Ouk Varinic: A tisztességes eljárás szerepe és az eljárási alapjogok jelentősége a magyar jogban

Bevezetés

Jelen tanulmány a tisztességes eljárás elvének szerepét vizsgálja a magyar jogrendszerben. A tanulmány az elméleti síkra helyezi a hangsúlyt, azonban gyakorlati elemek is megmutatkoznak a tanulmányban főként a büntetőjog terén. Jelen tanulmánnyal a célom egy olyan írás elkészítése, amely elsősorban a tisztességes eljárás fogalmi elemeivel, a tisztességes eljáráshoz való jog elméleti és filozófiai alapjaival továbbá történeti részeivel foglalkozik ötvözve a büntetőjogi gyakorlatban felmerülő kérdésköröket. Az egyes fejezetek kifejezetten abból a célból készültek, hogy a tisztességes eljárás különböző aspektusait megismertessék az Olvasóval és segítséget nyújtsanak ezen eljárási alapjog jelentőségének felismeréséhez. A magyar alkotmányjogi irodalom a tisztességes eljárás alapjogát még nem fogadta be teljesen. Bár néhány úttörő munka már született, a legtöbb alkotmányjogi tankönyv csak a szubsztantív alapjogokat értelmezi, és a kommentárirodalom is jórészt adós maradt e jog alapvető szegmenseinek feltérképezésével és a jogász közönség részére való összefoglalásával. Annak ellenére, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog Alaptörvényben biztosított jog a magyar alkotmánybírósági gyakorlatban kiemelt szereppel bír, ennélfogva a rendes bírósági praxisra való hatása, gyakorlati jelentősége kiemelkedő, ezért jelen írás kifejezetten foglalkozik ezen elv elméleti részeivel, hiszen elmélet nélkül nem létezik megfelelő gyakorlat. Ugyanakkor egy jogrendszerről akkor mondható el, hogy az alapjogok a legteljesebb mértékben érvényesülnek, ha a jogszabályok teljesen megfelelnek az alkotmányosságnak, és ezen jogszabályokat a bíróságok (illetőleg átfogóbb megfogalmazásban a jogalkalmazó szervek) pontosan és megfelelően alkalmazzák.[1]

A tisztességes eljárás fogalmi kritériumai

A tisztességes eljárás ma már nemcsak jogi fogalom, hanem a mindennapokban gyakran használt köznapi idea. A magyar értelmező szótár szerint a tisztességes szó minden tekintetben kifogástalan magatartást jelöl. A köznyelvben lényegében az emberi életviszonyok, társas kapcsolatok íratlan szabályösszeségének egyik „jellemzőjeként” pozitív vagy negatív kicsengéssel gyakran használják.[2] A nemzetközi jogi dokumentumokban,[3] az Alkotmányban, az Alaptörvényben, az egyes jogágakat szabályozó törvényekben és alacsonyabb szintű jogszabályokban, valamint a bírósági határozatokban, ítéletekben is gyakran fellelhetjük a tisztességes eljárás kifejezést, amely szó lényegében fogalomrendszert jelöl. A Kúria az egyik határozatában[4] rögzítette, hogy alaptörvényi kötelezettsége a hatóságnak a tisztességes eljárás és az annak elemét képező fegyveregyenlőség elvének a megtartása.[5]

A tisztességes eljárás kritériuma – az annak biztosítására hivatott jogi jogosultságok szövegszerű megfogalmazásától függetlenül – minimálisan azt a morális követelményt támasztja a tételes joggal szemben, hogy az garantálja a) az érdekelt fél számára b) a jogaira, kötelezettségeire várhatóan érdemben kihatással levő jogi eljárásban való, c) az esetleges ellenérdekelt féllel azonos érdemi beleszólási lehetőséget biztosító részvételét, és d) az ügy alakításának, mikénti eldöntésének módjára vonatkozó, a döntéshozó által ténylegesen megfontolandó javaslatok megfogalmazásának, észrevételek megtételének lehetőségét, melyek végén e) a döntést egy, a felekkel szemben elfogulatlan döntéshozó hozza meg, f) jóhiszeműen és g) az eljárásban részt nem vett személyek által is ellenőrizhető alapokon.[6] Minden konkrét processzuális vagy szervezeti normatív elvárás, melyet egy eljárási rezsim szabályai a tisztességes eljárás kapcsán megfogalmaznak, e hét feltétel valamelyikének pontosítása, meghatározott eljárási technikák általi garantálása, precizírozása, illetve újabb feltételekkel való kiegészítése.[7]

Egy másik megközelítés miszerint a tisztességes eljárás fogalmi definíciója részben hasonlóságot mutat a hagyományos ombudsmani hatáskörbe tartozó közigazgatási hiba fogalmával.[8] Az alapjogokat megsértő közigazgatás ugyanis eleve jogszerűtlen müködésnek tekinthető, amely sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot. A törvénytelen állami adminisztráció pedig szinte végzetszerűen vonja maga után az emberi jogok csorbítását.[9]

A tisztességes eljáráshoz való jog elméleti kérdései és filozófiai alapjai

A tisztességes eljárás a modern formális jogállamiság sarokköve, a szubsztantív alkotmányos jogok processzuális garanciája. Emberi jogi minimum, amelynek megvalósítása nélkül jogegyenlőségről és jogbiztonságról nem beszélhetünk. A tisztességes eljáráshoz való jog a tételes eljárásjogok (büntetőeljárás, polgári eljárás, szabálysértési eljárás, sőt a különböző közigazgatási típusú eljárások), továbbá az alkotmányjog és a jogfilozófia határvidékén elhelyezkedő olyan erkölcsi (emberi)[10] és pozitív jogi jogosultság, amely a modern államok belső eljárásjoga (valamint a nemzetközi eljárásjogok) igazságosságának nélkülözhetetlen, lényegi feltétele. Ennek alapján a tisztességes eljárás nem korlátozódhat a bírósági eljárásra, hanem az az állam által elismert processzuális rezsimek mindegyikének jellegadó ismérve kell, hogy legyen. Mivel azonban a materiális jogállamiság egyik legfőbb feltétele és garanciája (a materiális jogállam elvonhatatlan tartalma) az állami kényszerrel végrehajtható valamennyi döntés független bíróságok általi kontrollja,[11] így a tisztességes eljárás jogából is kiemelkedik, annak legfontosabb szegmenseként, a tisztességes bírósági eljárás, illetve a jogalanyok (Magyarországon: minden ember) ahhoz való sérthetetlen, elidegeníthetetlen és korlátozhatatlan joga.

A jogállamiság létezése nélkülözhetetlen eleme a tisztességes eljárásnak. A liberális jogállami felfogást Robert von Mohl nevéhez kötik, azonban annak előzményei már Kant jogfilozófiájában is megjelentek. Jóllehet Kant nem használta a Rechtstaat fogalmát, de az állam fogalma alatt az embereknek a jogi törvények uralma alatti egyesülését értette. A jogállam fogalmát Robert von Mohl jogászprofesszor még az 1848-as német nemzetgyűlés tagjaként használta az állami szervek, főként rendőrség önkényének ellenálló jogrendre.[12] Munkásságában a jogállam a konstitucionalizmus sajátosan liberális politikai filozófiájának alkotóelemként bukkant fel.[13] A Rechtstat fogalmán túlmenően érdemes említést tenni a rule of law fogalmáról. Míg a Rechtstat német eredetű, addig a joguralom (rule of law) az angolszász politikai rezsimben teljesedett ki, és John Locke neve kapcsán bukkan fel. John Locke a fogalom alatt azt értette, hogy a jog felett még a hatalommal felruházott emberek sem állhatnak. A rule of law kifejezést a jog uralma, a jog elsődlegessége értelmében először I. (Stuart) Károly abszolutista uralkodó használta, vádlottként a saját védekezése során.[14] A rule of law kifejezést Albert Venn Dicey pontosította. Munkásságában a jogállam legfontosabb ismérvei: (i) a törvény feltétlen felsőbbsége vagy döntő súlya az önkényes hatalomgyakorlással szemben; (ii) a törvény előtti egyenlőség, vagyis minden társadalmi osztály egyenlő alávetése az ország általános törvényének, amelynek a bíróságok a garanciái; és (iii) az alkotmány a egyének jogainak következménye, ahogy azt a bíróságok meghatározták és alkalmazzák.[15]Az elmúlt években a joguralom fogalom tartalma sokat változott. Hosszú „színeváltozása” előtérbe került. Először Anglia vonatkozásában fogalmazták meg, hogy „a joguralom” nevében egy olyan eszmény válik világszerte uralkodóvá, amelynek hajtóereje sok évszázada mindvégig a bírói joggyakorlás autonomitásának, azaz a királyi hatalomtól függetlenítésének a megőrzése volt.” Másrészt az Amerikai Egyesült Államok kapcsán azért is, mert a rule of law uralkodó amerikai felfogása pontosan „a bírói túlhatalomra, ezzel pedig az USA következetes demokrácia lebontására épít”.[16]

A tisztességes eljárás mint (emberi jogi, alkotmányjogi és tételes eljárásjogi) alanyi jog és mint az állammal szembeni követelmény az ún. eljárási igazságosság érvényesülését szolgálni hivatott kritérium, amely annak felismeréseként született meg, hogy az anyagi igazság, ha létezik is, a megismerő (pl. a jogvitában döntést hozni kénytelen bíró) számára nem hozzáférhető. Az egyéb episztemológiai implikációkat teljes mértékben mellőzve, annyi biztosan kijelenthető, hogy az anyagi (materiális) igazság érvényesüléséhez vezető esélyek mértéke megfelelő intézkedésekkel növelhető vagy csökkenthető.[17]

A tisztességes eljárás azokat a követelményeket garantálja, amely helyzetek között a jogvitában érdekelt fél (továbbá büntetőügyben a vádlott, szabálysértési eljárásban az eljárás alá vont, sőt közigazgatási eljárásban az ügyfél) megkapja (minimálisan) azt a lehetőséget, hogy a jogvitával és az eljárás egészével kapcsolatos érveit előadja, álláspontját kifejtse, indítványokat és észrevételeket tegyen, és alakítólag léphessen fel a jogait, kötelezettségeit, jogos érdekeit, jogi pozícióját érintő ügyekben; továbbá, hogy e követelmények érvényesítésére mind maguk az eljáró bíróságok (illetve egyéb állami szervek), mind pedig az azok eljárása alapjául szolgáló tételes jogi rendelkezések törekedjenek, biztosítva az ügy elfogulatlan, előítéletektől mentes megítélését, valamint az eljárás jóhiszemű módon való lefolytatását (ideértve az eljárás tényleges befejezésére való törekvést is).[18]

A tisztességes eljárás(hoz való jog) filozófiai alapjait tekintve a jogi, államelméleti és politikai filozófiai gondolkodásban a tisztességes eljárás egyes követelményei nagyon korán megjelentek, mások azonban teljességgel hiányoztak; ezzel kapcsolatos koherens nézetek ekkor még nem rajzolódtak ki. Még jelentős bölcselők is ambivalens álláspontokat képviseltek: miközben bizonyos abszolút garanciákat minden ember számára elismertek.[19]

Már Platón megfogalmazta a tisztességes eljárás néhány alapvető, áthághatatlan alapvető garanciáját, melyek közül a legfontosabbnak a felek egyenlőségét és a bíróság felállításában való aktív részvételi lehetőséget tekintette.[20] Arisztotelész is a választott vagy sorsolt bíróságokat (esküdtbíróságokat) preferálta, végső célként a pártatlan bíróságok felállítását kívánva,[21] de ebből nem következett nála (ahogyan Platónnál sem) az eljárás konkrét lefolyására vonatkozó részletes garanciarendszer felállításának igénye. A törvény (azon belül pedig a bíróság) előtti egyenlőség követelménye, illetve az ezt biztosító jogi normák rendszere továbbá egyikük általános filozófiájából sem következett, sőt: mindkettőjük az „arányos” vagy „mértani” egyenlőséget preferálta, mely az emberek abszolút egyenlőségét mint az egyenlőség avítt, helytelen felfogását eleve elvetette.[22]

Az eljárási jogok, a bírói ítélkezéssel szembeni processzuális elvárások a későbbiekben is, egészen a felvilágosodásig (részben pedig még annak folyamán is) marginális jelentőségűek maradtak, eszmetörténetileg jelentős témaként leginkább a bűntetőeljárásokkal kapcsolatban (érintőlegesen) megfogalmazott követelmények említhetők.[23]

A tisztességes eljáráshoz való jog történeti alapjai

Könyvtári irodalma létezik a tisztességes eljárást tárgyaló könyveknek, publikációknak, mégis a fogalom meghatározása nem egyszerű feladat. Már az 1222-ben kiadott Aranybullában[24] is megjelent a tisztességes eljárás egyik alapelve, amikor azt rögzítette, hogy a nemeseket csak a törvényen alapuló „elmarasztalás”, lényegében törvényes eljárás lefolytatását követően nyilváníthassák bűnösnek. Ahogyan az Aranybullában olvasható: „Akarjuk ezt is, hogy se miáltalunk, se utánunk való királyok által, valami üdőben meg ne forgathassanak vagy nyomoríthassanak a nemesek valamely hatalmas kedvéért, hanem ha először elidéztetnek, és a törvény szertartásával bűnösöknek lenni találtatnak.”[25] De már a valamivel korábban, 1215-ben megjelent Magna Chartában is felfedezhető a „megfelelő eljárás” gondolata. [26] A nemzetközi dokumentumokban is feltűnik a tisztességes eljárás fogalma. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata már 1948-ban rögzítette a 10.[27] és 11.[28] cikkében a tisztessége eljárás fogalmát. Az 1949-es genfi konvenció 1977-es II. Kiegészítő Jegyzőkönyvében megjelenik, hogy a tisztességes eljárás még háború esetén is kötelező. Az 1966-ban elfogadott – és 1976-ban hatályba lépett – Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya a 14. cikkében rögzíti, hogy a bíróság előtt mindenki egyenlő. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. Az Európai Unió Alapjogi Chartája is rögzíti a tisztességes eljárás fogalmát (47–50. cikk). Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményt és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvet hazánk az 1993. évi XXXI. törvénnyel hirdette ki. Az EJEE 6. cikke a tisztességes eljárás lényegi tartalmát rögzíti, amikor megfogalmazza, hogy a független és pártatlan bíróság nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja az ügyet, és hozzon határozatot a polgári jogok és kötelezettségek tárgyában, valamint a bárki ellen felhozott ű büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.[29]

Az Alkotmány[30] még nem rögzítette a tisztességes kifejezést, mint fogalmat, de az 57.§ (1) bekezdésében lényegében a tisztességes eljárás fogalma jelenik meg.[31] Az Alkotmánybíróság az 57.§-ban szereplő elemeket a tisztességes eljárás fogalma alá sorolja, s külön-külön is, még átfogóan is értelmezi azokat. Hangsúlyozni kell, hogy a tisztességes eljárás elve nem képez lezárt rendszert – az alkotmánybíróság felfogása szerint. Tartalmát pedig jogi és nem jogi elemek együttesen alkotják.[32] Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése tartalmazza a tisztességes eljárás fogalmát. E szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el. A hazai jogalkotásban a tisztességesség fogalma a chinai császársággal 1869. év szeptember 2-án kötött kereskedelmi szerződésről szóló 1871. évi XXXV. törvénycikkekben jelent meg. Ennek egyik rendelkezése tartalmazza, hogy „[a] cs. és kir. consul ügyelni fog arra, hogy csak tisztességes személynek adjon útlevelet”.[33] A hatályos anyagi és eljárásjogi kódexekben, valamint alacsonyabb szintű jogszabályokban egyaránt megjelennek a tisztességes eljárás fogalmát rögzítő és annak érvényesülését garantáló rendelkezések.

A tisztességes eljáráshoz való jog, mint emberi és alkotmányos jog

Az alkotmányba foglalt és ténylegesen érvényesülő jogok eredetileg emberi jogokként fogalmazódtak meg a felvilágosodás menetében, kisebb részben a 17., nagyobb részben a 18. században. Az emberi jogok azokat a jogokat jelentik, amelyek az ember emberi mivoltából fakadnak; melyek az embert születésénél fogva megilletik, mert annak filozófiai lényegéhez tartoznak. Az emberi jogok összeségében azon természetes vagy erkölcsi jogok, amelyek az ember biológiai és morális státuszával állnak összefüggésben, és amelyek személyisége elismerésének, tiszteletének és védelmének, illetve a társadalomban elfoglalt, másokkal születésénél fogva egyenrangú és egyenjogú pozíciójának feltételeit és garanciáit jelentik. Emberi jogok nélkül az ember csupán biológiai létezésének tényével és fizoológiai jellemzőivel lenne leírható; mivel azonban az ember morális lény, aki képes magát elhelyezni a világban és a társadalomban, képes a jó és rossz, helyes és helytelen, méltányos és méltánytalan megkülönböztetésre, valamint saját helyzete és mások cselekedetei e szerinti értékelésére, rendelkezik vágyakkal, várakozásokkal és énképpel, ezért a modern alkotmányosság feladata, hogy biztosítsa ezen morális státusz védelmét.[34]

A legmeghatározóbb erkölcsi típusok mondhatni, hogy az emberi jogok révén olvadnak be a jogba, amelyek onnantól lesznek alkotmányos jogok, hogy bekerülnek egy konkrét ország alkotmányába, alaptörvényébe.[35]

Az alkotmányos jogok alapjául szolgáló emberi jogoknak – Karel Vasák kategorizálása alapján[36] – hagyományosan három generációját különböztetik meg. Az első generációs emberi jogok a felvilágosodás menetében, döntően a 18. század végétől kezdődően elismert és megfogalmazott politikai[37] és polgári jogokat[38] jelentik, amelyek negatív jogok abban az értelemben, hogy az államot e jogok megsértésétől való tartózkodásra, a jogok által védett szabadságszférába való be nem avatkozásra kötelezik. A második generációs emberi jogok az ún. gazdasági, szociális és kulturális jogok, melyek a 19. század végétől, 20. század elejétől már nem az egyének negatív jellegű szabadságát, hanem az államot a megélhetés, a munkavállalás, illetve a társadalmi életben való aktív részvétel lehetővé tétele érdekében tevőleges cselekvésre kötelezik.[39] Végül a harmadik generációs emberi „jogok” az ún. „szolidaritási jogok”, melyek a 20. század végétől olyan, alanyi jogként nem elismert kívánalmakat fogalmaznak meg, melyek egyéni garantálása és egyéni gyakorlása a védeni kívánt érdek természete miatt lehetetlen, és amelyek tipikusan az államok együttműködését feltételezik, az emberiség egésze érdekeinek védelmezése végett.[40] Bár maga Vasák nem határozta meg a különböző generációk egyes konkrét jogait, de általános felfogás szerint a tisztességes eljáráshoz való jog (az „eljárási jogok”), illetve az azt átfogó törvény (bíróság) előtti egyenlőség – a szubsztantív polgári és politikai alapjogok mellett – az első generációs emberi jogok körébe sorolható.[41]

Az emberi jogok azáltal válnak alkotmányos joggá, hogy azokat egy adott állam alkotmánya elismeri. Erre a történeti alkotmányok tekintetében a 17. századtól,[42] a kartális alkotmányok[43] tekintetében pedig a 18. század végétől került sor, amikor először az első francia alkotmány 1791 szeptemberében,[44] majd – e francia mintára[45] – az Egyesült Államok alkotmánya (az első tíz alkotmánykiegészítés, az ún. Bill of Rights révén) 1791 decemberében határozott meg alkotmányos jogokat. Az 1791. szeptember 3-i francia alkotmány szólt például a habeas corpus kérdéséről (letartóztatást foganatosítani csak törvényes okból és eljárásban lehet), a bíró hatalmi ág szervezeti függetlenségéről vagy a kétszeres büntetőjogi értékelés tilalmáról (ne bis in idem). Az amerikai alkotmány eredeti szövegében szintén szó volt a habeas corpus writről, mint amelynek gyakorlását csak lázadás vagy ellenséges támadás idején lehet felfüggeszteni; vagy az esküdtszéki tárgyaláshoz való jogról (kivéve az ún. impeachment eljárásokat). Az Ötödik Alkotmánykiegészítés rendelkezett arról, hogy senki nem köteles tanúskodni a saját maga ügyében; hogy ugyanazért a cselekményért senkit ne vonhassanak kétszer büntetőeljárás alá (ne bis in idem, double jeopardy clause); vagy hogy „megfelelő eljárás nélkül” („without due process of law”) senkit ne foszthassanak meg életétől, szabadságától vagy tulajdonától.[46]

A klasszikus eljárási jogokat, az eljárás tisztességét garantáló alkotmányos rendelkezéseket a büntetőeljárásokra nézve a Hatodik Alkotmánykiegészítés tartalmazta; ez kimondta büntetőügyekben a terhelt gyors és nyilvános tárgyaláshoz való jogát, a törvény által előzetesen meghatározott, illetékes esküdtszékhez való jogot, a zsűri elfogulatlanságának követelményét, a vád természetéről és okáról való tájékoztatáshoz való jogot, a tanúvallomások megismerésének lehetőségét (avagy, az állam oldaláról, a tanúkkal való szembesítésének a kötelezettségét) és a mentő tanúk meghallgattatásához való jogot, továbbá a védelemhez (védőügyvéd közreműködéséhez) való jogot. E jogok tényleges érvényesítése azonban csak később (az Egyesült Államokban 1803-tól,[47] Európában pedig csak a 20. századtól; a legtöbb országban csak közvetlenül a második világháborút követően, vagy még később) történik meg, és csak ekkortól jön létre – az alkotmánybíráskodás révén – ténylegesen az alkotmányos jogok, elvek és értékek működési szférája a jogban.[48]

Megállapítások

A tanulmány ezen részének célja az volt, hogy megfelelő képet alkosson a tisztességes eljáráshoz való jog tartalmi elemeiről. A vállalás megkívánta, hogy a tisztességes eljárás különböző aspektusait vizsgáljam, azok tartalmát kibontsam. A jogállamiság alapköve a tisztességes eljáráshoz való jog, ugyanakkor a jogirodalom és joggyakorlat mindig is vitatott kérdése volt, hogy az igazságot, hogyan lehet konkrétan definiálni. Miközben az igazságosság meghatározása absztrakt általánosságban egy rendkívül nehéz szellemi feladvány, a mindennapi tudat, a mindennapi lét tárgyi problémáival küszködő társadalom és egyén elképzelhetetlenül pontos és egzakt képekkel rendelkezik arról, hogy adott konkrét (szöveg)összefüggésekben mi is az igazság, hogyan is kell, hogy érvényesüljön az tisztességes eljárás elve, amelynek alapfeltétele az igazság valamilyen szintű érvényre juttatása.

Az alkotmányos büntetőjog és tisztességes büntetőeljárás értelmezési kerete

A tisztességes eljárás általános bemutatását túlmenően. Jelen fejezetben a tisztességes eljárás témaköréhez kapcsolódóan az alkotmányos büntetőjog és tisztességes büntetőeljárás értelmezési keretét teszem a vizsgálat tárgyává. Fontos kiemelni, hogy a büntetőjog egész karakterét meghatározza az a tény, hogy Magyarország alkotmányos jogállam. Ebben az alkotmányosság az alaptörvény uralmát, a jogállamiság pedig az alkotmánynak megfelelő jog uralmát jelenti. Az alkotmányos jog uralmának intézményes garanciája az Alkotmánybíróság és alkotmánybíráskodás. A jogrendszer – és ezen belül a büntetőjog – alakulásában a magyar Alkotmánybíróság rendkívül fontos szerepet játszik.[49]

Az alkotmánybírósági gyakorlat olyan új politikai „élményt” hozott a közvélemény számára, amely teljesen új, szokatlan politikai felismerést gyökereztet meg. Azt nevezetesen, hogy a jog (és a törvény) eszköze ugyan a politikának és a közhatalomnak, de nem engedelmes szolgáló leánya. A politika képletesen szólva a jog és alkotmány fogságába esett. Az Alkotmánybíróság erőteljesen hangsúlyozta a jogi kontinuitást.[50]

Az alkotmányos büntetőjog fogalma; 11/1992. (III.5.) Alkotmánybírósági határozat

Az alkotmányos büntetőjog először a 11/1992. (III.5.) AB határozatban és a 10/1992 (II.25.) AB határozatban jelent meg. Tartalmát az Alkotmánybíróság büntetőjog határozattal töltötte ki. Ezekben az alkotmánybíróság kifejtette, hogy alkotmányos jogállamban a büntetőjog nem pusztán eszköz, hanem értéket véd és maga is értéket hordoz az alkotmányos büntetőjogi elveket és garanciákat. A büntetőjog a büntetőhatalom gyakorlásának törvényes alapja és egyúttal az egyéni jogok védelmének szabadságlevele is.[51] Ezen határozat a jelenleg hatályos Btk. 1. §-hoz kapcsolódó kritériumrendszert is magába foglal. Ezek a kritériumrendszerek a következők: 1) jogbiztonság; 2) a jog egésze világos, kiszámítható, előrelátható; 3) visszamenőleges hatály tilalma; 4) analógia alkalmazásának tilalma.

A tárgyban jelölt alkotmánybírósági határozat továbbá más fontos alkotmányos elveket is rögzít. Fontos alkotmányos elv a büntetőjogi legalitás elve ami alapján a bűncselekményeket a törvény határozza meg; a bíróság állapítja meg a felelősséget és az elkövetéskor hatályos törvény alkalmazandó, de ha az új hatályban levő Btk. enyhébb elbírálást tesz lehetővé vagy a cselekmény már nem bűncselekmény, akkor az új Btk-t kell alkalmazni.[52] A Btk. 3. §-hoz kapcsolódóan pedig érdemes megemlíteni az Alaptörvény XXVIII. cikk (4) és (6)-os bekezdését. Az alkotmányos büntetőjog alkotmánybírósági értelmezése, ezzel együtt a büntetőjog ultima ratio jellegének interpretálása az 1990-es évek közepétől van jelen a tankönyvirodalomban alapvetően három tendenciát mutatva. Az egyik irányzat a büntetőjog feladatának magyarázatánál hivatkozza a büntetőjog mint végső eszköz, illetve szankciós zárókő jellegét. Nem nevesíti azonban alapelvként az ultima ratio követelményét, illetve mellőzi annak értelmezését. Létezik olyan irányzat, amely egy alapelvi triász – a szükségesség, arányosság és ultima ratio követelménye – formájában alapelvi rangúként nevesíti az ultima ratio követelményét, ennek a három elvnek az értelmezését az alkotmánybírósági gyakorlat mentén értelmezi. A harmadik irány a szubszidiaritás szinonimájaként kezeli az ultima ratio elvét alapelv rendszerében, megkülönböztetve ezeknek a követelményeknek a büntetőjogon kívüli, illetve azon belüli vetületét. A szegedi büntetőjogi iskola szentel megkülönböztetett figyelmet az ultima ratio elvének. Alapelv rendszerében jelentőséget tulajdonít az elvnek nemcsak a szubszidiaritás szinonimájaként, hanem a legalitás-szükségesség-arányosság alkotmányos büntetőjogi követelménye körében is. Az iskola kutatóinak érdeme emellett az ultima ratio elvének tüzetesebb vizsgálata. Kutatási eredményeik alapján úgy tűnik, hogy az ultima ratio (és a szubszidiaritás) elvét leginkább az arányosság keretei között célszerű megközelíteni.[53]

Az alkotmányos büntetőjog fogalma a jogirodalomban

A jogirodalomban Szabó András elemezte elsőként az alkotmányos büntetőjog fogalmát, és munkáiban arra kereste a választ, hogy mit jelent az alkotmányos büntetőjog kategóriája azon túl, hogy a büntetőjogi garanciák alkotmányos, alaptörvényi rangot kaptak.[54] Álláspontja szerint „[e]z többet között azt jelenti, hogy a büntetőjog változásainak, fejlődésének irányát az alkotmányos büntetőjog jelöli ki és ettől való eltérést a törvényhozás nem kockáztathat meg az új megsemmisítésének veszélye nélkül”. Ez elméleti, büntető-jogelméleti szempontból és tartalmilag a klasszikus büntetőjog elveinek és gondolati rendszerének rehabilitációját és recepcióját jelenti.[55]

Szabó András szerint a büntetőjog fejlődésének forrásait az adott kor kultúrájában kell keresnünk és ezen belül abban a közjogi alkotmányjogi rendszerben, ami az állami büntetőjogi rendezést meghatározza. A magyar reformkor nagy alkotása az 1843-as büntetőjogi törvénykönyv (anyagi jogi, eljárásjogi és börtönügyi kódex) kodifikált javaslata. Ezek szellemi előzménye a felvilágosodás kultúrája, politikai karakterét pedig a polgári társadalom és állam követelményei határozzák meg. Az 1878. évi V. törvény (Csemegi-kódex), amely az Osztrák-Magyar Monarchia keretében kiépült polgári állam alkotása és politikai karakterét a magyar közjog és parlamentarizmus határozza meg a polgári szabadságok biztosítékaival. A századfordulót követő novelláris változtatások kora, amely a klasszikus elveken nyugvó büntetőjog rendszerét a pozitivista büntetőjog intézményével egészíti ki. Ezek igazolása már kriminológiai és kriminálpolitikai érvekkel történik és egy olyan közjogi rendszerváltozásra támaszkodik, amely a szociálpolitika és kriminálpolitika címén mélyen beavatkozik a „civil-szférába”. A kriminálpolitika ideológiai vezérelve a közösségi-társadalmi érdek elsődlegessége, ami igazolja az egyéni érdekek és jogok korlátozását és szorosan összefügg a magyar államiság etatista-autoriter karakterével. A totalitárius rendszer időszaka, amikor is a politikai állam a társadalom egészének strukturális átalakítását tekinti feladatának és a társadalmi élet minden szféráját közhatalmi kontroll alatt tartja. Nincs sem elvi, sem közjogi-alkotmányos garancia az állami beavatkozással szemben ott, ahol az államnak eleve társadalomszervező korlátlan hatalma van. Az osztályharcos proletárdiktatúra a büntetőjogot a politikai diszkrimináció eszközeként használja. A büntetőjogban és a büntetőjogi dogmatikában a nullum crimen sine lege elve elveszti garanciális tartalmát és egyenesen a törvénnyel szentesített politikai kriminalizálás eszközévé válik. A megfelelő közjogi-alkotmányos háttér hiányában az elv garanciális tartalma kiürül. Törvénnyel a hatalom mindent szentesít és a törvényesség nevében mindezt számonkérheti. Amikor a totalitárius rendszer „puha diktatúrává” transzformálódik, a politikai szférában a büntetőjogi beavatkozás fellazul. A köztörvényes bűnözés tekintetében viszont a paternalista állam a jóléti-szociális állam modelljét követve módosítja szociális kriminálpolitikáját. Ahogy visszaszorul az omnipotens állami beavatkozás, ennek függvényében nyeri vissza a büntetőjogi dogmatika azt a szerepét, hogy tételeit garanciális szabálynak tételezze. Ahogy egyik jelentős professzorunk fogalmazott: a dogmatika próbálta helyettesíteni a jogállami hiányokat. A törvényesség a jog uralmát jelenti ugyan, azonban nem a jogállami joguralom értelmében. Ugyanis a jog természetére és karakterére nem hat ki. Márpedig nem mindegy, hogy milyen törvényt kell és lehet alkalmazni. A büntetőjogi dogmatika ebben a szűk mozgástérben valóban a garanciák szabadságharcosa.[56]

A 30/1992. (V.26.) AB határozat

Ez a határozat fogja át legjobban a kriminalizálással és egyúttal a büntetőjoggal szembeni formai és tartalmi követelményeket.

„Sérti a véleménynyilvánítás szabadságát az olyan büntetőjogi tényállás, amely a köznyugalom elvont védelme érdekében büntetőjogi szankcióval fenyegeti a magatartást, amely a köznyugalom magas szintű megzavarásával közvetlen és nyilvánvaló veszélyt nem idéz elő, és így nem jár az egyéni alapjogok sérelmének a veszélyével.” Az AB ebben a határozatban foglalkozott először átfogó módon a véleménynyilvánítás korlátjainak értelmezésével, megfogalmazva az emberi méltósághoz való jog és véleménynyilvánításhoz való jog kapcsolatát, valamint kidolgozva azt a mércét, amely az egyes esetekben a jogi norma alkotmányosságának az elbírálásához szükséges. A határozat megállapította, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága mint kommunikációs anyajog kiemelt védelmet élvez.[57]

A határozat ezen felül a további fontos kritériumokat emeli ki:

„A büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós záróköve legyen.”

„Az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelmény, hogy a törvényhozó a büntetendő magatartások körének meghatározásakor nem járhat el önkényesen. Valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú mércével kell megítélni.”

„Alkotmányossági követelmény a védett jogtárgyra és az elkövetési magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat világos kifejezésre juttatása, amelynek egyértelmű üzenetet kell tartalmaznia arra vonatkozóan, hogy az egyén mikor követ el büntetőjogilag szankcionált jogsértést.”[58]

A határozat büntetőjogi előzményeket áttekintő összefoglalója szerint a gyűlöletbeszéd szabályozásának története során sokszor módosultak a büntetőjogban a védett jogi tárgyak és az elkövetési magatartások is. Eközben a szabályozási igény, a büntetendővé nyilvánítás célja állandó volt. A szabályozás feladata az volt, hogy kijelölje a véleménynyilvánítás, ezen belül konkrétan a szólás szabadságának határait, meghatározza a büntetőjogilag tilalmazott magatartások körét és azt, hol húzódik a szólás határa.

A magyar büntetőtörvénykönyvről szóló 1878. évi V. törvénycikk, azaz a Csemegi-kódex vonatkozó szabálya szerint büntetendő volt az, aki valamely gyülekezeten nyilvánosan, szóval, vagy aki nyomtatvány, irat, képes ábrázolás terjesztése vagy közszemlére kiállítása által valamely osztályt, nemzetiséget vagy hitfelekezetet gyűlöletre a másik ellen izgat [ld. 171. § és 172. §].

Az állam és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi III. törvénycikk a 8. §-ában vétség miatt rendelte büntetni azt, aki a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen meggyalázó kifejezést használt vagy ily cselekményt követett el. A demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. törvénycikk – a Csemegi-kódex rendelkezése helyébe lépve – a demokratikus államrendre és a demokratikus köztársaságra hivatkozva az állampolgári szabadság és jogegyenlőség érvényesülése elleni lázítás és izgatás tényállásait iktatta be [2. § d)]. Előzményként említhető továbbá, hogy a büntetőtörvények egyes fogyatékosságainak megszüntetéséről és pótlásáról szóló 1948. évi XLVIII. törvénycikk a demokratikus államrend és demokratikus köztársaság elleni rágalmazást kiegészítette a nemzeti, nemzetiségi és felekezeti érzület büntetőjogi védelmével.

A „Hatályos anyagi büntetőjogi szabályok hivatalos összeállítása” (BHÖ) 1952-ben az 1946. évi VII. és az 1948. évi XLVIII. törvénycikkben megfogalmazott tényállásokat az állam belső biztonsága elleni bűncselekmények között lényegében változatlan szöveggel tartalmazta. A pártállami időszakban a Büntető Törvénykönyvről szóló 1961. évi V. törvényben új bűncselekményként jelent meg a közbiztonság és közrend elleni cselekmények között a „közösség megsértése”.

Az 1978. évi IV. törvényben – a gyűlöletbeszéd határozat elbírálásakor is hatályos Büntető Törvénykönyvben (Btk.) – megszületett az a megoldás, amely szerint a Btk. eredeti 148. §-ában szabályozott „izgatás” célzatos bűncselekménnyé vált, azaz a bűnösség megállapításához többé már nem volt elegendő, hogy az elkövető csupán tudatában legyen: cselekménye alkalmas a tényállásban szereplő jogi tárgyak elleni gyűlölet felkeltésére, hanem szükséges volt, hogy szándéka kifejezetten erre irányuljon, ezt kívánja, ennek érdekében cselekedjék. Aki esetében a gyűlölet keltésére irányuló célzat nem volt megállapítható, az ugyanazon magatartásért a köznyugalom elleni bűncselekmények között elhelyezett közösség megsértése miatt volt büntetendő. A közösség megsértését valósította meg továbbá az is, aki mások előtt a magyar nemzetet, továbbá – nemzetiségük, felekezetük, fajuk vagy szocialista meggyőződésük miatt – csoportokat vagy személyeket sértő vagy lealacsonyító kifejezést használt, avagy egyéb ilyen cselekményt követett el (ld. eredeti 269. §). Ezek a rendelkezések az elsők között voltak a rendszerváltás idején, amelyeket a jogalkotó módosított, mert politikai jellegű bűncselekménynek számított.

Az 1989. évi XXV. törvény az állam elleni bűncselekmények közül kiemelte az izgatást és a köznyugalom elleni bűncselekmények között a “közösség elleni izgatás” új tényállását fogalmazta meg. A Btk. új 269. §-a szerint:

„(1) Aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség, b) valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javítónevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.”

A demokratikus rendszerváltás maga, illetve azok a határozatok, amelyek az alkotmányos büntetőjog előzményeinek tekinthetőek, szintén fontos előzményei a határozatnak. A 11/1992. (III. 5.) AB határozat kimondta, hogy demokratikus jogállam jött létre Magyarországon, amelyben kiemelt szerepet kap a közéleti kérdések megvitathatósága, a véleménynyilvánítás, a nyilvánosság, és ennek a keretei között fogalmazza meg az állam a büntetőjogi igényét.

A gyűlöletbeszéd szabályozását illetően a nemzetközi jog az elvek, elvárások, irányok körvonalazására törekszik, ám nem ad fogódzót annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy a törvényhozó hogyan alkossa meg a pontos büntetőjogi szabályozást. Az egyes államok szabályozása ezért igencsak eltérő. A faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló 1965. évi ENSZ-egyezmény a részes államok felé közvetített elvárásként azt fogalmazza meg, hogy fel kell lépni a faji gyűlölet terjesztése ellen. A “pozitív intézkedés” kifejezést használva a nemzetközi szerződés szabad utat enged abban a tekintetben, hogy milyen eszközöket választ a jogalkotó a szóban forgó magatartások szankcionálására. A faji megkülönböztetés minden fajtájának tilalmára felügyelő bizottság, a CERD a faji felsőbbrendűség vagy gyűlölet terjesztésének büntetendőségét hangsúlyozza. Emlékeztet a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 20. cikkére, és kiemeli azt, hogy a nemzeti, faji, vallási gyűlölet védelmezését, mint ami diszkriminációra, ellenségeskedésre vagy erőszakra vezet, törvény által is tiltani kell. Ebben az érvelésben keverednek a büntetőjogi szabályozási igények az általános elvekkel, miszerint törvényt kell alkotni azoknak a magatartásoknak a szabályozására is, amelyek nem jelentenek konkrét rasszista tetteket. Nyitva marad azonban itt is az a kérdés, hogy milyen törvényeket hozzon a jogalkotó. A köznyugalom sérelmének megállapítása mellett azonban (bár nem egyértelmű, hogy milyen mértékben), a nemzetközi jogi szabályok, köztük kiemelt jelentőséggel az Emberi Jogok Európai Egyezménye véleménynyilvánítás szabadságát garantáló 10. cikkének értelmezési gyakorlata – is megköveteli, hogy bekövetkezzen az alanyi jogok közvetlen vagy közvetett veszélyeztetése vagy megsértése. A közösség elleni uszítás azonban egyik olvasatban sem eredménybűncselekmény.[59]

A tisztességes eljárás alapvető követelményei

A tisztességes eljáráshoz való jog elsősorban nem az egyéneket megillető jog, hanem az igazságszolgáltatás egyik legfontosabb alapelve és a jogállam. Nem egyetlen jogosítványt tartalmaz, hanem számos eljárási garanciát foglal magában, amelyek együttes megvalósulása, együtthatása eredményezi az eljárások tisztességes voltát.[60]

A tisztességes eljárás követelménye egyaránt alapelve az európai és az amerikai jogi kultúrának. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának 5. és 14. kiegészítése, az ún. due process clause tartalmazza ezt az elvet, mégpedig eljárási és tartalmi értelemben is. Az eljárási garanciák a polgári és büntetőeljárásokban adnak biztosítékot a polgároknak, míg a széles körben alkalmazott tartalmi követelmény alapján az állam nem sértheti meg a polgároknak az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz fűződő alapvető jogait. A tisztességes eljárás elve azt kívánja akár eljárási, akár tartalmi értelemben megakadályozni, hogy az állam önkényesen (vagyis tisztességtelenül) korlátozza az állampolgárok jogait.[61]

Sulyok Tamás szerint az eljárás tisztességes minősége nem szabályok, elvek formális és egymástól elszigetelt alkalmazásán múlik, ugyanis valamennyi részletszabály formális betartása ellenére azok nem eredményezik automatikusan a tisztességes eljárást.[62] Bárd Károly pedig tömören határozza meg a tisztességes eljárás kiemelkedő szerepét, amikor azt a jogállam fokmérőjeként említi.[63]

Czine Ágnes álláspontja szerint a tisztességes eljárás és a tisztességes eljáráshoz való jog az adott társadalom értékrendjét, értékítéletét tükörképként megjelenítő, az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban megjelenő alapelvek összessége, egyben jogállami garancia, írott és íratlan szabályok együttese. Ugyanakkor ez akkor valósul meg, amikor azt látja az állampolgár, hogy ügyét nemcsak szaktudással, szakértelemmel rendelkező állami alkalmazottak, szakemberek intézik, hanem azt is érzi és az is bebizonyosodik, egyértelművé válik számára, hogy ügyeinek intézése során korrekt, lelkiismeretes, jellemes, feddhetetlen eljárást folytatnak le.[64]

Összeségében elmondható, hogy a tisztességes eljárás lényegében az igazságszolgáltatás valamennyi ágában érvényesítendő alapjogot jelent.[65] A gyakorlati érvényesülés ugyanakkor csupán az érem egyik oldala. Legalább ilyen fontos az is, hogy a tisztességes eljárás, annak következményei a jogi szabályozásában következetesen megjelenjenek. Az államok azért biztosítják az alkotmányaikkal, hazánk az Alaptörvénnyel, törvényalkotással, egyéb nemzetközi dokumentumok elfogadásával ezeket a kereteket, hogy a tisztességes eljárás garanciarendszere tradicionálisan megvalósulhasson és tovább éljen, tükrözve a társdalom értékrendjét és az emberi kapcsolatok, az életviszonyok kultúráját.

A tisztességes büntetőeljárás alapvető követelményei

A büntetőeljárások tisztességes jellegét biztosító követelményeket a hazai alkotmányozó előbb az Alkotmány 57.§ (1) bekezdésében, majd az Alaptörvény XXVIII. cikkében található bekezdéseiben rögzítette. A tisztességes eljárás elvének alkotmányos tartalmát és a garanciarendszerbe tartozó egyes részjogosítványokat pedig az Alkotmánybíróság bontotta ki és elemezte határozataiban.

A tisztességes eljárás fogalmát az Alkotmánybíróság már működésének a kezdetekor, a 6/1998. (III. 11.) AB határozatban elvi jelentőséggel foglalta össze, amelyet utóbb több döntésében egységes gyakorlattá formált.[66] A tisztességes eljárás (fair trial) kapcsán az Alkotmánybíróság ezen döntésében kimunkált alkotmányos mérce hosszú időre iránymutatónak bizonyult a testület eljárásában. A korán kialakult gyakorlatban a tisztességes eljáráshoz való jog alkotmányos tartalmának megítélésében nem hozott gyökeres változást az Alaptörvény hatálybalépése.[67]

A „fair trial” követelménye az eljárásjogi garanciák érvényesülését foglalja egybe és olyan minőséget jelent, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. A tisztességes eljárás (fair trial) az Alkotmánybíróság döntéseiben kimunkált alkotmányos mérce szerint olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás méltánytalan vagy igazságtalan, avagy nem tisztességes.[68]

Az eljárás tisztességének alkotmányos követelményrendszerét a 2011. december 31-éig hatályban volt Alkotmány 57.§ (1) bekezdése úgy fogalmazta meg, hogy a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény hatálybalépését követően elsőként a 7/2013. (III.1.) AB határozatában vetette össze az Alkotmány és az Alaptörvény érintett rendelkezéseinek a tartalmát.[69] Annak eredményeként arra jutott, hogy a korábbi határozataiban szereplő érvek és megállapítások alkalmazhatóságának nincs akadálya, az Alkotmánybíróság a jövőre nézve is irányadónak tekinti a tisztességes eljáráshoz fűződő alapvető joggal kapcsolatban kimunkált gyakorlatot.[70]

A tisztességes eljáráshoz való jog részjogosítványai

Az Alkotmánybíróság előtt gyakran hivatkoznak az indítványozók az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésére, vagyis a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmére történő hivatkozás gyakori. A legnagyobb probléma, hogy az indítványozók sok esetben nem jelölik meg azt, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében megfogalmazott elvrendszer melyik elemével összevetve tekinthető aggályosnak az általuk támadott eljárás.

Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésének értelmezésével nevesíthetők a tisztességes eljáráshoz való jog tartalmát kitöltő ún. részjogosítványok. Ezek különösen:

  • a bírósághoz fordulás joga,
  • a tárgyalás tisztessége,
  • a tárgyalás nyilvánosságának és a bírói döntés nyilvános kihirdetésének a követelménye,
  • a törvény által létrehozott bíróság,
  • a bírói függetlenség és pártatlanság kívánalma, továbbá
  • az ésszerű időn belüli elbírálás követelménye,
  • a szabály de facto nem rögzíti, de az Alkotmánybíróság értelmezése szerint része a tisztességes eljárásnak az is, hogy az eljárásban biztosítva legyen a fegyverek egyenlősége,[71]
  • ugyanígy a tisztességes eljáráshoz való jog részének tekinti az AB gyakorlata az eljárásban az érintett jogát az indokolt bírói döntéshez.[72]

A tisztességes eljárás, mint követelmény az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésében is megjelenik. Ez utóbbi alaptörvényi rendelkezés azonban kifejezetten a hatósági eljárások vonatkozásában rögzíti a tisztességesség követelményét. Bírósági eljárási garanciaként az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése a helyes hivatkozási alap. A bírósági eljárási garanciák a következők:

  • az ártatlanság vélelme [XXVIII. cikk (2) bekezdés]
  • a védelemhez való jog XXVIII. cikk (3) bekezdés]
  • a nullum crimen sine lege, a nulla poena sine lege elve [XXVIII. cikk (4) bekezdés]
  • a ne bis in idem elve [XXVIII. cikk (6) bekezdés],
  • a jogorvoslathoz való jog [XXVIII. cikk (7) bekezdés]
  • funkciómegosztás elve.

Nemzetközi kitekintés: az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) esetjoga

Tíz nyugat-európai ország hozta létre 1949-ben az Európai Tanácsot, Strasbourg székhellyel. Az Európa Tanács Alapokmányának 3. szakasza kimondja: „Az Európa Tanács minden tagállamának el kell fogadnia a jogállamiság alapelveit, továbbá minden joghatósága alatt élő személy számára biztosítania kell az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat.” Ezt az alapvető elvet és célkitűzést megvalósítandó az Európa Tanács tagállamai nevében eljáró kormányok 1950. november 4-én Rómában aláírták az Emberi Jogok Európai Egyezményét (a továbbiakban: Egyezmény). Az Egyezményben és az ahhoz kapcsolódó jegyzőkönyvben vállalt kötelezettségek tiszteletben tartásának biztosítása céljából eredetileg három szervet hoztak létre: 1954-ben az Európai Emberi Jogi Bizottságot, 1959-ben alakították meg az EJEB, és fontos szerepet szántak a tagállamok külügyminisztereiből álló Miniszteri Bizottságnak. 1988 óta az EJEB új formában, állandóan működik.[73] Az Emberi Jogok Európai Bírósága évtizedekre visszanyúló esetjogán keresztül mindig is hatást gyakorolt a magyar jogalkotásra és jogértelmezésre. Számos magyar vonatkozású EJEB ítélet analizálásával feltárható, mit jelent a tisztességes eljárásnak és részjogosítványainak megsértése, értelmezése az EJEB esetjogában.

Kyprianou kontra Ciprus ügy

Az EJEB a Kyprianou kontra Ciprus ügyben (2005. december 15., 73797/01.) részben a funkciómegosztást értelmezte, amikor kifejtette, hogy ugyanazon személy nem láthat el különböző természetű funkciókat a konkrét eljárás során és a bíró nem állhat semmilyen alá-fölé rendeltségi viszonyban az eljárásban részt vevő egyik személlyel sem.

Jelen ügyben a feljelentő, aki a gyilkosság ügyében védőügyvédként járt el, jelen eset vizsgálata, mégpedig a vád tanújának keresztkérdéses kihallgatása során, először beadványt nyújtott be, a bírák félbeszakították, majd a bíróság tagjai beszélgettek és jegyzeteket adogattak egymásnak. Ezeket a tetteket a bíróság nyílt és megengedhetetlen tiszteletlenségként értékelte a bírákkal szemben, és „[h]a a bíróság reakciója nem lesz azonnali és kegyetlen, […] az igazságszolgáltatás végzetes csapást fog kapni”. És mivel az ügyvéd nem vonta vissza kérelmét, a bíróság öt napig terjedő szabadságvesztésre ítélte, és azonnali végrehajtással szabta ki a büntetést. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának bírái jelen ügyben arra a következtetésre jutottak, hogy bár az ügyvéd kijelentései durvák, de a bírák ügyvezetési folyamatának stílusára irányultak, s csak erre a tárgyra vonatkoztak, beleértve a bírák megközelítési módját a tanú keresztkérdéses kihallgatásának eljárásában, amelyet a kérelmező az ügyfél védelmének végrehajtása során végzett. Arra is felhívta a figyelmet, hogy ha a megfelelő egyensúlyt nem tartanák tiszteletben az igazságszolgáltatási hatáskör védelme és a felperes véleménynyilvánítási jog védelmének szükségessége között, akkor ez a fent említett „dermesztő hatást” (chilling effect) eredményezheti. Az ügyvédet az elkövetett erkölcsi kárért 15.000 euró összegben kártalanították.[74]

De Cubber kontra Belgium ügy

Egy korábbi határozatában, a De Cubber kontra Belgium ügyben (1984. október 26; 9186/80) az EJEB azt rögzítette, hogy a vád és az ítélkezés feladatainak egy kézben való összpontosulása eleve alkalmas a bíró pártatlanságának megkérdőjelezésére, a személyes magatartástól függetlenül. Az ítélet kifejti, hogy ugyanazon bírónak a részvétele ugyanazon vádlott ellen folyamatban levő büntetőügy nyomozása során vizsgálóbíróként, majd az ügy elsőfokú tárgyalóbírájaként, sértette az Egyezmény 6. cikkének 1. paragrafusát, a pártatlan bíróság által történő tárgyaláshoz való jogot; az eljárásban ugyanis a vizsgálóbíró részletes ismereteket szerez az ügy iratairól, és a vádlott előtt nem alaptalanul keletkezik az a látszat, hogy már ekkor kialakul az álláspontja, és ez meghatározó szerepet játszik az érdemi elsőfokú tárgyalás során, ezért a pártatlanságába vetett bizalom nem érvényesül maradéktalanul.

A belga bíróságnak ugyanaz a tagja ugyanabban a büntetőügyben egymást követően vizsgálóbíróként, majd elsőfokú bíróként járt el. A következő napon Mr. Pilate, a Quadenaarde Büntető Bíróság vizsgálóbírája parancsot (warrant) bocsátott ki (okirathamisítás vádjával), az őrizetbe vételét rendelte el. Ezt követően ugyanaz a bíró vezette a nyomozást két másik ügyben, hasonló bűncselekmények miatt ugyanazon vádlottal szemben. Az első ügyben De Cubbert 1978. május 11-én Quadenaarde Büntető Bíróságának egyesbírói tanácsa – a bűnösségét megállapítva – egyévi szabadságvesztésre ítélte. A másik két ügyet egyesítették, és ugyanazon bírósághoz terjesztették. 1979. június 29-én ugyanaz a bíróság három bíróból álló tanácsban – melynek Mr. Pilate is tagja volt – eljárva De Cubber bűnösségét megállapította, és ötévi és egyévi szabadságvesztésre ítélte. Ez utóbbi ügyben De Cubber és az ügyész által benyújtott fellebbezés során Ghent Fellebbezési Bírósága 1980. február 4-én az első büntetést háromévi szabadságvesztésre mérsékelte, helybenhagyta a második büntetést, és egy harmadik büntetést szabott ki. De Cubber jogkérdésben fellebbezett a Court of Cassation-hoz (Kasszációs Bíróság = Legfelsőbb Bíróság). Elsősorban azt kifogásolta, hogy Mr. Pilate bíró fél is volt az ügyben. A Kasszációs Bíróság 1980. április 5-én elutasította a fellebbezést. Megállapította, hogy ezen funkciók gyakorlása az ügyben a bíró által nem sértette a Belga Bírósági Törvényt, sem az Egyezmény 6. cikkének 1. paragrafusát, sem a védelemhez való jogot. Vizsgálóbírák, akiket a Korona nevez ki az elsőfokú bírák közül, folytatták le az előkészítő bírói vizsgálatot. A helyzetük a büntetővizsgálatokat végző rendőrtiszt státusának felelt meg, és amikor ilyen minőségben működtek, a legfőbb ügyész felügyelete alatt állottak. Az igazság felderítése érdekében a vizsgálóbírák széles körű hatáskörrel voltak felruházva. Amikor a nyomozást befejezték, áttették az ügy iratait du Roi ügyészéhez, aki azt a saját előterjesztésével visszaküldte. Ezt követően az elsőfokú bíróság egyesbíróból álló tanácsa – és nem a vizsgálóbíró – határozott arról, hogy a vádlottat tárgyalásra küldjék-e. Az 1967. évi Bírósági Törvény tiltja különböző bírói feladatok párhuzamos elvégzését. Egy bírói tisztségviselő, aki az ügyben vizsgálóbíróként működött, nem vehet részt az ügyben a megyei szintű (assize court) vagy a fellebbezési bíróság bírájaként vagy tanácsának elnökeként. Másrészt a belga joggyakorlat szerint első fokon tárgyalhat olyan ügyeket, amelyekben korábban vizsgálóbíró volt. De Cubber 1980 októberében folyamodást nyújtott be az Emberi Jogok Európai Bizottságához (Bizottság), elsősorban azt kifogásolta, hogy Qudenaarde Büntető Bírósága nem volt pártatlan bíróság. A Bizottság az ügyet előterjeszthetőnek nyilvánította (egyhangúlag), és arra az álláspontra helyezkedett 1983. július 5-én kelt jelentésében, hogy az Egyezmény 6. cikkének 1. paragrafusát megsértették.

John Murray kontra Egyesült Királyság

Az EJEB ebben az ügyben (1996. február 8.; 18731/91.) a hallgatás joga, valamint az önvádra kötelezés tilalma és az ártatlanság vélelme összefüggéseit fejtette ki. A Bíróság tizennégy szavazattal öt ellenében úgy döntött, hogy az angol hatóságok nem sértették meg Észak-Írországban az Egyezmény 6. cikke 1. és 2. pontját (a tisztességes eljáráshoz való jog) azzal, hogy a rendőrségi nyomozás és a bírósági eljárás során a kérelmező a vallomástételt megtagadta és emiatt ránézve kedvezőtlen döntések születtek.

A kérelmezőt 1990. január 7-én abban a házban tartóztatták le, ahol az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) Ideiglenes szárnyának informátorát, L.-t fogva tartották. A rendőrőrsre kísérték, ahol a főkapitány az 1987. évi Észak-Írországi szükségállapotról szóló törvény (Emergency Provisions Acte) alapján 48 órára késleltette a kérelmezőnek a védővel való érintkezését, feltételezve, hogy ez a találkozó a rendőrség terrorista ellenes munkáját gátolná. Észak-Írországban a büntető bizonyításra vonatkozó 1988. évi rendelet [Criminal Evidence (Northern Irland) Order] („a rendelet”) alapján a rendőrség figyelmeztette a kérelmezőt, amennyiben nem válaszol még a tárgyalás előtt a feltett kérdésekre, ebből rá nézve kedvezőtlen döntések születhetnek. 1990. január 8-án és 9-én tizenkét alkalommal hallgatták ki a kérelmezőt. Minden egyes kihallgatás előtt az említett figyelmeztetés elhangzott avagy emlékeztették rá. A kihallgatás egész időtartama alatt nem szólalt meg a kérelmező. Csupán az utolsó két kihallgatás előtt vált lehetővé számára, hogy ügyvéddel találkozzon, akinek mindeközben nem engedték meg, hogy a kihallgatáson részt vegyen. 1991. május 8-án Észak-Írország Főbírája (Lord Chief Justice) esküdtszék nélküli eljárásban nyolc év időtartamú börtönbüntetésre ítélte a kérelmezőt, mint tástettest L. személyi szabadságától megfosztása bűntette miatt. A bíró a rendelet által biztosított diszkrecionális lehetőség alapján abból a tényből következően hozta meg a vádlott számára hátrányos döntést, hogy nem adott magyarázatot arra, miért tartózkodott abban a házban, továbbá az eljárás egész időtartama alatt hallgatott. Az fellebbviteli bíróság 1992. júliusában elutasította a kérelmező fellebbezését. A Bizottsághoz 1991. augusztus 16-án fordult a kérelmező. A Bizottság 1994. január 18-án elfogadta panaszát.

A Bizottság megállapította a tényállást és ez alapján készített jelentésében arra a következtetésre jutott tizenöt szavazattal kettő ellenében, hogy nem sértették meg a 6. cikk 1. és 2. pontját; tizenhárom szavazattal négy ellenében pedig úgy döntött, hogy a 6. cikk 1. pontját a 3/c. ponttal összefüggésben megsértették, valamint nem szükséges a 14. cikknek (a hátrányos megkülönböztetés tilalma) a 6. cikkel összefüggésben történő vizsgálata (tizennégy szavazattal három ellenében). Az ügyet a Bizottság és az angol kormány terjesztette a Bíróság elé.

A Bíróság megállapítása szerint semmi kétség nem fért ahhoz, hogy – bár az Egyezmény 6. cikke kifejezetten nem is szól róla – általánosan elismert nemzetközi szabály a rendőrségi kihallgatáson a vallomástétel megtagadásának joga és az, hogy saját megvádolásához adatokat nem köteles szolgáltatni. Mindezek a 6. cikkben biztosított tisztességes eljárás fogalmának központi elemei. A vádlottnak a hatóságok részéről történő kényszerítésével szemben e védelemmel történő felruházása hozzájárulhat a bírói tévedések elkerüléséhez és a 6. cikk által megkívánt eredmény biztosításához. Annak vizsgálata, vajon megsértették-e a 6. cikket a vallomástétel megtagadása eredményeként született, a vádlottra nézve kedvezőtlenebb döntések, figyelembe kell venni az eset összes körülményeit, különös tekintettel azokra az esetekre, amikor olyan súlyú következtetésekre lehet jutni, amelyeket a nemzeti bíróságok a bizonyítékok és a helyzetnek betudható kényszerítés fokának értékelésével ezeknek tulajdonítanak.

A Bíróság szerint – figyelemmel a kérelmező ellen szóló terhelő bizonyítékok súlyára – a letartóztatása, kihallgatása és a tárgyalás során a házban való tartózkodására adandó magyarázat megtagadása következményeként hozott döntéseket a józan ész diktálta és jelen esetben ezek nem tekinthetők méltánytalannak vagy indokolatlannak. A bizonyítékok szabad mérlegelését megengedő több országban a bíróságoknak lehetőségük van e mérlegelés során figyelembe venni minden releváns tényt, ide értve a vádlott magatartását vagy azt a módot, ahogyan védelmét folytatta. Ebben az összefüggésben a Bíróság nem jelenthette ki, hogy a kérelmező magatartásából levont indokolt következtetéseknek olyan hatása volt a vád bizonyítási terhének a védelemre való áthelyezésére, hogy az az ártatlanság vélelme elvét megsértette volna. Ebből következően a Bíróság nem állapította meg az Egyezmény 6. cikke 1. és 2. pontjainak megsértését.[75]

Megállapítások

Az alkotmányos büntetőjoghoz kapcsolódóan az Alkotmánybíróság a határozataiban egyértelművé tette az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelményrendszert: a büntetőnorma alkalmazásának ultima ratio jellegét, a szükségesség-arányosság teszt lefolytatását, a normavilágosság igényét, a nullum crimen sine lege és a nulla poene sine lege klasszikus elvének érvényesülését, és annak megállapítását, hogy a büntető eljárásjog és a büntetés végrehajtási jog is az alkotmányos büntetőjog része. A tisztességes eljárás elvével kapcsolatban pedig az állapítható meg, hogy az Alkotmánybíróság is folyamatosan értelmezi kibontja ezen elvet, valamint védőszerepet nyújt ezen elv érvényesülésének garantálásához, amit az EJEB gyakorlata is csak megerősíteni tud.

Bibliográfia

Amberg Erzsébet: A büntetőjogi felelősség helye és ultima ratio szerepe a felelősségi alakzatok rendszerében, PhD értekezés tézisei, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, 2019.

Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica, 2II 71., 3, in Schütz Antal: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben, Szent István-Társulat, Budapest, 1943.

Arisztotelész: Nagy etika, in Eudémoszi etika, Nagy etika, Gondolat, Budapest, 1975.

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, Magyar Helikon, Budapest, 1971.

Arisztotelész: Politika, Gondolat, Budapest, 1969.

Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2007.

Cheesman, Samantha: Tisztességes eljárás? Egy összehasonlító elemzés, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és a politika, Gondolat, Budapest, 2011.

Constant, Benjamin: A régiek és a modernek szabadsága, Atlantisz, Budapest, 1997.

Constant, Benjamin: Az alkotmányos politica tana, Trattner-Károlyi, Pest, 1862.

Cservák Csaba: Az alapjogi réteg érvényesülése és intézményrendszere, Cservák Csaba habilitációs tézisei, KRE-ÁJK, https://ajk.kre.hu/images/doc4/JDI/habilitacio/Cservak_Csaba_Habil.tezisek.v1.pdf (Letöltés: 2023. március 20.)

Czine Ágnes: A tisztességes bírósági eljárás, HVG-ORAC, Budapest, 2020.

Feinberg, Joel: Társadalomfilozófia, Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

Felkai Gábor: Búcsú a szociológiától, Jürgen Habermas új Jogelmélet-e, Szociológiai Szemle, 1994/1.

Fűrész Klára: A bíróság, in Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan, Osiris Kiadó, Budapest, 2002.

Gárdos-Orosz Fruzsina: 30/1992. (V.26.) AB határozat – Gyűlöletbeszéd, in Gárdos-Orosz Fruzsina – Zakariás Kinga: Az alkotmánybírósági gyakorlat, Az Alkotmánybíróság 100 elvi jelentőségű határozata 1990-2020, Első kötet, HVGORAC – TKJTI, Budapest, 2021.

Gönczi Katalin (et al.): Egyetemes jogtörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997.

Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Osiris Kiadó, Budapest, 2008.

Hobbes, Thomas: Leviatán, vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma, Első kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 1999.

Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, in Jakab Éva – Miskolczi-Bodnár Péter (szerk.): Jog és Állam, KRE-ÁJK, Budapest, 2023.

Lebovitz, Adam: Franklin Redivius: The Radical Constitution, 1791-1799, American Journal of Legal History, Vol. 57., No. 1, 2017.

Locke, John: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról, Gondolat, Budapest, 1986.

Mitchell, Chris J.: The French Legislative Assembly of 1791, Brill, Leiden – New York – Kobenhavn – Köln, 1988.

Montesquieu: A törvények szelleméről, Osiris-Attraktor, Budapest, 2000.

Paczolay Péter: A tisztességes tárgyaláshoz való jog az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatában, in Tóth J. Zoltán (szerk.): Tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwer, Budapest, 2021.

Platón: Törvények, in Platón összes művei, Harmadik kötet, Európa, Budapest. 1984.

Schanda Balázs: Emberi jogok, in Pásztor Péter (főszerk.): Magyar Politikai Enciklopédia, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, Budapest, 2019.

Somody Bernadette: Hol húzódnak az ombudsman alapjog-értelmezésének határai, Jogtudományi közlöny, 2004/10.

Stern, Klaus: Das staatsrecht der Bundesrepublik Deutschland, Band I, C.H.Beck, München, 1984.

Sulyok Tamás: A védelemhez való jog összehasonlító vizsgálata, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és politika, Gondolat, Budapest, 2011.

Szabó András: Büntetőjog és alkotmánybíráskodás, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, 1996/1-20.

Szigeti Péter: Szintetikus felfogás és a jogállamiság érvényességtartománya, Az ELTE Állam-és Jogtudományi Karán 1997. február 17-én tartott habilitációs előadás szerkesztett változata.

Tóth J. Zoltán: A jogállamiság tartalma, Jogtudományi Közlöny, LXXIV. évf., 2019/5.

Tóth J. Zoltán: A tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwers, Budapest, 2021.

Tóth J. Zoltan: Rule of Law vs. Democracy: With Special Regard tot he Case of Hungary, in Belov, Martin (edit): Populist Constitutionalism And Illiberal Democracies, Between Constitutional Imagination, Normative Entrenchment and Political Reality. Intersentia, Cambridge-Antwerp-Chicago, 2021.

Urofsky, Melvin I.: Marbury v. Madison, Britannica, https://www.britannica.com/event/Marbury-v-Madison

Varga Csaba: A joguralom és színeváltozása idealizáció és ideokratikus nyomásgyakorlás között, Pázmány Law Working Papers, 2016/12.

Vasak, Karel: Human Rights: A 30-Year Struggle, The Sustained Efforts to give Force of Law tot he Universal Declaration of Human Right, The Unesco Courier, Vol. 30, No. 11, 1977.

Zaborovsky, Viktor – Buletsa, Sibilla: Az egyenlőség elvének megvalósítási problémái az ügyvéd és a bíróság között fennálló kapcsolatban az Emberi Jogok Európai Bíróságának bűnüldözési gyakorlatában, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/2.

Hivatkozások

  1. Cservák Csaba: Az alapjogi réteg érvényesülése és intézményrendszere, Cservák Csaba habilitációs tézisei, KRE-ÁJK, https://ajk.kre.hu/images/doc4/JDI/habilitacio/Cservak_Csaba_Habil.tezisek.v1.pdf (Letöltés: 2023. március 20.)
  2. Czine Ágnes: A tisztességes bírósági eljárás, HVG-ORAC, Budapest, 2020, 17.
  3. Lásd például Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, Emberi Jogok Európai Egyezménye, Európai Unió Alapjogi Chartája. Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 17.
  4. Kúria, Kfv. 35.216/2018. sz. döntés
  5. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 17.
  6. Tóth J. Zoltán: A tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwers, Budapest, 2021, 16.
  7. Uo.
  8. Somody Bernadette idézi a biztos beszámolót (1999., 39.), ld. Somody Bernadette: Hol húzódnak az ombudsman alapjog-értelmezésének határai, Jogtudományi közlöny, 2004/10, 328.
  9. Cservák: Az alapjogi réteg érvényesülése.
  10. Freinburg meghatározását alapul véve az emberi jogok „minden emberi lényt egyaránt megillető, feltétlen és megváltoztathatatlan, alapvető jelentőségű általános értelemben vett erkölcsi jogok”. Joel Feinberg: Társadalomfilozófia, Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 127.
  11. Tóth J. Zoltán: A jogállamiság tartalma, Jogtudományi Közlöny, LXXIV. évf., 2019/5, 197–212.; valamint Toth J. Zoltan: Rule of Law vs. Democracy: With Special Regard tot he Case of Hungary, in Belov, Martin (edit): Populist Constitutionalism And Illiberal Democracies, Between Constitutional Imagination, Normative Entrenchment and Political Reality. Intersentia, Cambridge-Antwerp-Chicago, 2021, 77–97.
  12. Felkai Gábor: Búcsú a szociológiától, Jürgen Habermas új Jogelmélet-e, Szociológiai Szemle, 1994/1, 168.
  13. Erről részletesen Klaus Stern: Das staatsrecht der Bundesrepublik Deutschland, Band I, C.H.Beck, München, 1984, 768.
  14. I. Károlyt 1649-ben az erre a célra létrehozott különbíróság elé állították. A különbírósóságot a Puritán Parlament hozta létre. A királyt büntetőjogi felelősségre vonták, és halálra ítélték hazaárulás elkövetése miatt. Amikor vád alá helyezték, a bíróság előtt védekezett úgy, hogy a Parlamentnek nincs törvényes felhatalmazása arra, hogy perbe fogja, s az eljárás szemben áll és megsérti az ország alapvető törvényeit. Részletesen Szigeti Péter: Szintetikus felfogás és a jogállamiság érvényességtartománya, Az ELTE Állam-és Jogtudományi Karán 1997. február 17-én tartott habilitációs előadás szerkesztett változata, 5.
  15. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 24.
  16. Varga Csaba: A joguralom és színeváltozása idealizáció és ideokratikus nyomásgyakorlás között, Pázmány Law Working Papers, 2016/12, 5.6.
  17. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 16.
  18. Uo.
  19. Más aspektusokban a törvény előtti egyenlőség követelményéből deriválható konkrét jogosultságokat (az egyenlőség általuk vallott
  20. Platón: Törvények, in Platón összes művei, Harmadik kötet, Európa, Budapest. 1984, 682.
  21. Arisztotelész: Politika, Gondolat, Budapest, 1969, 238–239.
  22. Platón szerint „kétféle egyenlőség van, melyek azonos nevűek ugyan, valójában azonban sok tekintetben csaknem ellentétesek: az egyik […] a mérték-, súly-és számszerű egyenlőség […; azonban a] helyes egyenlőség […] különb embernek többet, a jelentéktelenebbnek kevesebbet ad, […] s így arányosan jár el mindenkivel szemben”. Platón: Törvények, 670.Ennek alapján Platón tanítványa, Arisztotelész is a geometriai (mértani) arányosságot fogadta el „valódi” helyes egyenlőségnek; az az igazságos ugyanis, hogy aki valamilyen szempontból több, mint valaki más, azt több jog illesse. Ld. Arisztotelész: Nagy etika, in Eudémoszi etika, Nagy etika, Gondolat, Budapest, 1975, 184. E formális felfogást osztó igazságosságnak nevezzük. Részletesebb kifejtését ld. még: Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, Magyar Helikon, Budapest, 1971, 122–124.Arisztotelész elgondolása morál-, a jog-, illetve a politikai filozófia történetében mindvégig meghatározó jelentőségű maradt; annak eszmetörténeti bemutatására azonban jelen keretek között nem vállalkozhatunk.
  23. Csak érintőlegesen tartozik ide pl. az önvádra kötelezés tilalma, illetve a „jogosulatlan kérdezés” esetében a feladatellátás megtagadásának joga (ld. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica, 2II 71., 3, in Schütz Antal: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben, Szent István-Társulat, Budapest, 1943, 242.); az ártatlanság vélelme (ld. pl. John Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról, Gondolat, Budapest, 1986, 325.); az elfogulatlanság követelménye (ld. Thomas Hobbes: Leviatán, vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma, Első kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 1999, 299.); az, hogy senki nem lehet bíró a saját ügyében (ld. Montesquieu: A törvények szelleméről, Osiris-Attraktor, Budapest, 2000, 148.), a társasbíráskodás lehetőség szerinti megvalósítása (ld. uo. 150.), a bírók személyi-státuszbeli (és nem egyszerűen a bírói hatalmi ág szervezeti) függetlensége (ld. Benjamin Constant: A régiek és a modernek szabadsága, Atlantisz, Budapest, 1997, 189.) és a „formaságok” betartásának garanciális jellege (ld. uo. 194–194.; valamint Benjamin Constant: Az alkotmányos politica tana, Trattner-Károlyi, Pest, 1862, 92.)
  24. II. András Aranybullája a magyar történeti alkotmány egyik legfontosabb törvényeként a megszületését követő későbbi századokban hivatkozási alap volt a rendi szabadság védelmében.
  25. Aranybulla II. cikkely. Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 17.
  26. Samantha Cheesman: Tisztességes eljárás? Egy összehasonlító elemzés, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és a politika, Gondolat, Budapest, 2011, 65–66.
  27. „Minden személynek teljesen egyenlő joga van arra, hogy ügyét független és pártatlan bíróság méltányosan és nyilvánosan tárgyalja, s ez határozzon egyrészt jogai és kötelezettségei felől, másrészt minden ellene emelt bűnügyi vád megalapozottsága felől.” Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 18.
  28. „1. Minden büntetendő cselekménnyel vádolt személyt ártatlannak kell vélelmezni mindaddig, amíg bűnösségét nyilvánosan lefolytatott perben, a védelemhez szükséges valamennyi biztosíték mellett, törvényesen megállapítják. 2. Senkit sem szabad elítélni oly cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése pillanatában a hazai jog vagy nemzetközi jog szerint nem volt büntetendő cselekmény. Ugyancsak nem szabad súlyosabb büntetést kiszabni, mint amely a büntetendő cselekmény pillanatában volt alkalmazható.” Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 18.
  29. Uo.
  30. Alkotmány 57.§ (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. (2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnősnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg. Megállapította: 1989. évi XXXI. törvény 34.§. Hatályos: 1989. október 23-tól.
  31. Ld. erről Kukorelli István által szerkesztett alkotmánykommentár. E szerint az Alkotmány 57.§-a több olyan alapjogot tartalmaz, amely az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódóan realizálódik.
  32. Fűrész Klára: A bíróság, in Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan, Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 489.
  33. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 19.
  34. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 20.
  35. Lajos Edina: Jog és erkölcs a választási jogban, in Jakab Éva – Miskolczi-Bodnár Péter (szerk.): Jog és Állam, KRE-ÁJK, Budapest, 2023, 173.
  36. E kategorizálás először 1977-ben jelent meg írott formában az UNESCO lapjában. Karel Vasak: Human Rights: A 30-Year Struggle, The Sustained Efforts to give Force of Law tot he Universal Declaration of Human Right, The Unesco Courier, Vol. 30, No. 11, 1977, 29.
  37. Pl. választójog, közhivatal viseléséhez való jog.
  38. Ezek az ún. klasszikus szabadságjogok: szólásszabadság, sajtószabadság, gyülekezési szabadság, egyesülési szabadság, mozgásszabadság; tulajdonhoz való jog, élethez való jog, testi integritáshoz való jog stb.
  39. Ilyenek a munkához való jog, a biztonságos és egészséges munkafeltételhez való jog, pihenéshez való jog, szociális biztonsághoz való jog, a tudományos kutatás szabadsága, tanszabadság stb.
  40. Vasák szavaival: „these rights „can only be implemented by the combined efforts of everyone: individuals, states and other bodies, as well as public and private institutions”. „Such rights include the right to development, the right tot he healthy and ecologically balanced environment, the right to development, the right to a healthy and ecologically balanced environment, the right to peace, and the right to ownership of the common heritage of mankind.” (Vasak: Human Rights, 29.)Továbbá ma már ilyenekként ismerik el a kollektív nemzetiségi jogokat, az ún. fogyasztói jogokat, illetve legújabban az egészséges élelemhez és az ívóvízhez való jogot is.
  41. Schanda Balázs: Emberi jogok, in Pásztor Péter (főszerk.): Magyar Politikai Enciklopédia, Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, Budapest, 2019, 126.
  42. Az 1679. évi Habeas Corpus Act például, mely a letartóztatott és fogva tartott személyek bíróság elé állítását garantálta (ily módon a büntetőeljárás önkényességét korlátozta, külső biztosítékot építve be a jogrendszerbe a fogva tartás jogosságának és megalapozottságának ellenőrzésére), ezen angol történeti alkotmány része volt. Vö. pl. Gönczi Katalin (et al.): Egyetemes jogtörténet, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997, 276.Később, 1816-ban, a második habeas corpus törvényben a nem büntetőeljárási jellegű szabadságelvonásra is kiterjesztették e garanciákat. Vö: Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila: Emberi jogok, Osiris Kiadó, Budapest, 2008, 55., 65. jegyzet.
  43. A kettőt gyakran az írott és az íratlan alkotmány terminusaival különböztetik meg, ez azonban megtévesztő, mert bár a kartális alkotmány valóban (szükségképpen) írott, ám nagyobbrészt ugyanez igaz a történeti alkotmányra is. A történeti alkotmány egyrészt abban különbözik a kartálistól, hogy vannak nem írott (alkotmányos szokásokon, évszázadok alatt kialakított és egyöntetűen tiszteletben tartott, bár írott jogforrásban nem szereplő konvenciókon, hagyományokon, azaz az ún. alkotmányos kultúrán) alapuló elemei is, másrészt (és főként) abban, hogy sem az alkotmányos szokások, sem az alkotmány fogalma alá tartozó írott jogi normák köre nem adható meg egzakt jelleggel. Vagyis a történeti alkotmányoknak vannak olyan részei, amelyek tekintetében széles körű egyetértés van abban, hogy azok az adott állam alkotmányhoz tartoznak, míg más normák besorolása vitatott. A büntetőeljárások esetleges önkényességével szembeni garanciát jelentő 1679-es angol Habeas Corpus Act tekintetében a jogtudományban és a joggyakorlatban ilyen vita nincs: az kétségkívül az angol történeti alkotmány magjához tartozik.
  44. Chris J. Mitchell: The French Legislative Assembly of 1791, Brill, Leiden – New York – Kobenhavn – Köln, 1988, 2.
  45. Adam Lebovitz: Franklin Redivius: The Radical Constitution, 1791-1799, American Journal of Legal History, Vol. 57., No. 1, 2017, 1–50.
  46. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 21.
  47. Marbury v. Madison, 5 U.S. (1 Cranch) 137 (1803)Az eset leírását ld. pl. Melvin I. Urofsky: Marbury v. Madison, Britannica, https://www.britannica.com/event/Marbury-v-Madison
  48. Tóth: A tisztességes eljáráshoz való jog, 22.
  49. Szabó András: Büntetőjog és alkotmánybíráskodás, Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, 1996/1-20, 241.
  50. A rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe. A legalitás elve azt a követelményt támasztja a jogállammal szemben, hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül érvényesüljenek. A politikai szempontból forradalmi változásokat bevezető Alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend jogalkotási szabályainak betartásával, formailag kifogástalanul, és kötelező erejüket ebből származtatva jöttek létre. A régi jog továbbra is hatályban maradt. Érvényességét tekintve nincs különbség az ’alkotmány előtti’ és ’utáni’ jog között. Az elmúlt fél évszázad különböző rendszereinek legitimitása ebből a szempontból közömbös, illetve a jogszabály alkotmányossága tekintetében nem értelmezendő kategória. Keletkezési idejétől függetlenül minden hatályos jogszabálynak az új Alkotmánynak kell megfelelnie. Az alkotmányossági vizsgálatban sincs a jognak két rétege, és nincs kétféle mérce sem. A jogszabály keletkezési idejének annyiban lehet jelentősége, hogy régi jogszabályok a megújított Alkotmány hatálybalépésével válhattak alkotmányellenessé.
  51. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 127.
  52. Miniszteri indokolás: adott jogtárgy büntetőjogi védelme már nem szükséges (méltányosság).
  53. Amberg Erzsébet: A büntetőjogi felelősség helye és ultima ratio szerepe a felelősségi alakzatok rendszerében, PhD értekezés tézisei, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, 2019.
  54. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 127.
  55. Uo.
  56. Szabó: Büntetőjog és alkotmánybíráskodás, 239–240.
  57. Ld. Gárdos-Orosz Fruzsina: 30/1992. (V.26.) AB határozat – Gyűlöletbeszéd, in Gárdos-Orosz Fruzsina – Zakariás Kinga: Az alkotmánybírósági gyakorlat, Az Alkotmánybíróság 100 elvi jelentőségű határozata 1990-2020, Első kötet, HVGORAC – TKJTI, Budapest, 2021, 203–210.
  58. 30/1992. (V.26.) AB határozat
  59. Gárdos-Orosz Fruzsina: 30/1992. (V.26.) AB határozat, 205–206.
  60. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 13.
  61. Uo.
  62. Sulyok Tamás: A védelemhez való jog összehasonlító vizsgálata, in Badó Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és politika, Gondolat, Budapest, 2011, 205–208. Hivatkozik rá: Czine i.m. 21.
  63. Bárd Károly: Emberi jogok és büntető igazságszolgáltatás Európában, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2007, 44. Hivatkozik rá: Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 21.
  64. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 21.
  65. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 22.
  66. 5/1999. (III.31.) AB határozat; 14/2002. (III.20.) AB határozat; 15/2002. (III.29.) AB határozat; 35/2002. (VII.19.) AB határozat
  67. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 165–157.
  68. 6/1998. (III.11.) AB határozat
  69. 7/2013. (III.1.) Indokolás [24]
  70. Czine: A tisztességes bírósági eljárás, 157.
  71. 8/2015. (IV.17.) AB határozat, Indokolás [63]
  72. 7/2013. (III.1.) AB határozat, Indokolás [34]
  73. Paczolay Péter: A tisztességes tárgyaláshoz való jog az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatában, in Tóth J. Zoltán (szerk.): Tisztességes eljáráshoz való jog, Wolters Kluwer, Budapest, 2021, 149.
  74. Viktor Zaborovsky – Sibilla Buletsa: Az egyenlőség elvének megvalósítási problémái az ügyvéd és a bíróság között fennálló kapcsolatban az Emberi Jogok Európai Bíróságának bűnüldözési gyakorlatában, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2017/2, 98.
  75. Az esetről ld. még a Kúriának a John Murray Egyesült Királyság elleni ügye az 1996. február 8-án kelt ítéletének összefoglalását, Kúria, https://kuria-birosag.hu/hu/ejeb/john-murray-egyesult-kiralysag-elleni-ugye-1873191 (Letöltve: 2023. június 5.)

 

Cservák Csaba: The historical constitution: a kind of unique legitimacy and a particular division of powers

The three basic types of legitimacy are traditional, charismatic, and rational legal. In the past, legitimacy of tradition was typical. Present days, the legitimacy of rationality is typical. The development of the Hungarian Historical Constitution was characterized by a kind of compromise between the two.

Although the theory of the distribution of power is a product of the Age of Enlightenment, its practical manifestation has been in existence for centuries. The divided power is necessarily restricted which is a prevention of the abuse of power and an institutionalized form of the protection against autocracy. Therefore, it is unequivocal that the real implementation of the distribution of power had been in the center of efforts, much before it was defined.

Contrary to popular belief, Montesquieu didn’t establish the classic three branches of powers, but Aristotle did so. He mentioned deliberative body of public affairs, magistrates and judiciary which – considering the complex role of the parliament – is completely equal to the trinity of legislative, executive and judicial powers. Politeia was declared as the appropriate structure of power which is a mixture of democracy and oligarchy.

Cicero, in his work The State, committed himself to such type of it in which there is an intermediate structure among the monarchy, the rule of aristocracy and the democracy. These two theories can be confidently regarded as a preliminary concept of the distribution of power, because the mixed state can only exist through the precise delimitation of the authority of various factors by involving them into the power in sociology-political sense.[1] Polybios went even further. His theories came up to the conclusions of the ’classical Greek philosophers’. According to his point of view, the different social forces must check and restrict each other, which adumbrates the system of ’checks and balances’.[2]

Beside the legislative and the executive powers John Locke mentions a third-one, the federal power. It can be regarded as the equivalent of the head of state power which is considered a factor of the government system and possess a role of foreign policy as well.[3]

The great oracle Montesquieu distinguishes the legislative power, the power which falls within the scope of international law and executive power related to civil law issues. The latter mentioned is the judicial power and the second mentioned is referring to the monarch/head of state power, which is eventually equal to the trinity-system of Locke’s. (It should be noted that in this era the depositary of the executive power was the monarch, or the administration appointed by him. In the absence of the welfare state, the principal executive tasks tended to the foreign policy.) As an affirmation Montesquieu separates the legislative power into a bicameral National Assembly.[4]

For several aspect in the theory of the distribution of power, it may be more appropriate to use the concept of the separation of the functions of power instead of the concept of the separation of powers. Because on one hand these patrons of the idea practically envisaged the separation of the function of legislative, executive and judicial powers among different bodies. They fought against the concentration of these three functions in one node, so that their aim was not the abolition of the relation of powers.

On the other hand, this proposed concept is more compatible to the system of checks and balances. Latter mentioned can not only be achieved through the rigid separation of constitutional factors, but also by their legally institutionalized relationship-system. The theory of Montesquieu underlying the distribution of powers is also based on this principle. An important factor of the balance is that the individual branches of power, is that one branch should not overpower the other ones, which is guaranteed by the system of authorities of the various bodies controlled by each other. For instance, the dismissal of the government and the potential of the dissolution of parliament. (By the motion of censure in the Hungarian government system and the exclusion of the dissolution of parliament could be mentioned as the distribution of powers, but it is not possible, because of the political identity in between the two concepts).

Let us briefly examine how specific the division of powers was in the system of the Hungarian historical constitution.

There is an interesting dichotomy between the Hungarian Historical Constitution and the former “province of Transylvania”. On the one hand, Transylvania was an inseparable part of the once-was Hungarian state. On the other hand, in the period of the “country torn into three parts” (1526-1686), according to some approaches, Transylvania embodied and represented the independent Hungarian state. Thus, a Hungary without Transylvania can no longer be a successor to the old Hungary. Because of this bifold relationship, we need to have a closer look at the Historic Constitution.

Hungary had a specific constitution: the Historical Constitution based on the Holy Crown.[5] According to this, the Holy Crown serves as the material embodiment of the supreme power of the state and sovereignty.[6] It is not only a symbolic carrier of those, but also provides the legit source from where the state’s supremacy stems. This is a very early appearance of the concept of the legal entity in European legal culture. In the Historical Constitution, moral standards played a major role.[7]

Historic constitutions are also commonly referred to as unwritten constitutions, as opposed to written constitutions, which form the other major category. In the former group, the constitution is not a single document but a collection of norms that are partly customary, and there is a public agreement between the state and its people that elevates them to a constitutional level (in this respect it is similar to the historical constitution of Great Britain, or New Zealand, which became an independent British colony). In case of the written constitutions, there can almost always be found a fundamental document which was intended to be a constitution at the time of its creation.

The historical constitution contains moral and logical principles of popular reasoning which are the limits of future legislation. They cannot be changed, amended, and if they were to be changed, it would have to be explicitly declared that this or that guiding principle is now inapplicable.

The idea of the continuity of law is also intertwined with the Holy Crown. In other words, existing legislation can only be amended in accordance with the rules already in force.

The crown expresses abstract supreme power separate from the king’s personal one, and therefore the monarch cannot privately own the country (This was a highly developed abstraction in the context of patrimonial-feudal medieval thinking!) The king does not exercise power alone, but together with the noblemen – so we can observe the germ of the principle of popular sovereignty in this context.

The historical constitution is not a sign of ossified conservatism, but it also contains the potential for change, but only allows for organic, continuous development that is in accordance with its own rules. The principles of the historical constitution, which can be traced back to the feudal era and even to the blood oath, thus corresponded to the idea of the state in the bourgeois era. The ‘liberty of the one and equal noblemen ship’ declared in 1351 was an early manifestation of non-discrimination.

The reforms of April 1848 did not abolish this, but rather extended it.[8] The serfs and the bourgeoisie – the first group had been previously oppressed and the latter one which had undergone anemic development -, were brought into power. They did not take away the rights of the privileged but gave privileges to virtually all citizens. But the core of the ancient constitution, its logical-ethical inner basis, remained unchanged. They did not even try to change it, but proudly referred to its timelessness and almost eternal characteristic.

For almost a millennium, Hungary’s form of government was a kingdom headed by a king. However, unlike many medieval states, the power of the monarch was controlled from very early on by what is now called ‘checks and balances’, and the parliament played a significant role in law-making from very early on. The king could only rule once he had been crowned and had accepted the constitutional conditions at the same time as the ceremony. Compared with other states of the time, the powers of the Hungarian Parliament were broader than those of the other states of the time.[9] The development of the legal status and administration of the various ‘bordering provinces’, however, took interesting turns very early on.

The Transylvanian princes, in their treaties with the Hungarian king, repeatedly acknowledged their obligation not to alienate parts of their possessions in order to protect the territory of the Holy Crown, and declared that Transylvania was an inalienable part of the Hungarian Crown.[10] The Treaty of Speyer, signed on 16 August 1570 by Maximilian and Janos Zsigmond, stated that ‘…nothing of the property that the sovereign prince holds of the crown of the country shall be alienated, although he and his successors shall be free to mortgage or pledge it to the benefit of others if necessary (retaining the clause prohibiting perpetual alienation.)’ ‘Neither Transylvania, nor any other counties long since subordinate to it, nor their castles or fortifications be alienated from the crown of Hungary other than as it now possessed’ – declares a similar agreement between Gábor Báthori and Matthias II.[11]

The most important guiding principle of the historical Hungarian constitution was the Doctrine of the Holy Crown. Under its aegis, the backbone of the nation was made up jointly by king and nobility. In other words, the king does not rule; the crown does. (This can be understood as an early prototype of the separation of powers.) As a consequence, legally speaking, the king did not own his country as private property. It is to be noted that de iure, Hungary and Bohemia were frequently in personal union. This spurred Wenceslaus III, King of Bohemia and one of the pretenders for the Hungarian throne of the eventually triumphant Charles Robert of Anjou to lay claim to parts of the country.[12]

Sigismund of Luxemburg was elected Holy Roman Emperor as the king of both Hungary and Bohemia, with later shared rulers of these countries usually inheriting both titles simultaneously. Matthias Corvinus (r. 1458-1490) occupied parts of Bohemia and declared himself king of that country, but de iure, Bohemia remained intact as an independent entity. The Jagiellonian kings of Hungary (Vladislaus II and Louis II) also reigned in Bohemia, thereby holding both titles themselves. In 1526, Hungary broke into three parts.[13] The legitimate successors to the Kingdom of Hungary became the House of Habsburg, who also constantly bore the title of Bohemian kings. Upon the outbreak of Rákóczi’s War of Independence, Francis II Rákóczi was elected ruling prince. Even though his forces occupied a significant portion of the country, the Habsburgs still considered themselves its heads of state.[14]

For a short time after the dethronal of the House of Habsburg during the War for Independence of 1849, Lajos Kossuth was exercising the power of the head of state (and, in practice, the head of government) as Governor-President in which amounted to a presidential state model. After crushing the revolution and before being compelled by historical circumstances to sign the Austro-Hungarian Gerat Compromise of 1867, the Habsburgs a military dictatorship. The Gerat Compromise created a real union between Austria and Hungary.[15] Interestingly, despite its historical role and economic importance, Bohemia was not made an equivalent constituent state of the Empire. It begs the question whether a triadic rather than a dualistic state model would have proven more durable in withstanding the storms of history looming ahead…

During the period following defeat in WWI, forms of government in Hungary followed one another as rapidly as the coups d’état that brought them about. Initially, Mihály Károlyi became president of the republic in what was intended to be a parliamentary system, followed by the 133 days of dictatorship by the Hungarian Soviet Republic. Upon the fall of the latter, the powers of head of state were taken over by Rear admiral Miklós Horthy, elected on March 1st, 1920, as Governor of Hungary. His jurisdiction was continuously extended, and his mandate was life-long. As his legal powers over the parliament strengthened, he gained the ability to return legislation for deliberation and was granted the right to dissolve the government. He could also nominate members (more and more of them) to the second chamber of parliament. His legal powers were a peculiar “alloy” between those of a semi-presidential president and a constitutional monarch. Horthy even attempted to pass on his powers via dynastic succession. He had his own son elected Deputy Governor who, upon meeting certain criteria, would have been able to take over the office of Governor after the death of the head of state.[16] Following WWII, Act I of 1946 was accepted. Even though it was referred to by many in later times as a ‘Little Constitution’, it did not explicitly declare a form of government despite reinstituting the office of president of the republic.

To summarize, we can say the following. The Holy Crown is the transfigured depository of Hungarian royal power. All powers derive from the Crown. The members of the Holy Crown are Hungarian citizens with full rights, i.e., the noblemen.

Bibliography

Arató Balázs: Az osztrák-magyar „álladalomról”, in Lajos Edina (ed.): Alkotmányosság a pandémia korszakában, Lícium-Art, Debrecen, 2021.

Balogh Elemér: Alkotmányunk történetisége, kitekintéssel az Alkotmánybíróság judikatúrájára, in Balogh Elemér (ed.): Számadás az Alaptörvényről, Magyar Közlöny, Budapest, 2016.

Bölöny József: Történelmi alkotmányunk és az 1848-as fejlődés. M. Közig., Budapest, 1941.

Horváth Attila: A Szent Korona-tan története, in Arató Balázs. (ed.): Jogalkotási tükör 2010–2018, Patrocinium, Budapest, 2018.

Lajos Edina: A jog és erkölcs összefüggésének alapjai, KRE-DIt, 2023/1.

Lajos Edina: A Szent Korona és a legitimáció, KRE-DIt, 2023/1.

Máthé Gábor: Die Problematik der Gewaltentrennung, Gondolat Verl., Budapest, 2004.

Sári János: A hatalommegosztás, Osiris Kiadó, Budapest, 1995.

Szilágyi Sándor (ed): Erdélyi Országgyűlési Emlékek, VI. (1608-1614), Budapest, 1880.

Sakmyster, Thomas: Admirális fehér lovon, Helikon Kiadó, Budapest, 2001. (Original title: Hungary’s Admiral on Horseback: Miklós Horthy, 1918-1944.)

Zetényi Zsolt: A történeti alkotmány. Magyarországért Kulturális Egyesület, Budapest, 2009.

References

  1. See. Sári János: A hatalommegosztás, Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 19–21. (Hungarian)
  2. János Sári mentioned that after, Sabine és Louis Fisher insights. See Sári: Hatalommegosztás, 18.
  3. See Sári: Hatalommegosztás, 30–34.; Máthé Gábor: Die Problematik der Gewaltentrennung, Gondolat Verl., Budapest, 2004, 15–64.
  4. See Sári: Hatalommegosztás, 37–40.
  5. See Balogh Elemér: Alkotmányunk történetisége, kitekintéssel az Alkotmánybíróság judikatúrájára, in Balogh Elemér (ed.): Számadás az Alaptörvényről, Magyar Közlöny, Budapest, 2016, 541–543.
  6. Lajos Edina: A Szent Korona és a legitimáció, KRE-DIt, 2023/1, 169–175. (Hungarian)
  7. Lajos Edina: A jog és erkölcs összefüggésének alapjai, KRE-DIt, 2023/1, 164–169. (Hungarian)
  8. Bölöny József: Történelmi alkotmányunk és az 1848-as fejlődés. M. Közig., Budapest, 1941, 16. (Hungarian)
  9. Zetényi Zsolt: A történeti alkotmány. Magyarországért Kulturális Egyesület, Budapest, 2009, 54. (Hungarian)
  10. Horváth Attila: A Szent Korona-tan története, in Arató Balázs. (ed.): Jogalkotási tükör 2010–2018, Patrocinium, Budapest, 2018, 45–70. (Hungarian)
  11. Szilágyi Sándor (ed): Erdélyi Országgyűlési Emlékek, VI. (1608-1614), Budapest, 1880, 269. (Hungarian)
  12. In Hungary, he reigned as Wenceslaus I, while in his native Bohemia (following the death of his father, Wenceslaus II), he was known, between 1305 and 1306, as Wenceslaus III.
  13. A significant portion of the country was occupied by the Ottoman Empire, while the Principality of Transylvania practically functioned as a ‘second Hungary’.
  14. Leopold I (1657-1705), Joseph I (1705-1711) and Charles III (1711-1740). It is to be noted that the latter was also known as Charles II as King of Bohemia and Charles VI as Holy Roman Emperor.
  15. Arató Balázs: Az osztrák-magyar „álladalomról”, in Lajos Edina (ed.): Alkotmányosság a pandémia korszakában, Lícium-Art, Debrecen, 2021, 99–104. (Hungarian)
  16. See: Thomas Sakmyster: Admirális fehér lovon, Helikon Kiadó, Budapest, 2001, 255. (Hungarian) (Original title: Hungary’s Admiral on Horseback: Miklós Horthy, 1918-1944.)

 

Cservák Csaba: Chapters from the legal history of popular representation

Preface

There exist a number of well-known and widely employed electoral systems. The most defining principle of plurality systems is individual competition between candidates. Such systems can be broken down into two different types: the relative- and absolute majority vote. The latter of these requires more than half of all votes cast in any given constituency in order for a mandate to be won. In proportional voting systems, citizens cast their ballots on party-lists instead, while mixed systems simultaneously encompass the aforementioned characteristics.[1]

Let us take a look at more specific categories now, as they are found in both theory and practice.

Relative majority possesses centuries-old roots in Britain, although naturally, as a modern voting system, it took shape only upon the establishment of civil society. It is a highly disproportional system – even more so before 1832 –, with the geographic size and population count of districts both presenting great fluctuation vis-à-vis each other. In addition, representatives were elected by open voting.

Absolute majority electoral systems were created during the second half of the nineteenth century to remedy the shortcomings of the relative majority vote. (Refer to the chapter on voting systems, including the issues of wasted vote and ‘Condorcet winners’; a method named after Nicolas de Condorcet, French mathematician who lived between 1743 and 1794.) According to Borda (1733-1799),[2] objectivity and justice would be best served if voters were allowed to rank all of a district’s candidates in their order of preference, with such an order determining the winner after the appropriate calculations. Given the sheer number of candidates, this method, itself never tested at parliamentary elections, might appear difficult to implement; however, it lends great importance to secondary votes, potentially bringing about a ‘just’ form of popular representation based on compromise. The alternative vote[3] particular to Australia since 1919 stands on a similar principal footing, also requiring the ranking of candidates.[4] If the primary preferences fail to yield an absolute winner, the secondary preferences on the ballots cast for the least popular candidate are added to the primary votes, repeated, if necessary, by tertiary and lesser preferences until such time that the first candidate passes the fifty percent mark.[5] (This method bears a certain resemblance to the single transferable vote, distinguished, however, by its lack of proportionality, since alternative voting only awards a single mandate per district.)

It must be highlighted that in theory, alternative voting is more just than absolute majority methods, because the latter only take into account secondary preferences on the two (or more) candidates already having passed into the second round via primary preference votes. By contrast, alternative voting allows for the weighing of all preferences, including tertiary or even more distant expressions of support. (Ad absurdum, in an absolute-simple majority system, similar to the one previously employed in Hungary, a less rejected candidate eventually claiming victory through secondary and tertiary votes would not even have made it to the second round with just fifteen percent of primary votes!)

What this would mean is that a reserved and less maverick candidate hated by fewer voters than the frontrunners would not even get to the second round in an absolute majority system, even though such a candidate, given all the secondary and tertiary votes received, would be the overall most popular choice.[6] This ties in well with the argument that a government is not only the government of the voters actively electing it, but of all citizens of the country. Therefore, other than its popularity, its unpopularity is also a relevant factor.

Types of absolute majority voting

The aforementioned absolute majority voting systems can be placed into two categories. In one of these, the first and the second place candidate from the first round are entitled to run in the second round, requiring fifty percent of votes plus one to gain a mandate. This method is known as the absolute-absolute majority system, restricted, for the most part, to direct presidential elections. Under the rules of absolute-simple majority, acquiring a simple majority in the second round is sufficient, naturally allowing more than two candidates to run, although deals struck by the political parties involved often cause such additions to drop out, reducing the actual number of candidates to just the two most popular. (The Hungarian voting system previously in effect followed this method.[7] The procedure particular to France is placed under scrutiny in the final chapter dealing with the French system of government and electoral system.)

Experience dictates that due to voter abstention, candidates having attained at least forty percent of the vote during the first round will tend to retain their advantage in the second, while those in the lead with thirty percent or less stand on a more shaky ground: the chief factor in whether or not they will also emerge victorious in the second round is secondary preferences.[8]

The nuances of the relative majority system have already been discussed, the implementation of which would force existing political parties to join forces and run joint candidates together, thereby making factional alliances more transparent and evident to the voter. This factor, given the system’s single-round, party-list nature, would be more equitable to citizens, granting them a clear picture of just who else they are about to support alongside their own favourite parties. Because of this, an argument could be made for the implementation of relative majority single-member districts in Hungary.[9]

Current legislation also allows for the running of joint candidates.[10]

On a related note, the second round also allows voters to pass their judgements on any coalitions that might have been formed, taking into account party declarations and communications. This is their only way of doing so, given the indirect nature of the prime minister’s selection – with the exception of the Israeli system.

Block voting

As evident as it may sound, it is nevertheless important to point out that one district equals one mandate (therefore, the district magnitude is one). On the other hand, this is by no means a necessity in plurality voting; the classical English system typically allocated two mandates per district, allowing citizens to vote for two candidates.[11] Even as far as the mid-twentieth century, certain countries (such as the UK, India, Canada and the USA) featured a few (!) multiple mandate constituencies, while the rest of the country could only send one representative to parliament; or congress. This solution – even though certain sources disagree – is a form of plurality voting, rather than constituting a proportional model.

The same can be said of the singe-list system, formerly known as the small-list system, which is currently employed in Hungary during municipal elections, and which also featured in the draft of a number of French electoral legislation proposals. Also called block voting, the essence of this model lies in the relative majoritarian distribution of mandates. Each citizen has as many votes as there are mandates to acquire in any given district. It was first employed in the Australian Senate from 1901 to 1948.

The cumulative single-list system differs from the single-list system in that it allows voters to cumulate all their votes for a single candidate. (The cumulative party-list system, detailed later, can itself be differentiated from its single variant by the fact that its distribution of mandates is based upon the ratio of votes cast on the various party lists. Therefore, cumulation only enters the fray in determining the order of candidates on any concrete list. It is considered a semi-proportional model.)[12] It remains a system predominantly featured in the Anglosphere: its first occurrance was in the Illinois House of Representatives in the United States between 1870 and 1980. From the late nineteenth century, both the US and the UK have been using this method in various school board and corporate elections. In the latter case, individual US states (currently seven) would sometimes enforce it as mandatory.[13]

Preferential systems

According to the time-honoured view, in a proportional/party-list system, citizens are only entitled to vote on party-created lists, with no ability to influence who their vote personally benefits. Is this truly the case, even today?

Proportional electoral systems first ‘came into fashion’ in the early twentieth century: 1906 in Finland (then part of the Russian Empire), 1909 in Sweden, 1917 in the Netherlands, 1919 in Switzerland, Italy and Norway alike. In Denmark, Germany and Austria, 1920 marked the year of conversion from a majority model to a list-based, proportional one. Practically in the cradle, these methods began to branch out and develop more nuanced alternatives, such as the various preferential systems, their true advent made manifest in the second half of the twentieth century.

The question of vote structuring determines how many votes a single citizen is allowed to cast, and how. There exist single-vote and multiple-vote systems. The latter can be broken down further into preferential models, models that enable the cumulation of votes and models that allow for vote splitting. In the first case, voters are entitled to make modifications on the party-list, swaying them towards their preferred candidate. In the second case, it is possible to reinforce the position of one candidate by allocating them extra votes, further increasing their chance to gain a mandate. Lastly, the third model opens up the aforementioned possibilities in the case of lists as well.

In terms of the right of voters to bring about such modifications, the various preferential systems paint a colourful picture worldwide. Only one preferred candidate can be designated in Austria, while the same number is four in Italy. It is possible to split votes in Switzerland and Luxemburg, giving each voter as many votes as there are mandates to gain in a district, which can be cast for different parties. By now, in most Western European countries, allowing citizens to influence party list compositions has become common practice. In Belgium, the influence of preferential votes determines almost fifty percent of the order of candidates on party lists. The German system remains almost the only one disallowing this practice, its single districts purporting to substitute for the lack of choice between individual persons.

Since the fall of Communism, a number of Central-Eastern European countries also implemented ways to create more flexible party lists. In Poland, citizens must select a name from a regional party list, an act with which they also cast their vote for that candidate’s party itself. Similarly, the Slovene model divides electoral districts into single-member constituencies, in which single candidates are also the nominees of their respective party lists. Again, voting for a candidate is also voting for a party list.[14] Mandate distribution is based on the proportion of ballots cast for each party list, giving successfully acquired mandates to candidates having won the greatest number of votes on their respective lists. Czechia and Slovakia also allow their voters to influence the prearranged order of party lists. Each citizen may designate four candidates they have especial preference for. Such preferential votes will result in the acquisition of a mandate in the event that at least ten percent of voters in the district cast such a vote, and the candidate in question managed to seise at least ten percent of all the preferential votes his party received. Austria operates similarly, except it requires an amount of preferential votes equal to at least half of what is necessary for a single district mandate, or one-sixth their total number cast in their party’s favour.

Finland’s ‘flexible list’ enables party list rankings to be molded entirely by voter will; on each ballot, the candidates of parties are merely displayed in alphabetical order.

(European practice indicates that party list rankings provided by the parties themselves will seldom be altered by preferential votes. Still, it is a matter of principle to allow a modicum of choice between the individuals running on the same platform, preventing the ‘secondary recruitment’ within the parties to be the sole decider of who gets into parliament. In our view, such methods unite the best of both worlds from single-district and party-list voting systems, aiming for an equitable solution in mandate distribution, acceptable both in terms of directness and proportionality.)[15]

Premium list systems

In Hungary, Act XXII of 1947 (along with creating discriminative rules for nominations and disqualifications) introduced the premium system. In it, attaining 60% of the vote automatically awarded 80% of the seats in parliament, while gaining 75% would land that faction all (!) mandates. The quotient was raised to 14,000 and national lists to 60 candidates. Another early example for majority bonuses is found in Fascist Italy from 1924 on, retained but moderated in its effects by the 1946 republic.

Premium systems similar to the above are still in use today. For instance, the electoral system of Paraguay allocates two-thirds of all mandates by default to the party standing victorious in the elections, distributing the rest proportionally. In South Korea, 244 representatives are directly elected, 38 by the winners themselves and 37 by the other parties. The winner in Malta is granted an additional four premium mandates. (It is a popular misconception in Hungary that under the rules of the current system, the party carrying an election is given the mandates of its rivals that failed to meet the minimum electoral treshold.

Limited voting (LV) can be considered a unique,[16] semi-proportional voting system. Initially a British invention to be used in a number of individual constituencies between 1867 and 1885, it later appeared in the Kingdom of Italy, US-occupied Japan and post-Franco, democratic Spain. Similarly to block voting systems, this method essentially enables participants to select multiple single candidates. However, citizens have fewer votes than there are mandates distributed in any single district. (For example, there used to be two single constituency votes allocated to Japanese citizens, with four to ten attainable mandates.) Why would this method be more proportionate than block voting, itself widely classified as a majority system? The answer is made apparent through a simple deduction. In the latter system, whenever a party or a faction enjoys overwhelming popularity in any given district, all its supporters tend to throw their whole weight (votes) behind this group. This is made especially likely in today’s party-centred political atmosphere. In such a case, a candidate with 25% popularity will always defeat another with 20%. By contrast, the LV system distributes more mandates than the amount up for grabs by the most popular candidates, thereby allowing some form of representation for their opposition as well. (Under a two-vote model, this tends to lead to the first and second place belonging to Party A, with the third and fourth going to Party B. In such systems, parties usually run as many candidates as there are votes, otherwise, said candidates would also compete against each other.) The SNTV system, also formerly employed in Japan, is considered a subtype of LV, giving each voter one vote in a district with multiple mandates to win. However, it is necessary not to mesh them together, seeing as multiple votes enable the option of vote splitting, thereby constituting a factor of primary importance when classifying voting systems. In this sense, one- and two-vote systems can be sharply differentiated. Therefore, there is a far greater distance between one and two than between two and three. (Japan has since converted to a mixed voting system.)

SNTV carries a large risk factor for parties, especially major ones, necessitating in-depth surveys to determine their electoral support. If they run fewer candidates than it would be justified by their popularity, then a great many votes cast for them will end up wasted, not contributing towards the acquisition of mandates. If, on the other hand, they stand too many candidates, they run the risk of having the vote splintered among them, decreasing each other’s chances and potentially allowing outsiders to have the last laugh and snatch mandates, leading to results worse than the party’s electoral support would suggest.[17]

The vote-transfer system

The virtues of proportionality and choice between individuals are organically conjoined in the vote-transfer system, originally conceived by British mathematician and schoolmaster Thomas Wright Hill in 1819 and later expanded upon by political scientist Thomas Hare in 1857.[18] It saw its first use during the 1856 Danish Rigsdag elections, adopted for the second chamber within a year. The vote-transfer system is currently employed in Ireland and Malta[19]. In multiple mandate electoral districts, citizens are expected to vote for and rank as many candidates as there are potential mandates in the district.

  1. After the ballots have been cast, the Droop quota[20] serving as the basis for mandate distribution is calculated. It is arrived at by dividing all valid votes cast in the constituency by the total number of allocated mandates plus one, and then adding one again to the quotient thus gained. Any candidate whose number of primary votes reach the Droop formula is elected.
  2. If all mandates cannot be distributed using the above method (which, given trends of vote division, is rather likely), a new calculation is necessary. The votes of candidates already elected are divided again, based on the secondary preferences indicated on each ballot, but the votes of secondary candidates are only increased by a single rate. This rate is:

The number of votes of an elected candidate – Droop quota

The number of votes of an elected candidate

Whoever manages to reach the quota by adding this number to the number of his votes acquires a mandate.

  1. If all seats allocated to this district are still not filled, the votes of the candidate receiving the least amount of primary votes are annulled, distributing the candidate’s ballots based on the secondary preference written on each, between the candidates still lacking a mandate. Those reaching the Droop quota are elected.
  2. If even after this step, there remain unclaimed mandates, the ballots of those who gained a seat according to points 2 and 3 are redistributed along secondary and tertiary preferences following the above method. Again, candidates arriving at the Droop quota gain a mandate.
  3. In case the mandates are still not fully distributed, the entire process continues as long as necessary.

In order to guarantee proportionality, multiple layers of voter preference must be taken into account. In spite of it being a single-winner vote, party candidates – in fact, candidates in general – tend to inform the electorate about whose backing they would find desirable after their own. (It is expedient for parties to weigh their own popularity and run only an optimal number of candidates in order not to affect each other’s chances negatively.) In Ireland, for example, the district magnitude is 3.7, therefore, their lower-preferences candidates matter less. Placing less burden on voters, lower magnitudes are certainly more advisable under the aegis of such systems.

Bibliography

Dezső Márta: Képviselet és választás a parlamenti jogban, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1998.

Fábián György – Kovács László Imre: Voksok és mandátumok, Villányi úti könyvek, Budapest, 1998.

Humphreys, John H.: Proportional Representation, A Study in Methods of Election, Methuen & Co. Ltd., London, 1911.

Körösényi András: A magyar politikai rendszer, Osiris, Budapest 1998.

Lijphart, Arend: Választási rendszerek: típusok, formák, fejlődésvonalak, in Fábián György – Kovács László Imre (szerk): Választási rendszerek, Osiris-Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997.

References

  1. Dezső Márta: Képviselet és választás a parlamenti jogban, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1998, 35. (Hungarian)
  2. Dezső: Képviselet és választás, 41.
  3. Also known, particularly in the United States, as instant-runoff voting, developed by US architect William Robert Ware around 1870.
  4. Interestingly, the matter of prioritisation never truly emerged in party-list voting systems. The author perceives its significance in two ways. First, the secondary preference of voters could come into play in case a party would prove unable to pass the parliamentary threshhold by primary votes alone. Second, if, by one of the existing vote distribution methods (the highest average method in particular), two parties would enter a tie, preference could be given to the party with more secondary votes.
  5. In case no one managed to acquire the absolute majority of primary preferences, the process continues with the candidate possessing the least amount of ballots dropping out, their votes collected into bundles, this time with the secondary preferences in mind, adding these bundles to the ballots of remaining candidates. In the event that an absolute majority winner is still not found, the next-to-last candidate’s vote-bundles are similarly distributed among remaining candidates, and so on and so forth until somebody reaches the absolute majority threshhold.
  6. (A similar mathemathical dilemma could arise the following way: while even in the second round, the absolute majority method only gives relevance to secondary preferences, it is entirely possible that a candidate would become a representative under the alternative voting system only through tertiary or lower votes – in other words, purely out of a lack of rejection by their opponents.)
  7. Compared to the previous Hungarian system, the current French model presents a peculiar case. In single-member constituencies, if the first round yields no absolute winner, the second round is played out between the winner and the runner-up of the first round, as well as anyone else with at least 12.5% of votes. (This model could be deemed more just than the Hungarian system, because a third candidate — and any additional ones — only „interrupt” the race if they possess substantial support and backing from the population; instead of merely gaining a bargaining position against the ’big shots’. By principle, it is an absolute-absolute majority system, only becoming absolute-simple in exceptional cases.)
  8. Körösényi András: A magyar politikai rendszer, Osiris, Budapest 1998, 153–154. (Hungarian)
  9. Naturally, the fact that the single-round relative majority system produces disproportionate results remains an argument against it. Another of its drawbacks is that even though an election carries its consequences over the next four years, its outcome is determined in but a single day; comparatively a very short time period. Two rounds mean at least two days, thereby decreasing the „random” factor so heavily present in single-round voting. For example, weather may discourage certain voter demographics from casting their ballots and a single piece of sensationalist news may captivate and manipulate voters for just enough time. (Fair weather often incentivises farmers to work their land, families to go hiking, etc.)
  10. Unlike in the case of joint- and affiliated lists, the current Hungarian electoral statute gives no allusion as to where fractional votes cast on joint candidates are allocated.
  11. In 1967, Mauritius converted from a relative majority system with forty single mandates to a relative majority system with twenty triple mandates. Later, they also implemented ten balancing mandates. The Seychelles employed seven double mandate- and one single mandate districts.
  12. Fábián György – Kovács László Imre: Voksok és mandátumok, Villányi úti könyvek, Budapest, 1998, 43. (Hungarian)
  13. See: ’FairVote – State Regulations on Cumulative Voting for Corporate Boards’. https://archive.fairvote.org/?page=758
  14. In our view, given that it disallows selection between different candidates of any given party, this model isn’t a preferential-proportional system. Instead, it shows more similarity with the kind of personalised PR systems currently in use in Germany.
  15. Further reading on the various methods of mandate distribution: Arend Lijphart: Választási rendszerek: típusok, formák, fejlődésvonalak, in Fábián György – Kovács László Imre (szerk): Választási rendszerek, Osiris-Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997, 69–71. (Hungarian)
  16. Lijphart: Választási rendszerek, 85.
  17. Fábián-Kovács: Voksok és mandátumok, 44.
  18. John H. Humphreys: Proportional Representation, A Study in Methods of Election, Methuen & Co. Ltd., London, 1911.
  19. Ever since the 1974 Maltese constitutional revision.
  20. This is sometimes confused with the Hagenbach-Bischoff quota. The difference lies, first and foremost, in that the latter method works only with whole numbers gained through the quotient, instead of rounding up and adding one in case of fractions, as seen in Ireland. (Naturally, when working with a multitude of votes, the above amounts only to a very minor difference between the two quotas.) In addition, the Hagenbach-Bischoff formula is known not only as a quota system, but also as a mandate distribution method employed, among others, in Hungary. It breaks the distribution of mandates down to two phases; in the second one, unallocated mandates are meted out to the parties using the highest averages method. (In Hungary, a similar technique – the D’Hondt method – is employed as the second stage of a two-level system, rather than merely the distributory phase of a single-level formula. Therefore, even here, we can observe nuances of difference.) On the differentiation of specific terminology, see: Fábián-Kovács: Voksok és mandátumok, 37-38.

 

Holló Róbert: Az indián igazságszolgáltatás – Őslakos törzsi bíróságok az Egyesült Államokban

Bevezetés

Az indián törzsi bíróságok és a Courts of Indian Offenses (Indián Bűncselekmények Bírósága) vitális szerepet játszik az Egyesült Államok különböző indián rezervátumaiban élő indián és nem-indián személyek között felmerülő viták rendezésében. A törzsi bíróságokat az indián törzsek működtetik a törzs által hozott vagy a törzs saját jogrendszerébe emelt törvények és eljárási rendek alapján, amelyek gyakran eltérnek a szövetségi és állami bíróságok törvényeitől és eljárásaitól. A legtöbb törzs a Belügyminisztériumtól kap finanszírozást bírósági rendszerének működtetésére, bár sok törzs ezt a finanszírozást saját forrásaiból egészíti ki. A Courts of Indian Offenses viszont az Egyesült Államok belügyi igazgatása és a Bureau of Indian Affairs által egyes rezervátumokban működtetett különleges bíróságok. Ezek a bíróságok a Code of Federal Regulation 25. kötetében foglalt szövetségi rendelkezések alapján működnek, és ezért gyakran „CFR” bíróságoknak nevezik őket. Jelenleg körülbelül 150 törzsi bíróság működik az Egyesült Államokban és körülbelül 20 CFR bíróság. Bár az őslakosok számos más módszerhez is folyamodnak a vitáik rendezésében, beleértve azokat a hagyományos vitarendezési módszereket is, amelyek közül néhányat a törzsi igazságszolgáltatási rendszerükbe is bevontak, ez a dokumentum elsősorban az indián törzsek és az Indián Ügyek Hivatala által létrehozott hivatalos igazságszolgáltatási rendszerekre összpontosít.

Rövid történelmi áttekintés

Bár az indiánoknak voltak módszereik a viták megoldására, mielőtt az angol jogot bevezették volna az észak-amerikai kontinensen, a hivatalos bírósági intézmények indián területeken való megjelenése meglehetősen új dolog.[1] A törzsi bíróságok kialakulása egy 1880-as években történt esetre vezethető vissza, amely a mai dél-dakotai Rosebud indián rezervátumban történt, amikor egy Crow Dog nevű lakota állítólag megölt egy másik lakota indiánt, Spotted Tail-t.[2] A gyilkosság idején nem volt hivatalos lakota bírósági rendszer, hanem a lakoták, a viták megoldásának hagyományos módszereit használva, Crow Dog-ot a törzs egy hétre kiközösítette, majd ezt követte a megbocsátási ceremónia, ahol az áldozat családja megbocsátotta Crow Dog bűnét, majd megkezdődött a „gyógyulási” folyamat -mind az áldozat hozzátartozói, mint az elkövető tekintetében -, amiben arra kötelezték Crow Dog-ot, hogy nyújtson kárpótlást Spotted Tail családjának azzal, hogy biztosítja a család számára szükséges ellátást. Nem volt akasztás, nem volt börtönbüntetés. A szövetségi területi bíróságok, aggódva, hogy a lakota módszer miatt Crow Dog büntetlenül maradt, közbeléptek, és gyilkosság miatt fehér, szövetségi bíróság elé állították.

Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága kimondta, hogy a szövetségi bíróság nem emelhet vádat Crow Dog ellen gyilkosságért, mivel a Lakota sziúk és az Egyesült Államok közötti szerződésben a Lakota sziúknak fenntartották a jogot, hogy saját igazságszolgáltatást végezzenek.[3] Az Egyesült Államok kormánya úgy érezte, hogy ez az ügy példázza a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás hiányosságait az indián területeken, és gyorsan cselekedett is, hogy a súlyos bűncselekményeket elkövető indiánokat szövetségi fennhatóság alá vonja. Az Egyesült Államok belügyminisztériuma, az indiánügyeket irányító szövetségi ügynökség szintén lépéseket tett annak érdekében, hogy az indián rezervátumokban „Courts of Indian Offenses” néven egy különbíróságot hozzon létre,[4] amelyek a szövetségi szabályozáson belül, a Code of Federal Regulations (más néven „CFR”[5]) található Code of Indian Offenses nevű törvénykönyv alapján ítélkezett a kevésbé súlyos bűncselekmények elkövetői felett, valamint rendezte a törzs tagjai közötti vitákat. Ezeket a bíróságokat CFR bíróságoknak nevezték. Fontos jellemzőjük, hogy a nem-indián személyek nem vonhatók ezen bíróságok joghatósága alá a kifejezett beleegyezésük nélkül. Az így létrehozott bíróság bírói közül sokan a helyi BIA[6] felügyelői voltak, akiknek célja az volt, hogy az őslakosokat beolvasszák a nem-indiánok világába, és elnyomjanak minden olyan tevékenységet, amely ezt az integrációs célt akadályozta. E bíróságok többsége és a törvények, amelyek alapján működtek, nem tükrözték az őslakosok értékeit és szokásait, hanem ehelyett arra tettek erőfeszítéseket, hogy ezeket az értékeket az uralkodó társadalom által fontosnak tartott értékekké változtassák.

Korai törzsi bíróságok

Az indián törzsek csak 1934-ben kaptak engedélyt arra, hogy saját igazságszolgáltatási kódexet hozzanak létre, és bíróságokat működtessenek az indián törzsek által elfogadott törzsi törvények végrehajtására[7]. Ennek az igazságszolgáltatási rendszernek a létrehozása az indián nemzetek létezésükből fakadó eredeti jogköréből fakad, abból a velük született és őket saját jogon megillető szuverenitásból fakad, hogy saját törvényeket fogadjanak el, és azok alapján szabályozzák, kormányozzák saját magukat. Fontos megjegyezni, hogy a szövetségi és állami bíróságokkal ellentétben, amelyeket az Egyesült Államok és a tagállamok alkotmánya különálló, de egyenrangú kormányzati ágként hozott létre a végrehajtó és a törvényhozó hatalmi ágakkal együtt, a legtöbb törzsi bíróságot a törzs vezető testülete által biztosított hatáskörben hozták létre. Egyesek szerint ez azt jelenti, hogy a törzsi bíróságok nem működnek a törzsi kormánytól elkülönülten, azaz a rendszerben nincs jelen a klasszikus hatalommegosztás, nincs garantálva a hatáskörök szétválasztása. Viszont az is igaz, hogy a legtöbb törzsi igazságszolgáltatási törvénykönyv és alkotmány rendelkezik a törzsi bíróságok függetlenségéről. A legtöbb törzsi igazságszolgáltatási kódex szabályozza a törzsi bíróságon alkalmazható eljárási rendet, valamint deklarálja a bíróság elé terjeszthető ügyek különböző típusait is. A törzsi törvénykönyvek fontos részei közé tartoznak azok a szakaszok, amelyek meghatározzák a bíróság joghatóságát, valamint azt, hogy hol, milyen területen kell a jogvitára okot adó eseménynek megtörténnie ahhoz, hogy a törzsi bíróság joghatósága kiterjedjen rá. Egyes indián törzsek nem döntöttek úgy, hogy saját törvénykönyvet fogadnak el, és továbbra is a Code of Federal Regulations-ben található Code of Indian Offenses – kvázi „Indián Bűncselekmények Törvénykönyve” – alapján működnek, és ugyanezen okok miatt a kisebb törzsek nem engedhették meg maguknak, hogy saját bírósági rendszert működtessenek, ezért úgy döntöttek, hogy megtartják a BIA által működtetett CFR bíróságokat. Ezek a bíróságok hasonlóak a törzsi bíróságokhoz, azzal a különbséggel, hogy a BIA anyagilag felelős az ilyen bíróságok igazgatásáért, vagyis fenntartóként működik. A legtöbb CFR bíróságon van kirendelt védő, míg sok törzsi bíróságon ilyen kötelezettség nincs. A törzsi bíróságoktól némileg eltérnek a CFR bíróságok által tárgyalható ügyek típusai is, mivel a CFR bíróságok nem tárgyalhatnak törzsi belső vitákat, például választási vagy politikai vitákat, és nem tárgyalhatnak olyan vitákat, amelyekben nem-indián felek vesznek részt, kivéve, ha azok beleegyeznek abba, hogy a CFR-bíróság felettük ítélkezzen.

Public law 280[8]

Néhány államban a törzsek nem működtetnek bírósági rendszereket, vagy olyan bírósági rendszereket működtetnek, amelyek nagyon korlátozott típusú ügyeket tárgyalhatnak, mint például a törzs vadászati és halászati törvényeinek a megsértése vagy a Indian Child Welfare Act – az Indián Gyermekjóléti Törvény – alapján felmerülő ügyek[9]. Ezekben az államokban, amiket „Public Law 280-as államoknak” is hívnak[10] az állami bíróságok indítanak büntetőeljárást minden olyan indián és nem-indián személy ellen, aki indián rezervátumokban bűncselekményt követ el, és az állami bíróságok tárgyalják a magánvitákat, például a válásokat, szerződéses vitákat, személyi sérüléses ügyeket és egyéb, indián és nem-indián felek között felmerülő ügyeket is, de még ezekben az államokban is léteznek azonban törzsi bíróságok, amelyek bizonyos típusú jogvitákat továbbra is tárgyalhatnak. Ezért van az, hogy az igazságszolgáltatást kereső indián személynek mindig tájékozódnia kell a törzsi jog létezéséről vagy törzsi bíróság létezéséről egy adott törzs esetében, még akkor is, ha a törzs rezervátuma egy Public Law 280-as államban található.

Békebíráskodás és hagyományos bíróságok

A közelmúltban több indián törzsnél az a tendencia jelent meg, hogy visszaállítják az őslakosok hagyományos vitarendezési módszereit, és ezeket a törzsi bírósági rendszer részévé teszik. Számos rezervátumban az indián törzsi bíróságok olyan módszereket alkalmaznak, mint a „békebíráskodás”[11], az ún. „ítélő körök”[12] vagy más, olyan vitarendezési eljárásokat, amelyek jobban hasonlítanak az indiánok közötti viták rendezésének azelőtti módjaira mielőtt a nem-indián társadalom közbelépett volna.

A törzsi bíróságok ma

A ma létező törzsi bíróságok és CFR bíróságok eljárásai, módszerei változatos gyűjteményt alkot. Sok törzsi bíróságon ítélkező bíró képzett ügyvéd, de ennek a mondatnak az első része azt is indikálja, hogy ez nem mindig van így. A törzsi bíróságok szerencsésnek mondhatják magukat, hogy vannak olyan köztiszteletben álló tagjaik, akik nem képzett jogászok, de a közösségben való elismertségük és tekintélyük alapján törzsi bíróként szolgálhatnak. Ezek a személyek ismerik az adott törzs történelmét, legendáit, szokásait, hagyományait, és képesek arra, hogy ezt a tudást és tapasztalatot alkalmazzák a viták rendezésében. A nagyobb törzsi bíróságokon vannak jogi végzettséggel rendelkező, de ügyvédként soha nem praktizáló bírók is. Sok törzsi tag, aki jogot végzett majd ügyvéddé vált, visszatért a törzséhez bíróként dolgozni, ezzel is növelve e bíróságok megbecsülését a törzsi tagok szemében.

A törzsi bírókat általában a törzs vezető testülete nevezi ki egy bizonyos időtartamra. Más törzsek választásokat írnak elő a törzsi bírói tisztség betöltésére, míg megint mások a két módszert vegyítik, vagyis a bírónak időszakonként meg kell magukat mérettetni egy választáson ahhoz, hogy aztán őket kinevezhessék, vagy, hogy a helyüket továbbra is megőrizzék. A legtöbb törzsi bíróság lehetővé teszi, hogy ügyvédek és „laikus ügyvédek” – a törzsi jogban jártas egyéb törzsi tagok – egyaránt képviseljenek személyeket a törzsi bíróságon. Minden törzsi bíróságnak saját módszere van arra, hogy hogyan engedi be az ott praktizáló személyeket, egyeseknél ügyvédi vizsgát írnak elő, míg a legtöbbnél az ügyvédnek csupán be kell fizetnie egyfajta regisztrációs díjat, és tanulmányoznia kell a törzsi törvénykönyvet és alkotmányt.

A törzsi bíróságok joghatósága

Joghatóság büntetőügyekben

A törzsi bíróságokat kevéssé ismerő személyek meglepődhetnek azon, hogy mennyire hasonlóak a törzsi bíróságok eljárásai az állami és szövetségi bíróságok eljárásaihoz. A törzsi bíróságok eskü alatt vallomást tévő tanúkat hallgatnak meg, nyilvántartást vezetnek a bírósági eljárásokról, és bírói és esküdtszéki rendszert is alkalmaznak az ügyek eldöntésére. Az egyik nagy különbség a törzsi és az állami bíróságok között a törzsi bíróságok joghatóságának korlátai bizonyos ügyek és személyek felett. Míg az állami bíróság egy általános joghatóságú bíróság, ami azt jelenti, hogy a bíróság ítélkezhet minden olyan személy felett, aki az állam területén bűncselekményt követett el, vagy valamilyen kapcsolatban áll az állammal, a törzsi bíróságok esetében bizonyos cselekmények és személyek feletti joghatóságát korlátozzák legfelsőbb bírósági határozatok és kongresszusi határozatok. Például, a törzsi bíróságok nem indíthatnak büntetőeljárást olyan nem-indiánok ellen, akik a rezervátumban követnek el bűncselekményeket, még akkor sem, ha azokat a törzs tagjai ellen követik el. Ezeket a bűncselekményeket – abban az esetben, ha a sértett indián – szövetségi bíróság előtt kell elbírálni. Ha a bűncselekmény nem-indián ellen irányult vagy immateriális bűncselekményről van szó, akkor a tagállami bíróság jogosult eljárni. Ennek oka, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága megállapította, hogy büntetőügyekben az indián törzsek nem rendelkeznek a nem-indiánok magatartásának szabályozására vonatkozó eredeti jogosultsággal. A törzsi bíróságok azonban büntetőeljárást indíthatnak minden olyan indián személy ellen, aki a rezervátum területén bűncselekményt követett el. Az indián törzsi bíróságok hasonlóan korlátozottak a törvényt megszegő indiánokra kiszabható büntetések típusát illetően. Jelenleg a szövetségi törvény[13] megtiltja, hogy a törzsi bíróság börtönbüntetést egy évnél hosszabb időre szabjon ki egy-egy elkövetett bűncselekményért. Ennek eredményeképpen a legtöbb törzs nem emel vádat súlyos bűncselekmények, például gyilkosság, nemi erőszak és súlyos testi sértés miatt, és inkább a szövetségi bíróságokat bízza meg az ilyen bűncselekmények üldözésével. Ennek ellenére néhány törzsi törvénykönyv szabályt alkotva üldözi az ilyen súlyos bűncselekményeket és jogot formál az ítélkezésre.[14] A legtöbb törzsi börtön szintén nem alkalmas hosszú távon a fogvatartottak elhelyezésére, ehelyett inkább olyan celláik vannak, amelyekben a rabok rövid elzárásukat tölthetik el. Más törzseknek szerződést kell kötniük a városi vagy megyei önkormányzatokkal az elítéltjeik fogvatartását biztosítandó. A törzsi bíróságok esetén az elkövetés helyszíne is jelentőséggel bír, ugyanis általában a törzsi bíróságok csak a rezervátumban elkövetett bűncselekmények felett ítélkezhetnek.

Joghatóság polgári ügyekben

Az indián törzsek és szerveik is gyakran érintettek polgári jogvitákban, így a törzsi bíróságok igen széles hatáskörrel rendelkeznek a polgári jogviták elbírálására, különösen akkor, ha a jogvita a személyes kapcsolatok valamely területét érinti, mint például a házasság, az örökbefogadás vagy a gyermekelhelyezés. A törzsi bíróságok a személyi sérüléssel kapcsolatos perektől kezdve, ahol a károsult több millió dolláros kártérítést követel, egészen a sokkal szerényebb kártérítési kérelmeket tartalmazó, pár dolláros, szimbolikus értékű követelésekkel kapcsolatos ügyeket is tárgyaltak már. A törzsi bíróságok napi ügyeinek összetétele nagyon hasonlít az állami bíróságokéhoz, ahol sok a családjogi-, fogyasztóvédelmi ügy, a fiatalkorúak bűncselekményeivel kapcsolatos eljárás, valamint a lakhatással kapcsolatos ügyek száma. Ha egy polgári jogvita a rezervátumban élő indiánt érint (például gyakori a kereskedők által a rezervátumban élő indiánoktól való tartozás behajtására indított per), a Legfelsőbb Bíróság határozata alapján ilyen pert csak törzsi bíróság előtt lehet lefolytatni és állami bíróság előtt nem.[15] Hasonlóképpen, a személyes kapcsolatok tekintetében elfogadott, hogy csak törzsi bíróságok tárgyalhatnak olyan ügyeket, mint például a rezervátumban élő indián gyermekek[16] örökbefogadása ügyében indított perek, vagy olyan válási ügyek, amelyekben a vitában részt vevő egyik fél a rezervátumban élő indián. A törzsi bíróságok – a büntetőjogi joghatósági területtel ellentétben – a nem-indiánokat érintő bizonyos polgári jogvitákban is joghatósággal rendelkezhetnek. Ha egy nem-indián személy a törzzsel vagy annak tagjaival valamilyen konszenzuson alapuló kapcsolatot létesít (például házasságot köt egy törzsi taggal, vagy szerződést köt a törzzsel a rezervátumban végzett munka elvégzésére), és a kapcsolat során vita alakul ki, a törzsi bíróság dönthet a jogvitában. A törzs, mint közösség vagy egy indián természetes személy a jogvitát akár állami bíróság elé is viheti, ha úgy kívánja, bár a nem-indián valószínűleg csak a törzsi bíróság előtt indíthatna pert.[17] Egy másik eset, amikor a törzsi bíróság gyakorolhat hatáskört egy nem-indián rezervátumon belüli tevékenységei felett, akkor fordul elő, amikor a nem-indián tevékenységei komoly hatással vannak a törzsre és annak tagjainak jólétére. Ilyen lehet például, ha egy nem-indián személy a rezervátum vizeit szennyezi, vagy ha családon belüli erőszakos cselekedetet követ el egy törzsi taggal szemben. Ezekben az esetekben a törzsi bíróság elrendelheti a nem-indián által elkövetett cselekmény beszüntetését vagy a családon belüli erőszak valamilyen módon történő megakadályozását, de a törzsi bíróság nem indíthat büntetőeljárást a nem-indián személy ellen. A törzsi bíróságok joghatóságának vannak olyan korlátai, amelyek a szövetségi jog alkalmazásából erednek. Például, a törzsi bíróságok nem tárgyalhatják az egyes indiánok érdekeltségeibe tartozó, a használatunkban lévő vagy számukra kiosztott földekkel, illetve a vagyonkezelésbe adott ingatlanokkal kapcsolatos ügyeket, mert ezeknek a földeknek és ingatlanoknak a tényleges tulajdonosa az Egyesült Államok kormánya, így szövetségi bíróság joghatósága alá tartoznak. Az ilyen ügyekben az eljárást az USA belügyekért felelős ügynökségeinek a közigazgatási bíróságai folytatják le. A törzsi bíróságok azonban dönthetnek az elhunyt indiánok személyes vagyonával (autók, bankszámlák stb.) kapcsolatos hagyatéki eljárásokban, vitákban, és eléggé gyakran tárgyalnak is ilyen ügyeket. A törzsi bíróságok nem tárgyalhatnak csődügyeket vagy az Egyesült Államok kormánya elleni pereket sem, mert az ilyen típusú ügyekre a szövetségi törvények vonatkoznak, amelyek tiltják a törzsi bíróságok hatáskörét.

A törzsi bíróságok szerepe a felnőtt és gyermek áldozatok védelmében

Az egyik terület, ahol a törzsi bíróságok létfontosságú szerepet játszanak az az erőszakos és egyéb személy elleni bűncselekmények áldozatainak- valamint a bántalmazott és elhanyagolás áldozatává vált gyermekek azonnali és permanens védelmét biztosító végzések kibocsátása. A legtöbb rezervátumban, ha egy személy családon belüli erőszak áldozatává válik vagy gyermekbántalmazás történik, a törzsi bíróság az egyetlen bíróság, amely jogosult az adott személy védelmét szolgáló végzés kibocsátására. A törzsi bíróság védelmet biztosító végzéseinek kibocsátására vonatkozó eljárások nagyon hasonlóak az állami bíróságok által alkalmazott eljárásokhoz. A legtöbb törzsi bíróságon vannak kitöltendő űrlapok, amelyeket az ideiglenes, vagy más védelmet biztosító határozat elrendelése előtt ki kell tölteni. Az ideiglenes védelmi határozat kiadását és a meghallgatásról szóló értesítést követően a határozatot a törzsi vagy a BIA rendőrségnek adják át, hogy kézbesítsék a jogsértőnek. Ezt követően meghallgatásra kerül sor, amelyen az áldozat ügyvéddel, védővel vagy egyedül is megjelenhet. A meghallgatást követően, ha végleges -és nem ideiglenes – védelmi határozatot hoznak, annak másolatát elküldik a törzsi vagy a BIA bűnüldöző szerveinek, és néha más helyi bűnüldöző szerveknek is, ha az áldozat gyakran utazik a rezervátumon kívülre. Számos törzsi törvénykönyv szabályozza, hogy mikor kötelező elrendelni valaki letartóztatását és őrizetbe vételét a családon belüli erőszakkal összefüggő ügyekben, így ezek a kötelezően foganatosítandó rendelkezések lehetővé teszik az áldozat számára, hogy a jogsértést követően azonnali védelmet kapjon az elkövetővel szemben. A gyermekbántalmazási és elhanyagolási ügyek a törzsi bírósági ügyek másik fontos részét képezik. Sok rezervátumban a törzs saját gyermekvédelmi programot működtet, míg máshol a BIA vagy a megyei gyermekvédelmi programokkal koordinálja ezeket a szolgáltatásokat. Ha egy indián gyermeket elhanyagolnak vagy bántalmaznak, a bíróság vagy a törzsi törvénykönyv engedélyezheti, hogy egy bűnüldöző tisztviselő vagy szociális munkás a gyermek védelme érdekében sürgősen átvegye a gyermek felügyeletét. Az ilyen jellegű átvételt általában a törzsi bírósághoz benyújtott, sürgősségi elhelyezés iránti kérelem követi, amelyet csak egy meghatározott időre adhatnak ki, addig, amíg a gyermek szülei vagy gyámja idézésre meg nem jelenik a bíróságon egy meghallgatásra, ami alapján aztán eldöntésre kerül, hogy az áthelyezés folytatódjon-e vagy a gyermek visszakerüljön a régi helyére, esetleg rokonokhoz, másokhoz. Ha a sürgősségi helyzet továbbra is fennáll, és a gyermekvédelmi programban tevékenykedők úgy érzik, hogy további szolgáltatásokra van szükség, akkor ezt a tényt a törzsi bíróságok előtt e bizonyítékokkal kell bizonyítani ahhoz, hogy a bíróság megalapozottan dönteni tudjon. Sok törzs közösségként lép fel a gyermekek védelmében azzal, hogy a törzsi bíróságnak a törzs ún. rászorultsági és elhanyagolási kérelmet nyújt be. Sok törzsi bíróságon a törzsi ügyész egyben a bántalmazási és elhanyagolási ügyek előterjesztő tisztviselője is, míg más törzsi bíróságokon olyan személyek vannak, akik csak előterjesztő tisztviselőként szolgálnak. Ha a törzsi bíróságon van kirendelt védő, gyakran ez a személy képviseli a gyermek szüleit vagy gyámját. Sok törzsi törvénykönyv lehetővé teszi, hogy a gyermek számára egy pergondnokot nevezzenek ki, aki ezután a gyermeket képviseli a szülőkkel, gondozókkal szemben. Sok rezervátumban ez a személy egy önkéntes gyermekjogi képviselő, míg más rezervátumokban az indián gyermeknevelési gyakorlatot ismerő személy, aki segíthet a törzsi bírónak meghatározni, hogy mi a legjobb a gyermek számára. Ha a szülő vagy a gyám továbbra is elhanyagolja szülői kötelességeit, a törzsi bíróság olyan eljárást folytat, amelynek keretében a szülői felügyeleti jogok korlátozhatók, esetleg el is veszítheti azokat a szülő és a gyermek örökbefogadhatóvá válik. Az ilyen típusú eljárások kevésbé gyakoriak a rezervátumokban, mivel általában a gyermeket a rokonai veszik gondozásba, és nem idegen családnál helyezik el.

Törzsi bíróságok, és más bírósági rendszerekkel való kapcsolatuk

Nagyon fontos, hogy a törzsi bírósági végzéseket más bíróságok, vagy a rezervátumon kívül is tiszteletben tartsák, beleértve az állami és szövetségi bíróságokat is. Ez nem csak a törzs számára fontos, hanem a törzsi bírósági végzéssel rendelkező személy számára is alapvető fontosságú. Különösen akkor igaz ez, ha a személy biztonsága attól függ, hogy a végzést más bíróságok, hatóságok elismerik-e kötelező erejűnek vagy sem. Általában az állami és a törzsi bíróságoknak egymás határozatait mindenféle feltétel és eljárás nélkül el kell fogadniuk. Ide tartoznak a családon belüli erőszakkal kapcsolatos védelmi határozatok és a gyermektartási ügyekben hozott határozatok.[18] Néhány állam azt is kimondta, hogy a törzsi bíróságok határozatait úgy és olyan módon kell elfogadni, mintha azokat egy külföldi bíróság hozta volna. Az államok többségében azonban a törzsek és az államok vagy elfogadják egymás határozatait valamilyen kölcsönösség vagy szabály, gyakorlat alapján, vagy nem. Sok állami bíróság nem érti a törzsi bírósági eljárásokat, és óvatos, amikor törzsi bírósági végzésekkel szembesül, mert úgy gondolja, hogy a törzsi bírósági rendszerek nem ugyanazoknak az előírásoknak felelnek meg, mint az állami bíróságok, és aggasztónak találják, hogy egyes törzsi bírák esetleg nem rendelkeznek jogi képzettséggel, ami okok miatt vonakodva foganatosítják az határozatikat. E problémák némelyikének megoldására számos államban törzsi-állami bírósági fórumokat hoztak létre, hogy az állami és törzsi bírák kapcsolatba léphessenek egymással, megismerhessék egymás munkáját, párbeszédet folytathassanak a saját és a másik fél bírósági rendszereiről.

Összefoglalás

Az indián törzsi bíróságok még az amerikai jogrendszeren belül is viszonylag kevésbé ismertek, elsősorban azért, mert az emberek nincsenek tisztában a hatáskörükkel és eljárásaikkal. Mégis létfontosságú funkciókat látnak el a jog, a harmónia, a biztonság biztosítása terén az általuk kiszolgált rezervátumban élő közösségek számára. Teszik mindezt jóval kevesebb anyagi ráfordítás felhasználásával, mint a szövetségi és állami bíróságok, amelyekhez gyakran hasonlítják őket. A törzsi igazságszolgáltatásban tevékenykedők nem kétséges, hogy megérdemlik a lakosság, a polgárok tiszteletét.

Bibliográfia

Clinton, Robert N. (et al.): American Indian Law: Cases and Materials, Michie Co., 1991.

Harring, Sydney J.: Crow Dog’s Case: American Indian Sovereignty, Tribal Law and United States Law in the Nineteenth Century, 1994.

Valencia-Webber, Gloria: Tribal Courts: Custom and Innovative Law, New Mexico Law Review, Vol. 24., Issue 2, 1994.

Hivatkozások

  1. Az „indián terület” kifejezést általában arra a területre használják, amire egy törzs joghatósága kiterjed. Az indián terület a 18 USC 1151 számú szövetségi törvény értelmében a következő fogalmakra vonatkozik: magában foglalja az indián rezervátumon belüli összes földterületet, az indiánok területén áthaladó útjogokat kisajátított földeket, valamint a gazdálkodást nem végző – ún. „dependent”, vagy szövetségi ellátmánytól függő indián közösségeket.
  2. Sydney J. Harring: Crow Dog’s Case: American Indian Sovereignty, Tribal Law and United States Law in the Nineteenth Century, 1994, 8; valamint ld. Ex parte Crow Dog, 109 U.S. 556 (1883).
  3. A kongresszus ezt a súlyos bűncselekményekről szóló törvény, a Major Crime Act (18 USC 1153) megalkotásával tette, amely kiszélesítette a szövetségi bíróságoknak a hatáskörét, és lehetővé tette, hogy büntetőeljárást indítsanak az indiánok ellen, akik bizonyos súlyos bűncselekményeket követnek el a rezervátumokban, beleértve a gyilkosságot is.
  4. Robert N. Clinton (et al.): American Indian Law: Cases and Materials, Michie Co., 1991, 207.
  5. A Courts of Indian Offenses a Szövetségi Szabályozási Kódex (Code of Federal Regulations, CFR) alapján jönnek létre, innét a rövidítés.
  6. Bureau of Indian Affairs (Indián Ügyek Hivatala)
  7. Ez az 1934. évi Indian Reorganization Act elfogadásának eredményeként jött létre. Az ezt követő szövetségi rendeletek lehetővé tették az indián törzsek számára, hogy saját törzsi törvénykönyvet alkossanak és létrehozzák saját igazságszolgáltatási rendszerüket. Ld. 3 Fed. Reg. 952-959 (1938), kodifikálva: 25 CFR 11
  8. 1953-ban a Kongresszus elfogadta a Public Law 83-280. nevű törvényt, amely egyes államoknak büntetőjogi joghatóságot biztosít a rezervátumokban élő indiánok felett, és lehetővé teszi, hogy a törzsi vagy szövetségi bíróságok joghatósága alá tartozó polgári peres ügyeket az állami bíróságok intézzék.
  9. Az Indian Child Welfare Act (25 USC 1901), azért fogadták el, hogy az indián törzsi bíróságok számára nagyobb hatáskörrel rendelkezzenek az indián gyermekek otthonukból való kiemelésével kapcsolatos ügyek elbírálásában és nevelőszülőkhöz vagy örökbefogadó családokhoz kerüljenek.
  10. A Public Law 83-280. (25 USC 1321-1326; 28 USC 1360; 18 USC 1162.) miatt nevezik így őket. Ez a törvény bizonyos rezervátumokban tapasztalható bűnüldözési és igazságszolgáltatási rendszer hiánya miatt és annak pótlására született. A törvény szerint egyes államok (Minnesota, Wisconsin, Kalifornia, Nebraska, Oregon és később Alaszka) hatáskörrel rendelkeztek az indiánok területén felmerülő viták eldöntésére, a többi állam pedig lehetőséget kapott arra, hogy átvegye ezt a hatáskört azáltal, hogy hatályba lépteti ezt a szövetségi törvényt saját rendelkezések meghozatalával.
  11. A navahói törzsi bíróságnak például van egy külön ága, a „Peacemaker Court”, amely lehetővé teszi a törzs tagjai számára, hogy a szokásos vitarendezési módszer helyett ezt a módszert alkalmazzák a konfliktus megoldására. Ld. Gloria Valencia-Webber: Tribal Courts: Custom and Innovative Law, New Mexico Law Review, Vol. 24., Issue 2, 1994.
  12. A minnesotai Mille Lacs Band of Chippewa indiánok ezt a módszert alkalmazzák a fiatalkorú bűnelkövetők elítélésére.
  13. Ld. 25 USC 1302.
  14. Egyes esetekben mind a szövetségi bíróságok, mind a törzsi bíróságok vádat emelnek ugyanazon bűncselekmény miatt. Ezt az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága megengedhetőnek ítélte. Ld. United States v. Wheeler, 435 US 313 (1978).
  15. Ld. Williams v. Lee, 358 U.S. 217 (1959).
  16. Ld. Fisher v. District Court, 424 US 382 (1976).
  17. Ld. Three Affiliated Tribes of Fort Berthold Reservation v. Wold Engineering, 467 U.S. 138 (1984)
  18. Lsd 18 USC 2265 és 28 USC 1738B

 

Horváth László: The Main Issues of Bosnia-Herzegovina’s Electoral System – Can the Challenge be Overcome?

Introduction

The other former Yugoslav republics which gained independence during the Yugoslav Wars were more ethnically homogeneous than Bosnia and Herzegovina, where history had brought three different ethnic groups together in one state and made them, but solely them, equal state-building factors. Five out of the six Western Balkan states are unitary with a clearly defined system of relations between a main constituent peoples and national minorities. The exception is Bosnia and Herzegovina which is a federal state and structured by three main constituent nations (Bosniaks, Serbs and Croats) and their relations with national minorities, referred to as ‘Others’ in the constitution. The dominant, leading parties in Bosnia are the Bosniak, Serb and Croat parties, which are organized on an ethical basis and represent primarily ethnic interests irrespective whether they are left or right-wing parties.[1]

It is important to note that during the Bosnian War in the first half of the 1990’s members of these three nations inflicted very serious and still unresolved trauma and injuries to each other. Despite the distrust that has existed for thirty years now since the end of the war, finding collectively a solution for the various and many social and economic problems of Bosnia and Herzegovina is impetuous. Nonetheless, adding these issues would undoubtedly pose a significant challenge even for a well-prepared and united state leadership as well. The social and economic problems to be solved were included in the Reform Agenda adopted by a broad social consensus in July 2015.[2] The implementation of the aspiring agenda has come to a halt since the end of 2017.

As regards Bosnia and Herzegovina’s accession to the EU, it is necessary to highlight that in August 2016, a coordination mechanism was established at the “all-national” level, with the aim of ensuring administrative coordination and cooperation on EU matters between the two entities and the Brcsko District. The work was successful as the country received candidate status on 15 December 2022 on condition that Bosnia and Herzegovina will take further steps to strengthen democracy, promote functioning of state institutions, strengthen rule of law, strengthen fight against corruption and organized crime, ensure media freedom and better management of migration and fundamental rights.[3]

Due to the fragile relations among the constituent peoples, the civil and military presence, the supervision of the international community, the limitation of state sovereignty – despite the idea of abolition, which was repeatedly raised – was necessary to ensure post-war peace and to increase the dynamics of the country’s development. (The civilian component of the international administration is the Office of the High Representative (OHR) and the military component is the EUFOR Althea mission).[4] Civil and military supervision is still necessary because the constituent peoples cannot agree even on such fundamental issue as the structure of the state.[5] Between the two entities which make up the country the situation is more simple in the ethnically homogeneous and centralized Republika Srpska (which covers 49% of the state), where owing to the Serbian dominance the Serb parties “only” have to compete with each other. The picture is more complex in the Bosniak–Croat Federation (which comprises of 51% of the state), which consists of 10 cantons.[6] Within this entity, both Croats and Bosniaks are often engaged in a two-front struggle, meaning that they often have to fight their battles not only within their own nation, but also with the other constituent nation of the entity and, in many cases, with the third constituent nation at state level.

The Electoral System

Due to the ethnic complexity of the state, a highly complex electoral system and administrative structure was created after the end of the war in Bosnia and Herzegovina. The aim was to ensure that all three constituent nations, as defined in the state-level constitution, had an equal share in the governance of the state, and that the ethnic groups defined in the constitution as ‘others’[7] also had an influence in the political process. However, as a result of attempts at ethnic balancing and ethnic engineering, the practice of human rights protection, narrowed down to essentially the rights of the three main ethnic groups, has not changed until today. At different levels of the representation system, representatives do not represent the citizen itself, but a particular ethnic group. This phenomenon is mainly due to the fact that the normative part of the constitution at state level, contrary to the preamble, effectively nullifies the political citizen in favor of the ethnic citizen. Bosnia and Herzegovina has a bicameral parliament with a Lower and Upper House at both federal and entity level. The Lower Houses are elected directly, while the Upper Houses are elected indirectly. The election of the Upper House of the state parliament and the state presidency are in the main focus of this study as only the members of the three constituent nations can be elected to these positions under the current electoral law.

A Specific Legal Case

In 2006, Dervo Sejdic and Jakob Finci, a Roma and a Jewish citizen of Bosnia and Herzegovina who wished to apply to become candidates for these institutions (Upper House of the State Parliament and State Presidency), however, their candidacy applications were both rejected by the Central Election Commission on the grounds of their ethnic belonging. The two politicians challenged this decision at the European Court of Human Rights in Strasbourg, which ruled in 22 December 2009 that the ethnic representation and preference of the state’s constituent nations in the composition of parliamentary and executive institutions leads to double exclusion.[8] On the one hand, all Serbs living on the territory of the Federation, as well as all Croats and Bosniaks living in the Republika Srpska, are excluded from standing for direct elections to the state presidency. On the other hand, any citizens belonging “Other” ethnicity who do not consider themselves to be a part of one of the constituent peoples of the state are also excluded from running for both of the above-mentioned offices. Thus, members of the legally recognized national minorities are literally excluded from holding these offices. Although the European Court of Human Rights concludes that the state constitution is incompatible with the European Convention on Human Rights, it has not been amended to the present day, even though one of the conditions for the country’s EU perspective is to solve this question.

That fact that Bosnia’s constitution does not allow for national minorities to be elected for a member of the state presidency or a member of the upper house of the state parliament also violates the European Convention for the Protection of Human Rights and Fundamental Freedoms, which provisions Bosnia and Herzegovina has acknowledged as binding on itself (Dayton Agreement, Appendix 6: Agreement on Human Rights). In the light of the above mentioned, it is clear that the current electoral system in Bosnia and Herzegovina does not comply with basic democratic electoral principles, as it does not guarantee universal, equal, direct and free suffrage at all levels, in particular the right to the passive suffrage.

What Issues Arise from the Above?

Free, secret, direct, periodic, and competitive parliamentary elections, based on universal and equal suffrage, provide an opportunity to effectively represent public opinion. Even if the actual power of the electorate is limited to choosing who governs them (i.e., to decide who will make the decisions for them),[9] more emphasis should be placed on the electoral system and on any additional minority-sensitive components, as the electoral system can be the engine but also the impediment of a democratizing society’s development.[10] Florian Bieber, Donald L. Horowitz, and Arend Lijphart agree that in a heterogeneous society, traditional institutions of democracy (such as the parliament) without the involvement of national minorities are not sufficient for the establishment and functioning of a stable democratic society; leaving these groups out can lead to alienation and unwanted consequences. In order to prevent alienation from the political community, the state must play an active role in promoting the parliamentary presence and representation of national minorities, engaging in active governance and the integrity of the state, while simultaneously resolving any resentments and tensions that may exist with national minorities.[11]

What Could be the Solution?

In order to prevent peoples’ alienation from the political community, the state as a legislator, by resolving any possible resentment and tensions that may exist with regard to national minorities, must take an active role in order not to hinder, and at the same time to promote, through the available means, the presence and representation of national minorities in parliaments thus the good governance and the integrity of the state. In connection with the available means the Lund Recommendations on the Effective Participation of National Minorities in Public Life notes that “the electoral system should facilitate minority representation and influence”[12] by the means of specially designed electoral districts, proportional representation systems, certain forms of preference voting, and lower parliamentary thresholds.[13]

Currently, the EU accession is a priority agenda for all six Western Balkan countries. In the case of the new accession countries (Montenegro, Serbia, North-Macedonia, Albania, Kosovo, Bosnia-Herzegovina), the international organization’s enlargement policy displays signs of fully protecting national minorities by referring to the fulfilment of the Copenhagen criteria as a precondition for accession. The sensitivity to the issues of national minorities means that their demands may be included in the EU accession negotiations process. For Bosnia and Herzegovina, this means amending the state constitution and all relevant and related laws. It is important to note that in order to start accession negotiations in 2011, Montenegro had to align its electoral law with the country’s Constitution (which was adopted in 2007 and grants individual and collective rights for national minorities). For this to happen, the European Union must also change and become more credible. It must prove that it really wishes to the Western Balkan states to join to the international organization.

Bibliography

Arapovic, Adis – Brljavac, Bedrudin: Election System of Bosnia and Herzegovina: Catalyst of Unsuccessful Democratization, Khazar Journal of Humanities and Social Sciences, 2013/1.

Horváth László: Parliamentary Representation of National Minorities in the Western Balkans: Wishful Thinking or Reality? Hungarian Journal of Minority Studies, Vol. IV., 2021.

Kemenszky Ágnes: Balkan models of international territorial administration: Bosnia and Herzegovina and Kosovo, PhD thesis, BCE International Relations Multidisciplinary Doctoral School, 2012.

Sartori, Giovanni: Democracy, Budapest, Osiris Kiadó, 1999.

Szabó Zsolt: Constitution and Government at the Western Balkans, Berliner Wissenschafts-Verlag, 2023.

Szabó Zsolt: The Parliaments of the Western Balkans, Budapest, Gondolat, 2016.

Other sources

EEAS Press Team: EU Candidate Status for Bosnia and Herzegovina: a message to the people and a tasking for politicians, European Union External Action, 19.22.2022. https://www.eeas.europa.eu/eeas/eu-candidate-status-bosnia-and-herzegovina-message-people-and-tasking-politicians-0_en

OSCE: The Lund Recommendations on the Effective Participation of National Minorities in Public Life & Explanatory Note¸ OSCE High Commissioner on National Minorities, 1999. https://www.osce.org/files/f/documents/0/9/32240.pdf

References

  1. For a detailed description see Zsolt Szabó: Constitution and Government at the Western Balkans, Berliner Wissenschafts-Verlag, 2023, 216.
  2. The Reform Agenda 2015–2018 set out the socio-economic reforms to be implemented at all levels of government to achieve EU membership. The document included the following chapters: Public Finance, Taxation, Fiscal Sustainability; Investor Environment and Competitiveness; Labour Market; Social Welfare and Pension Reform; Rule of Law and Good Governance; Administrative Reform.
  3. EEAS Press Team: EU Candidate Status for Bosnia and Herzegovina: a message to the people and a tasking for politicians, European Union External Action, 19.22.2022. https://www.eeas.europa.eu/eeas/eu-candidate-status-bosnia-and-herzegovina-message-people-and-tasking-politicians-0_en
  4. Ágnes Kemenszky: Balkan models of international territorial administration: Bosnia and Herzegovina and Kosovo, PhD thesis, BCE International Relations Multidisciplinary Doctoral School, 2012, 44.
  5. While Bosniaks are interested in centralising the country, Serbs and Croats are interested in decentralising it (the concept of unitarian state vs. federal state).
  6. Cantons are administrative units in the Federation between the entity level and the local government level, with their own parliament, government and court system. Out of the ten cantons that make up the Federation, five are Bosniak-majority and three are Croat-majority, while two cantons are of mixed Bosniak-Croat ethnic composition and administration.
  7. In 2003, the Bosnian Parliament adopted the Law on the Protection of National Minorities, which names 17 national minorities: Albanian, Czech, Polish, Macedonian, Hungarian, Montenegrin, German, Italian, Russian, Roma, Romanian, Ruthenian, Slovak, Slovenian, Turkish, Ukrainian, Jewish.
  8. Zsolt Szabó: The Parliaments of the Western Balkans, Gondolat, Budapest, 2016, 139.
  9. Giovanni Sartori: Democracy, Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 63.
  10. Adis Arapovic – Bedrudin Brljavac: Election System of Bosnia and Herzegovina: Catalyst of Unsuccessful Democratization, Khazar Journal of Humanities and Social Sciences, 2013/1, 31.
  11. László Horváth: Parliamentary Representation of National Minorities in the Western Balkans: Wishful Thinking or Reality? Hungarian Journal of Minority Studies, Vol. IV., 2021, 13.
  12. OSCE: The Lund Recommendations on the Effective Participation of National Minorities in Public Life & Explanatory Note¸ OSCE High Commissioner on National Minorities, 1999, (Participation in Decision-Making. B). Elections) 9–10. Retrieved from: https://www.osce.org/files/f/documents/0/9/32240.pdf March 8, 2020.
  13. Ibid.

 

Lajos Edina: Az eutanázia rövid alkotmánybírósági története hazánkban

Hazánkban az egészségügyi törvény az eutanáziát nem legalizálja, ilyenformán az orvos sem aktív, sem passzív magatartásával nem siettetheti a beteg halálát.[1] A szakma hosszú évek óta vitatkozik a kérdésen,[2] az Alkotmánybíróság pedig két alkalommal is véleményt nyilvánított a szabályozásról. Ebben a fejezetben a két legjelentősebb határozatot – a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatot és a 24/2014. (VII. 22.) AB határozatot – vetem vizsgálat alá.

1. A 22/2003. (IV. 28.) AB határozat

Takács Albert és társa 1993 novemberében fordult először az Alkotmánybírósághoz, ekkor még az aktuálisan hatályos, vagyis az 1972. évi egészségügyi törvény rendelkezéseit kifogásolva. Álláspontjuk az volt, hogy a törvény alkotmányellenes, mivel korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát, nem teszi lehetővé számukra a kezelés visszautasítását. Kifogásolták egyúttal azt is, hogy a Btk. nem kezeli privilegizált tényállásként a méltányosságból, kívánatra elkövetett emberölést. Időközben azonban hatályba lépett az 1997. évi egészségügyi törvény, ezért Takács átdolgozta az indítványt. Változatlanul fenntartotta a Btk. alkotmányellenességének megállapítására irányuló kérelmét, emellett kérte az egészségügyi törvény alkotmányellenességének kimondását.[3]

Az indítványozók álláspontja szerint az egészségügyi törvény alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát, éspedig azért, mert csak az életmentő, illetve az életfenntartó beavatkozások visszautasítására jogosítja fel őket, arra azonban nem biztosít lehetőséget, hogy orvosi segítséget vegyenek igénybe szenvedéseik – és ezáltal életük – lerövidítésére. Az indítványozók szerint ugyanakkor az emberi méltósághoz való jogból az is levezethető, hogy az orvos abban az esetben is lerövidíthesse a végstádiumú beteg életét, ha a beteg azt kifejezetten nem kérte. Az indítványozók kifogásolták azt is, hogy a törvény indokolatlanul korlátozza a gyógyíthatatlan betegek életmentő, illetve életfenntartó kezelés visszautasítására vonatkozó jogát.[4]

1.1. Az alkotmánybírósági döntés

Az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozattal a kérelmek mindegyikét elutasította, és megállapította, hogy a támadott jogszabályi rendelkezések alkotmányosak, a törvényhozót pedig nem terheli jogalkotási kötelezettség. Tény, hogy a testület rendkívül alaposan megvizsgálta a nemzetközi joggyakorlatot és a kérdéssel kapcsolatba hozható korábbi határozatait is, az eutanázia kifejezést azonban érdemben nem használta a határozatban. Ezzel leginkább azt szándékozott kifejezésre juttatni, hogy az eutanázia idegen a hatályos magyar jogrendtől, jogi szempontból egyelőre még nem értelmezhető egy ilyen jogintézmény. A határozathoz három alkotmánybíró csatolt különvéleményt (Bihari Mihály, Holló András és Kukorelli István), ebből nagy valószínűséggel arra lehet következtetni, hogy az eutanázia – legalábbis ami a részleteket illeti – megosztotta a testületet. Az alapkérdéseket azonban az alkotmánybírák többsége azonos módon ítélte meg, ugyanis 8:3 arányban fogadták el végül a határozatot.[5]

1.2. Az indokolás

Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy saját haláláról mindenki maga dönthet, függetlenül attól, hogy beteg vagy teljesen egészséges. Ha a gyógyíthatatlan beteg nem kívánja folytatni azt az életet, melyben már csak szenvedés vár rá, dönthet az öngyilkosság mellett, ez része az önrendelkezési jogának. A régi korokban tiltották az öngyilkosságot, az öngyilkosokat még holtukban is kivetette magából a társadalom, ez azonban a modern jogrendszerekben nincs így. Egy világnézeti szempontból semleges jogrendszer ugyanis nem nyilváníthat semmiféle véleményt, és különösen nem fűzhet semmilyen jogkövetkezményt ahhoz, ha valaki öngyilkosságot követ el. A magyar jogalkotó is tartja magát ehhez a jogelvhez, és ezen nem változtat az sem, hogy az öngyilkossághoz nyújtott segítséget[6] büntetni rendeli.[7]

Az indokolás szerint a gyógyíthatatlan beteg dönthet úgy, hogy a szenvedések vagy bármi más ok miatt nem kívánja folytatni az életét, és ezért visszautasítja az életfenntartó orvosi kezeléseket. Ez a jog a beteg önrendelkezési jogából következik, ezt a jogot az állam nem vonhatja el, legfeljebb – az intézményvédelmi kötelezettsége által indokolt mértékig – korlátozhatja. Az elfogadható korlátozásra példa az, hogy a várandós nők nem élhetnek az ellátás visszautasításának jogával. Ugyancsak elfogadható és szükséges az a korlátozás, mely a jog gyakorlásának módját szabályozza, és eljárási garanciákat határoz meg annak érdekében, hogy a visszaéléseket megakadályozza. Teljesen más megítélés alá esik, ha a gyógyíthatatlan beteg úgy dönt, hogy a szenvedések megszüntetése érdekében nemcsak az orvosi ellátás visszautasításának jogával él, hanem tevőleges segítséget kér az orvosától. Ez már nem tartozik az önrendelkezési jog körébe, hiszen szükségképpeni szereplővé teszi az orvost. Ráadásul, az orvos szerepe ettől függetlenül is meghatározó, hiszen ő tájékoztatja a beteget az állapotáról, életkilátásairól, a kezelések várható kimenetéről, ezzel pedig befolyásolja a beteg életvégi döntéseit.[8]

Az Alkotmánybíróság leszögezte: a beteg önrendelkezési joga abban testesül meg, hogy választhat, folytatja az életet vagy befejezi. Önrendelkezési jogról tehát csak akkor beszélhetünk, ha a beteg döntött, akár így, akár úgy. Az orvos esetleges közreműködése a beteg halálában egyáltalán nem tekinthető az önrendelkezési jog részének. Azt egyetlen jogrendszer sem engedi meg, hogy a beteg életét a kifejezett kívánsága nélkül rövidítsék meg. Az államnak biztosítania kell, hogy a beteg az orvosi ellátás visszautasítására vonatkozó döntését valóban befolyástól mentesen tehesse meg. Amennyiben ezt az állam nem tudja garantálni, akkor alapjaiban rendülhet meg a betegek és az orvosok közötti bizalmi viszony, és a betegek okkal aggódhatnak amiatt, hogy mi fog velük történni akkor, ha kiszolgáltatottan fekszenek majd a kórházi ágyon.[9]

Az Alkotmánybíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem megalapozott az indítványozóknak az az állítása, mely szerint alkotmányellenes az a korlátozás, mely megtiltja, hogy a gyógyíthatatlan beteg halálát – kérésére – az orvos aktív magatartásával idézze elő. Az ilyen betegekkel kapcsolatban az állam életvédelmi kötelezettsége fokozottan fennáll, nagyon nehéz ugyanis utólag kideríteni, hogy a halál ilyen módját valóban a beteg akarta, vagy a környezete gyakorolt rá meg nem engedett befolyást. A visszaélések, az aggályosnak tűnő esetek csak úgy kerülhetők el, ha a jogalkotó megtiltja az ilyen esetekben az orvosi közreműködést az élet megrövidítésében.[10]

A 22/2003. (IV. 28.) AB határozat tehát nem találta alkotmányellenesnek az egészségügyi törvény támadott rendelkezéseit. A határozat egyik sajátossága, hogy nem tartotta kizártnak: a jövőben megváltozik egyes kérdéseket illetően a testület álláspontja. Ennek oka az, hogy „az ismeretek szintje, az intézmények állapota, fejlettsége, fejletlensége és egy sor további tényező befolyással lehet a kérdés alkotmányosságának megítélésére”.[11]

A határozat nem tért el az Alkotmánybíróság korábbi értelmezési gyakorlatától[12], leszögezte, hogy az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog egymással megbonthatatlan egységet alkotó alapjog, és csak így, ebben az oszthatatlan egységben tekinthető korlátozhatatlan alapjognak. Az emberi méltósághoz való jog önmagában, az élethez való jogtól elválasztva nem abszolút jog, ezért egyes részjogosítványokat tekintve korlátozható.

1.3. Az alkotmánybírósági döntés kritikája

Léteznek ugyanakkor olyan szakirodalmi álláspontok, melyek szerint az Alkotmánybíróság ezen érvelése helytelen, és az eutanáziára a méltósághoz való jognak nem csupán egyetlen részjogosítványa – az önrendelkezéshez való jog – vonatkozik. Az eutanázia – ezen vélekedés szerint – a személyiség egészét érinti, ezért nem korlátozható, különösen nem az állam intézményvédelmi kötelezettsége jogcímén. Ezzel szemben az Alkotmánybíróság értelmezése szerint a méltóság az élethez kötődik, az egyént csak addig illeti meg a méltósághoz való jog, ameddig nem mond le az életéről. Holott – magyarázza Tóth J. Zoltán – a méltóság teljes mértékben az egyénhez kötődik, az egyén tudja megítélni, hogy adott helyzetben sérül-e a méltósága vagy még az elfogadható kereteken belül marad az ellene intézett támadás. Ezeket a kérdéseket csak az egyén tudja megítélni, helyette senki más, így az állam sem mondhatja meg, hogy sérült-e a méltósága. Márpedig, ha az állam dönthetné el, hogy csorbult-e az egyén méltósága, az olyan lenne, mintha egy hivatalos értékrendet tenne kötelezővé az emberek számára, ezzel lényegében „az individuumokat uniformizálná; ezzel pedig megsértené a világnézeti semlegesség követelményét is”.[13] Tóth J. Zoltán szerint az eutanázia vonatkozásában a méltósághoz való jog a testi és lelki szenvedések által elgyötört beteget saját magát védi, akár az élethez való jog ellenében is. A méltósághoz való jogot ezért helyesebb önálló, az élethez való jogtól (vagyis az élettől) független jogként értelmezni.[14]

Mindennek a kérdés gyakorlati megítélése szempontjából a következő a jelentősége. Az Alkotmánybíróság egyrészt azzal érvelt, hogy a kezelőorvos lelkiismereti szabadságát sértené, ha az állam legalizálná az aktív eutanáziát. Márpedig – magyarázza Tóth J. Zoltán – ezt az ellentmondást nagyon könnyű lenne feloldani, és erre találunk is mintát a korábbi alkotmánybírósági gyakorlatban. Az első abortuszhatározatban – a 64/1991. (X. 17.) AB határozatban – ugyanis az olvasható, hogy nem sérti az orvos lelkiismereti szabadságát az abortusz, ha annak elvégzésére nem kötelezhető.[15] Másrészt, az Alkotmánybíróság arra is hivatkozott, hogy az aktív eutanázia esetén fennáll annak a veszélye, hogy a beteget a környezete befolyásolja a döntés meghozatalában, márpedig ezt a veszélyhelyzetet az államnak kötelessége megakadályozni. Ez az érvelés ugyanakkor támadható azzal, hogy ebből a szempontból nincsen különbség az aktív és a passzív eutanázia között, ugyanis ez utóbbi esetén is előfordulhat, hogy a beteg a környezete nyomására dönt az ellátás visszautasításáról.[16]

2. A 24/2014. (VII. 22.) AB határozat

Az Alkotmánybíróság 2014-ben ismét egy, az eutanáziával összefüggő kérdésben döntött. A 24/2014. (VII. 22.) AB határozatot érdemes abból a szempontból is megvizsgálni, hogy itt már nyoma sincs a cizellált alapjogi okfejtésnek, és a többségi indokolás szerint az állam életvédelmi kötelezettsége és a beteg szabad döntését biztosító garanciák között nincsen összefüggés.[17]

Az indítványozó több ponton is vitatta az egészségügyi törvény alkotmányosságát, melyek közül az alábbiakat emelem ki. Az indítványozó kifogásolta az újraélesztést visszautasító döntéssel kapcsolatos szabályozást. Az indítványozó azt is kifogásolta, hogy az egészségügyi törvény – az indítvány benyújtásakor hatályos szövegváltozatban – az életkoruk miatt korlátozottan cselekvőképes betegekre a teljesen cselekvőképtelen betegekre vonatkozó szabályokat rendelte alkalmazni, holott pedig a fiatal felnőttek már bírnak belátási képességgel. Ezért semmi nem indokolja, hogy ne illesse meg őket az ellátás visszautasításának joga.[18]

Az egészségügyi törvény kihirdetéskori szövegváltozata még előírta, hogy az élő végrendeletet kétévente meg kell újítani, továbbá érvényességi feltételként határozta meg azt is, hogy „pszichiáter szakorvos – egy hónapnál nem régebbi – szakvéleményben igazolja, hogy a személy döntését annak lehetséges következményei tudatában hozta meg”.[19] Az indítványozó álláspontja szerint ez a rendelkezés alkotmányellenes, sérti az emberek önrendelkezési jogát, mindezeken felül pedig olyan terhet ró az emberekre, mely el is tántoríthatja őket az előzetes rendelkezéstől.[20]

2.1. Az alkotmánybírósági döntés

Az Alkotmánybíróság érdemben az indítvány egyetlen elemével foglalkozott, éspedig azzal, mely az élő végrendeletet érintette: alkotmányellenesnek találta és megsemmisítette az egészségügyi törvény azon rendelkezéseit, melyek szerint az élő végrendelet tételéhez pszichiáteri szakvélemény szükséges, magát az élő végrendeletet pedig kétévente meg kell ismételni.[21]

Az Alkotmánybíróság megerősítette, hogy mindazt, amit az úgynevezett első eutanáziahatározatban az emberi méltóság és az önrendelkezési jog viszonyáról elmondott, változatlanul fenntartja, vagyis, az emberi méltóság mint anyajog, magában foglalja az egyén önrendelkezéshez való jogát, illetve a cselekvési autonómiát.[22] Az államot intézményvédelmi kötelezettség terheli az emberi méltóság részjogosítványai tárgyában, biztosítania kell az azok gyakorlásához szükséges feltételeket, egyúttal azonban gondoskodnia kell arról is, hogy az esetleges – más alapjog védelme érdekében szükséges korlátozások – kiállják az arányosság próbáját. A határozatból kiderül, hogy a magyar jogban példa nélküli, hogy pszichiáter véleménye szükségeltetik egy jognyilatkozat érvényességéhez. Igaz, hogy az életvégi döntés rendkívül nagy jelentőségű döntés, de az egészségügyi törvény egyéb rendelkezései megfelelően garantálják, hogy valóban csak cselekvőképes személy tegyen élő végrendeletet. Emellett, az élő végrendeletben foglaltak végrehajtása csak a törvényben írt feltételek fennállása esetén lehetséges, és változatlanul szükség van a háromtagú orvosi bizottság állásfoglalására. Szükségtelennek ítélte az Alkotmánybíróság azt a korlátozást is, hogy kétévente meg kell ismételni az élő végrendeletet. Erre már csak amiatt sincsen szükség, mert az élő végrendelet – miként minden életvégi visszautasító nyilatkozat – bármikor visszavonható.[23]

2.2. A határozat kritikája

Az Alkotmánybíróság az indítvány több felvetésével sem foglalkozott érdemben, egyes kérelmeket okafogyottnak talált, mások esetében pedig arra hivatkozott, hogy hiányzott az indítványtevő érintettsége.

Álláspontom szerint nagyon fontos lenne, ha az élő végrendelet egy valóban működő jogintézmény lenne. Az élő végrendelet jogintézménye ma Magyarországon nem ilyen. Nem létezik egységes nyilvántartás, esetleges, hogy eljut-e a kezelőorvoshoz, illetve egyáltalán rendelkezésre áll-e a szükséges pillanatban. A most tárgyalt alkotmánybírósági indítvány a rendszer egy másik gyengeségére mutatott rá, éspedig arra, hogy az élő végrendelet újraélesztés esetén egyszerűen alkalmazhatatlan.

Az újraélesztést visszautasító nyilatkozat egy sajátos formája az életvégi döntéseknek. Újraélesztésre olyan esetekben kerül sor, amikor a késedelem halált, de legalábbis visszafordíthatatlan károsodást idéz elő a beteg szervezetében. Elvileg a belátási képességgel rendelkező beteg visszautasíthatja az újraélesztést, ám erre a dolog természeténél fogva az ellátás szükségességének felmerülésekor nincsen mód. Ugyanakkor arra sincsen idő, hogy az orvosok megkíséreljék felderíteni, tett-e a beteg ezzel kapcsolatos nyilatkozatot a korábbiakban. Ha pedig a visszautasítást tekintve kétség mutatkozik, akkor vélelmezni kell a beleegyezést, és haladéktalanul meg kell kezdeni az újraélesztést. Az indítványozó szerint az a szabály, mely az életmentő beavatkozások visszautasítása körében is megköveteli a háromtagú orvosi bizottság felállítását, egyrészt kivitelezhetetlen a gyakorlatban, másrészt korlátozza a beteg önrendelkezési jogát. Az indítványozó szerint célravezetőbb lenne, ha a törvény nem a bizottság felállítását, és a visszautasítás előzetes bizottsági vizsgálatát írná elő, hanem utólagos jelentési kötelezettséget határozna meg, és így utólag, a dokumentációk alapján lehetne lefolytatni az ellenőrzést.[24]

Tanulságos ezzel kapcsolatosan idézni Élő Gábornak, a SOTE docensének a véleményét: „Hazánkban sajnálatosan mind az orvosi befolyástól mentes döntéshozatal, mind pedig a rendelkezés meghozatalának anyagi- és eljárásjogi nehézségei ellehetetlenítik a betegek autonóm döntésének megjelenését az újraélesztés során.”[25]

A közelmúlt eseményei és döntései újabb konklúziók levonását teszik majd szükségessé, amelyeket a szerző későbbi publikációiban fejt ki.

Bibliográfia

Barcsi Tamás: Az eutanáziaprobléma diskurzusetikai értelmezése, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4.

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018.

Élő Gábor: Az újraélesztés újraértelmezése – autonómia és betegbiztonság, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4.

Filó Mihály: Asszisztált öngyilkosság és az életvégi döntések Európában, Tettesség, részesség, önrendelkezés, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf. 2016/4 (különszám).

Hámori Antal: Az „eutanázia” fogalmához, Magyar Jog, LVII. évf., 2010/9.

Jobbágyi Gábor: Az élet joga, Szent István Társulat, Budapest, 2004.

Tóth J. Zoltán: A passzív eutanázia mint „az ellátás visszautasításához való jog” dilemmái – alkotmányelméleti megközelítésben, Jogelméleti Szemle, 2015/4.

Vissy Beatrix: Méltatlan figyelem a méltó halál kérdésének, Széljegyzetek az Alkotmánybíróság második eutanáziahatározatához, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4 (különszám).

Hivatkozások

  1. Hámori Antal: Az „eutanázia” fogalmához, Magyar Jog, LVII. évf., 2010/9, 561–568.
  2. Barcsi Tamás: Az eutanáziaprobléma diskurzusetikai értelmezése, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4, 5–18.
  3. Jobbágyi Gábor: Az élet joga, Szent István Társulat, Budapest, 2004, 297–298.
  4. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat III. 5.
  5. Jobbágyi: Az élet joga, 298.
  6. Filó Mihály: Asszisztált öngyilkosság és az életvégi döntések Európában, Tettesség, részesség, önrendelkezés, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf. 2016/4 (különszám), 120–134.
  7. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat IV. 6.1.
  8. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat IV. 6.2.
  9. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat VI. 2.
  10. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat VIII. 1., 2.
  11. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat IV.
  12. Az Alkotmánybíróság értelmezési szokásairól ld. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018, 52–54.
  13. Tóth J. Zoltán: A passzív eutanázia mint „az ellátás visszautasításához való jog” dilemmái – alkotmányelméleti megközelítésben, Jogelméleti Szemle, 2015/4, 208., valamint 211.
  14. Tóth: A passzív eutanázia, 215.
  15. Uo. 216.
  16. Uo. 217.
  17. Vissy Beatrix: Méltatlan figyelem a méltó halál kérdésének, Széljegyzetek az Alkotmánybíróság második eutanáziahatározatához, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4 (különszám), 71–72.
  18. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat (30), (31)
  19. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat I. 2.
  20. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat I. 2.
  21. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat I. 1.
  22. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat Indokolás IX. (131)
  23. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat Indokolás IX. (147), (148), (149)
  24. 24/2014. (VII. 22.) AB határozat Indokolás I. (13), (18)
  25. Élő Gábor: Az újraélesztés újraértelmezése – autonómia és betegbiztonság, Állam- és Jogtudomány, LVII. évf., 2016/4, 98.

Lajos Edina: Gondolatok a közjog és magánjog tapasztalatainak egymásra gyakorolható hatásáról

Korábban igen kevés publikáció dolgozta fel,[1] hogy a közjogi választási rendszerek kutatásának tudományos eredményeit alig használják fel a magánjog, gazdasági jog tekintetében. Ugyanakkor fordítva is igaz. A magánjog (akár társasági jog) tapasztalatai igen hasznosak lennének a közjog számára. Gondolatfelvetésünk a választási jogra, a kisebbségvédelemre és a tagkizárásra, valamint a választottbíráskodásra irányul.

Az arányosnak, de nem listásnak besorolható rendszerek igen sok tekintetben zsinórmértéket jelenthetnek.[2] A hatékony működés és a biztosítékok ideális ötvözése fontos lehet a magánjogi jogalanyok tekintetében is. Leginkább a felügyelőbizottságok, munkavállalói részvételt megtestesítő tisztségek vonatkozásában. Külön körbe sorolhatók a „személyegyesülések” és „vagyonegyesülések”[3] ebben a vonatkozásban (is).[4] A vezető tisztségviselő (elnök, vezérigazgató stb.) – a közjogi rendszer vezetőihez hasonlatosan – a hatékonyság érdekében a többség akaratát kell, hogy maga mögött tudja.[5] A felügyelőbizottsághoz hasonló funkciót betöltő szervek viszont a közbizalom letéteményesi, minél nagyobb réteg támogatottságát kell, hogy élvezzék.[6] Vagyonegyesülés esetében a mondjuk 30%-os részvénypakettel járhatna 30 darab szavazólap, lehetővé téve a kumulatív szavazást.[7] A gazdasági társaságok, egyesületek aspektusából is fontos lehet, hogy a szavazási lehetőség minél ordinálisabb legyen.[8] Az ilyen jogi személyek vonatkozásában természetesen a tagok nem pártokba, legföljebb érdekcsoportokba tömörülnek.

A civiljogi szervezetek (társaságok) leginkább a blokkszavazást alkalmazzák. A magyar önkormányzati választásokon alkalmazott kislistás, új nevén egyéni listás rendszer (melyekhez képest csak fokozati különbség van a megszerezhető mandátumok számát tekintve) egy relatív többséginek besorolható modell. E blokkszavazásnak is nevezett modell lényege: a választónak annyi szavazata van, ahány mandátumot lehet szerezni a körzetben, a helyeket pedig relatív többségi sorrendben osztják ki. (Ez lényegében azt jelenti, hogy kis relatív többségű körzeteket összevonnak egy nagyobb relatív többségű körzetté.) A spanyolországi helyhatósági és japán választásokon korábban bevált a limited vote (korlátozott szavazás), rövidítve LV, sajátos, félarányosnak besorolható modellt jelent.[9] E módszer logikája, hogy a több egyéni jelöltre lehet szavazni, hasonlóan az ún. kislistás rendszerekhez, egy választópolgárnak viszont egy kerületben valamennyivel kevesebb szavazata van, mint ahány mandátumot a körzetben kiosztanak. (Például mondjuk egy körzetben 3 szavazat és 5 mandátum) Ez miért arányosabb, mint a többséginek számító kislistás modell? Az utóbbi rendszerben, ha egy érdekcsoport egyértelmű „túlerővel” rendelkezik az adott szavazók között, akkor általában az összes támogatója minden szavazatlehetőségét ezen csoport tagjainak adja. Így ezek a jelöltek (mondjuk 30 %-os támogatottsággal) mind megelőzik a többieket (akár 20-25%-kal rendelkezőket). Viszont a korlátozott szavazás rendszerében több mandátum kerül kiosztásra, mint ahány szavazatuk a „többségieknek” van, ezáltal a másik csoport jelöltjei, ha kevesebb szavazattal is, de képviseltetve lesznek. (Általában ilyen rendszerben a pártok annyi jelöltet indítanak, ahány szavazati lehetőség van, máskülönben egymástól vennék el a voksokat. Természetesen ez zsinórmérték lehetne egy jogi személyen belüli érdekcsoportok tekintetében is.)[10] Az SNTV-t (szintén korábbi Japánban) az LV egyik alkategóriájának tartják, ahol egy választónak csupán egy szavazati joga van egy többmandátumos körzetben. Tegyük hozzá, hogy a két modellt nem vonhatjuk egy tekintet alá, mert a többes szavazat, a szavazatmegosztás lehetősége miatt lényegi ismérve egy rendszernek, klasszifikációs szempontként élesen megkülönböztethetően az egyszavazatos rendszerektől. Úgy is fogalmazhatnánk jelképesen, hogy az 1 és a 2 között jóval nagyobb a különbség, mint a 2 és a 3 tekintetében. (Az SNTV igen kockázatos lehet a (főleg nagy) pártok számára, mivel támogatottságuk előzetes feltérképezésének igen alapos voltát előfeltételezi. Ugyanez igaz egy társaság tagjai vonatkozásában is. Ha támogatottságukhoz képest kevesebb jelöltet állítanak, akkor jó néhány rájuk leadott voks mintegy feleslegesnek bizonyul, nem hasznosulva mandátumként. A túl sok jelölt esetén pedig kiolthatják egymás esélyeit, egy „nevető harmadik” idegen győzelmét elősegítve. A csoport (párt) így a támogatottságánál kevesebb mandátumhoz juttatva.[11] Kiválóan alkalmazható lehet viszont ezen rendszer egyesületek elnöksége, választmánya létrehozására.

Az egyének közötti választás és az arányosság pozitívumait egyaránt hordozza a szavazatátruházó módszer, amelyet Írországban vezettek be, majd Máltán is átvették. A többmandátumos kerületekben az állampolgároknak rangsorba állítva annyi jelöltre kell voksolniuk, ahányan a körzetben mandátumot szerezhetnek.[12]

  1. A szavazás lezajlását követően határozzák meg az elosztás alapját jelentő Droop-kvótát.[13] Ezt úgy számítják ki, hogy a választókerületben leadott összes érvényes szavazatot elosztják a megszerezhető mandátumok száma plusz eggyel, majd az így kapott számhoz hozzáadnak egyet. Az a jelölt, akire az így kapott – elsődleges – szavazatok összege eléri a Droop-kvótát, mandátumot szereznek.
  2. Ha nem lehet ezen eljárás alapján az összes mandátumot kiosztani, újabb számítás következik. A már megválasztott képviselők szavazólapjait újra elosztják az azokon szereplő másodlagos szavazatok alapján, de csak egy arányszámmal megszorozva növelik meg a másodikként rangsorolt jelöltek szavazatszámát.
Ezen érték = a megválasztott képviselő szavazatainak száma – Droop-kvóta
 a megválasztott képviselő szavazatainak száma

Akinek az e számmal megnövelt szavazatmennyisége eléri a kvótát, mandátumot szerez.

  1. Ha így sem osztják ki az összes mandátumot, törlik a legkevesebb elsődleges voksot kapott jelölt szavazatait, s annak szavazólapjait a másodlagos preferenciák alapján elosztják a még be nem jutottak között. Akik így elérik a Droop-kvótát, bejutnak a parlamentbe.
  2. Ha nem sikerült a fentiek alapján betölteni az összes helyet, a 2. és 3. pont szerint megválasztottak szavazólapjait a másodlagos és harmadlagos preferenciák alapján osztják újra az előbbi módszer szerint. Akiknek ezzel az eljárással jön ki a Droop-kvóta, mandátumhoz jutnak.
  3. Ha esetleg még így is maradna kiosztatlan mandátum, az egész metódus folytatódik, amíg kell.

Az arányosság letéteményese, hogy a másodlagos/harmadlagos preferenciák is figyelembe veendők. Általában az előbbi rendszert egyértelműen arányosnak sorolják be.[14] Az arányosság lényege, hogy a képviseleti szerv összetétele minél inkább feleljen meg a választók összegzett akaratának. Ennek mérése azonban akkor lehetséges, ha egyértelműen meg tudjuk állapítani országosan összesítve a választók akaratát. (Illetve egy jogi személy szavazati jogú tagjainak akaratát.) Erre csak kategorikus szavazásnál van mód, hiszen ordinális voksolás esetében az elsődleges, másodlagos, harmadlagos preferenciák szerinti szavazatok egylényegűnek tekintése problémás.

További probléma, hogy arányos választási rendszer esetében az arányosságnak egy párt vonatkozásában kell fönnállnia – a szavazatátruházó modellben maga a párt semminemű kompenzációt sem kap jelöltjei után. „Arányosításon” azt szokták ennek kapcsán érteni, hogy a választópolgárok másodlagos (harmadlagos) preferenciáit is figyelembe veszik. Az arányosító tényező mondhatni a szavazói magatartás lehet, amennyiben egy bizonyos csoport által támogatott jelöltekre voksolnak.

Még fokozottabban láthatjuk ezt, ha belegondolunk, egy civiljogi szervezet esetében is alkalmazhatjuk a fenti választást. Itt még problémásabb annak mérése, hogy mennyire arányos az eredmény. Az azonban szinte bizonyos, hogy igazságos, reprezentatív és az adott társaság kisebbségét is képviselethez juttatja. Míg a polgári jogi értelemben vett jogi személyeknél szinte kivétel nélkül a kislistás (egyéni listás) választást alkalmazzák, amely mindig egy adott szűk érdekcsoport vezető szervezetbe való bejutását mozdítja elő. Kijelenthetjük, nem egyszerűen arányos rendszerről van szó, hanem egészen sajátlagos, a szavazók másodlagos preferenciáit is figyelembe vevő, összetett, súlyozott számítási módozatról.

Az előbbi elemzés után arra kell rátérnünk, hogy a gazdasági jog, magánjogi tanulságai pedig a közjog számára lennének érdekesek. Ezen kérdéskör további hazai kutatásokat érne meg.[15]

A gazdasági társaság tagja a társaságnak az érintett tag ellen indított keresete alapján bírósági határozattal a társaságból kizárható, ha a társaságban való maradása a társaság céljainak elérését nagymértékben veszélyeztetné. Kizárási per kétszemélyes társaságnál nem indítható. Nem zárható ki a társaságból a nyilvánosan működő részvénytársaság részvényese, valamint az a tag, aki a legfőbb szerv ülésén a szavazatok legalább háromnegyedével rendelkezik. Kizárás esetén a tag tagsági jogviszonya megszűnik (Ptk. 3:107. §).

A tag kizárása iránti kereset megindításához a társaság legfőbb szervének az összes tag legalább háromnegyedes szótöbbségével meghozott, a kizárás okát megjelölő határozata szükséges. Az érintett tag ebben a kérdésben nem szavazhat. Az előbbiek szerinti határozaton alapuló keresetet a legfőbb szerv határozatának meghozatalától számított tizenöt napos jogvesztő határidőn belül kell megindítani. A bíróság az érintett tag tagsági jogait – kérelemre – a bíróság jogerős döntéséig felfüggesztheti, ha a tagsági jogok gyakorlása a társaság súlyos érdeksérelmével járna. A felfüggesztés a tag nyereségre vonatkozó igényét nem érinti. A felfüggesztés ideje alatt keletkezett kötelezettség a felfüggesztés hatálya alatt álló tagot a tagok egymás közötti viszonyában akkor sem terheli, ha a társaság tartozásaiért harmadik személlyel szemben köteles helytállni. A tagsági jog felfüggesztésének időtartama alatt a létesítő okirat nem módosítható, más tag kizárása nem kezdeményezhető és nem hozható döntés a társaság átalakulásáról, egyesüléséről, szétválásáról, valamint jogutód nélküli megszűnéséről (Ptk. 3:108. §).

Egyes megközelítések szerint a fentiekből a közjog számára is zsinórmérték származhat. A szabad mandátum egyértelmű pozitívuma, hogy az önálló személyiségek véleményének ad teret a „mindenható” pártok rendszerének hatalomkoncentrációjával szemben, amely még a kormány és a parlament között csak elviekben létező hatalommegosztást is megakadályozó, egy csomópontban összefutó hatalomkoncentrációval szemben. A képviselők a frakciótól a tekintetben függenek, hogy a parlamenti, bizottsági tisztségeket a képviselőcsoport juttatja nekik, míg a frakcióból való kizárás a jelenleg hátrányos, infrastrukturálisan (lásd frakcióközpontú apparátus és támogatás!) kellemetlen helyzetben lévő függetlenek közé sodorhatja őket. Tehát egy olyan modellt kellene kidolgozni, amely az előbbi problémákat, a képviselő „kézi vezérlését” és a frakció-párt közöttes ellentéteket egyetemleg kiküszöböli.[16]

De lege ferenda ez úgy képzelhető el, hogy a képviselőket a frakció önmaga nem zárhatná ki. A kizárást a párt kezdeményezhetné egy erre jogosult szervnél.[17] Ez lehetne a Nemzeti Választási Bizottság vagy a bíróság, esetleg egy második kamara vagy külön e célra fölállított testület. A kizárás indoka lehetne az, hogy a képviselő állásfoglalásával lényegesen eltért a párt választási programjától, vagy pedig a párt vezetésével szemben gyökeresen eltérő magatartást tanúsított. A fentieket a pártnak kellene bizonyítania. A képviselőnek joga lenne védekezését előadni, például, hogy nem az ő, hanem a párt tért el az eredeti irányvonaltól. A kizárás kimondása magában foglalná a mandátumtól való megfosztást is. (Esetleg a pártvezetőséggel szembehelyezkedő képviselő, akinek pártprogramtól való eltávolodása nem bizonyítható, megtarthatná mandátumát.)

Egy másik érdekes összetevő témánk szempontjából a magánjogi (társasági jogi) és közjogi szabályok összevetése a kisebbségvédelem tekintetében.[18]

A gazdasági társaság azon tagja vagy tagjai, akik együttesen a szavazati jogok legalább öt százalékával rendelkeznek, az ok és a cél megjelölésével bármikor kérhetik a társaság legfőbb szerve ülésének összehívását vagy a legfőbb szerv ülés tartása nélküli döntéshozatalát. Ha az ügyvezetés a kérelem kézhezvételétől számított nyolc napon belül nem intézkedik a legfőbb szerv ülésének a lehető legkorábbi időpontra történő összehívása érdekében, illetve nem kezdeményezi az ülés tartása nélküli döntéshozatalt, az ülést az indítványozók kérelmére a nyilvántartó bíróság hívja össze, vagy a nyilvántartó bíróság felhatalmazza az indítványozókat az ülés összehívására, illetve az ülés tartása nélküli döntéshozatal lebonyolítására. A várható költségeket az indítványozók kötelesek megelőlegezni. A gazdasági társaság legfőbb szerve a kisebbség kérelmére összehívott ülésen vagy az ülés tartása nélküli döntéshozatal során dönt arról, hogy a költségeket az indítványozók vagy a társaság viseli-e (Ptk. 3:103. §).

Amennyiben a társaság legfőbb szerve elvetette vagy nem bocsátotta határozathozatalra azt az indítványt, amely szerint az utolsó beszámolót, illetve az utolsó két évben az ügyvezetés tevékenységével kapcsolatos valamely gazdasági eseményt vagy kötelezettségvállalást ezzel külön megbízandó könyvvizsgáló vizsgálja meg, ezt a vizsgálatot a szavazati jogok legalább öt százalékával rendelkező tagnak vagy tagoknak a legfőbb szerv ülésétől számított harmincnapos jogvesztő határidőn belül benyújtott kérelmére a nyilvántartó bíróság a társaság költségére köteles elrendelni és a könyvvizsgálót kijelölni. A kérelem teljesítését a nyilvántartó bíróság megtagadja, ha a kisebbségi jogokkal a kérelmet előterjesztő tagok visszaélnek. A vizsgálattal a társaság könyvvizsgálója nem bízható meg. A vizsgálat költségeit az indítványozók kötelesek előlegezni. A vizsgálat költségeit a társaság viseli, kivéve, ha az indítványozók a vizsgálatot nyilvánvalóan alaptalanul kezdeményezték (Ptk. 3:104. §).

Ha a társaság legfőbb szerve elvetette vagy nem bocsátotta határozathozatalra azt az indítványt, hogy a társaságnak valamely tag, vezető tisztségviselő, felügyelőbizottsági tag, továbbá a könyvvizsgáló ellen támasztható követelését érvényesítsék, a követelést a szavazati jogok öt százalékával rendelkező tagok a legfőbb szerv ülésétől számított harmincnapos jogvesztő határidőn belül a társaság javára maguk is érvényesíthetik (Ptk. 3:105. §).

Semmis a létesítő okirat olyan rendelkezése, amely a jelen fejezet rendelkezéseitől a kisebbség hátrányára tér el (Ptk. 3:106. §).

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy míg a közjogi normák a kisebbségek adott testületbe való bekerülését segítik elő, addig a társasági jogi szabályok a már eleve létrejött kisebbségnek adnak jogokat a főszabály szerinti többségi döntéshozatal kiigazítására. Az azonban párhuzam, hogy az 5%-os küszöböt elért pártoknak a parlamentben biztosítani kell a jogot a frakcióalapításra.[19] A hatályos szabályok pedig a legtöbb eljárási jogosultságot a frakciókhoz kötik, a független képviselőknek mind a beszédidejük, mind a bizottságokban való részvételük korlátozott.[20] Megfontolandó lenne a társasági joghoz hasonlóan még több jogot biztosítani a legalább parlamenti 5%-kal rendelkezők képviselőknek, bár ez az érzékeny téma bizonyára sok vitát váltana ki.

Szintén etalonnak lehetne tekinteni néhány esetben a választottbíráskodás logikáját a közjogi bíráskodás tekintetében.[21] Például olyankor, ha a (túlzottan) bináris pólusú parlamenti erőviszonyok esetében egyes független tisztségek jelölésében nem tudnak a pártok megegyezni. Reális alternatívaként felmerülhetne ilyenkor, hogy a megválasztott független tagok jelölnék az elnököt.[22] Akár médiakuratóriumok, választási bizottságok esetében.

Bibliográfia

Boóc Ádám: A választottbíró megválasztása és kizárása a kereskedelmi választottbírósági eljárásban, Doktori értekezés, KRE, Budapest, 2008.

Cservák Csaba: A közjogi választási rendszerek tanulságai a tág értelemben vett civiljog tekintetében, in Homicskó Árpád Olivér – Szuchy Róbert (szerk.): Studia in honorem Péter Miskolczi-Bodnár 60, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2017.

Cservák Csaba: A parlamenti képviselők visszahívhatósága, Jogelméleti szemle, 2002/3.

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018.

Cservák Csaba – Szabó Zsolt: Gondolatok a független képviselők helyzetéről de lege lata és de lege ferenda, Jogelméleti szemle, 2015/1.

Cservák Csaba: Unconventional Electoral Systems: And The Hungarian Solution, International Journal of Humanities and Social Science Invention, Vol. 6, Issue 2, 2017.

Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében, Jogelméleti szemle, 2001/3.

Fábián György – KOVÁCS László Imre: Voksok és mandátumok. Villányi úti könyvek, Budapest, 1998.

Lijphart, Arend: Választási rendszerek: típusok, formák, fejlődésvonalak, In Fábián György – Kovács László Imre: Választási rendszerek, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997.

Miskolczi-Bodnár Péter: Az új társasági törvény módosult kisebbségvédelmi szabályai, in Pusztahelyi Réka (szerk.): Miskolci konferenciák 2006-2007, A magánjogi kodifikáció eredményei, Novotni Alapítvány a Magánjog Fejlesztéséért, Miskolc, 2008.

Pokol Béla: Középkori és újkori jogtudomány, Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2008.

Rae, Douglas W.: A választási rendszer változó elemei, in Fábián György – Kovács László Imre (szerk.): Választási rendszerek, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997.

Samu Mihály: Alkotmány, alkotmányosság, alkotmányozás, Korona Kiadó, Budapest, 1997.

Sándor István: Tanulmányok a társasági jog területéről, Patrocinium Kiadó, Budapest, 2015

Sárközy Tamás: A gazdasági jog és az új Polgári Törvénykönyv, Gazdaság és jog, XX. évf., 2012/3.

Szabó Imre: A választottbíráskodás hazai fejlődése és a polgári perrendtartás rekodifikációja, in Nagy Csongor István (szerk.): Liber Amicorum János Martonyi = Ünnepi kötet Martonyi János tiszteletére = Festschrift für János Martonyi = Mélanges en l’honneur du János Martonyi, HVG-ORAC, Budapest, 2014.

Szuchy Róbert: A gazdasági társaságok társadalmi felelősségvállalása, in Szalma József (szerk.): A Magyar Tudomány Napja a Délvidéken, Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, Újvidék, 2014.

Hivatkozások

  1. Cservák Csaba: A közjogi választási rendszerek tanulságai a tág értelemben vett civiljog tekintetében, in Homicskó Árpád OlivérSzuchy Róbert (szerk.): Studia in honorem Péter Miskolczi-Bodnár 60, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2017.
  2. A sajátos választási rendszerekről ld. még Cservák Csaba: Unconventional Electoral Systems: And The Hungarian Solution, International Journal of Humanities and Social Science Invention, Vol. 6, Issue 2, 2017, 21–29.
  3. A jogi személyek e két típusáról ld. Pokol Béla: Középkori és újkori jogtudomány, Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2008, 165.
  4. Utóbbiakhoz ld. Sárközy Tamás: A gazdasági jog és az új Polgári Törvénykönyv, Gazdaság és jog, XX. évf., 2012/3, 3–7.
  5. A többségi választási rendszer tanuláságai a figyelembe veendőek álláspontom szerint, ugyanis a magánjogban sem szerencsés megoldás, ha a jogi személy vezetése csak relatív többséget tudhat maga mögött. E szempontból érdekes lehet az Ausztráliában elterjedt alternatív választási rendszer, amelynél szintén rangsorolni kell a jelölteket. Ha az elsődleges szavazatok alapján nincs abszolút győztes, az így utolsó jelölt szavazólapjain lévő másodlagos preferenciákat hozzáadják a többiek szavazatszámához, aztán ha kell, a harmadlagosakat is, s így tovább, amíg valaki el nem ér a voksok 50%-a fölötti eredményt. (Elsőre hasonlónak tűnhet e módszer az alább részletezendő szavazatátruházó rendszerekre, a legfőbb különbség talán, hogy itt fel sem merülhet arányosság, ugyanis csupán egyvalaki juthat mandátumhoz.
  6. Vö. Szuchy Róbert: A gazdasági társaságok társadalmi felelősségvállalása, in Szalma József (szerk.): A Magyar Tudomány Napja a Délvidéken, Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, Újvidék, 2014, 287–304.
  7. A magyar önkormányzati választásokon alkalmazott kislistás, új nevén egyéni listás rendszer (melyekhez képest csak fokozati különbség van a megszerezhető mandátumok számát tekintve) egy relatív többséginek besorolható rendszer. E szakirodalom által blokkszavazásnak is nevezett modell lényege: a választónak annyi szavazata van, ahány mandátumot lehet szerezni a körzetben, a helyeket pedig relatív többségi sorrendben osztják ki. A blokkszavazás „alkategóriája”, kumulatív egyéni rendszer annyiban különbözik a kislistástól, hogy a választópolgár akár az összes szavazatát kumulálhatja egyetlen jelöltre.
  8. A kategorikus szavazásnál a választópolgárnak ellentmondás-mentesen („köntörfalazás nélkül”) ki kell mondania, kifejezetten melyik jelöltet választja; voksait nem oszthatja meg jelöltek között, nem eszközölhet a sorrendiségen változtatásokat. Határozottan állást kell foglalnia. Az ordinális voksolásnál a szavazó ezzel szemben jobban válogathat, sorrendiséget állíthat fel, illetőleg aszerint szavazhat, kit szeret jobban, kit kevésbé, kit még kevésbé. Nem kell kifejezetten egy párt (jelölt) mellett letennie a garast.
  9. Arend Lijphart: Választási rendszerek: típusok, formák, fejlődésvonalak, In Fábián György – Kovács László Imre: Választási rendszerek, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997, 69–85.
  10. Az említett LV-módszer például kiváló eszköz a munkavállalói részvétel megvalósítására, mert ennek segítségével nem csupán egyetlen érdekcsoport juttathatja be támogatóit. A munkavállalói participációról ld. Sándor István: Tanulmányok a társasági jog területéről, Patrocinium Kiadó, Budapest, 2015, 133.
  11. Fábián György – Kovács László Imre: Voksok és mandátumok. Villányi úti könyvek, Budapest, 1998, 44.
  12. Ld. Cservák Csaba: Választási rendszerünk a jogösszehasonlítás és a reformlehetőségek tükrében, Jogelméleti szemle, 2001/3.
  13. Néhányan ezt keverik a Hagenbach-Bischoff-kvótával. A különbség egyrészt az, hogy utóbbinál a hányados egész részét vették figyelembe, és nem kerekítették fel, illetve adtak hozzá egyet, ha egész szám jött ki, mint Írországban. (Ez sok szavazatnál természetesen nagyon kis különbséget jelent a két kvóta között.) Másrészt a Hagenbach-Bischoff-formula nem csak kvótaként, hanem egész mandátumelosztó formulaként is ismeretes, mint a hazai rendszerben. Ilyenkor két mandátumelosztó szakasz létezik; a másodikban a még ki nem osztott mandátumokat legmagasabb átlag módszerrel rendelik az egyes pártokhoz. (Nálunk utóbbihoz hasonló a rendszer, de nem az egyszintű rendszer második elosztó köreként, hanem a kétszintű rendszer második szintjén alkalmazzák a D’Hondt-módszert. Tehát árnyalatnyi különbség itt is van.) A fogalmak elhatárolásáról ld. Fábián–Kovács: Voksok és mandátumok, 37–38.
  14. Ld. Douglas W. Rae: A választási rendszer változó elemei, in Fábián György – Kovács László Imre (szerk.): Választási rendszerek, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997, 63.
  15. Ilyennek tekinthetjük például a közjogi értelemben vett kisebbség védelmét. Ezen aspektus civiljogi megközelítéséről ld. Miskolczi-Bodnár Péter: Az új társasági törvény módosult kisebbségvédelmi szabályai, in Pusztahelyi Réka (szerk.): Miskolci konferenciák 2006-2007, A magánjogi kodifikáció eredményei, Novotni Alapítvány a Magánjog Fejlesztéséért, Miskolc, 2008, 39–72.Hasonlóan megfontolandó lenne néhány esetben a választottbíráskodás logikája. Például olyankor, ha két pólusú parlamenti erőviszonyok esetében egyes független tisztségek jelölésében nem tudnak a pártok megegyezni. (Nem lenne ördögtől való ilyenkor, ha a megválasztott független tagok jelölnék az elnököt. Akár médiakuratóriumok, választási bizottságok esetében.) Utóbbihoz ld. Boóc Ádám: A választottbíró megválasztása és kizárása a kereskedelmi választottbírósági eljárásban, Doktori értekezés, KRE, Budapest, 2008, különösen 422–431., ill. Szabó Imre: A választottbíráskodás hazai fejlődése és a polgári perrendtartás rekodifikációja, in Nagy Csongor István (szerk.): Liber Amicorum János Martonyi = Ünnepi kötet Martonyi János tiszteletére = Festschrift für János Martonyi = Mélanges en l’honneur du János Martonyi, HVG-ORAC, Budapest, 2014, 118–127.
  16. Cservák Csaba: A parlamenti képviselők visszahívhatósága, Jogelméleti szemle, 2002/3.
  17. Ld. még ehhez Samu Mihály: Alkotmány, alkotmányosság, alkotmányozás, Korona Kiadó, Budapest, 1997, 190.
  18. Ilyennek tekinthetjük például a közjogi értelemben vett kisebbség védelmét. A kérdéskör civiljogi megközelítéséről ld. Miskolczi-Bodnár: Az új társasági törvény, 39–72.
  19. Ld. 27/1998. (IV. 15.) AB határozat
  20. A független képviselők hátrányosabb helyzete különösen az alábbi tekintetben manifesztálódik: az Alaptörvényben biztosított jogosítványok (kérdés, interpelláció) nem teljes érvényesülése, a házszabályi rendelkezésekben biztosított egyéb képviselői jogok csorbítása, illetve a csak frakciókon keresztül gyakorolható „közvetett” képviselői jogosultságok, így különösképpen a közjogi tisztségekre való jelölési jog elérhetetlensége. Ld. Cservák Csaba – Szabó Zsolt: Gondolatok a független képviselők helyzetéről de lege lata és de lege ferenda, Jogelméleti szemle, 2015/1, 13.
  21. Utóbbihoz ld. Boóc: A választottbíró megválasztása és kizárása, 422–431., ill. Szabó Imre: A választottbíráskodás, 2014, 118–127.
  22. A klasszikus a mindent befolyásoló „bináris kódtól” (jobboldal/baloldal) való eltérésként értékelhetjük a sajátos, kissé a választottbíráskodásra emlékeztető megoldást Bosznia-Hercegovinában. Az alkotmánybíróság 9 tagjából 3-at az Emberi Jogok Európai Bíróságának elnöke nevez ki. További kitétel, hogy e tagok nem lehetnek sem az adott állam, sem a szomszédos országok állampolgárai. Ld. Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art Könyvkiadó, 2018, 106.

 

Keskeny Dávid: Aggressive commercial practices in consumer protection

I. Introduction

The study and interpretation of consumer protection and aggressive commercial practices is a critical challenge for modern society. As a legal and ethical principle, consumer protection aims to protect consumers from harm caused by aggressive advertising and practices other than fair commercial practices. Aggressive commercial practices are designed to influence consumers and often subordinate their interests to their own benefit.

This academic study seeks to understand the nature and effects of aggressive commercial practices and the consumer protection measures that are used to counter them. There are many forms of aggressive commercial practices, including false advertising, misleading information, push selling, manipulative pricing, and emotional manipulation. These practices are often deceptive and can lead to consumer loss, emotional distress and loss of trust.[1]

The investigation of aggressive commercial practices is also of paramount importance because in the modern global economy consumers are highly dependent on a wide range of products and services. The proliferation of online commerce and electronic media has further increased the opportunities and scope for aggressive commercial practices, making the development and implementation of consumer protection measures and legislation even more urgent.[2]

The aim of the study is to explore in depth the different forms of aggressive commercial practices, their effects on consumers and the market, and possible ways to protect against them. The research will also use case studies, statistical data and legal analysis to fully understand the picture. The importance of consumer protection measures and their positive impact on society will also be highlighted, while pointing to further opportunities and challenges for improvement in this area.

The results of this study can help to understand aggressive commercial practices, reduce their impact and promote consumer protection in global markets. Eliminating aggressive trade practices not only protects consumers, but also promotes fair market competition and business ethics.

II. On consumer protection and aggressive commercial practices

Consumer protection is a fundamental and indispensable concept in the modern social and economic context. Consumer protection is a legal and ethical principle with the central objective of effectively protecting consumers’ interests and rights against various market and commercial challenges. In this field, consumer protection is a complex, multi-faceted discipline that includes the control of the quality and safety of goods and services, transparent information, fair commercial practices and the legal protection of the consumers concerned.[3] Consumer protection is crucial because consumers are economic actors who often have little information about the quality and impact of goods and services. Consumers can therefore be particularly vulnerable in situations where market players use powerful and manipulative methods to influence their purchasing decisions.[4] The primary objective of consumer protection in this context is to ensure that consumers’ rights and interests are put first and to protect them from harm caused by unscrupulousness, scams, misrepresentation and other methods other than fair commercial practices.

When defining aggressive trade practices, it is important to understand that there is no single or universal definition, as their forms and manifestations vary from country to country and from one legal framework to another. However, in most countries and legal systems, common features can be identified that define aggressive trade practices. For example, lack of transparency, misleading advertising and price manipulation are common examples of aggressive commercial practices. Aggressive commercial practices can have serious consequences and therefore require special attention and protection in consumer protection measures. A 2008. Act XLVII of 2008 on the prohibition of unfair commercial practices against consumers defines aggressive commercial practices in this way: An aggressive commercial practice is a commercial practice which, taking into account all factual circumstances, by exerting psychological or physical pressure, either by using a position of power over the consumer or by disturbing the consumer, in a given situation, significantly restricts or is likely to significantly restrict the consumer’s freedom of choice or conduct with regard to the product or his ability to make an informed decision, thereby causing the consumer to make a transactional decision that he would not have made or is likely to make otherwise.

III. Effects of Aggressive Commercial Practices on Consumers

Understanding the effects of aggressive trade practices is essential to understanding the social and economic significance of these practices. Aggressive commercial practices are manipulative tools and methods used by market actors to influence consumers, often with adverse effects on consumers’ financial and emotional well-being.

III.1. Financial losses

Financial losses caused by aggressive commercial practices are real problems that can cause widespread harm to consumers. These losses are often due to consumers buying products or services that they do not actually need or that are sold at an inflated price. Companies often use various marketing tactics and advertising strategies to increase their sales and convince consumers to buy their products or services. However, some companies may also use aggressive and manipulative methods, which raises ethical issues. Such methods may include:[5]

  1. Emotional manipulation: some advertisements rely on emotional manipulation, such as presenting sad or happy stories that have nothing to do with the product or service being advertised. Such ads are designed to stir emotions and make the product or service memorable.
  2. Misleading information: companies can often be tempted to provide misleading or incomplete information about their products in order to overstate the benefits and hide the drawbacks. This can include concealing important information such as side effects or prices.
  3. Presenting low prices but hidden costs: some companies may highlight their low prices in advertising, but in reality they may present customers with hidden costs, such as extra charges or compulsory accessories.
  4. Hiding the shortcomings: companies often try to hide the shortcomings of their products or services, and instead emphasize only the benefits. For example, in a car advertisement, this can be done by emphasizing the environmentally friendly aspects, while failing to mention poor fuel efficiency.
  5. Pressure and urgency: some companies use aggressive pressure to get customers to make an immediate decision. For example, they create limited-time offers or tight inventory to create urgency.
  6. Hiring influencers: companies often pay social media influencers to create positive content about their products or services without clearly stating that the post is a paid advertisement.
  7. Direct manipulation: some advertising aims to directly manipulate consumers’ thinking or behavior, for example by creating fear or anxiety about not buying the product.

The above shows that financial losses can have a negative impact on the financial stability and well-being of consumers in the long run.

III.2. Emotional stress

Emotional distress is the psychological and emotional pressure that consumers can feel as a result of aggressive commercial practices, manipulative or deceptive marketing tactics, sales techniques and other market pressure methods. The following examples illustrate how aggressive commercial practices can cause emotional distress to consumers:

  1. Aggressive telemarketing: for example, a consumer reports that his or her phone is constantly ringing with calls from salespeople trying to persuade him or her to buy products or services that he or she does not really want. Frequent phone calls and persistent sales attempts can increase anxiety and stress.
  2. Social media pressure: aggressive commercial practices are also present in the online space. For example, a consumer may find advertisements on social media platforms that encourage them to buy products or services that others use. The feeling that “everyone else has bought it, so I must buy it too” can create stress and pressure on the consumer.
  3. Privacy concerns: data collection and the use of personal information is also common in online commerce. If a consumer feels that their data is being used or sold to third parties illegally, it can cause emotional distress as they worry about their privacy and identity being compromised.
  4. False or misleading information: Aggressive commercial practices can involve bombarding consumers with false or misleading information, such as over-glorifying the attributes of a product or service and enticing them with promises that are not true. When consumers realise that they have been deceived, this can cause emotional distress and disappointment.

These examples highlight that aggressive commercial practices can not only cause financial losses but can also negatively affect people’s mental and emotional well-being. Consumer protection measures and education can be important in mitigating such stressful situations and protecting consumers.

IV. Protecting consumers’ rights

One of the most important roles of consumer protection is to protect consumers’ rights and interests. In modern economies, consumers are the fundamental resources for market players and businesses, who finance products and services through their purchases. However, there is often a lack of information and asymmetry in the market, which results in consumers being vulnerable.[6] Consumer protection measures help to counterbalance this.

Consumer protection has several important tools to protect consumers’ rights:

  • Information rights: consumers have the right to receive accurate and complete information about products and services. This includes information on prices, quality, ingredients and potential risks.
  • Safety and security: consumers have the right to safe products and services. Consumer protection ensures that products placed on the market meet safety standards.

Choice: Consumers have the right to choose and should not be deceived or restricted.

Consumer protection has proven its effectiveness in solving problems on several occasions. Some examples of positive impacts:

  1. Refund policies: consumer protection has led many countries to introduce refund policies and guarantees. For example, if a product is defective or does not meet the promised quality, consumers are often entitled to a refund or replacement. This protects them from losing out on worthless or defective products.
  2. Action against false advertising: consumer authorities and organizations often take action against false advertising and misleading marketing practices. For example, if a company makes false claims about the effectiveness of its products, authorities may be able to stop this practice and impose penalties.

Consumer protection has many positive impacts on society:[7]

  1. Promoting fair competition: consumer protection promotes fair competition in the market by requiring businesses to comply with regulations and consumer protection laws. This encourages ethical business behaviour and promotes competition in the market, resulting in better products and services for consumers.
  2. Building trust: consumer protection helps to build consumer trust in market players. When consumers know that they are protected by public institutions and legislation, they may be more willing to make purchases and engage in business transactions.
  3. Consumer safety: consumer protection guarantees consumer safety and health. For example, food safety standards and quality controls help prevent food-related health problems.
  4. Economic stability: consumer protection contributes to economic stability by helping to prevent market abuse and consumer financial losses. It helps consumers feel safe and more willing to consume and invest.
  5. Social justice: consumer protection can help protect social groups that are more vulnerable to abuse and inefficiency. Equal access to rights and protection promotes social justice.
  6. The academic literature on consumer protection contains a large number of studies and research that show the positive effects of consumer protection on society. Such research can help to improve policies and legislation and to promote healthy relations between consumers and businesses.

V. Consumer protection laws

In the United States, the Federal Trade Commission (FTC) is responsible for fighting unfair and deceptive trade practices, and consumer protection laws are created and maintained by the federal government and state governments. While in the European Union (EU) member states and other European countries, consumer protection is extremely important and there are many laws and measures in place to protect consumers from aggressive commercial practices.

Here are some examples of consumer protection legislation and measures in Europe:

European Consumer Protection Cooperation (CPC): this is a program that operates in the EU and European Economic Area (EEA) countries to tackle aggressive commercial practices by shops. The CPC allows authorities to work together to tackle cross-border problems and take joint action against shops.

Consumer Rights Directive: this directive strengthens consumers’ rights when shopping online. For example, it provides consumers with the possibility to withdraw from distance contracts within a certain period.

Measures against false and misleading advertising: the EU has legislation banning false or misleading advertising. For example, if the characteristics or price of a product do not correspond to the information given in the advertisement, this can lead to sanctions.

The General Data Protection Regulation (GDPR): although it deals primarily with data protection, the GDPR also plays an important role in protecting the rights of consumers. The regulation requires companies to provide users with clear and understandable information about their data management practices.

For air passengers: as air passengers in the EU, we also have a number of rights, such as the right to compensation in the event of delayed or cancelled flights, or the right to advance information about flights. This protects consumers from problems when travelling.

E-Commerce Directive: this directive deals with the liability of online platforms and the removal of fake content. It protects consumers from fake or harmful content by allowing service providers to be held liable for the content they publish.

I have given some examples of consumer protection legislation and measures that exist in Europe to protect consumers’ rights. These laws and measures help consumers to shop safely and exercise their rights in the single European market.

VI. How can we protect ourselves? Practical Advice for Consumers

In today’s world, where aggressive commercial practices and manipulative marketing tools are commonplace, it is essential that consumers are aware of their rights and have the skills to defend themselves. This chapter details specific advice for consumers on how to avoid aggressive commercial practices, how to defend themselves and how to make informed choices when shopping[8].

VI.1. How to Identify Aggressive Trading Practices

The first and perhaps most important step in avoiding aggressive commercial practices is to recognise these practices. Below we offer some concrete advice on how to do this:

Be critical: Be critical of any offer or advertisement. Don’t immediately believe exaggerated promises or immediately aroused emotions. Ask questions, think and investigate.

Authenticity of the offer: check the authenticity of the offer. Often, aggressive commercial practices contain false promises that suggest excessive benefits. Check the company’s background, reviews and the true value of the product.

Conscious consumption: learn to consume consciously. Think about whether we really need the product or service. Don’t let impulse buying or manipulative emotional pressure determine our decisions.

VI.2 Pre-purchase research: why is it important and how can it help?

Pre-purchase research is an essential tool for consumers to defend themselves effectively against aggressive commercial practices. Here are some tips for shopping around:

Product research: before buying any product or service, do thorough research on it. The internet, independent reviews and online forums are great resources for evaluating products and services.

Price comparison: do not ignore the price comparison. Prices offered in different shops and online platforms can vary significantly.

Customer reviews: read reviews from other customers. These experiences can be useful in deciding whether a product or service really meets your expectations.

VI.3. How to use online reviews

Online reviews can be a huge help to consumers in their decision-making. However, it is important to use this information critically:

Credibility of the assessment: we check the credibility of the assessments. Some assessments may be fake or manipulated. Pay attention to assessments that provide details and support the assessment with meaningful arguments.

Diversity of evaluators: let’s look at several different evaluations. Instead of one-sided opinions, look for evaluations that present different perspectives and experiences.

Community forums and expert opinions: online community forums and expert opinions can also be useful. Community forums are a great way to learn about other consumers’ experiences, while expert opinions can provide reliable information[9].

Avoiding aggressive commercial practices and adopting a conscious consumption approach can help consumers to better defend themselves against manipulative marketing and advertising. It is important that we educate ourselves and share information with others so that together we can promote fair and ethical marketing practices, strengthening consumer rights and interests.

VII. Summary

The Study discussed the importance and interaction of consumer protection and aggressive commercial practices. Consumer protection is an important principle to protect the rights and interests of consumers, especially against market actors. Aggressive commercial practices such as false advertising, manipulative pricing and emotional manipulation can cause serious problems for consumers. These practices can cause financial losses and emotional distress.

Consumer protection is extremely important as it protects consumers from such aggressive practices. The example of the European Union shows that effective consumer protection legislation can protect consumers from such practices. Such legislation regulates, for example, general contract terms and conditions and the handling of consumer complaints, thereby increasing consumers’ legal certainty and confidence in the market. However, protection against aggressive commercial practices does not depend on legal measures alone. Consumers also need to play an active role to protect themselves. Awareness is key and concrete practical advice on how to avoid aggressive commercial practices must be provided. It is important to research before buying, to take account of online opinions and to make transparent purchasing decisions. For example, consumers should check prices from different sources, read product descriptions and carefully examine offers.

The use of online reviews is one of the many tools available to defend against aggressive commercial practices. Consumers often share their experiences and opinions online and this information can help other consumers to make informed purchasing decisions. However, it is also important to evaluate online reviews with a critical eye, as they are not always objective or reliable.

Consumer protection and protection against aggressive commercial practices raise complex issues. In addition to exemplary EU legislation, consumers’ own preparation and awareness is key. Research and awareness-raising at societal level to protect against such practices are essential to strike a balance between consumers and market players and to promote fair competition.

Bibliography

Keskeny Dávid: A megalapozott fogyasztói döntések, in Péter Miskolczi-Bodnár (edit): XXI. Jogász Doktoranduszok Konferenciája, Jog és Állam, KRE-ÁJK, Budapest, 2022.

Kozák Kornélia: Fogyasztóvédelem, in Tibor Ördögh (edit): Az Európai Unió szakpolitikai rendszere, Ludovika University Press, Budapest, 2022.

Lindstrom, Martin: Brandwashed, Tricks Companies Use to Manipulate Our Minds and Persuade Us to Buy, Crown Business, 2011.

Miskolczi-Bodnár Péter: A kereskedelmet segítő jogintézmények változása, in Homicskó Árpád Olivér (edit): A technológia fejlődés társadalmi kihívásai és hatása a jogi szabályozásra, KRE-ÁJK, Budapest, 2022.

Miskolczi-Bodnár Péter – Sándor István: Fogyasztóvédelmi jog I. Patrocinium, Budapest, 2016.

Smith, Andrew N. (et al.): How does brand-related user-generated content differ across YouTube, Facebook, and Twitter? Journal of Interactive Marketing, Vol. 26, Issue 2, 2012.

Solomon, Michael R.: Consumer Behavior: Buying, Having and Being, Pearson, 2017.

Solomon, Michael R.: Consumer Behavior: Buying, Having, and Being, Prentice Hall, 2022.

Quelch, John A. – Jocz, Katherine E.: The New Global Brands: Managing Non-Governmental Organizations in the 21st Century, Palgrave Macmillan, 2008.

References

  1. Péter Miskolczi Bodnár – István Sándor: Fogyasztóvédelmi jog I. Patrocinium, Budapest, 2016, 94.
  2. for more information see Péter Miskolczi-Bodnár: A kereskedelmet segítő jogintézmények változása, in Homicskó Árpád Olivér (edit): A technológia fejlődés társadalmi kihívásai és hatása a jogi szabályozásra, KRE-ÁJK, Budapest, 2022, 159–182.
  3. Kornélia Kozák: Fogyasztóvédelem, in Tibor Ördögh (edit): Az Európai Unió szakpolitikai rendszere, Ludovika University Press, Budapest, 2022, 217–230.
  4. Dávid Keskeny: A megalapozott fogyasztói döntések, in Péter Miskolczi-Bodnár (edit): XXI. Jogász Doktoranduszok Konferenciája, Jog és Állam, KRE-ÁJK, Budapest, 2022, 37–44.
  5. Martin Lindstrom: Brandwashed, Tricks Companies Use to Manipulate Our Minds and Persuade Us to Buy, Crown Business, 2011, 416.
  6. Michael R. Solomon: Consumer Behavior: Buying, Having, and Being, Prentice Hall, 2022, 600.
  7. John A. Quelch – Katherine E. Jocz: The New Global Brands: Managing Non-Governmental Organizations in the 21st Century, Palgrave Macmillan, 2008, 250.
  8. Michael R. Solomon: Consumer Behavior: Buying, Having and Being, Pearson, 2017, 390.
  9. Andrew N. Smith (et al.): How does brand-related user-generated content differ across YouTube, Facebook, and Twitter? Journal of Interactive Marketing, Vol. 26, Issue 2, 2012, 102–113.

 

Töreki Milán: A pénz fogalmának meghatározási kísérletei, valamint az állammal és a közigazgatással való kapcsolata

Kevés nehezebb feladat van annál, minthogy definiáljuk a pénz fogalmát. Ókortól napjainkig számos filozófus különböző aspektusból próbálta meg leginkább leírni azt a jelenséget, amely gyakorlatilag egyidős az emberi kultúrával. A homo sapiens attribútuma, azaz egyik elválaszthatatlan tulajdonsága, hogy törekszik a materiális értékek meghatározására, törekszik arra, hogy értéket alkosson, magának kézzel fogható és látható értéket felhalmozzon, lehetőség szerint megkülönböztesse magát a többiektől. Erre kiváló bizonyíték lehet a temetkezések vizsgálata is, ugyanis már a neandervölgyi ember is helyezett az elhunyt mellé ajándéktárgyakat, kellékeket. A világ legtöbb kultúrájában az egyének közötti különbségek, az adott közösségben betöltött szerepük alapján megmutatkoznak a temetési rituálékon. Tehát mindegy, hogy az emberiség mely évszázadát, mely évtizedét éljük, minden civilizáció tagjai törekedtek, törekednek arra, hogy valamely értékmérő alapján megkülönböztessék magukat társaiktól. Ez az értékmérő igazán hosszú utat tett meg az elmúlt évezredekben, amíg a különböző kődarabokból, zsákmányállatok részeiből, a birtokolt földterületről eljutott az okostelefonokig és a különböző luxusnak számító világmárkákig. Ugyanis a több értéket birtokló embereknek mindig is szükségük volt rá, hogy reprezentálják saját gazdaságukat, megmutassák az adott társadalomban betöltött szerepüket. Amíg az ókorban földhalmokat, piramisokat emeltek, majd később Dagobert Bácsi módjára nemesfémből készült érmékkel töltötték fel saját medencéiket, addig 2023-ban a gazdaság reprezentálásához elegendő csupán egy utazásról feltöltött fotó valamely online közösségi médiafelületen, vagy éppen egy világmárka logójával ellátott ruhadarabban végig sétálni a téren. Különösen fontos a modern gazdagság reprezentálásához, hogy ugyanazon funkció betöltésére alkalmazható eszközök (gépjármű, mobiltelefon, ruhadarab, elektronikai eszköz) közül azt válasszuk, amelyen a márkajelzése feltételezi a külvilág számára, hogy annak használója igazán sok „pénz fizetett” érte.[1]

Mi az az értékmérő, ami végül egyeduralkodóvá vált a világban és megkerülhetetlen része lett a társadalmaknak, majd a (világ)gazdaság mozgatórugója lett, ami képessé tette az egyén számára a kényelmes felhalmozást, valamint közvetíteni tudott az eladó és a vevő között és ezt a „cserét” nem csupán egyszer, hanem számtalan alkalommal meg tudta ismételni? Ez az, amit egyszerűen csupán pénznek nevezünk. A pénz megjelenési formái az évezredek alatt átalakultak és egységesültek. Az archaikus társadalmakban a pénz funkciója a lehető legváltozatosabb volt, megjelenési formája függött a földrajzi adottságoktól, a technikai fejlettségi szinttől, valamint a rendelkezésre álló anyagoktól. Egy azonban mindig közös volt bennük: vagy olyan anyagból készítették, vagy olyan tárgyat használtak, ami „ritkának” számított az adott területen, tehát nem volt mindenki számára könnyen elérhető és/vagy reprodukálható. Például a Csendes-óceáni szigetvilágban a gyarmatosítás koráig (nemesfém híján) kagylókat használtak értékmérésre. A világ legnehezebb és legnagyobb méretű pénzei a Yap-sziget kövei. Anyaguk kivétel nélkül kőből van, méretük 3.5 centimétertől egészen a 4 méterig terjed. A legnagyobb példány 4000 font, azaz kb. 2 tonnát nyom. A yapok a korong formát részesítették előnyben, mert azoknak az anyaga nagyon hasonlított a kvarchoz, és mivel ez volt a legfényesebb tárgy a szigeten, így nagyobb értéket tulajdonítottak nekik. A kövek értéke folyamatosan magas volt, mivel nehéz és veszélyes vállalkozás volt egy új példány megszerzése. A bátor vállalkozók elhajóztak értük egészen a Palauhoz tartozó Malakal szigetre. Ez nem kevesebb, mint 800 km-es utat jelentett! Számos életet követelt egy ilyen út. Jónéhány kövön rajta van a beszerzés során életüket vesztettek száma, ami a kő értékét tovább növelte. A kövek folyamatosan válta fizetőeszközzé a szigeten, néhány esetben még ma is használják tradicionális üzletkötések esetén. Tehát a Yap-sziget esetében az értékmérő lényegét nem egy-egy nemesfém, hanem a befektetett munka és a kő nagysága adta. Afrika nyugati partjainál a különböző fémekből készült patkó alakú tárgyak alkották az értékmérő eszközt a rabszolgakereskedelemben. Ezek a legkülönbözőbb fémek ötvözeteiből készülhettek. Burmában pedig az ún. „Kyee Zee” azaz dobpénzeket használtak értékmérésre, ami dob alakul fémtárgyakat jelentett. Az Észak-amerikai őslakosok pedig a wampum-ot használták, ami kagylókból készített öve jelentett. Amikor az európaiak Észak-Amerikába érkeztek, a wampumot pénzként kezdték el használni, hogy New England és New York őslakosaival kereskedjenek. A wampum 1637 és 1661 között törvényes fizetőeszköz volt New Englandben. A New Jersey-i gyarmati kormány kiáltványt adott ki, amelyben az árfolyamot hat fehér vagy három fekete kagyló egy penny értékben határozta meg, ezt Delaware-ben is alkalmazták. A fekete kagylók ritkábbak voltak, mint a fehér kagylók, ezért többet érnek, ami arra késztette az embereket, hogy befestették a fehéret, és ezzel csökkentették a fekete kagylók értékét.[2] Közismert a 17. század első felében Európa nyugati felét lázban tartó tulipán őrület is, amikor egy-egy különlegesebb formájú és alakú tulipánhagymáért hatalmas vagyonok cseréltek gazdát. A spekulatív jellegű piac persze nem bírta sokáig, összeomlott, a lufi kidurrant, számtalan szerencsevadászt és családot teljes anyagi csődbe taszítva.

Természetesen nem csak a tulipánhagymák körül alakult ki ilyen birtoklási láz, vannak olyan nehezen megszerezhető ritkának hitt természeti kincsek is, amik már évezredek óta újra és újra felfűtik az emberek birtoklási vágyát. A legkézenfekvőbb ilyen jelenség az arany iránti nyughatatlan vonzalom, ami egy-egy gazdasági nehézség vagy bizonytalanság esetén újra népszerű felhalmozási értékmérő eszköz lesz. A COVID okozta világjárvány és gazdasági visszaesés, valamint az orosz-ukrán konfliktus és az árnyékában meghúzódó, egész Európát érintő infláció ismét nagyon népszerűvé tették a fizikai arany iránti keresletet, a 2021-es értékekhez viszonyítva a befektetők aranyigénye 10 százalékkal, míg a központi bankok és egyéb pénzintézetek étvágya 152 százalékkal növekedett. A központi bankok aranyvásárlási láza 2023-ben 55 éves rekordot döntött meg, s érdemben kihatott e ritkának gondolt nemesfém felhalmozására.[3] Azonban az arany sem minden civilizációban számított értékmérőnek. Az Inka Birodalomban (ahol egyébként nem ismerték a modern értelemben vett pénzt) bányásztak aranyat, ezüstöt, drágaköveket és fejlett volt az ötvösségük, ám ezeket a nemesfémeket csupán vallási szertartásokhoz használták, illetve csupán esztétikai szempontból becsülték. A 16. század elején érkező spanyol hódítók azonban éppen ezekért a fémekért hódították meg és zúzták szét az inkák civilizációját, akik számára teljességgel felfoghatatlan volt az európaiak telhetetlen arany- és ezüstszomja. Nekik az arany a „nap verejtéke” volt, az ezüst pedig a „hold könnye”. Az inka gazdaság a szigorú központi terveken, illetve a kényszermunkán alapult.[4]

A pénz és annak megjelenési formái a modern időkre egészen szürreális megjelenési formát öltöttek. A 20. század második felétől már nem a nemesfém darabok felhalmozása jelentette az igazi gazdaságot, hanem azok a növényi rostból készült pénzjegyeket, amelyek értékét államok, gazdaságok és bankok garantálták. E pénzjegyek előfutárjai a 7. századi Kínában születtek meg. Először nem, mint bankjegyként, hanem olyan pénzhelyettesítő váltóként, amiknek tulajdonosa követeléssel élhetett rézből készült érmék iránt. Ugyanis maga a szükség hívta életre ezeket az értékpapírokat, mivel Kínában a Tang-dinasztia idején a készpénzforgalmat elsősorban a rézből készült aprópénzek alkották, amiknek szállítása, tárolása, valamint nagy ellenértékű áru kifizetése esetén komoly nehézségekbe és logisztikába ütközött.[5] Grosschmid Béni „Fejezetek kötelmi jogunk köréből II.” c. 1900-ban kiadott monográfiájában kifejti, hogy a papírpénz, mint pénzbeli jószág két feltétel alapján tudja betölteni készpénzforgalmi szerepét. Egyrészt elengedhetetlen, hogy legyen mögötte nemesfém fedezet, illetve az állami törvények rögzítsék az ún. „kényszerforgalmi jogparancsot”, azaz, hogy bankókat a rajtuk feltüntetett értékkel megegyező nemesfém összegben kötelesek elfogadni például a hitelezők törlesztésként, hiszen a bankfiókoknak ezeket a jegyeket korlátozások nélkül be kell váltaniuk nemesfémre. 1796-ig nem volt ilyen kényszerforgalmi jogparancs hazánkban. A probléma ott kezdődik, ha ez a jogparancs megváltozik, felfüggesztődik vagy egyszerűen megszűnik létezni. Ilyen volt például a Habsburg Birodalomban a nagy bankjegy-devalvációk időszaka a napóleoni háborúk következtében. A bankókat a rajtuk szereplő értékkel szemben egy meghatározott arányszámmal váltották csak át új pénzjegyekre. Egy ilyen pénzjogi esemény hatására az ércpénz és a bankópénz árfolyama elválik egymástól és élesen eltérő pályát fut be. Ennek következtében a lakosság nem, vagy felár ellenében hajlandó elfogadni a rosszabb ázsiójú pénzt. A kereskedő pedig nem szívesen, vagy csak rosszabb árfolyam mellett volt hajlandó elfogadni (ha egyáltalán elfogadta) a szükség szülte bankjegyeket. 1816-ban miután megalakult az Österreichische National Zettelbank, megállapították, hogy 250 váltóforint, azaz bankóforint 100 valódi ezüstforinttal egyenlő. A szerző úgy definiálja a fedezetét elvesztő papírpénzt, hogy „az ilyen papír nem is pénz, hanem csak pénzhelyettesítő, melyet, mint aliud pro alio a hitelező nem tartozik fizetőül elfogadni”.[6]

Napjainkra ez még tovább formálódott, mivel már vannak olyan alternatív megjelenési formák, amik nem rendelkeznek fizikai kiterjedéssel, csupán az online térben léteznek. A világot jelenleg a különböző kriptovaluták birtoklása tartja lázban, amit kritikusai szintén csupán egy spekulációnak és piramisjátéknak tartanak. A kripto pénzek hatásai azonban elvitathatatlanok. Milliárdos vagyonok születnek és/vagy égnek el pillanatok alatt az online tér értékmérőiben. Szemben a korábbi pénzekkel ezek az értékmérők nem rendelkeznek sem nemesfémfedezettel, sőt nem rendelkezik felettük érdemi állami kontroll vagy banki felügyelet sem. Ez a jelenség a világ jegybankjait is lépésre kényszerítette, amelyek közül jónéhányan meghirdették a saját digitális jegybankpénzüket. E irányvonal első zászlóshajói a Bahama-szigetek és Nigéria voltak.[7] A digitális jegybankpénz gyakorlatilag az adott ország jegybankja által kiadott, fedezettel rendelkező értékközvetítő eszköz, amihez mobilapplikációval lehet hozzájutni, valamint fizetni, és a kereskedelmi bankrendszert megkerülve közvetlenül az adott ország jegybankja az, aki kezeli a pénzügyi tranzakciókat.[8]

Ha a jogtudományt vesszük alapul, megállapítható, hogy a pénzre egyetlen jogszabályban sem találunk pontos fogalommeghatározást. De akkor hogyan tudjunk meghatározni, hogy mi is az a pénz? Más, más definíciót és megközelítést kapunk, ha a jog, ha a közgazdaságtan, ha a szociológiát vesszük alapul.

Ha a közgazdaság oldalát tekintve próbáljuk a pénz fogalmát meghatározni, akkor elsősorban a funkciói szerint lehet megközelíteni: eszerint elmondhatjuk, hogy a pénz egyszerre tölt be értékmegőrző és értékmérő feladatot, mindemellett fizetési eszközként is használatos, valamint forgalmi eszköz. Általánosságban elmondható, hogy azt tekintjük pénznek, amely ezekkel a funkciókkal egy adott helyen és időben teljeskörűen rendelkezik. A történelem során ezért emelkedhettek ki a nemesfémek a többi áruk közül, és ezért tölthették be a pénz szerepét a különböző arany és ezüst érmék. A nagyobb piacképesség és az összes funkció betöltése, valamint az a tulajdonságuk, hogy helyettesíthető dolognak minősültek, a cserekereskedelem megkönnyítését szolgálták. Általánosságban elmondható, hogy a pénz nem állami hatásra alakult ki, hanem egy szociális, társadalmi jelenségről beszélünk. „Kezdetben a pénz árupénz volt, azaz az értékkel bíró reáljószágok köréből fizikai sajátosságaik alapján választódtak ki azok, amelyeket egy adott társadalom elfogadott általános fizetőeszközként és értékmérőként.”[9] Ilyen reáljószágok voltak a nemesfémek, amelyek fontosságáról már Arisztotelész is írt, és amelyeket John Law, Adam Smith, John Stuart Mill és Karl Marx is vizsgált. Vizsgálatuk tárgya a nemesfémek azon tulajdonságaik voltak, amelyek elősegítették, hogy a nemesfémekből cserecikk váljon.[10] Már korán felmérték, hogy a nemesfémeknek a piacképessége, az áruképessége megkülönböztethető a többi árucikktől. A nemesfémek megjelenésével elszakadthatott az eladás és a vétel időben és térben, valamint nem áru és áru cserél gazdát, hanem az egyik szerepébe belép a pénz. Tehát olyan társadalmi aktusok és más gazdasági helyzetek, mint a nemesfém használata a cserekereskedelemben, alakíthatta ki a pénz fogalmát és nem egy állami intézkedés folytán létrejövő definícióról beszélünk. Mill szerint a pénz csupán egy átszámítási eszköz, egy bizonyos mennyiségű tőke kölcsönadása esetén. Az az eszköz, amiben kifejezve oszlik egy társdalom teljes jövedelme, és az a mérték, amivel a társadalom tagjai a vagyonukat mérik. A pénz értéke pedig függ annak a vásárlóértékétől, amit elsősorban a piaci kereslet-kínálat arányszáma határoz meg. A pénz kereslete és kínálata azonban más alakban jelenik meg, szemben bármely más árucikkel. Ugyanis, amikor egy terméket veszünk, akkor épp pénzt adok el, ha pedig egy árut kínálunk eladásra, akkor pénzt veszünk. Azon pénz, amit az emberek vásárlásra szánnak nem más, mint az eladásra szánt pénz. A pénzkínálat tehát azon pénzek mennyisége, amit az emberek készek elkölteni, de ez nem egyezik a tényleges vagyonukkal és tőkéjükkel, hiszen abból tartalékokat képeznek. Tehát a pénz esetében a kereslet-kínálat nem a teljes létező összes pénzt, vagyont jelenti szemben például a sajttal vagy a gyapjúval, hanem csupán a forgalomban lévő mennyiséget, nem számolva a tezaurált vagyonokkal.[11]

Karl Marx szerint a pénz egy erő, az egyén ereje, mivel a pénznek megvan azon tulajdonsága, hogy bármit meg lehet vele vásárolni és minden tárgyat el lehet vele sajátítani. A pénz olyan csereeszköz, ami önmagában a közvetítő az egyén és annak szükségletei között. A tőkés, kapitalista gazdaságának kritikájában egyik fő eleme, hogy felismeri, hogy az emberi munka az, ami pénzből, még több pénzt tud fialni. Ezentúl megfogalmazza azt, hogy az egyén képességeit a pénz ki tudja iktatni. A legfőbb jó, „Rút vagyok, de megvásárolhatom a legszebb asszonyt. Tehát nem vagyok rút, mert a rútság hatása, elriasztó ereje a pénz révén megsemmisült.” – fogalmaz Marx 1844-ben. A pénz fétise ellen érvelve egy csak a természetből eredő, kizárólag a használati értékek szerint gazdálkodó, áru, pénz és tőke nélkül működő, a piaci mechanizmust teljesen kiiktató, vagyis értelemszerűen és szükségképpen központi elosztást megvalósító társadalmi-gazdasági rendszernek, a kommunizmusnak a vízióját vázolta fel.[12] Marx műveire alapozva a 20. század folyamán számtalan helyen próbálták meg megalkotni a kommunisták a pénz nélküli, ideális világot, de legkegyetlenebb, leginkább központosított tervgazdálkodás alapján működő kommunista diktatúrákban sem sikerült kiiktatni az aranyat, illetve a pénzt, cserébe több millió áldozata volt ezeknek az utópisztikus próbálkozásoknak. Ennél a paradoxonnál merül fel jogosan az a kérdés, hogy vajon jobban élünk-e a vadászó-gyűjtögető ősközösségeknél? Vajon boldogabbak e az archaikus, primitív, törzsi szervezésben élő társadalmak pénz nélkül? Thomas Hobbes szerint az ilyen csoportok élete lényegesen szomorúbb, küzdelmesebb és rövidebb. A közelmúltban Kolumbiában felbukkant az esőerdők mélyéről az Nukak-Makú népcsoport, akikről addig nem sok mindent tudtak, mivel semmi kapcsolatuk nem volt a civilizációval. Addig a pontig az amazonasi esőerdők mélyén éltek, majmokra vadásztak és gyűjtögető életmódot folytattak. A felbukkanások után néhány évvel megkérdezték őket, hogy hiányzik e nekik a dzsungeli lét. A válaszukból kiderült, hogy egyáltalán nem, hiszen akkoriban minden napjuk egy küzdelem volt az életben maradásért, illetve az élelemért, ma már pedig semmit sem kell tenniük, hiszen idegenek ellátják őket étellel és mindennel, ami a mindennapjaikhoz szükséges.[13]

Az államigazgatás és a jog szempontjából várható volt az állami szabályozás, hisz annak ellenére, hogy önmagában a jog és a jogi szabályozás nem nyilváníthat egy vagyontárgyat vagy árucikket pénzzé, elsősorban mégis törvény mondja ki, hogy mi lehet egy nemzet törvényes fizetőeszköze, mellyel kötelezővé teszi annak használatát és az azzal való elszámolást. Másrészről arról, hogy a törvényes fizetőeszköz kibocsátható legyen, állami intézmény gondoskodik. Ha a saját példánkat vesszük alapul, azzal, hogy Magyarország Alaptörvényének K) cikke, mint a jogszabályi hierarchia csúcsán lévő jogszabály, rendelkezik arról, hogy hazánkban a hivatalos pénznem a forint és ezzel egyidejűleg maga az állam deklarálja, hogy Magyarország esetében az állam forintban vezeti a nyilvántartásait, állapítja meg a jogszabályokban és egyedi döntésekben a pénztartozásokat, valamint fogadja el az adók befizetését és az egyéb köztartozások teljesítését.

Ahogy fentebb is volt róla szó, a pénznek nem tudunk egy egységes jogszabályi fogalmat megadni, ugyanakkor ahogy az alkotmányjogban, úgy más jogágakban is megjelenik (pl. polgári jog, büntetőjog). Általánosságban elmondható, hogy pénz az, amit fizetőeszközként használunk. Megjelenési formái szerint beszélhetünk készpénzről (ezen belül érmékről és bankjegyekről), valamint a modern társadalmakban megkülönböztetjük a bankszámlánkon megjelenő számlapénzt is. A Magyar Nemzeti Bankról szóló 2013. évi CXXXIX. törvény 4. §-ának (2) bekezdése rendelkezik arról, hogy a Magyar Nemzeti Bank jogosult Magyarország hivatalos pénznemében bankjegy-és érmekibocsátására. Ezek a bankjegyek és érmék, melyek közé az emlékbankjegyek és emlékérmék is besorolhatóak, Hazánk törvényes fizetőeszközének minősülnek. A pénzkibocsátás szabályait is e törvény részletezi. A 23. § (2) bekezdése kimondja, hogy a kibocsátott érméket és bankjegyeket a bevonásukig, azon fizetési kötelezettségeknél, amelyek Magyarország pénznemében történik, névértéken kell elfogadni. Ez alól szintén nem képeznek kivételt az emlékérmék, illetve emlékbankjegyek sem.

További fontos jogszabály, amely a forintban való elszámolásra vonatkozó szabályokat tartalmaz, a forintérték megállapításáról és az ezzel összefüggő rendelkezésekről szóló 9000/1946. (VII.28.) ME rendelet. Az érmék és bankjegyek mellett, napjainkban már beszélhetünk a számlapénzről is, amely egy fizetésiszámla-követelés. Tekintve, hogy a fent említett funkcióknak maradéktalanul megfelel, így pénznek minősíthetjük.

A két megjelenési forma között az alapvető különbség, hogy míg a készpénz materiális, addig a bankszámlapénz immateriális vagyontárgynak minősül. A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (továbbiakban: Ptk.) rendelkezései alapján ennek a megkülönböztetésnek jelentősége van, hisz míg a készpénzre a dologi jogi szabályok vonatkoznak, addig a számlapénzre a kötelmi jogi szabályokat alkalmazzuk. A Ptk. ötödik könyve szóló a dologi jogról. Az 5:14. § (1) bekezdés kimondja, hogy a birtokba vehető testi tárgy tulajdonjog tárgya lehet. De ennél is fontosabb rendelkezést tartalmaznak a további bekezdések, ahol a törvény megállapítja, hogy a dologra vonatkozó szabályokat megfelelően kell alkalmazni a pénzre és az értékpapírokra. A dologi jog elsősorban a materiális, fizikai formában is megjelenő pénz szabályozását tartalmazza. Érdekesség, hogy a numizmatikai értékkel rendelkező pénzekre is a dologi jog szabályait használjuk, de csak, mint ingóságok tekintetében. Birtokba vehető testi tárgyak tulajdonjogot lehet rajtuk létesíteni, de nem minősülnek pénznek, hisz forgalomból kivontak, nem felelnek meg maradéktalanul a közgazdaság által meghatározott funkcióknak. Napjainkban a Bitcoin megjelenése felvetheti a kérdést, hogy pénznek minősülhet-e egy számítógépes algoritmusok által létrehozott pénz, de a válasz nemleges, mert hiába tölti be a funkciók közül az értékmérést, tekintve, hogy az államok nem ismerik el törvényes fizetőeszköznek így a legnépszerűbb kriptovaluta, a Bitcoin sem tekinthető pénznek.[14]A bankszámlapénz elsősorban azért nem minősül dolognak, mert a bank és az átruházó között egy szerződéses, tehát egy kötelmi jogviszony keletkezik. „A már kialakult, a Ptk. alkalmazási körében is követendő gyakorlat szerint a bankszámlapénz a bankkal szembeni követelés, amely alkalmas arra, hogy fizetési eszközként szolgáljon, de ebből a dologi vagy tulajdoni tárgyként való minősége nem következik.”[15]

De mi a helyzet a külföldi pénzekkel? Hazánkban jogilag ugyanolyan pénznek minősül más ország valutája, mint a forint? Ha a fenti Ptk.-beli szabályozást tekintjük, dologi jogi szempontból nem kizárt, hogy más ország törvényes fizetőeszközét Magyarországon is a pénz fogalma alá soroljuk. Kötelmi jogi szempontból, ahol az alapkérdés az, hogy egy tartozást hogyan tudunk teljesíteni, egy tartozás „milyen vagyontárggyal teljesíthető”, más a megítélési szempont. Mindig a jogviszonyból adódik, tehát egyedi esetenként vizsgálható, hogy mely külföldi pénzeket hogyan, illetve milyen árfolyamon fogadunk el. A Ptk. 6:45. § (1) bekezdése szerint ugyanakkor általánosan érvényesülő szabály, hogy pénztartozást a teljesítés helyén és idején érvényben lévő pénznemben kell megfizetni, ennélfogva tehát, kötelmi jogi szempontból a Magyarországon teljesítendő fizetési kötelezettségek eseténben a külföldi valuta nem tekinthető pénznek, hisz nem lehet vele fizetni. A külföldi pénz definíciójához fontos jogforrás lehet az 1933. évi XI. törvény a pénzhamisítás elnyomásáról szóló nemzetközi egyezmény becikkelyezése tárgyában is. A törvény 2. cikkelye alapján „a „pénz” szó alatt törvény alapján forgalomban levő papírpénzt – ideértve a bankjegyeket – és fémpénzt kell érteni”. Ezentúl korszakalkotó elvként megjelenik a 5. cikkelyben, hogy „a 3. Cikkben meghatározott cselekmények között büntetés szempontjából nem szabad különbséget tenni aszerint, hogy hazai vagy külföldi pénzről van-e szó; ezt a rendelkezést nem lehet törvényben vagy egyezményben megkívánt viszonosságtól függővé tenni”. Tehát a törvény erejével nem csupán a saját, de a külföldi fizetőeszközt is védi a jogszabály. E törvény előzménye Genfben született meg 1929-ben, ami az első nemzetközi egyezmény volt, ami fellépett a pénzhamisítással szemben. E egyezmény megszületését előzte meg a magyar pénztörténet szempontjából is fontos ún. frankhamisítási botrány.[16] A Genfi Egyezményt 1929. április 20-án több mint 30 ország képviseletében kötötték. Magyarország is csatlakozott az egyezményhez, amelyet az 1933. XI. törvénnyel hirdetett ki. Az egyezmény számos bűnügyi együttműködéssel kapcsolatos szabályt tartalmaz: Másik részes államában történő elítélést bűnismétlés esetén, visszaesés szempontjából el kell ismerni. A szerződő fél állampolgárainak az eljárásban való részvételekor biztosítani kell a sértetti jogokat. Kölcsönös kiadatási egyezmény hiányában a külföldön pénzhamisítást elkövető saját állampolgárt ugyanúgy büntetőeljárás alá kell vonni, mintha saját jogterületén követte volna el. A szerződő felek a pénzhamisítás bűncselekményét egymás közt kiadatási oknak ismerik el. A hamis pénzt és a használt eszközöket és tárgyakat le kell foglalni, el kell kobozni és ki kell adni ama ország központi hivatalának, amelynek pénzére a bűncselekményt elkövették. Ez az egyezmény fontos alapját képezi a közös, európai pénz az euró védelmének is, például az euró pénzhamisítás elleni védelméhez szükséges intézkedések megállapításáról szóló, 2001. június 28-i 1338/2001/EK tanácsi rendeletben is. Fontos megemlíteni, hogy a jogalkotó mind hazánkban, mind az Európai Unióban jogilag pénznek minősíti azokat a forgalomból már kivont valutákat is (bankjegyek és érmék egyaránt), amik még törvényes fizetőeszközre még visszaválthatók.[17]

Vagyonjogi szempontból is megkülönböztethető a pénznek a két formája, hisz míg a készpénzen tulajdont lehet szerezni, addig a bankszámlán megjelenő összegnek nem tulajdonosa, hanem jogosultja van (hisz az egy követelés).

„Az immateriális vagyontárgyak átruházása a dolgok átruházásához hasonlóan kettős, jogcímes és „tradíciós” ügylet (Ptk. 6: 193) Jogcím bármi lehet, de nem elegendő, hanem szükséges az átruházó ügylet is), amely a kötelmi jogban nincs jelen. Ugyanakkor ezzel megegyező jogintézmény az engedményezés. amely a birtokátruházáshoz hasonló, hisz eredményeként közvetlenül megvalósul a jog, illetve a követelés átszállása. Összességében megállapítható, hogy a pénz mindkét formája a vagyontárgyak körébe tartozik.”

Szociológia nézőpontjából a pénz fogalmát leginkább a német szociológusok első generációihoz tartozó gondolkodókon keresztül lehet leginkább megismerni. A pénz fogalmi megvilágításánál elsősorban Georg Simmel és Max Weber munkásságára támaszkodtam, akik kortársak voltak, valamint ismerték egymást így természetesen hatottak is egymásra. Ha röviden kellene meghatározni, hogy mi is a pénz valójában, akkor Georg Simmel így válaszolhatna: A pénz nem más, mint korunk Istene.

„Azáltal, hogy egyre inkább minden érték tökéletes kifejezőjévé és egyenértékké válik, a pénz nagyon elvont értelemben felemelkedik a dolgok egész skálája fölé; ez lesz a központ, amelyben az egymással leginkább ellentétes, egymástól idegen és távoli dolgok is közösek lesznek és összekapcsolódnak. Így a pénz valóban megadja nekünk, hogy felemelkedjünk az egyes dolgok fölé, valóban megadja a bizalmat saját mindenhatóságában, mint olyan, felsőbb elv mindenhatóságában, amelyik bármelyik pillanatban biztosíthatja számunkra a konkrét, alsóbbrendű elemeket, mintha csak képes lenne önmagát azokká átváltoztatni. A biztonságnak és a nyugalomnak ebben az érzésében, amelyet a pénz ad, a meggyőződésben, hogy a pénz formájában az összes érték metszéspontja van a birtokunkban, tisztán lélektani értelemben, azt lehetne mondani, benne van az is, hogy a pénz mindent egyenlővé tesz, ami komolyabb alapot ad a panasznak, hogy ez korunk istene.”[18]

Mit is jelent mindez? Azzal, hogy a pénzgazdálkodás egyeduralkodóvá vált és kiszorította a klasszikus cserekereskedelmet egyrészt felszabadította az egyént, mindennemű társadalmi kötöttsége alól, valamint függetlenítette az egyént mind döntéseiben, mind lehetőségeiben, másrészt pedig elidegenítette, tárgyiasította, valamint minimalizálta annak társas kapcsolatait, az egyén döntéseit pedig a legmagasabb szinten befolyásolta egy olyan irányba, ahol az elsődleges szempont a tárgyilagosság. Valamint a mennyiség mértékének a fokozása, mint végső cél érdekében, minimalizál minden minőségi és érzelmi szempontokat. Az egyén hatalma és függetlensége attól függ, hogy mennyi elkölthető pénzzel rendelkezik, mivel akinek elkölthető pénze van, az mindig nagyobb alkupozícióban lesz azzal szemben, akinek csupán áruja (Az áru alatt, akár a munkát is érhetjük.) van, hiszen az nem váltható át korlátlanul a szükségleteink kielégítésére, valamint annak az értéke nem konstans. Ebből fakad, hogy a tömegtársadalom világában az értékminőség legfontosabb jelévé a pénz vált, és a döntést az egyén azáltal hozza meg, hogy valamely érték sokba kerül vagy kevésbe. Így a racionalitást és a számítást veszi át a közgondolkodás szemben az ösztönösebb, holisztikusabb, érzelmesebb jelleggel szemben. Mindennek igazi következményei a 20. században bontakoztak ki.

“[…] tárgyi területen a pénz mennyiségének általános növekedése, miként egyes kezekben történő felhalmozódása is, a dologi kultúra növekedését idézi elő, olyan termékek, élvezetességek és életformák létrejöttét, amelyeknek magasabb minőségéről csekélyebb vagy másként felosztott pénzmennyiség esetében szó sem lehetett volna. Voltaképpen úgy ítélhetjük meg, hogy a pénzben gyökeresebben valósult meg az említett mennyiségi törekvés, mint bármely más, a metafizikán innen található területen.”[19]

A gazdasági és társadalmi kapcsolatok pontosságának és precizitásának az elterjedése érdemben hatott a készpénzrendszerre is, ugyanis a hétköznapi kapcsolatainkban, valamint az éppen megkívánt „apróságok” megszerzéséhez elengedhetetlen lett az aprópénzek és a kisebb váltók elterjedése. „1759-ig A Bank of England nem bocsátott ki 20 font sterling alatti értékű bankjegyeket, de azóta már ötfontos is van. És, ami még inkább árulkodik, 1844-ig a bankjegyei átlagosan 51 napig voltak forgalomban, mielőtt kisebb egységekre váltották volna őket, ezzel szemben 1871-ben már csak 37 napig.”[20]

A pénzalapú társadalmak igazságszolgáltatására is kihatott a pénznek azon funkciója, miszerint minden leírható, minden kiszámolható pénzzel, így háttérbe szorítva számos morális és etikai kérdést is. Az ősi, germán eredetű jogban, így a korai magyar szokásjogrendben is a legsúlyosabb bűncselekményeket is ki lehetett pénzbüntetéssel váltani. Ebből két következtetést leehet levonni:

1) A pénz még nem emelkedett ki a többi csereeszköz közül az abszolút semleges, legfelsőbb helyre, nem volt általánosan elterjedt.

2) A primitív társadalmak még nem ismerték fel az egyén egyediségét és pótolhatatlanságát, továbbá még nem a személy egyénét tekintették mérvadónak, hanem sokkal inkább azt a közösséget, osztályt, céhet ahová tartozott.

A modern jogrendben a kisebb tételű szabálysértések esetén szabnak ki pénzbírságot, súlyosabb bűncselekményeket nem lehet megváltani csupán pénzzel. Ez nem a pénz kisebb, hanem inkább nagyobb jelentőségének a jele. Ugyanis már annyira sok mindent pótol és annyira jellegtelenné vált, hogy képtelen valódi legfontosabb etikai és morális kérdéseket helyettesíteni.

Összességében ez a fajta életérzés és társadalmi szemlélet megbosszulja magát, ugyanis általánossá válik a boldogtalanság, az elmagányosodás, valamint, hogy az élet lényegének és igazi érzésének a megfejtése újra „kicsúszik” a modern ember kezei közül, az igazi elégedettség egyre ritkábbá válik. Az fösvénység pszichológiai alapja egyrészt az, hogy fokozatosan elhalványul az élet érzéki és élvezeti jellege, másrészt csökken a hosszú távú és aktív célok megvalósításának igénye, s mindezek helyett a hatalom megtartása és a befolyás növelése válik középpontivá az összegyűjtött vagyon segítségével. „A fösvénység legtisztább formája inkább az, amelyben az akarat valóban nem lép túl a pénzen, még el sem játszik a gondolattal, hogy az valami másnak az eszköze lehetne, hanem végleges és abszolút kielégítő értéknek érzi azt a hatalmat, amelyet éppen, mint nem elköltött pénz képvisel.”[21] Talán attól félnek az ilyen tiszta önző emberek, hogy ha pénzüket különféle javakra váltanák, akkor hatalmuk ereje csökkenne vagy megszűnne. Természetesen mindez nem zárja ki azt, hogy szegény ember is lehet anyagias önmagával és másokkal szemben is. Simmel szerint ennek a karakternek legfőbb jellemzője az, hogy a célt felejtik el az eszköz kedvéért.

Ez azt a fajta pénzorientált világképet a nagyvárosi lét halmozottan felerősíti, ugyanis a városi élet nagyobb munkamegosztáshoz, s megnövekedett pénzforgalomhoz vezet. A pénzügyi tranzakciók növekedései hangsúlyeltolódásokat okoznak, előtérbe kerülnek a pénzügyek és háttérbe az érzelmek. Simmel az egyik legismertebb művében, A világváros és a szellemi élet című munkájában, ami rámutat a nagyváros az egyén elméjére gyakorolt hatásaira. Max Weber leghíresebb műve, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” című könyve, amelyben Weber annak az elképzelésének ad hangot, hogy a kapitalizmus fejlődését alapvető módon határozták meg a kálvinista eszmék és a kálvinista erkölcs. Weber rámutatott arra, hogy a protestantizmus, különösen a kálvinizmus támogatja a gazdasági haszonra való törekvést, és a világi tevékenységek.

Végül e rövid értekezésem végén szeretnék kitérni a saját pénzfogalmi meghatározásomra, ami számomra egyet jelent az állam, s azon belül is a közigazgatás egyik alapfogalmával. Az államok jogairól és kötelezettségeiről szóló montevideói egyezmény, amit 1933. december 26-án közel 20 amerikai állam írt alá, abban a tekintetben korszakalkotónak számított, hogy definiálta, hogy melyek az államiság legfontosabb attribútumai. Éppen ez a fontos kérdés adta az előzménytörténetét az egyezmény aláírásának, ugyanis az amerikai államok hetedik nemzetközi konferenciáján részt vevő küldöttségek többsége olyan független államokat képviselt, amelyek korábban gyarmatok voltak. Ezeknek az államoknak a létét, illetve függetlenségét az európai gyarmattartó birodalmak sok esetben vitatták, ellenezték. A konferencia résztvevői ezért az egyezménynek az államiság kritériumait meghatározó 1. cikkében olyan ismérveket rögzítettek, amelyek a korlátozott szuverenitással rendelkező, nem független államok számára megkönnyítették a nemzetközi elismerés megszerzését.[22] A jogfilozófiai alapját Georg Jellinek, német jogtudós államelméleti tana adta, amely szerint egy független államnak rendelkeznie kell területtel, állandó népességgel és kormányzattal. Ezt egészítették ki 1933-ban a külső kapcsolatok felvételének képességével, mint a szuverenitás külső megjelenésével.

Véleményem szerint azonban van még egy kritérium, amellyel egy független államnak rendelkeznie kell. Ez pedig nem más, mint a pénzrendszeren alapuló gazdaság, illetve készpénz. Az állami lét, és a kormányzati struktúra nem létezhet egyfajta pénz- és adórendszer nélkül. Minden civilizáció létrejötte egy idős a központi elvonások rendszerével, legyenek azok bármilyen pénzgazdálkodást nem ismerő archaikus népek, vagy a modern korban született, államisággal korábban nem rendelkező függetlenedő területek. Bármely korról is legyen szó a hatalom és a közigazgatás kiépítésének elképzelhetetlen kelléke az adórendszer. Az adórendszer pedig megköveteli egy olyan csereeszköz és értékmérő létét, ami alkalmas arra, hogy abból központi hatalom épülhessen fel, tehát mérhető, tárolható, osztható legyen és lehetőség szerint ezekkel a tulajdonságokkal ne csupán alkalmanként, hanem huzamosabb ideig rendelkezzen.

„Az állam gazdálkodása a korábbi termelési módokban (rabszolgatartó, feudális társadalom) természetbeni és pénzbeli bevételeket – illetve kiadásokat – egyaránt jelentett, amelyek az idő múlásával fokozatosan, szinte kizárólag pénzbeli jelleget öltöttek. A modern államszervezet pénzbeli bevételekből tartja fenn magát, azokból fedezi feladatai ellátását. A pénz azonban nemcsak az állam működtetéséhez szükséges, hiszen a társadalmi méretű munkamegosztás megszervezésében, a piaci adásvételben meghatározó szerepe van az elfogadott, elismert fizetési eszköznek.”[23]

Az állam és a mindenkori hatalom szemszögéből nézve a pénznek kettős funkciója van. Egyrészt van egy reprezentatív szubjektív szerepe, másrészt viszont objektív tárgyilagos haszna van. A független pénzverés és a független pénzhasználat egyik legfontosabb kritériuma volt a független hatalom eszméjének. Ahogy Szent István számára a magyar államiság megszületése és a magyar vármegye rendszer megteremtése mellett ugyanolyan fontos volt az első magyar pénzérmék veretése, mint ahogy a márciusi ifjak számára a tizenkét pont megfogalmazásánál a 9. pont, azaz a magyar nemzeti bank felállításának követelése. Mindkét esetben a gazdasági racionalitás helyett sokkal fontosabb volt, hogy ezzel a lépéssel is a függetlenséget és az önállóságot hangsúlyozzák. Nagyon is tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy ez a fajta reprezentációs forma eltűnt volna a modern korokra. Íme néhány példa:

1993. január 1-jén Csehszlovákia békés szétválása következtében két új önálló állam jelent meg a világ térképén: a Szlovák Köztársaság és a Cseh Köztársaság. Már ezen a napon megalakult az új független központi bank, a Szlovák Nemzeti Bank, amely a Szlovák Köztársaság Parlamentjének 1992. évi 556. számú törvénycikkén alapul. (Ezt 1992. november 18-án fogadták el.)[24] Nemsokkal ezután, még ugyanebben a hónapban megjelentek a forgalomban az első valóban szlovák koronás érmék. A 10 koronás címletű volt az első, ami már január 23-tól fokozatosan a forgalomba került, ezt követték az 1 és 2 koronás címletek, végül az éremsorozat 7 különböző címletből állt (10, 5, 2, és 1 szlovák korona és 50, 20 és 10 haller).[25] Tehát a függetlenség kikiáltását szinte azonnal követte a saját készpénz használata.

2000-ben a közös európai valuta, az euró bevezetése előtt népszavazást tartottak Dániában, ahol a voksolók többsége, 57%-a elutasította a közös pénzt, és hitet tett a saját, független valuta, a dán korona mellett. Hasonló népszavazást tartottak Svédországban is 2003-ban, ahol szintén győzött a független valuta párti tábor, ott a részvevők 56%-a szavazott a svéd korona megtartása mellett. Mindkét skandináv modell esetében a nem szavazatok többsége mögött a sajátos, skandináv jóléti állam alapját képező adórendszer védelme állt.

„A Svédország gazdaságpolitikáját illető döntéseket az Európai Központi Bank hozná meg Frankfurtban, anélkül, hogy rálátása lehetne a tényleges helyzetre. Ráadásul a döntés joga felelősségre nem vonható személyeket illetne meg. Végül az euró bevezetését ellenző csoport azt kifogásolja, hogy az eurórégió gazdaságpolitikáját a nagy tagországok gazdasági fejlődése határozza meg. Amennyiben a svéd gazdasági viszonyok nem követik a nagy országokét, gazdasági kiegyensúlyozatlanság és alacsonyabb gazdasági növekedés vár ránk.”[26]

Előfordult olyan is, amikor két független állam között alakul ki konfliktus egy-egy születendő pénz körül. A legfrissebb példa erre talán a 2023. januárjában bevezetett horvát euró érmék ügye. A horvát eurócentes érméken a vitatott származású tudós, Nikola Tesla portréja köszön vissza. Szerbia határozottan tiltakozott ezen lépés ellen, mivel szerintük ez a szerb nemzet kulturális és tudományos örökségének a kisajátítását jelentette.[27] A tiltakozás ellenére mégis Tesla portréja díszíti a horvát pénzérméket 2023 januárja óta. Ehhez hasonló kultúr- és identitásharc jellemzi Észak-Macedónia és Görögország viszonyát, amely kihatott a pénzverésre és magára a „Makedónia” név használatára is.[28]

A másik lényeges funkciója egy állam pénzhasználatának nem más, mint az adórendszer és a közigazgatás professzionális működése. Egy államhatalom erejének és érdekérvényesítésének a kulcsa (függetlenül a történelmi koroktól) nem más, mint a precízen és hatékonyan működtetett adó- és közigazgatási rendszer, amihez alapfeltétel egy stabil pénzrendszer is. Ha csak a magyar történelemre gondolunk, a magyar állam ereje leginkább azokban az időszakokban volt a legerősebb, amikor a központi közigazgatás is erős volt. Az első uralkodó, aki kísérletet tett a teljeskörű, egész királyságot magába foglaló pénzbeli adózás és közigazgatás megszervezésére, az III. Béla (ur. 1172-1196) volt, aki a hozott, bizánci mintát próbálta meghonosítani a Kárpát-medencében.[29] Uralkodása alatt a királyi jövedelmekben a természetbeni juttatások mellett egyre nagyobb szerepe lett a pénzben, illetőleg veretlen ezüstben befolyó jövedelmeknek. Teret kapott az árutermelés és a pénzgazdálkodás néhány eleme is. Ezentúl a korábbi elértéktelenedő magyar pénzek helyére értékálló érméket veretett. III. Béla az új, jó minőségű ezüstérmék mellett azonban alacsony értékű pénzeket is forgalomba hozott. Megjelentek a magyar történelemben először színréz pénzérmék is. Ez a lépés a korabeli Európában egyedülállónak számított, hiszen abban az időben szinte kizárólag ezüstpénzeket, vagy ezüst-réz ötvözeteket volt szokás alkalmazni. Az aprópénzek meghonosítását indokolhatják a fent már említett Simmel-hipotézisek, miszerint, ha a csereeszközök közül a pénz kerül az egyeduralkodó értékmérővé, úgy mind a lakosságnak, mind az államgazdaságnak igénye lesz a mindennapi használatban könnyebben forgatható, kisebb tételek ellenértékét is pontosan kifejező kisebb értékű pénzek használatára. Az Árpád-ház kihalását követő kaotikus állapotokból szintén a közigazgatás központosítása és az államhatalom megszilárdítása egybe esik egy pénzreformmal. Az Anjou uralkodók alatt szintén párhuzam vonható az erős királyság és a pénzrendszer megszilárdítása között. A magyar uralkodók közül messze kiemelkedik ilyen tekintetben Hunyadi Mátyás korának adó és pénzrendszere. „A XV. század végén, Mátyás uralkodása alatt a magyar központi jövedelmek Európában a legnagyobbak voltak, és lehetővé tették a zsoldoshadsereg fenntartását, a belső béke kialakítását, továbbá jelentős infrastrukturális beruházások megvalósítását.”[30] Erre a stabil állami apparátusra támaszkodva próbálta meg Mátyás véghez vinni a grandiózus külpolitikai céljait, a törökökkel szembeni érdemi ellenállást, valamint elfoglalhassa a német-római császári trón megszerzését. Természetesen nem maga Mátyás király volt egyszemélyben korának gazdasági és adóügyi szakértője. Udvarának gazdaságpolitikusa Ernuszt János volt, akinek titulusa, mint a koronavám országos felügyelőjének a vectigalis coronae generalis administrator cím volt és tevékenységében függetlenítették a kincstartótól. Ernuszt János, mint Mátyás király 1467. évi pénzügyi reformjának elméleti és gyakorlati végrehajtója, felismerte, hogy egy egységes, az egész ország területét behálózó, pénzügyi szervezetet kell létrehozni és a királyi jövedelmek felügyeletét egy kézben kell tartatni, a mindenkori kincstartó kezében. 1467 októberében Mátyás király Ernuszt János budai polgárt királyi kincstartóvá, és egyben főkamaragróffá nevezte ki, aki ezt a tisztségét haláláig megtartotta.[31]

A II. világháború utáni magyar állam totális megsemmisülését követő újjáépítés egyik fő alapja maga az adóztatás és az állami apparátus mielőbbi felállítása volt, ugyanis adóbevételek és értékálló pénz nélkül az ország újjáépítése is elképzelhetetlen lett volna. Paradox módon az akkori kommunista vezetés hangoztatta 1945-ben, hogy mielőbb el kell kezdeni a szigorú adóztatást és a fogyasztói adók kivetését. „Sajnos, inflációs időszakban tulajdonképpen csak a legantiszociálisabb adóval lehet a legjobb és a legkomolyabb eredményt elérni és ez a forgalmi adó.” „Ugyanolyan célszerű volna megbarátkozni azzal is, hogy a közüzemek nem arra valók, hogy deficitesen gazdálkodjanak.”[32] Tehát a stabil valuta, a forint megteremtéséhez, valamint a magyar állam újjáépítéséhez 1945 és 1946 augusztusa között nagyon kemény, kötött gazdálkodást és adórendszert vezettek be, annak érdekében, hogy újjáépítsék Magyarországot. Az 1944 utáni pénzügyi újjáépítéseknek külön kiemelt részt szenteltem a disszertációmban.

A hipotézisem, miszerint a pénz maga az állam fogalmának egyik alapja fordítva is igaz a modern korok tekintetében. Tehát a modern pénz elképzelhetetlen lenne egy államhatalom nélkül. Ellentétben a nemesfém alapú rendszerekkel, a modern valutarendszerekben nincs semmiféle szisztematikus, azaz belső összefüggésekből automatikusan adódó, s így előre meghatározható kapcsolat a reálszféra és a pénzszféra között. A piacgazdaságban a papírpénz rendszer gerince egy intézményrendszer, ami nélkül az adott ország valutája nem lenne működőképes. Az intézményrendszer három nélkülözhetetlen eleme a jegybank, a bankrendszer, és az adórendszer. Ezek együttesen biztosítják a pénz értékét. Az intézményrendszer kollektív hatalma maga a pénz. A pénzrendszerek leglényegesebb eleme a kikényszeríthetőség. A papírpénzt kibocsátó államhatalom jogszabályokban kötelezi állampolgárait, hogy a belföldi tranzakciókat az által kibocsátott pénznem felhasználásával rendezzék. Ezáltal a pénz oldaláról képes figyelni és ellenőrizni a reálgazdaságot, és azt szükség esetén pénzügyi eszközökkel befolyásolni. A pénzfolyamatokra gyakorolt állami kényszer legszélsőségesebb formája a fegyveres erővel való fenyegetés, ami az egész adórendszer alapja. Egy állam pénzének az értékét, szemben a nemesfém alapú rendszerekkel a pénz egységnyi értéke becsléseken alapuló emberi döntések határozzák meg. Lényegében a pénzügyi döntéshozókra van bízva a pénzjelenségek értelmezése és az, hogy azokkal kapcsolatban milyen lépések történnek. A papírpénz rendszer elméleti áttekinthetetlensége és a pénzügyi döntések ebből fakadó mindenkori bizonytalansága a rendszer legsúlyosabb szerkezeti gyengesége. Mind ezekre kiváló példa lehet a magyar fizető eszköz a forint árfolyamingadozása, ami az ún. lebegtető árfolyamnak köszönhetően nagy kiugrásokat és visszaeséseket mutatott 2022 és 2023 között.

Az első világháborút követően a nemesfém alapú készpénzrendszerek szerepét fokozatosan átvették a papírpénzen alapuló rendszerek, amelyek 1950-es évektől már egyeduralkodókká váltak világszerte. A papírpénz rendszerben a politikai hatalom a pénzpolitika irányítóinak a kezébe került. A valutaárfolyamok ügyében állandóan tapasztalható nyomás világosan mutatja, hogy a papírpénz működési mechanizmusában milyen hatalmas, szinte kulcsszerepe van a pénzügyi intézmények kikényszerített erejű eszközrendszerének, illetve az államnak is, akinek gazdaságpolitikája meghatározza a központi csereeszköz értékét. Tehát egyértelműen megállapítható, hogy a modern kor pénze azon túl, hogy az állami lét és az adórendszer egyik kikerülhetetlen alappillére, egyben teljes egészében kiszolgáltatott a mindenkori állami, gazdasági döntéseknek, és nem rendelkezik valódi csereértékkel, ugyanis annak reálértékének a meghatározása a modern állam, s annak központi jegybankjának a kezében van.

E rövid tanulmányban törekedtem arra, hogy a bemutassam a pénz fogalmának a számtalan aspektusát, illetve próbáltam kitérni arra, amit a hétköznapokban „csupán” pénznek hívunk az valójában egy olyan kiterjedt, megfoghatatlan integratív fogalom, aminek pontos leírását csak a jog, a közgazdaságtan és a szociológia segítségével tudjuk megközelítőleg értelmezni. Azonban az kétségtelen, hogy ez a fogalom vált az emberiség mozgatórugójává, ami cselekvésre kényszeríti nap, mint nap emberek milliárdjait és hatalmak százait, hogy még inkább hódoljanak annak az istenségnek az oltára előtt, amitől várják sorsuk jobbrafordulását, ami biztosítja számukra a tökéletességet és az elégedettséget. Végezetül megpróbáltam rávilágítani arra, hogy a pénz mennyire egybeforrt a közigazgatással és az államszervezéssel is, és a leendő doktori értekezésem irányvonala is hangsúlyosan ez, hogy megmutassa a 20. századi magyar állam és a pénz kapcsolatát, illetve azon döntések és döntéshozók halmazát, ami kihatott a magyar fizetőeszköz evolúciójára.

Bibliográfia

Ablonczy Balázs: Összeesküvés a frank ellen, Rubicon, XVI. évf., 2005/9.

Aleksandar Brezar: Will the new Nikola Tesla euro coins help Serbia and Croatia value their shared history? euronews.business, 2022. december 2., https://www.euronews.com/my-europe/2022/11/29/will-the-new-nikola-tesla-euro-coins-help-serbia-and-croatia-value-their-shared-history (Letöltés: 2023. május 11.)

Antos István: Infláció vagy jó pénz, Szikra Kiadás, Budapest, 1946.

Bussa, Vladimir: The Slovak crown 1993-2008, Platidlá na Slovensku, Národná banka Slovenska, Bratislava, 2011.

Chmelík, Martin (et al.): Sprievodca expozíciou líce a rub peňazí, NBS- Museum of Coins and Medals, Kremnica, 2003.

Banai Ádám: Digitális jegybankpénz – a buzzword, amiről mindenki beszél, de tudja valaki, mit is jelent pontosan? Economania, 2020. december 8., https://economaniablog.hu/2020/12/08/digitalis-jegybankpenz-a-buzzword-amirol-mindenki-beszel-de-tudja-valaki-mit-is-jelent-pontosan/ (Letöltés: 2023. május 31.)

Eidenpenz József: Gazdasági csodafegyver, politikai eszköz, vagy orwelli lázálom? Matolcsy György CBDC-t akar, Privatbankar.hu, 2022. március 23., https://privatbankar.hu/cikkek/penzugyi_szektor/gazdasagi-csodafegyver-politikai-eszkoz-vagy-orwelli-lazalom-matolcsy-cbdc-t-akar.html (Letöltés: 2023. június 2.)

Ferguson, Niall: A pénz felemelkedése, A világ pénzügyi történelme, Scolar Kiadó, Budapest, 2010.

Gárdos István: A pénz fogalma, Polgári Jog, I. évf., 2016/1.

Gyöngyössy Márton: Pénzgazdálkodás és monetáris politika a késő középkori Magyarországon, Gondolat Kiadó, Budapest, 2003.

Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz, Helikon, Budapest, 2016.

Hobson, Burton – Obojski, Robert: Illustrated encyclopedia of word coins, Doubleday & Company, Inc. Gardan City, New York, 1983.

Horváth Balázs: Erkölcs és civilizáció, A környezeti problémák etikai oldala, Typotex, Budapest, 2020.

Index: Svédországban “Európa igen – euró nem” névvel indult mozgalom, index.hu, 2003. március 14., https://index.hu/gazdasag/vilag/euro030314/ (Letöltés: 2023. május 10.)

Iván Miklós: A koronától az aranykoronáig, Gergely R. Könyvkereskedése, Budapest, 1934.

Lentner Csaba: Pénzügyi és költségvetési igazgatás, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2022.

Mackay, James: A legteljesebb képes enciklopédia: Érmék és éremgyűjtés, Kossuth Kiadó, Budapest, 2010.

Menger, Carle: A pénz eredetéről (On the Origins of Money), Köz-gazdaság, XIV. évf., 2019/1.

Mészáros Gergő: Egyre nagyobb a tolongás az arany piacán, VilágGazdaság, 2023. január 31., https://www.vg.hu/penz-es-tokepiac/2023/01/egyre-nagyobb-a-tolongas-az-arany-piacan (Letöltés: 2023. május 31.)

Milanov Viktor: Macedónia konfliktusainak nemzetközi jogi és politikai vetülete, Doktori értekezés, DE-ÁJK, Debrecen, 2017.

Mill, John Stuart: A nemzetgazdaságtan alapelvei, III. kötet, Légrády Testvérek, Budapest, 1875.

Simmel, Georg: A pénz filozófiája, Osiris Kiadó, Budapest, 2004.

Simmel, Georg: Pénz a modern kultúrában, in Bodai Zsuzsa (szerk.): A pénz filozófiája, Szöveggyűjtemény, 3. kötet, Aula Kiadó, Budapest, 2001.

Szentes Tamás: Marx politikai gazdaságtana, Avagy: marxista volt-e maga Marx? Köz-gazdaság, XIII. évf., 2018/2.

Tonács Attila: Itt a fegyver, amivel a világ jegybankjai odavágnának a kriptopénzeknek és a szegénységnek is – mutatjuk, hol tartanak, Portfolio, 2021. december 23., https://www.portfolio.hu/bank/20211223/itt-a-fegyver-amivel-a-vilag-jegybankjai-odavagnanak-a-kriptopenzeknek-es-a-szegenysegnek-is-mutatjuk-hol-tartanak-516812 (Letöltés: 2023. május 31.)

Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Nagykommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez, Wolters Kluwer, Budapest, 2023.

Hivatkozások

  1. Az emberi természet és civilizáció századokon átívelő állandóságáról, annak alakulásáról Hankiss Elemér Proletár reneszánsz című tanulmánykötete hosszasan értekezik. „Mi köze lehet egy mai kamaszlánynak a reneszánsz divatkirálynőihez, a Medici Máriákhoz és Stuart Máriákhoz? Ha ma élne, miről írna szappanoperát Shakespeare? Széklábat faragna-e vagy Ferrarikat és Maseratiket tervezne-e Michelangelo? Botticelli színes és vonalai villannak-e fel a reklámvilágban?” – teszi fel a provokatív kérdéseit a szerző már a kötet fülszövegében. A címadó tanulmány egy elgondolkoztató munka az egykori reneszánsz és a 20. századi fogyasztói társadalom, a „proletár reneszánsz” főbb jellemzőiről. Összehasonlítja a két kor vezérlő eszméit, értékrendjét, céljait. A második esszé a félelem kultúrtörténetéről, és civilizációs hatásairól értekezik. A további cikkek, tanulmányok zömmel a rendszerváltással és annak következményeivel foglalkoznak. Több mint húsz évvel a kötet megjelenése után elszomorító látni, hogy Hankiss optimizmusa a jövőt illetően mennyire naiv utópiának bizonyult. Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz, Helikon, Budapest, 2016.
  2. Burton Hobson – Robert Obojski: Illustrated encyclopedia of word coins, Doubleday & Company, Inc. Gardan City, New York, 1983, 319–334.
  3. Mészáros Gergő: Egyre nagyobb a tolongás az arany piacán, VilágGazdaság, 2023. január 31., https://www.vg.hu/penz-es-tokepiac/2023/01/egyre-nagyobb-a-tolongas-az-arany-piacan (Letöltés: 2023. május 31.)
  4. Niall Ferguson: A pénz felemelkedése, A világ pénzügyi történelme, Scolar Kiadó, Budapest, 2010, 23–25.
  5. James Mackay: A legteljesebb képes enciklopédia: Érmék és éremgyűjtés, Kossuth Kiadó, Budapest, 2010, 15.
  6. Iván Miklós: A koronától az aranykoronáig, Gergely R. Könyvkereskedése, Budapest, 1934. 7.
  7. A digitális jegybankpénzről azok előnyeiről az alábbi szakcikkek részletesen foglalkoznak:Tonács Attila: Itt a fegyver, amivel a világ jegybankjai odavágnának a kriptopénzeknek és a szegénységnek is – mutatjuk, hol tartanak, Portfolio, 2021. december 23., https://www.portfolio.hu/bank/20211223/itt-a-fegyver-amivel-a-vilag-jegybankjai-odavagnanak-a-kriptopenzeknek-es-a-szegenysegnek-is-mutatjuk-hol-tartanak-516812 (Letöltés: 2023. május 31.)Banai Ádám: Digitális jegybankpénz – a buzzword, amiről mindenki beszél, de tudja valaki, mit is jelent pontosan? Economania, 2020. december 8., https://economaniablog.hu/2020/12/08/digitalis-jegybankpenz-a-buzzword-amirol-mindenki-beszel-de-tudja-valaki-mit-is-jelent-pontosan/ (Letöltés: 2023. május 31.)Eidenpenz József: Gazdasági csodafegyver, politikai eszköz, vagy orwelli lázálom? Matolcsy György CBDC-t akar, Privatbankar.hu, 2022. március 23., https://privatbankar.hu/cikkek/penzugyi_szektor/gazdasagi-csodafegyver-politikai-eszkoz-vagy-orwelli-lazalom-matolcsy-cbdc-t-akar.html (Letöltés: 2023. június 2.)
  8. A digitális jegybankpénzek éppen az olyan országokban jelentek először meg, ahol egyébként sem volt erős a kereskedelmi bankrendszer, illetve nincsen a magánszektorban érdemi hitelezési élet. A nagy gazdaságokban éppen ezért jelente nagy kihívást egy digitális jegybankpénz bevezetése, mivel akkor a jegybankokkal kellene közvetlenül foglalkozni a betétesekkel, a hitelezéssel és más olyan pénzügyi szektorral, amit már évtizedek óta nem az adott jegybank, hanem kereskedelmi bankok végeznek. A Magyar Nemzeti Bankról szóló 2013. évi CXXXIX. törvény I. fejezete rögzíti, hogy a Jegybanknak fő feladatai elsősorban a monetáris politika vitele, az árstabilitás fenntartása, a pénzügyi rendszer stabilitásának biztosítása, és sok ország esetében a devizatartalékok kezelése. Tehát a lakosság számára történő hitelfolyósítás, lakossági bankszámlák kezelése nem. A magyar jegybank hasonlóan más európai központi bankokhoz közvetlenül nem érintkezik a lakossággal, csupán felügyeli és vigyázza a kereskedelmi bankok és a gazdaság helyes működését.Azonban a 36. § szerint, haa olyan körülmény áll fenn, amely miatt a hitelintézet működése a pénzügyi rendszer stabilitását veszélyezteti, az MNB a hitelintézetnek a monetáris finanszírozás 146. § szerinti tilalmának betartásával rendkívüli hitelt nyújthat. Ez az ún. „lender of last resort” azaz a végső hitelezői szerep. A végső hitelezői szerep nem csak a bankcsődök káros hatásaitól védheti meg a gazdaságot, hanem védelmet jelenthet a bankcsődök által okozott pénzpiaci válságok ellen is. A modernkori magyar gazdaságtörténetben a Postabank ügye volt 1997-ben, amikor is kiderült, hogy a prosperáló kereskedelmi bank látszata mögött valójában mintegy 150 milliárdos veszteség állt.
  9. Gárdos István: A pénz fogalma, Polgári Jog, I. évf., 2016/1, 1–2.
  10. Carle Menger: A pénz eredetéről (On the Origins of Money), Köz-gazdaság, XIV. évf., 2019/1, 156–167.
  11. John Stuart Mill: A nemzetgazdaságtan alapelvei, III. kötet, Légrády Testvérek, Budapest, 1875, 85–88.
  12. Szentes Tamás: Marx politikai gazdaságtana, Avagy: marxista volt-e maga Marx? Köz-gazdaság, XIII. évf., 2018/2, 77–78.
  13. Ferguson: A pénz felemelkedése, 21–22.Tényleg jobban élünk, mint tízezer éve? A francia felvilágosodás nagy filozófusa, Jean-Jacques Rousseau szerinte egyértelműen nem, mivel szerinte az ember eredetileg jó volt, csak a civilizáció később megrontotta. Az angol államelméletek egyik főművének, a Leviatánnak szerzője, Thomas Hobbes szerint viszont lényegesen szomorúbb volt az élete a primitív embereknek. Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszeget Horváth Balázs Erkölcs és civilizáció c. művében, ld. Horváth Balázs: Erkölcs és civilizáció, A környezeti problémák etikai oldala, Typotex, Budapest, 2020.
  14. Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Nagykommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez, Wolters Kluwer, Budapest, 2023. (IV. fejezet 2. a)
  15. Vékás–Gárdos: Nagykommentár (IV. fejezet 2. b)
  16. Az ügy gyökerei 1923-ig nyúlnak vissza, amikor magyar jobboldali körök francia 1000 frankos bankjegyek tömeges hamisításával akartak bosszút állni Franciaországon, valamint pénzt biztosítani irredenta vállalkozásaikra. A hamisítás, állítólag a legfelsőbb magyar politikai kör, így Bethlen István miniszterelnök, Teleki Pál volt miniszterelnök tudomásával folyt. Miután azonban 1925 decemberében Amszterdamban letartóztatták a hamis frankot terítő magyar állampolgárokat, a botrány viharos gyorsasággal emelkedett nemzetközi szintre, és Magyarországon is számos letartóztatásra került sor. A hamisítás a budapesti Térképészeti Intézetben történt, amely a Honvédelmi Minisztérium felügyelete alá tartozott. Az eszközök (gép, papír, sajtó, boríték) főleg Németországból és Ausztriából érkeztek. A szükséges kellékek birtokában a legnagyobb címletűt, az 1000 frankost kezdték gyártani. A végeredmény 30 000 darab hamis, „bleu et rose”-típusú ezerfrankos, amely közül 4400 jó, 9000 közepes és 16 000 rossz minőségű született.Ezt az ezer frankost a Banque de France a magyar hamisítási kísérlet miatt 1929-ben lecserélte a „Cérès et Mercure” típusra, majd 1933-ban a forgalomból is kivonta. A hamisítás végeztével a nyomdagépeket, nyomólemezeket és egyéb eszközöket megsemmisítették.A témával részletesen Ablonczy Balázs foglalkozott, ld. Ablonczy Balázs: Összeesküvés a frank ellen, Rubicon, XVI. évf., 2005/9, 32–36.
  17. Az Európai Unióban jelenleg ilyen forgalomból kivont, de még törvényes fizetőeszközre visszaváltható euró bevezetése előtti valuták: osztrák schilling, német márka, ír font, belga frank, holland gulden, luxemburgi frank, szlovák korona, szlovén tollár, lett lat, észt korona, litván litas.
  18. Georg Simmel: Pénz a modern kultúrában, in Bodai Zsuzsa (szerk.): A pénz filozófiája, Szöveggyűjtemény, 3. kötet, Aula Kiadó, Budapest, 2001, 196.
  19. Georg Simmel: A pénz filozófiája, Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 329–332.
  20. Simmel: Pénz a modern kultúrában, 197.
  21. Simmel: A pénz filozófiája, 294–296.
  22. „The state as a person of international law should possess the following qualifications: (a) a permanent population; (b) a defined territory; (c) government; and (d) capacity to enter into relations with the other states.” Az egyezmény szövege az alábbi linken érhető el: https://treaties.un.org/doc/Publication/UNTS/LON/Volume%20165/v165.pdf (Letöltés: 2023. június 5.)
  23. Lentner Csaba: Pénzügyi és költségvetési igazgatás, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2022, 5–11.
  24. Vladimir Bussa: The Slovak crown 1993-2008, Platidlá na Slovensku, Národná banka Slovenska, Bratislava, 2011, 185.
  25. Martin Chmelík (et al.): Sprievodca expozíciou líce a rub peňazí, NBS- Museum of Coins and Medals, Kremnica, 2003, 77.
  26. Svédországban “Európa igen – euró nem” névvel indult mozgalom, index.hu, 2003. március 14., https://index.hu/gazdasag/vilag/euro030314/ (Letöltés: 2023. május 10.)
  27. Brezar, Aleksandar: Will the new Nikola Tesla euro coins help Serbia and Croatia value their shared history? euronews.business, 2022. december 2., https://www.euronews.com/my-europe/2022/11/29/will-the-new-nikola-tesla-euro-coins-help-serbia-and-croatia-value-their-shared-history (Letöltés: 2023. május 11.)
  28. A macedón államiság létével kapcsolatos nemzetközi konfliktusokról részletesen értekezik Milanov Viktor a doktori disszertációjában, ld. Milanov Viktor: Macedónia konfliktusainak nemzetközi jogi és politikai vetülete, Doktori értekezés, DE-ÁJK, Debrecen, 2017.
  29. Már Szent István uralkodása alatt is megjelentek egyes adónemek, amiket pénzben kellett fizetni, azonban a pénzverés kezdetlegessége és az akkori társadalmi berendezkedések miatt, nem váltak általánossá és kizárólagossá. Ilyen adónem volt például az ún. füstadót vagy „nyolcdenáros adó”, amit a bizánci kapnikon mintájára vezetett be, és azt pénzben kellett kifizetni.
  30. Lentner: Pénzügyi és költségvetési igazgatás, 5–11.
  31. Gyöngyössy Márton: Pénzgazdálkodás és monetáris politika a késő középkori Magyarországon, Gondolat Kiadó, Budapest, 2003, 46–60.
  32. Antos István: Infláció vagy jó pénz, Szikra Kiadás, Budapest, 1946, 21–23.

 

Nagy Melánia – Ripszám Dóra: A kiskorú veszélyeztetése a koldulás tükrében

Bevezetés

Gyermekeink védelme társadalmunk alapköve.[1] Az ENSZ Közgyűlése 1989-ben egyhangúlag fogadta el a Gyermekjogi Egyezményt (44/25 határozat), amely szerint gyermek: az a személy, aki a tizennyolcadik életévét nem töltötte be, kivéve, ha a nemzeti jogszabályok értelmében a nagykorúságot már korábban elérte (1. cikk). A kiskorú nem azonos definíció „a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy” kategóriájával, utóbbi ugyanis magában foglalja a házasságkötés folytán már nagykorúságot szerzett tizennyolc éven aluli személyek körét is.[2]

A kiskorú veszélyeztetéséhez kapcsolódóan elengedhetetlen, többek között a család – mint a nemzeti fennmaradás alapja – vizsgálata. A gyermekek ezen egységen belül egy kiszolgáltatott szerepet töltenek be, függő helyzetben vannak, amely kapcsolódik a szüleik magatartásához. A kiskorú akkor tud megfelelően érvényesülni és akkor képes fejlődni, ha a kellő gondoskodást, törődést, szeretetet a család többi tagjától megkapja. Előfordul azonban, hogy ez a belső egység megbomlik. Ennek okait taxatíve felsorolni nem lehet így néhány esetkör[3]: anyagi válság, különböző addikciók megjelenése: alkoholfüggőség, drog problémák, valamint az agresszió különböző fokai és fajtái. Ezek mind ahhoz vezethetnek, hogy a kiskorú testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődése veszélybe kerül, azon személyek által, akiknek a kötelessége éppen az ellenkező teljesítése. Magyarország Alaptörvénye is rögzíti: „Minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. […] A szülők kötelesek kiskorú gyermekükről gondoskodni. […]” [XVI. cikk (1), (3)], ennek szabályozására a jogalkotó a 2012. évi C. törvényben a XXI. fejezet alatt a 208.§-ban megalkotta a kiskorú veszélyeztetésének tényállását.

A koldulás problematikájáról röviden

Európa szerte szorosan kötődik a koldulás problematikája a szegénység, a szegénygondozás kérdésköreihez, a ’szegény’ fogalom a történelem folyamán többek között felölelte a koldusokat, család nélkül élő felnőtteket, valamint az árvákat és a családból kiesett gyermekeket is.[4]

A koldulás önmagában ugyan nem minősül jogellenes cselekménynek, azonban csupán a néma koldulás a megengedett. A koldulás akkor marad a legalitás határain belül, ha a földön ülő vagy sapkáját tartogató koldus az emberek sajnálatára, együttérzésére apellál.[5]

A kolduló gyermekek indítékai az életviteli, anyagi nevelési és elhanyagolási veszélyeztetettségi okok közé ágyazódnak, így sokszor a gyermekkoldulás problematikája mögött a rejtett szülői bűnözés rejlik.[6] A koldulásban megjelenő gyermekek szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetben vannak, és számos esetben bűncselekmények áldozatai (a szexuális kizsákmányolást is beleértve), így a koldulás (és a zsebtolvajlás is) egy túlélési stratégia azok számára, akik áldozattá váltak, és nem kapnak megfelelő segítséget az illetékes intézmények részéről.[7]

A koldulásban részt vevő gyermekekkel és felnőttekkel, valamint az érintettekkel készített interjúk alapján elmondható, hogy a gyermekkoldulás túlélési stratégiakénti megjelenésének oka, hogy a koldulást végző gyermekek olyan elszegényedett családokból származnak, akiknek nincs alternatív jövedelemszerző tevékenységük, sőt egyes esetekben a klasszikus koldulás olyan tevékenységnek tűnik, amely a teljes családot bevonja, mivel azonban különösen a kisgyerekek nagyobb valószínűséggel váltanak ki együttérzést, aktívan felhasználhatók a klasszikus koldulásra. A koldulás túlélési stratégiakénti alkalmazását támasztja alá a gyerekek és a kísérő felnőttek közötti jó kapcsolat, előfordultak olyan helyzetek is, amikor a gyerekeket kísérő felnőttek valóban az érintett gyermek családtagjai (a legtöbb esetben a felnőttek koldulásban részt vevő gyermekek anyja vagy nagymamája).[8]

A kiskorú veszélyeztetésének első fordulata

A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.) 208. § (1) bekezdése értelmében a kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személy – ideértve a szülői felügyeletet gyakorló szülő, illetve gyám élettársát, továbbá a szülői felügyeleti jogától megfosztott szülőt is, ha a kiskorúval közös háztartásban vagy egy lakásban él –, aki e feladatából eredő kötelességét súlyosan megszegi, és ezzel a kiskorú testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődését veszélyezteti, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A tényállás első bekezdése 40 éve változatlan tartalommal található meg a büntetőjogi szabályozásban, időtállóságát a keretdiszpozíció mivolta biztosítja.[9]

Az elkövetési magatartás a súlyos kötelességszegés. A törvény nem határozza meg a kötelességszegést, de nevesíti azokat a feladatköröket, amelyeket, ha nem teljesít az elkövető, akkor tényállásszerű lesz a magatartás ez pedig a kiskorú nevelése, felügyelete és gondozása.[10] Magyarország Alaptörvénye rendelkezik a nevelésről: „A szülőknek joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést.” [XVI. cikk (2)] A nevelés: „tervszerű magatartások sorozata, amely a kiskorú életkorához, szellemi állapotához, egyéniségéhez igazodó tudatos ráhatásokból tevődik össze, idesorolva a nem kifejezetten nevelési célzatú, de a kiskorú fejlődését mindenképpen befolyásoló személyes példamutatást is.”[11]

A súlyos kötelességszegés elkövethető aktív, illetve passzív magatartással is. Tipikusabb formája az aktív fordulat, amely nagyon szerteágazó tevékenységeket ölel fel: érzelmi, lelki bántalmazás, erőszak, cselekvési szabadság vagy mozgás szabadság korlátozása. Előfordulhat azonban a passzív alakzat is: mint például az elhanyagolás, ami lehet testi, érzelmi, egészségügyi.[12]

A törvény az elkövetési magatartásnál a súlyos kötelességszegést jelölte meg, amelyre iránymutatásul szolgál a 2006. évi 1491-es számú elvi bírósági határozat. Ennek tükrében megállapítható, olyan kirívó kötelességszegést lehet „súlyosnak” tekinteni, ami még az általános társadalmi felfogás szerint elvárható minimális követelményeknek sem felel meg.

A gyermekkorú társaságában való koldulás automatikusan felveti a bűncselekmény gyanúját, amennyiben szülő vagy törvényes képviselő használja fel a gyermeket, és a Btk. 208. § (1) bekezdés szerint kiskorú veszélyeztetése bűntettet követ el a gyermek nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személy, aki kötelességét súlyosan megszegve veszélyezteti a kiskorú testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődését. A huzamos ideje, rendszeresen előforduló gyermekkel történő közös koldulás súlyos kötelességszegésnek minősül.[13]

A bűncselekmény elkövetője speciális. Az a személy lehet, aki a kiskorú nevelésére, felügyeletére gondozására köteles. Ez eredhet családi kapcsolatból, munkaköri kötelezettségből (nevelő, pedagógus) polgári jogi jogviszonyból (babysitter) vagy akár hatósági határozat alapján (gyámrendelése). A törvény rendelkezik azokról a személyekről is, akik a kiskorúval közös háztartásban élnek és így ők is megvalósíthatják a veszélyeztetést: a szülői felügyeletet gyakorló szülő élettársa, valamint a szülői felügyeleti jogától megfosztott szülő is, abban az esetben, ha a kiskorúval közös háztartásban vagy közös lakásban él (ld. Btk. 208. §).

A Pesti Központi Kerületi Bíróság 25.B.VIII.12.375/2015. számú ítéletében kiskorú veszélyeztetésének bűntettében bűnösnek mondta ki azokat a szülőket, akik több alkalommal közösen koldultak 11 éves fiukkal a budapesti villamosokon, valamint megállókban. A tangóharmonikával kolduló gyermek pénzszerzés reményében át akart szaladni a villamos előtt az ellenkező irányú megállóba, ám a villamos elgázolta, a kisfiú a helyszínen életét vesztette.

A kiskorú veszélyeztetésének második fordulata

A Btk. 208. § (2) bekezdése értelmében, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, az (1) bekezdés szerint büntetendő az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt a) bűncselekmény vagy szabálysértés elkövetésére, illetve züllött életmód folytatására rábír vagy rábírni törekszik, b) bűncselekmény elkövetéséhez felajánl.

A bűncselekmény elkövetési magatartása ezen fordulat esetében a bűncselekményre, szabálysértésre, züllött életmód folytatására való rábírás, illetve rábírni törekvés, vagy a bűncselekmény elkövetéséhez felajánlás. „Bűncselekményen” olyan büntetendő cselekményt is érteni kell, amelyet gyermekkorú vagy olyan fiatalkorú követ el, aki a cselekményéért nem büntethető (pl. beszámítási képesség hiánya miatt).[14]

Amennyiben gyermek koldultatás történik (tehát a gyermek maga koldul közterületen vagy házalva a felnőtt hatására) a tényállás kettős alakzatú. A Btk. 208. § (2) bekezdésbe ütköző kiskorú veszélyeztetése bűntettét követi el az a nagykorú személy, aki kiskorút szabálysértés elkövetésére rábír, vagy rábírni törekszik, ezen elkövetési magatartás felbujtásszerű magatartással valósul meg.[15] A züllött életmód fogalmát a törvény nem határozza meg, azonban a vonatkozó miniszteri indokolás szerint a züllött életmód nem elszigetelt, egyszeri magatartást, hanem huzamosabb időn át tartó, erkölcsileg kifogásolható olyan életvitelt jelent, amely még nem valósít meg bűncselekményt (pl. csavargás, koldulás stb.).[16] Tekintve, hogy a koldulás veszélyeztetési cselekmény, a büntetőjogi felelősség a koldulásra való rábírással, illetve annak kísérletével (a rábírni törekvéssel) befejezetté válik, a bűncselekmény alanya bármely nagykorú személy lehet, feltéve hogy nincs a gondozására vagy felügyeletére bízva a kiskorú.[17]

A kiskorú veszélyeztetése bűntetténél a kiskorú bűncselekmény, vagy szabálysértés elkövetésére való rábírása fogalmilag felbujtásnak minősül, így csak akkor valósul meg bűncselekmény, ha a nagykorú rábíró tevékenységének hatására határozza el a kiskorú a bűncselekmény, vagy szabálysértés elkövetését.[18]

Összegzés

Annak ellenére, hogy a családnak kell ellátnia az elsődleges gyermekvédelmi funkciót, ez gyakran nem valósul meg.

A gyermekek koldulása, illetve koldultatása esetén kötelességük az intézményeknek fellépni, azonban a valóságban ez csak ritkán történik meg. Számos esetben értesítésre kerül a gyermekvédelmi rendszert, ám azok mégsem érnek oda időben, így a gyermekek koldulása legtöbb esetben a hatóságok közbeavatkozása nélkül zajlik, másrészt abban a kevés esetben, amikor a hatóságok mégis cselekednek, az eredmény ellentétes is lehet, pl. túlzott hivatalos reakció (pl.: egy anya a tízéves gyermekével koldult, aki egy metróaluljáróban énekelt, a rendőrséget értesítették, akik három szirénázó autóval érkeztek a helyszínre). Az egyik alapvető probléma a gyermekvédelmi jelzőrendszerrel kapcsolatban az, hogy a koldulás esetében senki sem érzi úgy, hogy személy szerint az ő kötelessége lenne a gyámhatóság értesítése.[19]

A rendszer hiányosságait pótolni kell, mert a jövő nemzedékének sorsa a mi kezünkben van.

Bibliográfia

Balogh Anna: Kiskorú veszélyeztetésének bűntette a bírósági határozatok kritikai tükrében – különös tekintettel a fizikailag bántalmazott gyermekekre – II. rész: A cselekmény és az eredmény, Ügyészek Lapja, XXV. évf., 2018/6.

Bódiné Beliznai Kinga: „Szegény a koldus, ha király is a neve” Koldulás és bírói gyakorlat a Kbtk. tükrében, Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás, VIII. évf., 2020/3.

Cserép Attila – Fábián Adrián – Rózsás Eszter: Nagykommentár a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértés nyilvántartási rendszeréről szóló 2012. évi II. törvényhez, Budapest, Wolters Kluwer, 2022.

Ferenczi Zsuzsanna: Változások – A gyermekvédelemben. A Szociális Szakmai Szövetség hírlevele, X. évf., 2004/1.

Komlósiné Sógor Ildikó: A kiskorú veszélyeztetés bűntettének fogalmi meghatározása, szabályozásának fejlődése, Magyar Jog, LXIV. évf., 2017/7–8.

Morvai Viktória: A kiskorú veszélyeztetésének bűntette, vagyis a hatályos törvényi tényállás szerkezete és klasszikus dogmatikai elemzése (Btk. 208. §) (2016.), jogerő.hu, https://jogero.hu/dr-morvai-viktoria-a-kiskoru-veszelyeztetesenek-buntette-vagyis-a-hatalyos-torvenyi-tenyallas-szerkezete-es-klasszikus-dogmatikai-elemzese-btk-208-%C2%A7-2016/

Tóth Mihály – Nagy Zoltán (szerk.): Magyar Büntetőjog; Különös rész. Budapest, Osiris, 2014.

Vidra Zsuzsanna – Baracsi Kitti – Katona Noémi – Sebhelyi Viktória: Gyermekkereskedelem Magyarországon: Szexuális kizsákmányolás, koldultatás és zsebtolvajlásra kényszerítés, Budapest, Central European University, 2015.

Egyéb források

European Commission: Report for the Study on Typology and Policy Responses to Child Begging in the EU (JLS/2009/ISEC/PR/008-F2)

Hivatkozások

  1. Komlósiné Sógor Ildikó: A kiskorú veszélyeztetés bűntettének fogalmi meghatározása, szabályozásának fejlődése, Magyar Jog, LXIV. évf., 2017/7–8, 481.
  2. Morvai Viktória: A kiskorú veszélyeztetésének bűntette, vagyis a hatályos törvényi tényállás szerkezete és klasszikus dogmatikai elemzése (Btk. 208. §) (2016.), jogerő.hu, https://jogero.hu/dr-morvai-viktoria-a-kiskoru-veszelyeztetesenek-buntette-vagyis-a-hatalyos-torvenyi-tenyallas-szerkezete-es-klasszikus-dogmatikai-elemzese-btk-208-%C2%A7-2016/
  3. A szülők megromlott házasságát, életszerűnek gondolnánk a felsoroláshoz kapcsolni azonban a Kúria 1491/2006. számú büntető elvi határozata alapján nem lehetséges: A szülők megromlott házassága, az elmérgesedett kapcsolat önmagában véve nevelési kötelességszegésnek nem tekinthető, nem alapozza meg a kiskorú veszélyeztetése bűntettének megállapíthatóságát; a szülők jó viszonyának a megtartása a gyermek érdekében ugyan elvárható, de jogi kötelességgé nem tehető.
  4. Bódiné Beliznai Kinga: „Szegény a koldus, ha király is a neve” Koldulás és bírói gyakorlat a Kbtk. tükrében, Pro Publico Bono – Magyar Közigazgatás, VIII. évf., 2020/3, 38.
  5. Cserép Attila – Fábián Adrián – Rózsás Eszter: Nagykommentár a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértés nyilvántartási rendszeréről szóló 2012. évi II. törvényhez, Budapest, Wolters Kluwer, 2022.
  6. Ferenczi Zsuzsanna: Változások – A gyermekvédelemben. A Szociális Szakmai Szövetség hírlevele, X. évf., 2004/1, 7.
  7. Vidra Zsuzsanna – Baracsi Kitti – Katona Noémi – Sebhelyi Viktória: Gyermekkereskedelem Magyarországon: Szexuális kizsákmányolás, koldultatás és zsebtolvajlásra kényszerítés, Budapest, Central European University, 2015. 188.
  8. European Commission: Report for the Study on Typology and Policy Responses to Child Begging in the EU (JLS/2009/ISEC/PR/008-F2), 30.
  9. Balogh Anna: Kiskorú veszélyeztetésének bűntette a bírósági határozatok kritikai tükrében – különös tekintettel a fizikailag bántalmazott gyermekekre – II. rész: A cselekmény és az eredmény, Ügyészek Lapja, XXV. évf., 2018/6.
  10. Tóth Mihály – Nagy Zoltán (szerk.): Magyar Büntetőjog; Különös rész. Budapest, Osiris, 2014. 157.
  11. Tóth–Nagy: Magyar Büntetőjog 157.
  12. Morvai: A kiskorú veszélyeztetésének bűntette
  13. Cserép–Fábián–Rózsás: Nagykommentár
  14. Tóth–Nagy: Magyar Büntetőjog 157–158.
  15. Cserép–Fábián–Rózsás: Nagykommentár
  16. BH 1985.2.51
  17. Cserép–Fábián–Rózsás: Nagykommentár
  18. BH2001. 50.
  19. Vidra–Baracsi–Katona–Sebhelyi: Gyermekkereskedelem, 218–219.