Kovácsné Molnár Anna: A sértett büntetőeljárásbeli szerepének történeti és összehasonlító elemzése

Bevezetés

A büntetőeljárásban a sértett szerepe évtizedek óta középpontban áll, mivel jogi státusza és jogai folyamatosan változnak a társadalmi normák és jogi elvek alakulásával. A sértettek, mint az elkövetett bűncselekmények áldozatai, nem csupán passzív szereplők, hanem aktív résztvevők is a büntetőeljárás során, akik jogi érdekeik érvényesítésében jelentős szerepet játszanak. A jogrendszerek különböző fejlődési szakaszainak vizsgálata során megfigyelhetjük, hogy a sértett jogai és lehetőségei az idők folyamán hogyan alakultak.

A jogtörténet vizsgálata lehetőséget biztosít arra, hogy mélyebb betekintést nyerjünk a büntetőeljárások szereplőinek, különösen a sértettnek a helyzetébe, valamint azok változásába az idők folyamán. A sértett büntetőeljárásbeli szerepe az évszázadok során folyamatosan változott, összhangban a társadalmi, politikai és gazdasági átalakulásokkal. Az a kérdés, hogy milyen jogi eszközök állnak rendelkezésre a sértett jogainak védelmére, különös jelentőséggel bír a büntetőeljárási jogban, hiszen a sértett helyzete tükrözi az adott társadalom jogi és morális értékrendjét. Tanulmányom során bemutatom a sértett szerepének történeti fejlődését a magyar jogban, valamint a nemzetközi jog összehasonlító elemzésével, a magyar jogrendszer sértettjét összevetem más jogrendszerekkel, különös tekintettel Szlovákia jogrendszerére. A történeti kutatás során különös figyelmet fordítok a sértett jogi helyzetének alakulására, kezdve a legelső büntető perrendtartásunktól, egészen a modern kor büntetőeljárásáig.

A magyar jogfejlődés kiindulópontjaként a Csemegi-kódexet és a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikket vettem alapul, amelyek megalapozták a modern magyar büntetőeljárást, és korukhoz képest megfelelően szabályozták a jogi helyzetet. Azonban a szocializmus időszakában, különösen a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény, az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet és a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény hatására a sértett szerepe háttérbe szorult, és az állam vált a büntetőeljárások domináns szereplőjévé. A jogi normák fejlődése összhangban van a társadalmi értékek változásával, amely igényeket követve a sértettek jogai is folyamatos változásokon mennek keresztül.

Ezzel párhuzamosan összehasonlítom Magyarország jogfejlődését Szlovákiáéval, amelynek jogfejlődésével a történelem során több alkalommal is párhuzamot tudunk vonni, különösen a Csemegi-kódex és az első büntető perrendtartásunk korszakában. A szocialista jogrendszer hatása mindkét ország tekintetében meghatározó volt, és kutatásom során arra is kitérek, hogy a szlovák jog miként fejlődött tovább az Európai Unióhoz való csatlakozás után. Az összehasonlító elemzés keretében az unió aktuális jogszabályait és azok befolyását vizsgálom a sértetti jogokra, beleértve a legújabb uniós irányelveket is. A modern jogalkotásban, különösen a 2017. évi XC. törvény bevezetésével, a sértett jogainak védelme új megközelítést kapott, amelyhez az Európai Unió jogalkotása is jelentősen hozzájárult. Az Európai Unió jogalkotása, mint például a 2001/220/IB Kerethatározata és a 2012/29/EU irányelv, szintén jelentős hatással vannak a sértettek jogi státuszára, mivel biztosítják a sértettek méltányos bánásmódját és jogainak érvényesítését.

A kutatás nemzetközi kontextusban is kiterjed a szlovák és magyar büntetőjárási rendszerek összehasonlítására, kiemelve a hasonlóságokat és különbségeket. A későbbiek során Oroszország jogfejlődését is bemutatom, amely közös múltra vezethető vissza Magyarországgal és Szlovákiával a szovjet rendszer idejét tekintve, amikor a marxista-leninista nézet volt az uralkodó, amely nagy hatással volt a büntető eljárásjogra, különösen a sértett jogi helyzetére.

A jogtörténeti rész vizsgálata során a történeti és összehasonlító jogtudomány módszereit használom. A történeti elemzés segítségével bemutatom, hogyan változtak a normák és intézmények a különböző korszakokban, amíg az összehasonlító módszer lehetőséget nyújt arra, hogy párhuzamokat vonjak különböző jogi jogrendszerek között. Ehhez kapcsolódva kiemelt figyelmet fordítok azokra a jelentős jogtudósokra, akik a történeti és összehasonlító jogtudomány módszereit alkalmazták, mint például Henry Maine, Giambattista Vico és Fried.

Tanulmányom célja, hogy feltárjam, hogyan változott a sértett szerepe a történelmi és kulturális kontextustól függően és milyen hatással voltak ezek a változások a jogi gyakorlatra. Az alapkérdés tehát az, hogy a sértett szerepe hogyan változott a magyar büntetőeljárások során, és milyen hatásokat gyakoroltak a jogfejlődésre a szocializmus és a nemzetközi hatások. Kutatásom során, az összehasonlító elemzés segítségével feltárom, hogy milyen tanulságok vonhatók le más jogrendszerek – különösen Szlovákia– példái alapján.

Hipotézisem szerint a sértett szerepe jelentősen differenciálódott az évszázadok során, reflektálva a társadalmi és jogi reformokra. Mind történeti, mind összehasonlító szakaszok során kritikai szemmel vizsgálom és értékelem a változásokat, megkísérelve azok társadalmi és jogi kontextusban való elhelyezését. A tanulmány várhatóan hozzájárul a sértetti jogok és a büntetőeljárás dinamikájának jobb megértéséhez, különös tekintettel a jelenlegi jogi reformokra és azok hatásaira. A modern büntetőeljárásban a sértett szerepe egyre inkább felértékelődik, ami nyomon követhető a nemzetközi és hazai jogfejlődésen keresztül is. A kutatási eredmények értékelésével nem csupán a történelmi kontinuitást és változásokat szeretném bemutatni, hanem a jövőbeli trendeket és lehetséges fejlesztési irányokat is felvázolni.

A dolgozat hipotézisét az elemzések alapján fogom vizsgálni, remélve, hogy eredményeim hozzájárulnak a jogtudomány és a gyakorlat fejlődéséhez. A sértett jogainak védelme és azok újragondolása kulcsfontosságú a büntető igazságszolgáltatás jövője szempontjából, és ezen a területen további kutatásokra van szükség. Vizsgálatom során speciális figyelmet fordítok arra, hogy a sértett szerepének változását a társadalmi és jogi változások tükrében értelmezzem. Végezetül, a tanulmányom kísérletet tesz arra, hogy átfogó képet nyújtson a sértett jogainak fejlődéséről és a jelenlegi helyzetéről az Európai Unió és Magyarország kontextusában.

Összefoglalva, a tanulmány egy komplex, többdimenziós elemzést nyújt, amely átfogó betekintést enged a büntetőeljárásjogi folyamatokba és a sértett szerepének evolúciójába.

A sértett szerepének történeti alakulása Magyarországon

A sértett szerepe a büntetőeljárásban jelentős változásokon ment keresztül az idők folyamán. A feudalizmus végére a büntetőeljárás vagy írásbeli perként, vagy sommás szóbeli eljárásként zajlott, amelyek leginkább szokásjogon alapultak, törvények alapján csupán a perek elenyésző része zajlott. Egységes eljárásrendről nem beszélhettünk. A nemesek ellen folytatott eljárásra az írásbeliség volt a jellemző, ahol a sértettnek, mint vádlónak, kiemelt szerepet jutott.[1]

A Csemegi-kódex a büntetőjog zsinórmértékévé vált, amely számos büntetőeljárási rendelkezést is tartalmazott, azonban az első bűnvádi perrendtartásunk az 1896. évi XXXIII. törvénycikk volt. Ez a törvénycikk elsőként szabályozta a sértettek jogaira vonatkozó rendelkezéseket, amelyek lehetővé tették számukra, hogy aktívan részt vegyenek az eljárásban. Megalkotásánál elsődleges szempont volt, hogy megfeleljen a közjog szellemének, a hazai jogfejlődésnek, és összhangban legyen a társadalmi elvárásokkal. A kodifikáció fontos szempontja volt, hogy az állam érdekeit akként biztosítsa, hogy közben mások jogait csak a szükséges mértékig korlátozza. A törvény célja a sértettek jogainak védelme és megerősítése volt.[2] Megalkotásának egyik vezérelveként szolgált az a felfogás, hogy a bűncselekmény nem az állam, hanem a magánszemély érdekeit sérti elsősorban. Ebből adódóan az eljárás irányelve a vádelv, amely szerint a felek jogegyenlőséget élveznek a per során, így a sértett indítványára történik a per bizonyítása is. A bíró szerepe a per vezetése.[3] A kor szellemének megfelelően leginkább azon sértettek számára adott lehetőséget jogaik érvényesítésére, akik jelentős vagyonnal rendelkeztek, bár ezt sem a jogszabály, sem annak indokolása nem említi.

A 20. század elején a jogi környezet változásai a sértett jogainak csökkenését eredményezték. Az állam szerepe a büntetőeljárásokban megerősödött, különösen 1951. évi III. törvény, az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet és a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény bevezetésével, amelyek középpontba állították az állami érdeket. A sértettek jogai ekkor háttérbe szorultak. Az ügyészség átvette a vád szerepét, amely csökkentette a sértettek aktív részvételét az eljárásban. A büntetőeljárás során a sértettek sokszor nem kaptak kellő támogatást az állami szervektől, ami a jogérvényesítést is nehezítette.

A kommunista rendszer általi hatalomátvételt követően, 1949-től a marxista-leninista eszmék váltak meghatározóvá.[4] Az 1951. évi III. törvény megalkotására hatással volt a szocialista szellemiség. A jogszabály lehetővé tette, hogy az eljárás minden résztvevője saját anyanyelvét használhassa az eljárás során.[5] A szovjet eszmék figyelembevételével a jogszabály többszöri módosításának köszönhetően, egyre nagyobb teret kapott a törvényesség tiszteletben tartása.

A szocializmus megjelenését követő első évtizedben marxista szerzők az összehasonlító jogtudomány lehetőségeiről publikáltak.[6] A hatvanas évek elején olyan magyar szerzők jelentek meg, akik a szocialista jogösszehasonlítással szemben, jelentőséget tulajdonítottak a nemzetközi összehasonlító jognak. Szabó Imre és Eörsi Gyula munkái a marxista-leninista eszmékkel szemben, a nyugat-európai tudományterületet próbálták elismertetni Magyarországon.[7]

Az 1962. évi 8. törvényerejű rendeletet a szocializmus ideje alatt az 1951. évi III. törvény ellentmondásainak feloldása érdekében alkották meg. A módosítás célja volt, hogy a büntető eljárás gyorsabbá és egyszerűbbé váljon, továbbá megfeleljen a szocialista törvényesség követelményeinek.[8] A kodifikációnak köszönhetően a sértett és a magánfél eljárásjogi helyzete nem változott. Elhagyta a módosítás a vagyon elleni bűncselekményeket a magánvádas ügyeknél, azokat az emberi méltóság elleni kisebb súlyú bűncselekményekre korlátozta. A magánvádas ügyekben kötelezővé tette a meghallgatást és megpróbálta kibékíteni a feleket.[9]

A hatvanas évek végére, a szocialista eszmék mellett, a jogösszehasonlítást a világpolitikában megjelent békés együttélés is legitimálhatta.[10]

Az 1973. évi I. törvény megalkotásánál figyelembe vették, hogy az 1970-es évektől igény jelentkezett a sértett szerepének jobbítására a büntetőeljárásjogban. Az állampolgári jogok védelme jelentőssé vált a törvényesség erősítése mellett. A kodifikáció célja az eljárás további gyorsítása, ami jogpolitikai követelmény eredménye.[11] Az ügyész szerepének erősödésével, csökkent a sértett szerepe a büntetőeljárásban. Vádlóként szűkültek a lehetőségei, magánfélként a jogai nem változtak.[12] A jogszabályi rendelkezés lehetőséget nyújtott a sértett számára a nyomozás befejezését követően az iratbetekintésre, a bizonyítási indítványok megtételére és arra, hogy észrevételt tegyen az eljárás bármely szakaszában. Lehetőséget kapott a jogairól és a kötelezettségeiről való felvilágosításra, továbbá a tárgyaláson megillette a kérdezés és a felszólalás joga [1973. évi I. törvény 53. § (2) bek. a)-d)].

Az 1998. évi XIX. törvény megalkotásánál már szerepet játszottak a nemzetközi jogi kötelezettségek is,[13] valamint, az ezen a szabályozáson alapuló strasbourgi Emberi Jogi Bírósági gyakorlat. A kodifikációs munkálatok legfontosabb elveit a 2002/1994. (I. 17.) Korm. határozat foglalta össze, amely a sértett szempontjából jelentős pozitív változásokat fogalmazott meg.

A joggyakorlatban ez a tendencia a rendszerváltás után is folytatódott, amikor a jogalkotás a demokratikus normákra helyezte a hangsúlyt. A 2010-es évek elejére a sértettek jogainak védelme ismét középpontba került, de a múltbéli korlátozások nyomai még mindig érezhetőek voltak. A társadalmi igények és a jogi elvárások fokozatosan egyre inkább a sértettek jogainak védelmére irányultak, különösen az Európai Unió irányelveinek hatására.

Modern jogfejlődés

A modern jogalkotás során a sértett jogainak védelme új megvilágosítást kapott, különösen a 2017. évi XC. törvény bevezetésével. Az új törvénnyel szemben elvárás volt, hogy az 1998. évi XIX törvény hibáit kijavítsa, és hogy megfeleljen a korszak büntetőeljárási követelményeinek, az Alaptörvénynek, továbbá a nemzetközi elvárásoknak.[14] A törvény figyelembe vette az Európai Unió irányelveit, amelyek a sértettek jogainak megerősítését tűzték ki célul. Völner Pál államtitkár, a kodifikáció során kiemelkedő fontosságot tulajdonított annak, hogy az új jogszabály harmonizáljon a nemzetközi és uniós joggal. Mivel a nemzetközi bűnügyi együttműködés kulcsfontosságúnak tartja a bűncselekménnyel összefüggésben a sértett vagyontárgyainak visszaszolgáltatását, a törvényjavaslatban igyekeztek átfogóan szabályozni annak visszaadására irányuló közvetlen és formális jogsegélyi együttműködést.[15] A 2017. évi törvény bevezetésével a magyar jogalkotás újra értelmezte a sértett szerepét. A jogszabályi környezet megváltozása mellett a társadalmi tudatosság is nőtt a sértettek jogainak védelmében. A jogi változások célja a sértettek érdekeinek fokozottabb védelme volt. Az új törvény különös figyelmet fordít a sértettek tájékoztatására is, és lehetőséget nyújt részükre közvetítői eljárás igénybevételére, amely során a sértett szerepe szintén előtérbe kerül. E változások tükrözik a társadalmi elvárásokat, amelyek a sértettek méltóságának megőrzésére irányulnak.

A modern jogfejlődés kiemelkedő jelentőségű reformja, hogy a jogalkotás folyamata során a jogalkotók figyelembe vették a társadalmi változásokat és a bűncselekmények áldozatainak igényeit. A jogi keretek között a sértettek jogainak védelme prioritást élvezett, mivel a jogalkotók egyre inkább elismerték a sértettek közvetlen érdekeit.

A 2017. évi XC. törvény, jelentős előrelépést jelentett a sértettek jogainak védelme érdekében, de a jövőbeni jogalkotás során továbbra is szükséges a folyamatos fejlődés és a jogi normák korszerűsítése. A kodifikátoroknak figyelembe kell vennie a jogtudósok véleményét és a joggyakorlat tapasztalatait, amelyek egyaránt fontos szerepet játszanak. A jövőbeni jogi reformok célja, hogy tovább erősítsék a sértettek jogait és támogassák jogaik érvényesítését.

A hazai szabályozásra[16] jelentős befolyással volt az Európai Unió Tanácsának a sértett jogállásáról szóló 2001/220/IB Kerethatározata, továbbá a bűncselekmények áldozatainak jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról és a 2001/220/ IB tanácsi kerethatározat felváltásáról szóló, az Európai Parlament és a Tanács 2012/29/EU Irányelve.

A Tanács a Budapesti Ütemtervben[17] meghatározta, hogy a bűncselekmények áldozatainak védelme és jogaik megszilárdítása érdekében, uniós szinten kell fellépni. Ennek érdekében alkotta meg az Európai Parlament és Tanács a fenti számú Irányelvét. Az Irányelv preambulumában határozza meg célkitűzéseit. Arra sarkallja a tagállamokat, hogy biztosítsák a büntetőeljárás során a sértettek – az Irányelv szóhasználata szerint, az áldozatok – aktív szerepét, felmérve az erre vonatkozó igényeket. Az áldozat érdekeinek védelme érdekében előírja a mindenre kiterjedő tájékoztatását, erőszakos bűncselekmények áldozatainak orvosi ellátásának biztosítását, szükség esetén tolmács, és jogi segítségnyújtás biztosítását. Előírja a személyes adatok védelmét, valamint az eljárás közvetítő segítségével történő lezárásának lehetőségét. Rendelkezik a büntetőeljárást megelőző segítségnyújtásról, a büntetőeljárás során kíméletes bánásmód biztosításáról, a hátrányos megkülönböztetés tilalmának betartásával. Az eljárás során megköveteli a tisztességes bánásmód betartását.[18]

Az új Be. indokolása reformként határozza meg a sértett jogainak szabályozását, hiszen a törvény megteremti a feltételeit annak, hogy a sértettek, igényeiknek megfelelően, megkülönböztetett bánásmódban részesülhessenek. A büntetőeljárás során, a sértettnek lehetőséget biztosít sérelme előadására, annak feldolgozására, és arra, hogy jóvátételi igényének érvényt szerezzen. A törvény mindezt lehetőségként kínálja fel, a döntést a sértett belátására bízza.[19]

Dobrocsi Szilvia kutatásának eredményeként úgy vélekedik, hogy a büntetőeljárás sértettjére vonatkozó szabályozás széleskörű és összetett. Történelmi fejlődése során, szerepe kiemelkedett az eljárás jelentéktelenségéből és előtérbe került, de a jövőre vonatkozóan, várhatóan lesznek még jogi szabályozások a kutatások eredményeképpen.[20]

Összehasonlító elemzés

Mint ahogy Fekete Balázs írta tanulmányában, az összehasonlító módszer a modern jogtudományban elengedhetetlen, amennyiben tudományos értékű válaszokat akarunk kapni kutatásunk során.[21] A szakirodalom egységes álláspontja szerint, az összehasonlító módszert már a jogtörténet korai korszakaiban is alkalmazták, gyakran jogpolitikai céllal.[22] Leibniz munkássága során az összehasonlító módszer jogászi felhasználásának kérdéseivel foglalkozott, és elutasította a római jog kizárólagosságát.[23] Montesquieu pedig a jogrendszerek szisztematikus tanulmányozásával próbálta kutatni a dolgok természetében megtalálható alapelveket.[24]

A sértett szerepének összehasonlító elemzése során a magyar büntetőeljárás és mint említettem, az uniós tagállamok közül Szlovákia büntetőeljárásjogi keretei közötti párhuzamokat vizsgálom. A jogi normák és eljárások összehasonlítása rávilágít arra, hogy a különböző jogrendszerek miként kezelik a sértettek jogait és lehetőségeit. Szlovákiában a sértettek jogi státusza hasonló fejlődési pályát mutatott, és mutat a mai napig.

Már az Osztrák-Magyar Monarchia idejében közös jogrendszere volt a két államnak, tekintettel arra, hogy a jelenlegi Szlovákia a Nagy-Magyarország felvidéki részét képezte. Tehát az akkori Felvidékre is a Csemegi-kódex rendelkezései, majd az 1896. évi XXXIII. törvénycikk volt az irányadó a sértettet illetően.

Az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződést követően Magyarország területét felosztották, és az akkori felvidéken jött létre Csehszlovákia, mint új állam.[25] A létrejött csehszlovák nemzetállam Bajcsi Ildikó 2023. október 14-én, a Történelemtanárok 33. Országos Konferenciáján tartott előadásán tartott álláspontja szerint az egységes politikai nemzet fikciójára épült rá, amelynek központja Prága volt, de a szlovákok nem voltak egyenrangú felek a centralizált államban.[26] Csehszlovákia jogfejlődését tekintve, újabb párhuzam a szocialista időszakban vonható, hiszen a marxista-leninista nézetek hatására, a szocializmus szelleme hatotta át fejlődését mind jogilag, mind politikailag, ugyan úgy, mint hazánkét is. A kommunista hatalomátvételt követően, továbbra is a Prága-központúság volt a jellemző, amely feszültségeket szült a cseh és szlovák nemzetek között. A nyolcvanas évek második felére, a Szovjetunióban bekövetkezett változásokat követően, demokratizálódási folyamat indult meg az országban. 1989 novemberében, a folyamatos tüntetéseket követően, a hatalmi rendszer összedőlt és az ezt követő évben kiírt választásoknak köszönhetően, előtérbe kerültek a szlovák nép problémái, amelynek eredményeként 1993. január 1-én a két nemzet kettévált, és létrejött a Szlovák Köztársaság és a Cseh Köztársaság. A Szlovák Köztársaság a létrejöttéről szóló nyilatkozatában leírta, hogy az Európai Tanácshoz kíván csatlakozni, célja a demokratikus többpártrendszer biztosítása, és mindenekelőtt az emberi és állampolgári szabadságjogok tiszteletben tartása, amelyekkel a szabadság, az igazságos rend és a béke garanciáit kívánta megteremteni.[27]

Majd az Európai Unióhoz való 2004-es csatlakozást követően, mint fentebb leírtam, amikor már Szlovákiáról beszélünk, újra párhuzamot vonhatunk a két ország jogalkotása között, hiszen Szlovákia is figyelembe veszi az Európai Unió irányelveit, mint uniós tagállam. A jogalkotás során a szlovák törvények is hangsúlyozzák a sértettek aktív részvételét az eljárásban, ami a joggyakorlatban is megnyilvánul.[28]

A modern jogalkotás időszakában, az uniós jogalkotásnak köszönhetően, minden tagállam igyekszik megfelelni az elvárásoknak, ezáltal Szlovákia is. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 2005. május 24-én fogadta el, a büntető perrendtartásról szóló 301/2005. számú törvényt, amely tartalmazza a sértett fellépésének lehetőségeit a Szlovák Köztársaság területén, a büntetőeljárás teljes időtartamára vonatkozóan.[29] A jogszabály beiktatta a Tanács 2001/220/IB sértett jogállásáról szóló kerethatározatát, és a 2002/465/IB közös nyomozócsoportokról szóló kerethatározatát. A mai napig 58 módosításon ment keresztül. Kutatási témámból adódóan számomra a legjelentősebb módosítás a 274/2017.[30] számú jogszabálynak köszönhető, amely a bűncselekmények áldozatairól és az egyes törvények módosításáról szól. A fenti törvény beiktatta a Tanács 2004/80/EK[31] számú irányelvét, amely lehetővé teszi a bűncselekmények áldozatai részére, hogy a bűncselekmény során őket ért károk enyhítésre kerüljenek, függetlenül attól, hogy a bűncselekmény elkövetésére melyik uniós tagállamban került sor, továbbá a 2012/29/EU számú irányelvet.

Az Európai Unió a 2001-es szabályozása során még sértettekről beszél, viszont a 2012-es irányelv már áldozatokat említ. Szlovákia, hasonlóan Magyarországhoz ugyan beiktatta mindkét jogszabályt, de külön rendelkezik a sértettekről (poškodený), és külön az áldozatokról (obeť). Amíg a sértettek jogállását a 301/2005 büntető perrendtartás szabályozza, addig az áldozatok jogállását a 274/2017 számú törvény rendezi. A szlovák szakirodalomban a sértett fogalmának meghatározása több nézőponton alapul, amíg a bűncselekmények áldozataival, az elkövető és az áldozat közötti kapcsolatokkal, interakciókkal a bűncselekmény előtt, alatt és után külön, interdiszciplináris tudományág, a viktimológia foglalkozik.[32]

301/2005 számú törvény 10. § rendelkezése szerint a büntetőeljárás alanya az lehet, aki az eljárás lefolytatására befolyással bír, és akire vonatkozóan a büntető perrendtartás kötelezettségeket és jogokat állapít meg. A büntetőeljárás sértettje pedig ugyan ezen jogszabály 46. §-a által megfogalmazott személy. A büntetőeljárás szempontjából sértettnek tekint minden olyan természetes személyt, akit bűncselekmény következtében sérelem, vagyoni kár, nem vagyoni vagy egyéb kár vagy más módon sérelem ért. A büntetőeljárásban a károsult azonos státuszát jogi személyek is betölthetik, abban az esetben, ha bűncselekmény áldozatává váltak, pl. okozott vagyoni kár vagy abban az esetben, ha az elkövető a sértett kárára bűncselekmény útján gazdagodott.[33]

A bűncselekmények és a hatalommal való visszaélés áldozataira vonatkozó igazságszolgáltatás alapelveiről szóló ENSZ-nyilatkozat [34] szerint, a bűncselekmények áldozatai azok a személyek, akik egyénileg vagy kollektíven sérelmet szenvedtek el, beleértve a fizikai vagy pszichés károsodást, érzelmi szenvedést, gazdasági veszteséget vagy súlyos megsértést. Továbbá azok, akiknek alapvető jogait súlyosan megsértették olyan cselekedettel vagy mulasztással, amely sérti a tagállamokban hatályos nemzeti büntetőjogokat, ideértve azokat a törvényeket is, amelyek a hatalommal való visszaélés büntethetőségét megállapítják.

A Szlovák Köztársaság bűncselekmények áldozatairól szóló törvénye meghatározza az áldozat fogalmát.[35] A jogszabályi meghatározás szerint áldozat az a természetes személy, aki vagyoni, nem vagyoni vagy egyéb kár következtében sérelmet szenvedett vagy sérelmet kellett volna szenvednie, vagy akinek törvény által védett jogait vagy személyi szabadságát megsértették vagy fenyegették. A jogszabályi rendelkezés alapján, azt a természetes személyt, aki a bűncselekmény áldozatának érzi magát, áldozatnak kell tekinteni egészen addig, amíg az ellenkezője be nem bizonyul, vagy nem nyilvánvaló, hogy az áldozat helyzetével való visszaélésről van szó – az úgynevezett áldozati státusz vélelme.[36] Áldozat alatt elsődlegesen a bűncselekmény által megsérült személyt érti, másodlagosan pedig a bűncselekmény következtében elhunyt személy hozzátartozóját is. Hozzátartozó alatt a szülőket, gyermekeket, testvéreket, házastársat, örökbefogadottat, örökbefogadót kell érteni, aki az elhunyttal legalább egy éve közös háztartásban élt, vagy általa eltartott személyt.[37]

A különböző jogrendszerek közötti összehasonlítás lehetőséget ad arra, hogy megértsük, milyen társadalmi és jogi tényezők befolyásolják a sértett jogainak alakulását. Az összehasonlító jogtudomány segít azonosítani azokat a legjobb gyakorlatokat, amelyek hozzájárulhatnak a sértettek jogainak védelméhez. A jogtudományi elemzések során a jogalkotás folyamatának megértése mellett a joggyakorlat tapasztalatait is figyelembe kell venni.

A nemzetközi összehasonlítás során tekintettel kell lenni a kulturális és történeti különbségekre is, amelyek befolyásolják a jogi normák alakulását. Az eltérő jogi keretek és a különböző országok joggyakorlata lehetőséget ad arra, hogy a legjobb gyakorlatokat alkalmazzuk a sértettek jogainak védelme érdekében. Az uniós jogi normák és irányelvek harmonizációja szintén kulcsszerepet játszik a különböző tagállamok jogi rendszereinek közelítésében.

A jövőbeni jogalkotás során fontos, hogy a magyar jogalkotók figyelembe vegyék a nemzetközi tapasztalatokat, és alkalmazzák a legjobb gyakorlatokat a sértettek jogainak védelmében. Az összehasonlító jogi elemzés segíthet a jogi reformok irányának meghatározásában és a jogi normák fejlődésének elősegítésében.

Jogtudósok véleménye és kutatási elvei

Fekete Balázs szerint a történeti jogi elemzés lehetőséget ad arra, hogy megértsük a jog fejlődésének folyamatos átalakulását, amely nemcsak az aktuális társadalmi és politikai környezetre reagál, hanem történeti előzményekre is támaszkodik.[38] A jogtörténet egyfajta kronológiai fejlődést mutat be, amely során a jogi normák és eljárások az adott társadalmi és politikai helyzethez igazodnak. Ebben az értelemben a tanulmányom a jogfejlődés történeti ciklusait vizsgálja, és bemutatja, hogyan befolyásolják a különböző társadalmi változások a sértett jogi helyzetét. Henry Maine, korszakának pozitivista szellemiségű tudósaival egyetemben azt a nézetet vallotta, hogy az emberi természet és a társadalom is bizonyos törvényszerűségek mentén működik, és a jogfejlődésnek is megvannak a maga törvényszerűségei. Módszere arra világít rá, hogy a jogi változásokat konkrét történeti példák és empirikus adatok alapján kell megérteni. Az ilyen típusú elemzések elengedhetetlenek ahhoz, hogy ne csak a jelenlegi jogszabályokhoz viszonyítsunk, hanem megértsük azok történeti fejlődését is.[39]

Thomas Kuhn paradigmaelmélete jól használható a jogösszehasonlításban is. Kuhn szerint a tudományban nagy változások, vagyis paradigmaváltások következnek be, amikor egy új módszer vagy megközelítés alapjaiban változtatja meg a tudományt. Ez a jogban is így van, a különböző jogi paradigmák, például a történeti és összehasonlító módszerek, idővel változnak és fejlődnek.[40]

Giambattista Vico olasz jogtudós a történelem ciklikus jellegére hívta fel a figyelmet. Úgy gondolta, hogy az emberi történelem különböző fázisokon megy keresztül – istenek, hősök és emberek kora –, és ezek a ciklusok visszatükröződnek a jogrendszerek fejlődésében is. Az összehasonlító módszer segítségével a jogfejlődés példáit általános történetfilozófiai állításai alátámasztására és illusztrációjára használta fel.[41]

A jogtudományban megjelenő kutatási elvek és jogtudósok véleménye, mint Henry Maine, Thomas Kuhn és Giambattista Vico, szintén hozzájárulnak a sértett jogi helyzetének mélyebb megértéséhez, de említhetném akár Montesquieu és Savigny munkásságát is. Montesquieu nem a természetjog alapelveit vizsgálta, hanem a jogrendszerek szisztematikus tanulmányozására helyezte a hangsúlyt.[42] A jogot egy organikus fejlődési folyamatként értelmezte, amely a nép szellemének, kultúrájának és hagyományainak terméke. Friedrich Carl von Savigny szerint a jog fejlődése szorosan összefonódik a történeti és társadalmi tényezőkkel, ezért nem lehet egyetlen jogrendszert sem megérteni a történeti összefüggései nélkül.[43] Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a jogfejlődés nem csupán nemzeti alapú szokásjogra vezethető vissza, hanem hatással vannak külső hatások, mint a nemzetközi jogfejlődés, amely jelentős hatást tud elérni egy adott nemzet kodifikációját illetően.[44]

Anselm Feuerbach a jogtudomány empirikusságát tartotta lényegesnek, és álláspontja szerint, a jogi kutatás lényege, hogy térben és időben az összes létező jogrendszert át kell ölelnie.[45]

Hegel tanai szerint a történelem törvényszerűségekkel rendelkezik, amelyek megismerhetők, továbbá azt az álláspontot képviselte, hogy a történelemnek a célja a meghatározó eszmék előrehaladása.[46]

Dobrocsi Szilvia is kiemelte „A sértett jogérvényesítési lehetőségeinek változása a büntetőeljárásban” című tanulmányában, hogy a büntetőeljárás és a sértett büntetőeljárásbeli szerepe a társadalom fejlettségéhez, és nézeteihez mérten, folyamatosan változott.[47]

A jogtudományi elemzések során fontos, hogy a kutatók figyelembe vegyék a jogi normák mögött meghúzódó társadalmi és kulturális tényezőket. A jogalkotás folyamata nem csupán jogi, hanem politikai és társadalmi dimenziókkal is rendelkezik, amelyek befolyásolják a jogi normák alakulását. Az elméleti keretek és a történeti perspektíva együttes alkalmazása segít a sértett jogainak alakulásának megértésében.

A jogtudományi elemzés nemcsak a múltbéli jogi normák megértésére, hanem a jövőbeni jogalkotás irányának meghatározására is irányul. A jogalkotók számára a jogtudósok véleménye és kutatási elvei iránymutatást nyújtanak a jogi reformok során. A sértettek jogainak védelme érdekében fontos, hogy a jogalkotás figyelembe vegye a tudományos kutatások eredményeit és a jogi normák fejlődését.

Összegzés

Az előzőekben kifejtettek alapján világossá vált, hogy a sértett szerepe a büntetőeljárásban jelentős változásokon ment keresztül az idők folyamán. A 19. században, az első bűnvádi perrendtartásunk bevezetésével a sértettek jogai hangsúlyosabbá váltak, lehetővé téve számukra, hogy aktívan részt vegyenek a jogi eljárásokban. Ez a fejlődés azonban a 20. század közepén erős hanyatláson, mélyzuhanáson ment át, amikor az állam szerepe dominálni kezdett, és a sértettek jogai jelentősen csökkentek. Az állam által képviselt érdekek a sértettek jogait sok esetben háttérbe szorították.

A 2017. évi XC. törvény bevezetésével azonban újra középpontba került a sértettek jogainak védelme. Ez a törvény figyelembe vette az Európai Unió irányelveit, és célja a sértettek jogainak megerősítése volt. A közvetítői eljárások bevezetése új lehetőségeket teremtett a sértettek számára, hogy közvetlen kapcsolatba lépjenek az elkövetőkkel, ami elősegíti a konfliktusok békés megoldását.

A jogi keretek megváltozása mellett a társadalmi tudatosság is nőtt a sértettek jogainak védelmében. A jogalkotók fokozott figyelmet fordítanak a sértettek tájékoztatására és jogaik érvényesítésére. A jogi keretek megváltoztatása és a társadalmi igények figyelembevételével a sértettek jogai újra hangsúlyt kaptak a büntetőeljárásokban.

Az összehasonlító elemzés során látható, hogy a magyar jogi rendszer fejlődése párhuzamosan zajlik más Európai Unió tagállamaival, ahol a sértettek jogi státusza hasonló irányban változott. A nemzetközi összehasonlítás segít azonosítani a legjobb gyakorlatokat, amelyek hozzájárulhatnak a sértettek jogainak védelméhez. A jogi normák és eljárások összehasonlítása nemcsak a jogi keretek megértését segíti, hanem a társadalmi és jogi tényezők közötti összefüggéseket is feltárja.

A jogtudósok, mint Henry Maine, Montesquieu, Savigny és Vico, hozzájárulnak a sértett jogainak mélyebb megértéséhez. Maine induktív megközelítése és Montesquieu nézetei a jogi normák társadalmi kontextusáról, hangsúlyozzák a jog és a társadalom közötti szoros kapcsolatot. Savigny jogi fejlődése pedig a nép szellemének kifejeződését emeli ki, amely szintén releváns a sértettek jogainak vizsgálatában.

A jövőbeni jogalkotás során fontos, hogy a jogalkotók figyelembe vegyék a tudományos kutatások eredményeit és a jogi normák fejlődését. A sértettek jogainak védelme érdekében szükséges a jogalkotás folyamatos korszerűsítése és az eljárások egyszerűsítése. A jogalkotók számára a jogtudósok véleménye és kutatási elvei iránymutatást nyújtanak a jogi reformok során.

A jogi reformok célja, hogy a sértettek jogai megerősödjenek, és a jogérvényesítési lehetőségek szélesebb körűek legyenek. Az elemzés során nyert tapasztalatok és a jövőbeni jogalkotás irányai együttesen hozzájárulhatnak a sértettek jogainak további fejlődéséhez. Az eddigi változások figyelembevételével várható, hogy a jövőben a sértettek jogai még hangsúlyosabb szerepet kapnak a büntetőeljárások során.

A tanulmány célja, hogy felhívja a figyelmet a sértettek jogainak folyamatos fejlődésére és a jogi környezet változásainak fontosságára. A jogi normák alakulása mellett a társadalmi értékek és a jogalkotás szoros kapcsolatának megértése is elengedhetetlen a sértettek jogainak védelme kapcsán. A jövőbeni kutatások és jogi reformok során a történeti és összehasonlító megközelítések alkalmazása kulcsfontosságú lehet a jogi rendszerek további fejlődése érdekében.

A jogfejlődés egyik legfontosabb tanulsága, hogy a jog nem egy statikus rendszer, hanem folyamatosan változik a társadalmi és politikai változásoknak megfelelően. A sértett jogi helyzete különösen érzékenyen reagál ezekre a változásokra, hiszen a sértettek jogai az idők során hol erősödtek, hol gyengültek, attól függően, hogy a jogrendszer inkább az állam vagy az egyének érdekeit részesítette előnyben. A modern büntetőjárási rendszerek egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a sértettek jogainak védelmére, és ez a trend a jövőben várhatóan tovább erősödik.

Bibliográfia

Atzél Béla: A bűnvádi perrendtartás, (1896. évi XXXIII. t.-cz.), Pozsony-Budapest, Stampfel Károly kiadása, 1900.

Bajcsi Ildikó: Csehszlovákia felbomlása és a magyar kisebbség a rendszerváltást követően, A Történelemtanárok (33.) Országos Konferenciáján 2023. október 14-én, tartott előadás írásos változata, https://tte.hu/wp-content/uploads/2023/10/Csehszlovakia-felbomlasa-es-a-magyar-kisebbseg-a-rendszervaltast-kovetoen.pdf (Letöltés: 2024. október 10.)

Constantinesco, Léontin-Jean: Traité de droit comparé I. Introduction au droit comparé, Revue internationale de droit comparé, Vol. 24, No. 2, Avril-juin 1972

Czine Ágnes: Büntetőjogi és büntetőeljárásjogi törvények 1944-1990, in Czine Ágnes (szerk.): Király Tibor Emlékkötet, Budapest, Orac Kiadó, 2022.

Dobrocsi Szilvia: A sértett jogérvényesítési lehetőségeinek változása a büntetőeljárásban, Glossa Iuridica, X. évf., 2023/5-6.

Draskovich Edina: A büntetőeljárási törvényről, Képviselői Információs Szolgálat Info Jegyzet, 2020/8, https://www.parlament.hu/documents/10181/4464848/Infojegyzet_2020_8_buntetoeljarasi_torveny.pdf/136f38e2-422c-7ef6-3019-84bf3d6e5e9d?t=1585821416632 (Letöltés: 2023. december 2.)

Fekete Balázs: A modern jogösszehasonlítás paradigmái, Kísérlet a jogösszehasonlítás tudománytörténetének új értelmezésére, Doktori értekezés, Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar Jog- és Államtudományi Doktori Iskola, 2010.

Hamza Gábor: Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek, Budapest, KJK, 1998.

Hayek, Friedrich A.: The counter-revolution of science: studies on the abuse of Reason, Indianapolis, Liberty Press, 1979.

Kratochwill Ferenc: A sértett jogi helyzete a magyar büntető eljárási jogban, Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 1990.

Paksa Rudolf – Nagy Béla: 1918–1924. Az Osztrák–Magyar Monarchia felosztása, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, https://tti.abtk.hu/terkepek/terkepek/1918-1924-az-osztrak-magyar-monarchia-felosztasa (letöltés: 2024. október 10.)

Romža, Sergej: Viktimologické aspekty, in Sergej Romža (a kol.): Alternatívne spôsoby výkonu trestov, Košice, Univerzita Pavla Jozefa Šafárika v Košiciach, 2018.

Szabadfalvi József: Viszony az elődökhöz, A marxista jogelmélet reflexiói a két világháború közötti magyar jogbölcseleti gondolkodásról, Jogelméleti Szemle, 2003/4.

Szabó Imre: Az összehasonlító jogtudomány, in Szabó Imre (szerk.): Kritikai tanulmányok a modern polgári jogelméletről, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1963.

Szabó Imre: Jogtudomány és békés együttélés, in Szabó Imre (szerk.): Szocialista jogelmélet – népi demokratikus jog, Budapest, KJK, 1967

Vinogradoff, Paul: The Teaching of Sir Henry Maine, in The Collected Papers of Paul Vinogradoff I, New York, The Legal Classics Library, 1995.

Whitman, James Q: The neo-Romantic turn, in Legrand, Pierre – Munday, Roderick (eds.): Comparative Legal Studies: Traditions and Transitions, Cambridge, Cambridge University Press, 2003.

Hivatkozások

  1. Kratochwill Ferenc: A sértett jogi helyzete a magyar büntető eljárási jogban, Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 1990, 22–23.
  2. Ld. az 1896. évi XXXIII. törvénycikk indokolása a bűnvádi perrendtartásról
  3. Atzél Béla: A bűnvádi perrendtartás, (1896. évi XXXIII. t.-cz.), Pozsony-Budapest, Stampfel Károly kiadása, 1900, 4.
  4. Szabadfalvi József: Viszony az elődökhöz, A marxista jogelmélet reflexiói a két világháború közötti magyar jogbölcseleti gondolkodásról, Jogelméleti Szemle, 2003/4, 6–10.
  5. Ld. a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény indokolása
  6. Szabó Imre: Az összehasonlító jogtudomány, in Szabó Imre (szerk.): Kritikai tanulmányok a modern polgári jogelméletről, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1963, 74.
  7. Fekete Balázs: A modern jogösszehasonlítás paradigmái, Kísérlet a jogösszehasonlítás tudománytörténetének új értelmezésére, Doktori értekezés, Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar Jog- és Államtudományi Doktori Iskola, 2010, 161.
  8. Ld. az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet indokolása
  9. Kratochwill: A sértett jogi helyzete, 30.
  10. Szabó Imre: Jogtudomány és békés együttélés, in Szabó Imre (szerk.): Szocialista jogelmélet – népi demokratikus jog, Budapest, KJK, 1967, 194–195.
  11. Czine Ágnes: Büntetőjogi és büntetőeljárásjogi törvények 1944-1990, in Czine Ágnes (szerk.): Király Tibor Emlékkötet, Budapest, Orac Kiadó, 2022, 366.
  12. Kratochwill: A sértett jogi helyzete, 32–33.
  13. Ld. Emberi Jogok Európai Egyezménye, Róma, 1950. november 4.
  14. Draskovich Edina: A büntetőeljárási törvényről, Képviselői Információs Szolgálat Info Jegyzet, 2020/8, https://www.parlament.hu/documents/10181/4464848/Infojegyzet_2020_8_buntetoeljarasi_torveny.pdf/136f38e2-422c-7ef6-3019-84bf3d6e5e9d?t=1585821416632 (Letöltés: 2023. december 2.)
  15. Völner Pál expozéja a büntetőeljárásról szóló törvény módosításáról, 2017. október 4. https://2015-2019.kormany.hu/hu/igazsagugyi-miniszterium/parlamenti-allamtitkarsag/beszedek-publikaciok-interjuk/volner-pal-expozeja-a-buntetoeljarasrol-szolo-torveny-modositasarol (Letöltés: 2023. november 12.)
  16. A 2017. évi XC törvény az Európai Unió jogának való megfelelés érdekében beiktatta a bűncselekmények áldozatainak jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról és a 2001/220/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról szóló, 2012. október 25-i 2012/29/EU európai parlamenti és tanácsi irányelvet
  17. A Tanács állásfoglalása (2011. június 10.) a sértettek jogainak és védelmének különösen a büntetőeljárások során való megerősítésére vonatkozó ütemtervről, 2011/C 187/01.
  18. Ld. Európai Parlament és a Tanács 2012. október 25-i 2012/29/EU irányelve
  19. Ld. T/13972. számú törvényjavaslat indokolással – a büntetőeljárásról; Bevezetés, III. A büntetőeljárási reform főbb irányai.
  20. Dobrocsi Szilvia: A sértett jogérvényesítési lehetőségeinek változása a büntetőeljárásban, Glossa Iuridica, X. évf., 2023/5-6, 212.
  21. Fekete: A modern jogösszehasonlítás, 11.
  22. Uo. 29.
  23. Léontin-Jean Constantinesco: Traité de droit comparé I. Introduction au droit comparé, Revue internationale de droit comparé, Vol. 24, No. 2, Avril-juin 1972, 63.
  24. Fekete: A modern jogösszehasonlítás, 30.
  25. Paksa Rudolf – Nagy Béla: 1918–1924. Az Osztrák–Magyar Monarchia felosztása, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, https://tti.abtk.hu/terkepek/terkepek/1918-1924-az-osztrak-magyar-monarchia-felosztasa (letöltés: 2024. október 10.)
  26. Bajcsi Ildikó: Csehszlovákia felbomlása és a magyar kisebbség a rendszerváltást követően, A Történelemtanárok (33.) Országos Konferenciáján 2023. október 14-én, tartott előadás írásos változata, https://tte.hu/wp-content/uploads/2023/10/Csehszlovakia-felbomlasa-es-a-magyar-kisebbseg-a-rendszervaltast-kovetoen.pdf (Letöltés: 2024. október 10.)
  27. Uo.
  28. Nález Ústavného súdu Slovenskej republiky č. k. I. ÚS 465/2020 z 1. decembra 2020
  29. Zákon č. 301/2005 Z. z. Trestný poriadok, 301 ZÁKON z 24. mája 2005.
  30. Zákon č. 274/2017 Z. z. Zákon o obetiach trestných činov a o zmene a doplnení niektorých zákonov, 274 ZÁKON z 12. októbra 2017.
  31. A Tanács 2004/80/EK irányelve (2004. április 29.) a bűncselekmények áldozatainak kárenyhítéséről
  32. Sergej Romža: Viktimologické aspekty, in Sergej Romža (a kol.): Alternatívne spôsoby výkonu trestov, Košice, Univerzita Pavla Jozefa Šafárika v Košiciach, 2018, 138.
  33. § 46 zákona č. 301/2005 Z. z. Trestný poriadok.
  34. Az ENSZ Közgyűlése által 1985. november 29-én elfogadott A/RES/40/34 Nyilatkozat az igazságszolgáltatás alapvető elveiről a bűncselekmények és a hatalommal való visszaélés áldozatai számára.
  35. § 2 ods. (1) písm. b) 1. bod zákona č. 274/2017 Z. z. o obetiach trestných činov.
  36. § 3 ods. 1 zákona č. 274/2017 Z. z.
  37. § 2 ods. 1 písm. d) zákona č. 274/2017 Z.z.
  38. Fekete: A modern jogösszehasonlítás, 53.
  39. Paul Vinogradoff: The Teaching of Sir Henry Maine, in The Collected Papers of Paul Vinogradoff I, New York, The Legal Classics Library, 1995, 182.
  40. Fekete: A modern jogösszehasonlítás, 26.
  41. Constantinesco: Traité de droit comparé, 64–65.
  42. Fekete: A modern jogösszehasonlítás, 30.
  43. James Q Whitman: The neo-Romantic turn, in Pierre Legrand – Roderick Munday (eds.): Comparative Legal Studies: Traditions and Transitions, Cambridge, Cambridge University Press, 2003, 312–344.
  44. Fekete: A modern jogösszehasonlítás, 71.
  45. Hamza Gábor: Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek, Budapest, KJK, 1998, 39–40.
  46. Friedrich A. Hayek: The counter-revolution of science: studies on the abuse of Reason, Indianapolis, Liberty Press, 1979, 385–387.
  47. Dobrocsi: A sértett jogérvényesítési lehetőségei, 198.

 

Lajos Edina: Gondolatok a választási rendszerek morális megközelítéséhez

A jellemző zsurnalisztikai fordulat szerint „a választási jog nem az igazságról szól”. Én magam ezzel – morális okok miatt – nem értek egyet.[1]

A többségi (egyéni) választási rendszerek, mint nevük is mutatja, az egyének versengésén alapulva, de a többség győzelmét teszik még hatványozottabbá. Aki nyer, az nagy valószínűséggel „nagyon nyer”. Egy akár 20%-kal győztes első helyezett személyét ad absurdum a maradék 80 % ellenzi. Ez erkölcsi szempontból helyteleníthető.

Az arányos (listás) választási rendszerek esetében a parlament összetétele nagy valószínűséggel leképezi a népakaratot, ezért igazságosak. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott nehezedik a súlyos ellenérv. E rendszereknél a kormányozhatóság gyakran ingatag, gyakran lép fel kormányválság és nincs meg a kell többség a legfontosabb törvények elfogadásához. További ellenérv e választási modellel szemben, hogy a választópolgár nem az egyénre szavaz, hanem egy kötött lajstromra, ezért a választójog közvetlenségének elve sérül. A tudomány, majd a gyakorlat erre az aggályra válaszul vezette be a preferenciális arányos (preferenciás listás) rendszereket, ahol a választópolgár valamilyen módon beleszólhat a lista sorrendiségébe.

A fenti problémák miatt tűnnek megfelelő kompromisszumnak a vegyes rendszerek. A magyar megoldás minden kétséget kizáróan ezen kategóriába tartozik, méghozzá az egyéni és listás ág összekapcsolódását megvalósító kompenzációs vegyes rendszerek kategóriájába. (Szemben az egyéni és listás ág elválasztását megvalósító árok-rendszerrel.)

A választójog egyik leginkább erkölcsi relevanciájú vonatkozása a kisebbségek védelme. Ezen érthetjük a nemzeti és etnikai kisebbségek mellett a szociológiai értelemben vett kisebbségeket is. A kisebbségek tekintetében az egyik legmérvadóbb aspektus témánk szempontjából a bejutási küszöb. (Ez hazánkban a listák tekintetében 5%.) Hangsúlyozni szükséges, hogy a jogvédelem egész átfogó rendszerének kell megakadályoznia a kisebbségek diszkriminációját.[2]

Kardinális jelentőségű a pozitív diszkrimináció érvényesítése. A de facto hátrányosabb helyzetben lévők de jure azonos módon való kezelése nem elegendő; ennek kapcsán többlet-védelmet kell megvalósítani.[3]

    • Ha megnehezítik például a kisebbséghez tartozók indulását a választáson a jogszabályok, az diszkriminációt jelent. (Lényegében a magas küszöb is ezt eredményezi.)
    • Amennyiben nem egyértelmű, hogy az adott kisebbséget akarták diszkriminálni, de a rendelkezés/intézkedés hatásában hátrányos megkülönböztetést jelent, akkor a közvetett diszkrimináció vetődik fel. (Voltaképp az 5 %-os küszöb, mivel nem csak nemzeti kisebbségeket szorít hátrányos helyzetbe, egyes megközelítések szerint közvetett diszkriminációt valósíthatna meg – amennyiben nem lenne a kedvezményes nemzetiségi mandátum.)[4]
    • A jelenleg hatályos kedvezményes mandátum viszont egyértelműen pozitív diszkrimináció.
    • Ennél erősebb pozitív diszkrimináció lenne, ha a választópolgároknak nem kellene választaniuk a pártlista és a nemzetiségi lista között, hanem a nemzetiségi választópolgárok akár mindkettőre voksolhatnának. (Ez a pozitív diszkrimináció azonban már a többi választópolgár hátrányos megkülönböztetését valósítaná meg, kvázi az ő emberi méltóságukat sértené az említett rendszer.)
    • De a pozitív diszkrimináció manifesztációja lenne például a nemzetiségek képviseletének megteremtése egy esetleges második kamarában.

Az új magyar választási törvény a listák relációjában egyszintű rendszert vezetett be.[5] Megszűnt ugyanis a megyei szint, és immár csupán országos listák léteznek. (Ez természetszerűleg nem érinti az egyéni kerületeket.) Országos lista pártlistaként vagy nemzetiségi listaként állítható. Ehelyütt is emeljük ki: az országos listás mandátumok elosztása nem csupán az országos listára leadott szavazatok alapján történik, hanem hozzászámítják az egyéniből származó töredékszavazatokat.

Pártlistát az a párt állíthat, amely – legalább kilenc megyében és a fővárosban – legalább huszonhét egyéni választókerületben önállóan jelöltet állított.

A közös jelölés szabályai lényegében megegyeznek a korábbiakkal, a szövegezés lett kristálytisztább. Két vagy több párt közös jelöltet is állíthat. Egy személy csak egy egyéni választókerületben fogadhat el jelölést. Két vagy több párt közös egyéni választókerületi jelöltek alapján – ugyanazon pártok részvételével – közös pártlistát állíthat. Egy párt csak egy – önálló vagy közös – pártlista állításában vehet részt.

Nagyon sok vitát váltott a nemzetiségek kedvezményes mandátumhoz juttatása. A nehézséget az okozta, hogy mind a 13 nemzetiség kedvezményes mandátumhoz juttatása – főleg a 200 fős parlamenthez képest – aránytalan súlyt képzett volna a kormány/ellenzék bináris kódra pártalapú rendszerben.[6]

Végül egy igen sajátos – a felmerült problémák közepette bölcs kompromisszumot jelentő – megoldás mellett döntöttek a törvényhozók, ahol a közvetlen választással összefüggésben különös módon az országos nemzetiségi önkormányzat állíthat nemzetiségi listát.[7]

Itt jegyezzük meg, hogy a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező választópolgár egy pártlistára szavazhat. (Tehát lakóhelyének körzeti jelöltjére nem – hiszen nincs is magyarországi lakóhelye.)

Az új választási törvény szerint az országos listáról megszerezhető mandátumokat a következő eljárás szerint kell kiosztani[8]:

    1. a pártlistás szavazatainak számához hozzá kell adni az adott párt töredékszavazatait (a továbbiakban: pártlistára jutó szavazatok száma),
    2. a pártlistákra jutó szavazatok számát össze kell adni
    3. az összes pártlistás szavazatot és a nemzetiségi listákra leadott szavazatokat össze kell adni (a továbbiakban: összes országos listás szavazat),
    4. az összes országos listás szavazatot el kell osztani kilencvenhárommal, és az eredményt tovább kell osztani néggyel; az így kapott hányados egész része a kedvezményes kvóta,
    5. ha egy adott nemzetiségi listára jutó szavazatok száma megegyező vagy nagyobb a kedvezményes kvótánál, az adott nemzetiségi lista kap egy kedvezményes mandátumot; egy nemzetiségi lista egy kedvezményes mandátumot kaphat; az országos listán megszerezhető mandátumok számát csökkenteni kell a kiosztott kedvezményes mandátumok számával.

Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy nem a küszöb, hanem a kvóta egynegyedét kell elérniük a nemzetiségi listáknak! Ez pedig jóval alacsonyabb a küszöbnél. Ha egy listának akár a hagyományos elosztás szerint (az egynegyedes kedvezmény nélkül) járna is egy mandátum, semmi esélye parlamenti helyet szereznie, mert valószínűleg jóval az 5 %-os küszöb alatt lenne. Már önmagában ezen korlát eltörlése számottevő kedvezmény volna. (Mondjuk, ha nagyjából 1%-kal lehetne mandátumot szerezni, egy nemzetiségi listának elegendő 0,25 %-ot elérnie.) A konklúzió tehát: választási matematikai szempontból rendkívül megéri nemzetiségi listát állítani! Ehelyütt sokkal többet ér egy választói szavazat, mint a hagyományos listák tekintetében.

Az eddigiek után megmaradt mandátumokat a következő eljárás szerint osztják ki:

    1. Össze kell állítani egy táblázatot, amelynek első sorát a pártlistákra jutó szavazatok száma, illetve a nemzetiségi listákra leadott – a kedvezményes kvótával csökkentett – szavazatok száma (a továbbiakban: szavazatok) képezik; minden pártlista, illetve nemzetiségi lista szavazatai alatt képezünk egy számoszlopot, amelynek első száma az adott lista szavazatainak a fele, a következő szám a harmada, a negyede stb.
    2. A táblázat segítségével történik a mandátumok kiosztása: meg kell keresni a táblázatban előforduló legnagyobb számot; amelyik lista számoszlopában találjuk meg azt, az a lista kap egy mandátumot; ezt követően meg kell keresni a következő legnagyobb számot; amelyik lista oszlopában találjuk meg azt, az a lista kap egy mandátumot; ezt az eljárást folytatjuk, míg az összes mandátum kiosztásra nem kerül. (Amilyen sorrendben az egy, így keletkező hányadok az egyes pártokhoz tartoznak, aszerint osztják ki a mandátumokat.)
    3. Ha a táblázatban több lista alatt egyenlő számok vannak, és ezzel a szavazatszámmal mandátumhoz jutnának, de a megszerezhető mandátumok száma kevesebb, mint az azonos szavazatot elért listák száma, akkor a lista sorszáma szerinti sorrendben kell kiosztani a mandátumokat.

Ez lényegében a D’Hondt-módszer szerinti elosztást teremti meg, hasonlóan a korábbi választási rendszer országos kompenzációs mandátumelosztásához.[9]

Az új törvény a listák relációjában egyszintű rendszert vezetett be.[10] Megszűnt ugyanis a megyei szint, és immár csupán országos listák léteznek. (Ez természetszerűleg nem érinti az egyéni kerületeket.) Országos lista pártlistaként vagy nemzetiségi listaként állítható. Ehelyütt is emeljük ki: az országos listás mandátumok elosztása nem csupán az országos listára leadott szavazatok alapján történik, hanem hozzászámítják az egyéniből származó töredékszavazatokat.[11]

Pártlistát az a párt állíthat, amely – legalább kilenc megyében és a fővárosban – legalább huszonhét egyéni választókerületben önállóan jelöltet állított.

A közös jelölés szabályai lényegében megegyeznek a korábbiakkal, a szövegezés lett kristálytisztább. Két vagy több párt közös jelöltet is állíthat. Egy személy csak egy egyéni választókerületben fogadhat el jelölést. Két vagy több párt közös egyéni választókerületi jelöltek alapján – ugyanazon pártok részvételével – közös pártlistát állíthat. Egy párt csak egy – önálló vagy közös – pártlista állításában vehet részt.

Nagyon sok vitát váltott a nemzetiségek kedvezményes mandátumhoz juttatása. A nehézséget az okozta, hogy mind a 13 nemzetiség kedvezményes mandátumhoz juttatása – főleg a 200 fős parlamenthez képest – aránytalan súlyt képzett volna a kormány/ellenzék bináris kódra pártalapú rendszerben.

Végül egy igen sajátos – a felmerült problémák közepette bölcs kompromisszumot jelentő – megoldás mellett döntöttek a törvényhozók, ahol a közvetlen választással összefüggésben különös módon az országos nemzetiségi önkormányzat állíthat nemzetiségi listát.[12]

Itt jegyezzük meg, hogy a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező választópolgár egy pártlistára szavazhat. (Tehát lakóhelyének körzeti jelöltjére nem – hiszen nincs is magyarországi lakóhelye.)

Már a korábbi hagyományos önkormányzati választásokon is igen széleskörű lehetőséget kaptak a kisebbségek, a külön a nemzeti kisebbségek számára rendezett ’saját’ önkormányzati választás mellett. Az 1990-es helyhatósági választásokon a kisebbségek előnyben részesültek. Kissé leegyszerűsítve, az egyébként szükséges szavazatok kétharmadát kellett megszerezniük mind az egyéni jelöltek, mind a listák esetében. Ezt a kedvezményt később tovább növelték. A kislistás választásokon a nemzeti kisebbségi jelölteknek csak a legkevesebb egyéni szavazatot szerzett személy szavazatainak felét kellett megszerezniük, az arányos képviselettel rendelkező körzetekben pedig a minimális kvótának csak a negyedét. (A vegyes választási rendszerű településeken ráadásul az azonos kisebbséghez tartozó összes személy szimbolikusan kompenzációs listát alkotott, így az egymástól teljesen függetlenül induló jelöltek, még ha nagyon eltérő politikai beállítottságúak is voltak, így egymást erősítették. Aki a legtöbb szavazatot kapta, az nyert mandátumot (és hangsúlyozzuk, hogy ez egy hagyományos helyi választáson történt!). Az eredetileg mindenki számára nyitott választásokon azonban az etnobiznisz elharapózott, éppen a könnyű bejutás miatt, és erre a kisebbségi biztos különösen 2002 után hívta fel a figyelmet.

Bár a kisebbségek kezdetben – részben a szomorú történelmi tapasztalatok miatt – ellenálltak a regisztrációnak, egy 2005-ös törvénymódosítás bevezette azt. A hatályos nemzetiségi törvény folytatta a regisztrációs rendszert.

A 2005-ös törvénymódosítás továbbra is lehetővé tette volna a kedvezményes mandátumokat: a helyi kisebbségi önkormányzat legtöbb szavazatot kapott tagja egy bizonyos kvóta elérése esetén automatikusan a helyi önkormányzat tagja lehetett volna. Az Alkotmánybíróság azonban a 34/2005 AB határozatában alkotmányellenesnek ítélte ezt a rendszert, mivel túlzónak és a választópolgárok egyenlőségét sértőnek tartotta a többség rovására, és úgy vélte, hogy nem felel meg a demokratikus legitimáció elvének.[13]

Ezután bevezették az említett kedvezményes parlamenti kvótát, később pedig lényegében visszaállították az önkormányzati választási ’nemzetiségi prémiumot’.[14] A korábban a kisebbségeknek sok sikert hozó választási rendszer az újabb gyakorlatban nem eredményezett kedvezményes mandátumot. Ennek oka – a korábbi törvényhez viszonyítva – a regisztrációs kötelezettség, ami a korábbi hasonló modell idején nem állt fenn.

Zárásképpen értekeznünk kell arról is, hogy nem csupán nemzetiségi, hanem szociológiai szempontból is beszélhetünk kisebbségekről. Így hazánkban, ha egy meghatározott társadalmi csoportot képviselő párt nem éri el listán az 5%-ot, akkor kiesik, nem jut képviselethez a parlamentben. A küszöb célja deklaráltan, hogy megakadályozza a parlament töredezettségét („weimarizálódását”). A 3/1991. (II. 7.) AB határozat rögzítette: a küszöb nem alkotmányellenes, mert „azt a célt szolgálja, hogy a törvényhozásban csak tényleges társadalmi támogatottsággal rendelkező erők vegyenek részt”.[15] Ez természetesen – a hatékony kormányzás miatt – tényleg legitim alkotmányos cél. Az azonban erkölcsi szempontból is aggályos, hogy akár (4,9%-kal számolva) mintegy 200 ezer választópolgár akarata így kvázi megsemmisülhet, és még véleményüket sem tudják kifejteni a parlamentben. És ha nem csupán egyetlen párt reked ki így a parlamentből, hanem mondjuk 3? Vagy – pusztán elméleti síkon feltételezve – 10?

2002-ben ugyanezen tárgykörben új indítvány érkezett a taláros testülethez, mely azzal érvelt, hogy nem áll fenn res iudicata, mivel azóta változtak a jogszabályi előírások, az előző határozatot megelőző beadványban hivatkozott paragrafus is, valamint a döntés megalapozásául használt társadalmi feltételek.

De lege ferenda javaslatom az lenne, hogy – amennyiben változatlanul domináns marad a többségképző elem – a küszöböt egy kisebb mértékben csökkentsék. A meghatározott hányad (mondjuk 1 %) feletti eredményt elért pártok pedig – a nemzetiségekhez hasonlóan – delegálhassanak egy szószólót az Országgyűlésbe.

Bibliográfia

Cserny Ákos és Téglási András: Certain Elements of the Transformed Hungarian Electoral System in the Light of the Experience of the 2014 Elections, Osteuropa Recht, 2015/3.

Cservák Csaba: Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro publico bono, 2015/3.

Cservák Csaba: A végrehajtó hatalom és a parlament választása, Debrecen, Licium-Art, 2016.

Cservák Csaba: Népek, nemzetiségek, kisebbségek, Jogelméleti szemle, 2014/3.

Farkas György Tamás: A nemzetiségek parlamenti képviselete Hazánkban és a környező országokban, in Stenpien, Erik és Miskolczi-Bodnár Péter (szerk.): X. Jogász Doktoranduszok Országos Szakmai Találkozója, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2015.

Farkas György Tamás: Többség és kisebbség a hatalommegosztás rendszerében¸ kézirat

Kováts Beáta: Az egyenlőséghez való jog tesztje az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Alkotmánybírósági szemle, 2023/1.

Móré Sándor: A nemzetiségek országgyűlési képviseletének egyes kérdései Magyarországon, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/10.

Móré Sándor: Új irányok a nemzetiségi önkormányzatok létrehozásában, Jogtudományi közlöny, LXIX. évf., 2014/9.

Móré Sándor: Népszámlálási adatokhoz és konkrét létszámhoz kötöttség a nemzetiségi önkormányzatok szabályozásában, Új Magyar Közigazgatás, VII. évf., 2014/4.

Pap András László: Intézményes diszkrimináció és zaklatás, Belügyi szemle, LXIII. évf., 2015/12.

Pokol Béla: Jog és morál, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2011/2.

  1. Pokol Béla: Jog és morál, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, 2011/2, 109–155.
  2. Vagyis a kisebbségek számára aggályos törvényeket az Alkotmánybíróság megsemmisíti. A nemzetiségek szemszögéből nézve visszás aktusok ellen az ombudsman, főképp annak nemzetiségekért felelős helyettes tud fellépni. A kisebbségeket sértő megnyilvánulások a médiában ártanak leginkább, ez ellen léphet fel az NMHH, és annak Médiatanácsa. A kisebbségek számára hátrányos választójogi értelmezésekkel szemben az NVB érvelhet. Tehát a kisebbségvédelem intézményrendszere (akárcsak az egész alapjogvédelemé) átfogó egységet alkot. Ld. Cservák Csaba: Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro publico bono, 2015/3, 24–25.
  3. A pozitív diszkriminációról és egyenlő bánásmódról ld. Kováts Beáta: Az egyenlőséghez való jog tesztje az Alkotmánybíróság gyakorlatában, Alkotmánybírósági szemle, 2023/1, 23–32.
  4. Más rendszerezésben felmerülhet közvetlen diszkrimináció, közvetett diszkrimináció és zaklatás. Utóbbi a sértettnek az egész munkahelyi, illetőleg iskolai légkört átlengő megalázása. Ld. Pap András László: Intézményes diszkrimináció és zaklatás, Belügyi szemle, LXIII. évf., 2015/12, 6.
  5. Cservák Csaba: A végrehajtó hatalom és a parlament választása, Debrecen, Licium-Art, 2016, 54–55.
  6. Felvetődött még, hogy mind a 13 nemzetiség kapjon egy képviselőt, de csak korlátozott hatáskörökkel. Hosszú távon eleve elgondolkodtató, hogy mely népcsoportok nyerjék el a nemzetiségi jogállást. Így fölmerülhet például újonnan a törökök, olaszok, külön az osztrákok, esetleg később a kínaiak és arabok lehetősége. Cservák Csaba: Népek, nemzetiségek, kisebbségek, Jogelméleti szemle, 2014/3, 52–65.; Móré Sándor: Új irányok a nemzetiségi önkormányzatok létrehozásában, Jogtudományi közlöny, LXIX. évf., 2014/9, 429–434.A felmerülő alternatívákról ld. Farkas György Tamás: A nemzetiségek parlamenti képviselete Hazánkban és a környező országokban, in Stenpien, Erik és Miskolczi-Bodnár Péter (szerk.): X. Jogász Doktoranduszok Országos Szakmai Találkozója, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2015, 17–22.Megjegyzendő és egyedülálló megoldás, hogy – a második kamara mellett – az alsó házban képviselettel rendelkező magyar és olasz nemzetiségi képviselők is rendelkeznek vétójoggal a nemzetiségi tárgyú törvények esetén, tehát az alsó házban is beszélhetünk egyfajta nemzetiségi fék és egyensúly tényezőről. Ld. Farkas György Tamás: Többség és kisebbség a hatalommegosztás rendszerében¸ kézirat, 2.
  7. A nemzetiségi lista állításához a névjegyzékben nemzetiségi választópolgárként szereplő választópolgárok legalább egy százalékának ajánlása, de legfeljebb ezerötszáz ajánlás szükséges. A nemzetiségi listán a névjegyzékben az adott nemzetiség választópolgáraként szereplő választópolgár lehet jelölt.
  8. Cservák: A végrehajtó hatalom és a parlament választása 66.
  9. Matematikai okokból viszont a nagy pártoknak kedvez, hogy a táblázat első osztója nem az 1.
  10. Cservák: A végrehajtó hatalom és a parlament választása 54–55.
  11. Vö. Cserny Ákos és Téglási András: Certain Elements of the Transformed Hungarian Electoral System in the Light of the Experience of the 2014 Elections, Osteuropa Recht, 2015/3, 338–339.
  12. A nemzetiségi lista állításához a névjegyzékben nemzetiségi választópolgárként szereplő választópolgárok legalább egy százalékának ajánlása, de legfeljebb ezerötszáz ajánlás szükséges. A nemzetiségi listán a névjegyzékben az adott nemzetiség választópolgáraként szereplő választópolgár lehet jelölt. Ld. ehhez még Móré Sándor: A nemzetiségek országgyűlési képviseletének egyes kérdései Magyarországon, Magyar Jog, LXII. évf., 2015/10, 584–592.
  13. Móré Sándor: Népszámlálási adatokhoz és konkrét létszámhoz kötöttség a nemzetiségi önkormányzatok szabályozásában, Új Magyar Közigazgatás, VII. évf., 2014/4, 18–22.
  14. Ld. 2010. évi L. törvény, 21/A. § (Ezt a 2011. évi CLXXIX. törvény 179. § iktatta be.)
  15. Nemzetközi gyakorlatban is ismerik a küszöb intézményét, de az általában alacsonyabb a hazainál. A sok szempontból etalon Németországban 5, akárcsak Lengyelországban, Csehországban és Horvátországban, Ausztriában 4, Romániában, Szlovákiában korábban (már 5) és Spanyolországban 3, Albániában 2 % a küszöb. Dániában és Izraelben pedig az elmúlt évtizedek átlagában változva kb 1.5-3 %. Ld. Cservák: A végrehajtó hatalom és a parlament választása 56.

 

Lajos Edina: Les médiateurs dans le monde

Mon étude porte sur la relation entre la protection de l’ombudsman et la moralité. Ma méthodologie est principalement le droit constitutionnel comparé.

Traditionnellement, la moralité et la loi peuvent être considérées comme deux ensembles de règles distincts et séparés, chacun ayant ses propres fonctions et outils différents. Cependant, les objectifs ne sont pas très éloignés, de sorte que les deux ensembles de normes sont étroitement liés.[1] Le rapport entre le droit et la morale ad absurdum n’a été mis en cause que dans certaines dictatures.[2] C’est à travers les droits fondamentaux que sont absorbées les catégories morales les plus fondamentales, c’est-à-dire fusionnées dans la loi, ou nous pourrions dire que les droits de l’homme deviennent des droits constitutionnels fondamentaux à partir du moment où ils sont incorporés dans la constitution d’un pays particulier. L’organisation de la protection des droits fondamentaux joue donc un rôle extrêmement important dans l’application de la morale.

Le bureau a été installé pour la première fois au début des années 1700 en Suède, bien que des fonctions étatiques similaires aient déjà existé auparavant.[3] Les organisations internationales qui défendent les droits de l’homme appellent régulièrement leurs États membres à créer de tels bureaux. Le Conseil de l’Europe et son manuel traitant des exigences administratives abordent le sujet, le Conseil ayant émis une recommandation officielle visant à créer des médiateurs.[4] Une résolution du Conseil de 2003 explicitement axée sur les médiateurs a souligné l’importance de ces fonctionnaires indépendants pour protéger les droits de l’homme et l’État de droit.[5]

Si vous faites le tour du monde, –vous voyez des ombudsmans à une tête et à multiples têtes. En fait, le fait que le médiateur soit unipolitique signifie que le bureau est dirigé par un seul chef, qu’il peut y avoir des adjoints au médiateur, mais c’est le chef qui rend le verdict sur les questions importantes. Un médiateur à multiples têtes, en revanche, implique que certains droits fondamentaux ont des défenseurs séparés et distincts qui sont libres de décider des questions relevant de leur propre compétence. La comparaison juridique internationale reconnaît les médiateurs d’entreprise, où l’un ou l’autre médiateur n’a pas de pouvoir indépendant d’agir, mais ne peut agir et décider que par une décision majoritaire de l’entreprise. Prenez la Grèce ou l’Autriche, par exemple.

Il est d’une importance capitale que les médiateurs soient armés de recommandations et de publicité. Il ne peut pas prendre de décisions qui peuvent être appliquées par l’autorité – c’est la définition conceptuelle du médiateur. Dans la littérature académique en droit constitutionnel, l’ombudsman a longtemps constitué une catégorie largement acceptée. Les personnes qui occupent ce poste se voient attribuer un large éventail de titres dans le monde entier. En Hongrie, il s’agit du commissaire aux droits fondamentaux, et en Ukraine, du commissaire aux droits de l’homme du Parlement. Ils sont nommés Haut-Commissaire aux droits de l’homme en Fédération de Russie et en Azerbaïdjan, tandis que l’Espagne, la Tchéquie et la Slovaquie utilisent « Défenseur du peuple » ou «Défenseur public des droits ». En Albanie et en Croatie, c’est l’avocat du peuple, et en Macédoine, le procureur du peuple. Le Portugal qualifie ce poste de « prestataire de justice ». La France, la Belgique et le Luxembourg l’appellent Mediator.[6]

Le bureau a été installé pour la première fois au début des années 1700 en Suède, bien que des fonctions étatiques similaires aient déjà existé auparavant.[7] Les organisations internationales qui défendent les droits de l’homme (entre autres) appellent régulièrement leurs États membres à créer de tels bureaux. Le médiateur est l’un des principaux organes du système global de protection complexe des droits fondamentaux.[8]

La littérature académique reste assez brève, sur la catégorisation des médiateurs. Gabriele Kucsko-Stadlmayer distingue trois grands types en fonction du sujet et des règles de surveillance, ainsi que de leur champ d’attribution.

    • le modèle de base ou classique
    • Le modèle des droits de l’homme
    • Le modèle de l’État de droit

Dans le premier cas, les pouvoirs « non contraignants », tels que les recommandations, sont typiques du contrôle des organisations administratives. La deuxième catégorie comporte un éventail plus large de droits, tandis que la troisième se concentre spécifiquement sur les droits de l’homme.[9]

De l’avis de l’auteur, un répertoire international aussi coloré de puissances est assez difficile à condenser en seulement trois catégories. Les frontières entre eux seraient difficiles à définir et de nombreux catégories supplémentaires pourraient apparaître.[10]

Il est intéressant de noter que l’ombudsman traditionnel n’était autrefois qu’un contrepoids aux méfaits et aux iniquités de l’administration publique.[11] De nos jours – du moins dans l’esprit de l’opinion publique hongroise – il est le gardien des droits fondamentaux et constitutionnels. L’étude approfondie de la littérature académique pertinente n’a fait que renforcer la conviction de l’auteur que non seulement il n’y a pas de contradiction ici, mais que ces deux approches sont fortement liées, puisque les actes administratifs violant les droits fondamentaux sont automatiquement illégaux et constituent presque certainement une violation des droits de l’homme.[12]

Il existe de nombreuses théories nuancées autour de ce sujet. L’objet des procédures du Commissaire aux droits fondamentaux – doté d’un ensemble général de pouvoirs – est toujours une contravention (une violation d’une législation ou un danger de violation) liée aux droits fondamentaux. Les erreurs administratives, c’est-à-dire les actes fautifs ou les décisions de l’administration publique qui ne violent pas ces droits, ne justifient pas une procédure de médiation. Les « infractions constitutionnelles » ne sont pas synonymes de «mauvaise administration », d’autant plus qu’en Hongrie, il n’incombe pas au commissaire de surveiller le bon fonctionnement de l’administration publique. Malgré cela, il a souvent été fait référence au droit fondamental des citoyens à la sécurité juridique et à des procédures équitables, justifiant de telles interventions du médiateur dans des questions administratives qui n’étaient pas de nature strictement constitutionnelle.[13] Encore une fois, cela ne fait que projeter l’apparence d’une contradiction, puisque le droit humain à une procédure équitable ressemble sans aucun doute à la fonction originelle des tout premiers médiateurs, à savoir détecter et combattre les erreurs administratives.[14] Le dilemme pourrait être résolu en permettant à l’ombudsman d’agir uniquement dans les cas où l’infraction violerait non seulement les normes professionnelles, mais aussi les normes juridiques et les droits fondamentaux du demandeur. Si l’erreur n’a pas de conséquence pour l’individu, alors un recours dans le cadre interne de l’administration publique devrait suffire ; qu’il soit adressé à l’autorité supérieure hiérarchique de l’acteur, à l’Office de contrôle de l’État, à la Cour des comptes ou, en dernier recours, à un procureur. Si la liberté personnelle du demandeur est violée, mais d’une manière qui ne peut être attribuée qu’à la violation d’une seule norme juridique, les commissaires pourraient toujours utiliser leur arsenal de « droit souple » et demander la modification de la législation actuelle afin d’éliminer les vides juridiques.[15]

Les fonctions évoquées ci-dessus sont encore compliquées par le fait qu’en plus de leur tâche de protéger les droits fondamentaux, certains considèrent également les médiateurs comme les gardiens à vocation générale de la Constitution elle-même,[16] tandis que d’autres nient fermement cette position.[17]

Un dénominateur commun à tous les bureaux désignés comme médiateurs est le contrôle de l’administration publique dans son sens le plus large. Leurs principaux instruments sont des recommandations, ce qui signifie qu’ils n’emploient que des « lois non contraignantes » qui ne peuvent pas être appliquées. Cette « aiblesse » est compensée par leur autorité, leurs connaissances professionnelles approfondies et leur grande marge de manœuvre. Cela signifie que les médiateurs peuvent parfois mettre de côté le texte rigide de la loi et faire des ouvertures vers le monde du droit de lege ferenda et du droit idéal. Ils peuvent examiner beaucoup de choses, mais ils ne sont souvent pas mandatés pour le faire, ce qui leur donne encore plus de marge de manœuvre pour évaluation.

L’indépendance peut être considérée comme un autre trait commun des commissaires aux droits fondamentaux, qui englobe à la fois l’autonomie organisationnelle (y compris, de préférence, l’immunité contre la révocation) et un processus électoral par le parlement, bien que des alternatives à ce dernier puissent certainement être trouvées dans la pratique. L’Union européenne a également choisi de créer un tel bureau. Nous analyserons ci-dessous les systèmes d’un certain nombre de médiateurs particulièrement influents.

L’adoption de la Charte des droits fondamentaux a renforcé la position du Médiateur européen, puisque la Charte contient un article spécifiquement consacré au Médiateur. Dans le même temps, le médiateur, par sa pratique, contribue à la mise en œuvre dans la vie quotidienne des dispositions de la Charte et à leur développement. La consolidation et le développement des dispositions de la Charte par le Médiateur européen se sont poursuivis particulièrement rapidement depuis que la Charte des droits fondamentaux a reçu le statut d’acte contraignant.[18] En raison du fait que le droit à une „bonne administration”[19] contenu dans la Charte des droits fondamentaux est devenu l’un des droits fondamentaux de l’homme dans l’UE depuis que la Charte est devenue juridiquement contraignante, la compétence du Médiateur européen a acquis un nouveau contenu substantiel et factuel (fonctionnel), élargissant sa capacité à influencer positivement l’administration de l’UE dans le domaine de la gouvernance et du respect des droits fondamentaux.[20]

En conclusion, il faut souligner qu’un médiateur aux pouvoirs excessifs renforce la „juristocratie” au détriment du respect du droit et de la souveraineté populaire.[21]

Bibliographie

Avtonomov, Alexei: Activités du Médiateur européen au titre de la Charte des droits fondamentaux: Promouvoir une bonne administration par le respect des droits de l’homme, Moscou, Institut de droit international et d’économie Nommé d’après Alexander Griboyedov, 2021.

Cservák Csaba: Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro publico bono, 2015/3.

Jakab Éva: Gondolatok Pólay Elemér korai tanulmányaihoz – a nemzeti szocializmus és a római jog, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, Vol. 10., 2020/2.

Kucsko-Stadlmayer, Gabriele: Európai ombudsman-intézmények, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010.

Miskolczi-Bodnár Péter: Az erkölcs és a jog szoros kapcsolata, Polgári Szemle, Vol. 11., 2015/4-6.

Pokol Béla: A jurisztokratikus állam, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Pokol Béla: Autentikus jogelmélet, Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2010.

Somody, Bernadette: A húszéves országgyűlési biztosi intézmény: ki nem használt lehetőség, Új Magyar Közigazgatás, Vol. 2., 2009/10-11.

Somody Bernadette: Hol húzódnak az ombudsman alapjog-értelmezésének határai? Jogtudományi Közlöny, Vol. 59., 2004/10.

Somody Bernadette: Ombudsmanok a magyar alkotmányos rendszerben, in Harmaty Attila (éd.): Jogi tanulmányok, Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 2001.

Varga Zs. András: Ombudsmanok Magyarországon, Budapest, Rejtjel Kiadó, 2004.

Références

  1. Péter, Miskolczi-Bodnár: Az erkölcs és a jog szoros kapcsolata, Polgári Szemle, Vol. 11., 2015/4-6, 27–33.
  2. Éva, Jakab: Gondolatok Pólay Elemér korai tanulmányaihoz – a nemzeti szocializmus és a római jog, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, Vol. 10., 2020/2, 127.
  3. András, Varga Zs.: Ombudsmanok Magyarországon, Budapest, Rejtjel Kiadó, 2004, 14. Planche à billets
  4. Varga: Ombudsmanok Magyarországon 30–31.
  5. Gabriele Kucsko-Stadlmayer: Európai ombudsman-intézmények, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2010, 29.
  6. Ibid. 27.
  7. Varga: Ombudsmanok Magyarországon 14.
  8. Csaba, Cservák: Az alapjogvédelem komplex intézményrendszere Magyarországon, Pro publico bono, 2015/3 24–25.
  9. Kucsko-Stadlmayer: Európai ombudsman-intézmények 96–101.L’auteur fait également allusion à la dichotomie entre « classique » et « hybride » adoptée par Linda Reif, qui est encore plus restrictive et difficile à différencier. Dans le cadre de son système, l’actuelle médiatrice hongroise relèverait principalement du modèle de classification des droits de l’homme. Il est très intéressant de noter qu’en Israël, les tâches du médiateur sont effectivement exercées par le bureau d’audit de l’État.
  10. Un instrument de différenciation pourrait être de savoir si le médiateur possède ou non des pouvoirs concernant les droits de l’homme en question – et si oui, ces droits sont-ils dominants dans le champ d’autorité du commissaire ? L’introduction d’un « recours constitutionnel pour violation des droits de l’homme » pourrait bien constituer un pouvoir supplémentaire pour les médiateurs organisés sous l’égide du modèle des droits de l’homme. Le système hongrois, par exemple, n’en fait pas strictement partie.
  11. Varga: Ombudsmanok Magyarországon 32.
  12. Selon certains, le droit à une administration publique équitable est un droit fondamental en soi. « Les critiques à l’encontre du bureau de l’ombudsman ont noté que les commissaires ont souvent établi la violation d’un « droit à la sécurité juridique » comme une violation d’un droit constitutionnel. Citant le paragraphe 1 de l’article 2 de la Loi fondamentale de la Hongrie, les médiateurs ont interprété les décisions illégales et erronées de l’administration publique comme une violation de la sécurité juridique et les ont élevées au rang de violations constitutionnelles. Et pourtant, ils ne pouvaient pas se référer à un droit fondamental classique dans tous les cas de cette manière. Voir : Bernadette, Somody: Hol húzódnak az ombudsman alapjog-értelmezésének határai? Jogtudományi Közlöny, Vol. 59., 2004/10, 327.
  13. Bernadette, Somody: A húszéves országgyűlési biztosi intézmény: ki nem használt lehetőség, Új Magyar Közigazgatás, Vol. 2., 2009/10-11, 10.
  14. Voir: Somody: Az ombudsman alapjog-értelmezésének határai 328.
  15. En d’autres termes, lorsqu’il s’agit « seulement » des libertés du demandeur qui sont violées, mais sans être obligé de prendre des mesures de la part du demandeur, le commissaire peut intervenir. Sur la différenciation plus poussée de ces deux catégories, voir: Béla, Pokol: Autentikus jogelmélet, Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2010, 188–196.
  16. Bernadette, Somody: Ombudsmanok a magyar alkotmányos rendszerben, in Attila, Harmaty (éd.): Jogi tanulmányok, Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 2001.L’auteur laisse entendre que – du moins le premier – commissaire général a franchi la ligne du gardien des droits fondamentaux individuels à celle de la Constitution elle-même.
  17. Varga: Ombudsmanok Magyarországon 176.Cela a également à voir avec l’idée de l’auteur selon laquelle le médiateur n’est pas un superviseur général; En règle générale, le commissaire n’agit qu’à la suite des plaintes des citoyens. Voir. Varga: Ombudsmanok Magyarországon 81.Et pourtant, lorsqu’il s’agit des candidats, certaines dispositions de la Constitution sont désormais pratiquement tombées sous le même regard que les droits constitutionnels.
  18. Alexei Avtonomov: Activités du Médiateur européen au titre de la Charte des droits fondamentaux: Promouvoir une bonne administration par le respect des droits de l’homme, Moscou, Institut de droit international et d’économie Nommé d’après Alexander Griboyedov, 2021, 1–2.
  19. István Bibó débat avec V. Szontagh et Z. Magyary in. Attila NURAY: Egyensúly, 2020., 25-29.
  20. Ibid.
  21. Il a beaucoup écrit sur la juristocratie Béla, Pokol: A jurisztokratikus állam, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017, 161.

 

Ronga Adrienn: Az élet elejéhez kötődő alkotmányos kérdések, avagy az abortusz alkotmányjogi megítélése

1. Témafelvetés

Jelen tanulmány témája az élethez való jog elejéhez kötődő alkotmányjogi gyakorlat áttekintése. Az élethez való jog az alapjogok katalógusának legfontosabb, elsőszámú része, ugyanis az élet, az emberi lét maga szükséges előfeltétele bármely más alapjog létezésének.

Egy alkotmányos rendszerben elismert alapjogok alapvető jellemzője normativitásuk: a jogosult oldalán jogilag kikényszeríthető jogi pozíciót, a kötelezett oldalán pedig jogilag számonkérhető kötelezettséget keletkeztetnek. Az alapjogok elsődleges kötelezettje az állam, amely az adott alapjog sajátosságaitól függően – e kötelezettsége keretében elsősorban az alapjog gyakorlásának tiszteletben tartására, be nem avatkozásra köteles, vagy szabályozási, szervezési megoldásokkal, intézmények és szolgáltatások fenntartása útján kell gondoskodnia, az alapjog érvényesítésének feltételeiről.

Az állam alapjogok érvényesülésének biztosítására vonatkozó kötelezettsége[1] tulajdonképpen az alapjogok fogalmából is következik: azzal, hogy az állam a jogrendjében elismeri és tiszteltben tartja azokat a kikényszeríthető jogi pozíciókat, amelyekre az államnak és más szervezeteknek, személyeknek nem lehet ráhatása, egyúttal arra is jogi kötelezettséget vállal, hogy ezen jogi pozíciók érvényesítését védelemben részesíti. Ezen állami kötelezettség keretében azért van szükség az alapjogvédelmi fórumok kialakítására, mert ezáltal biztosítható az alapjogok érvényesülésének kikényszerítése az állammal szemben és a magánjogi jogviszonyokban. A hazai alapjogvédelmi fórumrendszer megosztott: annak részei a hatósági jogvédelmet biztosító fórumok. Konkrétan a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság, az ombudsman-típusú szervek- különösen az alapvető jogok biztosa[2], valamint a bíróságok és természetesen az Alkotmánybíróság. Az Alkotmánybíróság elsősorban kiegészítő szerepet játszik, amennyiben feladata az alapjogsértő normatív aktusok és bírói döntések érvénytelenítése.[3] E tekintetben fontosnak tartom felhívni a figyelmet az alkotmányjogi panasz jogintézményére,[4] amely az egyéni alapjogvédelem dimenzióját jelentősen tágította az elmúlt évtizedben, ugyanakkor azt is meg kell ehelyütt jegyeznünk, hogy az abortusz vonatkozásában a magyar jogban az Alkotmánybíróság két meghatározó döntést hozott az 1990-es években, ami a legfontosabb alkotmányos kérdéseket megválaszolta.

A hazai alapjogvédelmi fórumrendszer mellett nagy hangsúlyt kapnak az alapjogvédelemben a szupranacionális fórumok. Az individuális alapjogvédelemben betöltött szerepe miatt érdemes kiemelni az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatát, amely egyedi ügyekben, egyéni panaszok alapján is vizsgálhatja az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt jogok érvényesülését, adott esetben az élethez való jog érvényesülését, vagy annak megsértését is megállapíthatja.

Jelen tanulmány az élethez való jog vizsgálata körében, annak sokat tárgyalt és kiemelkedő jelentőségű területével, az élet elején jelentkező alapjogi jelentőségű döntéssel, azaz az abortusszal, foglalkozik, ami az élethez való jog, mint leglényegesebb alapjog, valamint az emberi méltósághoz való jogból levezethető önrendelkezéshez való jog kollízióját eredményezi. Ez az alkotmányjogi konfliktus a világ szinte mindegyik országában lényegi és kulcsfontosságú alkotmányjogi kérdésként jelentkezik, amit országtól és korszaktól függően sokféleképpen oldottak fel akár az élethez való jog, akár az emberi méltósághoz való jogból levezethető önrendelkezéshez való jog javára. A tanulmány ezt a kérdéskört kívánja tárgyalni.

Kétféle felfogás létezik az élethez való jog és a méltósághoz való jog tekintetében. A dualista felfogás szerint test és lélek adja az embert. Élethez való jogból következik a kínzás, kegyetlen bánásmód tilalma, az emberi méltósághoz való jogból pedig a személyiségi jogok fakadnak. A monista felfogás szerint élet és méltóság nem szétválasztható a jog által érinthetetlen, ezzel szemben más jogot mérlegelni nem lehet. Ez a magyar Alkotmánybíróság nézőpontja is egyben.

Emberi méltósághoz való jog tulajdonképpen általános személyiségi jogot jelent, amely a magában foglalja az önrendelkezés szabadságát, a magánszférához való jogot, továbbá a személyiség szabad kibontakozását, illetve az egyéni szabadságot. Szokás „anyajogként” is hívni, mivel újabb jogok vezethetők le belőle. Minden más alapjog alapfeltétele, minden emberi joggal összefüggésben és azok lényeges tartalmának része, érinthetetlen lényege. Mivel abszolút, korlátozhatatlan, veleszületett, elidegeníthetetlen jog- a jogrendnek nem kell beavatkoznia, magától érvényesülő alapjog, főszabályként nem igényel szabályozást.[5]

Ahhoz, hogy az emberi méltóságról és ezen keresztül az élethez való jogról beszélni lehessen, elöljáróban szükséges tisztázni az emberi személy fogalmát, ugyanis az ember személye képezi a hozzá kapcsolódó jogok forrását így azoktól elválaszthatatlan. Az emberi személy tehát nem pusztán biológiai fogalom, amelybe bármi beleilleszthető, hanem annak ontológiai tartalma van, amit emberi természetnek hívunk. Az emberi természetről alkotott emberkép a természetjog által konkrétan meghatározott, ellentétben a posztmodern kor emberével, amely esendő és gyenge, így amíg előbbi esetben bizonyos értékek konkrétan meghatározottak és levezethetőek, utóbbi esetben már ezen értékek kikezdhetőek, egymással szembe fordíthatóak így az emberi én kiszakadva a valóságból, a természetnek már nem része többé.[6]

Az emberi természetből származó emberi személyiség tehát ezen személyi minőségéből fakadó azon joga, hogy egyáltalán emberi létét, identitását és kiteljesedésétbiztosító alapvető jogai, követelhető es biztosítandó jogosultságai legyenek.[7]

Az Alkotmánybíróság gyakorlata és az Alaptörvény említett rendelkezése egyértelműen arra a következtetésre jut, hogy a lélek és a test elválaszthatatlan egymástól, és az élethez való jog az emberi méltóság egyik alapvető megnyilvánulása. Ezért az élethez való jog oszthatatlannak és korlátozhatatlannak tekintendő. Mészáros álláspontja szerint ez a következtetés főszabályként helyes, azonban bizonyos gyakorlati esetekben elkerülhetetlen kivételek megállapítása, az élethez való jog nagyon szűk körben korlátozható, de csakis olyan indokok alapján, amelyek nem önkényes, ember alkotta szabályokon, hanem a dolgok természetes rendjén alapulnak, és az emberi természettel összeegyeztethetők. Az olyan, gyakran felmerülő kérdések, mint az eutanázia, a halálbüntetés vagy az abortusz, különösen kényes területnek számítanak. E témák esetében nem lehet egyértelmű állásfoglalást tenni az élethez való jog korlátozhatóságáról, mivel tartalmi sajátosságaik révén gyakran önkényesnek bizonyulnak, és az emberi természettel is ellentétesek lehetnek. Éppen ezért ezek a kérdések nem szolgálhatnak alapul az élethez való jog korlátozására.[8]

2. Nemzetközi kitekintés az abortusszal kapcsolatos gyakorlatot illetően

2.1 Abortusz az Amerikai Egyesült Államokban

Az abortuszt érintő nemzetközi kitekintésünkben különösen lényegesnek tartjuk az Egyesült Államok gyakorlatát bemutatni, figyelemmel arra, hogy itt az alkotmányos álláspont az abortuszhoz való jogot illetően a közelmúltban jelentős változáson ment keresztül és a jelen dolgozat megírása szerinti közelmúltbéli amerikai választások során is kiemelt társadalmi és politikai jelentőséget kapott ez a kérdés.

Az abortusz, mint alkotmányos kérdés vonatkozásában az Egyesült államokban évtizedeken keresztül, egészen az elmúlt évekig a Roe v. Wade ügy[9] volt a viszonyítási pont. Ez a 973-as precedens döntő hatással volt az Egyesült Államokban a terhességmegszakításhoz való jogra. Az ügy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága előtt zajlott, és alapvetően az abortusz jogszerűségét vitatta.

Az ügy háttere, hogy a „Jane Roe” néven ismert felperes, valódi nevén Norma McCorvey, egy Texas állambeli nő volt, aki abortuszt szeretett volna végrehajtatni, de a helyi törvények szerint azt csak akkor engedélyezték volna, ha az anya élete veszélyben lett volna. McCorvey ezért pert indított a texasi ügyész ellen, Henry Wade ellen, mert szerette volna, ha az állami törvények lehetővé tennék számára a terhesség megszakítását.

A Legfelsőbb Bíróság 1973. január 22-én 7-2-es többséggel úgy döntött, hogy a texasi abortusztörvény alkotmányellenes, mivel sérti a nők magánélethez való jogát, amely a 14. alkotmánykiegészítés (due process clause) alapján védelem alatt áll. A bíróság a döntésében azt állapította meg, hogy a nőknek alkotmányos joguk van dönteni arról, hogy folytatják-e a terhességet, legalább a terhesség első trimeszterében.

A Legfelsőbb Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a terhesség megszakításához való jog a magánélet védelmének része, amit az alkotmány biztosít. Az ügyben a bíróság azt is megállapította, hogy az államoknak joguk van az abortusz szabályozására, de csak akkor, ha az nem sérti túlzottan a nők jogait. A döntés három fő szakaszra osztotta a terhességet, és meghatározta, hogy az államok milyen mértékben szabályozhatják az abortuszt ezekben az időszakokban:

    1. Első trimeszter: Az állam nem korlátozhatja az abortuszt.
    2. Második trimeszter: Az állam szabályozhatja az abortuszt, de csak az anya egészsége érdekében.
    3. Harmadik trimeszter: Az állam korlátozhatja vagy tilthatja az abortuszt, kivéve, ha az anya élete veszélyben van.

A Roe v. Wade döntés mérföldkőnek számított az amerikai jogrendben, mivel széleskörű jogi és társadalmi vitákat váltott ki az abortusz jogszerűségével kapcsolatban. A bíróság döntése hosszú távon megerősítette a nők reproduktív jogait, és a döntés szerint a nők számára biztosította a szabad választás lehetőségét a terhesség megszakításában.

A Roe v. Wade döntést a későbbiekben számos jogszabály és bírói döntés módosította, a legfontosabb ezek közül a 2022. június 24-én meghozott Dobbs v. Jackson Women’s Health Organization ügyben[10] hozott döntés, melyben a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte a Roe v. Wade ügyben hozott ítéletet.

A Mississippi állam 2018-ban törvényt hozott, amely tiltotta az abortuszt, ha a terhesség 15 hetesnél tovább tartott, lényegében megszorítva a korábbi, az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága által elfogadott 1973-as Roe v. Wade döntés alapján biztosított jogokat. A Jackson Women’s Health Organization, Mississippi egyetlen abortuszklinikája, megtámadta ezt a törvényt, és az ügy végül a legfelsőbb bíróság elé került.

A kérdés, amelyet a bíróságnak meg kellett válaszolnia, az volt, hogy a Mississippi állam törvénye sérti-e a Roe v. Wade döntés által biztosított alkotmányos jogokat, amelyek garantálják a nők jogát az abortuszhoz, legalább a terhesség első 24 hetében.

A legfelsőbb bíróság 6-3 arányban úgy döntött, hogy a Roe v. Wade és a Planned Parenthood v. Casey (1992-es ügy) döntéseket meg kell változtatni, és így a döntés alapjául szolgáló alkotmányos jogot, miszerint a nőknek joguk van abortuszt végezni, elvetette. A bíróság arra az álláspontra jutott, hogy az alkotmány nem garantálja az abortuszhoz való jogot, és hogy ezt a kérdést a szövetségi törvények helyett az államokra kell bízni.

Ez a döntés gyakorlatilag megszüntette az abortuszra vonatkozó alkotmányos védelmet az Egyesült Államokban, és lehetővé tette az egyes államok számára, hogy szigorúbb korlátozásokat vezessenek be vagy akár teljesen betiltsák az abortuszt.

Roe v. Wade precedens elvetésével a legfelsőbb bíróság gyakorlatilag lehetővé tette, hogy az államok saját maguk döntsenek az abortusz szabályozásáról. Számos állam, különösen a konzervatív vezetésűek, azonnal életbe léptette a szigorúbb abortusztörvényeket, amelyek korlátozták vagy teljesen betiltották az abortuszt. Egyes államok, például Kalifornia[11] és New York[12], megerősítették az abortuszjogokat, hogy védjék a nők hozzáférését a szolgáltatáshoz. A döntés nagy politikai és társadalmi vitát váltott ki az Egyesült Államokban, ami folytatódik az egyes államok szintjén.

2.2 Abortusz Franciaországban

Franciaországban az első abortuszt szabályozó törvény, Veil-törvény (Loi Veil) 1975. január 17-én lépett hatályba. A törvény az elnevezését Simone Veil, akkori francia egészségügyi miniszterről kapta. A törvény lehetővé tette a nők számára az abortuszt, ha a terhesség nem haladja meg a 10 hetet, és ha az orvos megítélése szerint az abortusz nem veszélyezteti a nő életét, valamint, ha a terhesség folytatása pszichológiai vagy társadalmi problémákat okozhatna.

A törvény hatására az abortuszokat a nyilvános egészségügyi rendszer keretein belül, orvosi felügyelet mellett lehetett végrehajtani. 2001-ben a törvényt kiterjesztették, lehetővé téve az abortuszt a terhesség 12. hetéig. 2014-ben pedig a törvény tovább könnyítette a nők számára az abortuszhoz való hozzáférést.[13]

Franciaország 2024-ben alkotmányos joggá tette az abortuszhoz való jogot a világon elsőként (vitatott, hogy ezt Franciaország elsőként tette meg alkotmányos szinten, ugyanis a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság Alkotmányának 191. cikke a szakirodalom egyes szerzői szerint már utalt az abortusz szabadságára).[14]

2.3 Abortusz Lengyelországban

Lengyelországban, hasonlóan az Egyesület Államokhoz szintén komoly jogi, társadalmi és politikai vitákat váltottak ki az elmúlt években az abortusszal kapcsolatos alkotmányossági döntések.

Lengyelországban az 1993-ban megalkotott törvény alapján az abortusz főszabály szerint illegális volt, mely alól lényegében három kivételt engedett az abortuszra:

    1. Ha a terhesség veszélyeztette az anya életét.
    2. Ha a magzat súlyos rendellenességekkel rendelkezett.
    3. Ha a terhesség nemi erőszak vagy vérfertőzés következményeként jött létre.

A 2020-as ref. K 1/20 számú alkotmánybírósági határozat azonban kimondta, hogy a magzat súlyos rendellenességei nem lehetnek elegendő indokok az abortusz elvégzésére. Ezt a döntését a lengyel alkotmánybíróság azzal indokolta, hogy a magzat életének védelme az Lengyel Alkotmány értelmében elsődleges jog, és az abortusz nem sértheti ezt a jogot, még akkor sem, ha a magzat életképtelen vagy súlyosan sérült lenne.[15]

A döntés tehát az abortusz egyébként is szűk törvényes kereteit tovább szűkítette és az Alkotmánybíróság azt mondta ki, hogy a terhesség megszakítása nem lehet engedélyezett a magzat súlyos, életképtelen rendellenességei miatt. A döntés alkotmányos alapja az volt, hogy az Alkotmány „minden emberi élet védelmét” biztosítja, így a magzat jogait is védeni kell, és nem szabad eltérni ettől a jogi elvtől.

Az M.L. kontra Lengyelország ügy kapcsán az Emberi Jogok Európai Bírósága elé került a lengyel alkotmánybíróság 2020-as döntése. A kérelmező beadványában azt állította, hogy Lengyelország a 2020-as alkotmánybírósági döntésével egyebek mellett megsértette a magán- és családi élethez való jogát (az Egyezmény 8. cikke), valamint a kínzás és az embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmát (az Egyezmény 3. cikke). Indokolásul a kérelmező előadta, hogy az abortuszra vonatkozó szabály megváltoztatása szenvedést, megaláztatást és egyéb, nehezen előre látható következményeket okozott lelki és testi egészségére nézve. Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2023. december 14-én meghozott 40119/21 számú döntése kimondta, hogy a lengyel Alkotmánybíróság határozata jogellenesen sértette a kérelmező magán- és családi élethez való jogát.[16]

3. Az abortusszal kapcsolatos magyar alkotmánybírósági gyakorlat

A szakirodalomban első abortusz határozatként elhíresült 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a terhesség megszakítására vonatkozó szabályok rendeletben való meghatározása alkotmányellenes, azaz egyfajta formai alkotmányellenességről határozott ebben a döntésében az Alkotmánybíróság. Mindezek okán az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 29. § (4) bekezdésének első mondatát, amely szerint ,,A terhesség megszakításának csak jogszabályban meghatározott esetekben és rendelkezések szerint van helye”, valamint ugyanazon törvény 87. § (2) bekezdését, továbbá a terhességmegszakításról szóló 76/1988. (XI. 3.) MT rendeletet és az annak végrehajtására kiadott 15/1988. (XII. 15.) SZEM rendeletet alkotmányellenesnek mondta ki, és 1992. december 31-i hatállyal megsemmisítette. A mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványokat az Alkotmánybíróság elutasította.[17]

A 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, azaz az ún. második abortusz határozat rendelkező része kijelenti, hogy nem alkotmányellenes az abortusz engedélyezése, ha egy terhes nő súlyos válsághelyzetben van, de az államnak biztosítania kell a magzati élet védelmét ellensúlyként. E két mondat kiemelésével az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy elismeri a nők önrendelkezési jogát az abortusszal kapcsolatban, és nem kíván változtatni a korábbi szabályozás alkotmányosságán. Az indoklás megerősíti az 1991-es döntésben foglaltakat, amely a magzat jogalanyiságáról és az állam életvédelmi kötelességéről szól, ugyanakkor vannak bizonyos hangsúlyeltolódások.[18]

Az Alkotmánybíróság a második abortusz határozatban megállapította, hogy a magzatvédelmi törvény megalkotásával a parlament formálisan teljesítette kötelezettségét. A törvényben nem rendelkeztek a magzat jogalanyiságáról, ami azt jelenti, hogy a magzat a jog szerint nem minősül embernek, és így nem illetik meg jogok, például az élethez vagy a megszületéshez való jog. Az Alkotmánybíróság elfogadta ezt a törvényhozói döntést, és nem kívánta személynek nyilvánítani a magzatot, illetve jogokkal felruházni. Továbbra is úgy véli, hogy a magzat jelentős, de nem abszolút védelemre jogosult, amelyet a nő önrendelkezési jogával kell mérlegelni.[19]

Az Alkotmánybíróság második abortusz határozata az emberi jogok európai egyezményére hivatkozik a magzat jogi státuszának vizsgálatakor, amely védi az élethez való jogot. A határozat idézi a strasbourgi emberi jogi bizottság 1980-as ítéletét, amely szerint a “mindenki” kifejezés nem vonatkozik a meg nem született gyermekre. Egy későbbi strasbourgi döntés ehhez hozzáfűzte, hogy a tagállamoknak szabadságuk van az abortusz szabályozásában. Ennek alapján a magyar Alkotmánybíróság nem talált alapot a magzat jogalanyiságának kiterjesztésére a közös európai mérce szerint.[20]

Az Alkotmánybíróság második abortuszdöntése a kiegyensúlyozottságra törekszik, elismerve, hogy a terhesség első szakaszában a nők önrendelkezési joga elsőbbséget élvez, míg a magzatnak ebben a szakaszban még nincsenek egyéni jogai. A válságindikáció formális szerepét is elfogadhatónak tartja, összhangban az európai jogfejlődéssel. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a magzati élet kiemelt védelmet érdemel, és a korábbi magzatvédő állásponthoz képest némileg visszafogottabban fogalmaz.[21]

Bibliográfia

Csehes András: Francia büszkeség, egyetemes üzenet, avagy az ördög biztos ugrál örömében? – Az abortuszhoz való jog rögzítése Franciaország alkotmányában, jtiblog, 2024. március 19., https://jog.tk.hu/blog/2024/03/francia-buszkeseg-egyetemes-uzenet

Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2018.

Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia, in KAISER Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2016, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2016.

Cservák Csaba: The Place of the Ombudsman Within the Framework of Government Organizations, in Gianluca, Meschini (szerk.) Constitutionality across the gglobe: Constitutionality Around the World, Újvidék, Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, 2018.

Łętowska, Ewa: A Tragic Constitutional Court Judgment on Abortion, Verfassungsblog, 12 Nov 2020, https://verfassungsblog.de/a-tragic-constitutional-court-judgment-on-abortion/

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, 2021. Jogtudományi Különszám.

Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIT, 2020/2.

Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019.

Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé – a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010.

Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1.

Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2018.

Tóth Gábor Attila: A második abortuszdöntés bírálata, Fundamentum, III. évf., 1999/1.

Egyéb források

Abortion in New York State: Know Your Rights, New York State, https://www.ny.gov/programs/abortion-new-york-state-know-your-rights

Your legal right to an abortion, Carlifornia abortion access, https://abortion.ca.gov/your-rights/your-legal-right-to-an-abortion/index.html

Le droit à l’avortement, Gouvernement, Le site officiel sur l’IVG, https://ivg.gouv.fr/le-droit-lavortement

Hivatkozások

  1. Az alapjogvédelem komplex intézményrendszeréről ld. részletesen: Cservák Csaba: Az alapjogokat érvényesítő intézményrendszer, Debrecen, Lícium-Art, 2018.
  2. Az ombudsmani intézményrendszerről ld. részletesen: Cservák Csaba: The Place of the Ombudsman Within the Framework of Government Organizations, in Gianluca, Meschini (szerk.) Constitutionality across the gglobe: Constitutionality Around the World, Újvidék, Vajdasági Magyar Tudományos Társaság, 2018, 79–84.
  3. A valódi alkotmányjogi panasz jogintézményének jelentőségét mutatja, hogy bevezetésével az Alkotmánybíróság olyan hatáskörhöz jutott, mely még magára demokráciára is hatást gyakorol egyes demokrácia kutatások szerint. Az Alkotmánybíróság által elbírált alkotmányjogi panaszok ugyanis igazságszolgáltatás alkotmányosságáról is képet adnak. A 2016. évi Jó Állam Jelentésben például a demokrácia hatásterületen belül, a demokratikus joggyakorlás dimenzió keretein belül mérték a bírói döntések ellen benyújtott alkotmányjogi panaszok számát. Lásd: Cservák Csaba – Farkas György Tamás – Rimaszécsi János: Demokrácia, in KAISER Tamás (szerk.) Jó állam jelentés 2016, Budapest, Nordex Nonprofit Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2016, 112–113.
  4. Az alkotmányjogi panasz jogintézményét illetően ld. részletesebben: Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panaszok befogadása központi problémaköréről, KRE-DIt, 2021. Jogtudományi Különszám, 1–16.; Farkas György Tamás: Az alkotmányjogi panasz befogadhatósága, különös tekintettel az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésre, KRE-DIT, 2020/2, 1–35.; továbbá Farkas György Tamás: Az utólagos normakontroll valódi alkotmányjogi panasz befogadhatóságára gyakorolt hatása, avagy az alapvető alkotmányjogi kérdés követelménye mint speciális ítélt dolog az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in Anon (szerk.): Az Alaptörvény érvényesülése a bírói gyakorlatban II.: Alkotmánybírósági panasz – hatáskörrel kapcsolatos kérdések, Budapest, HVG-ORAC, 2019, 558–567.
  5. Szabó Zsolt: Tansegédlet az alkotmányjogi záróvizsgához, Budapest, Patrocinium, 2018, 175–176.
  6. Mészáros Ádám Zoltán: Az élethez való jog a jogellenességet kizáró okok tükrében, Jogelméleti Szemle, 2013/1, 2.
  7. Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé – a méhmagzat életjogának tesztjén keresztül, in Schanda Balázs – Varga Zs. András: Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéről, Budapest, PPKE-JÁK, 2010, 19.
  8. Mészáros: Az élethez való jog 2–3.
  9. A jogesetet és a bírósági döntést lásd: Roe v. Wade, 410 U.S. 113 (1973), Justia U.S. Supreme Court, https://supreme.justia.com/cases/federal/us/410/113/
  10. A jogesetet és a bírósági döntést lásd: Dobbs v. Jackson Women’s Health Organization, 597 U.S. 215 (2022), supremecourt.gov, https://www.supremecourt.gov/opinions/21pdf/19-1392_6j37.pdf
  11. Ld. Your legal right to an abortion, Carlifornia abortion access, https://abortion.ca.gov/your-rights/your-legal-right-to-an-abortion/index.html
  12. Ld. Abortion in New York State: Know Your Rights, New York State, https://www.ny.gov/programs/abortion-new-york-state-know-your-rights
  13. Ld. Le droit à l’avortement, Gouvernement, Le site officiel sur l’IVG, https://ivg.gouv.fr/le-droit-lavortement
  14. Ld. Csehes András: Francia büszkeség, egyetemes üzenet, avagy az ördög biztos ugrál örömében? – Az abortuszhoz való jog rögzítése Franciaország alkotmányában, jtiblog, 2024. március 19., https://jog.tk.hu/blog/2024/03/francia-buszkeseg-egyetemes-uzenet
  15. Ld. Ewa Łętowska: A Tragic Constitutional Court Judgment on Abortion, Verfassungsblog, 12 Nov 2020, https://verfassungsblog.de/a-tragic-constitutional-court-judgment-on-abortion/
  16. Ld. M.L. v. Poland, (Application no. 40119/21), ECHR, https://hudoc.echr.coe.int/eng#{%22appno%22:[%2240119/21%22],%22itemid%22:[%22001-229424%22]}
  17. 64/1991. (XII. 17.) AB határozat
  18. Tóth Gábor Attila: A második abortuszdöntés bírálata, Fundamentum, III. évf., 1999/1, 3.
  19. Uo.
  20. Uo. 4.
  21. Uo.

 

Zmák Tamás: State, Non-Denominational Free Public Education, without Religious Education –The Public Education Programme of the Hungarian Masonry between 1900 and 1913

Introduction

The lodge system in the domestic Masonic world was not homogeneous. Lodges which initially had conservative values underwent a major transformation between their legitimation by the state in 1868 and the turn of the century. A significant change was, compared to their 18th-century predecessors, that the post-1869 lodges were recruited specifically from the middle and lower middle classes, and just very few members from the higher social classes could be found among them. It was a recurring theme in some Masonic memoirs and sources that the membership felt that their own lodge had no means to take action.[1]

However, overt engagement in politics by lodges was forbidden by both the Masonic constitution and the regulations of the Ministry of Interior. The deal with the state was followed to the letter by some of the federation’s membership, while the membership of other lodges, especially those formed after 1900, became increasingly vocal in their demands for lodges to play a role in the progressive transformation of society. It was along this debate that the conservative/liberal-radical opposition within Hungarian Freemasonry began to take its course. The former included lodges such as: Hungaria, Corvin Mátyás, Deák Ferencz, Nation; while the latter included: Comenius, Galilei, Demokratia, Martinovics, King Lazlo, Coloman the Learned[2] Between the two groups, radicalising lodges, or lodges showing traits of both trends can also be found. Both conservative and liberal lodges of the period considered the Hungarian school system a strategic area of paramount importance, in which they wanted to play a part.

The Hungarian Public Education System of the Period

This section provides a summary overview of the Hungarian public education of the late 19th and early 20th centuries, in which the Masonic lodges defined their educational policy objectives. The work is primarily based on the relevant chapter of Ignác Romsics’s book titled Hungary in the Twentieth Century, and on the summary of the subchapter on education in Tamás Dobszay’s university textbook.[3]

Public Education in The Second Half of Dualism

Elementary education was regulated by the Act XXXVIII of 1868. The period saw an increase in the number of state and municipal schools: in the 1890s, only 10% of schools were run by the state or a municipality, while by 1913, the rate increased up to 30%. However, church and denominational schools remained dominant: at the end of the period, 70% of the educational institutions belonged to a denomination, most of them to the Roman Catholic Church. Children started school at the age of 6 and compulsory school age was 12 and 15. Attendance of elementary school was compulsory up to the age of 12, which in practice could only be achieved up to the age of 10. Pupils who did not study further were supposed to receive a reviewing course for 5 hours per week during the winter and 2 hours per week during the summer up to the age of 15. Between 1869 and 1914, the number of schools increased from 14,000 to 17,000; the number of teachers from 18,000 to 34,000; and the number of students from 729,000 to 2 million. In 1870, 60% of children aged 6–12 were attending school. This number grew to 81% by 1890, and to 85% by 1913, although, there were many dropouts, especially in some parts of the countryside. The schools had to overcome many shortcomings, the number of classrooms, for instance, was only a few thousand more than the number of schools at the turn of the century. Many village schools had 100 or more children in a single classroom. One teacher had a national average of 64 pupils in 1913–1914. In 1914, 58% of all elementary schools had one teacher, 21% had two, and 7% had three. The learning material was therefore very superficial. Both the curricula of 1869 and of 1905 set literacy as the main objective. In addition, numeracy, religious education and ethics, physical education, science, history – mainly Hungarian – and geography were given priority. The educational vision was to reduce illiteracy, a programme that proved successful, however, incomplete: 68% of the population was literate in 1910. The process was accelerated after 1908 when public education, that formerly required a tuition fee, became completely free. The majority started working after the first four grades of elementary school, that is, at the age of 10.

For those who continued their studies, secondary schools preparing for tertiary education, vocational schools with a practical approach, and higher-elementary schools offered the opportunity. Secondary school had eight grades which was later parted and evolved into a secondary grammar school and a secondary school of science. Both the grammar school and the secondary school of science were for pupils between 10 and 18 years of age and ended with a final exam. The grammar school focused on humanities, teaching classical languages and classical education, while at the core of the secondary school of science’s curriculum laid science and modern languages. While taking the final exam after a grammar school provided access to any university, a final examination certificate from the secondary school of science granted admission only to the University of Technology, to faculties of natural science and to tertiary colleges of economics and technology. The role of the Church remained predominant among secondary schools: there were only 38 state secondary schools for 118 denominational secondary schools. The other model was the higher-elementary school: after 4 years of elementary school, pupils studied here for 4 years, 24 hours a week, up to the age of 16. Learning material was reduced, and priority was given to practical skills, while the completion did not provide pupils with a final examination certificate, which meant that they could only become a civil servant and could not continue their studies at a university. Another type of school relevant to the present research was the higher commercial school, which provided pupils with the opportunity to work in commercial and industrial businesses and gave a commercial final examination certificate. The latter provided access to trade academies and colleges, but not to universities.[4]

Between 1870 and 1913, the number of secondary schools increased from 170 to 257, and the number of secondary school pupils from 35,000 to 81,000. This means that 2.5–3% of 10–18-year-olds attended secondary school before the First World War. By 1910, the number of secondary school graduates rose to 251,000, representing 1.4% of the population. It is important to note that these figures were not far behind the figures of Western Europe at the time.

Historical context in Hungary between 1900 and 1913

Since 1867, political and parliamentary life in Hungary has been defined by the struggle between the governing party and the opposition. The governing party’s goal was to maintain the status quo and close ties with Vienna. The opposition called for social change, in the loosest possible cooperation with Vienna, the other centre of the state. More than half[5] of Hungary’s population was non-Hungarian-speaking at this time, so in the era of nationalism this was a source of tension. Another time bomb was the issue of land distribution, because millions of peasants did not have own land and the extension of the right to vote, as only 6% of Hungarian society had the right to vote and to stand as a candidate. The liberal-conservative elite was interested in maintaining these conditions because they feared that radical political reforms would strengthen ethnic minorities, a process that would lead to the disintegration of the country. At the same time, progressive political groups appeared in Hungary – mainly the Social-Democratic Movement and the bourgeois radicalism –, which hoped to solve national and social problems by extending land distribution and suffrage. The two approaches did not fit together. The open break among the Hungarian intellectual elite took place in August 1906. This is when the Social Sciences Society, which examined sociology, split into two. Those who left the association formed the Hungarian Social Science Association, a conservative, liberal faction that believed in slow social change. Those who remained in the Social Science Society called for radical, progressive social change.[6] The split limited the Society’s supply to young Jewish intellectuals.[7] From that time onwards, the Jewish question became the theme of ideological and scientific debates and positions. There was one more development in the case, and that was the intellectual closure, the loss of clarifying debates and meaningful dialogue.[8] The Social Science Society became the forum of the movement of bourgeois radicalism with Oszkár Jászi, Endre Ady, Pál Szende. Bourgeois radicalism is not a bourgeois or radical democrat, but a kind of socialist ideology, or more precisely a loose alliance of different liberal non-orthodox Marxist socialisms.[9] Basically, Jászi dreamed the idea of “two Hungaries”: in this ideology’s opinion two Hungarians are fighting each other: the old and the new, the reactionary and the progressive, the old feudal and the new socialist.[10] Their view of history and society was not a scientific work, but a set of subjective opinions that subordinated everything to the creation of a “new Hungary”. In addition to this there was growing anti-Semitism in the country, which used to be a religious question now became a political matter.

Meanwhile, political Catholicism, for example in the form of Christian Socialism, also appeared in Hungary by the figure of bishop Ottokár Prohászka.[11] Political Catholicism sought to defend the Church’s school system, its land property and its rights against the secular state. In the political life one of the major representatives of Catholicism was the Catholic Populist Party led by Károly Huszár. In response to the increasingly militant stance, Jesuit radical Béla Bangha and his journal, the Magyar Kultúra [Hungarian Culture],[12] political Protestantism and later political atheism also appeared in public and university life. If we would like to understand the fundamental difference between Roman Catholic and Protestant education, the perfect example is the discussion between the Roman Catholic priest, philosopher, politician, professor Gyula Kornis and the Protestant politician, education expert and professor Sándor Imre. According to Kornis the function of school is recreating the existing social hierarchy and keeping the order of society, the status quo mainly through the grammar schools. Opposite of this opinion Sándor Imre believed that the purpose of education is to create flexibility and interoperability between classes of society, mainly through the development of civil and technical schools.[13]

In summary, the school system became a “battlefield” of the different paradigms, denominations, faiths, classes of society and political courses, because every actor of the public life wanted to create their next generation through their own ideology in education. All of the sides’ catchword was: “Who has the youth, has the future.”

The 1900 Programme of King Lazlo Lodge

As the turn of the century approached, domestic lodges increasingly felt that they were operating in a vacuum and were unable to offer real action plans to their members calling for social change. The process was further fuelled by the growing number of teachers and instructors joining the lodges between 1899 and 1910, particularly, from elementary schools, higher commercial schools, higher-secondary schools of science and higher-elementary schools. The teachers of these types of schools could hope to improve their social and existential situation and gain more prestige through Freemasonry, which thus provided them with a channel for advocacy and representation in national political affairs.

This was the situation from which the Hungarian lodge world was moved by the King Lazlo lodge in Nagyvárad in 1899, with its newly elected Worshipful Master, dr. Zsigmond Várady. Following his election, at the meeting of the King Lazlo lodge on 20 April 1900, Worshipful Master Zsigmond Várady presented his proposal titled the Social programme.[14] This 21-page handbook contained a comprehensive plan for the social, political, ecclesiastical, and educational transformation of the Hungarian society. Its importance cannot be overstated as in the following years, all the lodges in the country defined themselves in accordance with this document. This event was a breakthrough in terms of mobilising the membership. In the coming years, several lodges expressed their opinions and suggestions for further reflection on the Social Programme in the official Masonic gazette titled Kelet (East). This programme defined the thinking of the Masonic lodges for years, setting new ambitious goals and generating new conflicts in a society that had hitherto rigidly refused to take a public role. Among its diverse visions, the ideas on education will be examined hereinafter.

The Objectives of Radical Education Policy

A radically new approach was brought about by the King Lazlo lodge’s Social Programme which proposed the profound reform of the state education system. The handbook of proposals was divided into two large parts each consisting of smaller points that analysed the issues of education, church, property, and suffrage. As Zsigmond Várady set forth in the introductory part, the nation was underdeveloped, in a state of wealth decline, while Catholic trends were advancing, which he termed reactionary. The great transformations must be carried out by the nation, however, under the coordination of the Freemasonry. The fact that their treatises on education are included in Part I, point 1 of the handbook, that is, it opens with them, demonstrates their dedication to public education. According to these, only as much learning material should be included in the curriculum as is needed in daily practical life. Students must be taught selfless love and patriotism in schools. To do this, however, they saw it essential to remove religious education from schools, as it generates hatred and divides society: “To this end, it is also necessary to place religious education into the framework of church life separated from school, so that it does not instil an aversion or even hatred of other faiths in the heart of the child …”[15] The handbook continues with the nationalisation of schools and teacher training, which led to the removal of the school network from the hands of the Churches: “Public education and teacher training should be nationalised entirely; all curricula that contradict modern scientific achievements should be eliminated, including those that are practically futile.”[16]

They call for the education to be free of charge and for teaching materials to be provided by the state. They urged the introduction of “state compulsory education” and handicrafts until the school leaving examination, as well as the education of “appreciating the beauties of nature and art”. “A public school for nursery teachers shall be established in every village and universities shall be located in the countryside.”[17] Other plans included the extension of educational freedom for women, itinerant education, free education, lyceums and readings, distributing the works of patriotic writers to the general public. The provision for free education for workers is also mentioned as part of point 4. In the following, the practical implementation of these latter initiatives will be examined.

Not all the points were radical however, for example, the Hungarian Freemasonries insisted on a monarchical form of government. Regarding the origins of inspiration for the programme, the turn-of-the-century articles of the journal Kelet may provide some information.[18] These give an account of the education policy programmes of the French and Belgian Masonic lodges. In 1899, at the suggestion of the French Grand Lodge, the French lodges discussed the following topics:

…how to organise public education if we want all schools to be the disseminators of modern ideas, what actions should be taken against those whose educational establishments instil reactionary principles into the minds of children, how to weed out religious hatred among denominations from public schools, how to prevent austerity at the expense of public education, how to remove nuns from all girls’ schools …[19]

While the Belgian Grand Orient had reportedly refused to get involved in Belgian denominational education issues, its members had individually spoken out against the presence of clergy in schools. The Belgian Grand Lodge had previously stated that, in its opinion, education should be secular, compulsory, and free. The Western European examples thus presumably served as guidelines for the King Lazlo lodge, providing a model for the group around Várady. Nevertheless, they were by no means instructions.

The Social Programme’s otherwise harsh language did not appeal to the taste of many lodges. There was great indignation that its lines pointed out the perceived unviability of the mainly conservative, non-political line of thought that had been taken up to that time and called for almost open engagement in politics. The former was offensive, the latter unacceptable to the older generations of Freemasons, who voiced their opinions, so in the next one or two years, almost all the worshipful masters, except Grand Master George Joannovich, took a stand on the programme.

An article by Mór Gelléri, the editor-in-chief of Kelet and member of the Coloman the Learned lodge, was particularly resounding.[20] He scrutinised the draft made by the lodge in Nagyvárad, which, in his opinion, seemed new only in its rhetoric. He particularly criticised the programme’s suggestion that his generation had done nothing for decades. Whereas, according to Gelléri, there were indeed lodges specialising in the education of the people and the uplifting of the intellectual proletariat. According to Gelléri, these lodges, which are not named in the source, had already been involved in the reform of secondary school curricula, tried to influence the spirit of the textbooks, and sought links with teachers to educate children in the Masonic spirit. It is noteworthy however, that Gelléri also saw the radicals’ overall view of Hungary as highly exaggerated. In his opinion, there are indeed serious problems in the country, but they were no weightier than in other European countries.[21]

László Perjessy’s reflection from the Árpád Lodge was less critical.[22] He was admitted to the Árpád lodge in Szeged in 1900[23] and was headmaster of a higher commercial school of the town.[24] He was able to identify with the programme in principle and saw it as highlighting relevant issues. However, he condemned its tone as unfair to other lodges that led to unnecessary internal strife. Nevertheless, he also acknowledged that the style stemmed from a legitimate impatience.

B. Bárczi[25] presented the programme in the circle of Philantropia,[26] in the town of Zombor.[27] Bárczi said that he had heard many condemnations of the Social Programme, but he believed that political discussion should not be completely excluded from lodge life. “This idea of the King Lazlo lodge is both good and clever.” Among the many points, Bárczi highlighted the issue of public education, too. In his view, the way the whole Hungarian system of public education was set up at the time was contradictory to the feasibility of the Nagyvárad programme as it lacked the right people and the necessary financing. The latter highlighted an important point. Hence, the issue could be debated, but there was not much room for progress.

Despite criticisms, the King Lazlo lodge must have felt a sense of momentum, since shortly after the declaration of the Social Programme, it further detailed its education plans in two pamphlets.[28] According to these, public education must be based on pure human ethics; religious education should be left up to the family and should be replaced with ethics lessons; while the education should be scientific, overloading the curriculum is to be avoided; a network of field trips should be established; at least one modern foreign language should be made compulsory (preferably English or French); nurseries and schools should be established in every municipality; the salary of teachers should be raised; unlimited right of public inquiry should be provided; teacher training should be improved; state control should be exercised over all schools; commemorations with ethical purposes should be organised in the schools; tuition fees should be cheap and fully waived for the poor; practical development of girls’ education and freedom of education for women should also be realized. The detailed line of thought was later supplemented by the nationalisation of public education and teacher training; and the requirement to remove from the curriculum anything that is not in line with the latest scientific research; and that teaching materials along with equipment should be provided by the state and compulsory state education should be introduced. The ambitious plans were intended to fill gaps in the Eötvös education system in many areas. There are therefore several points among those listed above which served progress with modernisation upon further reflection: such as free education, teaching of a modern foreign language, complete abolition of truancy. At the same time, the issue of state, non-denominational education, which did not want to include religious education as a subject, was a source of serious tension.

The lodge of Nagyvárad was condemned by the Grand Lodge and the Council of the Federation for their ambitious plans and described their programme as unconstitutional “…because it seeks to play a political role, to control the political governance of the country and to challenge the authorities that run it.”[29] However, the King Lazlo must have felt that it drew level with the Grand Lodge and, as the leader of radicalism, could begin to build a new direction. The next stage in the process of becoming independent was the roving conference announced by the King Lazlo Lodge on 2 December 1902, which from then on was planned to be held in a different town every year. The roving conference wanted to work alongside the national congresses, whose work, according to Zsigmond Várady, did not exceed administrative tasks.[30] The venue, agenda, and the time of the first roving conference were announced by the lodge members of Nagyvárad without consulting the Grand Lodge, leaving the Grand Lodge in an impasse: if they join the conference, they would give legitimacy to it; if not, the points would be discussed without them. Out of the 56 lodges operating in Hungary at the time, 24 were invited to the conference, where in the end the representatives of 18 lodges were present.[31] Education was a key topic at the meeting. In his opening speech, Várady pointed out that he saw the excessive power of the Catholic Church in Hungary as the main obstacle to the development of Hungarian society, and by taking away denominational schools, universities and academies from the Church, this position could be eliminated. In the end, the roving conference agreed on the following four points: 1) they expressed the need to nationalise schools; 2) the introduction of ethics as a subject in schools; 3) the withdrawal of religious education from schools; and 4) they entrusted the Union Lodge to prepare and map out these issues.[32]

Masonic Evaluation of the Role of Religious Education in Education
(1900–1908)

From the previous chapter, the main demands of the new direction dictated by King Lazlo lodge are clearly visible: state, non-denominational, free, and compulsory school system for all. In addition to the widespread extension of suffrage, as a logical complement to it, the radical transformation of the education system became the main objective of progressive Freemasonry. Those lodges and members who were prepared to identify with radicalism felt particularly important to remove religious education from the curriculum and made efforts to limit it to private life. Their main argument was that since the content of religious education varied from denomination to denomination and its interpretation depended largely on the presentation and personality of the teacher, who was in most cases a member of the clergy, therefore, in the education of future generations, it would easily lead to hatred among children, thus building barriers between them. This insight also became more pronounced in Masonic circles from the late 1890s. Dr. Menyhért Edelmann,[33] a doctor and a member of the King Lazlo lodge, argued that religious education should be replaced by general moral education:

Against the present system of religious education, which instils denominational hatred into the soul of the young child and erects a barrier between man and man at an early age, we took a stand, we published and distributed perhaps the first manual of moral education in Hungarian to sow the seeds of pure human morality.[34]

Later sources also failed to precisely define the nature of the moral education as a substitute for religious education. The emphasis was mainly placed on the fact that the content of this subject had fewer risks of arousing emotions, and entrusted its transmission to qualified teachers, not to priests. As it has been mentioned in the previous chapter, the removal of religious education from compulsory school curriculum occupied a prominent place in the Social Programme and its addenda and among the points of the subsequent roving conference, which was able to win the agreement of many members. It is not a coincidence that a third of the federation also considered the ideas of the French work programme mentioned above worthy of being applied to the Hungarian situation. A discussion on the question of religious education could thus begin, in which there was a basic consensus among the members.

The headmaster, László Perjessy, quoted earlier, agreed with the abolition of religious education from schools. He saw the difficulty in that leaving religious matters to families provides no guarantee for the child not receiving even more hate speech about people of other religions.[35] Perjessy did not elaborate further on his suggestion, nor did he offer any solutions, but this research presumes that it is possible that similar questions led the designers of later Masonic dormitories.[36] László Árpád Taxner,[37] a member of the Comenius lodge believed that society was experiencing a moral deficit because religious education was failing its role in moral development.[38] “Religious education,” he writes, “is lost in its rituals”. Morality can be “more” because the moral is unified while religion depends on the “denomination”, it is divisive, and open to many interpretations. He saw great danger in the complete withdrawal of moral education from teachers, which had been transferred to teachers of religious education. He asked his lodge to take up the following directive:

the training and consolidation of the moral sense and character of the pupils is primarily the task of the teacher, moral education, initially in the lower grades is suitable in the form of stories, benevolent advice and parables, then gradually developed from grade to grade into the form of narratives, life and character sketches, included among the ordinary subjects, scheduled an hour a week or divided into half-hours, to be presented and explained by each teacher in his or her own class.[39]

The development of educational agendas similar to those of the aforementioned roving conferences was also pursued independently by the various radicalising lodges. For example, in 1907, Dr. Mihály Szalay[40], the Worshipful Master of the Reform lodge, met every two weeks to discuss the issue of non-denominational public schools.[41] Regarding religious education, it is highly interesting that among their many plans for the future, they considered the following actions as realistically achievable in the near future: the abolition of religious education in the first and second grades of elementary school; while secular teachers should teach religion in the upper grades and priests of all denominations should be excluded from schools.

State, Non-Denominational and Free Public Education
(1900–1908)

The radical Masonic education policy considered a system of free and compulsory public schools, supervised by the state and completely independent of the Churches its ideal. In view of the fact that 70% of domestic schools of the period were owned by a denomination, this seemed a bold plan. Compared to the question of religious education, this draft seemed to have even more sources of conflict with the Catholic Church, since it called for the complete dismantling of one of its main domestic structural arrangements. According to the recollections, the Masonic position seems to be even more united on the issue of non-denominational public education than on the more delicate issue of religious education. It was a common Protestant opinion,[42] even beyond the lodges, that the quality of denominational schools and the qualifications of their teachers were inferior to those of the state schools, and that their centralisation therefore served the cause of modernisation. As 15% of children of compulsory school age were not attending school, it seemed timely to tighten up and, for social reasons, to exempt education from tuition fees, regardless of worldview.

Making the theoretical foundations of the Social Programme his own, József Mikussai, a teacher from Nagyvárad, gave a lecture at the 1903 Congress in Nagyvárad[43] on the urgency of nationalising schools.[44] According to him, the state shows unity, while denominations only create division. It is therefore clear, in his view, that state schools are ahead of church schools in the intellectual field, which is why they should be put in competition because teachers and students are better qualified in state schools.

In addition to practical considerations, Lipót Sidwers from the Progress Lodge put forward patriotism and national unity without hatred as the main objectives of the nationalisation in 1901 at the official meeting of his Lodge.[45] The views of Sidwers and Mikussai were in fact shared by the other lodges, with no significant differences of opinion among members who did not shy away from political issues.

The debate that took place in 1907 in the Fraternity lodge[46] shows most strikingly that there was agreement on the basic principles between moderates and radicals, but that there were substantial differences regarding the details. The lodge favoured the idea of compulsory and somewhat uniform popular education, but they did not want to remove denominationalism completely. Thus, it was hardly acceptable for teachers who were members of the lodge to go against their oaths taken in their denominational schools and be advocates of non-denominational schools. A further problem was that some denominations and some denominational schools had more modern and competitive curricula than state schools. Therefore, intervention was only possible where there was backwardness. According to one of the members[47], denominational education used to have a purpose and a place, but time had passed by it. An unnamed[48] Protestant headmaster stated in his speech that Protestants have always opposed the absolutist aspirations of the state and would therefore not let the denomination out of their hands. Some said it was a noble idea, but simply not timely. Those day’s “clericalism” was so strong that the project was not feasible. Moreover, a violent, premature attempt would only backfire and lead to an anti-Semitic movement. Their conclusion was that they should first be content with compulsory[49] and then free public education, and then possibly nationalisation. In addition to the above, there was another major argument in favour of nationalisation: the schools of Serbian and Romanian national minorities were run by the denomination of the national minority concerned in many cases. These schools operated almost independently of the Hungarian state, their language of instruction was not Hungarian, and the education they provided was not for the sake of Hungarian society. As Mikussai, quoted earlier, highlighted: “National minority schools are hotbeds of Hungarian hatred … National minorities and denominations alike are enemies of nationalisation, the former sees its agitating capacity, the latter its dominant position threatened…”[50] Dr. Mihály Szalay also stated that “Denominational education is the strongest fortress of denominationalism and national minority.”[51] (It was not by chance that some lodges considered themselves as one of the bastions of Hungarian “supremacism/hegemony”.)[52] The contradiction in this respect is fascinating, as the nationalism of the lodges was thus juxtaposed with the tolerance of their Masonic ideals. Szalay solved this strange situation in his own way: “If we can explain to the denominations that this is the national interest, then they will bow to the argument and, as a denomination, they will allow state, national schools in Hungary.”[53]

Masonic Evaluation of the Role of Religious Education in Education
(1908–1913)

The year 1907 marked a milestone in the attitude of Hungarian Freemasonry towards education. On 25 April 1907, the Hungarian Parliament adopted the bill proposed by Count Albert Apponyi On the legal status of non-state elementary public schools and the salaries of municipal and denominational teachers (Act XXVII of 1907). This reform was carried out, however, by leaving the educational institutions supervised by the church schools under the ownership and administration of the denominations. Freemasonry saw this law as a disastrous defeat because it achieved the modernisation demanded by the lodges (for example, tuition-free education) by completely brushing aside the idea of nationalisation and the withdrawal of religious education from schools.

Why was this event a decisive event in the working of the Hungarian lodges? In 1906, the federation agreed that they were ready to continue to act as a united movement on the question of education, to support state, non-denominational, free public education, without religious education. But no one of the 30–40 Freemasonry members of Parliament fought against the Act XXVII of Apponyi in the house of Parliament. Some of them even supported the law with their votes. These representatives were loyal to their political parties – for example the governing party – not to their Masonic federation. This created a huge breach of trust between the Hungarian lodges. The King Lazlo lodge demanded the expulsion of these members from the federation. On the other hand, the National lodge protected them on the basis of liberty of conscience. In the discussion many lodges expressed their opinion.[54] The conflict rose again between the conservative and the radical lodges. While the conservatives considered the decision of the federation a recommendation, radicals considered the decision a binding programme, which must be carried out in unison nationwide. Due to the evolved situation many radical members of the federation and the conservative lodges grew apart, and progressives became more radical. They looked for a way of their own expression by establishing new lodges (called Martinovics [Budapest], Archimedes [Budapest], Anonymus [Budapest], March [Budapest], Bihar [Nagyvárad[55]]), new political formations (called bourgeois radicalism, later the Radical Party), newspapers (called Dél [South], Huszadik Század [Twentieth Century], Világ [Light]).

The frustration that arose from the failure led to the continued radicalisation of several lodges, out of which the Demokratia lodge of Budapest stood out. Later, some members of this lodge left and formed the Martinovics lodge, which was approved by the Grand Lodge on 27 March 1909. The leaders of the eight young founders of the lodge were Oszkár Jászi and Zoltán Zigány.

The role of religious education continued to concern Freemasons after 1907 and they continued to call for its removal from the curriculum. What was new in the articles published between 1908 and 1913 was that they saw religious education as a threat to natural sciences favoured by the radicals and therefore, the emphasis was placed on their defence. The Demokratia, then the Martinovics lodge, believed that religious education, since it does not allow for the teaching of modern sciences, keeps a large part of the Hungarian society in “backwardness.” And it is precisely through this subject that clericalism was able to “detain” the spirit of the age, making any development impossible.

According to Zsigmond Várady’s writing in the journal Dél (South): “There are three places where the nation’s progress is decided today: in schools, in the press and in the House of Representatives.”[56] He painfully details that in this struggle, clericalism was winning, and with the 1907 Act, the Church had finally taken control of the Parliament. According to Várady, it was becoming more and more common in schools to falsify and suppress scientific evidence when it contradicted faith. He gave an account of several cases when anti-Semitic teachers of religious education verbally insulted Jewish students and punished their Christian friends, and Protestant students were forced to study the Catholic religious education, and then they were graded despite the law. Students were afraid to resist because they overtly threatened the Protestants with damnation. He believed that since the introduction of the law, the spirit of “clericalism” strengthened greatly in the schools. He was concerned about the rise of congregations of Mary: students were singing religious hymns, worshiped the pope, recited poems to him, played religious anti-Semitic dramas in the schools, and they were separated with congregation badges from other students. The supervisors and headmasters were appointed from the priests, who eliminated modern sciences from schools. He provides an example of an unnamed secondary grammar school, where the cardinal bishop had asked the headmaster 10-12 years before to give preference to the Catholic students because the non-Catholic students were better learners. According to the headmaster’s answer: “Your Eminence! when a child steps across the doorstep of the secondary school, he or she ceases to be Catholic and I know students only!”[57] In those days, crucifixes were placed in all classrooms of the abovementioned secondary grammar school. As Várady said, this is how the institutes of rationalism fall. The journal of the radicals stated in detail why a country where religious education dominates over natural sciences, lags behind internationally.[58]

According to Zsigmond Várady’s words, education must be the task of the state, not that of the denominations. Denomination educates people for the afterlife, while the state needs them to work for the present world. Schools cannot be therefore taken over by clericalism. The school pertains to science, not to faith. Confident and smart people should be trained for the country instead of “submissive lazy” people. Dél highlights the unacceptable inconsistency that the content of religious education does not match the content of other subjects. This raises the question: should religious education remain the only subject, or is it the only one to be eliminated from the curriculum? Natural sciences focus on development while religious education conveys that everything “just happened” as it is. Religious education creates helpless people because it teaches that we should accept what a higher authority states instead of thinking over processes. Religious education forbids complex thinking and thus creates dogmas. According to the article, it was not a coincidence that those countries were the most competitive where clericalism was pushed into the background. Compared to these countries, Russia, Italy, Spain, Turkey, and Hungary were significantly underdeveloped.[59] The Church, through religious citizens educated in these schools, keeps the state in captivity. It is important to note however, that this Masonic opinion is exaggerated, considering that the level of the Hungarian educational system of the period was much closer to that of the Western countries, than to that of the negative examples listed in the article.[60] Consistent with the above views, an article from 1910 without an author sees religious education as the continuation of Middle Ages in schools:

The complete elimination of religious education, the extermination of excessive nationalism, the abolition of worshipping the Middle Ages and the old-fashioned historical spirit must be pursued, and it must be completed by placing the entire education on the basis of natural sciences.[61]

The writer considered it a sign of backwardness that school textbooks still gave an account of medieval legends, religious zeal, religious tales, and a positive image of Jesuits. The faith that contemporaries put in natural sciences, in which they saw the future, can therefore be clearly discerned. It is important to note that, as in previous years, the new generation of Freemasons also saw moral education as a means of replacing religious education. In addition to Freemasonry, moral education was well-received by other freethinkers and other radical groups in the era.

According to an unknown lodge member, the lack of teaching morality in schools had never been felt as much as it did at the time.[62] Previously, religion provided a moral limit, but among the new intellectual trends of the modern times, religion lost its power and had no influence. Therefore, there is a need for ethics which could improve the souls of the youth, while it is not limited to religious education, but it is able to offer more. Religious education can be interpreted in many ways, while ethics is unified. The author mentioned Japan as an example, where the tradition of ethics and moral education was thousands of years old, yet it excluded the idea of God and the European type of religious education. As he wrote, Japan influenced Felix Adler, professor at Columbia University, who launched his movement for a unified moral education of the youth in 1875. He established the Ethical Culture Ligue which already had a wide network in Western European countries, with the mission of spreading moral education and separating it from religious education.

The instructor gets the children as they come to him, with their ideas and language, also with their family’s faith. His only job should be to show them the rules of a higher morality. The instructor does not take the place of the priest or that of the head of the family. He connects his forces with them to educate all men to be good men.[63]

State, Non-Denominational, Free Public Education
(1908–1913)

The systemic reform of the school system remained the main objective of the radical lodges. The bill named after Albert Apponyi fell short of the hopes of the Freemasons and continued to leave more than two-thirds of Hungarian schools in the hands of the Church. However, the centralisation of the education system, that is, its ownership by the state, remained one of the main demands of the lodges engaging in politics.

Zoltán Zigány, one of the charismatic figures of the Martinovics lodge founded by Oszkár Jászi[64] pointed out the unsustainable conditions of the Hungarian clerical school system in a lengthy analysis, which was also published in detail by Dél following its publication by Huszadik Század.[65] According to Zigány, public education was going full steam ahead towards denominationalism.[66] By that time, the summer holiday in the lodges had already lasted for seven months, so according to Zigány’s report, the shock of the laws adopted in 1907 forced the Freemasons to seven months of inactivity. Zigány used a wealth of data to demonstrate the extent to which the undivided, single-teacher, and overcrowded school structure was underdeveloped. According to Zigány, in 1905–1906, there were 1447[67] schools in Hungary where the Hungarian language was taught with unsatisfactory success. These were all schools of national minorities or of denominations. There were 3248 schools with a mixed language of instruction, and all but 65 of these were denominational. More than 2000 teachers were working without a diploma in the country at the time.[68] It must be a false information, because 99 per cent of teachers in 1913 had diploma.[69] 888 teachers knew little, and 300 teachers knew nothing in Hungarian.[70] However according to the modern historical literature in the analysed era the number of non-Hungarian language schools decreased with 60 per cent.[71] They all worked in the “shadow” of the denominational schools. However, state schools were all better than the average, only 44% of them was a one-teacher school,[72] which seemed almost ideal at the time. In addition, according to Zigány, the curriculum of denominational schools was completely underdeveloped with science being almost completely neglected. Anyway, it was not true in this form, the pupils had to learn real subjects in the schools of Churches also, basically in accordance with the Western-European standards, but we have to notice that, most of the grammar schools were in the hands of denominations, and in these schools the religious education and the subjects of human sciences and ancient languages were more focused,[73] than the natural sciences, modern languages or sociology and economics. At the time, under Apponyi’s school policy, there were 13 different, independent school operators in the country;[74] this resembled medieval fragmentation, as Zigány drew it. The phrasing in this context is quite propagandistic again, but a contemporary professor and expert of education, Sándor Imre also saw that the network of schools in Hungary really was divided in these years because of the large number of school keeper, like the different denominations.[75] According to the article of Zigány, the biggest beneficiaries of the 1907 Act were the owners of denominational school. This recent conclusion was a way of expression of the radical Freemasonries’ frustration.

The problem was that – according to Zigány again – the 1907 Act did not substantially reduce the number of truants, since 650,000 children did not go to school[76] because there was no school in their vicinity. In Zigány’s view, clerical organisations were multiplying and growing stronger across the country. Public education was declining while denominational education was growing stronger. However, in the light of the data available from the research it is clear that overall, the study published by Zigány can be considered more of a political essay and indictment than a professional work. For example, this 650,000 number is a gross exaggeration. However, according to the report of the Ministry of Religious and Public Education, it was a fact, that in 1906–1907 there were 331,994 children who did not go to school, although they were schoolable, include 139,957 Hungarian children.[77] We have to notice that fact too, it was a constantly improving process, namely in 1896 79 per cent of schoolable children learned in schools, while in 1913 this proportion was 93 per cent.[78]

Count Alfonso Castelnau, a member of the Demokratia lodge reported that the clergy should be expelled from the schools by the most forceful means possible and scientific rationality should be given priority.[79] He believed it was no coincidence that while the entire school system in Portugal was in the hands of the Church, illiteracy rate was higher in the country than in Russia. He said Albert Apponyi deserved “credit” for enacting a “patriotic” school law with a new foundation. Apponyi’s law took denominational schools out of the hands of the state. A clerical leadership was formed in the educational administration. In his view, a process was taking place at the time in which existing public schools were also being converted into denominational schools and teachers along with students were forced into Catholic congregations. The Count, however, misunderstood this trend. During this period, the number and proportion of state schools in the total school system was growing slowly but steadily.[80]

It is worth noting that in the sources the individual members of the lodge spoke about class struggle within society, one of the main forums of which was the school.[81] They were careful to distinguish in their communications between institutionalised clericalism and private religion: “The fight against clericalism is not the fight against religion.”[82] Finally, it is particularly noteworthy that Zsigmond Várady, Zoltán Zigány and Count Castelnau spoke independently of each other about the rise of Portuguese and French monks and nuns in Hungary. Zigány pointed out that “new and new schools, convents and monasteries of foreign monks and nuns, who immigrate en masse, are built all over the country.”[83] While Castelnau referred to a “reliable” source upon claiming that the immigration of thousands of Portuguese monks, priests and nuns to Hungary was “imminent” and to which the Hungarian government was open to.[84]

Unfortunately, I have not been able to find any further detailed material on the background to these rather bold claims presented above. However, the many thousands of people and the image of a new “clerical conquest” in domestic education seem greatly exaggerated.

Summary

We have seen that at the turn of the 19th century, some lodges of the Hungarian Freemasonry made proposals for the development of the national educational policy and prepared a political programme for this. We must understand, however, that the lodges themselves had very limited room for action. A striking example of this was the so-called “Lex Apponyi”, adopted in 1907, which proved that the lodges were unable to enforce their demands[85] in national politics.

The attitude of the individual lodges and their members to the demands made was also quite different. It is worth pointing out that there were also serious fault lines within Hungarian Freemasonry. The truly committed advocates of free, non-denominational, state education without religious education were mainly active among the lodge members in Budapest. These Masonic teachers in the capital were, without exception, teaching in state-run schools,[86] as opposed to the mainly Roman Catholic grammar schools. Accordingly, they wanted to increase the importance of their own curriculum in Hungarian education, which was based mainly on sciences, modern languages, and natural sciences. Secondary grammar schools of higher status, however, which provided access to universities, emphasized mainly the subjects of classical education – Latin, ancient Greek, religious education – that is, the scholarly education. Taking this into account, the struggle of Freemasonry over educational policy can also be understood as an internal struggle of the Hungarian teaching community, which was divided during the period. In conclusion, according to my own research, there was a considerable fraction between the society of teachers of the Roman Catholic grammar schools and the group of the Masonic teachers. The Masonic teachers were the symbols of the new, modern, bourgeois Hungary and education system, who taught the candidates of the new professions of twentieth century. For example commercial experts, bureaucrats, officers etc.[87] It is no wonder, that we can find lot of Masonic teachers especially in civil schools: this type of the education was a typical product of the era of dualism, most civil schools were in Hungarian, their personnel taught pupils on “rational” basis to professions of the middle-class.[88] As a contrast the teachers of schools of Churches, especially the Roman Catholic Church, taught pupils to carry on classic, “Latin–Greek” culture. This confrontation is noticeable also in the world of the Hungarian Lodges between Masonic teachers of Protestant Churches, basically in the middle-sized towns of the countryside, and the Masonic teachers of elementary, civil, higher commercial schools, essentially in the capital, Budapest.

Moving away from Budapest, the teachers of some rural lodges were mainly from Protestant secondary schools, academies, and lyceums. In criticising the “clericalism” of the Roman Catholic Church and its predominance in education, they were in line with their counterparts in Budapest. In my view, this struggle could be interpreted as a rather late stage of the Protestant and Roman Catholic cultural struggle between baroque and anti-baroque.[89] At the same time, Masonic Protestant educators had a higher social embeddedness and prestige in their local communities than their counterparts in the Hungarian capital. They spent longer periods of time in their institutions than most of the lodge members in Budapest, therefore, they were less likely to feel rootless. The Calvinist and Lutheran Churches were able to provide them with financial and social support.[90] For example the Churches provided in many cases for their teachers: apartment in villages, firewood, land, (which was tilled by the parents of children very often), products, “couple-salary”, “stole-money” and “soul-money”.[91] On the other hand, the Masonic educators in the capital could rely almost exclusively on the state and therefore had more interest in increasing the influence of the civil state.[92] Moreover, among the Protestant Masonic teachers, we find a significant number of teachers of Latin and Greek languages, law, and religious education.[93] It was therefore not in their interest to remove these classical subjects from schools. At the same time, they largely supported the expansion of the state’s maintaining role and free public education.

It was precisely at this time that the free-thinking, bourgeois radical and social-democratic ideas of the period were of great significance in urban intellectual, bourgeois, and bureaucratic circles. These ideologies often shared a common set with Freemasonry in terms of individuals.[94]

Let’s see some details of the Programme of Bourgeois Radical Party in the question of public education:

III. Development of the power of spirit and moral.

      1. We demand the secularisation of public education and its professional management.

We demand universal and fast implementation of compulsative education….We demand the increase of technical schools. The emphasis of education as a whole should be on the natural, technical and social sciences, with the teaching of the classical languages and literatures being kept as narrow as possible. The teaching of religious education is to be left to the autonomous activity of the family and the churches….[95]

After this let see the relevant quote of the Programme of Party of Social-Democratics in Hungary in the question of public education:

(Party of Social-Democratics in Hungary demands the follows:) […] 8. State, county or municipal organisation of public education […] The abolition of denominational schools. The abolition of religious education in public schools. Universal, compulsory, free education and care in public schools…[96]

As we can see the programmes of the two mentioned political party match the project of the Freemasonry Lodges in the scope of the public education.

The three world views mentioned above also saw the secularization of schools and the abolition of religious education as their goal. However, they were not allowed to have seats in Parliament, while some members of Freemasonry were present as Members of Parliament. Therefore, for example, an urban state teacher sympathetic to social democracy or bourgeois radicalism could easily see a way to advocacy in the Hungarian lodges. Thus, as in the previous centuries, Freemasonry did not shape but only followed the spirit of the age.

An examination of the Masonic drafts of state, non-denominational education without religious education gives a good overview of the scope of the lodges of the time, their internal debates and their thoughts about the state of the country. However, it was only during 1918 and 1919 that the government of Count Mihály Károlyi, and later the Soviet Republic had the opportunity to put the programmes into practice, independently of lodges.

Bibliography

Sources

Archive

Magyar Nemzeti Levéltár – Országos Levéltár – P szekció Magánlevéltárak (13. sz. – 21. sz.) – P (4) Egyesületek (1825–2011) – P 1081–1135, 2263, 2368 Szabadkőműves szervezetek (1825–1950) – P 1083 Magyarországi Symbolikus Nagypáholy (1886–1950) – 3. tétel, A Szövetségtanács ülésjegyzőkönyvei (1886–1918) [The minutes of the Council of the Federation] (Hungarian)

Press

Kelet – A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy hivatalos közlönye
[East – The official gazette of Symbolic Grand Lodge of Hungary]

A Társadalmi programm részletezése. [Details of the Social programme] Kelet, vol. XII, No. 8, 20 October 1900, 259–262. (Hungarian)

Castelnau, Alfonz count: Klerikalizmus az iskolában. [Clericalism in school] Kelet, vol. XXII, No. 14, 1 November 1910, 362–364. (Hungarian)

Gelléri, Mór: Társadalmi programm. Egy pár reflexió a „László király” páholy által Magyarország Symbolikus Nagypáholyához intézett legujabb „feliratra” [Social programme. A few reflections on the most recent “inscription” addressed by the “King Lazlo” lodge to the Symbolic Grand Lodge of Hungary.], Kelet, vol. XII, No. 5, 20 May 1900, 1–8 (Hungarian)

Iskolaügyi törvények. Külföldi szemle. [Laws of educational system. A Foreign review] Kelet, vol. XI, No. 1, 20 January 1899, 15. (Hungarian)

Munkaprogramm Francziaországban. [Programme of work in France] Kelet, vol. XII, No. 10, 25 December 1900, 348. (Hungarian)

Nevelés az iskolában. [Education in school] Kelet, vol. XV, No. 3, 25 March 1903, 81–84. (Hungarian)

Szalay, Mihály, Dr.: Az ingyenes népoktatás. [Free public education] Kelet, vol. XIX., No. 3, 20 March 1907, 77–82. (Hungarian)

Társadalmi programm [Social programme], Kelet, vol. XIII, No. 1, 20 January 1901, 15–19. (Hungarian)

Társadalmi programm [Social programme], Kelet, vol. XIII, No. 5, 20 May 1901, 177–182. (Hungarian)

Dél – szabadkőművesi folyóirat
[South – Freemasonry periodical]

A klerikalismus tünetei [Symptoms of clericalism], Dél, vol. II, No. 1, January 1900, 5–8. (Hungarian)

Az erkölcsi nevelés – világszerte [Moral education – worldwide], Dél, vol. III, No. 16, November 1910, 6–7. (Hungarian)

Az iskola és a szabadkőművesség [School and Freemasonry], Dél, vol. III, No. 14, September 1910, 6–7. (Hungarian)

Felekezeti szellem a közoktatásban [Denominational spirit in public education], Dél, vol. I, No. 10, 1908, 6–8. (Hungarian)

Iskola és iskolafenntartók [School and school authorities], Dél, vol. I, No. 7, May 1908, 7. (Hungarian)

Klerikalismus és iskola. [Clericalism and school] Dél, vol. II, No. 15, October 1909, 4–8. (Hungarian)

Küzdelem a klerikalismus ellen [Fight against clericalism], Dél, vol. I, No. 17, December 1908, 5–6. (Hungarian)

Printed Sources

Arató, Frigyes: Az Árpád-páholy története [The history of Árpád Lodge], Szeged, 1895. (Hungarian)

Bíró, Márk: A magyarországi szabadkőműves páholyoknak Nagyvárad kel[etén] megtartott első vándorgyűlésének naplója, [Diary of the first itinerant meeting of the Hungarian Masonic lodges in the city of Nagyvárad[97]], Nagyvárad, Sonnenfeld Adolf Műnyomda, 1904. (Hungarian)

Palatinus, József: A szabadkőművesség bűnei: a magyarországi szabadkőművesek mozgalma és külföldi kapcsolatai 1920-tól 1937-ig [Sins of Freemasonry: the movement of Masonic in Hungary and its foreign relations from 1920 to 1937], vol. I, Budapest, Lőcsey, 1938, Budai-Bernwaller Ny, 1938. (Hungarian)

Palatinus, József: A szabadkőművesség bűnei, A magyarországi szabadkőműves páholyok tagjainak névsora 1868-tól 1920-ig [Sins of Freemasonry: the movement of Masonic in Hungary and its foreign relations from 1868 to 1920], vol. II, Budapest, Budai-Bernwallner József Kvny, 1939. (Hungarian)

Budapesti Czím- Lakásjegyzék, 1913 [Budapest apartment and address lists] (vol. 25), part 3, 526. (Hungarian)

School Terms

A budapesti Aranyosi-féle Felső Kereskedelmi Iskola Értesítője, [Bulletin of higher trade school of Aranyosi in Budapest], 1903–1904 school term, 34.

A budapesti székesfővárosi községi polgári fiu- és leány-iskolák értesítője [Bulletin of boy and girl civil school of Budapest], 1911–1912. school term, 95.

A pozsonyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Líceum Értesítője, az 1908/1909-iki tanévről [Bulletin of Lutheran Lyceum of the Apostolic Faith in Pressburg[98] about school year of 1908/1909], 1908, 52.

A szegedi M. Kir. Állami Felső Kereskedelmi Iskola Értesítője [Bulletin of Hungarian Royal State Higher Commercial School in Szeged], 16th school term, 1900, 58.

A szegedi M. Kir. Állami Felső Kereskedelmi Iskola Értesítője [Bulletin of Hungarian Royal State Higher Commercial School in Szeged], 17th school term, 1901, 25.

Literature

Ablonczy, Balázs: Száz év múlva lejár? – Újabb Trianon-legendák. [Expires in a hundred years? – New legends of Trianon], Budapest, Jaffa Kiadó és Kereskedelmi Kft., 2022.

Baska, Gabriella – Nagy, Mária – Szabolcs, Éva: Magyar tanító, 1901 [Hungarian teacher in 1901], (Iskolakultúra-könyvek 9.), Pécs, Molnár Nyomda és Kiadó Kft., 2001. (Hungarian)

Csunderlik, Péter: Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták. A Galilei Kör története. [Radicals, freethinkers, atheists. The history of the Galilei Circle], Budapest, Napvilág Kiadó, 2017, 50–55. (Hungarian)

Diamond, Jared: Guns, germs and steel – The fates of human societies. Budapest, Akkord Kiadó, 2019.

Dobszay, Tamás: Az oktatás [Education], in Gergely András (ed.): Magyarország története a 19. században. [History of Hungary in the Nineteenth century] Budapest, Osiris, 2005, 465–472. (Hungarian)

Donáth, Péter: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korában – Imre Sándor a nemzeti együttműködés akadályairól, művelődéspolitikai szerepvállalásáról, a köznevelésről, s a magyar pedagógiáról. [Consensus searcher reformer in the era of crises and extremes – Sándor Imre about the obstacles of national cooperation, about his engagement in cultural politics, about public education and the Hungarian pedagogics.] Budapest, Trezor Kiadó, 2022. (Hungarian)

Gál, Róbert Iván: A magyar szabadkőművesség társadalmi-foglalkozási összetétele a Monarchia idején [The socio-professional composition of Hungarian freemasonry at the age of the Monarchy.], in Lengyel György (ed.): Történeti szociológiai tanulmányok a 19–20. századi magyar társadalomról [Historical and sociological studies about Hungarian society in the Nineteenth and Twentieth centuries], Budapest, Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, Szociológia Tanszék, 1987, 30–43. (Hungarian)

Galor, Oded: The journey of Humanity – The origins of wealth and inequality, Budapest, Libri, 2022.

Gergely, Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890–1950) [The political Catholicism in Hungary, 1891–1950], Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1977. (Hungarian)

Gyurgyák, János: Ezzé lett magyar hazátok – A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története [Your Hungarian homeland it became – The history of Hungarian national ideology and nationalism], Budapest, Osiris Kiadó, 2007.

Hass, Ludwik: The socio-professional composition of Hungarian freemasonry (18681920), in Acta Poloniae Historica, 1974/30, 71–101.

Hatos, Pál: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története [The cursed republic. The history of collapse and revolution in 1918], Budapest, Jaffa Kiadó, 2018. (Hungarian)

Hatos, Pál: Szabadkőművesből református püspök: Ravasz László élete [From Freemason to a Calvinist bishop. Life of László Ravasz], Budapest, Jaffa Kiadó, 2016. (Hungarian)

Kelemen, Elemér: A tanító a történelem sodrában – Tanulmányok a magyar tanítóság 19-20. századi történetéből [The teacher in the current of history – Studies from the history of Hungarian teachers in Nineteenth and Twentieth centuries], Pécs, Iskolakultúra, 2007. (Hungarian)

Kovács, I. Gábor: Elitek és iskolák, felekezetek és etnikumok. [Elites and schools, denominations and ethnics.] Budapest, L’Harmattan, 2011.

Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény [History of Hungary in Nineteenth century. A collection of texts.], (ed.) Gábor Pajkossy, Budapest, Osiris Kiadó, 2006. (Hungarian)

Mályusz, Elemér: Magyarország története a felvilágosodás korában [History of Hungary in the age of Enlightenment], Budapest, Osiris, 2002. (Hungarian)

Mészáros, István – Németh, András – Pukánszky, Béla: Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. [Introduction into the history of pedagogy and education in school.] Budapest, Osiris Kiadó, 1999.

Nagy, Mária: Magyar tanító, 1911-ben [Hungarian teacher in 1911], in Iskolakultúra, XVI. évf., 2006/2, 33–48. (Hungarian)

Nagy, Mariann: Magyarország oktatásügye. [Education of Hungary] in Magyarország történeti földrajza II. [Historical geography of Hungary]. Pál Beluszky (ed.). Pécs, 2008. 123–146. (Hungarian)

Pók, Attila (ed.): A Huszadik Század körének történetfelfogása [The perception of history of the circle of Twentieth Century] Budapest, Gondolat Kiadó, 1982. (Hungarian)

Raffay, Ernő: Harcoló szabadkőművesség [Fighting Freemasonry], Budapest, Kárpátia Stúdió, 2011. (Hungarian)

Ravasz, László: Emlékezéseim [My memories], Budapest, Református Egyházi Zsinat Irodájának Sajtóosztálya, 1992. (Hungarian)

Romsics, Ignác: Magyarország története a XX. században. Oktatás [History of Hungary in the Twentieth century. Education], Budapest, Osiris, 2010. 41–47. (Hungarian)

Vörös, Katalin: A modernizáció és a nacionalizmus keresztmetszetében: Nemzetépítési törekvések a dualizmus kori középfokú iparoktatás vonatkozásában. [In the cross-section of modernization and nationalism: Nation-building efforts in relation to secondary industrial education in the era of dualism], in Modernizáció és nemzetállam-építés: Haza és/vagy haladás dilemmája a dualizmus kori Magyarországon [Modernization and building of nation-state: dilemma of homeland and/or progression in Hungary of the era of dualism], (ed.) Csibi, Norbert; Schwarczwölder, Ádám, Pécs, 2018, 237–259. (Hungarian)

Internet

Stummer, Krisztina: A női felső kereskedelmi iskolák létrejötte és alakulása 1948-ig, [The establishment and development of women’s higher commercial schools until 1948] Ujkor.hu, 2020, https://ujkor.hu/content/a-noi-felso-kereskedelmi-iskolak-letrejotte-es-alakulasa-1948-ig

References

  1. Frigyes Arató: Az Árpád-páholy története [The history of Arpad Lodge], Szeged, 1895. (Hungarian)
  2. Péter Csunderlik: Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták. A Galilei Kör története [Radicals, freethinkers, atheists. The history of Galilei Circle], Budapest, Napvilág Kiadó, 2017, 51. (Hungarian)
  3. See Ignác Romsics: Magyarország története a XX. században. Oktatás [History of Hungary in Twentieth the century. Education], Budapest, Osiris, 2010, 41–47.; and Tamás Dobszay: Az oktatás, [Education] in András Gergely (ed.): Magyarország története a 19. században [History of Hungary in Nineteenth century], Budapest, Osiris, 2005, 465–472. (Hungarian)
  4. Krisztina Stummer: A női felső kereskedelmi iskolák létrejötte és alakulása 1948-ig [The establishment and development of women’s higher commercial schools until 1948], Ujkor.hu, 23.06.2020. https://ujkor.hu/content/a-noi-felso-kereskedelmi-iskolak-letrejotte-es-alakulasa-1948-ig (Accessed: 9 February 2024.) (Hungarian)
  5. It was only in 1910 when Hungarian-speaking population exceeded 50% with a 54,5% result.
  6. Attila Pók (ed.): A Huszadik Század körének történetfelfogása [The perception of history of the circle of Twentieth Century] Budapest, Gondolat Kiadó, 1982, 5–6.
  7. János Gyurgyák: Ezzé lett magyar hazátok – A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története [Your Hungarian homeland it became – The history of Hungarian national ideology and nationalism] Budapest, Osiris Kiadó, 2007, 166.
  8. Ibid., 166.
  9. Ibid., 162.
  10. Ibid., 165.
  11. Jenő Gergely: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890 – 1950) [The political Catholicism in Hungary (1890 – 1950) Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1977, 9–30.
  12. Ibid., 44–50.
  13. Péter Donáth: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korában – Imre Sándor a nemzeti együttműködés akadályairól, művelődéspolitikai szerepvállalásáról, a köznevelésről, s a magyar pedagógiáról. [Consensus searcher reformer in the era of crises and extremes – Sándor Imre about the obstacles of national cooperation, about his engagement in cultural politics, about public education and the Hungarian pedagogics.] Budapest, Trezor Kiadó, 2022, 305.
  14. Ernő Raffay: Harcoló szabadkőművesség [Fighting Freemasonry], Budapest, Kárpátia Stúdió, 2011, 101–102. (Hungarian)
  15. Ernő Raffay: Harcoló szabadkőművesség [Fighting Freemasonry], 2011, 104. (Hungarian)
  16. Ibid.
  17. Ibid.
  18. See Kelet [East], Volume XII., 25 December 1900, 348.; Kelet [East], Volume XI, No.1, 20 January 1899, 15.
  19. Kelet [East], Volume XII, 25 December 1900, 348.
  20. Gelléri, Mór: Társadalmi programm. Egy pár reflexió a „László király” páholy által Magyarország Symbolikus Nagypáholyához intézett legujabb „feliratra” [Social programme. A few reflections on the most recent “inscription” addressed by the “King Lazlo” lodge to the Symbolic Grand Lodge of Hungary.] Kelet, [East] Volume XII, No. 5, 20 May 1900, 1–8, Special supplement to the May 1900 issue of the Kelet. Written and read by Mór Gelléri at the meeting of the Demokratia lodge on 12 May 1900.
  21. Raffay: Harcoló szabadkőművesség, [Fighting Freemasonry] 130. (Hungarian)
  22. Kelet, [East] vol. XIII, No. 1, 20 January 1901, 15–19.
  23. József Palatinus: A szabadkőművesség bűnei: a magyarországi szabadkőművesek mozgalma és külföldi kapcsolatai 1920-tól 1937-ig [Sins of Freemasonry: the movement of Masonic in Hungary and its foreign relations from 1920 to 1937], Volume 1, Budapest, 1938 Budai-Bernwaller Ny. (Hungarian); József Palatinus: A szabadkőművesség bűnei: A magyarországi szabadkőműves páholyok tagjainak névsora 1868-tól 1920-ig [Sins of Freemasonry: the movement of Masonic in Hungary and its foreign relations from 1868 to 1920], Volume 2, Budapest, Budai-Bernwallner József Kvny, 1939, 255. (Hungarian).
  24. See A szegedi M. Kir. Állami Felső Kereskedelmi Iskola Értesítője [Term of Hungarian Royal State Higher Commercial School in Szeged], 17th school year, 1901, 25. (Hungarian)
  25. It is not clear who the name may refer to, as it does not appear in this form in the József Palatinus compilation or in the 1920 list of the Ministry of the Interior. I assume, however, that the lecture was given by Iván Bárczi, an assistant financial secretary by profession, who was originally from Zombor.
  26. Circle: a Masonic unit smaller than a lodge, established in smaller communities with few members.
  27. Kelet [East] vol. XIII, 5. No. 20 May 1901, 177–182.
  28. Kelet, [East] vol. XII, 8. No. 20 October 1900, 259–262.
  29. Raffay: Harcoló szabadkőművesség [Fighting Freemasonry], 139. (Hungarian)
  30. This statement is a gross exaggeration but reviewing the minutes of the Council of the Federation (Szövetségtanács), it is true that a lot of attention and time was taken up by the mere administration of the participants and the topics presented. See MNL-OL-P 1083-3. number
  31. Raffay: Harcoló szabadkőművesség [Fighting Freemasonry], 159. (Hungarian)
  32. The subsequent involvement of the Union lodge may be the subject of further research, because, among the domestic lodges, the Kolozsvár-based Union had the largest number of teachers and instructors among its members. Most of them worked in Protestant denominational educational institutions, therefore, it is questionable what their attitude was to the withdrawal of religious education from schools.
  33. Palatinus: A szabadkőművesség bűnei [Sins of Freemasonry], 1938, 64. (Hungarian)
  34. Raffay: Harcoló szabadkőművesség [Fighting Freemasonry], 48. (Hungarian)
  35. Kelet [East], vol. XIII, No. 1, 20 January 1901, 15–19.
  36. See MNL-OL-P number 1083-3. – 1911. Ülésjegyzőkönyvek [Reports]
  37. Principal and instructor of boy and girl school of Alsó főutca, later the principal of elementary school of Szent István square in District V in Budapest. Hungaricana, Budapesti Czím- Lakásjegyzék, [Budapest apartment and address lists] 1913. (vol. 25), part 3, 526. More József Palatinus: A szabadkőművesség bűnei, [Sins of Freemasonry] 345. (Hungarian)
  38. Kelet [East], vol. XV, No. 3, 25 March 1903., 81–84.
  39. Ibid., 84.
  40. Journalist, editor in the world outside the lodge. Palatinus: A szabadkőművesség bűnei [Sins of Freemasonry], 328. (Hungarian)
  41. Kelet [East], vol. XIX, No. 3, 20 March 1907, 77–82.
  42. “From the end of the 19th century, the Transylvanian diocese handed over more and more of its schools to the state. Part of the reason for this was the poverty of schools and teachers, who were living in great poverty and craved a more secure state salary.” Pál Hatos: Szabadkőművesből református püspök: Ravasz László élete [From Freemason to a Calvinist bishop. Life of László Ravasz], Budapest, Jaffa Kiadó, 2016. 33.; “Let us not be sad but pray every hour: complete state free public education, thy kingdom come!” See: Néptanítók Lapja, vol. XXXI., No. 33, 18 August 1898, 6.
  43. Bíró Márk: A magyarországi szabadkőműves páholyoknak Nagyvárad kel[etén] megtartott első vándorgyűlésének naplója [Diary of the first itinerant meeting of the Hungarian Masonic lodges in the city of Nagyvárad (Oradea)], Nagyvárad, Sonnenfeld Adolf Műnyomda, 1904, 73–86.
  44. Raffay: Harcoló szabadkőművesség, 175. (Hungarian)
  45. Kelet [East], vol. XIII, No. 2, 20 February 1901, 53–55.
  46. Kelet [East], vol. XIX, No. 3, 20 March 1907, 89–90.
  47. Source indicates the member with “Lö.”. It is possible that “Lö.” is Dr. Vilmos Löwinger advocate. Palatinus: A szabadkőművesség bűnei [Sins of Freemasonry], 209. (Hungarian)
  48. Source indicates the member with “H.”. It is presumably Nándor Hirschmann, the headmaster of the Lutheran Lyceum of the Apostolic Faith in Pressburg (currently: Bratislava, Slovakia) (Pozsonyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Líceum). He was the president of the Lyceum Self-Help Institute and a member of the board of the National Association of Lutheran Teachers and Instructors (Ágh. Hitv. Ev. Tanárok és Tanítók országos egyesülete). Palatinus: The sins of Freemasonry, 137.; A pozsonyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Líceum Értesítője, [Bulletin of Lutheran Lyceum of the Apostolic Faith in Pressburg] 1908/1909 school term, 1908, 52.
  49. Education was made compulsory for children as early as 1868, when the Public Education Act was passed. However: “…less than two-fifths of schools (6 356 schools to be precise) were open for a full school year in today’s terms, namely 9-10 months, with all others open for less than that. Almost half of the schools (7 449) worked for 8-9 months, but 17% (2 723) did not even comply with the legal minimum of 8 months of compulsory schooling…” See: Nagy: Magyar tanító 1911-ben, 34. In addition: “…on average 85% of schoolable in the country attended primary school…” Gabriella Baska – Mária Nagy – Éva Szabolcs: Magyar tanító, 1901 [Hungarian teacher, 1901], (Iskolakultúra-könyvek 9.), Pécs, Molnár Nyomda és Kiadó Kft., 2001, 13. However, only 15.2% of pupils eventually completed sixth grade. Ibid, 26.
  50. Raffay: Harcoló szabadkőművesség [Fighting Freemasonry], 176. (Hungarian)
  51. Kelet [East], vol. XIX, No. 3, 20 March 1907, 79.
  52. For example, the Unio Lodge in Cluj-Napoca. Pál Hatos: Szabadkőművesből református püspök: Ravasz László élete [From Freemason to a Calvinist bishop. Life of László Ravasz], Budapest, Jaffa Kiadó, 2016. 102.; László Ravasz: Emlékezéseim [My memories], Budapest, Kiadja a Református Egyházi Zsinat Irodájának Sajtóosztálya, 1992., 120. We can read about more nationalist, Hungarian supremacist Lodges and dominant figures: Balázs Ablonczy: Száz év múlva lejár? – Újabb Trianon-legendák [Expires in a hundred years? – New legends of Trianon], Budapest, Jaffa Kiadó és Kereskedelmi Kft., 2022., 33–50.
  53. Raffay: Harcoló szabadkőművesség, [Fighting Freemasonry] 80. (Hungarian)
  54. The summary of discussion is highlighted in A Nagyvárad keletén dolgozó László király páholy s a Budapest keletén dolgozó Nemzeti páholy közt nyílt harc tört ki / A Prometheus páholy [Open fight broke out between the King Lazlo lodge, working in the east of Nagyvárad and the National lodge, working in the east of Budapest / Prometheus lodge] Országos Széchényi Könyvtár [National Széchényi Library], Kny. D 6.370 Kisnyomtatványtár 1–3.
  55. Oradea, Romania
  56. Dél [South], vol. II, No. 1, January 1909, 5–8.
  57. Dél [South], vol. II, No. 1, January 1909, 6.
  58. Dél [South], vol. II, No. 15, October 1909, 4–8.
  59. It is possible that Max Weber’s book The Protestant Ethic and the Spirit of Capitalism influenced the author of the idea. In any case, there are much more complex reasons why the development of Russia or the Turkish Empire, for example, lagged behind the secular West. See Oded Galor: The journey of Humanity – The origins of wealth and inequality. Budapest, Libri, 2022., more Jared Diamond: Guns, germs and steel – The fates of human societies. Budapest, Akkord Kiadó, 2019.
  60. See Ignác Romsics: Magyarország története a huszadik században [History of Hungary in the Twentieth century.] 41–47.
  61. Dél [South], vol. III, No. 14, September 1910, 6–7.
  62. Dél [South], vol. III, No. 16, November 1910, 6–7.
  63. Ibid., 7.
  64. Zoltán Zigány principal of the Civil School, teacher of law and economics, city inspector. As teacher and principal he worked in girl Civil School of Kis-szugló in VII. district, and also in higher trade school of Aranyosi in Budapest. A budapesti székesfővárosi községi polgári fiu- és leány-iskolák értesítője [Term of boy and girl civil school of Budapest], 1911–1912, 95.; A budapesti Aranyosi-féle Felső Kereskedelmi Iskola Értesítője [Bulletin of higher trade school of Aranyosi in Budapest], school term 1903–1904, 34. He used the pseudonym “Pál Tóásó” as his pen name in some newspapers, such as Socialism.
  65. Dél [South], vol. I, No. 10, 1908. 6–8.
  66. According to the data available to us, the process was the other way round: the number of state elementary schools increased steadily during the period. Baska–Nagy–Szabolcs: Magyar tanító, 1901, 22–29.
  67. Zoltán Zigány is probably making reference here to the legal justification for 19th paragraph of the 1907 Act.https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=90700027.TVI&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D45 (Accessed: 1 November 2024)
  68. It is not clear on what basis Zigány calculated. The official report of the Ministry mentions only 342 people in 1911. Mária Nagy: Magyar tanító 1911-ben. [Hungarian teacher in 1911] in Iskolakultúra, 2006/2., 36.
  69. Mariann Nagy: Magyarország oktatásügye. [Education of Hungary] in Magyarország történeti földrajza II. [Historical geography of Hungary]. Pál Beluszky (ed.). Pécs, 2008, 126.
  70. Among 32000 teachers, this is a significant minority. In addition, in 1900 73.6% of the teachers were Hungarian native languages, but this percentage was 83.2% in 1911, and 78,9% of elementary schools were Hungarian mother tongues in 1911. Mária Nagy: Magyar tanító 1911-ben. [Hungarian teacher in 1911], 2006, 37.
  71. Nagy: Magyarország oktatásügye. [Education of Hungary], 127.
  72. It is not clear again, on what basis Zigány calculated, but in 1901 70.65% of all elementary schools were one-teacher school, and it was a steadily improving trend. Baska–Nagy–Szabolcs: Magyar tanító, 1901, 27. In addition, public schools embodied an “ideal” model, so the Zigány figure may have been close to the truth. Ibid, 24.
  73. István Mészáros – András Németh – Béla Pukánszky: Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. [Introduction into the history of pedagogy and education in school.] Budapest, Osiris Kiadó, 1999, 360.
  74. This information is quite accurate in 1913: State, Royal Catholic, County, Roman Catholic, Greek Catholic, Jewish, Foundation, Private, Transylvanian Status, Protestant, Unitarian, Orthodox. Nagy: Magyarország oktatásügye. [Education of Hungary], 136. We can find the same school keepers in Gábor I. Kovács: Elitek és iskolák, felekezetek és etnikumok. [Elites and schools, denominations and ethnics.] Budapest, L’Harmattan, 2011, 90–93.
  75. Péter Donáth: Konszenzuskereső reformer a válságok és szélsőségek korában – Imre Sándor a nemzeti együttműködés akadályairól, művelődéspolitikai szerepvállalásáról, a köznevelésről, s a magyar pedagógiáról. [Consensus searcher reformer in the era of crises and extremes – Sándor Imre about the obstacles of national cooperation, about his engagement in cultural politics, about public education and the Hungarian pedagogics.] Budapest, Trezor Kiadó, 2022, 12–22.
  76. Dél [South] vol. I, No. 14, 1908, 8.
  77. Kormányjelentés és Statisztikai évkönyv – 1908., [Report of Government and Annals of Year – 1908] Budapest, Atheneum Irodalmi és Nyomdai R.T. Könyvnyomdája, 1909, 178.
  78. Nagy: Magyarország oktatásügye. [Education of Hungary], 126.
  79. Kelet [East], vol. XXII, No. 14, 1 Nov 1910, 362–364.
  80. Tamás Dobszay: Az oktatás [Education], in András Gergely (ed.): Magyarország története a 19. században [History of Hungary in Nineteenth century] Budapest, Osiris, 2005. 465–472.
  81. Dél [South], vol. I, No. 7, May 1908, 7.
  82. Dél [South], vol. I, No. 17, December 1908, 5–6.
  83. Dél [South], vol. I, No. 10, 1908, 8.
  84. Kelet [East], vol. XXII, No. 14, 1 November 1910, 363.
  85. “Many reasons existed why the number and role of Freemasons holding high positions in the Hungarian government was not very significant…In the 1892 elections, of the total number of 453 members (413 elected members and 40 delegated from the Croatian Parliament), 40 Freemasons were elected, and in the 1896 elections, 42. Subsequently, the number of Masonic deputies fell to 40 in the 1901 elections and to 34 in 1905. Thus, they represented between 7.5 and 9.3% of the House, and between 8.2 and 10.2% of its elected members. Most Masonic deputies belonged to one of’, the two dominant parties in the House of Representatives, namely the Liberal Party and the Independence Party (Year 1848). In the 1892- 1896 Parliament, there were 26 Freemasons in the total of 243 Liberal Party deputies, or 10.7%, and 9 in the total of 86 deputies of the Year 1848 Party or 10.5%. In the next Parliament, there were 30 Masonic deputies in the total of 290 Liberal Party deputies, or 10.3%, and 17 in the total of 159 of the Year 1848 Party deputies, or 10.7% in the 1905- 1906 Parliament.” Ludwik, Hass: The socio-professional composition of Hungarian freemasonry (1868–1920), in Acta Poloniae Historica, 1974/30, 91–92. On the other hand, according to the sources of Masonic in the analysed era, half of these representatives were inactive in their Lodges’ life, so in many cases they did not stand for the interests of Freemasonry Federation. We have to underline the fact also, these representatives were separated in different political parties, fighting each other in Parliament.
  86. Basically, in elementary, civil, higher commercial, and general secondary schools.
  87. Here we should note that the most dynamically developing vocational training sectors of the dualism era were trade and industry education. For the liberal Hungarian ruling class, Hungarian industry represented the strengthening of Hungary’s position, its independence from Austria within the empire, and a means of Hungarian supremacy. Katalin Vörös: A modernizáció és a nacionalizmus keresztmetszetében: Nemzetépítési törekvések a dualizmus kori középfokú iparoktatás vonatkozásában. [In the cross-section of modernization and nationalism: Nation-building efforts in relation to secondary industrial education in the era of dualism], in Modernizáció és nemzetállam-építés: Haza és/vagy haladás dilemmája a dualizmus kori Magyarországon [Modernization and building of nation-state: dilemma of homeland and/or progression in Hungary of the era of dualism], (ed.) Csibi, Norbert; Schwarczwölder, Ádám, Pécs, 2018., 248.
  88. Nagy: Magyarország oktatásügye. [Education of Hungary], 132.
  89. See more on this topic: Elemér Mályusz: Magyarország története a felvilágosodás korában [History of Hungary in the age of Enlightenment], Budapest, Osiris, 2002. (Hungarian). The analysed era was also characterised by the Catholic-Protestant conflict: “The liberal-emancipatory movement, which flourished at the end of the 19th century, culminated in the ecclesiastical laws of 1894… This moment in turn galvanised the Catholic public, which until then had been rather passive politically. The Catholic Populist Party was born, and within a short time political Catholicism became an inescapable political factor…” Pál Hatos: Szabadkőművesből református püspök [From Freemasonic to a Calvinist bishop], 2016., 34–35. More details about Roman Catholic political activism between 1894 and 1914 in Hungary: Jenő Gergely: A politikai katolicizmus Magyarországon, 1891–1950 [The political Catholicism in Hungary, 1891–1950], Budapest 1977., 7–102.
  90. Baska–Nagy–Szabolcs: Magyar tanító, 1901, 47–51.
  91. Only widows and married couples were obliged to pay these wages. Most of the time the value is given in money, but sometimes crop income. The “stole-money” was paid after certain church rituals had been performed.
  92. Elemér Kelemen: A tanító a történelem sodrában – Tanulmányok a magyar tanítóság 19–20. századi történetéből [The teacher in the current of history – Studies from the history of Hungarian teachers in Nineteenth and Twentieth centuries], Pécs, Iskolakultúra, 2007, 10–19, 116–126.
  93. According to my own research, 10% of the Masonic teachers belonged to this category between 1890 and 1920. Exactly 112 persons. The information is based on the register of Masonries in National Archives, the list of József Palatinus, relevant school terms and the gazette of Kelet.
  94. For example, Oszkár Jászi, Zoltán Zigány, Zsigmond Kunfi, Béla Somogyi, József Pogány, Péter Ágoston. There were a lot of common points between the projects of radical Freemasonries and the Programme of Bourgeois Radical Party in the question of public education. See: Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. [History of Hungary in Nineteenth century. A collection of texts.] (ed.) Gábor Pajkossy, Budapest, Osiris Kiadó, 2006, 888. In addition, Pál Hatos treat as fact, the Radical Party was organized in the Martinovics Lodge. See Pál Hatos: Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története [The cursed Republic. The story of breakdown and revolution in 1918], Budapest, Jaffa Kiadó, 2018, 72. As regards the Party of Social-Democratics in Hungary also in question of public education see: Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény [History of Hungary in Nineteenth century. A collection of texts], 756.“Only 31 Masons were elected in the Parliamentary election held in June 1910. This was the smallest number in the last 20 years. A novel feature was that after 1905 several outstanding Social-Democratic leaders joined the Masonic movement, people like Zsigmond Kunfi, Peter Agoston, Ernő Czobel, Jozsef Diener-Dénes, Jozsef Pogány, Imre Pogány, and Zoltan Ronai. At the same time, extreme radicals from the bourgeoisie also joined the movement, including Oskar Jaszi, the leading bourgeois sociologist, from 1911 head of the Martinovics Lodge in Budapest, known as the Sociologists’ Lodge.” Ludwik Hass: The socio-professional composition of Hungarian freemasonry (1868–1920), 1974, 95.
  95. Magyarország története a 19. században. Szöveggyűjtemény. [History of Hungary in Nineteenth century. A collection of texts.] (ed.) Gábor Pajkossy, Budapest, Osiris Kiadó, 2006, 888.
  96. Ibid., 756.
  97. Oradea, Romania
  98. Currently Bratislava, Slovakia

 

Mérész Anna: Adózók Törökszentmiklóson az 1828. évi országos összeírás alapján

Bevezetés

A tanulmány Törökszentmiklós adózó társadalmát mutatja be az 1828. évi országos összeírás dokumentumai alapján.[2] A település kiválasztása összefügg a korábbi Pálházy Ferenccel közösen készített tanulmányokkal[3], amelyek Szolnok adózó társadalmát vizsgálták a nevezett forrásanyag segítségével. Törökszentmiklós Szolnoktól keletre, mintegy 17 kilométerre fekszik. Ebben a távolságban a Szolnokhoz legközelebbi, és legnagyobb településként tartható számon, ahol 1000 főnél több adózót írtak össze név szerint. 1828-ban szintén Heves és Külső-Szolnok vármegye részét képezte, ezért az összeírás végrehajtása is hasonlóan zajlott, mint Szolnokon. A fekvése sajátosnak mondható, hiszen két volt kiváltságos kerület, a Jászság és a Nagykunság között található. Különbséget jelent, hogy a Tisza csak északról érinti a területet, de a természetföldrajza némileg egyezést mutat Szolnokéval. A népességszám alakulásának szempontjából Törökszentmiklóson 1828-ban 9101 fő élt, míg Szolnokon 10979 személyt tartottak számon.[4] A név szerint összeírt adózók számának különbsége 567 fő ez utóbbi javára. A Bácskai Vera és Nagy Lajos által feldolgozott 1828-as összeírás adatai alapján, Törökszentmiklóst részleteibe menően nem mutatták be, ezért nem meghatározható, hogy mely településeket vallotta piacközpontjául és csak a XVI. számú táblázatban említik meg.[5] Ezek a tényezők indokolták a település kiválasztását, hiszen egy már ismert adatokkal rendelkező, leendő megyeszékhelyhez igen közel, hasonló természeti adottságokkal helyezkedik a térségben.

Elsősorban arra a kérdésre kerestem a választ, hogyan alakult a településen a foglalkozási megosztottság. Szolnok esetében már feltártak ezek az adatok, és ennek mintájára egy hasonló jellemzőkkel bíró településen is hasonló adatokra számítottam. Ehhez szorosan kapcsolódnak a név szerint összeírt adózókra vonatkozó információk, mint a háztartás nagysága és összetétele, a háztulajdon. Továbbá kérdésként fogalmazódott meg, hogy ha nem mutatható ki hasonló arányban a kézművesek jelenléte a mezővárosban, akkor kimutatható-e, hogy az állatállomány és a mezőgazdaság töltött be meghatározó szerepet. A kérdés megválaszolása során figyelembe vettem Szolnok adatait, hiszen viszonyítási alapként használható a térségben található további települések vizsgálata során. A tanulmány célja tehát, bemutatni Törökszentmiklós adózó társadalmát az 1828. évi országos összeírás íveinek segítségével, és ezeket összehasonlítani Szolnok feltárt adataival.

Forrás bemutatása

A kutatás során felhasznált fő forrás az 1828. évi országos összeírás (Conscriptio Regnicolaris) Törökszentmiklósra vonatkozó dokumentumai, amelyet a Heves Vármegyei Levéltárban (HVL) őriznek.[6] Az iratok kutatása online is lehetséges a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára által készített adatbázisban, amely 2023. szeptember 26. vált elérhetővé mindenki számára.[7] Mivel korábbi kutatásaink eredményei szerint[8] a levéltárakban őrzött és a digitalizált, online kutatható változat között – feltehetően a másolási folyamat miatt – eltérések lelhetők fel, ezért azt tartottam helyénvalónak, ha a kettőt együttesen, azokat egymással összevetve használom fel. Az ismertetett adatok tehát ezen a forrásanyagon alapulnak.

Az összeíráshoz szorosan kötődnek azok a törvénycikkek (továbbiakban: tc.), amelyek elrendelték az elkészítését. Ezek közül hármat kell kiemelni, hiszen már az 1790–91. évi országgyűlésen is tc.-be foglalták,[9] amelyet az 1802. évi II. tc. megerősített.[10] A megvalósításra azonban csak az 1827. évi VII. tc. alapján került sor.[11] Az elhúzódó végrehajtás okai között tartjuk számon a napóleoni háborúkat, az országgyűlés összehívásának hiányát 1812 és 1825 között.[12] A célja az adóalap racionalizálása, arányos meghatározása volt, amelyet többek között Horváth Gergely Krisztián mutatott ki tanulmányában.[13] A törvények mellett a HVL-ben kutatható a nádori utasítás (Instructio) és a felszólítás (Invitatito), amelyek az eljárásmódot, az elkészítésre való felszólítást tartalmazzák.[14] Ebből adódóan az összeírási adatok nem adnak képet a nemesekről, a latin vagy görög szertartású katolikus papokról, református és evangélikus lelkészekről, tanárokról, tanítókról, kántorokról, a földesúri malmok molnárairól és kocsmárosairól, a királyi tisztviselőkről és alkalmazottakról, a nemesek szolgálatában álló tisztviselőkről, szolgákról és szolgálókról, a kuriális telken élő konvenciós zsellérekről, az elbocsátott katonákról, a szellemi vagy testi fogyatékosággal élő személyekről.[15]

Az összeírás fő- és alrovatainak bemutatása több, korábbi tanulmányban is megtörtént,[16] ezért erre a jelen tanulmányban nem került sor. Fontos kiemelni azonban a sajátosságokat, amelyeket a törökszentmiklósi összeírás tartalmaz, mert emiatt az eredmények kiszámításának és megállapítások levonásának olyan korlátai vannak, amelyeket Szolnok esetében nem kerültek előtérbe.

Az elkészült három füzetben a rovatok kitöltését a megszokott módon balról-jobbra végezték el. Minden személy neve elé felírták a sorszámokat emelkedő sorrendben, egy lapon 20 név olvasható. A rovatokat a lap alján a Latus sorban összegezték, majd ezeket átvezették a következő oldalon a fejlécek alatti Translatum (áthozott) sorba. Törökszentmiklós esetében az összeírók két hibát is vétettek a sorok átvezetésekor, ezért az általam készített digitális adatbázisban eltérés található.

Az első hibák az II. füzet 3. oldalán vannak, mert a Translatum sorba újból az I. füzet 41. oldali Translatum adatait vezették át, vagyis tévesen figyelmen kívül hagyták a Latus sort. Ez pedig komoly eltéréseket okoz a valóban összeírt állatok száma és a kiegészítő összegzés (Summa Supplementalis) között, amely a legutolsó név szerint összeírt személy utáni sorban van. A képek és a táblázat a hibásan átvezetett Translatum sorokat szemléltetik az I. és II. füzet esetében.

A képen szöveg, kézírás, szám, Párhuzamos látható Automatikusan generált leírás         A képen szöveg, kézírás, szám, sor látható Automatikusan generált leírás

1. kép (bal): MNL-HML-IV.7.a. 14. téka Törökszentmiklós I. füzet 41.

2.kép: (jobb) MNL-HML-IV.7.a 14. téka. Törökszentmiklós II. füzet 3.

Alrovatok I. füzet 41. II. füzet 3. Eltérés
Translatum Latus Translatum Latus
3 évnél idősebb lovak (10/6.) 409 433 409 432 24
2 évesnél idősebb juhok (11/1.) 857 934 857 897 77
2 évesnél idősebb sertések (11/2.) 199 215 199 209 16

1. táblázat: Eltérések az I. és II. füzet Translatum és Latus sorai között

Ahogy az a két ábrán is látható, három alrovat esetében történt elírás. Az 1. számú táblázat mutatja, hogy a 10. főrovat 6. alrovatában 433 darab 3 évnél idősebb lovat kellett volna a II. füzet első áthozott sorába írni, ezzel szemben ismételten 409 darab szerepel. Ahhoz, hogy megkapjuk az eltérést az I. füzet utolsó Latus sorából ki kell vonni az ezen az oldalon a Translatumnál szereplő számot, így jön ki a 24. A 11. főrovat 1. és 2. alrovata esetében is értelemszerűen ezt az eljárást kell alkalmazni, hogy megkapjuk az eltéréseket, vagyis a 77-et és a 16-ot. Ahhoz, hogy az eredmények a továbbiakban a valóságot tükrözzék, hozzá kell adni a végső összesítéshez a kapott eltérések mértékét, valamint a pontos digitalizáció érdekében minden oldal után érdemes ellenőrizni, hogy a forrásban szereplő adatok helyesen lettek-e összeadva, átvezetve. A 10. főrovat 3. alrovatában szintén előfordul az előbb bemutatott hibás átvezetés. Ezt szemlélteti az alább látható 3. és 4. kép, valamint a 2. számú táblázat.

A képen szöveg, kézírás, mérőléc, Párhuzamos látható Automatikusan generált leírás        A képen szöveg, kézírás, szám, Párhuzamos látható Automatikusan generált leírás

3. kép (bal): HU-MNL-HML-IV.7.a 14. téka. Törökszentmiklós II. füzet 23.

4.kép (jobb): HU-MNL-HML-IV.7.a 14. téka. Törökszentmiklós II. füzet 25.

Alrovatok II. füzet 23. II. füzet 25. Eltérés
Translatum Latus Translatum Latus
Meddő tehenek (10/3.) 87 91 88 95 3

2. táblázat: Eltérések a II. füzet Translatum és Latus sorai között

A foglalkozások jelölésénél is megfigyelhető egy eltérés, amelyet Szolnok esetében nem tapasztaltunk. Az 5 molnárt Törökszentmiklóson nem jelölték mesteremberként, csak egy esetben. Ezáltal eltérés fedezhető fel a várt és a tényleges információk között. Számokban kifejezve a III. füzet végén az összegző sorban 54 mesterember (opifices) szerepel, amit a molnárok nem egyértelmű jelölése okoz, mert ha a hiányzó 4 molnárt is mesterembernek tekintjük, akkor 58-nak kellene szerepelnie az összegzésben. Ez az adatbázisépítés alatt került előtérbe, amikor nem egyezett meg a kódolt személyek száma az összes mesteremberével. Az 5., 6, és 7. kép igazolja az összeírásban és a digitális adatbázisban található eltérést.

A képen szöveg, kézírás, papír, Párhuzamos látható Automatikusan generált leírás

5. kép: HU-MNL-HML-IV.7.a 14. téka. Törökszentmiklós III. füzet 30.

A képen szöveg, képernyőkép, szám, nyugta látható Automatikusan generált leírás

6. kép: A Microsoft Excelben készített adatbázis tartalmazta példa egy molnárra, aki mesteremberként is jelölve van. (saját készítés)

A képen nyugta, sor, szöveg, képernyőkép látható Automatikusan generált leírás

7. kép: A Microsoft Excelben készített adatbázis tartalmazta példa egy molnárra, aki nincs mesteremberként jelölve. (saját készítés)

A javított változatot (Rectificata Conscriptio Regnicolaris) a település esetében nem vontam be, mert csak a kocsmáltatásra vonatkozóan tartalmaz további információkat. Ez pedig magához a településhez köthető és nem egy név szerint összeírt adózóhoz. Ezzel a javított változatok fontosságát nem felesleges dokumentumként jelölöm meg, hiszen így az eredetileg elkészült összeírásról megállapítható, hogy az összeírók megítélése alapján minden név szerint összeírt adózóra vonatkozóan helyesen töltötték ki a rovatokat. Abban az esetben viszont, ha ez nem így történik, elengedhetetlen a javítások bevonása a kutatásba, mint azt Szolnok esetében kimutattuk.[17]

Módszertani jellemzők

A módszertani jellemzők lényegében megegyeznek a korábbi kutatások alkalmával kialakított módszerekkel,[18] az ettől való eltérést ugyanakkor már fentebb a forrás ismertetésénél hangsúlyoztam.

Ahhoz, hogy az 1828. évi országos összeírás adatait statisztikai számításokra lehessen használni, szükséges egy digitális adattábla elkészítése. Ez Microsoft Excel táblázat formájában történt. Először a papír alapú táblázat fő- és alrovatait készítettem el, ezután a név szerint összeírt adózókat vezettem be a sorba, ügyelve arra, hogy a nevek mögött feltüntessem, ha az egyes személyeket ugyanazon szám alatt írták össze. Ezt követte a szám szerinti adatok bevitele soronként. Erre azért fordítottam kiemelt figyelmet, mert így pontosabb képet kaphatunk az adózó társadalomról, valamint számos személy esetében javították a társadalmi státuszra, vagy a foglalkozásra vonatkozó információkat.

A bevitt adatokat körültekintő ellenőrzés után alkalmasnak találtam a kódolás elvégzésére. Először is készítettem egy kódolási útmutatót, amelynek segítségével nyomon követhetővé vált, melyik szám mit is jelent az adott oszlopban.

A leíró statisztikai számításokat a JASP segítségével végeztem el, amely az Amszterdami Egyetem fejlesztéseként mindenki számára elérhető. Ezen eredmények vizuális szemléltetését a Microsoft Excel diagramkészítő funkciójával készítettem.

Minta bemutatása

A mintát 1098 név szerint összeírt adózó alkotja, mert a település kocsmáltatásra vonatkozó sorát nem vettem figyelembe, ugyanis ez nem természetes személyhez köthető. A nemek és a korcsoportok megoszlását nehéz megállapítani, mert az összeírók a megjegyzések rovatban nem tüntettek fel olyan kiegészítő információkat, amelyek ezt lehetővé tennék.

 

1. diagram: A férfiak és özvegyek aránya a településen

Az 1. diagram segítségével kimutatható, hogy 987 férfit (89,89%) és 111 özvegyet (10,11%) írtak össze név szerint. Az özvegyek nemének további alcsoportra – férfiakra és nőkre – bontását az egységes Vid.[19] rövidítés használata, valamint a megjegyzések hiánya miatt nem lehetett elvégezni. Ahhoz, hogy ez lehetségessé váljon, szükség lenne a halotti anyakönyvek bevonására is a kutatásba, de még akkor sem lehetne teljesen pontosan megállapítani, hogy férfiről vagy nőről van szó. Ennek oka, hogy ugyanazzal a vezeték- és keresztnévvel több személy is élhetett a településen, aminek felderítése időigényes, és korlátai vannak az összeírás szempontjából, hiszen nem tartalmazza a születésre vagy házasságra vonatkozó adatokat.

A kor alapján két csoportot lehetne létrehozni, de ez egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint Szolnok esetében volt.[20] A 18 és 60 év közötti adózókat tartalmazza a 2. főrovat, viszont 60 évnél idősebb személyeket nem jelölték sem rövidítéssel, sem a megjegyzések rovatban (senex; idős). Nem célravezető, hogy megpróbáljam meghatározni a megjegyzések és a rövidítések nélkül, hogy melyik személy mely korcsoporthoz tartozik. Ennek oka, hogy akiknél a 2. főrovatban kihúzás szerepel, de nem áll a nevük mögött a Vid. rövidítés, azoknál két lehetséges megoldás van. Az első, hogy az adott településen csak a vagyontárgyai miatt köteles adót fizetni és a személye után nem.[21] A második pedig, hogy ő és a felesége is 60 év feletti, ezért üres a 2. főrovat. Mivel ezek a megjegyzések hiányában nem bizonyíthatók egyéb források bevonása nélkül, ezért Törökszentmiklós esetében nem tartottam eredményesnek a korcsorportok spekulációk mentén történő kialakítását. Négy férfinél szerepel az Orph. rövidítés, amely az árvát (orphanus) jelenti, ezért a név szerint összeírtak 0,36%-át teszik ki. 2-2 férfi (0,18%; 0,18%) neve előtt a Jun. (junior, fiatalabb), illetve a Sen. (senior, idősebb) rövidítés olvasható.

A 2. diagram alapján kimutatható, hogy az összeírás 2334 személyt tartalmaz az 1. és 2. főrovat alapján. Fontos megjegyezni, hogy a név szerint összeírtak is beletartoznak a 2. főrovatba, ha igaz rájuk, hogy 18 és 60 év közöttiek. 73 személy (3,13%) esetében nem szerepel adat ebben a rovatban, ezért az ő számukat hozzá kell adni a 2261-hez[22] (96,83%), továbbá 1 személynél a fiát (0,04%) nem számolták az adózók közé,[23] ezért valójában 2335 főre vonatkozóan van információ direkt vagy indirekt módon az összeírásban.

 

2. diagram: Az összeírásban szereplő személyek száma

A háztartásokhoz tartozó adózók száma

Ahhoz, hogy az egyes háztartásokhoz tartozó adózók számát és az adózó háztartási modellt megállapíthassuk, a 2. főrovat (18 és 60 év közötti adózók száma nemtől függetlenül) adataira van szükség. Törökszentmiklóson 1098 személyt írtak össze név szerint, emiatt 1098 háztartásra vonatkozóan rejlenek adatok a dokumentumokban. 73 háztartásban egy személy sem 18 és 60 év közötti adózó (6,65%), 132-ben egy személy (12,02%), 682-ben két adózó (62,11%), 100-ban három fő (9,11%), 97-ben négy adóköteles (8,83%), 7-7 háztartásban pedig öt és hat személyt (0,64%; 0,64%) tüntettek fel, amelyhez könnyebb átlátást biztosít a 3. diagram.

3. diagram: Az adózó személyek megoszlása háztartásonként az adózó háztartásfőkkel Törökszentmiklóson és Szolnokon

Átlagosan 2,06 adózó jut egy háztartásra, amely 0,17 fővel nagyobb a Szolnok esetében kapott 1,89 személynél.[24] A medián és a módusz esetében elmondható, hogy 2 adózó/háztartás az érték. Szolnok esetében egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy a leggyakrabban az 1 vagy 2 adózó személlyel rendelkezik egy háztartás.[25] Törökszentmiklós ebből a szempontból színesebb képet mutat, hiszen 5,17-szer gyakrabban jelenik meg a kétadózós modell az egyadózóssal szemben. A három- és négyadózós háztartás pedig közel azonos képet mutat a település esetében.

Szolnokon megállapítható volt az oka annak, hogy egy háztartásban miért nem található egy adózó sem, vagy miért csak egy van a háztartásban.[26] Törökszentmiklós esetében ezt nem lehet megfejteni, hiszen hiányoznak az ezekre vonatkozó megjegyzések a 14. főrovatból. Abban az esetben lehet magyarázatot adni, ha valakinek a neve mellett szerepel az özvegységre utaló Vid. rövidítés. Ez magyarázza, miért szerepel egy fő a 18 és 60 év közötti adózókra vonatkozó oszlopban. A két főnél több adózóval rendelkező háztartások okára és értelmezésére a háztartásbeli személyek ismertetésénél kerül sor.

Az adózók társadalmi rétegződése és a háztulajdon

Törökszentmiklós név szerint összeírt adózóit vizsgálva, megállapítható, hogy 360 jobbágyra (coloni) (32,79%), 632 házas zsellérre (inquilini) (57,56%), valamint 106 házatlan zsellérre (subinqulini) (9,65%) tagolódik az adózó társadalom. Szolnokon ezzel szemben „535 jobbágy (32,13%), 779 házas zsellér (46,79%), 349 házatlan zsellér (20,96%) és 2 olyan személy (0,12%) szerepel, akinek társadalmi helyzete ismeretlen”.[27] A százalékos eloszlás a név szerint összeírtakra vonatkozik, hiszen a további összeírásban szereplőkre vonatkozóan nem tartalmaznak a dokumentumok adatokat. Ez alapján egyértelművé válik, hogy a két településen a jobbágyok százalékos aránya hozzávetőlegesen hasonló képet mutat, hiszen 32% körül mozog. Eltérés figyelhető meg a házas és házatlan zsellérek arányában. Míg az előbbi településen a házatlan zsellérek az adózók 10%-át sem érik el, addig ez utóbbinál több mint 20%-ot tesznek ki. A törökszentmiklósi összeírásban nincsenek olyan személyek, akiknek a társadalmi státusza ismeretlen lenne.

4. diagram: Törökszentmiklós és Szolnok adózó lakosságának társadalmi rétegződése

Fontos kiemelni, hogy Törökszentmiklós esetében olyanokat sem jeleztek, akik esetleg más településen élnek életvitelszerűen, és a településen csak a háztulajdonuk után adókötelesek.[28] Ennek jelentősége abban áll, hogy Szolnok esetében a voltak olyan jobbágyok is akár, akik nem rendelkeztek saját háztulajdonnal, hanem bérleményben éltek. Ennek a jelölésére használt kettős jelölés, így Törökszentmiklósnál nem jelenik meg, míg Mezőtúron[29] szintén találkozhatunk ezzel. Ez alapján válik láthatóvá, hogy az összeírás elvégzése egy megyén belül is különbözően zajlott, ezért ezek bemutatása kiemelten fontos részét kell, hogy képezze a munka ismertetésének.

A társadalom rétegződéséhez szorosan kapcsolódik a háztulajdon megoszlására vonatkozó információ, hiszen a házatlan zsellérek száma előrevetíti, hogy hány adózó háztartásfő nem rendelkezik saját háztulajdonnal. Ez Törökszentmiklóson egyezést mutat a házatlan zsellérek számával, vagyis a név szerint összeírt személyek 9,65%-a (106 fő) nem rendelkezik saját háztulajdonnal. Továbbá megállapítható, hogy az összeírás alapján – a megjegyzések hiányossága miatt – az összes jobbágy és házas zsellér (932 fő) saját háztulajdonnal bír, akik 90,35%-ot jelentenek. Ezt az 5. diagram szemlélteti. A településen nem akadt olyan jellegű ellentmondás a háztulajdon esetében, mint Szolnokon.[30]

5. diagram: A háztulajdon megoszlása Törökszentmiklóson

A háztartások összetétele

A háztartások összetételének vizsgálatához a 3. főrovatban található adatok bizonyulnak felhasználhatónak. A család kifejezés a jelen esetben nem helytálló, hiszen a nem vérszerinti rokonok – szolgák (servi), szolgálók (ancillae) – is részét képezik a 3. főrovatnak. Ebből fakadóan háztartásként lehet definiálni a közösséget, amelynek a vérszerinti rokonokon – férfitestvérek (fratres), fiúgyermekek (filii), lánygyermekek (filiae) – kívül szolgáltatás fejében, rokoni kapcsolat nélküli tagjai is a háztartáshoz tartoznak. Ezek az adatok is kizárólag a 18 és 60 közötti személyekre vonatkoznak.

6. diagram: A háztartásban élő rokoni kapcsolatok – férfitestvér, fiú-, lánygyermek – számának alakulása a két településen

817 háztartásban nem élnek olyan személyek, akiket vérszerinti kapcsolat köt a háztartásfő személyéhez (74,41%). A további 281 háztartásban (6. diagram) az alábbiak szerint alakul rokoni kapcsolatok eloszlása. 218-ban egy fiú- (19,85%), 23-ban kettő fiú- (2,10%), 4-ben három fiúgyermek (0,36%) él. 12-ben egy lány- (1,09%), 1-ben pedig két lánygyermeket (0,09%) jegyeztek fel. Kizárólag 1 háztartásban jelöltek egy fiú- és egy lánygyermeket (0,09%). Szolnokhoz viszonyítva (0,18%) sokkal magasabb a százalékos aránya azoknak a háztartásoknak, ahol egy férfitestvért (18; 1,64%) írtak össze, de megjelenik 4 olyan is, ahol egy férfitestvér és egy fiúgyermek (0,36%) számoltak. A településen összesen 271 fiúgyermek, 15 lánygyermek, és 22 férfitestvér számítható a rokoni kapcsolatok közé. Ők az összeírásban szereplő összes személy 13,19%-át alkotják, átlagosan 1,10 rokont találunk azoknál a háztartásoknál, amelyeknél legalább egy személyt jelöltek. Az eredményeknél egyezés figyelhető meg, hogy átlagosan mennyi rokon él mindkét településen azokban a háztartásokban, ahol legalább egyet feltüntettek.

Mint Szolnokon, itt is kimutatható, hogy a gyermekek szülőknél élése nem zárja ki a házastárs meglétét, de ez a legtöbb törökszentmiklósi háztartás esetében nem mutatható ki, ahogy az sem, hogy több gyermek esetén melyik házas és melyik nem. A módszertani nehézséget az okozza a fentebb is jelzett megjegyzések hiánya.[31] Mivel nem jelölték azokat a személyeket egyértelműen, akik 60 év felettiek lehetnek, ezért nem lehetséges olyan pontossággal megállapítani a házastársi kapcsolatokat, mint Szolnokon. Törökszentmiklóson –mint azt fentebb is jeleztem – a 34. Gazdag Steph[anus] mellett a 2. főrovatban 0 szerepel, de van egy fiúgyermeke, így őt nem számolták az adózók közé.[32]

A háztartásban élő további személyek bemutatása során a szolgák és a szolgálólányok arányának ismertetése következik. A háztartások abszolút többségében (1074; 97,81%) nincs feltüntetve sem szolga, sem szolgáló. 18-ban (1,65%) egy szolga, 2-ben (0,18%) két szolga, 3-ban (0,27%) egy szolgáló, 1-ben (0,09%).

7. diagram: A szolgák száma háztartásonként a két településen

A 7. diagram alapján összesen 24 háztartás (2,19%) van tehát a településen, ahol legalább egy szolga vagy szolgáló él. Ugyanaz a megállapítás vonható le, mint Szolnok esetében, vagyis a szolgálók és szolgák alkalmazása az adózó társadalom körében rendkívül ritkának tekinthető. Ezzel szemben nem vonható le olyan egyértelmű, általános következtetés azzal kapcsolatban, hogy milyen jellegű háztartásokban alkalmazzák őket. Van olyan háztartás, ahol ezt szintén a szántó, a rét, a szőlős és haszonállatok számának nagysága magyarázhatja. Ezen túl kalmárnál is írtak össze szolgát,[33] vagy szolgálót,[34] aki nem rendelkezik semmilyen földdel vagy állatállománnyal. Az egyetlen háztartásnál, amelynél szolgáló és szolga is van, nem magyarázható az előzőkhez hasonló indokkal a jelenlétük, mert a felsoroltak közül semmi sincs feltüntetve az adózó háztartásfőnél.[35] A Soós Imre által feldolgozott 1827/1828. évi járási sommázattal viszont sokkal nagyobb egyezést mutat a település a szolgák és szolgálólányok számának tekintetében, hiszen ebben 8 szolga és 4 szolgáló szerepel.[36] A szolgálók száma teljes egyezést mutat, míg a szolgák esetében az eltérés nagysága 15 fő. Szolnok esetében Soós Imre munkássága alapján tudvalevő, hogy az azonos évkörű járási sommázatban 16 szolga és 12 szolgáló szerepel, ezzel szemben az összeírásban 52 szolga és egyetlen szolgáló sem szerepel.[37] Az eltérések okára nem adható más magyarázat, mint hogy ezeket az adatokat eltitkolták, vagy az összeírók figyelmetlenségből fakadóan nem jegyezték fel.[38]

Foglalkozási megoszlás

A foglalkozásra vonatkozóan a 3. főrovat 1. (honoratiores, honoráciorok), 11. (opifices, iparosok), 12. (mercatores, kalmár), és 13. (quaestores, kereskedő) alrovata, valamint a 14. főrovat (observationes, megjegyzések) tartalmaz információkat. Törökszentmiklóson a 3. főrovat 1. és 13. alrovata üresen maradt. Az összeírásban eredetileg 54 iparost és 4 kalmárt tüntettek fel a 3. főrovat adatai alapján, a 14. főrovatban további 4 molnárt (molitor) találunk, így az iparosok száma 58-ra nő. A korrekcióval 62 személyre vonatkozóan lehet a foglalkozás alapján szólni, amelyet a 8. diagram ábrázol. Ezek közül a társadalmi státuszuk alapján 51 iparos házas zsellér (82,26%), további 7 házatlan zsellér (11,29%), 2-2 kalmár pedig házas vagy házatlan zsellér (3,23%; 3,23%).

8. diagram: A név szerint összeírt adózó személyek megoszlása társadalmi helyzetük és foglalkozásuk szerint

Az 58 iparos foglalkozásáról a 14. főrovat ad pontosabb képet, hiszen itt latinul megnevezik a foglalkozást,[39] valamint a segédek számát is feltüntetik. Ez alapján 15 foglalkozást lehet megkülönböztetni, amelyek közül egyik mesterséget űzők sem érik el az összeírásban szereplők (3225 fő) 1%-át. A segédek számát figyelembe véve – a 3. számú táblázat alapján – az összeírt személyek teljes számához viszonyítva a százalékos arányuk a következőképpen alakul: 0,77% csizmadia (18 fő); 0,47% kovács (11 fő); 0,21 % bognár és molnár (5 fő); 0,17% szűcs és takács (4 fő); 0,13% ács, kőműves, szűcs és takács (3 fő); 0,09% fazekas és lakatos (2 fő); 0,04% kádár, kalapos és kötélgyártó (1 fő). A név szerint összeírt személyek 5,28%-ának a foglalkozásáról ad képet, ami az összeírásban szereplő adózók 2,48%-át – segédekkel együtt 2,83%-át – teszi ki. Míg Szolnok esetében a név szerint összeírtak 10,51%-ának a foglakozását ismerjük meg, az összeírásban szereplő összes személyhez viszonyítva (3551 fő) az iparosok segédek nélküli százalékos aránya 4,92%.[40]

Mesterség Latinul Mesterséget űző összes személy száma Iparosok Iparosok aránya az összes iparoshoz képest (%)*
segéd nélkül 1 segéddel 2 segéddel
ács asciarius 2 1 1 3,45
bognár rotarius 4 3 1 6,90
csizmadia cothurnarius 16 14 2 27,59
fazekas figulus 1 1 1,72
kádár vietor 1 1 1,72
kalapos pileator 1 1 1,72
kovács faber ferrarius 10 9 1 17,24
kőműves magister murariorum 1 1 1,72
kötélgyártó funifex 1 1 1,72
lakatos faber serarius 2 2 3,45
molnár molitor 5 5 8,62
szabó sartor 3 3 5,17
szűcs pellio 4 4 6,90
takács textor 4 4 6,90
tímár cerdo 3 3 5,17
Összesen 58 51 6 1 1100,00
Összesen (segédek) 6 2

3. táblázat: A kézművesek foglalkozási viszonyai Törökszentmiklóson

*A segédek számát nem tartalmazza a százalékos arány.

A 3. számú táblázat alapján láthatóvá válik, hogy az iparosok abszolút többsége (51 fő; 87,93%) dolgozott segédek nélkül, egy segéddel 10,34%-uk (6 fő), míg két segéddel mindössze a 1,72%-uk (1 fő) tevékenykedett. A kőműves esetében egyértelmű, hogy két segéddel dolgozik, de a többi iparos esetében nem lehet egyértelmű következtetést levonni. A legtöbb iparos a csizmadiákhoz tartozik (27,59%), majd a kovácsok következnek (17,24%). A molnárok 8,62%-át teszik ki az összes iparosnak, őket követik a bognárok, szűcsok és takácsok (6,90%), majd a szabók és tímárok (5,17%). Azoknál a mesterségeknél, amelynek képviselői – ács, lakatos – ketten vannak 3,45%-át fedik le az iparosoknak, de öt olyan is akad, ahol egy személy űzi a foglalkozást (1,72%). A foglalkozásra vonatkozóan viszonylag kevés információval rendelkezünk, mert sem a katonák, sem a település vezetéséhez köthető személyek nem jelennek meg az összeírásban. Az előzetes elvárás nem teljesül, hiszen sokkal kisebb mértékben jelennek meg az iparosok a településen, mint azt az adózó lakosság nagyságához viszonyítva vártam.

Gabona, rétek és szőlősök

Szolnok esetében kizárólag a pozsonyi mérőben[41] megadott gabona vetéshez szükséges mennyiségét lehetett bemutatni és értelmezni. Törökszentmiklóson ezzel szemben a réteket és szőlősöket is összeírták. Az eltérést az okozza, hogy ez utóbbi településhez szervesen hozzátartoztak a rétek és szőlősök. Szolnok esetében viszont kimutatható, hogy ezek a városhatáron kívül – több kilométeres távolságban –, például Szandaszőlősön helyezkedtek el, nem kapcsolódtak közvetlenül a mezővároshoz. Megállapítható, hogy a gabona és a rétek esetében kizárólag a jobbágyokról kaphatunk képet, amíg a szőlősök nem csak a jobbágyokhoz köthetők, hanem házas és házatlan zsellérekhez is tartozhattak.

Az összeírás 6. főrovatának 1. alrovata – a jobbágy- vagy polgárjogon kezelt szántó bevetéséhez szükséges gabona mennyisége pozsonyi mérőben – rendelkezik a gabonára vonatkozó adatokkal. A többi alrovatot Törökszentmiklóson sem töltötték ki. Így az összes jobbágynál (360 fő) jelölték, hogy mennyi gabonát használt a szántó bevetéséhez.

9. diagramm: A bevetésre fordított gabona mennyisége pozsonyi mérőben

Az összeírásban szereplő 4498 pozsonyi mérőnyi gabona tehát a 360 jobbágyháztartáshoz köthető, amely a háztartások 32,79%-át jelenti, vagyis a név szerint feltüntetett adózók majdnem egyharmadára vonatkozóan vannak adatok az adóköteles földterület birtoklásáról. A 9. diagram alapján történik ennek a leírása. 93 jobbágy (25,83%) 6,5 pozsonyi mérő (604,5 pm.), 226 személy (62,78%) 13 pozsonyi mérő (2939 pm.), 17-en (4,72%) 19,5 pozsonyi mérő (331,5 pm.), és 24-en (6,67%) 26 pozsonyi mérő (624 pm.) gabonát használtak a földterület bevetésére. Leggyakrabban a 13 pozsonyi mérő fordul elő (módusz és medián is 13), amely arra utal, hogy a földterület nagyobb, és arányosabban oszlott el a háztartások között, mint Szolnokon. Átlagosan 12,49 pozsonyi mérővel vetettek, ez a szolnoki mennyiségnek majdnem a 1,5-szeresét jelenti.[42] Megállapítható, hogy az eredetileg elkészített összeírás szerint az egy jobbágyra jutó földterület nagysága Törökszentmiklóson nagyobb volt, mint Szolnokon. Szolnok esetében viszont még 1835-ben is korrekciókat hajtottak végre a földterületre vonatkozóan, [43] amely ez előbbi településen nem történt meg. Ennek értelmében a szolnoki szántóterülete 7683 pozsonyi mérőnek felelt meg,[44] így az egy jobbágy által birtokolt szántóterület nagysága 14,36 pozsonyi mérőre növekedett, ami meghaladja a törökszentmiklósi átlagnagyságot.

A rétekre vonatkozóan a 7. főrovatból lehet adatokat szerezni, amely a vizsgált település esetében csak a jobbágy- vagy polgárjogon bírt kaszálókat – 1. alrovatot – jelenti. A rétekről elmondható, hogy szintén csak a jobbágyoknál írták össze az utasításnak megfelelően, és egyenes arányosság figyelhető meg a bevetéshez szükséges gabona mennyiségével kapcsolatban. Azok a személyek, akik 6,5 pozsonyi mérő gabonát használnak a vetéshez, 3 pozsonyi mérő réttel rendelkeznek, de ez minden további értékre igaz. Ez alapján kijelenthető, hogy a 3 pozsonyi mérőt megszorozzuk a hányadossal, aminek értéke 2,167, akkor 6,501-et kapunk, amely a vetéshez szükséges gabonamennyiséggel egyenlő.

10. diagramm: A rétek területe pozsonyi mérőben kifejezve

A rét összterülete (10. diagram) a településen 2076 pozsonyi mérő, amely 360 jobbágyháztartás között oszlik el. 93 jobbágy (25,83%) 3 pozsonyi mérő (279 pm.), 226 személy (62,78%) 6 pozsonyi mérő (1356 pm.), 17-en (4,72%) 9 pozsonyi mérő (153 pm.), és 24-en (6,67%) 12 pozsonyi mérő (288 pm.) nagyságú réttel rendelkezik. Leggyakrabban a 6 pozsonyi mérő nagyságú terület fordul elő (módusz és medián is 6). Az átlagot tekintve 5,77 pozsonyi mérő nagyságú rét képezi a tulajdont.

A szőlősök megoszlása a különböző társadalmi rétegek között összetettebb képet mutat, hiszen a jobbágyokon kívül a házas és házatlan zsellérek köréből is vannak adatok. Erre vonatkozóan a 8. főrovat 1. – a szőlő területe pozsonyi mérőben kifejezve – és 3. – a kapások száma az adózó bevallása szerint – alrovata ad tájékoztatást. Az 1. alrovat adatainak kiszámítása Bottló Béla alapján a következőképpen történt: „Az e rovatba írt pozsonyi mérők mértékszámát úgy számították ki, hogy a családfő [háztartásfő] szőlőjének kapásokban kifejezett mértékszámát elosztották az 1 pozsonyi mérőnyi szőlőhöz szükséges kapások számával”[45].

A 241,5 pozsonyi mérő szőlős 113 jobbágy (44,84%), 136 házas zsellér (53,97%) és 3 házatlan zsellér (1,19%) között oszlik meg. A három társadalmi csoporton belül különböző alcsoportokat lehet létrehozni, hogy mennyi személy rendelkezik egy adott nagyságú területtel, amelyet a 11. diagram jelenít meg.

11. diagram: A szőlősök területe pozsonyi mérőben kifejezve

A jobbágyok közül 41-en (36,28%) 0,5 pozsonyi mérő (20,5 pm.), 50-en (44,25%) 1 pozsonyi mérő (50 pm.), 18-an (15,93%) 1,5 pozsonyi mérő (27 pm.), 2-en (1,77%) 2 pozsonyi mérő (4 pm.), valamint 2-en (1,77%) 3 pozsonyi mérő (6 pm.) nagyságú szőlőst birtokolnak. Összesen 107,5 pozsonyi mérőt (44,51%) jelent, és átlagosan 0,95 pozsonyi mérőnyi területtel bírnak. Az összes jobbágy közül 113 főnek volt szőlőse, amely az összes jobbágy 31,19%-át jelenti. A házas zsellérek közül 55-en (40,44%) 0,5 pozsonyi mérő (27,5 pm.), 1 személy (0,74%) 0,75 pozsonyi mérő, 54-en (39,71%) 1 pozsonyi mérő (50 pm.), 14-en (10,29%) 1,5 pozsonyi mérő, 7-en (5,15%) 2 pozsonyi mérő (14 pm.), 1 fő (0,74%) 2,25 pozsonyi mérő, 2-2 személy (1,47%; 1,47%) 2,5 és 3 pozsonyi mérő (5 pm.; 6 pm.) szőlőssel rendelkeztek. Ez összesen 130,5 pozsonyi mérővel (54,04%) egyenlő. Az egy házas zsellérre jutó szőlős átlagmértéke 0,86 pozsonyi mérő. A 632 összeírásban feltüntetett házas zsellér 21,52%-áról lehet képet alkotni, azaz 136 háztartásról. A 106 házatlan zsellér közül mindössze 3 személynél (2,83%) található szőlősre vonatkozó adat, amely együttesen 3,5 pozsonyi mérőt jelent, és az összes szőlős 1,45%-át fedi le. A szőlősöket a tulajdonosok ezeket az úrbéres földeken kívül telepítették, így a házas zsellérek tulajdonában a több, mint 50%-a volt.

A kapások számánál fontos tudni, hogy az adózó háztartásfő saját bevallása alapján határozta meg kapásokban az általa művelt földterület nagyságát kapásokban kifejezve. Ez adta a segítséget az összeíróknak az adatok kiszámításához, amelyet az előbbi diagram szemléltet. Továbbá ezeknél az adatoknál is megfigyelhető egy egyenes arányosság az 1. alrovathoz viszonyítva, hiszen a 3. alrovat mindig a kétszerese az előző kitöltött alrovatnak. Így megkaphatjuk azt, hogy mennyi az 1 pozsonyi mérő szőlőhöz szükséges kapások száma, vagyis esetünkben ez 2 fő.[46]

12. diagram: A törökszentmiklósi szőlős kapásainak száma

A kapások számának megoszlása (12. diagram) megegyezik a szőlősök területének pozsonyi mérőben kifejezett százalékos arányaival. Ezért ennek részletes leírását nem teszem meg, csak az összmértékre vonatkozóan közlöm az adatokat. Az összesen 483 kapás megoszlása szintén 113 jobbágy (44,84%), 136 házas zsellér (53,97%), és 3 házatlan zsellér (1,19%) között volt. A jobbágyok 215 kapásnyi területtel (44,51%), a házas zsellérek 261-gyel (54,04%), valamint a házatlan zsellérek 7-tel (1,45%) bírnak.

Az állatállomány

Az állatállomány részletes leírásához a 10. főrovat 7 darab alrovatát – ökrök (boves jugales), anyatehenek (vaccae foetae, aut matres), meddő tehenek (vaccae steriles), 3 évnél idősebb üszők és bikák (juvenci et juvencae 3. annos superantes), 2 évnél idősebb üszők és bikák (juvenci et juvencae 2. annos superantes), 3 évnél idősebb lovak (equi curriferi et armentales 3. annos superantes), 2 évnél idősebb lovak (equi curriferi et armantales 2. annos superantes) –, valamint a 11. főrovat első 2 alrovatát – 1 évnél idősebb juhok (oves unum annum complentes), 1 évnél idősebb sertések (setigeri unum annum complentes) – lehet felhasználni. A település esetében a 11. főrovat 3. alrovat – 1 évnél idősebb kecskék (caprae unum annum complente) – üresen maradt, mint azt Szolnok esetében is tapasztaltuk,[47] de ez a vármegyében például Mezőtúron[48] is így történt. Továbbá a Jászság és a Nagykunság településein például Jászberényben,[49] Jászapátiban,[50] Karcagon,[51] Kisújszálláson[52] sem töltötték ki, tehát ennek hiánya nem tekinthető egyedi, a vármegye esetében megszokott esetnek. A teljes állatállomány, amelyet fajta és némelyet meghatározott korcsoport alapján írtak össze, 5171 darab állatot foglal magába. Ezek megoszlása az alrovatok szerint az alábbi képet mutatja. A nagyállatok között 128 ökör (2,48%), 220 anyatehén (4,25%), 147 meddő tehén (2,84%), 22 három évnél idősebb tinó és üsző (0,43%), 135 két évnél idősebb tinó és üsző (2,61%), 1247 három évnél idősebb ló (24,12%), valamint 40 két évnél idősebb ló (0,77%) szerepel az összeírásban. Az apróállatoknál 2657 egy évnél idősebb juhot (51,38%), és 575 egy évnél idősebb sertést (11,12%) írtak össze. Az apróállatok együttesen a teljes állatállomány 62,5%-át fedik le, amely azt eredményezi, hogy a 10. főrovat 7 alrovata mindössze 37,5%-át jegyezték fel. Tovább árnyalja a képet, hogy a három évnél idősebb lovak 24,12%-kal a nagyállatok tartásának 64,32%-ának felelnek meg. Rendkívül alacsony az ökrök aránya, amelynek a szerepe a földművelésben betöltött szerepét illetően csökkeni látszik a szerepe, hiszen lovakat is használhattak helyettük.

13. diagram: Az állatállomány megoszlása a társadalmi rétegződés alapján

Az állatállományt a társadalmi rétegződés alapján is vizsgálhatjuk (13. diagram), amely szerint még mindig a jobbágyok rendelkeznek a legnagyobb állatállománnyal, de a házas zsellérek száma sem elhanyagolható az egyes állatfajták birtoklásában. A továbbiakban ez alapján az állatok összlétszámának alakulását ismertetem. A jobbágyok 124 ökröt (96,875%), 195 anyatehenet (88,64%), 138 meddő tehenet (93,88%), 19 három évnél idősebb tinót és üszőt (86,36%), 128 két évnél idősebb tinót és üszőt (94,81%), 1108 három évnél idősebb lovat (88,85%), 39 két évnél idősebb lovat (97,50%), 2535 egy évnél idősebb juhot (95,41%), valamint 502 egy évnél idősebb sertést (87,30%) tartanak. A házas zsellérek 4 ökörrel (3,125%), 23 anyatehénnel (10,45%), 9 meddő tehénnel (6,12%), 2 három évnél idősebb tinóval és üszővel (9,09%), 7 két évnél idősebb tinóval és üszővel (5,19%), 134 három évnél idősebb lóval (10,75%), 1 két évnél idősebb lóval (2,50%), 107 egy évnél idősebb juhval (4,03%), 69 egy évnél idősebb sertéssel (12,00%) bírnak. A házatlan zsellérek tulajdonát képezi 2 anyatehén (0,91%), 1 három évnél idősebb tinó vagy üsző (4,55%), 5 három évnél idősebb ló (0,40%), 15 juh (0,56%), és 4 sertés (0,70%). A házatlan zsellérek által birtokolt állatok száma a teljes állatállomány 1%-át sem éri el (0,52%). A házas zsellérek állatállománya is 10% alatt marad (6,89%), tehát Törökszentmiklóson is a jobbágyok kezében összpontosul a teljes állomány 92,59%-a.

Az alábbi 4., 5., 6., 7., 8. és 9. táblázat segítségével a 10. és a 11. főrovatok alrovatai alapján az állatok tartásából való részesedést vizsgálom társadalmi rétegenként. Ennek során az állatok háztartásonként tartott darabszámát és összlétszámát, valamint az állatot tartó személyek százalékos arányát közlöm.

Nagyállatok
Háztartásonként tartott darabszám Állatot tartó jobbágyok száma Háztartásonként tartott állat összlétszáma Állatot tartó jobbágyok száma/összes jobbágy száma (%)
Ökrök
2 28 56 12,5
4 17 68
Anyatehenek
1 134 134 45,28
2 27 54
3 1 3
4 1 4
Meddő tehenek
1 73 73 28,06
2 24 48
3 2 6
5 1 5
6 1 6
3 évnél idősebb tinók és üszők
1 9 9 3,33
2 1 2
4 2 8
2 évnél idősebb tinók és üszők
1 36 36 20,83
2 30 60
3 6 18
4 2 8
6 1 6
3 évnél idősebb lovak
1 3 3 96,39
2 75 150
3 128 384
4 135 540
5 5 25
6 1 6
2 évnél idősebb lovak
1 21 21 8,33
2 9 18

4. táblázat: A nagyállatokat tartó jobbágyok megoszlása

A jobbágyok abszolút többsége (96,39%) tart három évnél idősebb lovat, de a két évnél idősebbek tartása csak 8,33%-nál figyelhető meg. A mezőgazdasági szemponton kívül a szállításban is szerepet tölthettek be. Az anyatehenek az élelmezés szempontjából is fontosak, hiszen a borjak a hústermelést növelhetik a településen, ezért reális, hogy a jobbágyok közel a felének (45,28%) van anyatehene. A két (20,83%) és három évnél idősebb üszők és tinók az utánpótlást is jelentik. Ez előbbiek pár éven belül az ökrök sorába fognak tartozni, míg ez utóbbiak az állatállomány növelése szempontjából fontos szerepet fognak betölteni a borjazással. Ezért kifejezetten alacsonynak tekinthető, hogy csak a jobbágyok 3,33%-ának van három évnél idősebb jószága. Nagyobb viszont azoknak az aránya (28,06%), akik meddő teheneket tartanak, ennek a felét sem éri ökröket tartók aránya (12,5%).

Nagyállatok
Háztartásonként tartott darabszám Állattal rendelkező házas zsellérek száma Háztartásonként tartott állat összlétszáma Állatot tartó házas zsellérek száma/összes házas zsellér száma (%)
Ökrök
2 2 4 0,32
Anyatehenek
1 21 21 3,48
2 1 2
Meddő tehenek
1 9 9 1,42
3 évnél idősebb tinók és üszők
2 1 2 0,16
2 évnél idősebb tinók és üszők
1 1 1 0,63
2 3 6
3 évnél idősebb lovak
1 1 1 8,54
2 33 66
3 13 39
4 7 28
2 évnél idősebb lovak
1 1 1 0,16

5. táblázat: A nagyállatokat tartó házas zsellérek megoszlása

A házas zsellérek körében nagyságrendileg kisebb szerepet tölt be az állattartás. Kizárólag a három évnél idősebb lovak esetében figyelhető meg, hogy a háztartások több, mint 5%-a tartja őket (8,54%). Csak az anyatehenek (3,48%) és a meddő tehenek (1,42) jelennek meg rajtuk kívül a háztartások 1%-ánál többen. Az összes többit 1%-nál kisebb arányszámok jellemzik. Kiemelendő, hogy összesen 1 darab két évnél idősebb lovat írtak össze (0,16%), ami egyértelműen alacsony számnak bizonyul, ha a három év feletti lovak számával összevetjük. Az előzetes várakozás alapján ugyanaz a tendencia figyelhető meg, mint a jobbágyok esetében, vagyis a számottevően nagy a különbség a két korcsoportba sorolt lovak száma között. Ennek oka értelemszerűen abban rejlik, hogy a két évnél idősebbnek a felsőhatára a három, míg a másik esetében nincs ilyen határérték.

Nagyállatok
Háztartásonként tartott darabszám Állattal rendelkező házatlan zsellérek száma Háztartásonként tartott állat összlétszáma Állatot tartó házatlan zsellérek száma/összes házatlan zsellér száma (%)
Anyatehenek
1 2 2 1,87
3 évnél idősebb tinók és üszők
1 1 1 0,94
3 évnél idősebb lovak
2 1 2 1,87
3 1 3

6. táblázat: A nagyállatokat tartó házatlan zsellérek megoszlása

A házatlan zselléreknél mindössze három rovatban tüntettek fel adatokat. Mivel fentebb ismertettem, hogy a jobbágyok milyen alacsony százalékos arányban tartottak bármilyen állatot, ezért az eredmény a vártnak megfelelő. 2-2 háztartásban jegyeztek fel anyatehenet vagy három évnél idősebb lovakat, valamint 1-nél három évnél idősebb tinót vagy üszőt. Arra vonatkozóan, hogy ezek elírás következményei, az összeírás nem tartalmaz információkat.

Apróállatok
Háztartásonként tartott darabszám Állattal rendelkező jobbágyok száma Háztartásonként tartott állat összlétszáma Állatot tartó jobbágyok száma/összes jobbágy száma (%)
1 évnél idősebb juhok
8 1 8 33,89
10 5 50
12 31 372
13 6 78
15 14 210
16 3 48
17 1 17
18 1 18
20 18 360
25 28 700
27 1 27
30 2 60
37 2 74
40 2 80
50 3 150
58 1 58
60 1 60
75 1 75
90 1 90
1 évnél idősebb sertések
1 110 110 71,67
2 98 196
3 29 87
4 7 28
5 5 25
6 8 48
8 1 8

7. táblázat: Az apróállatokat tartó jobbágyok megoszlása

Az apróállatok tartásában is a jobbágyoké volt meghatározó szerep, de a táblázat alapján a háztartások 33,89%-ában tartottak egy évnél idősebb juhot. Ez azt jelenti, hogy bár az állomány nagy volt, de az eloszlása közel sem tekinthető egyenletesnek, hiszen voltak olyan személyek, akik több, mint 50-et tartottak. Ez a 4 fő a jobbágyok által nevelt juhok 11,16%-át birtokolták, ami a teljes juhállomány 10,65%-át jelenti. Leggyakrabban 1 vagy 2 sertést tartottak, és sokkal több háztartásnál (71,67%) írtak össze, mint a juhot, vagyis sokkal arányosabbnak tekinthető az eloszlása.

Apróállatok
Háztartásonként tartott darabszám Állattal rendelkező házas zsellérek száma Háztartásonként tartott állat összlétszáma Állatot tartó házas zsellérek száma/összes házas zsellér száma (%)
1 évnél idősebb juhok
3 1 3 1,27
4 1 4
12 3 36
19 1 19
20 1 20
25 1 25
1 évnél idősebb sertések
1 35 35 8,07
2 14 28
3 2 6

8. táblázat: Az apróállatokat tartó házas zsellérek megoszlása

A házas zsellérek körében is többen tartottak sertést (8,07%), mint juhot (1,27%). A juhok esetében a háztartásokon belüli számuk nem mutat olyan nagy eltéréseket, mint a jobbágyok esetében. Az eloszlás itt is egyenetlennek tekinthető. A sertéseknél kiegyenlítetteb a helyzet az egyes háztartásokban összeírt számok alapján.

Apróállatok
Háztartásonként tartott darabszám Állattal rendelkező házatlan zsellérek száma Háztartásonként tartott állat összlétszáma Állatot tartó házatlan zsellérek száma/összes házatlan zsellér száma (%)
1 évnél idősebb juhok
15 1 15 0,94
1 évnél idősebb sertések
1 4 4 3,77

9. táblázat: Az apróállatokat tartó házatlan zsellérek megoszlása

A házatlan zselléreknél egy személynél jegyeztek juhokat, és négynél[53] pedig 1-1 sertést. Az apróállatok állományának nagyon kis részét birtokolták, és a házatlan zsellérek között is ritkaságnak tekinthető a településen, hogy bármilyen állatot is tartottak. Ez már a nagyállatok tekintetében is megmutatkozott.

Összegezve elmondható, hogy a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy az állatok korcsoporti beosztása nem megfelelően reprezentálja az állatállományt, hiszen az ezeknél fiatalabbakat az összeírás egyáltalán nem tartalmazza. Ez alapján az összeírásban szereplő állatállomány alapján csak részleges képet eredményez. Az egyes társadalmi rétegek közötti megoszlásnál a jobbágyok vezető szerepe kétségtelen, ha kis arányban is (6,83%) tartalmaz az összeírás adatokat, mégsem elhanyagolhatók a házas zsellérek állatai. Az állatállomány tekintetében tehát egy jelentős differenciálódás, társadalmi és anyagi szempontból aránytalan eloszlás rajzolódik ki.

Konklúzió

Az 1828. évi országos összeírás Törökszentmiklósra vonatkozó iratainak feldolgozása során még inkább bizonyságot nyert, hogy a Latus sorok egy az egyben történő átvétele torzított eredményekhez vezethet. Ezt bizonyítja a forrás bemutatásánál hangsúlyt kapó elem, hogy az összeíróbiztosok is elszámolhatták az egy oldalon feltüntetett adatokat, vagy rossz sort vezettek át a következő oldalra. Mindezekkel olyan hibákat okoztak, amelyek a forrásanyag feldolgozásának szempontjából kiemelkedőnek bizonyultak. Ezek ellenére az összeírás adatai kritikával ugyan, de felhasználhatók az adózó népesség viszonyainak értelmezésére.

A megjegyzések hiánya miatt számos limitációja van a településen élő személyek pontos ismertetésének, hiszen ily módon nem lehet a Vid. (viduus, vidua) rövidítést feloldani, valamint a 60 év feletti személyekről szinte semmilyen információval nem rendelkezünk. Ezek hiányában nem lehet pontosan meghatározni sem a nemek arányát, sem a korcsoportok szerinti eloszlást. Emiatt a minta leírása hiányérzetet kelthet az olvasókban.

Mivel az összeírás az adóviszonyok rendezése miatt készült, ezért nem igazán alkalmas az adózó társadalmon kívüli személyek feltérképezésére. Viszonylag pontos képet lehet szerezni az összeírásban név szerint szereplő személyekről és a háztartásaikról. Megismerhető, hogy a név szerint feltüntetett adózó melyik társadalmi réteghez tartozik, továbbá a háztartások összetétele, a háztulajdon, a szántók, rétek és szőlősök nagysága, az állatállomány összetétele, a foglalkozási szerkezet. A településen összeírt iparosok aránya elmarad a szolnokitól, de a mezőgazdaság jelentős szereppel rendelkezett. Ezt mind a szántóterületek, mind a rétek és szőlősök bizonyítják. Ahhoz, hogy ezekről átfogó képet lehessen alkotni szükséges további települések adatainak a bevonása, hiszen akkor lehet a település feltárt adatait kontextusba helyezni és ennek segítségével értelmezni.

Mivel jelenleg csak egy közeli településsel történt meg az adatok összehasonlítása, de ezt csak részlegesen lehetett megtenni a hiányzó adatok miatt. Érdemes lett volna olyan települést választani a vármegyéből, amelynek ugyanazok a rovatai vannak kitöltve, mint a törökszentmiklósinak. Ebben az esetben a rétek és szőlősök esetében további következtetéseket lehetett volna levonni. A más vármegyékben vagy kiváltságos kerületekben készített összeírásokkal viszont bonyolult összehasonlításra felhasználni. Ennek oka abban rejlik, hogy az összeírók nem minden esetben döntöttek hasonlóan, vagy a megjegyzések főrovatnál nem ugyanazokat az információkat tüntették fel. Ez utóbbi vármegyén belül is jelenthet eltéréseket, mint a jelen tanulmányban is választott két település esetében. A jövőbeli további regionális feldolgozások szükségesek és elengedhetetlenek ahhoz, hogy átfogó képet kaphassunk az egyes települések adózó viszonyairól.

Az eredmények tekintetében kirajzolódik, hogy a településen élők száma nem jelenti, hogy az iparosok ugyanolyan arányban jelennek meg, mint egy nagyjából hasonló nagyságú településen. Az állatállomány tekintetében nagy egyenlőtlenség tapasztalható, amelynél a várt eredményeket nem tükrözi az ökrök vagy anyatehenek száma. Minden település mutat bizonyos sajátosságokat ennek tekintetében.

Felhasznált források

MNL-HML-IV.1.b. Heves és Külső-Szolnok Vármegye nemesi közgyűlésének jegyzőkönyvei és iratai (1304–1902), 35, 325. számú irat.

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836, 8. téka.

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836, 14. téka, 1104/1–3.

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836, 19. téka.

MNL-JNSzML-IV.3. 5–9,11–14, 36–46.

MNL-OL-W-21-6-N-26, Heves és Külső-Szolnok vármegye, 91–91f, 132–132e, 167–167c.

MNL-OL-W-21-6-N-26, Jászkerület, 7a–7c, 8a–8d.

MNL-OL-W-21-6-N-26, Nagykun kerület, 1a–1f, 2a–2d.

Felhasznált szakirodalom

Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984.

Barta László: Az 1828. évi országos összeírás Csongrád vármegyében, in Blazovich László (szerk.): Tanulmányok Csongrád megye történetéből V., Szeged, Csongrád megyei Levéltár, 1981, 5–45.

Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek 1601–1874, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990, 292–295.

Bohony Nándor: Adózó gazdaság és társadalom Egerben az 1828. évi országos összeírás alapján, Agrártörténeti Szemle, 27. évf., 1985/1–2, 66–157.

Bottló Béla: Az 1828. évi országos összeírás, in Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1957, 242–272.

Cseh Géza – Soós Imre – Szabó László: Törökszentmiklós, in Botka János Dr. (szerk.): Adatok Szolnok megye történetéből, II. kötet, Szolnok, Szolnok Megyei Levéltár, 1989, 237, 743–779.

Erdei Aranka: Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban, Gyula, Békés megyei Levéltár, 1986.

Horváth Gergely Krisztián: Társadalmi és gazdasági hierarchia a dikális adórendszerben: Moson vármegye adókulcs-tervezete (1838), Korall, VI. évf., 2005/19–20, 160–189.

Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Az 1828. évi országos összeírás jellemzői Szolnokon, in Bubnó Hedvig és mtsai (szerk.): Non est volentis II.: A Benda Kálmán Szakkollégium legjobb OTDK dolgozatai (2022–2023), Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2024, 235–247.

Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Az 1828. évi országos összeírás Szolnok példáján, KRE-DIt, VI. évf., 2023/1, 329–355.

Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Szolnok adózó társadalma és az 1828. évi országos összeírás, KRE-DIt, VI. évf., 2023/2, 165–191.

Soós Imre: Heves és Külső-Szolnok megye 1772–1849. évi rovásadó összeírása, Eger, Heves megyei Levéltár kiadványa, 1973, 145, 181.

Internetes hivatkozások

1790/91. évi XXXIII. tc. a népességnek közigazgatási és katonai czélból való összeirásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=79000033.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D25

1802. évi II. tc. a nem nemes népesség összeírásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=80200002.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26

1827. évi VII. tc. a porták megigazítására szolgáló országos összeírásról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=82700007.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26

Hivatkozások

  1. A Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-2-1-KRE-1 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült. A jelen esettanulmány csak egy település – Törökszentmiklós – példáján mutatja be az elvégzett munka egy részletét.
  2. Az 1828. évi országos összeírás kiterjedt a korabeli Magyar Királyság (beleértve Horvátország) szinte teljes településhálózatára.
  3. Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Az 1828. évi országos összeírás Szolnok példáján. KRE-DIt, VI. évf., 2023/1, 329–355; Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Szolnok adózó társadalma és az 1828. évi országos összeírás, KRE-DIt, VI. évf., 2023/2, 165–191; Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Az 1828. évi országos összeírás jellemzői Szolnokon, in Bubnó Hedvig és mtsai (szerk.): Non est volentis II.: A Benda Kálmán Szakkollégium legjobb OTDK dolgozatai (2022–2023), Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2024, 235–247.
  4. Cseh Géza – Soós Imre – Szabó László: Törökszentmiklós, in Botka János Dr. (szerk.): Adatok Szolnok megye történetéből, II. kötet, Szolnok, Szolnok Megyei Levéltár, 1989, 746, 237.
  5. Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984.
  6. MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720–1836, 14. téka, 1104/1–3.
  7. MNL-OL-W-21-6-N-26. Heves és Külső-Szolnok vármegye, Törökszentmiklós, 132a–c.
  8. Mérész–Pálházy: Az 1828. évi, 342–343.
  9. 1790/91. évi XXXIII. tc. a népességnek közigazgatási és katonai czélból való összeirásáról. https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=79000033.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D25 (Letöltés: 2024. október 3.)
  10. 1802. évi II. tc. a nem nemes népesség összeírásáról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=80200002.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26 (Letöltés: 2024. október 3.)
  11. 1827. évi VII. tc. a porták megigazítására szolgáló országos összeírásról, https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=82700007.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26 (Letöltés: 2024. október 3.)
  12. Bottló Béla: Az 1828. évi országos összeírás, in Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai, Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1957, 243–245.
  13. Horváth Gergely Krisztián: Társadalmi és gazdasági hierarchia a dikális adórendszerben: Moson vármegye adókulcs-tervezete (1838), Korall, VI. évf., 2005/19–20, 163.
  14. MNL-HML-IV.1.b., 35. és 325. számú iratok.
  15. Vö. Uo., 35, 325; Bottló: Az 1828. évi, 252–253.
  16. Uo., 251–264; Barta László: Az 1828. évi országos összeírás Csongrád vármegyében, in Blazovich László (szerk.): Tanulmányok Csongrád megye történetéből V., Szeged, Csongrád megyei Levéltár, 1981, 7–8; Bohony Nándor: Adózó gazdaság és társadalom Egerben az 1828. évi országos összeírás alapján, Agrártörténeti Szemle, 27. évf., 1985/1–2, 90–94; Erdei Aranka: Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban, Gyula, Békés megyei Levéltár, 1986, 13–47; Mérész–Pálházy: Az 1828. évi, 333–336.
  17. Mérész–Pálházy: Az 1828. évi, 347–348.
  18. Uo., 353–354.
  19. A Vid. rövidítés jelentheti a viduus (özvegy férfi) vagy a vidua (özvegy nő) kifejezéseket.
  20. A korcsoportok kialakításáról Szolnokra vonatkozóan a részletes bemutatás az alábbi tanulmányban olvasható: Mérész–Pálházy: Az 1828. évi, 355–356.
  21. Azokat a csoportokat, akik nem adókötelesek, korábban ismertették. Lásd bővebben Uo., 356–357.
  22. A 2. főrovat a kiegészítő összegzés alapján 2261 főt tartalmaz.
  23. MNL-HML-IV.7.a. 14. téka, 1104/1, 4. (34. Gazdag Steph.)
  24. Mérész–Pálházy: Szolnok adózó, 167.
  25. Uo., 167.
  26. Részletesen: Uo., 168.
  27. Uo., 169.
  28. Szolnokon ilyen személyekről is tudunk, aminek jelentőségével a tanulmány részletesen is foglalkozik: Uo., 175–176.
  29. Heves és Külső-Szolnok vármegye részét képezte 1828-ban, majd az 1876-ban megalakuló Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéhez fog tartozni, amely azért jelentős, hiszen a kettős jelölés itt is megjelenik, pl. 4. Bíró Joann. jobbágyként és házatlan zsellérként is szerepel az összeírásban (MNL-HML-IV.7.a. 8. téka, 1038/1, 2.). Ezt a javított változatban korrigálják Bíró Joann. és további 18 háztartásfő esetében (MNL-HML-IV.7.a. 8. téka, 1038/6, 49.).
  30. Mérész–Pálházy: Szolnok adózó, 174–175.
  31. A házassági kapcsolatok megállapításához szükségesek a megjegyzések, hiszen ezek segítséget nyújtanak a háztartásban élő személyekkel kapcsolatban, mint pl. a családapa és -anya a magas kora miatt hiányzik. Mivel a név szerint összeírt adózó feleségére vonatkozóan semmilyen adattal nem szolgál az összeírás, emiatt ezeknél a háztartásoknál, ahol ilyen nehézség merül fel, ott csak spekulatív eredményeket lehetne közölni. Ezek pedig nem a valóságot tükrözik, így az anyakönyvek bevonása nélkül elvetettem a házassági kapcsolatok feltérképezését. A módszertan részletes leírását a házassági kapcsolatokra vonatkozóan lásd Uo., 171–173.
  32. MNL-HML-IV.7.a. 14. téka, 1104/1, 4.
  33. Uo. (32. Ludvik Jose[phus]).
  34. Uo. (31. Zafir Petrus)
  35. MNL-HML-IV.7.a. 14. téka, 1104/1, 20. (200. Kiriák [Kirják] Franc[iscus]).
  36. Soós Imre: Heves és Külső-Szolnok megye 1772–1849. évi rovásadó összeírása, Eger, Heves megyei Levéltár kiadványa, 1973, 181.
  37. Vö. Soós: Heves és Külső-Szolnok, 145; Mérész–Pálházy: Szolnok adózó, 170.
  38. Bővebben lásd Mérész–Pálházy: Szolnok adózó, 170.
  39. A mesterségek magyar és latin megfelelőit lásd még: Barta: Az 1828. évi országos, 15, 22, 26; Erdei: Békés megye, 432; Mérész–Pálházy: Szolnok adózó, 178–179.
  40. A Szolnokról megjelent tanulmányban nem ezek az adatok szerepelnek. A kutatás folytatásának, illetve az adatok ismételt ellenőrzésének köszönhetően jutottam erre az eredményre. Ezáltal az összes adózóhoz viszonyított, mesterségenként sorra vett százalékos arányok is eltérnek. Ez alapján 15 mesterséget űz kevesebb, mint 0,1%, és a kádárok tartoznak csak a 0,10 és 0,19% közötti csoportba. A kutatás korábbi fázisait tükröző más eredmények továbbra is helytállónak bizonyultak. Az további számítások elvégzésének köszönhetően korrigált egységek korábban számított százalékos arányait lásd: Mérész–Pálházy: Szolnok adózó, 177.
  41. A pozsonyi mérő a korszakban olyan általános mérték, amely törvény által megszabott volt. Az átszámítási egység: 2 pozsonyi mérő = 1 hold, ill. fordítva. Részletesebben lásd: Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek 1601–1874, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990, 292–295.
  42. A szolnoki adatokat lásd Mérész–Pálházy: Szolnok adózó, 180.
  43. Ennek részletes ismertetését lásd Mérész–Pálházy: Az 1828., 239–241.
  44. Uo., 240.
  45. Bottló: Az 1828. évi, 262.
  46. A számítás menetét vö. Bottló: Az 1828. évi, 262; Erdei: Békés megye, 43.
  47. Vö. Mérész–Pálházy: Az 1828. évi, 341; Mérész–Pálházy: Az 1828., 242, 244.
  48. Vö. MNL-HML-IV.7.a. 8. téka; MNL-OL-W-21-6-N-26, Heves és Külső- Szolnok vármegye, 91–91f.
  49. Vö. MNL-JNSzML-IV.3. 5–9; Uo. Jászkerület, 8a–8d.
  50. Vö. Uo., 11–14; Uo., 7a–7c.
  51. Vö. Uo., 36–41; Uo., Nagykun kerület, 1a–1f.
  52. Vö. Uo., 42–46; Uo., 2a–2d.
  53. Ezek közül egyik sem azonos azzal, akinek juhai voltak.

Pető-Veres Kata: Kortárs református keresztelési prédikációk vizsgálata a Magyarországi Református Egyházban

Bevezetés[1]

Sákramentumaink kiszolgáltatásának gyakorlata, liturgiában elfoglalt helye, hossza és egyházi közbeszédünkben való megítélése időről időre nagy port kavarnak és beszédtémát szolgáltatnak lelkészek, egyházi vezetők, a Magyar Református Egyház istentiszteleti életéért fáradozó, aggódó hívők számára. Az elmúlt hónapok kutatásai arra világítottak rá, hogy sok gyülekezet, lelkész szeretné méltóképpen kiszolgáltatni a keresztséget, ezért a helyi igényekhez, szokásokhoz igazodva és feltehetőleg egyéni elképzelések és jóindulatú újító szándéktól vezérelve feldíszítik az Istentiszteleti Rendtartás egyszerű előírásait és hangulatosabb, személyesebb, család,- és gyermekbarát atmoszféra megteremtésére törekszenek. A keresztelési gyakorlatunk sokszínűségével foglalkozni egy másik tanulmány témája lehetne, de jelen írásban kizárólag a keresztelőkön elhangzott vagy folyóiratokban, kötetben megjelent keresztelési prédikációk vizsgálatára vállalkozom.

A covid világjárvány óta számos gyülekezet él az online közvetítés adta lehetőséggel, ami a kutató számára lehetőséget ad arra, hogy beletekintsen az egyes gyülekezetek istentiszteleti életébe. Ennek köszönhetően több mint félszáz gyülekezet keresztelői közvetítését volt alkalmam megnézni. A kutatás során célul tűztem ki, hogy minden általam vizsgált gyülekezetnek több keresztelőjét is megnézzem és a nagyobb, több lelkésszel működő gyülekezetekben több lelkész szolgálatát is megismerjem. Jelenlegi tanulmányomban kizárólag a keresztelőkön elhangzott keresztelési beszédek tartalmát, témáját, textusait, a szereztetési ige és a keresztelés lényegi üzenetének meglétét kívánom vizsgálni, illetve azt, hogy jelen pillanatban mi az az üzenet, teológiai gondolat, amit a legtöbb lelkész releváns üzenetnek vagy elvárásnak tart egy keresztelői beszédben.

Munkamódszeremhez hozzá tartozott a Magyarországi Református Egyház reformatus.hu oldalán szereplő online eléréssel rendelkező gyülekezetek közvetítéseit kerestem fel először, feldolgoztam az Igazság és Élet című folyóiratban megjelent keresztelési prédikáció-vázlatokat, illetve figyelembe vettem a Dunántúli Református Egyházkerület gondozásában megjelent „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” című prédikációs kötet 55 lelkész által beküldött írásait is.

Jelen tanulmányban a könnyebb ellenőrizhetőség és hivatkozás miatt a publikált keresztelési prédikációkat részesítettem előnyben, ahol találtam az alábbiakban megfogalmazott szempontoknak megfelelőeket.

Ezen felül igyekeztem korábban szolgáló lelkészek hangfelvételen vagy írásban fennmaradt kereszteléseit is gyűjteni. Ez utóbbi munka csak néhány személy hagyatékára korlátozódott, de a jövőbeli terveimhez hozzá tartozik, hogy az 1985-ben hatályba lépett Istentiszteleti Rendtartás óta elhangzott keresztelési beszédeket minél nagyobb számban összegyűjtsem és feldolgozzam. Azért tartom ezt a munkát fontosnak, mert 1985 óta a lelkészként szolgálók között legalább egy generációváltás már lezajlott, de a hallgatók, a gyülekezet, a keresztelésre gyermeküket elhozó családok, illetve a megkereszteltek esetében legalább két generáció cserélődött le. A kutató számára ez a körülmény felvetheti a kérdést, hogy mennyiben próbált másképp kommunikálni a rendszerváltás előtt egy lelkész a keresztelésen, és mennyiben próbál most más húrokat megpendíteni ugyanazon sákramentum és a hátterében álló krisztusi parancs ismeretében egy jelen pillanatban is szolgáló lelkipásztor.

A gyülekezetek kiválasztásánál fontos volt, hogy minden egyházkerület képviseltetve legyen, illetve hogy a gyülekezetek között legyen fővárosi, az adott egyházkerület székhelyéről származó igehirdetés, nagyvárosi, kisvárosi és egészen apró falusi gyülekezet is.

Előzmények a keresztelési beszédek vizsgálatához

A keresztelési beszédek tartalmára, formai, terjedelmi elvárásaira nézve a szolgálatát végző lelkész találhat némi segítséget. Hirdesd az Igét ─ Az Igehirdetők kézikönyve címet viselő 1980-ban kiadott kézikönyv jellegéből adódóan is foglalkozik a kereszteléssel.[3] A 2021-ben szintén ezen a címen napvilágot látott kézikönyv szintén tárgyalja a keresztelést elődjéhez képest bővebben.[4]

Az 1980-ban kiadott Igehirdetők kézikönyve a keresztelési igehirdetésre vonatkozó tételeit négy pontban osztotta fel.[5] Első a keresztség homiletikumának bibliai gyökereinek felvázolása, melynek lényege, hogy Jézus misszióra vonatkozó utasításai mindig a keresztség gyakorlásának kontextusában hangzottak el.[6] A második egység A keresztelési igehirdetés homiletikumának hitvallási alapjai címet viseli.[7] Utalás történik a Hiedelbergi Káté 69.,[8] 70.,[9] 73.[10] és 74. [11] kérdésére, amely a víz és a bűnök eltörlésének kapcsolatáról, és a Szentlélek munkájáról beszélnek. A második helvét hitvallás XX. fejezete[12] pedig a megkeresztelkedtek egész életen át tartó, a gonosz ellen folytatott ádáz küzdelmét foglalja írásba.

A harmadik egység a keresztelési igehirdetés elvi homiletikai kérdéseit tárgyalja. E szerint a keresztelési igehirdetésnek három kérdésre kell választ adnia: „ki szerezte?”, „mit jelképez?” és „mire kötelez?”. E kérdések mentén világossá kell válnia, hogy a keresztség szerzője Jézus Krisztus, jelképezi a bűnök elmosását és a bűnös test és életmód megöldöklését. A mire kötelez kérdés kapcsán el kell hangozzon, hogy a keresztség nem végcél, hanem kezdete a Krisztus-követésnek.[13]

A negyedik egység a keresztelési igehirdetés homiletikumának formai homiletikai kérdéseit taglalja. A legfontosabb elvárás a szerző szerint a rövidség, hiszen ez már a második igehirdetés, amit a gyülekezet meghallgat.[14] Ez azonban nem jelenthet tartalmatlanságot. Az igehirdetésnek egyszerre kell szem előtt tartania a keresztelésen megjelent családot, hogy ezáltal személyes legyen az igehirdetés, ugyanekkor a gyülekezethez is szólnia kell az igehirdetőnek. Fontos alapelvek az egyszerűség és a képszerűség. A fejezet szerzője, Dr. Fekete Károly szemléltetésre a bibliai képek használatát kevéssé tartja célra vezetőnek, mert azok magyarázatára kevés idő áll rendelkezésre. Hasznosnak tartja azonban az ellentétpárok használatát. Az imádságban szerepeljen hálaadás és könyörgés. Lehetőleg az igehirdető törekedjen a személyes hangvételre.[15]

Az 2021-ben megjelent Igehirdetők kézikönyve szerzője távolabbról indítja a sákramentum és igehirdetés kapcsolatát, és arra keresi a választ, hogy ez a két dolog hogyan kapcsolódik össze. Ennek a szoros kapcsolatnak a bemutatása után summázza, hogy a sákramentumi igehirdetés milyen jellemzőkkel bír. A sákramentumi igehirdetés jellege misszió-proklamatív. A sákramentumi igehirdetés exhortatív jellegű, buzdít a keresztyén életvitelre. Magyarázó-tanító jelleggel is bír. Közvetlenül magyarázza, amit a sákramentum mutat. A sákramentumi igehirdetés krisztologikus. Bizonyságtevő jellege is van, közösségi jellege is van, hiszen Krisztus közösségébe vezet. A sákramentumi igehirdetés eszkatologikus jellegű is, mert emlékeztet Krisztus szenvedésére, bizonyító jele az ebből származó kegyelemnek és előre mutató jele a megígért jövendő dicsőségének. Ennek értelmében a sákramentumi igehirdetés emlékeztetés, bizonyítás és jövendölés. Lehetetlen lehetőség.[16]

A keresztelési prédikációkat tartalmazó gyűjteményekről

2007-től jelenik meg az Igazság és Élet című folyóirat, amely prédikáció vázlatokat közöl, hogy ezzel segítsék a szolgáló lelkészek munkáját a szószéki szolgálatokban. A vázlatok mellett kortörténeti, bibliai teológiai, exegetikai segítséget is találhat a folyóiratot használó lelkipásztor a felkészüléshez. A folyóiratnak vannak visszatérő szerzői, így megfigyelhető, hogy a szerzők többsége a Tiszántúli vagy a Tiszáninneni Egyházkerület keblén belül szolgál. Éppen ezért jónak láttam, hogy a Tiszántúlról és a Tiszáninneről származó keresztelési igehirdetéseket innen vegyem a könnyebb hivatkozás és az írásban közölt szöveg szerkesztettsége, átgondoltabb volta miatt. A Tiszántúli dominancia ellenére a Dunamelléki Egyházkerület gyülekezetei közül is néhány képviseltetve van, ezért ezeket is használtam, és ahol szükség volt rá, ott az interneten fellelhető prédikációk közül is válogattam. Hátránya ezeknek a prédikációknak, hogy a szerzők nem közlik, hogy az igehirdetés mikor hangzott el, de a személyes hangvétel, néhány esetben a család körülményeire, ünnepre való utalások miatt biztosra vehetjük, hogy ezek az igehirdetések elhangzottak a prédikációt jegyző lelkész gyülekezetében. Ennek ismeretében nem érheti őket az a vád, hogy fiktív, csak a folyóirat számára íródott bárhol, bármikor elmondható igehirdetések lennének. Az sem jelenthető ki, hogy nem adnak reális képet a mai református keresztelési igehirdetésekről. A Tiszáninneni Református Egyházkerület esetében nem találtam a folyóiratban elegendő prédikációt, amely az általam felállított szempontoknak megfelelt volna, ezért a Tiszáninneni Református Egyházkerület esetében online közvetítésen elhangzott igehirdetéseket is felhasználtam.

A Dunántúli Református Egyházkerület gondozásában 2018-ban megjelent egy 55 dunántúli református lelkipásztor keresztelési igehirdetését magába foglaló kötet „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” címmel.[17] A Dunántúli Egyházkerületben meglévő keresztelési igehirdetési gyakorlat vizsgálatához ebből a gyűjteményből választottam ki az igehirdetéseket. Sajnos a kötetben szereplő prédikációk adatai nagyon egyenetlenek. Valahol az elhangzás pontos dátuma nem szerepel, helyenként csak az év van feltüntetve, vagy semmilyen dátum nincs. Van olyan igehirdető, aki a megkeresztelt gyermek és szülei nevét is közölte. A kötetben szerepel olyan prédikáció is, ahol a lelkipásztor szolgálati helye, vagy a keresztelés helye nincs feltüntetve. A hiányos adatközlés miatt arra törekedtem az igehirdetések kiválasztásánál, hogy pontos dátum, az elhangzás helye, a lelkipásztor neve, a prédikáció címe és a textus szerepeljen. A gyermek és szülei nevének közlését nem tartom fontosnak, mert kutatásunkhoz semmit nem tesz hozzá, ellenben személyiségi jogokra vonatkozó kérdéseket felvet.

Az öt lényeges adat mellett ezeknek a prédikációknak a kiválasztásánál szempont volt, hogy mind a négy egyházkerületből szerepeljen az egyházkerület székhelye, nagyvárosi gyülekezet, kisvárosi gyülekezet, és község is.

Néhány szó az 1985-ben életbe lépett Istentiszteleti Rendtartásról

Az 1985 óta hatályban lévő Istentiszteleti Rendtartás így fogalmaz a keresztelési prédikációk kapcsán: „A mi nemzedékünk idejében elhomályosult sokak előtt a sákramentum evangéliumi értelme. A keresztelés népszokássá, névadási ünnepséggé változott.[18] Ezért mindent el kell követni az igehirdetés, tanítás és imádkozás eszközeivel azért, hogy a gyülekezet újra felismerje a szent keresztség sákramentumának evangéliumi értelmét.”[19]

Fontos kiemelni, hogy a Rendtartás egyedül a szereztetési igét (Mt 28, 18-20) tünteti fel mint felolvasandó igehelyet a keresztelési liturgiában.[20] Ennek ellenére az általam vizsgált gyülekezetek nagy részében a szereztetési ige mellett másik igét is felolvas a lelkész és erről az igéről beszél.[21]

A keresztelési prédikáció tartalmi jellemzői

Az 1980-ban megjelent az Hirdesd az Igét-Igehirdetők kézikönyve című kézikönyv, amely szerint akkor jó egy keresztelési beszéd, ha három dologra válaszol: „ki szerezte?”, „mit jelképez?” és „mire kötelez?”. E kérdések mentén világossá kell válnia, hogy a keresztség szerzője Jézus Krisztus, jelképezi a bűnök elmosását és a bűnös test és életmód megöldöklését. A mire kötelez kérdés kapcsán el kell hangozzon, hogy a keresztség nem végcél, hanem kezdete a Krisztus-követésnek.[22] A korábban megjelent Igehirdetők kézikönyve szerint erre a néhány kérdésre adott válaszból kibomlik a keresztelési prédikáció. Ennek alapján nincs szükség túlbonyolítani a mondanivalót, nincs szükség a egy másodikként felolvasott igeszakasz magyarázatára.

Boross Géza 1988-ban megjelent homiletikájában fontosnak tartotta, hogy a keresztelési beszéd szóljon arról, hogy Isten szövetségébe fogadja a megkereszteltet, az eredendő bűn miatt szükség van a keresztségre, mert Jézus bűntörlő ereje kiárad az emberre, beszélni kell Isten kitüntető szeretetéről és minden eszközzel hangsúlyozni kell a szülők számára a hitben való nevelésnek rájuk nehezülő felelősségét. Boross Géza hangsúlyozza, hogy a keresztelési igehirdetés kizárólag a szereztetési ige alapján hangozhat el. Ezzel legitimitást nyer a sákramentum és elkerülhető annak veszélye, hogy a keresztség dogmatikuma háttérbe szorul.[23]

Id. Fekete Károly 1993-ban megjelent homiletikájában a következő megállapításokra jut a keresztelési igehirdetések tartalmára vonatkozóan: A sákramentumok kiszolgáltatásakor a sákramentumi igehirdetésben a sákramentumok igei titkát kell kifejteni és hirdetni. Arról kell szóban beszélni, amit a jelképes cselekedet jelent. A sákramentumi igehirdetés éppen ezért egy nagyon kötött beszéd, alkalomról-alkalomra ugyanazok a gondolatok kell, hogy előjöjjenek. Az erdélyi ágendáskönyv tartalmilag meg is köti az igehirdetőt, hogy lehetőleg mindig ugyanazt mondja. A jelenleg is használt Istentiszteleti Rendtartás nem ad semmilyen keresztelési igehirdetési mintát,[24] ami megnehezíti a lelkipásztorok munkáját, készülését a sákramentum méltó kiszolgáltatására.

A keresztségi igehirdetésben mindenekelőtt hirdetni kell Isten kegyelmi szövetségét, melynek révén minket örök életre választott ki. A keresztelési beszédeknek hirdetnie kell, hogy a keresztség által alámerülünk Krisztus halálába, hogy örök életre támadhassunk fel. Új életben kell járnunk. Az új éltben való lét megköveteli az ó-ember folytonos megöldöklését. A keresztség kezdet, felvétel az Anyaszentegyházba, a közösség kapuja, de innen a rendszeres úrvacsorával való élésig kell vezessen az út. A szülőknek, a családnak, a gyülekezetnek felelőssége, hogy a megkeresztelt olyan tanításban, nevelésben részesüljön, ami segít neki megismerni Jézus Krisztust, hogy az Urat dicsőítő élete legyen, a gyülekezet, az egyház szolgáló tagjává váljon.[25]

A keresztelési beszédek egyházkerületenként csoportosítva

Dunamelléki Református Egyházkerület

Budapest-Budahegyvidéki Református Egyházközség

Dr. Bogárdi Szabó István saját honlapján tett közzé keresztelési prédikációt is. Ezek közül egy 2017. 08. 06-án elhangzott beszédet választottam.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: Az igehirdetésnek nincs külön feltüntetett címe, helyette a gyermek nevét olvashatjuk.

Az igehirdetés a szereztetési igében elhangzó „minden” kifejezés kibontása és az egész keresztyén életet felölelő aspektusait mutatja be. Négy ilyen „minden” van.

Megtanítani mindazt, amit Krisztus parancsolt, a krisztusi minden része. Az általános vélekedéssel szemben a keresztség nem kezdete a keresztyén életnek, hanem része annak. Akkor teljes a keresztyén életünk, ha ez nem hiányzik belőle.

A második minden az, hogy vannak, akik komolyan veszik, hogy tanítvánnyá kell tenni minden népet és ezért elhozzák megkereszteltetni a gyermeküket. Krisztusnak mindenki életére igénye van.

A harmadik minden, hogy Jézusnak nem szerzett, hanem isteni hatalma van. Övé minden hatalom. Aki ezt megértette, mások számára is közvetíteni szeretné.

A negyedik minden Jézus ígérete, ami a keresztséget sákramentummá teszi. Velünk van minden napon a világ végezetéig. Az igehirdető kívánja, hogy a megkeresztelt gyermek tapasztalja meg a négy mindent, ami az egész életét átöleli.

Az igehirdető a szereztetési igében többször előforduló minden kifejezést bontja ki és Krisztus mindenre kiterjedő hatalmát bizonyítja. A megkeresztelt Krisztus tanítványává lesz és a Krisztus által ajánlott, ígért minden az egész életét körbe öleli.[26]

Budapest-Budahegyvidéki[27] Református Egyházközség

Néhai Dr. Szűcs Ferenc 1999 karácsonyán saját unokáját keresztelte meg. Az igehirdetés textusa is klasszikusan karácsonykor felolvasott ige.

A keresztelési igehirdetés textusa: Lk 2,12

A keresztelési igehirdetés címe: A keresztelési beszédnek nincs külön címe, mert egy karácsonyi igehirdetés után következik, melynek címe: Isten mindig közelebb van.

A textusban szereplő jel és a sákramentumokat látható jelekként magyarázó fogalmak vannak összekapcsolva és az igehirdető a két dolog között párhuzamot von. A keresztség látható jele a víz túlmutat önmagán és Isten szövetségét ábrázolja ki, amit Jézus Krisztusban, textusban szereplő gyermek személyében kötött az emberiséggel és személy szerint a most megkeresztelt kisleánnyal is. A megkeresztelt gyermek láthatóan Isten szövetségéhez tartozik, de ez az odatartozás maga után vonja, hogy a szülők, a család vállalja a gyermek keresztyén hitben való nevelését. Az a reménység, hogy a gyermek ezt az odatartozást önként is vállalja majd.[28]

Az igehirdetés szertartási beszéd, mert a keresztség titkáról, értelméről akar elmondani valamit, a keresztség sákramentumát magyarázza és a textust is arra használja, hogy keresztség mibenléte világosabbá váljon. A textusban szereplő jel és a keresztség vizét jelként aposztrofáló református dogmatika gyönyörű összekapcsolását olvashatjuk ebben az igehirdetésben. A szerző, noha tulajdon unokáját kereszteli, nem törekszik annál személyesebbre, mint ami már a keresztségben, Jézus meghívásában benne foglaltatik. A szoros családi kapcsolat ellenére nincsenek személyeskedő kiszólások, a gyermek jövőjére tett utalások. Jézus meghívása ennek a gyermeknek ugyanannyira szól, mint mindenki másnak.

Budapest-Budafoki Református Egyházközség[29]

A Budapest-Budafoki Református Gyülekezet a Budapest-Déli Egyházmegyéhez tartozik, Budapest 22. kerületében, tehát a főváros budai oldalán, a külvárosban található.

A megkeresztelt gyermekről, családról nem tudunk meg semmilyen említésre méltó információt, de a gyermekre való utalásból tudhatjuk, hogy csecsemőről vagy pici gyermekről van szó.

Néhai Nagy Péter budafoki lelkipásztor a rövid igemagyarázat után egy külön bekezdésben megindokolja az igeválasztást, mert első olvasásra szokatlan. „Úgy gondolom, valóban szokatlan, mégis érdemes a kisgyermekkel kapcsolatban egyet s mást átgondolni az idővel kapcsolatban. A modern ember kilépett, vagy kiesett a bibliai időszemléletből, és újra Kronosz isten gyermekévé lett, aki felfalja saját gyermekeit. Ebbe a rendbe neveljük fel őket, azt gondoljuk, hogy azoknak a dolgoknak van itt az ideje, amit a több szülő is csinál.”[30] A magyarázat további részében tételes felsorolást kapunk arról, hogy a gyermekekkel mi minden taníttatnak a szülei, milyen foglalkozásokra járatják, illetve milyen elvárásokat támasztanak az egészen kicsi gyermekkel szemben is és milyen felfokozott félelem uralja a szülőket, hogy valamiről lemarad a gyermeke. A szerző az igehirdetésben reflektál erre a szülői attitűdre.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20 és Préd 3,1

A keresztelési igehirdetés címe: Fontossági sorrend

A keresztelési igehirdetés egyetlen gondolatot szeretne hangsúlyozni és a gyermek nevelésében a legfontosabb helyre emelni. A gyermeket nem szabad úgy nevelni, hogy csak a „célszerű dolgokra” legyen idő. Nem szabad őket idejekorán egy versenybe állítani, aminek se hossza, se vége. A gyermeknek elsősorban a családi kapcsolatok megélésére van szüksége, és arra, hogy Istennel töltsön időt. Ez nem „elfecsérelt idő”,[31] hanem mindig megtérül. Ebben az esetben lesz áldás a család életén, így élve futhatja meg az ember az Isten által neki szánt pályát.

Az igehirdetés itt is áttételesen a nevelés, tanítás gondolatán halad és egy helyes nevelési stratégia követésére ösztönzi a szülőket a gyermek egészen pici korától fogva.

Pécs-Belvárosi Református Egyházközség[32]

A megkeresztelt személyéről, családjáról nem tudunk meg semmit, de az igehirdetés végén egyértelmű utalás van arra, hogy szülőknek szól az üzenet.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: A keresztény ember élete – Isten képernyője

A prédikáció egy képpel nyit, amiben egy tv antennájának működését részletezi a szerző. Az igehirdetés 2008-as, ezért akkor ez a kép még aktuális lehetett. Az antenna akkor sugározza jól a műsort, ha megfelelően van beállítva. Ilyen a keresztyén ember élete is. Ha Istenre figyel, akkor mások számára is vonzó hívő életet él, ellenkező esetben azonban torz lehet az a látvány, ami mások szeme elé tárul.

Bevezető kép után három keresztyéni életre vonatkozó fogalmat olvashatunk: kiváltság, felelősség és küldetés. A három fogalmat a bevezető képpel magyarázza az igehirdető. Kiváltság, hogy a keresztyén ember életén keresztül ismerheti meg Krisztust. Felelősség, hogy milyen Krisztust látnak meg mások a keresztyén emberen keresztül. Végezetül küldetés is, mert permanens felelőssége az embernek, hogy korrigálja magát, kapcsolatban legyen Istennel és mindig törekedjen az Istennel való kapcsolatának helyreállítására.

A befejező gondolatok intik a szülőket, hogy az ő kiváltságuk, felelősségük és küldetésük, hogy gyermekük „elé éljék Krisztust. Ebben a gyülekezet is segítséget kíván nyújtani azzal, hogy egy gyermekbibliát ajándékozunk nektek; hogy szeretettel hívunk alkalmainkra stb.”[33]

Az igehirdetés egésze nagyon lazán kapcsolódik a textushoz. A prédikáció mögött azonban megérezhetjük azt a jószándékú törekvést, hogy a nevelés, neveltetés gondolatkörén belül a lelkipásztor igyekszik a szülők figyelmét felhívni arra, hogy a keresztséggel milyen feladatot vállalnak magukra. Krisztust a gyermek elé élni annyit tesz, hogy a második kérdésben foglaltaknak a család igyekszik eleget tenni. Olyan életet kell élniük, amelyből a gyermek számára nyilvánvaló a Krisztus-hit. A hitben való nevelés elkezdését a gyülekezet egy gyermekbibliával segíti és hívja, várja vissza a családot a gyülekezetbe, ahol minden segítséget megadnak ahhoz, hogy a fogadalmukat teljesíteni tudják.

Tahitótfalui Református Egyházközség

A Tahitótfalui Református Gyülekezet az Északpesti Református Egyházmegyéhez tartozik. A település mérete, lakosságának száma miatt község.

A lelkipásztor, Árvavölgyi Béla prédikációja előtt lényegesnek tartja közölni, hogy a keresztelésre hozott gyermek egy nagyon várt gyermek, aki azonban az átlagosnál betegesebb. Azt is megtudhatjuk, hogy a család a gyülekezethez csak lazán kapcsolódik.

A keresztelési igehirdetés textusa: Zsolt 125,1-2

A keresztelési igehirdetés címe: Átkarolja az Úr az Ő népét!

A választott zsoltárról is olvashatunk néhány gondolatot, ami az igehirdetésben visszaköszön. A fogság után keletkezett zsoltár szerzője, olvasói már megtapasztalták, hogy a templom eleshet, élhet Isten választott népe elnyomásban, de Istent senki sem győzheti le végérvényesen, mert hatalmasabb mindenkinél.

Az igehirdetés egyetlen gondolatot szeretne a minden bizonnyal ezernyi aggodalommal, félelemmel érkező szülőkkel megértetni: ahogyan Tahitótfalut körülvevő hegyek megvédik az ott élőket a természeti csapásoktól (jégeső, vihar stb) és a történelem viszontagságos időszakaiban az emberek menekülhettek a hegyek közé, ugyanúgy Isten gyermekei is védelem alatt állnak és a Sion-hegy magaslataiban nem érheti őket semmilyen bántalom. A szülők nincsenek egyedül a nevelés terhével, a gyülekezet mellettük áll és tárt karokkal várja őket.[34]

Az igehirdetésen jól érezhető, hogy a gondokkal küzdő, gyermekük egészségi állapota miatt aggódó szülőknek szeretne vigaszt, biztatást nyújtani, és a gyülekezet támogatásáról biztosítani.

Dunántúli Református Egyházkerület

Pápai Református Egyházközség

Pápa a Dunántúli Egyházkerület székhelye, s így a Pápai Egyházmegyéi is. Márkus Mihály keresztelési igehirdetése 2003. április 6-án hangzott el. A prédikációban nem találunk utalást a gyermek nevére, életkorára, de kiemelt státuszát feltételezhetjük két oknál fogva. Az igehirdető így fogalmaz: „Újra és újra azzal kell szembesülnie, hogy felmenőihez hasonlítják. Állandó figyelmek kereszttüzében, elvárásokkal szembesítve kell megpróbálnia irányítania az életét. Újra és újra az orra alá dörgölik majd, hogy egy ilyen gyermeknek ezt vagy azt kell tennie, ezt vagy azt pedig szabad tennie, pedig ő is olyan gyermek, mint a többi. A majd felnőtt korában sem lesz semmivel könnyebb neki.[35] A másik körülmény, ami utalhat a gyermek kiemelt státuszára, az az, hogy az igehirdető egy 2003-ban elhangzott keresztelési igehirdetés közlését tartotta fontosnak egy 2018-ban megjelent gyűjteményben. Minden bizonnyal a szerző igehirdetései gondosan vannak tárolva, ha 15 évvel korábbi prédikációját be tudta küldeni. A kiemelt sorok egy olyan gyermekről szólnak, akire sok tekintet szegeződik, figyelik a cselekedeteit, szem előtt van. A leírás tökéletesen ráillik egy lelkész gyermekére vagy unokájára.

A keresztelési igehirdetés textusa: Jer 32,17.19

A keresztelési igehirdetés címe: Isten tervei nagyszerűek

Az igehirdetés felütése az, hogy „Istennek semmi sem lehetetlen.” Jeremiás és további bibliai példákkal kerül alátámasztásra ez az állítás. Az ember a saját életében is megtapasztalhatja ezt, amikor reménytelennek hitt helyzeteken Isten áldása felülkerekedik, és ad valamit, ami elérhetetlennek tűnt. Istennek hatalmasak a tervei, és nagyszerűek a tervei. Erre bizonyíték egy gyermek megszületése és Istentől való elfogadása. Isten már a fogantatás előtt ismerte a gyermeket (Jer 1,5).

Az igehirdetésnek két biztatása van. Az egyik, hogy Istennek nagyszerű tervei vannak. Ebben lehet bízni, a gyermek életét alapozni. A másik, hogy szemét rajta tartja az emberek minden útján. Ebből következik, hogy bármit hozhat az élet, Isten az ember mellett áll.

A két ígéret lefedi az egész emberi életet. A múltban megtapasztalhatók voltak Isten tettei, a jövőben pedig ott lesz Isten óvó tekintete.

A prédikáció üzenete a gyermek és az egész család életét igyekszik biztos talajra, szilárd meggyőződésre helyezni. A szerző nem számol könnyű élettel, nem is áltat ezzel senkit, de biztat egy Isten gondoskodásában nyugvó életet, ami reményt ad a jövőre, mert szemét rajta tartja az emberek útjain. Márkus Mihály így fogalmaz: „Így van, így lehet értelme élni, gyermekeket szülni, családot, nemzetet fenntartani.”[36]

Fontos ez az üzenet egy olyan társadalmi kontextusban, ahol sokan azért nem vállalnak gyermeket, mert elbizonytalanítja őket a jövő. Elbizonytalanítja őket, mert nincs miben, kiben bízniuk. 21 évvel ezelőtt talán kevésbé volt releváns ez az üzenet, mert kevesebbet hallhattunk a világunkat, civilizációnkat fenyegető eseményekről, de most nagyon aktuális.

Székesfehérvári Református Egyházközség

Székesfehérvár a Mezőföldi Református Egyházmegyéhez tartozik.

A prédikációban nem találunk utalást a gyermek nevére, életkorára, de az igehirdetést olvasva csecsemőt, kicsi gyermeket sejthetünk a keresztelés alanyaként.

Szücs Zsolt László 2017. 09. 10-én mondta el Ne félj! című prédikációját.

A keresztelési igehirdetés textusa: Ézs 43,1-2

A keresztelési igehirdetés címe: Ne félj!

A prédikáció központi üzenete, hogy az emberi élet tele van félelmekkel. Egy gyermek várása, születése is félelmekkel vegyes érzésekkel van tele. De nem csak a szülők, a család fél, a gyermek is fél az ismeretlentől, a biztos elvesztésétől. Isten azonban 365-ször üzeni, hogy ne féljünk. Az igehirdető három pontban, a textus három kijelentésén keresztül magyarázza az igét. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1).

Ebből következik, hogy nincs okuk a félelemre, mert megváltottak, Krisztus elvette a bűneiket. Isten név szerint ismer és adja megváltását. Istenhez tartoznak, Isten tulajdonai.

Az utolsó bekezdés a keresztség az igehirdető által megfogalmazott lényegét tartalmazza: a keresztség látható jelével Isten aláír egy kétoldalú szerződést az örök életről, amit a gyermek akkor fog aláírni, amikor hitre jut. Ez a szülőket hálára indítja, de kötelességet is jelent, mert istenfélelemben kell a gyermeket nevelniük, hogy a konfirmáción önként tudjon fogadalma tenni.[37]

Az igehirdetés hangsúlya az emberi félelmeken és Isten ezekre adott válaszán van, de megfogalmazódik a keresztségben Isten által ígért örök élet is, ami átkeretezi az emberi félelmeket és új távlatokat ad az emberi életnek. Isten nagyvonalúságára a szülők azzal kötelesek válaszolni, hogy megkeresztelt gyermeküket hitben nevelik és a konfirmációra, önálló vallástételre felkészítik.

Siófoki Református Egyházközség

A Siófoki Református Gyülekezet a Somogyi Református Egyházmegyéhez tartozik. Bartha Béla siófoki református lelkipásztor igehirdetése 2018. 03. 04-én hangzott el gyülekezetében. A kötetben nem szerepel a megkeresztelt gyermek életkora, családi körülményei, nevére vonatkozó adat, de az igehirdetést olvasva feltételezhetjük, hogy kisebb gyermek vagy csecsemő a megkeresztelt.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,16-20

A keresztelési igehirdetés címe: Késznek érzitek-e magatokat?

A felvett textus a Mt 28,16-20, ami nem a szűken vett szereztetési ige, hanem annak egy tágabb kontextusa. A prédikációt olvasva világossá válik, hogy mi indokolja a szereztetési igeként számontartott igehelynél kissé hosszabb ige felvételét. Jézus tanítványokhoz való odalépését követően a tanítványok leborultak előtte, de voltak akik kételkedtek benne. Az igehirdető a kételkedő tanítványok képét és a szülőknek, keresztszülőknek feltett második kérdést kapcsolja össze, és fűzi fel a központi üzenetet. Jézus a tanítványokra, tehát emberekre bízta az evangélium hirdetését annak ellenére, hogy bennük is volt kétely, bizonytalanság. Hibáik, kételyeik ellenére sikeresen vitték szerte a világon az örömhírt. A szülők azzal, hogy elhozták a gyermeket megkeresztelni, megfogadják, hogy úgy nevelik és neveltetik a gyermeket, hogy felnőve képes legyen a Szentháromság Istenbe vetett hitéről vallást tenni. A dilemma azonban az, hogy a szülők, a család és általában véve a 21. század embere képes-e a „krisztusi életformát gyerekei, unokái elé élni?”[38] „Mennyire van jelen az életünkben az Úr?” „Vajon mennyire tudunk megbirkózni a gyermeknevelés áldott, mégis kihívásokkal teli feladatával?” teszi fel a kérdést a keresztelést végző. A prédikáció utolsó felütése a bizakodásé, mert ha Jézusra tekintve nevelik a gyermeket, az elbizonytalanító helyzetekben is lesz bizonyosságuk, kapaszkodójuk. Az igehirdetést áldáskívánással fejezi be.[39]

A prédikáció központi üzenete tehát a keresztyén hitben való nevelés fontossága, a nevelés során fellépő elbizonytalanító tényezők és Jézus Krisztusra mint a nevelésben, hitben való járásban támogatónkra való utalás. Aki tehát megkeresztelteti a gyermekét, fogadalmat tesz arra, hogy hitben neveli és nevelteti, hogy alkalmassá váljon az önálló hitvallástételre, és ezen az úton a Jézus Krisztusba vetett hit fogja segíteni. Az igehirdető bízik abban, hogy mind a család, a gyermek közvetlen környezete és a gyülekezet megoldja is a rá bízott feladatot. „Hiszem, hogy ti is, mi is megoldjuk majd azt a feladatot, amit Urunk ránk bízott!”[40]jelenti ki Bartha Béla. Ez a mondat utal a lelkipásztor és a gyülekezet keresztyén nevelésben vállalt felelősségére is. A kötet nem tartalmazza az egyes gyülekezet keresztelési szokásait, liturgiáját, ezért sajnos nem lehetünk benne biztosak, hogy a siófoki gyülekezetben elhangzik-e az Istentiszteleti Rendtartásban szereplő harmadik kérdés, amely a jelenlévő gyülekezetet hívja fogadalomtételre.

Kaposmérői Református Egyházközség

Kaposmérői Református Gyülekezet a Somogyi Református Egyházmegyéhez tartozik. A fentebb említett 2018-ban megjelent kötetben Szunyiné Szabó Judit küldte be 2018. augusztus 11-én gyülekezetben elhangzott igehirdetését.

A gyermek keresztnevét olvashatjuk, de életkorára, szüleire vonatkozó adatok nincsenek feltüntetve. A prédikáció tartalmát ismerve azonban jó okunk van feltételezni, hogy a megkeresztelt gyermek csecsemő, vagy még egészen fiatal gyermek. „Most még (mármint a szülők) adnak meg mindent, amivel (név) élete bővölködhet.”[41] Ezzel arra utal a lelkipásztor, hogy a gyermek fiatalságánál fogva függ a szüleitől, és ami számukra fontos, azt fogja megtanulni.

A keresztelési igehirdetés textusa: Jn 10,10

A keresztelési igehirdetés címe: Bővölködés

A keresztelési igehirdetés textusa egy ígéretet fogalmaz meg: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben éljenek.” Az igehirdetés központi üzenete Isten keresztségben adott ígérete körül fogalmazódik meg. A gyermek a keresztséggel Isten gyermekévé válik, meg lesz jelölve, és ennek köszönhetően Isten által számontartott személlyé válik. A szülők az igében felolvasott ígéretet kapják. A gyermek a keresztség által Isten gyermekeként életet nyer és bővölködik majd. A gyülekezet kap egy új tagot, aki ugyan még nem tudja ezt, de ennek ellenére a gyülekezet imádságban és reménységben hordozza. Isten is kap a keresztséggel, hiszen a szülők fogadalmat tesznek és ígéretet tesznek arra, hogy ezt a gyermeket úgy nevelik, hogy Istent megismerje. A szülők feladata, hogy a gyermek tőlük megtanulja, hogy Jézus mit tett értünk, Istennek milyen ígéretei vannak. Az életet és a bővölködést is többféleképpen érti a Biblia. Tartalmas és túláradó életet ígér a gyermeknek Isten, aki örül más örömének, másokért fáradozik, áldás a környezet számára. Az igehirdető kéri, hogy ezek az ígéretek jelentsenek sokat a szülőknek és tanítsanak, beszéljenek Istenről, Jézus Krisztusról a gyermeküknek.[42]

Az üzenet fókusza tehát Isten keresztségben adott ígérete, és a szülők nevelésben, tanításban vállat felelőssége. A prédikációban a fogadalom kérdései közül a második, nevelésre, neveltetésre vonatkozó köszön vissza, de az igehirdetés elején a szolgálattevő kijelenti, hogy „a keresztség által befogadjuk őt a keresztyén anyaszentegyházba.”[43]

Tiszáninneni Református Egyházkerület

Miskolc-Perecesi Református Egyházközség

A Miskolc-Perecesi Református Gyülekezet a Borsod-Gömöri Egyházmegyéhez tartozik. A gyülekezet kicsi, a külvárosban található.

Az igehirdetésnek vannak előzményei, a szülők éveken keresztül várták a gyermekáldást. Nehéz éveken vannak túl, és felelősségük tudatában vannak.

A textusról is olvashatunk néhány bevezető gondolatot, amelyben a szerző azt hangsúlyozza, hogy Jézus missziói parancsai mindig összefonódnak a keresztség felvételével.

Az igehirdető több lehetséges témát is felvet, amely a keresztelőn alkalmas üzenet lehet. Ilyen téma az, hogy Isten mindennapos jelenlétét ígéri. A keresztség jó alkalom arra, hogy a szülőkben tudatosodjék a keresztyén nevelés fontossága. A keresztség a gyülekezet közösségében történik, ezért a csatlakozásra való felhívás is fontos üzenet. A keresztség ajándék, Isten már az anyaméhben gondot viselt rólunk. A keresztség nem csupán szertartás, hanem bűnbocsánat, megváltás, egész életünket meghatározó aktus.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: A várt gyermek

Az igehirdetésnek két központi gondolata van. A gyermeké a főszerep, de nem szabad elfelejteni, hogy Isten adta ezt a gyermeket, és osztozni akar a család örömében. Isten az, aki előbb szeretett mindannyiunkat. A szülők feladata, hogy a gyermeket keresztyén hitben neveljék. „Az Isten meg tud ajándékozni gyermekkel, ezt már megtapasztaltátok. De Isten nem tud keresztyén gyermeket nevelni, ha ti, a családja, ti, akikre bízta, nem segítetek neki ebben.”[44] Szeretni is sokféleképpen lehet, a szülőket azonban biztatja, hogy jézusi szeretettel szeressék.[45]

A tanulmány szerzője számára kérdés, hogy Isten magához vonzó kegyelme, tanítvánnyá tétele függésben van-e a szülők nevelésétől? Sokan nem kapnak otthon keresztyén nevelést, talán azt is mondhatjuk, hogy egyre kevesebben kapnak, Istennek mégis vannak gyermekei, akik keresztyén hitre térnek. A szülők mulasztása nem jelenti azt, hogy később valaki ne találkozhatna Isten igéjével. Ennek jele, hogy vannak felnőtt keresztelők, akik felnőttként köteleződnek el a Szentháromság Isten mellett.

A gyermeket tehát keresztyén hitben kell nevelni és jézusi szeretettel kell szeretni. Ezek az elvárások toronyként magasodhatnak az újdonsült szülők fölé, de ahogyan a missziói parancsban benne van, „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön”, úgy a minden hatalommal rendelkező Jézustól segítséget kapnak a szülők, hogy küldetésüket teljesíthessék.

Egri Református Egyházközség[46]

Eger az Egervölgyi Református Egyházmegyéhez tartozik.

A családról nem tudunk meg semmit, annyi azonban fontos információ, hogy a gyermeket a covid járvány idején keresztelték meg, amikor várható volt, hogy a következő héten újra bezárnak a templomok. 2021. 03. 08-án volt a keresztelő.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: mivel a keresztelési prédikáció nem írásban jelent meg, nincs cím.

A keresztelési igehirdetés fókusza az, hogy Jézus Krisztus közösséget vállalt a bűnös emberrel már azzal a cselekedetével, hogy Keresztelő Jánoshoz elmenve megkeresztelkedett. Isten cselekedete az emberért az, hogy szerette és Jézus Krisztusban megváltotta a világot. A megkeresztelt gyermek erről még mit sem tud, a szülők felelőssége, hogy az őt szerető Istenről beszéljenek neki, tanítgassák Isten megelőző szeretetére.

Nyékládháza-Mályi Református Egyházközség[47]

Borsod-Gömöri Református Egyházmegye gyülekezete. A gyülekezet a Facebook-on közvetíti az istentiszteleteket. A keresztelésen megjelent családról is elhangzik néhány adat, amely a gyülekezethez való tartozásukat hivatott bizonyítani. A keresztelő 2024. 03. 10-én volt.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: mivel a keresztelési prédikáció nem írásban jelent meg, nincs cím

Az igehirdető keresztelési prédikációjában arra helyezi a hangsúlyt, hogy a kereszteléssel a gyermek életében milyen változások állnak be. Ezzel az aktussal Isten népéhez fog tartozni, de ahhoz, hogy be tudjon igazán kapcsolódni, tanulásra, tanításra van szüksége, ami a gyülekezetben való aktív részvételt feltételezi. Az igehirdető biztosítja a családot, hogy Krisztus áldozata az ő gyermekükért is történt.

Telkibányai Református Egyházközség

A Telkibányai Református Gyülekezet az Abaúji Református Egyházmegyéhez tartozó gyülekezet. A település méretét tekintve község.

A keresztelőn megjelent családról nem tudunk meg semmilyen közelebbit, és az igehirdetés sem ad semmilyen információt. Nem derül ki, hogy gyermek vagy felnőtt keresztelőjén hangzott volna, és semmilyen kiszólás sincs, ami választ adna a megkeresztelt személyére.

A keresztelési igehirdetés textusa: ApCsel 8,35-37

A keresztelési igehirdetés címe: A vágy és a lehetőség találkozása

Szalay László Pál igehirdetésében az etióp kincstárnok értelmének fokozatos megnyílását követi végig, melynek végén meglátja a vízben a keresztséghez, a bűnök elmosásához, az új élet kezdetéhez szükséges anyagot.

Az igehirdetés központi gondolata az, hogy az etióp kincstárnok fokozatosan eljutott arra, hogy mivel megismerte a Megváltót, szeretne megkeresztelkedni és a víz szennyet, bűnt elmosó erejében részesedni. Ez a tisztaság iránti vágy kell vezérelje a keresztyén embereket.[48]

Az igehirdetés hallgatósága nem tisztázott. Az üzenet releváns, de az az olvasó érzése, hogy nem konkrét emberekhez, meghatározott helyzetben lévő családhoz szól.

Tiszántúli Református Egyházkerület

Debrecen-Nagyerdei Református Egyházközség

A Debrecen-Nagyerdei gyülekezet a Tiszántúli Egyházkerület és a Debreceni Egyházmegye székhelyén helyezkedik el.

A megkeresztelt gyermek nemére, életkorára, szüleire vonatkozó adatokat nem olvashatunk, de az igehirdetés üzenete egy csecsemőt, kicsi gyermeket feltételez.

A keresztelési igehirdetés textusa: 1Jn 4,19

A keresztelési igehirdetés címe: A szeretet teljességre jutása

Püski Lajos a Debrecen-Nagyerdei Református Gyülekezet lelkipásztora a textus alapján Isten megelőző, előre adott szeretetéről beszél, amiről a gyermek még semmit sem tud, ahogyan a családja, az őt körülvevő világ dolgai iránt is tudatlan. Isten megelőző szeretete hasonlít a szülők megelőző szeretetére, mert a szülők már a gyermekvállalás gondolatától szerették a gyermeküket, Isten azonban a világ kezdetétől, öröktől fogva. Ez a szeretet hálára, önátadásra kell indítsa a szülőket, akik Isten szeretetéből merítve hitvalló gyermeket kell neveljenek. Ehhez segítséget a gyülekezettől kapnak.[49]

A keresztelési beszéd üzenete ok és okozat viszonyára építkezik. Isten megelőző szeretete az oka annak, hogy a gyermeket hálából, hitben nevelik a szülők.

Hajdúböszörményi Református Egyházközség

Hajdúböszörmény a Hajdúvidéki Református Egyházmegye egyik gyülekezete, Hajdú-Bihar Vármegye a megyeszékhely után a második legnagyobb gyülekezete. A településen két református gyülekezet is van. A keresztelési beszéd szerzője, Loment Péter református lelkész a hajdúböszörményi Bocskai téri Református Gyülekezet lelkipásztora.[50]

A kereszteltető család említésre méltó körülményeiről is megtudunk néhány dolgot mind a prédikáció vázlat előtti megjegyzésből, mind a prédikáció olvasása közben. A szülők nem vérszerinti szülők, hanem nevelőszülők, akik átmenetileg gondoznak négy családjától kiemelt gyermeket, akiket elhoztak megkeresztelni. A szerző a textusválasztást az exegézisben indokolja, a ház- és a családépítés ugyanazon héber szóból ered, de ezt sajnos a magyar fordítás nem tudja érzékeltetni.

A keresztelési igehirdetés textusa: Zsolt 127,3-5

A keresztelési igehirdetés címe: Isten ajándéka – feladat!

Az igehirdetés üzenete arra fókuszál, hogy a megjelent szülők ugyan nem vér szerinti szülők, de a gondozásukban lévő gyermekekért megteszik a legtöbbet, amit szülő a gyermekéért megtehet, Isten színe elé helyezik őket és a keresztség által gyermekeivé válnak. A nevelőszülők azzal, hogy gyermekeket nevelnek, ajándéknak tekintik az Istentől adományozott életet, és ezzel keresztyéni hivatásuknak tesznek eleget.[51]

Loment Péternek két keresztelési igehirdetését is közölte az Igazság és Élet ugyanazon száma, ezért ezt is elemeztem.

A keresztelési igehirdetés textusa: Jer 3,28 és Mt 28,18-20

A keresztelési igehirdetés címe: Hívás és küldés

A második igehirdetés egy kislány keresztelőjén hangzott el. A szülők meghallották Isten hívását és ennek eleget téve kérik a keresztséget. A keresztség nem más, mint Isten egyezsége, szövetsége az emberrel. A néhány csepp víz Isten szeretetének jele. A szülők felelőssége, hogy beszéljenek Istenről, tanítsák meg neki, hogy van, aki nagyon szereti. A lelkész kéri a családot, hogy kapcsolódjanak be a gyülekezet életébe.[52]

Derecskei Református Egyházközség

Derecske a Tiszántúli Egyházkerületen belül a Debreceni Egyházmegyéhez tartozik, és a maga alig 9000 fős lakosságával kisvárosnak tekinthetjük.

A keresztelési igehirdetés textusa: Mt 18,11 (Lk 19,10)

A keresztelési igehirdetés címe: Isten kezében

A prédikáció vázlat szerzője, id. Fazakas Sándor fontosnak tartotta a textus legfontosabb kifejezéseit, a görög szöveg által használt szavakat magyarázni. Ez a munka a keresztelési beszédben visszaköszön, mert e kifejezések magyarázatára, kifejtésére és a gyermek életére való vonatkoztatására épül fel az igehirdetés fő üzenete: Jézus Krisztus ezért a gyermekért is meghalt, és váltásművének hála ezt a gyermeket is bele keresztelheti az Anyaszentegyház Krisztus nevébe. A textus kifejezései (meghívjam, megkeressem, megtartsam) azt a folyamatot mutatják be, ahogyan az ember Jézushoz közel kerül. Jézus mint jó pásztor keresi az embert, ahogyan ezzel a gyermekkel is teszi, amikor a keresztségben neve elé a krisztusi jelző kerül. Itt is elhangzik, hogy a meghívást a szülők nevelése, neveltetése kell kövesse, hogy a gyermek később ne csak hallja a hívást, hanem maga is elinduljon, „Jézus felé, az örök élet kenyere felé.”[53]

Gávavencsellői Református Egyházközség

Gávavencsellő a Tiszántúli Református Egyházkerülethez és azon belül a Nyírségi Református Egyházmegyéhez tartozik. A korábban önálló Gáva és Vencsellő települések összevonásával jött létre. Lélekszámára való tekintettel nagyközség. Érdekes megemlíteni, hogy a Magyarországi Református Egyház hivatalos honlapján lévő gyülekezeti kereső csak Gáva és Vencsellő néven ad találatot, a település egyesített nevét nem ismeri fel.[54]

A keresztelési igehirdetés textusa: Filippi 1,6

A keresztelési igehirdetés címe: A keresztség mint kezdőpont

Sipos Brigitta is a textus elemzésével kezd, és a Filippi-levelet számos magyarázóhoz hasonlóan az öröm leveleként definiálja. Pál itt Isten elkezdett munkájára és annak véghezviteléről beszél. E két kifejezés köré szerveződik a keresztelési beszéd üzenete is. Azzal, hogy a szülők elhozták a gyermeket megkereszteltetni, elkezdődött a gyermek életében valami, amit Isten véghez is fog vinni. Két kulcsfogalom kibontása történik meg: folytonosság és kiteljesedés. A gyermek élete folytonosságot mutat minden hitben előtte járóval és a keresztelés által kiteljesedés lehet osztályrésze, ahol szét lehet választani a fontosat a lényegtelentől. Isten kiteljesedést ígér, ha a gyermeket úgy nevelik és neveltetik, hogy alkalma legyen Istent megismerni. Ebben segítség a hitoktató, a lelkész, a gyülekezet. A gyermek előtt nagy távlatok nyílhatnak és a kiteljesedésének állomásai nem csak a konfirmáció, hanem a gyülekezetbe való bekapcsolódás és a hitvalló élet. A lelkipásztor hitet tesz amellett, hogy Isten már elkezdett valamit a gyermek, a család életében. Ő már látja, hogy mivé lesz ez a gyermek. A szülőknek is kívánja ezt a látást.[55]

 

Textusválasztás gyülekezetenkénti összegzése

A textusok számbavételekor figyelembe kell vennünk, hogy ugyan egy kivételével nincs feltüntetve[56], de a szereztetési igét valamennyi lelkész a keresztelési liturgia részeként felolvasta. A vizsgált 17 keresztelési prédikációból 6 alkalommal választották textusként a missziói parancsot. A többi esetben más ige alapján prédikált az igehirdető. A másik bibliai igehelyet választók prédikációiban érezhető, hogy a textusként választott igehely kifejtésére törekszenek. A keresztelés mint az Anyaszentegyházba való felvétel aspektusa, a keresztyén hit és életvitel origója jelenik meg. A legtöbb keresztelési igehirdetés üzenete az, hogy a keresztelés a tanítvánnyá tétel kezdete, amit a szülőknek kell nevelés és neveltetés által folytatniuk. Ebben van a keresztelési gyakorlatunk legnagyobb bizonytalansága annak ellenére, hogy a szülők, keresztszülők erre fogadalmat tesznek.

A legtöbb esetben nem látunk arra törekvést, hogy a szereztetési ige, a választott ige és a keresztség dogmatikuma harmóniában legyen. Egyik vagy másik lesz hangsúlyosabbá.

Következtetések

Az 1985-ben hatályba lépett Istentiszteleti Rendtartás a keresztelési liturgiában csak a szereztetési ige felolvasását és annak alapján történő rövid igehirdetést ír elő.[57] Ennek ellenére nagyon általános gyakorlatnak tekinthetjük, hogy a szereztetési ige után a legtöbb lelkész bizonyos megfontolások alapján felolvas egy második igét, így a szereztetési ige a lekció funkcióját tölti be a keresztelési szertartásban, ami sok esetben azt jelenti, hogy hangsúlytalanná válik. A választott igehely gyakorlata talán nem problémás, ha a szereztetési igével együtt, egymást kiegészítve, megvilágítva kerül kifejtésre és a keresztség igazi üzenete kerül megfogalmazásra. A keresztségi liturgiában elmondott prédikáció szertartási beszéd, amelynek jól megkülönböztethető jegyei vannak. A szertartási beszéd témalehetőségei sokkal korlátozottabbak a prédikációhoz képest. Szorosan vett értelemben a keresztség titkáról, a keresztségben jelzett dolgokról, Krisztusról mint a keresztség szerzőjéről lehet és kell szót ejteni. Az 1980-ban megjelent Igehirdetők kézikönyve három kérdés megválaszolása mentén határozta meg a keresztelési beszéd tartalmát. A szertartási beszéd jellegét tekintve rövid, ennek a három kérdésnek a megválaszolása mellett ezt siketül is betartani.

Jól látszik, hogy a keresztelő lelkészek számára az a legfontosabb üzenet, hogy a keresztelés kezdet, amit a keresztyén hitben való nevelés, neveltetés kell kövessen. Ezzel meg is válaszolják az Igehirdetők kézikönyvében feltett azon kérdést, hogy mire kötelez a keresztség. Ez összekapcsolódik a szereztetési igében elhangzó „Tegyetek tanítvánnyá minden népeket”

A keresztelés dogmatikumára csak nagyon kevesen utalnak, a kálvini szövetségteológia ritkán kap hangot, a keresztségben megjelenő jel és jelzett nincs kifejtve. A hitvallási irataink ide vonatkozó részei nem kerülnek elő. Van olyan keresztelési prédikáció, ahol a keresztség szerzőjéről, Jézusról nincs szó. Hangsúlyosabbak a gyermek nevelésére vonatkozó tanácsok, a szülők biztatása, a gyülekezet segítségének felajánlása. A keresztyén hitben való nevelés mikéntjeinek felmutatása.

Az egyház mindig úton van, keresi a megfelelő eszközöket, hogy az embereket megszólítsa az evangéliummal. Annak hatásfokát kevéssé tudjuk mérni, hogy egy ilyen érzelmileg felfokozott eseményen, mint a keresztelő, mennyire ér célba az üzenetünk. Azt biztosra vehetjük, hogy sokan sokféleképpen értelmezik a keresztelési beszéd műfaját, tartalmát, és sok esetben azt látjuk, hogy ez rovására megy annak, hogy református híveinknek esélye legyen megérteni, hogy mi olyan különleges a keresztségben, miért érezte Jézus fontosnak azt, hogy maga is részesedjen benne, miért volt az első keresztyének számára döntő, az egész életüket meghatározó esemény a keresztség, és Luther Márton miért tekintett élete válságos pillanataiban bizalommal arra a feliratra, hogy „Meg vagyok keresztelve.”

Nagy szükség lenne a fogalmak tisztázására, jó példák közlésére, és megújulásra mind liturgiánkban, mind igehirdetésünkben, mind pedig a sákramentumainkkal való élésünkben.

Felhasznált irodalom

„Hirdesd az Igét” ─Igehirdetők kézikönyve, Szerkesztette: Békési Andor ─ Boross Géza ─ Pásztor János ─ Szenes László, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1980.

„Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Szerkesztette: Köntös László ─ Steinbach József, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, Pápa, 2018, 30 ─ 31.

A Hiedelbergi Káté, Budapest, Kálvin János Kiadó, 2013.

Árvavölgyi Béla: Átkarolja az Úr az Ő népét, Igazság és Élet, 13. évf., 2019/4, 795─796.

Bartha Béla: Késznek érzitek-e magatokat? in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 30─31.

Bogárdi Szabó István honlapja, https://bogardiszaboistvan.hu/hu/igehirdetesek/garay-reka-kereszteloje

Bogárdi Szabó István: Prédikáció és a sákramentumok, in. Fekete Károly ─ Literáty Zoltán ─ Steinbach József (szerk.): Budapest, Kálvin Kiadó, 2021, 411─430.

Boross Géza: Homiletika, Budapest, 1988.

Bullinger Henrik: A második helvét hitvallás ─ Vallástétel és egyszerű magyarázat az igaz hitről és a tiszta keresztyén vallás egyetemes tantételeiről, Budapest, A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2017.

Fekete Károly: Homiletika, Debrecen, 1993.

Fekete Károly: Keresztség, in Békési Andor ─ Boross Géza ─ Pásztor János ─ Szenes László (szerk.): „Hirdesd az Igét” ─Igehirdetők kézikönyve, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1980, 197─202.

https://www.facebook.com/watch/?v=428334434937732

id. Fazakas Sándor: Isten kezében, Igazság és Élet, 4. évf., 2010/3, 486─488, 487.

Igehircetők Kézikönyve, Szerkesztette: Fekete Károly ─ Literáty Zoltán ─ Steinbach József, Budapest, Kálvin Kiadó, 2021.

Loment Péter: Hívás és küldés, Igazság és Élet, 4. évf. 2010/4, 675─676.

Loment Péter: Isten ajándéka─ feladat!, Igazság és Élet, 4. évf., 2010/4, 673-674.

Márkus Mihály: Isten tervei nagyszerűek, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 97─99.

Nagy Péter: Fontossági sorrend, Igazság és Élet, 4. évf., 2011/4, 689─691.

Peterdiné Molnár Judit: A keresztény ember élete ─ Isten képernyője, Igazság és Élet, 2. évf., 2008/2, 99─100.

Püski Lajos: A szeretet teljességre jutása, Igazság és Élet, 3. évf., 2009/2, 272─273.

Sipos Brigitta: A keresztség, mint kezdőpont, Igazság és Élet, 3. évf., 2009/1, 102─105.

Szunyiné Szabó Judit: Bővölködés, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 153─155.

Szűcs Ferenc: Szabadság és megkötöttség, Budapest, Dunamelléki Református Egyházkerület, 2022, 244─ 245.

Szücs Zsolt László: Ne félj!, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 163 ─ 164.

Tóth Orsolya: A várt gyermek, Igazság és Élet, 6. évf. 2012/3, 503─505.

Hivatkozások

  1. Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP─23─3─II kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
  2. KRE-HDI hallgatója, gyakorlati teológiai alprogram résztvevője, Témavezető: Prof. Dr. Pap Ferenc, dékán (KRE─ PK), tanszékvezető egyetemi tanár
  3. Fekete Károly: Keresztség, in Békési Andor ─ Boross Géza ─ Pásztor János ─ Szenes László (szerk.): „Hirdesd az Igét” ─ Igehirdetők kézikönyve, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1980, 197─202.
  4. Igehirdetők kézikönyve, Szerkesztette: Fekete Károly ─ Literáty Zoltán ─ Steinbach József, Budapest, Kálvin Kiadó, 2021. A szerkesztők között szerepel ifj. Fekete Károly (1960-) a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke (2015-), a Debreceni Református Hittudományi Egyetem egyetemi tanára.
  5. A tanulmány szerzője id. Fekete Károly (1930 ─ 2008), gyülekezeti lelkész, esperes, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszékének vezető tanára.
  6. Fekete K.: Keresztség, 198.
  7. Uo., 199 ─200.
  8. A Hiedelbergi Káté, Budapest, Kálvin János Kiadó, 2013, 36.
  9. Uo., 36.
  10. Uo., 37.
  11. Uo., 38.
  12. Bullinger Henrik: XX. fejezet, A szent keresztségről, A második helvét hitvallás ─ Vallástétel és egyszerű magyarázat az igaz hitről és a tiszta keresztyén vallás egyetemes tantételeiről, Budapest, A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2017, 129─131.
  13. Fekete K.: Keresztség, 200─201.
  14. 1980-ban az 1931. január 1-jén életbe lépett Istentiszteleti Rendtartás volt még használatban, amely az istentisztelet végére tette a keresztelőt. Ezért hivatkozik a szerző második igehirdetésként a keresztelési beszédre. Az 1985-ben bevezetett és a mai napig használatban lévő Istentiszteleti Rendtartás szintén az istentisztelet végére javasolja a keresztelés kiszolgáltatását, de jellemzően a legtöbb gyülekezetben az istentisztelet legelején, sok esetben az apostoli köszöntés után végzik el. Az istentisztelet elején lévő keresztelések az általam elvégzett kutatómunka alapján általánosnak vehetők, kivételt képeznek az istentisztelet végi keresztelők.
  15. Uo., 201─202.
  16. Bogárdi Szabó István: Prédikáció és a sákramentumok, in. Fekete Károly ─ Literáty Zoltán ─ Steinbach József (szerk.): Budapest, Kálvin Kiadó, 2021, 411─430.
  17. „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Szerkesztette: Köntös László ─ Steinbach József, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, Pápa, 2018, 30─31.
  18. A közel negyven éve napvilágot látott Istentiszteleti Rendtartás ezen a ponton biztosan korrekcióra szorul, mert a jelen megváltozott társadalmi körülmények között a többség már biztosan nem tekinti névadási ceremóniának a keresztelőt.
  19. Istentiszteleti Rendtartás a Magyar Református Egyház számára, az Országos Zsinat 1929. évi 550. számú határozatával megállapított szöveg revíziójának tervezete, (kézirat gyanánt), 1950.Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17-én megnyílt 5. ülésszakának 17. sz. határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1985, 21.
  20. Uo., 70.
  21. Az Igazság és Élet című folyóirat 2007 óta negyedévenként jelenik meg. Ezalatt az idő alatt megközelítőleg 70 db keresztelési prédikáció vázlatot közöltek, hogy ezzel is segítség a lelkészek igehirdetői munkáját. Két számhoz nem sikerült hozzáférnem, mert a 2019-es Ráday Könyvtárat is érintő tűzben megsemmisültek. 67 keresztelési beszédet olvastam itt, ebből 54 alkalommal beszélt a lelkész a szereztetési igén felül választott textus alapján. Ebből arra következtethetünk, hogy a legtöbb lelkész nem érzi elegendőnek a szereztetési ige alapján a keresztség titkának a kifejtését. A közvetítések is hasonló arányt mutatnak.
  22. Fekete K.: Keresztség, 200─201.
  23. Boross Géza: Homiletika, Budapest, 1988, 196─203.
  24. Fekete Károly: Homiletika, Debrecen, 1993, 121.
  25. Uo., 122.
  26. Bogárdi Szabó István honlapja, https://bogardiszaboistvan.hu/hu/igehirdetesek/garay-reka-kereszteloje
  27. Az igehirdetést tartalmazó kötet nem tüntette fel, hogy pontosan melyik gyülekezetben volt a keresztelő, illetve hangzott el a prédikáció. Ezt a szerző fia adta tudtomra.
  28. Szűcs Ferenc: Szabadság és megkötöttség, Budapest, Dunamelléki Református Egyházkerület, 2022, 244─ 245.
  29. Nagy Péter: Fontossági sorrend, Igazság és Élet, 4. évf., 2011/4, 689─691.
  30. Nagy: Fontossági sorrend, 689.
  31. Uo., 690.
  32. Pécsen két református gyülekezet is működik, de a folyóirat nem jelzi külön, hogy Peterdiné Molnár Judit a Pécs-Belvárosi Gyülekezetben szolgál.
  33. Peterdiné Molnár Judit: A keresztény ember élete ─ Isten képernyője, Igazság és Élet, 2. évf., 2008/2, 99.
  34. Árvavölgyi Béla: Átkarolja az Úr az Ő népét, Igazság és Élet, 13. évf., 2019/4, 795─796.
  35. Márkus Mihály: Isten tervei nagyszerűek, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 98.
  36. Márkus M.: Isten tervei, 97─99.
  37. Szücs Zsolt László: Ne félj!, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 163 ─ 164.
  38. Bartha Béla: Késznek érzitek-e magatokat? in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 31.
  39. Bartha: Késznek érzitek-e, 30─31.
  40. Uo., 31.
  41. Szunyiné Szabó Judit: Bővölködés, in Köntös László ─ Steinbach József (szerk.) „Tegyetek tanítvánnyá minden népet…” , Pápa, Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, 154.
  42. Szunyiné: Bővölködés, 153─155.
  43. Uo., 153.
  44. Tóth Orsolya: A várt gyermek, Igazság és Élet, 6. évf. 2012/3, 504.
  45. Tóth: A várt gyermek, 503─505.
  46. https://www.facebook.com/watch/?v=428334434937732 (Letöltés dátuma: 2024. 03. 11.)
  47. https://www.facebook.com/100070255864318/videos/1154247452267318/ (Letöltés dátuma: 2024. 03. 13.)
  48. Szalay László Pál: A vágy és a lehetőség találkozása, Igazság és Élet, 8. évf., 2014/2, 330─334.
  49. Püski Lajos: A szeretet teljességre jutása, Igazság és Élet, 3. évf., 2009/2, 272─273.
  50. A folyóiratban nincs jelezve, hogy Hajdúböszörmény melyik gyülekezetében szolgál Loment Péter, ennek tisztázását némi utánajárás előzte meg.
  51. Loment Péter: Isten ajándéka─ feladat!, Igazság és Élet, 4. évf., 2010/4, 673-674.
  52. Loment Péter: Hívás és küldés, Igazság és Élet, 4. évf. 2010/4, 675─676.
  53. id. Fazakas Sándor: Isten kezében, Igazság és Élet, 4. évf., 2010/3, 486─488, 487.
  54. https://reformatusegyhaz.hu/egyhazunk/egyhazunk-felepitese/ (Letöltés dátuma: 2024. 03. 24.)
  55. Sipos Brigitta: A keresztség, mint kezdőpont, Igazság és Élet, 3. évf., 2009/1, 102─105.
  56. Nagy Péter: Fontossági sorrend című igehirdetése elején egyedüli szerzőként feltüntette a választott igehely mellett a szereztetési igét is. Egyértelmű, hogy a szereztetési ige felolvasása része a keresztelési liturgiának, de az elmúlt hónapok kutatásai rámutattak, hogy van olyan gyülekezet, ahol elmarad a felolvasás, és a szolgálatot végző legfeljebb utal a missziói parancsra. Nagy Péter: Fontossági sorrend, Igazság és Élet, 4. évf., 2011/4, 689─691.
  57. Istentiszteleti Rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára, Megállapította a VIII. Budapesti Zsinat 1985. április 17-én megnyílt 5. ülésszakának 17. sz. határozatával, Budapest, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1985, 70.

 

Ratkovics Petra Krisztina: Túl az idézeten – intertextuális hivatkozások a Szentíráson belül

Mai modern korunkban nagyon pontosan meg van határozva, hogy miként kell egy külső forrásra hivatkozni: lábjegyzettel, hivatkozással jelölni kell az idézetet, pontosan meg kell határozni a kiadást, az oldalszámot, és azt is jelölni kell, ha a legapróbb stilisztikai változást eszközöltük az adott szövegben (pl. nagybetű helyett kisbetűt írtunk, vagy egy szót kiemeltünk). Bibliaolvasó, Bibliát forgató emberek számára az sem okoz meglepetést, hogy a Szentírás lapjain az egyes oldalak alján találunk egyfajta „hivatkozásjegyzéket”, egy listát, ahol felsorolva megtalálható, hogy egy adott bibliai vers mely másik bibliai versekre mutat, esetleg idéz. A fent leírt hivatkozási kultúrában szocializálódva joggal gondolhatnánk, hogy ez egy „abszolút” lista, felsorol minden Biblián belüli intertextuális hivatkozást, azonban ez koránt sincs így.[1] Az ókor embere nem ismerte a mai hivatkozási követelményeket, és sokkal nagyobb szabadsággal bántak a Szentírás szövegével, mint azt mi ma el tudnánk képzelni. Hiányoznak azok a fogódzók, amelyek alapján egyértelműen eldönthetnénk, hogy a szentíró mikor utal melyik másik szövegre; ráadásul gyakran nem is egy teljes frázis idézésével találkozunk, hanem erősebb-halványabb utalással, egy-egy kulcsszó révén feltételezett szövegi kapcsolatról.

Jelen cikkünkben kifejezetten az Ószövetség (ÓSZ) és Újszövetség (ÚSZ) kapcsolata szempontjából vizsgáljuk ezt a jelenséget, három különböző mélységű irodalmi kapcsolódás mentén: az idézet, az utalás (vagy allúzió) és a visszhang kategóriáit használva. A cikk utolsó felében bemutatjuk, hogy milyen, a szavak szintjén alapuló (szintaktikai és lexikai) kapcsolaton túlmutató intertextualitási formákat fedezhetünk még fel. Célunk, hogy felvázoljunk, ismertessünk néhány olyan szempontot, amely alapján ezeket a szövegi összekapcsolásokat meg lehet tenni, és így segítséget nyújtsunk mindazoknak, akik az Ó- és Újszövetség összefonódását kívánják alaposan vizsgálni.[2]

1. Idézet

Idézetnek tekintünk egy hosszabb, több szóból álló frázist, amelyről a szentíró vagy a beszélő általában egyértelműen jelzi, hogy máshonnan emeli be. Ezt a jelzést az ún. bevezető formula teszi meg: „meg van írva”; „nem olvastátok”; „ahogy a próféták mondják”.[3] Ilyen és ehhez hasonló formulák nem egyediek az ÚSZ-ben, hanem széles körben el voltak terjedve a judaista írástudók között. Ezeknek a bevezető formuláknak nemcsak szintaktikai, hanem teológiai jelentősége is van: a bevezető formula használatával az író tudatosan Szentírásként, Istentől származó tekintélyként hivatkozik az ÓSZ-i szövegre.[4] Mégis, a bevezető formula jelenlétét nem tekinthetjük szabályszerűnek: Pál apostol két alkalommal is utal a Jer 9,22–23 szakaszra, és míg egyik alkalommal használ bevezető formulát (1Kor 1,31), másik előfordulásakor (2Kor 10,17) már nem.[5] Hasonlóan nincs bevezető formula a Jel 15,3–4 versekben olvasható szakasz előtt, amely a Jer 10,7-et szó szerint idézi. Az idézetek nem konzisztens jelölése miatt azzal is találkozunk, hogy egy-egy előfordulást egy lista idézetnek tekint, míg egy másik csak allúzió kategóriába sorolja (vö. az NA28 és UBS4 besorolása a Mt 11,29-ben előforduló Jer 6,11-et). Ezzel szemben több alkalommal is találkozunk a Szentírásban azzal, hogy a szentíró valamilyen formában jelzi, hogy idézni fog, és apokrif vagy extrabiblikus irodalomból idéz.[6]

Az ÚSZ-i írók nagy szabadsággal nyúltak a szöveghez, és különösebb probléma nélkül módosítják a héber (vagy görög) eredetit, hogy jobban illeszkedjen a mondanivalójukhoz. Ilyen módosítást figyelhetünk meg Máté evangéliumában (2,6), amikor az evangélista Betlehemről beszél, és megfordítja az ószövetségi idézet (Mik 5,1) tartalmát – a mikeási eredeti szerint Betlehem „a legkisebb (…) Júda nemzetségei között”, míg az evangélista szerint „Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között” (kiemelés tőlem). A módosított idézetek mellett találkozunk összevont idézetekkel is, amikor az újszövetségi író összekapcsol kettő vagy több ószövetségi igeszakaszt, amelyet egy egységként vagy egymás mellé téve idéz. Ennek egy példájaként látható az ApCsel 1,20-ban található idézet, amely egyesíti magában a Zsolt 69,25 versét, és a Zsolt 109,8 versét. Azonban az sem mindig egyértelmű, hogy mikor találkozunk összekapcsolt idézettel: a Róm 14,11 versében olvasható Ézs 45,23 idézethez a NA28 hozzákapcsolja a Jer 22,24 verset is („Élek én – így szól az Úr”), míg az UBS5 szerint itt csak az Ézs-i igéről beszélhetünk, nincs szó összekapcsolásról. Problémát jelenthet az is, hogy mivel nincsenek egyértelmű határok (idézőjelek), így bizonytalan, mikor ér véget egy-egy idézet. Ezzel találkozhatunk a Mt 21,13 (és vele párhuzamos Lk 19,46) versben, ahol Ézs 56,7 és Jer 7,11 verseket idézi az evangélista.

További kérdést vet fel, hogy milyen szöveget használt az újszövetségi szerző idézete alapjául; ez a kérdés nemcsak az idézetek, hanem az allúziók és visszhangok vizsgálatánál is felvetül. A jelenlegi kutatói tendencia a Septuaginta (LXX)[7] szövegét hajlamos alapul venni: a szövegi elemzések alapján úgy vélik, hogy az ÚSZ-i szentíró a LXX szövegét láthatta maga előtt, vagy csak egyszerűen abból idézett (akár emlékezetből) a héber szöveg (MT)[8] helyett. A Zsid 11,5 beszél Énókról, akiről a MT nagyon szűkszavúan nyilatkozik (1Móz 5,24), ellenben a LXX részletesebben szól; illetve szintén problémás Jer 31(38),31–32 versek előfordulása a Zsid 8,7–9-ben, ahol a szentíró a LXX változatát követi. Egyes idézetlisták[9] a feltételezett forrásszöveg (LXX, MT, a kettő keveréke vagy egyik sem) szerint csoportosítják az ÓSZ-i idézeteket – látható, hogy ez a problémakör nem ismeretlen a kutatók előtt.

Ahogy fentebb is láthattuk, az elsőre egyszerűnek tűnő kategória, az idézetek csoportja is számos kihívást foglal magában, így nehéz is általánosságban bármit mondani róluk. Azt fontos látnunk, hogy feleslegesen, csak az idézés kedvéért nem idézett a szentíró, hanem az ÓSZ-i igeszakaszt a hivatkozással egyidejűleg új kontextusba helyezte, újra (vagy újként) értelmezte. A Szentírás több ezer éves kutatástörténete során valószínűsíthetően a direkt idézések, idézetek feltárásra kerültek – ennél többet pedig az egyes idézetek vizsgálata kapcsán, az adott szakaszra specifikusan lehet mondani.

2. Utalás, allúzió

Sokáig a fókusz szinte csak a kimondott idézeteken volt; a nagy változást Richard Hays Echoes of the Scripture c. könyve (New Haven, Yale University Press, 1989) hozta, aki az irodalomtudományból kölcsönvette az intertextualitás fogalmát, és felhívta a figyelmet az utalások és visszhangok jelentőségére. Az utalások az idézeteknél sokkal kevésbé pontosak, általában egy-két kulcsszó révén kapcsolódnak az szöveghez, és belefonódnak az írás menetébe.[10] Itt még mindig szövegi, szó szerinti egyezésről beszélünk, bár sokkal kisebb mértékben, mint az idézetek esetében.

A problémát többek között az jelenti, hogy nehéz megállapítani, mikor beszélhetünk valóban utalásról, és mikor van inkább szó véletlenszerű egyezésről, esetleg egyáltalán semmiféle egyezésről. A Szentírás esetében számos szakkifejezéssel találkozhatunk, amelyek ugyan gyakran fordulnak elő, de többségben nem utalást jelentenek – pusztán csak az adott szakkifejezést, szófordulatot használják. Ennek a problémának a kiküszöbölésére állapított meg Hays hét kritériumot, amely segítségével meghatározható, hogy egy adott helyen utalásról van-e szó.[11]

    1. Elérhetőség: vajon rendelkezésére állt, elérhető volt-e az író számára a forrásszöveg, amihez kötni akarjuk az utalást? Ez a szempont az ÓSZ-ÚSZ kapcsolatát tekintve kevésbé releváns, hiszen ahogy fentebb láthattuk, az ÓSZ héber és/vagy görög szövege ismert volt az ÚSZ írói előtt.[12]
    2. Mennyiség: milyen mértékben fordulnak elő azonos szavak vagy szintaktikai minták; illetve az azonos szavak/kifejezések mennyire relevánsak, mennyire játszanak központi szerepet az átadott gondolatban?
    3. Előfordulás: milyen gyakran idéz az ÚSZ-i író máshol ugyanabból az ÓSZ-i iratból, vagy esetleg idézi-e máshol ugyanazt a szakaszt/verset? Ez a kritérium, bár fontos, de önmagában nem elégséges, hiszen könnyen lehet a körkörösség csapdájába esni: ha az előfordulási gyakoriság alapján döntjük el, hogy egy szakasz valakire utal vagy nem utal, akkor a következő alkalommal az előző döntés megerősíti önmagát.
    4. Tematikus koherencia: mennyire passzol bele a feltételezett utalás a szentíró érvelésébe vagy tárgyalt témájába? Az objektív textuális, szintaktikai elemzésen túl ez a kritérium már továbbvezet az értelmezés kérdésébe. Mivel (ahogy az idézetek kapcsán is megjegyeztük) minden utalás egyben értelmezés is, semmiképpen sem szabad alábecsülni ennek a kritériumnak a jelentőségét.
    5. Történelmi valószínűség: Érthette-e a szentíró az általunk feltételezett módon az adott ÓSZ-i igeszakaszt? Megérthették-e az olvasói? Ez a kritérium kihangsúlyozza az első század kulturális és vallási hátterét, valamint felhívja a figyelmet annak veszélyére, hogy saját, modern elképzelésinket olvassuk vissza a szövegbe.
    6. Értelmezéstörténet: az elmúlt évszázadok teológusai és kutatói látták-e a feltételezett allúziót? Ez is egy önmagában nem elégséges szempont, hiszen míg egy utalás valószínűségét alá tudja támasztani, hogyha számos teológus ugyanúgy hitelesnek tartotta, de főleg Pál apostol zsidó háttere kapcsán gyakran találkozhatunk azzal, hogy egyes értelmezési módok háttérbe kerülnek, és így csak limitált értelmezéstörténeti támogatottságot találunk – ez azonban nem jelenti feltétlen azt, hogy az utalás nem valós.
    7. Elégedettség: figyelmen kívül hagyva a fenti hat kritériumot, van-e értelme az adott utalásnak, ad-e többletet a szakasz értelmezéséhez? Kétségkívül ez a legszubjektívebb szempont, és önmagában semmiképpen sem elég egy utalás meglétének igazolására. Valószínűleg ez a kritérium első szűrőként tud jól funkcionálni: egy adott szakasz kapcsán először azt vizsgáljuk meg, hogy van-e egy ÓSZ-i kapcsolatnak értelme, és ezután kezdjük vizsgálni a többi szempontot.

A hét kritérium az elmúlt harminc évben nem sokat változott, és bár a Hays-i keretek nagy segítséget nyújtanak, Susan Docherty kiemeli,[13] hogy a következő nagy előrelépés az Ószövetség-Újszövetség kapcsolatának kutatásában azzal történhet meg, ha megszületik egy konszenzusos kritériumgyűjtemény, amely alapján meg lehet határozni az utalásokat. Ezzel szemben egyesek megkérdőjelezik, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen, mindent magába foglaló és minden eshetőségre kiterjedő kritériumgyűjteményt vagy definíciót megalkotni.[14]

Az utalások kapcsán különösen is fontos kiemelni a kontextus jelentőségét: bár az újszövetségi szerzők mindig tudatában voltak a kontextusnak, amikor idéztek az Ószövetségből,[15] az utalások sosem léteznek önmagukban. Nem létezik olyan, hogy atomizált utalás – a legkisebb allúzió is annak nagyobb kontextusára is utal.[16] Egy utalás ugyanakkor kevésbé direkt, mint egy idézet: nem mindenki fogja felismerni, hiszen felismerése nagyban függ az olvasó műveltségétől, és hogy ismerős-e azzal a szöveggel, amire az író utalni kíván.[17] Ha az olvasó felismerte az utalást, akkor az gazdagítja olvasatát; de a szöveg megértéséhez nem szükséges az utalás megtalálása.

Az alábbi példa illusztrálja az utalás jelenségét, és hogy egy hosszabb ószövetségi szakasz allúziója mennyiben tudja gazdagítani a leírt szakaszt:[18] a 2Kor 3,6 versben Pál egyértelműen idézi Jeremiást (31,31–32) az „új szövetség”-re való hivatkozással, azonban ha kiterjesztjük a kontextust, akkor további, sokkal kevésbé nyilvánvaló utalásokat is észrevehetünk. A Jer 31,31-34-ben olvasható új szövetségről szóló ígéretet Isten megismétli a próféta által a 32,36–44 versekben – a két kijelentés közé pedig beékelődik a szimbolikus történet, amelyben Jeremiás földet vásárol rokonától, és az adásvétel igazolására dokumentumot írnak, amelyet cserépedénybe tesznek, és elzárva, bizonyítékként eltesznek (Jer 32,1–25). Ez a történet nagyon is tudatosan került a két, szövetségről és kegyelemről szóló kijelentés közé, és segít már önmagában a Jer kontextusában értelmezni Isten új szövetségének ígéretét. A leírt dokumentumon a pecsét biztosította a hitelességet, és a cserépedény volt az az eszköz, amelyben ez a biztosíték (és így a föld birtoklásának joga) megőrződött. Jeremiás leírásában ez a biztosíték nem kevesebb, mint Isten eljövendő kegyelmének és az örömteli jövőnek bizonyossága (Jer 32,42–44).

Azt tudjuk, hogy a korinthusi gyülekezet a Krisztus-eseményben látta beteljesedni a jeremiási új szövetség ígéretét (1Kor 11,25 utalása Jer 31,31–34-re), így az értelmezhetőség és hitelesség szempontjából megállja a helyét a feltételezés, hogy az új szövetség ígéretéhez ilyen közel álló szakaszt is értelmezhettek saját keresztyén életük kontextusában. Pál egyes kulcsszavak behozatalával idézi be a jeremiási földvásárlás képét: a 2Kor 1,22-ben használja az „elpecsétel” kifejezést – amely a Jer 32-ben a levélre írt tartalom hitelességét igazolja. A páli képben a Szentlélek az, aki igazolja Isten Krisztusban nyújtott megváltását, és így biztosítja a híveket afelől, hogy a Krisztusban kapott kegyelem megváltoztathatatlan és elvehetetlen.

Ahogy az apostol folytatja érvelését, a 4,7 versben említést tesz a „cserépedény”-ről, amely a kincset tartja. Ez ismét csak felidézheti a jeremiási adás-vétel képét, és emlékezteti az olvasót a cserépedény szerepére a történetben. Ahogy ott is a cserép szerepe elsődlegesen a megőrzés volt, és a hangsúly nem az edényen, hanem a benne őrzött dokumentumon volt, úgy a 2Kor 4,7 kapcsán is látni kell, hogy a hangsúly nem a cserépedényen vagy annak törékenységén van, hanem a kontraszton, amit a benne őrzött kinccsel alkot – az edény értékét a benne őrzött tárgy értéke adja, amely a jeremiási kontextusban Isten helyreállításának ígérete, a korinthusi levélben pedig a megvalósult megváltás. A 2Kor 1,21–22 és 4,7 értelmezéséhez nem kell látni a kapcsolatot a Jer 32-vel, de annak háttérismerete szépen kiegészíti és elmélyíti az apostol által leírt üzenetet.

3. Visszhang

A visszhangok még az utalásoknál is nehezebben megfogható intertextuális kapcsolatok, bár a kettő közeli rokon. Egyes kutatók a kettőt a szerző szándékossága szerint különböztetik meg. Moyise szerint akkor beszélünk visszhangról, „amikor az utalás olyan gyenge, hogy a szerző tudatos szándéka nem valószínű.”[19] A visszhang jelensége mögött az állhat, hogy az ÚSZ-i írók olyannyira ismerték és elmélyültek az ÓSZ-i szövegekben, hogy természetes módon használtak onnan származó kifejezéseket, nyelvezetet – de nem kívánták az adott ÓSZ-i szakaszt beidézni, vagy érvelésként felhasználni.[20] Hays is felhívja a figyelmet a belemagyarázás veszélyére: „ahogy egyre közelítünk a visszhang határához, kikerülhetetlenül azzal a problémával szembesülünk, hogy nehéz döntést kell hoznunk: vajon valóban visszhangot hallunk, vagy csak az elménk mormolása vetít elénk délibábot?”[21] Ez a veszély annál valósabb, minél távolabb áll egymástól vizsgált szövegünk és az a szöveg, aminek a visszhangját hallani véljünk – ennek a csapdáját az 5. kritérium alkalmazásával próbáljuk kikerülni. A visszhangok ilyen ingadozó helyzetéből fakad, hogy egyes kutatók szinte teljesen feleslegesnek tartják azt, hogy külön foglalkozzanak visszhangokkal, és sokkal szívesebben hivatkoznak az ilyen szövegrészletekre „irodalmi párhuzamként”. Ellenben mások jelentősnek gondolják a visszhangok jelenlétét, és mélyebben utánajárnak, hogy egy-egy feltételezett visszhang miben gazdagíthatja a vizsgált szöveg jelentését.[22]

Egy ilyen (feltételezhető) visszhangot figyelhetünk meg a Róm 1,16–17 versekben, a „szégyellem” (epaiszkhünomai) szó kapcsán. Ennek a görög szónak a rokon kifejezése ismételten előfordul azokban a zsoltárokban és próféciákban, amelyekre Pál a megigazulással kapcsolatos teológiájában és szókincsében épített: így például Zsolt 25,2 („Benned bízom Istenem, ne szégyenüljek meg” [kataiszkhüntheién – kiemelés tőlem]) vagy Ézs 28,16 a LXX szerint[23] („Aki hisz benne, nem fog megszégyenülni” [kataiszkhünthé – saját fordítás, kiemelés tőlem]). Az Ézs-i szakaszt ebben a formájában Pál ugyanebben a levelében többször is szó szerint idézi (Róm 9,33; 10,11), így joggal feltételezhetjük, hogy a tudatosan-tudattalanul visszhangozta Ézsaiás szavait saját meggyőződéseként. Az ÓSZ-i előfordulások egyfajta jövőbetekintést fejeznek ki, Isten megmentő, szégyentől megszabadító kegyelmére várást. Pál kijelentése tökéletesen érthető önmagában, de külön mélységet kölcsönözhet az ÓSZ-i visszhang felismerése, ha meglátjuk, hogy Pál az ÓSZ jövő várakozását jelenidejűvé teszi, és ezt a megmentő kegyelmet az evangéliumhoz kapcsolja – ahogy azt számtalanszor, sokkal egyértelműbben megteszi írásai egyéb részeiben.

4. Az intertextualitás egyéb formái

A Hays utáni időszakban az irodalomtudomány tovább tágította az intertextualitás fogalmát és az azzal kapcsolatos vizsgálódásokat.[24] A kutatás következő fázisa túllépett a Hays-re jellemző szövegi (pontos szintaktikai vagy lexikai) egyezések keresésén, és a tágabban értelmezett intertextualitás mentén keres allúziókat. Egy szöveg (főként és elsősorban a biblia szöveg) sosem önmagában van, hanem mindig mélyen belegyökerezik egy értelmezési, vallási, doktrinális keretbe,[25] leírják és formálják a globális politikai, vallási és társadalmi kontextust. Ez a „kulturális kódrendszer”[26] létrehoz egy ún. intertextuális enciklopédiát, egy olyan (háttér)ismeretet, amely formálja mind a szentíró, mind az olvasó világnézetét,[27] és amelynek mentén kimondott szintaktikai egyezések nélkül létezhet intertextuális referencia egy-egy ÓSZ-i ideára, elképzelésre vagy képre. Ebben a felfogásban ún. dialógusos intertextualitásról beszélhetünk:[28] a szövegek egymással dialógusban vannak, és értelmezi horizontot hoznak létre, amelynek mentén interpretáljuk azokat.

Umberto Eco az intertextualitásnak három szintjét különbözteti meg:[29] tudatos direkt intertextualitást, tudattalan intertextualitást és kulturális intertextualitást. Az intertextualitásnak erre a formájára alapozva kezdhetünk el egy-egy ÓSZ-i szakasz, gondolat vagy akár teljes könyv hatásáról beszélni, immár elszakadva a pontos, szó szerinti egyezések keresésétől. Itt azokban a témákban, motívumokban, mintában, képiségben, attitűdben, gondolatiságban lehet tetten érni a két szövetség közötti összefüggéseket, amelyek az ÓSZ-ből fakadnak, onnan eredeztethetőek, és az ÚSZ-i iratokban megjelennek – akár direkt idézetek vagy utalások révén, de túl a szavak szintjén, szinonim kifejezések vagy tematikus egyezések mentén.[30] Fontos azonban felhívni a figyelmet a parallelománia veszélyére: arra a jelenségre, hogy az olvasó már minden utolsó felületes azonosságban utalást és hivatkozást lát, szinte belemagyarázva a szövegbe. Jelenleg nem létezik konszenzus (és talán nem is lehetséges) arról, hogy mi alapján lehetne megkülönböztetni, amikor a szentíró pusztán csak hasonló szókincsből merít, és mikor beszélhetünk valódi irodalmi függésről, hatásról – óvatosan kell eljárni a kulturális intertextualitás keresése során.

5. Összegzés

Az Ó- és ÚSZ egymáshoz való kapcsolatáról, belső összefüggéseiről számtalan mű született, és a hétköznapi bibliaolvasó számára is ismerősek lehetnek az evangéliumokban vagy a páli levelekben található ÓSZ-i idézetek. Azonban az idézetek csak az egyik formája a két szövetség között megfigyelhető intertextualitásnak. Az idézeteknél sokkal kevésbé direkt formában találjuk az allúziót, valamint a visszhangot is – mindkettő szintaktikai, lexikai azonosságra épül, és bár a szöveg megértéséhez nem szükséges a felismerésük, elmélyítik a szöveg értelmét. A fenti három intertextualitási forma mellé kapcsolhatunk még egy negyediket, amely a kulturális kódra épül, és szövegi, szó szerinti azonosságon túlmutatva az ÓSZ-i ideákra, gondolatokra, motívumokra, képiségre vagy tematikus hasonlóságra épít. Lehetetlen lenne egy olyan intertextualitás-definíciót megalkotni, amely kiterjed az egész Szentírás minden részére; azonban hiba lenne az ÓSZ ÚSZ-re gyakorolt hatását, illetve azzal való kapcsolatát pusztán az idézetekre vagy akár a szavak szintjére leszűkíteni. A fent ismertetett alapelvek keretet adhatnak számunkra az ÚSZ-i szakaszok ÓSZ-i előzményei vagy hatásai vizsgálatakor, és így értékes háttérismeretet, további mélységet kölcsönöznek írásmagyarázatunknak.

Bibliográfia

Docherty, Susan: Crossing testamentary borders – Methodological insights for OT/NT study from contemporary Hebrew Bible scholarship, in: David Allen – Steve Smith (eds.), Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), 579. London, T&T Clark, 2020, 11–22.

Dodd, Charles H.: According To The Scriptures: The Substructure Of New Testament Theology. London: Nisbet, 1952.

Eco, Umberto: A theory of semiotics, Indiana University Press, 1976.

Eco, Umberto: On literature, Orlando, Harcourt, 2004.

Eco, Umberto: The role of the reader, Indiana University Press, 1979.

Ellis, E. Earle: The Old Testament in Early Christianity – Canon and Interpretation in the light of Modern Research, Tübingen, Mohr Siebeck, 1991.

Fitzmyer, Joseph: The use of explicit Old Testament Quotations in Qumran literature and in the New Testament, New Testament Studies, VIII. évf., 1960, 297–333.

Genette, Gérard: The architext, CA, University of California Press, 1992

Gillmayr-Bucher, Susanne: Intertextuality – between literary theory and text analysis, in: Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.), The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), 16. Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 13–23.

Hawthorne, G. F. – Martin, R. P. (eds.): Dictionary of Paul and his letters. Downers Grove, IL, InterVarsity Press, 1993.

Kowalski, Beate: Selective versus contextual allusions – Reconsidering technical terms of intertextuality, in: David Allen – Steve Smith (eds.), Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), 579. London, T&T Clark, 2020, 86–102.

Kreuzer, Siegfried (ed.): Introduction to the Septuagint, Waco, TX, Baylor University Press, 2019.

Lange, Armin et al. (eds.). Brill Online Textual History of the Bible. Leiden, Brill, 2016.

Moyise, Steve: The Old Testament in the New: An Introduction. New York, Continuum, 2001.

Oropeza, J.: New Covenant Knowledge in an Earthenware Jar: Intertextual Reconfigurations of Jeremiah in 2Corinthians 1:21–22, 3:2–11, and 4:7, Bulletin for Biblical Research, XXVIII. évf., 2018/3, 405–424.

Paulien, Jon: Elusive allusions in the Apocalypse – two decades of research into John’s use of the OT, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.), The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), 16. Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 61–68.

Phillips, Peter: Biblical studies and intertextuality – should the work of Genette and Eco broaden our horizons? Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.), The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), 16. Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 35–45

Wee, Leonard: Beyond the Echoes: Extending the framework for biblical intertextuality, Durham University, 2012, http://etheses.dur.ac.uk/6968/

Hivatkozások

  1. Ezt legjobban az példázza, hogy ez a hivatkozási lista jószerével bibliakiadásonként változik. Az Újszövetségben felhasznált ószövetségi helyekről több lista is született, amelyek között számos eltéréssel találkozunk, a teológusok, kutatók által két leggyakrabban használt a Nestle-Aland 28. (NA28) és a United Bible Society 4. (UBS4) kritikai görög szövegkiadásának függelékei. Ezen felül azonban találkozunk ilyen listával pl. a G. F. Hawthorne – R. P. Martin (eds.): Dictionary of Paul and his letters, Downers Grove, IL, InterVarsity Press, 1993, 63.
  2. Az ismertetett kritériumok nagyrészt felhasználhatóak az ÓSZ-en, illetve ÚSZ-en belüli hivatkozások használatához is, de jelen cikkben a példák és az alkalmazás bemutatása az ÓSZ-ÚSZ kapcsolatára lesz vonatkoztatva.
  3. A bevezető formulákról részletesebben ld. Joseph A. Fitzmyer: The use of explicit Old Testament Quotations in Qumran literature and in the New Testament, New Testament Studies, VIII. évf., 1960, 300–304. Fiztmyer összehasonlítja, majd az alkalmazott bevezető formulák alapján kategóriákra bontja a qumráni szövegekben és az ÚSZ-i iratokban található kimondott idézeteket.
  4. Fitzmyer: The use, 300; E. Earle Ellis: The Old Testament in Early Christianity – Canon and Interpretation in the light of Modern Research, Tübingen, Mohr Siebeck, 1991, 81–82.
  5. Egyesek ezt megpróbálják úgy magyarázni, hogy mivel mind a két előfordulás a korinthusi gyülekezetnek írt levelekben található, és az első alkalommal találunk bevezető formulát, ez azt jelenti, hogy második alkalommal már nincs szükség a bevezető formulára, hisz a gyülekezet felismeri, hogy szentírási szöveggel van dolguk.
  6. Külön problémát jelent a Júd 9, ahol a szentíró talán a Zak 3,1–2 versekre utal, de a mondás angyalnak tulajdonítása miatt (aki nem szerepel Zakariásnál) ez még mindig vita tárgyát képezi. A többi előfordulás a Júd 14–15 versek, amelyek eredete bizonytalan, de valószínűleg apokrif irodalomból származik; ApCsel 17,28, amelyben Pál Aratustól, Tit 1,12–13, amelyben Epimenidésztől, és 1Kor 15,33, amelyben Menandertől idéz.
  7. A Kr. e. 3. sz. körül készülhetett el a Pentateuchos (Mózes öt könyve) görög fordítása, a legenda szerint hetven (vagy hetvenkettő) fordító munkájaként – innen ered latin neve, a Septuaginta (rövidítve LXX). A következő évszázadokban fokozatosan készült el az ÓSZ többi könyveinek fordítása is, a protestáns kánon szerinti 39 könyv a Kr. u. 1. században már valószínűleg közkézen foroghatott. Egyes teológusok és kutatói irányok mást értenek a LXX fogalma alatt, és több monográfia született az egyes könyvek szövegtörténetéről (bevezetésként ld. Siegfried Kreuzer (ed.). Introduction to the Septuagint, Waco, TX, Baylor University Press, 2019). Mivel jelen tanulmányunkban nincs lehetőség részletesen tárgyalni a kifejezés és az egyes könyvek szövegtörténetét, ezért az egyszerűség és közérthetőség érdekében itt az LXX kifejezés a protestáns kánon szerinti ÓSZ-i könyvek görög fordítását jelenti. Alapvetően a Rahlfs-Hanhart kritikai LXX szövegkiadásának főszövegét tekintjük mérvadó szövegnek.
  8. Az ÓSZ standardizálódott héber szövege, amely a 6-10. sz. között működő ún. maszoréta írnoki iskolák eredménye. A tudományos körökben használt héber szövegkiadás alapját a Leningrádi kódexben található maszoréta szöveg képezi. A maszoréta szöveggel gyakorlatilag megegyező (ún. proto-maszoréta) héber szövegváltozat már valószínűsíthetően létezett az 1. sz-ban is (részletesebben ld. Armin Lange (et al. eds.): Brill Online Textual History of the Bible. Leiden, Brill, 2016), ezért indokoltnak látjuk, hogy jelen tanulmányban MT-ként hivatkozzunk az 1. sz-i ÚSZ-i írók előtt lévő héber szövegre.
  9. Pl. a fentebb is említett Hawtorne–Martin: Dictonary, 63.
  10. Steve Moyise: The Old Testament in the New: An Introduction, New York, Continuum, 2001, 6.
  11. A hét kritériumot és leírásukat Hays könyvéből adaptáljuk (Hays: Echoes, 29–32)
  12. Rendkívül kevés esetben egyes kutatók megkérdőjelezhetik, hogy egy adott ÓSZ-i szöveg abban a formában ismert volt-e az ÚSZ-i író előtt, de ezeket kivételeknek tekinthetjük. Az elérhetőség szempontja abból a szempontból lehet releváns, hogy vajon a szentíró előtt ott lehetett-e a szöveg, vagy csak emlékezetből tudott utalni az adott ÓSZ-i szakaszra.
  13. Susan Docherty: Crossing testamentary borders – Methodological insights for OT/NT study from contemporary Hebrew Bible scholarship, in David Allen – Steve Smith (eds.): Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), London, T&T Clark, 2020, 15.
  14. Beate Kowalski: Selective versus contextual allusions – Reconsidering technical terms of intertextuality, in David Allen – Steve Smith (eds.): Methodology In The Use Of The Old Testament In The New: Context and Criteria, Library Of New Testament Studies (LNTS), London, T&T Clark, 2020, 101.
  15. Ld. C. H. Dodd: According To The Scriptures: The Substructure Of New Testament Theology. London: Nisbet, 1952, 53–55.
  16. Kowalski: Selective versus contextual, 86.
  17. Susanne Gillmayr-Bucher: Intertextuality – between literary theory and text analysis, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.): The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 18.
  18. Részletesen, a teljes érvelés leírásáért és bibliográfiáért ld. B. J. Oropeza: New Covenant Knowledge in an Earthenware Jar: Intertextual Reconfigurations of Jeremiah in 2Corinthians 1:21–22, 3:2–11, and 4:7, Bulletin for Biblical Research, XXVIII. évf., 2018/3, 405–424.
  19. Moyise: The Old Testament in the New, 6.
  20. Hétköznapi példát láthatunk erre jelenségre az imádságokban: a keresztyén hívők hajlamosak olyan szavakat, kifejezéseket használni („hálát adok neked, Uram…”; „kérlek, őrizd és áldd meg…”; „Te legyél az, aki kipótolod…”), amelyek a hétköznapi, beszélt nyelvtől idegenek vagy távol állnak, és sokkal inkább egyfajta bibliai nyelvezetre emlékeztetnek – azonban mégsem tekinthetjük ezeket szentírási idézetnek.
  21. Hays: Echoes, 23.
  22. Jon Paulien: Elusive allusions in the Apocalypse – two decades of research into John’s use of the OT, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.): The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 62–63; és Moyise: The Old Testament in the New, 6. Moyise maga – fenntartásokkal ugyan, de – azon a véleményen van, hogy a visszhang jelentősége annak erősségével egyenes arányban nő, illetve csökken.
  23. A MT szövege egy kicsit eltér: a héber szöveg (és az annak alapján készült magyar fordítás) szerint „Aki hisz, az nem menekül el!”
  24. Az irodalomtudományi kutatások kapcsán ld. Gérard Genette: The architext, CA, University of California Press, 1992; Umberto Eco: A theory of semiotics, Indiana University Press, 1976.
  25. Gillmayr-Bucher: Intertextuality, 17.
  26. Leonard Wee: Beyond the Echoes: Extending the framework for biblical intertextuality, Durham University, 2012, http://etheses.dur.ac.uk/6968/ (Letöltés: 2024. március 31.), 23.
  27. Umberto Eco: The role of the reader, Indiana University Press, 1979, 7–40.
  28. Peter Phillips: Biblical studies and intertextuality – should the work of Genette and Eco broaden our horizons?, in Thomas Brodie – Dennis MacDonald – Stanley E. Porter (eds.): The Intertextuality Of The Epistles: Explorations Of Theory and Practice, New Testament Monographs (NTM), Sheffield, Sheffield Phoenix Press, 2006, 42.
  29. Umberto Eco: Borges and my anxiety of influence, in Umberto Eco: On literature, Orlando, Harcourt, 2004, 121.
  30. Wee: Beyond the Echoes, 47.

 

Strifler Zoltánné: A befolyásolás és meggyőzés kommunikációpszichológiai vonatkozásai homiletikai kitekintéssel

Előszó helyett: kommunikációpszichológiai alapvetések

Kétségtelen, hogy az igehirdetés lényegét az Ige határozza meg, amelynek tekintélye és jelentősége független minden emberi tényezőtől. Istennek azonban kedves, hogy az „igehirdetés bolondsága által” (1Kor 1,21) szóljon az emberhez, ezáltal utat nyitva a teológia, különösképpen a homiletika számára a pszichológia és a kommunikációs törvényszerűségek, szabályok megismerése és elsajátítása előtt.[1]

A prédikátorra bízott evangélium az emberi lélekhez szól, annak megmentéséért. Figyelembe kell vennie többek között az emberi tudat alapfunkcióit (gondolkozás, érzelem, érzékelés, intuíció), a pszichikus tartalmak kapcsolatát a tudattal és a tudattalannal.[2] Számolnia kell a participáció és az individuáció kettősségében fejlődő lelki működések hatásaival is, a folyton jelenlévő belső szükségletekkel, amelyek a megbízható és tartós szeretetkapcsolatokra, a jó és a rossz közötti választás dilemmájára, az emberi élet értékének megtalálására, vagy épp az emberi élet alakulásának befolyásolására irányulnak.[3] A prédikátornak nem lehet figyelmen kívül hagynia a vallásfilozófiai meglátásokat sem, vagy azokat a külső tényezőket, hatásokat, amelyek befolyásoló jelleggel bírnak az emberi lélekre, mint például az adott kor, az egyén társadalmi, szociális közege, a környezet, a kultúra, társadalmi rendek, egyéb kívülről érkező formáló hatások, kísértések.[4]

Alapvetésként még leszögezhetjük, hogy a prédikáció mint verbális műfaj, szintén előhív pszichés hatásokat. Túl azon, hogy reagál a hallgató szükségleteire, hiányosságaira, a hirdetett Ige célja mégis az, hogy cselekménnyé váljon a hallgatók életében.[5] „Ható cselekmény” akar lenni, vagyis olyan aktus, ami a hallgatókat megtérésre, erkölcsi szabályok elfogadására, életük megjobbítására ösztönzi.[6] Itt kap ismét szerepet a pszichológia. Ugyanis „az ember aktivitásának egyetlen formáját[7] sem lehet a pszichológiai ismeretektől függetlennek gondolni, és ha a működést érteni, szabályozni, és fejlődést adekvátan követni kívánjuk, ezt pszichológiai részesedés nélkül nem tehetjük meg […]”[8].

Kommunikációpszichológiai alapok

A társas interakció pszichológiája

Ahhoz, hogy egy társas interakció sikeres legyen, szükséges pontosan észlelni, értelmezni és előjelezni a másik ember viselkedését, valamint jól kell kommunikálni a közlendő gondolatokat, érzéseket.[9] Ehhez számolni kell egyrészt az úgynevezett társadalmi determinizmussal[10], másrészt az egyén nézőpontjával. A társas interakciót nagyban befolyásolják az egyén neveltetési, intelligenciabéli adottságai, kommunikációs eszköztára, valamint az a speciális megközelítés, benyomás, ahogyan az egyén a társas kapcsolatokról vélekedik. Végül fontos továbbá a társas interakciók módszeres és gondos tanulmányozása is. Sokáig uralkodó nézet volt, miszerint az emberi természet határozza meg a társas kölcsönhatásokat. Úgy, mint a fájdalom elkerülésére és az öröm maximalizálására való törekvés (hedonizmus), vagy a jutalmazásban való öröm és a büntetéstől való félelem (behaviourizmus). A 19. század második felében hódító útjára indult szociálpszichológia olyan elméleteket tett a pszichológia tudományának asztalára, mint az individualisztikus megközelítés elmélete, amely egyből forradalmasította a társas interakciókról való vélekedést. A legutóbbi évtizedekben azonban a kognitív megközelítés vált dominánssá. A kognitívpszichológia-elméletek abból indulnak ki, hogy a társas viselkedést meg kell érteni, fel kell ismerni az információfeldolgozási stratégiákat és képessé kell válni az embernek mint társas cselekvőknek az észlelésére.[11]

A hatékony kommunikáció néhány fontosabb összetevője – kommunikációpszichológiai szempontok

A hatás növelése érdekében a kommunikátor – esetünkben a prédikátor – ki van téve annak a veszélynek, hogy „erővel” akarja meggyőzni hallgatóit. Isten Igéje is figyelmeztet: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én Lelkemmel.” (Zak 4,6) Olyan eszközre van tehát szükség, ami nem lenyomni akarja az Igazságot a másik ember torkán, hanem ami szelíd szeretettel közeledik. A kommunikációkutatás ezt a „szelíd szeretetet” az empátiában találta meg. Az empátia kommunikációpszichológiai összefüggésben a következőt jelenti: „a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába.”[12] Képes érezni és érteni olyan emóciókat, indítékokat és ambíciókat, amelyek direkt módon nem fejeződnek ki szavakban, és amelyek a társas szituációból nem következnek értelemszerűen.[13] Eszerint az empátia[14] értelmi és érzelmi összetevőkből áll, amely követni igyekszik, hogy mit és hogyan él át a kommunikációban résztvevő másik fél.[15]

Kommunikációpszichológiai szempontból a sikeres kommunikációhoz elengedhetetlen továbbá a kommunikátor önmagával (belső kontextus) és a szituációval (szituatív kontextus) való összhangja. A kommunikátor identitásának megfelelő, azzal egyensúlyban lévő kommunikáció alapfeltétele a megértésnek és a hitelességnek[16]. A szituatív kontextus pedig azért jelentős, mert a kommunikáció nem lehet sikeres, ha nem az adott helyzetben és a helyzetnek megfelelően szólal meg a beszélő. Ehhez előzetes ismeretre van szükség, ugyanis minden egyes helyzet, amelyben kommunikálunk, rendelkezik valamifajta előtörténettel.[17] Különösen igaz ez egy gyülekezet életére, igehirdetéssel kapcsolatos korábbi tapasztalataira.

A befolyásolás és a meggyőzés célja

A befolyásolás különböző okokból és motivációkból ered. Céljai is más súlyozást kaphatnak attól függően, hogy a befolyásoló személy mit szeretne elérni. Általánosságban azonban igaz, hogy a befolyásolás elsődleges célja, hogy valamilyen reakciót váltson ki a célszemélyből. Ezt a reakciót előhívhatja egy szituáció, amiben felismerhetővé vált egy bizonyos norma.[18] Amikor egy szituáció által az adott norma aktivizálódik, életbe lép, érzelmi reakciót vált ki az egyénből, cselekvésre készteti vagy épp ellenkezőleg: megmakacsolja magát az ember és nem tesz semmit. Ez alapján láthatóvá válik, hogy a befolyásolási folyamatokra adható válasz három helyről érkezhet: 1. az ismeretekből (vagyis megismerésbeli válaszok adják a reakciót), 2. az érzelmi reakciókból, 3. a viselkedési reakciókból (cselekvési válaszok). Ezek egy szituáción belül egyszerre is megjelenhetnek, dilemmát okozhatnak, egymást erősíthetik vagy gyengíthetik. A szituáció jellegét sosem szabad lebecsülni, mert sok esetben az dönti el, hogy melyik típus lesz a domináns, ami végső soron a választ adja.

A befolyásolás további célja, hogy azt a válaszingert indítsa be a célszemélyben, amely a befolyásoló számára kedvező. Az inger megjelenését többféle válasz követheti, ahogyan ezt fentebb láttuk is, de hogy melyik fog reagálni, az a célszemély attitűdjétől függ. Az attitűd a befolyásolás pszichológiájának szempontjából összetett mentális konstrukciónak tekinthető, amely kapcsolatban áll meglévő ismeretekkel, véleményekkel, hiedelmekkel (kogníciókkal), érzelmi viszonyulásokkal (affekciókkal) viselkedési (konatív) mintákkal. Ezt figyelembe véve tehát a befolyásolás célja voltaképpen az, hogy változásra bírja valamely attitűdöt.[19]

Itt kell megemlíteni, hogy háromfajta úgynevezett befolyásolási reakciót különböztetünk meg:[20] a behódolást (1), ebben az esetben a viselkedésben észrevehető változást a jutalmazó és kényszerítő hatalom indítja el és fenntartható addig, míg ez a két tényező jelen van. Az azonosulást (2). Ebben az esetben fontos a személyes szimpátia és unszimpátia. Fő összetevője a vonzerő, amely addig képes fenntartani a kívánt viselkedésmódot, amíg a célszemély egy sokkal vonzóbbat, hitelesebbet nem talál. E kettő befolyásolási reakcióban nem beszélhetünk tényleges attitűdváltozásról. A harmadik a belsővé tétel (3), ami a hitelességen és a szakértelmen alapul. Ebben az esetben a hitelesség és megbízhatóság teszi elfogadhatóvá a befolyásoló vélekedését, gondolatát, üzenetét, ami által a célszemély képes saját értékrendszerébe azt beépíteni, és ezáltal ellenállóvá válik későbbi változásra irányuló ingerekkel szemben.[21] Ebben az esetben beszélhetünk attitűdváltozásról.

A befolyásoló kommunikátor – esetünkben a prédikátor – már értheti a belső működéseket, de a kérdésre még nincsen válasza: hogyan tudja előidézni a kívánt változást? Hogyan lehetséges az attitűdök megváltoztatása, a belsővé tétel? Ebben nyújt segítséget többek között a kognitívdisszonancia-elmélet, amely szerint „az ember alapvető beállítottsága az, hogy attitűdjeit stabilizálja, megismerései és attitűdjei között egyensúlyt tartson fönn”[22]. Kerülje az olyan helyzeteket és információkat, amelyek attitűdjével ellentétesek (disszonáns), mert ez mindenkor feszültséget, szorongást eredményez. Ebből következik, hogy ha változást akar előidézni a befolyásoló kommunikátor, akkor arra kell törekednie, hogy ezt a disszonanciát megteremtse, de úgy, hogy egyúttal felmutatja a disszonancia feloldásához szükséges lehetőséget.[23]

Azonban a meggyőző közléshez számolni kell még három tényezővel: a kommunikáció befogadójával, a kommunikáció forrásával, valamint a kommunikáció tartalmával. Ezek egymással való viszonya, önmagukban lévő tényezőinek összhangja mind-mind hatással vannak arra, hogy egy társas interakció – kommunikációs szempontból – sikeresnek legyen mondható.

Homiletikai meglátások

A prédikációs esemény kétségkívül társas interakció, amelyben a prédikátor és a hallgatók, a gyülekezet kapcsolatba kerül egymással. Amikor a homiletikában a prédikáció gyülekezetszerűségéről gondolkozunk, akkor tulajdonképpen a társas interakciók esetével foglalkozunk. A prédikátor hozzáállása a gyülekezethez önmagán keresztül (belső kontextus), valódi helyzetüknek a megismerése (szituatív kontextus), az objektivitás vagy más szóval a kellő távolság megtartása és a tapintat (empátia) alkalmazása[24] megfelelnek azoknak a kommunikációpszichológiai tényezőknek, amelyek a társas interakcióban feltétlenül szükségesek, és amelyek a hatékony kommunikáció alapjai. Az empátia, amely olyan nagyon hangsúlyos a sikeres kommunikáció szempontjából, nem elhanyagolandó tényező a prédikátori szolgálatból sem, hiszen ezáltal tud a prédikátor kapcsolatot teremteni a hallgatóival. Ahogy Németh Dávid fogalmazza: „Az empátiás megértés és az elfogadó attitűd nem jelent igazolást mindenféle gondolkodásmód és életvitel számára, hanem ráhangolódást arra a lelkiállapotra, amiben a hallgatók éppen vannak.”[25] Csakis empátiával lehet ráhangolódni, közeledni azokhoz a sokféle és gyakran a prédikátor értékrendjétől, saját tapasztalataitól eltérő attitűdökhöz, amelyekben végső soron a változást elindítani hivatott az Ige és a Szentlélek. Nincs reménytelen eset. Nincs megváltozhatatlan attitűd. Nincs változhatatlan norma. Csak ezzel a hittel és reménységgel állhat ki a gyülekezet elé a prédikátor, aki maga is tudja, hogy a saját attitűdje, cselekvési és viselkedési mintázatai – ha nem is teljes egészében, de – megváltoznak az Ige hatására.

Zárszó

Jézus azért jött, hogy „meggyőzze a világot” (Jn 16,33 Károli), vagyis átformálja és belső meggyőződéssé tegye a mindenkori ember számára, hogy Isten szereti őt, bűnbocsánatot és örök életet készített el neki. Adjon bátorságot az Ő példája ezeknek az ismereteknek a befogadására, felelős használatára.

Bibliai idézetek

Károli (Károli G. fordítása) Szent Biblia. Azaz Istennek Ó és Új Testamentomában

foglaltatott egész Szent Írás. Budapest, Magyar Biblia Tanács, 1989.

RÚF (Revideált új ford.) Biblia. Budapest, Kálvin Kiadó, 2010.

Felhasznált Irodalom

Barth, Karl: Homiletika, a prédikáció anyaga és előkészítése, Pápa, Kontaktprint Nyomda, 2021.

Czeglédy Sándor: A homiletika vázlata, Pápa–Debrecen, Kontaktprint Nyomda, 2021.

Dürselen, Paul R.: Homiletik und Psychologie, Berlin, Reuther & Reichard, 1897.

Fodor L. – Kriskó E.: A hatékony kommunikáció alapjai, Budapest, Noran Libro, 2014.

Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Budapest, Kairosz Kiadó, 2019.

Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, Budapest, Szent Gellért Kiadó, 1992–1996.

Literáty Zoltán: Homiletika és retorika, Budapest L’Harmattan, 2020.

Németh Dávid: A prédikáció kommunikációlélektani vonatkozásai, in Fekete Károly – Literáty Zoltán –Steinbach József (szerk.): Igehirdetők kézikönyve, Budapest, Kálvin Kiadó 2021.

Schultz von Thun, Friedemann: Kommunikációs stílusok, differenciáló kommunikációpszichológia, Budapest, Háttér Kiadó, 2019.

Schultz von Thun, Friedemann: Hiteles és helyzethez illő kommunikáció. Személy, szituáció és a belső csapat, Budapest, Háttér Kiadó, 2018.

Szegedi Márton: A lelkiismeret, Személyiség-lélektani konstrukció kialakulása, működése, in Horváth-Szabó Katalin (szerk.): Lélekvilág, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1998.

Zentai István: Meggyőzéstechnika és kritikai gondolkozás a mindennapi gyakorlatban, Budapest, Medicina Könyvkiadó, 2006.

Zentai István: A meggyőzés útja, a mindennapi élet meggyőzéspszichológiája, Budapest–Vác, Typotex, 1998.

Hivatkozások

  1. Németh Dávid: A prédikáció kommunikációlélektani vonatkozásai in Fekete Károly – Literáty Zoltán –Steinbach József (szerk.): Homiletika kézikönyve, Budapest, Kálvin Kiadó, 2021, 93.
  2. Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, Budapest, Szent Gellért Kiadó, 1992–1996, 8.
  3. Vö.: Németh Dávid: Az igehirdetés antropológiai alapjai in Fekete Károly – Literáty Zoltán –Steinbach József (szerk.): Igehirdetők kézikönyve, Budapest, Kálvin Kiadó, 2021, 90–91.
  4. Dürselen, Paul R.: Homiletik und Psychologie, Berlin, Reuther & Reichard, 1897, 5–6.
  5. Literáty Zoltán: Homiletika és retorika, Budapest L’Harmattan, 2020, 136.
  6. Czeglédy Sándor: A homiletika vázlata, Pápa–Debrecen, Kontaktprint Nyomda, 2021, 91.
  7. Így a megtérésre vágyakozást, az élet megjobbítására való törekvést sem.
  8. Szegedi Márton: A lelkiismeret, személyiség-lélektani konstrukció kialakulása, működése, in Horváth-Szabó Katalin (szerk.): Lélekvilág, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1998, 75.
  9. Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Budapest, Kairosz Kiadó, 2019, 13.
  10. Ami azt jelenti, hogy a társadalmi rendszer és annak normái meghatározzák az egyén viselkedését.
  11. Forgács: A társas érintkezés pszichológiája, 26–28.
  12. Fodor László – Kriskó Edina: A hatékony kommunikáció alapjai, Budapest, Noran Libro, 2014, 190.
  13. Uo., 190.
  14. Az empátiakutatásban Carl Rogers alkotott maradandót. Véleménye szerint az empátia olyan érzékenység, amely észleli a másikban zajló jelentésváltozásokat, „ráérez” arra, aminek a másik nincsen tudatában. Rogers szerint az empátia képessége fejleszthető. Nem egy állapot, inkább folyamat jellegű és egyfajta bizalmas együttlétet feltételez. vö. Carl Rogers: Valakivé válni, a személyiség születése, Budapest, Edge Kft. 2023.
  15. Schultz von Thun, Friedemann: Kommunikációs stílusok, differenciáló kommunikációpszichológia, Budapest, Háttér Kiadó, 2019, 269.
  16. Egyes kutatási eredmények arról számolnak be, hogy aki hitelesen kommunikálja „önmagát”, annak nagyobb esélye van arra, hogy a kívánt célt elérje hallgatóinál. De ez már felveti a szimpátia kérdését is.
  17. Schultz von Thun, Friedemann: Hiteles és helyzethez illő kommunikáció. Személy, szituáció és a belső csapat, Budapest, Háttér Kiadó, 2018, 13–19.
  18. Például: ha a norma az, hogy a nálunk idősebbeken segítünk, akkor ha meglátunk egy idős hölgyet a buszon állni, ez a norma működésbe lép.
  19. Zentai: A meggyőzés útja, 19–20.
  20. Fodor–Kriskó: A hatékony kommunikáció alapjai, 230.
  21. Uo., 230–231.
  22. Zentai István: Meggyőzéstechnika és kritikai gondolkodás a mindennapi gyakorlatban, Budapest, Medicina Kiadó, 2006, 140–141.
  23. Uo., 142.
  24. Vö. Karl Barth: Homiletika, a prédikáció anyaga és előkészítése, Pápa, Kontaktprint Nyomda, 2021, 57.
  25. Németh Dávid: A prédikáció kommunikáció-lélektani vonatkozásai, in Fekete Károly – Literáty Zoltán –Steinbach József (szerk.): Igehirdetők kézikönyve, 2021, 98.

 

Gyebrovszki Zsolt: Az Európai Unió soknyelvűségének hatása a tagállami jogalkotásra, különösképpen a versenyjogi kártérítési perek szabályainak következetes átültetésére és alkalmazására

Problémafelvetés

Az Európai Gazdasági Közösség („EGK”) – illetve annak jogutódja az Európai Unió – működésének kezdetétől a hivatalos többnyelvűségen alapul. Jelenleg az Európai Uniónak 27 tagállama és 24 hivatalos nyelve van, ezen kívül 5 nyelv rendelkezik ún. félhivatalos státusszal. Az Európai Uniós jogszabályok szövegét az összes hivatalos nyelven szükséges elkészíteni, és e nyelvi változatok mindegyike hitelesnek tekintendő a 920/2005/EK rendeletet alapján. A Maastrichban 1992. február 7. napján kelt Európai Unióról szóló Szerződésben („EUSz.”), valamint a Rómában 1957. március 25. napján kelt Európai Unió Működéséről szóló Szerződésben („EUMSz.”) és a másodlagos jogban foglalt jogi követelménynek való megfelelés érdekében a jogi fordítás és a jogi nyelvi felülvizsgálat teljes mértékben beépül a jogalkotási folyamatba. Az uniós jog többnyelvűsége következményekkel jár arra nézve, hogy az egyes jogi normák jelentését hogyan lehet feltárni az értelmezés révén. Az uniós jogalkotás olyan jogszabályok megalkotását célozza, amelyek egyetlen, minden tagállam szempontjából azonos jelentéssel bíró normát hivatottak létrehozni. E célkitűzés megvalósításának legfőbb leküzdendő akadálya az uniós jogalkotás többnyelvűségéből adódóan az uniós jogszabályok különböző nyelvi változatai közötti nyelvi és jogi jelentés közti eltérés. Ezen eltérések gyakori okai a különböző hivatalos nyelvekben használt jogi kifejezések keverése, vagy bizonyos tagállami jogrendszerekből hiányzó, egy más tagállam jogrendszerében vagy hivatalos nyelvében bevett kifejezés használata a jogi szövegekben. A jogalkalmazást tekintve probléma adódhat a következetlen fogalomhasználatból, amely tipikusan akkor fordul elő, ha egy jogi fogalom tagállamonként eltérő jelentéstartalommal bír, vagy eltérő jogi koncepciót takar.[1]

A jelen rövid tanulmány azt vizsgálja, hogy a tagállamok és az Irányelv által kidolgozott versenyjogi kártérítési perek szabályrendszerének következetes alkalmazását miként befolyásolhatják az Európai Unió jogi és nyelvi értelemben vett többnyelvűségéből adódó problémák. Megvizsgálom, hogy az az uniós jog többnyelvűségéből milyen problémák eredhetnek általánosságban, ezt követően röviden bemutatom, hogy az Európai Unió többnyelvűsége milyen kihívások elé állította a versenyjogi kártérítési perek szabályainak következetes alkalmazását. Végezetül konkrét példánkon keresztül kívánom szemléltetni a vizsgált problémát.

Bevezetés

Az Európai Uniós versenyjog, azaz az EUMSz. 101. és 102. cikkében foglaltak kikényszerítéséért az Európai Unió Bizottsága („Bizottság”), valamint a tagállami versenyhatóságok felelősek. A versenyjog közjogi érvényesítése tekintetében alapvetően meghatározó motívum a közérdek megléte, amely a versenyjog esetében gazdasági hatékonyságot és a társadalmi felemelkedést szolgáló piaci verseny fenntartásához fűződő közérdek, továbbá az üzleti tisztesség követelményeit betartó vállalkozások és a fogyasztók érdekének védelmét foglalja magában.[2] Ezért tág értelemben a versenyjog közjogi érvényesítése alatt a köz érdekében a piacgazdaság zavartalan működésének fenntartását, a verseny szabadságával és tisztaságával kapcsolatos állami közbenjárást kell érteni, amely a hosszú távú fogyasztói jólét és a versenyképesség növelésének érdekében a versenyjogi rendelkezések állami érvényesítését jelenti.

Szűk értelemben véve a versenyjog közjogi érvényesítése a hatáskörrel és szükséges jogosítványokkal rendelkező állami hatóság közbenjárása révén realizálódik, amelynek legkézzelfoghatóbb megjelenési formája a versenyfelügyeleti eljárás, amely során az illetékességgel rendelkező hatóság feladatkörében eljárva, közjogi szankciókat alkalmaz a gazdasági hatékonyságot kikényszerítő piaci verseny szabadságának és tisztaságának védelme érdekében preventív és represszív jelleggel.

Ezzel ellentétben a versenyjog magánjogi érvényesítésének meghatározó motívuma a magánérdek és – a versenyjog jellegéből adódóan – a közérdek egyidejű fennállása, amelynek sérülését a magánjogi jogérvényesítés a magánjog eszközrendszerén keresztül, meghatározóan a reparáció révén céloz orvosolni.[3] A versenyjog magánjogi érvényesítése alatt ezért egy természetes vagy jogi személy versenyjogi jogsértés révén sérült magánérdekeinek reparációja céljából történő magánjogi igények érvényesítését értjük.

Már az 1/2003/EK rendelet preambulumának (7) bekezdése is tett utalást az uniós versenyjog kikényszerítésben tagállami bíróságok által viselt szerepére.[4] A Bizottság a Courage -és a Manfredi-ügyeket követően felismerte az uniós versenyjog modernizációjának szükségességét. Az Irányelv megalkotása egy fontos lépés volt a magánjogi igényérvényesítéssel kapcsolatos uniós jogfejlesztési folyamatban. Ez a jogi innováció mindenképpen egy hiánypótló munkája az Európai Unió jogalkotásának. Az Irányelv több anyagi jogi és eljárásjogi akadályt hárít el, ugyanis a versenyjogi jogsértésekből eredő károk megtérítésével kapcsolatos nemzeti szabályok jelentős részét harmonizálta, így számos meghatározó jellegű anyagi és eljárásjogi szabálynak igazodniuk kell hozzá. Az Irányelv alapvetésként harmadik preambulum bekezdésében rögzíti, hogy az EUMSz. 101. és 102. cikke közvetlen hatállyal bír a magánjogi jogviszonyokban. Az Irányelv – ahogyan azt a Bíróság a Manfredi-ügyben és a Courage-ügyben kifejtette – a tényleges kártérítéshez való jogon, az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvén nyugszik.[5] Az Irányelv 21. preambulum bekezdésében megfogalmazódik, miszerint az EUMSz. 101. és 102. cikkének a Bizottság és a nemzeti versenyhatóságok általi hatékony és következetes alkalmazásához közös uniós megközelítésre van szükség. Az Irányelv 34. preambulum bekezdése leszögezi, hogy a jogbiztonság fokozása, az EUMSz. 101. és 102. cikke következetlen alkalmazásának megelőzése, a kártérítési perek hatékonyságának és a pergazdaságosság fokozásának, valamint a vállalkozások és a fogyasztók körében a belső piac működésének javítása érdekében, amennyiben egy nemzeti versenyhatóság vagy egy felülvizsgálati bíróság jogerős határozata megállapítja az EUMSz. 101. vagy 102. cikkének megsértését, az későbbi kártérítési perekben nem képezheti jogvita tárgyát. Az Irányelv 44. preambulum bekezdésében pedig említésre kerül a tagállami bíróságok által hozott ítéletek közötti összhang fontosossága.

Elmondható tehát, hogy a következetes jogalkalmazás fontos szempontként jelenik meg az Irányelvben. Álláspontom szerint azonban az Irányelv azonban nem fordít figyelmet a következetes jogalkalmazás minden aspektusára, esetünkben az esetleges nyelvi, vagy terminológiai inkonzisztenciára.

Többnyelvűség az Európai Unióban

A jog, illetve a törvények manifesztálódásának alapvető csatornája a nyelv, illetve érvényesülni is a nyelven keresztül tudnak. Az Európai Uniós jog megjelenéséig az egyes államok jogalkotói az adott állam társadalmi berendezkedéséhez, hagyományaihoz, kultúrájához illeszkedő, azt alapul vevő szabályozási megoldásokat választottak, ha úgy tetszik nemzeti „jogi nyelvet” alkottak. Az önálló jogrendszereknek jogi terminológiájukat tekintve is önállóaknak kell lenniük, amelynek legfontosabb alapja a nyelvi egyértelműség. [6] Az EGK-ban a kezdetekben négy hivatalos nyelv létezett. Ebben az időben kevésbé jelentett kihívást, hogy a közösségi intézmények alkalmazottai valamennyi hivatalos nyelvet ismerjék és munkájuk során – például a jogszabályok hivatalos változatainak többnyelvű elkészítése során – alkalmazni is tudják. Az EGK – illetve annak jogutódja az Európai Unió – működésének kezdetétől tehát a hivatalos többnyelvűségen alapult.

Mindezért az Európai Uniós versenyjogi szabályozás nagy kihívása a különböző jogi hagyományokkal rendelkező tagállamok, illetve azok állampolgárai vonatkozásában konzisztens szabályok megalkotása. Az uniós versenyjog és versenyjog magánjogi szabályainak következetes alkalmazásának egyik akadálya az unió többnyelvűségéből is eredhet. Az EGK által használt nyelvek meghatározásáról szóló, 1958. április 15. napján kelt 1. sz. rendelet és az Európai Atomenergia-közösség által használt nyelvek meghatározásáról szóló, 1958. április 15. napján kelt 1. sz. rendelet módosításáról, valamint az e rendeletektől való ideiglenes eltérések bevezetéséről szóló 920/2005/EK rendelet határozza meg az Európai Unió nyelvi rendszerét, amely alapján a jogszabályok szövegét az összes hivatalos nyelven szükséges elkészíteni, és e nyelvi változatok mindegyike hitelesnek tekintendő.

A hivatalos nyelveken megfogalmazott uniós jogszabályok nem mentesek a gyors és meggondolatlan fordítások következtében elkövetett hibáktól és kétértelműségektől. Az Európai Bizottságnál gyakori jelenség, hogy egy jogszabály tervezet esetében csak angol nyelvű szövegváltozatot használnak a belső jogszabály alkotási folyamat során. A belső jogszabály alkotási folyamat végén az angol nyelvű szövegváltozatokat lefordítják és elvégzik a lektorálást. Ettől a pillanattól fogva a címzetti nyelvi változat válik a hiteles változattá. Nem ritka ezért az az eset, hogy a hiteles változat javításra szorul a fordítási hibák miatt, amíg az angol nyelvű változatot nem kell kijavítani.[7]Az Európai Uniós jogszabályok nyelvi változatainak koherenciája és következetessége kulcsfontosságú, hiszen mindez szükséges ahhoz, hogy az azokból származó jogok és kötelezettségek megfelelően átültetésre kerüljenek a nemzeti jogszabályokba.[8] Előfordulhat azonban, hogy egyes tagállamok jogszabály előkészítői a saját nyelvükön írt irányelvváltozatot veszik alapul az irányelvek végrehajtásához, és nem hasonlítják össze más nyelvi változatokkal. A gyakorlatban előfordulhat, hogy mindez egyes esetekben eltéréseket eredményez az irányelv különböző nyelvi változatai között.[9] Ennek eredménye az lehet, hogy az irányelvet és az azt végrehajtó nemzeti jogszabályok nem lesznek egységesek. Az inkoherensen átültetett irányelvek alapján létrejött tagállami jogszabályokat pedig ezt követően a tagállami bíróságok értelmezik és alkalmazzák, amely következetlenségeket eredményez az Európai Uniós jog alkalmazása során.[10]

Az Irányelv inkoherens implementációja a tagállami jogba

A fentiekben körülírt konzisztencia problémákkal kapcsolatos félelmek kiváltképp jogosak egy korábban nem létező, vagy nem szabályozott jogintézmény esetében, mint amilyen a versenyjog magánjogi érvényesítése. Annak ellenére, hogy a versenyjog a 20. század második felében az Amerikai Egyesült Államok közvetítésével érkezett Európába,[11] ahol a versenyjog magánjogi érvényesítésének komoly hagyományai vannak (ld. például a Sherman Act 26 Stat. 209, 15 U.S.C. §§ 1–7 valamint Clayton Act 15 U.S.C. §§ 12-27. törvényeket), az Európai Unióban a versenyjog tekintetében a hatósági úton történő jogérvényesítés sokkal dominánsabb szereppel bír, mint a magánjogi úton történő jogérvényesítés.[12] Az uniós versenyjog kikényszerítéséért elsősorban tehát a Bizottság, valamint a tagállami versenyhatóságok felelősek, míg a versenyjog magánjogi érvényesítése kapcsán egy természetes vagy jogi személy versenyjogi jogsértés révén sérült magánérdekeinek reparációja céljából történő magánjogi igények érvényesítéséről beszélünk. Ennek következtében az új jogintézmény egy olyan terminológiai vákuumba került, ahol az uniós jogalkotóknak egy ez idáig nem létező jogintézmény fogalmi kereteit kellett meghatároznia és hozzáigazítania a meglévő versenyjogi szabályokhoz az uniós jogot eleve jellemző ellentmondásos terminológiai környezetben. Mondhatni az Irányelv átültetésével két meglévő terminológiai készlet, az uniós versenyjog és a 27 tagállam magánjogi terminológiája lépett egymással kölcsönhatásba, amely folyamatot tekinthetjük a jog és a jogi terminológia „európanizálódásának”.[13]

Az Irányelv tehát egy új, jogi konfliktusoktól sem mentes jogintézményt szabályozott, amelynek hagyományai pusztán két évtizedes múltra tekintenek vissza (ld. a C-453/99. számú, Courage Ltd kontra Bernard Crehan és Bernard Crehan kontra Courage Ltd. és társai ügyében hozott ítéletet). Az Irányelv több anyagi jogi és eljárásjogi akadály elhárítását célozta a versenyjogi jogsértésekből eredő károk megtérítésével kapcsolatos nemzeti szabályok jelentős részének harmonizálása révén, így számos meghatározó jellegű anyagi és eljárásjogi szabálynak igazodniuk kell hozzá. Az Irányelv nemzeti jogba történő átültetésének határideje 2016. december 27-e volt, azonban az előírt határidőig csupán hét tagállam ültette át az Irányelvet, 2017-ben 18 tagállam ültette át, végül 2019-ben Bulgária, Görögország és Portugália.[14]

Az Irányelv több helyen is utal a következetes jogalkalmazás fontosságára, amelynek kapcsán az Irányelvben megfogalmazódik, hogy a nemzeti versenyhatóságok általi hatékony és következetes alkalmazásához közös uniós megközelítésre van szükség. A Bizottság az uniós versenyjog következetes alkalmazását kétoldalú jelleggel és az Európai Versenyhatóságok Hálózatának keretében iránymutatások nemzeti versenyhatóságok rendelkezésére bocsátásával kívánta biztosítani. Az Irányelv leszögezi, hogy a jogbiztonság fokozása, az uniós versenyjog következetlen alkalmazásának megelőzése, a kártérítési perek hatékonyságának és a pergazdaságosság fokozásának, valamint a vállalkozások és a fogyasztók körében a belső piac működésének javítása érdekében, amennyiben egy nemzeti versenyhatóság vagy egy felülvizsgálati bíróság jogerős határozata megállapítja az uniós versenyjog megsértését, az későbbi kártérítési perekben nem képezheti jogvita tárgyát. Az alábbiakban kifejtettek alapján véleményem szerint azonban az Irányelv megalkotása során az uniós jogalkotó nem fordított kellő figyelmet a következetes jogalkalmazás és jogalkotás minden aspektusára, esetünkben az esetleges nyelvi, vagy terminológiai konzisztenciára, a különböző kognitív elemek közötti összefüggésre, amely körülmény a versenyjog magánjogi érvényesítésére vonatkozó szabályok következetes alkalmazásának egyik akadályává vált.

Az Európai Uniós jogi terminológia főbb problémakörei

A közjog és a magánjog eltérő szabályozási logikájának összeegyeztetése jelentette nehézségek mellett, a versenyjogi kártérítési perek kapcsán a tagállami jogalkotókat az uniós jog többnyelvűsége által predesztinált fogalmi szinten fennálló problémák is kihívás elé állították. Nyelvi és terminológiai szempontból a versenyjog ugyanis önmagában egy rendkívül összetett jogterület, amely vegyíti mind a jogi, közgazdaságtani és politikai fogalmakat[15], mindemellett a globalizáció hatásainak is erősen ki van téve[16], ezáltal sok jogi fogalommal ellentétben, amelyek bizonyos esetekben a köznyelvben is ismert fogalmak és jelentésük köztudomású (például házasság, tulajdon vagy per), a versenyjogi fogalmak nem minden esetben értelmezhetők intuitívan. Ebből a tulajdonságából adódóan a versenyjog a nemzeti jogoknál univerzálisabb, kevésbé beágyazott a nemzeti jogi rendszerekbe, ezáltal határokon átívelő, univerzális – fogalmi szempontból korántsem egységes, ám lényegi és tartalmi szempontból egyező – terminológiával rendelkezik.[17]

Az Európai Uniós versenyjog – mint az európai integráció célját szolgáló közös piac alappillére – esetében fontos elvárás, hogy terminológiáját tekintve egységes legyen. Az Európai Unió versenypolitikájának hangsúlyossá válása az 1980-as évektől kezdődően a nemzeti jogrendszerek egymáshoz való közeledését eredményezte, az egyes tagállamok sajátos historikus, eltérő nemzeti társadalmi kontextus következtében kialakult nemzeti versenyjogi sajátosságok fennmaradása mellett.[18]

Az Európai Unió tagállamainak eltérő jogi kultúráinak „fúziója”[19] és az amerikai versenyjogi fogalmak alapulvétele[20] egy hibrid uniós jogi kultúrát hozott létre, a közösségi jogi terminológiára komoly hatást gyakorolva, amely a közösségi jog fogalmi és szemantikai rétegét képzi.[21] Az uniós jog vonatkozásában említett „hibrid” jelleg a heterogén tagállami jogi kultúrák közötti egyfajta kompromisszumként,[22] valamint a nyelvi és kulturális hagyományok közötti konvergenciaként is értelmezhető.[23] Mindebből kifolyólag az uniós jogi terminológiával szemben fontos követelmény a tagállami nyelvek együttélésének biztosítása, valamint a folytonosság és az összhang megteremtése a meglévő és az újonnan létrehozott jogi fogalmak között.[24]

Az uniós jog hibrid mivoltából adódó problémakörök közé sorolja Biel és Sosoni a szupranacionális és nemzeti jogi elemek közötti összetett kapcsolatot, a jogi terminológia kultúra semlegességének hiányát, a kettős jogi környezetet, és az uniós terminológia rendszerének instabilitását. Ezek a körülmények egy rendkívül összetett és szövevényes problémakört teremtenek, ezáltal terminológiai szempontból feszültséget gerjesztve a szupranacionális és nemzeti fogalmi dimenzió között, amely mintegy tovább mélyíti a hibriditás jelentette áthidalni szükséges szakadékokat[25]. Mindez feltételezhetően abból ered, hogy a szupranacionális jogrendszer nem autonóm jogi fogalmakra, hanem jobbára nemzeti jogokból kölcsönzött fogalmakra támaszkodik.[26]

Az uniós jog hibrid jellegéből adódó problémák a különböző hivatalos nyelvváltozatok elkészítése során tovább súlyosbodhatnak, ugyanis a különböző hivatalos nyelvek eredendő aszimmetriája és a különböző fogalmak poliszémiája, valamint a fordítás során jelentkező kognitív korlátok eltéréseket eredményezhetnek egy uniós jogforrás hivatalos nyelvváltozatai között.[27]

A fent említett problémát pedig tovább mélyíti az unió de facto egynyelvű, vagy legalábbis korlátozott többnyelvű jogalkotási gyakorlata. Habár az Európai Unió hivatalosan többnyelvű, az uniós jogalkotás kapcsán ez a többnyelvűség megkérdőjelezhető. A jogalkotási bizottságokban az uniós jogszabálytervezetek gyakorlatban az unió három munkanyelvén, vagyis angolul, németül és franciául kerülnek megtárgyalásra, valamint a kezdeti tervezetek is e három nyelven kerülnek elkészítésre, amelyeket később lefordítanak a többi munkanyelvre[28], amely körülmény a nemzeti jogi idiómák lefordítását – amelyek különböző nyelveken lényeges eltéréseket tartalmaznak – ellehetetleníti, ellentmondásokat és jogbizonytalanságot eredményezve.

Példák az uniós versenyjogi terminológia nyelvi következetlenségeire

Az uniós jogi terminológia instabilitása által eredményezett jelentésbeli rugalmasság a normavilágosság hiányát eredményezi, ezáltal bizonytalansághoz vezet, amely az egységes alkalmazhatóság kárára válik. Az uniós jog, de kiváltképp az uniós versenyjog kapcsán gyakori jelenség, hogy bizonyos jogi fogalmak esetében az elsődleges, jog – vagyis az alapító szerződések – illetve a másodlagos jog – vagyis az egyes uniós rendeletek, illetve irányelvek – szintjén egyaránt hiányzik a jogszabályi meghatározás (vagyis a pontos nyelvi jelentéstartalom definíciója), amelyet gyakran az Európai Unió Bíróságának jogértelmező tevékenysége pótol. Tipikusan ilyen jogi fogalom a de minimis, az irányítás, gazdasági erőfölény esetében a visszaélés, de még a versenyjog egyik alapvető fogalmának titulált kartell is.

Erre a jelenségre az egyik kiváló példa az uniós versenyjog személyi hatályának meghatározásához elengedhetetlenül szükséges vállalkozás fogalma (angolul: undertaking, németül: unternehmen, franciául: entreprise, olaszul: imprese).[29] Az uniós versenyjog címzettjei a vállalkozások, azonban e fogalom az Európai Unió Bíróságának jogértelmező tevékenysége révén nyert jelentéstartalmat. Az Európai Unió Bíróságának esetjoga azonban nagyon tágan határozta meg a vállalkozás fogalmát, amely alapján vállalkozásnak tekinthető minden gazdasági tevékenységet végző személy vagy szervezet.[30] Az Európai Unió Bírósága a Höfner ügyben[31] mondta ki először, hogy a vállalkozás fogalmának meghatározásához szükséges gazdasági tevékenység végzésébe a szolgáltatásnyújtás is beletartozik, míg a FENIN ügyben[32] – a Poucet és Pistre[33], valamint Albany ügyekben[34] foglalt megállapítások nyomán – kimondta, hogy a szociális funkciót ellátó, szolidaritási alapon működő, járulékbefizetésből és állami juttatásokból fenntartott egészségügyi szervezetek nem tekinthetők vállalkozásnak.

Az uniós versenyjog terminológiáján tetten érhető az alapító országok nyelvei közül is domináns szerepet magának tudó francia és német nyelvi és jogértelmezési hatás. A vállalkozás fogalmának kapcsán szemléletes például szolgál a versenyjogi értelemben vett vállalkozás fogalmának alapul szolgáló német „unternehmen” vagy francia „enterprise” és az angol „undertaking” fogalmak közötti jelentéstartalmi különbség. Az angol „undertaking” kifejezés a német „unternehmen” kifejezés fordításaként jelent meg az angol jogi nyelvben az Egyesült Királyság EGK-hoz történő csatlakozásakor, amikor a versenyjog fogalmi készlete már kialakult, és az angol jogi nyelvre le kellett fordítani az uniós versenyjogi terminológiát.[35] Az „undertaking” kifejezés jelentéstartalmát tekintve korábban kötelezettségvállalást, vagy ígéretet, garanciát, biztosítékot jelentett (ld. az Oxford értelmező kéziszótár „undertaking, n.” szócikkét), míg a német „unternehmen” kifejezés kapcsán eredetileg is megtalálható volt a lehetséges jelentés tartalmak között az üzleti vonatkozás, vagyis a társaság, cég vagy üzlet fogalma (ld. a Cambridge angol német szótár „unternehmen, n.” szócikkét). Az angol „undertaking” és a német „unternehmen” kifejezéseknek megfelelő „enterprise” francia kifejezésnek egy teljesen más angol jogi fogalom, a francia nyelvi változattal formailag teljesen azonos, ám jelentéstartalmát tekintve sokkal szűkebb „enterprise” kifejezés feletethető meg, amely az angol jogi terminológiában gazdasági társaságot jelent (ld. az Oxford értelmező kéziszótár „enterprise, n.” szócikkét), amelynek német megfelelője azonban a „wirtschaft”. Ez a nyelvi aszimmetria – amely az angol nyelvben megkülönbözteti az angol „undertaking” és „enterprise” kifejezéseket, amelyek eltérő jelentést takarnak, valamint két eltérő jogi koncepció húzódik mögöttük, míg a német „unternehmen” és a francia „enterprise” kifejezéseknek az angol nyelvi változattal ellentétben csupán egy jelentésük van, azaz ugyanazt a szemantikai tartalmat egyetlen fogalom alá rendelik – jól szemlélteti az uniós jog többnyelvűségéből eredő interpretációs problémákat.[36]

A kultúra semleges fogalomhasználatra Biel és Sosoni tanulmányukban példaként hozzák fel az EUMSz. 107. cikke szerinti állami támogatások fogalmát, mint az autonóm jogi kifejezések létrehozására tett kísérletek egyik igen plasztikus esetét, amely egy szemantikailag átláthatatlan, a tagállami nyelvek beszélőinek jelentéstartalommal nem bíró, vagy a szándékozottól eltérő jelentéstartalmat hordozó kifejezésként honosodott meg az uniós versenyjog fogalmi készletében.[37] Az állami támogatás fogalma (angolul: state aid) az uniós jogban a francia aide d’état kifejezésből származik, amely az uniós versenyjogban a vállalkozás fogalmához hasonlóan szintén egy olyan terminus, amelyet sem az elsődleges, sem a másodlagos uniós jog nem határoz meg kimerítően.[38] Ebből kifolyólag, az állami támogatás fogalma meglehetősen tágan definiált, amely magába foglal minden olyan a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatást, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet (ld. az EUMSz. 107. cikkét). Magyarország az uniós csatlakozáskor az EUMSz. 107. cikke szerinti aide d’état fogalmát a magyar nyelvben meglévő ekvivalensnek tekintett állami támogatás fogalmának feltette meg. A magyar pénzügyi „köznyelv” azonban az állami támogatás alatt állami forrásból folyósított ingyenes támogatást vagy kedvezményes feltételek mellett nyújtott kölcsönt ért, amelyet vissza nem térítendő támogatásnak, illetve visszatérítendő támogatásnak nevez. A magyar nyelvben a köznyelvi használat nem tett különbséget aközött, hogy a támogatás kedvezményezettje az állami szférához vagy a versenyszférához tartozik-e.[39] Azaz a köznyelvben gyakran szociális alapú juttatásokat értünk állami támogatások alatt, és nem piaci szereplőknek diszkriminatív alapon nyújtott állami forrásból származó pénzügyi támogatásokat, amelyek piactorzító hatással bírnak.

Magyarországon nem csupán a köznyelvben, hanem a jogszabályokban sem a versenyjogi értelemben vett állami támogatásokat értették állami támogatás alatt az uniós csatlakozást megelőzően, de jelenleg is hatályban vannak olyan magyar jogszabályok, amelyek az EUMSz. 107. cikk szerinti értelemtől eltérő jelentéstartalommal töltik meg ezt a fogalmat. Példaként hozható fel a lakás-előtakarékosság állami támogatásáról szóló 215/1996. (XII. 23.) Kormányrendelet, a lakáscélú állami támogatásokról szóló 12/2001. (I. 31.) Kormányrendelet, illetve a fiatalok, valamint a többgyermekes családok lakáscélú kölcsöneinek állami támogatásáról szóló 134/2009. (VI. 23.) Kormányrendelet, amely közel öt évvel Magyarország uniós csatlakozását követően került megalkotásra, végezetül pedig a nemzeti otthonteremtési közösségekről szóló 2016. évi XV. törvény (ld. 33. § szakasz), amely a csatlakozást követően tizenkét évvel később került megalkotásra. További példaként hozható fel napjainkban néhány pénzügyi tudatosság növelésével kapcsolatos tájékoztató anyag (például a Magyar Nemzeti Bank által kiadott, a Nemzeti Otthonteremtési Közösségekről szóló tájékoztató anyag), amelyek szintén nem a versenyjogi értelemben vett jelentéstartalmat tulajdonítják az állami támogatások fogalmának, hanem olyan szociális alapú juttatásokat, mint a családi otthonteremtési kedvezmény, ÁFA-visszatérítés, az illetékkedvezmény, vagy a nemzeti otthonteremtési közösségeknek nyújtott támogatás. Az uniós csatlakozást megelőző magyar állami támogatás fogalom értelmezéséhez hasonlóan az Egyesült Királyságban is eltérő jelentéstartalommal bírt az állami támogatások fogalma, jellemzően a fejlesztési és katasztrófa elhárítás keretében nyújtott pénzügyi segítséget értették alatta.[40]

Wüster és Felber szerint a hatékony szaknyelvi kommunikációhoz egyértelműség szükséges, azaz egy kifejezésnek mindig csak egy meghatározott fogalomra szabad utalnia.[41] Az uniós versenyjog terminológiájában megfigyelt aszimmetria vitán felül ellentétes az egyértelműség kritériumával, és félreértéseket okozhat az uniós jog végrehajtása és értelmezése során. Ez a nyelvi aszimmetria tükröződik az unió más hivatalos nyelvein is, amelyek többsége a francia nyelvet követi.[42] A versenyjogi kártérítési perek jogintézménye tehát egy sajátos szemantikai szabályoknak engedelmeskedő uniós terminológiai környezetben született meg, és került implementálásra a tagállami jogrendszerekbe.

Az Irányelv tagállami jogba történő inkoherens implementációjának lehetséges okai

Amint azt a fentiekben megkíséreltem érzékletes példákon keresztül szemléltetni, az uniós jog többnyelvűségéből eredő hibrid jelleg a jogi terminológia szintjén a normavilágosságot veszélyeztető problémáktól szenved. Ezen problémákat tetézi, hogy az uniós jog nem alkot koherens rendszert, mivel az uniós jogalkotás szubszidiárius jellegű, ezért az uniós jogi terminológia nem definiált horizontálisan, így tartalmi szempontból adott esetben jogforrásonként változhat az uniós jog által használt fogalmak jelentéstartalma.[43] Ahogyan arra fentebb már utaltam, az önálló jogrendszerek alapja a nyelvi egyértelműség, amely egy tisztán nyelvi aspektus. A jogi fogalmak terminológiai inkonzisztenciája erősen veszélyezteti egy jogrendszer önállóságát, amely probléma egy olyan jogrendszer esetében, mint az uniós jog, sokkal nagyobb jelentőséggel bír tekintve, hogy a soknyelvűség hatványozott negatív hatással lehet a nyelvi egyértelműségre, ugyanis a fentebb már említett nyelvi különbségekből eredő következetlenségek mellett az eltérő nemzeti jogi terminológia jelentéstartalmi különbségeivel is kénytelen szembenézni az uniós jogalkotó.[44] Ahogyan az Európai Unió Bírósága is megfogalmazta a CILFIT ügyben, még a nyelvi változatok pontos egyezése esetén is szem előtt kell tartani, hogy az uniós jog sajátos terminológiát használ, emellett a jogi fogalmak tartalma nem szükségszerűen azonos az uniós jogban és a különböző tagállami jogokban.[45]

Az uniós jog szubszidiárius jellege ennek következtében predesztinált bizonyos, az Irányelv átültetését érintő következetlenségeket. Az Irányelv például szándékosan nem foglalkozott kifejezetten a felelősség anyagi jogi szabályaival és terminológiai készletével, a tagállamok hatáskörébe utalta, hogy az EUMSZ. 101. és 102. cikke által előírt korlátokon belül, az uniós jog általános elveivel (például a tényleges érvényesülés elvével) együtt, valamint magának az Irányelvnek a rendszerszintű és teleologikus értelmezésével összhangban meghatározzák azokat.[46]

Az Irányelv azon felül, hogy gyakran túlzottan a közérdekű jogérvényesítésre összpontosít, és jelentős hiányosságokkal küzd, az Európa szerte eltérő magánjogi szabályozás miatt lehetővé tette az Irányelv és az EUMSZ. 101. és 102. cikke alapján indítható kártérítési perek igen heterogén alkalmazását a tagállamokban. A jogegységesítő munkát egyértelműen az Európai Unió Bírósága vállalta magára. Az Európai Unió Bírósága például a Skanska-ügyben leszögezte, hogy a „vállalkozás” fogalmát egységes módon kell értelmezni, hogy a felelősségnek az uniós versenyjog közjogi -és magánjogi érvényesítése terén ne lehessen eltérő tartalma azon kontextusban, amikor versenyfelügyeleti eljárásban bírságokat szabnak ki, valamint azon kontextusban, amikor az uniós versenyszabályok megsértése miatt kártérítési kereseteket indítanak.[47] A Skanska-ügyben az is megállapításra került, hogy az uniós versenyjog megsértése miatti kártérítések vizsgálata során bizonyos kérdések az uniós jog, mások pedig a nemzeti jog hatálya alá tartoznak, az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének függvényében.[48] Az Európai Unió Bírósága számos további ítéletével jelezte, hogy az Európai Unió Bírósága megvédi az uniós jog által biztosított kártérítési jog hatékonyságát, és kizárja egyes nemzeti polgári jogi, társasági jogi vagy eljárásjogi szabályok alkalmazását, amennyiben azok nem felelnek meg a hatékonyság elvének a versenyjogi kártérítési keresetekkel összefüggésben. Az említett jelenség jól megfogható az Európai Unió Bíróságának az elévüléssel kapcsolatos jogegységesítő tevékenységén keresztül.

Ennek egyik oka az, hogy az Európai Unió kizárólagos hatáskörébe tartozó versenyjoggal[49] ellentétben a polgári jog anyagi jogi szabályainak megalkotása tagállami hatáskörben maradt, amelynek következtében az Európai Unió tagállamait heterogén magánjogi szabályozás és nyelvi-fogalmi környezet jellemzi. Ez a körülmény az Irányelv megalkotóit komoly kihívás elé állította, ugyanis az egységes uniós magánjogi terminológia hiánya, valamint az uniós versenyjogi terminológia hibrid jellege és szubszidiárius jellege miatt szinte előre látható volt az a következetes jogalkalmazást érintő hiányosság, amely révén az Irányelv lehetővé tette az uniós versenyjog alapján indítható kártérítési perek igen heterogén alkalmazását a tagállamokban. A jogegységesítő munkát egyértelműen az Európai Unió Bírósága vállalta magára.

A tagállamonként eltérő magánjogi szabályok fényében nagy kihívást jelent továbbá a tagállami magánjogból kiinduló hagyományos bírói jogértelmezés, amely hajlamossá teheti a tagállami bírókat arra, hogy az Irányelv szabályait a polgári eljárás meglévő általános elveinek fényében értelmezzék.[50] Véleményem szerint ez a jelenség hívta életre azt a tendenciát, hogy növekvő számban vannak azok a tagállami bíróságok által hozott ítéletek, amelyek kifejezetten hivatkoznak más tagállam bírósága által meghozott ítéletekben szereplő jogértelmezésekre, hozzájárulva a jogegységesítéshez.[51]

Az Irányelv implementálásával kapcsolatos eltérő megközelítések az egyes szabályokon keresztül érzékelhetők megfelelően. Az egyetemleges felelősségre vonatkozó szabályok átültetése[52] egyértelműen mutatja a tagállamok eltérő megközelítését az Irányelv pontos átültetésére vonatkozóan. Németországgal, Magyarországgal, Írországgal, Olaszországgal, Litvániával ellentétben például Belgiumban, Franciaországban és Luxemburgban igen eltérő értelemmel töltötték meg az egyetemleges felelősség intézményét, mint egy in solidum[53] felelősségként értelmezve azt.

Az Irányelv elévülési időre vonatkozó szabályainak tagállamok általi megközelítése szintén jelentős eltéréseket mutat. Számos tagállam (például Olaszország, Portugália) az elévülési szabályokat anyagi természetűnek tekinti, míg az Európai Unió Bíróságának ítélkezési gyakorlata eljárási jellegűnek minősítette azt.[54] A Cogeco-ügyben[55] az Európai Unió Bíróságának volt alkalma megvizsgálni az EUMSZ 101. és 102. cikkének megsértéséből eredő kártérítési keresetek elévülési idejének kérdését. A kérdés kapcsán az Európai Unió Bírósága arra a következtetésre jutott, hogy a tényleges érvényesülés elve kizárja az olyan nemzeti szabályozást, amely egyrészt úgy rendelkezik, hogy a kártérítési igények elévülési ideje kevesebb, mint az Irányelvben meghatározott 5 éves időtartam, és attól a naptól kezdődik, amikor a károsult tudomást szerzett a kártérítéshez való jogáról, még akkor is, ha nem ismeri a felelős személy kilétét, másrészt nem tartalmazza az említett határidő felfüggesztésének vagy megszakításának lehetőségét a nemzeti versenyhatóság előtti eljárás során.[56]

A teljes kártérítéshez való jog mibenlétével kapcsolatban sok tagállamon belül nagy a jogbizonytalanság, illetve a kamatszámítás módszereit illetően nagyfokú a szabályozás heterogenitása az Európai Unió tagállamaiban.[57] Az uniós jogból közvetlenül eredő teljes kártérítéshez való jog nem egyeztethető össze a kártérítés összegének drasztikus eltéréseivel, attól függően, hogy melyik tagállam bírósága foglalkozik a követeléssel. Komoly hiányosságnak tekinthető, hogy az Irányelv nem harmonizálta ezt a kérdést, különösen annak fényében, hogy már az Irányelv elfogadásához vezető előkészítő munkálatok is megállapították, hogy a nemzeti jogszabályok e tekintetben nem következetesek.[58]

A fentiekben ismertetett körülmények és a tagállami jogok közötti diszkrepancia véleményem szerint kiválóan szemlélteti, hogy egy olyan jogterület kapcsán, mint a versenyjogi kártérítési perek – amely jogintézmény eleve jogdogmatikai alapvetéseket kérdőjelez meg, ezzel komoly kihívás elé állítva a polgári anyagi és eljárási jogot[59] – a minimum harmonizációs követelményeket előíró irányelvi forma, illetve a magánjogi szabályokat érintő harmonizációs szabályok hiánya, valamint az eltérő magánjogi terminológia és az eltérő nemzeti jogi „nyelvek” használata a jogalkalmazás következetlenségét eredményezheti.[60] Ugyanis még egy következetesen megalkotott irányelv esetében is előfordulhatnak ellentmondások abban, ahogyan a tagállamok az egyes rendelkezéseket értelmezik az átültetési folyamata során.

Példa a nyelvi következetlenségekre az Irányelv implementálása során

Az Irányelv nemzeti határozatok hatályával kapcsolatos szabályainak tagállami jogba történő következetlen átültetése szemléletes példát szolgáltat ahhoz, hogy a soknyelvűség, mint tényező, hogyan gyakorolhat negatív befolyást a következetes jogalkotásra, ezáltal pedig a jogalkalmazásra. Az Irányelv 9. cikk (1) bekezdése alapján valamely nemzeti versenyhatóság vagy felülvizsgálati bíróság által hozott jogerős határozatban megállapított versenyjogi jogsértés megtörténte nem lehet vitatható az uniós, illetve a nemzeti versenyjog alapján a nemzeti bíróságoknál indított kártérítési perekben.[61]

Ami a nemzeti határozatok más uniós tagállam bírósága előtt indított kártérítési perben meglévő kötőerejét illeti, az Irányelv 9. cikk (2) bekezdése alapján a tagállamok kötelesek annak biztosítására, hogy amennyiben egy másik tagállamban jogerős határozatot hoznak, arra a nemzeti joggal összhangban legalább, mint a versenyjogi jogsértés megtörténtének prima facie bizonyítékára hivatkozni lehessen, és azt adott esetben a felek által előterjesztett egyéb bizonyítékokkal együtt meg lehessen vizsgálni. Az uniós jogalkotó láthatóan úgy tekintette, hogy a „prima facie” kifejezés egy univerzális jogi szaknyelvi idióma, amely objektív normatív tartalommal bír.

A nemzeti határozatok kötőerejével kapcsolatban egy kutatás a többnyelvűség által generált potenciális problémákra hívja fel a figyelmet az Irányelv kelet-közép európai országokban történő átültetésének kapcsán.[62] Az Irányelv szinte valamennyi közép- és kelet-európai hivatalos változatában az angol „prima facie evidence” tagállamonkénti nyelvi megfelelőit a latin „prima facie” szavak és az „evidence” szó nemzeti megfelelőinek összekapcsolásával hozták létre.[63] Azokban az esetekben, amikor a hiteles változatok fordítása során a fordítóknak olyan jogi fogalmakat kell interpretálniuk, amelyekre a célnyelvben nincsenek funkcionális megfelelők, gyakori jelenség, hogy az ún. „kölcsönzési” technikákat alkalmazzák, amely gyakorlat gyakran az így elkészített hiteles változatok koherenciájának rovására mehetnek.[64]

Jelentéstartalmi szempontból a német jogban például a prima facie bizonyítás követelményeinek való megfelelés a bizonyítási teher tényleges megfordítása utáni legerősebb bizonyítási módozatnak tekinthető.[65] A prima facie bizonyítás elve általánosságban véve a tapasztalat különösen megbízható, általánosan igaz szabályain alapul, amelyek szerint bizonyos hatások jellemzően bizonyos okokból erednek (és fordítva).[66] A Német Szövetségi Bíróság kialakult ítélkezési gyakorlata alapján egy eseménysorozat akkor tekinthető tipikusnak a prima facie bizonyítás értelmében, ha olyan gyakran fordul elő, hogy nagyon nagy az esélye annak, hogy az egyedi eset bizonyos értelemben véve tipikus esetnek tekinthető.[67] Tehát a német joggyakorlatban ismert a bizonyítottsági szint csökkent változatának (Beweismassreduzierung) tekinthető prima facie bizonyítás.[68] A prima facie bizonyítás alkalmazása esetén a peres fél tehát egy általános élettapasztalatra alapított következtést használ fel a bizonyítás során, amely ezen aspektusát tekintve egy bizonyítási módszernek tekinthető. Alkalmazásával egy könnyebben bebizonyítható vagy ismert eseménysor tipikus lefolyásának tényről, illetve folyamatáról az általános élettapasztalatok alapján egy hozzá tipikusan hasonló lefolyású tényállásra következtetünk.[69] A német jogrendszeren kívül elsősorban természetesen azonban az angolszász jogrendszerekben ismert széles körben a prima facie bizonyítás.

Érdekes, hogy az Irányelvhez képest a német versenytörvényben[70] a prima facie bizonyítékra történő hivatkozás lehetőségének biztosítása helyett, a külföldi határozatokat kötőerővel ruházta fel annak ellenére, hogy az Irányelv német nyelvi változatában kifejezetten szerepel a prima facie bizonyíték német megfelelőjének számító „Anscheinsbeweis” kifejezés[71].

Magyarországon – több kelet-közép európai országhoz hasonlóan – az Irányelv 9. cikkének (2) bekezdése jelentéstartalmát tekintve, mint megdönthető vélelem – vagyis olyan valóságként elfogadott előfeltételezésként, amellyel szemben lehetséges az ellenbizonyítás – került átültetésre.[72] A magyar kártérítési jogban a bizonyítási érdek a felperes oldalán áll fenn.[73] A versenyjogi kártérítési perek esetén, követő kereseteknél (ahol már rendelkezésre áll a versenyhatóság jogsértést megállapító határozata) a jogsértés tényének bizonyítására már nincs szükség, valamint a vonatkozó magyar szabályozás további törvényi vélelmeket alkalmaz. Kartellel okozott versenyjogi jogsértés esetén a Tpvt. 88/D. § (4) bekezdése alapján például – megdönthető – vélelem terjed ki az okozatiságra[74], a Tpvt. 88/G. § (6) bekezdése értelmében pedig magára az árnövekedésre is.[75] Az AT.39824 számú Kamion-kartell ügyében[76] – amely kártérítési per sorozatnak magyar lába is van[77] – hozott ítéletben a stuttgarti tartományi bíróság előtt indított kártérítési perben[78] a bíróság egyértelművé tette, hogy a prima facie bizonyítékok olyan eseménylánc esetén alkalmazhatók, amely alapján az a tapasztalat vonható le, hogy abból a bizonyítani szándékozott tény következik. A bíróság az adott ügyben a mennyiségi és fogyasztói kartellekkel kapcsolatban kifejtette, hogy a prima facie bizonyítékoknak ugyanakkor nincs olyan elfogadott okozatossági lánca, amely alapján a vélelem a károkozásról önmagában megállna, ezért a felperesnek ténybeli vélelemre kell hivatkoznia, törvényi vélelem nem áll fenn.[79]

A stuttgarti tartományi bíróság idézett ítélete némileg ellentmond az okozatisággal, illetve az árnövekedéssel kapcsolatos magyar szabályoknak, illetve a prima facie bizonyíték magyar nyelvi értelmezésének, amely révén láthatóvá válik, hogy az Irányelv megszövegezése – vagy éppen annak magyar jogba történő átültetése – a prima facie bizonyíték kapcsán némiképp következetlen volt.

Az Irányelv nemzeti határozatok kötőerejével kapcsolatos szabálya azonban nem csak a magyar jogban eredményezett jelentéstartalmi szempontú következetlenségeket. Az Európai Unió legtöbb tagállama úgy interpretálta az Irányelv 9. cikk (2) bekezdését, hogy a prima facie bizonyíték jelentéstartalmi szempontból a bizonyítás kiindulópontját jelenti (ld. például Belgium[80], Írország[81], Olaszország esetét).

Az Irányelvet átültető ír jogszabály vonatkozó rendelkezése alapján[82] a másik tagállamban meghozott versenyjogsértést megállapító jogerős határozat legalább prima facie bizonyítékként bíróság elé terjeszthető a versenyjog megsértésének megtörténtére vonatkozóan, és adott esetben együtt értékelhető a felek által hozzáadott bármely egyéb bizonyítékkal.

Az Irányelvet átültető olasz jogszabály vonatkozó rendelkezése alapján[83] – hasonlóan az ír megoldáshoz – más tagállamok nemzeti versenyhatóságainak határozatait bizonyítéknak kell tekinteni, amely a felek által hozzáadott bármely más bizonyítékkal együtt értékelhető azzal, hogy a nemzeti határozatok bizonyító ereje csak a jogsértés természetére és tárgyi, személyi, időbeli és területi hatályára terjed ki, tehát a felpereseknek minden esetben bizonyítaniuk kell az elszenvedett kárt, valamint a jogsértés és az elszenvedett veszteség közötti okozati összefüggést.

Franciaország és Luxemburg egyszerűen bizonyítékként (preuve) tekint a nemzeti versenyhatóságok, vagy bíróságok által hozott versenyjogsértést megállapító jogerős határozatokra. A francia kereskedelmi törvény[84] vonatkozó rendelkezése alapján az Európai Unió másik tagállamának versenyhatósága vagy fellebbviteli bírósága által kihirdetett határozat, amely a versenykorlátozó gyakorlat fennállásának és betudásának megállapítására vonatkozó rész tekintetében már nem képezheti rendes jogorvoslat tárgyát természetes vagy jogi személy vonatkozásában e gyakorlat elkövetésének bizonyítékát. Az Irányelv francia implementációja jelentéstartalmi szempontból tehát a versenyjogsértést megállapító nemzeti határozatoknak a megdönthető vélelemnél alacsonyabb értéket, csupán bizonyító erőt tulajdonít.

Ehhez képest Portugáliában[85] és Spanyolországban[86] határozatok megdönthető vélelmet jelentenek (illetve amint fentebb már említésre került Magyarországon) a jogsértés fennállására, természetére és annak tárgyi, szubjektív, időbeli valamint területi hatálya, továbbá az abból eredő károk megtérítése iránti kereset szempontjából[87], a spanyol esetet tekintve azzal a megszorítással, hogy ha egy másik tagállam versenyhatósága hatósága saját nemzeti jogára alapozza döntését, az nem köti és nem érinti a spanyolországi eljárásokat, de a felperesek felhasználhatják álláspontjuk megerősítésére.

Az Európai Unió Bíróságának esetjoga alapján a prima facie bizonyíték az uniós versenyjog és a tényleges érvényesülés elve alapján a bizonyítási teher áthárítását eredményezi, amely során a jogsértés anyagi, személyi, időbeli és területi hatályának meghatározása kiemelkedő jelentőségű.[88] Mindezek alapján leginkább a spanyol, portugál és a magyar implementációs megoldások állnak közel az egyértelmű jogi idiómának vélt prima facie bizonyíték uniós jogalkotói értelmezéséhez, azaz az uniós jogalkotó valós szándékához. Mindebből látható, hogy az uniós jogalkotó nem tulajdonított kellő jelentőséget a nyelv és a jog kölcsönös függőségének az Irányelv elemzett szabályának megalkotásakor.

Összegzés

Az Európai Unió többnyelvűségéből, illetve a jogalkotás következetlenségeiből eredően az uniós versenyjog magánjogi érvényesítése terén a tagállamok által megalkotott szabályok bizonyos kérdésekben nem következetesek.[89] Természetesen ennek nem csupán a többnyelvűség az egyetlen oka. Az eltérések a szerteágazó és különböző tagállami magánjogi szabályok sokféleségét megőrző, irányelvi forma, és a minimum harmonizációs követelmények együtthatásának eredményeként jelentkeztek véleményem szerint. A következetlenséggel kapcsolatban általam ismertetett példa a tagállami jogszabályokban olyan megoldások elfogadásához vezetett, amelyek lehetőséget teremtenek például a forum shoppingra, illetve azt eredményezik, hogy jelentős különbségek alakulnak ki a tagállamok között a jogintézmény hatékonyságát illetően, ami hosszú távon bizonyos vállalkozásoknak kedvezőtlen lehet. Ezek a sajátos megoldások veszélyeztethetik az Irányelv következetes alkalmazását az Európai Unióban. A versenyjogi kártérítési perek esetében – ahol kifejezett célként kellett volna megfogalmazódnia a jogalkotó oldalán az uniós szinten egységes és következetesen, minden tagállam által használt jogi terminológia megalkotása – véleményem szerint sem az irányelvi forma, sem a minimum harmonizációs előírások nem elengedőek a jogintézmény határon átívelő következetes alkalmazásához, kiváltképp olyan ügyek esetében, mint a Kamion kartell nyomán indult kártérítési per sorozat. Amint arra a fentiekben utalni kívántam, az irányelvi forma, a minimum harmonizációs követelmények, illetve a magánjogi szabályokat érintő harmonizációs szabályok hiánya, valamint az eltérő magánjogi terminológia és nemzeti „jogi nyelv” használata a jogalkalmazás következetlenségét eredményezheti.

Az Irányelv értelmezését megnehezíti az, hogy az egyes tagállami jogrendszerek nem szükségszerűen ismerik az Irányelv által valamely – tagállami jogban egyébként ismert és alkalmazott – jogintézményre használt fogalmat, vagy adott esetben egészen más jogi értelmezés vert gyökeret az adott tagállami jogrendszerbe az érintett fogalom kapcsán, például ahogyan azt a prima facie bizonyíték kapcsán is láthattuk. Az Irányelv 9. cikke által szabályozott nemzeti határozatok kötőerejét illetően a prima facie bizonyíték tagállami jogokba történő átültetése a tagállamonként eltérő, a kérdéses jogi terminusnak tulajdonított jelentéstartalom következtében komoly jogalkotási következetlenséget eredményezett. A különböző tagállami jogokban a prima facie bizonyítéknak négy különböző jogi koncepciót tükröző jelentést tulajdonítottak, amely kritikus mértékben hozzájárulhat a széttartó jogalkalmazáshoz.

Véleményem szerint az Irányelv, és ezáltal a versenyjog magánjogi érvényesítésének szabályait tartalmazó joganyag fogalmainak következetes értelmezésének egyik fő problémája a valódi autonóm, a nemzeti magánjogtól tartalmilag elváló fogalomrendszer kialakításának hiánya. Ez a probléma különösen hangsúlyos olyan esetekben, amikor az uniós jogalkotó sem ismeri fel adott esetben az általa megszövegezett joganyag következetlenségeit és nem ad megfelelő eligazítást, vagyis nem definiálja az érintett fogalmat, illetve a különböző tagállami magánjogi szabályokat nem kellően figyelembe véve univerzálisnak gondolt jogi fogalmakat használ egy olyan többnyelvű rendszerben, mint az Európai Unió.

Az Európai Unió Bírósága a C-143/88. és C-92/89. sz. Zuckerfabrik ügyben hozott ítéletében az uniós intézmények kártérítési felelőssége kapcsán arra a megállapításra jutott, hogy a tagállami kártérítési szabályok alkalmazása következetlenségekhez vezet az uniós jog alkalmazásában, ezért az Európai Unió Bírósága az alapvető eljárási követelményeket maga dolgozta ki a következetlenségek kockázatának csökkentése érdekében.[90] Az Irányelv megalkotása előtt Gerald Mäsch professzor fogalmazta meg azt a gondolatot, miszerint az Európai Unió Bíróságának hasonló eljárása a versenyjogi kártérítési perekkel kapcsolatban nem lett volna teljesen elképzelhetetlen.[91] Kiegészítve Gerald Mäsch professzor észrevételét, az Irányelv átültetését követő következetlenségek és eltérő tagállami átültetés fényében, véleményem szerint hatékony lehetne a versenyjogi kártérítési perek kapcsán a Zuckerfabrik ügyben alkalmazott megközelítés alkalmazása.

Bibliográfia

Arató Balázs: A tisztességes eljáráshoz fűződő jog, különös tekintettel a tisztességes igazságügyi szakértői eljárásra, in: Tóth J. Zoltán (szerk.): Az Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panasz. Tanulmányok a „valódi” alkotmányjogi panasz alkotmánybírósági gyakorlatáról, Budapest, KRE-ÁJK, Patrocinium. 2023.

Arató Balázs: Norm clarity in the light of Hungarian case law, Magyar Nyelvőr, 2022, különszám

Arató Balázs – Balázs Géza: The linguistic norm and norm of legal language, Magyar Nyelvőr, 2022. különszám

Arató Balázs: Quo vadis, igazságügyi nyelvészet? Magyar Jogi Nyelv, 2020/2.

Beutel, Bianca: Wahrnehmungsbezogene richterliche Erfahrungssätze im Marken- und Lauterkeitsrecht, Spillingen, Jenaer Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft, 2011.

Biel, Łucja – Sosoni, Vilelmini: EU Legal Culture and Translation in the Era of Globalisation, Duncker & Humblot GmbH, 2019.

Boytha Györgyné – Tóth Tihamér: Versenyjog, Budapest, PPKE JÁK, 2010.

Boytha Györgyné: Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények, Budapest, HVG-ORAC, 2008.

Conway, Gerard: EU Law, London, Routledge, 2015.

Dabbah, Maher: International and Comparative Competition Law, Cambridge, Cambridge University Press, 2010.

Fascing, Hans W.: Zivilprozessrecht, 2 Auflage, Wien, 1990.

Felber, Helmut: Terminology manual, Paris, Unesco, Infoterm. 1984.

Gessner, Volkmar (et al.): European Legal Cultures, Aldershot. Dartmouth. 1996.

Gombos Katalin: A jog érvényesülésének térsége az Európai Unióban, Budapest, Wolters Kluwer, 2016.

Gyebrovszki Zsolt: Versenyjogi kártérítési perek – a közjog és a magánjog határmezsgyéjén, Külügyi Műhely, 2023/1-2.

Hargita Eszter (szerk.): TVI Információs füzetek 5., Budapest, Pénzügyminisztérium Támogatásokat Vizsgáló Iroda, 2001.

Hettinger Sándor: A többnyelvűség értelmezési irányai az Európai Unió jogában, Comparative Law Working Papers, 2019, Vol. 3 No. 1.

Horváth András: Versenyjogi kártérítési igények egyes kérdéseiről, kitekintéssel az iratokhoz való hozzáférésre, Doktori értekezés, Budapest, ELTE ÁJK, 2015.

Imgarten, Nils: No Binding Effect of NCA Decisions, but Shifts in the Burden of Proof in (Pre-Directive) Private Damages Claims? (Case C-25/21 – Repsol), Kluwer Competition Law Blog, 3 May 2023, https://competitionlawblog.kluwercompetitionlaw.com/2023/05/03/no-binding-effect-of-nca-decisions-but-shifts-in-the-burden-of-proof-in-pre-directive-private-damages-claims-case-c-25-21-repsol/

Jones, Alison – Sufrin, Brenda: EU Competition Law. Text, Cases, and Materials, 6th ed., Oxford, Oxford University Press, 2016.

Kjær, Anne Lise: Legal translation in the European Union: A research field in need of a new approach, in Kredens, Krzysztof (et al.) (Eds.): Language and the Law: International Outlooks, Frankfurt am Main, Peter Lang, 2007.

Malinauskaite, Jurgita – Cauffman, Caroline: The Transposition of the Antitrust Damages Directive in the Small Member States of the EU—A Comparative Perspective, Journal of European Competition Law & Practice, 2018, Vol. 9.

Mäsch, Gerald: Private Ansprüche bei Verstößen gegen das europäische Kartellverbot – „Courage” und die Folgen, Europarecht, 2003.

Monti, Giorgio: EU law and interest on damages for violations of infringement of competition law: a comparative report, EUI Law Working Paper. 2016/11.

Peyer, Sebastian: The Antitrust Damages Directive – much ado about nothing? in Marquis, Mel – Cisotta, Roberto (Eds.): Litigation and Arbitration in EU Law, Cheltenham, Edward Elgar, 2015.

Pico, Ivan – Darding, Koen: Damage Control: The Implementation of the EU Damages Directive in Belgium, Kluwer Competition Law Blog, 11 July 2017, https://competitionlawblog.kluwercompetitionlaw.com/2017/07/11/damage-control-implementation-eu-damages-directive-belgium/

Piszcz, Anna: A few notes on the language of EU antitrust law in English-Polish translation, Studies in Logic, Grammar and Rhetoric, 2013, Vol. 34.

Piszcz, Anna – Wolski, Dominik: Implementation of the EU Damages Directive in Central and Eastern European Countries, Varsó, University of Warsaw, Faculty of Management Press, 2017.

Piszcz, Anna: Multilingualism in the EU and Consistency of Private Enforcement of Competition Law: Two Examples from CEE Countries, Studies in logic, Grammar and Rhetoric, 2017, Vol. 52.

Ritz, Christian (et al.): Prima Facie Evidence in Cartel Damages Litigation – Landmark Decision by the German Federal Court of Justice in the Rail Cartel Case, Journal of European Competition Law & Practice, 2019, Vol. 10.

Robertson, Colin: How the European Union functions in 23 languages, SYNAPS – A Journal of Professional Communication, 2013/28.

Rodger, Barry J. (et al.): A panacea for competition law damages actions in the EU? A comparative view of the implementation of the EU Antitrust Damages Directive in sixteen Member States, Maastricht Journal of European and Comparative Law, 2019, Vol. 26.

Rodger, Barry J. – MacCulloch, Angus: Competition law and policy in the EU and UK, 5th ed., London, Routledge, 2015.

Sarcevic, Susan: Creating a pan-European legal language, in Gotti, Maurizio – Williams, Christopher (Eds.): Legal Discourse across Languages and Cultures, Frankfurt am Main, Linguistics Insights, 2010.

Schäffner, Christina – Adab, Beverly: The idea of the hybrid text in translation revisited, Across Languages and Cultures, 2011, Vol. 2.

Schiffauer, Peter – Jędrzejowska-Schiffauer, Izabela: Triumph of Law over Language, Case Studies on Multilingually Negotiated EU-Law, in Vogel, Friedman (Ed.): Legal Linguistics Beyond Borders: Language and Law in a World of Media, Globalisation and Social Conflicts, Relaunching the International Language and Law Association (ILLA), Berlin, Duncker & Humblot GmbH, 2019.

Somssich Réka: Az európai jog fogalmai, Budapest, ELTE ÁJK, 2011.

Stancke Fabian (et al.): Kartellrechtliche Schadensersatzklagen, Frankfurt,‎ Fachmedien Recht und Wirtschaft in Deutscher Fachverlag GmbH, 2017.

Stefaniak, Karolina: Terminology work in the European Commission: Ensuring highquality translation in a multilingual environment, Berlin, Language Science Press, 2017

Tóth András: Versenyjog és határterületei, Budapest, HVG-ORAC, 2016.

Tóth Tihamér: Uniós és magyar versenyjog, Budapest, Wolters Kluwer, 2020.

Trosborg, Anna: Translating Hybrid Political Texts, in Trosborg Anna (Ed.): Text Typology and Translation, Amsterdam, John Benjamins, 1997.

Waelbroeck, Denis (et al.): Study on the conditions of claims for damages in case of infringement of EC competition rules, Comparative Report, Ashurst. 31 August 2004.

Whish, Richard – Bailey, David: Competition Law, 8th ed., Oxford, Oxford University Press, 2015.

Wüster, Eugen: Die allgemeine Terminologielehre – Ein Grenzgebiet zwischen Sprachwissenschaft, Logik, Ontologie, Informatik und den Sachwissenschaften. Linguistics 1974, Vol. 12, No. 119.

Egyéb források

Staff Working Paper Annex to Green Paper Damages actions for breach of EC antitrust rules, COM(2005) 672 FINAL

Hivatkozások

  1. Gombos Katalin: A jog érvényesülésének térsége az Európai Unióban, Budapest, Wolters Kluwer, 2016.
  2. Ld. példaként a a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény („Tpvt.”) preambulumát.
  3. Tóth András: Versenyjog és határterületei, Budapest, HVG-ORAC, 2016, 191.
  4. A Tanács 1/2003/EK rendelete (2002. december 16.) a Szerződés 81. és 82. cikkében meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról EGT vonatkozású szöveg preambulumának (7) bekezdése.
  5. Irányelv preambulumának 11. bekezdése
  6. Somssich Réka: Az európai jog fogalmai, Budapest, ELTE ÁJK, 2011, 9.; ezzel kapcsolatban ld. részletesebben: Volkmar Gessner (et al.): European Legal Cultures, Aldershot. Dartmouth. 1996.
  7. Hettinger Sándor: A többnyelvűség értelmezési irányai az Európai Unió jogában, Comparative Law Working Papers, 2019, Vol. 3 No. 1, 6.
  8. Colin Robertson: How the European Union functions in 23 languages, SYNAPS – A Journal of Professional Communication, 2013/28, 14–32.
  9. Arató Balázs: Norm clarity in the light of Hungarian case law, Magyar Nyelvőr, 2022, különszám, 81–90.; Arató Balázs – Balázs Géza: The linguistic norm and norm of legal language, Magyar Nyelvőr, 2022. különszám 91–103.
  10. Gerard Conway: EU Law, London, Routledge, 2015, 165.
  11. Boytha Györgyné – Tóth Tihamér: Versenyjog, Budapest, PPKE JÁK, 2010, 37.
  12. Boytha Györgyné: Versenyjogi jogsértések esetén érvényesíthető magánjogi igények, Budapest, HVG-ORAC, 2008, 21.
  13. Łucja Biel –Vilelmini Sosoni: EU Legal Culture and Translation in the Era of Globalisation, Duncker & Humblot GmbH, 2019, 222.
  14. A tagállamok által bejelentett tagállami átültető intézkedések a következő vonatkozásában: Az Európai Parlament és a Tanács 2014/104/EU irányelve (2014. november 26.) a tagállamok és az Európai Unió versenyjogi rendelkezéseinek megsértésén alapuló, nemzeti jog szerinti kártérítési keresetekre irányadó egyes szabályokról
  15. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 211.
  16. Maher Dabbah: International and Comparative Competition Law, Cambridge, Cambridge University Press, 2010, 93.
  17. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 211.
  18. Barry J. Rodger – Angus MacCulloch: Competition law and policy in the EU and UK, 5th ed., London, Routledge, 2015, 2.
  19. Dabbah: International and Comparative Competition Law, 93.
  20. Alison Jones – Brenda Sufrin: EU Competition Law. Text, Cases, and Materials, 6th ed., Oxford, Oxford University Press, 2016, 36.
  21. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 219.
  22. Anna Trosborg: Translating Hybrid Political Texts, in Anna Trosborg (Ed.): Text Typology and Translation, Amsterdam, John Benjamins, 1997., 147.
  23. Christina Schäffner – Beverly Adab: The idea of the hybrid text in translation revisited, Across Languages and Cultures, 2011, Vol. 2, 173.
  24. Karolina Stefaniak: Terminology work in the European Commission: Ensuring highquality translation in a multilingual environment, Berlin, Language Science Press, 2017, 109–121.
  25. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 216.
  26. Susan Sarcevic: Creating a pan-European legal language, in Maurizio Gotti – Christopher Williams (Eds.): Legal Discourse across Languages and Cultures, Frankfurt am Main, Linguistics Insights, 2010, 27.; Anne Lise Kjær: Legal translation in the European Union: A research field in need of a new approach, in Krzysztof Kredens (et al.) (Eds.): Language and the Law: International Outlooks, Frankfurt am Main, Peter Lang, 2007, 79.
  27. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 217.
  28. Peter Schiffauer – Izabela Jędrzejowska-Schiffauer: Triumph of Law over Language, Case Studies on Multilingually Negotiated EU-Law, in Friedman Vogel (Ed.): Legal Linguistics Beyond Borders: Language and Law in a World of Media, Globalisation and Social Conflicts, Relaunching the International Language and Law Association (ILLA), Berlin, Duncker & Humblot GmbH, 2019, 190.
  29. Richard Whish – David Bailey: Competition Law, 8th ed., Oxford, Oxford University Press, 2015, 85.
  30. Tóth Tihamér: Uniós és magyar versenyjog, Budapest, Wolters Kluwer, 2020, 30.
  31. C-41/90. Klaus Höfner and Fritz Elser kontra Macrotron GmbH
  32. T-319/99. Federación Nacional de Empresas de Instrumentación Científica, Médica, Técnica y Dental (FENIN) v Commission of the European Communities
  33. C-159/91. és C-160/91. Christian Poucet kontra Assurances Générales de France and Caisse Mutuelle Régionale du Languedoc-Roussillon
  34. C-67/96. Albany International BV kontra Stichting Bedrijfspensioenfonds Textielindustrie
  35. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 218.
  36. Uo. 219.
  37. Uo. 220.
  38. Tóth: Uniós és magyar versenyjog, 828.
  39. Ld. Hargita Eszter (szerk.): TVI Információs füzetek 5., Budapest, Pénzügyminisztérium Támogatásokat Vizsgáló Iroda, 2001.
  40. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 220.
  41. Eugen Wüster: Die allgemeine Terminologielehre – Ein Grenzgebiet zwischen Sprachwissenschaft, Logik, Ontologie, Informatik und den Sachwissenschaften. Linguistics 1974, Vol. 12, No. 119, 61–106; Helmut Felber: Terminology manual, Paris, Unesco, Infoterm. 1984, 179.
  42. Biel–Sosoni: EU Legal Culture and Translation, 220.
  43. Somssich: Az európai jog fogalmai, 30.
  44. Uo. 30.
  45. Ld. a C-283/81. számú Srl. CILFIT és Lanificio di Gavardo Spa kontra Egészségügyi Minisztérium ügyben hozott ítéletet.
  46. Ld. az Irányelv 12. preambulum bekezdését, valamint 3. és 4. cikkét.
  47. C‑724/17. sz. ügy 47. pont
  48. C‑724/17. sz. ügy 27. pont
  49. Ld. az EUSz. 3. cikkét.
  50. Arató Balázs: Quo vadis, igazságügyi nyelvészet? Magyar Jogi Nyelv, 2020/2, 8–15.
  51. Gyebrovszki Zsolt: Versenyjogi kártérítési perek – a közjog és a magánjog határmezsgyéjén, Külügyi Műhely, 2023/1-2, 55.
  52. Carsten Koenig: Making contribution work: the liability of privileged and non-privileged injurers in EU competition law, European Competition Journal, 2018, Vol. 14, 110.; Sebastian Peyer: The Antitrust Damages Directive – much ado about nothing? in Mel Marquis – Roberto Cisotta (Eds.): Litigation and Arbitration in EU Law, Cheltenham, Edward Elgar, 2015, 41–43.
  53. Jurgita Malinauskaite – Caroline Cauffman: The Transposition of the Antitrust Damages Directive in the Small Member States of the EU—A Comparative Perspective, Journal of European Competition Law & Practice, 2018, Vol. 9, 506.
  54. Ld. C-228/96. sz. Aprile-ügy, EU:C:1998:544, 28. pont; C-343/96. sz. Dilexport-ügy, EU:C:1999:59, 28. pont. 41-42. o.; C-62/200. sz. Marks & Spencer-ügy, EU:C:2002:435, 41-42. o.; C-62/200. sz. 38. pont; C-255/00. sz. Grundig Italiana ügy, EU:C:2002:525, 38. pont; C-255/00. sz. 37. és azt követő bekezdések; T-50/06. sz. RENV II Ireland kontra Bizottság ügy, EU:T:2016:227, 37. bek. 172-173; EUB-105/14. sz. Taricco I. sz. ügy, EU:C:2015:555; C-42/17. sz. Taricco II. sz. ügy, EU:C:2017:936.
  55. C-637/17. sz. Cogeco-ügy EU:C:2019:263.
  56. C-637/17. sz. Cogeco-ügy, EU:C:2019:263, rendelkező rész 2. pont.
  57. Giorgio Monti: EU law and interest on damages for violations of infringement of competition law: a comparative report, EUI Law Working Paper. 2016/11.
  58. Denis Waelbroeck (et al.): Study on the conditions of claims for damages in case of infringement of EC competition rules, Comparative Report, Ashurst. 31 August 2004, 82. és 84–85. bekezdések; és Staff Working Paper Annex to Green Paper Damages actions for breach of EC antitrust rules, COM(2005) 672 FINAL, 40–41. bekezdések
  59. Gyebrovszki: Versenyjogi kártérítési perek, 60.
  60. Arató Balázs: A tisztességes eljáráshoz fűződő jog, különös tekintettel a tisztességes igazságügyi szakértői eljárásra, in: Tóth J. Zoltán (szerk.): Az Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panasz. Tanulmányok a „valódi” alkotmányjogi panasz alkotmánybírósági gyakorlatáról, Budapest, KRE-ÁJK, Patrocinium. 2023, 216.
  61. Irányelv 9. cikk 1. Bekezdés.
  62. Anna Piszcz – Dominik Wolski: Implementation of the EU Damages Directive in Central and Eastern European Countries, Varsó, University of Warsaw, Faculty of Management Press, 2017, 227–228.
  63. Anna Piszcz: Multilingualism in the EU and Consistency of Private Enforcement of Competition Law: Two Examples from CEE Countries, Studies in logic, Grammar and Rhetoric, 2017, Vol. 52, 171.
  64. Anna Piszcz: A few notes on the language of EU antitrust law in English-Polish translation, Studies in Logic, Grammar and Rhetoric, 2013, Vol. 34, 171.
  65. Christian Ritz (et al.): Prima Facie Evidence in Cartel Damages Litigation – Landmark Decision by the German Federal Court of Justice in the Rail Cartel Case, Journal of European Competition Law & Practice, 2019, Vol. 10, 492.
  66. Fabian Stancke (et al.): Kartellrechtliche Schadensersatzklagen, Frankfurt,‎ Fachmedien Recht und Wirtschaft in Deutscher Fachverlag GmbH, 2017, 491.
  67. KZR 26/17. ítélet, 50. bekezdés; XI ZR 210/03. 22. bekezdés; VI ZR 33/09. 8. bekezdés; VI ZR 179/04. 13. bekezdés.
  68. Hans W. Fascing: Zivilprozessrecht, 2 Auflage, Wien, 1990, 468–469.
  69. Bianca, Beutel: Wahrnehmungsbezogene richterliche Erfahrungssätze im Marken- und Lauterkeitsrecht, Spillingen, Jenaer Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft, 2011, 60. és 127–128.
  70. Ld. Gesetz gegen Wettbewerbsbeschränkungen § 33b Bindungswirkung von Entscheidungen einer Wettbewerbsbehörde.
  71. Ld. bővebben az Irányelv német változatának 9. cikk (2) bekezdését: „die in einem anderen Mitgliedstaat ergangen ist, gemäß ihrem jeweiligen nationalen nationalen Recht vor ihren nationalen Gerichten zumindest als Anscheinsbeweis dafür vorgelegt werden kann, dass eine Zuwiderhandlung gegen das Wettbewerbsrecht.”
  72. Tpvt. 88/R. § (2) bekezdés.
  73. Pp. 265. § (1) bekezdés.
  74. Tpvt. 88/D. § (4) bekezdés.
  75. Tpvt. 88/G. § (6) bekezdés.
  76. AT.39824 – Tehergépjárművek ügy
  77. Ld. a C-451/18. sz. Tibor-Trans ügyet.
  78. LG Stuttgart 45 O 1/17.
  79. BGH, 11.12.2018, KZR. 26/17.
  80. Ivan Pico – Koen Darding: Damage Control: The Implementation of the EU Damages Directive in Belgium, Kluwer Competition Law Blog, 11 July 2017, https://competitionlawblog.kluwercompetitionlaw.com/2017/07/11/damage-control-implementation-eu-damages-directive-belgium/
  81. Ld. S.I. No. 43/2017 – European Union (Actions for Damages for Infringements of Competition Law) Regulations 2017. („Ír Törvény”),
  82. Ld. az Ír Törvény 8. szakasz (2) bekezdését.
  83. Decreto legislativo del 19/01/2017 n. 3 – Attuazione della direttiva 2014/104/UE del Parlamento europeo e del Consiglio, del 26 novembre 2014, relativa a determinate norme che regolano le azioni per il risarcimento del danno ai sensi del diritto nazionale per violazioni delle disposizioni del diritto della concorrenza degli Stati membri e dell’Unione europea. Articolo 7.
  84. Ld. Code de commerce: Section 1 : Des conditions de la responsabilité (Articles L481-1 à L481-7): „Une décision qui ne peut plus faire l’objet d’une voie de recours ordinaire pour la partie relative au constat de l’existence et de l’imputation d’une pratique anticoncurrentielle, prononcée par une autorité de concurrence ou par une juridiction de recours d’un autre Etat membre de l’Union européenne à l’égard d’une personne physique ou morale, constitue un moyen de preuve de la commission de cette pratique.
  85. Ld. Lei n. 23/2018 de 5 de junho Artigo 7.
  86. Ld. Real Decreto-ley 9/2017, de 26 de mayo Articulo 75.
  87. Barry J. Rodger (et al.): A panacea for competition law damages actions in the EU? A comparative view of the implementation of the EU Antitrust Damages Directive in sixteen Member States, Maastricht Journal of European and Comparative Law, 2019, Vol. 26.
  88. C‑25/21. sz. Repsol ügy, első kérdésre adott válasz; illetve a témában ld. bővebben: Nils Imgarten: No Binding Effect of NCA Decisions, but Shifts in the Burden of Proof in (Pre-Directive) Private Damages Claims? (Case C-25/21 – Repsol), Kluwer Competition Law Blog, 3 May 2023, https://competitionlawblog.kluwercompetitionlaw.com/2023/05/03/no-binding-effect-of-nca-decisions-but-shifts-in-the-burden-of-proof-in-pre-directive-private-damages-claims-case-c-25-21-repsol/
  89. Waelbroeck: Comparative Report, 82–85.
  90. Horváth András: Versenyjogi kártérítési igények egyes kérdéseiről, kitekintéssel az iratokhoz való hozzáférésre, Doktori értekezés, Budapest, ELTE ÁJK, 2015, 31.
  91. Gerald Mäsch: Private Ansprüche bei Verstößen gegen das europäische Kartellverbot – „Courage” und die Folgen, Europarecht, 2003, 843.