]

The EU Association Agreement concluded with Ukraine would have been considered a milestone for both parties, which is why the European elite looked forward to the signing of the agreement in Vilnius, planned for November 2013 with great anticipation. The Ukrainian government backed down on the eve of the summit and decided to suspend the signing process. The move of the Ukrainian leadership can be explained by the fact that the European Union objected to the detention of former Prime Minister Yulia Tymoshenko and the former Home Secretary. Having their case assessed according to European standards was determined as a condition for signing the association agreement. Hundreds of thousands took to the streets in Ukraine upon the news of the Agreement not going through, and the cause-and-effect relationships of the events at that time continue to have an effect on the country’s political and social situation to this day. The Ukrainian government’s violent response to the series of demonstrations led to the Euromaidan revolution, and then to the removal of the head of state, Viktor Yanukovych, in February 2014. Among other things, the rash narrowing of political, language, and nationality rights resulted in the annexation of the Crimean Peninsula by Russia and escalated the separatist movement into an armed conflict in the Donetsk and Luhansk counties of eastern Ukraine. In the parliamentary elections held in October 2014, pro-Europe and pro-reform leaders came to power.

2. Milestones – Non progredi est regredi

Let us review what landmark moments and milestones can be found in the process of Ukraine’s European integration after 2014.

In the foreign policy direction taken by the European Union, Ukraine currently plays a prominent role in several areas: in the European Neighbourhood Policy (ENP), the Black Sea Synergy and the Eastern Partnership[7] (EaP). The goal of the European Neighbourhood Policy is a partnership based on common values, the result of which is prosperity, stability, and security. The Neighbourhood Policy is embellished and enriched by regional cooperation such as the Eastern Partnership. Within the framework of the partnership, it is possible to develop differentiated cooperation with the given country, thus making the process of political association and economic integration faster and more efficient.[8] It is important to separate the Neighbourhood Policy from the enlargement politics since there is no automatic connection between the association agreement and the accession prospects; however, the possibility of an EU accession cannot be ruled out for those participating in it.

In 2011, the parliamentary body of the Eastern Partnership, the Euronest Parliamentary Assembly[9] was established, which is responsible for consultation and supervision within the Partnership.

Important events:

On June 27, 2014, the European Union signed the Association Agreement with Ukraine, the Republic of Moldova and Georgia. Furthermore, the establishment of the Deep and Comprehensive Free Trade Area (DCFTA) facilitated Ukraine’s gradual integration into the EU’s internal market. [10] With this agreement, relations between the EU and the partner countries rose to a new level.

The 2015 summit in Riga was attended by the six countries involved, as well as the EU and the highest-level representatives of its member states, who all agreed to cooperate in four priority areas: the pursuit of stronger governance – including the strengthening of legal institutions and the application of the principles of good governance; promoting economic development and improving market opportunities; developing interstate connections and mobility opportunities, and fostering people-to-people connections for a stronger society.[11]

The EU not only contributes to the development of countries with financial resources and infrastructural investments but also provides a framework for multilateral cooperation.

In the fall of 2014, the European Commission established a Council specifically for supporting Ukraine, which consists of experts from EU institutions and member states and provides coordination and advice to the Ukrainian authorities in key reform sectors. The support group regularly holds meetings at which the progress under the Association Agreement is reviewed and further steps are discussed, of which reports and evaluations are prepared.

With the help of the reform process developed jointly by the EU and Ukraine, there must be constitutional and decentralization reforms made, alongside the reform of the judiciary. Furthermore, the enforcement of the rights of minorities must be ensured, the fight against corruption intensified and the business environment must be improved. However, powerful business groups that have taken advantage of legal loopholes are blocking the Ukrainian government’s efforts at economic reforms.

In 2015, the Association Council proposed ten short-term reform measures in the fields of the constitution, elections, the judiciary, the fight against corruption, public administration, energy, regulatory simplification, public procurement, taxation and external auditing.

Also in 2015, the European Parliament launched a comprehensive capacity-building program for the Ukrainian parliament, the Verkhovna Rada.[12]

On May 11, 2017, the visa liberalisation decree was adopted, according to which Ukrainian citizens can travel to the EU without a visa for a maximum of 90 days.

EU–Ukraine summits are held every two years. At the summit held in Brussels in November 2017, 20 goals were set to be achieved by 2020. The 20 goals include: closer cooperation with civil society, increasing the social role of women, building a stronger economy, supporting regional trade between partner countries and the EU, strengthening good governance, implementing public administration reform, improving connectivity, combating climate change, and investing in human resources.

The new economic opportunities offered by the Association Agreement were beneficial for both the EU and Ukraine. The agreement made the EU the most important trading partner of Ukraine. In 2019, the volume of bilateral trade reached EUR 43.3 billion, which represented more than 40% of Ukraine’s total trade. [13]

The EU was represented by Charles Michel – President of the European Council, Ursula von der Leyen – President of the European Commission, and Ukraine by President Volodymyr Zelenskyy.[14] At the EU–Ukraine summit held in Kyiv on October 12, 2021, the leaders reviewed the results of the EU–Ukraine Association Agreement thus far, provided political guidelines for the further development of the Eastern Partnership, evaluated the effectiveness of the defense against the Covid-19 pandemic, discussed the next steps in the execution of the integration process, and agreed to further strengthen economic cooperation.

On March 16, 2022, the electricity grid of Ukraine and Moldova was successfully synchronized with the continental European grid.

Since 2014, the European Union and European financial institutions have provided Ukraine with more than EUR 17 billion in loans and grants.

3. Possibility and reality – Verba volant, scripta manent

European integration was declared among the most important objectives of the new Ukrainian leadership elected in 2019,[15] so much so that it was included in the preamble of the Constitution of Ukraine. More than just having good relations with the European Union, achieving actual membership in the EU is clearly the real goal of the Ukrainian leadership.

In April 2022, Ursula von der Leyen, President of the European Commission, officially handed over a questionnaire to President Volodymyr Zelenskyy, which was a necessary step for Ukraine to be granted EU candidate status. In May 2022, Ukraine completed the second part of the accession questionnaire.

But what are the requirements for Ukraine to become an official member of the European Union? The framework rules for EU enlargement were formulated at the European Council meetings in Copenhagen in 1993 and in Madrid in 1995; additionally, the criteria were also defined in the period between the two meetings.[16]

The Treaty on the European Union contains the conditions (Article 49) and principles (Article 6, paragraph 1) that a country wishing to join the European Union must meet. The applicant country can receive candidate status from the European Council based on the opinion of the European Commission. During the thorough procedure, the Commission examines the application for accession according to the accession criteria (the so-called Copenhagen criteria), and in order to start the process, the European Council must make a unanimous decision to launch negotiations. However, obtaining candidate status does not automatically grant the right to join the European Union, and the process itself can take years.

The process of accession

Any European country that wants to join and has met the criteria:

      • must submit an official request to the President of the Council;
      • after consultation with the Council of the EU, the Commission comments on the request;
      • the Council unanimously decides on the nomination of members;
      • negotiations begin.

An important element of the process is the preparatory phase of the accession negotiations: the candidate state is vetted, i.e. it is examined whether the applicable EU legislation is in accordance with the laws and standards of the given country. This is because during the accession process, the candidate member must transfer the EU legislation into the existing domestic legal framework and develop the necessary institutions and administrative systems to function as a member state. The vetting process is divided into 35 chapters and it is possible that minority protection will receive a separate chapter in the near future. In order to effectively prepare for membership, the EU provides financial and technical support to the candidate country.

An important element of the accession criteria is the stability of institutions guaranteeing democracy, the rule of law and the enforcement of human rights, as well as the respect and protection of minority rights.[17]

4. Obstacles and mistakes – Res nulla consilio nocentior malo

So far, we have talked about milestones, visions, goals and opportunities. Below we mention some decisions and criticisms that may hinder the achievement of Ukraine’s European integration goals, and detail which areas we find erroneous, rights-restricting provisions and laws to appear concurrently with the integration processes.

Narrowing rights of nationalities

2017 – Law on Education[18] – extremely disadvantageous and represents a step back compared to the rights provided earlier. It goes against the Ukrainian-Hungarian agreement and Ukraine’s international commitments. Until the adoption of the new Law on Education in 2017, all Ukrainian citizens had the right to study in their mother tongue at all levels of education.

The Law on Education is the first in which the legislator differentiates de facto and de jure between national minorities and indigenous peoples.[19] The law classifies citizens of Ukraine into four categories:

    1. Ukrainians;
    2. indigenous peoples: practically only the Crimean Tatars, Krimchaks and Karaims can be classified as belonging to this category;
    3. national minorities speaking one of the official languages of the European Union – the rules of this third category apply to the Hungarian nationality;
    4. speakers of non-EU languages. The distinction is of practical importance: for example, Russians can only study their mother tongue as a school subject.[20]

2019 – State Language Act[21] – The State Language Act mandates the use of the state language in all areas where previously the languages of national minorities could also be used, and infringement proceedings may be initiated for its violation.

2016–2020 – Public administration reform[22] – Linguistic and ethnic characteristics were not taken into account when defining the administrative boundaries, and therefore the Hungarian communities were also disadvantaged.

2021 – Law on indigenous peoples[23] – Provides comprehensive protection for Crimean Tatars, Krimchaks, and Karaims. Minorities without a homeland fall under the scope of the law.

2021 – Amendment of the State Language Act on the language of services – Article 30 of the State Language Act made strict provisions on language use in the service industry.

5. Critical voices – Vita communis maxima crux

In its opinion issued in December 2017,[24] the Venice Commission strongly condemned the discrimination of national minorities based on whether their mother tongue is an official language in the EU or not. This position is also emphasized in the opinion issued by the international legal body in December 2019 in connection with the 2019 State Language Act.[25] They also criticized the fact that representatives of national minorities were not consulted during the creation of the law.

The State Language Act was also criticized by Lamberto Zannier, OSCE High Commissioner for Minorities (2017–2020). In his opinion, it is a cause for concern that the new language law does not cover the protection of minority languages and that the legislation would respond to the problems arising during the use of the state language with strict sanctions. In addition to all this, the new law does not respect the provisions of the Ukrainian Constitution (Articles 10 and 92) and ignores Ukraine’s international commitments: the Ukrainian–Hungarian Basic Treaty, the European Charter of Regional or Minority Languages (Part 1, Article 7, Point D), the Framework Agreement on the Protection of National Minorities (Article 10), and the provisions of the Association Agreement between the EU and Ukraine in 2017. The current law-making process practically disregards the Constitution, Article 22 of which states: “The content and scope of existing rights and freedoms shall not be diminished in the adoption of new laws or in the amendment of laws that are in force.”

Between 2014 and 2019, the European Parliament adopted 19 resolutions concerning Ukraine. On February 11, 2021, a key report on the implementation of the Association Agreement was adopted, which places a strong emphasis on the ongoing reform process and the anti-corruption structure.[26] The report acknowledges Ukraine’s efforts to implement the commitments contained in the Association Agreement, but there are still many reforms to be completed in relation to the rule of law, good governance, and the fight against corruption. It cites the unstable operation of institutions, the limited resources, the pandemic, the lack of independence of judicial and economic institutions, and the controversial use of justice all as factors hindering the reforms. The report mentions the statement issued by the NATO-Ukraine Committee on October 31, 2019, which calls on Ukraine to respect human and minority rights, as well as fully take into account the Venice Commission’s conclusions and implement its recommendations regarding the Law on Education. According to the report, although Ukraine has ratified the most important international legal documents, it still does not apply them. In 2019, only 37% of the tasks related to the implementation of the Association Agreement were completed.

The document highlights significant achievements in the reform process, such as the historic opening of the agricultural land market. The report emphasises that the European Union makes the amount of support at different levels dependent on the progress of Ukraine’s reform process, respect for human rights, and compliance with its commitments regarding minorities. In the resolution, the EU reaffirmed its unwavering support for the independence, sovereignty and territorial integrity of Ukraine.[27]

6. The future of integration – Nil medium est?

An important area of priority for the European Union is integration and the neighbourhood policy, with the development of which, valuable and fruitful cooperation can be established between the partner states at different levels and measures. Based on the status of the relations and the implemented reforms, the cooperation can even lead to becoming a candidate state. It is very important that the candidate states maintain good relations with their partners and their immediate neighbours. It cannot be disputed that the creation of an EU-level minority protection framework could be an essential tool for peaceful coexistence.

Before the war, a part of the citizens living in the eastern half of Ukraine would rather have closer national, cultural, political, and economic relations with the Russians. Today, however, it seems clear that the entire country considers the European path to be the only solution; however, without respecting common values and the rights of national minorities, the integration of Ukraine in the political, economic, and legal fields of the EU will not be possible.[28]

Bibliography

Csernicskó István – Tóth Mihály: A kárpátaljai magyar közösség nemzetiségi és nyelvi jogai. (Nationality and language rights of the Transcarpathian Hungarian community) (HUN), Budapest, Nemzetpolitikai Kutatóintézet, 2021.

Fedinec Csilla (et al.): A független Ukrajna. Államépítés, alkotmányozás és az elsüllyesztett kincsek (The independent Ukraine. State-building, constitution-making and sunken treasures) (HUN), Budapest, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont – Kalligram, 2016.

Fedinec Csilla: Az őslakos státusz Ukrajnában. (The indigenous status in Ukraine), Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2018/2.

Fedinec Csilla: Regionalizmus Ukrajnában. (Regionalism in Ukraine) (HUN), in Bárdi Nándor – Tóth Ágnes (ed.): Önazonosság és tagoltság: elemzések a kulturális megosztottságról. (Self-identity and segmentation: analyses of the cultural division) (HUN) (Tér és terep 9.), Budapest, Argumentum, 2013.

Rixer Ádám: Az orosz helyi önkormányzati rendszer. (The Russian system of local self-government.) (HUN), in Adrián, Fábián (ed.), Válogatott európai önkormányzati modellek. (Selected European local government models) (HUN), Budapest, Dialóg Campus Publisher, 2012

Varga Beáta: Önállóság, nemzeti identitás és külpolitika Ukrajnában a 17. század közepén. (Autonomy, national identity and foreign policy in Ukraine in the middle of the 17th century) (HUN), Világtörténet. 2011/3–4

Other Sources

Accession criteria (Copenhagen criteria), EUR-Lex, https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/?uri=LEGISSUM%3Aaccession_criteria_copenhague (3 of May, 2022)

Conclusions and recommendations of the Venice Commission regarding the Ukrainian Law on Education, https://kijev.mfa.gov.hu/news/velencei-bizottsag-szakvelemenye-az-ukran-oktatasi-toerveny-kapcsan (HUN) (3 of May, 2022)

Eastern Partnership: https://www.consilium.europa.eu/en/policies/eastern-partnership/ (3 of May, 2022)

Eastern Partnership summit, Riga, 21–22 May 2015: https://www.consilium.europa.eu/en/meetings/international-summit/2015/05/21-22/ (3 of May, 2022)

EuroNest Parliamentary Assembly, https://www.europarl.europa.eu/euronest/en/home/highlights (10 of April, 2022)

EU-Ukraine summit, Kyiv, Ukraine, 12 October 2021, https://www.consilium.europa.eu/en/meetings/international-summit/2021/10/12/ (23 of April, 2022)

Joint statement following the 23rd EU-Ukraine Summit, 12 October 2021, European Council, https://www.consilium.europa.eu/en/press/press-releases/2021/10/12/joint-statement-following-the-23rd-eu-ukraine-summit-12-october-2021/ (3 of May, 2022)

The European Neighbourhood Policy, Fact Sheets on the European Union, https://www.europarl.europa.eu/factsheets/en/sheet/170/az-europai-szomszedsagpolitika (10 of April, 2022)

Three Eastern Partnership neighbours: Ukraine, Moldova and Belarus, Information about the European Union, https://www.europarl.europa.eu/factsheets/en/sheet/171/harom-keleti-partnersegi-szomszed-ukrajna-moldova-es-belarusz (Download: 10 of April, 2022)

Ukraine. Opinion on the Law on Supporting the Functioning of the Ukrainian Language as the State Language, European Commission for Democracy Through Law (Venice Commission), CDL-AD(2019)032. Opinion No. 960/2019. Strasbourg, 9 December 2019, Para. 139, https://www.venice.coe.int/webforms/documents/?pdf=CDL-AD(2019)032-e (3 of May, 2022)

References

  1. Csilla, Fedinec (et al.): A független Ukrajna. Államépítés, alkotmányozás és az elsüllyesztett kincsek (The independent Ukraine. State-building, constitution-making and sunken treasures) (HUN), Budapest, MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont – Kalligram, 2016, 37. ↑
  2. Ádám, Rixer: Az orosz helyi önkormányzati rendszer. (The Russian system of local self-government.) (HUN), in Adrián, Fábián (ed.), Válogatott európai önkormányzati modellek. (Selected European local government models) (HUN), Budapest, Dialóg Campus Publisher, 2012, 71–79. ↑
  3. Beáta, Varga: Önállóság, nemzeti identitás és külpolitika Ukrajnában a 17. század közepén. (Autonomy, national identity and foreign policy in Ukraine in the middle of the 17th century) (HUN), Világtörténet. 2011/3–4, 151–152. ↑
  4. Csilla, Fedinec: Regionalizmus Ukrajnában. (Regionalism in Ukraine) (HUN), in Nándor, Bárdi – Ágnes, Tóth (ed.): Önazonosság és tagoltság: elemzések a kulturális megosztottságról. (Self-identity and segmentation: analyses of the cultural division) (HUN) (Tér és terep 9.), Budapest, Argumentum, 2013, 341–355. ↑
  5. Three Eastern Partnership neighbours: Ukraine, Moldova and Belarus, Fact Sheets on the European Union, https://www.europarl.europa.eu/factsheets/en/sheet/171/harom-keleti-partnersegi-szomszed-ukrajna-moldova-es-belarusz (Download: 10 of April, 2022) ↑
  6. Ukraine became a member of the WTO in February 2008. ↑
  7. The Eastern Partnership is a joint initiative between the EU, the EU member states, and six post-Soviet Eastern European states: Armenia, Azerbaijan, Belarus, Georgia, the Republic of Moldova, and Ukraine. On June 28, 2021, Belarus suspended its participation in the Eastern Partnership. ↑
  8. The European Neighbourhood Policy, Fact Sheets on the European Union, https://www.europarl.europa.eu/factsheets/en/sheet/170/az-europai-szomszedsagpolitika (10 of April, 2022) ↑
  9. EuroNest Parliamentary Assembly, https://www.europarl.europa.eu/euronest/en/home/highlights (10 of April, 2022) ↑
  10. The Deep and Comprehensive Free Trade Agreements became fully operational on January 1, 2016. ↑
  11. Eastern Partnership summit, Riga, 21–22 May 2015: https://www.consilium.europa.eu/en/meetings/international-summit/2015/05/21-22/ (3 of May, 2022) ↑
  12. Eastern Partnership: https://www.consilium.europa.eu/en/policies/eastern-partnership/ (3 of May, 2022) ↑
  13. Three Eastern Partnership neighbours: Ukraine, Moldova and Belarus ↑
  14. Joint statement following the 23rd EU-Ukraine Summit, 12 October 2021, European Council, https://www.consilium.europa.eu/en/press/press-releases/2021/10/12/joint-statement-following-the-23rd-eu-ukraine-summit-12-october-2021/ (3 of May, 2022) ↑
  15. Volodymyr Zelenskyy has been the President of Ukraine since July 20, 2019 ↑
  16. Copenhagen European Council – June 21–22, 1993 – Presidency conclusions. ↑
  17. Accession criteria (Copenhagen criteria), EUR-Lex, https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/?uri=LEGISSUM%3Aaccession_criteria_copenhague (3 of May, 2022) ↑
  18. Ukraine’s Law on Education. Закон України, Про освіту ↑
  19. István, Csernicskó – Mihály, Tóth: A kárpátaljai magyar közösség nemzetiségi és nyelvi jogai. (Nationality and language rights of the Transcarpathian Hungarian community) (HUN), Budapest, Nemzetpolitikai Kutatóintézet, 2021. ↑
  20. Csilla, Fedinec: Az őslakos státusz Ukrajnában. (The indigenous status in Ukraine), Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2018/2. ↑
  21. Ukraine’s law on Protecting the functioning of the Ukrainian language as the State language, Закон України, Про забезпечення функціонування української мови як державної ↑
  22. Law of Ukraine on Voluntary Creation of Territorial Units, Закон України, Про добровільне об’єднання територіальних громад ↑
  23. Ukraine’s Law on Indigenous Peoples, Закон України, Про корінні народи України ↑
  24. Conclusions and recommendations of the Venice Commission regarding the Ukrainian Law on Education, https://kijev.mfa.gov.hu/news/velencei-bizottsag-szakvelemenye-az-ukran-oktatasi-toerveny-kapcsan (HUN) (3 of May, 2022) ↑
  25. Ukraine. Opinion on the Law on Supporting the Functioning of the Ukrainian Language as the State Language, European Commission for Democracy Through Law (Venice Commission), CDL-AD(2019)032. Opinion No. 960/2019. Strasbourg, 9 December 2019, Para. 139, https://www.venice.coe.int/webforms/documents/?pdf=CDL-AD(2019)032-e (3 of May, 2022) ↑
  26. Resolution of the European Parliament of 11 February 2021 on the implementation of the EU–Ukraine Association Agreement, 2202 (2019)(INI). ↑
  27. EU-Ukraine summit, Kyiv, Ukraine, 12 October 2021, https://www.consilium.europa.eu/en/meetings/international-summit/2021/10/12/ (23 of April, 2022) ↑
  28. At 13 of December 2022 the Supreme Council (Verkhovna Rada) adopted draft law No. 8224 on Ukrainian national minorities (communities), which is one of the conditions for Ukraine’s accession to the European Union. President Volodymyr Zelenskyy signed it at 30 of December 2022. ↑

 

Beküldve:

Farkas György Tamás: A kisebbségek parlamenti reprezentációját elősegítő speciális választójogi szabályok csoportosításának lehetőségei az aktív és passzív választójog alapján

Bevezetés

Az alkotmányjogi elvek, a parlamenti jog, a választójogi szabályozás[1] adja meg a jogi keretét a legfőbb népképviseleti szervek, parlamentek összetételének-működésének[2]. Mindezek mellett egyes esetekben, ahogy az Hazánk esetében a kisebbségek parlamenti képviseletével összefüggő alkotmányos mulasztás esetén is történt, az Alkotmánybíróság[3] döntései is komoly relevanciával bírhatnak.

Andrew Reynolds is rámutatott arra, hogy a kisebbségek számára fenntartott helyek a nemzeti törvényhozásban sokkal elterjedtebbek és kevésbé sajátos, egyedi megoldások, mint azt sokan korábban gondolnák.[4]

A kisebbségek parlamenti képviseletét elősegítő speciális választójogi szabályozásokra vonatkozó magyar szakirodalmat áttekintve, a 2021-ben megvédett doktori értekezésben és arra épülő, 2022-ben megjelent monográfiájában M. Balázs Ágnes a garantált mandátumot, az eltérő bejutási küszöböt és a kisebbséghez tartozók számára biztosított többletszavazatot határolta el, mint a kisebbségek parlamenti képviseletét biztosító különleges szabályokat.[5]

Pap András László megközelítése alapvetően egy tágabb kontextust ölel fel a választójogi megoldásoknál, ugyanis fő kategorizálása alapján a kétkamarás parlamentben megjelenő képviseletet, az egykamarás parlamentben megjelenő képviseletet és a jogalkotási, politikai döntéshozatal speciális formáit különítette el, mely utóbbiba sorolta Pap példaként a kisebbségi önkormányzatoknak biztosítható törvénykezdeményezési jogot. A témánk szempontjából igazán releváns csoportosítást Pap az egykamarás parlamenten belül megjelenő képviseleten belül tette, ahol a kisebbségi képviselet szempontjából három alkategóriát különböztetett meg: ad 1 az általános szabályok szerint parlamentbe jutó kisebbségi képviselők, ad 2 a politikai pártok keretein belül, de kisebbségi szervezettel hivatalos kapcsolatban álló képviselők és ad 3 „virtuális második kamara”, mely alatt a kisebbségi képviselők megválasztását illető preferenciális eljárást, kvótákat, delegálást, kooptálást értett.[6] Láthatjuk tehát, hogy Pap a kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozást az imént említett ad 3 alkategóriaként fogalmazta meg, tehát alapvetően tágabb kontextust vizsgált.

Várfalvi Attila a területi elvű és a szimbolikus képviseletet határolja el. Előbbibe álláspontja szerint olyan államok tartoznak, melyeknek választókerületi beosztása követi az etnikai viszonyokat, így természetes módon valósul meg az egyes etnikumok politikai alapú képviselete. A másik csoportba Várfalvi azon rendszereket sorolta, ahol könnyített vagy garantált módon juthatnak mandátumhoz a kisebbségek.[7]

Kovács Péter megkülönbözteti azon államokat, melyek rendelkeznek kisebbségeket segítő speciális szabályozással, és azokat, melyek nem rendelkeznek ilyennel (mi alapvetően csak az előbbi kategóriát vizsgáljuk). A speciális szabályozások között megkülönbözteti a garantált mandátumot, a bejutási küszöb alóli mentesülést, a kedvezményes bejutási küszöböt és a plurális szavazatot.[8]

Móré Sándor monográfiájában azon modellek között, melyekben speciális szabályok vonatkoznak a kisebbségekre, megkülönbözteti egyebek mellett az autonóm régiók képviseletét és a kedvezményes bejutási küszöböt. Móré álláspontja szerint a kisebbségekre vonatkozó különleges kedvezmények a törvényhozás második kamarájában könnyebben valósíthatók meg.[9]

A kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályokat feldolgozó magyar szakirodalom, mint azt láthatjuk, jellemzően vagy a garantált mandátum kontra kedvezményes mandátum origón csoportosítja egyes országok modelljeit, vagy egy-egy konkrét választójogi eszközt emel ki (például „kedvezményes bejutási küszöb”), és ez alapján végez csoportosítást.

Meglátásunk szerint a kisebbség, mint speciális, kedvezményezett és a jogalkotó által nevesített választói kör, valamint a választási rendszer kapcsolódási pontjainak absztrakt jellegű vizsgálata, csoportosítása ezen sokat kutatott témakörben is nyújthat tudományos újdonságot és új látásmódot az esetleges további elemzésekhez.

A kisebbségek parlamenti reprezentációját elősegítő speciális választójogi szabályok csoportosításának lehetséges módja az aktív és passzív választójog figyelembevételével

A fentebb már említett, „közismert” csoportosítás, miszerint a kisebbségek számára lehet garantált[10] vagy kedvezményes mandátumot biztosítani, a mandátumszerzés lehetősége, eredménye, azaz a választás kimenete felől közelíti meg a kérdést.

Ahhoz hasonló ez az elhatárolás, mint amikor a választási rendszerek általános elemzése során akként különböztetik meg a választási rendszereket, hogy létezik többségi és arányos (meg persze vegyes) rendszer[11], amely szintén a mandátumszerzés, a választás várható eredménye felől közelíti meg a kérdést.

A többségi rendszereket sokszor szinonimaként azonosítják az egyéni rendszerekkel, az arányos rendszereket pedig a listásokkal. Mint ahogy Cservák Csaba is egyértelművé tette, ezek a párosítások ugyanakkor nem szinonimák. Bár többnyire a többségi rendszer egyben egyéni rendszer is, valamint az arányos rendszer egyben listás rendszer is, van számos példa nemzetközi összevetésben, mely megmutatja, hogy egy többségi rendszer is lehet listás, és egy arányos rendszer is lehet egyéni.[12]

A választási rendszerek általános dogmatikájában ismert egyéni-listás elhatárolás a leadott szavazatra vonatkozik, azaz arra, hogy listára vagy személyre adja-e le a voksát a választó, míg a többségi-arányos elhatárolás a választás kimenetelére, a választói akarat leképeződésére vonatkozik.

Látható tehát, hogy a választás várható kimenetelére vonatkozó csoportosítás mellett a választási rendszerek általános dogmatikája ismer egy más logikájú párhuzamos elhatárolást is, mely magára a szavazatra vonatkozik. Álláspontunk szerint a kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozások csoportosítása is elvégezhető általános jelleggel más logika mentén, mint a mandátumszerzés, vagy egyes konkrét választási jogi megoldás alapján. Azt kellett ennek érdekében azonosítani, hogy melyik az a különös ismérv, amely a kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályok célját és értelmét jelenti. Ez mutatja meg ugyanis azt, hogy melyik az a mandátumszerzéssel párhuzamos, de attól megkülönböztethető logika, amely alapján kutatni lehet az általános és speciális kisebbségi választójogi szabályozás kapcsolódási pontjait.

A kisebbségekre vonatkozó speciális választójogi szabályok azt hivatottak elősegíteni, hogy az adott kisebbség a választott testületben hatékonyabban képviseltethesse magát. A speciális választójogi szabályozás kedvezményezettje, célközönsége tehát maga a kisebbség, mint választói és választható közösség. Éppen ezért alapvetően a kisebbségi választók és választhatók nézőpontjából közelítettük meg a kérdést, tehát onnan, hogy az aktív, illetve a passzív választójog gyakorlása során a nem kisebbségi szavazókhoz, azaz az általános választási szabályokhoz viszonyítva milyen eltérő (kedvezményes) választójogi szabályok vonatkoznak a kisebbségre, és ezek miként viszonyulnak az általános választójogi szabályozáshoz.

Ez alapján két fő halmaz azonosítható a kisebbségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabályozások tekintetében:

Az egyik halmazban az aktív választójog felől megközelítve nem érvényesül a közvetlen szavazat elve, az ilyen megoldások a közvetlen választójogon kívüli megoldások. Napjainkban – bár nem sok helyütt – léteznek ilyen megoldások nemzetközi összevetésben (és mellesleg a magyar jogalkotó is ilyen szabályozást alkotott 1990-ben, mely ugyan nem került gyakorlati alkalmazásra, de hatályos joganyagként képezte egy rövid ideig a magyar választási rendszer részét[13]).

A másik nagy halmazt azon választójogi megoldások képezik, amelyekben a közvetlen szavazat elvén belül oldotta meg a jogalkotó a kisebbségekre vonatkozó speciális szabályozást. A kutatásunk fő irányát ezen halmaz képezte. Ezen a halmazon belül további két fő modellt különböztetünk meg, a kiemelő (aktív) és az integratív (passzív) modelleket.

A kiemelő rendszerek[14] fő specialitása, hogy a kisebbségi szavazók a választások egy bizonyos ágán a nem kisebbségi szavazóktól elkülönülten adhatják le voksaikat, tehát az aktív választójog gyakorlása jelenti ezen szabályok legfontosabb specifikumát a választójogon belül. A speciális szabályozás lényege itt, hogy a kisebbségi választók elkülönülhessenek a nem kisebbségi választóktól, és ekképpen a többségi társadalom befolyásától mentesen választhassanak. A kiemelés alapja lehet területi vagy személyi. Előbbi csupán, de facto kisebbségi speciális szabály, ugyanis a kiemelés alapja nem a kisebbség, hanem egy meghatározott terület, melynek a zömében kisebbségi lakossága teszi ténylegesen kisebbségi jellegűvé a szabályozást. Utóbbi konkrétan a kisebbséget érinti, mint választói közösséget emeli ki, és biztosít lehetőséget arra, hogy a kisebbség a maga körében választhasson, a nem kisebbségi szavazók befolyása nélkül.

Az integratív rendszerek a választójog passzív oldalán, azaz a választhatók oldalán alkalmaz speciális választójogi szabályokat, mint például a kedvezőbb bejutási küszöb vagy a pártlisták összetételére vonatkozó speciális szabályok. Az ilyen rendszerekben a kisebbség választóit nem emelik ki a többségi nemzethez tartozó választókhoz képest. A kisebbségi választók ugyanolyan feltételek mellett, ugyanazon választási lehetőségekkel gyakorolhatják aktív választójogukat, mint az összes többi, nem kisebbségi választó. A kisebbségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabály itt tehát nem az aktív választójogot gyakorlók közösségének meghatározására vonatkozik, hanem a választójog passzív oldala, azaz a választható jelölőszervezetek (vagy azok egy része, melyek kisebbségi jellegűek) részesülnek speciális szabályozásban, és a kisebbségi választó szavazata a jelölőszervezetre vonatkozó speciális szabályon keresztül érvényesülhet kisebbségi szempontból.

Az integráló rendszerek a gyakorlatban listás választójogi rendszerek esetén jelennek meg, így erről a modellről az állapítható meg, hogy jellemzően a listás típusú választási rendszerekhez tapad. Ennek megfelelően végeztük el az integráló rendszereken belüli csoportosítást, mely során a nemzetközi példákat figyelembe véve két altípus azonosítható.

A listás rendszerbe integráló megoldás lényege, hogy a kisebbségi választókat a listás rendszerbe csatornázza be, és a kisebbségeket politikailag képviselni hivatott jelölőszervek (pártok) részesülnek speciális szabályozásban, mely leginkább a bejutási küszöb alóli mentesség vagy még ennél is kedvezőbb küszöb megállapításában ölt testet, akár adott választási rendszeren belül kisebbségeként differenciáltan különböző értékekben is.

A másik altípus a pártlistába integráló rendszer, melynek fő jellemzője, hogy nem a kisebbségi jellegű jelölőszervezet (párt) részesül speciális, kedvezőbb szabályozásban, hanem a politikai pártok felé állít a jogalkotó speciális szabályokat, mely a lista összetételét érinti. Az ilyen rendszerek a „mainstream” politikai pártok felé csatornázzák be a kisebbségi választókat.

Másképp úgy is megfogalmazhatjuk az általunk felvázolt elhatárolást, mint a speciális szabályozással érintettek körére vonatkozó elhatárolást, tekintettel arra, hogy a kiemelő rendszerek esetén a főszabály, hogy a kisebbségi választókat érintik a speciális szabályok, tehát az aktív választójog irányából közelíti meg a kérdést a jogalkotó. Az integratív rendszerek esetén, a kisebbségi választókat, illetve az ő szavazataikat a választás általános medrébe csatornázzák be, itt a választójog másik, azaz a passzív oldaláról közelíti meg a kérdést a jogalkotó, és a választhatókat (jelölőszervezetek, illetve a listán szereplő jelöltek) részesíti speciális szabályozásban. Ezen elhatárolás tulajdonképpen nézőpontbeli, hozzáállásbeli különbséget is mutat. A kiemelő rendszer azt tekinti elsődlegesnek, hogy a képviselőt megválasztók köre rendelkezzen a kisebbség ismérvével, és ezáltal a képviselő a kisebbségi választók felhatalmazása okán nyerjen mandátumot. Az integratív rendszer a választhatókat kíséri elsősorban figyelemmel, és arra összpontosít, hogy a kisebbségi ismérvvel rendelkező jelöltek-jelölőszervek juthassanak mandátumhoz, azaz a mandátumot szerző rendelkezzen kisebbségi tulajdonsággal függetlenül attól, hogy a mandátumát milyen szavazói körnek köszönheti.

Konklúzió

Az egyes országok választójogának összehasonlító vizsgálata és a fenti elhatárolási elvek alapján szerint az alábbi speciális kisebbségekre vonatkozó választójogi szabályozásokat különítjük el:

  1. Közvetlen választójogon kívüli megoldások
  2. Közvetlen választójogon belüli megoldások
  • kiemelő (aktív) rendszerek
    • területi alapú (de facto) kiemelő rendszer
    • személyi alapú (de iure) kiemelő rendszer
  • integráló (passzív) rendszerek
    • listás rendszerbe integráló rendszer
    • pártlistába integráló rendszer

Az általunk vázolt elhatárolás egyedi jellegét és megkülönböztethetőségét támasztja alá más elhatárolásokhoz, például a garantált mandátum kontra kedvezményes mandátum elhatároláshoz képest, hogy – mint azt az alábbi összehasonlító jogi vizsgálat is bemutatja majd – hasonlóan az általános választójogi dogmatikában megismert többségi-egyéni és arányos-listás pártokhoz, a kiemelő rendszerek is többnyire garantált mandátumot biztosítanak, míg az integratív rendszerek többnyire kedvezményest, ugyanakkor mindez – ahogy az az általános választójogi dogmatikából hozott példánál is fennáll – nem törvényszerűség, tekintettel arra, hogy más az elhatárolás alapja, mint a garantált-kedvezményes elhatárolásé. Egy kiemelő rendszer is biztosíthat „csupán” kedvezményes mandátumot például Hazánk esetében, míg integratív rendszer is biztosíthat garantált mandátumot, például ilyet láthatunk Szingapúrban.

Szintén az általunk körülírt elhatárolási szempont más eddigi elhatárolásoktól való függetlenségét és újszerűségét szemlélteti az is, hogy rendszerint a kiemelő rendszerek egyéni szavazással párosulnak, azaz egyéni jelöltekre adhatják voksaikat a kisebbségi szavazók (mint például Tajvanon, Új-Zélandon vagy Szlovéniában), de kiemelő rendszer is lehet listás, azaz itt is szavazhatnak listákra a kisebbségi választók, példa erre éppen hazánk szabályozása.

Az integratív rendszerek ugyan a listás szavazáshoz kötődnek, de eredményét tekintve ezek között is fedezhetünk fel adott esetben olyan jegyeket, melyek mégis az egyéni szavazáshoz hasonlíthatók. Példa erre Koszovó, ahol egyes kisebbségek számára a listás választási rendszerben egy garantált mandátumot biztosít a jogalkotó, és az adott kisebbségi jelölőszervezetek bár listát indítanak, ezen egy mandátumért versengenek, ráadásul a listák nyíltak, azaz a listákon belül a választó egy további szavazatot is leadhat az általa preferált jelöltre, így lényegében a többségi, azaz legtöbb szavazatot kapó listára szavazóknak a többsége választja meg egyénre szavazva a győztes listán belül a kisebbségi mandátumban részesülő jelöltet.

Bibliográfia

Cservák Csaba: Kormányzati és választási rendszer (avagy demokratikus hatalomgyakorlás komplex rendszere nemzetközi kitekintésben), PhD értekezés, 2010.

Cservák Csaba: Választási és kormányzati rendszerek összefüggései, Jogelméleti Szemle, 2007/2.

Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében, Jogelméleti Szemle, 2001/3.

Kovács Péter: A kisebbségek parlamenti képviselete – nemzetközi kitekintésben, Kisebbségkutatás, 2014/1.

M. Balázs Ágnes: Plurális választójog és nemzetiségek tegnap és ma, PhD-értekezés, 2021.

Móré Sándor: Nemzetiségek a mai Magyarországon – politikai képviseletük, érdekképviseletük és jogvédelmük, Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

Pap András László: Identitás és reprezentáció. Az etnikai hovatartozás meghatározásától a politikai képviseletig, Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadó, 2007.

Reynolds, Andrew: Reserved Seats in National Legislatures: A Research Note. Legislative Studies Quarterly, vol. 30, 2005/2.

Szabó Zsolt: A parlamenti ellenőrzés fogalma és eszközei, Közjogi Szemle 2010/3.

Szabó Zsolt: Constitution and Government at the Western Balkans Berlin, Németország, Berliner Wissenschafts-Verlag 2023.

Szabó Zsolt: Lehet-e az Alkotmánybíróságból „házszabály-bíróság”?, Közjogi Szemle 2017/4.

Várfalvi Attila: Nemzetiségek és parlament, Szakdolgozat, Budapest, Országgyűlési Könyvtár, 1998.

Hivatkozások

  1. Ezek összefüggéseit lásd részletesen Cservák Csaba: Választási és kormányzati rendszerek összefüggései, Jogelméleti Szemle, 2007/2. ↑
  2. A parlament ellenőrző szerepéről a hatalomgyakorlással összefüggésben lásd részletesen Szabó Zsolt: A parlamenti ellenőrzés fogalma és eszközei. Közjogi Szemle 2010/3, 54–63. ↑
  3. Az Alkotmánybíróság Országgyűlést érintő döntéseiről lásd részletesen Szabó Zsolt: Lehet-e az Alkotmánybíróságból „házszabály-bíróság”?, Közjogi Szemle 2017/4, 55–61. ↑
  4. Reynolds, Andrew: Reserved Seats in National Legislatures: A Research Note. Legislative Studies Quarterly, vol. 30, 2005/2, 301–310. JSTOR, www.jstor.org/stable/3598674. (Letöltés: 2023. május 1.) ↑
  5. M. Balázs Ágnes: Plurális választójog és nemzetiségek tegnap és ma. PhD-értekezés, 2021, 168–170. ↑
  6. Lásd Pap András László: Identitás és reprezentáció. Az etnikai hovatartozás meghatározásától a politikai képviseletig, Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadó, 2007. 171–172. ↑
  7. Várfalvi Attila: Nemzetiségek és parlament, Szakdolgozat, Budapest, Országgyűlési Könyvtár, 1998. 4.3 alfejezet – hivatkozza Pap (2007) i. h. 188. ↑
  8. Kovács Péter: A kisebbségek parlamenti képviselete – nemzetközi kitekintésben. Kisebbségkutatás, 2014/1, 23–27. ↑
  9. Lásd Móré Sándor: Nemzetiségek a mai Magyarországon – politikai képviseletük, érdekképviseletük és jogvédelmük, Budapest Gondolat Kiadó, 2020. 57–59. ↑
  10. A garantált mandátumok vonatkozásában megemlítendő, hogy bizonyos esetben akár a törvényhozás teljes mandátumeloszlását az etnikai viszonyok határozhatják meg főszabályként, azaz a választójogban nem speciális szabályként jelenik meg a kisebbségekre vonatkozó szabályozás, hanem mintegy fő rendezőelvként. Erre példaként szolgál Bosznia-Hercegovina választójoga, melyről lásd részletesebben: Szabó Zsolt: Constitution and Government at the Western Balkans Berlin, Németország, Berliner Wissenschafts-Verlag 2023, 51–58. ↑
  11. A választási rendszerek általános dogmatikájáról lásd részletesen Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében, Jogelméleti Szemle, 2001/3. ↑
  12. Cservák Csaba: Kormányzati és választási rendszer (avagy demokratikus hatalomgyakorlás komplex rendszere nemzetközi kitekintésben), PhD értekezés, 2010, 95. ↑
  13. Lásd: 1990. évi XVII. törvény ↑
  14. A „kiemelő” megjelölés, mint jelzőválasztás magyarázata: azért döntöttünk a kiemelő jelző mellett, mert ezzel a rendszer kisebbségek szempontjából pozitív voltát kívántuk kihangsúlyozni. Az „elkülönítő” megjelölést nem tartottuk szerencsésnek az esetleges negatív felhangok és asszociáció – elkülönítés-szegregáció – okán. Ezért a félreértések elkerülése érdekében döntöttünk a „kiemelő” jelző mellett, melyben az emelés véleményünk szerint a pozitív jelleget és a kisebbség közügyekben való részvételi lehetőségének emelését is hangsúlyozza. A kisebbségi választók elkülönítése egyébként szolgálhat elítélendő célokat, kirekeszthet is, erre van is történelmi példa, elegendő akár a maorikra vonatkozó új-zélandi választójog fejlődését ismerni, vagy a dél-afrikai apartheid rendszert is felhozhatjuk. Álláspontunk szerint két lényeges feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy egy pozitív, kisebbséget segítő kiemelő rendszer ne negatív, a kisebbséget kirekesztő-elkülönítő megoldás legyen. Az egyik feltétel, hogy a kisebbség számára legyen lehetőség a többségi társadalommal együtt részt venni a választásokban, és a kisebbségi választó döntése legyen az, hogy esetleg a speciális szabályok alapján kíván szavazni, vagy megmérettetni a választásokon. A másik feltétel, hogy a speciális választójogi szabályozás alapján szerezhető mandátumok száma az általános rendszerben szerezhető mandátumok számához képest előnyt-kedvezményt és ne hátrányt jelentsen a kisebbség számára, a kisebbség számarányát és területi elhelyezkedését figyelembe véve. Könnyen belátható, hogy egy olyan kisebbség számára, mely mondjuk az össznépesség 30%-át képezi, nem igazán jelent kedvezményes-előnyös szabályozást, ha például egy 100 mandátumos törvényhozásban az egész kisebbség egyetlen személyi alapú választókörzetben megválasztható mandátumhoz juthat. ↑

 

Beküldve:

Holló Róbert: Self-Government of Ethnic Minorities in the USA An Overview of the Self-Government of the Native American Lakota Nation

Introduction

The Lakota Tribe, also known as the Sioux, is one of the indigenous peoples of North America. Their traditional governance system is based on the principles of consensus, consultation, and respect for individual autonomy. In this system, decisions are made by consensus among members of the community, and everyone has an equal voice in the decision-making process. The Lakota also have a strong spiritual tradition, which is intertwined with their governance system and guides their relationships with the land and each other. In recent times, the Lakota have faced many challenges, including loss of land, cultural assimilation, and poverty. Despite these challenges, they have continued to maintain their traditional governance system and strive for self-determination. This essay provides an overview of the self-government of the Lakota Nation, including their governance structure, decision-making process, and relationship with the federal government. It also discusses the challenges they face and the strategies they have employed to preserve their cultural heritage and promote self-determination.

Historical Background

The Lakota people were originally a nomadic tribe that lived in the Great Plains region of North America, mainly in some parts of the area of present-day North and South Dakota, Montana, Wyoming and Nebraska. They were a hunting and gathering society, and their way of life was based on a deep respect for nature and the environment. The Lakota people had a complex social and political structure that was based on kinship ties and communal ownership of resources.

The arrival of Europeans in North America in the 16th century brought significant changes to the Lakota way of life. The Europeans introduced new technologies, such as firearms and horses, that allowed them to hunt more effectively and to wage war on neighboring tribes. The Europeans also brought diseases that decimated the Lakota population.

In the late 19th century, the US government began to actively pursue a policy of westward expansion, which involved the forced relocation of indigenous peoples from their ancestral lands. The US government entered into a series of treaties with the Lakota people, but these treaties were often ignored or violated by the US government.

The Lakota Tribe Constitution

In 1934, the United States government passed the Indian Reorganization Act, which aimed to reverse the policies of assimilation and allotment of Indian lands that had been in place since the late 19th century. As part of this act, the government encouraged tribes to adopt written constitutions and establish elected tribal governments.

In response to the erosion of their way of life and the continued violation of their rights by the US government, the Lakota people began to develop their own governance structures. Some Lakota bands did adopt written constitutions, but others rejected the idea as being contrary to their traditional forms of governance. Instead, they opted to maintain their traditional forms of decision-making, which are based on consensus and consultation among members of the community. Finally, the Lakota Tribe Constitution was adopted in 1935 and was revised in 1958 and 2001 and eventually they set up a government-to-government relationship with the US government. The Constitution recognizes and expresses the inherent sovereignty of the Lakota people and their right to self-government and also establishes the Lakota Tribal Council as the governing body of the Lakota Nation.

Government-to-government relationship

Over the years the US government negotiated treaties with the Lakota Nation that defined the terms of their relationship, including land cessions, hunting rights, and other matters. However, the relationship between the Lakota Nation and the US government has been fraught with conflict, and many of the treaties signed between the two parties have been violated or abrogated.

The government-to-government relationship between the Lakota Nation and the US government is based on these kept & unkept treaties and agreements that were signed between the two parties. As it was pointed out, the Lakota Nation is a sovereign entity that has a distinct political and legal status within the United States, and the US government recognizes this status by engaging in a special type of relations with the Lakota Nation. [1]

The Lakota Tribe Constitution established that so called government-to-government relationship between the Lakota Nation and the US government. This relationship is based on the US Constitution’s recognition of Native American tribes as ‘domestic dependent nations’. Under this relationship, the US government has a trust responsibility to protect the rights and sovereignty of Native American tribes. This includes providing funding for programs and services, negotiating and honoring treaties, and consulting with tribes on issues that affect them. The Lakota Nation shall bear the right to establish a government that operates independently from the US government, with its own laws, policies, and leaders. However, the US government also has a role in governing the tribe, particularly in matters related to federal law, such as land use and natural resource management. This relationship includes ongoing negotiations and consultations between the two parties on matters such as resource management, economic development, and cultural preservation.

Today, the Lakota Nation continues to assert its sovereignty and maintain a government-to-government relationship with the US government. Despite this government-to-government relationship, there have been historical and present-day conflicts between the Lakota Nation and the US government, particularly around issues of land ownership, resource exploitation, and treaty rights.

The Lakota self-government

The concept of self-government is central to the Lakota Tribe Constitution. Self-government allows the Lakota people to make decisions that affect their lives and their communities. Self-government also allows the Lakota people to maintain their culture and traditions, which are an important part of their identity.

The Lakota Tribal Council is the governing body of the Lakota Nation, and it is composed of 20 members, who are elected by the citizens of the Lakota Nation. The representatives are from each of the seven Lakota bands: the Oglala, Sicangu (Brulé), Hunkpapa, Miniconjou, Itazipco (Sans Arc), Sihasapa (Blackfeet), and Oohenumpa (Two Kettles).[2] Each band has two representatives on the council, and the council elects a chairman and vice-chairman from among its members. The Council is responsible for enacting laws and policies that promote the general welfare of the Lakota people. The Council also has the authority to manage and administer the resources of the Lakota Nation.

The process of electing the members of the Council begins with the band councils, which are responsible for selecting representatives to attend the tribal council meetings. Each band council is made up of elected or appointed leaders who are responsible for representing the interests of their respective bands. The band councils consult with their communities to identify individuals who are respected, knowledgeable, and have the ability to work collaboratively with others.

Once the band councils have identified their representatives, they come together in a larger tribal council meeting. The tribal council meeting is led by a respected community member, known as the council fire keeper. The council fire keeper is responsible for facilitating the decision-making process and ensuring that everyone has an opportunity to be heard.

The tribal council members are not elected for a fixed term, but instead serve at the pleasure of their respective band councils. If a council member is not fulfilling their responsibilities or is not acting in the best interest of their community, they may be replaced through the consensus-building process.

During the meeting, the representatives discuss the issues at hand and work to reach a consensus on the best course of action. Consensus is reached when everyone agrees on a course of action or when there is a general sense that the decision is acceptable to all.

The Tribal Council’s responsibilities include managing the affairs of the Nation, making and enforcing laws, and administering the programs and services provided to the Lakota people. The council also works with other tribal governments, federal and state governments, and private organizations to promote the interests of the Nation.

The council meets regularly to conduct business and make decisions. Tribal members may attend the meetings, which are open to the public, and have the opportunity to voice their opinions and concerns during public comment periods. The council operates under a constitution and bylaws that outline its powers and procedures, and decisions are made by majority vote.

When a decision needs to be made, a council member will introduce a motion, which is a proposal for action.[3] Other council members may then discuss the motion and offer amendments or changes. Once the discussion is complete, the council will vote on the motion. The chairman or vice-chairman of the council will call for the vote, and each council member will cast their vote either for or against the motion. The motion passes if it receives a majority of votes from the council members.

In some cases, the council may also convene a special meeting to discuss a specific issue or matter that requires immediate attention. Special meetings may be called by the chairman or vice-chairman or by a majority vote of the council.

Overall, the decision-making process in the Lakota tribal council is designed to ensure that decisions are made in a fair and democratic manner that represents the interests and perspectives of the Lakota people.

Challenges to Self-Government

Despite the adoption of the Lakota Tribe Constitution and the establishment of a government-to-government relationship with the US government, the Lakota people continue to face significant challenges to their self-government.

One of the major challenges is the lack of resources and funding. The Lakota Nation is one of the poorest regions in the United States, with high rates of unemployment, poverty, and disease. The lack of resources makes it difficult for the Lakota people to implement their own programs and policies and to maintain their traditional way of life.[4]

Another challenge is the ongoing legacy of colonization and oppression. The Lakota people have experienced significant trauma as a result of the forced relocation, the imposition of foreign laws and governance structures, and the continued violation of their rights. This trauma has had a profound impact on the social, cultural, and political life of the Lakota Nation.

Conclusion

The Lakota Tribe Constitution is an important document that recognizes the inherent sovereignty of the Lakota people and their right to self-government through which of a government-to-government relationship is established and practiced with the US government. The Constitution establishes the Lakota Tribal Council as the governing body of the Lakota Nation and provides a framework for the implementation of programs and policies that promote the general welfare of the Lakota people.

Bibliography

Fixico, Donald L.: The American Indian Mind in a Linear World, New York, Routledge, 2003.

Josephy Jr., Alvin: Red Power: The American Indians’ Fight for Freedom, American Heritage Press, 1971.

Marshall III, Joseph M.: The Lakota Way: Stories and Lessons for Living, New York, Penguin Compass, 2002.

Deloria Jr., Vine: The Indian Reorganization Act: Congresses and Bills, Norman, University of Oklahoma Press, 2002.

Morris, Nathan J.: Tribal Self-Governance: The Indian Reorganization Act and Its Implications for Indian Tribes Today, Colorado, University Press of Colorado, 2012.

Jorgensen, Miriam: Rebuilding Native Nations: Strategies for Governance and Development, Tucson, University of Arizona Press, 2007.

References

  1. Deloria Jr., Vine: The Indian Reorganization Act: Congresses and Bills, Norman, University of Oklahoma Press, 2002. ↑
  2. Marshall III, Joseph M.: The Lakota Way: Stories and Lessons for Living, New York, Penguin Compass, 2002. ↑
  3. Morris, Nathan J.: Tribal Self-Governance: The Indian Reorganization Act and Its Implications for Indian Tribes Today, Colorado, University Press of Colorado, 2012. ↑
  4. Fixico, Donald L.: The American Indian Mind in a Linear World, New York, Routledge, 2003. ↑