Beküldve:

Tamás Szintia: A lengyel–magyar gazdasági kapcsolatok a 20. század második felében, különös tekintettel az 1980-as évekre

Bevezetés

Kelet-Közép-Európán belül Lengyelország és Magyarország is igen fontos szerepet tölt be. A tanulmány középpontjában a lengyel–magyar gazdasági kapcsolatok tényezőinek bemutatása áll 1980 és 1990 között. A vizsgált két ország a közös történelmi múlt tekintetében mindig is túllépték a bilaterális kereteket, hogy a Kelet-Közép-Európa regionális dimenziójába emelkedjenek, valamint a közös identitás és integráció motorjává váljanak.

A régió 20. századi történelmét a kényszerű integráció, valamint a szabadságvágy kettősége jellemezte. A II. világháborút követően Lengyelország és Magyarország politikailag, gazdaságilag és katonailag is a Szovjetunió befolyása alá került, és egészen az 1989 és 1991 között lezajló rendszerváltásig a szovjet blokk szerves része volt. A szovjetek által életre hívott Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (a továbbiakban KGST) nagymértékben meghatározta a szocialista országok gazdasági kapcsolatait és annak növekedési tendenciáit. Lengyelország és Magyarország a kiváló földrajzi fekvésének, a közös történelmi múltnak, valamint a még kiaknázatlan kereskedelmi tényezőknek köszönhetően tovább folytatta az együttműködést a szovjet blokk keretein belül is. Erre kiváló példák egyrészről a folyamatos magasszintű találkozók megvalósulása,[1] másrészről pedig az 1958-ban létrehozott Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság, amely egészen a rendszerváltásig arra törekedett, hogy a két ország gazdasági együttműködését előmozdítsa, az állandóan előírt szállítási kötelezettségeket megtárgyalja, valamint a kitűzött célokat megvalósítsa.

E kapcsolatrendszer tehát nem csupán pragmatikus együttműködés volt, hanem a Kelet-Közép-Európa térségének ellenállási pontjaként és sorsközösségeként szolgált, amely meghatározta az utat a Visegrádi Együttműködés és a sikeres európai integráció felé. Jelen tanulmány célja ezen magas szintű találkozók és a Gazdasági Együttműködési Bizottság tevékenységének részletes ismertetése. Továbbá bemutatom, hogy hogyan vált a két nemzet gazdasági kapcsolata a kelet-közép-európai regionális kohézió alapjává.

A tanulmány hét részre oszlik. Az első részben bemutatom a kutatás módszertanát, a második részben pedig a lengyel–magyar kapcsolatok történelmi előzményeit. A kutatásom harmadik részében a II. világháború utáni lengyel–magyar gazdasági kapcsolatokat ismertetem, amelyen belül részletesen bemutatom a Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság tevékenységét, valamint a két ország között megvalósuló magasszintű találkozókat részletezem. Ezt követően röviden ismertetem, hogy hogyan zajlott le a rendszerváltás Lengyelországban és Magyarországon, majd a rendszerváltás utáni évek gazdasági kapcsolatait vizsgálom meg. Végül az Európai Unióhoz való csatlakozás közös útját mutatom be, majd pedig a tanulmány végén a lengyel–magyar gazdasági kapcsolatairól megfogalmazott következtetések zárnak.

Módszertan

Módszertani szempontból a tanulmány a történelmi institucionalizmus megközelítésére támaszkodik, mivel a vizsgált államok politikai és gazdasági helyzetét történeti kontextusban elemzem. Az institucionalista irányzatok két alappillére ismert a történeti beágyazottság és az intézményi struktúra vizsgálata. A történelmi institucionalizmus szerint a múltbeli folyamatok meghatározóak: az események időzítése, sorrendje és az útfüggőség (path dependency) alapvetően befolyásolja az intézmények alakulását, ezáltal formálva a társadalmi-gazdasági változásokat. Jelen elemzésben tágabb értelemben tekintem át az intézményeket: ideértve a politikai gazdaság szervezeti struktúráit és az állam gazdasági szerepvállalását is, például az állami vállalatok irányítását.[2] E módszertani keret alkalmazása teszi lehetővé a lengyel-magyar kapcsolatok dinamikájának mélyebb megértését.[3]

A lengyel–magyar kapcsolatok történelmi előzményei

A lengyel–magyar kapcsolatokban a történelmi előzmények meghatározó szerepet játszanak, ugyanis évszázadokon átívelő, bizalmi alapokon nyugvó szövetséget hoztak létre, amely a modern gazdasági és politikai együttműködés alapkövét jelenti. A kapcsolat kialakulásának legfontosabb mérföldkövei a következők voltak.

A lengyel–magyar kapcsolatok alapkövét első magyar királyunk Szent István tette le, akinek nővére, Judit, az első lengyel királyhoz, Bátor Boleszlóhoz ment férjhez. Ezt követően az Árpád-házi királyok és a Piastok további számos házassággal erősítették meg a két nemzet közötti kapcsolatot az uralkodói családon keresztül.[4]

1301-ben az Árpád-ház kihalását követően is tovább folytatódott a lengyel–magyar kapcsolatok ápolása. 1335 őszén I. Anjou Károly királytalálkozót hívott össze Visegrádra, amelyen III. Kázmér lengyel király, Luxemburgi János cseh király és fia, Károly morva őrgróf vettek részt. A konferencián számos külpolitikai kérdést vitattak meg, köztük a lengyel és a Német Lovagrend közötti vitás nézeteltéréseket is. A másik fontos terület a diplomáciai kapcsolatok megerősítése és az említett országok jogalkotásainak kölcsönös megismerése volt.[5]

Ezt követően a 16. században uralkodó Báthory István tíz évig tartó lengyel királysága nagymértékben hozzájárult a lengyel–magyar kapcsolatok megerősödéséhez, mind katonai, mind politikai értelemben egyaránt.[6] Báthory István az erdélyi fejedelmi székből emelkedett a hatalmas kiterjedésű Lengyel–Litván Unió trónjára. 1571-ben Erdély fejedelmévé választották, majd leszámolt a székelyek elégedetlenségével és később Valois Henrik távozása után 1576-ban Jagelló Anna férjeként királlyá választották. A többnemzetiségű, a Balti-tengertől a krími tatárokig nyúló birodalom élén Báthory István sikeresen vívott háborút Rettegett Iván Oroszországa ellen Livóniáért. Továbbá tervei között szerepelt egy törökellenes koalíció kialakítása, valamint Magyarország felszabadítása, azonban 1586-ban bekövetkező váratlan halála megakadályozta.[7]

A 17. században az Oszmán Birodalom meggyengült, ugyanis nem tudta megközelíteni a gazdasági, adminisztratív és katonai ágazat Nyugat- és Közép-Kelet-Európában zajló fejlődését. Ez kiváló alkalmat biztosított a Szent Liga megalakulására, amely a Habsburg Birodalom, a Lengyel-Litván Unió, a Velencei Köztársaság és a pápai állam között valósult meg, később Oroszország is csatlakozott. Ennek keretein belül a lengyel haderő kulcsszerepet játszott a törökök magyarországi kiűzésében.[8] A berendezkedő Habsburg-uralom elleni ellenállás és a Rákóczi szabadságharc idején Lengyelország menedéket és politikai hátországot biztosított a magyaroknak.[9]

A 18. század végére a dinasztikus kapcsolatokat Lengyelország felosztása és a nagyhatalmi átrendeződés visszaszorította, azonban a felvilágosodás eszméi, a francia forradalom hatása, valamint a szabadkőművesség terjedése új, szellemi alapú kapcsolatot alakított ki a két nemzet között.[10]

A 19. század során a lengyel–magyar kapcsolatok leginkább a közös szabadságvágy és a sorsközösség révén mélyültek el. Az 1830-as lengyel felkelést a magyar vármegyék politikai feliratokkal és jelentős gyűjtésekkel anyagilag is támogatták, a leverést követően pedig tömegesen fogadták be a menekülteket. Az 1848–49-es szabadságharc során a lengyelek tekintetében a saját légiót szervező Mieczysław Woronieckit fontos megemlíteni, mindezeken túl fegyverrel segítették a magyar ügyet. 1863-as januári felkelés idején számos magyar harcolt a lengyelek oldalán. A felkelések leverését követő emigrációs hullámok révén Magyarországon jelentős lengyel kolóniák és kulturális egyesületek jöttek létre.[11]

A 20. század elején magyar önkéntesek segítették Józef Piłsudski függetlenségi harcát. A két világháborút közötti időszakban a kapcsolatok a politikai szférán túl a gazdaság területére is kiterjedtek. Például kétoldalú kereskedelmi kamarát hoztak létre. A kereskedelmi kamarák fő céljai a két ország között fennálló gazdasági kapcsolatok szorosabbá tétele volt.[12]

A II. világháború utáni lengyel-magyar gazdasági kapcsolatok

A II. világháború után először Lengyelország létesített kereskedelmi kapcsolatot Magyarországgal, egy 1946 februárjában aláírt kiskereskedelmi egyezmény révén. Ebben az időszakban Lengyelország főként szenet és szódát szállított, cserébe pedig többek között gyógyszereket, bauxitot és bort kapott.[13]

1945 után mindkét ország a Szovjetunió érdekszférájába tartozott, ami korlátozta az önálló kapcsolatépítést, ugyanis minden tevékenység szovjet felügyelet alatt zajlott. 1949-ben létrehozták a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát, amely által rögzítették a kétoldalú kereskedelmi kereteket és a rubel alapú elszámolást. A kapcsolatokat nem valódi piaci igények, hanem a központilag meghatározott tervszámok és a „cserekereskedelem” jellemezte. Gyakori volt a tervek nem teljesítése, valamint a párhuzamos iparfejlesztés és az ebből adódó nyersanyaghiány.[14]

A gazdasági folyamatok koordinálására 1958-ban létrehozták a Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottságot, amelynek feladatait a következőkben részletesen bemutatom.

A Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság

A Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság (a továbbiakban: Bizottság) Lengyelország és Magyarország közötti gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésére létrehozott szervezet volt. A Bizottság 1958-ban alakult meg és egészen a rendszerváltásig működött. A fő feladatai közé tartozott az állandóan előírt szállítási kötelezettségek megtárgyalása, a kitűzött gazdasági célok megvalósítása, valamint a tervek összehasonlítása.

Az 1980-as években a Bizottság szerepe felértékelődött, ugyanis a két ország ebben az időszakban újra szorosabbra kezdte fűzni a kapcsolatait, kezdetben az ellenzéki tényezőkön, majd a hivatalos állami csatornákon keresztül is. Mindezek mellett a Bizottság is segítette a két ország közötti kapcsolatok erősítését és tevékenységét. A Bizottság évről évre ülésezett, amelynek keretein belül folyamatosan megvitatta Lengyelország és Magyarország gazdasági együttműködésének lehetőségeit. A találkozókon a Minisztertanács elnökhelyettesei vezették a delegációkat, amely a kétoldalú kapcsolatok politikai fontosságát jelenti. A Bizottság segített áthidalni a szocialista tervgazdaság nehézségeit, mint a nyersanyaghiány vagy a párhuzamos iparfejlesztések okozta problémákat, egészen a rendszerváltásig.[15]

Az 1980 és 1990 közötti évek perspektívái

A következőkben a korábbiakban bemutatott Bizottság üléseit és az azokon meghatározott feladatokat részletesen ismertetem, valamint a vizsgált időszakban megvalósuló magasszintű találkozókat szemléltetem.

1983. szeptember 27–30. között Budapesten Marjai József és Roman Malinowski miniszterelnök-helyettesek találkoztak és megegyeztek a két ország közötti mezőgazdasági és élelmiszeripari együttműködés fő irányairól.[16]

A vizsgált országok vezetői Kádár János és Wojciech Jaruzelski találkoztak 1983. október 26–27. között Varsóban. A magyar párt- és kormányküldöttség tagjai voltak Havasi Ferenc, Sarlós István, Dr. Szűcs Mátyás és Garamvölgyi József. A lengyel tárgyalócsoport tagjai voltak továbbá: Roman Malinowski, a Lengyel Egyesült Néppárt elnöke, Edward Kowalczyk, a Demokrata Párt elnöke, miniszterelnök-helyettesek, Józef Czyrek, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának titkára, a Politikai Bizottság tagja, Manfred Gorywoda, a Központi Bizottság titkára, Zenon Komender, Mieczysław Rakowski, Zbigniew Madej miniszterelnök-helyettesek és J. Zielinski budapesti nagykövet. Az októberi varsói találkozó a korszak egyik legfontosabb diplomáciai eseménye volt, ugyanis Kádár János első hivatalos látogatása Lengyelországban az 1980-as lengyel válság[17] és az 1981-es hadiállapot bevezetése óta. A találkozó elsődleges célja a politikai támogatás kinyilvánítása volt. A magyar vezető látogatása azt üzente a világnak és a lengyel társadalomnak, hogy elismeri és támogatja Jaruzelski tevékenységét a hadiállapot 1983. júliusi feloldása után. A megbeszéléseknek több szála is volt, azonban az egyik legkiemelkedőbb, hogy tárgyaltak a gazdasági kapcsolatokról is. Lengyelország ekkor súlyos gazdasági nehézségekkel küzdött, így a megbeszélések fókuszában a következők álltak: a kölcsönös áruforgalom növelése, különösen a lengyel szénszállítások stabilizálása, az ipari kooperáció fenntartása és fejlesztése, valamint a két ország közötti közvetlen vállalati kapcsolatok ösztönzése a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa merev keretein belül. A nemzetközi helyzetet tekintve a feszültség időszaka volt, ugyanis a találkozó idején a hidegháborús feszültség tetőzött. Kádár és Jaruzelski egy közös nyilatkozatot adott ki, amelyben elítélték a nyugati imperialista körök fegyverkezési politikáját, ugyanakkor hangsúlyozták a békés egymás mellett élés és a párbeszéd fontosságát. Az előbbiekben felsorolt magasszintű találkozók nemcsak a két ország közötti együttműködéseket segítették elő, hanem kiváló példát mutattak a kelet-közép-európai régióban.

A Bizottság 1984. január 31. és február 2. között találkozót tartott Budapesten, ahol a magyar delegációt Marjai József a Minisztertanács elnökhelyettese, a Bizottság elnöke, a lengyel delegációt Janusz Obodowski, a Minisztertanács elnökhelyettese, a Bizottság társelnöke vezette. Az elnöki találkozón a következő napirendi pontokat tekintették át: a hosszú távú gazdasági együttműködés programjának kidolgozása; az egyes területeken folyó együttműködés közös feladatainak meghatározása a Bizottság 20. ülésszakának és más felsőbb szintű találkozók határozatai alapján; tájékoztató az 1983. évi árucsere-forgalmi jegyzőkönyv teljesítéséről, valamint az 1984. évi árucsere-forgalmi jegyzőkönyv előirányzatairól; az 1984. évre vonatkozó barter-megállapodások; tájékoztató az 1986-1990. évi tervkoordniáció helyzetéről; véleménycsere a két ország együttműködéséről a többi szocialista országgal.[18]

A Bizottság az 1984-es elnöki ülésén megbeszélte az együttműködés helyzetét, valamint a következő fontosabb kérdésekben állapodott meg: a lengyel–magyar gazdasági együttműködés további tartós fejlődését és az áruforgalom magas növekedési ütemének megtartását tűzte ki célul. A meghatározott együttműködési irányok a következők voltak: a gazdaságpolitika szorosabb összehangolása a tervkoordináció során; a gazdaságok kölcsönös komplementaritásának teljesebb kihasználása; a termelési kapcsolatok mértékének és gazdasági hatékonyságának növelése a szakositások és kooperációk alkalmazásával; a műszaki-tudományos eredmények integrálása a gazdasági együttműködésben; a két ország közötti gazdasági együttműködés mechanizmusának tökéletesítése; a tőkés országoktól való gazdasági függőség csökkentése. Az együttműködés sikeres előmenetelének érdekében a két ország képviselői elhatározták, hogy a tervezési, termelési és kereskedelmi tevékenységeket fokozni fogják a következő években. Továbbá elhatározták, hogy az együttműködés elveinek és feltételeinek közös kidolgozását fogják megvalósítani.[19]

A Bizottság 1984-es elnöki ülésén az idegenforgalmat is értékelték és elrendelték, hogy az illetékes szervek vizsgálják meg, hogy hogyan lehet Lengyelországban irányuló magyar turizmust növelni. Mindezeken túl a két ország közötti gazdasági együttműködési mechanizmusairól is értekeztek, különös tekintettel a vállalatai közötti termelési kooperációk és árucsere fejlesztésének gazdasági és pénzügyi feltételeinek megteremtéséről.[20]

Az 1983-as év, mint ahogy azt az első táblázatban is láthatjuk, a lengyel–magyar külkereskedelmi árucsere-forgalom dinamikájának pozitív folytatása volt. Az 1983. évre szóló árucsere-forgalmi jegyzőkönyv magyar exportban 362 millió rubelt, a lengyel exportban pedig 403 millió rubelt tett ki. Az 1982. évi tényleges forgalomhoz viszonyítva ez több mint 18%-os növekedést jelentett. Az árucsere-forgalom nagymértékű növekedéséhez hozzájárultak a két országban megkötött megállapodások, a különféle kompenzációk, valamint a kontingens feletti pótlólagos szállítások. Az 1984. évre szóló árucsere-forgalmi jegyzőkönyvet a két ország külkereskedelmi minisztériumai ekkor már aláírták. A jegyzőkönyv a speciális szállításokkal együtt 922 millió rubel értékű áruforgalmat írt elő. A magyar exportra 423 millió rubelt, a lengyel exportra pedig 499 millió rubelt mondtak. Mivel a jegyzőkönyvet a két ország hamar aláírta, ezáltal nagyobb lehetőséget teremtettek meg a vállalatok közötti szerződéskötési munkálatok időben történő megvalósulására. Összességében a forgalom további dinamikus növekedését kívánták elérni, valamint 1984. évre több mint 1 milliárd rubel feletti árucsere-forgalmat valószínűsítettek.[21]

1. táblázat Lengyel-magyar árucsere-forgalom 1983-1984 között

Időszak / Kategória Magyar export (millió rubel) Lengyel export (millió rubel) Összesen (millió rubel)
1983 (jegyzőkönyv) 362 403 765
1984 (jegyzőkönyv/terv) 423 499 922
1984 (tényleges forgalom) 453,6 552,4 1006

A Bizottság az 1984. évi elnöki ülésén meghatározta az 1986 és 1990 évek közötti gazdasági együttműködés lehetséges irányait, különös figyelmet fordított a gyártásszakosítás és a termelési kooperáció további szélesítésére, a beruházások koordinálásának lehetőségeire, a termelőkapacitások hatékonyabb kihasználására, illetve a tőkés országokból származó import csökkentésére. Továbbá véleményt cseréltek arról, hogy a két ország hogyan haladjon tovább együtt a többi szocialista országgal. Mindkét ország érdekelt a kaucsuk, a kávé, a szója, a trópusi gyümölcsök és a tea beszerzésében. Ennek tekintetében Lengyelország és Magyarország is megpróbálták csökkenteni a tőkés országokból származó importot és tárgyalásokat kezdeményeztek délkelet-ázsiai országokkal, hogy az előbbiekben említett termékeket sikeresen beszerezhessék.[22]

Lengyelország és Magyarország egyre dinamikusabb együttműködésének köszönhetően 1985-ben Magyarországon létrejött a Lengyel Piackutató Központ, amelynek fő célja a szocialista országok és Lengyelország vállalatainak közötti kapcsolatok könnyebb kialakításának elősegítése volt. Az országok számára széleskörű lehetőség volt az együttműködésre, például az alapanyagok importjától kezdve a késztermékek exportján túl az ipari kooperáció létrehozására. Mindezek elősegítésére alakult meg a Lengyel Piackutató Központ.[23]

A Lengyel-Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság évről évre számos ülést tartott Lengyelországban és Magyarországon egyaránt azzal a céllal, hogy a két ország közötti együttműködéseket elősegítse. 1985. június 8-9. között Varsóban rendezték meg a két ülésszak közötti találkozót, amelyen a magyar küldöttséget Marjai József, a Minisztertanács elnökhelyettese, a lengyel küldöttséget Janusz Obodowski, a Minisztertanács elnökhelyettese vezette. A találkozó fő témái a következők voltak: az elmúlt évek határozatainak és megállapodásainak ellenőrzése, további határozatok megvalósításának egyeztetése, valamint a következő ülés előkészítése.[24]

Az 1985. évi két ülésszaki találkozón a Bizottság a következő területekről értekezett: gépipar, kohászat, autóbuszgyártási együttműködés, új típusú személygépkocsik gyártása, hajóipari együttműködés, elektronika, egyéb gépipari területek, kohászat, vegyipar, könnyűipar, bányászat, energetika, szolgáltatások és gazdaságirányítási rendszer. Az utóbbi új témákkal bővítették a belső piac irányításával, a műszaki fejlesztés ösztönzésével, valamint az anyagi-műszaki ellátás szervezetével. A közvetlen vállalati együttműködések fejlesztéséről is értekeztek, megbízták a két ország illetékes szerveit, Magyarországon az Országos Piackutató Intézetet, Lengyelországban a Lengyel Kereskedelmi Kamara Piackutató Központját, hogy dolgozzanak ki javaslatokat az együttműködés elősegítéséről.[25]

A találkozón az árucsere-forgalom alakulását is értékelték. Az 1984-es év pozitív folytatása volt a lengyel–magyar árucsere-forgalom további növelésének. A kölcsönös áruforgalom értéke 1984-ben 1006 millió rubelt tett ki, amelyből a magyar export 453,6 millió rubelt, a lengyel exporté 552,4 millió rubelt. Ez az 1983. évi forgalomhoz képest 6%-os növekedést jelentett és 9%-kal haladta meg a tervezetteket. Ezen adatokat a saját készítésű 1. táblázatban bemutatom. A forgalom nagy részét a gépek és a berendezések csoportjában érték el. A két ország képviselői megállapodtak abban, hogy további lehetőségekről tárgyalnak, annak érdekében, hogy mindkét ország forgalma folyamatosan bővülhessen.[26]

Ezt követő időszakban nem állnak rendelkezésre olyan levéltári források, amelyek az 1986 és 1990 közötti időszak Lengyel–Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság üléseit dokumentálnák. A magasszintű találkozók tekintetében azonban fontos megemlíteni Kádár János Lengyelországba tett látogatását, amely 1986. március 28-án valósult meg, valamint a Wojciech Jaruzelski 1987. december 2-án Magyarországon tett munkalátogatásáról.

1986-ban Kádár Jánost Szűrös Mátyás kísérte el. A Varsó melletti Otwockban egyeztettek a lengyel vezetővel, Wojciech Jaruzelskivel a következő pontokról: kölcsönös tájékoztatás az országaiknak belső helyzetéről, a kétoldalú kapcsolatok értékelése és a nemzetközi helyzet áttekintése. A tárgyalások egyik központi témája a gazdasági reform volt. A lengyel vezető hangsúlyozta, hogy a lengyel gazdasági reform kezd stabilizálódni, bár a bevezetésére válsághelyzetben került sor. Kádár János tájékoztatást adott a magyarországi gazdasági stagnálásról, amely a társadalomban növekvő türelmetlenséget és a jövőkép hiányát okozta. A megbeszélésen érintették a Lengyelország Nemzetközi Valutaalapba való belépésével kapcsolatos nehézségeket is. Bár az Egyesült Államok formálisan nem akadályozta a belépést, a háttérből igyekezett megnehezíteni a megállapodást.[27]

Összességében a találkozó azért volt kiemelten fontos, mert mindkét ország vezetése felismerte, hogy a hagyományos szocialista gazdaságirányítás válságba jutott és a túlélés érdekében elkerülhetetlen a reformok bevezetése és a tapasztalatok megosztása.

1987-ben Wojciech Jaruzelski budapesti látogatása is kiemelkedő volt. A fő célja a két ország közötti kapcsolatok szorosabbra fűzése és a szocialista országokban zajló reformfolyamatok összehangolása volt. Az egyeztetések a nézetek teljes azonossága mellett zajlottak, valamint a vezetők elismeréssel szóltak egymás politikájáról.[28]

A lengyel vezető beszámolt arról, hogy Lengyelországban a politikai helyzet konszolidálódott és gazdasági reform megkezdődött. Kiemelte, hogy a reformok lényege az önállóság, az önfinanszírozás és a hatékonyság növelése, de elismerte, hogy a lakosság nehezen viseli az áremeléseket. A magyar vezető beszélt a magyar gazdaság nehézségeiről, a stagnálásról és a külső adósságállomány kezelésének fontosságáról. Kifejtette, hogy Magyarországnak is új úton kell elindulnia a hatékonyság növelése érdekében.[29]

A felek megállapították, hogy a lengyel–magyar árucsere-forgalom jól fejlődik, de a jövőben a puszta kereskedelmen túlmutató közvetlen vállalati együttműködésre és a közös beruházásokra van szükség, például az autóiparban és a mezőgazdasági gépgyártásban.[30]

A nemzetközi politika szempontjából fontos megemlíteni, hogy mindkét vezető teljes mértékben támogatta Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár új, rugalmasabb külpolitikai irányvonalát és a leszerelési törekvéseket. Egyetértettek abban, hogy a szocialista blokknak egységesen kell fellépnie a Nyugattal szemben, miközben javítani kell a gazdasági kapcsolatokat a tőkés országokkal is.

Összességében a találkozó azért volt fontos, mert egy olyan pillanatot rögzített, amikor Budapest és Varsó felismerte, hogy a régi gazdasági modell már nem tartható és a túlélés záloga a reformok bevezetése, valamint a két ország közötti szorosabb, gyakorlatiasabb együttműködés.

A rendszerváltás Lengyelországban és Magyarországon

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a szocialista rendszer összeomlása alapjaiban változtatta meg a lengyel–magyar kapcsolatokat. A rendszerváltás előtti évtizedben a két ország ellenzéki szinten felvette egymással a kapcsolatot. A Magyar Demokrata Fórum a legális kulturális ellenzékkel, a Fidesz pedig a lengyel radikális békemozgalmat vezető egyetemistákkal vette fel a kapcsolatot. Ezt követően megszülettek az első közös nyilatkozatok. A nyilatkozatok segítettek rögzíteni azokat az alapértékeket, amelyekben az eltérő hátterű csoportok egyetértettek, mint például a nemzeti szuverenitás visszaállítása, a többpártrendszerű demokrácia igénye, az emberi jogok tiszteletben tartása, valamint a szovjet csapatok kivonása.[31]

Magyarországon és Lengyelországban a rendszerváltás hasonlóan zajlott le. Lengyelországban 1989. február 6. és április 5. között rendezték meg a kerekasztal-tárgyalásokat, amely kompromisszumos megállapodással ért véget. A Szolidaritás elfogadta a félig szabad választások megrendezését. A lengyel tárgyalások kezdete ösztönzőleg hatott a magyar ellenzékiekre.[32]

Magyarországon 1989. március 22. és április 19. között került sor a kerekasztal-tárgyalásokra. Hazánkban az ellenzékieknek a lengyelekhez hasonlóan közösen kellett fellépnie az állampárttal szemben. A magyar demokratikus ellenzék támogatta a kerekasztal-beszélgetések létrejöttét, de a Lengyelországban megvalósuló kompromisszumot elutasította, tehát kitartott a teljesen szabad választások követelése mellett.[33]

Lengyelországban 1989. június 4-én bonyolították le az első „félszabad” választásokat, amelyen a Szolidaritás hatalmas győzelmet aratott. 1989. július 19-én a lengyel nemzetgyűlés Wojciech Jaruzelski tábornokot választotta meg államfővé. Magyarországon 1990. március 25-én rendezték meg az első szabad parlamenti választásokat. A magyar ellenzékiek a lengyel eseményeket szorosan figyelemmel kísérték és követték, így már a tárgyalásokon megegyeztek az államfő megválasztásának menetéről, amelyet csak a szabad választások után létrejövő parlament nevezhetett ki. Ennek köszönhetően választotta meg az új parlament Göncz Árpádot köztársasági elnökké. A rendszerváltást követően az első nem kommunista magyar miniszterelnök Antall József lett, akinek édesapja révén erősen jelen van a család karakterisztikájában a lengyelbarátság. Ugyanis id. Antall József a második világháború alatt a Belügyminisztériumban dolgozott, ahol a Magyarországra érkezett lengyel menekültek életét irányította.[34]

A rendszerváltást követően a lengyel–magyar kapcsolatok első alappillérének tekinthető Tadeusz Mazowiecki lengyel miniszterelnök 1990. június 8–9. között tett hivatalos látogatása Antall József miniszterelnöknél Budapesten. 1990. október 10-én Engelmayer Ákos, aki a Magyar Köztársaság rendszerváltás utáni első varsói nagykövete volt, átadta a megbízólevelét Wojciech Jaruzelski államfőnek. A diplomáciai protokollt figyelembe véve és a két nemzet között fennálló barátsági viszonyt tekintve, 1990. december 11–12. között Krzysztof Skubiszewski lengyel külügyminiszter látogatást tett Magyarországra.[35]

Összeségében az 1989–1991. évi rendszerváltással a Szovjetunió befolyása megszűnt Kelet-Közép-Európában, s ezzel egy új fejezet kezdődött, mind a lengyel–magyar kapcsolatokban, mind a két nemzet külpolitikai viszonyrendszerében egyaránt. Mindkét országban a demokratikus úton újonnan megválasztott elit került hatalomra, amelynek köszönhetően a közigazgatásban és a külügyi szolgálatban is személyi változások mentek végbe.

A rendszerváltás utáni gazdasági kapcsolatok alakulása

A rendszerváltást követő átmenet tekintetében mindkét országban a tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés volt a prioritás. Az 1990-es évek elején a kölcsönös gazdasági érdekek a nyugati orientáció, az Európai Unió, valamint a NATO csatlakozás felé tolódott el.

1991-ben írták alá a Visegrádi Együttműködést, amelynek keretében a gazdasági együttműködés intézményesült, segítette a régiós kereskedelem fenntartását a KGST összeomlás után.[36]

Az 1992-ben létrejött Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodás döntő szerepet játszott a vámok lebontásában és az áruforgalom élénkítésében a két ország között.[37]

Összességében egyrészről a korábban említett nyilatkozatokat emelhetjük ki, ugyanis nemzetközivé tették a szabadságvágyat és bebizonyították, hogy a közép-európai népek sorsa közös, így a szocializmusból való kivezető utat együtt kell megkeresni. Másrészről pedig a Visegrádi Együttműködés és a Közép-európai Szabadkereskedelmi megállapodás a kiemelhetőek, ugyanis ezek megalkotása lehetővé tette, hogy a két ország közötti kereskedelem szabad keretek között tovább folytatódhasson és a Nyugathoz, tehát az Európai Unióhoz, valamint az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez mihamarabb csatlakozhassanak.

Az Európai Unióhoz való csatlakozás közös útja

Magyarország euroatlanti integrációjának meghatározó mérföldköve az 1991. december 16-án aláírt Európai Megállapodás volt. Ez a társulási szerződés megteremtette a kereskedelmi akadályok fokozatos leépítésének kereteit. A külföldi tőke beáramlásával a magyar állótőke jelentős része nemzetközi kézbe került, a hazai bérmunka pedig a nyugati cégek versenyképességét javította a termelési költségek csökkentésén keresztül.[38]

1996-ban a Bizottság részletes kérdőívet küldött a magyar kormánynak, amelyre adott válaszok alapján készült el az első hivatalos országvélemény. Ennek eredményeként 1997 júliusában az Európai Bizottság Magyarországot azon öt közép-kelet-európai állam közé sorolt, amelyek felkészültek a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Ezzel párhuzamosan az „Agenda 2000” dokumentum rögzítette az Unió belső reformjait, valamint a bővítés stratégiai céljait.[39]

A csatlakozási folyamat 1998 márciusában vette kezdetét a joganyagok összehasonlító vizsgálatával. A tárgyalások során Magyarország dinamikus fejlődést mutatott, amelyet az Európai Bizottság évente kiadott országjelentései is rendszeresen visszaigazoltak. A folyamat során minden egyes tárgyalási fejezetet alapos multilaterális és kétoldalú egyeztetés övezte.[40]

A tárgyalássorozat végül 2002 decemberében zárult le, az ünnepélyes aláírásra 2003. április 16-án, Athénban került sor. Ezzel az Európai Unió elismerte, hogy Magyarország teljesítette a koppenhágai kritériumokat. Hazánk végül 2004. május 1-jén vált az Európai Unió teljes jogú tagjává kilenc másik országgal együtt, bekapcsolódva az integráció politikai intézményrendszerébe, beleértve az Európai Parlamentet és az Európai Bizottságot.[41]

Lengyelország 1994-ben nyújtotta be a csatlakozási kérelmét az Európai Unióhoz. Az érdemi tárgyalásokra, valamint a csatlakozás feltételeire egészen 1998-ig várni kellett. A rendszerváltást követően az új lengyel kormány támogatta az Európai Unióhoz való csatlakozást. Az Európai Unió oldaláról azonban többen kételkedtek, ugyanis a keleti irányú bővítést sokan ellentétesnek ítélték a mélyítési stratégiával, illetve a negyvenmilliós lakosságú ország hatalmas paraszti réteggel, valamint alacsony egy főre jutó GDP-vel rendelkezett. Ennek megfelelően Lengyelország nehezebb és összetettebb feladatnak bizonyult, mint például a kilencmilliós, sokkal jobb adottságokkal rendelkező Svédország.[42]

A csatlakozási tárgyalások egyik mérföldköve az Európai Tanács 2002 októberében megrendezett brüsszeli rendkívüli ülése volt. Az ülés egyik fő eredménye, hogy megnevezték azt a tíz országot, amelyekkel a tárgyalásokat még abban az évben le lehet zárni, majd 2003-ban pedig aláírhatják a csatlakozási szerződést. A megnevezett tíz ország között szerepelt Lengyelország is. A következő mérföldkő az Európai Parlament 2003. április 9-ei ülése volt, ahol a tíz új állam csatlakozásáról szavaztak.[43]

2004. május 1-jén Lengyelország az Európai Unió teljes jogú tagjává vált. Ezáltal egyik legfontosabb külpolitikai célja megvalósult. Az Európai Unió 2004-es bővítése történelmi jelentőségű, hiszen egyszerre tíz ország csatlakozott az európai integrációs szervezethez.[44]

Összegzés

A tanulmányban a lengyel–magyar gazdasági és politikai együttműködés dinamikáját mutattam be a szocialista korszak utolsó évtizedében, különös tekintettel az intézményi háttérre és a rendszerváltás felé vezető folyamatokra.

A lengyel-magyar kapcsolatokban a történelmi előzmények meghatározó szerepet játszanak, ugyanis évszázadokon átívelő, bizalmi alapokon nyugvó szövetséget hoztak létre, amely a modern gazdasági és politikai együttműködés alapkövét jelenti.

A II. világháborút követően a két ország közötti kapcsolatok legfontosabb koordinációs szerve az 1958-ban létrehozott Lengyel-Magyar Állandó Gazdasági Együttműködési Bizottság volt. A Bizottság feladatai közé tartozott a szállítási kötelezettségek és a tervszámok egyeztetése, a KGST-n belüli merev keretek és a nyersanyaghiány okozta nehézségek áthidalása, valamint az ipari kooperációk, például az autóbuszgyártás ösztönzése.

Az 1980-as évek közepén a kapcsolatok intenzívebbé váltak, amelyet az árucsere-forgalom látványos növekedése is igazolt. 1983-ban a forgalom több mint 18%-kal nőtt az előző évhez képest. 1984-ben a tényleges forgalom meghaladta az 1 milliárd rubelt, ami 9%-kal szárnyalta túl a tervezett szintet. A két ország törekedett a nyugati import kiváltására és a közvetlen vállalati kapcsolatok erősítésére.

A vizsgált korszak meghatározó eseményei voltak a vezetői találkozók, különösen Kádár János 1983-as varsói látogatása, amely a lengyel hadiállapot feloldása utáni politikai támogatást szimbolizálta. Az 1986-os és 1987-es találkozók során a vezetők már nyíltan beszéltek a szocialista modell válságáról, a gazdasági stagnálásról és a reformok elkerülhetetlenségéről.

Az 1989-1991. évi rendszerváltással a Szovjetunió befolyása megszűnt Kelet-Közép-Európában, s ezzel egy új fejezet kezdődött, mind a lengyel-magyar kapcsolatokban, mind a két nemzet külpolitikai viszonyrendszerében egyaránt.

A rendszerváltás utáni évtizedekben a tervgazdaságból a piacgazdaságba való átmenet jelentette a legnagyobb kihívást mindkét ország számára. Mindezek mellett az 1991-ben létrejött Visegrádi Együttműködés és az 1992-ben aláírt Közép-európai Szabadkereskedelmi megállapodás segített fenntartani a kereskedelmi kapcsolatokat a KGST összeomlása után. A két ország közös prioritása a nyugati integráció lett.

Magyarország és Lengyelország európai uniós csatlakozási folyamata, bár eltérő belső adottságok mentén zajlott, a 2004-es történelmi jelentőségű bővítésen teljesedett ki. A bővítési hullám nemcsak a két ország stratégiai külpolitikai céljait valósította meg, hanem a tíz új tagállam egyidejű felvételével az európai integráció történetének egyik legjelentősebb mérföldkövévé is vált.

Összességében a tanulmányban arra világítottam rá, hogy a lengyel-magyar kapcsolatok a szocialista táboron belül is egyedi utat jártak be, ahol a történelmi barátság és a pragmatikus gazdasági érdekek segítettek megalapozni a rendszerváltás utáni sikeres regionális együttműködést.

Bibliográfia

Szakirodalom

Davies, Norman: Lengyelország története, Budapest, Osiris Kiadó, 2006.

Fehér Ferenc – Heller Ágnes: Jalta után. Kelet-Európa hosszú forradalma Jalta ellen. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1990.

Gerencsér Tibor – Grad, Marcin; Mitrovits Miklós: Magyar zászló a Visztula felett, Budapest, Országház Könyvkiadó, 2019.

Kőrösi István: A társulástól a tagságig. Magyarország útja az Európai Unióba, Heller Farkas Füzetek, VIII. évf., 2010, 24–37.

Mitrovits Miklós: Magyarok és lengyelek a 19. században, 2018.

Mitrovits Miklós: Lengyel, magyar „két jó barát”. A magyar–lengyel kapcsolatok dokumentumai 1957–1987, Budapest, Napvilág Kiadó, 2014.

Mitrovits Miklós: A szocializmus csapdájában. Politika, gazdaság, kultúra és sport a magyar-lengyel kapcsolatokban (1945–1990), Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2023,

Mitrovits Miklós: Tiltott kapcsolat. A magyar–lengyel ellenzéki együttműködés 1976–1989, Budapest, 2020.

Mizsei Kálmán: Az 1980-as lengyel válság gazdasági okai, Medvetánc, I. évf., 1981/2–3.,

Nagy László: Az európai integráció politikai története, Szeged, Maxim Könyvkiadó, 2005.

Nyáry Pál, Dr. Báró: Magyar–lengyel barátság, Budapest, szerzői kiadás, 1838.

Oborni Teréz: Erdélyi országgyűlések a 16–17. században, Budapest, Országház Könyvkiadó, 2018.

Steinmo, Sven – Thelen Kathleen – Longstreth, Frank (eds.): Structuring politics. Historical institutionalism in comparative analysis, Cambridge, Cambridge University Press, 1992.

Szádeczky Lajos: Báthori István király titkos terve a Magyar Királyságot és Erdélyi Fejedelemséget illetőleg, 1882, Századok, XVI. évf (1882), 497–498.

Szvák Gyula: Magyar történelem, 21. századi Enciklopédia, Szekszárd, Pannonica Kiadó. 2003.

Tamás Szintia: A kamarák szerepe a lengyel-magyar gazdasági kapcsolatok fejlődésének történeti és jelenlegi folyamataira, Arsboni Jogi folyóirat, XIII. évf. 2025/2–3

Tamás Szintia: Lengyelország meghatározó befolyása Kelet-Közép-Európán belül, Multidiszciplináris kihívások, sokszínű válaszok, 2022/2, https://doi.org/10.33565/MKSV.2022.02.03

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára – MNL OL,

XIX-H-1-c Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium, Visszaminősített TÜK iratok, Magyar–lengyel együttműködés

Polish-Hungarian economic relations in the second half of the 20th century, with particular emphasis on the 1980s

Hivatkozások

  1. Mitrovits Miklós: Lengyel, magyar „két jó barát”. A magyar–lengyel kapcsolatok dokumentumai 1957–1987, Budapest, Napvilág Kiadó, 2014, 589–811. ↑
  2. Tamás Szintia: Lengyelország meghatározó befolyása Kelet-Közép-Európán belül, Multidiszciplináriskihívások, sokszínű válaszok – Gazdálkodás- és Szervezéstudományi folyóirat, 2022/2, 59–85.https://doi.org/10.33565/MKSV.2022.02.03 (Letöltés: 2026. április 13.). ↑
  3. Sven Steinmo – Kathleen Thelen – Frank Longstreth (eds.): Structuring politics. Historical institutionalism in comparative analysis, Cambridge, Cambridge University Press, 1992, 1–33. ↑
  4. Nyáry Pál: Magyar–lengyel barátság, Budapest, szerzői kiadás, 1938, 8. ↑
  5. Uo., 52. ↑
  6. Oborni Teréz: Erdélyi országgyűlések a 16–17. században, Budapest, Országház Könyvkiadó, 2018, 140–153. ↑
  7. Szádecky Lajos: Báthori István király titkos terve a Magyar Királyságot és Erdélyi Fejedelemséget illetőleg, 1882, Századok, XVI. évf. (1882) 497–498. ↑
  8. Szvák Gyula: Magyar történelem, 21. századi Enciklopédia, Szekszárd, Pannonica Kiadó. 2003, 123–133. ↑
  9. Uo, 145. ↑
  10. Szvák: Magyar történelem, 362. ↑
  11. Mitrovits Miklós: Magyarok és lengyelek a 19. században, 2018, 26–162. ↑
  12. Tamás Szintia: A kamarák szerepe a lengyel–magyar gazdasági kapcsolatok fejlődésének történeti és jelenlegi folyamataira, Arsboni Jogi folyóirat, XIII. évf. 2025/2–3. sz., 90–102. ↑
  13. Mitrovits Miklós: A szocializmus csapdájában. Politika, gazdaság, kultúra és sport a magyar–lengyel kapcsolatokban (1945–1990), Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2023, 60–61. ↑
  14. Mitrovits, A szocializmus csapdájában, 61. ↑
  15. MNL OL, XIX-H-1-C, 002014/1968, 27f/34d. ↑
  16. Mitrovits: Lengyel, magyar „két jó barát”, 729–735. ↑
  17. Mizsei Kálmán: Az 1980-as lengyel válság gazdasági okai. Medvetánc, I. évf. 1981/2–3., 131–170. ↑
  18. MNL OL, XIX-H-1-C, Magyar–lengyel együttműködés,1984, 34.t. ↑
  19. Uo. ↑
  20. Uo. ↑
  21. Uo. ↑
  22. Uo. ↑
  23. Uo. ↑
  24. MNL OL, XIX-H-1-C, Magyar-lengyel együttműködés,1985, 34.t. ↑
  25. Uo. ↑
  26. Uo. ↑
  27. Mitrovits: Lengyel, magyar „két jó barát”, 795–804. ↑
  28. Uo., 811–828. ↑
  29. Uo. ↑
  30. Uo. ↑
  31. Mitrovits, A szocializmus csapdájában, 481–504. ↑
  32. Mitrovits Miklós: Tiltott kapcsolat, A magyar–lengyel ellenzéki együttműködés 1976–1989, Budapest, 2020, 253–254. ↑
  33. Mitrovits: Tiltott kapcsolat , 254. ↑
  34. Uo., 255–257. ↑
  35. Gerencsér Tibor – Marcin Grad – Mitrovits Miklós: Magyar zászló a Visztula felett, Budapest, Országház Könyvkiadó, 2019, 201. ↑
  36. Fehér Ferenc – Heller Ágnes: Jalta után. Kelet-Európa hosszú forradalma Jalta ellen, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1990, 257–296. ↑
  37. Uo., 296–306. ↑
  38. Kőrösi István: A társulástól a tagságig. Magyarország útja az Európai Unióba, Heller Farkas Füzetek, VIII. évf., 2010, 24–37. ↑
  39. Uo. ↑
  40. Uo. ↑
  41. Uo. ↑
  42. Norman Davies: Lengyelország története, Budapest, Osiris Kiadó, 2006, 928–938. ↑
  43. Nagy László: Az európai integráció politikai története, Szeged, Maxim Könyvkiadó, 2005, 86–87. ↑
  44. Uo. ↑
Beküldve:

Kovács Veronika Luca: „Európé” szívének felülvizsgálata biztonságpolitikai szempontból

„Európé” szívének védelmében

Közép-Európa, mint politikai, kulturális és gazdaságföldrajzi fogalom a XIX. század közepe óta használatos, amely földrajzilag Európa keleti és nyugati része között elhelyezkedő régiót jelöli. A térség precízebb meghatározása mindig az adott kontextustól, azaz az aktuálisan uralkodó kulturális és politikai elképzelésektől függ. Történelmi perspektívából tekintve a következő két felfogás vetélkedik egymással: egyfelől az, amelyik szerint Németország befolyási övezetének tekinti Európa keleti felét, másfelől az, amelyik kulturális megfontolásból kiindulva a német és orosz hegemoniális törekvések között élő kis népek történelméből fakadó közös érdekeket hangsúlyozza. Közép-Európa közös történelmi régióként való értelmezése több pontatlanságot és túlzott egyszerűsítéseket von maga után, mert sem földrajzi értelemben, sem időtlen kontinuumnak nem lehet tekinteni, hiszen csupán egyes korszakaiban ragadható meg a térség. Az 1968-as prágai tavasztól az 1989-es bársonyos forradalomig elsősorban „metaforaként” használták Közép-Európát, míg a lokális rendszerváltoztatások után az 1991-es Visegrádi Egyezményt követően politikai szövetségről.[1] Mindezeket figyelembe véve kijelenthető, hogy jelenleg Magyarország egy közös európai övezethez tartozik, mely múltját és hagyományait tekintve kapcsolódott a nyugathoz, de széles sávban érintkezett kelettel is, ahol az államok etnikailag vegyes területeken működtek; ezért a homogén nemzetállamiságra való törekvésük számos tragédiát szült.[2]

A rendszerváltoztatást megelőzően is a magyar ellenzék Európa ezen köztes régiójának egyik legfontosabb szerepének azt tekintette, hogy a soknyelvű és multikulturális államok együtt tudjak működni, illetve képesek legyenek együtt felvállalni a kelet és nyugat közti közvetítő szerepet[3]. Így jól láthatóvá válik az is, hogy az 1989-ben elindult folyamatok többek voltak erkölcsi magatartásból adódó szolidaritásnál; politikai állásfoglalásnak[4], diplomáciai nyitásnak, azaz a kívánt biztonságpolitikai együttműködéshez vezető út alapköveinek minősültek, melyek a köztes Európa nómenklatúráját igyekezett átalakítani.[5]

A rendszerváltoztatást megelőzően a Magyar Demokrata Fórum 1989. január 17-én angol nyelvű üzenetet küldött a véresen levert prágai emlékező tüntetést elszenvedőknek, hogy kifejezzék együttérzésüket. Bohumil Doležal[6] magyar nyelven fejezte ki köszönetét. Az az év január 11-én alakult meg Szlovén Demokrata Szövetség pedig az MDF szlovén paralleljeként jellemezte magát s legfőbb céljának a parlamentáris demokrácia bevezetését űzte ki célul.[7] Március 15-én Wacław Felczak[8] már lengyel-magyar sorsközösségről írt Kiss Gy. Csabának. Ő Szent Istvánhoz és Vitéz Boleszlávhoz vezette vissza a két ország kapcsolatát. Március 16-án Cserhalmi György a francia Libération[9] címlapján helyezte a nagyközönség szívére a közép-európai fejleményeket. Maga Véronique Soulé pedig párhuzamot vont Budapest és Varsó között, azzal az apró különbséggel, hogy míg Lengyelországban már 1981 táján elkezdődött az ellenzék szerveződni, addig a Magyar Népköztársaságban ez csupán az utóbbi években volt elmondható. Március 25-én pedig Oplatka András[10] magyarországi elemzése jelent meg a Neue Zücher Zeitungban. [11] Ő úgy vélte, hogy az MSZMP 700 000-es tagsága mellett az új politikai erők szabad választások esetén jó eséllyel indulhatnak 1990-ben, mert a több. mint 40 éves kommunista uralomból elege volt az ország túlnyomó részének. S pontosan ezért keresi nómenklatúra a kiegyezés lehetőségeit.[12]

Václav Havel[13] Jiří Dienstbierrel[14], a későbbi szövetségi külügyminiszterrel, már az 1980-as években ellenzékként kísérletet tettek egy lehetséges csehszlovák Európa-politika alapelveinek megfogalmazására s mikor végül az 1990-es választások után pozícióba kerülte Magyarország számára is néha hasznos politikát folytattak.[15] Számos olyan nemzetközi rendezvényen. Ahol Václav Havel beszédet mondott, illetve segítséget kért, egyúttal hangsúlyozta azt is, hogy nem csak az ő országának, de Magyarországnak és Lengyelországnak is segítségre van szüksége, mert a három ország csak együtt folytathatja útját Európa felé.[16]

1990. január 12-13-án Dienstbier[17] külügyminiszter magyarországi látogatása során Horn Gyula külügyminiszterrel és Németh Miklós miniszterelnökkel arról tárgyalt, hogy a két ország kapcsolataiban nyitandó új fejezet részleteinek megvitatása előtt tisztázni kellett, hol voltak a jószomszédi kapcsolatok gátjai, miben rejlettek a problémák. Ezek között az élen szerepelt a bős-nagymarosi vízlépcső és a magyar kisebbség ügye, melyeket a szövetségi kormány folyamatosan arra hivatkozva, hogy ezek a Szlovák Köztársaság hatáskörébe tartoznak, nem kezelte. Így valódi párbeszédre nem került sor a két állam között, mert az északi szomszéd csak a két ország legáltalánosabb szintű együttműködésére vonatkozó feladatokkal foglalkozott. Pozsonyban Für Lajos[18] és Miroslav Vacek[19] tábornok igyekezett a két ország katonai szövetségét megoldani. Szintén a szlovák fővárosban tárgyalt a két ország központi bankjának elnöke, s arra jutottak, hogy a két ország pénznemeinek keresztaránya a dollár árfolyamának függvényében alakítják. Pontosan ezek indokok miatt is volt lényeges, hogy Jeszenszky Géza[20] magyar külügyminiszter 1990 szeptemberében Pozsonyba látogatott. Ott a szlovák Vladimir Mečiarral[21] a magyar-szlovák helyzet finomításán tárgyaltak. Tisztázták, hogy a magyar parlament nem kívánt határmódosítást, valamint leszögezte, hogy elismeri az 1947-es határokat és 1975-ös Helsinki-Záróokmánynak dokumentumoknak a határok sérthetetlenségére vonatkozó tételeit. Ezen felül Jeszenszky hangsúlyozta, hogy Magyarország a bős-nagymarosi vízlépcső leállítását szorgalmazta, mert az természeti károkat okozott. Az év november 29-30-án újra találkoztak, ahol Mečiar azt panaszolta, hogy a magyar fél nem kommunikált elég hathatósan velük. Tovább fokozta a feszültséget az is, hogy a magyar vezetés az osztrák határról az észak-, észak-keleti szlovák határra csoportosította hadseregét. Válaszul a szlovákok a magyar határra vonták katonáikat és ezt a szituációt csak a két védelmi miniszter pozsonyi találkozója oldotta fel, ahol arról egyeztek meg, hogy a demokratizálási folyamattal összefüggésben rendezik a két hadsereg közötti viszonyt.[22] Így a miniszterek a mér elfogadott jaltai és helsinkii dokumentumokat követve elcsendesítették a hadsereget.[23] Mindezek mellett, 1990-től Közép-Európa új demokráciáinak egyik fő célja az volt, hogy egyikük se váljon katonai fenyegetés vagy szubverzió[24] ugródeszkájává a Szovjetunió ellen, vagy éppen annak oldalán. A régió megszabadult a történelem egyik legnagyobb birodalmának szorításából, de az itt élő államokon is múlt, hogy új falakat emel-e maga köré vagy energikusan hozzákezd a meglévők lebontására.[25]

A magyar védelmi politika vezetése tisztán látta, hogy a térségének többnek kell lennie, mint puffer államok egy régiójának a Nyugat és a Szovjetunió között, ezért is igyekezett többek között Antall József[26] és Václav Havel[27] a nyugati államoktól katonai szövetség garanciáját megkapni. Felismerték, hogy Európa epicentrumában biztos pontot az európai rend által megkövetelt gazdasági előnyök és szavatolt emberi jogok tudják nyújtani. Magyar oldalról erre azért is volt szükség, hogy a Romániában kisebbségként élő magyarokat jobb helyzetbe hozzák.[28]

A magyar külpolitika a rendszerváltoztatás idején a Visegrádi Együttműködés[29] nélkül nem vizsgálható. Ez utóbbi nem csak egy olyan külpolitikai regionális közös út, amelynek hátterében egymással egybevágó geopolitikai érdekek álltak, s állnak, hanem (kelet-)közép-európai múlt átfogó értelmezése és egyben stratégiai célokkal rendelkező jövőépítés is. Amikor 1991. február 15-én Visegrádon újra zászlót bontottak a Visegrádi Négyek, az országoknak azt kellett elérniük, hogy a szovjet csapatok zavarok nélkül, véglegesen hagyják el térségüket. Továbbá, hogy vissza kellett térnie közéjük az elveszejtett, de hőn vágyott szabadságnak is. Már az 1989 és 1990-es évek sorsfordító pillanataiban is jól látszott, hogy a cseh, magyar, lengyel és szlovák együttműködés a kölcsönös érdekképviselet mellett egyben (kelet-)közép-európai értékőrzés is, mindazé, amit meg lehetett menteni a XX. századi diktatúrák rendőrcsizmáitól. Azonban a várva várt nagy kitárulkozások után, s a térség, ma már történelminek tekinthető szükségszerűségére, amely megkívánta a legalább ezeréves közös múlt tanulságainak is a számbavételét és értékelését. Ezt az ezer év alatt megjárt utat törte szét az, hogy a Szudétáktól a Keleti-Kárpátokig és Baltikumtól az Adriai-tengerig húzódó nagy térség a XIV. század első negyedétől 1991-ig nagyhatalmi érdekek ütközőzónája volt, amelyben az immanens közép-európai – a visegrádi – érdekrendszert felülírta a Habsburgoké és oszmánoké, valamint a Romanovoké és Hohenzollernekeké[30]. a XX. században pedig a Harmadik Birodalomé és végül a Szovjetunióé. 1989 és 1990-es lengyel, csehszlovák és magyar belső változások, a demokratikus viszonyok helyreállítása, valamint a fenyegető szovjet haderő kivonulása tette lehetővé a Visegrádi Egység visszatértét a félévezrede félrecsúszott saját történelméhez. [31] Lengyelek, csehek, szlovákok s magyarok végre sorsuk saját alakítói lehettek, ami lehetővé tette számukra, hogy geopolitikai és geo-stratégiai evidenciáikhoz hazatérhettek. Emiatt alapozhattak arra a sajátos tényre, hogy térségük társadalma és kultúrája, a külső beavatkozások ellenére is, megannyi politikai és társadalmi sajátosság, valamint a nemzeti tudat elsöpörhetetlen ereje miatt, regionális egységben maradt, vagy kisebb-nagyobb késésekkel párhuzamosan változott. A külső birodalmi erők ugyan el tudták torzítani (Kelet-) Közép-Európát társadalmilag, politikailag és kulturálisan, de azok lényegi elemei a társadalmi szívósságának[32] köszönhetően konzerválódtak, s így egy egybefüggő, országokon átívelő struktúrát tudtak visszalehelni az életbe 1991-ben. S ez közös dinamikát adott mindannak, amely Budapest – Pozsony – Prága és Varsó négyszögében az elmúlt időszakban történt. Sőt, a bennük elő közös történelmi múlt, szétágazásai okán, kihatással lett a négyszögön kívüli fővárosok döntéshozóit is, amely Visegrádi Négyek[33] együttműködésében a mai napig meg is jelenik. [34]

Az eddigiek vizsgálatban kijelenthető, hogy a rendszerváltoztatás több évszázadra visszanyúló küzdelmek folyamatának egy részeként, az európai köztes mező népeinek az autonómiáért és az önrendelkezésért vívott harcának jelenkori folytatása volt. A magyar biztonságpolitikai vezetés igyekezett a közös történelmi alapokon nyugvó multikulturális régiót békés úton a közös érdekérvényesítések során a nyugat és kelet között közvetíteni, hogy visszafoglalhassa a két oldal közötti közvetítő kapocs szerepét.

Továbbá, az 1989 márciusában valódi többes jelöltes választásokat tartottak a törvényhozásban, a Népi Küldöttek Kongresszusában[35]. Gorbacsov[36] demokratizálást akart, de a pártvezető szerepét is meg akarta őrizni. 1990-ben a Népi Küldöttek Kongresszusa megválasztotta Gorbacsovot a Szovjetunió elnökének újonnan létrehozott posztjára. Az elnöki rendszer bevezetése fontos lépést jelentett a szovjet alkotmányosság történetében. A kongresszus elfogadta annak gondolatát, hogy a kormányzat élén a nép által választott elnök álljon. A rendkívüli körülményekre, valamint a kialakuló hatalmi vákuumra való tekintettel Gorbacsovot nem közvetlenül a nép, hanem a kongresszus választotta meg. Ez a döntés Gorbacsov szempontjából tragikus volt, mert a népfelség elvének alkalmazása népszavazással megerősítette volna pozícióját, tekintélyét.[37] A kettős elnöki hatalom 1991. december 25-én megszűnt. Gorbacsov belátta, hogy nincs mit keresnie a Kremlben, s ekkor le is mondott. Ezzel formálisan is megszűnt létezni a Szovjetunió.[38] Az egymást gyorsan követő események divergálnak. A centrifugális és centripetális erők szinkronban működnek, jelezve a politikai állapotok átmeneti jellegét. A kohéziós erők működése több összetevőből jön létre, melyek közül a legfontosabb a centrifugális erő összetevői közül a katonai – ipari komplexum összetartó ereje voltak.[39]

Későbbiekben, a Szovjetunió megszűnésével, melyet a globalizációs világtörténeti folyamat eredményének tekintik a történészek,[40] mint például Fukuyama[41], aki sajátos apoteózisként, az USA világ felett aratott győzelmeként, az amerikai demokratikus modell világra való kiteljesedésében ezt, hibásan[42] a történelem végének tartotta.[43] A Szovjetunió felbomlására több külső indikátor volt hatással, csoportosításuk szerint kettő: politikai és morális vonatkozásúak. A szovjet birodalom, illetve a Varsói Szerződés[44] összetartó ereje maga a szovjet pártállam volt. A magyar rendszerváltoztatással egyik legfontosabb politikai ugródeszkája az SZKP kártyavárként való összeomlása, s vele együtt a Varsói Szerződés összedőlése volt.

Összességében elmondható, hogy a magyar biztonságpolitikai gondolkodásnak[45] és annak főszereplőinek – beleértve a Magyar Honvédséget és a katonai vezetést – a rendkívül rövid időintervallumon belül nagyon sok egymással párhuzamosan jelentkező – részben a titkosszolgálatok révén előre jelzett[46], de döntően váratlan – feladattal és kihívással kellett megbirkóznia. Döntéseik meghozatalában szakmai felkészülésükön túl jelentős szerepet játszott felelősségvállalásuk és szerteágazó ismereteik összessége, valamint hazai és külföldi kapcsolataik minősége, melyek jelentősen befolyásolt a Visegrádi Együttműködés.

Kétségtelen, hogy a biztonságpolitikai szempontból a tárgyalt időszak legnagyobb sikerének a viszonylagos békés rendszerátmenet tekinthető, amely mellett ki kell hangsúlyozni, hogy ez időszakban a Magyar Néphadsereg nem csupán intakt maradt, hanem sajátos megoldásai révén jelentős szerepet játszott a törékeny politikai és katonai egyensúly fenntartásában. A további kutatási terveim a témával tovább vizsgálva az alábbiak.

Magyar szemszögből a rendszerváltoztatás és a Varsó Szerződésből való kiválás a bemutatott védelmi politikai tényezők szemszögéből kijelenthető, hogy csakis az ismertetett komplex folyamatok hatására vállhatott 1999.03.12-én a NATO tagjává, illetve 2004.05.01-én az EU tagállamává a Magyar Köztársaság, s így aktív szereplőjévé válnia a globális, euro-transzatlanti politikai színtérnek. Az ENSZ és az EBESZ már napjaink magyar biztonságpolitikai prioritásainak vitális tényezőivé váltak. Ezek az eredmények az általam tanulmányozott hosszú és sikeres folyamatok nem jöhettek volna létre a rendszerváltoztatás és a hidegháború utáni első magyar megválasztott kormány működése, de leginkább a szovjet csapatok kivonása (1989-1991) nélkül, mert ekkor kellett önállóan kialakítania kül- és biztonságpolitikáját.

Ezekből kifolyólag a NATO-hoz való csatlakozás biztonság-, kül- illetve energiapolitikai érdekszféráit szeretném tovább kutatni, mely túlmutatna a Visegrádi Együttműködés keretein. Az eddig birtokomba került elsődleges- és másodlagos források gyökereinek tovább kutatásával egy globális hálózatrendszerhez igazodó magyar védelmi hálózat, struktúra.

Bibliográfia

Szakirodalom

Bába, Iván: A kommunizmus bukása Rendszerváltoztatás Közép-Európában 1989-1990-ben. Szombathely, YeloPrint KFT, 2017.

Bertalan Péter: A GULAG-tól a szuperhatalmi státuszig – Európa és Oroszország ambivalens viszonya a vonzás és taszítás függvényében, in Kovács Emőke (szerk.): Kényszerű rabság, Kettétört sorsok, jelöletlen sírok- A GULAG-kutatás fehér foltjai, Budapest, OOK-Press Nyomda, 2021, 16–44.

Brix, Emil – Busek, Erhard: Közép-Európa újragondolása: Miért Közép-Európában dől el Európa jövője? Szombathely, Savaria University Press, 2019.

Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1994.

Hamberger Judit: A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság külpolitikája, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 53–98.

Kenéz, Péter: A Szovjetunió története a kezdetektől az összeomlásig, Budapest, Akkord Kiadó, 2006.

Kiss, Gy. Csaba: Harminc év után: 1988-1989. Személyes történelem, Nap Kiadó, Budapest, 2019.

Kissinger, Henry: Word Order: Reflections on the Character of Nations and teh Course of History, London, Penguin Press HC., 2014.

Kovács Veronika Luca: Közép-európai túlélő-játszma a magyar rendszerváltoztatás szemszögéből, in Boros Gábor (Szerk.); Hóvári János (Szerk.); Jakubovits Edit (Szerk.); Péti Miklós (Szerk.); Sepsi Enikő (Szerk.); Szabó-Bartha Anett (Szerk.): Non est volentis, Budapest, L’Harmattan, 309–321.

Pethő Sándor: Tények és preferenciák, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 181– 188.

Internetes hivatkozások

https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_520_a_magyar_politikai_rendszer/ch14s02.html

https://www.britannica.com/biography/Vaclav-Havel

https://www.britannica.com/biography/Vladimir-Meciar

https://www.britannica.com/topic/The-Memorandum

Hivatkozások

  1. Emil Brix – Erhard Busek: Közép-Európa újragondolása: Miért Közép-Európában dől el Európa jövője?, Szombathely, Savaria University Press, 2019, 22–25. ↑
  2. Kovács Veronika Luca: Közép-európai túlélő-játszma a magyar rendszerváltoztatás szemszögéből, in Boros Gábor (Szerk.); Hóvári János (Szerk.); Jakubovits Edit (Szerk.); Péti Miklós (Szerk.); Sepsi Enikő (Szerk.); Szabó-Bartha Anett (Szerk.): Non est volentis, Budapest, L’Harmattan, 309–321. ↑
  3. Kiss Gy. Csaba külpolitikai credója pont ezen alapult, ő a következőképpen gondolkodott: „Illúzió lenne azt hinni, hogy önmagában sikeres lehet egy magyar reform. Érdemes tekintetbe venni, hogy Magyarország milyen nagymértékben össze van kapcsolva közvetlen szomszédjaival: a nemzet számottevő része ezekben az országokban él, a természeti és gazdasági földrajz sűrű hálózata fűz egybe. Gazdasági és civilizációs szintünk viszonylag közel van egymáshoz. A közép-európai kölcsönös megértés és együttműködés külpolitikai gondolkodásunk egyik vezérelvévé kell váljon. Különösen a kölcsönös bizalom és közeledés légkörének megteremtése fontos aktuális feladat…” Kiss Gy. Csaba: Harminc év után: 1988-1989, Budapest, Nap Kiadó, Budapest. 2019, 120. ↑
  4. Körösényi András (szerk.): A magyar politikai rendszer-negyedszázad után, Budapest, Osiris Kiadó, 2015. http://real.mtak.hu/32842/7/A_magyar_politikai_rendszer_-_negyedszazad_utan_nyomdai.pdf (Letöltés: 2022. november 4.) ↑
  5. Kovács: Közép, 25. ↑
  6. Bohumil Doležal (1940. január 17.- ) cseh irodalomkritikus, politikus és egykori disszidens. Az 1989-es bársonyos forradalom után beválasztották a csehszlovák parlament szövetségi kamarájába. Később megválasztották a kamarába. 1992-1993 körül Václav Klaus (a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság akkori pénzügyminisztere, majd békés szétválása után a Cseh Köztársaság miniszterelnöke) politikai főtanácsadójaként dolgozott. ↑
  7. Kiss: Harminc, 140. ↑
  8. Wacław Felczak (Golbice, 1916.05.29. – Varsó, 1993.10.23.) lengyel történész, egyetemi tanár, a XX. századi Közép-Európa-, magyar – lengyel kapcsolatok szakértője. ↑
  9. Jean-Paul Sartre és Serge July 1973-ban alapított francia napilapja, amely az 1968-as párizsi politikai hagyomány eszméit képviselve hivatott a gazdasági- és politikai híreket olvasóival közölni. ↑
  10. Oplatka András (Budapest, 1942.02.05. – Zürich, 2020.05.27.) magyar származású svájci történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. ↑
  11. Ennél a pontnál azt is figyelembe kell venni, hogy a magyar ellenzék alapvetően más úton indult el, mint a lengyel, mert a kezdettől sokféleség és rétegesség jellemezte, míg a lengyeleknél a lakosság majdnem 9%-a tömörült a Szolidaritás alatt 1989 végén. A Magyar Demokrata Fórumon belül is létezett egymás mellett ekkor. A 30’000 ellenzéki tagnak a fele tartozott az MDF-hez. A párt megosztottságát növelte a népi-urbánus nézetkülönbség.Kiss: Harminc, 176–184. ↑
  12. Kovács: Közép, 25. ↑
  13. https://www.britannica.com/biography/Vaclav–Havel (Letöltés: 2021. január 10.) ↑
  14. 1986-ban Dienstbier Álmodozás Európáról címmel kötetbe foglalta össze akkori elképzeléseit, melyeket 1990-ben jelentetett meg.Hamberger Judit: A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság külpolitikája, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 53–98. ↑
  15. Hamberger: A Cseh, 53–98. ↑
  16. Kovács: Közép, 25. ↑
  17. Jiří Dienstbier (Kladno, 1937.04.20. – Prága, 2011.01.08.) cseh politikus, újságíró. 1977-ben elsők között írta alá a Charta ’77 ellenzéki felhívást, melynek hosszabb ideig a szóvivője volt. 1979-ben három év börtönbüntetésre ítélték. 1982-es szabadulása után tűzoltóként dolgozott, és folytatta ellenzéki tevékenységét is. A bársonyos forradalmat követően a szövetségi kormány külügyminisztere lett. 1989. december 23-án Hans-Dietrich Genscher nyugat-német külügyminiszterrel jelképesen együtt számolták fel a vasfüggönyt a csehszlovák–nyugatnémet határon Rozvadovnál. ↑
  18. Für Lajos (Egyházasrádóc, 1930.12.21. – Budapest, 2013.10.22.) történész, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja, illetve 1990 – 1994 között honvédelmi miniszter. ↑
  19. Miroslav Vacek (Kolin, 1935.08.29. – ), az1989 novemberi bársonyos forradalom utáni első csehszlovák védelmi miniszter, aki a korábbi rendszerben a kommunista állambiztonság titkos ügynöke volt. ↑
  20. Jeszenszky Géza (budapest, 1941.11.10.- ) történész, az Antall-kormány külügyminisztere, később amerikai-, norvég-, illetve izlandi nagykövet volt. ↑
  21. https://www.britannica.com/biography/Vladimir-Meciar (Letöltés: 2021. január 10.) ↑
  22. Hamberger: A Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság külpolitikája, 99–106. ↑
  23. Kovács: Közép, 25. ↑
  24. A szubverzió itt a korszak társadalmának meglazításával és annak átalakulásának megsürgetésével a bizonytalan környezet megteremtését jelenti. ↑
  25. Pethő Sándor: Tények és preferenciák, Kelet-Európa Figyelő: „F” Sorozat: Külpolitika, 1991/1, 181– 188. ↑
  26. Antall József Tihamér (Pestújhely, 1932.04.08. – Budapest, 1993.12.12.) a rendszerváltoztatás utáni első szabadon választott magyar miniszterelnök. ↑
  27. https://www.britannica.com/topic/The-Memorandum (Letöltés: 2021. január 10.) ↑
  28. Kovács: Közép, 25–26. ↑
  29. A Visegrádi Együttműködés az 1335-ös visegrádi királytalálkozó szellemiségében felújított gazdasági-politikai összefogást igyekezett serkenteni a rendszerváltoztatás idején 3, ma már 4 tagállama között. ↑
  30. A Hihenzollern-ház 1415-től Brandenburgnak számos őrgrófot, 1525-től a Porosz Hercegségnek és 1881-től a Román Királyságnak pedig uralkodókat adott. ↑
  31. Uo. 25–26. ↑
  32. Pont erre az adottságra hívta fel a figyelmet már jóval a rendszerváltoztatás előtt a magyar Bibó István,(1911-1979) aki elsősorban az eltérő fejlődésjegyeket vizsgálta és Szűcs Jenő (1928-1988), a cseh Milan ↑
  33. Az 1991.02.15-én létrejött Visegrádi Együttműködés az 1993-ban két külön állammá szerveződött Cseh Köztársaság és Szlovák Köztársaság tagságával vált „négy személyessé”. ↑
  34. Uo. 25–26. ↑
  35. 1989. 03. 26. és 05 21. között tartották a Szovjetunió történetének első részben szabad parlamenti választását. Ez alatt az időszak alatt szavaztak az új legmagasabb szintű hatalmi szervnek, a Népi Küldöttek Kongresszusának a tagjairól. mozgósítva a szavazókat. A részvételi arány 90% fölött volt. ↑
  36. Mihail Gorbacsov (Privolnoje, 1931.03.02. – Moszkva, 2022.08.30.) 1985-től a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, ezt követően a Szovjetunió elnöke. A reform kísérletekben gazdag tevékenységéjért 1990-ben Nobel békedíjat kapott, s 1991.12.25-én pedig elnöki tisztségéről lemondva bejelentette a Szovjetunió megszűnését. ↑
  37. Henry Kissinger: Word order: Reflections ont he Character of Nations and the Course of History, London, Pinguin Press, 2014, 210–242. ↑
  38. Kenéz Péter: A Szovjetunió története a kezdetektől az összeomlásig. Budapest, Akkord Kiadó, 2006, 380–381. ↑
  39. Bertalan Péter: A GULAG-tól a szuperhatalmi státuszig, Európa és Oroszország ambivalens viszonya a vonzás és taszítás függvényében in, Kovács Emőke (szerk.): Kényszerű rabság, Kettétört sorsok, jelöletlen sírok- A GULAG-kutatás fehér foltjai, Budapest, OOK-Press Nyomda, 2021, 16–44, 16–19. ↑
  40. Bertalan: A GULAG, 16–19. ↑
  41. Yosihiro Francis Fukuyama (1952.11.27. – ), japán származású amerikai közgazdász, filozófus és politikus. Eddigi működése alatt javarész neokonzervatív szemlélettel alkotott. ↑
  42. A cikk szerzőjének megállapítása azzal az érveléssel, mégpedig, hogy a szovjet erőpólust a kínai kezdi felváltani. ↑
  43. Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1994. ↑
  44. 1955.05.14 és 1991.12.25.között a Szovjetunió által irányított gazdasági- és politikai szervezet, mely a szocialista- kommunista kelet- és közép-európai államokat fogta össze. ↑
  45. A Visegrádi Együttműködést kulturális alapjain kihasználta, bár fegyverkezési szempontból viszont mellőzte. ↑
  46. Bába Iván: A kommunizmus bukása Rendszerváltoztatás Közép-Európában 1989-1990-ben, Szombathely, YeloPrint KFT, 2017, 63–75. ↑