Beküldve:

Pétsy Zsolt Balázs: Gondolatok A magyarság és a szlávok (1942) című tanulmánykötethez

A magyarság és a szlávok című tanulmánykötet[1] a Magyarságtudományi Intézet gondozásában, Szekfű Gyula[2] szerkesztésben a második világháború évei alatt, 1942-ben jelent meg. A mű a magyarok és a szláv népek történelmi, nyelvi és kulturális kapcsolatainak átfogó tudományos vizsgálatát tűzte ki céljául. A szerkesztői bevezetőben az alábbiakat olvashatjuk: „A német és török népet kivéve, egyik népcsoporttal sem voltak a magyarságnak oly régi és állandó érintkezései, mint a szlávsággal. Viszont ezekkel a szoros kapcsolatokkal fordított arányban van irodalmunknak, és benne tudományos irodalmunknak feltűnő szegénysége szláv vonatkozásokban és azok magyarázatában.”[3] Szekfű Gyula, a 20. századi magyar történetírás meghatározó személyisége munkásságának kiemelt jelentőségét jelzi a Gyurgyák János és Kisantal Tamás által szerkesztett Történelemelmélet című kétkötetes mű fülszövegében olvasható megállapítás, miszerint „Közhelynek számít a magyar történeti irodalomban, hogy a magyar historiográfia egy rövid időszakot és irányzatot (a két világháború közötti szellemtörténetet és legfőképpen Szekfű Gyulát) leszámítva nem igazán érdeklődött a történettudomány teoretikus és metodológiai kérdései iránt.”[4] Halálának hetvenedik évfordulóján arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az említett tanulmánykötet napjainkban is aktuális, sőt, továbbra is nélkülözhetetlen a közép-európai történeti tér 21. századi eszmetörténeti vizsgálatához.[5]

A Magyarságtudományi Intézetet a két világháború között, 1939-ben alapította Eckhardt Sándor dékán, az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem (az egyetem ma Eötvös Loránd nevét viseli) bölcsészkarán, Domanovszky Sándor[6] rektorsága alatt. Igazgatótanácsában a dékán mellett az 1939/40-es tanévben Horváth János, Szekfű Gyula, Mályusz Elemér és Pais Dezső foglaltak helyet.[7] Az intézet célja nem pusztán a nemzeti múlt kutatása, hanem annak összehangolt, interdiszciplináris feltárása, a magyar nép történetének, nyelvének, társadalmi szerkezetének és kulturális hagyományainak egységes tudományos vizsgálata volt. A kutatási koncepció ideológiai–filozófiai előzményének is tekinthető a Szekfű Gyula szerkesztette 1939-es tanulmánykötet, a Mi a magyar?,[8] amelyben a nemzeti önismeret és a történeti kontinuitás kérdéseit vizsgálták a szerzők. Az Magyarságtudományi Intézet által szervezett előadássorozatok bővített anyaga könyv formájában is megjelent, ebbe a sorozatba illeszkedik az 1942-es A magyarság és a szlávok című kötet, melynek szerzői – így többek között Kniezsa István, Hadrovics László, Divéky Adorján, Gunda Béla, Gogolák Lajos[9] – a korszak elismert tudósai voltak, akik a nyelvtudomány, néprajz, irodalomtörténet és történelem különböző területein vizsgálták a magyar–szláv kapcsolatokat. A szláv népekkel való együttélés a tanulmánykötet szemléletében alapvetően, illetve nem kizárólag konfliktustörténetként, hanem kölcsönhatás-történetként értelmezendő. E mögött az a kutatói gondolat húzódik meg, hogy a magyar történelem nem önmagában, hanem a regionális – területileg a közép-európai térben zajló – kölcsönhatások rendszerében, nyelvi, kulturális, irodalmi interakciók, illetve általában a történelmi események hálózatában válik (még) jobban érthetővé. Ez a kutatói szemlélet ahhoz a törekvéshez illeszkedik, mely szerint a magyarság történetét, a magyar identitás önértelmezését a Közép-Európa-gondolat tágabb összefüggésrendszerébe lehetséges és célszerű helyezni. A kulturális, illetve nyelvi érintkezések – például a nyelvi átvételek – egyaránt alakítói a nemzeti identitásnak, ahogyan maguk a politikai események. A Magyarságtudományi Intézet berkeiben megszületett kötet a korszak tudományos modernizációjának és ideológiai önreflexiójának produktuma, amely hozzájárult a nemzeti önismeret erősítéséhez,[10] magas szintű szintezésre törekvő tudományos vállalkozás. A nemzeti identitást, a különböző értelmezéseket (vonulatokat) eltérő idősíkokban és eltérő irányokból lehet megközelíteni, de magának a nemzettudat értelmezésének története is vizsgálható historiográfiai szempontból.[11]

A kötet újszerűségét és hiánypótló jellegét Prokopy Imre[12] korabeli recenziója[13] is kiemeli, rámutatva, hogy az irodalomjegyzékben szinte csak külföldi szerzők külföldön megjelent munkái találhatók. A kötet különböző tanulmányaira a mai napig hivatkoznak, főleg nyelvészeti és néprajzi témájú munkákban, azonban több, kifejezetten Közép-Európával foglalkozó mű, például Ormos Mária a Közép-Európa. Volt? Van? Lesz? című könyve is említi a forrásai között.[14]

A kötet tartalmilag két nagyobb belső egységre osztható. Az első rész alapvetően a szláv népek nyelvi, kulturális fejlődését tárgyalja, szerzői: Kniezsa István, Zsirai Miklós, Fügedi Erik, Lukinich Imre, Trócsányi Zoltán, Divéky Adorján, Hadrovics László és Gogolák Lajos.[15] A második rész a magyar–szláv kapcsolódások konkrét formáit és annak típusait mutatja be, nyelvi, irodalmi, néprajzi és történeti szempontból, szerzői: Kniezsa István, Hadrovics László, Gunda Béla, Thim József[16] és Gogolák Lajos. A két belső tartalmi egység felépítése nemcsak tematikai, hanem módszertani tagolást is tükröz, hiszen az első rész a szláv népek történeti és kulturális keretét rajzolja meg, a második viszont már e viszonyrendszeren belül a magyar kapcsolódási pontokat vizsgálja meg.

A cím tudományos értelemben vett kapcsolatrendszereket jelöl és ragad meg, utalva arra, hogy a tanulmányok a magyarság történelmét a magyarságot körülvevő, illetve vele együtt élő szláv népek múltjának és kultúrájának ismeretével kívánja összekapcsolni. A szerkesztői előszó előre jelzi, hogy a kötet célja a magyarság és szlávok közötti kölcsönös egymásra hatások tudományos vizsgálata. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a címben az „és” összefüggéseket jelez, azt a felismerést, hogy – Szekfű szavaival élve, azokat ismételve – „a német és török népet kivéve egyik népcsoporttal sem voltak a magyarságnak oly régi és állandó érintkezései, mint a szlávsággal”.[17] Ez azt is jelenti, hogy történelmi múltunk és jelenünk vizsgálata a térség népeinek kölcsönös hatásrendszerében válik teljessé. A Közép-Európa[18] kifejezést a tanulmánykötet egyes szerzői szó szerint is használják, a kötet tartalmánál fogva magában hordja a közép-európai gondolat korabeli tudományos formáját, azt nem elsősorban politikai egységként tekintve, hanem sokkal inkább a terület kulturális–történeti kölcsönhatásait tekintve.

A közép-európai népek közötti kapcsolódások szimbolikus mintázataként értelmezhetőek a magyarok és a lengyelek közötti történelmi, illetve nyelvi-kulturális kapcsolatok. A kötetben a magyar–lengyel kapcsolatok alapvetően három – egymással összefüggő – dimenzióban, így történeti-történelmi, irodalmi-kulturális, valamint nyelvi-néprajzi összefüggésekben jelennek meg. A Lengyelország történelmi fejlődése[19] című tanulmányban Divéky Adorján a lengyel államiság alakulását mutatja be a középkortól egészen annak 1939-ban bekövetkező ismételt megsemmisüléséig. A szerző még az első világháború idején kezdett el magyar nyelvet és történelmet tanítani a Varsói egyetemen, majd később, 1934-től a Varsói Magyar Intézet első igazgatója volt. Divéky Adorján nevelte ki az első lengyel hungarológusokat.[20] A tanulmányban Magyarország és Lengyelország a „nyugati és keleti kultúra ütközőpontján” elhelyezkedő, azonos kulturális mintákat követő államokként jelennek meg, melyek sorsát a kelet felől érkező fenyegetettség és a nyugati kultúra védelme egyaránt meghatározta az elmúlt századokban. Fontos szerep jut a két ország közös történelmének: a perszonálunió Nagy Lajos király idején, majd leánya, Hedvig uralkodása, akinek házassága révén kezdődött meg a Jagelló-korszak, a Jagelló-házi magyar királyok, később pedig Báthory István erdélyi fejedelem lengyel királlyá választása uralkodókon keresztül is összekötötte a két országot. A Habsburg Monarchia időszakától kezdve, és főleg Lengyelország felosztása után a magyar–lengyel kapcsolatok nem politikai-államhatalmi, hanem elsősorban a népek közötti szolidaritás formájában élt tovább. A 19. századi magyar és lengyel szabadságharcok közös alakjai, Bem József (Józef Zachariasz Bem) és Dembinszky Henrik (Henryk Dembiński) ennek a testvériségnek szimbolikus alakjai. A szerző szemléletében a német és orosz hatalmi zónák közé szorult lengyel és magyar nép kulturális és erkölcsi szövetségének eszméje jelenik meg. Nem mellékes, hogy az osztrák politika a lengyelek felé az 1860-as évektől kedvezőbbé vált, mert szövetségest láttak bennük az orosz pánszlávizmussal szemben. A galíciai lengyelek valóban meg is alakították Krakkóban a Legfelsőbb Lengyel Nemzeti Bizottságot az első világháború kitörésekor, amely lengyel légiót is szervezett az osztrák–magyar hadseregben, és azon dolgozott, hogy a létrehozandó Lengyelország a dualista monarchiához csatlakozzon, azonban a háborút a központi hatalmak elveszítették, ezért sem erre, sem Károly István főherceg (1860–1933) lengyel királyságára – ami szintén szóba került ebben a körben – nem került már sor.[21] Itt szükséges még azt is megjegyezni, hogy a mű a második világháború idején, Lengyelország ismételt felosztását, valamint Magyarország Németország melletti Szovjetunió elleni hadba lépését követően született meg.

Hadrovics László Magyar–szláv irodalmi érintkezések[22] című tanulmányában rámutat arra, hogy a magyar filológia elsősorban a magyar irodalmat ért nyugati hatásokkal foglalkozott, de szinte elmaradt a magyar mint átadó kultúra részletes kutatása. Felsorolja a középkori kódexeket, a szlovákok és horvátok által átvett históriás énekeket, és a horvát–magyar kölcsönös hatásokat, amit a törökök elleni egymásrautaltság is erősített, és ez a kapcsolat fennmaradt egészen a Ljudevit Gaj-féle[23] nyelvi reformig, amely új irodalmi nyelvet alakított ki, dialektussá fokozva le az addigi irodalmi nyelveket. Kiemeli, hogy a magyarországi szerbek a 18–19. században a szerbség kulturális úttörői voltak, az egész szerb színjátszás Pesten indul meg, és sorolja a magyar irodalom hatásait a szerbre. A pánszlávizmussal kapcsolatosan pedig az alábbi véleményt fogalmazza meg: „A pánszlávizmus közép- európai formája Magyarország talajából nőtt ki. A pesti lutheránus tót hitközség papja, Kollár János[24] az előharcosa ennek a kezdetben kulturális, később határozott politikai programmal fellépő mozgalomnak s jellemző, hogy itt Pesten alakítják ki az összetalálkozó szlovák, szerb, horvát kultúrmunkások a szláv közösség öntudatát.”[25] Ebben az értelemzésben a szerző arra tesz utalást, hogy a pánszláv gondolat eredetileg kulturális és nyelvi mozgalomként, nem politikai eszmeként jelent meg. A szlovák irodalom esetén közvetlen hatások helyett inkább párhuzamosságokat mutat ki. A Kárpát-medencén túllépve a 19. századtól kezdve megjelenik az orosz irodalom hatása is a magyarra. Kniezsa István Magyar–szláv nyelvi érintkezések című írása részletesen, kategóriákra bontva mutatja be a szláv elemeket a magyarban, valamint a magyar elemeket a különböző szláv nyelvekben, rámutatva a felsorolt átvételek, párhuzamosságok okaira, hátterére is. Gunda Béla Magyar–szláv néprajzi kapcsolatok című tanulmánya sorra veszi a Kárpát-medence magyarsága, valamint az annak északi és déli peremén élő szlávok közötti néprajzi kapcsolatokat, amelyek a különféle házformák, ruházatok, szokások, dallamok, állattenyésztési eljárások kapcsolataiban jelennek meg. Figyelemre méltó, hogy például a horvát népköltészetben megjelennek magyar történelmi alakok, esetenként mesés elemekkel vegyítve. Az átadásokban az egymás mellett élésen kívül szerepet játszanak a szlávok vándorlásai, és az azok nyomán kialakuló kontaktusok is.

Szekfű Gyula a Három nemzedék[26] című könyvében Közép-Európát Nyugat-Európával végeredményében egy egységnek tekinti, mint nyugati keresztény közösséget, de attól mégis különállva, amely köztes helyzet az Osztrák-Magyar Monarchia korában intézményes keretet nyert. Ez a szemlélet A Magyarság és a szlávok című kötet több tanulmányában is visszatér. Fügedi Erik A nyugati szláv néphatár története című írása a földrajzi, illetve a történeti térben is megrajzolja ezt a határzónát, ahol a németek és a szláv népek hosszú távú együttélését mutatja be.[27] Gogolák Lajos A pánszlávizmus című tanulmányában felhívja a figyelmet a pánszlávizmus fogalmának[28] terhelt voltára, mivel a szláv gondolatot, vagy a szláv népek függetlenségi, önállósági igényeit sokszor a pánszlávizmussal mint az összes szláv nép egyesítésének lehetőségével és az orosz imperializmussal mosták össze. Pedig – a szerző állítása szerint – a szláv mozgalom eredetileg nem az állam és a politikum, hanem a nyelvhasználat és a kultúra igényével lépett fel. Megállapítja, hogy Magyarországon a reformkor és a magyarosodás gondolata taszította a szláv népeket az autokráciák felé. Kiemeli Ján Kollár (Kollár János) szerepét annak a gondolatnak a terjesztésében, hogy a szláv népek egyetlen nagy nép ágai, ami végül Oroszországban keltette a legnagyobb visszhangot, és ébresztette fel annak érdeklődését a többi szláv nép felé. A szláv gondolat ugyanakkor hanyatlásnak indult az önálló szláv államok megalakulásával, és amint a kisebb népek megérezték a nagyobbak centralizmusát, amelyhez hozzájárult Oroszország kommunista forradalma és annak azt követően kibontakozó új hozzáállása a nemzetiségi kérdéshez.

Trócsányi Zoltán Az orosz műveltség kialakulása[29] című tanulmánya az orosz kultúra pogány kezdeteit követő bizánci–ortodox örökségét és ennek következményeit vizsgálja meg, ennek során a vallási és politikai közösség egységét, az állam abszolút szerepét és a nyugattal szembeni önmeghatározást. Fontos szerepe van itt annak az orosz történeti gondolkodásban meggyökeresedett gondolatnak, hogy Moszkva a harmadik Róma, amely Bizánc bukása után a pravoszlávia egyetlen és végső megtestesülése, és az utolsó bizánci császár unokahúgával kötött fejedelmi házasság révén a bizánci császárság örököse. A nyugattól való teljes elszigetelődés falán csak Nagy Péter reformjai nyitottak ablakot. A szerző kiemeli azonban, hogy „[a] magyarságnak művelődési kapcsolata az oroszsággal soha nem volt”,[30] a 19. század irodalmi hatása pedig még tisztázatlan.

A tanulmánykötetet első kiadása után 58 évvel később, 2000-ben újra kiadták, ami mutatja hiánypótló jellegét.[31] Az új kiadáshoz Niederhauser Emil[32] írt utószót, amelyben a kötet keletkezésének körülményeit és történelmi hátterét is vázolja: a könyv kiadásának évében már folyt a II. világháború, azért is választhatták éppen Szekfű Gyulát a kötet szerkesztőjének annak ellenére, hogy nem volt a szláv kérdés szakértője, mert nem sokkal korábban, 1941 decemberében a Népszavában közölt cikkében[33] – ismételten – szembefordult a náci Németországgal. A háborúból való kilábalás vágya magával vonta annak a szükségességét, hogy a magyarság a németekkel szemben ellensúlyt jelentő népek felé közeledjen. Amellett, hogy a megjelent tanulmányok tudományos szempontból még mindig nem számítottak elavultnak (ma sem számítanak annak), a könyv keletkezésének háttere is indokolta az újrakiadást.[34] A tanulmánykötet tudományos jelentősége ma is élő: hazánk és térségünk történelmét a szomszédos szláv népekkel való történelmi, nyelvi, kulturális, illetve irodalmi interakciók feltárásán és megismerésén keresztül továbbra is kutatunk szükséges.

Bibliográfia

A. Sajti Enikő: Kisebbségpolitika és társadalomszervezés. Várady Imre (1867–1959) bánáti magyar politikus iratai, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2016.

Bátky Zoltán: Polsko–węgierska czytanka historyczna, Lengyel–magyar történelmi olvasókönyv, szerk. Biernacki Karol, ford. Rotár Krisztina, Szeged, Lengyel–Magyar Kulturális Egyesület, 2018.

F. Almási Éva (szerk.): Fügedi Erik, in Kortárs magyar írók (1945–1997), Budapest, Enciklopédia Kiadó, 1998–2000, https://vmek.oszk.hu/00000/00019/html/f/i004029.htm

Gerő András: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX–XX. Századi történetéből, Budapest, PolgART, 34.

Gulyás László: Edvard Beneš. Közép-Európa koncepciók és a valóság, Máriabesnyő – Gödöllő, Attraktor, 2008.

Gyóni Gábor: Szekfű Gyula és Oroszország, in Krausz Tamás – Radnóti Klára – Sashalmi Endre (szerk.): Apologia historiographiae. Az orosz történelem évszázadai, Budapest, Martin Opitz Kiadó, 2023, 383–394.

Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, Osiris, 2007.

Gyurgyák János – Kisantal Tamás (szerk.): Történetelmélet I–II, Budapest, Osiris, 2006.

Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D

Kiss Lajos: Hadrovics László, A múlt magyar tudósai, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MuMaTu-a-mult-magyar-tudosai-1/hadrovics-laszlo-1F93/

Mudrák József: Divéky Adorján és a lengyelországi magyar emlékek, Újkor.hu, 2017. november 18. https://ujkor.hu/content/diveky-adorjan-es-lengyelorszagi-magyar-emlekei

Nagy Jenő: Gunda Béla (1911–1994), in Erdélyi Múzeum, 56. kötet, 1994/3–4, 82.

Nádor Orsolya – Žagar Szentesi Orsolya: Nyelvpolitikai és nyelvoktatás-politikai adalékok a horvát–magyar kapcsolatok múltjához és jelenéhez, in Fedinec Csilla (szerk.): A közép-európaiság dicsérete és kritikája, Pozsony, Kalligram, 2013, 498–511.

Niederhauser Emil: Utószó, in Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok, Budapest, Lucidus Kiadó, 2000.

Ormos Mária: Közép-Európa. Van? Volt? Lesz? A fogalom változásai a 19–20. században, Budapest, Napvilág, 2007.

Prokopy Imre: A magyarság és a szlávok, Magyar Szemle, XLIII. kötet, 5. (183.) sz, 1942. november, 255–262.

Romsics Ignác: A nagyhatalmak és Magyarország a 20. században, Budapest, Helikon Kiadó, 2025, 387–389.

Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép és Délkelet-Európában a 19. és 20. században, Budapest, Napvilág, 2005

Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok, Budapest, Magyarságtudományi Intézet, 1942.

Szekfű Gyula: A szabadság fogalma, Népszava, LXIX. évf. 293. szám, 1941. december 25., 17.

Szekfű Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története, Budapest, „Élet” Irodalmi és Nyomda R. T., 1920.

Szinnyei József: Kollár János, in Uő: Magyar írók élete és munkái, Budapest, 1891–1914. https://mek.oszk.hu/03600/03630/html/index.htm

Sziklay László: A magyar szlavisztikai kutatás és felsőoktatás in Berkes Tamás (szerk.): Keresztirányok. Közép- és kelet-európai összehasonlító kultúrtörténet, Res Publica Nostra 7, Budapest, Balassi Kiadó, 1999, 312–322.

Szőts Zoltán Oszkár: Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok – recenzió, Újkor.hu, 2015. március 3. https://ujkor.hu/content/szekfu-gyula-szerk-a-magyarsag-es-a-szlavok-recenzio

A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Almanachja fennállásának 305. tanévében az MCMXXXIX—MCMXL. tanévre, Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1940.

Károly István, in A Pallas nagy lexikona, 1893–1900 https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-pallas-nagy-lexikona-2/k-E039/karoly-istvan-E70C/

Megemlékezés, Magyar Tudomány, 171. évf., 2010/7, 896.

EKÖP – Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – Az NKFI Alapból megvalósuló program

A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium, Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával, az Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program keretében valósult meg

Hivatkozások

  1. Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok, Budapest, Magyarságtudományi Intézet, 1942. ↑
  2. Szekfű Gyula (1883–1955): történész, publicista, egyetemi tanár, az MTA tagja. Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. Online változat: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/ (Letöltés: 2025. november 8.) ↑
  3. Szekfű Gyula: Előszó, in Szekfű: A magyarság, 5. ↑
  4. Gyurgyák János – Kisantal Tamás (szerk.): Történetelmélet I–II, Budapest, Osiris, 2006, hátsó borító. ↑
  5. Az EKÖP-program keretében a 2025/2026-os tanévben zajló kutatásom – Közép-Európa politikai eszméje kultusztörténeti szempontból az Osztrák–Magyar Monarchiában és utódállamai területén, különös tekintettel a magyar–lengyel irodalmi és történelmi kapcsolatokra – historiográfiájának szerves része a Szekfű Gyula szerkesztette A Magyarság és a szlávok című kötet. ↑
  6. Domanovszky Sándor (1877–1955): történetíró, egyetemi tanár, az MTA tagja. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon. ↑
  7. Horváth János (1878–1961): irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja. Mályusz Elemér (1898–1989): történész, egyetemi tanár, az MTA tagja. Pais Dezső (1886–1973): nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja. Lásd Uo.; A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Almanachja fennállásának 305. tanévében az MCMXXXIX—MCMXL. tanévre, Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1940, 106. ↑
  8. Szekfű Gyula (szerk.): Mi a magyar?, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1939. ↑
  9. Kniezsa István (1898–1965): nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1934–35-ben Lengyelországban folytatott szlavisztikai kutatásokat ösztöndíjasként. 1940 októberétől a szlavisztika ny. r. (nyilvános rendes) tanára a kolozsvári, 1941-től a budapesti egytemen, a tanszék vezetője haláláig. A magyar és a szláv nyelvtudománnyal foglalkozott, ezen belül hely- és személynévkutatással, a magyar helyesírás történetével és a magyar nyelv szláv elemeivel. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon. Hadrovics László (1910–1997): a 20. század második felében a széles értelemben vett szlavisztika rendkívül invenciózus és eredményes művelője, különösen a délszláv filológiában, nyelvészetben és művészettörténetben alkotott maradandót. Kiss Lajos: Hadrovics László, A múlt magyar tudósai, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/MuMaTu-a-mult-magyar-tudosai-1/hadrovics-laszlo-1F93/ (Letöltés: 2025. november 8.) Divéky Adorján (1880–1965): történész, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja. 1909–11-ben a krakkói egyetemen hallgatott történelmi előadásokat. 1917-ben Varsóba ment a könyvtárak és levéltárak magyar vonatkozású anyagait kutatni, emellett az egyetemen magyar lektor, később 1929-ig a magyar történelem előadója. 1934-től a varsói Magyar Intézet igazgatója. 1939-től a debreceni egyetemen a kelet-európai történelem ny. r. tanára. Elsősorban a magyar–lengyel történelmi kapcsolatokkal foglalkozott, számos munkája lengyelül jelent meg. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon. Szerzői munkásságához lásd továbbá: Mudrák József: Divéky Adorján és a lengyelországi magyar emlékek, Újkor.hu, 2017. november 18. https://ujkor.hu/content/diveky-adorjan-es-lengyelorszagi-magyar-emlekei (Letöltés: 2025. november 03.) Gunda Béla (1911–1994): néprajzkutató, 1934-ben svéd állami ösztöndíjat kapott. 1939–43 között a magyar Néprajzi Múzeumban dolgozott. 1943-ben a kolozsvári egyetemre nevezték ki a néprajztudomány professzorának. 1949-től a debreceni egyetem néprajzi tanszékének tanára. Nagy Jenő: Gunda Béla (1911–1994), in Erdélyi Múzeum, 56. kötet, 1994/3–4, 82. Gogolák Lajos (1910–1987): történész, újságíró, egyetemi tanár. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán Szekfű Gyula tanítványa, majd tanársegédje. A cseh és szlovák nyelv és művelődéstörténet avatott ismerője. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon. ↑
  10. Szekfű Gyula: Előszó, 5; Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, Osiris, 2007, 324–328. ↑
  11. Gerő András: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX–XX. Századi történetéből, Budapest, PolgART, 34. ↑
  12. Prokopy Imre (1873–1944) ügyvéd, Bács-Bodrog vármegye utolsó magyar főispánja. 1925 végétől a Magyar Párt főtitkára. 1927-ben áttelepült Magyarországra. A. Sajti Enikő: Kisebbségpolitika és társadalomszervezés. Várady Imre (1867–1959) bánáti magyar politikus iratai, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2016, 212. ↑
  13. Prokopy Imre: A magyarság és a szlávok, Magyar Szemle, XLIII. kötet, 5. (183.) sz, 1942. november, 255–262. ↑
  14. Ormos Mária: Közép-Európa. Van? Volt? Lesz? A fogalom változásai a 19–20. században, Budapest, Napvilág, 2007; továbbá Nádor Orsolya – Žagar Szentesi Orsolya: Nyelvpolitikai és nyelvoktatás-politikai adalékok a horvát–magyar kapcsolatok múltjához és jelenéhez, in Fedinec Csilla (szerk.): A közép-európaiság dicsérete és kritikája, Pozsony, Kalligram, 2013, 501; Sziklay László: A magyar szlavisztikai kutatás és felsőoktatás, in Berkes Tamás (szerk.): Keresztirányok. Közép- és kelet-európai összehasonlító kultúrtörténet, Res Publica Nostra 7, Budapest, Balassi Kiadó, 1999, 312–322; Gulyás László: Edvard Beneš. Közép-Európa koncepciók és a valóság, Máriabesnyő – Gödöllő, Attraktor, 2008; Gyóni Gábor: Szekfű Gyula és Oroszország, in Krausz Tamás – Radnóti Klára – Sashalmi Endre (szerk.): Apologia historiographiae. Az orosz történelem évszázadai, Budapest, Martin Opitz Kiadó, 2023, 385. ↑
  15. Zsirai Miklós (1892–1955): finnugor nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1935-től ny. r. tanár, a finnugor intézet vezetője a budapesti egyetemen. Magyar Életrajzi Lexikon.Fügedi Erik [1934-ig Filipek] (1916–1992): történész, F. Almási Éva (szerk.): Kortárs magyar írók (1945–1997), Budapest, Enciklopédia Kiadó, 1998–2000, https://vmek.oszk.hu/00000/00019/html/f/i004029.htm (Letöltés: 2025. november 8.)Lukinich Imre (1880–1950): történész, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1929-től a budapesti egyetemen a kelet-európai történet ny. r. tanára. Különösen Erdély története, a Rákóczi-korszak, a lengyel–magyar kapcsolatok kérdése foglalkoztatta. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon.Trócsányi Zoltán (1886–1971): nyelvész, irodalom- és könyvtörténész, műfordító, könyvtáros. 1939-től megbízott előadóként adott elő a budapesti egyetem orosz nyelvi és irodalmi tanszékén. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon. ↑
  16. Thim József (1864–1959): orvos, történetkutató, a történettudományok kandidátusa. Bakteriológiai és közegézségügyi témákban is publikált, emellett szerb történelemmel is foglalkozott. Kenyeres: Magyar Életrajzi Lexikon. ↑
  17. Szekfű Gyula: Előszó, in Szekfű: A magyarság, 5. ↑
  18. „Középeurópa”, „középeurópai” írásmóddal ↑
  19. Divéky Adorján: Lengyelország történelmi fejlődése, in Szekfű: A magyarság, 111–131. ↑
  20. Bátky Zoltán: Polsko–węgierska czytanka historyczna. Lengyel–magyar történelmi olvasókönyv, szerk. Biernacki, Karol, ford. Rotár Krisztina, Szeged, Lengyel–Magyar Kulturális Egyesület, 2018, 134. ↑
  21. Divéky Adorján: Lengyelország történelmi fejlődése, in Szekfű: A magyarság, 129. (Habsburg–Tescheni) Károly István osztrák főherceg és magyar királyi herceg, szülei Károly Ferdinánd főherceg és Erzsébet főhercegnő, József nádor leánya. Károly István, in A Pallas nagy lexikona, 1893–1900 https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-pallas-nagy-lexikona-2/k-E039/karoly-istvan-E70C/ (Letöltés: 2025. november 9.) ↑
  22. Hadrovics László: Magyar–szláv irodalmi érintkezések, in Szekfű: A magyarság 189–204. ↑
  23. Ljudevit Gaj (1809–1872): horvát nyelvész, politikus, újságíró és író. A délszláv népek kulturális, sőt, politikai egységének híve, amelyre az illír nevet használta. A horvátok által beszélt különféle nyelvjárások közül a što nyelvjárás irodalmi nyelvvé tételét javasolta, amely a szerb nyelvjárások többségéhez a legközelebb állt, cseh mintára megalkotott mellékjeles helyesírással, szemben a korábbi, magyar helyesíráson alapuló Zágráb-környéki könyvkiadással, ami az akkor a horvátok többsége által beszélt kaj nyelvjárásban íródott, éppen azért, mert utóbbi a nyelvalakítók szerint túl sok német és magyar elemet tartalmazott. Ljudevit Gaj Az új irodalmi nyelv bevezetését a délszláv népek egységének elengedhetetlen feltételének tartotta. Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép és Délkelet-Európában a 19. és 20. században, Budapest, Napvilág, 2005, 95; Nádor – Žagar Szentesi: Nyelvpolitikai és nyelvoktatás-politikai adalékok, 502–503. ↑
  24. Ján Kollár, Kollár János (1793–1852): evangélikus lelkész, szlovák származású cseh költő, bécsi egyetemi tanár. Az összes szláv népet egybefogó irodalmi szövetséget szorgalmazott, a németség térhódítása ellensúlyozására. Szinnyei József: Kollár János in Uő: Magyar írók élete és munkái, Budapest, 1891–1914. https://mek.oszk.hu/03600/03630/html/index.htm (Letöltés: 2025. november 8.) ↑
  25. ↑
  26. Szekfű Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története, Budapest, „Élet” Irodalmi és Nyomda R. T., 1920. ↑
  27. Fügedi Erik: A nyugati szláv néphatár története, in Szekfű: A magyarság, 58–74. ↑
  28. A pánszlávizumis fogalmához lásd továbbá: Romsics Ignác: A nagyhatalmak és Magyarország a 20. században, Budapest, Helikon Kiadó, 2025, 387–389. ↑
  29. Trócsányi Zoltán: Az orosz műveltség kialakulása. in Szekfű: A magyarság, 93–110. ↑
  30. Uo., 110. ↑
  31. Szőts Zoltán Oszkár: Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok – recenzió, Újkor.hu, 2015. március 3. https://ujkor.hu/content/szekfu-gyula-szerk-a-magyarsag-es-a-szlavok-recenzio (Letöltés: 2025. november 3.) ↑
  32. Niederhauser Emil (1923–2010): történész, akadémikus, egyetemi tanár, Kelet-Európa története kutatásának szaktekintélye. Megemlékezés, Magyar Tudomány, 171. évf, 2010/7, 896. ↑
  33. Szekfű Gyula: A szabadság fogalma, Népszava, LXIX. évf. 293. szám, 1941. december 25., 17. ↑
  34. Niederhauser Emil: Utószó, in Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok, Budapest, Lucidus Kiadó, 2000. ↑

 

Beküldve:

Kovács Veronika Luca: „Európé” szívének felülvizsgálata biztonságpolitikai szempontból

„Európé” szívének védelmében

Közép-Európa, mint politikai, kulturális és gazdaságföldrajzi fogalom a XIX. század közepe óta használatos, amely földrajzilag Európa keleti és nyugati része között elhelyezkedő régiót jelöli. A térség precízebb meghatározása mindig az adott kontextustól, azaz az aktuálisan uralkodó kulturális és politikai elképzelésektől függ. Történelmi perspektívából tekintve a következő két felfogás vetélkedik egymással: egyfelől az, amelyik szerint Németország befolyási övezetének tekinti Európa keleti felét, másfelől az, amelyik kulturális megfontolásból kiindulva a német és orosz hegemoniális törekvések között élő kis népek történelméből fakadó közös érdekeket hangsúlyozza. Közép-Európa közös történelmi régióként való értelmezése több pontatlanságot és túlzott egyszerűsítéseket von maga után, mert sem földrajzi értelemben, sem időtlen kontinuumnak nem lehet tekinteni, hiszen csupán egyes korszakaiban ragadható meg a térség. Az 1968-as prágai tavasztól az 1989-es bársonyos forradalomig elsősorban „metaforaként” használták Közép-Európát, míg a lokális rendszerváltoztatások után az 1991-es Visegrádi Egyezményt követően politikai szövetségről.[1] Mindezeket figyelembe véve kijelenthető, hogy jelenleg Magyarország egy közös európai övezethez tartozik, mely múltját és hagyományait tekintve kapcsolódott a nyugathoz, de széles sávban érintkezett kelettel is, ahol az államok etnikailag vegyes területeken működtek; ezért a homogén nemzetállamiságra való törekvésük számos tragédiát szült.[2]

A rendszerváltoztatást megelőzően is a magyar ellenzék Európa ezen köztes régiójának egyik legfontosabb szerepének azt tekintette, hogy a soknyelvű és multikulturális államok együtt tudjak működni, illetve képesek legyenek együtt felvállalni a kelet és nyugat közti közvetítő szerepet[3]. Így jól láthatóvá válik az is, hogy az 1989-ben elindult folyamatok többek voltak erkölcsi magatartásból adódó szolidaritásnál; politikai állásfoglalásnak[4], diplomáciai nyitásnak, azaz a kívánt biztonságpolitikai együttműködéshez vezető út alapköveinek minősültek, melyek a köztes Európa nómenklatúráját igyekezett átalakítani.[5]

A rendszerváltoztatást megelőzően a Magyar Demokrata Fórum 1989. január 17-én angol nyelvű üzenetet küldött a véresen levert prágai emlékező tüntetést elszenvedőknek, hogy kifejezzék együttérzésüket. Bohumil Doležal[6] magyar nyelven fejezte ki köszönetét. Az az év január 11-én alakult meg Szlovén Demokrata Szövetség pedig az MDF szlovén paralleljeként jellemezte magát s legfőbb céljának a parlamentáris demokrácia bevezetését űzte ki célul.[7] Március 15-én Wacław Felczak[8] már lengyel-magyar sorsközösségről írt Kiss Gy. Csabának. Ő Szent Istvánhoz és Vitéz Boleszlávhoz vezette vissza a két ország kapcsolatát. Március 16-án Cserhalmi György a francia Libération[9] címlapján helyezte a nagyközönség szívére a közép-európai fejleményeket. Maga Véronique Soulé pedig párhuzamot vont Budapest és Varsó között, azzal az apró különbséggel, hogy míg Lengyelországban már 1981 táján elkezdődött az ellenzék szerveződni, addig a Magyar Népköztársaságban ez csupán az utóbbi években volt elmondható. Március 25-én pedig Oplatka András[10] magyarországi elemzése jelent meg a Neue Zücher Zeitungban. [11] Ő úgy vélte, hogy az MSZMP 700 000-es tagsága mellett az új politikai erők szabad választások esetén jó eséllyel indulhatnak 1990-ben, mert a több. mint 40 éves kommunista uralomból elege volt az ország túlnyomó részének. S pontosan ezért keresi nómenklatúra a kiegyezés lehetőségeit.[12]

Václav Havel[13] Jiří Dienstbierrel[14], a későbbi szövetségi külügyminiszterrel, már az 1980-as években ellenzékként kísérletet tettek egy lehetséges csehszlovák Európa-politika alapelveinek megfogalmazására s mikor végül az 1990-es választások után pozícióba kerülte Magyarország számára is néha hasznos politikát folytattak.[15] Számos olyan nemzetközi rendezvényen. Ahol Václav Havel beszédet mondott, illetve segítséget kért, egyúttal hangsúlyozta azt is, hogy nem csak az ő országának, de Magyarországnak és Lengyelországnak is segítségre van szüksége, mert a három ország csak együtt folytathatja útját Európa felé.[16]

1990. január 12-13-án Dienstbier[17] külügyminiszter magyarországi látogatása során Horn Gyula külügyminiszterrel és Németh Miklós miniszterelnökkel arról tárgyalt, hogy a két ország kapcsolataiban nyitandó új fejezet részleteinek megvitatása előtt tisztázni kellett, hol voltak a jószomszédi kapcsolatok gátjai, miben rejlettek a problémák. Ezek között az élen szerepelt a bős-nagymarosi vízlépcső és a magyar kisebbség ügye, melyeket a szövetségi kormány folyamatosan arra hivatkozva, hogy ezek a Szlovák Köztársaság hatáskörébe tartoznak, nem kezelte. Így valódi párbeszédre nem került sor a két állam között, mert az északi szomszéd csak a két ország legáltalánosabb szintű együttműködésére vonatkozó feladatokkal foglalkozott. Pozsonyban Für Lajos[18] és Miroslav Vacek[19] tábornok igyekezett a két ország katonai szövetségét megoldani. Szintén a szlovák fővárosban tárgyalt a két ország központi bankjának elnöke, s arra jutottak, hogy a két ország pénznemeinek keresztaránya a dollár árfolyamának függvényében alakítják. Pontosan ezek indokok miatt is volt lényeges, hogy Jeszenszky Géza[20] magyar külügyminiszter 1990 szeptemberében Pozsonyba látogatott. Ott a szlovák Vladimir Mečiarral[21] a magyar-szlovák helyzet finomításán tárgyaltak. Tisztázták, hogy a magyar parlament nem kívánt határmódosítást, valamint leszögezte, hogy elismeri az 1947-es határokat és 1975-ös Helsinki-Záróokmánynak dokumentumoknak a határok sérthetetlenségére vonatkozó tételeit. Ezen felül Jeszenszky hangsúlyozta, hogy Magyarország a bős-nagymarosi vízlépcső leállítását szorgalmazta, mert az természeti károkat okozott. Az év november 29-30-án újra találkoztak, ahol Mečiar azt panaszolta, hogy a magyar fél nem kommunikált elég hathatósan velük. Tovább fokozta a feszültséget az is, hogy a magyar vezetés az osztrák határról az észak-, észak-keleti szlovák határra csoportosította hadseregét. Válaszul a szlovákok a magyar határra vonták katonáikat és ezt a szituációt csak a két védelmi miniszter pozsonyi találkozója oldotta fel, ahol arról egyeztek meg, hogy a demokratizálási folyamattal összefüggésben rendezik a két hadsereg közötti viszonyt.[22] Így a miniszterek a mér elfogadott jaltai és helsinkii dokumentumokat követve elcsendesítették a hadsereget.[23] Mindezek mellett, 1990-től Közép-Európa új demokráciáinak egyik fő célja az volt, hogy egyikük se váljon katonai fenyegetés vagy szubverzió[24] ugródeszkájává a Szovjetunió ellen, vagy éppen annak oldalán. A régió megszabadult a történelem egyik legnagyobb birodalmának szorításából, de az itt élő államokon is múlt, hogy új falakat emel-e maga köré vagy energikusan hozzákezd a meglévők lebontására.[25]

A magyar védelmi politika vezetése tisztán látta, hogy a térségének többnek kell lennie, mint puffer államok egy régiójának a Nyugat és a Szovjetunió között, ezért is igyekezett többek között Antall József[26] és Václav Havel[27] a nyugati államoktól katonai szövetség garanciáját megkapni. Felismerték, hogy Európa epicentrumában biztos pontot az európai rend által megkövetelt gazdasági előnyök és szavatolt emberi jogok tudják nyújtani. Magyar oldalról erre azért is volt szükség, hogy a Romániában kisebbségként élő magyarokat jobb helyzetbe hozzák.[28]

A magyar külpolitika a rendszerváltoztatás idején a Visegrádi Együttműködés[29] nélkül nem vizsgálható. Ez utóbbi nem csak egy olyan külpolitikai regionális közös út, amelynek hátterében egymással egybevágó geopolitikai érdekek álltak, s állnak, hanem (kelet-)közép-európai múlt átfogó értelmezése és egyben stratégiai célokkal rendelkező jövőépítés is. Amikor 1991. február 15-én Visegrádon újra zászlót bontottak a Visegrádi Négyek, az országoknak azt kellett elérniük, hogy a szovjet csapatok zavarok nélkül, véglegesen hagyják el térségüket. Továbbá, hogy vissza kellett térnie közéjük az elveszejtett, de hőn vágyott szabadságnak is. Már az 1989 és 1990-es évek sorsfordító pillanataiban is jól látszott, hogy a cseh, magyar, lengyel és szlovák együttműködés a kölcsönös érdekképviselet mellett egyben (kelet-)közép-európai értékőrzés is, mindazé, amit meg lehetett menteni a XX. századi diktatúrák rendőrcsizmáitól. Azonban a várva várt nagy kitárulkozások után, s a térség, ma már történelminek tekinthető szükségszerűségére, amely megkívánta a legalább ezeréves közös múlt tanulságainak is a számbavételét és értékelését. Ezt az ezer év alatt megjárt utat törte szét az, hogy a Szudétáktól a Keleti-Kárpátokig és Baltikumtól az Adriai-tengerig húzódó nagy térség a XIV. század első negyedétől 1991-ig nagyhatalmi érdekek ütközőzónája volt, amelyben az immanens közép-európai – a visegrádi – érdekrendszert felülírta a Habsburgoké és oszmánoké, valamint a Romanovoké és Hohenzollernekeké[30]. a XX. században pedig a Harmadik Birodalomé és végül a Szovjetunióé. 1989 és 1990-es lengyel, csehszlovák és magyar belső változások, a demokratikus viszonyok helyreállítása, valamint a fenyegető szovjet haderő kivonulása tette lehetővé a Visegrádi Egység visszatértét a félévezrede félrecsúszott saját történelméhez. [31] Lengyelek, csehek, szlovákok s magyarok végre sorsuk saját alakítói lehettek, ami lehetővé tette számukra, hogy geopolitikai és geo-stratégiai evidenciáikhoz hazatérhettek. Emiatt alapozhattak arra a sajátos tényre, hogy térségük társadalma és kultúrája, a külső beavatkozások ellenére is, megannyi politikai és társadalmi sajátosság, valamint a nemzeti tudat elsöpörhetetlen ereje miatt, regionális egységben maradt, vagy kisebb-nagyobb késésekkel párhuzamosan változott. A külső birodalmi erők ugyan el tudták torzítani (Kelet-) Közép-Európát társadalmilag, politikailag és kulturálisan, de azok lényegi elemei a társadalmi szívósságának[32] köszönhetően konzerválódtak, s így egy egybefüggő, országokon átívelő struktúrát tudtak visszalehelni az életbe 1991-ben. S ez közös dinamikát adott mindannak, amely Budapest – Pozsony – Prága és Varsó négyszögében az elmúlt időszakban történt. Sőt, a bennük elő közös történelmi múlt, szétágazásai okán, kihatással lett a négyszögön kívüli fővárosok döntéshozóit is, amely Visegrádi Négyek[33] együttműködésében a mai napig meg is jelenik. [34]

Az eddigiek vizsgálatban kijelenthető, hogy a rendszerváltoztatás több évszázadra visszanyúló küzdelmek folyamatának egy részeként, az európai köztes mező népeinek az autonómiáért és az önrendelkezésért vívott harcának jelenkori folytatása volt. A magyar biztonságpolitikai vezetés igyekezett a közös történelmi alapokon nyugvó multikulturális régiót békés úton a közös érdekérvényesítések során a nyugat és kelet között közvetíteni, hogy visszafoglalhassa a két oldal közötti közvetítő kapocs szerepét.

Továbbá, az 1989 márciusában valódi többes jelöltes választásokat tartottak a törvényhozásban, a Népi Küldöttek Kongresszusában[35]. Gorbacsov[36] demokratizálást akart, de a pártvezető szerepét is meg akarta őrizni. 1990-ben a Népi Küldöttek Kongresszusa megválasztotta Gorbacsovot a Szovjetunió elnökének újonnan létrehozott posztjára. Az elnöki rendszer bevezetése fontos lépést jelentett a szovjet alkotmányosság történetében. A kongresszus elfogadta annak gondolatát, hogy a kormányzat élén a nép által választott elnök álljon. A rendkívüli körülményekre, valamint a kialakuló hatalmi vákuumra való tekintettel Gorbacsovot nem közvetlenül a nép, hanem a kongresszus választotta meg. Ez a döntés Gorbacsov szempontjából tragikus volt, mert a népfelség elvének alkalmazása népszavazással megerősítette volna pozícióját, tekintélyét.[37] A kettős elnöki hatalom 1991. december 25-én megszűnt. Gorbacsov belátta, hogy nincs mit keresnie a Kremlben, s ekkor le is mondott. Ezzel formálisan is megszűnt létezni a Szovjetunió.[38] Az egymást gyorsan követő események divergálnak. A centrifugális és centripetális erők szinkronban működnek, jelezve a politikai állapotok átmeneti jellegét. A kohéziós erők működése több összetevőből jön létre, melyek közül a legfontosabb a centrifugális erő összetevői közül a katonai – ipari komplexum összetartó ereje voltak.[39]

Későbbiekben, a Szovjetunió megszűnésével, melyet a globalizációs világtörténeti folyamat eredményének tekintik a történészek,[40] mint például Fukuyama[41], aki sajátos apoteózisként, az USA világ felett aratott győzelmeként, az amerikai demokratikus modell világra való kiteljesedésében ezt, hibásan[42] a történelem végének tartotta.[43] A Szovjetunió felbomlására több külső indikátor volt hatással, csoportosításuk szerint kettő: politikai és morális vonatkozásúak. A szovjet birodalom, illetve a Varsói Szerződés[44] összetartó ereje maga a szovjet pártállam volt. A magyar rendszerváltoztatással egyik legfontosabb politikai ugródeszkája az SZKP kártyavárként való összeomlása, s vele együtt a Varsói Szerződés összedőlése volt.

Összességében elmondható, hogy a magyar biztonságpolitikai gondolkodásnak[45] és annak főszereplőinek – beleértve a Magyar Honvédséget és a katonai vezetést – a rendkívül rövid időintervallumon belül nagyon sok egymással párhuzamosan jelentkező – részben a titkosszolgálatok révén előre jelzett[46], de döntően váratlan – feladattal és kihívással kellett megbirkóznia. Döntéseik meghozatalában szakmai felkészülésükön túl jelentős szerepet játszott felelősségvállalásuk és szerteágazó ismereteik összessége, valamint hazai és külföldi kapcsolataik minősége, melyek jelentősen befolyásolt a Visegrádi Együttműködés.

Kétségtelen, hogy a biztonságpolitikai szempontból a tárgyalt időszak legnagyobb sikerének a viszonylagos békés rendszerátmenet tekinthető, amely mellett ki kell hangsúlyozni, hogy ez időszakban a Magyar Néphadsereg nem csupán intakt maradt, hanem sajátos megoldásai révén jelentős szerepet játszott a törékeny politikai és katonai egyensúly fenntartásában. A további kutatási terveim a témával tovább vizsgálva az alábbiak.

Magyar szemszögből a rendszerváltoztatás és a Varsó Szerződésből való kiválás a bemutatott védelmi politikai tényezők szemszögéből kijelenthető, hogy csakis az ismertetett komplex folyamatok hatására vállhatott 1999.03.12-én a NATO tagjává, illetve 2004.05.01-én az EU tagállamává a Magyar Köztársaság, s így aktív szereplőjévé válnia a globális, euro-transzatlanti politikai színtérnek. Az ENSZ és az EBESZ már napjaink magyar biztonságpolitikai prioritásainak vitális tényezőivé váltak. Ezek az eredmények az általam tanulmányozott hosszú és sikeres folyamatok nem jöhettek volna létre a rendszerváltoztatás és a hidegháború utáni első magyar megválasztott kormány működése, de leginkább a szovjet csapatok kivonása (1989-1991) nélkül, mert ekkor kellett önállóan kialakítania kül- és biztonságpolitikáját.

Ezekből kifolyólag a NATO-hoz való csatlakozás biztonság-, kül- illetve energiapolitikai érdekszféráit szeretném tovább kutatni, mely túlmutatna a Visegrádi Együttműködés keretein. Az eddig birtokomba került elsődleges- és másodlagos források gyökereinek tovább kutatásával egy globális hálózatrendszerhez igazodó magyar védelmi hálózat, struktúra.

Bibliográfia

Szakirodalom

Bába, Iván: A kommunizmus bukása Rendszerváltoztatás Közép-Európában 1989-1990-ben. Szombathely, YeloPrint KFT, 2017.

Bertalan Péter: A GULAG-tól a szuperhatalmi státuszig – Európa és Oroszország ambivalens viszonya a vonzás és taszítás függvényében, in Kovács Emőke (szerk.): Kényszerű rabság, Kettétört sorsok, jelöletlen sírok- A GULAG-kutatás fehér foltjai, Budapest, OOK-Press Nyomda, 2021, 16–44.

Brix, Emil – Busek, Erhard: Közép-Európa újragondolása: Miért Közép-Európában dől el Európa jövője? Szombathely, Savaria University Press, 2019.

Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1994.

Hamberger Judit: A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság külpolitikája, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 53–98.

Kenéz, Péter: A Szovjetunió története a kezdetektől az összeomlásig, Budapest, Akkord Kiadó, 2006.

Kiss, Gy. Csaba: Harminc év után: 1988-1989. Személyes történelem, Nap Kiadó, Budapest, 2019.

Kissinger, Henry: Word Order: Reflections on the Character of Nations and teh Course of History, London, Penguin Press HC., 2014.

Kovács Veronika Luca: Közép-európai túlélő-játszma a magyar rendszerváltoztatás szemszögéből, in Boros Gábor (Szerk.); Hóvári János (Szerk.); Jakubovits Edit (Szerk.); Péti Miklós (Szerk.); Sepsi Enikő (Szerk.); Szabó-Bartha Anett (Szerk.): Non est volentis, Budapest, L’Harmattan, 309–321.

Pethő Sándor: Tények és preferenciák, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 181– 188.

Internetes hivatkozások

https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_520_a_magyar_politikai_rendszer/ch14s02.html

https://www.britannica.com/biography/Vaclav-Havel

https://www.britannica.com/biography/Vladimir-Meciar

https://www.britannica.com/topic/The-Memorandum

Hivatkozások

  1. Emil Brix – Erhard Busek: Közép-Európa újragondolása: Miért Közép-Európában dől el Európa jövője?, Szombathely, Savaria University Press, 2019, 22–25. ↑
  2. Kovács Veronika Luca: Közép-európai túlélő-játszma a magyar rendszerváltoztatás szemszögéből, in Boros Gábor (Szerk.); Hóvári János (Szerk.); Jakubovits Edit (Szerk.); Péti Miklós (Szerk.); Sepsi Enikő (Szerk.); Szabó-Bartha Anett (Szerk.): Non est volentis, Budapest, L’Harmattan, 309–321. ↑
  3. Kiss Gy. Csaba külpolitikai credója pont ezen alapult, ő a következőképpen gondolkodott: „Illúzió lenne azt hinni, hogy önmagában sikeres lehet egy magyar reform. Érdemes tekintetbe venni, hogy Magyarország milyen nagymértékben össze van kapcsolva közvetlen szomszédjaival: a nemzet számottevő része ezekben az országokban él, a természeti és gazdasági földrajz sűrű hálózata fűz egybe. Gazdasági és civilizációs szintünk viszonylag közel van egymáshoz. A közép-európai kölcsönös megértés és együttműködés külpolitikai gondolkodásunk egyik vezérelvévé kell váljon. Különösen a kölcsönös bizalom és közeledés légkörének megteremtése fontos aktuális feladat…” Kiss Gy. Csaba: Harminc év után: 1988-1989, Budapest, Nap Kiadó, Budapest. 2019, 120. ↑
  4. Körösényi András (szerk.): A magyar politikai rendszer-negyedszázad után, Budapest, Osiris Kiadó, 2015. http://real.mtak.hu/32842/7/A_magyar_politikai_rendszer_-_negyedszazad_utan_nyomdai.pdf (Letöltés: 2022. november 4.) ↑
  5. Kovács: Közép, 25. ↑
  6. Bohumil Doležal (1940. január 17.- ) cseh irodalomkritikus, politikus és egykori disszidens. Az 1989-es bársonyos forradalom után beválasztották a csehszlovák parlament szövetségi kamarájába. Később megválasztották a kamarába. 1992-1993 körül Václav Klaus (a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság akkori pénzügyminisztere, majd békés szétválása után a Cseh Köztársaság miniszterelnöke) politikai főtanácsadójaként dolgozott. ↑
  7. Kiss: Harminc, 140. ↑
  8. Wacław Felczak (Golbice, 1916.05.29. – Varsó, 1993.10.23.) lengyel történész, egyetemi tanár, a XX. századi Közép-Európa-, magyar – lengyel kapcsolatok szakértője. ↑
  9. Jean-Paul Sartre és Serge July 1973-ban alapított francia napilapja, amely az 1968-as párizsi politikai hagyomány eszméit képviselve hivatott a gazdasági- és politikai híreket olvasóival közölni. ↑
  10. Oplatka András (Budapest, 1942.02.05. – Zürich, 2020.05.27.) magyar származású svájci történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. ↑
  11. Ennél a pontnál azt is figyelembe kell venni, hogy a magyar ellenzék alapvetően más úton indult el, mint a lengyel, mert a kezdettől sokféleség és rétegesség jellemezte, míg a lengyeleknél a lakosság majdnem 9%-a tömörült a Szolidaritás alatt 1989 végén. A Magyar Demokrata Fórumon belül is létezett egymás mellett ekkor. A 30’000 ellenzéki tagnak a fele tartozott az MDF-hez. A párt megosztottságát növelte a népi-urbánus nézetkülönbség.Kiss: Harminc, 176–184. ↑
  12. Kovács: Közép, 25. ↑
  13. https://www.britannica.com/biography/Vaclav–Havel (Letöltés: 2021. január 10.) ↑
  14. 1986-ban Dienstbier Álmodozás Európáról címmel kötetbe foglalta össze akkori elképzeléseit, melyeket 1990-ben jelentetett meg.Hamberger Judit: A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság külpolitikája, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 53–98. ↑
  15. Hamberger: A Cseh, 53–98. ↑
  16. Kovács: Közép, 25. ↑
  17. Jiří Dienstbier (Kladno, 1937.04.20. – Prága, 2011.01.08.) cseh politikus, újságíró. 1977-ben elsők között írta alá a Charta ’77 ellenzéki felhívást, melynek hosszabb ideig a szóvivője volt. 1979-ben három év börtönbüntetésre ítélték. 1982-es szabadulása után tűzoltóként dolgozott, és folytatta ellenzéki tevékenységét is. A bársonyos forradalmat követően a szövetségi kormány külügyminisztere lett. 1989. december 23-án Hans-Dietrich Genscher nyugat-német külügyminiszterrel jelképesen együtt számolták fel a vasfüggönyt a csehszlovák–nyugatnémet határon Rozvadovnál. ↑
  18. Für Lajos (Egyházasrádóc, 1930.12.21. – Budapest, 2013.10.22.) történész, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja, illetve 1990 – 1994 között honvédelmi miniszter. ↑
  19. Miroslav Vacek (Kolin, 1935.08.29. – ), az1989 novemberi bársonyos forradalom utáni első csehszlovák védelmi miniszter, aki a korábbi rendszerben a kommunista állambiztonság titkos ügynöke volt. ↑
  20. Jeszenszky Géza (budapest, 1941.11.10.- ) történész, az Antall-kormány külügyminisztere, később amerikai-, norvég-, illetve izlandi nagykövet volt. ↑
  21. https://www.britannica.com/biography/Vladimir-Meciar (Letöltés: 2021. január 10.) ↑
  22. Hamberger: A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság külpolitikája, 99–106. ↑
  23. Kovács: Közép, 25. ↑
  24. A szubverzió itt a korszak társadalmának meglazításával és annak átalakulásának megsürgetésével a bizonytalan környezet megteremtését jelenti. ↑
  25. Pethő Sándor: Tények és preferenciák, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 181– 188. ↑
  26. Antall József Tihamér (Pestújhely, 1932.04.08. – Budapest, 1993.12.12.) a rendszerváltoztatás utáni első szabadon választott magyar miniszterelnök. ↑
  27. https://www.britannica.com/topic/The-Memorandum (Letöltés: 2021. január 10.) ↑
  28. Kovács: Közép, 25–26. ↑
  29. A Visegrádi Együttműködés az 1335-ös visegrádi királytalálkozó szellemiségében felújított gazdasági-politikai összefogást igyekezett serkenteni a rendszerváltoztatás idején 3, ma már 4 tagállama között. ↑
  30. A Hihenzollern-ház 1415-től Brandenburgnak számos őrgrófot, 1525-től a Porosz Hercegségnek és 1881-től a Román Királyságnak pedig uralkodókat adott. ↑
  31. Uo. 25–26. ↑
  32. Pont erre az adottságra hívta fel a figyelmet már jóval a rendszerváltoztatás előtt a magyar Bibó István,(1911-1979) aki elsősorban az eltérő fejlődésjegyeket vizsgálta és Szűcs Jenő (1928-1988), a cseh Milan ↑
  33. Az 1991.02.15-én létrejött Visegrádi Együttműködés az 1993-ban két külön állammá szerveződött Cseh Köztársaság és Szlovák Köztársaság tagságával vált „négy személyessé”. ↑
  34. Uo. 25–26. ↑
  35. 1989. 03. 26. és 05 21. között tartották a Szovjetunió történetének első részben szabad parlamenti választását. Ez alatt az időszak alatt szavaztak az új legmagasabb szintű hatalmi szervnek, a Népi Küldöttek Kongresszusának a tagjairól. mozgósítva a szavazókat. A részvételi arány 90% fölött volt. ↑
  36. Mihail Gorbacsov (Privolnoje, 1931.03.02. – Moszkva, 2022.08.30.) 1985-től a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, ezt követően a Szovjetunió elnöke. A reform kísérletekben gazdag tevékenységéjért 1990-ben Nobel békedíjat kapott, s 1991.12.25-én pedig elnöki tisztségéről lemondva bejelentette a Szovjetunió megszűnését. ↑
  37. Henry Kissinger: Word order: Reflections ont he Character of Nations and the Course of History, London, Pinguin Press, 2014, 210–242. ↑
  38. Kenéz Péter: A Szovjetunió története a kezdetektől az összeomlásig. Budapest, Akkord Kiadó, 2006, 380–381. ↑
  39. Bertalan Péter: A GULAG-tól a szuperhatalmi státuszig, Európa és Oroszország ambivalens viszonya a vonzás és taszítás függvényében in, Kovács Emőke (szerk.): Kényszerű rabság, Kettétört sorsok, jelöletlen sírok- A GULAG-kutatás fehér foltjai, Budapest, OOK-Press Nyomda, 2021, 16–44, 16–19. ↑
  40. Bertalan: A GULAG, 16–19. ↑
  41. Yosihiro Francis Fukuyama (1952.11.27. – ), japán származású amerikai közgazdász, filozófus és politikus. Eddigi működése alatt javarész neokonzervatív szemlélettel alkotott. ↑
  42. A cikk szerzőjének megállapítása azzal az érveléssel, mégpedig, hogy a szovjet erőpólust a kínai kezdi felváltani. ↑
  43. Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1994. ↑
  44. 1955.05.14 és 1991.12.25.között a Szovjetunió által irányított gazdasági- és politikai szervezet, mely a szocialista- kommunista kelet- és közép-európai államokat fogta össze. ↑
  45. A Visegrádi Együttműködést kulturális alapjain kihasználta, bár fegyverkezési szempontból viszont mellőzte. ↑
  46. Bába Iván: A kommunizmus bukása Rendszerváltoztatás Közép-Európában 1989-1990-ben, Szombathely, YeloPrint KFT, 2017, 63–75. ↑