Beküldve:

Turi Zsolt: Egy pragmatikus konfliktus: lengyel katonai tevékenység az észak-magyarországi vármegyékben 1918-ban

Bevezetés

Az első világháború után újjászületett Lengyelországot 1918 és 1922 között Piłsudski kormányfő irányítja[1], Magyarországon pedig az 1918. október végi őszirózsás forradalom után a Károlyi-féle kormányzás igyekszik egyszerre stabilizálni és mégis átalakítani az országot[2]. A két állam közötti információ áramlását nehezítette, hogy a forradalmak, majd pedig a lengyel-szovjet háború miatt a hivatalos diplomáciai csatornák kiépülése sokáig elhúzódott.[3]

A tárgyalt térség sajátosságai

Szepes és Árva vármegyék az egykori Magyar Királyág két legészakibb közigazgatási területei voltak, melyek Zakopanét és annak közvetlen környezetét fogták közre. Jelentőségük abban állt, hogy a területen keresztül vezetett a Közép-Magyarországról Krakkóba menő kereskedelmi út[4]. A terület benépesítése tartósan a 13. században kezdődött. Az első jelentős népcsoportot a lengyelek jelentették, északról ugyanis ezek a területek könnyebben megközelíthetőek mint délről. A térség a 14. század elejéig a Lengyel Királysághoz tartozott, majd Károly Róbert regnálása alatt a Magyar Királyság fennhatósága alá került. Ezt követően fokozódtak a betelepítések, és a középső területeken megjelentek a német, főleg szász lakosok, délen pedig a szlovákok. 1412-ben Magyarország királya, Luxemburgi Zsigmond zálogba adott Jagelló Ulászló lengyel királynak 16 szepességi várost[5] kölcsön fejében. A területek akkor kerültek vissza Magyarországhoz amikor Mária Terézia 1769-ben visszafoglalta azokat.[6]

A Szepesség sok szempontból volt a történelmi Magyarország legösszetettebb területe, a 19. századra pedig már az ország legurbanizáltibb vármegyéje. A kedvezőtlen mezőgazdasági viszonyok, a krumplivész és az azt követő éhínség miatt még ugyanebben a században nagymértékű elvándorlás indult a Kárpát-medence belseje és a tengerentúl felé, jelentősebb szepesi diaszpórát hozva létre az Egyesült Államokban.[7] A térség, de különösen Zólyom, Árva, Turóc és Liptó vármegyék sajátossága, hogy míg a 16. századi nemesség döntő része magyar volt, addig a felsorolt területeken keveredett a szlovák és a magyar nemesség. Ennek kiváló bizonyítékai azok a térségből származó, majd elmagyarosodott családnevek, mint a Podmaniczky, Ostrosics és a Szvatojánszkyból lett Szentiványi is.[8]

Árva társadalmi viszonyai a polgárosodás korában sem tartoztak a hasonló fejlődési pályát mutató vármegyék közé. Az 1910-es években a Magyar Királyságban a földbirtokkal rendelkező parasztok 2 százaléka tartozott a gazdagparasztok, 12 százaléka a középparasztok, 51 százaléka pedig a kisparasztok közé. 35 százalék 5 holdon aluli törpebirtokos volt. A kis- és középparaszt közötti választóvonalat a 200 korona kataszteri jövedelem[9] jelentette. Országosan ehhez átlagosan 20 hold művelt terület kellett, a Felvidéken viszont 50-55 hold, amit az északi és keleti megyékben a birtokos parasztoknak csupán 1-2 százaléka tudott elérni, Árvában pedig csupán 0,2 százaléka.[10] Láthatjuk tehát, hogy a tárgyalt két vármegye és térsége több szempontból is jelentős eltéréseket mutatott az országos tendenciákhoz képest. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a térség ne kötődött volna ezer szállal a magyar államhoz és a magyar kultúrához. A mai napig számos erre utaló emlék található a térségben, melyekről 2005-ben Udvarhelyi Nándor “A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékei” címmel jelentetett meg egy cikket a Honismereti Szövetség folyóiratában. Az írás ismerteti a két vármegye jelenleg Lengyelországhoz tartozó részének történetét és földrajzi viszonyait, valamint bemutatja azokat a helyszíneket, amelyek az egykori magyar fennhatóság idejéről tanúskodnak. Ki kell emelni ezek közül az Orava (Orawka) településen álló Keresztelő Szent János templomot, ahol megtaláljuk Lippai György esztergomi érsek címerét és az Árpád-házi szent királyok, püspökszentek és Magyarországhoz köthető szerzetesek festett képeit az oltáron.[11] A régi idők egy másik fontos tanúja a Liptói-havasokban található Felsőlipnica (Lipnica Mala) falu, melynek temploma Szent István nevét viseli. Érdemes még megemlíteni Podvilket (Podwilk) is, innen származott ugyanis a Divéky család, melynek legismertebb tagja a lengyel-magyar kapcsolatokkal is sokat foglalkozó Divéky Adorján volt. A szepességi lengyel részek legfontosabb emlékhelye Nedec (Niedzica) vára. Története során számos átépítésen és bővítésen esett át és rengetegszer cserélt gazdát. Kiemelt fontosságát az adta, hogy a Dunajec völgyében vezető út mellé épült, így annak védelmére kiválóan alkalmas volt.[12] A térségben találunk Szent Erzsébetről, Szent Katalinról és Szent Sebestyénről elnevezett templomot is, Frigyesvágásán (Frydman) pedig egy olyan kétszintes pincerendszert, mely a Tokajból Lengyelországba szállított borok palackozására és tárolására szolgált.[13]

Lengyel katonai tevékenység a Szepességben és Árvában

1918 őszén lengyel katonai alakulatok jelentek meg a tárgyalt két vármegye területén. November 7-én a lengyel külügyminisztérium táviratban tudatta Tytus Filipowicz-csal, a Lengyel Köztársaság Bécsbe kihelyezett képviselőjével, hogy a lengyel hadsereghez tartozó egységek betörést hajtottak végre a Szepességbe és Árvába:

„…Utasítsa az illetékes hatóságokat Budapesten, hogy közöljék, hogy a lengyel csapatok betörése a Szepességbe (Spisz) és Árvában (Orawa) a lengyel kormány tudta nélkül történt.”[14]

A kassai katonai kerülethez tartozó Iglón állomásozó géppuskás tanfolyam parancsnoka pontosan beszámolt a Szepesófalut megszálló lengyel egységekről a budapesti Hadügyminisztériumnak. A jelentésből kiderült, hogy a községet egy lengyel főhadnagy irányítása alatt 12 légionista megszállta. A géppuskatanfolyam parancsnoka azt is tudni vélte, hogy további külföldi egységek megérkezése várható a környező települések megszállására. Hozzátette azt is, hogy sürgősen tájékoztatást kér arról, hogy az ott tartózkodó egységei hogyan viszonyuljanak a megszálló erőkhöz. November 11-én a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya táviratot küldött a budapesti, szegedi, pozsonyi, kassai és kolozsvári katonai kerületek parancsnokságainak, melyben a cseh és lengyel erőkkel szembeni fellépésről rendelkeztek. A tájékoztatás szerint minden, az ország területére betört (cseh és lengyel) egység ellen fegyveres ellenállás fejtendő ki.[15] Egy nappal később, 12-én Bartha Albert hadügyminiszter már kimondottan Szepes vármegye főispánja részére küldött üzenetet, melyben beszámolt az Iglóból befutó jelentésről, és a főispán közbenjárását kérte a lengyel kormánynál ezeknek a tevékenységeknek a beszüntetésére.[16]

Ugyanezen a napon jelent meg a lengyel kormánynak a magyar kormányhoz intézett jegyzéke Szepesség és Árva ügyében:

Budapest, 1918. november 12.

A lengyel kormány nemrég újságokból szerzett tudomást arról, hogy néhány lengyel különítmény, miután átlépte a magyar határt, a Szepesség és Árva területének egy részét elfoglalta. Ezek az események a lengyel kormány tudta nélkül történtek, a kormánynak a legőszintébb kívánsága a baráti kapcsolat és a jószomszédság fenntartása Magyarország és Lengyelország között. Mindeközben ez nem jelenti azt, hogy Lengyelország lemond jogairól a már említett két területen. A Szepesség és Árva-vidék nagy részén lengyelek élnek, és ezen ok miatt a területek jövőjének kérdése a két állam közti különleges tárgyalások témája kell, hogy legyen.[17]

November 20-án Müller, a magyar kormány szepességi megbízottja Lőcséröl küldött jelentést a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya részére, melynek tárgya egy újabb kialakulóban lévő lengyel betörés. A szöveg szerint Neu Markt és Neu Sandez (magyarul Újszandec, lengyelül Nowy Sącz) településeken egyrészt toboroznak, másrészt már eleve nagy erőkkel rendelkeznek a lengyelek, melyekkel a Szepességbe és Árvába terveznek betörni. Említik azt is, hogy a főszolgabíró nagyobb számú katonaságot kér. A térség akkori állapotát jól érzékelteti az a rész, melyben a levél írója kifejezetten kéri, hogy a segítségül küldött katonaság hozzon magával élelmiszert, mert Késmárk és Szepes megyék lakossága is szükséget szenved, rekvirálni pedig nem lehet.[18] A jelentésre válaszul Bartha Albert hadügyminiszter november 22-én táviratban kért tájékoztatást a lengyel kormánytól a Magyarországon tevékenykedő egységeiket illetően.[19] 23-án Tadeusz Stamirowski, a lengyel állam budapesti képviselője „A Nap” tudósítójának nyilatkozott Lengyelország álláspontjáról az északi vármegyékkel kapcsolatban. A beszédben elutasította azt a véleményt, mi szerint 20-30 ezer fős sereggel be akarnának törni Magyarországba, a bizonyos helységek lengyel alakulatok általi megszállása pedig szerinte határmenti alegységek vagy a kistérségi Nemzeti Tanácsok saját akciói lehetnek. Elmondta azt is, őt felhatalmazták arra, hogy közölje, Lengyelország azt kívánja, hogy Magyarország területi integritása megmaradjon[20] és a két ország között semmilyen érdekellentét sem áll fenn. Rögtön ezután azonban ellentmondás támad a szövegben, hiszen a következő bekezdésben kifejti: amennyiben lehetőségük lenne rá, a szóban forgó területekre bevonulnának.[21]

December 15-én a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya a lengyelek Ólublóra[22] való bevonulásáról adott ki tájékoztatót. Ebben a kassai katonai kerület jelentésére hivatkoznak, amely szerint a lengyelek célja a városban a csehek megtámadása. A megszállók katonai erejét 500 és 10 ezer közé becsülik, tehát részleteiben biztosan nem volt módjuk a támadó erők megfigyelésére. A jelentés kitér arra is, hogy a jelenleg megszállás alatt álló területek egybeesnek azokkal a helységekkel, melyeket a csehek általi megszállás miatt a magyar erőknek ki kell üríteni. Ez a tény a jelentés további részében egy részletesebb kalkulálást eredményezett, melyben a szöveg fogalmazója felveti az alábbi kérdéseket: ha a lengyelek álláspontjuk szerint jó viszonyt akarnak ápolni a magyar állammal, akkor ez a mostani lépésük barátságos vagy ellenséges szándékúként értelmezhető-e? Felveti azt is, hogy a magyar észak-keleti vármegyék megszállása milyen erők által lenne kívánatos, és ebben mi szerepe lenne a magyar fegyveres erőknek. Végül kifejtik, hogy ennek az ügynek a részletesebb tárgyalás már nem a Katonapolitikai Osztályra, hanem a külügyminiszterre kell, hogy tartozzon.[23] A Kassai katonai kerület parancsnokságáról befutó távirat beszámolt arról is, hogy Poprád határrendőrség 15-i esti jelentése szerint a lengyelek Podolinig nyomultak előre.[24]

Ahogy korábban olvastuk, a Szepes és Árva településeit megszálló lengyel csapatok etnikai alapon indokolták meg a tárgyalt területen végzett tevékenységüket. Az állami szintű kommunikációban ettől némileg eltérő megközelítést tapasztalunk, ha beleolvasunk a varsói külügyminisztériumnak a Lengyel Köztársaság bécsi követségéhez küldött átiratába, melyet Stanisław Szeptycki altábornagy Fernand Vixnek, a Szövetségi Katonai Ellenőrző Bizottság budapesti elnökének küldött levelével kapcsolatban írtak. Az iratban az altábornagy beszámol róla, hogy Osztrák-Szilézia határán és Dél-Galíciában a csehek csapatokat vontak össze és megszállták Trencsén vármegye északi részét elfoglalva a lengyelek lakta területen található Kasza nevű települést. Kiemeli azt is, hogy a csehek behatoltak Árva és Szepes vármegyék északi területeire, ahol elfoglalták Késmárkot és Lubló irányába haladnak. Az altábornagy figyelmeztet rá, hogyha az előnyomulás folytatódik, az fegyveres összecsapást eredményezhet a lengyel és a cseh csapatok között, ezért a lengyel vezérkar nevében az ezredes közbenjárását kéri, hogy „akadályozza meg a két szláv nép közötti esetleges vérontást”[25]. Hozzáteszi: „Mivel a határok kérdését a békekonferenciának kell rendeznie és ebből következően Lengyelország nem törekszik arra, kész helyzetet hozzon létre, úgy véljük, hogy a cseheknek is szigorúan ezt az elvet kell betartaniuk.”[26] Figyelmeztet arra is, hogy bár a lengyel fél abszolút nyitott a kiegyezésre, azonban a Csehország és Lengyelország közötti konfliktus azt eredményezné, hogy a lengyel kormány kénytelen lenne keletről, a bolsevikok által fenyegetett területről csapatokat átvezényelni a csehek által megtámadott körzetbe. A visszavonuló német hadsereg által hagyott űrt kitöltő bolsevik bandák rémképének emlegetése nyilván egyfajta nyomásgyakorlás szerepét töltötte be a levélben, melyhez még hozzáteszi azt is, hogy a cseh-lengyel konfliktus súlyos belső zavargásokat és anarchiát eredményezhet, ami arra kényszerítené az antantot, hogy jelentős katonai erőt küldjön az érintett területre. Szeptycki altábornagy levele tehát nem csupán az eredetileg tárgyalt vármegyék területén végbemenő folyamatokról számol be, hanem előre vetíti azt is, hogy a lokális konfliktus eszkalációja hogyan hatna az egész térség geopolitikai helyzetére.[27] A csehek elleni lengyel fellépés jó példája az a röpcédula is, melyet- a szöveg szerint- Lengyelországban önálló ezredet alkotó szepességi és árvai önkéntesek címeztek az ugyancsak szepességi és árvai katonáknak. A cédula szövege felhívja a figyelmet Felső-Árva és Felső-Szepesség vitatott hovatartozására, a csehek jogtalan toborzására és azok természetét tolvajnak írja le. Megemlíti azt is, hogy nem feltételezik társaikról, hogy önként csatlakoznának a csehekhez, elbújniuk azonban értelmetlen, amire a szöveg egy bizonyos jablonkai esetet hoz fel példának, ahol a cédula szerint lengyel katonákat lőttek agyon. Helyette a következőt javasolják:

Mi eljöttünk ide, a mieinkhez Lengyelországba, és jó itt nekünk. Saját ezredünk van szülőföldünk megvédésére. Testvérek! Mindannyian errefelé figyeljetek! Egyetlenegy embert se a cseheknek! Itt jelentkezzetek. Várunk benneteket!

Szepességi és árvai kollégáitok![28]

A konfliktus korabeli sajtóvisszhangja

A „Kurjer Warszawski” nevű varsói napilap 1918. november 17-i számában a krakkói „Ilustrowany Kuryer Codzienny”-re hivatkozva közli, hogy

…Sucha Górába[29] Árvában, amelyet jó egy hete elfoglalt egy lengyel katonai alegység Legocki hadnaggyal az élén, 5 magyar csendőr, a falu vezetője és a helyi határőrség parancsnoka egy (magyar) őrnagy társaságában megérkeztek Trstenába[30]. Ezek az urak német nyelven megkérdezték Legocki hadnagyot, hogy miért jött ide Árvába? Legocki hadnagy a kapott parancs értelmében azt válaszolta, hogy a népek önrendelkezési joga alapján elfoglalta a lengyel falvakat Árvában. A magyarok azt nyilatkozták, hogy nem követelik maguknak a lengyel falvakat és elhagyták a települést.[31]

A cikk további része szerint a Szepességben és Árvában mindenhol lelkesedéssel fogadták a lengyel csapatokat, Árvában pedig több település is szavazással döntött a Lengyelországhoz való csatlakozásról. Szintén beszámol egy esetről, amikor a szepességi Lehnica[32] nevű település környékén egy lengyel alegység elfoglalt egy fűrésztelepet. A cikk szerint négy nappal később megjelent egy magyar katonai alegység, és felsőbb parancsra hivatkozva követelte a helység elhagyását, fegyverhasználattal fenyegetve. Miután a lengyel parancsnok tiltakozott a főispánnál (a szerkesztő szerint a polgármesternél) Szepesófalun a lengyel nemzet megsértéséért a főispán Budapestre telefonált, ahonnan azt az instrukciót kapta, hogy fejezze ki sajnálatát a lengyel hatóságok előtt, és a magyar katonai egység vonuljon vissza, mely a szöveg szerint meg is történt.

A jelentősebb magyarországi lapok is foglalkoztak az északi vármegyékben zajló eseményekkel. A Pesti Hírlap 1918. november 12-i számában az ország számos pontján zajló rendbontásokról számolnak be. A cikk szerint Trencsén, Árva, Liptó és Nyitra megyékben rosszak az állapotok, nihilizmus és anarchia uralkodik. Hozzáteszik, a felsőmagyarországi vármegyékben fosztogatás tapasztalható, melynek elsőszámú célpontjai a zsidók, jegyzők és a papság.[33] A november 24-i számukban már részletesebben számoltak be az eseményekről. Mint írják, a közrend és a biztonság helyreállítása az ország egész területén javuló tendenciát mutat, és az utóbbi napokban zavargásokról és fosztogatásokról hírek már csak szórványosan érkeztek, azonban többek között Árva és Gömör vármegyékben továbbra is feszült a hangulat. A cikk írója a helyzet feloldását a magyar köztársasági hadsereg működőképességének elérésben látja.[34] Szintén a Pesti Hírlap számolt be egy rendkívül érdekes esetről. A lap ugyanezen a napon megjelent számában egy bekezdésben arról olvashatunk, hogy egy magyar katona, aki Prágából Késmárkra utazott, magával vitte a prágai Národní výbor engedélyével megjelent új térképét, amelyen Árva és az Árva vármegyétől keletre eső Liptó, Szepes és Sáros vármegyék az immár független Lengyelország részeiként vannak feltüntetve, az Árvától nyugatra eső vármegyék pedig a csehszlovák állam részeiként.[35]

A Népszavában is megtaláljuk a lengyelek jelenlétének nyomait. November 17-én megjelent 272-ik számukban idézik a késmárki Nemzeti Tanács Szepes vármegye népéhez intézett felhívását:

Cseh és lengyel agitátorok járnak közöttünk és különösen a tótokat izgatják az egyik vagy másik államhoz való csatlakozásra. Ezen izgatókat küldjétek haza, mert még nincs itt az ideje annak, hogy eldöntsük, hová akarunk tartozni, erről remélhetőleg mielőbb egybeülendő békekonferencia fog dönteni és mindnyájan bele fogunk nyugodni annak döntésébe. Addig azonban a magyar állam kötelékébe tartozunk azon egyszerű okból, mert csak így leszünk képesek a rendet föntartani [sic!].[36]

A lap december 1-jei számában ismét találkozunk a „Kurjer Warszawski” által említett Legocki hadnagy nevével. Egy cikk beszámol róla, hogy Árva megye Szuchahora, Habovka, Jablonka és Pekelnik[37] nevű községeibe lengyel legionáriusok nyomultak be. A vezetőjüket Lugocki György hadnagyként mutatják be, aki a cikk szerint kijelentette: a községek hívására jöttek, hogy a rendet fenntartsák. Elmondása szerint nem szeretnék megsérteni a magyar állam integritását, és azonnal elhagyják Magyarországot, amint a magyar hatóságok képesek lesznek a rendet fenntartani. Hozzáteszi azt is, hogy a lengyel légionisták semmiféle tárgyalásba a cseh és szlovák egyégekkel, és nem hajlandóak eltűrni az ő propagandájukat a gorál községekben, melyeket, ha kell, fegyverrel is megvédenek azok ellen.[38] A Népszava december 18-i számában közölte a Hadügyminisztérium sajtóosztálya által az idegen csapatokról készített jelentését. Ebben a lengyelekre vonatkozóan megjegyzik, hogy csapataik megérkeztek Ólublóra. A szöveg érdekességként említi, hogy a csehekkel Kassáért vívott harcban a lengyel légió a magyarok mellé állt, de végül az éjjeli órákban megcáfolták az összetűzés hírét.[39] A három nappal később megjelent számban már kifejezettan a lengyel megszállásról írnak. Egy jelentésre hivatkozva közlik, hogy a lengyel kormány hamarosan elrendelheti Trencsén, Árva és Szepes vármegyék azon helységeinek a megszállását, amelyeknek lakosai lengyel névvel rendelkeznek. A jelentés kitér arra is, hogy a lengyel kormány nyilatkozata ezt azért tartja szükségesnek, hogy elkerülhető legyen a cseh megszállás, és a lengyel kormány a határkérdések végleges rendezését a békekonferenciától várja.[40]

Összegzés

Az 1918-as év őszén és telén történt lengyel határsértések számos konfliktusra adtak okot a lengyel és a magyar politikai körök között, ennek ellenére viszont nem okoztak maradandó sérelmeket. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy az általuk megszállt területeken már egyébként is terjedt a cseh befolyás és a magyar politikai vezetés inkább a lengyel, mintsem a cseh megszállást látta kedvezőbbnek északi területein. Másrészt a magyar politikai körökben ekkor már tudatosulnia kellett, hogy valamilyen mértékben mindenképpen fogja területi veszteség érni a magyar államot, és nem akarták elveszíteni Lengyelország szimpátiáját azzal, hogy a végletekig fellépnek minden határsértés ellen. Ezt remekül alátámasztja az az előterjesztés, melyet a Hadügyminisztérium Katonapolitikai Osztálya hozott létre a lengyel–ukrán–magyar kapcsolatok megszervezésével kapcsolatban: rögtön a szöveg elején felvázolják, hogy a cseh és román területi követelések Magyarországgal szemben minden bizonnyal a nevezett két állam közös határának a létrehozását célozzák meg. Az előterjesztés szerint ez azért lenne hátrányos, mert a magyar állam el lenne választva Lengyelországtól, melyhez az érdekközösségen kívül ezeréves barátság is hozzákapcsolja, illetve ugyanezeket az érveket sorolja fel Ukrajnával kapcsolatban is. Hozzáteszi, az osztály szerint semmilyen akadálya sincsen annak, hogy Ukrajnával a lengyelekhez hasonlatos barátságot kössenek. Katonai szempontból ugyancsak a cseh–román közeledésre adott válaszul a magyar–lengyel és magyar–ukrán kapcsolatok elmélyítését tűzi ki célul. Felvetik azt az esetet is, melyben a csehek területi követelései által közvetlen érintkezésbe kerülhetne a cseh és a román állam, és egy ellenséges gyűrű venné körül Magyarországot Lengyelországtól elválasztva.[41]

Ez a rendkívül realista előrejelzés, mint tudjuk beigazolódott, Lengyelország azonban megmaradt baráti országnak a következő időszakban is. Ennek egyik legfőbb oka a Teschen körüli lengyel–csehszlovák területi vita. Erről a nézetkülönbségről, Lengyelország magyarok iránti rokonszenvéről, és végül a Szepességben és Árvában kiírt népszavazásról is beszámol az az irat, melyet Poincaré francia miniszterelnök és külügyminiszter küldött a francia külügyi képviselőnek 1923. július 31-én:

…A két ország arra az elhatározásra jutott, hogy 1921. november 6-án aláírja a prágai politikai egyezményt, amely elismerte érdekeik közösségét, és- egyéb rendelkezések mellett-követelményként írta elő a függőben maradt vitás kérdéseknek-nevezetesen annak, amelynek jelenleg a Javorina nevű kisebb terület a tárgya- közvetlen tárgyalások útján történő rendezését. Javorina a Szepességben (Spitz) található, ez Teschen és Árva (Orawa) térségével együtt azon a korábbi osztrák-magyar területrészen fekszik, amelyre vonatkozóan a szövetséges és társult főhatalmak 1919. szeptember 27-én népszavazás kiírását határozták el…[42]

Az egykori Magyar Királyság legészakibb területei tehát részben csehszlovák, részben pedig lengyel fennhatóság alá kerültek.

Bibliográfia

Felhasznált forrásgyűjtemények

Ádám Magda – Ormos Mária: Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéből 1922–1927. Budapest, 2010. Felhasznált szöveg: 56.

Varga E. László: Két jóbarát – Források és iratok a magyar–lengyel politikai és katonai kapcsolatokhoz 1918-1920, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2021. Felhasznált szövegek: 6., 16., 17., 20., 24., 32., 36., 37., 47., 48., 49., 52., 59.

Felhasznált szakirodalom

Gerencsér Tibor: Ellentétek vonzásában, lengyel–magyar diplomáciai kapcsolatok a XX. század első felében, Napkút Kiadó, Budapest, 2020.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Romsics Ignác: Magyarország története, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007.

Szokolay Katalin: Lengyelország története, Balassi Kiadó, Budapest, 2006.

Felhasznált tanulmányok

Ablonczy Balázs – Koloh Gábor – Bátorfy Attila: Lutheránus háló? Szepesi menekültek a trianoni Magyarországon, Lendület–Trianon 100 Kutatócsoport, trianon100.hu

UDVARHELYI Nándor: A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékhelyei, Honismeret, 33.évfolyam, 2005.

KONRAD Sutarski: Szepes és Árva-történészi szemmel, Hitel, 22. évfolyam, 2009. június

Felhasznált sajtótermékek

Pesti Hírlap:

Zavargások az országban, Pesti Hírlap, XL. évf., 265. szám, 1918. november 12., 8.

Kormányproklamáció a nemzetiségekhez, Pesti Hírlap, XL. évf., 276. szám, 1918. november 24., 4–5.

Népszava:

Cseh, szerb és román csapatok Magyarországon, Népszava, XLVI. évf., 272. szám, 1918. november 17., 9.

Magyarország területe és az idegen csapatok, Népszava, XLVI. évf., 285. szám, 1918. december 1., 3–4.

A kormány nem ismeri el a csehek megszálló jogait, Népszava, XLVI. évf., 299. szám, 1918. december 18., 8.

Magyarország területe és a megszálló csapatok, Népszava, XLVI. évf., 302. szám, 1918. december 21., 3.

Hivatkozások

*Jelen tanulmány a szerző első KRE-DIt folyóiratban közölt írása.

  1. Szokolay Katalin: Lengyelország története, Budapest, Balassi Kiadó, 2006, 295.  ↑
  2. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 604. ↑
  3. Gerencsér Tibor: Ellentétek vonzásában – Lengyel–magyar diplomáciai kapcsolatok a XX. század első felében, Budapest, 2020, 9. ↑
  4. Lengyelországban a középkorra nyúlik vissza a magyar – különösen a tokaji – bor ivásának a szokása. A lengyel–magyar kapcsolatok Tokaj-Hegyaljához való viszonyáról Balassa Iván írt tanulmányt, Kiss Gy. Csaba pedig „A 20. század lengyel irodalmáról” című könyvében egy külön fejezetben foglalkozik a tokaji bor lengyelországi fogyasztásának történetével ↑
  5. Többek között Podolint, Lublót és Iglót a hozzájuk tartozó falvakkal és földekkel együtt. Amíg ezek a területek a lengyel uralkodó fennhatósága alá tartoztak egy esetenként kinevezett sztaroszta igazgatta őket. Valójában 13 városról és 3 várkastélyról van szó. ↑
  6. Konrad Sutarski: Szepes és Árva-történészi szemmel, Hitel, 22. évfolyam, 2009. június, 47. ↑
  7. Ablonczy Balázs – Koloh Gábor – Bátorfy Attila: Lutheránus háló? Szepesi menekültek a trianoni Magyarországon, Lendület–Trianon 100 Kutatócsoport, trianon100.hu ↑
  8. Romsics Ignác: Magyarország története, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007, 349. ↑
  9. 50 korona földadó ↑
  10. Romsics Ignác: Magyarország története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007, 716. ↑
  11. Udvarhelyi Nándor: A lengyelországi Árva és Szepesség magyar emlékhelyei, Honismeret, 33. évfolyam, 2005. 90. ↑
  12. Uo., 91. ↑
  13. Uo., 93. ↑
  14. Varga E. László: Két jóbarát – források és iratok a magyar-lengyel politikai és katonai kapcsolatokhoz 1918–1920, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2021, 6. sz. 91. ↑
  15. Uo., 16. sz., 97. ↑
  16. Uo., 17. sz., 97. ↑
  17. Uo., 20. sz., 98. ↑
  18. Uo., 32. sz., 105. ↑
  19. Uo., 36. sz., 110. ↑
  20. Egy nappal korábban a „Köztársasági Újság” egy cikke az északi vármegyékben zajló eseményekkel kapcsolatban a lengyeleket hálátlannak nevezi amiért a magyarok évszázados barátságát úgy hálálják meg, hogy ők is el akarnak rabolni az ország testéből egy darabot. A szöveg írója figyelmeztet rá, hogy az északi területeket lengyel agitátorok árasztják el, akik fellázítják a lakosságot. ↑
  21. Varga: Két jóbarát, 37. sz., 111. ↑
  22. Ólubló (szlovákul Stará Ľubovňa, lengyelül Stara Lubowla) a Szepesség északi részének központja, jelenleg az Eperjesi kerület része ↑
  23. Varga: Két jóbarát, 47. sz., 121–122. ↑
  24. Uo., 49. sz., 124. ↑
  25. Uo., 52. sz., 126. ↑
  26. Uo., 52. sz., 126. ↑
  27. Uo., 52. sz., 126. ↑
  28. Uo., 59. sz., 133. ↑
  29. Sucha Góra a település lengyel neve, magyarul Szuchahora, szlovákul Suchá Hora. ↑
  30. Trstená a település szlovák neve, magyarul Trsztena vagy Árvanádasd ↑
  31. Varga: Két jóbarát, 24. sz., 100. ↑
  32. Mai magyar neve: Lehnic, szlovákul: Lechnica. ↑
  33. Zavargások az országban, Pesti Hírlap, XL. évfolyam, 265. szám, 1918. november 12., 8. ↑
  34. Kormányproklamáció a nemzetiségekhez, Pesti Hírlap, XL. évf., 276. szám, 1918. november 24., 4. ↑
  35. Uo., 5. ↑
  36. Cseh, szerb és román csapatok Magyarországon, Népszava, XLVI. évf., 272. szám, 1918. november 17., 9. ↑
  37. Mai nevükön: Suchá Hora (Szlovákia), Habovka (Szlovákia), Jabłonka (Lengyelország), Piekielnik (Lengyelország) ↑
  38. Magyarország területe és az idegen csapatok, Népszava, XLVI. évf., 285. szám, 1918. december 1., 3–4. ↑
  39. A kormány nem ismeri el a csehek megszálló jogait, Népszava, XLVI., évf., 299. szám, 1918. december 18., 3. ↑
  40. Magyarország területe és a megszálló csapatok, Népszava, XLVI. évf., 302. szám, 1918. december 21., 3. ↑
  41. Varga: Két jóbarát, 48. sz., 122–123. ↑
  42. Ádám Magda – Ormos Mária: Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéből 1922–1927, Budapest, 2010., 56. szöveg, 95. ↑

 

Beküldve:

Rátvay-Nagy Dániel: Egy budapesti és három vidéki reáliskola tanulóinak száma, anyanyelvi és vallási megoszlása 1867-1914

Kutatási cél és módszer

A tanulmányban négy reáliskola – a budapesti VIII. kerületi, a pozsonyi, soproni és székesfehérvári – tanulóinak létszámát, valamint nemzetiségi és vallási összetételét vizsgáltam meg a dualizmus korában.[1] Célom egyrészt, hogy igazoljam, a szakirodalom állításával szemben a dualizmuskori reáliskolák Magyarországon nagyobb népszerűségnek örvendtek az eddig feltételezettnél, másrészt pedig, hogy bemutassam, miért.

A vizsgált reáliskolák kiválasztását Beluszky Pál városhierarchiája alapján végeztem. Beluszky felfogása szerint a „városok hierarchikus rangját a városi alapfunkciók mennyisége és sokfélesége, az egyes településeken előforduló városi alapfunkciókat pedig a tágan értelmezett szolgáltatások hierarchiájának felsőbb szintjein elhelyezkedő szerepkörök, intézmények testesítik meg.”[2]A hierarchiát pedig a városi funkciók differenciáltsága, az ellátott feladatok szintje, és az ellátott szerepkör gyakorisága alapján hozta létre Beluszky.[3] Ennek a városhierarchiának megfelelően a vizsgált reáliskoláknak otthont adó városok közül Budapest helyezkedik el a hierarchia tetején. A fővárost követi, mint regionális székhely, Pozsony. Alul pedig, mint megyeszékhelyek, Sopron és Székesfehérvár található. [4]

Munkám legfontosabb elsődleges forrásait az iskolai értesítők adják, amelyek remek alapot szolgáltatnak a kutatáshoz, de vannak hátrányaik is. 1867-1914 között nem minden évkönyv áll rendelkezésre. A statisztikai kimutatások nem mindig azonos szempontok szerint történtek. Ez megnehezíti az adatok értelmezését.

Oktatás és reáliskolák a 19. században

A vizsgált korszak oktatáspolitikai szempontból igen érdekes. Az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után 1851-től létrejött neoabszolutizmus Janus-arcú rendszer volt, a megtorlásokkal együtt megindult a birodalom modernizálása is.[5] Az 1850-es évek oktatási politikáját is ez a kétarcúság jellemzi. A modernizálás a közoktatást is érintette, ami már indokolt volt, ugyanis 1848-ban Eötvös József és csapata megkezdték az oktatásügy átfogó reformját, de azt nem tudták befejezni. A reformok keresztül vitele és befejezése végső soron Leo Thun birodalmi oktatási miniszterhez köthető. A Thun-féle reform az oktatás alsó szintjétől a legmagasabbig egységbe szervezte a közoktatást és a főfelügyelet jogát az államnak adta át. Ennek ellenére az iskolák zöme az egyházak kezében maradt továbbra is. .[6]

A reform során rögzítették a tanmenetet és bevezették az érettségit, ami az egyetemi tanulmányokhoz elengedhetetlen volt.[7] A reáliskolát Thun[8] porosz-osztrák mintára hozta létre, kezdetben hatosztályos volt és nem adott érettségit.[9] Ennek az iskolatípusnak a célja a modern igények kielégítése volt.[10] A reáliskolákat városok állították, ahol[11] „latin és görög helyett modern nyelveket, vegytant és a gimnáziumi anyagnál több mennyiségtant tanítottak.”[12] A reáliskola 1875-ben vált nyolcosztályossá, így addig felsőoktatásba nem nyújtott belépést, de az érettségi nélkül elérhető főiskolákra igen. Így tehát a hatosztályos reáliskolákból tovább lehetett tanulni például a mezőgazdasági akadémiákon, a selmecbányai erdő- és bányamérnökképző főiskolán vagy a Ludovika tisztképző akadémián.[13]Az 1875. június 8-án kelt rendelet nem csak kibővítette a reáliskolákat két osztállyal, hanem a tantervet is átszervezte, hogy jobban illeszkedjen a nyolcosztályos formához. Az átszervezéssel együtt az érettségi vizsgát is bevezették a reáliskolákban.[14] Érettségi vizsgát a VIII. osztályt elvégző tanulónak kellett tennie. A reáliskolai érettségivel a diák főtanodákban tanulhatott tovább.[15] Továbbra is voltak azonban olyan reáliskolák, amelyek kevesebb mint nyolcosztályos szervezeti formában működtek. [16] Csak a 20. század második évtizedében lett minden középiskola főgimnázium vagy főreáliskola, azaz teljes nyolcosztályos iskola.[17]

Az 1883. évi XXX. törvénycikk az 1875-ös rendeletet gyakorlatilag törvénybe iktatta és megtoldotta. Többek között megszabta a reáliskolák és gimnáziumok tantárgyait, a heti maximális óraszámot, a maximális osztálylétszámot és szabályozta az érettségi menetét. Az egyik legfontosabb része a törvénynek az érettségihez kapcsolódik. [18] A reáliskolai érettségi nem volt egyenértékű a hagyományos gimnáziumi érettségivel. Ellenben volt rá mód, hogy különbözeti vizsgát tegyenek azok a reáliskolai tanulók, akik valamely olyan főiskolára jelentkeztek, amire alapesetben csak gimnáziumi érettségivel lehetett bekerülni. Ez egy kifejezetten pozitív fejlemény volt, ugyanis egészen idáig a reáliskolák tanulói csak úgy tudtak egyetemre menni, ha leteszik a teljes gimnáziumi érettségit. Salamin Leo, a soproni reáliskola igazgatója 1882-ben nyílt levélben számolt be arról, hogy milyen akadályokba ütköztek diákjai. Két tanulónak, annak ellenére hogy a törvényjavaslat már létezett, nem engedélyezték a különbözeti vizsga letételét, és a teljes gimnáziumi érettségit kellett letenniük annak érdekében, hogy orvosi és teológiai karokon tanulhassanak.[19] A középiskolai törvény által bevezetett különbözeti vizsga fogadtatása elég változó volt a reáliskolákban. A VIII. kerületi községi főreáliskola igazgatója örült annak, hogy a törvény szilárd alapokra helyezte a reáliskolákat, de aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a megadott óraszámok a felső osztályokban elégtelenek lesznek a megszabott tananyag megtanítására.[20] A soproni reáliskolában viszont kifejezetten örültek a törvénynek, ugyanis az ottani vezetőség már többször is kifejezte aggodalmát azon, hogy a reáliskolák nem egyenértékűek a gimnáziumokkal.[21]

A magyar középosztály inkább a hagyományos, humán képzést biztosító gimnáziumokat részesítette előnyben a reáliskolákkal szemben. „A divatos felfogások szerint a tisztességes mesterember nem úr, de úr az éhező hivatalnok, kolduló literátus, vagy per és munka nélküli ügyvéd” – írta Trefort Ágoston kultuszminiszter.[22] A klasszikus műveltség az elitkultúra részét képezte, így a gimnázium, ami ezt a klasszikus műveltséget volt hivatott átadni népszerűbb választás volt.[23] A világháború előtt a középoktatásban tanulók mindössze 16%-a tanult reáliskolában Magyarországon, míg Ausztriában ez az arány 30% volt.[24] Habár a gimnáziumokban jóval többen tanultak a reáliskolákban tanulók számának növekedése felülmúlta a gimnáziumokét.[25] Míg 1867 és 1913 között a humán képzést biztosító gimnáziumok száma 45-tel nőtt, addig a reáliskolák száma ugyanekkor mindössze 12-vel gyarapodott.[26]

Reáliskolák iránti igény és tanulói létszámok változása a budapesti VIII. kerületi reáliskolában

Pest szab. kir. város hatóságának 1870. évi október 12-i közgyűlése szükségesnek látta a reáltudományok iránti fokozódó érdeklődés és igény miatt, hogy több főreáltanodát, és alreáltanodát alapítsanak. Békey Imre tanácsos elnökletével létrehoztak egy bizottmányt melynek feladata egy állami főreáltanoda felállítása volt. A közgyűlés, mivel az igényeknek egy darab főreáltanoda nem tett volna eleget, utasította a bizottmányt, hogy egy második, vagy minden városrészben egy-egy alreáltanoda létesítésére javaslatot tegyen. A tanbizottmány javaslata a főreáltanoda mellett egy alreáltanoda létesítése volt.[27] A tény, hogy a reáliskolák iránti nagy tanulókedvről számoltak be a közgyűlésen az kifejezetten érdekes, mivel az elitkultúra részét a klasszikus műveltség képezte, így a gimnázium népszerűbb választás volt.[28]

Az 1870. évi pesti közgyűlés döntése alapján arra következtethetünk, hogy volt igény a reáliskolákra. Ennek oka feltehetőleg Pest kiemelkedő fejlettsége és sajátos társadalmi szerkezete volt. A reáliskola iránti igényt alátámasztja az, hogy a Pest Józsefvárosi Alreáltanoda rögtön maximum létszámmal indult. „A bejegyzett nyilvános tanulók száma 254, (…) az intézet korlátolt helyiségei többnek fölvételét lehetetlenné tették” számol be az iskola első tudósítványa.[29] Az intézet tehát teljesen ki volt használva, már az indulás évében. Három évvel az iskola indulását követően, 1874-ben az 1870. évi közgyűlés utasításainak megfelelően a józsefvárosi alreáltanodát átköltöztették a Bodzafa utcából a Zerge utcába, egy nagyobb épületbe. Így már egy új, negyedik osztállyal, alreáltanodából főreáltanodává vált.[30] A további években folyamatosan bővült az iskola új osztályokkal.[31][32] A költözés után a beíratott diákok száma az első évhez képest 83-mal, egy évre rá pedig több mint 100-zal növekedett. (1. táblázat) Az alapítási évben beiratkozókat viszonyítva az 5. tanévhez mintegy 68%-os növekedés figyelhető meg. A tanulók létszáma, egészen 1879-ig, 8 éven keresztül stabilan növekedett. (1. táblázat), átlagosan évi 10,35%-os növekedéssel. Ekkor viszont hirtelen elkezdett csökkenni a beiratkozó tanulók száma, de az 1886-1887-es tanév tudósítványa arról számol, be, hogy egy tanácsi rendelkezés végett osztályokat kellett bezárniuk. Az ebben az évben tapasztalható apadást egyértelműen ennek tudták be, az előző tanévhez képest 35 fővel kevesebbet tudtak felvenni. Az iskola hiába fordult a fővárosi tanácshoz, több osztály megnyitásának érdekében, nem engedélyezték [33] A Főreáliskola további években is maximum kapacitással működött. 1887-tól az évkönyvekben sorra olvasható, hogy a beiratkozásokat már az első nap be kellett szüntetni a túljelentkezések miatt.[34] Az 1890-1891-es tanév évkönyvében az alábbi olvasható: „Az első és negyedik osztályra ismét oly számosán jelentkeztek, hogy a fölvételt már a beírás első napján be kellett szüntetni és a negyedik osztályba a szabályszerű létszámon felül, csak a vallás- és közoktatási ministeriumból nyert szóbeli felhatalmazás utján lehetett utólagosan még öt tanulót fölvenni.”[35] A VIII. kerületi reáliskola évkönyvei alapján tehát elmondható, hogy igenis volt igény reáliskolára, olyan szinten, hogy az intézmény alapításától kezdve közel maximum kapacitáson működött, olykor túl is lépve azt minisztériumi engedéllyel.

A tanulók számának változása a pozsonyi reáliskolában

A Pozsony városi főreáltanoda 1871–72-es tanévi értesítvényében arról számoltak be, hogy: „Miután intézetünkön évről évre a tanulók száma szaporodik és különösen az alsóbb osztályok túltömve valának, ennélfogva alkalmasint jövő tanévben a felvételt szám tekintetében korlátolni kénytelenek leszünk.”[36]( 11. old. Pozsony 1872) Tehát az 1872-73-as tanévben korlátozniuk kellett a felvehető diákok számát a túljelentkezés miatt, hasonlóan a VIII. kerületi reáliskolához. Az ezt követő években viszont a diákság létszáma fokozatosan csökkent. (1. táblázat) Egyrészt a korlátozások miatt, másrészt viszont feltehetőleg az iskolai épület rossz állapota miatt is. Az 1895-ös évkönyv számolt be arról, hogy ekkoriban milyen állapotok uralkodtak az iskolában. Az iskola zsúfolt volt, rosszul megvilágított és a mellékhelyiségek szagát a teljes épületben lehetett érezni. A betegségek, járványok gyakoriak voltak. Habár történtek kísérletek egy új épületnek a megépítésére ezek nem valósultak meg, az iskola nem kapott erre támogatást. Az átmeneti megoldás az az volt, hogy egyes osztályokat átraktak az országházba, így gyakorlatilag két helyen zajlott a tanítás, de ez se bizonyult elegendőnek. Trefort Ágost miniszter 1875 májusában tett látogatása során ígéretet adott arra, hogy a teljes intézményt átköltöztetik az országházba, de ez végül nem valósult meg, és ez az átmeneti megoldás közel 20 évig fennmaradt. [37] A beiratkozók csökkenő tendenciája kitartott egészen az 1885/86-os tanévig, ott viszont megfordult és újra elkezdett nőni a tanulók létszáma (1. táblázat) valószínűsíthetően azért, mert az intézmény fenntartását 1886-ban átvette a magyar állam.[38] Tíz év alatt 62%-kal nőtt a tanulók száma. Ezt követően néhány évig minimális növekedést figyelhetünk meg, majd pedig a 20. század elején egy újabb csökkenő tendencia jelent meg. (1. táblázat)

A tanulók számának változása a soproni reáliskolában

A soproni főreáltanoda első három évkönyve ugyan nem állt rendelkezésemre, de a negyedik évi már igen. Az 1872-ben kiadott évkönyv szerencsére taglalta, hogy az azt megelőző években folyamatosan növekedett a tanulók száma, és ez igaz volt az 1871/72-es tanévre is. Az alsóbb osztályokba a beiratkozás olyan nagy számban történt, hogy párhuzamos osztályt kellett indítani. Az iskola vezetése az évkönyvben kifejtette annak igényét, hogy a felsőbb évfolyamokon is indítottak volna párhuzamos osztályt, ha erre lett volna tantermi és tanári kapacitás. Az iskola épülete, pontosabban a tanszobák elrendezése megnehezítette a rend fenntartását az iskolán belül. Az iskola vezetése a fenntartót, Sopron városát kérte fel, hogy ezen mihamarabb segítsen.[39] Az 1873-as évkönyv is hasonló képet fest. A tanulók száma tovább nőtt, az első osztályban párhuzamos osztályt is indítottak, de a második osztályban, ugyan szükséges lett volna, tanárhiány miatt nem tudtak indítani. Emiatt tantárgyi lemaradás következett be.[40] A következő évben a beiratkozó tanulók száma drasztikusan lecsökkent. Míg az 1872/73-as tanévre 292 tanuló iratkozott be, addig az 1873-74-es tanévre majdnem 25%-kal kevesebb, mindössze 252 tanuló iratkozott be. (1. táblázat) Az évkönyv erre nem ad okot, ellenben arról beszámolt, hogy az I. és II. osztályban, hasonlóan az előző évekhez, a mértani és szabad kézrajzi tárgyakat csoportokra kellett bontaniuk.[41] Tehát a közel 40 főnyi (1. táblázat) különbség valószínűsíthetőleg a felső osztályokból tevődött össze. A következő két évről nem elérhetőek az iskola évkönyvei. Az 1877-es évkönyv borítóján a következő olvasható: A soproni magy. kir. Állami főreál iskola II.- ik évi értesítője. Tehát az iskola 1876-ban már állami fenntartású lett. A következő évekről nincs adat, de az 1881-es tanévben jelentős apadás észlelhető az 1877-es adatokhoz képest. (1.táblázat)

Salamin Leo, a soproni reáliskola akkori igazgatója, nyílt levéllel fordult az oktatási miniszterhez. Levelében beszámolt arról, hogy az oktatáspolitika a reáliskoláknak kedvező rendeleteket, törvényeket hozott, azokat „fölemelte a modern civilisatio követelményeinek megfelelő magaslatra.”[42] De szóvá tette azt is, hogy ezek a törvények nem hozták meg a várt növekedést tanuló létszámokban, sőt évről évre apadást tapasztalnak, annak ellenére, hogy a hetvenes éveben népszerűnek mondhatóak voltak a reáliskolák. Erre az apadásra több okot is megfogalmazott levelében Salamin, de fontos, hogy kettéválasztotta az apadás természetét. Egyrészt a létszám csökkenése figyelhető meg az újonnan beiratkozó tanulók számában, másfelől nagy a kilépés aránya is. Az egyik oka az apadásnak, hogy az „alkotmányos korszak beálltával, az iparos-vállalatok, vasúti és egyéb építkezések arany korában, a legtöbb szülő azon volt, hogy fiát mielőbb pénzelő pályára terelje.”[43] Az 1875-ös rendelet előtt még csak hatosztályú reáliskolákban[44] logikusan hamarabb lehetett a tanulmányokat elvégezni, mint a nyolcosztályos gimnáziumban, így a diákok is hamarabb kerültek ki a munka világába. Ez a kezdeti láz előbb utóbb alábbhagyott, és drasztikus létszám csökkenés következett be a reáliskolában.

A beiratkozásokban mutatkozott apadás egy másik oka Salamin Leo szerint, hogy a reáliskoláknak rossz hírét keltették olyan kimutatások, amelyek szerint a gimnáziumi tanulók jobban teljesítettek a műegyetemeken. Az igazgató véleménye, hogy a kimutatás hibás eredményeket hozott, ugyanis nem vette figyelembe a műegyetemeken tanuló diákok bizonyítványát, illetve, mert a műegyetemek első évi tananyaga semmi újdonságot nem mutat a reáliskolákból jövő diákoknak, így azok elvesztik az érdeklődést a képzés iránt. A sajtó pedig olyan méretű lejárató kampányt intézett a reáliskolák ellen, hogy a szülők jó része azt hitte, az iskolatípus nem fog tovább működni a jövőben. A létszámcsökkenésnek a másik oka az apadás[45], annak „okát abban találjuk, hogy a reáliskola a különböző szakiskolákra alkalmasabb előképzést nyújt, mint a gymnasium; ezért gyakran megesik az, hogy az alsó osztályok végeztével a tanulók néha seregesen is lépnek át a gazdasági-, hadapródi-, kereskedelmi-, tanítóképző- vagy más szakiskolába.”[46] -írta Salamin Leo. Nem lehet tudni pontosan, hogy mennyire adhatunk igazat Salamin Leo szavainak, de az tény, hogy a reáliskolákban csak a tanulók fele ment felső tagozatba, és az 1908/9-10/11-es tanévek statisztikái alapján a reáliskolákból valóban nagyobb arányban tanultak tovább felső kereskedelmi és katonai iskolában, mint a gimnáziumokból.[47] Az 1883/84-es tanévtől kezdve a soproni reáliskola beiratkozási számai elkezdtek növekedni, és ez a növekedés némi ingadozással ugyan, de kitartott egészen az 1914/15-ös tanévig.(1. táblázat) Az 1893/94-es tanévben kiugróan nagy növekedés figyelhető meg. (1. táblázat) Nem véletlenül, ugyanis „a főreáliskola végre annyi várakozás után megnyerte mindazokat, melyeket évek óta kérelmezett”: jelentős, mintegy 9000 Ft-os, állami támogatást kapott az iskola. Ettől kezdve a teljes épület az iskoláé volt, és többek között bevezették a vizet, gázberendezést vásároltak, dísztermet és tornatermet hoztak létre.[48] Az iskola tehát modernizáltabb lett, és ez tükröződött a beiratkozó diákok létszámában.

1. Táblázat Beiratkozott tanulók száma a reáliskolákban, 1868-1914
Tanév Székesfehérvári Pozsonyi Soproni VIII. Ker
1869/70 81 n.a. n.a. n.a.
1870/71 117 458 n.a. n.a.
1871/72 n.a. 456 278 254
1872/73 267 414 292 263
1873/74 327 412 252 246
1874/75 n.a. n.a. n.a. 327
1875/76 n.a. n.a. n.a. 428
1876/77 n.a. 365 250 432
1877/78 194 302 n.a. 453
1878/79 179 326 n.a. 479
1879/80 n.a. 320 n.a. 450
1880/81 n.a n.a n.a. 446
1881/82 127 285 197 417
1882/83 174 287 192 386
1883/84 n.a. n.a. 210 459
1884/85 229 n.a. 227 526
1885/86 233 279 228 550
1886/87 247 297 222 515
1887/88 257 327 224 498
1888/89 295 321 213 495
1889/90 n.a n.a. 216 501
1890/91 n.a n.a. 219 499
1891/92 383 n.a. 232 565
1892/93 396 n.a. 234 569
1893/94 400 n.a. 282 610
1894/95 373 453 289 599
1895/96 337 452 280 627
1896/97 na 472 294 612
1897/98 na 462 283 606
1898/99 316 473 290 590
1899/1900 311 477 303 619
1900/01 285 520 307 609
1901/02 291 n.a. 296 621
1902/03 311 n.a. 274 605
1903/04 n.a. n.a. 291 609
1904/05 337 515 285 569
1905/06 374 494 275 559
1906/07 389 503 298 525
1907/08 416 469 312 526
1908/09 415 449 310 527
1909/10 n.a. 448 337 534
1910/11 476 441 333 552
1911/12 454 444 352 554
1912/13 454 n.a. 357 585
1913/14 n.a. 439 n.a. 610
1914/15 494 368 343 584

Forrás: A reáliskolák évkönyvei

 

A tanulói létszámok változása a székesfehérvári reáliskolában

A székesfehérvári reáliskolába jelentősen kevesebben iratkoztak be 1869-1872. között, (1. táblázat) mint a többi reáliskolába. Az 1868/69-es tanévben, ugyan a beiratkozó diákok számáról nincsen adat, 68 tanuló maradt az év végén. A 68 tanulóból 40 otthagyta az iskolát, ami rendkívül nagy arány, főleg, ha figyelembe vesszük azt, hogy ebben az évben még csak alreaáltanodaként működött az intézmény, azaz összesen három évfolyama volt. Ez a magas kilépési arány feltehetőleg annak tudható be, hogy az a hír járta, hogy az iskola meg fog szűnni. Ennek pont az ellenkezője volt az igaz. Már az 1868/69-es évkönyvben megemlítésre került, hogy a fenntartó, Székesfehérvár városa főreáltanodává szeretné alakítani az intézményt.[49] Ez hamar meg is történt, az 1871/72-es tanévben már elindították a negyedik osztályt.[50] Az 1.táblázat adatai alapján látható, hogy ezután ugrásszerűen megnövekedett a beiratkozott tanulók száma, az 1893/94-es tanévet követően viszont komoly zuhanás figyelhető meg. Néhány év leforgása alatt kb. negyedével csökkent a beiratkozók száma. (1. táblázat) Kuthy József, a székesfehérvári reáliskola akkori igazgatója, a csökkenés okát egy újonnan nyílt polgári iskolában látta, amely elszívta a tanulókat.[51] Továbbá, Kuthy úgy vélte, hogy az 1893/94-es tanévben az iskola elérte a maximális kapacitást mintegy 400 fővel.[52] Kutatásom során nem találtam olyan anyagot, ami miatt kétségbe kéne vonni Kuthy József gondolatait, ráadásul a tanulói létszámok rövid időn belül stabilizálódtak, ami szintén alátámasztja azt, hogy az újonnan megnyílt polgári iskola szívta el a tanulók egy részét. A következő kiemelkedő változás a létszámokat illetően az 1904/5-ös tanévtől jelentkezett. Jelentősen elkezdett növekedni a beiratkozott tanulók száma, és minimális ingadozással ez a növekedés kitartott az 1914/15-ös tanévig. (1. táblázat) Kelemen Béla, a reáliskola akkori igazgatójának is feltűnt a beiratkozók számában történő hullámzás, de indokot nem adott rá. Az intézmény ekkora létszámnál elérte a kapacitását annak ellenére, hogy új tantermeket is alakítottak ki.[53] Kutatásom során nem merült fel indok, ami megmagyarázta volna a beiratkozók számának növekedését, de kifejezetten érdekes, hogy a soproni reáliskola is hasonló növekvő tendenciát mutatott ebben az időszakban, míg a józsefvárosi és pozsonyi reáliskolák inkább csökkenő tendenciát mutatnak.

A tanulók nemzetiségi és anyanyelvi megoszlása

Az 1868-as nemzetiségi törvény kimondta, hogy a nem magyar állampolgárok alsó és középfokú oktatásban anyanyelvükön részesüljenek. A nemzetiségek ezen joga a dualizmus korában egyre kevésbé érvényesült. 1880-ban az iskolák 52,3%-ában a nem magyar tanulók anyanyelvükön tanulhattak, de ez az arány 1905-re 29,4%-ra csökkent. Továbbá 1905-ben a német diákok 40%-a, a magyarországi horvátok 35%-a és a szlovákok 30%-a olyan iskolákba járt, ahol anyanyelvüket még kisegítő nyelvként sem használhatták. Ezeknek a tanulóknak egy jó része gyakorlatilag kétnyelvű volt, magyarul még a szülői házban többé-kevésbé megtanultak.[54] 1880-tól kezdve a népszámlálások nem a nemzetiségi hovatartozást kérdezték, hanem az anyanyelvet, de fontos megjegyezni, hogy alatta nem azt a nyelvet értették, amit gyermekkorában a szülőktől tanult el, hanem amelyet magáénak vallott és legszívesebben beszélt. A dualizmus korában a zsidókat, mint vallási felekezetet tartották nyilván. Az izraelita vallású állampolgárok különböző nyelvet beszéltek. 1880-ban 57,5%-uk magyar, 35%-uk német, 3,4%-uk szlovák anyanyelvűnek vallotta magát. 1910-ben az izraelita vallásúak 76%-a már magyar anyanyelvű volt.[55]

A fentebb leírtak miatt nehéz pontos képet kapni a reáliskolák nemzetiségi[56] megoszlásáról. Hasonlóan a népszámlálásokhoz, a reáliskolák statisztikai kimutatásaiban az anyanyelvre vagy rosszabb esetben a beszélt nyelvre kérdeztek rá. A tanulók egy része legalább két nyelvet beszélt, ezért a statisztikai kimutatásokba, mint kétnyelvűek kerültek be, és nem lehet tudni pontosan melyik nyelv volt az anyanyelve, vagy milyen nemzetiséghez tartozott. Ugyanez a helyzet a zsidó diákokkal is, mivel a reáliskolák is vallásként tartották számon őket, nem lehet viszonyítani a létszámukat a nyelvi vagy nemzetiségi adatokhoz. Az előbb említett nehezítő tényezők, illetve a rendelkezésre álló forrásanyag nagysága miatt 10 évenként vizsgáltam meg az anyanyelvi és vallási viszonyokat. Ha az adott évben nem készült anyanyelvi statisztikai kimutatás, nem volt egyértelmű, hogy a kimutatás tárgya beszélt nyelv vagy anyanyelv volt, vagy nem állt rendelkezésre az iskolai évkönyv, akkor az eredeti évhez legközelebb álló felhasználható statisztikai kimutatást használtam.

A VIII. kerületi reáliskola nemzetiségi, anyanyelvi és vallási arányai

Az 1870-es évek első felében a józsefvárosi reáliskola tanulóinak statisztikai kimutatásaiban rákérdeztek a nemzetiségi hovatartozásra, ami meglepő eredményeket mutat. Mivel 1870-ben Budapest lakosságának mindössze 46%-a vallotta magát magyarnak,[57] kutatásom során azt vártam, hogy ez az arány tükröződni fog a reáliskola évkönyveiben is, de közel sem ez a helyzet.

2. táblázat. A VIII. kerületi reáliskola tanulóinak nemzetisége az 1870-es évek első felében
Tanév Összesen Magyar % Német % Szláv %
1870/71 254 234 92,13 17 6,69 2 0,79
1873/74 246 245 99,59 1 0,41 0 0,00
1875/76 428 413 96,50 10 2,34 5 1,17

Forrás: A VIII. kerületi reáliskola évkönyvei

A 2. táblázat adataiból látható, hogy a VIII. kerületi reáliskolát kimagasló arányban magyar nemzetiségű tanulók látogatták, minden tanévben több mint 90%-a a tanulóknak magyar volt. Az 1870/71-es tanévben még a diákok 6,69% német, de a következő években elhanyagolható az arányuk és számuk, ami azért meglepő, mert még a Budapestre jellemző elmagyarosodás ellenére is 1880-ban Budapest lakosságának egyharmada német anyanyelvűnek vallotta magát. Szintén aránytalanul kevesen jártak a reáliskolába a szlovákok közül, arányuk teljesen elhanyagolható, annak ellenére, hogy 1880-ban Budapest lakosságának 6,2%-a szlovák anyanyelvűnek vallotta magát. A magyarság akkor is aránytalanul nagy arányt tesz ki, ha figyelembe vesszük, hogy a pesti lakosság 60,5%-a magyar volt. [58] Valamivel sokszínűbb képet kapunk, ha a reáliskola felekezeti megoszlását vizsgáljuk meg ebben az időszakban. A római katolikus felekezet mellett jelentős arányban jártak zsidó vallású tanulók a reáliskolába, azt is fontos megjegyezni, hogy arányuk lassú, de biztos növekedést mutatott ezekben az években.

3. táblázat. A VIII. kerületi reáliskola tanulóinak vallási arányai az 1870-es évek első felében, százalék
Tanév Katolikus Evangélikus Református Zsidó
1870/71 74,41 6,30 3,15 16,14
1873/74 70,33 8,13 4,07 16,67
1875/76 66,82 7,01 5,84 18,69

Forrás: A VIII, kerületi reáliskola évkönyvei

Az 1875/76-os tanévtől a nemzetiséget nem kérdezték, így csak az anyanyelvi adatokat lehet elemezni. A 4. táblázat adataiból látható, hogy magyar anyanyelv továbbra is domináns volt, viszont összehasonlítva a 2. táblázat adataival, 1875 és 1885 között, ha elfogadjuk azt, hogy a magukat magyarnak vallók magyar anyanyelvűek is voltak, a magyar anyanyelvűek aránya csökkent. A szlovák anyanyelvű diákok rendkívül alacsony arányt tettek ki, sőt 1915-ben már egy se fejezte be a tanévet. A német anyanyelvű diákok aránya ugyan jelentős volt az 1885/86-os tanévben, de arányuk jelentősen lecsökkent az 1914/15-ös tanévre. (2. táblázat)

4. táblázat. A VIII. kerületi reáliskola tanulóinak anyanyelvi arányai, 1885-1914.
Tanév Összesen Magyar % Német % Szláv %
1885/86 474 414 87,34 58 12,24 1 0,21
1895/96 596 531 89,09 48 8,05 17 2,85
1905/1906 517 507 98,07 7 1,35% 1 0,19
1914/1915. 570 557 97,72 12 2,11 0 0,00

Forrás: A VIII. kerületi reáliskola évkönyvei

A vallási viszonyokban viszont jelentős változás történt 1875 és 1914 között. A római katolikusok aránya már az 1870-es évek elején is csökkenő tendenciát mutatott, ez a trend tovább folytatódott, és 40 év alatt arányuk mintegy 25 százalékponttal csökkent. A zsidóság aránya viszont ebben az időszakban egyre jobban emelkedett, és 1914/15-ös tanévben már abszolút többségben voltak. A budapesti zsidóság arányát figyelembe véve, a zsidóság jelentősen felülreprezentált volt az 1885/86-os tanévtől kezdve. Minimális változás figyelhető meg az evangélikus és református felekezetekhez tartozó tanulók arányában. Az evangélikus diákok aránya kb. 1,5 százalékponttal csökkent, ami nem egy kiemelkedő adat, de a reformátusok aránya az 1914/15-ös tanévben kb. 3 százalékponttal nagyobb volt, (5. táblázat) mint az 1870/71-es tanévben. (3. táblázat) Ez a különbség ugyan nem tűnik soknak, de a valóságban ez majdnem plusz 30 fő református diákot jelentett.

5. táblázat. A VIII. kerületi reáliskola vallási arányai, 1885-1914, százalék
Tanév Katolikus Evangélikus Református Zsidó
1885/86 60,76 6,12 3,59 29,32
1895/96 54,03 5,87 6,04 33,39
1905/06 49,71 6,58 4,84 37,72
1914/15 41,93 4,56 6,14 46,14

Forrás: A VIII. kerületi reáliskola évkönyvei.

A pozsonyi reáliskola anyanyelvi, nemzetiségi és vallási arányai

A VIII. kerületi reáliskolához hasonlóan, az 1870-es évek elején a pozsonyi reáliskola is készített kimutatást a tanulók nemzetiségi hovatartozásáról. Ellentétben a VIII kerületi reáliskolával, itt a magyarság nem alkotott többséget. Legnagyobb arányban német nemzetiségű tanulók jártak az iskolába, őket követik a magyarok. Szlávok aránya elhanyagolható. (6.táblázat)

6. táblázat. A pozsonyi reáliskola nemzetiségi arányai az 1870-es évek első felében
Tanév Összesen Magyar % Német % Szláv %
1870/71 458 203 44,32 223 48,69 32 6,99
1872/73 431 149 34,57 273 63,34 9 2,09
1873/74 412 158 38,35 247 59,95 7 1,70

Forrás: A reáliskola évkönyvei

A 7. táblázat adataiból látható, hogy a magyar anyanyelvűek aránya fokozatosan nőtt a reáliskolában az évtizedek alatt. Valószínűsíthető, hogy ez az 1880 utáni időszakra jellemző asszimiláció miatt következett be.[59] Ha a reáliskola adataira hagyatkozunk, az biztos, hogy az 1914/15-ös tanévre a magukat magyar anyanyelvűnek valló diákok abszolút többségben voltak már évtizedek óta. A magyar anyanyelvűek arányának növekedése mellett a német anyanyelvűek aránya csökkent jelentősen. 1886/87 és 1914/15 között több mint 30 százalékponttal csökkent az arányuk. (7. táblázat)

7. táblázat. A pozsonyi reáliskola anyanyelvi arányai, 1886-1914.
Tanév Összesen Magyar % Német % Szláv %
1886/87 279 107 38,35 161 57,71 11 3,94
1894/95 425 241 56,71 172 40,47 12 2,82
1904/05 470 288 61,28 161 34,26 21 4,47
1914/15 345 241 69,86 91 26,38 13 3,77

Forrás: A reáliskola évkönyvei

Fontos eredményeket hozott a pozsonyi reáliskolának a vallás szerinti megoszlásának vizsgálata. Az 1890-es népszámlálás adatai alapján Pozsony polgári lakosságának 74,5%-a katolikus, 14%-a evangélikus, 1%-a református, 10,3%-a pedig zsidó vallású volt.[60] A 8. táblázat adataiból viszont látható, hogy a katolikus és az evangélikus vallásúak alulreprezentáltak az iskolában. Az evangélikus vallásúak valamivel alacsonyabb aránya meglepő, mert a zsidósághoz hasonlóan nagy hangsúlyt fektettek az oktatásra.[61] Alulreprezentáltak voltak a katolikusok is, kb. 10 százalékponttal. A zsidóság aránya viszont a reáliskolában közel kétszerese volt a népszámlálásban kimutatott aránynál. A budapesti VIII. kerületi reáliskolával ellentétben azonban a zsidóság a pozsonyi reáliskolában nem ért el abszolút többséget. Ugyan vannak ingadozások arányaikban, de ezek nem nagyok. Inkább az mondható el, hogy a zsidóság aránya stagnált, sőt már-már csökkenő tendenciát mutatott. (8. táblázat)

8. táblázat. A pozsonyi reáliskola vallási arányai, 1872-1914, százalék
Tanév Katolikus Evangélikus Református Zsidó
1872/73 65,13 11,14 1,45 22,28
1882/83 68,99 9,41 0,70 20,91
1894/95 59,29 14,82 2,35 23,53
1904/05 68,72 10,43 1,28 19,57
1914/15 67,44 12,21 1,74 18,60

Forrás: A reáliskola évkönyvei

A soproni reáliskola anyanyelvi és vallási arányai

Hasonlóan a budapesti VIII. kerületi és pozsonyi reáliskolához, a soproni reáliskolában is kérdezték a nemzetiségi hovatartozást az 1870-es évek első felében. Ha rátekintünk a 9. táblázat adataira, szembetűnik, hogy az 1871/72-es tanévben milyen kevés, magát németnek valló tanuló járt az iskolába, mindössze egyötödét tették ki az iskola tanulóinak. 1890-ben Sopron polgári lakosságának csak egyharmada volt magyar anyanyelvű, legnagyobb arányban német anyanyelvűek lakták. Ők a polgári lakosságnak valamivel több mint 60%-át alkották.[62] Az 1885/86-os és az 1895/96-os tanévekben a tanulók nagyjából fele-fele arányban voltak német és magyar anyanyelvűek,[63]azonban az 1905/06-os tanévben már jóval nagyobb volt a magyar anyanyelvűek aránya[64]. Az 1913/14-es tanévre a tanulók majdnem kétharmada már magyar anyanyelvű volt.[65]

9. táblázat. A soproni reáliskola nemzetiségi arányai az 1870-es évek első felében
Tanév Összesen Magyar % Német %
1871/72 278 220 79,14 58 20,86
1872/73 292 178 60,96 114 39,04
1873/74 252 139 55,16 113 44,84

Forrás: A reáliskola évkönyvei

Az iskola vallási összetétele érdekes arányokat mutat. 1890-ben Sopron polgári népességének kb. 63% római katolikus, 30,5%-a evangélikus és 5,8% -a zsidó vallású volt. 1900-ra ezek az arányok többé-kevésbé változatlanok maradtak. A zsidóság aránya kb. 2%-kal növekedett a katolikusok és evangélikusok kárára.[66] A zsidóság már az 1871/72-es tanévben is felülreprezentált volt az iskolában, de az 1901/02-es tanévben mindössze 2% választotta el a zsidó vallásúakat, hogy abszolút többséget alkossanak. 1912-re azonban a zsidó vallásúak aránya egy 10%-os csökkenést mutat. A zsidóság arányának csökkenése következtében a római katolikusok és az elhanyagolható arányú reformátusoknál figyelhető meg növekedés. A tény, hogy az evangélikusok 10-15%-kal elmaradtak (10. táblázat) a város polgári népességében mutatott arányához képest,[67] érdekes, hiszen a zsidóság mellett ez a felekezet volt a leginkább túliskolázott.[68]

10. táblázat. A soproni reáliskola tanulóinak vallási arányai, 1871-1912, százalék
Tanév Katolikus Evangélikus Református Zsidó
1871/72. 62,23 20,86 1,80 15,11
1881/82 60,75 22,58 0,00 16,67
1891/92 53,05 20,66 0,94 25,35
1901/1902 42,65 15,77 0,72 40,86
1912/13 50,29 16,37 2,34 30,99

Forrás: A reáliskola évkönyvei

A székesfehérvári reáliskola anyanyelvi és vallási arányai

Ellentétben a másik három reáliskolával, a székesfehérvári reáliskola nem készített nemzetiségi kimutatást az 1870-es évek első felében. 1890-ben Székesfehérvár polgári népességének túlnyomó többsége, mintegy 96,7%-a magyar anyanyelvű volt, 1900-ra ez az arány nem igazán változott. [69]A székesfehérvári reáliskolának az évkönyvei is hasonló arányokról számoltak be. Évenként alig egy-két nem magyar anyanyelvű tanulójuk volt. Azonban az iskola vallási összetétele már sokkal érdekesebb.[70]

Az 1890-es népszámlálás adatai alapján a polgári népesség 80,3%-a katolikus volt, jelentős arányát tette ki még a népességnek a zsidóság mintegy 10%-kal, és a református vallásúak 7,7%-kal.[71] A 11. táblázat adataiból látható, hogy a zsidóság a Székesfehérvári reáliskolában is felülreprezentálta magát, 1881/82-ben abszolút többségben is voltak. Ugyanakkor ezt követően arányuk elkezdett fokozatosan csökkenni és 1911/12-es tanévben már a római katolikusok voltak többségben. A reformátusok a vizsgált tanévekben, ahogy a 11. táblázat adataiból is látható, eléggé változó arányát tették ki a reáliskola tanulóinak, emiatt nehéz következtetést levonni az adatokból. Az viszont tény, hogy felülreprezentálva voltak az 1891/92-es és az 1911/12-es tanévekben. Messzemenőbb következtetés levonásához viszont további kutatásra volna szükség azzal kapcsolatban, hogy miért fluktuált ilyen szélsőségesen a reformátusok aránya a székesfehérvári reáliskolában.

11. Táblázat. A székesfehérvári reáliskola vallási arányai, 1870-1911, százalék
Tanév Katolikus Evangélikus Református Zsidó
1870/71 68,47 4,50 0,90 25,23
1881/82 36,52 1,74 0,87 60,87
1891/92 39,00 1,67 9,19 49,58
1901/02 42,03 0,72 5,80 48,55
1911/12 44,34 1,89 10,14 43,40

Forrás: A reáliskola évkönyvei

Összegzés

A négy reáliskola közül háromban a beiratkozó tanulók száma növekedett, ha szigorúan a vizsgált időszakot vesszük alapul, de ez a növekedés nem egyenletes, hanem hullámzó. (1. táblázat) Nehéz a tanulói létszámok változásának az okát meghatározni. Az iskolák nem egy légüres térben helyezkedtek el, hanem népes városokban és sok különböző tényező befolyásolhatta a tanulói létszámokat. A pozsonyi iskolában borzasztó körülmények uralkodtak, a székesfehérvári iskola vonzáskörzetében nyílt egy másik iskola és emiatt csökkent a beiratkozók száma[72]. A soproni reáliskolában, amint jelentős állami támogatást kapott, megugrott a beiratkozók száma.[73] A VIII. kerületi reáliskola olyan téren egyedi a vizsgált reáliskolák között, hogy egy-két év kivételével mindig maximális létszámmal működött, továbbá a csökkenő tendenciák közel se tartottak annyi ideig, mint a többi iskolában (1. grafikon) A grafikonon látható csökkenő tendenciák egy része pedig a létszámkorlátozásoknak köszönhető.[74]

1. Grafikon. A tanulói létszám változása a négy reáliskolában, 1868-1914

Kutatásom során arra jutottam, hogy kapcsolat lehet a VKM rendeletei, törvényei és a tanulói létszámok változása között. Az 1875. június 8-án kiadott miniszteri rendelet a hat- osztályos reálgimnáziumokból érettségit kiadó nyolcosztályos középfokú intézményeket alakított ki.[75] Összevetve a grafikon adataival látható, hogy a vizsgált reáliskolákban a VIII. kerületi reáliskola kivételével, a rendelet kiadását követően megindult egy csökkenő tendencia. A VIII. kerületi reáliskola feltehetőleg azért képez kivételt, mert nem volt ekkor a maximum kapacitásának a közelében, és akkora igény volt a reáliskolára, hogy az ellensúlyozta az 1875-ös rendeletnek a következményeit. Ennek az igénynek az oka valószínűleg a főváros rohamos fejlődése és sajátos társadalmi szerkezete.[76] Visszatérve Salamin Leo gondolataihoz, valamint elemezve és összevetve a három másik iskola adatait, valószínűnek tűnik, hogy az 1870-es évek elején azért figyelhető meg egy ugrás a tanulói létszámokban, mert a kiegyezést követően sok szülő azt akarta, hogy gyereke minél előbb munkába álljon, erre pedig a hatosztályos reáliskolák kitűnő lehetőséget adtak. Az 1875-ös rendeletet követően viszont ezek a szülők inkább más iskolatípusba íratták gyermekeiket.[77] Hasonló változás figyelhető meg (1. grafikon) az 1883-as középiskolai törvény kiadása után, de a létszámokban a korábbi rendelettel ellentétben, általános növekedés figyelhető meg. (1. grafikon)

Mi okozhatja azt, hogy az 1883-as törvény ellenkező hatást ért el, mint az 1875-ös rendelet? Bár nagyon sok átfedés van a rendelet és törvény között, az 1883-as középiskolai törvény meghatározta az óraszámot, és lehetővé tette a latin és görög nyelvi különbözeti vizsga letételét, így a reáliskolai tanulók is tudtak egyetemekre jelentkezni.[78] A soproni reáliskolában úgy gondolták, hogy a létszám növekedést a törvény okozta: „(…) a reáliskolák életét biztosító középiskolai törvénybe helyezett bizalom folytán a tanulók száma tetemesen emelkedett…”[79] Ugyanilyen tetemes növekedés figyelhető meg a VIII. kerületi reáliskolában és kiemelkedően fontos, hogy a törvényt megelőző években a VIII. kerületi reáliskolába beiratkozó tanulók száma csökkenő tendenciát, mintegy 20%-os zuhanást produkált. A törvény kiadását követően azonban hamar növekedésnek indult a beiratkozók száma. (1. grafikon)

A tanulók nemzetiségét, anyanyelvét illetően a szakirodalom jelenlegi álláspontjának megfelelően, a magyarság, a magyar anyanyelvet beszélők jelentősen nagyobb arányban tanultak a reáliskolákban.[80] A vizsgált négy reáliskolából háromban a magyar anyanyelvűek nagyobb arányban voltak jelen, mint amire a települések összetételéből következtetni lehetett. Ami viszont meglepő, hogy a német anyanyelvűek alulreprezentáltak voltak a VIII. kerületi, a pozsonyi és a soproni reáliskolákban. A teljes magyarországi középfokú oktatást nézve, a magyarok mellett a németek voltak egyedül felülreprezentálva, de úgy tűnik, hogy a vizsgálat tárgyát képező reáliskolák nem voltak népszerűek köreikben[81]. Vallási tekintetben az evangélikusok maradtak el leginkább a várt eredményektől, a soproni és pozsonyi reáliskolákban is alulreprezentáltak voltak annak ellenére, hogy az egyik legjobban iskolázott vallási felekezetről lehet beszélni. A másik vallási csoport, akik nagy hangsúlyt fektettek az oktatásra, a zsidóság[82] viszont a várt kutatási eredményeket hozták. Az összes reáliskolában felülreprezentáltak, miközben a soproni és pozsonyi iskolákban ez nem öltött akkora mértéket, mint a józsefvárosi és székesfehérvári iskolákban. A zsidóság aránya éppen abban a két iskolában volt alacsonyabb, ahol nagy arányban tanultak a nem magyar anyanyelvűek, elsősorban németek. Nagy arányuk árnyalja a magyar anyanyelvű tanulók arányait. 1880-ban a zsidók kb. 57%-a magyar anyanyelvűnek vallotta magát. [83]

További kutatás tárgyát képezheti a reáliskolák beiratkozott tanulóinak számának összehasonlítása az 1875-ös rendelettel és az 1883-as törvényhez viszonyítva. Hasonlóképpen érdekes lenne és kutatásra érdemes a tanulók társadalmi hátterének és annak változásának vizsgálata, mivel a reáliskolák évkönyveinek többségeiben a tanuló társadalmi hátteréről is készült kimutatás. Fontos lenne a kutatást kiterjeszteni más városokban működő reáliskolákra is, elsősorban az ország keleti felében működő intézményeket lenne érdemes megvizsgálni.

Bibliográfia

Források

1883. évi XXX. törvénycikk a középiskolákról és azok tanárainak képesitéséről, Wolters Kluwer, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=88300030.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fkeyword%3D1883 26. §,

Antolik Károly (szerk.): A pozsonyi M. Kir. állami főreáliskola harminczhatodik értesítője, Pozsony, 1895. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Pozsony_28323_28362_1894/?pg=2&layout=s (Letöltve: 2021. április 27)

Felsmann József (szerk.): A Budapest fővárosi községi főreáltanoda hatodik tudósítványa, Budapest, 1877. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Budapest_B702_8kerForeal_B707_1876/?pg=0&layout=s

Felsmann József (szerk): A Budapest fővárosi községi főreáltanoda ötödik tudósítványa, Budapest, 1876. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Budapest_B702_8kerForeal_B706_1875/?pg=0&layout=s

Felsmann József (szerk.): A Budapest fővárosi VIII. kerületi községi nyilvános főreáliskola huszadik tudósítványa, Budapest, 1891. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Budapest_B702_8kerForeal_B721_1890/?pg=0&layout=s

Felsmann József (szerk.): Budapest fővárosi VIII. kerületi községi nyilvános főreáliskola tizenhatodik tudósítványa, Budapest, 1887. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Budapest_B702_8kerForeal_B717_1886/?pg=0&layout=s

Felsmann József(szerk.): Budapest fővárosi VIII. kerületi községi nyilvános főreáliskola tizenhetedik tudósítványa, Budapest, 1888. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Budapest_B702_8kerForeal_B718_1887/?pg=0&layout=s

Felsmann József (szerk.): Budapest fővárosi VIII. kerületi községi nyilvános főreáliskola tizenkilencedik tudósítványa, Budapest 1890. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Budapest_B702_8kerForeal_B720_1889/?pg=0&layout=s

Felsmann József (szerk.): Budapest fővárosi VIII. kerületi községi nyilvános főreáliskola tizennyolcadik tudósítványa, Budapest, 1889. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Budapest_B702_8kerForeal_B719_1888/?pg=0&layout=s

Felsmann József (szerk) A Budapest Főváros VIII. kerületi községi nyilvános főreáliskola tizenharmadik tudósítványa, Budapest, 1884. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Budapest_B702_8kerForeal_B714_1883/?pg=0&layout=s

Felsmann József (szerk.):A Pest-józsefvárosi nyilvános alreáltanoda első tudósítványa, Pest 1872. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Budapest_B702_8kerForeal_B714_1883/?pg=0&layout=s

Felsmann József (szerk): Budapest Fővárosi VIII. kerületi községi főreáltanoda negyedik tudósítványa, Budapest, 1875. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Budapest_B702_8kerForeal_B705_1874/?pg=0&layout=s

Kelemen Béla (szerk.): A székesfehérvári m. kir. állami főreáliskola évi értesítője az 1907–1908. tanévről, Székesfehérvár, 1908 https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Szekesfehervar_35808_AllamiYblGimnazium_35861_1907/?pg=0&layout=s (Letöltve: 2021. április 27)

Kuthy József (szerk.): A székesfehérvári magyar királyi állami főreáliskola évi értesítője az 1895–96-ik tanévről., Székesfehérvár, 1896. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Szekesfehervar_35808_AllamiYblGimnazium_35849_1895/?pg=0&layout=s

Magyar kir. központi statisztikai hivatal: Magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása: A népesség általános leírása községenkint., 1902. http://konyvtar.ksh.hu/inc/kb_statisztika/Manda/MSK/MSK_001.pdf (Letöltve: 2021. április 27)

Magyarországi rendeletek tára, Budapest, Vodianer F. 1875. https://library.hungaricana.hu/hu/view/OGYK_RT_1875/?pg=0&layout=s (Letöltve: 2021. április 27)

Salamin Leo (szerk.): A soproni magy. kir. állami főreáliskola XXI-ik évi értesítője, Sopron, 1896. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Sopron_31534_31561_1895/?pg=0&layout=s

Salamin Leo (szerk.): A sopronyi magyar kir. állami főreáliskola 7-ik évi értesítője, Sopron, 1882. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Sopron_31534_31547_1881/?pg=0&layout=s

Salamin Leo (szerk.): A sopronyi magyar kir. állami főreáliskola 9-ik évi értesítője, Sopron, 1884. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Sopron_31534_31549_1883/?pg=0&layout=s

Salamin Leo (szerk.): A soprony magyar kir. állami főreáliskola 11. évi értesítője, Sopron, 1886. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Sopron_31534_31551_1885/?pg=0&layout=s

Salamin Leo (szerk.): A soprony magyar kir. állami főreáliskola 19-ik évi értesítője, Sopron, 1894. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Sopron_31534_31559_1893/?pg=0&layout=s

Salamin Leo (szerk.): Szab. Kir. Sopron város hitfelekezeti jelleg nélküli főreál-tanodájának hatodik évi értesítője. Sopron, 1874 https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Sopron_31534_31539_1873/?pg=0&layout=s

Salamin Leo (szerk.): Szab. Kir. Sopron város hitfelekezeti jelleg nélküli főreál-tanodájának ötödik évi értesítője. Sopron, 1873, https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Sopron_31534_31538_1872/?pg=0&layout=s

szn.: A soproni magy. Kir. állami főreáliskola harmickilencedik értesítője, Sopron, 1914. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Sopron_31534_31579_1913/?pg=0&layout=s

szn.: A székesférvári városi önálló alreáltanoda XVI. évkönyve, Székesfehérvár, 1870. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Szekesfehervar_35808_AllamiYblGimnazium_35823_1869/?pg=0&layout=s

szn.: A székesférvári városi önálló alreáltanoda XVII. évkönyve, Székesfehérvár, 1871. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Szekesfehervar_35808_AllamiYblGimnazium_35824_1870/?pg=0&layout=s

szn.: Pozsony szab. Kir. városa vallásegyüttes főreáltanodájának tizenötödik értesítvénye, Pozsony, 1872. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Pozsony_28323_28341_1871/?pg=0&layout=s

szn.: Szab. Kir. Sopron város hitfelekezeti jelleg nélküli főreál-tanodájának negyedik évi-értesítvénye, Sopron, 1872. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Szekesfehervar_35808_AllamiYblGimnazium_35824_1870/?pg=0&layout=s

Wallner Ignác: A soproni magy. Kir. állami főreáliskola harmicegyedik értesítője, Sopron 1906. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Sopron_31534_31571_1905/?pg=0&layout=s

Szakirodalom

Bárczi Géza–Országh László (szerk.): A magyar nyelv értelmező szótára, Akadémia, https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/r-46B74/realiskola-4755D/

Beluszky Pál – Győri Róbert: „A város láz, a nyugtalanság, a munka és a fejlődés” Magyarország városhálózata a 20. század elején, Korall, 11-12. szám, 2003 május, 199–238.

Beluszky Pál: Magyarország településföldrajza, Budapest– Pécs, Dialóg Campus, 1999.

Karády Viktor: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867-1945), Budapest, Replika kör, 1997.

Katus László: A modern Magyarország születése: Magyarország története 1711-1914, Pécs, Kronosz, 2012.

Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története in Kovács Endre (szerk.): Magyarország története, 1. köt., Budapest, Akadémia, 1979.

Kocsis Károly: A népesség változó etnikai arculata a mai Szlovákia területén. http://www.mtafki.hu/konyvtar/kiadv/etnika/ethnicMAP/002_session_h.html

Mészáros István: Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája, 996-1948: általánosan képző középiskolák, Budapest, Akadémia, 1988.

Mészáros István: Magyar iskolatípusok, 996–1990, Budapest, Országos pedagógia könyvtár és múzeum, 1995.

Nagy Mariann: Magyarország oktatásügye, in Beluszky Pál (szerk.): Magyarország történeti földrajza II., Budapest–Pécs, 2008, 123–145.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 2010

Szabad György: Az önkényuralom kora (1849–1867), in Kovács Endre (szerk.): Magyarország története 1848–1890, 1. köt., Budapest, Akadémia, 1979.

Sasfi Csaba: Reprodukció és mobilitás: A középfokú oktatás társadalmi funkciói a dualizmusban, Korall, 15. évf., 56. szám, 2014, 96–117.

Hivatkozások

  1. A tanulmány készült az azonos című szakdolgozatom alapján melynek témavezetője Nagy Mariann volt. ↑
  2. Beluszky Pál: Magyarország településföldrajza, Budapest–Pécs, Dialóg Campus, 1999, 154. ↑
  3. Uo. 154. ↑
  4. Beluszky Pál – Győri Róbert: „A város láz, a nyugtalanság, a munka és a fejlődés” Magyarország városhálózata a 20. század elején, Korall, 11-12. szám, 2003 május, 213. ↑
  5. Katus László: A modern Magyarország születése: Magyarország története 1711-1914, Pécs, Kronosz, 2012, 278– 280. ↑
  6. Szabad György: Az önkényuralom kora (1849–1867), in Kovács Endre (szerk.): Magyarország története 1848–1890, 1. köt., Budapest, Akadémia, 1979, 467-469. ↑
  7. Szabad: Az önkényuralom kora, 467–469; Mészáros István: Magyar iskolatípusok, 996–1990, Budapest, Országos pedagógia könyvtár és múzeum, 1995, 50. ↑
  8. Sasfi Csaba: Reprodukció és mobilitás: A középfokú oktatás társadalmi funkciói a dualizmusban, Korall, 15. évf., 56. szám, 2014, 101.  ↑
  9. Karády Viktor: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867-1945), Budapest, Replika kör, 1997, 169–170. ↑
  10. Katus: A modern Magyarország születése, 520. ↑
  11. Szabad: Az önkényuralom kora, 468. ↑
  12. Bárczi Géza – Országh László (szerk.): A magyar nyelv értelmező szótára, Akadémia, https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/r-46B74/realiskola-4755D/ (Letöltés: 2021. április 25) ↑
  13. Karády: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867-1945), 170. ↑
  14. Magyarországi rendeletek tára, Budapest, Vodianer F. 1875, 155. ↑
  15. Uo. 173. ↑
  16. Sasfi: Reprodukció és mobilitás: A középfokú oktatás társadalmi funkciói a dualizmusban 100. ↑
  17. Karády: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek, 169. ↑
  18. Mészáros István: Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája, 996-1948: általánosan képző középiskolák, Budapest, Akadémia, 1988, 96. ↑
  19. Salamin Leo (szerk): A sopronyi magyar kir. állami főreáliskola 7-ik évi értesítője, Sopron, 1882, 7. ↑
  20. Felsmann József (szerk) A Budapest Főváros VIII. kerületi községi nyilvános főreáliskola tizenharmadik tudósítványa, Budapest, 1884, 45. ↑
  21. Salamin (szerk.): A sopronyi magyar kir. állami főreáliskola 7-ik évi értesítője, 1–7. ↑
  22. Idézi Nagy Mariann: Magyarország oktatásügye, in Beluszky Pál (szerk.): Magyarország történeti földrajza II., Budapest–Pécs, 2008, 127. ↑
  23. Sasfi: Reprodukció és mobilitás, 97. ↑
  24. Katus: A modern Magyarország születése, 521. ↑
  25. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 2010, 43. ↑
  26. Nagy: Magyarország oktatásügye, 129. ↑
  27. Felsmann József (szerk.): A Pest-józsefvárosi nyilvános alreáltanoda első tudósítványa, Pest, 1872, 16. ↑
  28. Sasfi: Reprodukció és mobilitás, 98. ↑
  29. Felsmann (szerk.) A Pest-józsefvárosi nyilvános alreáltanoda első tudósítványa, 20. ↑
  30. Felsmann József (szerk): A Budapest Fővárosi VIII. kerületi községi főreáltanoda negyedik tudósítványa, Budapest, 1875, 1–3, 13. ↑
  31. Felsmann József (szerk.): A Budapest fővárosi községi főreáltanoda ötödik tudósítványa, Budapest, 1876, 15. ↑
  32. Felsmann József (szerk.): A Budapest fővárosi községi főreáltanoda hatodik tudósítványa, Budapest, 1877, 13. ↑
  33. Felsmann József (szerk.): Budapest fővárosi VIII. kerületi községi nyilvános főreáliskola tizenhatodik tudósítványa, Budapest, 1887, 36. ↑
  34. Felsmann József (szerk.): Budapest fővárosi VIII. kerületi községi nyilvános főreáliskola tizenhetedik tudósítványa, Budapest, 1888, 36; Felsmann József (szerk.): Budapest fővárosi VIII. kerületi községi nyilvános főreáliskola tizennyolcadik tudósítványa, Budapest, 1889, 59; Felsmann József (szerk.): Budapest fővárosi VIII. kerületi községi nyilvános főreáliskola tizenkilencedik tudósítványa, Budapest, 1890, 10. ↑
  35. Felsmann József (szerk.): A Budapest fővárosi VIII. kerületi községi nyilvános főreáliskola huszadik tudósítványa, Budapest, 1891, 12. ↑
  36. Szn.: Pozsony szab. Kir. városa vallásegyüttes főreáltanodájának tizenötödik értesítvénye, 1872, 11. ↑
  37. Antolik Károly (szerk.): A pozsonyi M. Kir. állami főreáliskola harminczhatodik értesítője, Pozsony, 1895, 70–75. ↑
  38. Uo. 89. ↑
  39. Szn.: Szab. Kir. Sopron város hitfelekezeti jelleg nélküli főreál-tanodájának negyedik évi-értesítvénye, Sopron, 1872, 5–6. ↑
  40. Salamin Leo (szerk.): Szab. Kir. Sopron város hitfelekezeti jelleg nélküli főreál-tanodájának ötödik évi értesítője. Sopron, 1873, 38. ↑
  41. Salamin Leo (szerk.): Szab. Kir. Sopron város hitfelekezeti jelleg nélküli főreál-tanodájának hatodik évi értesítője, Sopron, 1874, 2–3. ↑
  42. Salamin (szerk.): A sopronyi magyar kir. állami főreáliskola 7-ik évi értesítője, 4. ↑
  43. Uo. 5. ↑
  44. Mészáros: Magyar iskolatípusok, 50. ↑
  45. Salamin (szerk.): A sopronyi magyar kir. állami főreáliskola 7-ik évi értesítője, 5–6. ↑
  46. Uo. 5–6. ↑
  47. Sasfi: Reproduckió és mobilitás, 101. ↑
  48. Salamin Leo (szerk.): A soprony magyar kir. állami főreáliskola 19-ik évi értesítője, Sopron, 1894, 23. ↑
  49. Szn.: A székesfehérvári városi önálló alreáltanoda XVI. évkönyve, Székesfehérvár, 1870, 13. ↑
  50. Szn.: A székesfehérvári városi önálló alreáltanoda XVII. évkönyve, Székesfehérvár, 1871, 0. ↑
  51. Kuthy József (szerk.): A székesfehérvári magyar királyi állami főreáliskola évi értesítője az 1895–96-ik tanévről, Székesfehérvár, 1896, 73. ↑
  52. Kuthy József (szerk.): A székesfehérvári magyar királyi állami főreáliskola évi értesítője az 1893–94-ik tanévről, Székesfehérvár, 1894, 48. ↑
  53. Kelemen Béla (szerk.): A székesfehérvári m. kir. állami főreáliskola évi értesítője az 1907–1908. tanévről, Székesfehérvár, 1908, 33. ↑
  54. Katus: A modern Magyarország születése, 571. ↑
  55. Uo. 397–399. ↑
  56. A reáliskolai értesítők a 1870-es évek második feléig tartalmazták a tanulók nemzetiségi arányait. Utána viszont egyöntetűen az anyanyelvi vagy beszélt nyelvi arányokról készült kimutatás. ↑
  57. Beluszky: Magyarország településföldrajza, 163. ↑
  58. Katus: A modern Magyarország születése, 412. ↑
  59. Kocsis Károly: A Népesség változó etnikai arculata a mai Szlovákia területén, http://www.mtafki.hu/konyvtar/kiadv/etnika/ethnicMAP/002_session_h.html 14. bekezdés. (Letöltés: 2021. október 29.) ↑
  60. 1900. évi népszámlálás, 26. ↑
  61. Karády: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek, 16. ↑
  62. 1900. évi népszámlálás 22. ↑
  63. Salamin Leo (szerk.): A soprony magyar kir. állami főreáliskola 11. évi értesítője, Sopron, 1886; Salamin Leo (szerk.): A soproni magy. kir. állami főreáliskola XXI-ik évi értesítője, Sopron, 1896, 55. ↑
  64. Wallner Ignác (szerk.): A soproni magy. Kir. állami főreáliskola harmicegyedik értesítője, Sopron 1906, 78. ↑
  65. Szn.: A soproni magy. Kir. állami főreáliskola harmickilencedik értesítője, Sopron, 1914, 95. ↑
  66. 1900. évi népszámlálás, 26. ↑
  67. 1900. évi népszámlálás, 26. ↑
  68. Karády: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek 16. ↑
  69. 1900. évi népszámlálás, 22. ↑
  70. Székesfehérvári reáliskola évkönyvei 1867-1915. ↑
  71. 1900. évi népszámlálás, 26. ↑
  72. Antolik: Pozsonyi reáliskola harmiczhatodik értesítője, 70–75. ↑
  73. Salamin: A soprony magyar kir. állami főreáliskola 19-ik évi értesítője, 23. ↑
  74. Felsmann: Budapest fővárosi VIII. kerületi községi nyilvános főreáliskola tizenhatodik tudósítványa, 36. ↑
  75. Mészáros: Magyar iskolatípusok, 50. ↑
  76. Beluszky: Magyarország településföldrajza, 160–161, 163. ↑
  77. Salamin: A sopronyi magyar kir. állami főreáliskola 7-ik évi értesítője, 5–7. ↑
  78. 1883. évi XXX. törvénycikk a középiskolákról és azok tanárainak képesítéséről. ↑
  79. Salamin Leo (szerk.): A sopronyi magyar kir. állami főreáliskola 9-ik évi értesítője, Sopron, 1884, 42. ↑
  80. Katus: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története, 1342. ↑
  81. Katus: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története, 1342. ↑
  82. Karády: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek, 16. ↑
  83. Katus: A modern Magyarország születése, 399. ↑