Cservák Csaba: A döntéselmélet sajátos vetületei az alkotmányos hatalomgyakorlás tényezői tekintetében

A játékelmélet tárgya olyan döntési helyzetek elemzése, amelyekben több szereplő vesz részt a maga többé-kevésbé eltérő érdekeivel, hozzátéve, hogy a játékosok cselekvéseinek eredménye nem csak egy játékos döntésétől függ, hanem összességében mindegyikétől.[1]

A játékelmélet a döntéselmélethez képest számottevő többletet foglal magában.[2] Olyan helyzetek elemzése tekintetében, ahol a végeredmény legalább két – teljesen vagy részlegesen – eltérő érdekű szereplő cselekedeteinek függvénye. A játékhelyzetek maguk úgy tekinthetők, mint amelyek bizonytalanságot tartalmaznak, mivel egyik játékos sem jelezheti előre a tényleges kimenetelt vagy akár a lehetséges kimenetelek valószínűségét.[3] (Álláspontom szerint témánk szempontjából ennek oka az is lehet, hogy a közéletben az érdeknek többféle szegmense lehet, az adekvát aspektusok mellett diszfunkcionális vonatkozásokkal is.) Hangsúlyoznunk kell, egyik játékos sem tud előrejelzéseket tenni a helyzetek játékelméleti elemzése nélkül, erre a hagyományos döntéselmélet nem tud választ adni. [4]

Harsányi János szerint a játékelmélet, a döntéselmélet, továbbá a hasznosságelmélet mellett az etikát sorolhatjuk a racionális magatartás általános elmélete részének.  /Ennek különösen igaznak kellene lennie a politikában, a gazdaságban és ezek jogi leképeződéseiben. A fentieket több publikációjában a morális magatartás döntéselméleti megalapozásával próbálta megalapozni. (Akként érvelt, hogy a morális magatartás a racionális egyének magatartásaként definiálható, akik tudatában vannak annak, hogy az adott társadalomban hasonló valószínűséggel kerülhetnek bármelyik helyzetbe. „Ezért a morális magatartás definiálható, mint a társadalom összes egyéneinek az általános hasznossági szint maximalizálására irányuló cselekvése”[5].  Ez közel áll a posneri, lényegében a közgazdasági határérték szempontjait is figyelembe vevő társadalom-felfogáshoz.)

Rendkívül sok tanulsággal járhat a közjogi és politikai rendszer górcső alá vétele a fenti elméletek szemüvegén át. Ennek kapcsán markánsan elkülöníthetők a szereplők és az eltérő érdekek.

Luhmann évekig – szemben a többi alrendszer formális dichotómiát jelentő bináris sematizmusával – a politika számára csak tartalmi kettősséget vázolt fel.[6] Akár a jobb/bal distinkciót is alkalmazhatta volna, amely persze tartalmilag ennél árnyaltabb részekre tagolja a politikai szférát. (Napjainkban ráadásul tovább bonyolódik a politikai erőtér.) Voltaképp eme problémát igyekezett összetettebben megközelíteni, amikor először 1986-ban változtatott a politika kódján: a konzervatív/progresszív dichotómia helyére a kormány/ellenzék kódot tette. „Javaslom, hogy a demokráciát értsük úgy, mint a politika csúcsának kettéhasadását: az elkülönült politikai rendszer csúcsának kettéhasadását a kormány és az ellenzék különválása révén. Rendszerelméleti terminológiával a politikai rendszer kódolásáról beszélhetünk, ahol a kódolás nem jelent mást, mint hogy a rendszer egy pozitív és egy negatív érték mentén orientálódik, A tudományban az igaz és hamis, a jogrendszerben a jogos és jogtalan, a vallási rendszerben az immanencia és transzcendencia, míg a politikai rendszerben a kormány és az ellenzék elkülönüléséről van szó.” [7]

Pokol Béla korrigálta némileg ezt a politikai kódot, és dinamikájában erősebben kifejezve a politika logikáját, a kormány/ellenzék helyett a kormányra jutni/ellenzékbe menni dichotómiát használta. (Álláspontom szerint is hatásosabban és logikusabban kifejezi a folyamatosságot, valamint a politikai alrendszer ciklikusságát.) Hozzátehetjük, hogy ezt a pontosítást csupán azon változtatással együtt végezhette el, hogy Luhmann-nal szemben a funkcionális alrendszerek érvényességi körét szűkebben értelmezte, azaz a professzionális résztvevők specifikus részrendszer-konstituáló műveleteire szűkítette.

Ugyanis kizárólag a professzionális politikusokat és szervezeteiket irányítja az – feszes bináris logikával mondhatni összes döntésükben és nyilvános kiállásukban –, hogy előmozdítják-e ezáltal a kormányra jutást vagy éppen fordítva, számottevő szavazatmennyiséget veszítve távolabb kerülnek a hatalomtól. Luhmann szemben állt a professzionális alrendszer egy ilyen kategóriájával, így nem véletlenül maradt meg a puszta kormány/ellenzék dichotómiánál. (Pokol Béla ma is úgy látja, ha e kód tényleges működését részletesen végiggondoljuk, akkor a politikában nem lehet megkerülni az általa végrehajtott korrekciót.) Ehhez a teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy ezzel a jelzett módon korrigálni kell Luhmann egész társadalmi alrendszer koncepcióját. Ezért a kibernetikai-rendszerelméleti zsargonnak tűnő bináris kód kifejezés helyett Pokol Béla az „értékduál” kategóriát használja.[8]

A politikában főszabály szerint minden párt a kormányra jutásért harcol. Ilyen szempontból a közjogi (választási) küzdelmeket teljes információs játéknak tekinthetjük.[9] (Nyilán a politikai ellenfelek terveiről abszolút teljes információhalmazzal nem rendelkezhetnek.)  A teljes információs játékként azt definiálhatjuk, ha a játékosok egyaránt ismerik a játékszabályokat és a többi játékos preferenciáit. (Utóbbi a bináris kód miatt teljesültnek vehető.) Némileg diszfunkció ezen aspektusból is, ha egy párt például a nehéz gazdasági helyzet miatt, de persze hosszú távú győzelme érdekében nem tesz meg mindent a következő választások megnyeréséért. Az értékduál érvényesülését a politikai alrendszer alapjainak lefektetése tekintetében, vagyis a rendszerváltás elemzésével világíthatjuk meg a leginkább eklatánsan. (Illetőleg használhatjuk általánosabban az alkotmányozás szót is, összehasonlítva akár a folyamatokat a 2011-es alkotmányozással. Ennek során a kétharmaddal rendelkező pártszövetség az „elmaradt rendszerváltás” korrigálásért szállt síkra, ellenzőik szerint viszont saját hatalmának bebetonozására tett kísérletet. A pártállam által „megengedett” és koordinált rendszerváltást kritikusan szemlélve a két megállapítás között nem is feszül antagonisztikus ellentét.) A hagyományos (értékduál szerinti) küzdelem a törvényhozó hatalom létrehozására irányul. Ennek bizonyos értelemben kiemelt módozata, ha a küzdelem célja az alkotmányozó hatalom megteremtése. Az alkotmányozások során különböző döntési pontok merülhetnek fel; az egyes politikai erők ezek sommázatából állíthatják össze a stratégiát.[10]) Játékelméleti szempontból a képlet: az nyer, aki kormányra kerül. Alkotmányozás esetében persze ennek értékelése összetettebb.

A rendszerváltáskor a pártállami és az új politikai erők bizonytalanok voltak a későbbi erőviszonyok tekintetében; rendkívül nehezen mérték fel az első szabad választások
eredményét.[11] Ez a “játszma” vezetett ahhoz, hogy a politikai ellenfelek
minél több ellensúlyt keresnek egymással szemben.[12] Ez indokolta a
választási rendszert, a kétharmados törvények túltengését és a lehető
legtöbb hatalmi ellensúlyt. Különösen kiemelendő utóbbiak közül az
Alkotmánybíróság. Kutatásaim szerint – tág értelemben – minden olyan
állami szerv önálló hatalommegosztási tényezőnek tekinthető, melynek
önálló költségvetése, hivatala van, vezetője nem utasítható, főszabály
szerint nem leváltható, tehát kötött mandátumidővel rendelkezik.
(Jóllehet formáját tekintve a Magyar Nemzeti Bank egy
részvénytársaság, de a fenti kritériumok igazak rá. Ráadásul elnökének
rendelete jogszabálynak minősül, ami szintén quasi hatalmi ággá teszi
az MNB-t.)

 

Schumpeter volt az, aki akként modellezte a választásokon a szavazatokért folyó – politikusok közötti – versenyt, hogy az lényegében megfelel a gazdasági logika szerinti, vállalkozók közötti, nyereségért folyó versenynek.[13]

Álláspontom szerint a fenti, illetőleg különösen a „bináris kód” szerinti logikai – ha a politikai rendszer normálisan funkcionál – a „nagypolitikára” irányadó a maga teljességében. Azonban a „kispolitikára” (megfogalmazás tőlem – Cs. Cs.), vagyis egyesek saját, személyes érdekeit előtérbe helyező magatartásaira nem igaz. Ez utóbbi túltengése persze a politikai rendszer diszfunkcionális működéséhez vezet. „A játékelméleti dilemmák világosan megmutatják, hogy léteznek olyan helyzetek, ahová nem ér el a láthatatlan kéz[14], vagyis ahol a közgazdasági értelemben vett önérdek nem vezet el a közjóhoz.”[15]

 „Egy játék alapvetően három komponensből áll: játékosokból, játékszabályokból és az eredmények értékeléséből. Az első nem igényel különösebb magyarázatot. (Az általunk elemzett szférában az maga az ország alkotmánya. – Cs. Cs.) Az eredmények értékelése megint csak egyértelmű: minden egyes játékos felállít egy rangsort a játék lehetséges kimenetelei között. Az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy az eredmény pénzbeli nyereséggel vagy veszteséggel jár. (A konkrét pénzbeli számszerűsítés nagyon összetett azért a politika tekintetében.) A játék célja a minél kedvezőbb kifizetés elérése, s egy játékos ezt a célt szem előtt tartva választja lépését vagy lépéseit – természetesen a játékszabályok figyelembevételével. Függetlenül attól, hogy hányszor vagy mikor kerül döntéshelyzetbe, stratégiának nevezzük azt a döntéssorozattervet [sic!], amely a játék minden lehetséges döntéshelyzetére és az ebben tapasztalható minden lehetséges állapotára előír egy konkrét döntést. Bár a játékban előálló helyzetek függenek a játékostársak lépéseitől, a játékos stratégiája nem, legfeljebb más-más válaszlépést ír elő. Így, ha a játékosok lépései függenek is egymástól, a stratégiáik nem. A játék kifizetését az egyes játékosok választott stratégiái döntik el.”[16]

Nagyon sajátos megközelítés lehet annak elemzése, hogy választáson való veresége ellenére jelentkezhet-e anyagi értelemben nyereség valamelyik politikai oldalon. Mondjuk az egyik párt (funkcionáriusai) privatizál(nak) potom összegért egy állami vállalatot. Ezt a sajtó a szájára veszi és választási vereséget von maga után. Az illetők kiesnek a parlamentből, elvesztik képviselői helyeiket. Azonban a tiszteletdíjuknál jóval nagyobb lesz a vállalat révén a jövedelmük.

A választási küzdelmek mintegy zéró összegű[17] játéknak tekinthetők, vagy az egyik fél győz és a másik ellenzékbe kerül – vagy fordítva. Árnyaltabb a helyzet, ha koalíciós szövetségesek (akár jobb vagy baloldal) mérettetnek meg, és mondjuk egy kisebb párt – a mérleg nyelveként – átáll a másik oldalra.

„Nash egyensúly létezése bizonyítható elég általános feltételek mellett. Az egyensúly viszont többnyire nem egyértelmű, sokszor nem stabil és a kiszámítása sem könnyű. Ezen nehézségek ellenére lényeges vonásait megragadják a modellezni kívánt jelenségeknek. A többszemélyes játékokban felvetődik a kooperáció kérdése, matematikai szempontból pedig ennek megfelelő modellezése.”[18] Érdekes játékelméleti szempontból a sakk jellemzése, a politikával is összehasonlítva. Véges sok állás van, és adott egy kezdő állás. Minden állásban eldönthetők a játékosok lehetséges lépései. A játékosok felváltva lépnek. (Tegyük hozzá, főleg ez nem teljesül a politikában.) Minden szabályos sorozata a lépéseknek véges. Szabályos lépések egy teljes (kezdőállástól végállásig) sorozata egy játszma. A kimenetel minden végállásban meghatározott, az egyik játékos nyer, vagy döntetlen. (Vajon a politikai rendszerben mi a döntetlen? – Cs.Cs.) Mindkét játékos rendelkezik az összes információval; ismeri a szabályokat és lehetőségeit, emlékszik a megtett lépésekre, látja saját és az ellenfele lépéseit.

Nincsenek a véletlentől függő lépések, szabályok. (Politikában sem biztos, hogy helyes a véletlen szót használni. A nemzetközi helyzet és a gazdasági tendenciák eshetnek kívül a politikai szereplők cselekedetein. A jog lényegében hasonló helyzetekre dolgozta kis a vis maior fogalmát.) Sajátos megközelítés lehet a kormány politikájának egy szimultán sakkjátszmához való hasonlítása. A hatalmon lévőknek ugyanis párhuzamosan sok csatát kell(het) megvívniuk. Akár egyszerre, akár több kihívóval (azaz ellenzéki párttal) küzdenek meg a hatalomért. Tehát az ellenzéki oldalon több játékos található. (A kormányoldal is állhat persze több frakcióból, ezeknek lehetnek adott esetben markánsan eltérő érdekeik. Ha az állam kormányzása érdekében az összefogás helyett egymással is viaskodnak, az a politikai rendszer komoly diszfunkcióját valósítja meg.) Bizonyos értelemben a hivatalos állami politikai (és központi államvezetés) más szempontból vett kihívója a közvetlen demokrácia is. Ez ugyanis bizonyos értelemben alternatívája a csupán közvetett módon gyakorolt hatalomnak. Még ide sorolhatjuk, hogy az ország nevében a hazai érdekek érvényesítése végett sajátos játszmában állhatnak az Európai Unió szerveivel.[19] A globalizáció egyre erősödő folyamata az előbbieket némileg árnyalta.[20] Az egyes országokon belüli kormány és ellenzék közötti küzdelmet a nemzetközi politika összetettebbé bonyolította. A bal- vagy jobboldalt hazánkban például nem csupán az ellenzék testesíti meg, hanem az egyes pártok külföldi szövetségesei és bizonyos európai uniós politikusok is. A pandémia pedig még inkább fokozta az előbbi tendenciákat. A távolságok megszűntek szinte, az elektronikus kapcsolattartás még jobban eltörölte a határokat.

Viszont tagadhatatlan még egy szomorú vonatkozás. Az eddigi bináris kódokat egy újabb módosítja egyes esetekben. Ez pedig az „életben maradni vagy meghalni”. A veszélyhelyzet szigorú szabályait egészen máshogy ítélik meg egyes politikai erők, mint „békeidőben”.[21] Nem kerülhető meg az emberi vonatkozás sem: akinek a hozzátartozóját érinti a covid, az természetesen jóval megértőbb a szigorításokkal kapcsolatban. Álláspontom szerint korábban jóval csekélyebb alapjog-korlátozásokat sokkal nagyobb politikai tiltakozások követték volna. Ennek további oka persze a szavazat-maximalizáció; a pártok nem tudhatják, hogy potenciális szavazóikat miképpen érintheti a pandémia. Ennek mérésére viszont – bár sokan nyilván szeretnék – nehezen alkalmazhatóak közvélemény-kutatások, ad absurdum matematikai módszerek. A betegségnek ugyanis nincs pártállása.

 

 

[1] A játékelmélet kutatói megemlítik továbbá, hogy előre modellezhető elméleti síkon minden taktikai lépés és (több „játékos” esetén) minden válaszlépés; a játék végessége miatt véges számú stratégia van. Ld. Forgó Ferenc: Mivel foglalkozik a játékelmélet, Magyar Tudomány, 2009/5. 522. o.

[2] Egyéb döntésekről ld. Arrow, K.J. [1963]: Social Choice and Individual Values. 2. kiadás. Wiley and Sons, New York, illetőleg hivatalos állami, közigazgatási vonatkozásairól ld.  Simicskó István: A vezetési folyamat II: Döntés, Budapest, Magyarország: Nemzeti Közszolgálati Egyetem (2013) , 27 p.

[3] Harsányi János: A racionális viselkedés elmélete, Szociológiai Szemle, 1995/4. sz., 52-54. o.

[4]„Rendkívül sokrétű kapcsolódása van a kombinatorikához a tic-tac-toe általánosításainak, amit összefoglalva pozíciós játékoknak nevezhetünk. Ezek vizsgálatánál a Ramsey elmélet, véletlen módszer, topológiai eredmények, gráfok, matroidok, bonyolultság stb. játszanak jelentős szerepet, melyek aztán felbukkannak egészen másfajta játékokban is. Ide tartozóként elemezhetünk egy újabb modellt, az ún. teljes információs, véges, kétszemélyes, zérusössszegű játékokat, másképpen mátrix játékokat vizsgáljuk meg. Ezek felfoghatók úgy is, hogy az egyik játékos az adott A mátrix egy sorát, a másik pedig egy oszlopát választhatja, és ha ez az i-edik illetve j-edik, akkor az első a i,j-t nyer, a második pedig ennyit veszít. Ez modell jól kezelhető és meglepő alkalmazási vannak. Egy természetes általánosítása a mátrix játékoknak az, ha egyrészt több játékos van, illetve a nyeremények összege nem nulla. Ebben az esetben nincs olyan megkérdőjelezhetetlen megoldás, mint a korábbiakban.” Pluhár András: Játékelmélet, SZTE, Typotex Kiadó, 2011. Szeged, 2.

[5] Harsányi János: A racionális viselkedés elmélete, 53. o.

[6] Pokol Béla: A politika logikája Niklas Luhmann és Carl Schmitt megközelítésében, Világosság 2003/7-8. sz., 60-61. o.

[7] Luhmann, Niklas: Archimedes und wir. Berlin: Merve. 1987., 127.

[8] Ld. Pokol Béla uo.

[9] Glavanits Judit: Az állam gazdasági szerepvállalásának játékelméleti megközelítése JOG ÁLLAM POLITIKA : JOG- ÉS POLITIKATUDOMÁNYI FOLYÓIRAT 3:(3) pp. 153-165. (2011), 1. o.

[10] Az alkotmányozás időpontját szinte lehetetlen minden aspektusra tekintettel tökéletesen megválasztani. Az is mérvadó szempont, hogy van-e alkotmányozási kényszer? Természetszerűleg kényszeren érthetjük a külső erőhatalom behatásán kívül az egyes társadalmi kataklizmákat, szociológiai értelemben vett kényszerűségeket. (Tipikusan ilyennek minősíthetjük a már elkerülhetetlen rendszerváltozásokat. ) Persze olyan vonatkozásokat is tekintetbe kell vennünk, hogy csak „kényszer idején” lehet-e tökéletesen alkotmányozni. Jóllehet az alkotmányozásnak időtállónak kell lennie, de nem minősíthetjük eleve diszfunkcionálisnak a nem szükségszerűnek, de legitimnek és szakmailag kiválónak számító alkotmányozásokat.

Az alkotmányozás folyamata szempontjából el kell különítenünk az alkotmány előkészítésének és az alkotmány legitimálásának folyamatát. (Ez persze a hagyományos jogalkotás tekintetében is felvetődik.) Amikor a közvetlen demokrácia döntése, vagyis a népszavazás útján való legitimáció komolyan felvetődik, akkor éppen az előkészítő szakasz gyengéire kell felhívnunk a figyelmet. Nem jelent ugyanis tényleges, nép általi alkotmányozást az, amikor a választópolgárok beleszólási lehetősége kizárólag az utólagos elfogadásra szűkül. Ebben az esetben ugyanis tipikusan az előkészítők válnak a norma igazi, quasi érdemi megalkotóivá. Ennél a szűk mozgástérnél még az is tágabb lehetőségnek tekinthető, ha a szöveg előkészítése során a választópolgárok előzetes véleményét kérik ki. (Ez történhet közvélemény-kutatások formájában, de a tényleges, érdemi, kellő publicitást kapó társadalmi vita is beletartozik ezen körbe.)

Rendkívül fontos aspektus az alkotmányozók ismeretanyaga. E fogalmon érthetjük nem csupán az alkotmányozó atyák által felhalmozott szakmai tudást, hanem a politikai-hatalmi környezet alapos feltérképezését is. A politika világát nem annyira ismerő, abban profiként benne nem élő döntéshozók ugyanis talán neutrálisabban, a napi érdekeken felülemelkedve tudnak a nép számára hosszú távú bölcsességgel határozni. Másfelől persze korlátozza őket a minden szempontból átgondolt, autentikus döntéshozatalban. Ez az ismeretanyag leginkább az előkészítésnél mérvadó.

Jelentős horderejű kérdés az alkotmányozás nyilvánossága. Ez utóbbi ugyanis társadalmi kontrollt jelenthet, ugyanakkor mellékzöngéi is vannak. Nevezetesen: a nyilvános folyamatban a politikusok mintegy a választóik felé is szerepelnek. Az eredeti álláspontjukból való visszatáncolás ugyanis a nép felé a gyengeség jelét mutathatja, ezt pedig a politikusok (érthetően) igyekeznek elkerülni. Tehát elsőre bármennyire furcsa is, a nyilvánosság hiánya elősegítheti a bölcs kompromisszumok megkötését. A politikai döntéshozók közötti szükségszerű, a politika világában természetes paktumok csökkenthetik az alaptörvények legitimitását. Persze a nyilvánosság kizárásának más hátulütői lehetnek, így az arany középútnak talán a részleges nyilvánosság tekinthető. (A magyar alkotmányozásban nem biztos, hogy a legjobb megoldás volt az összes javaslat internetes közzététele.)

[11] Később a játékosi oldalon mintegy csere történt, az SZDSZ az ellenzéki erőkkel szemben az MSZP-vel kötött koalíciót 1994-ben. Innentől kezdve lényegében az összes következő választáson az MSZP és az SZDSZ egymás javára léptek vissza, és együtt voltak kormányon vagy ellenzékben. Így volt 1998-ban, 2002-ben és 2006-ban is. 2010-től figyelhető meg a három pólusú politikai erőtér.

[12] A rendszerváltozás máig tartó hatásairól összefüggésében ld. Simon János (szerk.): 25 éve szabadon Közép-Európában, CEPOLITI Kiadó, 2016. Budapest, p.639.

 

[13] Pokol Béla: Jogelmélet, Századvég, 2005. Budapest, 383. o.

[14] Tóth I. János: Játékelmélet és történelem, JATEPress, 1997. 3. o.

[15] Vö. Tóth I. János: Játékelmélet és társadalom. Szeged, JATEPress, 1997.

[16] Kóczy Á. László: A Neumann-féle játékelmélet. Közgazdasági Szemle, 53. (2006) 1. sz. 32. o.

[17] Ld. Forgó Ferenc i.m. 515. o.

[18] Pluhár András: i.m., 2. o.

[19] A szuverenitással szorosan összefügg az alkotmányozás kérdése is. Az uniós alkotmányozásról ld. Törő Csaba: Lehetséges terápiák az EU Alkotmányszerződése ratifikációjának megakadása esetére, Európai Jog, 2005. május

[20] Simicskó István: A globalizáció társadalmi kihívásai, Jogelméleti szemle,  21 : 4 pp. 112-116. , 5 p. (2020)

[21]Vö. Simicskó István: Veszélyhelyzet van, KRE-DIT: A KRE-DOK ONLINE TUDOMÁNYOS, FOLYÓIRATA 2020 : 1 Paper: Jogtudományi tanulmányok 2 , 8 p. (2020), 8 p.