Ripp-Nagy Nóra: A „ius vitae” alkotmányos alapkérdései

1. Honnan erednek az emberi jogok? Eszmetörténeti válaszok

A jogelméleti és eszmetörténeti koncepciók mind választ kerestek arra az egyszerűnek tűnő kérdésre, hogy honnan erednek az emberi jogok?^[1] Többféle megközelítés látott napvilágot, a dolgozatban négy nagy elméleti megközelítést, felfogást, koncepciót fogok elemezni, nevezetesen: a természetjogit, a moralistát, a pozitivista megközelítést és végül a nemzetközi jogra koncentráló felfogást.^[2]

A természetjogi felfogás alapvetése, hogy az emberek által megalkotott törvényeknél léteznek magasabb rendű normák.^[3] Ezek a normák a természet örökérvényű rendjéből származnak, vagy más felfogás szerint Istentől magától^[4] – amely törvények annyira merevek és szilárd törvények, hogy „még maga Isten sem tudná megváltoztatni” vallotta Hugo Grotius.^[5] Annyi biztos, hogy a természetjogi felfogás eredete a görög-római jogi és filozófiai gondolkodáshoz köthető,^[6] a ius naturale és a naturalis ratio „természetes” kapcsolata az ember értelmén alapszik,^[7] hiszen „a valódi törvény az igazi értelem, amely a természettel összhangban áll”.^[8] A természetjogi felfogás fejlődéstörténete Aquinói Szent Tamás munkássága során a középkorban új erőre kapott,^[9] Szent Tamás nem csak a római jogi gyökerekkel rendelkező ius commune miatt tarthatta fent a természetjogi felfogást, és nem is csupán a kánonjog katolikus eszmerendszere miatt, hanem azért is mert megkeresztelte Arisztotelészt.^[10] Ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de Arisztotelész tanai Szent Tamás kezei alatt (keresztvíz alá merítettek) és Szent Tamás felfogásában találkozott a római jog, a kánonjog és a görög filozófia.^[11] Szent Tamás természetjogi megközelítésének fontos eleme volt, hogy különbséget tett örök törvény, természeti törvény és ius positivum között, amely az ember alkotta törvénynek felel meg.^[12] Utóbbival kapcsolatban Szent Tamás kiemelte, hogy „minden ember alkotta törvény, annyiban tarthat igényt a törvény-mivoltra, amennyiben a helyes értelemnek megfelel, ekkor pedig egyértelműen és nyilvánvalóan az örök törvényből származik”.^[13] A helyes értelem, ezek szerint továbbra is visszatérő eleme a természetjogi felfogásnak, hiszen már a római jogi ius naturale – naturalis ratio kapcsolatban is az ész volt a valódi törvény alapja, és ez a felfogás a középkorban is tovább élt, azzal a különbséggel, hogy Szent Tamás in concreto nevesíti azt a törvényt, amelynek meg kell felelnie az ember által alkotott jognak, ez a törvény a lex aeterna, vagyis az örök törvény. Az örök törvény tamási definíciója pedig: „[…] közjóra irányuló ész-rend, amit az hirdetett ki, aki a közösség gondját viseli”.^[14] Szent Tamás egyértelműen arra utal, hogy az örök törvény ki lett hirdetve, mégpedig olyas valaki által, aki a közösség gondját viseli. Itt az Angyali Doktor a Mindenhatóra utal,^[15] tőle eredezteti az örök törvényt, amely a közjóra való törekvéssel és az ész-rendi formulával meghatározza az ember által alkotta törvényeknek azon formuláját, amelynek keretében a ius positivumnak meg kell felelnie az ész-rendnek, hiszen csak ez által lesz (valódi) törvény. A tomista megközelítés ezek szerint az emberi jogok eredetét és alapvetően a jogok eredetét is a Teremtőnek tulajdonítja, azzal, hogy állít egy, az örök törvényhez viszonyuló mércét, amely meghatározza egy adott törvény minőségét azáltal, hogy mennyire felel meg a lex aeternanak.

Aquinói Szent Tamás után, még mindig a természetjogi megközelítésnél maradva, John Locke munkásságát fogom megvizsgálni, legfőbbképpen azért, mert Locke volt az első, aki a természeti törvényből kiindulva, kidolgozta az emberi jogok első összefüggő elméletét.^[16] Locke a Két értekezés a kormányzatról című művében^[17] azzal a kérdéskörrel foglalkozott, hogy a természeti állapotban lévő személyek vonatkozásában hogyan hatott a természeti törvény és azzal, hogy miért hozták létre ezek a személyek a polgári kormányzatot, vagyis magát az államot.^[18] Locke szerint „a természeti állapotot a természeti törvény kormányozza” és ebben az állapotban „az emberek valamennyien egyenlők és függetlenek, senki sem károsíthat meg egy másik embert életében, egészségében, szabadságában vagy javaiban”.^[19] Locke voltaképpen a minden ember egyenlő aranyszabályát írta meg. Azt is megválaszolja, hogy ha az ember annyira szabad és szuverén, akkor miért mondana le ezen kiváltságairól? Azért, mert ezen állapota bizonytalan és mindenki „állandóan ki van téve mások kártevéseinek”.^[20] Jóllehet, ez a válasz alapozza meg a polgári kormányzat alapját, célját és lényegét, amely szerint, a társadalomba szerveződő személyek lemondanak a természeti állapotban meglévő kiváltságaik egy bizonyos részéről, éppen azért, hogy élvezni tudják azokat (mert a polgári kormányzat oltalmazza ezeket a jogokat).^[21] Ezen felfogás Hazánk Alaptörvényében is megjelenik, a „Szabadság és felelősség” I. cikk (1) bekezdés szerint „Az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége”. Ha górcső alá vesszük Locke elvárásait a polgári kormányzat működésétől, az voltaképpen a jogok, különösen az emberi jogok (élet, tulajdon, társulási és politikai szabadság) védelmét várja el^[22] attól, amit az Alaptörvény a legmagasabb (alkotmányos) szinten rendez, elsődleges feladatnak kijelölve az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogainak védelmét. Mind Locke mind Szent Tamás egy magasabb rendhez köti az emberi jogok eredetét, előbbi a természeti állapotban meglévő jogokat a természeti rendben meglévő, annak részeként létező normáknak tekinti, és mint posztulátumot fogadja el a létezéssel együtt létező normákként. Ezek a normák az emberek társadalommá formálódásával, közösségé alakulásával együtt megmaradnak a természeti állapotból kilépő polgárok számára is, és a polgári kormányzat az az intézmény, amelynek feladata ezeket megvédeni. Az Angyali Doktor esetében pedig az emberi jogok Istentől származnak, hiszen az örök törvényben kihirdette azokat.

A természetjogi felfogás kritikáját a haszonelvű szemlélet, tehát az utilitarizmus képviselői fogalmazták meg.^[23] Szerintük a probléma a természetjogi felfogással az, hogy az emberi jogok, mint magasabb rendű univerzális normák létezése végtére is hit kérdése, mert tudományosan a létezésük nem bizonyítható.^[24] Az utilitarizmusnak és a haszonelvű jogfelfogásnak is egyik legjelentősebb képviselője Jeremhy Bentham.^[25] Szerinte „a természet az embert két szuverén úr – a fájdalom és az élvezet – kormányzata alá helyezte […] egyedül ők tudják meghatározni mit fogunk tenni”,^[26] továbbá azt is vallotta, hogy „a törvény akkor helyénvaló, ha „a lehető legnagyobb szám legnagyobb boldogságát eredményezi”.^[27] Bentham jogelméleti megközelítése és a természetjoghoz való viszonya (szerinte a természetes jogok olyanok, mintha „gólyalábakon járó képtelenségek” volnának^[28]) kéz a kézben jár a jogpozitivizmussal, amely alapvetően tagadja, hogy léteznének magasabb rendű normák, a jogok eredete kizárólag a törvényből vezethetők le, és az emberi szabadságot biztosító jogok (pozitivista szóhasználattal az állampolgári jogok) kizárólag az alkotmányból erednek és ezt az állam biztosítja.^[29] A szóhasználatból (állampolgári jogok) következik, hogy a pozitivista jogfelfogás tagadja az univerzálisan érvényes jogok létét, mert nem minden emberre vonatkoztatja állampolgárai jogait, hanem csupán arra az államra és az abban az államban állampolgársággal rendelkező személyekre, ahol az állampolgári jogokat garantáló alkotmány hatályban van.

Áttérve a moralista felfogásra, annyi hasonlóság bizonyosan van a természetjogi és moralista elméletek között, hogy mindkettőnek meghatározó eleme, az emberi jogok eredetére adott válaszuk tekintetében, hogy az emberi racionalitás, a józan ész a válasz(ok) egyik kiinduló pontja.^[30] A moralista felfogást Kanthoz köthetjük, aki szerint az embert az különbözteti meg más élőlényektől, hogy nem csak a szükségleteinek engedelmeskedik, hanem eszes lény is.^[31] Az eszes lény, mint kategória két konstitutív elemből tevődik össze a kantiánus megközelítés szerint, az egyik a racionalitás, a másik pedig az, hogy az eszes lény, azaz az ember rendelkezik a voluntasszal, vagyis az akarattal.^[32]Az akarat és a racionalitás vezetnek el az öntörvényhozás gondolatához^[33], amelynek lényege, hogy az egyén (akárcsak egy törvényhozó testület) belső, önmagára érvényes, a mindennapi cselekvésben a cselekvést szabályozó szabályokat alkothat a mindennapokra^[34], ezzel létrehozva egy absztrahált maximát.^[35] Ezeket a maximákat akárcsak a jogszabályokat – absztraháltságuk miatt – rálehet vonatkoztatni a leghétköznapibb eseményekre is.^[36]A maximák az erkölcsi törvénynek kvázi a passzusait alkotják, az erkölcsi törvény pedig az emberi szabadságon és az eszes lények akaratán nyugszik, mert az eszes lénynek a racionalitás talaján állva, szabadságában áll akaratával megalkotnia belső, öntörvényhozása folyamán azt a maximát, amelyet ésszerű és racionális követnie. Így formálódnak meg a kategorikus imperatívuszok, az erkölcsi parancsok.^[37] Kant olyan maximákat alkotott meg, amelyek nagy általánosságban alkalmazhatóak a mindennapi emberi érintkezésben, pl. „Úgy cselekedj, mintha cselekedeted maximáját általános törvényként akarnád megadni”.^[38] Az öntörvényhozás így lesz teljes, az adott személy megalkotja a saját maximáját (pl.: minden körülmények között igazat mondok), és úgyis cselekszik, minden esetben, hogy ez a maxima érvényesüljön. Ezekre az erkölcsi alapokra épül Kant jogtana., amelynek lényege, hogy ugyan a jogrend és az erkölcsi rend különböznek egymástól, de ahhoz, hogy a kategorikus imperatívuszok érvényesülni tudjanak jogi értelemben vett törvényekre van szükség.^[39] Kant szerint „a jog tehát azoknak a feltételeknek az összesége, amelyben az egyik ember önkénye (akarata) a szabadság általános törvénye szerint egyeztethető össze a másik emberével”,^[40] ez a mondat egyrészről az emberi egyenlőség, másfelől a szabadság jogi fundamentumát alkotta meg. Az emberi egyenlőségét^[41] azért, mert az emberek akarata (önkénye) nem sorolható különböző szintekre, minden ember akarata, ergo személye egyenlő, és ezt a szabadság általános törvénye garantálja, ahol mindenki egyenlő és az emberi méltányosság – éppen a maximák miatt – garantálva van, hiszen, ha mindenki abból indul ki, hogy úgy cselekszik, mintha cselekedetétnek maximáját általános törvényként akarná megadni, akkora elvileg a méltóság érvényesül. Ez a jogszemlélet vezette az amerikai Ronald Dworkint újkantiánus emberi jogi felfogásának megalkotásához, nézete szerint a kormányzatok nem tagadhatják meg az emberi méltóságot és a politikai egyenlőséget, mint alapvető jogokat^[42] ezek, mint „aduk a kártyajátékban”^[43] illetik meg az embereket és magasabb rendűek, mint bármely politikai hasznossági cél vagy érdek.^[44]

A moralista felfogás tehát az ésszel rendelkező egyénből és az erkölcsből indul ki. Az alapjogok eredetét (az alapjogokat, mint az emberi jogok helyett alkalmazott terminus technikust a moralistákhoz köthetjük,^[45] és először az alapjog, mint kifejezés az 1849-es frankfurti birodalmi Alkotmány rendelkezései között fogalmozódott meg, de a bonni Alaptörvény is és az Európai Unió Alapjogi Chartája – nomen est omen – használja a kifejezést)^[46] egyfelől az emberi tiszta észből vezeti le, másfelől állít egy erkölcsi mércét is azzal, hogy a kategorikus imperatívuszokat érvényre akarja juttatni a jogrendben.

Végül következzen az a szemlélet, amely az emberi jogok eredetét a nemzetközi jogból vezeti le. E megközelítés lényege, hogy az emberi jogok a nemzetközi jog nélkül nem tudnának univerzálisan érvényesülni.^[47] Ennek oka a nemzetközi egyezmények által garantált alapjogokban keresendő, és abban, hogy az olyan nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ – vagy éppen az Európai Unió – megkövetelik a részes államoktól, hogy azokat a jogi dokumentumokat, amelyeket a különböző nemzetközi szinten meglévő organizációk kötelezően ismernek el magukra nézve, a tagállamok ültessék át a nemzeti jogrendszerükbe. Különös jelentőséggel bír az ENSZ és annak Alapokmánya^[48] valamint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata.^[49] Egyfelől azért, mert az Alapokmány és a Nyilatkozat előtt a szuverén államok belső joghatóságának számított az emberi jogok védelme^[50], az Alapokmány (1945) és a Nyilatkozat (1948) megalkotása, valamint a II. Világháború szörnyűségei után az emberi jogok védelme nemzetközi szinten is a mindennapi politikai és jogi párbeszéd része lett,^[51] tehát már nem csak az államok szuverén belső ügye volt az alapvető jogok oltalma, hanem a szuverén államok közös ügye lett.^[52]

A Nyilatkozat preambulumának a szövege szerint:

A Közgyűlés kinyilvánítja az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, mint azt a közös eszményt, amelynek elérésére minden népnek és nemzetnek törekednie kell abból a célból, hogy minden személy és a társadalom minden szerve, állandóan szem előtt tartva a jelen Nyilatkozatot, oktatás és nevelés útján előmozdítsa e jogok és szabadságok tiszteletben tartását, továbbá hogy fokozatosan megvalósuló hazai és nemzetközi intézkedésekkel biztosítsa azok általános és tényleges elismerését és alkalmazását mind a tagállamok népei körében, mind pedig a joghatóságuk alatt álló területek népei körében.

Mindezzel a Nyilatkozat maga fejezi ki igényét arra, hogy az emberi jogok nemzetközi oltalmazója legyen.

A fejezet címeként azt a kérdést tettem fel, hogy honnan erednek az emberi jogok? Erre a kérdésre olyan választ adni, ami minden kétséget kizáróan valamelyik megközelítést hirdetné ki abszolút győztesként nem lehet. Azt viszont ki lehet jelenti, hogy van igazság mindegyik elgondolásban. Hiszen, ha a pozitivista felfogást veszem alapul, végső soron jogtechnikai szempontból akkor lesz hatályos egy rendelkezés, ha azt a törvényalkotásnak megfelelő szabályok szerint, az erre hivatott törvényhozó szerv elfogadja és szabályszerűen kihirdeti. Ha a nemzetközi jogi felfogást veszem alapul végtére is a különböző alapjogi katalógusokat tartalmazó nemzetközi egyezmények elősegítik és garantálják (a részes államokban biztosan) az emberi jogok érvényesülését. Ha a moralista felfogásból indulunk akkor elfogadhatónak tűnik, hogy végső soron az emberi ész az erkölcs vezetett az alapjogokhoz, és azok az emberi ráció termékei. És végül, az sem lenne elrugaszkodott, ha azt vallanánk, hogy létezik egy nagyobb hatalom (vagy a természet) által megszabott norma és ennek a megértése az emberi természetből fakadóan szívünkbe van írva.

2. A ius vitae, mint alkotmányos alapjog

A ius vitae, mint alkotmányos politikai-társadalmi kérdés három különösen érzékeny, állandó és szűnni nem akaró vitákat generáló területre koncentrálódik, ezek a születés-abortusz, a büntetés-halálbüntetés és az életvégi szép/jó halál, vagyis az eutanázia kérdéskörei, amelyek „kikerülhetetlenül alkotmányossági problémák”.^[53] Azért kikerülhetetlenül alkotmányossági problémák, mert kettő első generációs alapjog köré fonódik mind a három eset megítélésének a kérdése, ezek az élethez való jog, és az önrendelkezés jog amelyek az emberi méltóság elidegeníthetetlen részei,^[54] hiszen Hazánk közjogi szemléletével azonosan, a monista felfogást tükrözve, élet és méltóság nem szétválasztható.^[55] Jóllehet, további jogi kérdést vet fel az, hogy ugyan a halálbüntetés és az eutanázia kapcsán, „nem vitás, hogy az, akinek az élete feletti rendelkezésről szó van, ember”,^[56] azonban a megfogant élet és a magzat tekintetében nem ennyire tiszta a kép, ember-e a magzat? A válasz, ha a magyarországi alkotmányosság történetét vizsgáljuk nem egyértelmű. Az viszont kétségtelen, hogy mind a három eset alapjogi kérdés. Hogy miért? Azért, mert az emberi méltóságból és az emberi életből indul ki mind a három nagy kérdéskör, hiszen a halálbüntetés esetén az emberi élet és méltóság^[57] elválaszthatatlan társként jelennek meg, és ami a kérdés feltevés lényege az voltaképpen az, hogy jogosult-e az állami hatalom (végső soron a társadalom) mások, és a társadalom védelmezése érdekében embert ölni, a másik kettő kérdéskör pedig érinti az az élethez való jogot^[58] és az önrendelkezés jogát, az eutanázia esetén azzal, hogy joga van-e az embernek a saját életét kioltani, míg az abortusz kapcsán azzal, hogy az állapotos nőnek joga van-e a magzat (aki ember vagy emberi lény) életét kioltani. A téma megvitatása során az emberi élet szempontjából kronologikusan haladva, a születés-abortusz kérdéskörével kezdem a vizsgálódást, majd a halálbüntetésre és végül az eutanázia alkotmányjogi megítélésére koncentrálok.

2.1 Abortusz

Mi az abortusz? A Magyar Katolikus Lexikon szerint: „az emberi magzat távozása vagy eltávolítása a méhből”,^[59] egyszóval magzatelhajtás. A magzatelhajtás jogi kereteinek meghatározása és szabályozása két nézőpont köré csoportosulnak, egyfelől a „pro choice” pártiak köré,^[60] akik szerint a nő önrendelkezési joga eldönteni azt, hogy mit kezd a benne megfogant és fejlődő élettel, másfelől pedig a „pro life” pártiak köré,^[61] akik az életet, mint megóvandót az önrendelkezési jog elé helyezik.^[62] A szabályozások tekintetében, amelyek lehetővé teszik a magzatelhajtást, megkülönböztethetünk két modellt, a határidős modellt, illetve az indikációs modellt.^[63] Előbbi lényege, hogy meghatározott időn belül, lehetővé teszi a magzatelhajtást,^[64] csak valamilyen törvényben meghatározott okkal lehetséges.^[65] Ezen technikai és fogalommeghatározó sorok után rátérek az abortusz^[66] hazai jogi megítélésére.

„Amint a petesejt megtermékenyül, megkezdődik az élet, mely nem az apáé, nem az anyáé, hanem egy új emberi lényé, aki önmagáért növekszik. Soha nem lesz emberré, ha első pillanattól fogva nem az.”^[67] Ezek szerint az Evangelium Vitae a fogantatástól már embernek tekinti a megfogant életet. De hogyan áll ehhez az orvostudomány? Hiszen a jogi értékelés szempontjából fontos egyfelől az egyházi álláspont, jóllehet erkölcsi alapot biztosít az egyházi vallásos tanítás a jogalkotó és az állam számára is, hiszen az állam nem lehet erkölcstelen, az orvostudomány pedig egzaktsága révén tudományosan is megalapozhat – illetve megcáfolhat bizonyos álláspontokat, végsősoron igazolhat és diszkreditálhat. Tehát az orvostudomány egyes képviselői szerint^[68] a fogamzás pillanata az emberi élet kezdete.^[69] A Magyar Orvos Etikai Kódex szerint II. 2.2 (17) bekezdése szerint „az ember életének kioltását célzó tevékenység mind az orvosi hivatással, mind az orvosi etikával összeegyeztetetlen, egyben kirívóan súlyos vétség”.^[70] Ezen nem törvényi rendelkezések és megközelítések után az Alaptörvény, mint erga omnes törvény adhat további támpontot az abortusz^[71] szabályozásával kapcsolatban. Az Alaptörvény ’Szabadság és felelősség’ II. cikke szerint „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantástól kezdve védelem illeti meg.” Az alkotmányos rendelkezés alapján láthatunk egy kettősséget, miszerint különbség van az emberi élet és a magzat élete között, hiszen az Alaptörvény különbséget tesz a magzat élete és az ember élete között azzal, hogy külön kiemeli az előbb idézett részben a magzati életet és az azt megillető védelmet. Tehát az Alaptörvény nem követi az Evangelium Vitae és a Jobbágyi Gábor könyve alapján idézett orvosi szakvéleményeket, miszerint a fogamzás pillanata az emberi élet, ha ezt az Alaptörvény is elismerné, nem tenne különbséget élet és élet között. Ezekből kiindulva választ kell találni arra a kérdésre, hogy honnan is emberi az élet és meddig beszélhetünk magzati életről?

A kérdéskörrel a 64/1991. (XII.17.) AB határozat^[72] foglalkozott. Az Alkotmánybíróság^[73] határozatában felvetette a kérdést, hogy a „magzat jogilag ember-e”, továbbá az, hogy „alanya lehet-e a jogoknak”. A kérdés megítélésére, tehát annak eldöntésére, hogy jogilag ember-e a magzat a jogalanyiság a kulcs. A jogalanyiság jogi vonatkozásait a Polgári Törvénykönyv szabályozza. A teljes képhez hozzátartozik, hogy az Alkotmánybíróság fent említett határozatát a régi Alkotmány és a régi Ptk. alapján hozta, de a norma szövegek lényegében a jelenleg hatályos rendelkezésekkel azonos célt és joghatást váltottak ki. A régi Ptk. (1959. évi IV. törvény) 8. §-a foglalkozott a jogképességgel, a 8. § (1) bekezdés szerint „minden ember jogképes, jogai és kötelezettségei lehetnek”, a jelenleg hatályos Ptk. (2013. évi V. törvény) 2:1. § (1) bekezdése szó szerint megegyezik a korábbival. Ezek szerint, minden ember jogképes, tehát a jog számára látható, érzékelhető jogalany, aki jogosult és kötelezett lehet. A kérdés továbbra is, hogy a magzat jogképes-e? A régi és az új Ptk. is az élve születés jogi feltételét szabja a jogképességnek (a két törvény norma szövege itt is egyezést mutat) ezek szerint: „a jogképesség az embert, ha élve születik, fogamzásának időpontjától illeti meg”. Ezek tükrében az Alkotmánybíróság határozatában a következőt állapította (avagy nem állapította) meg:

Az ember alapvető jogi helyzetének jellemzője, hogy jogképessége független bármely tulajdonságától. Alapvetően érvényes ez az élethez és méltósághoz való jogra is. (Az e jogok feltétlenségének elismerése körüli vita pedig egyformán érint „mindenkit”.) Ha a megszületett ember emberi minőségét kifejező jogállására sem egyéni tulajdonságai, sem az állapotával (pl. életkor) járó tipikus tulajdonságok nincsenek semmiféle hatással, akkor a magzat fejlettsége, s más sajátosságai is közömbösek lehetnek a jogképesség és az élethez és méltósághoz való jog szempontjából. A tartalmi státuszjogok által garantált absztrakt egyenlőséget, amely az erkölcsi ember-fogalom jogi megfelelője, a jogalanyiság születés előttre való kiterjesztése nem érinti. A mai jog ember-fogalmának másik eleme, hogy a jogalanyiság a születéssel kezdődik. Ennek akkor volt elvi jelentősége, amikor általa minden ember egyenlőségét lehetett megalapozni, s a különböző ember-fogalmakat összhangba hozni. Mára kétségessé vált, hogy ellátja-e még ezeket a funkcióit, mert a természetes ember-fogalom kiterjedőben van. A törvényhozónak kell értékelnie a magzattal kapcsolatos természettudományos és etikai álláspontokat, továbbá mérlegelnie a magzatról való gondolkodás megváltozásának ellentétes társadalmi irányzatait, s eldöntenie, hogy ezek változását indokolt-e jogilag is követni. A fentiek szerint az Alkotmányból nem következik, hogy a magzat jogalanyiságát el kellene ismerni, de az sem, hogy ne lehetne a magzatot jogilag embernek tekinteni. Az emberi státusznak ez a kiterjesztése ugyanis a jogi ember-fogalomnak az alapjogok szempontjából fontos elemeit — más-más okból — valójában lényegesen nem érinti.^[74]

Tehát az Alkotmánybíróság a jogalkotóra bízta annak eldöntését, hogy rendelkezzen arról, hogy mikor lesz jogilag ember az ember és a magzat jogképes-e, avagy továbbra is az élve születés, mint jogi feltétel a meghatározó. A jogalkotó expressis verbis az ember jogi meghatározását nem foglalta törvényi rendelkezésbe, de a magzatot, mint „emberi lényt” nevezi meg az egészségügyről szóló az 1997. évi CLIV. törvény 165. § b) bekezdésében,^[75] tehát a törvényhozó az Alkotmánybíróság határozata által megadott (meghagyott) jogával (lehetőségével), hogy meghatározza az ember jogi fogalmát ugyan nem élt, de ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy a jogalkotó szerint a magzat nem ember, mert nem rendelkezett róla máshogy, mint azelőtt, sőt a magzatnak horribile dictu a megszületéshez sincs joga.^[76] Továbbá, igazolva a jogalkotó felfogását magzat nem emberi felfogásáról (az „emberi lény” szemléletet erősítve), az 1992.évi LXXIX. törvényben, amely a magzati élet védelméről szól, paradox módon lehetővé tette, hogy a magzatnak, vagyis „a méhben fejlődő emberi lénynek” az életét legálisan kiolthassák.

A törvény ugyanis az 5-13. §-aiban foglaltak szerint, amely rész a terhesség megszakításáról szól, lényegében bármikor lehetővé teszi az abortuszt^[77] – hiszen az állapotos nő testi vagy lelki súlyos válsághelyzete, amely a legális definíció szerint „testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz”,^[78] jogi felhatalmazást ad az állapotos nő számára, hogy döntés hozzon a benne fejlődő életről (pro choice) s amely törvényi rendelkezés összhangban a 48/1998. (XI.23) AB határozattal,^[79] mely megállapította, hogy „nem alkotmányellenes, ha törvény az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén lehetővé teszi a terhesség megszakítását”.^[80]

Véleményem szerint kompromisszumos megoldást hozhatna akkor az állam a „pro choice” kontra „pro life” vitában, hogy ha a fogamzásgátlást, és annak egyes formáit (mint az az implantátum vagy a spirálbeültetése stb.) ellenszolgáltatás nélkül, ingyenesen lehetővé tenné az állampolgárok számára, oly módon, hogy ahhoz mindenki, aki akar hozzáférhetne, a másik oldalról viszont az abortuszt csak adott, törvényben meghatározott rendkívüli esetekben engedélyezné (pl. ha a terhesség bűncselekmény következménye vagy a születendő gyermek beteg lenne). Hiszen „pro choice” mindenki dönthetne ebben az esetben úgy, hogy aki nem akar gyermeket vállalni, fogamzásgátláshoz folyamodik, hiszen az állam minden lehetőséget megadna erre, így önrendelkezési joga kiterjedne arra, hogy kérvényezheti – ingyenesen – a fogamzásgátláshoz szükséges eszközöket. Továbbá, a magzat oltalma túlmutat az élve születésen, hiszen ahhoz, hogy élve születhessen, először is biztosítani kell(ene), hogy ne lehessen a magzatelhajtást a jogszabály engedélyével elkövetni, hiszen a magzat által „az élet megjelent, és mi láttuk” (1Jn 1,2).

2.2 Halálbüntetés

Az élet kezdetét körülölelő kérdések után áttérek a halálbüntetés kérdéskörére, mint az emberi méltóságot súlyosan sértő büntetőjogi jogintézmény alkalmazhatóságának kérdésére. A dilemma a halálbüntetés kapcsán az élethez való jog, és az emberi méltóság kapcsán öleli körül a halálbüntetés intézményét.^[81] Az állami büntetőhatalom kezdetektől fogva élt a valódi ultima ratioval, a halálbüntetéssel.^[82] Hammurapival kezdve, Mózesen keresztül egészen a rómaiak és az ókori görög városállamokkal bezárólag valamennyi ősi állam ismerte, és alkalmazta a halálbüntetést.^[83] Ezen ősi jogintézmény eltörlésére irányuló törekvések legmarkánsabban és leghangsúlyosabban Cesare Beccaria Bűntett és büntetés című művével kaptak lendületre.^[84] Beccaria kifejtette, hogy a halálbüntetés jogtalan, szükségtelen és igazságtalan, továbbá az állam nem rendelkezhet polgárainak az élete felett.^[85] Ezen felfogás áthatotta (és össze is foglalja) az abolicionista mozgalmak lényegi elemeit^[86] (sőt Beccaria hatására Lipót toszkán nagyherceg (későbbi magyar király) Toscana államban eltörölte a halálbüntetést^[87]), jóllehet az abolíció Hazánkban egészen 1990-ig várat majd magára,^[88] ez azonban nemzetközi viszonylatban nem is annyira kirívó,^[89] sőt!

Beccaria hatása elvitathatatlan, de az abolíció, mint globális folyamat megkésve, Beccaria után majdhogynem két évszázaddal érkezett el globálisan.^[90] 1983-ban az Európa Tanács elfogadta az Európai jogok európai egyezményének 6. kiegészítő jegyzőkönyvét,^[91] amely in concreto háborús időkre korlátozta a halálbüntetés alkalmazhatóságát, tehát békeidőkben megvalósította az abolíciót.^[92] 1989-ben az ENSZ Közgyűlése által elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányához fűzött 2. fakultatív jegyzőkönyv 1.cikk 1. bekezdése kimondja „A jelen jegyzőkönyv részes államainak joghatósága alá tartozó személyeken nem szabad halálbüntetést végrehajtani”.^[93] Az Európai Unió Alapjogi Chartájának I. cím 2.cikk (2) bekezdése szerint: „senkit nem lehet halálra ítélni vagy kivégezni”. Továbbá releváns nemzetközi jogi dokumentum az Európa Tanács égisze alatt elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezménye,^[94] különösen a 2002. május 3-án Vilniusban elfogadott Tizenharmadik Kiegészítőjegyzőkönyvének^[95] az 1.cikke, amely a halálbüntetés eltörléséről szól. Magyarország kötelezőnek fogadja el ezeket a nemzetközi jogi dokumentumokat és azok tartalmát, hiszen részes állama mind az Európai Uniónak, mind pedig az Európa Tanácsnak. Azonban, mint már korábban említésre került, az abolíció egészen 1990-ig váratott magára.

Magyarországon a halálbüntetés intézménye az államalapítás óta végig kíséri és kísérti történelmünket.^[96] Szemere Bertalannak, első felelős kormányunk, első felelős belügyminiszterének felvilágosult szellemisége,^[97] amely az 1841-ben megjelent A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről^[98] művében abolicionista nézeteit kiemelve, a halálbüntetés kapcsán ezt írja: „S mely napon a törvényhozót kétely szállja meg e rettenetes jog iránt, mely napon a vérpadtól borzalommal fordul el s kérdi magától: vajjon midőn egy bűnt megbüntetett maga nem követett e el egy újat” (Sic!).^[99] Ez a kétely majdhogynem 150 évig nem szállta meg a törvényhozót, de ennek a kételynek gátat szabott az a hatalom, amely a polgári és politikai szabadságnak is gátat szabott Hazánkban, ez pedig nem volt más, mint a kommunista diktatúra. Az elvtársak bukását követően, a szabadság, mint friss tavaszi levegő áramlott Hazánk köz- és magánéletébe. A halálbüntetés eltörlésének mérföldköve az Alkotmánybíróság 23/1990. (X.31.) határozata, amely a halálbüntetést 8:1 arányban^[100] alkotmányellenesé nyilvánította.^[101]

Az Alkotmánybíróság a régi Alkotmány 54. § (1) bekezdését,^[102] amely szerint „A Magyar Köztársaságban minden embernek vele született joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani”, összevetette a régi Alkotmány 8. § (2) bekezdésével,^[103] amely szerint „A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége”. Ez a két paragrafus közjogi kollíziót jelentett, mert az 54. § (1) nem tiltotta, az emberölést, csupán abban az esetben, ha az önkényes, a 8. § (2) azonban igen:^[104] „Az emberi méltóság, mint a személyiség integritása, az emberi élettel együtt az emberi lényeget jelenti. A méltóság-voltunknak és értékünknek felemelő és feltétlen tiszteletet parancsoló volta, emberi lényegünk rangja. Ugyanúgy a priori érték, mint az élet és a létezés ember dimenzióját fejezi ki. Emberlét és emberi méltóság egymástól elválaszthatatlanok.”^[105]

Schmidt Péter alkotmánybíró, az egyetlen olyan alkotmánybíró, aki ’nemmel’ szavazott azzal kapcsolatban, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes-e, avagy sem,^[106] különvéleményében a kollízióban lévő normaszövegekkel kapcsolatban kifejtette:

A hatályos Alkotmány 8. és 54. szakaszai egymásnak ellentmondó rendelkezést tartalmaznak. Míg az 54. § (1) bekezdése az élettől való önkényes megfosztást tiltja és ezzel nem helyezi hatályon kívül a halálbüntetés lehetőségét, addig az időben később keletkezett 8. § (2) bekezdése még törvények útján sem engedi meg az alapvető jogok lényeges tartalmának korlátozását. Ebből már levezethető a halálbüntetés tilalma is. Az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik ugyan az Alkotmány értelmezése, de az egymással ellentétes alkotmányi rendelkezések feloldása már az alkotmányozási hatalommal rendelkező Országgyűlés joga és kötelessége. Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti át.^[107]

Schmidt Péter a lex posteriori derogat legi priori elve alapján, az időben később keletkezett 8. § (2) bekezdés szerint a halálbüntetés tilalma megállapítható ugyan, de a kollízió feloldására nem az Alkotmánybíróság, hanem az Országgyűlés hivatott.^[108]

Jóllehet, mára már Hazánkban és Európa legtöbb jogállamában is szinte elképzelhetetlen a halálbüntetés alkalmazása, mint büntetőjogi szankció és talán Szemere Bertalan és Beccaria is elégedetten lapozgatná az abolíciót intézményesítő európai büntető törvényeket. Az emberi méltóság és az élet kéz a kézben diszkreditálja az állammal szemben a halálbüntetés alkalmazhatóságát, ámbár a kérdés sokszor felmerülhet, hogy a halálbüntetést nem éppen olyan elkövetőkkel szemben kellett alkalmazni, akik mások életét és emberi méltóságát semmibe vették?

2.3 Eutanázia

Az eutanázia jelentése: jó halál,^[109] de fontos kiemelni, hogy az eutanázia szó nem jogi kategória.^[110] Ez alatt a „jó” alatt, a fájdalommentességet, és a szenvedők szenvedéseinek – ergo életének – kegyeleti okokból való megrövidítését értjük.^[111] Mai viszonylatokban kétségkívül az orvos–beteg vonatkozásában merül fel az eutanázia alkalmazhatósága, de ha a hippokratészi eskü szövegét vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy az ókorban – legalábbis a görög városállamokban – bizonyosan nem volt alkalmazható az orvos–beteg viszonyban^[112] annak aktív formája, hiszen az eskü szövege szerint „senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri”.^[113] A halálos méreg adás egy aktív tevékenység, amiből az következik, hogy az orvos aktív szerepvállalással hozzájárul ahhoz, hogy a beteg meghaljon.^[114] Ez nagyjából az aktív eutanáziának a lényegét is leírja, hiszen az orvos tevéssel, megöli a beteget.^[115] Azonban az aktív formának létezik egy ellenpárja, a passzív eutanázia^[116], amely a be nem avatkozással, mulasztással éri el a halált.^[117] Beszélhetünk továbbá, direkt és indirekt, valamint önkéntes és kényszerű eutanáziáról.^[118] A direkt eutanázia esetén az orvos tevéssel, szándékosan megöli a beteget, ez olyan, mint az aktív eutanázia, azonban az indirekt eutanázia egy a szándékon túlmutató tevékenység, amely szándéktól függetlenül oltja ki a beteg életét.^[119] Az önkéntes eutanázia – nomen est omen – a beteg hozzájárulásával történik, a beteg akarja, hogy az asszisztált öngyilkosságot elkövessék,^[120] ezzel szemben a kényszerű eutanázia olyan szomorú eseményeket idéz fel, mint pl. az „aktion T4” program a hitleri Németországban:

1939 októberétől kezdődően a közegészségügyi hatóságok arra kezdték ösztönözni a fogyatékkal élő gyermekek szüleit, hogy kisgyermekeiket adják be a Németországban és Ausztriában erre a célra kijelölt gyermekklinikák egyikébe. A klinikákon valójában a gyermekek megsemmisítését hajtották végre. Ezekben a kifejezetten erre a célra felvett egészségügyi személyzet halálos gyógyszer-túladagolással vagy éheztetéssel gyilkolta meg a fiatal ápoltakat.^[121]

Az eddigiek vázolása főleg az orvos és a beteg viszonyokban jelent meg – természetesen kivételt képez a szörnyű „aktion T4” program –, azonban elhatárolási szempontból fontos kiemelni az öngyilkosság és a kívánatra ölés cselekményét is.^[122]

Az eutanázia jogi értékelése szempontjából fontos kiemelni a betegeket megillető, az ellátás visszautasításához való jogot.^[123] A jogintézmény lényege, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő beteget megilleti az életfenntartó, az életet meghosszabbító kezelés visszautasításának a joga.^[124] Hazánkban is megvan a lehetőség a jogintézmény alkalmazására. Ezt az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 20–23. §-a garantálja.^[125] A 20. § szerint a cselekvőképes beteget megilleti az ellátás visszautasításának a joga. A törvény továbbá meghatároz bizonyos feltételeket ahhoz, hogy az ellátás visszautasítása jogszerű legyen, ezek a feltételek a következők: a visszautasításra vonatozó jognyilatkozatot teljes bizonyító erejű magánokiratban vagy közokiratba foglalták,^[126] a beteg belátási képességét háromtagú orvosbizottság vizsgálja és azt is, hogy valóban gyógyíthatatlan beteg,^[127] s végül, a betegnek még egyszer nyilatkoznia kell arról, hogy valóban visszautasítja az ellátást.^[128] Azonban ez egyes szerzők szerint nem egyenlő a passzív eutanáziával.^[129] Azért nem, mert a törvény által megszabott feltételek teljesülése esetén, amelyek lehetővé teszik az ellátás visszautasítását, az orvosnak csak az adott kezelésre nincs jogosultsága, a beteget el kell látnia, ápolnia kell, többek között azért is, mert nyilatkozatát visszavonhatja,^[130] továbbá a beteg nem az életéről dönt, hanem a beavatkozásról.^[131] Annyi bizonyos, hogy kétségkívül vékony a határ, a passzív eutanázia és az ellátás visszautasításához való jog között, feltéve persze, ha van egyáltalán közöttük határvonal.

Az eutanázia kérdéskörével az Alkotmánybíróság is foglalkozott, a 22/2003. (IV.28.) AB határozatban,^[132] amelyben az Alkotmánybírósághoz több indítvány érkezett a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők életük kegyes és kíméletes befejezésével kapcsolatban. Az Alkotmánybíróság a következő álláspontra jutott:

A törvény e célkitűzéseiből következik, hogy a beteg, önrendelkezési jogából adódóan, jogosult eldönteni, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, és az ellátás során mely beavatkozások elvégzéséhez járul hozzá, illetőleg melyeket utasít vissza. Annak, hogy a beteg a beavatkozással kapcsolatos beleegyezését állapotának, betegsége természetének és várható lefolyásának ismeretében adja meg vagy utasítja vissza, az a biztosítéka, hogy az Eütv. a beteg alapvető jogává teszi, hogy állapotáról folyamatos tájékoztatást kapjon.

Erre alapozva minden kérelmet elutasított, és nem tágította az Eütv. rendelkezéseit, sőt a Btk. kimondottan szankcionálja az öngyilkosságban való közreműködést.^[133] „Megosztani valakivel öngyilkos szándékát és segíteni őt az úgynevezett »segített öngyilkosságban« (suicidium adiutum) azt jelenti, hogy bűntárs, olykor fő cselekvő lesz az ember egy olyan igazságtalan cselekedetben, melyet semmi módon nem lehet igazolni, még akkor sem, ha kérték.”^[134]

Bibliográfia

Blasszauer Béla: A jó halál (Eutanázia), Budapest, Gondolat, 1984.

Busa Csilla – Zeller Judit – Csikós Ágnes: Életvégi kívánalmakkal és döntésekkel kapcsolatos vélemények és ismeretek a magyar társadalomban, Kharón – Thanatológiai Szemle, XXII. évf., 2018/3, 9–26.

Chesterton, Gilbert K.: Aquinói Szent Tamás, Budapest, A Szent István Társulat kiadása, 1938.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás: A nemzetiségek parlamenti képviseletének elmélete és gyakorlata, Acta Humana, V. évf., 2017/3, 23–36.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia, in Kaiser Tamás (szerk.): Jó állam jelentés 2016, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2016.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia hatásterület, in Kaiser Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2017, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Cservák, Csaba – Farkas, György Tamás: Development of the Nationality Law in Hungary, Journal on European History of Law, Vol. 11, No. 1 (2020)

Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: A demokrácia mérhetőségének, kutatásának aktuális kérdései, Államtudományi Műhelytanulmányok, 2016/27.

Farkas György Tamás: A kisebbségek parlamenti képviseletére vonatkozó speciális választójogi szabályozások elhatárolása az aktív és a passzív választójog alapján, Parlamenti Szemle, VII. évf., 2022/2, 25–46.

Farkas, György Tamás – Rimaszécsi, János: Current issues of measurability and research of democracy, in Kaiser, Tamás (ed.): Measurability of Good State and Good Governance II, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Farkas György Tamás: Kisebbségek és a választójog, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, 2021. Jogtudományi Különszám

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIT, III. évf., 2020/2.

Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Filó Mihály – Kiss Máté Jenő: Az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítség büntetőjogi megítélése, in Filó Mihály (szerk.): Autonómia, életvédelem, jogbiztonság: az életvégi döntések szabályozása, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2022, 153–161.

Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Budapest, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, 2015.

Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé – a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010.

Frivaldszky János: A jogi gondolkodás mérföldkövei. A kezdetektől a XIX. század végéig, Budapest, Szent István Társulat, 2021.

Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Budapest, Osiris, 2003.

Jobbágyi Gábor: Az élet joga, Budapest, Szent István Társulat, 2004.

Kiss János: Az Alkotmánybíróság az élethez való jogról, Jogtudományi Közlöny, XLVII. évf., 1992/3-4, 118–133.

Köbel Dávid: Az önrendelkezési jog és az életvégi döntések jogdogmatikájának nemzetközi összehasonlítása, Jog-Állam-Politika, XVI. évf., 2024/1, 55–76.

Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1.

Pokol Béla: Autentikus jogelmélet, Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2010.

Ronga Adrienn: Az élet elejéhez kötődő alkotmányos kérdések, avagy az abortusz alkotmányjogi megítélése, KRE-DIt, VII. évf., 2024/1, 110–120.

Schanda Balázs – Balogh Zsolt: Alkotmányjog – alapjogok, Budapest, Pázmány Press, 2019.

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2012.

Szemere Bertalan: A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről, Kiadva Budán a’ Magyar Királyi Egyetem Betűivel, 1841.

Tóth Gábor Attila: A második abortuszdöntés bírálata, Fundamentum, III. évf., 1999/1, 81–91.

Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés intézményének egyetemes és magyarországi jogtörténete, Budapest, Századvég Kiadó, 2010.

Tóth J. Zoltán: Élethez való jog és életvédelem pro futuro, Pázmány Law Working Papers 2011/12, 1–21.

Egyéb források

Abortusz, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/A/abortusz.html

A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe, Magyar Orvosi Kamara, 2022, https://mok.hu/public/media/source/Etikai%20K%C3%B3dex%20hat%C3%A1lyos%202022%2005%2028%20(1).pdf

Az eutanázia program és az „Aktion T4”, Holokauszt Enciklopédia, 2024, https://encyclopedia.ushmm.org/content/hu/article/euthanasia-program

Eutanázia, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/E/eutanázia.html

Evangelium Vitae, Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, https://regi.katolikus.hu/
konyvtar.php?h=78

Hippokratészi eskü, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/H/
hippokrat%C3%A9szi%20esk%C3%BC.html

Szemere Bertalan életrajz, munkássága, Országgyűlési Könyvtár, https://konyvtar.parlament.hu/szemere-bertalan

Hivatkozások

1. Schanda Balázs – Balogh Zsolt: Alkotmányjog – alapjogok, Budapest, Pázmány Press, 2019, 11. ↑
2. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 12. ↑
3. Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Budapest, Osiris, 2003, 35. ↑
4. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 35. ↑
5. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 36. ↑
6. Uo. ↑
7. Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Budapest, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, 2015, 41. ↑
8. Uo. ↑
9. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 36. ↑
10. Gilbert K. Chesterton: Aquinói Szent Tamás, Budapest, A Szent István Társulat kiadása, 1938, 72. ↑
11. Frivaldszky János: A jogi gondolkodás mérföldkövei. A kezdetektől a XIX. század végéig, Budapest, Szent István Társulat, 2021, 97. ↑
12. Uo. 101 ↑
13. Uo. ↑
14. Uo. 99. ↑
15. Uo. ↑
16. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 37. ↑
17. Uo. ↑
18. Uo. ↑
19. Uo. 38. ↑
20. Uo. ↑
21. Uo. ↑
22. Az alapvető jogok védelme és tiszteletben tartása egyik alapeleme a demokráciának. A demokrácia mérhetőségéről ld. részletesen Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia, in Kaiser Tamás (szerk.): Jó állam jelentés 2016, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2016, 98–119.; Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia hatásterület, in Kaiser Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2017, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2017, 98–120; György Tamás Farkas – János Rimaszécsi: Current issues of measurability and research of democracy, in Tamás, Kaiser (ed.): Measurability of Good State and Good Governance II, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017, 119–142; továbbá Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: A demokrácia mérhetőségének, kutatásának aktuális kérdései, Államtudományi Műhelytanulmányok, 2016/27, 2–22. ↑
23. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 15. ↑
24. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 42. ↑
25. Uo. 44. ↑
26. Uo. ↑
27. Uo. ↑
28. Uo. ↑
29. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 15. ↑
30. Uo. 13. ↑
31. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 47. ↑
32. Uo. ↑
33. Pokol Béla: Autentikus jogelmélet, Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2010, 35. ↑
34. Uo. ↑
35. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 47. ↑
36. Uo. ↑
37. Uo. ↑
38. Pokol Béla: Autentikus jogelmélet 35. ↑
39. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 50. ↑
40. Uo. ↑
41. Az egyenlőség formai és morális fogalmáról ld. részletesen Farkas György Tamás: Kisebbségek és a választójog, Budapest, Gondolat Kiadó, 2024, 86–98.; illetve ennek a választójogban történő megvalósulását illetően ld. még Cservák Csaba – Farkas György Tamás: A nemzetiségek parlamenti képviseletének elmélete és gyakorlata, Acta Humana, V. évf., 2017/3, 23–36; valamint Csaba Cservák – György Tamás Farkas: Development of the Nationality Law in Hungary, Journal on European History of Law, Vol. 11, 2020/1, 145–151.; Farkas György Tamás: A kisebbségek parlamenti képviseletére vonatkozó speciális választójogi szabályozások elhatárolása az aktív és a passzív választójog alapján, Parlamenti Szemle, VII. évf., 2022/2, 25–46. ↑
42. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 14. ↑
43. Halmai-Tóth: Emberi jogok, 51. ↑
44. Uo. ↑
45. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 14. ↑
46. Uo. 14–15. ↑
47. Uo. 16. ↑
48. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 67. ↑
49. Schanda-Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 16. ↑
50. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 66. ↑
51. Schanda-Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 16. ↑
52. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 67. ↑
53. 64/1991.(XII.17.) AB határozat ↑
54. Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2012, 159. ↑
55. Uo. ↑
56. 64/1991.(XII.17.) AB határozat ↑
57. Az emberi méltósághoz való joggal összefüggésbe ld. még Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1, 2. ↑
58. Vö. Tóth J. Zoltán: Élethez való jog és életvédelem pro futuro, Pázmány Law Working Papers 2011/12, 1–21. ↑
59. Abortusz, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/A/abortusz.html (Letöltés: 2025. április 20.) ↑
60. Schanda–Balogh: Alkotmányjog – alapjogok, 109. ↑
61. Uo. ↑
62. Uo. ↑
63. Uo. 110. ↑
64. Uo. ↑
65. Uo. ↑
66. Vö. Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé – a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010, 19. ↑
67. Evangelium Vitae, Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=78 (Letöltés: 2025. április 20.), 60.pont ↑
68. Itt Jobbágyi Gábornak „Az élet joga” című művére támaszkodom, aki Surján Lászlót és Czeizel Endrét idézi. Jobbágyi Gábor: Az élet joga, Budapest, Szent István Társulat, 2004, 22. ↑
69. Uo. ↑
70. A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe, Magyar Orvosi Kamara, 2022, https://mok.hu/public/media/source/
    Etikai%20K%C3%B3dex%20hat%C3%A1lyos%202022%2005%2028%20(1).pdf (Letöltés: 2025. április 20.) ↑
71. Vö. Ronga Adrienn: Az élet elejéhez kötődő alkotmányos kérdések, avagy az abortusz alkotmányjogi megítélése, KRE-DIt, VII. évf., 2024/1, 110–120. ↑
72. Vö. Kiss János: Az Alkotmánybíróság az élethez való jogról, Jogtudományi Közlöny, XLVII. évf., 1992/3-4, 118–133. ↑
73. Ehelyütt meg kell jegyeznünk, hogy az alkotmánybíróság alapjogvédelmi tevékenységében az alkotmányjogi panasz jogintézményének fejlesztése és az ún. valódi alkotmányjogi panasz bevezetése komoly előrelépést jelentett, melyet illetően ld. részletesebben: Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, 2021. Jogtudományi Különszám, 1–16.; Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIT, III. évf., 2020/2, 1–35.; illetve Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567. ↑
74. 1991.(XII.17.) AB határozat ↑
75. Eütv. 165. § b) magzat: a méhen belül fejlődő emberi lény a terhesség 12. hetétől. ↑
76. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 344. ↑
77. Ua. ↑
78. Ua. ↑
79. Vö. Tóth Gábor Attila: A második abortuszdöntés bírálata, Fundamentum, III. évf., 1999/1, 3. ↑
80. 48/1998. (XI.23) AB határozat ↑
81. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 314. ↑
82. Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés intézményének egyetemes és magyarországi jogtörténete, Budapest, Századvég Kiadó, 2010, 11. ↑
83. Uo. 11–14. ↑
84. Uo. 117. ↑
85. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 314. ↑
86. Uo. ↑
87. Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés, 119. ↑
88. Uo. 322. ↑
89. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 315. ↑
90. Uo. 315. ↑
91. Uo. ↑
92. Uo. ↑
93. Uo. ↑
94. Uo. 316. ↑
95. Uo. ↑
96. Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés, 322. ↑
97. Szemere Bertalan életrajz, munkássága, Országgyűlési Könyvtár, https://konyvtar.parlament.hu/szemere-bertalan (Letöltés: 2025. április 20.) ↑
98. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 322. ↑
99. Szemere Bertalan: A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről, Kiadva Budán a’ Magyar Királyi Egyetem Betűivel, 1841, 118. ↑
100. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 324. ↑
101. Uo. 322. ↑
102. Uo. 323. ↑
103. Uo. ↑
104. Uo. ↑
105. Lábady Tamás és Tersztyánszky Ödön alkotmánybírók párhuzamos véleménye, 23/1990. (X. 31.) AB határozat ↑
106. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 323. ↑
107. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleménye, 23/1990. (X. 31.) AB határozat ↑
108. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 324. ↑
109. Blasszauer Béla: A jó halál (Eutanázia), Budapest, Gondolat, 1984, 7. ↑
110. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 347. ↑
111. Eutanázia, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/E/eutan%C3%A1zia.html (Letöltés: 2025. április 20.) ↑
112. Jobbágyi: Az élet joga, 273. ↑
113. Uo.; valamint Hippokratészi eskü, Magyar Katolikus Lexikon, 2013, https://lexikon.katolikus.hu/H/hippokrat%C3%A9szi%20esk%C3%BC.html (Letöltés: 2025. április 20.) ↑
114. Vö. Köbel Dávid: Az önrendelkezési jog és az életvégi döntések jogdogmatikájának nemzetközi összehasonlítása, Jog-Állam-Politika, XVI. évf., 2024/1, 55–76. ↑
115. Jobbágyi: Az élet joga, 273. ↑
116. Vö. Busa Csilla – Zeller Judit – Csikós Ágnes: Életvégi kívánalmakkal és döntésekkel kapcsolatos vélemények és ismeretek a magyar társadalomban, Kharón – Thanatológiai Szemle, XXII. évf., 2018/3, 9–26. ↑
117. Uo. ↑
118. Uo. 275. ↑
119. Uo. ↑
120. Vö. Filó Mihály – Kiss Máté Jenő: Az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítség büntetőjogi megítélése, in Filó Mihály (szerk.): Autonómia, életvédelem, jogbiztonság: az életvégi döntések szabályozása, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2022, 153–161. ↑
121. Az eutanázia program és az „Aktion T4”, Holokauszt Enciklopédia, 2024, https://encyclopedia.ushmm.org/
     content/hu/article/euthanasia-program (Letöltés: 2025. április 20.) ↑
122. Jobbágyi: Az élet joga, 277. ↑
123. Halmai–Tóth: Emberi jogok, 349. ↑
124. Jobbágyi: Az élet joga, 296. ↑
125. Uo. ↑
126. Szabó: Tansegédlet, 161. ↑
127. Uo. ↑
128. Uo. ↑
129. Jobbágyi Gábor: Az élet joga, 297. ↑
130. Uo. ↑
131. Uo. ↑
132. Szabó: Tansegédlet, 161. ↑
133. A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény, 162. § ↑
134. Evangelium Vitae, III. fejezet: Ne ölj! 66. ↑