KRE-DIt 2024/1 | Beküldve:

Ratkovics Petra Krisztina: Túl az idézeten – intertextuális hivatkozások a Szentíráson belül

Mai modern korunkban nagyon pontosan meg van határozva, hogy miként kell egy külső forrásra hivatkozni: lábjegyzettel, hivatkozással jelölni kell az idézetet, pontosan meg kell határozni a kiadást, az oldalszámot, és azt is jelölni kell, ha a legapróbb stilisztikai változást eszközöltük az adott szövegben (pl. nagybetű helyett kisbetűt írtunk, vagy egy szót kiemeltünk). Bibliaolvasó, Bibliát forgató emberek számára az sem okoz meglepetést, hogy a Szentírás lapjain az egyes oldalak alján találunk egyfajta „hivatkozásjegyzéket”, egy listát, ahol felsorolva megtalálható, hogy egy adott bibliai vers mely másik bibliai versekre mutat, esetleg idéz. A fent leírt hivatkozási kultúrában szocializálódva joggal gondolhatnánk, hogy ez egy „abszolút” lista, felsorol minden Biblián belüli intertextuális hivatkozást, azonban ez koránt sincs így.[1] Az ókor embere nem ismerte a mai hivatkozási követelményeket, és sokkal nagyobb szabadsággal bántak a Szentírás szövegével, mint azt mi ma el tudnánk képzelni. Hiányoznak azok a fogódzók, amelyek alapján egyértelműen eldönthetnénk, hogy a szentíró mikor utal melyik másik szövegre; ráadásul gyakran nem is egy teljes frázis idézésével találkozunk, hanem erősebb-halványabb utalással, egy-egy kulcsszó révén feltételezett szövegi kapcsolatról.

Jelen cikkünkben kifejezetten az Ószövetség (ÓSZ) és Újszövetség (ÚSZ) kapcsolata szempontjából vizsgáljuk ezt a jelenséget, három különböző mélységű irodalmi kapcsolódás mentén: az idézet, az utalás (vagy allúzió) és a visszhang kategóriáit használva. A cikk utolsó felében bemutatjuk, hogy milyen, a szavak szintjén alapuló (szintaktikai és lexikai) kapcsolaton túlmutató intertextualitási formákat fedezhetünk még fel. Célunk, hogy felvázoljunk, ismertessünk néhány olyan szempontot, amely alapján ezeket a szövegi összekapcsolásokat meg lehet tenni, és így segítséget nyújtsunk mindazoknak, akik az Ó- és Újszövetség összefonódását kívánják alaposan vizsgálni.[2]

1. Idézet

Idézetnek tekintünk egy hosszabb, több szóból álló frázist, amelyről a szentíró vagy a beszélő általában egyértelműen jelzi, hogy máshonnan emeli be. Ezt a jelzést az ún. bevezető formula teszi meg: „meg van írva”; „nem olvastátok”; „ahogy a próféták mondják”.[3] Ilyen és ehhez hasonló formulák nem egyediek az ÚSZ-ben, hanem széles körben el voltak terjedve a judaista írástudók között. Ezeknek a bevezető formuláknak nemcsak szintaktikai, hanem teológiai jelentősége is van: a bevezető formula használatával az író tudatosan Szentírásként, Istentől származó tekintélyként hivatkozik az ÓSZ-i szövegre.[4] Mégis, a bevezető formula jelenlétét nem tekinthetjük szabályszerűnek: Pál apostol két alkalommal is utal a Jer 9,22–23 szakaszra, és míg egyik alkalommal használ bevezető formulát (1Kor 1,31), másik előfordulásakor (2Kor 10,17) már nem.[5] Hasonlóan nincs bevezető formula a Jel 15,3–4 versekben olvasható szakasz előtt, amely a Jer 10,7-et szó szerint idézi. Az idézetek nem konzisztens jelölése miatt azzal is találkozunk, hogy egy-egy előfordulást egy lista idézetnek tekint, míg egy másik csak allúzió kategóriába sorolja (vö. az NA28 és UBS4 besorolása a Mt 11,29-ben előforduló Jer 6,11-et). Ezzel szemben több alkalommal is találkozunk a Szentírásban azzal, hogy a szentíró valamilyen formában jelzi, hogy idézni fog, és apokrif vagy extrabiblikus irodalomból idéz.[6]

Az ÚSZ-i írók nagy szabadsággal nyúltak a szöveghez, és különösebb probléma nélkül módosítják a héber (vagy görög) eredetit, hogy jobban illeszkedjen a mondanivalójukhoz. Ilyen módosítást figyelhetünk meg Máté evangéliumában (2,6), amikor az evangélista Betlehemről beszél, és megfordítja az ószövetségi idézet (Mik 5,1) tartalmát – a mikeási eredeti szerint Betlehem „a legkisebb (…) Júda nemzetségei között”, míg az evangélista szerint „Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között” (kiemelés tőlem). A módosított idézetek mellett találkozunk összevont idézetekkel is, amikor az újszövetségi író összekapcsol kettő vagy több ószövetségi igeszakaszt, amelyet egy egységként vagy egymás mellé téve idéz. Ennek egy példájaként látható az ApCsel 1,20-ban található idézet, amely egyesíti magában a Zsolt 69,25 versét, és a Zsolt 109,8 versét. Azonban az sem mindig egyértelmű, hogy mikor találkozunk összekapcsolt idézettel: a Róm 14,11 versében olvasható Ézs 45,23 idézethez a NA28 hozzákapcsolja a Jer 22,24 verset is („Élek én – így szól az Úr”), míg az UBS5 szerint itt csak az Ézs-i igéről beszélhetünk, nincs szó összekapcsolásról. Problémát jelenthet az is, hogy mivel nincsenek egyértelmű határok (idézőjelek), így bizonytalan, mikor ér véget egy-egy idézet. Ezzel találkozhatunk a Mt 21,13 (és vele párhuzamos Lk 19,46) versben, ahol Ézs 56,7 és Jer 7,11 verseket idézi az evangélista.

További kérdést vet fel, hogy milyen szöveget használt az újszövetségi szerző idézete alapjául; ez a kérdés nemcsak az idézetek, hanem az allúziók és visszhangok vizsgálatánál is felvetül. A jelenlegi kutatói tendencia a Septuaginta (LXX)[7] szövegét hajlamos alapul venni: a szövegi elemzések alapján úgy vélik, hogy az ÚSZ-i szentíró a LXX szövegét láthatta maga előtt, vagy csak egyszerűen abból idézett (akár emlékezetből) a héber szöveg (MT)[8] helyett. A Zsid 11,5 beszél Énókról, akiről a MT nagyon szűkszavúan nyilatkozik (1Móz 5,24), ellenben a LXX részletesebben szól; illetve szintén problémás Jer 31(38),31–32 versek előfordulása a Zsid 8,7–9-ben, ahol a szentíró a LXX változatát követi. Egyes idézetlisták[9] a feltételezett forrásszöveg (LXX, MT, a kettő keveréke vagy egyik sem) szerint csoportosítják az ÓSZ-i idézeteket – látható, hogy ez a problémakör nem ismeretlen a kutatók előtt.

Ahogy fentebb is láthattuk, az elsőre egyszerűnek tűnő kategória, az idézetek csoportja is számos kihívást foglal magában, így nehéz is általánosságban bármit mondani róluk. Azt fontos látnunk, hogy feleslegesen, csak az idézés kedvéért nem idézett a szentíró, hanem az ÓSZ-i igeszakaszt a hivatkozással egyidejűleg új kontextusba helyezte, újra (vagy újként) értelmezte. A Szentírás több ezer éves kutatástörténete során valószínűsíthetően a direkt idézések, idézetek feltárásra kerültek – ennél többet pedig az egyes idézetek vizsgálata kapcsán, az adott szakaszra specifikusan lehet mondani.

2. Utalás, allúzió

Sokáig a fókusz szinte csak a kimondott idézeteken volt; a nagy változást Richard Hays Echoes of the Scripture c. könyve (New Haven, Yale University Press, 1989) hozta, aki az irodalomtudományból kölcsönvette az intertextualitás fogalmát, és felhívta a figyelmet az utalások és visszhangok jelentőségére. Az utalások az idézeteknél sokkal kevésbé pontosak, általában egy-két kulcsszó révén kapcsolódnak az szöveghez, és belefonódnak az írás menetébe.[10] Itt még mindig szövegi, szó szerinti egyezésről beszélünk, bár sokkal kisebb mértékben, mint az idézetek esetében.

A problémát többek között az jelenti, hogy nehéz megállapítani, mikor beszélhetünk valóban utalásról, és mikor van inkább szó véletlenszerű egyezésről, esetleg egyáltalán semmiféle egyezésről. A Szentírás esetében számos szakkifejezéssel találkozhatunk, amelyek ugyan gyakran fordulnak elő, de többségben nem utalást jelentenek – pusztán csak az adott szakkifejezést, szófordulatot használják. Ennek a problémának a kiküszöbölésére állapított meg Hays hét kritériumot, amely segítségével meghatározható, hogy egy adott helyen utalásról van-e szó.[11]

    1. Elérhetőség: vajon rendelkezésére állt, elérhető volt-e az író számára a forrásszöveg, amihez kötni akarjuk az utalást? Ez a szempont az ÓSZ-ÚSZ kapcsolatát tekintve kevésbé releváns, hiszen ahogy fentebb láthattuk, az ÓSZ héber és/vagy görög szövege ismert volt az ÚSZ írói előtt.[12]
    2. Mennyiség: milyen mértékben fordulnak elő azonos szavak vagy szintaktikai minták; illetve az azonos szavak/kifejezések mennyire relevánsak, mennyire játszanak központi szerepet az átadott gondolatban?
    3. Előfordulás: milyen gyakran idéz az ÚSZ-i író máshol ugyanabból az ÓSZ-i iratból, vagy esetleg idézi-e máshol ugyanazt a szakaszt/verset? Ez a kritérium, bár fontos, de önmagában nem elégséges, hiszen könnyen lehet a körkörösség csapdájába esni: ha az előfordulási gyakoriság alapján döntjük el, hogy egy szakasz valakire utal vagy nem utal, akkor a következő alkalommal az előző döntés megerősíti önmagát.
    4. Tematikus koherencia: mennyire passzol bele a feltételezett utalás a szentíró érvelésébe vagy tárgyalt témájába? Az objektív textuális, szintaktikai elemzésen túl ez a kritérium már továbbvezet az értelmezés kérdésébe. Mivel (ahogy az idézetek kapcsán is megjegyeztük) minden utalás egyben értelmezés is, semmiképpen sem szabad alábecsülni ennek a kritériumnak a jelentőségét.
    5. Történelmi valószínűség: Érthette-e a szentíró az általunk feltételezett módon az adott ÓSZ-i igeszakaszt? Megérthették-e az olvasói? Ez a kritérium kihangsúlyozza az első század kulturális és vallási hátterét, valamint felhívja a figyelmet annak veszélyére, hogy saját, modern elképzelésinket olvassuk vissza a szövegbe.
    6. Értelmezéstörténet: az elmúlt évszázadok teológusai és kutatói látták-e a feltételezett allúziót? Ez is egy önmagában nem elégséges szempont, hiszen míg egy utalás valószínűségét alá tudja támasztani, hogyha számos teológus ugyanúgy hitelesnek tartotta, de főleg Pál apostol zsidó háttere kapcsán gyakran találkozhatunk azzal, hogy egyes értelmezési módok háttérbe kerülnek, és így csak limitált értelmezéstörténeti támogatottságot találunk – ez azonban nem jelenti feltétlen azt, hogy az utalás nem valós.
    7. Elégedettség: figyelmen kívül hagyva a fenti hat kritériumot, van-e értelme az adott utalásnak, ad-e többletet a szakasz értelmezéséhez? Kétségkívül ez a legszubjektívebb szempont, és önmagában semmiképpen sem elég egy utalás meglétének igazolására. Valószínűleg ez a kritérium első szűrőként tud jól funkcionálni: egy adott szakasz kapcsán először azt vizsgáljuk meg, hogy van-e egy ÓSZ-i kapcsolatnak értelme, és ezután kezdjük vizsgálni a többi szempontot.

A hét kritérium az elmúlt harminc évben nem sokat változott, és bár a Hays-i keretek nagy segítséget nyújtanak, Susan Docherty kiemeli,[13] hogy a következő nagy előrelépés az Ószövetség-Újszövetség kapcsolatának kutatásában azzal történhet meg, ha megszületik egy konszenzusos kritériumgyűjtemény, amely alapján meg lehet határozni az utalásokat. Ezzel szemben egyesek megkérdőjelezik, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen, mindent magába foglaló és minden eshetőségre kiterjedő kritériumgyűjteményt vagy definíciót megalkotni.[14]

Az utalások kapcsán különösen is fontos kiemelni a kontextus jelentőségét: bár az újszövetségi szerzők mindig tudatában voltak a kontextusnak, amikor idéztek az Ószövetségből,[15] az utalások sosem léteznek önmagukban. Nem létezik olyan, hogy atomizált utalás – a legkisebb allúzió is annak nagyobb kontextusára is utal.[16] Egy utalás ugyanakkor kevésbé direkt, mint egy idézet: nem mindenki fogja felismerni, hiszen felismerése nagyban függ az olvasó műveltségétől, és hogy ismerős-e azzal a szöveggel, amire az író utalni kíván.[17] Ha az olvasó felismerte az utalást, akkor az gazdagítja olvasatát; de a szöveg megértéséhez nem szükséges az utalás megtalálása.

Az alábbi példa illusztrálja az utalás jelenségét, és hogy egy hosszabb ószövetségi szakasz allúziója mennyiben tudja gazdagítani a leírt szakaszt:[18] a 2Kor 3,6 versben Pál egyértelműen idézi Jeremiást (31,31–32) az „új szövetség”-re való hivatkozással, azonban ha kiterjesztjük a kontextust, akkor további, sokkal kevésbé nyilvánvaló utalásokat is észrevehetünk. A Jer 31,31-34-ben olvasható új szövetségről szóló ígéretet Isten megismétli a próféta által a 32,36–44 versekben – a két kijelentés közé pedig beékelődik a szimbolikus történet, amelyben Jeremiás földet vásárol rokonától, és az adásvétel igazolására dokumentumot írnak, amelyet cserépedénybe tesznek, és elzárva, bizonyítékként eltesznek (Jer 32,1–25). Ez a történet nagyon is tudatosan került a két, szövetségről és kegyelemről szóló kijelentés közé, és segít már önmagában a Jer kontextusában értelmezni Isten új szövetségének ígéretét. A leírt dokumentumon a pecsét biztosította a hitelességet, és a cserépedény volt az az eszköz, amelyben ez a biztosíték (és így a föld birtoklásának joga) megőrződött. Jeremiás leírásában ez a biztosíték nem kevesebb, mint Isten eljövendő kegyelmének és az örömteli jövőnek bizonyossága (Jer 32,42–44).

Azt tudjuk, hogy a korinthusi gyülekezet a Krisztus-eseményben látta beteljesedni a jeremiási új szövetség ígéretét (1Kor 11,25 utalása Jer 31,31–34-re), így az értelmezhetőség és hitelesség szempontjából megállja a helyét a feltételezés, hogy az új szövetség ígéretéhez ilyen közel álló szakaszt is értelmezhettek saját keresztyén életük kontextusában. Pál egyes kulcsszavak behozatalával idézi be a jeremiási földvásárlás képét: a 2Kor 1,22-ben használja az „elpecsétel” kifejezést – amely a Jer 32-ben a levélre írt tartalom hitelességét igazolja. A páli képben a Szentlélek az, aki igazolja Isten Krisztusban nyújtott megváltását, és így biztosítja a híveket afelől, hogy a Krisztusban kapott kegyelem megváltoztathatatlan és elvehetetlen.

Ahogy az apostol folytatja érvelését, a 4,7 versben említést tesz a „cserépedény”-ről, amely a kincset tartja. Ez ismét csak felidézheti a jeremiási adás-vétel képét, és emlékezteti az olvasót a cserépedény szerepére a történetben. Ahogy ott is a cserép szerepe elsődlegesen a megőrzés volt, és a hangsúly nem az edényen, hanem a benne őrzött dokumentumon volt, úgy a 2Kor 4,7 kapcsán is látni kell, hogy a hangsúly nem a cserépedényen vagy annak törékenységén van, hanem a kontraszton, amit a benne őrzött kinccsel alkot – az edény értékét a benne őrzött tárgy értéke adja, amely a jeremiási kontextusban Isten helyreállításának ígérete, a korinthusi levélben pedig a megvalósult megváltás. A 2Kor 1,21–22 és 4,7 értelmezéséhez nem kell látni a kapcsolatot a Jer 32-vel, de annak háttérismerete szépen kiegészíti és elmélyíti az apostol által leírt üzenetet.

3. Visszhang

A visszhangok még az utalásoknál is nehezebben megfogható intertextuális kapcsolatok, bár a kettő közeli rokon. Egyes kutatók a kettőt a szerző szándékossága szerint különböztetik meg. Moyise szerint akkor beszélünk visszhangról, „amikor az utalás olyan gyenge, hogy a szerző tudatos szándéka nem valószínű.”[19] A visszhang jelensége mögött az állhat, hogy az ÚSZ-i írók olyannyira ismerték és elmélyültek az ÓSZ-i szövegekben, hogy természetes módon használtak onnan származó kifejezéseket, nyelvezetet – de nem kívánták az adott ÓSZ-i szakaszt beidézni, vagy érvelésként felhasználni.[20] Hays is felhívja a figyelmet a belemagyarázás veszélyére: „ahogy egyre közelítünk a visszhang határához, kikerülhetetlenül azzal a problémával szembesülünk, hogy nehéz döntést kell hoznunk: vajon valóban visszhangot hallunk, vagy csak az elménk mormolása vetít elénk délibábot?”[21] Ez a veszély annál valósabb, minél távolabb áll egymástól vizsgált szövegünk és az a szöveg, aminek a visszhangját hallani véljünk – ennek a csapdáját az 5. kritérium alkalmazásával próbáljuk kikerülni. A visszhangok ilyen ingadozó helyzetéből fakad, hogy egyes kutatók szinte teljesen feleslegesnek tartják azt, hogy külön foglalkozzanak visszhangokkal, és sokkal szívesebben hivatkoznak az ilyen szövegrészletekre „irodalmi párhuzamként”. Ellenben mások jelentősnek gondolják a visszhangok jelenlétét, és mélyebben utánajárnak, hogy egy-egy feltételezett visszhang miben gazdagíthatja a vizsgált szöveg jelentését.[22]

Egy ilyen (feltételezhető) visszhangot figyelhetünk meg a Róm 1,16–17 versekben, a „szégyellem” (epaiszkhünomai) szó kapcsán. Ennek a görög szónak a rokon kifejezése ismételten előfordul azokban a zsoltárokban és próféciákban, amelyekre Pál a megigazulással kapcsolatos teológiájában és szókincsében épített: így például Zsolt 25,2 („Benned bízom Istenem, ne szégyenüljek meg” [kataiszkhüntheién – kiemelés tőlem]) vagy Ézs 28,16 a LXX szerint[23] („Aki hisz benne, nem fog megszégyenülni” [kataiszkhünthé – saját fordítás, kiemelés tőlem]). Az Ézs-i szakaszt ebben a formájában Pál ugyanebben a levelében többször is szó szerint idézi (Róm 9,33; 10,11), így joggal feltételezhetjük, hogy a tudatosan-tudattalanul visszhangozta Ézsaiás szavait saját meggyőződéseként. Az ÓSZ-i előfordulások egyfajta jövőbetekintést fejeznek ki, Isten megmentő, szégyentől megszabadító kegyelmére várást. Pál kijelentése tökéletesen érthető önmagában, de külön mélységet kölcsönözhet az ÓSZ-i visszhang felismerése, ha meglátjuk, hogy Pál az ÓSZ jövő várakozását jelenidejűvé teszi, és ezt a megmentő kegyelmet az evangéliumhoz kapcsolja – ahogy azt számtalanszor, sokkal egyértelműbben megteszi írásai egyéb részeiben.

4. Az intertextualitás egyéb formái

A Hays utáni időszakban az irodalomtudomány tovább tágította az intertextualitás fogalmát és az azzal kapcsolatos vizsgálódásokat.[24] A kutatás következő fázisa túllépett a Hays-re jellemző szövegi (pontos szintaktikai vagy lexikai) egyezések keresésén, és a tágabban értelmezett intertextualitás mentén keres allúziókat. Egy szöveg (főként és elsősorban a biblia szöveg) sosem önmagában van, hanem mindig mélyen belegyökerezik egy értelmezési, vallási, doktrinális keretbe,[25] leírják és formálják a globális politikai, vallási és társadalmi kontextust. Ez a „kulturális kódrendszer”[26] létrehoz egy ún. intertextuális enciklopédiát, egy olyan (háttér)ismeretet, amely formálja mind a szentíró, mind az olvasó világnézetét,[27] és amelynek mentén kimondott szintaktikai egyezések nélkül létezhet intertextuális referencia egy-egy ÓSZ-i ideára, elképzelésre vagy képre. Ebben a felfogásban ún. dialógusos intertextualitásról beszélhetünk:[28] a szövegek egymással dialógusban vannak, és értelmezi horizontot hoznak létre, amelynek mentén interpretáljuk azokat.

Umberto Eco az intertextualitásnak három szintjét különbözteti meg:[29] tudatos direkt intertextualitást, tudattalan intertextualitást és kulturális intertextualitást. Az intertextualitásnak erre a formájára alapozva kezdhetünk el egy-egy ÓSZ-i szakasz, gondolat vagy akár teljes könyv hatásáról beszélni, immár elszakadva a pontos, szó szerinti egyezések keresésétől. Itt azokban a témákban, motívumokban, mintában, képiségben, attitűdben, gondolatiságban lehet tetten érni a két szövetség közötti összefüggéseket, amelyek az ÓSZ-ből fakadnak, onnan eredeztethetőek, és az ÚSZ-i iratokban megjelennek – akár direkt idézetek vagy utalások révén, de túl a szavak szintjén, szinonim kifejezések vagy tematikus egyezések mentén.[30] Fontos azonban felhívni a figyelmet a parallelománia veszélyére: arra a jelenségre, hogy az olvasó már minden utolsó felületes azonosságban utalást és hivatkozást lát, szinte belemagyarázva a szövegbe. Jelenleg nem létezik konszenzus (és talán nem is lehetséges) arról, hogy mi alapján lehetne megkülönböztetni, amikor a szentíró pusztán csak hasonló szókincsből merít, és mikor beszélhetünk valódi irodalmi függésről, hatásról – óvatosan kell eljárni a kulturális intertextualitás keresése során.

5. Összegzés

Az Ó- és ÚSZ egymáshoz való kapcsolatáról, belső összefüggéseiről számtalan mű született, és a hétköznapi bibliaolvasó számára is ismerősek lehetnek az evangéliumokban vagy a páli levelekben található ÓSZ-i idézetek. Azonban az idézetek csak az egyik formája a két szövetség között megfigyelhető intertextualitásnak. Az idézeteknél sokkal kevésbé direkt formában találjuk az allúziót, valamint a visszhangot is – mindkettő szintaktikai, lexikai azonosságra épül, és bár a szöveg megértéséhez nem szükséges a felismerésük, elmélyítik a szöveg értelmét. A fenti három intertextualitási forma mellé kapcsolhatunk még egy negyediket, amely a kulturális kódra épül, és szövegi, szó szerinti azonosságon túlmutatva az ÓSZ-i ideákra, gondolatokra, motívumokra, képiségre vagy tematikus hasonlóságra épít. Lehetetlen lenne egy olyan intertextualitás-definíciót megalkotni, amely kiterjed az egész Szentírás minden részére; azonban hiba lenne az ÓSZ ÚSZ-re gyakorolt hatását, illetve azzal való kapcsolatát pusztán az idézetekre vagy akár a szavak szintjére leszűkíteni. A fent ismertetett alapelvek keretet adhatnak számunkra az ÚSZ-i szakaszok ÓSZ-i előzményei vagy hatásai vizsgálatakor, és így értékes háttérismeretet, további mélységet kölcsönöznek írásmagyarázatunknak.

Bibliográfia

Docherty, Susan: Crossing testamentary borders – Methodological insights for OT/NT study from contemporary Hebrew Bible scholarship, in: David Allen – Steve Smith (eds.), Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), 579. London, T&T Clark, 2020, 11–22.

Dodd, Charles H.: According To The Scriptures: The Substructure Of New Testament Theology. London: Nisbet, 1952.

Eco, Umberto: A theory of semiotics, Indiana University Press, 1976.

Eco, Umberto: On literature, Orlando, Harcourt, 2004.

Eco, Umberto: The role of the reader, Indiana University Press, 1979.

Ellis, E. Earle: The Old Testament in Early Christianity – Canon and Interpretation in the light of Modern Research, Tübingen, Mohr Siebeck, 1991.

Fitzmyer, Joseph: The use of explicit Old Testament Quotations in Qumran literature and in the New Testament, New Testament Studies, VIII. évf., 1960, 297–333.

Genette, Gérard: The architext, CA, University of California Press, 1992

Gillmayr-Bucher, Susanne: Intertextuality – between literary theory and text analysis, in: Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.), The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), 16. Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 13–23.

Hawthorne, G. F. – Martin, R. P. (eds.): Dictionary of Paul and his letters. Downers Grove, IL, InterVarsity Press, 1993.

Kowalski, Beate: Selective versus contextual allusions – Reconsidering technical terms of intertextuality, in: David Allen – Steve Smith (eds.), Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), 579. London, T&T Clark, 2020, 86–102.

Kreuzer, Siegfried (ed.): Introduction to the Septuagint, Waco, TX, Baylor University Press, 2019.

Lange, Armin et al. (eds.). Brill Online Textual History of the Bible. Leiden, Brill, 2016.

Moyise, Steve: The Old Testament in the New: An Introduction. New York, Continuum, 2001.

Oropeza, J.: New Covenant Knowledge in an Earthenware Jar: Intertextual Reconfigurations of Jeremiah in 2Corinthians 1:21–22, 3:2–11, and 4:7, Bulletin for Biblical Research, XXVIII. évf., 2018/3, 405–424.

Paulien, Jon: Elusive allusions in the Apocalypse – two decades of research into John’s use of the OT, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.), The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), 16. Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 61–68.

Phillips, Peter: Biblical studies and intertextuality – should the work of Genette and Eco broaden our horizons? Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.), The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), 16. Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 35–45

Wee, Leonard: Beyond the Echoes: Extending the framework for biblical intertextuality, Durham University, 2012, http://etheses.dur.ac.uk/6968/

Hivatkozások

  1. Ezt legjobban az példázza, hogy ez a hivatkozási lista jószerével bibliakiadásonként változik. Az Újszövetségben felhasznált ószövetségi helyekről több lista is született, amelyek között számos eltéréssel találkozunk, a teológusok, kutatók által két leggyakrabban használt a Nestle-Aland 28. (NA28) és a United Bible Society 4. (UBS4) kritikai görög szövegkiadásának függelékei. Ezen felül azonban találkozunk ilyen listával pl. a G. F. Hawthorne – R. P. Martin (eds.): Dictionary of Paul and his letters, Downers Grove, IL, InterVarsity Press, 1993, 63. ↑
  2. Az ismertetett kritériumok nagyrészt felhasználhatóak az ÓSZ-en, illetve ÚSZ-en belüli hivatkozások használatához is, de jelen cikkben a példák és az alkalmazás bemutatása az ÓSZ-ÚSZ kapcsolatára lesz vonatkoztatva. ↑
  3. A bevezető formulákról részletesebben ld. Joseph A. Fitzmyer: The use of explicit Old Testament Quotations in Qumran literature and in the New Testament, New Testament Studies, VIII. évf., 1960, 300–304. Fiztmyer összehasonlítja, majd az alkalmazott bevezető formulák alapján kategóriákra bontja a qumráni szövegekben és az ÚSZ-i iratokban található kimondott idézeteket. ↑
  4. Fitzmyer: The use, 300; E. Earle Ellis: The Old Testament in Early Christianity – Canon and Interpretation in the light of Modern Research, Tübingen, Mohr Siebeck, 1991, 81–82. ↑
  5. Egyesek ezt megpróbálják úgy magyarázni, hogy mivel mind a két előfordulás a korinthusi gyülekezetnek írt levelekben található, és az első alkalommal találunk bevezető formulát, ez azt jelenti, hogy második alkalommal már nincs szükség a bevezető formulára, hisz a gyülekezet felismeri, hogy szentírási szöveggel van dolguk. ↑
  6. Külön problémát jelent a Júd 9, ahol a szentíró talán a Zak 3,1–2 versekre utal, de a mondás angyalnak tulajdonítása miatt (aki nem szerepel Zakariásnál) ez még mindig vita tárgyát képezi. A többi előfordulás a Júd 14–15 versek, amelyek eredete bizonytalan, de valószínűleg apokrif irodalomból származik; ApCsel 17,28, amelyben Pál Aratustól, Tit 1,12–13, amelyben Epimenidésztől, és 1Kor 15,33, amelyben Menandertől idéz. ↑
  7. A Kr. e. 3. sz. körül készülhetett el a Pentateuchos (Mózes öt könyve) görög fordítása, a legenda szerint hetven (vagy hetvenkettő) fordító munkájaként – innen ered latin neve, a Septuaginta (rövidítve LXX). A következő évszázadokban fokozatosan készült el az ÓSZ többi könyveinek fordítása is, a protestáns kánon szerinti 39 könyv a Kr. u. 1. században már valószínűleg közkézen foroghatott. Egyes teológusok és kutatói irányok mást értenek a LXX fogalma alatt, és több monográfia született az egyes könyvek szövegtörténetéről (bevezetésként ld. Siegfried Kreuzer (ed.). Introduction to the Septuagint, Waco, TX, Baylor University Press, 2019). Mivel jelen tanulmányunkban nincs lehetőség részletesen tárgyalni a kifejezés és az egyes könyvek szövegtörténetét, ezért az egyszerűség és közérthetőség érdekében itt az LXX kifejezés a protestáns kánon szerinti ÓSZ-i könyvek görög fordítását jelenti. Alapvetően a Rahlfs-Hanhart kritikai LXX szövegkiadásának főszövegét tekintjük mérvadó szövegnek. ↑
  8. Az ÓSZ standardizálódott héber szövege, amely a 6-10. sz. között működő ún. maszoréta írnoki iskolák eredménye. A tudományos körökben használt héber szövegkiadás alapját a Leningrádi kódexben található maszoréta szöveg képezi. A maszoréta szöveggel gyakorlatilag megegyező (ún. proto-maszoréta) héber szövegváltozat már valószínűsíthetően létezett az 1. sz-ban is (részletesebben ld. Armin Lange (et al. eds.): Brill Online Textual History of the Bible. Leiden, Brill, 2016), ezért indokoltnak látjuk, hogy jelen tanulmányban MT-ként hivatkozzunk az 1. sz-i ÚSZ-i írók előtt lévő héber szövegre. ↑
  9. Pl. a fentebb is említett Hawtorne–Martin: Dictonary, 63. ↑
  10. Steve Moyise: The Old Testament in the New: An Introduction, New York, Continuum, 2001, 6. ↑
  11. A hét kritériumot és leírásukat Hays könyvéből adaptáljuk (Hays: Echoes, 29–32) ↑
  12. Rendkívül kevés esetben egyes kutatók megkérdőjelezhetik, hogy egy adott ÓSZ-i szöveg abban a formában ismert volt-e az ÚSZ-i író előtt, de ezeket kivételeknek tekinthetjük. Az elérhetőség szempontja abból a szempontból lehet releváns, hogy vajon a szentíró előtt ott lehetett-e a szöveg, vagy csak emlékezetből tudott utalni az adott ÓSZ-i szakaszra. ↑
  13. Susan Docherty: Crossing testamentary borders – Methodological insights for OT/NT study from contemporary Hebrew Bible scholarship, in David Allen – Steve Smith (eds.): Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), London, T&T Clark, 2020, 15. ↑
  14. Beate Kowalski: Selective versus contextual allusions – Reconsidering technical terms of intertextuality, in David Allen – Steve Smith (eds.): Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), London, T&T Clark, 2020, 101. ↑
  15. Ld. C. H. Dodd: According To The Scriptures: The Substructure Of New Testament Theology. London: Nisbet, 1952, 53–55. ↑
  16. Kowalski: Selective versus contextual, 86. ↑
  17. Susanne Gillmayr-Bucher: Intertextuality – between literary theory and text analysis, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.): The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 18. ↑
  18. Részletesen, a teljes érvelés leírásáért és bibliográfiáért ld. B. J. Oropeza: New Covenant Knowledge in an Earthenware Jar: Intertextual Reconfigurations of Jeremiah in 2Corinthians 1:21–22, 3:2–11, and 4:7, Bulletin for Biblical Research, XXVIII. évf., 2018/3, 405–424. ↑
  19. Moyise: The Old Testament in the New, 6. ↑
  20. Hétköznapi példát láthatunk erre jelenségre az imádságokban: a keresztyén hívők hajlamosak olyan szavakat, kifejezéseket használni („hálát adok neked, Uram…”; „kérlek, őrizd és áldd meg…”; „Te legyél az, aki kipótolod…”), amelyek a hétköznapi, beszélt nyelvtől idegenek vagy távol állnak, és sokkal inkább egyfajta bibliai nyelvezetre emlékeztetnek – azonban mégsem tekinthetjük ezeket szentírási idézetnek. ↑
  21. Hays: Echoes, 23. ↑
  22. Jon Paulien: Elusive allusions in the Apocalypse – two decades of research into John’s use of the OT, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.): The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 62–63; és Moyise: The Old Testament in the New, 6. Moyise maga – fenntartásokkal ugyan, de – azon a véleményen van, hogy a visszhang jelentősége annak erősségével egyenes arányban nő, illetve csökken. ↑
  23. A MT szövege egy kicsit eltér: a héber szöveg (és az annak alapján készült magyar fordítás) szerint „Aki hisz, az nem menekül el!” ↑
  24. Az irodalomtudományi kutatások kapcsán ld. Gérard Genette: The architext, CA, University of California Press, 1992; Umberto Eco: A theory of semiotics, Indiana University Press, 1976. ↑
  25. Gillmayr-Bucher: Intertextuality, 17. ↑
  26. Leonard Wee: Beyond the Echoes: Extending the framework for biblical intertextuality, Durham University, 2012, http://etheses.dur.ac.uk/6968/ (Letöltés: 2024. március 31.), 23. ↑
  27. Umberto Eco: The role of the reader, Indiana University Press, 1979, 7–40. ↑
  28. Peter Phillips: Biblical studies and intertextuality – should the work of Genette and Eco broaden our horizons?, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.): The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 42. ↑
  29. Umberto Eco: Borges and my anxiety of influence, in Umberto Eco: On literature, Orlando, Harcourt, 2004, 121. ↑
  30. Wee: Beyond the Echoes, 47. ↑