Beküldve:

Farkas György Tamás: A nemzetiségek országgyűlési képviseletétre vonatkozó speciális választójogi szabályozás koncepciói Magyarországon a rendszerváltozástól 2010-ig

Bevezetés

Magyarországon mintegy negyedszázados késedelemmel valósult meg az a rendszerváltozáskor már létező jogalkotói szándék, mely magyarországi nemzetiségek kedvezményes választójogi szabályok alapján történő országgyűlési képviseletének lehetővé tételére irányult. Ezen időszak alatt több jogszabálytervezet született, amik közül gyes tervezetek megmaradtak koncepció szintjén, némelyek azonban egészen a zárószavazásig jutottak. Jelen tanulmány a nemzetiségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabályozásokra vonatkozó jogalkotói koncepciókat kívánja áttekinteni a rendszerváltozás időszakától egészen a nemzetiségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabályozás 2011-ben[1] történő tényleges elfogadásáig,[2] mely során a jogalkotó a kedvezményes mandátumszerzés lehetősége mellett a nemzetiségi szószóló[3] jogintézményét is megteremtette, mely utóbbi a törvényhozó hatalmi funkció aktív közreműködőjévé vált a nemzetiségi tárgykörű jogalkotás tekintetében.[4]

A rendszerváltozás időszaka az első szabadon választott Országgyűlés megalakulásáig

A rendszerváltozást megelőző pártállami időszakban, az 1970-es évek végétől a német, román, szlovák és szerb-horvát nemzetiségek, illetve szervezeteik (azaz az adott nemzetiség ’demokratikus szövetsége’), informális alapon rotációs rendszerben parlamenti ciklusonként két-két helyet kaphattak a Hazafias Népfront országos listájáról.[5]

Az 1989. évi XXXI. törvény, amely gyakorlatilag teljesen átírta az addigi alkotmányt és a rendszerváltozás közjogi alapjaként, megteremtve a demokratikus, jogállami kereteket Magyarországon, a nemzetiséggel kapcsolatban kimondta, hogy a nemzeti és nyelvi kisebbségek részesei az államhatalomnak, államalkotó tényezők.[6]

A közjogi változás nem csak az alkotmánymódosítás, hanem a választójogi törvény megalkotása kapcsán is érintette a nemzetiségeket 1989 őszén, amikor is az Országgyűlés akkori alelnöke, Jakab Róbertné és néhány képviselőtársa felszólalt, illetve módosító javaslatot is nyújtott be a nemzetiségek parlamenti képviselete, azaz a nemzetiségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabályozás érdekében, amit nem fogadott el az Országgyűlés, de elérte azt, hogy a Kormány foglalkozzon a kérdéssel, és a későbbiekben javaslatot terjesszen elő a nemzetiségek parlamenti képviseletét illetően.[7]

Az Országgyűlés az előző évi őszi parlamenti viták után, még az első szabad választások előtt alkotta meg a nemzetiségek parlamenti képviseltére vonatkozó speciális szabályozást, melynek lényege egy behívásos, kooptálásos szisztéma, ami alapján a megválasztott országgyűlési képviselők választják meg a nemzetiségek 1-1 képviselőjét.

Kulcsár Kálmán akkori igazságügyi miniszter a törvény 1990. évi tavaszi parlamenti vitájában előadta, hogy a nemzetiségi szervezetek vezetői elutasították a parlamenti képviseletet helyettesítő javaslataikat, és ragaszkodtak a parlamenti képviselethez. A Kormány ugyanis elsősorban intézményrendszer felállításával, és nem a parlamenti képviselettel kívánta elősegíteni a nemzetiségek politikabefolyásoló szerepét. Ezek között felsorolta a kisebbségi ombudsman intézményét, egy kormányzati tanácsadó szerv ötletét, és ami talán témánk szempontjából a legérdekesebb, a nemzeti kisebbségi küldöttet, aki állandó meghívottként tanácskozási joggal vehetne részt a parlamenti munkában. Látható tehát, hogy a mai szószólói intézmény előképe már ekkor megjelent koncepcionális szinten Hazánkban.[8]

Nagy József, az Országgyűlés Jogi, Igazgatási és Igazságügyi Bizottságának előadója parlamenti felszólalásában kiemelte, abban alakult ki egyetértés, hogy szükség van a kisebbségek országgyűlési képviseletét biztosító törvényre. Előadta azonban, hogy éles bírálat érte ugyanakkor a javaslatot a bizottság ülésén a kisebbségi szervezetek részéről, melynek egyik oka a delegálás megoldása volt, amit antidemokratikusnak és súlyos politikai hibának tartottak. A kisebbségi szervezetek álláspontja szerint az érdekelteknek maguknak kellene megválasztaniuk képviselőiket.[9]

Az Országgyűlés által végül elfogadott 1990. évi XVI. törvény alapján az Alkotmány 68. §-a kiegészült egy újabb bekezdéssel, ami kimondta, hogy a nyelvi és nemzeti kisebbségek számára az Országgyűlésben és a tanácsokban biztosítani kell a képviseletet. Kimondta ezentúl a törvény, hogy a ’nemzetiségi képviselőket’ az Országgyűlés választja majd – tehát nem az országgyűlési választások útján keletkezik a mandátumuk, mint a többi képviselőnek – külön törvényben meghatározott módon.[10]

Az alkotmány újdonsült rendelkezése szerint külön törvény az 1990. évi XVII. törvény lett, amelynek értelmében a nyelvi és nemzeti kisebbségek – a törvény meghatározásában a cigány, a horvát, a német, a román, a szerb, a szlovák, a szlovén és a zsidó – egy-egy képviselővel rendelkezhetnek az Országgyűlésben. A képviselők személyére az Országgyűlés alakuló ülését követő harminc napon egy erre a célra létrehozott jelölő bizottságnak kellett (volna) javaslatot tennie[11], és a jelölteket az Országgyűlés választotta (volna) meg, akik innentől ugyanazon képviselői jogállást élvezték, mint az Országgyűlés többi képviselői.[12]

Ezt követően már az újonnan megalakult Országgyűlés fogadta el az 1990. évi XXXVI. törvényt, amely annyiban módosította az 1990. évi XVII. törvényben lefektetett szabályokat, hogy az Országgyűlés megalakulását követő 60 napon belül kellett (volna) javaslatot tenni a nemzetiségi képviselők személyére.[13]

Az 1990-es szabad választásokat követően megalakult Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi bizottságának legelső tevékenységei közé tartozott a nemzetiségek parlamenti képviselete kérdésének vizsgálata, mely során a nemzetiségi szervezetek képviselőit meghallgatta a bizottság. Többek között meghallgatták a szerb, a horvát, a szlovén és a német nemzetiségi szervezetek képviselőt, akik „csakis demokratikus választások eredményeként tudják elképzelni képviseletüket a Házban, a behívásos listát nem tartják megfelelőnek, ha mégis ez valósulna meg, vegyék figyelembe az ő javaslataikat is”.[14] A roma szervezetek szintén ellenezték a behívásos rendszert.[15]

1990 nyarán az úgynevezett MDF-SZDSZ paktum kristályosította ki véglegesen hazánk alapvető rendszerváltozást követő közjogi berendezkedését, amelyet az 1990. évi XL. törvény foglalt jogi keretbe. Többek között elvetették a közvetlen államfő választást, szűkítették a 2/3-os törvények körét a hatékonyabb kormányzás érdekében[16] és a nemzetiségek parlamenti képviseletét szabályozó 1990. évi XVII. törvényt is hatályon kívül helyezték, megszüntetve a még a gyakorlatban nem is létező parlamenti képviseletét a nemzeti kisebbségeknek.

A törvény indokolása szerint:

„a nemzeti és nyelvi kisebbségek képviseletének a törvény által megszabott formájával nem értenek egyet maguk a kisebbségek szövetségei sem, de többségében nem értenek egyet ezzel a megoldással a parlamenti pártcsoportok sem. A kooptálással történő képviselőválasztás ugyanis ellentmondásban áll a közvetlen választásnak az Alkotmányban kimondott elvével. Az MDF és az SZDSZ által kötött megállapodás egy más megoldást javasol a nemzeti és nyelvi kisebbségek képviseletének megoldására.”[17]

A magyar választójog történetének első jogrendszerbe iktatott nemzetiségekre vonatkozó speciális szabályai tehát kívül estek a közvetlen választójog körén, és nem is nyerték el sem szakma, sem a politika, sem pedig a nemzetiségek tetszését, melynek okán gyakorlati alkalmazására nem került sor, néhány hónapot élt meg csupán ez a szabályozás.

Az 1990-1994 közötti parlamenti ciklus időszaka

A rendszerváltozást követő első parlamenti ciklusban (1990-1994) több törvényjavaslat is született a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályok megalkotására. 1992-ben az akkor ellenzékben lévő MSZP képviselői is jegyeztek benyújtott törvényjavaslatot, valamint a Kormány is benyújtotta ugyanebben az évben saját javaslatát, azonban mindkettőt előterjesztői visszavonták.[18]

Az akkor MSZP színeiben politizáló Jakab Róbertné és Tabajdi Csaba képviselők önálló indítványaként 1992. márciusában benyújtott T/5331. számú törvényjavaslat alapján legalább négy egyéni jelölt állítása esetén országos listát indíthattak volna a nemzetiségek és a területi pártlistákra leadható szavazatok alternatívájaként szavazhattak volna a választók ezekre a nemzetiségi országos listákra. Ennek megfelelően minden megye területi listás – azaz pártlistás – szavazólapján szerepeltek volna a nemzetiségek országos listái is. A nemzetiségi egyéni jelöltek után a jelölőszervezetük töredékszavazatokra jogosult lett volna.[19]

A törvényjavaslat 2. § -hoz fűzött indokolása az alábbiak szerint foglalta össze ennek a speciális választójogi szabályozásnak a főbb vonásait:

„A hazánkban élő nemzeti és etnikai kisebbségek mindegyike az Alkotmány értelmében jogosult arra, hogy az Országgyűlésben közvetlen képviselettel rendelkezzen. Ez azonban csak speciális, a pozitiv diszkrimináció elvén alapuló szabályozás útján valósulhat meg. A kisebbségek preferálása elsősorban a listás szavazás keretében mehet végbe; az egyes kisebbségek térbeli szórtsága következtében azonban nehezen kivitelezhetőnek tűnik egy olyan megoldás, melyben az egyes népcsoportoknak megyei indulási jogot kell szerezniük, ezért a kisebbségek országos listát állítanak, melyek a közvetlen szavazás érdekében valamennyi területi listás szavazólapon megjelennek. A javaslat a jelöltállítást ez esetben meghatározott számú egyéni jelölt indulási jogának megszerzéséhez köti; a kisebbségek népességen belüli viszonylag alacsony számarányát figyelembe véve országos listát az a kisebbség indíthat, amely az országban legalább 4 egyéni jelöltjének a szükséges számú ajánlást összegyűjtötte. Az országos listákon – abc sorrendben – kizárólag azoknak a jelölteknek a neve szerepelhet, akik az indulás jogát megszerezték. Bizonyos nemzeti és etnikai kisebbségek alacsonyszámaránya miatt a törvény arra is lehetőséget biztosít, hogy több kisebbség közös listát állítson.”[20]

A mandátumszerzést illetően szavazatszámtól függetlenül garantáltan egy mandátumot szerzett volna minden nemzetiség. Ezt a garantált mandátumot az adott nemzetiség legeredményesebben szereplő jelöltje kapta volna meg. Ennek módját pontosan maga a javaslat sem dolgozta ki, egy ’A’ és egy ’B’ megoldást javasolt ezzel kapcsolatban. A javaslat 3. §-hoz fűzött indokolás úgy fogalmaz ezzel kapcsolatban, hogy „[A] kisebbségeken belüli politikai tagolódást is figyelembe véve képviselő az a jelölt lesz, aki az első érvényes fordulóban a legmagasabb százalékos eredményt érte el /A változat/, illetve aki az első érvényes fordulóban a legtöbb szavazatot szerezte /B változat/.”[21]

A magasabb szavazatszámot elért országos nemzetiségi listákra a garantált mandátum mellett további kedvezményes küszöbök, és ezáltal kedvezményes mandátumszerzési lehetőségek vonatkoztak volna, melyeket a javaslat 3. §-hoz fűzött indokolás az alábbiak szerint foglalt össze:

„A jelentősebb lélekszámú kisebbségek indokoltan igényelnek erőteljeseb képviseletet. Ezt a javaslat oly módon biztosítja, hogy a területi listákra leadott összes szavazat legalább 0,8 %-os eredmény esetén 2-re, 1,2 % megszerzésekor 3-ra stb. emelkedik. A 0,4 %-os küszöbhatárt az indokolja, hogy jelenleg a pártoknak a szavazatok 4 %-át kell megszerezniük ahhoz, hogy a területi, illetőleg az országos listáról mandátumhoz jussanak, a hazai kisebbségekhez tartozók száma pedig az össznépesség kb. 10 %-át teszi ki.”[22]

A Kormány által 1992. júliusában benyújtott T/6397. számú törvényjavaslat az előzőekben tárgyalt egyéni képviselői indítványhoz hasonlóan szintén országos listás rendszerben képzelte el a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozást, és a területi pártlisták alternatívájaként lehetett volna szavazni az országos nemzetiségi listákra, azaz egyéni jelölt mellett vagy területi pártlistára, vagy országos nemzetiségi listára szavazhatott volna a választó, amit más néven a szakirodalom kétszavazatos rendszernek nevez. Ugyancsak hasonlított a fentebb tárgyalt javaslathoz, hogy lehetővé tették nemzetiségi egyéni jelöltek indulását, és nemzetiségi szervezetek állíthattak volna listát, azaz a nemzetiségen belül lehetővé tette a választási versenyt. Eltérően azonban a korábban előterjesztett MSZP-s egyéni képviselői indítványtól, azonban nem volt garantált a mandátumszerzés, a nemzetiségek csupán 1-1 kedvezményes mandátumra lettek volna jogosultak, amihez 3.000 szavazatot kellett volna elérnie az adott nemzetiség egyik országos listájának.[23]

A bevezetni kívánt speciális nemzetiségi választójogi szabályok főbb jellegvonásait illetően a törvényjavaslat részletes indokolása az alábbiakat foglalta össze:

„A kisebbségek az ország különböző területein, szétszórtan élnek. így nemzetiségi, kisebbségi képviselőjelöltek állítása csakis országos listán lehetséges. Jelölteket csak bejegyzett országos kisebbségi szervezet állíthat. Az országos szervezet hangsúlyozása azért fontos, mert a kisebbségeknek több különböző helyi szervezete létezik. Ha a tervezet lehetővé tenné a helyi szervezetek által történő jelöltállítást, ez meghiúsítaná azt az elérni kívánt célt, hogy a nemzetiségi érdekek érvényesüljenek. […] Nincs akadálya annak, hogy a kisebbségi jelölt egyéni választókerületben is induljon. Ha itt mandátumot szerez, törölni kell az országos kisebbségi listáról, és helyébe a sorban utána következő jelölt lép. Kisebbségi jelölt nem indulhat párt választási listán.”[24]

A mandátumkiosztás módját illetően a törvényjavaslat részletes indokolása alapján:

„[A] kedvezményes 3 000 szavazat alapján járó mandátumokat az Országos Választási Bizottság osztja ki, és csökkenti számukkal az országos töredékszavazatokra rendelkezésre álló keretet. A töredékszavazatok országos összesítésénél össze kell számítani a kisebbségi szervezetek egyéni jelöltjének mandátum szerzéshez nem elegendő szavazatait, továbbá a kisebbségi listának a területi választókerületben megszerzett töredékszavazatait. A töredékszavazatokból először le kell vonni a kedvezményes mandátumot eredményező 3 000 szavazatot, s az ezt követően maradó szavazatszám képezi az országos töredékszavazatok alapján szétosztható mandátumok kiszámításának alapját. Az országos listás mandátumokból először a kedvezményes kisebbségi mandátumokat kell kiosztani. Ezt követően a megmaradt mandátumok oszthatók szét a párt- és kisebbségi országos listák töredékszavazatai alapján.”[25]

Az 1992-ben előterjesztett, majd visszavont javaslatokat követően 1993-ban jutott el a Kormány újabb, T/12248. számú javaslata a parlamenti zárószavazásig, amely azonban nem szerezte meg a szükséges 2/3-os többséget. A javaslat egyértelműen kétszavazatos rendszert kívánt bevezetni, hasonlóan a korábbi javaslatokhoz. A javaslat az akkori választójogi törvény 20. §-t egy új (4) bekezdéssel egészült volna ki, mely alapján „[A] területi választókerület szavazólapján szereplő kisebbségi listára bármely választópolgár szavazhat. A választópolgárnak döntenie kell, hogy pártlistára vagy kisebbségi listára szavaz-e.”[26]

A törvényjavaslat emellett egy új XI/A fejezetet iktatott volna be a választójogi törvénybe, amely a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás legfontosabb alapvető szabályait tartalmazta volna. Ezen rendelkezések szerint:

„[K]isebbségi listát csak a bíróság által bejegyzett országos kisebbségi szervezet állíthat. Párt nem állíthat kisebbségi listát. Egy nemzeti, etnikai kisebbség csak egy kisebbségi listát állíthat kisebbségek megnevezését és felsorolását a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény …. § (..) bekezdése határozza meg. Ennek alapján tizenhárom országos kisebbségi lista állítására kerülhet sor.”[27]

„A kisebbségi jelölt egyidejűleg egy egyéni választókerületben és kisebbségi listán is indítható. Ha a jelölt egyéni, illetőleg területi választókerületben mandátumot szerez, őt az országos kisebbségi listáról törölni kell. Ha a kisebbségi szervezet által jelölt egyéni választókerületi jelölt nem lesz képviselő, az így keletkezett töredékszavazatot a kisebbségi szervezet országos listájának töredékszavazataihoz kell hozzáadni.”[28] „Az a kisebbségi lista, amely a területi választókerületekben egyetlen mandátumot sem kapott, de töredékszavazatainak száma legalább háromezer, egy mandátumhoz jut. Ha a kisebbségi lista háromezer szavazattal mandátumot kapott, akkor háromezerrel csökkenteni kell töredékszavazatainak számát. Ezt követően az országos listás mandátumok kiosztásánál a kisebbségi lista a töredékszavazatok arányában kap mandátumot.”[29]

A törvényjavaslat 39. §-hoz fűzött részletes indokolása a mandátumszerzést illetően egyértelműen kimondja, tehát hogy a:

„területi választókerületben a kisebbségi lista versenyez a pártokkal. Ha a szükséges számú szavazatot elérte, akkor a területi választókerületben mandátumot kap. Ha a kisebbségi lista egyetlen területi választókerületben sem kapott mandátumot, de országos összesítésben mandátumainak száma elérte a 3.000-t, akkor a kedvezményes mandátumok közül egy mandátumot kap. Ezzel a kisebbség részére a kedvezmény megszűnik, a továbbiakban a pártokkal azonos feltételekkel juthat további mandátumhoz. A betöltetlenül maradt kedvezményes mandátum a pártok között kerül elosztásra.”[30]

Az 1993-as javaslat maradt tehát a kétszavazatos rendszernél, de ellentétben az MSZP-s képviselők 1992-es egyéni képviselői indítványával, és egyezően a korábbi kormányjavaslattal, nem biztosított volna garantált mandátumot, csupán kedvezményes mandátumszerzési lehetőséget. Az 1993-as javaslat hasonlóan az addigiakhoz, nem emelte ki a nemzetiségi választókat, azaz bármely választópolgár szavazhatott volna pártlista helyett nemzetiségi listára, ugyanakkor nemzetiségenként egy listát engedett volna elindulni a választásokon, mely utóbbi elem, mint azt később láthatjuk elfogadottá vált a magyar rendszerben.

Az 1990-1994 közötti parlamenti ciklus témánk szempontjából is lényeges jogalkotási eredménye volt a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairólszóló 1993. évi LXXVII. törvény, melynek 20. § (1) bekezdése egyértelművé tette, hogy „a kisebbségeknek – külön törvényben meghatározott módon – joguk van az országgyűlési képviseletre.”

Az 1994-1998 közötti parlamenti ciklus időszaka

A rendszerváltozást követő második parlamenti ciklusban (1994-1998) a megelőző ciklushoz hasonlóan, a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás kérdése aktívan szerepelt a politikai-közéleti és a parlamenti napirenden. Az 1994. évi választásokon győztes MSZP választási programjában és az SZDSZ-szel kiegészülve koalíciós programban is tettek ígéretet a kérdés megoldására.[31] Az 1994. évi választásokat követően a kormánykoalíció már 1994. őszére felvette a kérdés megoldását, melynek megfelelően a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal már 1994. nyarán elkészített egy koncepciót.[32] Mindezek ellenére azonban csak a parlamenti ciklus végére, 1997/1998 fordulóján került az Országgyűlés elé törvényjavaslat. Az első beterjesztett javaslatot[33] 1997. év végén visszavonta az előerjesztő, majd némileg módosított formában 1998. év elején nem sokkal a választások előtt terjesztették elő ismét.[34]

Az 1997/1998. évi javaslatok legfontosabb vonásait tömören és jól foglalta össze Világosi Gábor, a belügyminisztérium akkori államtitkára 1997. december 10-én a választójogi törvény általános parlamenti vitája során, mely szerint

„[A] kisebbségek az általános képviseleti elvtől eltérő, kedvezményes mandátumszerzés alapján juthatnak országgyűlési képviselethez. A kisebbségek számára fenntartott, maximum 13 kedvezményes mandátummal az Országgyűlés létszáma legfeljebb 399-re nő. Az országos kisebbségi önkormányzatok, illetőleg szervezetek állíthatnak kisebbségi listát. Az a kisebbségi lista, amely legalább 5000 szavazatot szerez, egy kedvezményes mandátumhoz jut. Ha nem szerez mind a 13 kisebbség egy-egy ilyen kedvezményes mandátumot, a be nem töltött helyeket azok a listák szerezhetik meg, amelyek az országos listán a mandátumszerzéshez szükséges szavazatszámnak megfelelő többletszavazattal rendelkeznek. A kisebbségi listás szavazólapra valamennyi választópolgár voksolhat, de a szavazólapot külön kérnie kell a szavazatszámláló bizottságtól, erre hirdetmény hívja fel a választópolgárok figyelmét.”[35]

Az 1998. évi javaslat annyiban módosított volna a fentieken, hogy elvetette az ún. puha regisztrációt, és a szavazólapot minden választó automatikusan megkapta volna és magasabb, 7.500 szavazatos kedvezményes küszöböt állapított volna meg.[36]

Ezen a javaslatoknak a különlegessége – mely a rendszerváltozást követő többi javaslattól, illetve a jelenlegi szabályozástól is megkülönbözteti – az ún. háromszavazatos rendszer bevezetésének kísérlete volt, mely alapján a nemzetiségi listára nem a pártlista helyett, hanem az egyéni jelöltre és a pártlistára leadott szavazat mellett lehetett volna voksolni.

A két- és háromszavatos rendszert illetően az Országgyűlés 1998. február 24-i ülésén a választójogi törvény részletes vitája során előadottak meglátásunk szerint jól szemléltetik pro és kontra a két megoldás közötti különbséget.

Az akkori kisebbik kormánypárt, az SZDSZ képviseletében Bauer Tamás képviselő szólt hozzá a vitához, aki a kétszavazatos megoldást preferálva olyan módosító javaslatot terjesztett elő a kormány-javaslathoz, ami azt teljesen átformálta volna. A kisebbik kormánypárt képviselői által benyújtott módosító javaslat alapján, ellentétben a kormány-javaslattal, nem csak a nemzetiségi önkormányzatok, hanem nemzetiségi jelölőszervezetek is állíthattak volna listát a választásokon, mely során a választók vagy pártlistára, vagy nemzetiségi listára szavazhattak volna. A választójogi kedvezmény abban merült volna ki, hogy a nemzetiségi lista mentesült volna az 5%-os bejutási küszöb alól. A képviselő szerint

„[E]z az a megoldás, mely esetben a megválasztott kisebbségi képviselő valóban a kisebbség képviselője lesz, akit kisebbségi polgáraink jelölése alapján azok választanak meg, akik számára a kisebbségi identitás annyira fontos, hogy a listák közül a kisebbségi listára szavaznak. Módosító indítványunk ezt a megoldást hozza vissza, amit leegyszerűsítve kétszavazatos rendszernek szoktak nevezni. Mi, akik ezt a módosító indítványt benyújtottuk, csak ezt a megoldást tudjuk a magyar alkotmánnyal és választójogi rendszerrel összhangban elfogadni, csak ez a megoldás az, ahol minden állampolgár ugyanúgy két szavazattal választhat képviselőt, tehát ez a megoldás az, amelyik összhangban van a választójog egyenlőségének alapvető alkotmányos elvével.”[37]

Az akkor még ellenzéki, de az azévi választást később megnyerő Fidesz részéről a parlamenti vitában Németh Zsolt képviselő szólalt fel, aki egyértelművé tette, hogy frakciója a kétszavazatos rendszerhez ragaszkodik. Álláspontja szerint olyan megoldást kell találni, amely alapján a nemzetiségek maguk választják meg képviselőiket. Elfogadhatatlannak tartotta azt a megoldást, hogy minden választó szavazhasson nemzetiségi listára. A háromszavazatos rendszert csak regisztráció esetén lehetne álláspontja szerint bevezetni, problémája alapvetően ezzel a rendszerrel a regisztráció hiánya volt. Jobbnak vélte a kormány-javaslatnál a kisebbik kormánypárt, az SZDSZ, módosító javaslatát is. Meglátása szerint a kétszavazatos rendszer azon problémája, miszerint ebben az esetben választania kell a nemzetiségi választónak párt-kötődése és nemzetiségi mivolta között, nem teljesen áll fent, tekintettel arra, hogy az egyéni jelöltre adott vokssal szintén kifejezhető a pártszimpátia.[38]

A megelőző parlamenti ciklus legnagyobb kormánypártja, az MDF képviseletében Sepsey Tamás szintén egyértelművé tette felszólalásában, hogy „egyedül a kétszavazatos rendszernek van olyan dogmatikai megvalósíthatósága, amely a választások tisztaságát és az alkotmányjogi kritériumokat megfelelően kielégíti”[39].

A kétszavazatos megoldást preferáló képviselőkkel – nyilvánvalóan – ellentétes álláspontot képviselt az akkori nagyobb kormánypárt, az MSZP, amely nevében Gellért Kiss Gábor a vitában elismerte ugyan, hogy jogilag a kétszavazatos megoldás ideálisabb lehetne, azonban a nemzetiségei viszonyokat figyelembe véve a háromszavazatos rendszert támogatja frakciója. Gellért Kis Gábor felszólalásaiban előadta, hogy

„[A]z elhangzottak alapján, meg azok számára, akik ismerik ezt a témát, egészen nyilvánvaló, hogy jogdogmatikailag a kétszavazatos rendszer valóban közelebb áll az ideálishoz, az alkotmányoshoz. A kisebbségek szociológiai helyzetét ismerve azonban azt kell mondanom, hogy ez a jogdogmatikailag helyesebb vagy helyesebbnek tetsző megoldás az itt megvalósítandó kisebbségi képviselet ügyében a nulla felé viszi el az eredményt. Ez valószínűsíthető matematikailag és ismerve a kisebbségek szociológiai helyzetét.”[40]

„Tetszik, nem tetszik, abban a pillanatban, ha a kétszavazatos rendszerben gondolkodunk, a magyarországi kisebbségek elhelyezkedését tekintve nagyon kevés esélyt biztosítunk arra, hogy képviselőket juttathassanak a parlamentbe. Lehet erre azt mondani, hogy az ő bajuk, hogy nem tudták meggyőzni az övéiket, hogy képviselőket válasszanak ide. Én ezt enyhén szólva is cinikus felfogásnak tartanám. […] A kétszavazatos rendszer azzal a kedvezménnyel, amely Bauer Tamásék módosító indítványában megfogalmazódik, azzal a látszólagos nagylelkű gesztussal, hogy az ötszázalékos küszöb rájuk nem vonatkoznék – aki ismeri a magyarországi kisebbségek szociológiai helyzetét, az tudja -, azt eredményezné, hogy a nagy kisebbségek közül jó, ha egy-egy képviselő bejutna. Ilyen fokon minimalizálni a bejutó kisebbségi képviselők számát nem egyszerűen szűkkeblűség, ez megint csak az, hogy valamit akarunk csinálni, de ha lehet, akkor ne legyen belőle semmi, vagy alig valami. Ez ide vezet. Matematikailag levezethető; ezzel sem szeretném untatni képviselőtársaimat, de higgyék el, van elég ismeretanyag a mögött, amit mondok.”[41]

A politikai ellenállást érzékelve a részletes vita napján néhány MSZP-s képviselő egy módosító javaslatot nyújtott be a törvényjavaslathoz, mely az automatizmus helyett visszavezette volt a puha regisztráció intézményét, azaz azt, hogy kérni kell a nemzetiségi szavazólapot, annak érdekében, hogy a választások nemzetiségi ága ne egy általános szimpátiaszavazás legyen, hanem azok szavazzanak (elsősorban) a nemzetiségi listákra, akiknek nemzetiségi kötődésük van.[42]

A puha regisztrációhoz való utolsó pillanatos visszatérés sem mentette meg azonban az 1998-as törvényjavaslatot, a parlament végül nem fogadta el a nagyobb kormánypárt javaslatát, így a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás kérdése ebben a ciklusban sem oldódott meg.

Megjegyzendő, hogy 1998. januárjában, azaz párhuzamosan a választójogi törvényjavaslat tárgyalásával történt egy próbálkozás a nemzetiségi parlamenti képviselet választójogon, mitöbb jogszabályon kívüli rendezésére. Bauer Tamás képviselő a Házszabályhoz nyújtott be ugyanis olyan módosító javaslatot, amely szerint a nemzetiségi önkormányzatok elnökei tisztségüknél fogva, tanácskozási joggal részt vehettek volna az Országgyűlés munkájában, és szavazati jog kivételével lényegében a képviselőket megillető jogosultságokkal rendelkeztek volna.[43] Ez a megoldás a jogköröket tekintve a jelenlegi szószólói tisztséghez hasonlítható.

Az 1998-2002 közötti parlamenti ciklus időszaka

A rendszerváltozást követő harmadik parlamenti ciklusban (1998-2002) nem került a parlament plénuma elé törvényjavaslat a nemzetiségekre vonatkozó speciális országgyűlési választási szabályozás tárgyában, azonban ebben a ciklusban is foglalkoztak a kérdéssel az Országgyűlésben, bizottsági szinten.

Az ezredforduló idején a nagyobbik kormányzó párt, a Fidesz koncepciója kétszavazatos rendszert képzelt el, melyben a választónak dönteni kellett volna aközött, hogy pártlistára vagy nemzetiségi listára szavaz. Nemzetiségi listákat csak az országos nemzetiségi önkormányzatok állíthattak volna, és csak a lista első helyén szereplő jelöltre vonatkozott volna a kedvezményes kvóta, amely ebben a koncepcióban 5.000 szavazat lett volna.[44] Megjegyzendő, hogy a 2011-ben években végül megvalósult szabályozás sokban hasonlít ehhez a koncepcióhoz.

Megemlítendő, hogy ebben a ciklusban, hasonlóan az előzőhez, szintén felmerült a szószólói intézmény egyfajta előképe. 1999-ben az Igazságügyi Minisztérium akkori helyettes-államtitkára, Pálffy Ilona jegyzett egy olyan munkaanyagot, amely szerint az országos nemzetiségi önkormányzatot megválasztó elektori testület nemzetiségenként egy-egy kisebbségi ügyvivőt választott volna, akik nem váltak volna parlamenti képviselőkké, azonban hozzájuk hasonló jogállás illette volna meg őket (pl.: bizottsági munkában való részvétel, felszólalás, kérdés, interpelláció joga).[45]

A 2002-2010 közötti parlamenti ciklusok időszaka

A kétezres években soron következő két parlamenti ciklusban (2002-2006 és 2006-2010) a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás kérdése lekerült a parlamenti napirendről. Ebben az évtizedben Kállai Ernő, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa tartotta valamelyest napirenden a kérdést, aki 2008-ban, az Országos Kisebbségi Önkormányzatok Elnökeinek kérésére, egy koncepciót dolgozott ki a nemzetiségek parlamenti képviseletének megoldása érdekében, melyet az Ombudsman az akkori Kormány képviselője részére átadott. A Kállai féle 2008-as koncepció alapján az egyes nemzetiségek egy-egy, egész országra kiterjedő személyi alapú választókörzetet képeztek volna. A nemzetiségek kétszavazatos rendszerben, a pártlisták alternatívájaként szavazhattak volna a nemzetiségük listájára. A koncepció a nemzetiségi jelölőszervezeteket jogosította volna listaállításra, tehát az egyes nemzetiségi személyi alapú választókerületeken belül külön nemzetiségi választási verseny zajlott volna. Mindezek mellett lényegesnek tartjuk, hogy a koncepció nemzetiségi választói névjegyzék bevezetését irányozta elő, mely felett az adott nemzetiség külön erre a célra létrehozott bizottsága diszponált volna, és jogosult lett volna megítélni, hogy a kérelmező az adott kisebbség tagjai közé tartozik-e. Amennyiben kétsége merült volna fel a kérelmező identitását illetően, és hogy esetleg választási visszaélés szándékával történt a jelentkezés, visszautasíthatta volna a névjegyzékbe történő felvételi kérelmet. A választójogi kedvezményt illetően egy mandátum erejéig 1000 szavazat elérését követelte volna meg adott nemzetiségtől, erre a legtöbb, 1000-nél több voksot szereztt nemzetiségi lista lett volna jogosult. A koncepció, egyebekben pedig az 5%-os bejutási küszöb alól adott volna felmentést a nemzetiségi listák részére.[46]

A nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás koncepciója 2010-ben

A 2010-es évtized beköszöntével hosszú tétlenség után felgyorsult a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás megalkotásának folyamata. 2010-ben, még az azévi országgyűlési választásokat megelőzően fogadták el a 20/2010. (II. 26.) OGY határozatot, melyben az Országgyűlés felkérte a Kormányt, hogy dolgozza ki a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési képviseletéről szóló törvényjavaslatot és azt 2012. december 31-ig terjessze az Országgyűlés elé. A határozat szerint törvénynek úgy kell hatályba lépnie, hogy garantálja a kisebbségek képviseletének megvalósulását a 2014. évi országgyűlési választásokat követően megalakuló Országgyűlésben. A törvényjavaslat megalkotása során a következő elveket kell figyelembe venni: a nemzeti és etnikai kisebbségek parlamenti képviselete teljes jogú képviselet; alkotmányos, valamennyi kisebbség számára az országgyűlési képviselet elnyerésének reális esélyét nyújtó szükséges és elégséges kedvezmény biztosítása. A határozat leszögezte továbbá, hogy amennyiben több, jogilag, szakmailag és az érdekképviseletek által is elfogadott konszenzusos megoldás kerül kidolgozásra, úgy azok közül legfeljebb két változatot tartalmazzon az Országgyűléshez benyújtandó törvényjavaslat.[47]

A 2010. évi országgyűlési választásokat követően akként módosították az Alkotmányt, hogy az újonnan létrehozott 20. § (1) bekezdés értelmében „az országgyűlési képviselők száma legfeljebb kettőszáz. A nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletére további, legfeljebb tizenhárom országgyűlési képviselő választható.” Az alkotmánymódosítás általános indokolása szerint „Egyúttal egy 1992 óta húzódó alkotmányos mulasztást kíván pótolni a Javaslat azzal, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési képviseletének szabályozására is irányt szab, számukra a kétszáz fős korláton felül, további országgyűlési képviselők választásra biztosít lehetőséget.”[48]

Az alkotmánymódosítást követően rövidesen a kormánypártok benyújtották T/18. számú törvényjavaslatukat, melyben a nemzetiségekre vonatkozó speciális szabályokat is megállapítottak. A törvényjavaslatban foglalt szabályozás lényege, mint ahogy azt alább az általános indokolásból is kiolvashatjuk, hogy azon társadalmi szervezetek, amelyek a kisebbségi önkormányzati képviselők választásán is indulhatnak, kisebbségi listát állíthatnak[49] amennyiben legalább öt egyéni választókerületben jelöltet állítottak.[50] Lényeges tehát, hogy ez a törvényjavaslat engedte (volna) az adott kisebbség egyes listái közötti választási versengést. A javaslat kimondta azt is, hogy a választó egy listára szavazhat,[51] azaz ún. kétszavazatos rendszert alkottak, melyben a szavazónak választania kell, hogy vagy nemzetiségi listára, vagy pártlistára szavaz. A kedvezményes mandátum megszerzéséhez a javaslat az egy listás mandátum megszerzéséhez szükséges szavazat egyharmadánál több szavazat megszerzését írta elő, és rendelkezett arról is, hogy a kedvezményes mandátumok nem csökkentik az Országgyűlés listás mandátumainak számát, hanem a kedvezményes mandátumok számával növekszik a parlament létszáma.[52]

A T/18. számú törvényjavaslat általános indokolása szerint:

„a Javaslat új elemként kívánja bevezetni a magyar választási rendszerbe a kedvezményes kisebbségi mandátumot. A parlament régi adóssága a kisebbségek országgyűlési képviseletének biztosítása. A Javaslat szerint, a kisebbségi jelölő szervezetek – a törvényben meghatározott kedvezményekkel – olyan mandátumokat szerezhetnek, amelyek nem csökkentik a pártok által megszerezhető mandátumok számát, ezekkel a mandátumokkal az Országgyűlés létszáma megnövekszik. A kisebbségi jelölő szervezetek kedvezményesen állíthatnak országos listát, rájuk az úgynevezett 5 %-os küszöb nem vonatkozik, és első mandátumuk megszerzéséhez elegendő az egy mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatszám egyharmadánál több szavazat megszerzése is. Ennél nagyobb kedvezmény biztosítása már súlyosan sértené a választójog egyenlőségének alkotmányos alapelvét.”

A T/18. számú törvényjavaslatot végül az előterjesztők visszavonták, így a benne foglaltak nem kerültek a magyar jogrendszerbe, csupán elméleti-tudományos kutatásunk szempontjából bír jelentőséggel. 2010-ben az Országgyűlés Alkotmányügyi, Igazságügyi és Ügyrendi Bizottsága az országgyűlési képviselők számának csökkentéséhez szükséges választójogi reformot előkészítő albizottságot hozott létre, mely egyebek mellett a nemzetiségek parlamenti képviseletére vonatkozó legfőbb koncepcionális elképzeléseket vizsgálta meg.[53]

Összefoglalás

A rendszerváltozástól a jelenlegi nemzetiségekre vonatkozó kedvezményes választójogi szabályozás megszületéséig egy sajátos dinamikát észlelhetünk a jogalkotást illetően. A rendszerváltozástól nagyságrendlileg az ezredfordulóig, de főleg az első két parlamenti ciklusban a nemzetiségekre vonatkozó speciális választójogi szabályozás a jogalkotás, mitöbb a közéletnek egy sokszor visszatérő, napirenden lévő témája volt. Láthatjuk, hogy az akkori legolvasottabb közéleti-politikai napilapok visszatérően foglalkoztak a kérdéssel,[54] és az első két parlamenti ciklusban is a kormánypártok feltett szándéka volt megoldani a kérdést. Mindkét parlamenti ciklusnak a végén gyorsultak fel az események, melynek eredményei megbukott törvényjavaslatok lettek. A harmadik parlamenti ciklus első felében az akkori kormánypárt még szintén komolyabban foglalkozott a kérdéssel, ezt követően a kétezres években azonban a nemzetiségekre vonatkozó jogalkotási szándék háttérbe szorult, lekerült a közéleti-politikai napirendről. A mellőzöttség évei után 2010-ben újra feltűnt a közéleti-politikai napirenden a kérdés, melynek betetőzése lett végül a 2011-ben megalkotott, ma is hatályos szabályozás.

Bibliográfia

Cserny Ákos (et al.): A képviseleti demokrácia érvényesülése. A választójog és a választásokkal kapcsolatos szabályozás, in Patyi András – Téglási András (szerk.): Államtan és a magyar állam szervezete, Budapest, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó, 2013.

Cservák Csaba: Milyen a magyar kormányzati rendszer? – A kormányforma fejlődése és problémái, Jogelméleti Szemle, 2001/4.

Cservák Csaba: Választási rendszerek – és az új magyar megoldás, in Rixer Ádám (szerk.): Állam és közösség: Válogatott közjogi tanulmányok Magyarország Alaptörvénye tiszteletére, Budapest, KRE-ÁJK, 2012.

Kukorelli István: A nemzetiségek jogállása a rendszerváltozás éveiben – kísérletek országgyűlési képviseletük szabályozására, Parlamenti Szemle, III. évf., 2018/1.

Móré Sándor: A nemzetiségi szószólók részvétele a jogalkotásban, in Peres Zsuzsanna – Pál, Gábor (szerk.): Ünnepi tanulmányok a 80 éves Tamás András tiszteletére. Semper ad perfectum, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021.

Pap András László: A kisebbségek parlamenti képviselete összehasonlító alkotmányjogi szempontból, doktori értekezés, ELTE-ÁJK, 2004.

Szabó Zsolt: A nemzetiségi szószólók, in Karsai József (szerk.): A képviselők és a nemzetiségi szószólók jogállása és javadalmazása: 2014–2018-as ciklus, Budapest, Országgyűlés Hivatala, 2014.

Egyéb források

Bauer Tamás felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/bauer-tamas-DBA9D/

Bihari Mihály felszólása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat, valamint a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat együttes általános vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1997-evi-oszi-ulesszak-CB2A1/1997-december-10-330-szam-D8472/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-valamint-a-valasztasi-eljarasrol-szolo-1-D8640/dr-bihari-mihaly-D86A7/

Gellért Kis Gábor felszólalása I., Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/gellert-kis-gabor-DBB6E/

Gellért Kis Gábor felszólalása II., Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/gellert-kis-gabor-DBACE/

Németh Zsolt felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/nemeth-zsolt-DBB50/

Sepsey Tamás felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/dr-sepsey-tamas-DBB74/

Világos Gábor felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat, valamint a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat együttes általános vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1997-evi-oszi-ulesszak-CB2A1/1997-december-10-330-szam-D8472/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-valamint-a-valasztasi-eljarasrol-szolo-1-D8640/dr-vilagosi-gabor-D8643/

Hivatkozások

  1. Ld. Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény (Vjt.) ↑
  2. A magyar választási rendszer átalakulásáról és ennek keretében a magyar választójog nemzetiségekre vonatkozó speciális szabályozásáról ld. Cservák Csaba: Választási rendszerek – és az új magyar megoldás, in Rixer Ádám (szerk.): Állam és közösség: Válogatott közjogi tanulmányok Magyarország Alaptörvénye tiszteletére, Budapest, KRE-ÁJK, 2012, 289–305. ↑
  3. A speciális jellegű, és e tanulmányban nem tárgyalt nemzetiségi szószólókról ld. Szabó Zsolt: A nemzetiségi szószólók, in Karsai József (szerk.): A képviselők és a nemzetiségi szószólók jogállása és javadalmazása: 2014–2018-as ciklus, Budapest, Országgyűlés Hivatala, 2014, 49–52. ↑
  4. A nemzetiségi szószólók parlamenti munkáját illetően részletesen ld. Móré Sándor: A nemzetiségi szószólók részvétele a jogalkotásban, in Peres Zsuzsanna – Pál, Gábor (szerk.): Ünnepi tanulmányok a 80 éves Tamás András tiszteletére. Semper ad perfectum, Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2021 481–491. ↑
  5. Pap András László: A kisebbségek parlamenti képviselete összehasonlító alkotmányjogi szempontból, doktori értekezés, ELTE-ÁJK, 2004, 157. ↑
  6. Az 1989. évi XXXI. törvénnyel módosított 1949. évi XX. törvény 68. § (1) bekezdés ↑
  7. Kukorelli István: A nemzetiségek jogállása a rendszerváltozás éveiben – kísérletek országgyűlési képviseletük szabályozására, Parlamenti Szemle, III. évf., 2018/1, 10–11. ↑
  8. Uo. 12. ↑
  9. Uo. ↑
  10. Az 1990. évi XVI. törvénnyel módosított 1949. évi XX. törvény 68. § (3) bekezdés ↑
  11. Lényegében tehát közvetett módon kooptálás útján került volna sor a nemzetiségi képviselők megválasztására. Ld. erről részletesebben: Cserny Ákos (et al.): A képviseleti demokrácia érvényesülése. A választójog és a választásokkal kapcsolatos szabályozás, in Patyi András – Téglási András (szerk.): Államtan és a magyar állam szervezete, Budapest, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó, 2013, 133–134. ↑
  12. 1990. évi XVII. törvény 1. §; 2. § (1) bekezdés; 5. § bekezdés ↑
  13. 1990. évi XXXVI. törvény 1. § ↑
  14. Magyar Nemzet 1990. május 30. 3.p. ↑
  15. Magyar Nemzet 1990. május 22. 3.p. ↑
  16. A magyar kormányzati rendszerről részletesen Ld. Cservák Csaba: Milyen a magyar kormányzati rendszer? – A kormányforma fejlődése és problémái, Jogelméleti Szemle, 2001/4. ↑
  17. 1990. évi XL. törvény indokolás ↑
  18. T/5331 számú törvényjavaslat ↑
  19. Uo. ↑
  20. Uo. ↑
  21. Uo. ↑
  22. Uo. ↑
  23. T/6397 számú törvényjavaslat ↑
  24. T/6397 számú törvényjavaslat részletes indokolás 18. §-hoz (az új 57. §-hoz) ↑
  25. T/6397. számú törvényjavaslat részletes indokolás 18. §-hoz (az új 60. §-hoz) ↑
  26. T/12248. számú törvényjavaslat 16. §-ával módosítani kívánt Vjt. 20. § (4) bekezdés ↑
  27. T/12248. számú törvényjavaslat 39. §-ával módosítani kívánt Vjt. 46/B. § (1) bekezdés ↑
  28. T/12248. számú törvényjavaslat 39. §-ával módosítani kívánt Vjt. 46/B. § (6)-(7) bekezdések ↑
  29. T/12248. számú törvényjavaslat 39. §-ával módosítani kívánt Vjt. 46/E. § (2) bekezdés ↑
  30. T/12248. számú törvényjavaslat 39. §-hoz fűzött részletes indokolás ↑
  31. Bihari Mihály, az Országgyűlés 1997. december 10-i ülésén elhangzott felszólalásában egyértelműen kijelenti, hogy az 1994-es választások során, a választásokat megnyerő MSZP a választási programjában és a koalíciós kormányprogramban is aktívan foglalkozott nemzetiségek parlamenti képviseletének kérdésével, mely utóbbi tárgyalása során a kérdés rendezésének szükségessége mellett foglaltak állást. „Ez a megoldás és egyáltalán a nemzetiségi képviselet megoldása a Szocialista Párt választási programjában szerepelt, a koalíciós kormányprogramban szerepelt, és a tárgyalások során ennek a szükségességét mindvégig kifejezésre juttatták a Szocialista Párt részéről tárgyaló Gellért Kis Gábor, Jakab Róbertné, Toller László vagy Tabajdi Csaba egyaránt.” Ld. Bihari Mihály felszólása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat, valamint a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat együttes általános vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1997-evi-oszi-ulesszak-CB2A1/1997-december-10-330-szam-D8472/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-valamint-a-valasztasi-eljarasrol-szolo-1-D8640/dr-bihari-mihaly-D86A7/ (letöltés ideje: 2021. május 24.) ↑
  32. Pap: A kisebbségek parlamenti képviselete, 164. ↑
  33. T/5233. és T/5234. számú törvényjavaslatok ↑
  34. T/5390. számú törvényjavaslat ↑
  35. Ld. Világos Gábor felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat, valamint a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat együttes általános vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1997-evi-oszi-ulesszak-CB2A1/1997-december-10-330-szam-D8472/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-valamint-a-valasztasi-eljarasrol-szolo-1-D8640/dr-vilagosi-gabor-D8643/ (letöltés ideje: 2021. május 24.) ↑
  36. Pap: A kisebbségek parlamenti képviselete, 173. ↑
  37. Ld. Bauer Tamás felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/bauer-tamas-DBA9D/ (letöltés ideje: 2021. május 24.) ↑
  38. Ld. Németh Zsolt felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/nemeth-zsolt-DBB50/ (letöltés ideje: 2021. május 24.) ↑
  39. Ld. Sepsey Tamás felszólalása, Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/dr-sepsey-tamas-DBB74/ (letöltés ideje: 2021. május 24.) ↑
  40. Ld. Gellért Kis Gábor felszólalása I., Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/gellert-kis-gabor-DBB6E/ (letöltés ideje. 2021. május 24.) ↑
  41. Ld. Gellért Kis Gábor felszólalása II., Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat részletes vitája, Arcanum, https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/OGYNaplo-orszaggyulesi-naplo-1990-2019-4/19941998-657F7/1998-evi-tavaszi-ulesszak-D8E33/1998-februar-24-339-szam-DB3BF/az-orszaggyulesi-kepviselok-valasztasarol-szolo-1989-evi-xxxiv-torveny-modositasarol-szolo-torvenyjavaslat-reszletes-vitaja-DBA97/gellert-kis-gabor-DBACE/ (letöltés ideje: 2021. május 24.) ↑
  42. Ld. Uo. ↑
  43. Pap: A kisebbségek parlamenti képviselete, 165. ↑
  44. Ld. Fidesz-javaslat kisebbségi képviseletre, index.hu, 2000. https://index.hu/belfold/hirek/3887/ (letöltés ideje: 2021. május 15.), valamint A Fidesz szerint csak kisebb létszámú Országgyűlés esetén képviseltethetik magukat a parlamentben a kisebbségek, origo.hu, 2000. https://www.origo.hu/itthon/20000516afidesz.html (letöltés ideje: 2021. május 15.) ↑
  45. Pap: A kisebbségek parlamenti képviselete, 177-178. ↑
  46. A Kállai Ernő féle 2008-as koncepció online elérhető: http://www.kallaierno.hu/data/files/kisebbsegek_parlamenti_kepviseletenek_koncepcioja_2008_02_05_nBLQS4.pdf (letöltés ideje: 2021. május 24.) ↑
  47. 20/2010. (II. 26.) OGY határozat ↑
  48. Ld. Országgyűlés hivatala T/9. szám alatt 2010. május 14-én érkeztetett iromány általános indokolás ↑
  49. T/18. sz. törvényjavaslat (2010) 4. § (3) ↑
  50. T/18. sz. törvényjavaslat (2010) 5. § (4) ↑
  51. T/18. sz. törvényjavaslat (2010) 7. § (1) ↑
  52. T/18. sz. törvényjavaslat (2010) 7. § (4) ↑
  53. 37/2010. (VI. 16.) OGY határozat és ld. pl.: Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottsága Az országgyűlési képviselők számának csökkentéséhez szüksége választójogi reformot előkészítő albizottság AIB-V-3/2010. (AIB-V-3/2010-2014.) sz. jegyzőkönyve (2010. október 26.) ↑
  54. Ld. pl. Magyar Nemzet 1990. május 22. 3.; Magyar Nemzet 1990. május 30. 3.; Magyar Nemzet 1994. január 25. 1.; Népszabadság 1997. november 12. 4.; Népszabadság 1997. november 25. 5. ↑

 

Beküldve:

Lajos Edina: A jog és erkölcs összefüggésének alapjai

Az erkölcsöt és a jogot hagyományosan két különböző, önálló szabályrendszernek tekinthetjük, amelyek esetében mindegyiknek megvan a maga eltérő funkciója, eszközrendszere. A célok azonban nem állnak távol egymástól, így a két normarendszer szorosan kapcsolódik egymáshoz.[1] A jog és erkölcs kapcsolatát ad absurdum csak egyes diktatúrákban kérdőjelezték meg.[2]

A jog egyrészt olyan magatartások tanúsítását várja el, amelyek az erkölcs értékrendje szerint is követendők, másrészt az olyan viselkedést tiltja, amelyet nem tekintünk etikusnak. A két normarendszer tartalma azonos tendenciát mutat.

Mind az erkölcsi, mind a jogi szabályok között találunk olyanokat, amelyek a társadalom egészére – valamennyi vagy közel valamennyi tagjára – vonatkoznak, és olyan normákat is, amelyek egy szűkebb csoport magatartását hivatottak befolyásolni. E közös vonáson túl azonban azt állapíthatjuk meg, hogy a jogi normák jellemzően az általánosításnak magasabb fokán állnak, hatókörük (jogi nyelven személyi hatályuk) szélesebb.[3]

A morál az egyes ember magatartása felé a legszélesebb társadalmi közössége által vallott és elvárt helyességi mércéket jelenti.

Számtalan magatartási normát követünk, melyek konkrét részleteit udvariassági és illembeli szempontok is formálták, de ezek mellett a közösségünk egyéni viselkedésektől általánosan elvárt helyességi mércéi (a becsületesség, a segítőkészség stb.) is rajta hagyták lenyomatukat. A morál így nyomokban minden közösségi normában és normakövetésben benne van egy bizonyos fokig.[4]

A jog erkölcshöz közelítésének fontos eleme volt például, amikor Trócsányi László igazságügyi miniszterként előterjesztette, hogy erkölcsi bizonyítványra legyen szükség a polgármesterséghez.[5]

A szakirodalomban a morál- és erkölcselméletek tekintetében két ellentétes pólus kezdett kikristályosodni. Egyikben (Hegelhez, Jheringhez, Nicolai Hartmannhoz köthetjük leginkább), amely mai formáját a közösségelvű morálelméletekben nyerte el (Mclntyre, Michael Sandel, Charles Taylor) „a társadalmi közösség szellemi képződményeinek szintjén önálló erkölcsi/morális szabály- és értékrendszer létezik, melyet a mindenkori új generációk tagjai csak szocializálnak, belsővé tesznek, és ezután az ehhez való igazodást belülről a lelkiismeret, kívülről a közösségi helytelenítés szankcionálja”[6]. Ezt hívjuk gyakran közerkölcsnek.

A másik nagy megközelítés a felvilágosodás individualista szellemében fogant (Kant), mai hirdetője főképp Habermas. Ezen felfogás a morált az egyes ember tudatos döntéséhez köti, és „eltekint a társadalomban létező és az egyént kívülről kötő morális/erkölcsi szabályok lététől”.[7] A morális/erkölcsi értékek rendszerének tudatos individuális alakítása elé semminemű korlátot nem állít a már kvázi eleve létező közösségi erkölcs. Ezt nevezzük kritikai morálnak.[8]

Kálvin János nézetei szerint az ember életében kétféle kormányzat létezik. Az egyik a ’belső emberben székel’, a másik a polgári intézményeket és a ’külső erkölcsi jogrendet’ érinti.[9] Megállapíthatjuk tehát, hogy a református kiindulópont szerint a jog és erkölcs rendkívül szoros összefüggést mutat. A hagyományos erkölcs ’belső erkölcs’, míg a jognak ’külső’ morális jellege van. A Biblia is összekapcsolja a két normát, többek között a királyokat arra szólítja fel, hogy tegyenek ítéletet és igazságot. Utóbbin érthetjük az ártatlanok gondját viselni, felkarolni, megvédeni, megbosszulni és megszabadítani. Ítéletet tenni pedig azt jelenti: szembeszállni a gazemberekkel, megakadályozni erőszakoskodásukat, megbüntetni vétkeiket.[10] Mai jogtudományi terminológiával az első az állam tevőleges magatartásának szabályozása (tehát a 21. században már jogi jelleget is ölt ezen elvárás), míg utóbbi a tág értelemben vett büntetőjog területéhez tartozik. A jóléti jogállamban[11] a gondoskodás morális elvárásból már jogilag előírttá vált, témánk szempontjából leginkább az alkotmányjoghoz, közigazgatási joghoz, és áttételesen (pl. a fogyasztóvédelem révén) a polgári joghoz tartozik.

Elvi síkon létezhet erkölcstelen, de jogszerű, illetőleg erkölcsös, de jogtalan cselekedet is. Előbbire tipikus példa a véleménynyilvánítás szabadságába eső, de indokolatlanul bántó, sértő közlés. A jogilag nem garantálható vagy bizonyítható vagy ígéretek be nem tartása érdemelhet még ehelyütt említést. Utóbbi lehet egyes társadalmi csoportok morális megítélése szerint az adókikerülés. Egyértelműbb példa egy gyengébb személy fizikai megvédése, amely esetben ad absurdum a bíróság nem veszi figyelembe a jogos védelmet, és szankciót szab ki.

Ha a jogalkotást és a jogalkalmazást egy komplex folyamatnak tartjuk, a jog és erkölcs összefüggése kapcsán az alábbi distinkciókat alapozhatjuk meg.

Ha a jogalkotás és a jogalkalmazás terén is együtt jár a jog és erkölcs, akkor nem merül fel jogi aggály. Ugyanígy a másik véglet esetében. Amennyiben a jogalkotás és a jogalkalmazás is erkölcstelen, akkor viszont megállapíthatjuk, hogy szinte orvosolhatatlan jogi problémával szembesülünk. Egy nem kellően átgondolt (de nem feltétlenül alkotmányellenes) jogszabály merev, betű szerinti értelmezése összességében

Bonyolultabb a kérdés, ha a jogalkotás erkölcsileg adott esetben nem kifogásolható, viszont a jogalkalmazás során morális aggályok vetődnek fel. Ezen alternatíva szerint az vizsgálandó, hogy vajon az erkölcsi hiba jogi (vagy különösen alapjogi) hibának is tekinthető-e egyúttal. A jogszerűtlenségnek számító aggályt a jogorvoslati rendszer a fellebbezés és felülvizsgálat révén tudja megoldani. Mi a válasz a problémára, ha a legfelsőbb bírói szinten (is) morálisan aggályos a jogalkalmazás? Ennek kiküszöbölésének intézménye az alkotmánybíráskodás és leginkább a valódi alkotmányjogi panasz.

Szintén mélyebb tudományos elemzést igényel, ha a jogalkotás tekintetében nem jár együtt a jog(szerűség) és az erkölcs. Meg tudja-e oldani ezen problémát a jogalkalmazás? Ez azért összetett kérdés, mert a kontinentális jogban nem megengedett a contra legem jogalkalmazás. (Utóbbi esetben orvosolhatók az ilyen aggályok, de tegyük hozzá, a contra legem bírói döntések hosszú távon erodálják a jogbiztonságot.) Kicsi a mozgástér, ahol a rendkívül bölcs igazságszolgáltatás (illetőleg egyéb eseti döntések) keze nincs annyira megkötve a tételes jogszabályok által, hogy jogszerűtlenséget is jelentő erkölcstelenség miatt hibás normákat joghátrányt nem okozva alkalmazza. Ennek elősegítésére rendelkezésre áll a jogértelmezés 12 módszere, terjedelmét tekintve pedig a szűkítő vagy kiterjesztő interpretáció. És ehelyütt is megemlítendő, hogy az alkotmányjogi panasz sokszor ’utolsó mentsvár’ lehet. (Azért is, mert van átjárhatóság a bírói döntéssel szembeni és a jogszabály alkalmazásával szembeni alkotmányjogi panasz között, vagyis a 2011. évi CLI. törvény 26. § és 27. § tekintetében.)

Elkülöníthetünk formai és tartalmi erkölcstelenséget a jogalkotásnál. Előbbin azt érthetjük, hogy valamilyen erkölcstelen szándéktól vezérelve eljárási hiba lép fel a jogalkotás menetében. Az ilyen hibát természetszerűleg a jogalkalmazás nem tudja orvosolni. Hozzátehetjük, rendkívül speciális esetben az alkotmányjogi panasz ilyenkor is segíthet, mert az akár formai okból alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazását is megtilthatja, egyedi ügyre kiható visszamenőleges hatállyal is. Ha pedig az ellenkezője lenne sérelmes az érintett félnek, a taláros testület a formai okból megsemmisített jogszabály érvénytelenségének beálltát meghatározott (jövőbeli) időponthoz is kötheti. Így a formailag aggályos jogszabály, ha tartalmában nem alapjogsértő, kiválthatja még a kívánt joghatást.

(A jogalkalmazás formai hibája szintén valamilyen morálisan aggályos eljárási hiba. Ez lényegében a bírói függetlenség és pártatlanság sérelme, és a tisztességes eljáráshoz való jog oldaláról támadható a sérelmet szenvedett személy részéről.

Szintén disztingválni lehet a ’véletlenül erkölcstelen’, vagyis valamilyen jogalkotási, törvényelőkészítési mulasztás miatt morális hibában szenvedő jogszabályok, illetőleg a szándékosan valakinek előnyt vagy hátrányt ’okozni kívánó’ normák között. Természetesen alapjogi oldalról szemlélve mindkét kategória aggályos, de a szándékos erkölcstelenség még nagyobb justizmord.

Figyelemre méltó, hogy morális aspektusból a formailag jogszerű, de tartalmában alapjogsértő aktusokról szoktunk értekezni. Megfigyelhető azonban egy új tendencia a közbeszédben, és ennek alátámasztására a szakzsargonban. Ez pedig a ’formailag alapjogvédő’ de tartalmában erkölcstelen esetek köre. (Ilyenkor tehát a ’jog belseje’ felől haladunk aggályos módon a politika világa felé.)[12] Ehelyütt említhető meg a Böckenförde-paradoxonnak nevezett jelenség is, amely értelmében a modern, demokratikus jogállam működésében nem garantáltak azon feltételeket, amelyek pedig magát a demokratikus jogállam létrejöttét lehetővé tették.[13]

Bibliográfia

Böckenförde, Ernst-Wolfgang: Staat, Gesellschaft, Freiheit, Frankfurt A. M., Suhrkamp Verlag, 1976.

Jakab Éva: Gondolatok Pólay Elemér korai tanulmányaihoz: a nemzeti szocializmus és a római jog, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, X. évf., 2020/2.

Kálvin János: Institutio – a keresztyén vallás rendszere II., Budapest, A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2014

Miskolczi-Bodnár Péter: Az erkölcs és a jog szoros kapcsolata, Polgári Szemle, XI. évf., 2015/4-6.

Schanda Balázs: Stabilitás és bizonytalanság a magyar állami egyházjogban. Húsz évvel az 1990. évi IV. törvény után, Jogtudományi Közlöny, LXV. évf., 2010/1.

Pokol Béla: Jog és morál, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, I. évf., 2011/2.

Pokol Béla: Morálelméleti tézisek: összefoglalás, Jogelméleti Szemle, 2010/1.

Varga Zs. András: A közigazgatás és a közigazgatási jog alkotmányos alapjai, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017.

Egyéb források

Balog Zoltán előadása a Polgári Magyarországért Alapítvány és a Hanns Seidel Alapítvány közös konferenciáján, 2018. december 7.

Óriási ötlete támadt Trócsányi miniszter úrnak, Magyar Nemzet, 2016. szeptember 2. https://magyarnemzet.hu/belfold-archivum/2016/09/oriasi-otlete-tamadt-trocsanyi-miniszter-urnak

Hivatkozások

  1. Ld. Miskolczi-Bodnár Péter: Az erkölcs és a jog szoros kapcsolata, Polgári Szemle, XI. évf., 2015/4-6, 27–33. ↑
  2. Ld. Jakab Éva: Gondolatok Pólay Elemér korai tanulmányaihoz: a nemzeti szocializmus és a római jog, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, X. évf., 2020/2, 127. ↑
  3. Ld. Miskolczi-Bodnár: Az erkölcs és a jog, 28. ↑
  4. Pokol Béla: Morálelméleti tézisek: összefoglalás, Jogelméleti Szemle, 2010/1, 1. ↑
  5. Ld. Óriási ötlete támadt Trócsányi miniszter úrnak, Magyar Nemzet, 2016. szeptember 2. https://magyarnemzet.hu/belfold-archivum/2016/09/oriasi-otlete-tamadt-trocsanyi-miniszter-urnak ↑
  6. Pokol Béla: Jog és morál, Acta Universitatis Szegediensis : forum : acta juridica et politica, I. évf., 2011/2, 109–155, 109. ↑
  7. Uo. ↑
  8. Figyelemre méltó, hogy vallási közösségek hitelveire használja még a jogdogmatika a ’valláserkölcs’ kifejezést is. Vö. Schanda Balázs: Stabilitás és bizonytalanság a magyar állami egyházjogban. Húsz évvel az 1990. évi IV. törvény után, Jogtudományi Közlöny, LXV. évf., 2010/1, 3–12. ↑
  9. Kálvin János: Institutio – a keresztyén vallás rendszere II., Budapest, A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2014, 509. ↑
  10. Kálvin: Institutio, 518. ↑
  11. Vö. Varga Zs. András: A közigazgatás és a közigazgatási jog alkotmányos alapjai, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2017, 38. ↑
  12. Balog Zoltán Püspök Úr, a Református Zsinat lelkészi elnöke hívta fel rendkívüli lényeglátással a figyelmet, hogy „harmadik, sőt, „negyedik, ötödik generációs emberi jogokra” hivatkozva próbálnak meg önös érdekből erkölcsileg lejáratni egyes személyeket, akár egyházakat, és megbontani azt a konszenzust, ami a klasszikus emberi jogok tekintetében eddig vitathatatlanul fennállt.Ld. Balog Zoltán előadása a Polgári Magyarországért Alapítvány és a Hanns Seidel Alapítvány közös konferenciáján, 2018. december 7. ↑
  13. Ld. Böckenförde, Ernst-Wolfgang: Staat, Gesellschaft, Freiheit, Frankfurt A. M., Suhrkamp Verlag, 1976. ↑

 

Beküldve:

Kim Heung Sik: A koreai keresztyén diákevangéliumi mozgalom

(Bevezetés – magyarul)

A Koreai Köztársaság protestáns keresztyénsége körülbelül 140 éves. Ez alatt a viszonylag rövid idő alatt a keresztyének száma gyorsan megnövekedett, és meghaladta a teljes lakosság 20 százalékát. A protestáns keresztyénség növekedésének hátterében a keresztyén fiatal diákok evangéliumi mozgalmának fontos szerepe volt. A keresztyén diákmozgalmi egyesületek tevékenységének köszönhetően a koreai nép lelki ébredése indult el, és az ún. Han-folyó csodája nagy változást és fejlődést hozott. Jelen írásom célja megvizsgálni, hogy a keresztyén ifjúsági diákmozgalom milyen fontos szerepet játszott a koreai keresztyénség rövid, 140 éves történetében.

(Introduction – English)

The Protestant Christianity in the Republic of Korea is approximately 140 years old. During this relatively short time, the number of Christians grew rapidly, exceeding 20% of the total population. The evangelical movement of young Christian students played an important role in the background of the growth of Protestant Christianity. Thanks to the actions of Christian student movement associations, a spiritual awakening began in the Korean people, and the so-called miracle of Han River brought a great change and growth. The goal of this essay is to examine how important the Christian youth student movement has been in this short 140-year-old history of Christianity in Korea.

A koreai protestáns keresztyén egyház 140 éves története

A koreai protestáns egyház 140 éves múltra tekint vissza. A koreai keresztyénség történetére visszatekintve elmondható, hogy nehéz megpróbáltatásokkal teli időszakon ment keresztül. A Koreai-félsziget olyan nagyhatalmak közé szorult, mint Japán, Kína és Oroszország, aránylag nagyon kicsi és erőtlen ország volt, amely kevésbé volt ismert. Ha visszatekintünk Korea elmúlt 100 éves történetére, akkor az tele van nehézségekkel, bánatokkal, kétségbeeséssel és tragédiával; Korea kis nemzetként szomorú sorsra jutott és sokat szenvedett. A nemzeti függetlenségre vágyó fiatalokat a brutális bebörtönzés és kínzás súlyosan megsebesített mind testileg, mind lelkileg.

A protestantizmus történetében az első külföldi misszionárius, aki Koreába látogatott, a német Carl A. F. Gutzlaff volt 1832-ben. Nem sokkal ezután, 1866-ban Robert Jermain Thomas pedig az első misszionárius volt, aki mártírhalált halt a kikötőben, amint koreai földre lépett az amerikai kereskedelmi hajóval, a General Shermannal. Horace Newton Allen (1858.04.21., Delawak, Ohio – 1932.12.11.) 1884-ben érkezett Koreába, és orvosi misszionáriusként dolgozott. 1885. április 5-én Incshon kikötővárosban két misszionárius, Horace Grant Underwood (1859.07.19, London – 1916.10.12.) és Henry Gerhart Appenzeller (1858.02.06, Sonderton, Pennsylvania – 1916.06.11.) hivatalosan is misszionáriusként lépett be az országba. Az átfogó keresztyén misszionáriusi munka kezdete erre a napra tehető. Abban az időben Koreának semmi reménye nem volt kilépni a lelki sötétségből a fájdalom és a sebhelyek, a kormány korrupciója és az elnyomó japán imperializmus miatt.

Eközben a korai misszionáriusok számos kórházat és iskolát építettek (pl. Ewha Hakdang, Paichai Hakdang stb.), és segítették a koreai népet, hogy megszabadulhassanak különféle betegségekből, a szegénységből és szellemi tudatlanságból. Különösen a nyugati keresztyén oktatás nyitotta fel a fiatalok szemét, és a józan eszmék felé terelte őket. A misszionáriusok oktatási szolgálata komoly fordulópontot jelentett Korea történelmében.[1]

Két ember prófétált Korea jövőjéről reményt és jövőképet adva a nehéz időket átélő koreaiak számára: John Mott, az SVM mozgalom világvezetője, valamint Rabindranath Tagore, indiai gondolkodó és költő. John Mott 1946-ban Nobel-békedíjat kapott, Tagore pedig 1913-ban az első ázsiai irodalmi Nobel-díjban részesült. Tagore egy verset szentelt a fiatal koreaiaknak „Kelet lámpása” címmel, amellyel fellobbantotta a remény szikráját bennük, hogy „a világ sötétségét megvilágító fénnyel, mint a világ jelzőfényével”, ők is Kelet lámpásaivá válhatnak.[2]

John Mott egy jelentésében így fogalmazott, miután 1907-ben Koreában járt: „Ha több misszionáriust küldenek ide, és az evangélium tovább terjed, Korea lesz az első a nem keresztyén országok közül a világon, amely a 20. században keresztyén országgá válik.”

Úgy ahogyan megprófétálták, 1945-ig 1529 volt a Koreába küldött külföldi misszionáriusok száma, és ha megnézzük a 2010-ig tartó statisztikát, akkor a világ 169 országába küldött koreai misszionáriusok száma 22 014. Valóban Korea lett az első keresztyén ország a 20. században. Nagy átalakulás ment végbe: az evangéliumot befogadó nemzet az evangéliumot hirdető nemzetté vált. Dél-Korea a 2017-es statisztikák szerint több mint 9 millió protestáns hívővel rendelkezett (amely az akkori lakosság közel 20%-a). A belföldi- és a tengerentúli missziók területén dolgozó misszionáriusok számát tekintve az Egyesült Államok után a második ország Korea lett, amely misszionáriusokat küld. A 21. századi világevangelizáció számára papi nemzetté vált, amelyet Isten értékesen használ.

A diákevangéliumi mozgalom szerepe a koreai keresztyénség történetében

Korea változásának és növekedésének hátteréből nem maradhat ki az egyetemista missziós mozgalom. A protestáns egyház különösen a ’60-as, ’70-es és ’80-as években növekedett és terjeszkedett. Ezzel párhuzamosan Korea gazdaságilag is gyorsan fejlődött és erős országgá vált, státusza a világranglétrán emelkedett elnyerve a Han-folyó csodájának elnevezését. Mindebben az egyetemista missziós mozgalom fontos szerepet játszott.

A koreai protestáns egyház ébredési mozgalmának növekedésében a felekezettől független egyesületek, külföldi missziók és az ökumenikus szolgálatok vezető szerepet játszottak. A rövid idő alatt bekövetkezett változás és növekedés hátterében látható, hogy a diákevangéliumi mozgalomnak nagy befolyása van. Körülbelül 30 000 egyetem, felsőoktatási intézmény működik a világon közel 70 millió hallgatóval. Nem túlzás azt állítani, hogy egy ország jövője a felsőoktatásban tanuló fiataljain múlik.

A keresztyén értelmiség kiváltsága és küldetése, hogy a fiatalokat evangelizálja és képezze, hogy Krisztus katonájaként munkálkodhassanak a társadalomban.

Természetesen, ahogy belépünk a 21. századba látjuk, hogy az egyetemeken különböző ideológiák vannak jelen és az egyetemi missziós mozgalmak nagymértékben vesztik el erejüket szerte a világon. Itt az ideje, hogy újra kihívás elé állítsuk az egyetemi evangelizációt az eredeti elhívásérzés, a szellemiség és a lelki látomás visszaállításával! Világszerte sok fiatal, felsőoktatási intézmény hallgatója lelkileg szomjazik és szenved. Azért kell ragaszkodnunk a diákmisszióhoz, mert ahhoz, hogy az egyház (az ország, sőt, a világ) a jövőben is éljen, evangelizálnunk kell a fiatalokat, különösen a felsőoktatási hallgatókat, és a keresztyén életfilozófiával rendelkező vezetővé kell képeznünk őket, akik a társadalom különböző területein fognak elhelyezkedni.[3]

A Keresztyén Ifjúsági és Hallgatói Evangéliumi Mozgalom egy olyan mozgalom, amely az egyetemeket és a felsőoktatási hallgatókat megcélozva bűnbánatra és megtérésre szólítja fel a jövő dolgozó embereit és tehetségeit, teret adva a Szentlélek munkájának és megváltoztatva a keresztyén történelmet. A történelem bizonyítja, hogy az egyetemi missziók fontos szerepet játszottak a globális missziós mozgalomban. Az egyetem az ország szíve, az egyetemista misszió pedig az egyetem szíve. A felsőoktatási misszió a fiatal hallgatók felé irányuló szereteten és szolgálaton alapszik. Jézus Krisztus evangéliumát osztjuk meg velük lelkük megmentése érdekében, és rendszeres Biblia tanulmányozásra, valamint közösségi életre hívjuk őket. Később pedig Jézus tanítványaiként mennek tovább a világ minden tájára, családot alapítanak, elhelyezkednek egy munkahelynél és szolgálják az országot. Ez egy olyan misszió, amely a fiatalokon és közösségeikre hatva a társadalmat a bibliai értékek szerint állítja fel. Mint ún. társadalmi misszionáriusok teljesítik az Úr világmisszióra szóló nagy parancsolatot.

A koreai diákevangéliumi mozgalom kezdete

Ami a koreai diák evangéliumi mozgalom történetét illeti, a koreai keresztyénség 140 éves történetében a diákevangéliumi mozgalom története 130 évesnek tekinthető. A nyugati országok diákevangéliumi mozgalmaihoz képest nagyon rövid ideje létezik. Azonban a felsőoktatási hallgatói evangéliumi mozgalom hatása a koreai egyházi- és világmisszióra igen nagy. A Koreai Köztársaságban a keresztyén ifjúsági és diákmozgalom fontos kiindulópontjának tekinthetjük a Pai Chai és az Ewha Iskolák 1886-os megalapítását. Ms. Mary F. Scraton, az Ewha Hakdang alapítója, valamint Henry G. Appenzeller misszionárius, a Pai Chai Hakdang alapítója a keresztyén ifjúsági mozgalom úttörői voltak Koreában. Ezek a misszionáriusok keresztyén oktatási intézményeket hoztak létre missziós céllal.

1907-ben az amerikai John Mott Koreába látogatott, és Isten reményét hirdette a nehézségek és a csüggedés által elnyomott koreai nép számára. Adományokból felépítette a YMCA épületét, és azt vizionálta, hogy a 20. században Korea válik először keresztyén országgá a nem keresztyén országok közül. Korea nagyon viharos időszakokon ment keresztül, mint például Dél- és Észak-Korea felosztása 1945-ben, a koreai háború 1950-től, az 1960. április 19-ei diákforradalom a korrupt kormány ellen, és az 1961-es katonai diktatúra puccsa. Mindezek közepette mégis különféle diákmozgalmi keresztyén társaságok születtek Isten kegyelméből. A diákmozgalom az 1970-es években a növekedés időszakába lépett, és az 1980-as években a nemzeti evangelizáció mellett a világmissziókban való részvétel lett célul tűzve. Az 1990-es években a „University Student Vision 2000” mottó alatt a hallgatói evangélikus szervezetek egyesült mozgalmát tartották, melynek imatémája az egyetemi evangelizáció, a békés koreai egyesülés és a világevangelizáció volt. Az evangélikus diákmozgalmi szervezetek magja a Spirituális Ébredés Mozgalom, a Missziós Mozgalom, a Tanítványi Mozgalom és a Szentlélek Mozgalom voltak.

A Keresztyén Ifjúsági Diákevangéliumi Mozgalom növekedési időszaka a 70-es és 80-as években[4]

A koreai keresztyén történelem egyik fontos eseménye a 70-es évek végén és a 80-as évek elején az egyetemi missziós szervezet robbanásszerű újjáéledése volt. Körülbelül 18 missziós szervezet működik Koreában, köztük az SFC, IVF, CCC, Navigator, UBF, ESF, CMI, JOY, YWAM, KSCF, CAM és Hansarang Misszió. Gyülekezetként a hivatalos keresztyén egyházak nem látták el megfelelően a feladataikat. A keresztyének létszámának rohanó növekedésében nem tudták betölteni az igazi közösség-, a társadalom világosság és só szerepét, hanem éppen ellenkezőleg, kiderült, hogy a keresztyén vezetők közvetve vagy közvetlenül részt vettek a 6. köztársaság korrupciójában. Az erkölcstelenség egyházszakadásokhoz vezetett, például a református egyház körülbelül 80 felekezetre szakadt szét. Mindezzel párhuzamosan az egyetemi missziókra összpontosító Para-Church Mozgalom robbanásszerű újjáéledést élt meg, mivel a létező hivatalos egyházak nem tudtak központi szerepet játszani a valóságra különösen érzékeny fiatal diákok számára. A mozgalom missziói között volt a misszionáriusok más kultúrába küldése, a négyszemközti tanítványképzés, a kiscsoportos bibliatanulmányozás és dicsőítés.

Habár a missziós szervezetek a keresztyének számának robbanásszerű növekedését érték el az evangélium hirdetésével, a 80-as években nem tudták tartani a tempót a kor előre haladásával: a megszokott missziós stratégia szerint szolgáltak, ezért poszthisztorikus jellege miatt bírálták. A kor változását nem vették figyelembe, helyette szokásukhoz híven csupán Jézus megváltásáról, a négyszemközti evangelizációról és képzésről, a terjeszkedésről, és a külmisszióról beszéltek. Ennek következtében a 80-as évek közepén a konzervatív evangélikus keresztyén diákmozgalom fokozatosan elvesztette saját helyét, és súlyos stagnálásba került.

A konzervatív evangélikusként emlegetett keresztyén diákmozgalom 1974 augusztusában tartotta az „Expolo 74 – Christian World Evangelization Convention” rendezvényt a Yeouido Plaza-ban. Ez a gyűlés 4 éjszakán át 5 napig tartott, és egy nagyszabású esemény volt, ahol 320 000 ember részesült evangelizációs képzésben, és több mint másfél millió ember gyűlt össze egy-egy este. E gyűlés után az egyetemi- és a nemzeti evangelizációs mozgalom zászlója alatt robbanásszerű ébredésnek lehetünk tanúi. Ebben az újjászületésben komoly hatással voltak az olyan egyetemi hallgatói- és külmissziós szervezetek, mint a CCC, a Navigator, vagy a koreai UBF.

Az egyetemista missziós szervezetek két kategóriába sorolhatóak. Az egyikbe azok a külföldi missziós ügynökségek tartoznak, amelyek Koreába külföldről érkeztek és telepedtek le, és egy tengerentúli missziós ágként működnek (mint a CCC, az IVF, a Navigator, vagy az OM stb.), a másikba pedig a Koreából származó missziós szervezetek vannak.

Az egyetemista missziós mozgalom lényegében egy olyan mozgalom, amely az evangélium hitére építve erősíti a hallgatók autonómiáját és kreativitását. Célja elősegíteni a vezetőképességet, hogy minél több keresztyén váljon vezetővé. Ennek érdekében az egyetemista missziós mozgalmaknak tisztáknak és átláthatóknak kell lenniük, bármely szervezetről vagy felekezetről legyen szó. Az igazság, a tisztesség, a nyitottság és a közösség, valamint a vezetők megbízhatósága mind kulcsfontosságú tényezők.

Bibliográfia

Jae-Eun Ahn: A misszió elméletének fejlődése a koreai református egyházban, München, 1992.

Kim Sunghee: ESF 40 éves története, ESF kiadó, 2016.

Kim Dong-chun: A koreai keresztény diákmozgalom története, Goshin Teológia Akadémia, M. Div. diploma, 1993.

Hivatkozások

  1. Jae-Eun Ahn: A misszió elméletének fejlődése a koreai református egyházban, München, 1992, 56. ↑
  2. Balatonfüreden az indiai Tagore 92 cm magas és 120 kg súlyos mellszobrát 2005. június 25-én avatták fel, és a hindu költő által ültetett fa előtt helyezték el. A szobrot, amely Rasithan Kashar alkotása volt, az indiai kormány 1956-ban ajándékozta a városnak. A part menti sétány 1957 óta viseli Tagore nevét. ↑
  3. Kim Sunghee: ESF 40 éves története, ESF kiadó, 2016, 8–10. ↑
  4. Kim Dong-chun: A koreai keresztény diákmozgalom története, Goshin Teológia Akadémia, M. Div. diploma, 1993, 24. ↑
Beküldve:

Kiss-Mikó Nikoletta: A Ráday család egyik legkiemelkedőbb alakja – Ráday I. Pál birtokszervezői tevékenysége a 18. században

Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc

A Ráday Pál (1677-1733) történetét feldolgozó munkákat közelebbről megvizsgálva azonnal szembetűnő lehet számunkra, hogy a szakirodalom elsősorban a Rákóczi-szabadságharcban (1703-1711) betöltött szerepére, valamint a publicisztikai munkáira fokuszál,[1] míg a Rádayak családi vagyonát megalapozó birtokállományának létrejöttét, és annak irányítását csupán kevés publikáció igyekszik feltárni. Éppen ezért jelen tanulmány a Ráday-család egyik legjelentősebb tagjának a szabadságharcban való részvétele mellett birtokszervezői tevékenységét is igyekszik bemutatni, röviden kitérve az ún. „ludányi-ház” építésére.

Ráday I. Pál 1677. július 2-án látta meg a napvilágot.[2] Születési helye azonban bizonytalan; valószínűsíthetően a Nógrád vármegyei Alsó-Ludány vagy Losonc.[3] Szülei, Ráday II. Gáspár és Liberchey Rozina (1656-1703)[4] nagy gondot fordítottak fiuk neveltetésére: apja saját költségen fogadott mellé tanítókat,[5] és a legelitebb hazai evangélikus iskolákba íratta.[6] Ugyan – feltételezhetően a háborús viszonyok miatt – külföldi egyetemekre nem járatta, mindent megtett viszont annak érdekében, hogy fia magasabb tudományos képzést kapjon és több nyelven is megtanuljon.[7] Ennek köszönhetően Pál a magyar mellett irodalmi fokon írt latinul, jól beszélt németül és szlovákul, valamint értett franciául is.[8] Miután 1695-ben befejezte iskolai tanulmányait, széleskörű jogi, történelmi, irodalmi és teológiai ismeretekkel is rendelkezett.[9] Ráday elsőként a jogi-közgazdasági pályán helyezkedett el; Nógrád és Hont vármegye köztiszteletben álló nótáriusához, jegyzőjéhez – a későbbi apósához –, Kajali Pálhoz szegődött el joggyakornokként.[10] Nem sokkal később, 1697-ben azonban katonai gyakorlatra ment a nógrádi nagybirtokoshoz, kanizsai vicegenerálishoz, gróf Forgách Simonhoz (1669-1729). Két évet töltött a hadseregben, de mivel a katonáskodás különösebben nem vonzotta,[11] 1699-től visszatért a közigazgatáshoz, és Kajali utódjaként[12] Nógrád vármegye nótáriusa lett.[13]

Az 1700-as évek elejétől a vármegye főjegyzője mellett már egyre több ügyet intézett önállóan. Pál jogi tájékozottságát, fogalmazási készségét, valamint szerény, megnyerő egyéniségét már ekkor is elismerték kortársai, s ezek mindegyike hozzájárulhatott ahhoz, hogy érvényesülni tudjon pályáján. A vármegyei életben szerezte meg politikai jártasságát, közigazgatási tapasztalatait, emberismeretét, és itt nyilvánult meg kiváló tárgyalási képessége is. Ezekben az években ismerte meg részletesen Nógrád vármegye és az egész Felvidék gazdasági helyzetét, nemességének és parasztságának problémáit, a rendi alkotmány paragrafusait, valamint a nemzeti sérelmeket egyaránt. A Béccsel való tárgyalások alkalmával pedig lehetősége adódott jobban kiismerni a magyar ügyekben intézkedő központi szerveket is.[14]

Ráday Pál 1703-ban jegyezte el egykori főnökének, Kajali Pálnak lányát, Kajali Klárát (1690-1741),[15] akivel szinte azonnal házasságot kötöttek.[16] Klára fiatalsága és a Rákóczi-szabadságharc eseményei miatt azonban a lakodalmat csak 1705. január 13-16. között tartották meg Gács (ma: Halič, Szlovákia) várában.[17] Nem mellesleg ez volt az a hely is, ahová Ráday a nógrádi nemesség egy részével együtt korábban, a szabadságharc kitörésekor behúzódott az első kuruc csapatok elől. Ráday ugyanis – a legtöbb nógrádi nemeshez hasonlóan – félt a Rákóczi mellé állt parasztok megmozdulásaitól. Néhány hónappal később, 1703. októberében Gács vára mégis megnyitotta kapuját a kuruc seregek előtt.[18] Ráday Pál csatlakozásának körülményei a mai napig nem tisztázottak, az azonban bizonyos, hogy a fejedelem a fiatal Nógrád vármegyei jegyzőt maga mellé vette, és megtette intimus secretariusává.[19]

II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) a szabadságharc kezdetétől ugyanis olyan embert keresett, akinek műveltsége, látóköre és gondolatvilága egyaránt képes megérteni céljait és politikáját, íráskészsége segítségével pedig képes lehet országépítő munkájában is támogatni a fejedelmet. Választása azért eshetett tehát Rádayra, mivel neki is voltak személyes tapasztalatai Magyarország helyzetével kapcsolatban, ismeretei a történetéről, és elképzelései hazája felvirágoztatásáról.[20] Rákóczit az a tény is befolyásolhatta továbbá döntésében, hogy Pál ekkor 26 éves volt. A fejedelem Emlékirataiból ugyanis tudjuk, hogy a mindössze 27 éves Rákócziról mindenki úgy gondolta, hogy ügyeit a nála idősebb Bercsényi Miklós (1665-1725) intézte, és folyamatosan a gróf tanácsaira szorult.[21] Azzal pedig, hogy egy nála csupán egy évvel fiatalabb személyt tett meg legbelsőbb emberévé, feltételezhetően ezt az állítást igyekezett megcáfolni.[22]

A Rákóczi-szabadságharc előrehaladtával Ráday feladatköre is bővült: egyre több bizalmas bel- és külpolitikai ügy előkészítését és lebonyolítását bízta rá a fejedelem. Nem sokkal később ráadásul munkatársakat és beosztottakat is kapott. A mindennapi adminisztratív tevékenységekkel megbízott Fejedelmi-, 1704-től pedig az Udvari Kancellária mellett egyre inkább kezdett kiépülni egy új szerv: Ráday Pál vezetésével az országos jelentőségű, s bizalmas bel- és külpolitikai ügyeket egyaránt intéző hivatal, a titkos kancellária.[23] Kezdetben Pál feladata kimerült Rákóczi elgondolásainak formába öntésében, később azonban egyre nagyobb önállóságot kapott az iratok megfogalmazásában, és a szabadságharc ügyeinek intézésében egyaránt. Már 1705-től kezdve Ráday feladata volt a kuruc diplomáciai testület kézbentartása, valamint a külföldi követek ellátása is.[24] Részt vett továbbá a diplomáciai tárgyalásokon, sőt maga is járt követségben különböző országokban.[25]

Mindezen ügyek intézése miatt a fejedelem igen nagyra becsülte a titkos secretariusa működését, olyannyira, hogy Ráday Pált egyre több tisztségre nevezte ki. Bár az intimus secretariusságot a szabadságharc végéig megtartotta, 1707-től Pál látta el az Erdélyi Kancellária irányítását, 1709-től pedig ő került II. Rákóczi Ferenc Hadikancelláriájának élére is. Nem mellesleg Ráday már 1703-tól a bányavárosok főharmincadosa, 1707-től pedig a Nemesi Társaság auditora is volt. Ez utóbbi tisztsége különösen mutatja Rákóczi bizalmát: a nemesifjak nevelése ugyanis szívügye volt a fejedelemnek, nem bízta volna őket akárkire. II. Rákóczi Ferenc környezetében egyébként az évek alatt folyamatosan cserélődtek a vezető tisztségeket betöltő személyek, de Pál mindvégig meg tudta tartani pozícióját.[26]

Mindemellett Ráday Pál volt a fejedelem első számú diplomatája is, ő képviselte a fontosabb tárgyalásokon. 1704-ben és 1705-ben a svéd, a porosz és a lengyel király előtt bizonyíthatta tárgyalókészségét, diplomáciai rátermettségét és nyelvtudását egyaránt. 1707-ben a Bercsényi Miklós vezette, I. Péter (1682-1721) orosz cárhoz érkező küldöttségben Rákóczi személyi megbízottja volt. 1709-ben a törökországi Benderben XII. Károly (1697-1718) svéd királynak felajánlotta a fejedelem közvetítését a svédek és az oroszok között. II. Rákóczi Ferenc 1710-ben ismét a cárhoz küldte, később pedig a moldvai vajdával is folytatott tárgyalásokat.[27]

Az 1711-es év, azaz a szatmári béke előkészítésének, megkötésének és elfogadásának ideje volt Ráday életének és a Rákóczi szolgálatában töltött idejének legválságosabb szakasza.[28] A béke feltételeinek kialakításában Ráday Pálnak nem volt jelentős szerepe, Pálffy Jánossal (1664-1751) folytatott tárgyalásai során ugyanis csak részleteket tisztáztak. Az a tény azonban, hogy a fejedelem személyes megbízottjaként maga is tárgyalt Pálffyval, valamint, hogy a kuruc tábor teljes egyetértésben látta Károlyi Sándor (1669-1743) oldalán, végig azt a látszatot keltette, hogy Rákóczi egyetért a békekötéssel, és ez nagymértékben hozzájárulhatott a még ingadozó nemesek és a hadsereg állásfoglalásának kialakulásához is.[29] Így tehát Ráday I. Pálnak hatalmas szerepe volt abban, hogy a szatmári békekötéskor a kurucok egységesen fogadták el a béke feltételeit.[30]

A szatmári béke megkötése után Rádaynak megváltoztak az életviszonyai és a feladatai is. A fejedelem oldalán szerzett diplomáciai tapasztalatait ezután hazája és az evangélikus egyház javára igyekezett kamatoztatni; a Habsburg-katolicizmus hódításával szemben a protestáns egyházi és vallási érdekeket védelmezte.[31] Feltételezhetően ez is hozzájárult ahhoz, hogy az egyetemes főkurátori tisztre Ráday Pált választották meg. E tisztsége során az ő kezében összpontosult az egyházi élet minden szála: intézte a vallási sérelmek ügyeit, valamint az állami szervekkel és a katolikus egyház vezetőivel is ő tartotta a kapcsolatot egészen 1733. május 20-án bekövetkezett haláláig.[32]

Ráday Pál birtokszervezői tevékenysége

A Rádayak birtokviszonyait egy adott korszakban sem egyszerű pontosan rekonstruálni, mivel földtulajdonaik nagysága vételeknek, eladásoknak, zálogosításoknak és kiváltásoknak köszönhetően folyamatosan változott. A 17. század közepe óta vezetett birtokkimutatások azonban segítségünkre lehetnek a meghatározásban: mivel ezekből megtudhatjuk, hogy Ráday Pál édesapja, Ráday Gáspár apai örökségként kilenc Pest, Nógrád és Heves vármegyei helységben kapott nemesi-, jobbágy-, illetve puszta telkeket, szőlőket, irtványokat, kisebb részbirtokokat és házakat. Ezen kívül testvéreivel, Darvasné Ráday Ilonával és Ráday Andrással, valamint mostohaanyjával, Ráday Andrásné Libercsey Erzsébettel közösen örökölték a Duna-Tisza közén négy helységben és huszonegy, főként puszta faluban a családi birtokokat.[33]

Ráday Pál az 1700-as években kezdte átvenni apjától e birtokok igazgatását, melyek nagysága ekkorra közel a négy-ötszörösére növekedett; köszönhetően annak, hogy Libercsey Erzsébet, illetve Ráday András örökösök nélküli halálával az ő földtulajdonaik is Gáspárra szálltak. Pál birtokállománya így tehát ekkor körülbelül nyolcvan és százhúsz közötti lakott jobbágytelekből állt,[34] melyek Nógrád vármegyében összesen huszonegy településen – Halászi (ma: Ludányhalászi), Alsó-Ludány, Felső-Ludány, Herencsény, Galábocs, Kistugár (ma: Tugár), Apáti puszta (ma: Apátipuszta), Luciny (ma: Lucfalva), Kürt (ma: Erdőkürt), Zobor (ma: Zombor, Szlovákia), Fábiánfalva, Alsósztregova (ma: Dolná Strehová, Szlovákia), Kisfalu (ma: Losonckisfalu), Kislibercse (ma: Ľuboriečka, Szlovákia), Parócza, Tóthartyán, Panyidarócz (ma: Panické Dravce, Szlovákia), Szécsénykovácsi (ma: Kováčovce, Szlovákia), Losonc, Csécse, Bay puszta, Terbeléd (ma: Trebeľovce, Szlovákia) –, míg Pest vármegyében hat pusztán – Harka, Farkasd, Kisharta (ma: Harta), Cebe, Tete, Nyáregyháza – helyezkedtek el.[35] Ezekhez tartozott még nagyjából harminc pusztatelek, több mint hat „nemesülés”, negyven puszta-falu és falurész, és további tartozékok.[36] A Rákóczi-szabadságharc alatt ráadásul Ráday még tovább tudta növelni földjeinek számát, mivel a fejedelem birtokadományokkal is jutalmazta a szabadságharcban végzett munkáját.[37] 1704. november 24-én így kapta meg például Geletnek (ma: Hliník nad Hronom, Szlovákia) egy részét, Nagykálnát (ma: Kalná, Szlovákia) és Kürtöt (ma: Erdőkürt). 1707. október 4-én pedig Rákóczi végül Geletnek egészét is odaadományozta neki.[38]

Az így létrejött birtokállomány nagymértékben meghaladta a korszakban az egy-két sessioból származó jövedelemből gazdálkodó szegénynemesek földtulajdonainak nagyságát, azonban messze elmaradt a tíz-húsz vagy akár ennél is több egész faluval és majorságokkal rendelkező középbirtokos nemesség felső csoportjának birtokai száma mögött. A több részletben szerzett birtok értékét ráadásul jelentősen lecsökkentette, hogy nem egységesen, hanem felaprózva helyezkedett el.[39]

Ráday Pál földbirtokának északabbra fekvő, főként alföldszéli lakott területein az úrbéres szolgáltatás volt a gazdálkodás alapja. A jobbágyok a megtermelt gabonából kilencedet és tizedet fizetettek földesuruknak. Itt a földművelés az elmaradott, kétnyomásos váltórendszerrel folyt, amellyel azonban a rendelkezésre álló talajnak csak nagyon kevés részét tudták kihasználni. A szőlőhegyek nagy része ráadásul új telepítésűek, vagy csak telepítésre kijelöltek voltak, ezért ezek sem hoztak túl sok jövedelmet. A termő részek után viszont dézsmát és kilencedet adott az úrbéres közösség. Pálnak ezen a területen voltak nem-úrbéres, sajátkezelésű földjei is; a majorsági szántók és rétek egy jobbágytelek nagyságának körülbelül kétszerese voltak. Összefüggő, nagyobb majorgazdaság azonban nem volt a birtokokon. Ráday éppen ezért viszonylag kevéssé terhelte robottal jobbágyait, illetve a borkitermelési kötelezettségük sem volt jelentős ezekben az időkben.[40]

Ezzel szemben a délebbre fekvő, főleg Pest vármegyében található, a török uralom következtében letarolt és elnéptelenedett pusztákon még kezdetlegesebb volt a birtokhasznosítás. Ahol megtalálható volt valamiféle „falu-mag” – mint például Dunaharasztiban – oda Ráday Pál igyekezett úrbéreseket telepíteni, hogy benépesítse a falvakat, és jövedelmezőbbé tegye a gazdálkodást. A praediumok többségében azonban a steppei extenzív állattenyésztés volt a jellemző; s területüket sok esetben a szomszédos települések bérelték: a legelőket, kaszálókat szabadban teleltetett állataik számára, míg az erdőket épület- és tűzifa használatra, valamint makkoltatásra. Szántóművelés ezen a területen csak elvétve volt megfigyelhető.[41]

A leírtakból is egyértelműen látszik, hogy a Ráday birtokokon folyó gazdálkodás színvonalát – és egyben a jövedelmek mértékét – a 17. század végén kiújuló háborúk, és ezek következtében a porciózás jelentősen lecsökkentette. Pál, hogy az így kialakult pénzzavarait megfékezze, gyakran zálogba adott egy-egy területet.[42] Ez azonban nem oldotta meg teljesen a problémát, mivel a megmaradt birtokokon is egyre csökkentek az úrbéres jövedelmek; a jus armorum, a hadiadó és a porciózás ugyanis minden korábbinál nagyobb terhet rótt a jobbágyokra.[43]

Az 1700-as évek elejétől a família vagyoni súlypontja északra tevődött át. Feltételezhetően ez a tény is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Ráday Pál a Nógrád vármegyei Alsó-Ludányt választotta az új birtokigazgatási központnak és családi fészeknek egyaránt.[44] Ezt a döntését befolyásolhatta továbbá az is, hogy a rendkívül jó minőségű földdel rendelkező község teljes egészében a birtokában volt, hogy a közelben helyezkedtek el a forgalmas vásárú mezővárosok, mint Szécsény, Losonc vagy Balassagyarmat, valamint, hogy e település mintegy hidat képzett a Rádayak Nógrád, Gömör, Hont és Pest vármegyében elterülő birtokai között.[45] 1700-ban ezért itt kezdte el kastélya építtetését is, melyről egy, az építkezés költségeit rögzítő füzetben a következőt írta: „Isten segedelméből kezdettem a ludányi kőház építéséhez, ki is boldogítsa végit szándékaimnak az ő bő irgalmú áldásából, lévén övé a dicsőség mennyen és a földön.”[46] E füzet utolsó bejegyzése 1702-ben íródott, amely után nem sokkal kuruc csapatok jelentek meg Nógrád vármegyében.[47]

A Rákóczi-szabadságharc idején Pál távolléte alatt apja, Ráday Gáspár volt az, aki intézte a birtok ügyeit. Az 1710. január 22-én lezajlott romhányi csata után Ráday Pál feleségével, Kajali Klárával a lengyelországi Przemyślbe menekült, ahová nem sokkal később Gáspár is követte fiát. A harcok befejeztével a család még 1711 augusztusában visszatért Alsó-Ludányba, hogy helyrehozzák a szabadságharc okozta pusztításokat. Nem sokkal ezután, 1713. október 1-jén itt, az akkor még egyszintes „ludányi házban” született meg Pál második gyermeke,[48] Ráday I. Gedeon.[49] A curiát két évvel később, 1715-ben egy emelettel kibővítették: elkészült ugyanis a „felső palotája”. A ház kertjében egyébként még 1706-ban Ráday építtetett egy kápolnát, melyről naplójában így írt: „építettem egy kő fél házat, oly végre, hogy az felső része kápolna gyanánt legyen az isteni tiszteletre, a mint is a szerint, lelki tanítóval tartásával magam is ususában lévén, örökötesse meg Isten maradékimat is benne”.[50]

1715. április 25-én Ráday Pál Alsó-Ludányban egyességet kötött testvérével, Tussay Györgyné Ráday Ilonával. E szerint Pál a zálogos Ráday-birtokok közül átengedte húgának a losonci, a kistugári, a zobri, a kislibercsei és a szécsénykovácsi részeket; a leányágat is illető örökségből pedig a paróczai, tóthartyáni, alsósztregovai, kisfalusi, panyidaróczi, puszta mályi, nyéki és herencsényi porciókat. Ilona cserébe lemondott Felső-Ludányban három házhelyről, Alsó-Ludányban és Halásziban lévő zálogos helyekről, a baglyasallyai részről, az Apáti pusztabeli földekről, a galábocsi fél házhelyről, valamint Ludányban és Halásziban a Libercsei családot illető házhelyekről. Ennek a megállapodásnak köszönhetően Alsó-Ludány irányítása teljes mértékben Ráday Pál kezébe került.[51]

IV/2/2. 1. térkép Ráday Pál birtokai az 1715-ös osztozkodást követően[52]

1. Kistugár 2. Parócza 3. Losonc 4. Fábiánfalva 5. Tóthartyán 6. Kislibercse 7. Kisfalu 8. Alsósztregova 9. Panyidaróc 10. Galábocs 11. Alsónyék 12. Zobor puszta 13. Kürt puszta 14. Pusztamályi 15. Szécsénykovácsi 16. Apáti puszta 17. Halászi 18. Alsó-Ludány 19. Felső-Ludány 20. Baglyasalja 21. Herencsény 22. Csécse 23. Apc 24. Bay puszta 25. Gyöngyösoroszi 26. Szücsi 27. Tarnaméra 28. Igar 29. Ráda 30. Leb 31. Nyáregyháza 32. Tete 33. Félegyháza 34. Györgye 35. Harka puszta 36. Devecser 37. Cebe 38. Vasad 39. Csév

Egy 1715-ben készült országos összeírásból megtudhatjuk, hogy az e birtok közigazgatási központjának számító Alsó-Ludány nagy része fekete földdel borított síkágon feküdt, területének egyharmada azonban hegyes, ahol agyagos volt a talaj. A községben összesen tíz jobbágy és három zsellér lakott családjával, akik hatvanhat pozsonyi mérős (1 pozsonyi mérő = 62,4984 liter) földön és tizenegy kaszás réten gazdálkodtak. Az összeírás szerint a szántóföldek ugyan termékenyek voltak, de az Ipoly időszakos áradásai kárt tettek a termésben. A földeken egy köböl (1 köböl = 64 liter) elvetett gabona (főként búza, rozs és zab) után öt-hat köböl termett, a réteken pedig jó minőségű szénát kaszáltak. A majorsági földek nagysága ezzel szemben százhatvan köbölre tehető. Szőlőhegyekkel nem rendelkeztek. Az uradalmi kenderföld nagyjából tizenkét köblös volt. Az uradalmi majorságban hat fejőstehenet, kilencvenkét nagyobb méretű sertést és hatvan süldőt tartottak, míg a méhesben húsz kaptár kapott helyet. Az alföldszéli településekkel ellentétben az alsó-ludányi birtokon háromnyomásos gazdálkodás folyt, melyből az egyiken búzát, a másikon tavaszi terményt és zöldséget termesztettek, míg a harmadikat, ami közel hatvan köblös volt, az őszi vetésnek tartották fenn.[53]

Az 1720-as években Ráday Pál a Kajali családnak köszönhetően még tovább növelte birtokai számát:[54] Hont vármegyében Ipolykeszi (ma, Kosihy nad Ipľom, Szlovákia), Nagycsalomja (ma: Veľká Čalomija, Szlovákia), Sirak (ma: Širákov. Szlovákia), Csehi, Pribely; Nógrád vármegyében Somosújfalu, Somoskő, Pusztaragyolcz, Monossza puszta, Ragyolcz, Tótújfalu, Cered, Hidegkút, Óbást, Ipolyvece; míg Pest-Solt vármegyében Pécel, Maglód, Gyömrő, Locsod praedium, Túzberek, Gomba, Dab (ma: Dömsöd), Apostag került a birtokába.[55] A família azonban nem csupán területekkel gazdagította a Rádayakat, hanem egy gondos gazdasszonnyal, Kajali Klárával is. Pál kiváló gazdasági érzékkel megáldott felesége ugyanis férje többszöri távolléte alatt maga tartotta szoros felügyelet alatt a családi gazdaságot, és feltételezhetően már a Przemyślből való hazaérkezés után segített Rádaynak kialakítani birtokaik gazdaságának új szerkezetét: ispánságokat hoztak létre. Ezek közül az elsők – ceredi, somosújfalusi és sőregi – valószínűsíthetően már 1711-1712 fordulóján létrejöttek, végleges struktúrájuk azonban csak az 1720-as években alakulhatott ki.[56]

A Ráday-birtokokat összesen hét – a ceredi, a csalomjai, a hartai, a péceli, a ludányi, a somoskői és az ecsédi – ispánságra osztották fel. Az elsőhöz, vagyis a ceredi ispánsághoz a Nógrád és Gömör vármegyei területek – Cered, Hidegkút, Óbást, Vecseklő (ma: Večelkov, Szlovákia), Baratony puszta, Sőreg (ma: Šurice, Szlovákia), Gortva praedium, Tótújfalu, Gömör (ma: Gemer, Szlovákia); a csalomjaihoz a Hont vármegyei birtokok – Nagycsalomja, Kapasz puszta, Ipolykeszi, Sirak, Ipolyvece, Pribely, Csehi; a hartaihoz a Solt vármegyei Kisharta, Dunavecse, Dab, Apostag, Ölle-, Sülle-, Tetétlen-, Szentimre-, Fejéregyháza praedium; a péceli ispánságokhoz a Pest vármegyei Pécel, Maglód, Gyömrő, Gomba, Iklad, Túzberek, Farkasd, Tete, Locsod-, Leb-, Vány-, és Ráda-puszta; a ludányihoz a Nógrád vármegyei Alsó-Ludány, Felső-Ludány, Halászi, Pöstény (ma: Piešťany, Szlovákia), Apáti puszta, Galábocs, Lucin, Nagykeresztúr, Kiskeresztúr, Márkháza praedium, Herencsény; a somoskőihez a Nógrád és Gömör vármegyei földterületek – Somoskőalja, Somosújfalu, Vendégi puszta, Baglyasalja, Ragyolc, Pusztaragyolc, Monosza praedium, Kisbéna puszta – tartoztak, míg az ecsédi ispánság a Heves vármegyei Ecsédből és a Pest vármegyében lévő félegyházi portiókból állt.[57] Külön igazgatás alá tartozott ezenkívül a „Lossonczi Ház dolga, a’ hova való az Fabianfalussi és Terbeledi Portiok”, valamint a Pest vármegyei Csaba.[58]

IV/2/2. 2. térkép Az ispánságok elhelyezkedése[59]

A képen térkép látható Automatikusan generált leírás

A Ráday-birtokokon lévő ispánságok élén álló ispánok feladata az irányításuk alá tartozó területek gazdálkodásának felügyelete volt. Emellett ők jegyezték fel a bortermelő vidékeken a szőlőmunkák kiadásait, felügyelték a „korcsmából” származó bevételeket és a borok kiadását, számadást vezettek a bevételekről és kiadásokról, ők intézték a termények piacra kerülését és eladását, valamint a földesúr megbízásából ők fogadtak fel mesterembereket az építkezésekhez és a javításokhoz. Pál birtokain tehát egy alsószintű uradalmi igazgatás-adminisztrációs rendszer alakult ki.[60]

Ráday Pál az 1720-as évek elején visszavonult a közélettől, melynek egyik oka hosszú betegeskedése volt; tizennyolc évig szenvedett ugyanis köszvényben.[61] Bár az ő életében a családi központ végig Alsó-Ludány maradt, a település kitüntetett szerepe 1733. május 20-án bekövetkezett halálával háttérbe szorult. Fia, Gedeon ugyanis az anyai részről örökölt Pest vármegyei Pécelt választotta lakhelyéül. A Nógrád vármegyei község tehát elvesztette ugyan a családi fészek szerepét, de ezután is fontos helyet foglalt el a Ráday birtokok között.[62]

Egy új családifészek: az alsó-ludányi kastély építése

Ahogy azt már korábban is említettük, a Nógrád vármegyei Alsó-Ludány első virágkora Ráday I. Pál idejére tehető,[63] mivel Pál ebben a kis faluban kezdte el felépíteni 1700-ban kúriáját,[64] melyet egy naplóbejegyzésben is megörökített: „építettem 1700-ban az ludányi házat”.[65] Bár az építkezés megkezdésének pontos dátuma a kutatás jelen állása szerint nem ismert, az első időpont, amit Ráday füzetében felírt, a tizedik bejegyzésben található: 1700. április 26-án 15 rajnai forintot (1 rajnai forint = 120 dénár) fizetett a „Kőművesek[ne]k az ablakok faragásáért die 26 Aprilis”.[66] Ebből tehát arra lehet következtetni, hogy a munkálatok valamikor az adott év kora tavaszán kezdődhettek el. Nem maradt ránk semmiféle adat az építkezés befejezésének dátumáról sem. Pál füzetében az utolsó bejegyzés ugyanis 1702. augusztus 25-én kelt – amikor szintén a kőművesek bérét jegyezte le: „Az ajtó kő hozásáért szekeres[ne]k – 1 fl[orenus] Rh[enensis]”[67] – nem lehet biztosra venni, hogy ez megegyezne a munkálatok végével.[68]

Az építkezés összköltségét – beleszámítva a pénzbeli- és természetbeni kiadásokat is – Schneider Miklós történész 616 rajnai forint 12 dénárban határozta meg.[69] Ez a megállapítás azonban feltételezhetően téves, mivel Kovács Krisztián történész, a Nógrád Vármegyei Levéltár levéltárosa megvizsgálta a Ráday Levéltárban található levéltári anyagokat,[70] és mindössze 610 rajnai forint 118 dénárnyi kiadásra talált adatot, így mi is ezt tekintjük helyesnek. Utóbbi szerint Ráday Pál a legtöbbet a kőműves és kőfaragó munkálatokra költötte: 302 rajnai forint 48 dénárt, az ácsok 33 rajnai forint 50 dénárt, a helyi molnárok különféle famunkákért 15 rajnai forint 25 dénárt, a kovácsok szerszámkészítésért 2 rajnai forint 97 dénárt, a pesti lakosok kilenc ablak és négy ajtó elkészítéséért 72 rajnai forintot, míg a kövek szállításáért a szekeresek 19 rajnai forint 86 dénárt kaptak. Ezen felül számolnunk kell az anyagköltséggel, melyért összesen 99 rajnai forint 95 dénárt fizetett; a kastély építése során ugyanis tizenkilencezer zsindelyszöget, háromezer lécszöget, nyolcezer zsindelyt, száz szál deszkát és tizenháromezer téglát használtak fel a munkások.[71]

Az új családi fészek felépülése után azonban nemsokára ezt a térséget is elérték a Rákóczi-szabadságharc seregei, s ahogy azt már korábban is említettük, Ráday 1703-ban Gács várába vonult a csapatok elől.[72] Ugyan Pál a harcok alatt alig tartózkodott házában, Kazinczy Ferenc leírásából tudjuk, hogy az alsó-ludányi kúriának fontos szerep jutott a szécsényi országgyűlésen (1705. szeptember 12.-október 3.). A diéta ideje alatt ugyanis ülést tartott itt a fejedelem:[73]

„Még áll a ház, s régi alakjában áll, hol az első Gedeon 1713. október-sőjén született, s még bírja az asztalt, bár némely igazításokkal, melynél Rákóczy[!] Ferencz a szécsényi mezőn, 1705 szeptember és októberben tartott conventből ide átjövén, ülést tartott és ebédelt; s nekem kedves vala képzelnem, hogy e mellett üle az atyám nagyatyja is, András, akkor ungvári viceispán, s a conventnek egyik tagja.”[74]

Az 1700-as évek első felében több építkezés is folyt az alsó-ludányi telken: 1706-ban egy kápolna épült a kúria kertjében,[75] míg 1712-1715 között egy felső szinttel bővítették ki az addig egyszintes épületet.[76] Mivel a szabadságharc leverése utáni lengyelországi száműzetésből hazatérve Ráday már 1712-től visszatért a politikába, a felújítás munkálatait felsége felügyelte.[77]

A család a későbbiekben is nagy gondot fordított az immár kastéllyá kibővített ház és környezetének fejlesztésére. 1733. januárjában például egy pajta építéséről állapodtak meg az ecsédi ácsokkal. Az egyesség szerint a munkások a fafaragásért és zsindelyezésért készpénzben 125 rajnai forintot, míg természetben minden hónapban fejenként egy kila (1 kila = 62,08 liter) búzát, az egész munkára egy mázsa húst, a kásához és a húshoz sót, fél kila lencsét és borsót vagy kását, egy vendely (bödön) túrót, és négy akó sört kaptak. A megállapodás után négy hónappal, 1733. május 20-án, Ráday Pál Pécelen hunyt el.[78]

Pál halála után közel öt évvel, 1738. április 20-án egy hatalmas tűzvész pusztított Alsó-Ludányban, melyben a kastély is súlyosan megrongálódott. A történtekről Kajali Klára a következőket írta naplójában: „Ápr. 20 lőtt egész Ludánynak az én minden ottan levő épületeimmel edgyütt szörnyű égése. Mencse meg az Úr minden hiveit íly rettenetes tüzi veszélytül.”[79] A felújítási munkákat 1738. nyarán kezdték meg, amelyek költségeit – Pálhoz hasonlóan – Klára egy kis füzetben jegyezte fel. E füzetben az első pontos dátum 1738. július 11-e, amikor Straviczer, szécsényi kőművesnek fáradozásaiért 40 rajnai forintot fizettek ki. A helyreállítás nemmellesleg közel két és félszer annyiba került, mint az 1700-1702 között végbement építkezés, hiszen ekkor már egy jóval nagyobb épületet kellett helyreállítani.[80] A munkálatok egészen 1740-ig elhúzódtak.[81]

Egy évvel később, 1741. január 18-án, a család alsó-ludányi otthonában halt meg Kajali Klára.[82] Innentől kezdve a kastély elvesztette korábbi jelentőségét, mivel Ráday Gedeon nem a szülőházát, hanem a Pest vármegyei, s édesanyja hozományaként a Rádayakhoz került Pécelt választotta közigazgatási központjául.[83]

Összegzés

Ráday I. Pál tehát miután 1695-ben befejezte iskolai tanulmányait a jogi-közgazdasági pályán helyezkedett el: előbb joggyakornok, majd 1699-től Kajali Pál utódjaként Nógrád vármegye nótáriusa lett. Négy évvel később, 1703. októberében csatlakozott a Rákóczi-szabadságharchoz, II. Rákóczi Ferenc pedig maga mellé vette és megtette intimus secretariusává. A szabadságharc előrehaladtával Ráday feladatköre bővült: kezdetben csak Rákóczi elgondolásait valósította meg, később viszont már egyre nagyobb önállóságot kapott a harcok ügyeinek intézésében. Ebben nagy segítségére volt, hogy az ő vezetésével kezdett kiépülni egy országos jelentőségű, bizalmas bel- és külpolitikai ügyeket egyaránt intéző hivatal: a titkos kancellária is, amelynek működését a fejedelem nagyra becsülte. A szatmári béke megkötése, vagyis 1711 után azonban Ráday Pálnak mind az életviszonyai, mind a feladatai megváltoztak. A Rákóczi mellett szerzett diplomáciai tapasztalatait ezután Magyarország és az evangélikus egyház javára fordította, a Habsburg-katolicizmus hódításával szemben ugyanis a protestáns egyházi és vallási érdekeket védelmezte.

A Rákóczi-szabadságharcban betöltött szerepe mellett – gazdasági szempontból –kiemelkednek Ráday Pál birtokszervező tevékenységei is. Birtokai igazgatását az 1700-as évek elején vette át apjától, Ráday Gáspártól, melyek ekkor Nógrád és Pest vármegyében körülbelül nyolcvan és százhúsz közötti lakott jobbágytelekből, harminc pusztatelekből, több mint hat „nemesülésből”, negyven puszta-faluból és falurészről, illetve további tartozékokból álltak. Ráday ráadásul a Rákóczi-szabadságharc alatt még tovább növelte földjeinek számát, hiszen II. Rákóczi Ferenc birtokadományokkal is jutalmazta a szabadságharcban végzett munkáját. A több részletben szerzett birtok értékét azonban jelentősen lecsökkentette, hogy nem egységesen, hanem felaprózva helyezkedett el, melyeken a termelés is eltérő volt. Míg ugyanis az északabbra fekvő, lakott területeken – ahol az úrbéres szolgáltatás volt a gazdálkodás alapja – a földművelés kétnyomásos váltórendszerrel folyt, addig a délebbre fekvő pusztákon a steppei extenzív állattenyésztés volt a jellemző, szántóművelés csak elvétve volt itt megfigyelhető. Mindezekből arra következtethetünk, hogy Ráday I. Pál ezekben az időkben egy középnemes jövedelmével rendelkezhetett.

Az 1700-as évek elejétől nem mellesleg a Ráday család vagyoni súlypontja északra tevődött át, mely feltételezhetően nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy Ráday Pál a Nógrád vármegyei Alsó-Ludányt választotta az új birtokigazgatási központnak és családi fészeknek egyaránt. 1700 és 1702 között éppen ezért itt építette fel kúriáját is. E döntését valószínűsíthetően befolyásolta az is, hogy e település termőföldje jó minőségű volt, hogy a közelben olyan forgalmas vásárú mezővárosok helyezkedtek el, mint Szécsény, Losonc vagy Balassagyarmat, valamint, hogy e község mintegy hidat képzett a Rádayak Nógrád, Gömör, Hont és Pest vármegyében elterülő birtokai között. Ráday Pál feleségével, Kajali Klárával együtt tehát innen igyekezett igazgatni birtokügyeit. Kajali egyébként nem csupán a birtokigazgatásban, hanem birtokaik gazdaságának új szerkezetének alakításában is segített: hét ispánságot hoztak létre, amelyeknek az élén álló ispánok fő feladata az irányításuk alá tartozó területek gazdálkodásának felügyelete volt. Így tehát megállapíthatjuk, hogy Pál birtokain egy alsószintű uradalmi igazgatás-adminisztrációs rendszer alakult ki.

Bibliográfia

Levéltári források

A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára (=DRERL, Budapest)

A Ráday család levéltára 1204-1936. – DRERL C/64.

A Ráday család gazdasági iratai – DRERL C/64-2

DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat

DRERL C/64-2a 6. kötet

DRERL C/64-2a 6a kötet

Ráday I. Pál (1677-1733) iratai – DRERL C/64-4

DRERL C/64-4c1 70. sz. irat

DRERL C/64-4c1 82. sz. irat

Feldolgozások

Balogh, István: Ráday Pál az 1712-15. évi országgyűlésen. (Adalékok a protestánsok helyzetéhez a szatmári béke után), in A Ráday Gyűjtemény Évkönyve III, Budapest, 1983, 55–73.

Beliczay, Angéla: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 157–196.

Benda Kálmán (szerk.): II. Rákóczi Ferenc emlékiratai, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978.

Benda, Kálmán: Ráday Pál és a szatmári béke, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára. Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 43–54.

Benda, Kálmán (szerk): Ráday Pál iratai I. 1703-1706, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955.

Benda, Kálmán (szerk): Ráday Pál iratai II. 1707-1708, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961.

Benda, Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai 1709-1711, Budapest, Ráday Gyűjtemény, 2003. Benda, Kálmán: Ráday Pál politikai iratai, Levéltári Közlemények, XXV. évf., 1954, 141–151.

Esze, Tamás: A Mercurius-kérdés revíziója, Irodalomtörténeti Közlemények, 1953, 1-4. sz, 57–75.

Fabinyi, Tibor: Ráday Pál iskoláztatása, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 261–280.

Fabinyi, Tibor: Ráday Pál tanulóévei, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 9–27.

Gárdonyi, Albert: Ráday Pál jogvitája a pestvárosi tanáccsal, Protestáns Szemle, 1927, XXXVI. Évf., 213–219.

Gorzó, Gellért: Ráday Pál imádságai, Irodalomtörténeti Közlemények, XXV. évf., 2. füz, 1915, 151–172.

Gorzó, Gellért: Ráday Pál virágénekei, Irodalomtörténeti Közlemények, XXV. évf., 3. füz, 1915, 300–311.

Gorzó, Gellért: Rádai Ráday Pál, Budapest, 1915.

Gyenis, Vilmos: Ráday Pál, az emlékíró, Irodalomtörténeti Közlemények, 1979, LXXXIII. évf., 3. sz, 245–263.

Kazinczy, Ferenc – B. Eötvös, József (szerk.): Kazinczy Ferenc utazásai, Budapest, Kiadja Ráth Mór, 1885.

Kovács, Krisztián: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, in Lator László Iván (szerk.): Sorsok és missziók a politikai változások tükrében, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, L’Harmattan Kiadó, 2018, 9–30.

Kovács, Krisztián: „Elmúlhatatlan szükségünktől kénszeríttetvény…” 17-19. századi Nógrád vármegyei zálog és haszonbérszerződések a Rádayak levelestárából, in Kövér György – Pogány Ágnes – Weisz Boglárka (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2017-2018. Hitel – Bank – Piac, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Hajnal István Alapítvány, 2018, 113–133.

Kovács, Krisztián: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, in: Lengyel Ágnes – Czövek Judit (szerk.): „Madaradnak fogadj engem…” Tanulmányok Lengyel Ágnes tiszteletére, Balassagyarmat, 2021, 355–370.

Kovács, Krisztián: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2012. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XXXVI. kötet, Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2013, 121–139.

Kovács, Krisztián: Nógrád vármegye elveszett köznemesi famíliái – A Libercsey de Kislibercse család genealógiája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2020. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIII. kötet, Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2020, 45–64.

Kovács, Krisztián: Ráday Pál és a „somoskői jószág”, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2021. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIV. kötet, Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2021, 25–44.

Köpeczi, Béla: Ráday Pál, a diplomata, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 29–34.

Ladányi, Sándor: Ráday Pál, az első református egyetemes főgondnok, Theológiai Szemle, XXI. új évf., 1-2. sz, 1978, 48–54.

Ladányi, Sándor: Ráday Pál, az egyházpolitikus, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 105–111.

Ladányi, Sándor: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, in Tenke Sándor (szerk.): Egyháztörténeti Kiadványok – 2, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti Intézete, 1997.

Nagy, Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, IX. kötet, Pest, Kiadja Ráth Mór, 1862.

Négyesy, László: Rádai Ráday Pál munkái, Budapest, Franklin Társulat, 1889.

Pálmány, Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663-1703), in Bagyinszky Istvánné – Szvircsek Ferenc (szerk.): A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve XII., Salgótarján, 1986.

Pap, László: Ráday Pál egyházirodalmi munkássága, Református Egyház, V. évf., 19. sz, 17–22.

Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005.

Schneider, Miklós: Néhány adat a Nógrád megyei Ráday-birtokokról a XVII-XVIII. század fordulójáról, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 393–407.

Hivatkozások

  1. Lásd: Gorzó Gellért: Ráday Pál imádságai, Irodalomtörténeti Közlemények, 25. évf., 2. füz., 1915, 151–172.; Gorzó Gellért: Ráday Pál virágénekei, Irodalomtörténeti Közlemények, 25. évf., 3. füz., 1915, 300–311.; Gorzó Gellért: Rádai Ráday Pál, Budapest, 1915.; Benda Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai I. 1703-1706, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1955.; Benda Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai II. 1707-1708, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961.; Benda Kálmán (szerk.): Ráday Pál iratai 1709-1711, Budapest, Ráday Gyűjtemény, 2003.; Benda Kálmán: Ráday Pál politikai iratai, Levéltári Közlemények, 25. évf., 1954, 141–151.; Pap László: Ráday Pál egyházirodalmi munkássága, Református Egyház, V. évf., 19. sz, 17–22.; Ladányi Sándor: Ráday Pál, az első református egyetemes főgondnok, Theológiai Szemle, 21. új évf., 1-2. sz, 48–54.; Gyenis Vilmos: Ráday Pál, az emlékíró, Irodalomtörténeti Közlemények, 1979, 83. évf, 3. sz, 245–263.; Balogh István: Ráday Pál az 1712-15. évi országgyűlésen. (Adalékok a protestánsok helyzetéhez a szatmári béke után), in A Ráday Gyűjtemény Évkönyve III, Budapest, 1983, 55–73.; Esze Tamás: A Mercurius-kérdés revíziója, Irodalomtörténeti Közlemények, 1953, 1-4. sz, 57–75.; Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005. ↑
  2. Négyesy László: Rádai Ráday Pál munkái, Budapest, Franklin Társulat, 1889, 15. ↑
  3. Önéletrajzában Ráday Pál ugyan születési idejét pontosan megadta, a születési helyét azonban egyáltalán nem jelölte meg. Éppen ezért a Ráday I. Pál életét feldolgozó munkák bizonytalanok ezzel kapcsolatban, és több helymegjelölés is előfordul. Bár egyik életrajzírója, Ambrus Mór Pest vármegyét is felvetette, mivel Pál apja, Gáspár Pest vármegye alispánja volt, mégis Nógrád vármegye valószínűbbnek látszik, hiszen itt huzamosabb ideig volt hivatalnok: 1665-ben szolgabírája, 1669-1670-ben táblabírája, 1673-ban pedig alispánja is volt. (Ladányi Sándor: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, in Tenke Sándor (szerk.): Egyháztörténeti Kiadványok – 2, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Egyháztörténeti Intézete, 1997, 13.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 15.) ↑
  4. Kovács Krisztián: Nógrád vármegye elveszett köznemesi famíliái – A Libercsey de Kislibercse család genealógiája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2020 – A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIII. kötet. Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2020, 53. ↑
  5. Fontos megjegyezni, hogy ezeknek a tanítóknak a többsége – legalábbis, akik a felső tagozattól fogva tanították – evangélikus vallású volt. Ráday Pál szüleinek ezen döntéséhez nagymértékben hozzájárulhatott az a tény, miszerint Pál négy nagyszülője közül három is lutheránus vallású volt; valamint feltételezhetően szintén befolyásolta őket, hogy a török kiűzése miatti társadalmi, politikai, és hadi helyzet nem tette lehetővé a református iskola felső tagozatának működését. (Fabinyi Tibor: Ráday Pál iskoláztatása, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 261–279.) ↑
  6. Fabinyi Tibor: Ráday Pál tanulóévei, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 9. ↑
  7. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 11. ↑
  8. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 14. ↑
  9. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 11. ↑
  10. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 15. ↑
  11. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 12. ↑
  12. Beliczay Angéla: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 160. ↑
  13. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 16. ↑
  14. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 12. ↑
  15. Ugyan Pál a 17-18. század fordulóján két „szép kisasszonynak” is udvarolt, azonban ezek egyike sem bizonyult komolynak. Kajali Klára nem sokkal később, 1702-ben eladó sorba került, mellyel Ráday érdeklődését is felkeltette, olyannyira, hogy meg is akarta kérni a kezét. A kor szokásának megfelelően viszont ezt a feladatot nem ő, hanem egy előkelő ember, Csemiczky Gáspár, Nógrád vármegye alispánja hajtotta végre. A lány apja, Kajali Pál el is fogadta az ajánlatot, mivel anyagi szempontból a Ráday família megfelelő választás volt. Bár a lánykérést Klára is elfogadta, a házasságot még túl korainak és veszélyesnek tartotta, hiszen ekkor még csak tizenkét éves volt. (Vö.: DRERL C/64-4c1 70. sz. irat; DRERL C/64-4c1 82. sz. irat; Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 160–161.) ↑
  16. Az esküvő pontos dátumát illetően megoszlanak a vélemények: Kazinczy Ferenc ugyanis 1703-ban csak az eljegyzésről – „gyűrűváltásról” –, míg a házasságkötésről csak 1705-ben ír. Ezzel megegyezik Sárkány Dávid írása is, mely szerint 1703-ban „kezet adott, gyűrűt váltott, jegybeli ajándékot cserélt Klárával”, s csak két évvel később, 1705-ben tartották meg a menyegzőjüket. Ezzel szemben Ráday Pál önéletrajzában az 1703-as eljegyzésről a következőt olvashatjuk: „kivel is azonnal megesküdtem.” A lakodalom időbeni eltolásának oka feltételezhetően az ifjú feleség életkora volt, aki 1703-ban még csak 13 éves volt. (Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 21–22.) ↑
  17. Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal. IX. kötet., Pest, Kiadja Ráth Mór, 1862, 551.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 21.; Benda (szerk.): Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 39. ↑
  18. A Gács várában történt eseményekről részletesebben lásd. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 17-33.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 23–24. ↑
  19. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 12–13. ↑
  20. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 22. ↑
  21. Vö. Benda Kálmán (szerk.): II. Rákóczi Ferenc emlékiratai, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978. ↑
  22. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 15. ↑
  23. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 24–25. ↑
  24. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 16–19. ↑
  25. Köpeczi Béla: Ráday Pál, a diplomata, in Ráday-Pesthy Pál Frigyes (szerk.): Ráday Pál és a Rákóczi-szabadságharc, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005, 30. ↑
  26. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 20. ↑
  27. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 26. ↑
  28. Uo., 28. ↑
  29. Ráday Pál a Rákóczi-szabadságharcban betöltött szerepéről részletesebben lásd. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 13–23.; Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 24–33. ↑
  30. Benda Kálmán: Ráday Pál és a szatmári béke, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 54. ↑
  31. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 37. ↑
  32. Ladányi Sándor: Ráday Pál, az egyházpolitikus, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda, 1980, 106, 108, 111. ↑
  33. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 6. ↑
  34. Uo., 6. ↑
  35. Kovács Krisztián: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, in Lator László Iván (szerk.): Sorsok és missziók a politikai változások tükrében, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem-L’Harmattan Kiadó, 2018, 13. ↑
  36. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 6. ↑
  37. Benda: Ráday Pál iratai II. 1707-1708, 11. ↑
  38. Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 27. ↑
  39. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 6–7.; Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 171. ↑
  40. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 7. ↑
  41. Uo., 7. ↑
  42. Ilyen terület volt például a Losonc melletti Fábiánfalva puszta, Cered, Herencsény, Csécse, Terbeléd és Becske. (Kovács Krisztián: „Elmúlhatatlan szükségünktől kénszeríttetvény…” 17-19. századi Nógrád vármegyei zálog és haszonbérszerződések a Rádayak levelestárából, in Kövér György – Pogány Ágnes – Weisz Boglárka (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv 2017-2018. Hitel – Bank – Piac, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Hajnal István Alapítvány, 2018, 113.) ↑
  43. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 8. ↑
  44. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 13. ↑
  45. Kovács Krisztián: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, in Lengyel Ágnes – Czövek Judit (szerk.): „Madaradnak fogadj engem…” Tanulmányok Lengyel Ágnes tiszteletére, Balassagyarmat, 2021, 357. ↑
  46. DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat. ↑
  47. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 13. ↑
  48. Ráday Pál első gyermeke, Ráday Klára volt, aki 1711. decemberében, alig öt hónaposan halt meg. (Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 170.) ↑
  49. Kovács Krisztián: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2012. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve, XXXVI. kötet. Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2013, 132–133. ↑
  50. DRERL C/64-2a 6. kötet ↑
  51. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 133. ↑
  52. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 16. ↑
  53. Schneider Miklós: Néhány adat a Nógrád megyei Ráday-birtokokról a XVII-XVIII. század fordulójáról, in Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál Emlékkönyv 1677-1733 – Előadások és tanulmányok születésének 300. évfordulójára, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1980, 396. ↑
  54. Ráday Pál a Kajaliak révén rendelkezett egy pesti kőházzal is. Az ezzel kapcsolatos, Pest városával folytatott jogvitákat lásd. Gárdonyi Albert: Ráday Pál jogvitája a pestvárosi tanáccsal, Protestáns Szemle, 1927, 213–219. ↑
  55. DRERL C/64-2a 6a kötet. ↑
  56. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 15–17. ↑
  57. Kovács Krisztián: Ráday Pál és a „somoskői jószág”, in Balogh Zoltán (szerk.): Neograd 2021. A Dornyay Béla Múzeum Évkönyve XLIV. kötet. Salgótarján, Dornyay Béla Múzeum, 2021, 32.; Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 17–18. ↑
  58. DRERL C/64-2a 6a kötet. ↑
  59. Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 17. ↑
  60. Kovács: Ráday Pál és a „somoskői jószág”, 34–37.; Kovács: A politikán és az irodalmon túl – A Ráday-család birtokigazgatása I. Pál és I. Gedeon idején, 17. ↑
  61. Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 35. ↑
  62. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 134. ↑
  63. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 357. ↑
  64. Ez a tény olvasható a Pál által, 1650-ben, Ráday I. Andrásnak a családi birtokokról készített lajstromában: „A Curian építettem kő házat, hozzá kezdvén in A[nn]o 1700, engedgyen Isten csendes lakást benne, Szent nevénekdicsőségére”. (DRERL C/64-2a 6. kötet); A már korábban is említett füzetben, melyben Pál az építkezéssel kapcsolatos munkálatok kiadásait vezette, szintén megtalálható egy ehhez kapcsolatos bejegyzés: „A[nn]o 1700 Isten segedelméből kezdettem a ludányi kőház építéséhez, ki is boldogítsa végit szándékaimnak az ő bő irgalmú áldásából, lévén övé a dicsőség mennyen és a földön.” (DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat). ↑
  65. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 38. ↑
  66. DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat. ↑
  67. Uo. DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat. ↑
  68. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 358. ↑
  69. Schneider: Néhány adat a Nógrád megyei Ráday-birtokokról a XVII-XVIII. század fordulójáról, 397. ↑
  70. Vö.: DRERL C/64-2 35. doboz. 80. sz. irat. ↑
  71. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 358–359. ↑
  72. Pálmány Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663-1703), in Bagyinszky Istvánné – Szvircsek Ferenc (szerk.): A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve XII, Salgótarján, 1986, 54–55.; Ladányi: Ráday Pál vallásügyi tevékenysége a szatmári béke után, 17–33.; Négyesy: Rádai Ráday Pál munkái, 23–24. ↑
  73. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 132. ↑
  74. Kazinczy Ferenc – B. Eötvös József: Kazinczy Ferenc utazásai, Budapest, Kiadja Ráth Mór, 1885, 59–60. ↑
  75. DRERL C/64-2a 6a kötet. ↑
  76. Benda: Ráday Pál iratai I. 1703-1706, 42. ↑
  77. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 360. ↑
  78. Uo., 360. ↑
  79. Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 183. ↑
  80. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 361. ↑
  81. Kovács: „Most Ludány veve által bennünket…” – A Ráday család Alsó Ludányi históriája, 134. ↑
  82. Beliczay: Kajali Klára, Ráday Pál felesége, 184. ↑
  83. Kovács: „Még áll a ház, s régi alakjában áll…” – A Ráday család alsóludányi kastélya, 363. ↑

 

Beküldve:

Rapali Vivien: „Az élet itt nehéz” – Karácsonyi László amerikai levelei 1957-ből –Gondolatok egy tudós emigrációs kísérletének margójára

Jelen forrásközlemény Karácsonyi László (1900–1985) vegyészmérnök, egyetemi oktató, a hazai malomipari kutatások szaktekintélyének 1957-ben, eredetileg angol nyelven kelt levelezését közli.[1] A levelek történelmi pillanatban rögzítik a műszaki szaktekintély egzisztenciális és morális megpróbáltatásait és jelzik kivándorlási szándékát is.

A magyar–amerikai levélváltás szemléletes képet fest a hazai tudós mérnökök 1956 utáni lehetőségeiről. Ilyen értelemben ritka forrást vehet kezébe az olvasó, hiszen bár az utóbbi évtizedekben az 1956-os eseményekkel foglalkozó memoár- és naplóirodalom szép számmal gyarapodott, kritikai forráskiadással készült korabeli levelek, különösen műszaki szakemberek tollából nem jellemzően jelentek meg.

Karácsonyi 1929-ben nyert Smith Jeremiás ösztöndíjat,[2] amellyel egy évet töltött az Egyesült Államokban. Amerikai útjának eredményeit Amerika sütőipara című önálló kiadványában összegezte.[3] A tanulmányút során ismerkedett meg Clyde H. Bailey[4] professzorral, akinek a vezetése alatt kutatómunkát végzett a Minnesotai Egyetemen. Kezdeti szakmai kapcsolata – amelyet továbberősített a két szakember sűrű levélváltása – idővel barátivá alakult: Bailey professzor 1937 augusztusában Magyarországra is ellátogatott.

Karácsonyi László és Clyde H. Bailey közel 30 darabból álló levelezésének[5] legintenzívebb időszaka a harmincas évek volt, ebben az évtizedben keletkezett a legtöbb levél, és kapcsolatuk is ekkor volt a legszorosabb. Levelezésük ezután kétszer is megszakadt, előbb 1938–1946 között, majd egy rövid, háború utáni híradást követően 1946-ban.[6] Az intermezzók ellenére Karácsonyi László és Clyde H. Bailey kontinenseket átívelő szakmai-baráti kapcsolata, még a háborús éveket is túlélte. Jóllehet a korábbi erős kapocs ekkora már fellazult, Karácsonyi Baileyn keresztül kialakított amerikai kapcsolatrendszere annyira csak erősnek bizonyult, hogy majd egy évtized hallgatás után, 1957-ben még aktivizálja külföldi kapcsolati hálóját.

1957 áprilisában – több évtizedes hallgatás után – William F. Geddes[7] professzor, a Minnesotai Egyetem Mezőgazdasági Biokémiai Tanszékének vezetője levelet küldött Karácsonyi Lászlónak, méghozzá a munkahelyi címére, a Kis Rókus utcai Malomipari Kutató Intézetbe, hogy tájékoztassa: egy újonnan létesítendő középnyugati oktató-kutatói állására közös mentoruk, az ekkor már nyugalmazott Bailey dékán őt szemelte ki. A megkeresés valójában éppen Karácsonyi Lászlótól indult – amint arra utal első levelében –, aki 1957 tavaszán Bécsből, egy ismeretlen „futár” útján küldött levélben kereste fel Geddest, majd utóbb Baileyt is, hogy segítségüket kérje amerikai letelepedésével kapcsolatban. Geddes nem kért magyarázatot a már-már konspirációs csavarral kitervelt emigrálási kísérletre, sőt, a megkeresés körülményeit nem említve, egy állásajánlattal valóban lehetőséget biztosított arra, hogy Karácsonyi álláshoz jusson és kivándoroljon az Egyesült Államokba.

A harmadik levél, amelyet Karácsonyi Dr. Harrisnek, a Kísérleti Állomás vezetőjének küldött és amelyben a Geddes által ajánlott állásra jelentkezik, duplum, két példányban is őrzi a Bailey-hagyaték. A levelezés nem tartalmaz választ Dr. Harristől, így nem rendelkezünk információval arról, hogy volt-e foganatja a jelentkezésnek. A tanulmányban közölt iratok, egyben a Bailey-iratok utolsó tétele, Karácsonyi Baileynek írt 1957-es levele, erre a levélre azonban, a korábbi gyakorlattól eltérően[8] már nem érkezett válasz. Kétség sem férhet hozzá, hogy az alább közölt levelezésben az egyébként passzív szereplő Bailey figyelemmel követte az eseményeket. Közreműködésére felhívja a figyelmet Geddes is, továbbá a leveleket is az ő irathagyatékának részeként őrzik.

Karácsonyi későbbi életútjának ismeretében tudjuk, hogy sem ekkor, sem később nem emigrált – annak ellenére, hogy az 1945 után kelt levelei mindinkább az amerikai kivándorlás szándékról árulkodtak. Minthogy a források nem említik és nem is utalnak a maradás okára, csak feltételezéseink lehetnek ezzel kapcsolatban. Lehetséges, hogy önszántából döntött a tartós magyarországi tartózkodás mellett, de az is elképzelhető, hogy az Észak-Dakotai Kísérleti Állomás nem találta alkalmas jelöltnek, hiába utalt Geddes arra, hogy mekkora hiány van gabonakémiai szakemberekből az Egyesült Államokban.

Nem zárható ki az sem, hogy külső beavatkozás, esetleg állami befolyás miatt szakadt meg az amerikai levelezés, amely presszió egyúttal meghiúsította a további kapcsolatfelvételt is. Utóbbi eset sem lett volna példanélküli, melyhez igen hasonló az akadémikus vízépítőmérnök, Bogárdi János kálváriája, aki az ötvenes–hatvanas években több alkalommal kapott állásajánlatot Amerikából, amelyeket azonban állami nyomásra nem tudott elfoglalni.[9]

Az öt tételből álló 1957-es levelezés egy katedrájától megfosztott, egykor egyetemi tanár, a mezőgazdasági kémia egyik szaktekintélyének segélykiáltását őrzi. Amint azt Karácsonyi kertelés nélkül meg is fogalmazza egykori amerikai mentorának 1957 májusában: az élet itt 1956-ot követően valóban nehéz. Bizonyítékul szolgál arra is, hogy az egyének – és nem intézmények vagy szervezetek – által kialakított és ápolt magyar–amerikai tudományos kapcsolatok nem csak tartósnak, de a negyvenes évek közepétől többnyire bekövetkező több éves hallgatást és 1956-ot követően, reaktivizálhatóak is voltak. Karácsonyi levelezése jó példája annak a szakmai segítségnyújtási hálózatnak, amely a háború utáni új világrendben kialakult. Nevezetesen, hogy a nyugati tudományos szakemberek az ideológiai és politikai ellentéteket figyelmen kívül hagyva, elsősorban szakmai és etikai szempontokat figyelembe véve igyekeztek segédkezet nyújtani és kimenekíteni a vasfüggönyön túl ragadt kollégáikat.

Közlési elvek

Jelen tanulmány a terjedelmi korlátokat és szerkesztési szempontokat szem előtt tartva a Bailey iratoknak csak az 1957-ből fennmaradt leveleit közli. A kiválasztásnak tematikai oka is volt: az 1957-es levelek koherens egységet képeznek és egy ügy mentetét rögzítik egyértelműen: Karácsonyi kivándorlási szándékát.

A feldolgozás előtt meghatározott elvek alapján előbb szöveghíven közöltük az angol nyelvű leveleket, majd ezt követően a magyar fordítást. Karácsonyi angol nyelven írt leveleiben nem javítottuk a hibákat, ugyanakkor jelöltük [sic!] az esetleges elütéseket és helyesírási hibákat. Bár jól beszélt angolul, írott szövegei nem mentesek a nyelvhelyességi hibáktól, angol nyelvű megfogalmazásai olykor meglehetősen nehézkesek szószerinti fordításban. Ezeket a könnyebb olvashatóság kedvéért, a magyar nyelvhelyességi szabályoknak megfelelően, törekedve az író stílusjegyeinek megtartására, korrigáltuk a fordításban.

Szerkesztési okokból magyarázó lábjegyzetekkel csak a fordított szöveget láttuk el. A levelek címzését, a szövegben előforduló intézmények neveit, az egyes titulusokat, ahol tudtuk, szintén lefordítottuk. A szövegben említett, eredetileg magyar neveknek a magyar megfelelőjét használtuk (pl. Mrs. K. = K.né, Helen = Ilona). A levéltári irategység kialakításakor nem nevezték el az egyes leveleket, ezt a feldolgozáskor, a könnyebb áttekinthetőség végett utólag pótoltuk. A dokumentumok elnevezésekor magyarosítottuk a magyar eredetű személyneveket (pl. Laszlo Karacsonyi = Karácsonyi László), a címzésben használt neveket azonban nem fordítottuk, így Karácsonyi nevét ott érintetlenül hagytuk, megtartva az eredeti levelekben használt megszólítását.

Karácsonyi László (1900–1985)

Karácsonyi László szülei 1899-ben házasodtak össze.[10] Édesapja Karácsonyi Jenő[11] vasúti mérnök, László születésekor a Kassa-oderbergi Vasút alkalmazottja, édesanyja rutkai Ráth Aranka.[12] Egyetlen testvére, húga, Márta.[13] Karácsonyi édesapja alig 46 évesen, 1921-ben tüdőbajban, édesanyja, a nemesi származású Ráth Aranka több, mint húsz évvel később, 1943-ban halt meg. 1933-ban, harminchárom éves korában vette feleségül a szekszárdi születésű magyar–angol középiskolai tanárnőt, Alföldy Máriát.[14] Három gyermekük született: Margit, Ilona és Éva.

Karácsonyi László anyai felmenői között éppúgy találunk jogászokat, vasúti mérnököket, mint orvosokat és gyógyszerészeket, akik értelmiségi hivatásuk mellett rendre vállaltak közéleti szerepet is országgyűlési képviselőként vagy szakmai egyesületek vezető tisztségeinek betöltésével. Karácsonyi, édesanyja révén egy sokadik generációs értelmiségi orvos–mérnök család leszármazottja. Anyai nagyapja az 1895-ben nemesi címet kapott[15] udvari tanácsos, a Kassa-oderbergi Vasút[16] vezérigazgatója, Ráth Péter,[17] dédapja, idősebb Ráth Péter[18] gyógyszerész, országgyűlési képviselő, aki 1836-ban Semmelweis Ignác[19] nővérét, Semmelweis Juliannát vette nőül.[20]

Karácsonyi az érettségit követően beiratkozott a Műegyetem[21] Vegyészmérnöki Karára.[22] Jó minősítésű[23] oklevelét 1923-ban kapta meg. 1928-ban szerezte meg műszaki doktorátusát élelmiszerkémiai tárgykörben.[24] Doktori értekezése, A kenyér elöregedése megjelent könyvalakban is.[25] A kandidátusi fokozatot, a Tésztakészítmények minősége és minősítése különös figyelemmel az értékelés mechanikai módszereire című dolgozatáért harminc esztendővel később, az alább közölt levelezését követően alig egy évvel, 1958-ban ítélték oda neki.[26]

A diploma megszerzését követően, a húszas-harmincas években a Műegyetem Élelmiszerkémiai tanszéke mellett tanársegéd (1923–1925), később adjunktus (1925–1936). Oktatási tevékenysége mellett, olykor helyette szakértői munkát is vállalt: éveken keresztül volt a Budapesti kir. Büntető Törvényszék vegyészeti és a Földművelésügyi Minisztérium élelmiszer-ipari és táplálkozási szakértője (1939–1942). Emellett a harmincas évek második felében a Hankóczy Jenő[27] vezette Országos Gabona- és Lisztkísérleti Intézet[28] (1936–1939) lisztkémiai eljárások szakértőjeként működött.

A második világháborút követően tér vissza ismét a katedrára. 1942 és 1945 között a Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia[29] főiskolai nyilvános rendkívüli, majd rendes tanára. Az Akadémiát 1945-ben főiskolává szervezik át, majd még ugyanebben az évben beolvasztják az Agrártudományi Egyetembe (1945–1949). Az intézmény felállításáról szóló rendelet[30] alapján azonban a mezőgazdasági akadémiák tanárai az újonnan alapított univerzitáson csak egyetemi nyilvános rendes vagy rendkívüli tanári kinevezést követően oktathattak. Karácsonyi egyetemi oktatói átminősítését 1946-ban ugyan 5 nem, 1 igen ellenében, szótöbbséggel nem javasolja az Egyetemi Tanácsülés, de azért megbízza a keszthelyi mezőgazdasági ipari tanszéken egy állandó tanárhelyettesi megbízással.[31] Majd csak egy évvel később, 1947. június 26-án, Bárányos Károly[32] földművelésügyi miniszter előterjesztése mentén minősíti át a Minisztertanács egyetemi tanárrá,[33] az Egyetemi Tanács ennek megfelelően 1947 júliusában nyilvános rendkívüli, 1948 szeptemberében nyilvános rendes tanárrá lépteti elő.[34] Így lett 1948-ban az Agrártudományi Egyetem Mezőgazdasági Karának nyilvános rendes tanára, amely pozíciójából 1949 áprilisában – számos kollégájával együtt – azonnali hatállyal felmentik és rendelkezési állományba helyezik.[35] Még ez év nyarán, július 31-i hatállyal ideiglenesen nyugalomba helyezték.

Az ötvenes években az Országos Gabona- és Lisztkísérleti Intézet (OGLI) utódjaként létrehozott Malomipari Kutató Intézet osztályvezetője (1950–1959), majd az Országos Szabványügyi Hivatal főelőadója, főmérnöke (1959–1967). 1985-ben, 85 éves korában hunyt el Budapesten.

1. Letter from Laszlo Karacsonyi to W. F. Geddes
(?, 1957)

Dr. W. F. Geddes
Division of Agricultural Biochemistry
University of Minnesota
St. Paul, Minnesota
U.S.A.

Dear Dr. Geddes:

It was very long ago, indeed, that I wrote a letter to you, not because I did not want to do so.

I am 56 years old now. Thank Heaven, quite healthy and able to work. There is a legal regulation here that men more than 55 years old may ask for a passport is they can present an „affidavit” from the land they want to immigrate. Now here is the difficulty! I have not got a single relative overseas whom I could ask to send me such an affidavit. Could you not find a possibility to help me in this respect?

I wonder if it could be found a position for me in the United States or in Canada. I am quite positive you still have very good connections to the Grain Research Laboratory, Board of Grain Commissioners in Canada.

I am speaking and writing English and German, and reading French and Italian. I would not be afraid going even to a Spanish-speaking country, for instance to the wheat district of Argentina, because this is the second year I am learning this language. But I would prefer Northern America.

I am willing to send you a curriculum vitae if needed.

Any help you can afford to me in this connection would be greatly appreciated.

May I direct your kind attention to the fact that this letter has been dropped in Vienna? If you want to givemean anwser, please sent it to the address as read below, without mentioning this letter of mine.

Yours very truly,
Dr. L. P. Karacsonyi
Research Institute for Cereal Industries
Kis Rokus II. 15/B

2. Letter from W. F. Geddes to Laszlo Karacsonyi
(April 29, 1957)

Dr. Laslo P. Karacsonyi
Research Institute for Cereal Industries
II Kis Rokus Utca 15/B
Budapest, HUNGARY

Dear Dr. Karacsonyi

You will doubtless be surprised to hear from me after so many years have elapsed, but your name came to mind in connection with an inquiry we recently received from Dr. R. H. Harris, Chairman, Cereal Technology, North Dakota Agricultural Experiment Station, Fargo, North Dakota, U.S.A.

About a year ago the North Dakota Agricultural College completed a fine new cereal technology building which is equipped for biochemical and technological studies on hard red spring wheat, durum wheat and barley. The laboratory works in close cooperation with plant breeders developing rust resistant wheats which are of high quality for breadmaking and for macaroni production; in the barley laboratory, prediction tests are conducted on small samples of new barley hybrids to secure an estimate of their malting quality.

In addition, the North Dakota Laboratory has carried on a research program for many years but has not offered lectures in Cereal Chemistry and Food Technology. With its new facilities it is now planning to offer instruction in these areas and Dr. Harris has solicited my aid in securing a well-qualified man to fill a new position which will involve both teaching and research; approximately one-half time will be spent in each of these areas. The salary for this position will depend upon the qualifications and experience of the appointee,but I understand that it would be somewhere in the range of $5500 per year for a well-qualified man. As you doubtless know, few institutions in the United States offer any instruction in Cereal Chemistry, and as we have had an active graduate training program for many years, we receive a great many inquiries for men to fill teaching and research positions. There is a very serious shortage of cereal chemists at this time, and none of our present students will complete his training until June, 1959.

I talked to Dean C. H. Bailey (who retired in January, 1951) to ascertain whether he had any suggestions for this vacancy. Your name came to his mind since you had studied here under himin 1929–1930 when you held a Fleischmann fellowship. Dean Bailey mentioned that he had visited your laboratories in 1937 and felt that you had admirable qualifications for the position. It therefore seemed advisable to bring this opening to your attention. Dean Bailey mentioned that he had last corresponded with you about 1938, and I am sending this letter to your address at that time. I hope it will reach you.

I suggested your name to Dr. Harris and he has written advising that he will be pleased to consider you for the opening. If you are interested, you should send him your curriculum vitae via air mail and advise him you would be available if you were selected for the opening. I would be glad to have you keep me in touch with developments.

Dean Bailey joins me in sending you our best regards.
Yours sincerely
W. F. Geddes
Head of the Department

3. Letter from Laszlo Karacsonyi to R. H. Harris
(May 14, 1957)

Dr. R. H. Harris
Cereal Technology
North Dakota Agricultural Experiment Station
Fargo, North Dakota, U.S.A.

Dear Dr. Harris

I have just received a letter from Dr. Geddes in which he is kind enough to inform me about the opening in your Institute. As he says, this were a new position that will involve both teaching and research, with salary in the range of $5500 per year. He suggests to send you my cirriculum [sic!] vitae and advise you when I would be available if I were selected for the opening.

I think it is not necessary to assure you that I would be very happy if I were selected for the opening.

I am attaching my curriculum and a list of publications.

Referring to the question when I would be available, the situation is as follows: If I got the position, be so kind as to secure a „preference visa” for me that will be sent to me through the Ambassy of the U.S.A. In possession of this – which so far as I know replaces the „affidavit” – I shall instantly ask for a passport and a final visa. One cannot figure out exact time needed for the whole procedure, but I was told about a case in which somebody received his passport in two month. The visa depends on the state of the quota granted to immigrants from Hungary. In my present position I have got no contract, so from this side I could start any day.

Due to the fact that I spent all my life in teaching and research, as you see, in mayor on the lines of cereal chemistry and technology, I feel I could become quite an active member of the staff of your valued Institute.

Yours very truly
L. P. Karacsonyi
Head of the section of the manufacture of macaroni products
Research Institute for Cereal Industries
Budapest, Hungary

4. Letter from Laszlo Karacsonyi to W. F. Geddes
(May 14, 1957)

W. F. Geddes
Department of Agricultural Biochemistry
University of Minnesota
St. Paul 1, Minnesota
U.S.A.

Dear Dr. Geddes

I thank you very much for your favour of April 29. According to your suggestion I have written to Dr. Harris, as the copy of the letter shows.

Anything you can do for me in this connection will be greatly appreciated.

I am sending my best regards to Dr. Bailey.

Sincerely yours
(signed)
L. P. Karacsonyi
Research Institute for Cereal Industries
II. Kis Rokus u. 15/b.
Budapest, Hungary

5. Letter from Laszlo Karacsonyi to C. H. Bailey
(May, 1957)

Dr. C. H. Bailey
c/o Dr. W. F. Geddes
Department of Agricultural Biochemistry
University of Minnesota
St. Paul. 1, Minn., U.S.A.

Dear Dr. Bailey:

It was really very long ago that I had last corresponded with you. During the war time it was of course impossible, afterwards not reasonable to do so.

From 1939 to 1942 I worked in the Department of Agriculture, then from 1942 to 1949 I was professor of Agricultural and Food Technology in the Keszthely Division of the University of Agricultural Sciences. In 1949 the division has been liquidated and I have been appointed to the reorganized institute of the late Hankóczy. Now I am chief of the Division of Manufacture of Macaroni Products.

Since 1950 I am living with my family in Budapest again. Mrs. K. has to earn too and she is working in a city ambulatory as an assistant to physicians. My eldest daughter, Margaret, who was a two years old little girl when you visited us, is married already. Next year she will graduate in the University of Technical Sciences as an electrical engineer. Her husband is working in a plant for manufacturing geophysical instruments. Helen /18 years old/ is due to receive her certificate of maturity in the next month. Eve /9 years old/ goes to the primary school.

Life is hard here. I regret very much that it was impossible for me to start a few month ago, but I trust that by your aid and efforts I shall succeed now and may be soon.

I beg your pardon that last time I have written to Dr. Geddes in my case, and not to you. I did not dare to bother you. According to your and Dr. Geddes’ suggestion I have written to Dr. Harris to Fargo applying for the opening in his institute and advising him what could be done if I got the position. I thank you very much for your kind assistance in this connection.

At the same time as I wrote to Dr. Seddes I sent a letter to Dr. Frey of the Standard Brands but, alas, I did not hear from him till now.

Any help you can extend to me in my affairs will be greatly appreciated.

Very truly yours,
L.P. Karácsonyi

Regeszta

1. Levél Karácsonyi Lászlótól W. F. Geddesnek[36]
(1957.?.?.)

Dr. W. F. Geddes
Mezőgazdasági Biokémiai Tanszék
Minnesotai Egyetem
St. Paul, Minnesota
U.S.A.

Kedves Dr. Geddes,

Valóban nagyon régen írtam Önnek levelet, de nem azért, mert nem akartam volna.

Most 56 éves vagyok. Hála az égnek, teljesen egészséges és munkaképes. Van itt egy törvényi szabályozás, hogy 55 év feletti férfiak kérhetnek útlevelet, ha be tudnak mutatni egy „nyilatkozatot” [37] abból az országból, ahová ki akarnak vándorolni. És itt van a nehézség! Nincs egyetlen rokonom sem a Tengerentúlon, akit megkérhetnék, hogy küldjön nekem egy ilyen nyilatkozatot. Nem tudnának valami lehetőséget találni, hogy segítsenek nekem ebben?

Azon tűnődöm, vajon az Egyesült Államokban vagy Kanadában találnának-e számomra állást.[38] Egészen biztos vagyok benne, hogy Önnek még mindig nagyon jó kapcsolatai vannak a Kanadai Gabonabizottság Gabonakutató Laboratóriumával.

Angolul és németül beszélek és írok, franciául és olaszul olvasok. Nem félnék elmenni akár egy spanyol nyelvű országba sem, például Argentína búzakerületébe, mert már második éve tanulom ezt a nyelvet. De inkább Észak-Amerikát részesíteném előnyben.

Ha szükséges, szívesen küldök önéletrajzot.

Bármilyen segítséget, amelyet ezzel kapcsolatban nyújtani tud, nagyra értékelnék.

Felhívhatom szíves figyelmét arra, hogy ezt a levelet Bécsben dobták be? Ha komoly választ kíván adni, kérem, küldje el az alább olvasható címre, anélkül, hogy ezt a levelemet megemlítené.[39]

Őszinte tisztelettel,
Dr. L. P. Karacsonyi[40]
Gabonaipari Kutatóintézet
Kis Rokus II. 15/B
Budapest, Magyarország

2. Levél W. F. Geddestől Karácsonyi Lászlónak
(1957. április 29.)

Dr. Laslo P. Karacsonyi
Gabonaipari Kutatóintézet
II Kis Rókus utca 15/B
Budapest, Magyarország

Kedves Dr. Karácsonyi,

Kétségtelenül meglepődik majd, hogy ennyi év elteltével azt hallja tőlem,[41] hogy az Ön neve egy olyan megkeresés kapcsán jutott eszembe, amelyet nemrégiben kaptunk Dr. R. H. Harristől, az Észak-Dakotai Mezőgazdasági Kísérleti Állomás (Fargo, Észak-Dakota, USA) Gabonatechnológiai részlegének elnökétől.

Körülbelül egy évvel ezelőtt az Észak-Dakotai Mezőgazdasági Főiskolán[42] elkészült egy új gabonatechnológiai épület, amely a kemény vörös tavaszi búzával, durumbúzával és árpával kapcsolatos biokémiai és technológiai vizsgálatokhoz lett felszerelve. A laboratórium szorosan együttműködik a növénynemesítőkkel, akik olyan rozsdamentes búzákat fejlesztenek ki, amelyek kiváló minőségűek a kenyér- és tésztagyártáshoz; az árpalaboratóriumban az új árpahibridek kis mintáin előrejelzési vizsgálatokat végeznek, hogy biztosítsák a maláta minőségének becslését.

Ezenkívül az észak-dakotai laboratórium évek óta működtet egy kutatási programot, de nem tartott előadásokat a gabonakémia és az élelmiszertechnológia területén. Az új létesítményekkel most azt tervezi, hogy ezeken a területeken is végez oktatási tevékenysége, ezért Dr. Harris a segítségemet kérte egy jól képzett szakember megnyerésében az új állás betöltésére, amely magában foglalja az oktatást és a kutatást is; körülbelül a munkaidő felét mindkét területre fordítaná majd. A fizetés a kinevezett személy képesítésétől és tapasztalatától függ, de úgy tudom, hogy egy jól képzett szakembernek valahol 5500 dollár körül fizethetnek évente. Mint azt bizonyára tudja, az Egyesült Államokban kevés intézményben folyik oktatás a gabonakémia területén, és mivel évek óta aktív graduális képzési programunk van, nagyon sok megkeresést kapunk az oktatói és kutatói állások betöltésére. Jelenleg nagyon komoly hiány van gabonakémikusokból, és a hallgatóink egyike sem fejezi be a képzést 1959 júniusáig.

Beszéltem C. H. Bailey dékánnal (aki 1951 januárjában ment nyugdíjba), hogy megtudjam, van-e valami javaslata erre a megüresedett helyre. Az Ön neve jutott eszébe, mivel Ön 1929–1930-ban, amikor Fleischmann-ösztöndíjasként itt tanult nála.[43] Bailey Dékán úr említette, hogy 1937-ben meglátogatta az Ön laboratóriumait,[44] és úgy érezte, hogy Ön kiválóan alkalmas a pozíció betöltésére. Ezért tanácsosnak tűnt, hogy felhívjuk a figyelmét erre a megüresedett állásra. Bailey Dékán úr említette, hogy utoljára 1938 körül levelezett Önnel, és ezt a levelet az Ön akkori címére küldöm.[45] Remélem, hogy eljut Önhöz.

Javasoltam az Ön nevét Dr. Harrisnak, és ő azt írta, hogy szívesen megfontolja Önt az állás betöltésére. Ha felkeltette érdeklődését, küldje el neki önéletrajzát légi úton, és tájékoztassa arról, hogy amennyiben kiválasztják a pozícióra, mikortól állna rendelkezésre. Örülnék, ha folyamatosan tájékoztatna a fejleményekről.

Bailey Dékán úr csatlakozik hozzám, és üdvözletünket küldi Önnek.

Tisztelettel,
W. F. Geddes
Tanszékvezető

3. Levél Karácsonyi Lászlótól R. H. Harrisnek[46]
(1957. május 14.)

Dr. R. H. Harris
Gabonatechnológia
Észak-dakotai Mezőgazdasági Kísérleti Állomás
Fargo, Észak-Dakota, Egyesült Államok

Kedves Dr. Harris,

Most kaptam egy levelet Dr. Geddestől, amelyben volt olyan kedves tájékoztatni az Önök intézetében[47] megnyíló állásról. Mint mondta, ez egy új állás, amely magában foglalja az oktatást és a kutatást is, évi 5500 dolláros fizetéssel. Javasolta, hogy küldjem el önnek az önéletrajzomat, és tájékoztassam, hogy mikortól lennék elérhető, ha kiválasztanának az állásra.

Azt hiszem, nem szükséges biztosítanom Önt arról, hogy nagyon boldog lennék, ha engem választanának az állásra.

Mellékelem az önéletrajzomat és a publikációs listámat.[48]

Arra a kérdésre, hogy mikor lennék elérhető, a helyzet a következő: Ha megkapom az állást, legyen olyan kedves kérem és biztosítson számomra egy „elsőbbségi vízumot”, amelyet az Egyesült Államok nagykövetségén keresztül küldenek nekem. Ennek birtokában – amely legjobb tudomásom szerint a „nyilatkozatot”[49] helyettesítheti – azonnal kérvényezni fogok egy útlevelet és egy végleges vízumot. A teljes eljáráshoz szükséges pontos időt nem lehet kiszámítani, de hallottam olyan esetről, amikor valaki két hónap alatt megkapta az útlevelét. A vízum a Magyarországról érkező bevándorlók kvótájától függ. Jelenlegi pozíciómban nincs szerződésem,[50] így ebből a szempontból bármelyik nap kezdhetek.

Mivel egész életemet tanítással és kutatással töltöttem, mint látja, a gabonakémia és technológia területén, úgy érzem, hogy aktív tagja lehetnék az Önök nagyra becsült intézetének.

Őszinte tisztelettel,
L. P. Karacsonyi
A tésztakészítmények gyártásával foglalkozó részleg vezetője
Gabonaipari Kutatóintézet
Budapest, Magyarország

4. Levél Karácsonyi Lászlótól W. F. Geddesnek
(1957. május 14.)

W. F. Geddes
Mezőgazdasági Biokémiai Tanszék
Minnesotai Egyetem
St. Paul 1, Minnesota
U.S.A.

Kedves Dr. Geddes,

Nagyon szépen köszönöm az április 29-i szívességét. Javaslatának megfelelően írtam Dr. Harrisnak, amint az a levél másolatából kiderül.

Bármit, amit ezzel kapcsolatban megtehet értem, nagyra értékelem.

Üdvözletemet küldöm Dr. Baileynek.

Tisztelettel,
(aláírva)
L. P. Karacsonyi
Gabonaipari Kutatóintézet
II. Kis Rókus u. 15/b.
Budapest, Magyarország

5. Levél Karácsonyi Lászlótól C. H. Baileynek
(1957. május ?.?.)[51]

Dr. C. H. Bailey
Másolat Dr. W. F. Geddesnek
Mezőgazdasági Biokémiai Tanszék
Minnesotai Egyetem
St. Paul. 1, Minn.
U.S.A.

Kedves Dr. Bailey,

Tényleg nagyon régen volt,[52] hogy utoljára leveleztem Önnel. A háború alatt természetesen lehetetlen volt, utólag pedig nem lett volna ésszerű.

1939-től 1942-ig a Földművelésügyi Minisztériumban[53] dolgoztam, majd 1942-től 1949-ig az Agrártudományi Egyetem Keszthelyi Osztályán a Mezőgazdasági és Élelmiszertechnológia professzora voltam. 1949-ben a részleget felszámolták és a néhai Hankóczy újjászervezett intézetébe[54] kerültem. Most a Tésztakészítmények gyártásának osztályvezetője vagyok.[55]

1950 óta ismét Budapesten élek a családommal. K.né-nak[56] is dolgoznia kell, egy városi ambulancián dolgozik, mint orvosi asszisztens. Legidősebb lányom, Margit,[57] aki kétéves kislány volt, amikor Ön meglátogatott minket, már férjhez ment. Jövőre végez a Műszaki Egyetemen, villamosmérnökként. A férje[58] egy geofizikai műszereket gyártó üzemben dolgozik. Ilona[59] /18 éves/ a következő hónapban kapja meg az érettségi bizonyítványát. Éva[60] /9 éves/ általános iskolába jár.

Az élet itt nehéz. Nagyon sajnálom, hogy néhány hónappal ezelőtt nem tudtam elindulni,[61] de bízom benne, hogy az Önök segítségével és erőfeszítéseikkel most sikerülni fog, és talán hamarosan sikerül is.

Elnézését kérem, hogy legutóbb nem önnek, hanem Dr. Geddesnek írtam az ügyemben. Nem mertem Önt zavarni. Az Ön és Dr. Geddes javaslatának megfelelően írtam Dr. Harrisnek Fargo-ba, hogy jelentkezzek az intézetében megüresedő állásra, és tájékoztassam arról, hogy mit lehetne tenni, ha megkapnám az állást. Nagyon köszönöm az ezzel kapcsolatos szíves segítségét.

Ugyanabban az időben, amikor Dr. Seddesnek írtam, küldtem egy levelet Dr. Freynek a Standard Brandstől, de sajnos, mostanáig nem hallottam felőle.

Bármilyen segítséget, amit az ügyeimben nyújtani tudnak, nagyra értékelnék.

Őszinte tisztelettel,
L. P. Karácsonyi

Bibliográfia

Források

8.740/1945. M. E. szám. Az ideiglenes nemzeti kormány rendelete a Magyar Agrártudományi Egyetem felállításáról és szervezéséről, Magyar Közlöny, I. évf., 1945/141. 1–3.

A magyar földművelésügyi miniszter 2.285/1945. F. M. számú rendelete a keszthelyi gazdasági akadémiának mezőgazdasági főiskolává történő átszervezéséről. Magyar Közlöny, I. évf., 1945/23. 6–7.

A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1954. évi 21. számú törvényerejű rendelete, Mosonmagyaróvárott és Keszthelyen Mezőgazdasági Akadémia létesítéséről. Magyar Közlöny, IX. évf., 1954/51. 385.

A Tudományos Minősítő Bizottság hírei, Magyar Tudomány, LXV. évf., 1958/6, 237–238.

Budapesti Hírlap, IX. évf., 326. szám, 1899. november 26. 7.

A Magyar Királyi József Műegyetem szervezeti szabályzata, Hivatalos Közlöny, XXIV. évf., 1916/21, 331–350.

Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Levéltára Műszaki doktori oklevelek, Karácsonyi László műszaki doktori szigorlat jegyzőkönyve és műszaki doktori szigorlati oklevele. BMEL, 100/c., 105. sz.

Szent István Egyetem Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár Magyar Agrártudományi Egyetem, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Szent István Egyetem Rektori Hivatala iratai 1945–2003, Egyetemi tanácsülési jegyzőkönyvek, Egyetemi Tanács határozatai. SZIE KDKL, 03.a, 1946. június 27. 6–7.

Szent István Egyetem Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár Magyar Agrártudományi Egyetem, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Szent István Egyetem Rektori Hivatala iratai 1945–2003, Egyetemi tanácsülési jegyzőkönyvek, Egyetemi Tanács határozatai. SZIE KDKL, 03.a, 1948. szeptember 29. 4.

Szent István Egyetem Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár Magyar Agrártudományi Egyetem, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Szent István Egyetem Rektori Hivatala iratai 1945–2003, Mezőgazdaságtudományi Kar, Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1945–2008, SZIE KDKL, 30.a, 1949. április 11. 4. 8030–57.960/19491,VI.1. Rendelkezési állományba helyezett tanárok és segédtanerők névsora.

Szűcs László: Dinnyés Lajos első kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1947. június 2.– szeptember 19. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2000, 289.

University of Minnesota Archives, Minneapolis, Minnesota, United States of America, Clyde H. Bailey papers, Subject Files, Karacsonyi, L.P., 1930–1946, 1957 folder. UMA, CHBP SF, UARC 361.4.

Irodalomjegyzék

Dr. Clyde H. Bailey Retires As Agriculture Dean, Agreview, XXXI. évf., 1952/3, 1.

Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945–1985, Hága, Mikes International, 2006.

Fermi, Laura: Illustrious Immigrants. The Intellectual Migration from Europe 1930–1941, Chicago–London, The University of Chicago Press, 1971.

Frank Tibor: Kettős kivándorlás, Budapest – Berlin – New York (1919–1945), Budapest, Gondolat Kiadó, 2015.

Karácsonyi László: Amerika sütőipara, Budapest, Nagy Nyomda, 1932.

Karácsonyi László: A kenyér elöregedése. Budapest, [Buzárovits Nyomda], 1928.

Kempelen Béla: Magyar nemes családok. XI. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1915.

Nóvé Béla: Magyar emigrációtörténeti kézikönyv, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2023.

Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880–1940, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982.

Rapali Vivien: „A tudományos versenyben megállás nincs” – A Smith Jeremiás ösztöndíj mérlege, Veritas Évkönyv, 2019, 214–231.

Rapali Vivien: „Operatív szempontból nem használható”–Töréspontok és pártállami érdekek egy tudós karrierútjában, Betekintő, XIV. évf., 2020/1. 25–41.

Rapali Vivien: A Smith Jeremiás ösztöndíj (1927–1941), Adalékok a műszaki elitképzés két világháború közötti történetéhez, Doktori Disszertáció, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, 2022.

Thelin, John R.: A History of American Higher Education, Baltimore, John Hopkins University Press, 2004.

Hivatkozások

  1. A címben található: „Az élet itt nehéz” mondat utalás Karácsonyi László 1957 májusában kelt levelére, amelyben azt írja C. H. Bailey-nek: Life is hard here. ↑
  2. A Smith Jeremiás ösztöndíj történetéről lásd bővebben: Rapali Vivien: „A tudományos versenyben megállás nincs” – A Smith Jeremiás ösztöndíj mérlege, Veritas Évkönyv, 2019, 214–231. Valamint a szerző e tárgyban írt doktori értekezését: Rapali Vivien: A Smith Jeremiás ösztöndíj (1927–1941), Adalékok a műszaki elitképzés két világháború közötti történetéhez, Doktori Disszertáció, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem, 2022. ↑
  3. Karácsonyi László: Amerika sütőipara, Budapest, Nagy Nyomda, 1932. A Sütőipari Szakkönyvtár sorozat részeként megjelent kiadvány elsősorban az amerikai sütőipari szakoktatásról, az amerikai liszt vegyikezeléséről és az amerikai reggeli ételekről értekezik. ↑
  4. Clyde Harold Bailey (1887–1968): vegyészmérnök, a Minnesotai Állami Egyetem (University of Minnesota) egyetemi oktatója (1911–1952). Lásd még: Dr. Clyde H. Bailey Retires As Agriculture Dean, Agreview, XXXI. évf., 1952/3, 1. ↑
  5. A teljes levelezést a Minnesotai Állami Egyetem levéltárában Clyde Harold Bailey iratanyag őriz. University of Minnesota Archives, Minneapolis, Minnesota, United States of America (UMA), Clyde H. Bailey papers, Subject Files, (CHBP SF) Karacsonyi, L.P., 1930–1946, 1957 folder (UARC 361.4.). A továbbiakban: UMA, CHBP SF, UARC 361.4. ↑
  6. 1938–1946 között nincs levélváltás. Az 1938-as decemberi levélváltást követően 1946. július–augusztus folyamán, a háború után ír ismét Karácsonyi az amerikai professzornak, amelyre utóbbi válaszol is. Az eredeti leveleket lásd: UMA, CHBP SF, UARC 361.4. Letter from Dr. C. H. Bailey to Dr. L. Karacsonyi (December 27, 1938), Letter from Dr. L. P. Karacsonyi to Dr. C. H. Bailey (July 2, 1946) és Letter from Dr. C. H. Bailey to Dr. L. P. Karacsonyi (August 26, 1946). ↑
  7. William Findlay Geddes (1896–1961) mezőgazdasági kémikus, egyetemi oktató (1938–1960), a Minnesotai Állami Egyetem Mezőgazdasági Biokémia Tanszékének vezetője. ↑
  8. A Karácsonyi–Bailey levelezésében nem csak a Baileynek érkezett, de az általa küldött leveleket is őrzik. ↑
  9. Bogárdi János amerikai kapcsolataival és életútjával kapcsolatban lásd bővebben: Rapali Vivien: „Operatív szempontból nem használható” – Töréspontok és pártállami érdekek egy tudós karrierútjában, Betekintő, XIV. évf., 2020/1. 25–41. ↑
  10. Kihirdetést lásd: Budapesti Hírlap, IX. évf., 326. szám, 1899. november 26., 7. ↑
  11. Karácsonyi Jenő János (1875–1921) ↑
  12. Karácsonyi Jenőné, született rutkai Ráth Aurélia Juliánna Mária Aloyzia (1877–1943) ↑
  13. Karácsonyi Márta (?–?) ↑
  14. Karácsonyi Lászlóné, született Alföldy /Alföldi/ Mária Anna (1908–?) ↑
  15. Kempelen Béla: Magyar nemes családok. XI. Budapest, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1915, 66. ↑
  16. A cs. és kir. szab. Kassa–oderbergi Vasút (KsOD) 1866 és 1921 között működő magánvasúttársaság az Osztrák-Magyar Monarchiában. ↑
  17. Ráth Péter (1842–1939): mérnök, udvari tanácsos (1899–), a Kassa-oderbergi vasút vezérigazgatója (1888–), a Magyar Vasúti és Hajózási Club elnöke, országgyűlési képviselő (1897–1901). ↑
  18. id. Ráth Péter (1812–1873): gyógyszerész, országgyűlési képviselő (1865–1868), a Budapesti Gyógyszerész Testület elnöke (1854–1873). ↑
  19. Semmelweis Ignác (1818–1865): orvos, egyetemi tanár, a gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezései miatt az „anyák megmentőjeként” emlegetik. ↑
  20. Semmelweis Juliánna és id. Ráth Péter házasságából négy fiú gyermek született: Ráth József, Ráth Péter, Ráth Lajos és Ráth Gyula. ↑
  21. Hivatalos elnevezése Magyar Királyi József Műegyetem (1871–1934), 1934 után Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (1934–1949). A továbbiakban a Műegyetem elnevezést használjuk. ↑
  22. Hivatalos elnevezése ekkor Vegyészmérnöki Szakosztály. ↑
  23. Az 1916-os egyetemi szervezeti szabályzat és az 1935-ös szigorlati szabályzat rögzítette a műszaki oklevelek minősítését. Az 1916-os szabályzat alapján – amely Karácsonyi oklevél minősítésével kapcsolatban érvényben volt – a szigorlati vizsgák eredményének függvényében a kiadott mérnöki oklevelek a „kitűnő képzettséget”, a „jó képzettséget” és a „képzettséget” jelölték. A Magyar Királyi József Műegyetem szervezeti szabályzata, Hivatalos Közlöny, XXIV. évf., 1916/21, 342. ↑
  24. A műszaki doktorátus előfeltétele a műszaki doktori szigorlat letétele volt, amelynek keretében Karácsonyi László élelmiszerchemiai technológiából (főtárgy) és mezőgazdasági chemiai technológiából, valamint elektrochemiából (melléktárgyak) vizsgázott. Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Levéltára (BMEL) Műszaki doktori oklevelek (100/c.), Karácsonyi László műszaki doktori szigorlat jegyzőkönyve és műszaki doktori szigorlati oklevele (105. sz.) ↑
  25. Karácsonyi László: A kenyér elöregedése. Budapest, [Buzárovits Nyomda], 1928. ↑
  26. Opponensei: Török Gábor a kémiai tudományok doktora, Holló János a kémiai tudományok doktora. A Tudományos Minősítő Bizottság hírei, Magyar Tudomány, LXV. évf., 1958/6, 237. ↑
  27. Hankóczy Jenő (1879–1939): mezőgazdasági kutató, a farinométer feltalálója (1905) és a farinográf megalkotója (1927), az Országos Gabona- és Lisztkísérleti Intézet (OGLI) első igazgatója. ↑
  28. Az 1929-ben alakult budapesti székhelyű kutatóintézetet a magyar a mezőgazdaság ipari és műszaki feladatainak ellátására, tudományos kérdések megoldására hozták létre. Az Intézet igazgatói: Hankóczy Jenő (1879–1939) és Gruzl Ferenc (1939–1959). ↑
  29. Felsőfokú mezőgazdasági oktatási intézmény 1906–1945 között. 1945-ben főiskolává szervezik át. Az 1945-ös átszervezésről lásd: A magyar földművelésügyi miniszter 2.285/1945. F. M. számú rendelete a keszthelyi gazdasági akadémiának mezőgazdasági főiskolává történő átszervezéséről. Magyar Közlöny, I. évf., 1945/23. 6. 1945 és 1949 között a Magyar Agrártudományi Egyetem keszthelyi szakosztályaként működik. 1949-ben megszüntetik, majd 1954-ben Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia néven újjáalakítják. A Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1954. évi 21. számú törvényerejű rendelete, Mosonmagyaróvárott és Keszthelyen Mezőgazdasági Akadémia létesítéséről. Magyar Közlöny, IX. évf., 1954/51. 385. ↑
  30. Az 1945-ben létrehozott Magyar Agrártudományi Egyetem (1949–1989 között Agrártudományi Egyetem, 1989–1999 között pedig Gödöllői Agrártudományi Egyetem) a magyar mezőgazdasági felsőfokú oktatás első, önálló univerzitása. „Az agrártudományok felsőfokú művelése és tanítása céljából” létrehozott egyetem felállításáról az 8.740/1945. M. E. számú rendelet rendelkezett. Lásd: 8.740/1945. M. E. szám. Az ideiglenes nemzeti kormány rendelete a Magyar Agrártudományi Egyetem felállításáról és szervezéséről. Magyar Közlöny, I. évf., 1945/141. 1–3. ↑
  31. Szent István Egyetem Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár Magyar Agrártudományi Egyetem, Gödöllői Agrártudományi Egyetem, Szent István Egyetem Rektori Hivatala iratai 1945–2003 (SZIE KDKL), Egyetemi tanácsülési jegyzőkönyvek, Egyetemi Tanács határozatai (03.a), 1946. június 27. 6–7. ↑
  32. Bárányos Károly (1892–1956): földművelésügyi miniszter (1946–1947), az FKgP tagja (1946–). ↑
  33. Karácsonyi egyetemi tanárrá való átminősítésének felterjesztését lásd: 185/48. Karácsonyi László főiskolai tanár kinevezése az Agrártudományi Egyetemre és egyetemi tanárrá való átminősítése. In: Szűcs László: Dinnyés Lajos első kormányának minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1947. június 2.– szeptember 19. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2000, 289. ↑
  34. SZIE KDKL, 03.a, 1948. szeptember 29. 4. ↑
  35. SZIE KDKL, Mezőgazdaságtudományi Kar, Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1945–2008 (30.a), 1949. április 11. 4. 8030–57.960/19491,VI.1. Rendelkezési állományba helyezett tanárok és segédtanerők névsora. A továbbiakban: SZIE KDKL, 30.a. 1949. április 11. 4. 8030–57.960/19491,VI.1. ↑
  36. A levél másolat, az eredetit nem tartalmazza az őrzési egység. UMA, CHBP SF, UARC 361. 4. ↑
  37. A második világháború után a legfőbb kivándorlási célpont az Egyesült Államok volt. 1946-ban azonban az amerikai bevándorlási kvótarendszer nem tette lehetővé, hogy nagyobb számú közép-európai bevándorló telepedjen le. A menekültek számának törvényi szabályozására 1948 júniusában, majd 1950-ben került sor. A bevándorlás feltételeként szabták egy amerikai állampolgár által tett nyilatkozatot meglétét, amelyet a bevándorlási kérelemhez kellett csatolni, ez volt az úgynevezett affidavit of support, de még ennek megléte sem garantálta a letelepedés lehetőséget. Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945–1985, Hága, Mikes International, 2006, 44. ↑
  38. A 20. századi magyarországi kivándorlók motivációi periódusonként változtak: 1918–1920 között a célterület elsősorban a kulturálisan és nyelvileg is közelebb eső Németország volt. A harmincas évektől erősödő zsidóellenesség miatt a kivándorlási célpont már a Tengerentúl volt. Az 1944/45 utáni kivándorlást tekintve a hadszíntérré válás, a szovjet jelenlét és a folyamatosan átalakuló magyar közélet miatt kivándorlók elsősorban Egyesült Államokban, Németországban, Ausztriában, Svájcban, Ausztráliában és a Dél-Amerikában telepedtek le. A magyar kivándorlás 20. századi történetével kapcsolatban lásd bővebben: Frank Tibor: Kettős kivándorlás, Budapest – Berlin – New York (1919–1945), Budapest, Gondolat Kiadó, 2015.; Puskás Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880–1940, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982.; Az amerikai értelmiségi bevándorlásról, egyúttal az európai (és magyar) tudáselit kivándorlásáról lásd: Fermi, Laura: Illustrious Immigrants. The Intellectual Migration from Europe 1930–1941, Chicago–London, The University of Chicago Press, 1971. Az emigrációtörténeti irodalom legújabb összefoglalóját lásd: Nóvé Béla: Magyar emigrációtörténeti kézikönyv, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2023. ↑
  39. Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő megtorlások idején az állambiztonság cenzúrázta a levelezést is. Egy Magyarországon feladott amerikai címzettet tartalmazó levél, amelynek tartalma külföldi kivándorlást említ, mindenképpen kellemetlen következményekkel járt volt Karácsonyira nézve. Arra, hogy ki, mikor és pontosan honnan adta fel Karácsonyi levelét, nem utalnak a források. ↑
  40. Karácsonyi László anyakönyvezett neve: Karácsonyi László Péter Mária Jenő. A levelek címzésében és aláírásában szereplő P. a Péter utónévre utal. ↑
  41. Utalás Karácsonyi 1946. július 2-án kelt levelére, amelynek címzettje Clyde H. Bailey volt. Az eredeti levelet lásd: UMA, CHBP SF, UARC 361.4. Letter from Dr. L. P. Karacsonyi to Dr. C. H. Bailey (July 2, 1946). ↑
  42. A középnyugati Észak-Dakotai Mezőgazdasági Főiskolát (North Dakota Agricultural College, NDAC), 1960-tól Észak-Dakotai Mezőgazdasági Egyetem 1890-ben alapított land-grant felősoktatási intézmény. A 18. század elején az Egyesült Államokban – francia hatásra – az elsősorban hadmérnököket, vízépítő mérnököket és hidászokat képző, önálló Műegyetemek alapításába kezdtek. Ezt az irányt a Morrill Act (1862) törte meg, amely szövetségi földterület adományozásával szorgalmazta az állami felsőoktatási intézetek alapítását. A földért cserébe a szövetségi kormány elvárta, hogy a főiskolákon alkalmazott tudományokat oktassanak, a mezőgazdasági, valamint az ipari fejlődéshez szükséges leendő mérnököknek biztosítsanak felsőfokú képzést. Ezek lettek az úgynevezett land-grant főiskolák, amelyek elsősorban a középnyugati államokban terjedtek el. Thelin, John R.: A History of American Higher Education, Baltimore, John Hopkins University Press, 2004, 75–76., 82. ↑
  43. Utalás Karácsonyi 1929/1930-as amerikai tanulmányútjára. A new york-i Fleischmann Laboratory-ban más Smith Jeremiás ösztöndíjasok is megfordultak, Braun Géza (1896–1987) és Józsa István (1898–1954) vegyészmérnökök is. Utóbbi az ötvenes években a Fleischmann Malting Company kutatási igazgatója volt. ↑
  44. Bailey 1937-ben valóban meglátogatta Karácsonyi Lászlót Magyarországon. Erre utalnak a korábbi leveleikben is. Lásd: UMA, CHBP SF, UARC 361.4. ↑
  45. Az utolsó levélváltás valójában 1946 nyarán történt. UMA, CHBP SF, UARC 361.4. Letter from Dr. L. P. Karacsonyi to Dr. C. H. Bailey (July 2, 1946) és Letter from Dr. C. H. Bailey to Dr. L. P. Karacsonyi (August 26, 1946). ↑
  46. A levélből két példány maradt fenn az őrzési egységben, ebőbl az egyik másolat, amelyet Karácsonyi W. F. Geddesnek küldött el. UMA, CHBP SF, UARC 361.4. ↑
  47. Az előző levélben említett Észak-Dakotai Mezőgazdasági Kísérleti Állomás (North Dakota Agricultural Experiment Station) Fargo-ban. ↑
  48. Karácsonyi önéletrajzát és a publikációs listáját sem az eredeti levél, sem a másolat nem tartalmazza. ↑
  49. Affidavit of support. ↑
  50. Karácsonyi itt arra utalhat, hogy bár rendelkezik állással, a helyzete és a pozíciója nem kötött, tehát a kezdést illetően rugalmas. Ez a megfogalmazás rávilágít arra, hogy kivándorlási szándékai mennyire komolyak voltak. ↑
  51. A levél feltételezhetően 1957. május 14-e után kelt, azt követően, hogy Karácsonyi levelet küldött Harrisnek és Geddesnek. ↑
  52. Utalás az utolsó levélváltásra 1946-ból. UMA, CHBP SF, UARC 361.4. Letter from Dr. L. P. Karacsonyi to Dr. C. H. Bailey (July 2, 1946) és Letter from Dr. C. H. Bailey to Dr. L. P. Karacsonyi (August 26, 1946). ↑
  53. Földművelésügyi Minisztérium élelmiszer-ipari és táplálkozási szakértője (1939–1942) ↑
  54. Korábban az Országos Gabona- és Lisztkísérleti Intézet (OGLI), majd Malomipari Kutató Intézet. ↑
  55. A Malomipari Kutató Intézet osztályvezetője (1950–1959) ↑
  56. Karácsonyi Lászlóné, született Alföldy /Alföldi/ Mária Anna (1908–?) ↑
  57. Karácsonyi Margit (1935–?), villamosmérnök ↑
  58. Neuenstein Félix (?–?) ↑
  59. Karácsonyi Ilona (1939 k.–?) ↑
  60. Karácsonyi Éva (1948 k.–?) ↑
  61. Utalás az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő menekült hullámra. ↑
Beküldve:

Jeszenszki Péter László: A különleges jogrend történetisége a 19. század második felétől 1989-ig

„Nem egy másik jogrend lép életbe, hanem a béke jogrend egészül ki a rendkívüli intézkedések jogával”[1]

Új jogrend megteremtése

Új jogrend megteremtésére számos lehetőség áll rendelkezésre és az elhatárolás szempontjából meg lehet különböztetni azt, hogy az állam maga idézi elő az új jogrend megváltozását és ezzel jogi cselekményt eszközöl, vagy egy olyan ’külső’ hatásra, mely – államtól, hatalomtól, politikától – független esemény, ami képes előidézni a változást és nem tekinthető jogi cselekménynek. Utóbbira leginkább jellemző, hogy egy már fennálló jogrend erőszakosan kerül lerombolásra, majd egy új jön létre. Ilyen formán ezt a folyamatot tekintjük forradalomnak. A forradalom mindig átmenetet képez két jogrend között, mely által felmerül az a kérdés, hogy melyik – a régi vagy az új – jogrend alapján minősítik jogtalannak. A forradalom természetéből adódóan logikailag csak egyetlen esetben lehet jogellenes, ha maga a forradalom sikertelen, hiszen ebben az esetben – mint magából a definícióból következik – nem épül ki új jogrend, mely legitimmé tenné a cselekményt, ebben az esetben ’csak’ felkelés vagy lázadás történik. Forradalom sikeressége esetén nem beszélhetünk jogi cselekményről, hiszen sikeressége esetén a régi jogrend azonnal megszakad és saját ’erejéből’ teremt újat, amelynek forrása is lesz egyben. A fentiekből következik, hogy nem történik ex factis jus oritur.[2]

Carl Schmitt szerint a „szuverén az, aki a rendkívüli állapotról dönt”.[3] Rendkívüli állapot bevezetéséhez nélkülözhetetlen a különleges jogrend életbeléptetése. Habár szélsőséges esetnek számít, ilyen esetben felfüggesztik/felfüggeszthetik akár a teljes aktuális jogrendet is. Azonban ellentétben az eredményes forradalom következményeként létrejött új jogrenddel, amikor jogi cselekményről nem beszélhetünk, itt az aktuális politikai hatalom fennmarad, és az érvényben lévő jogrend vagy különleges jogrend biztosít lehetőséget, a különleges hatalommal történő irányításhoz.[4]

Ahogy a fentiekből is láthatjuk, új jogrend bevezetése vagy akár csak ideiglenesen történő alkalmazásának lehetősége legitimitást nyerhet – és kell is, hogy nyerjen – az aktuális jogrendből.

Mitől nem általános a különleges?

Kádár Pál négy pontban foglalta össze a kivételes hatalom, különleges jogrend ismertetőjegyeit, melyek az alábbiak:

„1. Jogállami keretek, mint feltétel – checks and balances, rule of law

2. Ideiglenes jellegű hatalmi centrum kialakítása, többletjogosítványok

3. Fenyegetés és célhoz kötöttség – az állam önvédelme és az alkotmányos
keretek szerinti normál működés helyreállítása

4. Rendkívüli intézkedés joga, alapjogok korlátozhatósága”[5]

„A minősített időszakok általános jellemzője, hogy az állam életének rendes működését, az állampolgárok élet- és vagyonbiztonságát külső vagy belső társadalmi, illetve természeti veszély fenyegeti, és ezen veszélyek elhárítására, következményeinek felszámolására a rendkívüli jogrend eszközei vehetők igénybe.”[6]

Mielőtt választ adnánk arra, hogy mi különbözteti meg a ’különlegest’ az ’általánostól’, érdemes azt az alapvetést lefektetni, hogy ’normál’ körülmények közt egy adott jogállamban érvényesül a hatalommegosztás és a hatalmi ágak szétválasztása. Azonban egy rendkívüli helyzetben az előbb említett alapvetésekben eltolódások következnek be. Erre való tekintettel az adott szabályozásban figyelembe kell venni a szükségesség és arányosság követelményét és törekedni az alapvető értékek és ezek védelméhez szükséges eszközök közti optimális egyensúlyra. Továbbá elengedhetetlenek azon törvényi és alkotmányos keretek, melyek egy ’normál’ időszakban meghatározzák az állam működését.[7]

Amennyiben feltételezzük, hogy ’normál’ állapotban a jogállamiság kritériumai teljesülnek, akkor elmondható azon alapvetés is, hogy az érvényben lévő jogrend a társadalom ’normál’, általános életszituációit rendezi, szabályozza. Ezt lehet, és mind inkább kell is az alapvető tézisnek tekinteni. Az ettől való eltérés egy bizonyos szint után már különleges állapotnak számít, számíthat, ahol a társadalom biztonsága, fenyegetettsége kellően kibillen abba az irányba, ahol már speciális szabályokra van szükség a biztonság fenntartásához. Azonban ezen új szabályok végső célja és működtetése nem lehet más, mint hogy visszatérjen a társadalom ’általános’ szabályozásához. Az általános jogrendnek el kell ismernie, hogy vannak olyan határszituációk, amikor ’új’ jogrendet kell életbe léptetni, a különleges jogrendben pedig meg kell határozni ezen jogrend végét. A különleges jogrendben is érvényre kell juttatni a jogállamiság szabályait – végső esetben minimális kritériumait –, hiszen enélkül a legtöbb szankció vagy éppen megengedő vagy tiltó norma, veszítené el súlyát, melyek ’normál’ állapotban az állam és a társadalom biztonságos, erkölcsi egyensúlyát képzik.[8] A kivételes jogrend bevezetésekor mindig a biztonság vagy a szabadság kettőse kerül mérlegelésre. Ennek okán megfigyelhető, hogy egy társadalom, minél jobban ki van téve külső fenyegetésnek, járványnak, háborúnak, annál inkább hoz áldozatot a szabadság oltárán.[9] Ezen okból kifolyólag több honvédelmi törvény is született a 20. században Magyarországon, melyet a következőkben fogunk áttekinteni.

A kivételes hatalommal kapcsolatos rendelkezések szempontjából a 20. század története két nagy szakaszra osztható. A század első felében, 1912 és 1944 között a második világháborús törekvések, majd az 1945 utáni, az önálló magyar állam újjászervezéséért folytatott küzdelem által életre hívott dinamikus szabályozási szakasz, melynek csúcspontja az 1939.évi II. törvénycikk (továbbiakban: Hvt.) 1939-es kodifikációs vívmánya volt. Ezzel szemben az 1944-től 1989-ig tartó időszak statikus időszak volt, kevés jogi fejlődéssel, melyben a jogalkotók beérték a Hvt. foltozgatásával.[10]

1912 előtt

Az általunk tárgyalni kívánt időszak bemutatásához mindenképp fontos a történeti áttekintés, amit az 1848/49-es szabadságharctól indítunk egészen a 20. századdal bezárólag. A forradalmi hullám hazánkat sem kerülte el, 1848. március 13-án Bécsben, az alsó-ausztriai rendi tartománygyűlésen tömegdemonstrációra került sor. A nép, a városvezetés és a tartománygyűlés együtt lépett fel az udvar előtt, követelve az alkotmány megadását és Metternich azonnali menesztését. Ebben nagy szerepet játszott Kossuth március 3-i felirati beszéde, amelynek német fordítása Bécsben röplapokon jelent meg, ezzel is fokozva a közhangulatot, és követelve az alkotmány kiadását. Ezen demonstrációra válaszul a nép közé lőtt a katonaság, majd barikádokat emeltek. A külvárosokban élő emberek lázadásba kezdtek, majd gyárrombolásokba, és gyújtogatásokra került sor. Ezzel kimondható, hogy Bécsben kitört a forradalom. Metternichet menesztették, ígéretet tettek az alkotmányra, megkezdték a nemzetőrség szervezését, és sajtószabadságot hirdettek.[11]

István nádor elindult Pozsonyba: hogy ott mentse a még menthetőt, március 14-én összehívatta a főrendeket, majd elfogadtatta velük Kossuth felirati javaslatát. A feliratot száztagú küldöttség vitte az uralkodóhoz. Március 15-én délelőtt gőzhajóval indult Bécsbe a küldöttség. Az ezt követő estén utoljára ült össze a birodalom vezető szerve, az államértekezlet, hogy megtárgyalja a ’magyaroknak’ nyújtandó engedményeket. A tanácskozáson a főhercegek és főméltóságok elutasító álláspontja győzedelmeskedett, amikor megérkeztek az első hírek arról, hogy Pesten is forradalom tört ki.[12]

A pesti forradalom hírére Bécs engedett Pozsony követeléseinek. István nádor március 17-én V. Ferdinánd királytól szóbeli felhatalmazást kapva Batthyány Lajost miniszterelnökké nevezte ki, így realizálta, és visszafordíthatatlanná tette az uralkodói ígéreteket. A küldöttség diadallal tért vissza Pozsonyba. Itt március 18-tól törvényalkotó munka vette kezdetét.

Március 28-án Bécsből – a konzervatív ellenállás egyelőre utolsó próbálkozásaként – a két legfontosabb törvény, a jobbágyfelszabadítás és a felelős kormányzat ügyében lényegi módosítást igénylő királyi leirat érkezett, továbbá szorgalmazták, hogy Magyarország adjon katonákat, és vállaljon részt az államadósságból.[13]

Április 11-én került sor Pozsonyban, a király jelenlétében a törvények uralkodói szentesítésére, kihirdetésére, és ezzel az utolsó rendi országgyűlés bezárására. A régi, nyolcszáz éves, feudális Magyarország nem létezett többé. A Helytartótanács, a Kancellária befejezte működését. Az ország irányítását felelős kormány vette át.[14]

Ostromállapot, mint különleges jogrend

Visszakanyarodva a ’48-as forradalmi hullámot megelőző eseményekhez, Magyarországon az 1840-es évek végén erősödött fel a kivételes hatalom szabályozásának igénye, melynek kiváltó oka Horvátország elszakadása, illetve a szerbek függetlenedése. Két törvényjavaslatot is benyújtottak, közte a Deák Ferenc nevéhez köthető, 1848 nyarán elkészített ’Vésztörvény lázadás esetére’ című törvényjavaslatot, melyben az akkori kifejezéssel élve az ostromállapot, mint ’különleges’ jogrend került volna szabályozás alá. Leszámítva az igazságszolgáltatást és a rögtönítélő bíráskodást, átfogó törvényi szabályozásra nem került sor. E szabályozásokat 1849. február 13-án fogadta el a képviselőház.[15]

1849 szeptemberében Kossuth javaslatára megválasztották a vele együtt hat tagú Honvédelmi Bizottmány tagjait, amelynek feladata a kormány ügyeit egyedül intéző Batthyány és a Ház közötti közvetítés segítése volt. Kossuth elnöksége alatt átalakította a Bizottmány működésének struktúráját, és meghatározta a tagok feladatát, a munkarendet. A Bizottmány –szemben egy minisztériummal – nem tartozott az országgyűlésnek felelőséggel, így olyan döntések születhettek, amelyeket Kossuth kezdeményezett a Honvédelmi Bizottmány árnyékában és ezzel gyakorlatilag teljhatalmat biztosított saját maga számára.

Kormánybiztos/Honvédelmi Bizottmány

A kormánybiztosok, és a Honvédelmi Bizottmány létrehozásával – igaz kezdetlegesen – keretek közé szorították a kivételes hatalom politikai döntéseit.[16] 1849 tavaszán nyerte el ’alkotmányos kereteit’ az olmützi alkotmány révén V. Ferdinánd 1848-as deklarációja, mellyel feloszlatta az országgyűlést és Magyarországot hadi törvények alá vonta. Rendelkezett többek közt arról, hogy a császár jogosult átmeneti, ideiglenes szabályokat alkotni.

„87. § Ha a birodalmi vagy tartományi gyülés nincs egybegyülve, és sürgetős, a törvényekben előre nem látott rendszabályok szükségesek, melyeknek halasztása a birodalomra vagy koronatartományra nézve veszélylyel járna: a császár fel van jogositva a szükséges intézkedéseket a ministerium felelőssége mellett, ideiglenes törvényerővel megtenni, de azon kötelezettséggel, hogy aziránt a birodalmi vagy illetőleg tartományi gyülésnek az okokat és eredményeket előterjeszsze.”[17]

Út az 1912. évi LXIII. törvénycikkig

A forradalmi hullámot követően 1867-től eltolódás következett be a végrehajtó hatalom irányába, melyben az uralkodót megillető hadügyi felségjogok jelentős szerepet kaptak. Ennek ellenére megvolt a megfelelő kontroll a véderő szabályozás irányából.[18]

A kiegyezéssel, vagyis az 1867. évi XII. tc.-kel az osztrák-magyar viszony új alapokra helyeződött, a Habsburg Birodalom immár két államból állt: a Magyar Királyságból és az Osztrák Császárságból. Mindkét országnak volt saját parlamentje, kormánya és közigazgatása, az állami szuverenitás valamennyi attribútuma felett egyik sem regnált. Ugyan az Osztrák-Magyar Monarchia egyközpontú állam maradt, de az államélet szempontjából az alábbi három alapvető ügykör közös lett, úgy, mint a külügy, a hadügy és a pénzügy. Tulajdonképpen az uralkodó személyén túl, aki egy személyben volt osztrák császár és magyar király, közös ügyek is összekapcsolták. A közös miniszterek közül a hadügyminiszter nem, de a külügyminiszter és a pénzügyminiszter mindig magyar volt. A közös hadügyminiszternek a hadsereg irányítására nem, míg a hadügyi igazgatásra kiterjedt a hatásköre.[19]

A kiegyezéstől egészen az első világháborúig tartó időszakot a „boldog békeidőknek” emlegeti több ízben a szakirodalom, ahhoz, hogy tisztább képet kapjunk arról, hogy milyen körülmények sürgették az 1912. évi LXIII. törvénycikk a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről megalkotását, érdemes megvizsgálni milyen folyamatok zajlottak Európában ekkor, amelyek már előre vetítettek egy minden eddiginél nagyobb háborút.

Boldog békeidők?

Az 1900-as évek derekán Magyarország politikai, gazdasági és társadalmi szempontjából aktuális kérdéssé vált, hogy a Monarchia része tud-e, akar-e maradni. Lehetőségként merült fel, hogy a Monarchia esetlegesen szakít Németországgal, illetve valamiféle szövetségre lép Oroszországgal, mivel a teljes külpolitikai elszigetelődést mindenképp el kellett kerülni.

Az Oroszországgal való szövetséget elvetették, így a németek felé orientálódó erős külpolitika lett az egyetlen járható út. Ezt az irányt erősítette az a tény is, hogy az 1870-es évektől nem került kidolgozásra erős stratégiai koncepció egy német támadás esetére.

Olaszország komolyan fontolóra vette Dél-Tirol, Trieszt és a dalmát partvidék megszerzését, mellyel szálka lett a Monarchia szemében. Ennek okán a Monarchián belül Olaszország ellenségessé vált. További veszélyek fenyegettek a külpolitikában Szerbia irányából is, amikor I. Sándor királyt meggyilkolták, így elvesztve egy a Monarchiával jó kapcsolatot ápoló uralkodót. Trónra lépését követően Karadjordjevic Péter az oroszokkal egységben kívánta megvalósítani a nagyszerb birodalom létrehozását. Ezzel a Monarchia joggal tekintett rájuk potenciális ellenségként, hiszen Bosznia-Hercegovina és Dél-Magyarország szerbek által lakott területei egyértelműen potenciális célpontjaivá váltak a szerbeknek.[20]

Az 1900-as évek elejére gyengülni kezdett a Hármas Szövetség is, mely magába foglalta Romániát is. A román külpolitika érezhetően monarchiaellenesnek hatott, bár a szövetséget nem akarták felmondani, hiszen ekkor még kellőképpen tartottak az oroszoktól.[21]

Ebben a zavaros külpolitikai helyzetben kellett mérlegelni a Monarchián belül egy esetleges háború megindítását. Conrad von Hötzendorff báró, a vezérkar főnöke hirdette, hogy mielőbb lépni kell, hiszen most még a fent említett országok kellően gyengék, ám ha szövetségre lépnek valamilyen formában, akkor hatalmas túlerővel fognak rendelkezni. Számításba vette azt a tényt is, hogy még Oroszország nem erősödött kellőképpen vissza a japán vereségtől.[22]

„Előbb le kell számolnunk Olaszországgal, hogy szabad kezünk legyen a Balkánon, mert az olaszok arra dolgoznak, hogy a Monarchiát olyankor támadják meg, amkor a Balkánon vagyunk elfoglalva.” (Conrad von Hötzendorff báró levele Alois Lexa von Aehrenthal külügyminszterhez)[23]

1908-ban bekebelezték Bosznia-Hercegovinát. Ugyan ezt diplomáciai sikerként lehetett értékelni, azonban a Monarchia elszigetelését okozta és erősítette az antant hatalmak szövetségét. Magyar részről a Wekerle-kormány egyetértését fejezte ki az annektálással kapcsolatban.[24]

Az 1910-es évek elején már domináns szereplőként lépett fel Oroszország, és létrejött a balkáni szövetség szerb-bolgár, Montenegró, és Görögország részvételével. Ezzel újabb fenyegetést gerjesztett a Monarchia irányába.[25]

A boldog békeidőkben történt európai és orosz mozgolódás egyértelmű fenyegetés volt Magyarországra és a Monarchiára nézve, elkerülhetetlenné téve azt, hogy egy egységes haditörvény (különleges hatalomra vonatkozó törvény) elkészítésére kerüljön sor, felkészülve az esetleges fenyegetések háborúvá válására.[26]

Az 1912-t megelőző időszakban, mind osztrák, mind magyar részről igény mutatkozott a különleges hatalom jogszabályi keretek közé történő kidolgozására. Komolyabb áttörés azonban nem történt, és csak esetleges jelleggel történtek szabályozások, leginkább a honvédelem és a közigazgatás területén. Magyarországon kiemelendő az 1868. évi XL. törvény a véderőről, melyben kiemelt szerepet kapott az állami erőszakszervek felhatalmazása a külső fenyegetésekkel szemben, és a belső biztonság megtartása céljából. A honvédségről szóló 1868. évi XLI. törvénycikk egy szélesebb utasítási jogkört hozott létre a karhatalomra vonatkozólag. Az ezt követő időszakban születtek törvénycikkek, amelyek inkább apróbb morzsáinak tekinthetők a kivételes hatalomnak (lásd a törvényhatóságról szóló 1886. évi XXI. törvénycikk 64–65. §), azonban továbbra is elmaradt az egységes szabályozás.[27]

A különleges jogrend első átfogó magyar szabályozása: 1912. évi LXIII. törvénycikk

„[M]it ér az nekünk, ha ideiglenesen nem szoritják meg polgári és alkotmányos szabadságainkat, nem kényszeritenek bennünket a legnagyobb áldozatokra, hogy elejét vegyék a veszedelemnek, ha mulasztás folytan ránktör az ellenség és végleg kifoszt bennünket mindenből, a mit megkimélt a saját kormányunk.”[28]

Magyarországon 1912 óta létezik a különleges jogrendre vonatkozó szükséges szabályozás. A törvénycikk szűk területre korlátozódott, mely a háborús helyzetre és a háborúra való felkészülést jelentette. „1. § Háboru idején, sőt ha szükséges, már a háború fenyegető veszélyének okából elrendelt katonai előkészületek esetében is…” A kormány részéről jelentős változás volt, hogy a katonai hatóság helyett a polgári hatóságra bízta a kivételes hatalom gyakorlását. „2. § A kivételes hatalomból folyó intézkedések körét, hatályuk területét és hatályba lépésük időpontját a ministerium állapitja meg”. A polgári hatáskör lehetőséget biztosított a rendeleti úton történő kormányzáshoz, amely így a fenyegetés időszakában legitimációt nyert a polgári alkotmányosság keretei között. A kivételes hatalom időbeli hatályát már korlátozták és a végét a háború befejezéséhez kötötték.[29]

Kiteljesedett a már 1848–49-ben bevezetett kormánybiztosi intézmény is, melyek közvetlenül a kormánynak voltak alárendelve. A kormánybiztosok elsődleges feladata a közigazgatási feladatok végrehajtása. „4. § Az ezen a törvényen alapuló közigazgatási feladatok végrehajtására a ministerium kormánybiztosokat nevezhet ki, a kik csak magyar honos polgári egyének lehetnek.”

Fontos kiemelni, hogy az 1912. évi LXIII. törvénycikkben már megjelentek az alapjogi korlátozások is. Ezeket a területeket a következőkben csak felsorolás jellegűen említem:

    • Helyi önkormányzáshoz való jog
    • Jogorvoslathoz való jog
    • Külföldre utazáshoz való jog
    • Szabad mozgás és tartózkodási hely szabad megválasztása
    • Tulajdonhoz való jog
    • Vállalkozáshoz való jog
    • Személyi szabadsághoz való jog
    • Magántitok védelméhez való jog
    • Szabad véleménynyilvánítás joga
    • Egyesülési jog
    • Gyülekezési jog
    • Polgári eljárásjogi garanciák
    • Büntetőjogi garanciák[30]

Az 1912. évi LXIII. törvénycikkben már jól kirajzolódik az a felismerés, hogy a korszakra jellemző fenyegetések szükségessé teszik, hogy felfüggesztésre tudjanak kerülni, akár részlegesen is jogállami garanciák (szabályozott körülmények közt), és kellően gyors és hatékony döntések születhessenek a polgári alkotmányosság keretrendszerében.[31]

Az 1912. évi LXIII. törvénycikk hatálybalépését követően 1914 nyarán került sor a törvénycikk által felhatalmazott rendeletek kiadására, melyeket egyre gyakrabban követtek újabbak.[32]

1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbának, és elkerülhetetlen lett a háború. Mivel a Kit. a korhoz mérten átfogó szabályozást nyújtott, ezért a törvénykezés rendszeres hivatkozási alapja lett és átfogta a mindennapok szabályozását. Ennek megfelelően többszöri módosítására is sor került.[33]

Háborús előkészület

Már a dualizmus idején a személyes szabadságra kialakított feltételrendszer a korszak második felében megszorítást szenvedett a negatív irányú világpolitikai változás, és az első világháború közelsége miatt. Az 1914. évi L. törvénycikk a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott 1912: LXVIII. törvénycikknek kiegészítéséről 10. §-a az állam biztonsága érdekében felhatalmazást adott a végrehajtó hatalomnak arra, hogy rendeleti úton intézkedhessék a polgárai mozgásszabadságáról.[34]

Kiemelt fontosságúvá vált a kivételes hatalmi törvény, hiszen mind garanciát, mind legitimációt adott a jogállami keretrendszeren belül. Összegezve tehát a kiegyezéstől egészen az I. világháborúig egy fejlődési ív jellemezte a hadügy, illetve ezen belül is a különleges jogrend szabályozását, ám a háború ezt a folyamatot megtörte és nem jutott el a jogalkotás a kiteljesedéshez.[35]

A magyar szabályozás eltért az osztrák vagy akár a német modelltől, hiszen a katonai közigazgatás nem lett alárendelve a polgárinak. Inkább tekinthető mintának a francia vagy angolszász gyakorlat. Bár korlátozások mellett, de azokon a területeken, amelyek nem közvetlenül érintettek a háborúban, a polgári közigazgatás működik.[36] Később az első világháború lezárása azzal is járt, hogy az addigi osztrák-magyar közös hadügyi rendszer, stratégia tarthatatlanná vált a dualista államrendszer összeomlásának köszönhetően. Magyarországnak, mint vesztes államnak, Trianon súlyának, a kisantant általi fenyegetés hatására, egy teljesen új hadügyi stratégiát kellett tervezni, mely magába kellett, hogy foglalja az újraszabályozását is.[37]

A kiegyezést követően, a közel fél évszázados nyugalmi időszak után, 1914 nyarától 4 évig tartó véres háború vette kezdetét, majd ezt követően forradalmak, majd ellenforradalomtól kísért időszak követte.

1918 után

Az első világháború és a forradalmi időszak végpontja az 1920-as trianoni békeszerződés volt, amely egy új korszak kezdetét jelentette az ország történelmében. Ez azt jelentette, hogy a réginél sokkal kisebb – etnikai, nyelvi szempontból viszont jóval homogénebb – Magyarország jött létre.[38]

1917 végén a központi hatalmak hadi sikereinek, valamint Oroszország összeomlásának köszönhetően, 1918 első felében úgy látszott, hogy Németország és szövetségesei lesznek a háború győztesei. Ez megmutatkozott a szovjet-orosz bolsevistákkal 1918. március 3–án aláírt breszt-litovszki békében, és a megvert Romániával 1918. május 7–én megkötött bukaresti békében. A bukaresti béke értelmében a magyar-román határ a Kárpátok gerincéről a hegyvonulat román lábaihoz került, tehát Magyarország, illetve a Monarchia növelte területét mintegy 16 ezer négyzetkilométerrel.[39]

Az 1917-es év áprilisa hozott fordulót, amikor 6–án az Egyesült Államok hadba lépett. Ennek hatása a későbbiekben volt csak kimutatható az antant javára.

1918 nyarán a nyugati és a balkáni fronton áttörték a német vonalakat az antant hadseregek, így szeptember végén a bolgárok, majd ezt követően októberben a törökök is letették a fegyvert. Tisza István 1918. október 17–én jelentette be a parlamentben, hogy a ’háborút elvesztettük’.[40]

1918. október 23-áról 24-ére virradó éjjel megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Ennek alapító pártjai voltak a Károlyi-féle Függetlenségi Párt, az Országos Polgári Radikális Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Rajtuk kívül képviseltették magukat egyes fővárosi értelmiségi csoportok is. Az ellenkormányként viselkedő testület elnökévé Károlyi Mihályt tették meg, programjának megfogalmazására Jászi Oszkárt kérték fel, amely 26–án jelent meg. Követelte a háború azonnali befejezését a 12 pontos kiáltvány, az ország függetlenségének megteremtését, mélyreható nemzetiségekkel való megbékélést az ország területi integritásának sérelme nélkül és a demokratikus reformok bevezetését.[41]

A kódex: 1939. év II. törvénycikk

A Kit. értelmében a különleges jogrend maximum a háború végéig maradt volna érvényben, azonban többször meghosszabbították a hatályát, elsősorban annak a felismerésnek okán, hogy így az ország újjászervezését jobban elő lehet segíteni.[42]

Ami a különleges jogrend talán egyik legfontosabb céljaként kell, hogy megjelenjen, a cél nem lehet más, mint az ’általános’ jogrend visszaállítása, a háború után ez gyakorlatilag kivitelezhetetlennek tűnt. Ennek hozadéka lett, hogy gyakorlatilag a kivételes jogrend általánossá vált. A 20-as évek elején egyértelművé vált, hogy a kivételes hatalom által biztosított ’előnyökre’ az akkori hatalomnak szüksége van. Mivel a törvény egyértelműen rendelkezik az időbeli hatályról, így a Bethlen-kormány úgy tudta elérni a szabályozás fenntartását, hogy egy a költségvetési törvénybe a Kit.-re épülő rendeletalkotási jogot adott kvázi időbeli korlát nélkül.[43]

A 30-as évek elején felmerült, hogy a parlament törvényalkotó szerepét szűkíteni kell a hatékonyabb kormányzás érdekében. Erre az 1931. évi XXVI. tc. által került sor, mely jelentősen kibővítette a kormány rendeletalkotási jogkörét. Eszerint minden olyan kérdést saját hatáskörében szabályozhatott a kormány, amelyet szükségesnek talált a költségvetés egyensúlyának és az ország gazdasági stabilitásának megőrzése érdekében. A kormánynak mindössze annyi kötelezettsége volt, hogy folyamatosan tájékoztatnia kellett az országgyűlés két házából létrehozott bizottságot gazdaságpolitikájáról. A kormány egy évre kapta a felhatalmazást, de ezt később folyamatosan meghosszabbította a törvényhozás és így állandósult. Ez a lépés természetesnek tűnt a válság éveiben, de később már semmi sem indokolta fenntartását.[44]

1932 őszén Gömbös Gyula kormányfőségével sajátos helyzet alakult ki. Megbomlani látszott az addigi hatalmi helyzet, a miniszterelnök nem kapta meg a párt irányítását, ez továbbra is Bethlen kezében volt. Gömbös kormányra kerüléséért cserébe ugyan számos kompromisszumra kényszerült, azonban nem adta fel régi fajvédő nézeteit. Céljai között fontos szerepet töltött be a Nemzeti Egység Párt központosított tömegszervezetté való átformálása, és egyéb radikális reformtervek. A társadalom gazdasági tevékenységek szerinti, olasz mintájú korporatív szervezetekbe tömörítése.[45]

1935-ben a Nemzeti Egység Pártja (továbbiakban: NEP) Gömbös irányítása alá került, ráadásul politikai összetételében is átalakult, Bethlen távozott a pártból, a szélsőjobboldali szárny megerősödött. A belpolitikai erőviszonyok átalakulása következtében a diktatórikus fordulat megakadályozása vált központi kérdéssé.[46]

A politikának a gyakorlati megvalósulását jelentette az 1937–38 folyamán keresztülvitt alkotmányjogi reformcsomag. A választójog teljesen titkossá tételét nem lehetett tovább halogatni, de a várható következményeket a politikai rendszer más elemeinek a megerősítésével kívánták ellensúlyozni.[47]

A kormányzói jogkört tovább bővítették, kiterjesztették a kormányzó halasztó erejű vétójogát (szuszpenzív vétójog): két alkalommal is visszaküldhette a törvényjavaslatokat, mindegyik esetben 6 havi gondolkodási idő mellett. Megszűnt annak a lehetősége, hogy jogsértés esetén az országgyűlés felelősségre vonhassa. Ha kétszeri halasztó vétó utáni egyeztetés sikertelennek bizonyult, akkor az adott kérdésről a két Háznak együttes ülésen, titkos szavazással kellett döntenie. A sort a választójogi törvény zárta, amely egyik oldalról minden szavazó számára biztosította a titkosságot, de szűkítette a választójogosultak körét, és még aránytalanabbá tette a mandátumok elosztását.[48]

További változást hozott az 1939. évi II. tc. vagy honvédelmi törvény, amely háború vagy háborús veszély esetén rendeletkiadási jogot biztosított a kormánynak a honvédelemmel összefüggő minden kérdésben.[49]

Teleki új házszabályreformot fogadtatott el. Először a plénum elé terjesztik a törvényjavaslatot, ahol általánosságban tárgyalják, ezután átkerül a bizottságokhoz, ahol a javaslatot végleges formába öntik és itt döntenek a módosító indítványok sorsáról. Ezt követően ismét a plénum elé kerül, amely a bizottsági álláspontok ismertetése után ’vita nélkül szavazna az egyes paragrafusokról’. A változások alapvető strukturális változásokat jelentettek az addigiakhoz képest, melyek egyértelműen a parlament hatalmi jogosítványait szűkítették tovább érdek- és véleményütköztető, ellenőrző és felelősségre vonó funkciója szempontjából. Azonban néhány régebbi kérdésre nem jelentett megoldást a házszabályreform.[50]

Imrédy 1938 őszén bejelentette, hogy rendeletekkel kíván kormányozni, és a házszabály teljes revízióját, azonban a képviselők nagy része nem támogatta, és kénytelen volt lemondani, de külpolitikai okokból a helyén tudott maradni.[51] A védrendszeri törvényekre alapozva, egy teljesen új szellemiségben született meg az 1939. év II. törvénycikk, melyet az Imrédy-kormány nyújtott be 1938. december 7-én és 1939. március 11-én hirdettek ki, ezzel megteremtve azt a lehetőséget, hogy a kormány bevezethesse a kivételes hatalmat és a hadsereg befolyását növelje. Alapjaiban megfigyelhető, hogy a törvény nagy mértékben építkezett az 1912-es szabályozásra, azonban a kivételes hatalom korlátjai jóval ki lettek szélesítve. Az elmúlt 60 év legteljesebb hadügyi jogági reformjára került sor. Ez tekinthető az első honvédelmi kódexnek, annak köszönhetően, hogy már a korábbi szabályozások minden előnyét összefogta és a honvédelmi alkotmányjog alapjaként szolgált. Legfőbb vívmánya, hogy megszervezésre került a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács (továbbiakban: LHT).[52]

„Az LHT feladatai közé tartozik továbbá mindama – az országvédelem szempontjából jelentőséggel bíró – ügyek eldöntése, amelyek alkotmány jogilag a törvényhozás által volnának ugyan elintézendők, amelyek törvényes és így nyilvános letárgyalása azonban a trianoni korlátozások miatt nem lehetséges.”[53]

A törvény 3. §-ának indokolásából kiolvasható, hogy egy teljesen új hadviselési korszakra kell készülni, melynek elengedhetetlen szükséglete, hogy egy külön szerv legyen felruházva a megfelelő hatáskörrel és e tanácsnak a tagja a legfelsőbb döntéshozókból álljon (elnök: miniszterelnök, tagjai: miniszterek, a honvédség főparancsnoka és vezérkari főnöke).[54] Az LHT működése alapvetően háborús időkben kapott főszerepet, azonban évente kétszer ülésezett békeidőben is, illetve további ülések tarthatók voltak, ha valamelyik tag javaslatára az elnök összehívta. Kiemelendő az LHT vezértitkára, mivel a honvédelmi miniszterrel egy szinten helyezkedett el és titkársága feladata volt a Tanács határozatainak végrehajtása.[55]

A kivételes hatalom vonatkozásában a szabályozás kiszélesítette a háború mellett az igénybevételének előfeltételét, hiszen már nem ’a háború fenyegető veszélyeknek okából’, hanem ’az országot közvetlenül érintő nemzetközi feszültséget’ adták indokául az elrendelésének.[56] A Hvt. 1939 elkerülve azt a jogi helyzetet, amelybe az 1920-as évekbe került a hatalom – miszerint csak ’trükkel’ tudta hatályban tartani a kivételes hatalmat –, kiterjesztette a kormány részére, hogy a háborút követő időszakban is intézkedést tegyenek törvényi felhatalmazással.[57]

1945 után

1945 után Európának mind a gazdasági, mind a politikai keretei megváltoztak. Korábban Magyarország kulturális, társadalmi struktúra, gazdasági szempontból Európa középső részéhez tartozott. Az ország elkezdett a szocialista világrendszer felé eltolódni. Két ellentétes tömb bontakozott ki és vallottak más nézeteket arról, hogy milyen gyakorlati, elvi síkon kellene az országot újjáépíteni. A Tildy Zoltán-féle kisgazdák a nyugattal szerettek volna együttműködni, még a Rákosi vezette kommunisták amellett tették le a voksukat, hogy mivel semmilyen esélyt nem látnak külföldi hitelekre, így saját erőből kell újjáépíteni az országot. A kommunista párt legfőbb célja a proletárdiktatúra megvalósítása volt. Ennek érdekében előtérbe helyezték az ideológiai harcot, melynek legfőbb ’fegyvere’ a megfélemlítés volt. Eszközéül megszerezték a rendőrséget, ezen belül is a politikai osztályt. 1947-re a Független Kisgazdapárt teljes megfélemlítésben és szétverve vett részt a választáson, mely augusztus 31-én a kommunisták győzelmével végződött (kék cédulás választások).[58]

1944. december 21-től 1945. november 29-ig az 1945-ös választások után megalakult Nemzetgyűlés, az Ideiglenes Nemzetgyűlés volt a szuverenitás fő letéteményese, de az ebből fakadó jogköröket csak korlátozottan gyakorolta. A létrejövő államhatalomnak szüksége lett volna a kivételes hatalomra, ám ez a szabályozás elmaradt egészen 1946-ig. Mivel a formálódó államhatalom nem a jogfolytonosságon alapult, nem volt járható út a Hvt.-re történő hivatkozás. Ezt a hiányt pótolták egy sui generis gyakorlattal, melyet 1946 és 1949 között törvényesítettek is. A kivételes hatalom alapját az képezte, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés felhatalmazta az Ideiglenes Nemzeti Kormányt az államügyek intézésére. 1945 szeptemberéig a kormány a rendeletalkotási jogkörét e szerint látta el.

Az 1946. évi VI. törvénycikk a nemzeti kormány részére rendeletek kibocsátására adott felhatalmazásról (továbbiakban: Kht.), melyben a kivételes hatalmat szabályozták, a kormányzat célja volt, hogy az ország gazdasági, pénzügyi, közigazgatás rendjét biztosítsák. A törvény időbeli és tárgyi hatálya nem volt túl szigorú, ugyanis amennyiben a Nemzetgyűlés utólag jóváhagyta a döntést, akkor az időbeli hatálya – öt hónap – meghosszabbításra kerülhetett. Hasonló rugalmassággal kezelte a tárgyi hatályt is a szabályozás.

„1. § (1) A minisztérium az állam gazdasági, pénzügyi és közigazgatási rendjének biztosítása érdekében rendelettel megtehet a rendkívüli helyzetben szükséges bármely magánjogi, büntetőjogi, közigazgatási és a törvényhozás hatáskörébe tartozó egyéb rendelkezést és evégből – a Nemzetgyűlés által alkotott törvények kivételével – a fennálló törvényektől eltérő rendelkezéseket állapíthat meg. E felhatalmazás alapján közjogi természetű rendelkezéseket kibocsátani nem lehet, kivéve az államháztartás egyensúlyának helyreállítására irányuló rendeleteket.”[59]

Kivételes hatalom a kommunizmusban

A magyarországi kommunista diktatúra időszakában az államigazgatás kereteit az 1949-es szovjet típusú alkotmány (a Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény – a továbbiakban: NKA) határozta meg, de az állami vezetés az aktuális politikai igények szerint alakította a tényleges működési feltételeket, intézményeket.[60] Továbbá az NKA deklarálja, hogy az Országgyűlés a Magyar Népköztársaság legfelsőbb államhatalmi szerve, amely „gyakorolja a népszuverénitásból folyó összes jogokat, meghatározza a kormányzás szervezetét, irányát és feltételeit”. E jogkörében az Országgyűlés dönt – többek között – a háború és béke kérdésében. A feloszlatott Országgyűlés pedig ismét összehívható; az összehívásra a Népköztársaság Elnöki Tanácsa jogosult.

Az 1950-es évek elején Rákosi Mátyás radikális hatalomcentralizációt vezetett be, és tejhatalommal – hadigazdaság, fegyverkezés és kényszeriparosítás – irányította Magyarországot. 1952 végétől a Minisztertanács ismét kiemelt szerepet kapott, amikor kabinetjeként létrehozták a Honvédelmi Tanácsot (a továbbiakban: HT), mint független védelmi, hadiipari és belügyekkel foglalkozó kormánybizottságot. A HT működésével összefüggésben saját ügyrendet állapíthatott meg. A HT 1952. december 15-én tartotta első ülését. Az elnök Rákosi Mátyás volt. A HT első döntése azonban nem valamiféle működési rend vagy szervezeti szabály megalkotása volt, hanem a Központi Gépipari Osztály (Hadiipari Osztály) 1953-as terve. A HT megalakulása nyilvánvalóan összefügg a Minisztertanácsi Iroda létrehozásával. Ezt a Tanács 1952. december 29-i második ülésének 20. határozata is kimondja: „A Honvédelmi Tanács a jövőben azokat a kérdéseket tárgyalja, amelyek a honvédelem szempontjából országos jelentésűek, továbbá azokat, amelyek az illetékes Minisztertanács Elnökhelyettesének hatáskörében, vagy két Elnökhelyettes közös megegyezése alapján nem intézhetők el.”[61] Az idézett passzus erősíti azt a tényt is, hogy a HT-nak kezdetben nem volt működési szabályzata.[62]

1956 nyarán a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Tanácsa és a Minisztertanács közös határozatot hozott a HT – békeidőben hatályos – szervezetéről és ügyrendjéről.

Az 1960-as szabályozás

1960 decemberében fogadták el a IV. számú törvényt, mellyel a honvédelem szabályozására került sor. Azonban a törvény nem is említette a Honvédelmi Tanácsot. A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Tanácsa 1961 áprilisában úgy határozott, hogy háború idején a Magyar Népköztársaság vezetését, a Honvédelmi Tanács látja el. Később – 1962 májusában – a békeidőszakban működő szervet Nemzeti Védelmi Tanácsnak nevezték át, hogy különbséget tegyenek a kétféle védelmi testület között. Az új ügyrend szerint a Minisztertanács közvetlenül a Honvédelmi Bizottságon keresztül hajtja végre a védelemmel kapcsolatos feladatokat.[63]

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után több év telt el, mire az új honvédelmi törvény tervezete az Országgyűlés elé került. Az 1960-as honvédelmi törvény két okból született meg: egyrészt a fegyveres erők fejlődését kívánta elősegíteni, másrészt a hatályos jogszabályokat kívánta hosszabb távon összehangolni az NKA-val. A kivételes hatalom szabályozása újra bekerült a honvédelmi törvénybe. Az új törvény számos ponton mutat hasonlóságot, vagy épp átfedést az 1939-es szabályozással.[64] Az új honvédelmi törvény 8. szakasza elég általánosan jelöli ki a különleges időszakot: ’veszélyként’ hivatkozik rá, melybe akár a külső, akár bármilyen belső veszély beleértendő. Felhatalmazást az Elnöki Tanács kapott annak megállapítására, hogy a veszély mikor áll be, és mikor szűnik meg.[65]

Az 1960-as honvédelmi törvény XXI. fejezete rendelkezik a rendkívüli intézkedésekről, melyeket továbbra is ’csak’ háború idején lehetett elrendelni.[66] „114. § A jelen fejezetben meghatározott rendkívüli intézkedéseket háború idején lehet elrendelni.”[67] Kiolvasható, hogy a fejezet jelentős része az 1939-es Hvt. vonatkozó részeinek átírásával, átfogalmazásával és kiegészítésével készült. A kormánybiztosi rendszert továbbra is fenntartotta, igaz csak háborús időben. Kikerült a törvény szövegéből a kártérítés szó, és felváltotta a kártalanítás jogintézménye, ezzel is pontosítva, hogy az intézkedések jogos törvényen alapulnak.[68]

Az NKA különleges jogosítványokra vonatkozó alkotmányos keretei 1972-ig nem változtatta meg. Ennek a korszaknak a legkiemelkedőbb változása a Honvédelmi Bizottság kodifikációja volt, amelyet az NKA módosításával és az 1972. évi I. törvény az 1949. évi XX. törvény módosításáról és a Magyar Népköztársaság Alkotmányának egységes szövegéről alapján hajtanak végre. A HT, mint jogintézmény a Hvt. 1939-ből történő átültetésével került az NKA-ba, ugyanakkor a részletes szabályokat az alkotmányos rendelkezésekkel kapcsolatban a Hvt. tartalmazta.[69]

A fentiekre példaként lehet említeni, hogy a Hvt. 1960-ban a Minisztertanács és a NET hatáskörei összemosásra kerültek, illetve olyan felhatalmazások kerültek a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (továbbiakban: NET) hatáskörébe, amelyek még az 1939-es honvédelmi törvényben a Minisztertanácsot illették.[70]

1962. március 9-én Biszku Béla belügyminiszter határozati javaslatot nyújtott be Kádár Jánosnak a rendkívüli állapotról. A program első eleme egy politikai döntési javaslat: az MSZMP PB dönt a rendkívüli állapot idején felmerülő kormányzati problémák megoldásáról. Ez összhangban van a korábbi gondolkodással, és megköveteli a Honvédelmi Tanács I. felállítását, amely háború (rendkívüli időszak) idején a Minisztertanács fennhatósága alatt működik, és biztosítja az ország kormányzását és katonai vezetését. Emellett szükség volt a Honvédelmi Tanács II.-re is, amely a Honvédelmi Tanács I. blokkolásakor átveszi az ország ’vezetését’. Továbbá létre kellett hozni Budapesten és a megyékben honvédelmi bizottságot, melyek a Honvédelmi Tanács végrehajtó szerveként működtek.[71]

Az 1976-os honvédelmi törvény

Az 1976. évi I. törvény Negyedik része, amely a rendkívüli intézkedéseket szabályozza, számos helyen mutat ellentmondásokat, azonban a jogalkotók felismerték, hogy rendkívüli állapotot nem csupán háború idején lehet/kell elrendelni. Így itt került sor először a különböző rendkívüli helyzetek szétválasztására, és ezen szabályok elkülönítésére (háború, az állam biztonságát fenyegető veszély, a közrend és közbiztonság védelme, elemi csapás elhárítása). Továbbá a törvény fenntartotta azt a lehetőséget, hogy a kivételes hatalom gyakorlása ismét katonai hatóságok kezébe kerüljön.[72] Erre utal az 54. § (5) bekezdése „(5) A hadműveleti területre vonatkozólag egyes rendkívüli intézkedéseket az illetékes katonai parancsnok is elrendelhet.”[73]

A rendelkezések jelentős része megegyezik a korábbi szabályozásokkal, esetenként az újonnan bekerült rendelkezések a technikai fejlődést követték le, ezzel is elősegítve a védelmi képesség növelését.[74]

Összegzés

A különleges jogrend alkalmazása a 20. században Magyarországon többször előfordult, és az ország történelmében több olyan időszak is volt, amikor a kormány különleges jogrendet vezetett be a rend, vagy éppen a hatalom fenntartása érdekében. Az 1919-es Tanácsköztársaság kikiáltása után a kommunisták különleges jogrenddel stabilizálták a hatalmukat. Említhetnénk az 1933-as Bécsi Döntés után a magyar kormány által a délvidéki magyar lakosság érdekeinek védelmében bevezetett rendkívüli igazgatást a különböző határ menti területeken, ahol az állam szigorú intézkedésekkel korlátozta az egyes személyek és csoportok jogait, például a szólásszabadságot, a gyülekezési jogot és a sajtószabadságot. Vagy az 1956-os forradalom után az újonnan megalakult Kádár-kormány a rend helyreállítása érdekében katonai beavatkozással hozott létre kivételes állapotot, korlátozva az alapvető emberi jogokat.

A század első felében a különleges jogrend alkalmazása inkább a negatív megítélés alá tartozik és a szabályozások során elmaradt egy megfelelő koncepció kialakítása, bár 1976 után a Htv.-vel valamennyivel finomodott a helyzet és a jogalkotók törekedtek egy jól átgondolt szabályozásra, ám igazából ekkor sem értek el átütő eredményt. Bár 1989-ig több kisebb módosítást is végrehajtottak a honvédelmi szabályozásban, az áttörést az 1989. évi XXXI. törvény az Alkotmány módosításáról hozta meg, ahol alkotmányos szinten történt meg – többek közt – a kivételes hatalom újrakodifikálása.

Bibliográfia

Bertényi Iván – Gyapay Gábor: Magyarország rövid története, negyedik bővített és javított kiadás, Budapest, Maecenas könyvek, 1997.

Csink Lóránt: Mikor legyen a jogrend különleges? Iustum Aequum Salutare, XIII. évf., 2017/4.

Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialog Campus Kiadó, 2018.

Farkas Ádám: A honvédelmi jog polgári szabályozási előzményei Magyarországon, in Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialog Campus Kiadó, 2018.

Fisichella, Domenico: A politikatudomány alapvonalai, Budapest, Osiris kiadó, 2006.

Gergely András: A forradalom és az önvédelmi háború (1848-1849), in Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Tankönyvek, 2003.

Germuska Pál – Horváth Miklós: A magyar honvédelmi igazgatás története, 1945-1990, Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, 2020.

Kelemen Roland: A kivételes hatalom szabályozásának elméleti rendszere, honvédelmi kapcsolódásai és megvalósulása a dualizmus kori Magyarországon, in Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2018.

Kelemen Roland: A kivételes hatalom történeti és elméleti rendszere, Budapest, Gondolat Kiadó, 2022.

Kukorelli István: Alkotmánytan, Budapest, Osiris Kiadó, 1998.

László Viktória: Az Alaptörvény hatályba lépését követő és közvetlenül azt megelőző időszaki különleges jogrend hazai szabályozásának összehasonlító elemzése, Hadtudományi Szemle, XI. évf., 2018/4.

Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet, Budapest, Osiris Tankönyvek, 2003.

Nagy Zoltán – Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021.

Püski Levente: A Horthy-rendszer, Budapest, Pannonica, 2006.

Püski Levente: Magyarország politikai berendezkedése a két világháború között, Korunk, XXIII. évf., 2012/11.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010.

Schmitt, Karl: Political Theology, Four Chapters on the Concept of Sovereignty, Chicago, University of Chicago Press, 2005.

Szakály Sándor: A katonai vezetés és a honvédelmi politika alakításának szintjei a két világháború közötti Magyarországon, Új Honvédségi Szemle, 1991/11.

Egyéb források

Kádár Pál: A különleges jogrend reformja, workshop, 2021. november 3.

Olmützi alkotmány – 1849. március 4.

Hivatkozások

  1. Kádár Pál: A különleges jogrend reformja, workshop, 2021. november 3. 5. dia ↑
  2. Fisichella, Domenico: A politikatudomány alapvonalai, Budapest, Osiris kiadó, 2006, 69–70. ↑
  3. Schmitt, Karl: Political Theology, Four Chapters on the Concept of Sovereignty, Chicago, University of Chicago Press, 2005, 5. ↑
  4. Ld. Fisichella, Domenico: A politikatudomány alapvonalai, Budapest, Osiris kiadó, 2006. ↑
  5. Kádár: A különleges jogrend reformja, 5. dia ↑
  6. Kukorelli István: Alkotmánytan, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 47, 49–50. ↑
  7. László Viktória: Az Alaptörvény hatályba lépését követő és közvetlenül azt megelőző időszaki különleges jogrend hazai szabályozásának összehasonlító elemzése, Hadtudományi Szemle, XI. évf., 2018/4, 366–385. ↑
  8. Kelemen Roland: A kivételes hatalom szabályozásának elméleti rendszere, honvédelmi kapcsolódásai és megvalósulása a dualizmus kori Magyarországon, in Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialóg Campus Kiadó, 2018, 60–65. ↑
  9. Csink Lóránt: Mikor legyen a jogrend különleges? Iustum Aequum Salutare, XIII. évf., 2017/4, 7–16. ↑
  10. Nagy Zoltán – Horváth Attila (szerk.): A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, Budapest, Mádl Ferenc Összehasonlító Jogi Intézet, 2021, 107. ↑
  11. Gergely András: A forradalom és az önvédelmi háború (1848-1849), in Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században, Budapest, Osiris Tankönyvek, 2003, 238–239. ↑
  12. Uo. 238–239. ↑
  13. Uo. 238–239. ↑
  14. Uo. 238–239. ↑
  15. Kelemen Roland: A kivételes hatalom történeti és elméleti rendszere, Budapest, Gondolat Kiadó, 2022, 90–95. ↑
  16. Uo. 94–95. ↑
  17. Olmützi alkotmány – I. Ferenc József császár adta ki császári pátenssel 1849. március 4-én. ↑
  18. Kelemen: A kivételes hatalom szabályozásának elméleti rendszere, 80. ↑
  19. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2010, 17–21. ↑
  20. Bertényi Iván – Gyapay Gábor: Magyarország rövid története, negyedik bővített és javított kiadás, Budapest, Maecenas könyvek, 1997, 495–497. ↑
  21. Uo. ↑
  22. Uo. ↑
  23. Uo. ↑
  24. Uo. ↑
  25. Uo. ↑
  26. Uo. ↑
  27. Kelemen: A kivételes hatalom szabályozásának elméleti rendszere, 80–86. ↑
  28. Budapesti Hírlap, 1912/289. szám, 1. A következőképpen kell megadni: 1. Első hivatkozás: Váradi Ferenc: Hiteles példákra vágyva, Reformátusok Lapja, LVII. évf., 35. szám, 2013. szeptember 1., 9. ↑
  29. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 86–89. ↑
  30. Uo. 86–89. ↑
  31. Farkas Ádám: A honvédelmi jog polgári szabályozási előzményei Magyarországon, in Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialog Campus Kiadó, 2018, 50–51. ↑
  32. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 89–90. ↑
  33. Uo. 89–90. ↑
  34. Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet, Budapest, Osiris Tankönyvek, 2003, 286–287. ↑
  35. Farkas: A honvédelmi jog polgári szabályozási előzményei, 50–51. ↑
  36. Kelemen: A kivételes hatalom történeti és elméleti rendszere, 119. ↑
  37. Farkas: A honvédelmi jog polgári szabályozási előzményei, 58. ↑
  38. Romsics: Magyarország története a XX. században, 165–168. ↑
  39. Uo. ↑
  40. Uo. ↑
  41. Uo. ↑
  42. Uo. ↑
  43. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 91–92. ↑
  44. Püski Levente: A Horthy-rendszer, Budapest, Pannonica, 2006, 118–141. ↑
  45. Püski Levente: Magyarország politikai berendezkedése a két világháború között, Korunk, XXIII. évf., 2012/11, 23. ↑
  46. Uo. ↑
  47. Uo. ↑
  48. Uo. 24. ↑
  49. Uo. 24. ↑
  50. Püski: A Horthy-rendszer, 118–141. ↑
  51. Bertényi–Gyapay: Magyarország rövid története, 549. ↑
  52. Farkas Ádám (szerk.): A honvédelem jogának elméleti, történeti és kortárs kérdései, Budapest, Dialog Campus Kiadó, 2018, 52-57. ↑
  53. Szakály Sándor: A katonai vezetés és a honvédelmi politika alakításának szintjei a két világháború közötti Magyarországon, Új Honvédségi Szemle, 1991/11, 39. ↑
  54. 1939. évi II. törvénycikk indokolása a 3. §-hoz. ↑
  55. Kelemen: A kivételes hatalom történeti és elméleti rendszere, 123–125. ↑
  56. 1939. évi II. törvénycikk indokolása a 141. §-hoz. ↑
  57. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 93–94. ↑
  58. Bertényi–Gyapay: Magyarország rövid története, 570–574. ↑
  59. 1946. évi VI. törvénycikk ↑
  60. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 96–97. ↑
  61. A Honvédelmi Tanács: 1/1/1952. sz. határozata. MNL OL XIX-A-2-ee 93. d. ↑
  62. Germuska Pál – Horváth Miklós: A magyar honvédelmi igazgatás története, 1945-1990, Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, 2020, 62. ↑
  63. Uo. 77–78. ↑
  64. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 102–104. ↑
  65. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 77. ↑
  66. Uo. 103. ↑
  67. 1960. évi IV. törvény a honvédelemről ↑
  68. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 103. ↑
  69. Nagy–Horváth: A különleges jogrend és nemzeti szabályozási modelljei, 106. ↑
  70. Uo. 104. ↑
  71. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 79. ↑
  72. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 104–106. ↑
  73. 1976. évi I. törvény ↑
  74. Germuska–Horváth: A magyar honvédelmi igazgatás története, 104–106. ↑

 

Beküldve:

Timári Krisztián Attila: Nyilvánosság és befolyásolás – A Habsburg Birodalom sajtója II. József török ellenes háborújának felkészülési időszakában

Bevezetés

A legolvasottabb német nyelvű újságok a korszakban a bécsi „fél hivatalos” újság a Wiener Zeitung, a Pozsonyban megjelenő Pressburger Zeitung és a Brünnben megjelenő Brünner Zeitung volt. Nem kevésbé elhanyagolható az Ofner Zeitung elődjének számító Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten és a Bécsben megjelenő Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern című újság sem. A német nyelvű újságok egyértelműen uralták a sajtót Bécsben, Pozsonyban, Budán és más nagyobb városokban is, de már teret kaptak az úgynevezett nemzetiségi újságok, elsősorban a magyar nyelvűek. A magyar nyelvű újságok megjelenése a birodalom központjától távolabb eső városokhoz volt köthető, példaként említve Komáromot és Kassát a szerkesztő kiadók szándékának megfelelő anyanyelvi kommunikáció előtérbe helyezése tekintetében, de Bécs és Pozsony nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott a sajtótermékek mennyisége és hitelessége szempontjából. A magyar nyelvű sajtó térnyerésének köszönhetően 1787-ben már kettő magyar nyelvű újság működött, az első a pozsonyi Magyar Hírmondó, míg a második a bécsi Magyar Kurir.[1] Az újságok tartalmának ellenőrzéséért a lokális cenzúra hivatal felelt, viszont a hivatali szervezeten belül minden hírlaphoz más és más cenzort jelöltek ki. Ebből következően a cenzori munka sem volt egységes. Nyilvánvalóan az újságok elfogultak és részrehajlóak voltak a császár és a Habsburg Birodalom felé, de a korabeli lapokat olvasva egyértelműen megállapítható, hogy mindegyik újság szerkesztői más-más szempontból közelítették meg az eseményeket. Ezt magától értetődően – az eladott számokra tekintettel – a lap olvasottságának növelését célzó szándék is magyarázhatja, de nem zárható ki az sem, hogy ezzel egyidejűleg a szerkesztők a cenzor szellemiségének ismeretében állították össze az egyes lapszámokat, és tudatosan helyeztek előtérbe bizonyos híreket, jelenségeket.

A jelen tanulmány alapvető célja, minthogy a témával korábban sem a hazai, sem pedig a külföldi történetírás nem foglalkozott, a Habsburg Birodalom, valamint a Magyar Királyság hírlapjaiban megjelenő tudósítások, szerkesztői megnyilvánulások áttekintése 1787 augusztusának végétől egészen az 1788. év februárjáig terjedő időszakkal bezáróan. E közel féléves időtartam során megjelent lapszámok ugyanis hűen érzékeltetik azt a folyamatot, melynek során a Habsburg Birodalom kezdetben még csak szemlélőként viszonyul az 1787-ben kitört orosz-oszmán háborúhoz, viszont az egyes írások tartalma és hangvétele alapján egyre jobban kirajzolódni látszik az uralkodó és kormányzatának erősödő szándéka a háborús konfliktusba való beavatkozásra. Az előbbiekkel összefüggésben – logikus kronologikus rendet alkalmazva – természetesen röviden ismertetnünk kell azoknak a konkrét eseményeknek és körülményeknek a hátterét, melyek egyfelől nagy érdeklődésre tarthattak számot a korabeli olvasóközönség körében, másfelől ezek ismeretében akár a sajtónyilvánossággal kapcsolatos kormányzati elképzelések is rekonstruálhatók. Mindamellett hangsúlyozni szeretnénk, hogy terjedelmi okokból nem vállalkozhatunk mindenre kiterjedő áttekintésre, és vizsgálatunk forrásait kizárólag a megjelent lapszámokban közölt írások képezhetik. Ugyanakkor elemzésünk során figyelembe kívánjuk venni mind a hazai, mind pedig a külföldi történetírásnak a korszak és az események főbb jellemzőinek bemutatását lehetővé tevő eredményeit.

Nemzetközi háttér és kommunikáció

II. József (1780–1790) uralkodásának kezdetétől fogva megfigyelhető, hogy éveken át tartó diplomáciai és katonai erőfeszítéseket tett birodalma felkészítése érdekében egy esetleges háborús konfliktus bekövetkezése esetére. Hónapokon át tartó egyeztetés után 1781. május 21-én végül sikerült megkötnie a szövetséget az Orosz Birodalommal, amit Wenzel Anton von Kaunitz (1711–1794) herceg és a császár a legnagyobb diplomáciai sikerüknek értékeltek.[2] Kaunitz herceg egyszemélyben volt államférfi, diplomata, kancellár és a császár jóbarátja. Az ő irányításával és alapelveivel Bécsből a külpolitika. A Habsburg Birodalom korábbi diplomáciájának eredménytelensége, legalábbis ami a védelmi képességet szolgáló szövetségi rendszer kialakítását illeti, az uralkodó számára azonnali cselekvést tett szükségessé, így a régóta tervezett szövetség létrehozása kétségtelenül nagy tettnek számított. A kezdetektől fogva az évek múlásával egy közösen vívott háború terve foglalkoztatta a cárnőt és a császárt. A gyakran átalakult, formálódó célkitűzést „Görög-tervnek” nevezték, ami a két birodalom közös együttműködésén alapult. A végső cél egyértelműen Konstantinápoly visszafoglalása volt. A Krím-félsziget orosz annexiója után erősödött fel újra a közös együttműködés lehetősége.[3]

1786 nyarán a császár meghívást kapott II. Katalin (1729–1796) cárnőtől, hogy a következő év nyarán megtekintse az újonnan elfoglalt és integrált területeket. Az utazásra más fontos személyeket is invitáltak, mint például a lengyel királyt II. Poniatowski Szaniszló Ágostot (1732–1798).[4] A cárnő minden tekintélyes szövetségese részt vett az eseményen. A császár elfogadta a meghívást, de csak 1787 áprilisában indult útra Bécsből Lembergen és Brodin keresztül a krími területekre.[5]A cárnő személyes találkozása a császárral jó hangulatban telt, viszont a törökellenes háborúról kevés szó esett. A katonai parádékat, illetve a Fekete-tengeri flotta átadását, ezenfelül az egész találkozót a résztvevőkön kívül az Oszmán Birodalom is egyfajta erődemonstrációnak ítélte meg.[6]

Az Oszmán Birodalom pár héttel később ultimátumot adott át a konstantinápolyi orosz követnek. Az ultimátum legfontosabb pontja a Krím-félsziget visszavétele volt. Az ultimátum megtagadása után az orosz követet, Jakov Bulgakovot (1743–1809) a „héttoronyba” zárták, ami egy előkelő rezidencia volt, ahová csak a legbefolyásosabb emberek léphettek be, ahol viszonylagos kényelemben és biztonságban élhetett.[7] Az orosz követ letartóztatása után a Porta 1787. augusztus 24-én a háborút formálisan is megüzente az Orosz Birodalomnak.[8][9]

A hírek szétterjedése

A háború kitörése, mint sürgős üzenet azonnal szétterjed egész Európában. 1787. augusztus 29-én érkezett meg a hír Bécsbe, Versailles-ba 6 nappal később, míg Pétervár szeptember első napjaiban értesült a hírről, amit azonnali hadüzenet követet.[10]

A hadüzenetről szóló első hírek megérkezése előtt a birodalmi sajtó elsősorban a Habsburg-Németalföld területén kibontakozó elégedetlenség és ellenállás híreivel volt elfoglalva. A háborúról szóló hírek már augusztus legvégén megérkeztek a bécsi udvarba, de publikum tájékoztatása csak napokkal később kezdődhetett meg.

A történtekről először a Bécsben megjelenő Magyar Kurir számolt be a 70. számában, amit szeptember első napján adtak ki, de itt még viszonylag kevés hiteles információ állt rendelkezésre. A következő mondat jól szemlélteti az adott szituációt: „tegnaptól fogva Bétsben azt suttogják, hogy a Török a Muszkának minden bizonnyal hadat izent, Itt tovább nem szólhatunk: mert még minden bizonytalan.”[11] A szerkesztő Szacsvay Sándor (1752–1815) hírforrásai nem, hogy megbízhatónak, de rendkívül gyorsnak is számítottak, hiszen csak pár nappal később tette közzé azt a hírt, amit még a bécsi udvar is csak néhány nappal korábban kapott meg. Részletesebb információt nyújtott a Brünner Zeitung szeptember 4.-ei 71. száma, ahol már az orosz követ bebörtönzése is szóba került, ezenfelül ezeket a híreket angol és francia forrásokra hivatkozva is megerősítették.[12] A Magyar Hírmondó 1 nappal később szeptember 5.-én még komolyabb feltevéseket közölt, miszerint a császár minden kétséget kizáróan egy kordont fog létesíteni a Magyar Királyság déli részein.[13] Meglepő módon sem a Wiener Zeitung, sem pedig a Pressburger Zeitung nem fordított különösebben nagy figyelmet a háború kirobbanása miatt.

Találgatások kezdődtek, hogy az orosz követen kívül akár a bécsi követet is letartóztathatják-e majd.[14] Végül a Konstantinápolyból érkező szeptember 6.-ai levél tisztázta a bécsi követtel kapcsolatos kérdéseket, mivel az Oszmán Birodalom kizárólag csak őszinteséget várt a konzultól illetve, hogy válaszoljon minden további felmerülő kérdésre.[15] A bécsi követtől elvárt nyilatkozat nem volt egyedül álló, hiszen a hadiállapot bejelentése után Konstantinápolyban más udvar követeihez is kérdést intéztek, miszerint a jelenlegi háborúban neutrálisak vagy támogatóak kívánnak lenni. Az angolok állítólag támogató, de a poroszok, spanyolok, svédek, franciák inkább neutrálisak kívántak maradni.[16]

Az újságok szerkesztői és a nép körében is köztudott volt, hogy a háború a Krím-félsziget annektálást követő találkozó következménye. Az Oszmán Birodalom viszont a vártnál hamarabb lépett hadba, mint azt a két szövetséges birodalom gondolta.[17] Szeptember 7.-re minden kétséget kizáróan a Brünner Zeitung közölte, hogy a konstantinápolyi értesülései szerint a basák már parancsot is kaptak a szultántól, hogy minden muzulmán hívőt szólítsanak hadba a „hitetlenek” ellen.[18] Ebben az időben a hírek visszatartása gyakorinak számított, így nem egyedi, ha csak hetekkel, akár hónapokkal később közöltek információt az olvasókkal.[19] Ugyanakkor egyértelműen megfigyelhető, hogy az első feltételezések és meg nem erősített találgatásokat követően az újságokban azonnal megnőtt a háborúval foglalkozó témák és hírek aránya és elkezdődött a harc az újságok között az olvasók figyelméért.

A szeptember hónap elejétől megjelenő felbecsülhetetlen mennyiségű és változó minőségű hírek ellepték a birodalom újságjainak oldalait. A helyzet annyira abszurd volt, hogy még az újságírók és szerkesztők is hangot adtak, annak, hogy mennyire sok esemény zajlik egyszerre.[20] A hónap vége felé a Brünner Zeitung szerkesztője már arról írt, hogy aki már kissé belefásult a háborús hírek olvasásába annak ajánlja a következő egyéb híreket.[21] Az első hetek gyors hírtömege után a háborúról szóló tudósítások aránya bár nem csökkent, lényegi tartalma azonban egyértelműen visszaesést mutatott. Mindamellett alapvetően jellemzőnek tekinthető, hogy az újdonságok elsődleges közléséért komoly verseny indult a hírlapok között. Minden újság saját forrásbázissal dolgozott, így a szerkesztőhöz beérkezett magán levelek tették ki a hírközlések javát.

II. József sokáig nem foglalt álláspontot a háborúról, mivel szeptember közepe előtt nem sokkal elindult el a cseh-morva területekre, hogy az ottani erődítményeket és állapotokat szemügyre vegye.[22] Ez az út közel 10 napon át tartott. Már ekkor elkezdte a császár és környezete kidolgozni a koncepciókat a háború megkezdésére, aminek a legfontosabb eleme a katonai vezérkar kijelölése és a toborzás kihirdetése volt. A Magyar Kurir újból elsőként tudósított arról, hogy a birodalom határain belül hamarosan kezdetét veszi az újoncok toborzása.[23] Szeptember közepén megkezdődött az újoncozás, mi több az ezredek hadi létszámra való feltöltése, valamint további harminckilenc tábornoki rangú személy kinevezése.[24]

Az első komolyabban kidolgozott és leközölt katonai egységek elhelyezésével, felosztásával foglalkozó hírek szeptember végén jelentek meg, ahol a császári hadsereget három nagyobb részre osztották fel. A határvidéken kialakított kordonért felelős parancsnok báró Alvinczy József (1735–1810) lett.[25] Az Adriai-tengertől egészen Galíciáig tartó határszakaszt, amit röviden kordonnak neveztek, innentől kezdve használják majd tudatosan az újságok. Ugyanakkor a Brünner Zeitung értesülései is megerősítették, hogy a pontos parancsnokok még nem ismertek csak annyit lehetett tudni, hogy Friedrich Josias von Sachsen-Coburg-Saalfeld (1737–1815), a baloldali szárnyat fogja vezetni, Dominik Tomiotti de Fabris (1725–1789) a központi egységeket irányítja, és Peter Nicolas Langlois (1724–1789) a jobb szárnyat vezeti majd.[26] Nem sokkal később viszont elvetették ezeket a terveket és a korábbinál több részre bontották a császári hadsereget új központokkal és vezetőkkel kiegészítve.

Az új felosztás szerint a zászlóaljak mennyisége megnövekedett és végül 6 részre osztották fel a császári hadsereget. A területi felosztás a következőképpen alakult: galíciai, erdélyi, bánsági, szlavóniai és horvátországi hadtestet hoztak létre, illetve egy fősereget létesítettek, ami Futak területén állomásozott.[27] A hadsereget vezető személy kiléte nagy érdeklődést mutatott, legyen szó bármelyik újságról, hiszen Hadik Andrástól kezdve, Franz Moritz von Lascy tábornagyon át egészen Ernst Gideon von Loudon (1711–1790) tábornagyig bárki szóba kerülhetett.[28] A császár választása végül Hadik Andrásra esett.[29]

Az újoncozás megkezdése és az ezredek városokon történő átvonulása, letelepedése érthető módon komolyan foglalkoztatta az olvasóközönséget, hiszen a birodalom minden területéről elvontak egységeket, hogy azok a Magyar Királyság déli határaihoz vonuljanak. Az október 3-án Pozsonyban megtartott nemesi gyűlésen végül sikeres újoncmegajánlás történt.[30] Szintén sikeres volt a Pesten megtartott gyűlés, ahol 695 főt sikerült megajánlani részletesen városokra lebontva, mint például Buda 110, Pest 90, Kecskemét 40 fővel.[31] Hasonlóan nagy hírverést kapott a Jászberényben tartott gyűlés, ahol 600 főt ajánlottak fel a háborúra.[32] A sajtóban megjelentek a hazafias gondolatok is egyre erősebben nyertek teret.[33]

A külföldi hírek

Októberben már jóval erősebb törekvések voltak a birodalom hangulatát befolyásolni, így megjelent az újságban a szultán kiáltványa. A néphez intézett hazafias szónoklatában a szultán harcra szólította fel alattvalóit, elítélte az oroszok agresszióját, illetve célul tűzte ki a Krím-i területek visszaszerzését.[34] A szultán intézkedéseit negatívan értékelte a birodalmi sajtó, mivel agresszorként lépett fel az Orosz Birodalommal szemben. Teljesen másképpen fogadta a Habsburg Birodalom lakossága Nagy Katalin felhívását az orosz néphez, miszerint az örök békéről szóló szerződést az Oszmán Birodalom szegte meg, amit Európa urai előtt nyilvánosan kötöttek meg, továbbá a követüket Bulgakowot is kegyetlen módon a héttoronyba zárták.[35] A két hirdetmény között a legnagyobb különbség a szerkesztők kommentárjai között keresendőek, mivel az Oszmán Birodalmat mélységesen elítélik, miközben az Orosz Birodalom által kiadott nyilatkozatot egyértelműen üdvözlik.

A bécsi udvar szócsöveként ismert Wiener Zeitung az első hónapokban jóval kevesebb érdeklődést mutatott a háború iránt, mint a konkurens újságok. A megjelent írásokban a császár személyével és a bécsi udvarral kapcsolatos eseményeket helyezték előtérbe, illetve a szentesített rendeleteket, amelyek szabályozták a Habsburg Birodalom gazdasági, politikai, kulturális és egyéb területeit.

A Wiener Zeitung kiemelkedő szerepe a külföldi hírközléseknél található orosz és török területről érkező üzenetek és levelek publikálásában figyelhető meg, amit nagy arányban ez az újság közölt elsőként. Ezeknek a híreknek a részleges vagy teljes átvétele a többi újság szempontjából is meghatározó volt. Ugyanakkor a birodalmon kívülről érkező, az orosz és oszmán konfliktus tárgyaló jelentések igen érdekes képet mutattak. jelentések az orosz és oszmán helyzetről érdekes képet mutattak. Az 1787. év végéig közölt portai hírek túlnyomó többségét a Konstantinápolyból küldött levelek alkották, amiket kereskedők, ott élő keresztények, kémek vagy akár maga a bécsi továbbított. Ugyanakkor fontos leszögeznünk, hogy a távolság miatt a levelek csak néhány héttel később értek célba. Ez alól kivételt jelentett a császárnak vagy a bécsi udvarnak küldött sürgős üzenetek.[36]

A „félhivatalos” újság sokat várt az első vagyis oszmán területről érkező levelek közlésével, mivel csak bő 1 hónappal a háború kihirdetése után 1787. szeptember 29-én adott ki információkat, amelyben Bulgakow követ letartóztatásáról és a konstantinápolyi helyzetről számolt be.[37] Ebben az évben a Wiener Zeitung a külföldi hírközlések „Türkei” címszó alatt már csak 7 újságszámban tett közé információkat az Oszmán Birodalomból, ami azért is alacsony arány, mert a vizsgált időszakban 49 újságszám jelent meg. A közzétett hírek nagyrészében a háborúra való felkészülést mutatták be az oszmánok szemszögéből. A nagyvezír, aki a szárazföldi egységeket, illetve az admirális, aki a flottát irányította kiemelt szerepet kapott, hiszen a szultán nem vett részt személyesen a harcokban.

A szövetséges Orosz Birodalom helyzetének bemutatása már jóval nagyobb hangsúlyt kapott, hiszen 14 újságszámban jelentettek meg híreket. II. Katalin országából elsődleges forrásnak számított a Petersburgische Hofzeitung, ami szellemiségében, kapcsolataiban és a hírközlésben a Wiener Zeitung orosz megfelelője volt. Az érintett témák között kimagasló volt a cárnő kegyeltje az orosz csapatok vezetője Grigorij Alekszandrovics Patyomkin (1739–1791) megjelenése a háborús hadszíntéren.[38] Másodlagos szerepet kapott a kiemelt gátként szolgált egy dél felé történő orosz terjeszkedési szándék vonatkozásában. Az erőd jelentősége akkora volt, hogy az orosz sajtó a környék legkisebb katonai sikereit is megkívánta osztani a közönséggel. Ezt tükrözi például az a híradás is, amikor Ocsakov előtt tizenöt mérföldre lévő orosz hadiflotta legyőzött hat, utánpótlást szállító oszmán hadihajót.[39]

Az orosz hadszíntereken jelentősebb összecsapás Kinburn térségében Ocsakowtól nem messze zajlott le 1787. október 12.-én, amikor is az első támadást visszaverték az oszmán katonák,[40] de pár nappal később a cári csapatok Alekszandr Vasziljevics Szuvorov (1730–1800) vezetésével végül jelentős győzelmet arattak. A nagyjából három napon át tartó véres összecsapásban mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. Az újságban megjelent kijevi levelek szerint a cári hadsereg 16 ezer főt vesztett ez idő alatt.[41] A cárnő azonnal háláját és elismerését fejezte ki tábornokainak. Feltűnő viszont, hogy a Habsburg Birodalom hírlapjai hónapokkal később írtak csak a cárnő Szuvorovhoz intézett leveléről.[42] Az újonnan elfoglalt területet és várost maga Patyomkin herceg is meglátogatta.[43] A birodalmi sajtóban nagy szenzációnak örvendett a Kinburn-i csata, mivel eddig a szárazföldi háborút csak kisebb összecsapások, ellenséges területre való betörések és manőverezések alkották.

A korabeli események vizsgálata során feltétlenül ki kell térnünk az Orosz Birodalom és a Lengyel Királyság kapcsolatára. A Lengyel Királyság területeit érintő, 1772-ben megkezdett területi felosztás miatt feszült és jelentős formában alárendelt volt.[44] A cárnő kihasználva a Lengyel Királyság földrajzi fekvését, illetve, hogy a Rzeczpospolita szomszédos az Oszmán Birodalommal sürgősen intézkedéseket tett, hogy a katonáinak egy részét arra a területre irányítsa át. Október 18-án az orosz követ átadta a lengyel királynak és varsói udvarnak az orosz behatolásról tájékoztató, ultimátum szerű jegyzéket, melyben az orosz fél közölte, hogy a cárnő feltétlenül szükségesnek találja hadseregének egy részét lengyel területeken állomásoztatni.[45]

Az orosz katonák átteleltetése a lengyel területeken súlyos diplomáciai kérdést vetett fel a Lengyel Királyság neutralitásával kapcsolatban. A követ tájékoztatása után a két részre osztott hadsereggel került sor a bevonulásra, de hangsúlyozták, hogy természetesen minden felmerülő költséget az Orosz Birodalom áll majd.[46] Ez természetesen nem így történt és gyakoriak voltak a visszaélések. A lengyel erőket vezető vajda Stanislaw Szczesny Potocki (1751–1805) volt az összeköttetés a varsói udvar és az orosz hadsereg között. A Wiener Zeitung értesülései szerint a vajda saját költségén megnövelte a csapatai létszámát, illetve a lengyel határt mesterséges akadályokkal, úgynevezett spanyol lovasokkal, valamint árkokkal erősítette meg.[47]

A bécsi újság tájékoztatása szerint a Porta azonnal a varsói udvarhoz fordult, amiben azt kifogásolták, hogy az orosz katonák lengyel semleges területen tartózkodnak és ott kívánnak áttelelni. Ebben az esetben, ha nem történik változás a Porta a lengyel területen is megütközik az orosz seregekkel.[48] A varsói udvar megoldást keresve a problémára egy birodalmi gyűlést kívánt összehívni, hogy megvitassák a lehetséges háborúra vonatkozó kérdéseket.[49] Az országgyűlés összehívása és megszervezése azonban rengeteg időt vett igénybe, így a Habsburg Birodalom háborúba való belépésének napjáig nem történt változás, sőt a gyűlés el sem kezdődött addig.

A Wiener Zeitung külföldi hírközléseiről a következő diagram összegzi az eredményeket.

1. ábra: Az 1787. augusztus 24. és 1788. február 9. között megjelent külföldi hírközlések eloszlása a Wiener Zeitung számai alapján

Jól látható, hogy a hírek gyakorisága november hónap végétől drasztikusan megemelkedett, illetve ez a tendencia a háború kitöréséig fennmaradt. A hírek eloszlása mindhárom ország között viszonylag kiegyenlítettnek mondható, de a szövetséges Orosz Birodalom kapta a legnagyobb figyelmet.

A barátságos diplomáciai kapcsolatot a Habsburg Birodalom nem csak Nagy Katalinnal próbálta meg intenzíven fenntartani. A Francia Királyság már 1756 óta szövetségese volt a birodalomnak, így a franciák magatartása a leendő háborúval kapcsolatban döntő fontosságú tényező volt. Az első Párizsból visszaérkezett levelek alapján a kezdeti meglepetés után a francia fél célja a béke teljes visszaállítása volt.[50] A Habsburg Birodalom minden diplomáciai erejét felhasználta és megpróbálta bevonni a Párizsi udvart az osztrák-orosz szövetségbe, de erre végül nem került sor.[51]

Miközben az európai diplomáciai helyzet több országban eszkalálódott, a Habsburg Birodalom folytatta raktárainak feltöltését, illetve kiadta a szükséges rendelkezéseket az ezredek elhelyezéséről a kijelölt határszakaszokon. Az újságok közül a legtöbbet az utánpótlással a Pressburger Zeitung foglalkozott. A kezdő híreiben végig jelent volt a Dunán lévő hajók általi áruszállítás. Állításaik szerint összeségében naponta akár 4–6 kereskedő hajó indult Pozsonyból, tele élelemmel a katonák számára, a földutakon pedig több száz szekér tette meg az utat hetente többször.[52] November 10-én Bécsből ismét több hajó indult útnak, de a rakomány között már megjelent az ágynemű, csákány, lapát és minden más szükséges eszköz.[53]

A Magyar Királyság területén történő toborzás nagy népszerűségnek örvendett, legalábbis állították a szerkesztők. A tíz kerületre felosztott Magyar Királyságban a valóságban viszont összesen csak 10 981 főt sikerült betoborozni a hadseregbe 1787 végéig, a pesti kerületben 2 326 főt, a nagyváradi kerületben 1 398 főt, illetve a nyitrai kerület 1 248 főt adott.[54] Figyelemre méltó, hogy nem egy kimondottan magyarországi lapban, vagyis Wiener Zeitungban 1787. évi 95. számban tették közzé azoknak a városoknak a listáját, ahol a katonaságba lehetett jelentkezni.[55] A birodalom legjelentősebb hírlapjának számai azonban a tényleges eszkaláció egyéb jelenségeiről is beszámoltak. A harckészültség fokozása, illetve az érlelődő konfliktus biztos jeleként került sor ugyanis a megfigyelő kialakítására, továbbá a kisebb katonai különítmények járőrözése is megkezdődött. Az elszórt híradások az ezredek érkezéséről, vonulásáról is beszámoltak, s feltűnő módon a birodalom területeiről összevont csapatok átcsoportosításáról szóló hírek több hónapon át időről időre megjelentek. A tudósítások a téli szállások helyzetét is annak függvényében adták meg, hogy onnan azonnal bevethetőek legyenek a katonák[56]

Szimbolikus elemként jelent meg a sajtóban a vallási ellentét kérdése is, így gyakran visszaköszönő hírként szerepelt a keresztény üldözések az Oszmán Birodalom határain belül, illetve a túlkapások és hatalmi visszaélések.[57] Az elmenekült oszmán alattvalók számára a császár parancsára ellátást és védelmet kellett nyújtani. Az esély a békére csekély volt, de a sajtóhírek szerint maga a szultán is óvatosabb lépésekre szánta el magát. Ennek bizonyítéka, hogy parancsba adta a belgrádi basának, hogy a lehető legjobb kapcsolatot ápolja a császáriakkal, továbbá regulázza meg az engedetlen katonákat nehogy szikrái legyenek a közelgő tűznek.[58]

Belgrád stratégia fontosságú erődítményként szerepelt mindkét uralkodó későbbi céljaiban, így a város birtoklásáért vívott hadműveletek megkezdésére nem sokat kellett várni. A császár a lehető leggyorsabb és legkönnyebb módon kívánta előkészíteni Belgrád elfoglalását. Az első lépések között szerepelt az az október 14-ei látogatás, amikor több magas rangú tiszt érkezett Zimonyba, akik a közelebbi területekről próbálták felmérni a még Savoyai Jenő (1663–1736) által kialakított árkokat, harcvonalakat Belgrád erődje körül.[59] Az erőd Bécsben is szóbeszéd tárgya lett. Azt beszélték, hogy a két tábornagy Hadik és Loudon a városban találkozott a császárral sétálás közben, melynek során megkérdezte őket a császár mennyi időre lenne szükség Belgrád elfoglalásához, amire Loudon tábornagy azt válaszolta, 10–12 napra[60] Habár erre a szóbeszédre vonatkozóan eddig nem került elő megbízható forrás, mindenesetre látható mennyire kulcsfontosságú szerep jutott Belgrádnak.

A romló diplomáciai viszonyok miatt az oszmánok is elkezdték felvonultatni seregeiket a Habsburg Birodalom határvidékéhez, ahol sáncokat ástak, ágyúkat hozattak, de elsősorban Belgrád várát erősítették meg.[61] A császár megbízta Alvinczy Józsefet, hogy készítse elő Belgrád várának bevételét, amit ő hosszas tervezés után december 2.-ról 3.-ra virradó éjjelt kijelölve hajtotta végre a támadást, amihez három rohamoszlopot használt, különleges bátorságáról tanúságot téve, az elsőt ő maga vezette. [62] A kivitelezés elsősorban a rossz időjárás miatt elbukott. A Dunán való átkelés csak részben történt meg. Az eredménytelen kísérlet híre hamar szétterjedt az Oszmán Birodalomban, ami felerősítette a bizalmatlanságot és megakadályozta a további bármilyen békés megegyezés lehetőségét. Február elejéig nem is történt semmilyen komolyabb katonai hadművelet.

A birodalmi újságok legjava nem kívánta kommentálni vagy egyáltalán megjelentetni a belgrádi eseményeket, mivel az rontotta volna a közhangulatot és súlyos kérdéseket vont volna maga után. Apróbb említések találhatóak csak, de azok mindegyike megpróbálja kicsinyíteni az említett katonai vállalkozás fontosságát és súlyát. A szerkesztők és a birodalom nagy része is hinni akart abban, hogy sikerült elfoglalni az erődöt, így rögtön a hamis pletykák is szárnyra kaptak.[63]

Mindamellett a császár és a bécsi udvar a háborús hírek mellett rendkívül nagy figyelmet mutatott a trónörökös a későbbi I. Ferenc király (1768–1835) házasságkötése felé. A frigy már szeptembertől lázban tartotta az olvasókat. A császár és Ferenc főherceg találkozása a Württembergi hercegnővel Erzsébet Vilma Lujzával (1767–1790) rögtön központi téma lett, mint ahogy az ifjú pár bármilyen nyilvános helyszínen vagy eseményen való megjelenése. [64]

Az esküvőre részletes vendéglistát is megjelentetett egy újság, ahová 463 főt hívtak meg, érdekes módon ebből 16 fő volt magas rangú katonai tiszt az Udvari Haditanácsból.[65] A szertartást a kölni választófejedelem tartotta meg. Az esküvő után Erzsébet hercegnő és a családja Firenzébe indultak, azonfelül Ferenc főherceg a határhoz készülődött.[66] Az esküvő lebonyolítása és megszervezése a császár egyik prioritásához tartozott, mivel így elrendeződött a trónörökösnek a további utódlási kérdései is. Nem elhanyagolható tényezőként szerepelt, hogy a császár katonai ismereteket is tovább akart adni a fiatal főhercegnek, így a háborúban való részvétel nem volt kérdés Ferenc számára.

Sajtóhírek és gazdasági teljesítőképesség

A küszöbön álló konfliktus szempontjából nem volt elhanyagolható kérdés a hátország gazdasági állapota, a birodalom teljesítőképességének fokozását célzó központi politika, az uralkodói kezdeményezések megjelenítése. Érthető módon ebben a vonatkozásban a Wiener Zeitung értesülései számítottak a legmegbízhatóbbnak, illetve a lap hasábjain jelentek meg a leghamarabb az egyes vonatkozó rendeletek. Nem mellékes, hogy maga a császár is elsődleges információközlő csatornaként használta az újságot. Ahogyan az alábbi táblázatban látható, néhány számmal később a többi újság is átvette a rendeleteket és megosztotta azokat az olvasókkal. Megemlítendő viszont, hogy a rendeletek átvételét a német nyelvű újságok jobban preferálták, mint a magyar nyelvűek, mivel az utóbbi újságok jóval kevesebb rendeletet tettek közzé.

1. táblázat: A kiadott rendeletek leközlési ideje a sajtóban

A táblázatban csak néhány, egyértelműen a háborús helyzet által indokolt és megkerülhetetlen intézkedés látható, de természetesen hasonló rendeletek sokasága jelent meg a háború előtti időszakban. A kulcsfontosságú rendeletek között szerepelt a kenyér kivitelének megtiltása a Habsburg Birodalomból, amit nem csak az Oszmán Birodalom felé, hanem minden más ország irányába megtiltottak, ami egyértelmű jele volt annak, hogy az élelmiszerraktárakat kívánták feltölteni a háborús időszakra.[67]

A pozitív háborús kép kialakításának egyik legnagyobb problémáját jelentette a gazdaságot felkészíteni a háborúra. A császár által kiadott rendeletekből már láthattuk az élelmiszer és minden egyéb áruk felhalmozása a császári katonák magasabb szintű ellátását szolgálta, viszont ezek az intézkedések elvonást jelentettek szinte minden területről. Az 1787. év nyári termései a hírlapok beszámolója szerint közel sem alakultak olyan jól, mint az előző évben. A parasztok panaszai hamar megjelentek az újságokban, miszerint a nyáron sok betegség pusztított, leginkább a tiszai területeken, ahol gyakori volt az áradás is, aminek következtében a szarvasmarhák megbetegedtek.[68] A gabonafélék termése is alulmaradt a várakozásokkal szemben, így előírták, hogy a nyári és téli terményeket keverjék egymással a veszteség redukálása miatt.[69] A rosszabb időjárási viszonyok az egész birodalmat érintették, egyidejűleg Prágából is azt jelentették, hogy az élelmiszerárak emelkedése gyors.[70] A nép számára elengedhetetlen élelmiszerek tekintetében a legfeltűnőbb drágulást természetesen a búza, a liszt és kenyérfélék változása jelentette A gyenge termésátlag miatt a bécsi kenyérsütők már szeptember elején emelni kívántak az áraikon.[71] Jól érzékeltette a drágulást az a komikus szituáció, amikor a bécsi kikötőben egy hajóst rajta kaptak, hogy a harmincadvám befizetése közben egy jól megsült kenyeret rejteget, amiben később kiderült aranyórák voltak belesütve. [72] Az áremelkedést kívánta megakadályozni a császár a kiadott rendeletekkel, de ezek kevésbé voltak eredményesek.

Az Oszmán Birodalom rögtön megérezte a császár kenyér kiviteli tilalmi rendeletét, ami helyenként kisebb összetűzéseket eredményezett a szállítók és a vevők között.[73] Ennek hatására a török kereskedelem a legaktívabb kereskedelmi helyszíneken, mint például Belgrád és Zimony között akadozni kezdett. A búzafelvásárlás megtiltásával más árukat kezdtek felvásárolni, úgy, mint rizst, bőrt, faanyagot.[74] A további rendeletek orvosolni kívánták az emelkedő árakat, valamilyen szinten ez sikerült is, de a hadsereg ellátását a császár egyre inkább előtérbe helyezte. Temesvárról már olyan információkat osztottak meg, hogy már most nagyon érezhető a drágulás olyannyira, hogy ilyet még senki nem élt meg.[75] A drágulás mértékét a Wiener Zeitung csatolmányában megjelent búzafélék áráról készült diagram szemlélteti a legjobban.

2. ábra: Búzafajták legalacsonyabb árainak változása 1787. augusztusa és 1788. februárja között

A Wiener Zeitung által közölt árlisták alapján összeállított diagram jól látható folyamatos ár növekedést mutat, aminek következtében ebben az időben pozsonyi mérő búza ára legalább 20%-kal, a kukorica ára 30%-kal, az árpa ára legalább 50%-kal és a kása ára 40%-kal emelkedett Bécsben. Ezeket a gazdasági hatásókat a sajtó próbálta pozitívabb színben feltüntetni. A határhoz vezényelt pékek jó minőségű kenyeret sütnek és azt a katonák és a helyi lakosok ezen a területen olcsóbban tudják megvásárolni, ami nagy boldogságot okozott a nép körében állította a szerkesztő.[76]Az újságokban megjelent olyan példa is, miszerint a Bánság gyapjútermeléséről közzé tett adatok szerint a gyapjú kiviteli tilalom után majdnem, kétszeres hasznot húztak a kereskedők az eladásokból.[77] A császár ugyanakkor felhívást intézett a patrióta lakosság felé, hogy szolgáltassa be terményeit, állatait a hadsereghez.[78] A magyar nemesség egy része ezt megtette és átengedte terményeinek egy részét, viszont a rendeletek és felhívások ellenére sem sikerült a kívánt mennyiséget összegyűjteni a hadsereg számára.

A császár jelleméhez illően az utolsó pillanatig kivárt a hadüzenet bejelentésével, mivel a lehető legjobb feltételek mellett kívánta megvívni a háborút. Ez a fajta várakozás ugyanakkor korlátozta a császár és a cárnő közötti egyetértést és szövetséget, mivel a cárnő mielőbb harcba kívánta szólítani a császári katonákat. Nagyobb problémát jelentett, hogy a hosszan tartó előkészületek esélyt adtak az Oszmán Birodalomnak hasonló lépéseket megtenni, sőt felkészülni egy két frontos háborúra. Az 1788. február 7.-ei levelében II. József leszögezte a cárnőnek, hogy kész belépni a háborúba és korán kívánja elkezdeni az 1788.évi hadjáratot.[79] Ennek nyomán II. József 1788. február 9.-én formálisan is hadat üzent Oszmán Birodalomnak.

Összegzés

Mindenképpen kijelenthetjük, hogy a birodalmi sajtóban az oszmán-orosz háború azonnal központi témakörré vált, háttérbe szorítva minden más belföldi vagy külföldi eseményt. Az újságokban igen nagy számban jelentek meg a háborús eszkalációhoz, a hadba lépés előkészületeihez kapcsolódó írások. A hírközlések mennyiségéhez képest viszont a tényleges hírérték, különös tekintettel a tartalmi elemek minőségére és az aktualitásra, rendkívül változónak tekinthető.

Az információáramlás az újságok között arra enged következtetni, hogy egyfajta periodikusság tapasztalható, vagyis az újságok törekedtek átvenni egymástól a lényeges tartalmakat. A hírek legjavát a kereskedők, katonák és privát személyek által küldött levelek tették ki, de az adott ország hivatalos nyilatkozatainak a száma sem elhanyagolható ezen a területen. Az orosz-török hadműveletek mellett az újoncozás, az élelmiszer szállítás és hadieszközök utánpótlása, a császárral kapcsolatos hírek és a rendeletek alkották a magját azoknak az információknak, amelyek a korszak újságjaiban megjelent írások esetében megfigyelhetők, illetve a szerkesztők érdeklődését a feltételezett olvasói, vagy kormányzati igényekre tekintettel felkeltették. A vizsgált időszakban az újságok tárgyszerű közléseikkel „pozitív háborús képet” igyekeztek sugallni, előrevetítve, hogy az elkövetkezendő háború a birodalom és az egyén érdekeit egyaránt szolgálja majd. Nem kétséges, hogy a birodalmi és magyarországi sajtóban megjelent hazafias beszédek és a szerkesztők gondolatvilágának megosztása az olvasókkal egyértelmű befolyásolási szándékra enged következtetni, sőt célzott érzelmi ráhatás is megfigyelhető, ami a háborús pszichózis erősítését is jelenthette.

A sajtóban megjelent cikkek szerint is nagyjából november elejére bizonyossá és elkerülhetetlenné vált a háború az Oszmán Birodalommal, annak ellenére, hogy a diplomáciai tárgyalások a színfalak mögött továbbra is folytak. Az előkészületek nagysága és a bécsi udvar magatartása minden kétséget kizáróan szembetűnő volt a korszak emberének. A birodalommal szemben jelentkező külső és belső kihívások, az ezekkel kapcsolatos dilemmák különböző mértékben, de kiérződtek az egyes lapok sorai közül, még akkor is, ha a cenzúra hivatal és a szerkesztők komoly figyelmet fordítottak a negatív hírek kiszűrésére. Az érintett nehézségekre nézve az elsődleges megoldás – legalábbis a lapokban megjelent írások szerint – nem lehetett más, mint hogy a birodalom hadserege mielőbb eléri katonai célkitűzéseiket és békére kényszeríti az Oszmán Birodalmat.

Bibliográfia

Források

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár, Helytartótanácsi Levéltár, Departamentum commissariaticum 297a. kútfő, 527. tétel, 454.

Nyomtatott és kiadott források

Arneth, Alfred: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869.

Gottlob, Salomo: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig, bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792.

Brünner Zeitung, IX. évf. 68. szám, 1787. augusztus 24.

Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4.

Brünner Zeitung, IX. évf., 74. szám, 1787. szeptember 14.

Brünner Zeitung, IX. évf., 75. szám, 1787. szeptember 18.

Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25.

Brünner Zeitung, IX. évf., 78. szám, 1787. szeptember 28.

Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12.

Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19.

Brünner Zeitung, IX. évf., 86. szám, 1787. október 26.

Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30.

Brünner Zeitung, IX. évf., 89. szám, 1787. november 6.

Brünner Zeitung, IX. évf., 94. szám, 1787. november 23.

Brünner Zeitung, IX. évf., 102. szám, 1787. december 21.

Brünner Zeitung., IX. évf., 104. szám, 1787. december 28.

Brünner Zeitung, X. évf., 3. szám, 1788. január 8.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 73. szám, 1787. szeptember 15.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 74. szám, 1787. szeptember 19.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 75. szám, 1787. szeptember 22.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 76. szám, 1787. szeptember 26.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 80. szám, 1787. október 10.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 81. szám, 1787. október 13.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 83. szám, 1787. október 20.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 88. szám, 1787. november 7.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 89. szám, 1787. november 10.

Magyar Hírmondó, VIII. évf., 92. szám, 1787. november 21.

Magyar Hírmondó, IX. évf., 2. szám, 1788. január 5.

Magyar Kurir, I. évf., 70. szám, 1787, szeptember 1.

Magyar Kurir, I. évf., 71. szám, 1787. szeptember 5.

Magyar Kurir, I. évf., 72. szám, 1787. szeptember 8.

Magyar Kurir, I. évf., 73. szám, 1787. szeptember 12.

Magyar Kurir I. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19.

Magyar Kurir, I. évf., 76. szám, 1787. szeptember 22.

Magyar Kurir, I. évf., 80. szám, 1787. október 6.

Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13.

Magyar Kurir, I. évf., 87. szám, 1787. október 31.

Magyar Kurir, I. évf., 89. szám, 1787. november 7.

Magyar Kurir, I. évf., 95. szám, 1787. november 28.

Magyar Kurir, I. évf., 96. szám, 1787. december 1.

Magyar Kurir, I. évf., 98. szám, 1787. december 8.

Magyar Kurir, I. évf., 101. szám, 1787. december 19.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 81. szám, 1787. október 10.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 83. szám, 1787. október 17.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 84. szám, 1787. október 20.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Pressburger Zetung, XXII. évf., 91. szám, 1787. november 14.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 93. szám, 1787. november 21.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15.

Pressburger Zeitung, XXII. évf., 102. szám, 1787. december 22.

Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 2. szám, 1788. január 5.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 81. szám, 1787. október 10.

Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 84. szám, 1787. október 20.

Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten, II. évf. 1. szám, 1788. január 5.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26.

Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 78. szám, 1787. szeptember 29

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 83. szám, 1787. október 17.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 86. szám, 1787. október 27.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 87. szám, 1787. október 31.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 93. szám, 1787. november 21.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 94. szám, 1787. november 24.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28.

Wiener Zeitung, LXXXIV. évf., 97. szám., 1787. december 5.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 100. szám, 1787. december 15.

Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 101. szám, 1787. december 19.

Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 1. szám, 1788. január 2.

Szakirodalom

Beales, Derek: Joseph II., Volume II., Against the World 1780–1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2009.

Kókay, György (szerk.): A magyar sajtó története 1705–1848, I. Kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.

Cegielski, Tadeusz: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner, 1988.

Hochedlinger, Michael: Krise und Wiederherstellung., Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution 1787–1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000.

Kriste, Oskar: Kriege unter Kaiser Joseph II., Wien, L. W. Seidel, 1904.

Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, XIV. Évf., 1880/1, 185–206.

Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, 10. évf., 1940., 5. szám, 510–516.

Smith, Douglas: Love and Conquest: Personal Correspondence of Catherine the Great and Prince Grigory Potemkin, DeKalb, Northern Illinois University Press, 2004.

Weikard, Melchior: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung, 1799.

Hivatkozások

  1. A magyar nyelvű sajtó kezdeti időszakáról, helyzetéről és a háború kitörésig kiadott hírlapokról áttekintő képet ad: Kókay György (szerk.): A magyar sajtó története I., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979, 69–105. ↑
  2. Marczali Henrik: II. József első terjeszkedési tervei, Századok, XIV. évf., 1880/1, 185–206, 192.; Derek Beales: Joseph II., Volume II: Against the World, 1780-1790, Cambridge, Cambridge University Press, 2009, 119–122. ↑
  3. Erre a cár és cárnő közötti levelezés ad bizonyítékot, ahol már az 1783.év végi levélváltásnál is egyre több szó esik a Portáról és az európai hatalmak Oszmán Birodalommal szembeni magatartásáról is. Alfred Ritter von Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel,Wien, Wilhelm Braumüller K. K. Hof- und Universitätsbuchändler, 1869., 211–215. ↑
  4. Melchior Weikard: Taurische Reise der Kaiserin von Russland Katharina II., Aus dem englischen übersetzt, Koblenz, Andreae’sche Buchdruckerei und Verlagsbuchhandlung, 1799, 93. ↑
  5. Michael Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung., Österreichische Grossmachtpolitik zwischen Türkenkrieg und „Zweiter Diplomatischer Revolution 1787–1791, Berlin, Duncker und Humblot, 2000, 171. ↑
  6. Beales: Against the World, 1780-1790, 510–512. ↑
  7. Salomo Gottlob: Geschichte des oesterreich-russischen und türkischen Krieges, in den Jahren von 1787. bis 1792.: nebst Aktenstücken und Urkunden, Leipzig, bei Wilhelm Gottlob Sommer, 1792, 5. ↑
  8. Oskar Criste: Kriege unter Kaiser Joseph II.,Wien, L. W. Seidel, 1904, 146. ↑
  9. Bár a konstantinápolyi orosz követ letartóztatása keltette a legnagyobb felháborodást, rajta kívül fogságba került még az havasalföldi, Moldvai, és Bukaresti orosz konzul is. Magyar Kurir, I. évf., 1787. 74. szám., szeptember 15., 604-605, és Magyar Hírmondó, VIII. évf., 79. szám., 1787. október 6., 664. ↑
  10. Hochedlinger: Krise und Wiederherstellung, 187. ↑
  11. Magyar Kurir, I. évf., 70. szám., 1787, szeptember 1., 577. ↑
  12. Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4., 561. ↑
  13. „Hogy pedig a mi Felséges Uralkodónk II. Jósef is Kordont, vagy hadi népből lineát vonat a maga Török-Országgal határozodó Országainak szelein, annál semmi sincs bizonyosobb, micsoda lépéseket fogjon továbbá tenni, az idő meg-mutatja.” Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5., 592. ↑
  14. Magyar Kurir, I. évf., 72. szám., 1787. szeptember 8, 593. ↑
  15. Magyar Kurir, I. évf., 73. szám., 1787. szeptember 12, 597–598. ↑
  16. Brünner Zeitung, IX. évf., 74. szám, 1787. szeptember 14., 585. ↑
  17. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 70. szám, 1787. szeptember 5., 590–591, és Magyar Kurir, I. évf., 71. szám., 1787. szeptember 5., 580. ↑
  18. Brünner Zeitung, IX. évf., 71. szám, 1787. szeptember 4., 569. ↑
  19. Erre példa: „Den 25.August kam ein Kourier aus Bukarest in Hermannstadt an, welcher diesen weg in 24 stunden zurückgelegt hatte, und die Nachricht der Entschliessung der Pforte, Krieg gegen die Russen zu Wasser und zu Land zu führen, mitbrachte.) Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., 395.↑
  20. Erre jó példa a Magyar Hírmondó, VIII. évf., 75. szám, 1787. szeptember 22., 625.
     „Valóban a legfontosabb állapot: melly nyilván meg-érdemli, hogy Levelünk sorjai vele teljenek. Főképen pedig az Európai Politicus égen, annyi Jelenségek lebegnek, hogy az Úság írók szinte nem tudják, mellyik történethez nyúljanak előbb is.” ↑
  21. Brünner Zeitung, IX. évf., 78. szám, 1787. szeptember 28., 621. A szerkesztőt pontosan idézve: Da Ihre Leser vermutlich nicht lauter Kriegserklärung verlangen wurden, so theile ich Ihnen hiemit einige andere Nachrichten mit. A mondat röviden magyarul szabadfordításban így hangzik: Mivel az olvasók feltehetően nem követelnének hangosan hadüzenetet, így szeretnék néhány más írást is megosztani Önökkel. ↑
  22. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 73. szám, 1787. szeptember 15., 609.↑
  23. „Ezen frigy kötést, olly híven kívánnya JÓSEF tellyesítteni, hogy a Török határ szélekre 100 ezer fegyvereseket fog Táborba szállítani: mely nép már parantsolatot is vett, és gyülekeznek öszve.” Magyar Kurir I. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19., 612. ↑
  24. Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25., 612. ↑
  25. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 76. szám, 1787. szeptember 26., 634. ↑
  26. Brünner Zeitung, IX. évf., 75. szám, 1787. szeptember 18., 596. ↑
  27. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 81. szám, 1787. október 10. A Pressburger Zeitung a számaiban nem használ oldalszámot, így annak megadása nem lehetséges. ↑
  28. Lásd Pressburger Zeitung, XXII. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., és Magyar Hírmondó, VIII. évf., 74. szám, 1787. szeptember 19., 622. A háborúban szerzett tapasztalatokat tekintve a közel azonos időben a pályát megkezdő Hadik és Loudon lett volna a legjobb döntés, hiszen mindketten évtizedeken át szolgálták a monarchia érdekeit a hadseregben. ↑
  29. „Se. Majestät sollen jüngst ein Handbillet an Herrn Hofkriegspräsidenten Grafen von Haddik mit dem Auftrag erlassen haben, nichts zu sparen, um die höchsten Anordnungen wegen Bedeckung der Gränzen sobald als möglich, in Vollziehung zu setzen, damit nur nicht die armen Unterthanen hin und wieder ein Opfer der Grausamkeit herumirrender türkischer Horden werden mögen.” Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19., 675. ↑
  30. Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12., 658. ↑
  31. Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13., 673., Magyar Hírmondó, VIII. évf., 81. szám, 1787. október 13., 674., Pressburger Zeitung, XXII. évf., 83. szám, 1787. október 17. ↑
  32. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 80. szám, 1787. október 10., 665., Magyar Kurir, I. évf., 82. szám, 1787. október 13., 672., Provinzialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 84. szám, 1787. október 20., 89., és Brünner Zeitung, IX. évf., 82. szám, 1787. október 12., 658–659. ↑
  33. „Kameraden, die ihr etwan traurig seyd, muntert euch auf: der Kaiser giebt uns Brod, Sold, und Kleider; was ist billiger, als dass wir ihm dafür dienen?” Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30., 704. ↑
  34. A kiáltvány több módosításban, hosszban jelent meg az újságokban. Például: Brünner Zeitung, IX. évf., 84. szám, 1787. október 19., 677., Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 83. szám, 1787. október 17., 2519., Pressburger Zeitung, XXII. évf., 84. szám, 1787. október 20., Magyar Hírmondó, VIII. évf., 83. szám, 1787. október 20., 693–695. ↑
  35. A 8 oldalas hadikiáltványt változatlanul leközölte a Brünner Zeitung, IX. évf., 87. szám, 1787. október 30., 711–717., Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 86. szám, 1787. október 27., 2605–2612.; Magyar Hírmondó, VIII. évf., 88. szám, 1787. november 7., 729–739. ↑
  36. Az információt a sürgős esetekben az úgynevezett Kurir-ok hajtották végre, akik lóval tették meg a távolságot a célállomásig. ↑
  37. Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 78. szám, 1787. szeptember 29., 2363. ↑
  38. Patyomkin katonai múltjába és a cárnővel való kapcsolatához nagy segítséget nyújt Douglas Smith könyve. Douglas Smith: Love and Conquest: Personal Correspondence of Catherine the Great and Prince Grigory Potemkin, DeKalb, Northern Illinois University Press, 2004. ↑
  39. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 87. szám, 1787. október 31., 2632. ↑
  40. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 94. szám, 1787. november 24., 2841–2843. ↑
  41. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 92. szám, 1787. november 21., 765–766. ↑
  42. Érdekesnek számít, hogy ebben az esetben nem a Wiener Zeitung hírközlése volt a leggyorsabb. Magyar Hírmondó, IX. évf., 2. szám, 1788. január 5., 9–10, Pressburger Zeitung, XXIII. évf., 2. szám, 1788. január 5.; Brünner Zeitung., IX. évf., 104. szám, 1787. december 28., 851. Wiener Zeitung, LXXXVI. évf., 1. szám, 1788. január 2., 8. ↑
  43. Wiener Zeitung, LXXXIV. évf., 97. szám., 1787. december 5., 2938. ↑
  44. Erről lásd bővebben: Tadeusz Cegielski: Das alte Reich und die erste Teilung Polens 1768-1774, Stuttgart, Steiner,1988. ↑
  45. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 93. szám, 1787. november 21., 2811–2812. ↑
  46. Brünner Zeitung, IX. évf., 94. szám, 1787. november 23., 771. ↑
  47. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 100. szám, 1787. december 15., 3029. ↑
  48. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15. ↑
  49. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 101. szám, 1787. december 19., 3063. ↑
  50. Brünner Zeitung, IX. évf., 77. szám, 1787. szeptember 25., 611. ↑
  51. Magyar Kurir, I. évf., 98. szám, 1787. december 8., 795. „Béts,Páris, és Pétervárad Páris, Madrit és Londón között mind-szüntelen 2 Kurir vagyon edgy nyomban; az edgyik érkezik, a másik indul, és ugyan azón edgy órában sokszor 3-os érkezik meg ugyan azon edgy Udvarhoz.” ↑
  52. Magyar Kurir, I. évf., 95. szám, 1787. november 28., 775. ↑
  53. Pressburger Zetung, XXII. évf., 91. szám, 1787. november 14. (Oldalszám nélkül.) ↑
  54. Magyar Nemzeti Levéltár, Helytartótanácsi Levéltár, Departamentum commissariaticum, HU- MNL- OL-C-61., 297a. kútfő, 527.tétel, 454. ↑
  55. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28., 2871. ↑
  56. Magyar Kurir, I. évf., 96. szám, 1787. december 1., 784. ↑
  57. Magyar Kurir, I. évf., 76. szám, 1787. szeptember 22., 621. ↑
  58. Brünner Zeitung, IX. évf., 89. szám, 1787. november 6., 728. ↑
  59. Magyar Kurir, I. évf., 87. szám, 1787. október 31., 710. ↑
  60. Magyar Hírmondó, VIII. évf., 89. szám, 1787. november 10., 747.; és Magyar Kurir, I. évf., 89. szám, 1787. november 7., 725. ↑
  61. Magyar Kurir, I. évf., 101. szám, 1787. december 19., 821. ↑
  62. Rédvay István: Alvinczy vállalkozása Belgrád ellen 1787-ben, Magyar Katonai Szemle, X. Évf., 1940/5., 510–516, 513. ↑
  63. „Vielmehr will ich ihre eingesandte Nachrichten von der Eroberung Belgrads vor nichts anders als einen ächten patriotischen Wunsch ansehen, der zwar nicht wie mancher sich’s denkt, se geschwind ausgeführet, aber doch allzeit wünschenwerth ist. Was ist also an diesem Gerüchte?” Pressburger Zeitung, XXII. évf., 100. szám, 1787. december 15. ↑
  64. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 77. szám, 1787. szeptember 26., 2329. ↑
  65. Ungarische Staats- und Gelehrte Nachrichten, II. évf. 1. szám, 1788. január 5., 10. ↑
  66. Brünner Zeitung, X. évf., 3. szám, 1788. január 8., 18. ↑
  67. A rendelet hivatalos közlése a következőként szerepelt: „Se. Maj. haben durch ein Hofdekret vom 4. dieses Monats anzubefehlen geruhet, daß die Ausfuhre des Getreides aus den Ungarischen Ländern nicht nur in das Türkische Gebiet, sondern auch in alle fremde Staaten bis auf weitere Verordnung verbothen seyn soll. Wiener Zeitung, LXXXV. évf., 95. szám, 1787. november 28., 2871. ↑
  68. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 81. szám, 1787. október 10., 38. ↑
  69. Brünner Zeitung, IX. évf., 86. szám, 1787. október 26., 697. ↑
  70. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 75. szám, 1787. szeptember 19., 357. ↑
  71. Magyar Kurir, I.évf., 73. szám, 1787. szeptember 12., 600. Szacsvay irónikusan kommentálja a helyzetet: „A kenyér sütök is már egy héttől fogva drágaságot kívánnak vala bé-hozni Bétsbe- de a hajó huzástól megijedvén sütik és főzik a kenyeret, mint annak előtte.” ↑
  72. Szacsvay kommentárja ismét önmagáért beszél: „Most tudjuk miért kívánnak olly drágaságok lenni a mi kenyér sütőink! hát arany órák laknak a kenyérben!” Magyar Kurir, I. évf., 80. szám, 1787. október 6., 657–658. ↑
  73. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 86. szám, 1787. október 27. ↑
  74. Provincialnachrichten aus den kaiserl. Königl. Staaten und Erbländern, VI. évf., 86. szám, 1787. október 27., 122. ↑
  75. Brünner Zeitung, IX. évf., 102. szám, 1787. december 21., 833. ↑
  76. Pressburger Zeitung, XXII. évf., 93. szám, 1787. november 21. ↑
  77. Brünner Zeitung, IX. évf. 68. szám, 1787. augusztus 24., 541. ↑
  78. A patrióta felhívás a sajtó szerint jól működött erre több példát is hoztak. Például: Pressburger Zeitung, XXII. évf., 102. szám, 1787. december 22. ↑
  79. Arneth: Joseph II. und Katharina von Russland. Ihr Briefwechsel, 310–311. ↑
Beküldve:

Regős Franciska: A WTO környezettel kapcsolatos ügyei

Bevezető

Napjaink egyik égető problémája a környezetünk megóvásának kérdése. A gazdasági növekedés és a természetes környezet védelme szükségszerűen kerül konfliktusba, amit a fenntartható fejlődés gondolata is próbál áthidalni. Az egyre csökkenő természetes erőforrások és bizonyos, kihalással fenyegetett állatfajok számának megnövekedése intő jel. Az első nemzetközi szerződések leginkább az állatok védelmével kapcsolatban fogalmaztak meg rendelkezéseket, főként gazdasági célból. Az elmúlt évtizedekben számos, környezetvédelmet érintő jogszabályt vezettek be az államok. A kereskedelmi célokat sokszor nehéz összeegyeztetni a környezetvédelmi célkitűzésekkel. Így felmerül a kérdés, hogy milyen a környezetvédelem és a kereskedelem és kapcsolata: támogatják egymást vagy a kereskedelem liberalizációja éppen, hogy ellentétes a környezetvédelemmel?[1] Igazolhatnak környezetvédelmi célok bizonyos kereskedelemi intézkedések bevezetését, ami hátrányosan érinti más államok érdekeit? Milyen szerepet játszik a nemzetközi környezetvédelmi jog a GATT rendelkezéseinek értelmezésében és alkalmazásában? Ezek a kérdések a WTO vitarendezési mechanizmusa elé vitt ügyekben több alkalommal is felmerültek, így célszerű ezek vizsgálata. Jelen tanulmány a WTO vitarendezési mechanizmusának rövid bemutatását követően ismerteti a releváns ügyeket: az újrafeldolgozott benzin, a marha hormonok és végül a garnélarák-teknős esetekben hozott döntéseket.

A WTO

A WTO létrejötte

A GATT átalakulásával 1995-ben létrejött a WTO, ami a nemzetközi kereskedelem egyik legnagyobb reformját jelentette.[2] A WTO létrehozásával a többoldalú kereskedelemi rendszer immáron nyert egy hivatalos nemzetközi szervezetet.[3] A WTO a nemzetek közötti kereskedelem szabályaival foglalkozik, ennek keretében kereskedelmi egyezményeket dolgoz ki, betartatja és ellenőrzi azokat, végül a felmerülő viták feloldásában is fontos szerepet játszik.[4]

Vitarendezés

A WTO szerves részét képezi egy kötelező vitarendező mechanizmus, amit a Vitarendezési Egyetértés állított fel (Understanding on Rules and Procedures Governing the Settlement of Disputes, DSU). E vitarendezési mechanizmus biztosít lehetőséget a kereskedelmi, illetve a WTO szabályainak megsértésével kapcsolatban felmerülő viták rendezésére. A WTO egyik legnagyobb vívmánya a Vitákat Rendező Testület (Dispute Settlement Body, DSB) megszilárdításához köthető, melynek határozata kötelező erővel bír.[5] Ha az államok között jogvita alakul ki, panaszt nyújthatnak be és kártérítést követelhetnek. Ebben az esetben először konzultációt kezdeményezhetnek azzal a céllal, hogy kölcsönös megoldást találjanak.[6] Amennyiben ez nem vezet eredményre, a panaszt benyújtó fél kérheti vizsgálóbizottság (panel) felállítását állásfoglalás érdekében.[7] Ez a gyakorlatban egy döntőbíróság összehívását jelenti.[8] A vizsgálóbizottság elkészíti jelentését a DSB számára, amelyet bizonyos határidőn belül tartott ülésen fogad el, kivéve, ha a vitában résztvevő bármelyik fél fellebbezéssel él. Mind a vizsgálóbizottság mind a Fellebbezési Testület jelentésében felszólítja a jogsértő felet megfelelő intézkedések meghozatalára a kötelezettségek betartása érdekében,[9] amit, ha bizonyos határidőn belül nem teljesít, akkor a DSB dönt arról, hogy a sértett állam milyen mértékű szankciókat alkalmazhat a jogsértővel szemben.[10] A vitarendezés végén egy kötelező erejű, végrehajtandó határozat születik.[11]

A Vitarendezési Egyetértés tartalmaz utalást a nemzetközi jog szabályaira is, méghozzá az egyezmények értelmezésével kapcsolatban. A III. cikk 2. pontja szerint „az egyezmények rendelkezéseit tisztázza a nemzetközi közjog értelmezésének szokásos szabályai”. Ez azt jelenti, hogy a WTO egyezményeket nem lehet a nemzetközi közjogtól elszigetelten értelmezni.[12] Stephens rávilágít, hogy a nemzetközi környezetvédelmi jog szabályai nagyobb relevanciával bírhatnak a jogvitákban, mint az első látásra tűnik.[13]

Környezetvédelmi rendelkezések

A WTO tekintettel van a környezetvédelemben bekövetkező változásokra is. Ennek jele, hogy a létrehozó egyezmény magában foglalja a fenntartható fejlődés elvét: »Az Egyezményben részt vevő Felek elismerve, hogy kereskedelmi és gazdasági törekvéseik terén kapcsolataikat az életszínvonal emelése, a teljes foglalkoztatottság és a reáljövedelem és valós kereslet nagy és kitartóan növekvő volumenének biztosítása, az áruk és szolgáltatások előállításának és kereskedelmének növelése érdekében kell alakítaniuk, miközben lehetővé teszik a világ erőforrásainak optimális használatát összhangban a fenntartható fejlődés céljával, kívánva mind a környezet védelmét és megóvását, mind az ezt szolgáló eszközök erősítését oly módon, ami megfelel igényeiknek és aggályaiknak a gazdasági fejlődés különböző szintjein.«[14] A WTO joggyakorlatának a nemzetközi környezetvédelmi jogra gyakorolt hatása azonban azoknál a jogeseteknél kezdődik, melyek a GATT alóli ’környezetvédelmi mentességekkel’ foglalkozik.[15] A WTO két kulcsalapelve, amik a diszkrimináció tilalmával kapcsolatosak, a legnagyobb kedvezményes elbánás elve[16] és a nemzeti elbánás elve.[17] Ezek együttesen korlátozzák azokat a körülményeket, melyekben a tagállamok kereskedelmi korlátozásokat vezethetnek be. A GATT XX. cikke azonban megfogalmaz bizonyos kivételeket az anyagi kötelezettségek alól, tekintettel azok belpolitikai jelentőségére.[18] A kivételek lehetőséget teremtenek a tagállamoknak nem gazdasági célú korlátozások bevezetésére. A GATT alapvetően az áruk kereskedelmével foglalkozik, a környezet nem kap különösebben nagy figyelmet az egyezményben. A GATT XX. cikkében megjelenő kivételek között azonban megjelennek környezetvédelmi jellegű rendelkezések is.

A XX. cikk alkalmazása kétlépcsős, a bevezető (’chapeau’) részben szerepel egy általános feltétel, majd ezt követően, az a)–j) pontokban a különös követelmények. A GATT XX. cikkre egy tagállam akkor hivatkozhat sikeresen, ha a cikk mindkét elemét teljesíti.[19] Az általános feltétel kimondja, hogy az intézkedéseket tilos oly módon alkalmazni: i) amely önkényesen vagy indokolatlanul diszkriminatív olyan országok között, ahol ugyanazok a feltételek érvényesülnek; vagy ii) amely a nemzetközi kereskedelem rejtett korlátozása. A különös kivételi szabályok közül a b) és g) pont jelentenek számunkra relevanciát, ugyanis ezekben testesülnek meg a környezetvédelmi szempontok.

A b) pont az emberi, állati, és növényi egészség, megóvása érdekében ad lehetőséget tagállami intézkedések kimentésére. A kivételekkel így például igazolhatóvá válik egymással versengő termékek közti, belső adózásbeli különbségek igazolása, feltéve, ha az a b) pont értelmében szükséges az emberi, állati és növényi egészség megóvása miatt. A legkiterjedtebb gyakorlata a b) pontnak van. Ehhez három feltételt meglétét kell alátámasztania az erre hivatkozó államnak: egyrészt a bevezetett intézkedés céljának alkalmasnak kell lennie az emberi, állati, és növényi egészség megóvására. Másrészt az intézkedésnek szükségesnek kell lennie az előbbi cél elérésehez.[20] Harmadrészt a XX. cikk bevezető részével összhangban kell lennie.[21]

A XX. cikk g) pontja a kimerülés veszélyével fenyegető természeti erőforrások megőrzése céljából engedi a tagállamoknak, hogy korlátozó intézkedéseket hozzanak. Ennél a pontnál is több feltétel teljesülése szükséges: i) az intézkedés kimerülő természetes erőforrással kapcsolatos; ii) ezek az intézkedések előbbi erőforrások megőrzéséhez szükségesek; iii) az intézkedések a hazai termelés vagy fogyasztás korlátozásával együtt hatékonyak; iv) az intézkedések megfelelnek a XX. cikk bevezetőjének. Horváthy szerint a kivételre való hivatkozás bizonytalan talajt jelent egy állam számára, tekintve, hogy a gyakorlat nem tartalmaz részletes iránymutatást a cikk alkalmazásával kapcsolatban.[22] Steinberg felhívja a figyelmet, hogy kérdéses például az, hogy az adott kimeríthető természetes erőforrásnak a kivételre hivatkozó állam joghatósága alá kell-e tartoznia.[23] Waincymer szintén homályosnak tartja a rendelkezést és a cikk több problémáját azonosította. Így például kérdéses, hogy a ’kapcsolatnak’ milyen közelinek kell lennie, mi van, ha az adott intézkedés több célt szolgált, illetve mi a helyzet akkor, ha közvetetten kapcsolódik a kitűzött célhoz?[24] Az újraelőállított benzin ügy lehetőséget teremtett ezeknek a problémáknak a tisztázására, azonban a Fellebbezési Tanács inkább konszenzusos vitarendezésre törekedett a bírósági kreativitás helyett.[25] Nincs tehát könnyű feladata annak a tagállamnak, amely sikeresen kíván hivatkozni erre a kivételre. Több feltételnek kell megfelelnie, melyeket a valóságban nehéz bizonyítani.[26] Másrészről a kivételek szűken biztosítanak fellépési lehetőséget az olyan termelési módszerekkel szemben, melyek környezetvédelmi szempontból nem nevezhetők a legjobb választásnak.[27]

Környezettel kapcsolatos ügyek

Az újrafeldolgozott benzin ügy

Az ügy háttere

A WTO megalakulása után az első, környezetvédelmi szempontból jelentős jogeset az újraelőállított benzin ügy volt. A jogvita az USA által bevezetett benzinimporttal szembeni hátrányos megkülönböztetéssel volt kapcsolatos.

A Tiszta Levegő Törvény (Clean Air Act of 1990) végrehajtása érdekében az USA két programot hozott létre a benzin okozta levegőszennyezés csökkentése érdekében. Az egyik program előírta a finomítóknak, hogy a legszennyezettebb területeken csak újraelőállított benzint értékesíthetnek és egyúttal megtiltotta a hagyományos benzin árusítását. A másik program keretében az USA minden más területén lehetővé tette a hagyományos benzin értékesítését is. Ezek a szabályok nemcsak a finomítókra, de az importálókra is vonatkoztak.[28] A Benzinszabályok (Gasoline Rule) kötelezték a finomítókat, hogy hozzanak létre egy egyéni alapszintet, ami az 1990-ben előállított benzin minőségét jelezte. Míg a hazai finomítók ezt többféle módszer alkalmazásával is megállapíthatták, addig az importálók számára csak egyféle módszer állt rendelkezésre.[29] Az USA meghatározott egy törvényes alapszintet is, ami az 1990-es átlagminőséget jelentette. Abban az esetben, ha az importőr nem tudta a számára elérhető módszer alapján megállapítani az egyéni alapszintet, akkor a törvényes alapszintet kellett alkalmaznia.[30] A Benzinszabályok előírása szerint a hazai finomítóknak a hagyományos benzin minőségét olyan szinten kellett tartaniuk, ami az egyéni szintnél nem volt rosszabb. Az importálók azonban csak a törvényes alapszintet használhatták.

Az USA jogszabályozását Venezuela és Brazília is sérelmesnek találta, így 1995-ben panasszal éltek a WTO Vitarendezési Testületénél és kérték vizsgálóbizottság létrehozását. Az államok arra hivatkoztak, hogy az USA szigorúbb szabályokat határozott meg az importált benzinre, mint a hazaira. Véleményük szerint az USA jogszabályozása diszkriminatív volt, ami ellentétes a GATT szabályaival. Az USA intézkedéseinek jogszerűségének alátámasztásához a GATT XX. cikkben megjelenő kivételekre hivatkozott. A GATT XX. cikkének b) pontja az emberi, állati, növényi élet vagy egészség védelme miatt szükséges, míg a g) pont a kimerüléssel fenyegetett természetes erőforrások fenntartása érdekében tett intézkedéseket tekinti a GATT szabályai alóli kivételnek.

Döntés

A vizsgálóbizottság megállapította, hogy az USA jogszabályai diszkriminatív jellegűek voltak: a kivételek alkalmazásához szükséges feltételeket nem találta teljesültnek. Az USA a döntés ellen fellebbezéssel élt. A Fellebbezési Testület kicsit másképpen közelítette meg az ügyet, mint a vizsgálóbizottság és kimondta, hogy a GATT XX. kivételek közül a g) pontnak az USA intézkedései megfeleltek.

Figyelemre méltó, hogy a vizsgálóbizottság eljárása során megállapította, hogy a tiszta levegő értékkel rendelkező természetes erőforrás, ami kimeríthető, de mivel nem talált kapcsolatot az import szabályozása és a levegő minőségének javításának célja között, így úgy látta, hogy az intézkedések elsődlegesen nem a természetes erőforrások megőrzését célozták.[31] A Fellebbezési Testület úgy vélte, hogy a vizsgálóbizottság itt hibát követett el, mert a szabályozás nem kizárólag az importra, de a hazai finomítókra is kiterjedt. Az intézkedés egészének a célját kellett vizsgálni.[32] Végül megállapította, hogy az USA jogszabálya a g) pontnak megfeleltek. Ez azonban önmagában nem volt elegendő a kivétel alkalmazásához, hiszen a GATT XX. cikkének bevezető (’chapeau’) részének is teljesülnie kellett, ami a kivételekkel való visszaélésnek támasztott akadályt. E szerint a XX. cikkben szereplő kivételeket nem lehet alkalmazni, ha az intézkedés indokolatlanul hátrányos vagy önkényes megkülönböztetés vagy a nemzetközi kereskedelem leplezett korlátozása.[33] Ennek elkerüléséhez az intézkedéseket ésszerű módon szükséges alkalmazni.[34] A Fellebbezési Tanács végül úgy találta, hogy az USA intézkedései indokolatlan hátrányos megkülönböztetést és a kereskedelem leplezett korlátozását jelentették a külföldi finomítókra nézve.[35]

A döntés összességében csalódást okozott a környezetvédők és a jogirodalom számára is. A Fellebbezési Testület, ugyanis inkább óvatos megközelítéssel élt, így például a g) pont alkalmazásával kapcsolatban nem adott részletes iránymutatást.[36] Strom szerint azzal az értelmezéssel, amit a Testület a XX. cikkel kapcsolatban adott, megnehezíti az államok számára, hogy a környezetvédelmi kereskedelmi intézkedések megfeleljenek a szigorú követelményeknek.[37] Az ügy mindazonáltal jól demonstrálta a versengő igényeket, amit a kereskedelem és a környezetvédelem testesített meg. Az évek során megjelent az igény a szigorúbb környezetvédelmi szabályok bevezetésére, melyek végrehajtása a nemzetközi kereskedelmi rendszerre korlátozásokat jelenthet.[38]

A marha hormonok ügy

Az ügy háttere

Az ügy hátterében az Európai Közösségek Egyes hormonális hatású anyagok állattenyésztésben történő felhasználásának tilalmáról szóló irányelvével volt kapcsolatos. A Tanács irányelve megtiltotta azoknak a hústermékeknek a forgalomba hozatalát és importját harmadik országokból, melyek hormonális vagy tireosztatikus hatású anyagokat tartalmaztak.[39] Ez alól megfogalmaztak bizonyos kivételeket is, olyan állatoktól származó húskészítményekre nézve, melyek esetében az állatoknak a hormonokat terápiás és tenyésztéstechnikai céllal adták be.[40] A rendelkezést az USA és Kanada is sérelmesnek találta, mivel az korlátozta vagy megtiltotta a hús és hústermék behozatalát az előbbi országokból, ami nem felelte meg a GATT III. és XI. cikkeinek, és az SPS Egyezmény[41] 2., 3. és 5. cikkének, valamint a TBT Egyezmény[42] 2. cikkének. Az USA és Kanada 1996-ban vitarendezés érdekében, kérte a vizsgálóbizottság felállítását.[43]

Döntés

A vizsgálóbizottság jelentésében megállapította, hogy az Európai Közösségek eljárása nem felelt meg az SPS Egyezmény rendelkezéseinek.[44] Az EK válaszul a Fellebbezési Testülethez fordult. Érvelésében arra hivatkozott, hogy a vizsgálóbizottság nem megfelelően értékelte a helyzetet: egyrészt az EK az egészségügyivédelem magas szintjének elérésére törekszik a hormonok használatából származó kockázatokkal kapcsolatban, másrészt nem vette kellően figyelembe a kérdéses hormonokból eredő kockázatokkal összefüggő tudományos bizonyítékokat, a harmadrészt az EK az elővigyázatosság elvét alkalmazva járt el.[45] Az EK érvelésének egyik lényeges pontját az elővigyázatosság elve jelentette. Az intézkedés indokolására az elővigyázatosságra támaszkodott: ez volt az, ami igazolta a marhából készült termékek importjára bevezetett tilalmat. Az elővigyázatosság elve befolyásolta a kockázatok értékelését, mivel tudományos bizonytalanság állt fenn a hormonok biztonságáról, ezért a hormonokat be kell tiltani, mert a bizonyítási teher elmozdul vagy mert az leszállítja a bizonyítás standardját.[46] Az EK intézkedései a marha hormonokra nézve így tulajdonképpen elővigyázatos lépés volt, az elővigyázatosság elvének megfelelően.[47] Álláspontja szerint az elővigyázatosság elve „a nemzetközi szokásjog általános szabálya, vagy legalábbis egy általános jogelv, ami nemcsak a kockázatok kezelésére, de azok értékelésére is vonatkozik.”[48] Ebből kifolyólag, az elővigyázatosság elve felülírja az SPS Egyezmény releváns rendelkezéseinek alkalmazását.[49] Az EK érvelését arra alapította, hogy a felek között a nemzetközi jog bármely releváns szabálya alkalmazandó a szerződések értelmezése során.[50] Mivel a hivatkozott rendelkezések nem írják elő, hogy milyen típusúnak kell lennie a kockázatértékelésnek, hanem csak meghatározzák a figyelembe veendő tényezőket, így a rendelkezések nem gátolják meg a tagállamokat, hogy óvatosan járjanak amikor tudományos bizonytalanság áll fenn, alkalmazva az elővigyázatosság elvét.[51]

Az USA elutasította azt a nézetet, hogy az elővigyázatosság elve a nemzetközi szokásjog része lenne, és azt inkább ’elővigyázatos megközelítésként’ jellemezte, aminek tartalma kontextustól függően változik.[52] Az elővigyázatosság, mint ’megközelítés’ mellett Kanada is egyetértését fejezte ki, és az elővigyázatosságot a nemzetközi jog feltörekvőben lévő elvének nevezte, ami a Nemzetközi Bíróság Statútuma szerinti ’a művelt nemzetek által elismert általános jogelvvé’ kristályosodhat a jövőben.[53] A panaszos felek szerint az Európai Közösségek az intézkedések elfogadása előtt nem mérték fel a kockázatokat, mint ahogyan azt az egyezmény is megkövetelte: az intézkedéseknek tudományos elveken és kockázatértékelésen kell alapulnia. Az intézkedések elegendő tudományos bizonyíték hiányában nem fenntarthatók.[54] Az USA érvelése szerint az elővigyázatosság elve nem keletkeztet kockázatértékelést, és egy elv nem képes elegendő bizonyítékot sem teremteni ott, ahol nincs.[55]

A Fellebbezési Testület végül egyetértését fejezte ki az USA és Kanada álláspontjával, és megállapította, hogy az EK tudományos bizonyítékai elégtelenek bizonyultak az importtilalom igazolására, így inkább arra kötelezte a feleket, hogy magatartásukat az SPS Egyezményben lefektetett kockázatkezelésre vonatkozó kritériumokra alapítsák. Az államok jogosultak az egyoldalú megszorításokra addig, ameddig az tudományosan igazolt, azonban, ha nincs tudományos bizonyíték, az importtilalom alapja nem lehet a tudomány.[56]

A Fellebbezési Testület szerint az elővigyázatosság nem bírálja felül az SPS egyezmény rendelkezéseit,[57] azaz nem igazolja az olyan intézkedések meghozatalát, melyek egyébként inkonzisztensek a tagállamok egyezményben lefektetett kötelezettségeivel. Azt viszont nem tagadta, hogy az SPS egyezmény 5.7 cikke, valamint a Preambuluma és a 3.3 cikk is tükrözi az elővigyázatosság elvét. Ezek elismerik a tagállamok jogát a saját, megfelelő szintű egészségügyi védelem felállításához, ami magasabb is lehet, mint amire a már létező iránymutatások, ajánlások, valamint szabályok utalnak. A felelősségtudatos kormányok gyakran óvatosságból, a megelőzést szem előtt tartva járnak el olyan esetekben, amikor visszafordíthatatlan kár kockázata fenyeget. Azonban az elővigyázatosság elve nyilvánvaló és egyértelmű szöveg hiányában nem mentesíti a Testületet, hogy a szerződés értelmezésének szokásos elveit (pl. nemzetközi szokásjogot) alkalmazza az SPS Egyezmény rendelkezéseinek értelmezése során.[58] A Testület itt utalt a Bős-Nagymaros ügyre is, melyben a Nemzetközi Bíróság elutasította az elővigyázatosság elvének alkalmazását mint olyat, ami felülírja a nemzetközi szerződésből fakadó kötelezettségek teljesítését.[59] A Testület a Nemzetközi Bírósághoz hasonlóan járt el.

Az elővigyázatosság elvének helyzete vita tárgya a nemzetközi jogban. Míg vannak, akik szerint az elv a nemzetközi szokásjog általános elve, addig mások ezt nem ismerik el. A Testület döntését azzal indokolta, hogy nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy a tagállamok széleskörben elismerik-e a az elővigyázatosság nemzetközi szokásjogi státuszát.[60] A Testület ’szükségtelennek’ és ’meggondolatlannak’ vélte, hogy állást foglaljon egy ilyen jellegű ’fontos’ és ’absztrakt’ kérdésben.[61] Maga a Fellebbezési Testület tehát nem talált meggyőző bizonyítékot az elővigyázatosság elvének státuszával kapcsolatban és megjegyezte, hogy „legalábbis a környezetvédelmi jog területén kívül még mindig hiteles megfogalmazásra vár.”[62] Kazhadan szerint ez a Fellebbezési Testület arra való utalásaként is értelmezhető, hogyha az elővigyázatosság nemzetközi szokásjog, akkor az inkább a nemzetközi környezetvédelmi jogon belülre igaz sem, mint más területre.[63] Ez azt is jelenti, hogy az elővigyázatosságnak lehet elvi státusza a nemzetközi környezetvédelmi jogon belül.[64]

A marha hormonok ügyben, akárcsak a Bős-Nagymaros ítéletben, az elővigyázatosságra való hivatkozás ebben az esetben is sikertelennek bizonyult, és a Fellebbezési Testület sem ismerte el hivatalosan az elővigyázatosság elvét, mint a nemzetközi szokásjog általános szabályát vagy mint általános jogelvet.[65]

A garnélarák-teknős ügy

A jogvita háttere

A jogirodalomban mérföldkőként is szamon tartott ügy[66] háttere import tilalommal és a tengeri teknősök megőrzésével volt kapcsolatos. A tengeri teknősök élőhelyét és életét az emberi tevékenység nagyban veszélyeztette. A tengeri teknősök keresettek a húsuk, páncéljuk és a tojásuk miatt, de közvetetten is áldozatai a garnélarákot halászó hajóknak. Az USA 1973-ban létrehozott egy jogszabályt (Endangered Species Act of 1973) bizonyos veszélyeztett fajok védelme céljából. Ez a jogszabály tartalmazott egy listát, melyben öt veszélyeztetett tengeri teknős fajta is szerepelt. Ezeknek a CITES[67] által is védett teknős fajtáknak a megóvására az USA a halászatra nézve először csak azokra a területekre vezetett be szabályozást, ahol a garnélarák halászat miatt a tengeri teknősök jelentős pusztulása következett be. Később ezt kiterjesztette minden területre, ahol a garnélarákok vonóhálós halászata tengeri teknősöket is érinthet.[68] A szabályozás megkövetelte az amerikai garnélarák halászhajóktól, hogy teknősök kizárására alkalmas eszközöket (Turtle Excluder Devices, TED) használjanak azokon a helyeken, ahol magas a tengeri teknősök előfordulása.

Később az USA tovább ment, és a kereskedelemre is követelményeket fogalmazott meg: egy 1989-ben hatályba lépő szabályozás megtiltotta az olyan garnélarákok importját, melyeket olyan kereskedelmi halászati technológiával fogtak, amik a tengeri teknősökre hátrányos hatást fejtenek ki.[69] Ez alól kivételt jelentettek azok az államok melyek rendelkeztek tanúsítvánnyal. Az USA kétféle tanúsítvány meglétét tette kötelezővé. Az USA egyrészt tanúsítványt adott azoknak az államoknak, melyek halászati környezete a garnélarák halászata során nem jelentett veszélyt a teknősökre.[70] Másrészt, tanúsítványt szerezhettek azok a halászattal foglalkozó országok, melyek szabályozása hasonló volt az USA szabályozásához és a teknősök nem szándékos halászatának aránya hasonló volt az USA adataihoz.[71] Ez azt jelentette, hogy minden olyan ország, ahol a listában szereplő tengeri teknős fajták megtalálhatók a joghatósága alá tartozó területeken, és garnélarákok halászatával foglalkozott, az USA szabályozáshoz hasonló követelményeket kellett bevezetnie a halászaira nézve. A szabályozás szerint minden, USA-ba importált ráknak rendelkeznie kellett egy exportáló nyilatkozattal, ami bizonyította, hogy a garnélarákot tanúsítvánnyal rendelkező országban, vagy olyan követelményeknek megfelelően halászták, ami nem érinti negatívan a tengeri teknősöket.[72] Utóbbi egyfajta kivételt jelentett a tanúsítványok megszerzése alól. 1996-ban az USA Nemzetközi Kereskedelmi Bírósága kimondta, hogy a tanúsítvánnyal nem rendelkező országokból olyan garnélarák importálható, amit olyan manuális módszerekkel halásztak, amik nem okoztak sérelmet a tengeri teknősöknek.[73] A gyakorlatban, azonban a tanúsítvánnyal nem rendelkező országok számára az import tilalom alóli kivétel elérhetetlen volt. A garnélarákok importjával a tanúsítvány nélküli országok erős nehézségekbe ütköztek.

Az USA kereskedelmi korlátozását több ország is sérelmesnek tartotta. 1997-ben India, Malajzia, Pakisztán és Tájföld közös panasszal éltek az USA import szabályai ellen.

Az USA jogszerűnek vélt magatartásának alátámasztásához a GATT 1994 XX. cikkének b) és g) pontjaira hivatkozott. Ezek a cikkek kivételeket fogalmaztak meg a WTO kereskedelmi szabályai alól. A b) pont az emberi, állati, és növényi egészség, megóvása érdekében ad lehetőséget tagállami intézkedések kimentésére, míg a g) pont a kimerülés veszélyével fenyegető természeti erőforrások megőrzése céljából engedi a tagállamoknak, hogy korlátozó intézkedéseket hozzanak. A XX. cikk elején megjelenő, a cikkel való visszaélés, illetve az indokolatlan hátrányos megkülönböztetés tilalmát magában foglaló általános szabályt is kielégítettnek találta, mivel véleménye szerint az amerikai jogszabály ésszerűen tett különbséget az államok között, aminek alapja a tengeri teknősökre gyakorolt kockázat képezte.[74] Kifejtette továbbá, hogy figyelembe kell venni azt a helyzetet, amikor az országok közötti megkülönböztetés az a XX. cikkben szereplő célok megvalósítása érdekében történik. Ha azok kapcsolatban állnak egymással, akkor az intézkedésre nem lehet a XX. cikkel való visszaéléseként tekinteni. Tehát az USA szerint a GATT XX. cikk által támasztott kétlépcsős követelményeknek megfeleltek az intézkedései, hiszen azok célja a tengeri teknősök védelme volt, és szükségesek voltak az tengeri teknősök életének és egészségének megőrzése érdekében.[75] A szükségességet két okkal magyarázta: egyrészt a tengeri teknősök mindegyik faját a kihalás fenyegeti, másrészt más intézkedések és eszközök nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a tengeri teknősök megmeneküljenek a kihalástól.[76]

A panaszosok véleménye szerint az USA intézkedései nem feleltek meg a XX. cikk követelményeinek, különösen, ami a hátrányos megkülönböztetésre vonatkozott.[77] Hangsúlyozták, hogy a XX. cikk bevezetőjének a célja a visszaélések megakadályozása.[78] A XX. cikkben megjelenő kivételek alkalmazása nem lehet a tagállamok jogainak „legyőzésére” használni.[79] Az USA a nem kezdeményezett tárgyalásokat az import tilalom előtt, nem próbált meg együttműködni a panasszal élő államokkal egy közös megoldás elérésében. Itt hivatkoztak nemcsak a GATT és a WTO szabályaira, de a Riói Nyilatkozat 12. elvére is, mely előírja az államok számára az együttműködést „egy támogató és nyitott nemzetközi gazdasági rendszer elősegítésében, ami valamennyi országban gazdasági növekedéshez és fenntartható fejlődéshez vezethet, annak érdekében, hogy jobban lehessen megoldani a környezetromlás problémáit.” Az USA az exportáló országok között elfogadhatatlan módon tett különbséget. Így például bizonyos országok több időt kaptak, mint mások a rákhalászat módjának megváltoztatására.[80]

Döntés

A vizsgálóbizottság megállapította, hogy az USA import tilalma nem felelt meg a WTO szabályainak, így a GATT XX. cikk kivételei nem alkalmazhatók. A Fellebbezési Testület is hasonló eredményre jutott, de azt jelentésében elismerte, hogy az államoknak joga van a környezet megóvásának céljából intézkedéseket eszközölni.

A Testület a GATT XX. cikkének jogszerűen való alkalmazásának megállapításához kétlépcsős tesztet alkalmazott. A vizsgálóbizottság logikájával ellentétben a Testület először azt vizsgálta, hogy az USA intézkedése a XX. cikk g) pontjával kapcsolatos volt-e. Másodszor górcső alá vette, hogy a XX. cikk bevezetőjében megjelenő feltétel megvalósul-e, azaz a XX. cikk nem olyan módon került-e alkalmazásra, ami indokolatlan megkülönböztetést vagy rejtett korlátozást jelentett a nemzetközi kereskedelemre.[81]

A XX. cikk g) pontjának vizsgálata során a Testület segítségül hívta a nemzetközi környezetvédelmi jog szabályait is. Több kérdés is felmerült, mint például az, hogy a ’természetes erőforrások’ közé mi tartozik. Ennek megválaszolása során kimondta, hogy a GATT szabályait a környezetvédelmi és megőrzési aggodalmak fényében értelmezendő,[82] ami a szerződések evolutív értelmezésének alkalmazását jelenti. Ezt a Nemzetközi Bíróság a Bős-Nagymaros ügyben mondta ki,[83] bár a Testület expressis verbis nem hivatkozott az ítéletre. A Testület utalt arra is, hogy a WTO szabályai elismerik a környezetvédelmet, mint a nemzeti és nemzetközi politika részét. A WTO-t létrehozó egyezmény kifejezetten elismeri a fenntartható fejlődés elvét: a Testület az ügyben ennek szem előtt tartásával értelmezte a GATT XX. cikkének g) pontját.[84] Lábjegyzetben hivatkozott a Nemzetközi Bíróságra is, mely szerint a szerződések értelmezésére hatással van a jog fejlődése, és a nemzetközi eszközöket az értelmezés időpontjában fennálló egész jogrendszer keretében kell értelmezni és alkalmazni.[85] Ez alapján megállapította, hogy a GATT XX. cikkének g) pontja sem statikus. Utalva különböző nemzetközi környezetvédelmi egyezményekre és nyilatkozatokra,[86] megállapította, hogy a természetes erőforrások magukban foglalják az élő és élettelen erőforrásokat egyaránt.[87] Kérdésként merült fel továbbá, hogy a tengeri teknősök a kimerülés veszélyével fenyegető természeti erőforrásoknak minősülnek-e vagy sem. Ennek vizsgálata során a Testület a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló egyezményre (CITES) is utalt, ami az összes teknősfajtát kihalással fenyegetett állatok közé sorolja. A Testület végül arra jutott, hogy a teknősök kimeríthető természetes erőforrások.[88] Ezt követően megállapította, hogy az USA tengeri teknősök védelmét célzó kereskedelmi korlátozásai megfeleltek a GATT XX. cikk g) pontjában foglalt kivételnek, azonban ami ugyanennek a cikknek az általános feltételeit illeti, annak már nem sikerült eleget tennie.[89] Az USA tehát a jogvitából végül vesztesként került ki, mert intézkedései nem feleltek meg a diszkrimináció tilalmának. Az USA jogszabályozása gyakorlatilag megtiltotta a garnélarák importját olyan országokból, ahol ugyanolyan, teknősöket védő módszereket alkalmaztak, mint az USA-ban, azért, mert azok nem rendelkeztek tanúsítvánnyal. Mi több, az USA előnyben is részesített bizonyos országokat, így például egyes tagállamoknak a teknősöket kímélő halászati módszerek alkalmazásának megkezdéséhez biztosított hosszabb átmeneti időszakot. Ezekben az előnyökben a panaszos felek, azaz India, Malajzia, Pakisztán és Tájföld nem részerült. Előbbieknek igazat adva a Testület hangsúlyozta, hogy az USA elmulasztott tárgyalni a tilalommal érintett országokkal még a jogszabály hatálybalépése előtt. A tárgyalások lehetőséget adhattak volna a tengeri teknősök védelméről kialakított egyetértésre, amit szerződéssel is megerősíthettek volna.[90] Az USA az együttműködés fontosságának nem szentelt kellő figyelmet. Az veszélyeztett fajok védelmében eszközölt intézkedések, mint amit az USA is hozott, megköveteli az együttműködést azon államok között, melyek vizein a teknősök keresztülhaladnak. A Testület hivatkozott nemcsak a WTO rendelkezésire, de a Riói Nyilatkozat 12. elvére is, mely szerint „a határokon átterjedő vagy globális környezeti problémákkal foglalkozó környezeti intézkedéseknek – amennyire lehetséges – nemzetközi egyetértésen kell alapulniuk.[91] Ezzel egyetemben számos nemzetközi környezetvédelmi egyezményből idézett a Testület.[92] Előbbiekre tekintettel, a Testület jelentésében javasolta, hogy az USA a jogszerűtlenségeket küszöbölje ki és a kötelezettségeivel összhangban álló intézkedéseket tegyen.[93]

Zárógondolatok

A WTO-ról a garnélarák-teknős ügyet megelőzően a WTO-ról kialakult egy nem túl környezetbarát nézet. Amerikában akkora volt az elégedetlenség, hogy még tüntetések is folytak, melyeken az emberek tábláin az szerepelt, hogy ’GATTzilla’.[94] Ezt a 1996-os újrafeldolgozott benzin ügy is erősítette.[95] Az ügy érdekessége, hogy a Fellebbezési Testület kifejezte nyitottságát a nemzetközi jog más szabályainak alkalmazására. A Vitarendezési Egyetértés kifejezetten nem zárja ki a nemzetközi jog más forrásainak az alkalmazását, sőt elismeri a nemzetközi közjog értelmezésének szokásos szabályainak alkalmazását.[96] Ennek keretében hivatkozott a Bécsi Egyezmény 31. cikkére, így ahogyan arra Víg is felhívja a figyelmet, a Testület a nemzetközi jog forrásait figyelembe véve értelmezte a GATT szabályait.[97] Ez tükrözi a Testület nézetét a szabályok nemzetközi közjogtól való nem izoláltan történő értelmezését. Ez megteremtette az első lépést a jövőbeli viták rendezéséhez a nemzetközi környezetvédelmi szerződések, elvek alkalmazása felé, amit a garnélarák/teknős ügy is megerősített. A Garnélarák/Teknős ügyet a jogirodalomban többen a GATT/WTO joggyakorlatának környezetbarát irányban való elmozdulásának erős jelének tekintik.[98] A garnélarák/teknős előtti ügyek környezetvédelmi szempontból nézve csalódásnak minősültek, és egyben alapul szolgáltak annak a nézetnek, hogy a WTO nem környezetbarát, és a jogviták eldöntése során a környezetvédelem háttérbe szorul a kereskedelmi jog javára.[99] Azt azonban érdemes leszögezni, hogy ezek az ügyek, mint a marha hormonok eset is voltak azok, amik hozzájárultak a garnélarák – teknős ügyben megfigyelhető változáshoz, melyben a WTO már egy „zöldebb” fordulatot vett. Az esetben a Fellebbezési Testület rendkívül nyitott volt az ügy környezetvédelmi tényezőire. Jelentésében a GATT XX. cikkének értelmezésében rugalmasságot adott, utalva számos nemzetközi egyezményre, és a nemzetközi környezetvédelmi jogban végbemenő fejlődések fontosságára is, mint a fenntartható fejlődés elvének célkitűzése. A Fellebbezési Testület elismerte a nemzetközi jogban zajló változásokat, amiket figyelembe vett a GATT XX. cikk g) pontjának értelmezése során is. Stephens megjegyzi, hogy a garnélarák – teknős ügy óta a GATT XX. cikkének ilyen mérvű, a nemzetközi környezetvédelmi joggal kapcsolatos értelmezésére és alkalmazására nem került sor.[100] A Testület az ügyben számos nemzetközi környezetvédelmi eszközre hivatkozott, hogy a GATT értelmezésével kapcsolatos döntését alátámassza. Ezzel a Testület a WTO környezetvédelem iránti pozitív hozzáállását is próbálta igazolni, tekintve hajlandóságát a környezetvédelmi megfontolások kereskedelmi jogba való integrálására.[101] A jövőben minden bizonnyal számíthatunk hasonló irányvonalra a WTO vitarendezése során.

Bibliográfia

Calapai, Dominique M.: International Trade and Environmental Impact: The WTO Reformulated Gasoline Case, Environmental Lawyer, Vol. 3, No. 1, 1996.

Calster, Geert van – Prévost, Denise: Research Handbook on Environment, Health and the WTO, Cheltenham, Northampton, Edward Elgar Publishing, 2013.

Csáki György: Nemzetközi gazdaságtan, Budapest, Napvilág Kiadó, 2017.

Daly, Herman E.: From Adjustment to Sustainable Development, the Obstacle of Free Trade, Loyola of Los Angeles International and Comparative Law Review, Vol. 15, No. 1, 1992.

George, Susan: A WTO. Korlátlan világkereskedelem vagy szolidáris globalizáció? Budapest, Napvilág Kiadó, 2003.

Horváthy Balázs: Környezeti érdek kontra globális kereskedelmi jog – Észrevételek Kanada, Norvégia és az EU újabb vitájához, Külgazdaság, LV. évf., 2011/1-2.

Hughes, Layla: Limiting the Jurisdiction of Dispute Settlement Panels: the WTO Appellate Body Beef Hormone Decision, Georgetown International Environmental Law Review, Vol. 10, No. 3, 1998.

Igler, Wolfgang: Az Európai Unió és a Kereskedelmi Világszervezet, Európai Parlament, Ismertetők az Európai Unióról, 09-2022, https://www.europarl.europa.eu/factsheets/hu/sheet/161/az-europai-unio-es-a-kereskedelmi-vilagszervezet

Kazhadan, Daniel: Precautionary Pulp: Pulp Mills and the Evolving Dispute between International Tribunals over the Reach of the Precautionary Principle, Ecology Law Quartely, Vol. 38, No. 2, 2011.

Khoul, Autar Krishen: Guide to the WTO and GATT: Economics, Law and Politics, New Delhi, Springer, 2018.

Kiss, Alexander – Shelton, Dinah: Guide to International Environmental Law, Leiden, Martinus Nijhoff Publisher, 2007.

Marceau, Gabrielle: A History of Law and Lawyers in the GATT/WTO: The Development of the Rule of Law in the Multilateral Trading System, Cambridge, Cambridge University Press, 2015.

Simay Attila Endre: Bírói testület nélkül maradt nemzetközi kereskedelmi jog, Glossa Iuridica, VII. évf. 2020/1-2, 2020.

Sirinskiene, Agne: The Status of Precautionary Principle: Moving Towards a Rule of Customary Law, Jurisprudencija, University of Worclaw, Vol. 118, No. 4, 2009.

Smith, Michael B.: Gatt, Trade, and the Environment, Environmental Law, Vol. 23, No. 2, 1993.

Steinberg, Richard H.: Judical Lawmaking at the WTO: Discursive, Constitutional, and Political Constraints, The American Journal of International Law, Vol. 98, No. 2, 2004.

Stephens, Tim: Multiple International Courts and the ‘Fragmentation’ of International Environmental Law, Australian Year Book of International Law, Vol. 25, 2006.

Stewart, Terence P – Johanson, David S.: The WTO Beef Hormone Dipsute: An Analysis of the Appellate Body Decision, U. C. Savis Journal of International Law and Policy, Vol 5, No. 2, 1999.

Strom, Torsten H.: Pouring Fuel on the Fire The WTO’s Reformulated Gasoline Case, Canadian Yearbook of International Law, Vol. 34, 1997.

Triggs, Gillian: World Trade Organization: Dispute Settlement and the Environment Gillian Triggs, Asia Pacific Journal of Environmental Law, Vol. 7, No. 3 & 4, 2002.

Víg Zoltán: Szabadkereskedelem és környezetvédelem: a WTO Vitarendezési Testületének gyakorlata, in Csehi Zoltán – Raffai Katalin (szerk.): Állam és magánjog, Budapest, Pázmány Press, 2014.

Waincymer, Jeffrey: Reformulated Gasoline under Reformulated WTO Dispute Settlement Procedures: Pulling Pandora out of a Chapeau, Michigan Journal of International Law, Vol. 18, No. 1, 1996.

World Trade Organization: History of the Multilateral Trading System, https://www.wto.org/english/thewto_e/history_e/history_e.htm

World Trade Organization: EC Measures Concerning Meat and Meat Products (Hormones), Complaint by Canada, WT/DS48/R/CAN, 1997.

World Trade Organization: EC Measures Concerning Meat and Meat Products (Hormones), Complaint by the United States, WT/DS26/R/USA, 1997.

World Trade Organization: EC Measures Concerning Meat and Meat Products (Hormones), Report of the Appellate Body, WT/DS26/AB/R; WT/DS48/AB/R, AB-1997-4.

World Trade Organization: United States – Standards for Reformulated and Conventional Gasoline, Report of the Appellate Body, WT/DS/AB/R, AB-1996-1.

Wold Trade Organization: United States – Standards for Reformulated and Conventional Gasoline, Report of the Panel, WT/DS2/R, AB-1996-1.

Hivatkozások

  1. Daly, Herman E.: From Adjustment to Sustainable Development, the Obstacle of Free Trade, Loyola of Los Angeles International and Comparative Law Review, Vol. 15, No. 1., 1992, 43. ↑
  2. WTO: History of the Multilateral Trading System, https://www.wto.org/english/thewto_e/history_e/history_e.htm ↑
  3. Marceau, Gabrielle: A History of Law and Lawyers in the GATT/WTO: The Development of the Rule of Law in the Multilateral Trading System, Cambridge, Cambridge University Press, 2015, 4. ↑
  4. Simay Attila Endre: Bírói testület nélkül maradt nemzetközi kereskedelmi jog, Glossa Iuridica, VII. évf. 2020/1–2, 367. ↑
  5. Igler, Wolfgang: Az Európai Unió és a Kereskedelmi Világszervezet, Európai Parlament, Ismertetők az Európai Unióról, 09-2022, https://www.europarl.europa.eu/factsheets/hu/sheet/161/az-europai-unio-es-a-kereskedelmi-vilagszervezet ↑
  6. 1998. évi IX. törvény az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) keretében kialakított, a Kereskedelmi Világszervezetet létrehozó Marrakesh-i Egyezmény és mellékleteinek kihirdetéséről, 2. Melléklet, 4. cikk 3. pont ↑
  7. Uo. 2. Melléklet, 4. cikk 7. pont ↑
  8. George, Susan: A WTO. Korlátlan világkereskedelem vagy szolidáris globalizáció? Budapest, Napvilágkiadó, 2003, 35. ↑
  9. 1998. évi IX. törvény 19. cikk ↑
  10. George: A WTO, 36. ↑
  11. Csáki György: Nemzetközi gazdaságtan, Budapest, Napvilág Kiadó, 2017, 125.↑
  12. WTO: United States – Standards for Reformulated and Conventional Gasoline, Report of the Appellate Body, WT/DS/AB/R, AB-1996-1, 17. ↑
  13. Stephens, Tim: Multiple International Courts and the ‘Fragmentation’ of International Environmental Law, Australian Year Book of International Law, Vol. 25, 2006, 254. ↑
  14. 1998. évi IX. törvény, preambulum ↑
  15. Stephens: Multiple International Courts, 254. ↑
  16. GATT 1994 I. cikk szerint minden előnyt és kedvezményt, amit egy tagállam biztosít egy másiknak, minden más tagállam számára is meg kell adnia. ↑
  17. GATT 1994 III. cikk, 4. pontja szerint a hazai és a külföldi termékek között nem tehetnek különbséget, az exportált termék esetén alkalmazott eljárás nem lehet kedvezőtlenebb, mint amit a hasonló belföldi termékek élveznek. ↑
  18. Khoul, Autar Krishen: Guide to the WTO and GATT: Economics, Law and Politics, New Delhi, Springer, 2018, 342. ↑
  19. Először meg kell vizsgálni, hogy a kérdéses intézkedést igazolja-e a XX. cikk a)–j) pontokban foglalt valamelyik kivétel. Ezt követően meg kell nézni, hogy a GATT XX. cikk bevezető, ’Chapeau’ részében megjelenő általános követelményeknek is megfelel-e. ↑
  20. WTO: United States – Standards for Reformulated and Conventional Gasoline, Report of the Panel, WT/DS2/R, AB-1996-1, 17. ↑
  21. Khoul: Guide to the WTO, 345. ↑
  22. Horváthy Balázs: Környezeti érdek kontra globális kereskedelmi jog – Észrevételek Kanada, Norvégia és az EU újabb vitájához, Külgazdaság, LV. évf., 2011/1–2., 26. ↑
  23. Steinberg, Richard H.: Judical Lawmaking at the WTO: Discursive, Constitutional, and Political Constraints, The American Journal of International Law, Vol. 98, No. 2, 2004, 252. ↑
  24. Waincymer, Jeffrey: Reformulated Gasoline under Reformulated WTO Dispute Settlement Procedures: Pulling Pandora out of a Chapeau, Michigan Journal of International Law, Vol. 18, No. 1, 1996, 157. ↑
  25. Uo. 157. ↑
  26. Khoul: Guide to the WTO, 350. ↑
  27. Horváthy: Környezeti érdek 19. ↑
  28. WTO Reformulated Gasoline, WT/DS2/AB/R, Ab-1996-1, 4., 2.13. § ↑
  29. Uo. 5., 3. § ↑
  30. Uo. 6., iii). ↑
  31. Uo. 14. p. ↑
  32. Kiss, Alexander – Shelton, Dinah: Guide to International Environmental Law, Leiden, Martinus Nijhoff Publisher, 2007, 245. ↑
  33. Uo. 246. ↑
  34. WTO Reformulated Gasoline WT/DS2/AB/R, Ab-1996-1, 22. ↑
  35. Uo. 28. ↑
  36. Waincymer: Reformulated Gasoline, 157. ↑
  37. Strom, Torsten H.: Pouring Fuel on the Fire The WTO’s Reformulated Gasoline Case, Canadian Yearbook of International Law, Vol. 34, 1997, 262. ↑
  38. Calapai, Dominique M.: International Trade and Environmental Impact: The WTO Reformulated Gasoline Case, Environmental Lawyer, Vol. 3, No. 1, 1996, 231. ↑
  39. A Tanács 96/22/EK irányelve 1996 április 29., 1–11. cikk ↑
  40. WTO: EC Measures Concerning Meat and Meat Products (Hormones), Report of the Appellate Body, WT/DS26/AB/R; WT/DS48/AB/R, AB-1997-4, 3., 5.§ ↑
  41. Sanitary and Phytosanitary Measures ↑
  42. Technical Barriers to Trade ↑
  43. WTO: WT/DS26/AB/R; WT/DS48/AB/R, 1., 1.§ ↑
  44. WTO: EC Measures Concerning Meat and Meat Products (Hormones), Complaint by the United States, WT/DS26/R/USA, 1997, 227, 9.1. § és WTO: EC Measures Concerning Meat and Meat Products (Hormones), Complaint by Canada, WT/DS48/R/CAN, 1997, 257., 9.1. § ↑
  45. WTO: WT/DS26/AB/R; WT/DS48/AB/R, 6., 13.§ ↑
  46. Kazhadan, Daniel: Precautionary Pulp: ˝Pulp Mills˝ and the Evolving Dispute between International Tribunals over the Reach of the Precautionary Principle, Ecology Law Quartely, Vol. 38, No. 2, 2011, 537. ↑
  47. Stewart, Terence P – Johanson, David S.: The WTO Beef Hormone Dipsute: An Analysis of the Appellate Body Decision, U. C. Savis Journal of International Law and Policy, Vol 5, No. 2, 1999, 230. ↑
  48. WTO: WT/DS26/AB/R; WT/DS48/AB/R, 7., 16.§ ↑
  49. Uo. 7., 16.§ ↑
  50. Hughes, Layla: Limiting the Jurisdiction of Dispute Settlement Panels: the WTO Appellate Body Beef Hormone Decision, Georgetown International Environmental Law Review, Vol. 10, No. 3, 1998, 931. ↑
  51. WTO: WT/DS26/AB/R; WT/DS48/AB/R, 7., 16.§ ↑
  52. Uo. 17., 43.§ ↑
  53. Uo. 22., 60.§ ↑
  54. Uo. 17., 43.§ ↑
  55. Uo. 17., 43.§ ↑
  56. Kiss–Shelton: Guide to, 249. ↑
  57. WTO: WT/DS26/AB/R; WT/DS48/AB/R, 46., 125.§ ↑
  58. Uo. 46., 124.§ ↑
  59. Uo. 46., 123.§ ↑
  60. Uo. 45., 123.§ ↑
  61. Uo. 45., 123.§ ↑
  62. Uo. 45., 123.§ ↑
  63. Kazhadan: Precautionary, 537. ↑
  64. Sirinskiene, Agne: The Status of Precautionary Principle: Moving Towards a Rule of Customary Law, Jurisprudencija, University of Worclaw, Vol. 118, No. 4, 2009, 352–353. ↑
  65. Uo. 352–353. ↑
  66. Calster, Geert van – Prévost, Denise: Research Handbook on Environment, Health and the WTO, Cheltenham, Northampton, Edward Elgar Publishing, 2013, xix. ↑
  67. Convention on International Trade in Endangered Species of Wild Fauna and Flora, 1973, Magyarországon kihirdette: a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló, az 1986. évi 15. törvényerejű rendelet ↑
  68. WTO, United States-Import Prohibition of Certain Shrimp and Shrimp Products, WT/DS58/AB/R, AB-1998-4, 2., 2.§ ↑
  69. Uo. 2., 2.§ ↑
  70. Uo. 3., 3.§ ↑
  71. Uo. 3., 4.§ ↑
  72. Uo. 3., 5.§ ↑
  73. Uo. 4., 5.§ ↑
  74. Uo. 9., 20.§ ↑
  75. Uo. 12., 28.§ ↑
  76. Uo. 12., 28.§ ↑
  77. Uo. 13., 34.§ ↑
  78. Uo. 14., 36.§ ↑
  79. Uo. 15., 37.§ ↑
  80. Uo. 16., 42.§ ↑
  81. Uo. 43–44., 117–119.§ ↑
  82. Uo. 48., 129.§ ↑
  83. International Court of Justice, Reports of Judgments and Advisory Opinions and Orders: Case Concerning The Gabcikovo-Nagymaros Project, Judgment of 25 September 1997, 64., 112.§ ↑
  84. WTO, Shrimp, WT/DS58/AB/R, AB-1998-4, 48., 129.§ ↑
  85. Uo. 48., Ld.: International Court of Justice, Reports of Judgments, Advisory Opinions and Orders, Legal Consequences for States of the Continued Presence of South Africa in Namibia Notwithstanding Security Council resolution 276, (1970), 1971, 19., 53.§ ↑
  86. Pl. Tengerjogi Egyezmény 1982, Biológiai sokféleségről szóló egyezmény 1992, Riói Nyilatkozat a Környezet és Fejlődésről 1992 ↑
  87. WTO, Shrimp, WT/DS58/AB/R, AB-1998-4, 48., 130.§ ↑
  88. Uo. 51., 134.§ ↑
  89. Uo. 76., 187.§ ↑
  90. Uo. 65., 166.§ ↑
  91. Uo. 67., 168.§ ↑
  92. Pl. Convention on Biological Diversity 1992, Magyarországon kihirdette: 1995. évi LXXXI. törvény a Biológiai Sokféleség Egyezmény kihirdetéséről; Conservation of Migratory Species of Wild Animals 1979, Magyarországon kihirdette: 1986. évi 6. törvényerejű rendelet a Bonnban, az 1979. évi június hó 23. napján kelt, a vándorló vadon élő állatfajok védelméről szóló egyezmény kihirdetéséről. ↑
  93. WTO, Shrimp WT/DS58/AB/R, AB-1998-4, 76., 188.§ ↑
  94. Smith, Michael B.: Gatt, Trade, and the Environment, Environmental Law, Vol. 23, No. 2, 1993, 536. ↑
  95. Triggs, Gillian: World Trade Organization: Dispute Settlement and the Environment Gillian Triggs, Asia Pacific Journal of Environmental Law, Vol. 7, No. 3 & 4, 2002, 58. ↑
  96. 1998. évi IX. törvény 3. cikk, 2. ↑
  97. Víg Zoltán: Szabadkereskedelem és környezetvédelem: a WTO Vitarendezési Testületének gyakorlata, in Csehi Zoltán – Raffai Katalin (szerk.): Állam és magánjog, Budapest, Pázmány Press; 2014, 431–433. ↑
  98. Pl. Bajwa, Saira: The World trade Organization and the Environment, Gonzaga Journal Law, Vol. 12, No.1, 2008, 65.; Triggs: World trade Organization 43. ↑
  99. Triggs: World trade Organization, 59. ↑
  100. Stephens: Multiple International Courts, 256. ↑
  101. Uo. 263. ↑

 

Beküldve:

Purcsi Adrienn: A nemzetiségi kérdés Szekfű Gyula gondolkodásában

Bevezetés[1]

A korszakban akárcsak a revízió tárgyköre, úgy a nemzetiségi kérdés is egy fontos közéleti téma volt, amely kiemelt szerepet töltött be a kor politikusainak gondolkodásában. Fontos hangsúlyozni, hogy nincs revíziós politika nemzetiségi politika nélkül, hiszen a revízió tárgyköre magával vonja egy jó nemzetiségi politika kiépítésének szükségességét. A Horthy-korszak három fő revíziós irányzata mellett szintén több szálon futottak a nemzetiségi politikai elképzelések. Ezek közül az egyik legjelentősebb a konzervatív kormányzati oldalon jelenlévő, a Szent István-i állameszme jegyében megjelenő „hivatalos” nemzetiségi politika. Ennek értelmében Magyarország területe nem korlátozódhat kizárólag a magyarok által lakott területekre, hanem magába kell foglalnia a Kárpát-medence valamennyi népét, az állam vezetésére pedig csak és kizárólagosan a magyar nép alkalmas, ahogyan az elmúlt évszázadokban ez bebizonyosodott.[2] Teleki Pál mellett Szekfű Gyula és Bethlen István voltak a legnagyobb és legjelentősebb szószólói és megalkotói ennek a Szent István-i nemzetiségi politikának. Fontos kiemelni, hogy rendkívül hangzatos elemekkel rendelkezik az állameszme, ám ennek megvalósítása több nehézségbe is ütközött. Az egyik, hogy nem volt lehetőség a teljes revízióra, valamint a részleges revízió esetében is közbeszólt a német majd szovjet megszállás. Ennek ellenére mégis elengedhetetlen a kortárs vizsgálódás tárgyává tenni, hiszen mind politikailag, mind társadalmilag jelentős szerepe volt a korszakban.

A nemzetiségekkel való együttélés aranykora – Szent István nemzetiségi politikája

Kiindulásképpen fontos Szekfű Gyula nemzetiségi kérdésben alkotott álláspontjának megértéséhez visszanyúlni a középkori kisebbségi politikáról szóló írásaihoz, amelyekben a nemzetiségekkel való együttélés aranykorát a középkorra teszi. Szekfű ekképpen fogalmaz Még egyszer a középkori kisebbségeinkről című tanulmányában: „minő paradicsomi állapotokat hozott lére és tartott fenn, ellentétben a szomszéd államokbeli kisebbségviszonyokkal, a szentistváni államban a magyarság emberies érzése és politikai tehetsége.”[3] Illetőleg ezen tanulmányai tökéletesen rávezetnek az alábbi írás mondanivalójához, hogy miért is így, továbbá, hogy miként képzeli el a Szent István-i állameszme nemzetiségpolitikáját a Horthy-korszakban. Ennek ismertetéséhez két fő munkája mondanivalójához célszerű visszanyúlni, az 1935-ös A magyarság és kisebbségei a középkorban-hoz, és az 1941-es A népek egymás között a középkorban című írásaihoz. Valamint, a végül kiforrott kormányzati nemzetiségi politika ismertetéséhez pedig főként Bethlen István írásait, beszédeit célszerű a vizsgálódás tárgyává tenni és Szekfű ezekre való reflektálását, ugyanis kettejük álláspontja egyezett a kérdéskörben. Szekfű Gyula volt Bethlen István hű tanácsosa, amikor miniszterelnöki funkciót töltött be, valamint ő volt a Bethlen által létrehozott Magyar Szemle főszerkesztője.

Szent István nemzetiségi politikája

A magyarság és kisebbségei a középkorban című írásának egyik leglényegibb eleme, hogy Szekfű rávilágít arra, hogy a magyarság nemzetiségi politikájának mintájául Nagy Károly birodalma szolgált, ugyanis ő egyetlen birodalom alá szervezte a frankokat, a szászokat, a különféle germán népeket, a romanizált gallokat, ez a birodalomszervezés pedig a Nyugat-római Birodalom idejére nyúlik vissza, melynek helyére jött a római szokásokat átvéve a Frank Birodalom. Mivel Szent István felvette a kereszténységet, ő is ezt a mintát követte, igyekezett igazságos atyja és védelmezője lenni mindazon népeknek, amelyek az ország területén élnek, továbbá gyarapítani is kívánta számukat, hiszen ők azok, akik hasznos mesterségekkel segíthették az ország fejlődését. Ezen állítását támasztja alá Szekfű szerint a Szent István intelmei Imre herceghez című mű, melynek hatodik fejezete szól a vendégek befogadásáról és gyámolításáról[4]:

„Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.”[5]

Szekfű arra is rávilágít, hogy később privilégiumokat is kaptak letelepedésükkör a nemzetiségek. További lényeges aspektusa írásának, hogy nem csak keresztényi lesz majd a nemzetiségi politika a középkorban, hanem eurázsiai-türk elemek is helyet kapnak benne. Ez lényegében azt jelenti, hogy az idegenek számára az ország szélén ad letelepedési lehetőséget a magyarság, amely területeken saját megszokott életmódjuk szerint élhetnek, erre tökéletes példa a szászok esete Erdélyben. Valamint, a letelepülő népek között gazdasági, társadalmi és kulturális különbözőségekre is tekintettel voltak a középkori királyok, őket ezek alapján helyezték el az országban a népeket, valamint foglalkoztak ügyeikkel. Illetőleg kiemeli Szekfű a határvédő oláhokat, akik további kiváltságokat élveztek a középkorban. A társadalmi létrán való feljebb jutás is nyitva állt a nemzetiségek előtt, ugyanúgy felemelkedhettek a nemesek közé, mint a magyarok.

Elnyomó nemzet-e a magyar?

A magyarság és kisebbségei a középkorban című munkájának másik fontos eleme, hogy rávilágít arra, miért is nem elnyomó a magyar nemzet a kisebbségeivel szemben, hiszen szerinte nem csak most nem az, hanem jelleméből adódóan soha nem is volt az. Hiszen a magyar nemzet is egy kevert nép volt már akkor, amikor a Kárpát-medencébe érkezett, ellenben a későbbi nemzetiségipolitikával lehetetlenség összehasonlítani a Szent István korabelit, hisz az adott nép, aki csatlakozott a Birodalomhoz igyekezett minél előbb elsajátítani a szokásokat, nyelvet, egyszóval asszimilálódott. A meghódított népekkel sem viselkedett erőszakosan a magyarság[6]: „A győzelmes nép alávetette magának a legyőzöttet, anélkül azonban, hogy akár sajátmagának, akár a másiknak belső társadalmi berendezkedéséhez hozzányúlt volna.” A letelepedés utáni időszakban is megőrizte ezt a mentalitást a magyarság és ez fonódott össze a Nagy Károlyi mintával, így tudott hatékony lenni a nemzetiségi politika a középkori Magyarországon.[7]

Miben sajátságos a középkori magyar nemzetiségi politika?

Lehetővé tette a magyar nemzetiségi politika a nem magyar népek számára, hogy saját identitásukat megőrizhessék, ahogy Szekfű fogalmaz: „…az a kezelésmód, melyben a magyarság részesíté nem-magyar nemzetiségeit, ezek népi jellemének tökéletes és hiánytalan fenntartását, konzerválását tette lehetővé.”[8] A másik lényeges eleme a középkori magyar nemzetiségpolitikának, hogy a Magyar Királyság területéből adódóan széles területen tudott békét biztosítani a népek között, nem úgy, mint a tőle nyugatra, északra vagy éppen délre fekvő területeken. Mindez együttesen világít rá Szent István Birodalmának a létjogosultságára. Azt is kihangsúlyozza Szekfű, hogy sajnos a XVIII–XIX. század egy egészen más nemzetiségi viszonyrendszert hozott létre, és tulajdonképpen itt siklott félre a Szent István-i nemzetiségipolitika is.[9]

Szekfű 1941-es Népek egymás között a középkorban című írásában tulajdonképpen új gondolati elemekkel nem szolgál, ám egy nagyon jó összefoglalót fogalmaz meg a középkori kisebbségi kérdéssel kapcsolatosan: „Arra az eredményre jutottam, hogy a magyarság a középkorban is türelmes volt az alávetett népekhez, miként ezt már az eurázsiai pusztákon néppé alakulása óta a vérében volt, s Szent István óta sajátságos kisebbségvédelmi rendszert fejlesztett ki…”[10] Ezen rendszer elemei pedig minden nem magyar kisebbség életében fellelhetőek: önálló igazságszolgáltatás, katonáskodás a királytól kinevezett fővédnökök alatt, alsóbb közigazgatási autonómia, önálló adózás, és még az egyházi autonómia bizonyos foka is megfigyelhető volt. Ez a különös kezelés ugyan nem autonómia, de egész Európában egyedülálló lehetőségeket biztosított a nemzetiségek számára.[11]

A Szent István-i állameszme nemzetiségi politikája, a hivatalos kormányzati nemzetiségi politika a Horthy-korszakban

Bethlen István Trianon bekövezte után több alkalommal is foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel. Angliai előadásaiban, a folyóiratokban publikált tanulmányaiban, sőt a Magyarországon elhangzott szónoklataiban is értekezett a kisebbségi kérdésről. 1933 júniusában megjelent tanulmányában Magyarország nemzetiségi politikájával foglalkozott. Írását úgy kezdi, hogy rávilágít arra, hogy miért is van jelentősége a nemzetiségi kérdésnek, miért szükséges egyáltalán beszélni a nemzetiségi kérdésről. Erre meg is adja a választ, az ok nem másban keresendő, mint hogy ez a kérdéskör egy feszültségekkel teli helyzetet eredményezett az országban, továbbá azt is fontos kiemelni, hogy ekkortájt is, akárcsak az egész korszakban, érezhető volt a fokozott nemzetiségellenesség, amely a külföldi sajtóban igencsak csak rontotta Magyarország megítélését. Ahogy pedig Bethlen fogalmaz a Magyarország kisebbségi politikája címet viselő tanulmányában:[12] „heves viták bontakoztak ki előttünk e kérdésről, amelyek utcai tüntetésekre is vezettek és sokhelyt ellenséges nyilatkozatokat és barátságtalan hangulatot váltottak ki a külföldön velünk szemben.”[13] Azt is kiemeli Bethlen, hogy objektíven kell megközelíteni a kialakult helyzetet és az arra tett megoldási kísérletet, az indulatok nem vezetnek sikerhez, hanem csupán csak mint hátráltató tényező vannak jelen.

Ezek mellett az a jelenség is szerepet játszott, hogy Magyarország kisebbségi politikáját elnyomó politikának tüntették fel nemzetközi viszonylatban, melynek oka a már fentebb említett nemzetiségellenesség érzésében keresendő. Erre majd később angliai előadásán is felhívja a figyelmet: „a magyar történelemnek tudatos meghamisítása és a világ közvéleményének a félrevezetése Magyarországon ezeréves elnyomásról beszélni, mert ilyen elnyomás sohasem létezett.”[14]

A Magyarország ellen felhozott vádakat higgadtan kell cáfolni, érvekkel és adatokkal, alátámasztani, hogy miért is tévesek azok. Amennyiben pedig van objektív igazság a vádban, azt korrigálni kell, és jóvátételére bizonyos engedményeket tenni. Arra is rámutat Bethlen, hogy nincs egységes álláspont a nemzetiségi kérdés kezelésében: [15]„…a magyar közvélemény ma sincsen tisztában azzal, hogy a békeszerződések által teremtett új helyzetünkben milyen nemzetiségi politika felel meg leginkább érdekeinknek.”[16]

Bethlen szerint le kell szögezni, hogy nem lehet a kisebbségi politika célja a magyarországi nemzetiségek elnemzetietlenítése, illetve az erőszakos elmagyarosítás a múltban és jelenleg sem volt kitűzött célja az ország vezetésének. Trianon után pedig tulajdonképpen leegyszerűsödött a nemzetiségi kérdés, ugyanis megszűnt Magyarország soknemzetiségű államnak lenni. Bethlen tanulmányában ekként fogalmaz[17]: „Magyarország úgyszólván nem a legnemzetibb államok egyike Európában.”[18] Azt is hangsúlyozza, hogy a hivatalos kormányzat által képviselt nemzetiségi politikán kívül jelen volt egy irányzat, amely például a sajtóban adott hangot erőszakos magyarosítási szándékának, és noha egy-egy kormányzati intézkedés utalhatott arra, hogy engedményeket tesznek a radikális magyarosító irányzat számára, de tulajdonképpen ezeknek az engedményeknek nem igen volt jelentősége, másfelől pedig az esetlegesen kialakult indulatok fékezésére is szolgálhattak bizonyos törvények, rendeletek. Felhozza példának a németség helyzetét, hogy bennük semmi magyarellenesség sincs, csupán egy dolgot akarnak, hogy ne nyomják el az anyanyelvüket és szabadon művelhessék azt. A legfontosabb tehát, amit a kormányzat, az ország tehet[19]: „Kisebbségi politikánknak ilyen viszonyok között csak az lehet a célja, hogy kisebbségeink szeretetét és ragaszkodását a hazához mindenképpen konzerváljuk, megőrizzük és lehetőleg fokozzuk.”[20]

Bleyer Jakab nemzetiségi miniszter igencsak sokszor adott hangot 1933-ban a kormány nemzetiségpolitikájáról alkotott álláspontjával kapcsolatosan, ugyanis szerinte nem elegendő, amely intézkedéseket a kormányzat meghozott, különösképpen a német nemzetiség tekintetében.[21] Bethlen István elismeri tanulmányában, hogy a túlzásokat eltekintve egészen objektív állításokat fogalmazott meg Bleyer Jakab, ám a magyar kormány minden eszközzel azt igyekszik támogatni, hogy ne érje hátrány a nemzetiségieket. Felhozza példának a középiskolai kérdést, miszerint felesleges a németségnek saját középiskola, hiszen a magyar középiskolákban is kötelező a német nyelv és irodalom:[22] »az a német fiú sem szakadhat el a német kultúrától, aki magyar tannyelvű iskolát látogat.«[23]

Bleyer Jakab több számadatot is felhoz annak alátámasztására, hogy elmagyarosítják a németséget. Majd erre cáfol rá Bethlen, hogy ez nem egy mesterséges, az ország vezetése által generált folyamat, hanem teljesen természetes, de nem csupán Magyarországon, hanem a többi országban is, ahol jelentős számú németség lakik. Bethlen 1933-ban a Magyarország kisebbségpolitikája címet viselő tanulmányának sorait úgy zárja, hogy Magyarországnak nem szabad letérnie a kitűzött liberális útról. Ahhoz az irányvonalhoz kell magát tartania, amelyet kitűzött Magyarország a nemzetiségi kérdés tekintetében, és „…meg kell adni kisebbségeinknek azt a teljes szabad mozgást, kultúrájuk, nyelvük, nemzetiségük ápolása terén, amely egyedül biztosíthatja azt, hogy jól érezzék magukat körünkben” és az a harmónia, ami kialakult, valamint a testvéri együttműködés a haza javára fennmaradhasson.[24]

Szent István-i nemzetiségi politika és a revízió kapcsolata

Bethlen István, amikor a kérdéskörben újságcikket vagy tanulmányt ír, mindig hangsúlyozza, hogy Szent István mennyire tudatos nemzetiségi politikát folytatott és valójában a mindenkori magyar politikának erről kell példát vennie. 1938-ban a Pesti Napló hasábjain megjelent tanulmányában kifejti, hogy mennyire tudatos volt mindig is az idegen népek betelepítése Magyarországra. Bethlen ekként fogalmaz: „Idegen népelemeknek Magyarországra való tudatos telepítése már Szent István idejében kezdődött és hol gyorsabb, hol lassúbb ütemben, de szakadatlanul tartott 800 éven keresztül, egészen a múlt század első feléig, a magyar risorgimentóig.” Kiemeli továbbá azt is, hogy később a reformkorban majd a nemzettudatra ébredt nemzetiségeket kell megfékeznie a magyar kormányzatnak, valamint felrója a Habsburg Birodalomnak a török utáni erőszakos betelepítéseit, ugyanis az a magyar nemzet gyengítését szolgálta, nem úgy, mint Szent Istvánnál, ahogy Bethlen fogalmaz: Szent István abszolút tudatosan és jobbító szándék által vezérelve telepített le idegen nemzetiségeket, „hogy az ázsiai kultúrában nevelkedett puszták népének soraiban a nyugati keresztény kultúra magvait elvessék, hogy olyan új foglalkozási ágakat honosítsanak meg, amelyek nélkül civilizált ország fenn nem állhatott és azért, hogy népünknek egy-oldalú katonai kvalitásait pótolják.”[25]

1934-ben Szekfű arra világít rá, hogy az ország volt kisebbségei az önálló államaikban elértek a magyarság szintjére. A nacionalizmusnak arra a szintjére jutottak, amely a magyaroknál már a XIX. század első felében kiteljesedett, most jutott el több nemzetiség, például a tótok és szerbek a teljes nemzeti öntudathoz.[26] A Három nemzedék és ami utána következik című munkájában azt taglalja, hogy milyen lesz majd, ha visszatérnek Magyarországhoz az elcsatolt területek és vele együtt a nemzeti öntudatra ébredt nemzetiségek, majd pedig Bethlen István angliai előadásaira utal, ahol Bethlen azt a megállapítást teszi, hogy a Kárpát-medencében élő népek közül a magyar népé a vezető szerep.[27] Angliai előadásain kívül Bethlen az 1936-os milánói beszédében is felhozza a magyarság vezető szerepét, mint egyetlen államalkotó nemzetet a Kárpát-medencében: „Nagy tradíciói, kultúrája, politikai fegyelmezettsége, katonai erénye és hazaszeretete lehetetlenné teszik, hogy nélküle, vagy ellene itt független állami élet megállhasson; ezen terület önálló megszervezésére egyedül a magyar nemzet hivatott.”[28] Továbbá azt is kiemelte, hogy Magyarországot ennek a pozíciónak az ismételt betöltésére fel kell készíteni. [29]

Szekfű maximálisan egyetért Bethlen álláspontjával, miszerint az elérhető és megvalósítandó revízió csakis a Szent István-i birodalom feltámasztása által lehetséges, illetve ezzel kapcsolatosan a Szent István-i nemzetiség politikát követve[30] Bethlen István több megjelent újságcikkben és tanulmányban foglalkozik a Szent István-i birodalom koncepciójával és ezzel összefüggésében a nemzetiségi politikával. Az egyik ilyen az 1937-ben a Pesti Napló hasábjain megjelent cikke, melyben ekként fogalmaz: „Szent István magyar államot alapított a Kárpátok koszorúzta Duna–Tisza-medencében, de nem úgy, hogy az itt élő vagy az általa idetelepített nem magyar népeket és néptöredékeket egyúttal erőszakkal megmagyarosítani törekedett volna”, továbbá ezeknek a népeknek különböző privilégiumokat adott és identitásukat meghagyva integrálta őket a birodalomba.[31]

Bethlen akkoriban, amikor ezt publikálta, már távolabb állt a hatalomtól, de továbbra is foglalkozott a Szent István-i állameszme gondolatával.[32] Úgy vélekedett, hogy ez a Szent István-i birodalom feltámaszható, mellyel kapcsolatban 1937-ben így fogalmaz a Pesti Napló hasábjain megjelent írásában:

„Szent István magyar birodalma feltámadhat valamikor újból, de nem úgy, mint a múlt század magyar politikusai által elképzelt egységes magyar nemzeti állam, amely nyelvében is egységes”, csakis mint geográfiai, gazdasági, történelempolitikai, kulturális egység, „amely a kebelében élő népeknek és ezek töredékeinek módot ad arra, hogy saját anyanyelvükön, sajátos szokásaik szerint boldogulhassanak…”

Azaz föderalisztikus összefogás útján lehetséges, régi középkori kifejezéssel élve pedig a privilégiumok biztosítása mellett, amelyek azt a célt szolgálják, hogy nemzetiségek közti konfliktusokat minimalizálják.[33]

Szekfű Szent István a magyar történet századaiban című tanulmányában ki is emeli Bethlennek ezt a cikkét, és így vélekedik írásáról: „Utóbbi évtizedeink publicisztikájának véleményét erről a koncepcióról a legvilágosabban Bethlen István fejezte ki.”[34] Szekfű rávilágít, illetve rá is erősít tanulmányában Bethlen megállapítására, miszerint tényleg önálló nemzeti életet biztosított a nem magyar nemzetiségűeknek az ország határain belül Szent István, ám hangsúlyozza azt is, hogy Szent István nem adott közjogi különállást nekik, de a keresztényi államberendezkedésből egyértelműen következik, hogy elismerték a nemzetiségeket, ám „sehol sem olyan hatékonyan a kisebbségek javára, és sehol se oly hatékonyan, mint éppen Szent István országában.”[35] Szekfű kiemeli azt is, hogy ugyan Szent István a maga korában nem adományozhatott még közjogi jelentőségű privilégiumokat, de „az ily előjogok mégis az ő eredeti koncepciója szellemében jöttek létre fejlettebb viszonyok között, amelyben kétségtelenül ő sem elégedett volna meg azzal, hogy a bevándorlók védelmében keresztény morális parancsra hivatkozzék”, sokkal inkább mindent elkövetett volna annak érdekében, hogy elképzeléseinek érvényt szerezzen, közjogi jelentőségű, uralkodói aktusok útján.[36]

Gogolák Lajos[37] Szekfű nemzetpolitikájáról írott tanulmányában azt hangsúlyozza, hogy Szekfű gondolatrendszerében a nemzetiségi kérdés megoldása abban rejlik, hogy törekedni kell a nemzetiségekkel való harmónia megteremtésére. Szekfű egyik legnagyobb példaképe, akit szerinte követni kell e kérdés tekintetében, Széchenyi István, valamint támogatja Deák és Eötvös nemzetiségi politikai elképzeléseit, ennek okán az 1868-as nemzetiségi törvényt, amely Szekfű szerint „egy oly forma, mely hosszú időre biztosította volna együttélésünket.”[38] Szekfű szerint a Szent István-i állameszme nem ismer külön népcsoportokat, de becsüli a bevándoroltakat, más nyelvűeket, nemzetiségieket.[39]

Konklúzió

A felvázoltak alapján egyértelműen kirajzolódik, hogy Szekfű Gyula középkori kisebbségpolitikáról alkotott képe tökéletes összhangban van a korszak Szent István-i nemzetiségi politika koncepciójával. Írásaiban nem figyelhető meg semmilyen váltás, végig ugyanazon az állásponton van a kérdéskör tekintetében. Számára a követendő példa Széchenyi István, ami egyébként nem meglepő, hiszen a reformkonzervatívok egyik nagy eszmei és követendő alakja Széchenyi, valamint Szent István, így tökéletesen illeszkedik gondolatisága ezen sémába. Minden értekezésében megfigyelhető az az álláspont, hogy Szent István nemzetiségi politikája a magyarság és ezzel együtt a magyar vezetés számára a követendő példa most is. Fel kell készülnie arra az országnak, hogy területei visszatérnek, és ezzel együtt nem a tévútón járó kisebbségi politikához kell visszatérni, amely tulajdonképpen egész Trianonhoz, a magyarság gyengüléséhez vezetett. Ugyanis többször is utal rá, hogy az is ország területi feldarabolódásához vezetett, hogy letért az ország vezetése a Szent István-i útról, ezzel pedig teljesen meggyengült, nemzetiségei pedig öntudatra ébredtek, amelyet nagy valószínűséggel a Szent István-i politika képes lett volna kezelni. Továbbá kihangsúlyozandó még, hogy elítéli az erőszakos asszimilációs szándékot, többször kiemeli írásaiban, hogy nem csak a honfoglalás idején, nem csak a középkorban, de az évszázadok folyamán is a magyarság mindig örömmel fogadta maga közé azt, aki közé szeretett volna tartozni. Azok, akik pedig szerettek volna a Magyar Birodalom keretein belül élni, azokat is szívesen látta, biztosította saját kultúrájuk, öntudatuk ápolását. Valamint elutasítja azt a korszakban megjelent népszerű külföldi álláspontot, hogy a magyarok erőszakosak, elnyomóak voltak nemzetiségeikkel szemben, kihangsúlyozza több munkájában is, hogy a magyarok évszázadokon keresztül jól megvoltak a kisebbségeikkel. Sőt Magyarország egyike volt azon országoknak, aki minden lehetséges módon biztosította a sokszínűsége fenntartását, ehhez pedig egyedülálló nemzetiségi politikát folytatott, több olyan „modern” rendelkezéssel, amely egyáltalán nem volt jellemző sok országra, hiszen azok sokkal inkább voltak elnyomóak, mint a magyarok. Nem csak a középkorban, de még most is a csonka Magyarországon is támogatja a nemzetiségeit, védi a különböző nacionalista csoportosulások által elkövetett atrocitásoktól. Továbbá úgy véli, hogy a magyar az államalkotó nemzet, így nem kérdés, hogy Szent István helyreállt Birodalmában is a vezetőszerep az övé lesz, ám ehhez meg kell erősödnie. Bár rendkívül hangzatos ez a Szent István-i állameszme, és az ennek szellemében megjelenő nemzetiségi politika., azt mégis fontos kiemelni, hogy a teljes revízió megvalósulására nem volt esély. Mindezek figyelembevételével, a részleges revíziók során a magyar politika a Szent István-i állameszme jegyében kívánta vezetni a visszakerült országrészeket is, ám ez a német majd a szovjet megszállás okán nem tudott kibontakozni.

Bibliográfia

Turbucz Péter (sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta): Bethlen István angliai előadásai, Attraktor, 2017.

Gogolák Lajos: Nemzetpolitika, in Szerkesztő (szerk.): Szekfű Gyula a történetíró és nemzetnevelő 60. születésnapjára, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1943, 23-24.

Gróf Bethlen István: Magyarország kisebbségi politikája, Magyar Szemle, VII. évf., 1933/2, 82-102.

Gróf Bethlen István: Olaszország és a Duna-völgye, Pesti Napló, LXXXVII. évf., 287.szám, 1936. december 16., 4.

Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXVIII. évf., 189. szám 1937. augusztus 20., 2–3.

Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165.szám, 1938. augusztus 20., 1–2.

Ifj. Bertényi Iván: Szekfű Gyula, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 61-65.

Szigethy Gábor (az előszót és a jegyzeteket írta) – Kurcz Ágnes (fordította): István király intelmei, István király intelmei (niif.hu)

Péteri Lóránt: Bethlen István, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 33.

Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Budapest ÁKV-Maecenas, 1989.

Szekfű Gyula: Magyarország és kisebbségei a középkorban, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 44-47.

Szekfű Gyula: Még egyszer a középkori kisebbségeinkről, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 65.

Szekfű Gyula: Népek egymás között a középkorban, in Szekfű Gyula: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 69-70.

Szekfű Gyula: Szent István a magyar történet századaiban, in Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, 3. köt., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, 1938, 23.

Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967.

Hivatkozások

  1. Károli Gáspár Református Egyetem- Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar- Történelem mesterképzési szak- Szakdolgozat címe: Revízió és a nemzetiségi kérdés Szekfű Gyula és Szabó Dezső gondolkodásában. Témavezető: Dr. Bertalan Péter Tamás. Szakdolgozat benyújtásának éve: 2023. ↑
  2. Tilkovszky Loránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967, 323. ↑
  3. Szekfű Gyula: Még egyszer a középkori kisebbségeinkről, in Uő.: Állam és Nemzet, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1942, 65. ↑
  4. Szekfű Gyula: Magyarország és kisebbségei a középkorban, in Uo., 44–45. (A továbbiakban: Szekfű: Magyarország és kisebbségei) ↑
  5. Szigethy Gábor (az előszót és a jegyzeteket írta) – Kurcz Ágnes (fordította): István király intelmei, István király intelmei (niif.hu) (Letöltés: 2023. március 29.) ↑
  6. Szekfű: Magyarország és kisebbségei, 46–47. ↑
  7. Uo., 44. ↑
  8. Uo., 48. ↑
  9. Uo., 52. ↑
  10. Szekfű Gyula: Népek egymás között a középkorban, in Szekfű: Állam és nemzet, 69. (A továbbiakban: Szekfű: Népek egymás között) ↑
  11. Uo., 69. ↑
  12. Gróf Bethlen István: Magyarország kisebbségi politikája, Magyar Szemle, VII. évf., 1933/2, 89. (A továbbiakban: Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája) ↑
  13. Uo., 89. ↑
  14. Turbucz Péter (sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta): Bethlen István angliai előadásai, Attraktor, 2017. 33. ↑
  15. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája 90. ↑
  16. Uo., 90. ↑
  17. Uo., 90–92. ↑
  18. Uo., 92. ↑
  19. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája, 94–95. ↑
  20. Uo., 95. ↑
  21. Ifj. Bertényi Iván: Szekfű Gyula, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás,Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 61–62. (A továbbiakban: Bertényi: Szekfű) ↑
  22. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája 97–98 ↑
  23. Uo., 98. ↑
  24. Bethlen: Magyarország kisebbségi politikája, 102. ↑
  25. Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXIX. évf., 165.szám, 1938. augusztus 20., 1–2. ↑
  26. Bertényi: Szekfű, 62. ↑
  27. Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik, Budapest, ÁKV-Maecenas, 1989, 389. ↑
  28. Gróf Bethlen István: Olaszország és a Duna-völgye, Pesti Napló, LXXXVII. évf., 287.szám, 1936. december 16., 4. ↑
  29. Uo., 4. ↑
  30. Bertényi: Szekfű, 63. ↑
  31. Péteri Lóránt: Bethlen István, in Romsics Ignác (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás, Budapest, Osiris Kiadó, 1998, 33. ↑
  32. Bertényi: Szekfű, 63. ↑
  33. Gróf Bethlen István: Szent István napján, Pesti Napló, LXXXVIII. évf., 189.szám, 1937. augusztus 20., 2–3. ↑
  34. Szekfű Gyula: Szent István a magyar történet századaiban, in Serédi Jusztinián (szerk.): Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, 3. köt., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, 1938, 23. ↑
  35. Uo., 23. ↑
  36. Uo., 23. ↑
  37. Gogolák Lajos (1910-1987) emigráns magyar történész, szlavista, 1938-1944 között a Magyar Szemle munkatársa. ↑
  38. Gogolák Lajos: Nemzetpolitika, in: Szekfű Gyula a történetíró és nemzetnevelő 60. születésnapjára, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1943. 60–61. ↑
  39. Uo., 60-61. ↑

 

Beküldve:

Mérész Anna – Pálházy Ferenc: Az 1828. évi országos összeírás Szolnok példáján

Bevezetés

A jelen tanulmány a társadalom történeti statisztikai forrásai közül az 1828. évi országos összeírást használja és annak Szolnokra vonatkozó adatállományát mutatja be. A kiindulópontot Bácskai Vera gondolata adta: „Az országos összeírások adatainak pontossága kedvező forrásadottságok esetében ellenőrizhető és korrigálható a városi lakosságnak ugyan csak kisebb részére kiterjedő… .”[1] Mivel az összeírás a korabeli Magyar Királyság szinte teljes településhálózatát lefedi, ezért alkalmas azok adózó társadalmának vizsgálatára.

A Heves Megyei Levéltárban (továbbiakban HML) található, 1828. évi országos összeírás Szolnokra vonatkozó dokumentumai alapján készítettük el Excel táblázat formájában az adatbázisunkat. Ez eltér a Magyar Nemzeti Levéltár (továbbiakban MNL) 2022. szeptember 26-án átadott 1828. évi összeírás digitális formában megtekinthető adatbázistól.

Szolnok sajátos földrajzi helyzetét meghatározta, hogy a Jászság és a Nagykunság kiváltságos kerületei között fekszik, a Tisza és a Zagyva torkolatánál, a folyószabályozás előtt a Tisza kanyarulataiba beszorult településként, mocsaras és lápos vidékkel övezve. Gyümölcsösökkel és szőlősökkel nem rendelkezik, mert ezek Szandán találhatók. A már II. József által elrendelt első katonai felmérés Szolnokot ábrázoló térképe alátámasztja a város általunk bemutatott földrajzi helyzetét, valamint Szanda meglétét.[2]

1. kép: Szolnok és Szanda az első katonai felmérés alapján készített térképen

A második katonai felmérést I. Ferenc király rendelte el 1806-ban, de Szolnokon csak 1857 után került rá sor. Ezt az bizonyítja, hogy a felmérés alapján elkészített térkép tartalmazza az alter Bahnhof[3] kifejezést, amely régi pályaudvart jelent, tehát a fentebb említett második pályaudvar építése már befejeződött. A térképen látható, hogy a folyószabályozás megtörtént, vagyis radikális környezettermészeti változásokra került sor, amelynek velejárója, hogy a lélekszám Szolnokon és Szandán is növekedésnek indult.

2. kép: Szolnok és Szanda a második katonai felmérés alapján készített térképen

A célunk bemutatni az 1828. évi országos összeírás Szolnokra vonatkozó irategyüttesét, valamint az adatállomány alapján eddig még nem vizsgált nemek és korcsoportok szerinti megoszlás leírása. A város kiválasztása során szem előtt kellett tartanunk, hogy a fellelhető források mindig meghatározzák a választási lehetőségek körét, továbbá egy olyan település társadalmi adataival dolgoztunk, amely esetében a forrásanyag ilyen szempontú feldolgozására korábban még nem került sor.

Források bemutatása

A munkához felhasznált forrásként az 1828. évi országos összeírásról (Conscriptio Regnicolaris) fennmaradt eredeti, Szolnok városára vonatkozó a HML-ben őrzött irategyüttes szolgált.[4] Mivel a munka legnagyobb része e dokumentum adatainak vizsgálatát teszi ki, okvetlenül fontos, hogy részletekbe menően értékeljük a forrás tartalmát. A bemutatása és elemzése elengedhetetlen ahhoz, hogy az adatállomány hitelességét és felhasználhatóságát illetően véleményt tudjunk alkotni.

3. kép: A Conscriptio Regnicolaris HML-ben őrzött irategyüttes I. füzetének borítólapja

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka.

A mintegy öt füzetnyi kézzel kitöltött dokumentum eredeti formában és mikrofilmen is kutatható. A forrásokon megtalálhatók az írnokok (Conscriptoris) Mathias Bezegh de Hajnik (extram conscriptor),[5] és Stephanus Frajzajzen (domesticus conscriptor)[6] aláírásai, illetve családi címerükkel ellátott viaszpecsétjük. Ezen kívül az elkészítés szükségességét indokló latin nyelvű kézzel írott nyitó és záró jegyzőkönyvek szövegei, valamint zárásnál az 1828. szeptember 14. napi dátum, mely az összeírás jegyzőkönyvének pecsételési dátumát jelzi.

Elérhető továbbá az összeíráshoz köthető három törvény. Az 1790/91. évi XXXIII. tc.,[7] mely első lépésként utasítást ad az összeírás (tc. szerint népszámlálás) tartalmának egy erre a célra kijelölt bizottság által való elkészítésére. Az 1802. évi II. tc.[8] az összeírás elkészítéséről határoz, az 1827. VII. tc.[9] pedig az összeírás jóváhagyásáról rendelkezik. A törvények mellett a HML-ben kutatható a nádori utasítás (Instructio) és a felszólítás (Invitatito), melyek az összeíráshoz tartozó eljárásmódot, illetve az elkészítésre vonatkozó felszólítást tartalmazzák.[10] A hosszú előkészítési folyamatot követően készült el az országos összeírás első változata. Az iratok keletkezési körülményeire vonatkozóan az MNL iratanyagai még sok részlettel szolgálhatnak, így az összeírás struktúráját kialakító testület munkájára, és a már kitöltött és ellenőrizendő dokumentumok értékelésére. Jelen munkánk keretében ezen állagok anyagainak értékelésére bővebben nem térünk ki.

Az irategyüttes összefűzve nyomtatott táblázatos formában tartalmazza a felvett adatokat, név szerint rendezve, kizárólag az adózó 18. életévüket betöltött személyekre vonatkozóan. A megjegyzések ismeretében kimutatható, hogy közéjük az összeírásba nem kerültek be a katonák (Miles)[11] és a rokkantak (Defectum corporis).[12] A jól érzékelhető módon legalább két kéz által kitöltött táblázat rovatai a nevek mellett meghatározott rendben tartalmazzák az adott adózó személy adatait, melyek balról jobbra kerültek kitöltésre. Mintegy 14 darab főrovat alatt 40 darab alrovat található, amiket oldalanként 20 darab személynévre vonatkozóan töltöttek ki. Az oszlopok adatait minden lap alján oldalanként összegezték (Latus), illetve a megelőző oldalak összegzett sorait átvezették az új oldal fejléce alá (Translatum.), ezzel egyszerűsítve a későbbi ellenőrzést és feldolgozást.

A rovatok a lap tetején balról jobbra 1. főrovat: adózó háztartásfők neveivel (Nomina Contribuentium.) kezdődnek, amiket előzetesen sorszámmal láttak el, majd sorban folytatódik a 2. főrovat: 18 és 60 év közötti férfiak és nők száma név nélkül, amelybe a családfő és az összes háztartásban élő beletartozik (Personae Contribuentium utriusque sexus conjugatae, aut non conjugatae, inde ab expleto 18vo aetatis anno usque 60um inclusive.),[13] 3. főrovat: az előbbi főrovatra vonatkozó egyéni adatokat tartalmazza, melyben a családfő státuszát és foglalkozását is jelölik (Ex his sunt.), 4. főrovat: házak száma, melyek után törvény szerint a családfő köteles adót fizetni (Domus a quibus Census solvitur.), 5. főrovat: belső telek négyszögölben (Fundi Intravillani.), 6. főrovat: gabonatermés (Procreatio Seminaturae.), 7. főrovat: rétek (Prata.), 8. főrovat: szőlősök (Vineae.), 9. főrovat: almások és szilvások (Pomaria, et Pruneta.), 10. főrovat: nagyállatok (Pecora.), 11. főrovat: apróállatok (Pecudes.), 12. főrovat: erdők (Sylvae.), 13. főrovat: italmérés (Educillum.), végül a 14. főrovat: megjegyzések (Observationes.) című egységgel zárulnak. A főrovatokhoz kapcsolódó alrovatok (ha vannak) a különböző alkategóriákat jelölik az alábbiaknak megfelelően: 3. főrovat alrovatai: értelmiségi (Honoratiores.), polgárok (Cives.), jobbágyok (Coloni.), házas zsellérek (Inquilini.), házatlan zsellérek (Subinquilini.), férfitestvérek (Fratres.), fiúgyermekek (Filii.), lánygyermekek (Filiae.), szolgák (Servi.), szolgálólányok (Ancillae.), mesteremberek[14] (Opifices.), helyi kiskereskedők, kalmárok (Mercatores), nagykereskedők (Quaestores.). 5. főrovat alrovatai: a belső telek nagysága négyszögölben (Intravillanae □ orgiae), a négyszögölenkénti érték (Orgyarum □ consvetum Pretium.). 6. főrovat alrovatai: jobbágy- vagy polgárjogon kezelt szántó bevetéséhez szükséges gabona száma pozsonyi mérőben megadva (Quam Contribuens terris colonicali, aut civili Jure teutis commitere servit.), az adózó személy haszna mérőnként (Lucrum dani Contribuentibus, singulam Metretam Asumendo.), mérőnkénti termés száma (Quot Metretae post unaro procrcentur?), mérőnkénti termés ára (Quid ordinario Pretio Procreatio Valet?). 7. főrovat alrovatai: jobbágy- vagy polgárjogon kezelt kaszálók (Pari colomicali, aut civili Jure tenta.), az adózó haszna mérőnként (Lacrum Dant Contributiinus, ningulam Metretam assumendo.). 8. főrovat alrovatai: a kezelt terület mérete pozsonyi mérőben (Capaces Metret Poson.), mérőnkénti haszon (Lucrum danct, singulam Metretam Posoniensem assumendo.), a kapások száma (Bequirunt Fossores.), kapásonkénti termelmény vödrönként megadva (Procreant post unom Fossorem urnas.), kapásonkénti termelmény átlagértéke (Medium currens Pretium Procreationis post unom Fossorem Obveniens.). 9. főrovat alrovatai: gyümölcsös mérete kaszálóban (Falcastra.), kaszálónkénti terület haszna (Lucrum dant, singuli Falcastri extensionem assumendo.). 10. főrovat alrovatai: ökrök száma (Boves Jugales.), anyatehenek (Vaccae foete, aut matres.), meddő tehenek (Voccae steriles.), 3 évnél idősebb üszők és bikák (Juvenie et Juvencae 3. annos superantes.), 2 évnél idősebb üszők és bikák (Juvenie et Juvencae 2. annos superantes.), 3 évnél idősebb lovak (Equi curriferi et armenrales 3. annos superantes.), 2 évnél idősebb lovak (Equi curriferi et armantales 2. annos superantes.). 11. főrovat alrovatai: egy évesnél idősebb juhok (Oves unum annam complentes.), egy évesnél idősebb sertések (Setigeri unum anum complentes.), egy évesnél idősebb kecskék (Capae unum annum complente.). 12. főrovat alrovatai: erdők területe (Quae occurant terram capacem.), erdőterület hozama (Inferunt, anno annum pensante, e Glandinatione et Questu Lignorum.). A ki nem emelt főrovatokhoz alrovat nem tartozik.

A Szolnokról készült összeírás rovatai közül sokhoz egyáltalán nem vezettek be információt. Ilyen a 3. főrovat 10. és 13. alrovata, az 5. főrovat mindkét alrovata, a 6. főrovat 2, 3, 4. alrovata, a 7, 8. és 9. főrovat valamennyi alrovata, a 11. főrovat 3. alrovata, és a 12. illetve 13. főrovat összes alrovata, beleértve a felsoroltak összegzésének (Latus) rovatát is. Ennek oka, hogy a feljegyzendő dolog, úgymint gyümölcsösök, szőlősök, erdők stb. egyáltalán nem volt a városban. Előfordul viszont, hogy bizonyos rovatok kitöltése valószínűsíthetően hanyagság miatt maradt ki, mint a 11. főrovat 3. alrovata az egy évnél idősebb kecskékre vonatkozóan. Ezek az adatok ugyanis általánosan nem, vagy más rovatokkal összevonva kerültek bevezetésre, tekintettel az állatok – ez esetben kecske – méretére. A fiskális információt tartalmazó rovatok kitöltése pedig csak a szabad királyi városok esetében volt kötelező.[15] Esetünkben ez a 4. 5. 6. 7. 8. 9. 12. és 13. főrovatokat érinti, amelyek közül, mint azt fentebb kifejtettük, több főrovat egyáltalán nem került kitöltésre.

4. kép: A Conscriptio Regnicolaris táblázatos elrendezése az 1-7. főrovatokra vonatkozóan

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka

5. kép: A Conscriptio Regnicolaris táblázatos elrendezése az 8-14. főrovatokra vonatkozóan

Az összeírás készítői az egyes személyekre vonatkozó többletinformációkat gyakran nem a megjegyzés oszlopba, hanem közvetlenül a nevek elé, vagy mögé vezették be. A hely szűke miatt ezért kénytelenek voltak rövidítéseket alkalmazni. Ilyen rövidítések az Uxor (feleség), Vid. (viduus, özvegy férfi; vidua, özvegy nő), Succ. (successor, utód), és az I. (iuvenis/iunior, fiatal/fiatalabb) szavakból keletkeztek, legtöbbször egy-egy szótag elhagyásával, néhol viszont a teljes szó szerepel. Azoknál a személyeknél, akik személyüket tekintve nem, pusztán vagyontárgyaik (ház, állatok) után fizetnek adót, a 2. főrovatot két vízszintes vonallal jelölték.

Szolnokra vonatkozóan létezik egy másik eredeti példány az 1828. évi összeírásból, amelynek iratai az MNL Regnicolaris Levéltár Archivum Palatinalae (Nádori Levéltár) állagában találhatók.[16] A dokumentum online digitalizált formában kutatható. Az Archivum Palatinalae dokumentuma másolata a HML-ben található változatnak.[17] A másolásnak köszönhetően több helyen pontatlanságok, sűrű lekaparások (167. Kurják Fran., 168. Csabai Mart.), néhol áthúzások (1249. Visnya Joan., 1253. Molnár Jos.) fordulnak elő a táblázatban. Ezen kívül szembeötlő, hogy az online kutatható verzió érzékelhetően egy személyhez köthető kalligráfiája kissé eltérő a HML-ben őrzött anyagétól, amely bizonyítja, hogy a HML anyagát kitöltőktől különböző kéz másolta át az anyagot, illetve néhol a megjegyzések rovat tartalmát a másoló lerövidítette, valamint a másolás során olykor dokumentálatlan javítások is történtek, mint az I. számú füzet 220. regisztrált adózója (Szántó Steph.), akinek adatait az online adatbázis dokumentumában jól láthatóan a dokumentumétól idegen tintával igyekeztek javítani. Rendszeresen előfordul továbbá a vezetéknevek sorrendjének (1158-1159. Lévay Math. – Deák Mich.), illetve a helyesen beírt vezetéknevekhez tartozó keresztnevek felcserélése (1430-1431. Lantsák Fran. Vid. – Kováts Ant.) a két dokumentumban. Az utóbbi okozta probléma az adatok elemzése során elhanyagolható, az előbbi azonban komolyan megnehezíti az adatok azonosítását. Nagyobb gondot jelent, ha a másoló a kiolvasás nehézségei miatt a másolás során fiktív neveket alkot a sorszámok mögött (1313. Nagy Paul. – Nagypál Fran.), ami bizonyítja, hogy a kor embere is helyenként nehezen birkózott meg a kézzel írott szöveg dekódolásával, illetve, ha a másoló több sort átugorva a sorszámhoz képest kettő vagy több személy nevét, s ezzel adatait felcserélte, egyszerre a táblázat hibásan bevezetett adatait lekaparva igyekezett hibáját korrigálni (234. Csombók Steph. – 237. I. Szűr Mich.). Ez utóbbi esetben a bevezetett adatok ellenőrzése, a megjegyzések rovat átnézése sem nyújt támpontot a helyes sorrendet illetően.

6. kép: MNL-HML-IV.7.a.
Országos összeírások,1720–1836, 19. téka.
I. füzet, 24.

7. kép: MNL-OL-W-21-6-N-26
Heves és Külső-Szolnok vármegye
132/24.

Mind a Regnicolaris Levéltárban, mind a HML-ben őrzött dokumentumhoz tartozik egy-egy füzet, melyek címe és tartalma azonos, és az 1828. évi országos összeírás javításait tartalmazzák (Rectificata Conscriptio Regnicolaris Oppidi Szolnok. Anno 1831 peracta).[18] Ennek elkészítésére az összeírást ellenőrző Nádori Tanács adott utasítást, amit Josephus Kovách[19] és Ludovicus Makay[20] készítettek el. A két anyag az összeírásokhoz külön-külön csatolva kutatható, elkészítésük módja, illetve a dokumentumok formája megegyezik az összeíráséval. A javítás azokat a jelölési hibákat és hiányosságokat hivatott korrigálni, melyeket a kitöltők az utasításoknak megfelelően nem tudtak egyértelműen megoldani. A javítási útmutató sorra veszi a pontatlan sorszámokat, majd a hibás kitöltést, valamint a korrekciót jelölve igazítja ki a végösszegeket. Megállapítható, hogy a javításnak nem sikerült minden hibát kiküszöbölnie, ugyanis a hibajegyzék III. füzet 954. számú (Takó Paul.) tételére vonatkozó korrekciója valójában a III. füzet 984. számú (Szalay Steph.) tételére vonatkozik, azaz a javítás során a hiba orvoslása helyett helyenként újabb pontatlanság keletkezett. Ezen kívül vannak olyan hibás tételek, melyek a javításból kimaradva az összeírásban maradtak (1068. Hegedűs Math.).

A javításokat tartalmazó külön-külön őrzött füzetek jelentősebb mértékben egy oldalon térnek el egymástól. A HML-ben őrzött javításokra vonatkozó anyagot újabb, az 1835. évre vonatkozó kiegészítésekkel toldották meg, melyek az online kutatható verzióból kimaradtak. Ez a kiegészítés a mérőnkénti termés számára és árára tartalmaz újabb javításokat,[21] bizonyítva, hogy a későbbiekben ezt a változatot használták fel további adatgyűjtésre.

Az elsődleges forrásanyag értékelését összegezve elmondható, hogy az iratanyag nyers adatállománya jól használható az adózó személyekkel és a városra jellemző viszonyokkal kapcsolatos pillanatképszerű vizsgálat elvégzéséhez. A munka szempontjából kritikus hibák, pontatlanságok a dokumentum adatainak viszonylag kis részére terjednek ki, és a javítási útmutatónak köszönhetően elhanyagolható mértékben torzítják végeredményeinket. Előzetes lista hiányában lehetetlen pontosan megállapítani, hány olyan adófizető személy élt a területen, akik nem kerültek be az összeírás anyagába. Az írnokok valóban alapos munkájának köszönhetően viszont biztosra vehető, hogy az összeírásba bevezetett adatok csak csekély mértékben tértek el a tényleges adatoktól, ugyanis az összeírással megegyező év azonos évszakában készült Heves megyei rovásadó összeírás összegzésében (sommázat) az országos összeírással megegyező jellegű adatok csupán alacsony hányadát vezették be.[22]

A kutatás elméleti háttere

Az 1828. évi országos összeírás értékelésével foglalkozó munkák többnyire kevés biztos információval szolgálnak a dokumentumokat illetően. A megbízott írnokok vétette hibákról, illetve javításokról, a dokumentumok adatainak esetleges torzulásairól vagy a 14. megjegyzések című főrovat tartalmáról kevés feldolgozott eredmény áll rendelkezésre. Az összeírásról megjelent munkák többségében annak nyers, összegzett adatok (Latus) rovatának közlésére szorítkoztak, valamint a főrovatok pontatlan értelmezése miatt gyakoriak a tartalmi tévedések. Ezek értelmezése sokszor igen nehézkes, hiszen az összeírás rovataira vonatkozó egyértelmű általános értelmezés sem történt meg, így sokszor a rovatokhoz kapcsolódó jelölések értelmezése is kétségesnek bizonyult. A különböző városok adatait kisebb-nagyobb mértékben értékelő munkákban kaphatunk némi támpontot arról, hogy az összeírások közölte adatok milyen kontextusokban értékelhetők összegezve és önállóan kisebb részekként, ideértve az adózó személyekre vonatkozó megállapításokat is. Az irodalom jobbára pontosítandó módon, de segítségünkre volt az összeíráshoz kapcsolható törvények, kiegészítések és egyéb iratok felkutatásában. A szakirodalom feldolgozása elősegítette, hogy feltárjuk és tisztázzuk a korábban kétes kontextusban használt adatokat, kifejezéseket.

Elsőként Tagányi Károly adta ki az 1828. évi országos összeírás Latus sorainak adatait 1896-ban.[23] Forráskiadványában megyékre és városokra bontva találjuk az adatokat. Munkájának célja, hogy közreadja az összeírás feldolgozatlan adatai, felhívva ezzel a figyelmet a feldolgozásban rejlő lehetőségekre. Kiadványához bevezető tanulmány nem tartozik, csupán a feldolgozatlan adatok közlése történik.

Thirring Gusztáv 1903-ban közreadott akadémiai székfoglalójában értekezik a 19. századi összeírások jellemzőiről. II. József korától kezdve mutatja be az összeírások jogi anyagait, felterjesztéseit, szót ejt problematikájukról, felépítésükről, kezdeti munkálataikról.[24] Kiemelésein keresztül nyomon követhető az összeírások feladata, lényegi elemeinek részei. Megerősíti, hogy a dolgozatunkban használt adóösszeírás az adózó társadalom képezte adóalap megállapítására szolgált. A népösszeírás az újoncozás meghatározásának érdekében történt, ezért nem összekeverendő az adóösszeírásokkal, viszont egyazon időben, egyazon intézmények anyagainak vizsgálata segítségével kutathatók. Thirring Gusztáv értekezése sok szempontból aktuális, hiszen a II. József és 1848 közötti időszak összeírásainak feltárása mintegy 120 évvel az akadémiai előadása után is csak részleteiben valósult meg, s ebbe illeszkedik az 1828. évi országos összeírás állaga is.

Dr. H. Pálfy Ilona több munkájában foglalkozott az 1828. évi országos összeírás anyagával. Tanulmányaiban az összeírás adatait sokszínű táblázatok elkészítéséhez használta, oly módon, hogy szemléltesse és értékelje az adott városban a pillanatnyi népesség összetételére vonatkozó adatokat. A bonyolult táblázatok hálójához igen rövid és hiányérzetet keltő leírás, illetve értékelés párosul, továbbá a kétnyelvű szöveggel ellátott fejléc képlékennyé teszi azok értelmezését. Táblázataiban rögzítette az összeíráson alapuló adatokat, melyeket – az 1. és 2. főrovat elemeit – hibásan értelmezve, azonosítja az összeírt személyeket,[25] illetve különböző tanulmányaiban ellentmondásosan kezelve használta fel,[26] így a rovatok értelmezése csak iránymutatóként használható fel.[27] Ugyanez mondható el az erősen spekulatív jellegű nemzetiségekre és nemességre vonatkozó megállapításokról,[28] melyek az összeírás adatgyűjtési rendszerébe nem kerültek be, viszont az 1. főrovat vezetéknevei alapján nemzetiséghez próbálja kapcsolni ezeket.[29] Előfordul továbbá, hogy az összeírás táblázatainak egyes alcsoportjainak információi kimaradnak a megállapításokból.[30] A lakosság tagolódására és tagonként birtokolt vagyonára vonatkozó ábrák számos komplex információval szolgálnak, de nehézkes értelmezésük és rövid, a hibahatárokra, torzításokra ki nem térő értékelésük miatt az adatok relevanciája ellenőrzésre vár. Az összeírás dokumentumainak értékelése során többször közölt információt arról, hogy az adott munkát végző írnokok hogyan jártak el kétséges kérdéseket illetően, mint például az adóköteles nemesi porták ügyében.[31] A nyers információkat több alkalommal szemléletes, de szintén nem hiánytalanul kiértékelt ábrák segítségével közli, melyek bemutatják az adott város összeírásának városrészekhez köthető adatait. Említést tesz az adatok torzulásának bizonyos formáiról, melyek fő okaként az írnokok egyéni döntését jelöli meg.[32] Ez utóbbi megállapítással egyet kell értenünk, hiszen az írnokok döntései kimutatható hatást gyakoroltak az általunk vizsgált dokumentumok adataira is. Ezen kívül a forrásunkat értékelve fentebb felsorolt, az összeírásra jellemző általános hibákról, torzulásokról munkáiban nem esik szó.

Tömböly János 1939-ben kiadott forráskiadványában közli Vas vármegye 1828. évi összeírt adatait és az 1832. évi javításokat.[33] A kötet a korabeli Vas vármegye valamennyi településének dokumentumai alapján tartalmazza a Latus rovatok és a javítások eredményeit. A bevezető tanulmányban a vármegye gazdasági helyzetét és viszonyait elemzi. Megállapítja, hogy a javítások és az eredeti felvétel között eltelt időben is fejlődött a város iparos népessége, viszont a két összeírás eltérő okát nem mutatja be. A módszertana alapján használható, igényes feldolgozás.

Az 1828. évi országos összeírásról szóló szakirodalom leggyakrabban hivatkozott munkái között találjuk Bottló Béla munkáját. Ez tematikus sorrendben gyűjt össze rövid információkat az összeírás anyagával, tervezésével, elkészültével kapcsolatban. Részletezi az összeírás táblázatának rovatcímeit, s ezek funkcióit, leírást ad a kitöltés módjáról, az összeírást elrendelő intézményekről és megállapításokat tesz a végleges adatok ellenőrzésére vonatkozóan. Az összeírással foglalkozó szakirodalom gyakran hivatkozik Bottló Béla információira, de azok kritikai szemlélettel történő felhasználásával szinte sehol nem találkozhatunk, annak ellenére, hogy munkájában több pontosítást igénylő információ található. A legtöbb fontos és valóban helytálló információt az összeírások levéltári anyagaira vonatkozóan találhatunk.[34] Részletesen, de nem hiánytalanul megadja, mely állagokban őrzik az összeírás dokumentumait. Nem tesz viszont egyértelmű utalást arra, hogy az összeírás anyagából a javítási útmutatókon kívül, csak úgy, mint esetünkben, eredeti másolatokkal is találkozhatunk, melyeket az MNL központi állagában őriznek, és az egyes összeírásért felelős törvényhatóságok vonatkozó állagaiban megtalálható ezek eredeti változata. Részletes említést tesz viszont arról, hogy az összeíráshoz tartozó állagok miért és hogyan sérülhettek.[35] Az összeírás fő- és alrovatainak címét sűrű magyarázatokkal ismerteti, mégis egy-egy esetben fontos információk maradtak ki a rovatok kitöltését illetően.[36] Olvashatunk néhány módszerről, mellyel a táblázatot kitöltő biztosok éltek bizonyos problémák esetén, viszont a 14. megjegyzések rovaton kívül felírt esetleges plusz információkról az izraelita családfők külön jelölésén kívül – melyet nem részletez – nem esik szó. A dokumentumok adatainak torzulásairól és felhasználhatóságáról képet kaphatunk, mert felveti az összeírások összegző sorainak kritika nélküli felhasználásának problematikáját.[37] Munkájáról összegezve elmondható, hogy logikai felépítése több helyen rendkívül inkoherens, de esetleges pontatlanságai ellenére is útmutatóként szolgál az 1828. évi országos összeírás értékeléséhez. Kijelentéseit, és azok teljességét viszont nagyfokú kritikai szemlélettel érdemes kezelni.

Soós Imre 1973-ban adott ki forrásközlést és értekezést a rovásadóösszeírásokról. Írása segít kontextusba helyezni az 1828. évi országos összeírást, és Heves vármegyére vonatkozó adatait más, hasonló jellegű, de kisebb volumenű adóösszeírásokkal összehasonlítható módon közli. Ezek között akad olyan, járási sommázatokból származó adatsor is, mely adatait az összeírással szinte egy időben vettek fel, így a tanulmányban közölt munkák – az azonos rovatokra vonatkozóan – képesek árnyalni az 1828. évi összeírás kitöltésének menetéről szerzett ismereteinket, hiszen szerepelnek benne olyan többletadatok, melyek az átfogó országos munkában nem szerepeltek, illetve hozzásegíthet minket az adatok relevanciájának megállapításához. A kiadvány tartalmaz továbbá egy rövid ismertető anyagot az összeírások létrejöttéről és felhasználásának lehetőségeiről. Támpontszerű módon lát el a jegyzékek, összeírások elkészültéhez kapcsolható információkkal, ami jól használható, helyenként viszont pontosítandó.[38] Összegezve Soós Imre munkája fontos segédlet, hiszen segítségével lehetséges kisebb szintű összehasonlításokat elvégezni, következtetéseket levonni.

Bácskai Vera és Nagy Lajos az 1984-ben kiadott monográfiában sajátos módon használja az 1828. évi országos összeírás nyers adatait a városok anyagához csatolt jelentésekben található piacokkal kapcsolatos utalásokat és a 3. főrovat egyes adatait felhasználva végezték el a 19. századi Magyar Királyság (beleértve Horvátország) területén található piacközpontok rekonstruálását. Munkájuk során az összeírás adatait a lehető legnagyobb pontossággal kigyűjtve vették számba a 3. főrovathoz tartozó adatokat. Nehézségeik nyomán rendre kiemelik azokat a problematikákat, melyekkel az adatfeldolgozás során szembesültek. Ilyenek a munkánk esetében is jellemző név, illetve adatfelcserélések. Említést tesznek arról, hogy a 14. főrovat nyújtja a legnagyobb segítséget az adózók státuszának meghatározásához, illetve a hibák kiküszöböléséhez.[39] Felvetnek egy, az összeíráshoz köthető lényegi problémát, hogy bizonyos esetekben az egyébként egységes összeírásra vonatkozó utasítások egyes pontjai, mint a 3. főrovat elemei, nem egyértelműen kidolgozottak, és sokszor a törvényhatóságok, illetve az összeíróbiztosok hatáskörébe került a kitöltési útmutatóban nem elég konkrétan szereplő problémák áthidalása. Idetartozik a céhen kívüliek (kontárok), nemesi birtokon dolgozó iparosok, vándorkereskedők, és a ház nélküliek társadalmi helyzete. Értékelésükből megtudhatjuk, hogy a falusi és városi kocsmárosokra vonatkozó adatok sok helyen javításra szorulnak, és azt a felterjesztés után a Nádori Tanács nem tette meg.[40] Az összeírás anyagára való széles spektrumú rálátásuk miatt képesek voltak az egész forrásbázisra jellemző általános következtetéseket levonni. Ezek közé tartozik a Nádori Tanács elégedetlensége a rendszeresen vétett pontatlanságokkal kapcsolatban, a kitöltendő pénzügyi adatok elsikkasztása, az adóalapba egyébként bekerülő adóköteles személyek kihagyása az összeírásból.[41] Továbbá gyakoriak a félreértelmezett jelölésekből fakadó hibák és halmozások. Összegzésükben a kereskedők adatai véleményük szerint túlságosan pontatlanul lettek bevezetve ahhoz, hogy azokat eredményesen használhassák fel. Hasonló nehézségbe ütköztek a jövedelmek meghatározásánál, illetve az iparosok kérdését illetően, ám utóbbiak adatait a hibák ellenére elég pontosnak találták az általános kép megalkotásához. Adataik bővítéséhez más kimutatásokat is számba kellett venniük. Bácskai Vera és Nagy Lajos összetett és egyedülálló munkája újszerűként hatott az összeírás felhasználását tekintve, kritikai szemléletükkel rámutattak problémás pontokra. Értékeléseiket és kimutatásaikat viszont körültekintő kritikai szemlélettel érdemes kezelni, hiszen a hibák felismerése, és az aprólékos munka ellenére többnyire kisebb-nagyobb mértékben egymást torzító adatokat is figyelembe vettek munkájuk során.

Bácskai Vera 2007-ben megjelent tanulmánya is tartalmaz részletes elemzést az összeírás Pest városára vonatkozóan.[42] Ebben szintén említést tesz arról, hogy az összeírás összesítőjének adatait felhasználva, milyen nehézségek adódnak az adatok értelmezése során, valamint a kutatások többsége az összesítő sorait veszi figyelembe, mellyel nekünk is egyet kell értenünk. Nem utal arra, hogy a Latus sorban feltűntetett értékek az összeírásokhoz tartozó javításokkal együtt, vagy azok nélkül kerültek értékelésre munkájában.[43] Az értelmezési problematikák – Bácskai Vera értékelése szerint – az összeírás erősen kötött, rugalmatlan struktúrájának tudhatók be.[44] Esetünkben az 1831. évi javított összeírás alátámasztja értékelését, hiszen látható, hogy a javított sorszámok adatainál a problémát főleg az összeírás táblázatainak hiányossága, bizonyos regisztrálandó eshetőségekre való fel nem készültség okozta. Az adózó társadalom foglalkozás szerinti tagolásának nehézségeit ismertetve leírja, hogy az összeírás anyaga korántsem teljes, csak az adózó személyekre vonatkozóan szolgál adatokkal és a foglalkozások társadalmi rétegekhez köthető megoszlására vonatkozó megállapítások nagy hibahatáron belül értelmezhetők, hiszen nem szerepelnek olyan mesterséget űzők, akik nem tartoznak egyetlen céh alá sem. Ugyanígy a kereskedők száma és helyzete is összetettebb a kiolvasható adatoknál.[45] Összegezve Bácskai Vera ezen tanulmánya rendkívül hasznos adalékokkal szolgál, beleértve az összeírás használata során alkalmazott kritikai szemléletét, mely lehetővé tette, hogy témánk feldolgozása során a részismereteit felhasználva – mint az adózók társadalmi státuszához kapcsolódó adatértelmezés nehézségei – kezdjük el az értékelést.

Bohony Nándor 1828. évi országos összeírás alapján készült munkái azért tekinthetők kiemelten fontosnak, mert az összeírást feldolgozó irodalmak közül az általa készített a legteljesebb és legrészletesebb, továbbá hozzánk hasonlóan Heves és Külső-Szolnok megyére vonatkozó dokumentumokkal foglalkozott. Munkája során a lehető legalaposabb kritikai vizsgálat alá vette az összeírás általa használt dokumentumait, beleértve a roppant mennyiségű hivatali iratanyagokat is, amelyek segítségével a Heves és Külső-Szolnok vármegyére vonatkozó szinte valamennyi összeírással kapcsolatos fő- és részletkérdésre válasszal tud szolgálni. A Visontáról és Eger-völgy falvairól szóló munkái mellett megjelent Eger adózó társadalmáról szóló tanulmánya 1985-ben, amelyekben az összeírások gazdasági és társadalmi célú elemzését erős kritikai szemlélet hatja át. Visontáról szóló tanulmányában megállapítja, hogy a bevezetett adatok pontosak, összehasonlítja a szőlősök és a földterületek termelési és pénzügyi adatait.[46] Eger és környékét az állattartás és földművelés szempontjai alapján vizsgálja, melyben összegző mutatók és egyszerűsítő jellegű ábrák segítségével fejti ki eredményeiben és módszertanában is felhasználható következtetéseit, melyek legfőképpen a mezőgazdasági terület elemzésére terjedtek.[47] Az 1985. évi, az utóbbiaknál jóval nagyobb lélegzetvételű munkája kétségtelenül a legfontosabb feldolgozása az 1828. évi összeírás állágának.[48] A következetes logikai sorrendben felépített, rendkívül átfogó tanulmány részegységeit egyenként tekintve is kiemelkedik az összeírással foglalkozó irodalmak sorából. Részletgazdagon elemezve, értékelve és áttekintve az összeírás teljes irathalmazának anyagát, képet ad olyan általános jellemzőiről, amik használhatók az összeírások adatainak feldolgozása során. Hosszas törvényi és történeti áttekintésen kívül, az összeírás megkezdéséhez kapcsolható instrukciók ismeretében válasszal szolgál olyan kérdésekre vonatkozóan, amiket az összeíró bizottság és az összeíró biztosok saját hatáskörükben döntöttek el. Apró részletekbe menően írja le a táblázat szinte valamennyi jellemzőjét, beleértve a rovatcímeket is.[49] Kiemeli a 14. főrovat néhány jellemző kategorikus megjegyzését.[50] Az adatok relevanciájának ellenőrzése céljából az 1828. évi adatokat összeveti a megelőző század összeírásaival, a földrajzi adatokkal, és az Eger városához készített 1833. évi javított összeírással is.[51] Feloldja a pénzügyi adatokra vonatkozó, illetve a mértékegységváltások bizonyos számítási kulcsait,[52] viszont nem említi meg, hogy bár a földterületek, kaszálók, rétek, szőlősök nagyságának megadásakor törekedtek a pontosságra, de az eredményeket az átváltási bizonytalanságok miatt nagy hibahatárral lehet közölni az előzetes adatok ellenőrzése után is. Ez utóbbi miatt a gazdasági és a jövedelmi adatok ellenőrzése eltéréseket mutathat. Szintén aprólékosan elemzi a személyes adatokat. Módszeresen az egyre kisebb adatok irányába halad, és egyszerűsítő táblázatokkal, azok értékelésével mutatja ki eredményeit, valamint területekhez köthető csoportosításokat is végez.[53] Végezetül megállapítja, hogy az összeírás használható forrásgyűjteményként a társadalom tagolódásának megállapítására vonatkozóan.

Erdei Aranka részletes kritikai forrásközleményben ad számot az 1828. évi országos összeírás Békés megyére vonatkozó eredményeiről. Munkájában a nyers adatokat kritikai szemlélettel kezelve, más helyi sommázatok és jegyzékek összevetésével közli értékeléssel ellátva. Összegyűjtve mutatja be a megyéhez kapcsolódó munkát, illetve fontos jellemzőket emel ki az összeírás adataiból, amik a Nádori Tanácsra, az albizottságokra, a megyei bizottságokra vonatkoznak.[54] A háztartásban élő leánygyermekek általánosan alacsony számáról kritikai megállapításokat tesz.[55] A szakirodalomban – szinte egyedülálló módon – rövid fejezetet szentel az adózó izraelita népesség számbavételére is,[56] de ezek jelöléséről nem szolgál adatokkal. A nemesek esetleges adóköteles portáinak, állatállományainak és mesterembereinek problematikáját jellemzi, és kifejti, hogy nagy szerep hárult az összeíró biztosokra a felvétel idején ezen esetek elbírálása során.[57] Ám meg kell jegyeznünk, hogy az eltérő összeíró bizottságok más választ adtak ugyanezen, és egyéb felmerülő kérdésekre, melyek az összeírás rugalmatlan struktúráját bizonyítják. Sokat megtudhatunk arról, hogy a vitás kérdések, esetleg azok korrigálása ügyében miként jártak el az egyes törvényhatóságok, de például a teljesen üresen maradó rovatok problémájához csak kevés támpontot ad.[58] Munkája az 1828. évi összeírásról útmutatóként szolgált, viszont több kérdést illetően – mint a részletgazdag, de eltérő módszertani eszközökkel felvett egyéb összeírások összehasonlításának szempontjai – eredményei még ellenőrzésre várnak.

Horváth Gergely Krisztián részben az 1828. évi országos összeírás, részben más adóösszeírások anyagainak vizsgálatával az adóztatási rendszer jellemzőinek feltárását végezte el 2005-ben. Tanulmányában a vonatkozó törvénycikkek segítségével nyomon követi az összeírások feladatait, azok jogi és gazdasági hátterét, röviden jellemzi az összeírások fejlődésének folyamatát. Az adóösszeírásokkal kapcsolatban megállapította, hogy – az általánosnak mondható szakirodalmi konszenzussal ellentétben – azok feladata és célja nem az adóalapok növelése, hanem a gazdaságban rejlő lehetőségek reális kiaknázása volt, tehát az arányos adóteherviselési rendszer kialakítása, nem pedig az adóterhek növelése volt.[59] Ismerteti az összeírások módszertani jellemzőit, és megemlíti, miért is fontos kritikával kezelni ezeknek az adatsorait, bemutatja az adóköteles vagyoni elemek eltitkolásának okait.[60] Munkája fontos adalékokkal szolgál az összeírások mögött húzódó szakmai munkáról és segít tisztázni bizonyos kérdéseket az összeírás szándékaival és lebonyolításával kapcsolatban.

Berecz Anita Eger polgárjogú lakosságát vizsgáló tanulmánya az 1828. évi országos összeírás adataira is épít. Az egri polgárság vizsgálatához Bácskai Vera és Nagy Lajos eredményei nyomán használta fel az összeírást. Jellemzi a város polgári lakosságát a reformkor ideje alatt, s munkája során megállapítja, hogy a polgárkönyvek segítségével lehetséges kimutatni olyan adózó polgárokat, akik az összeírás rovataiban szerepelnek.[61] Ezen személyek megtalálására a városi polgárkönyvek, korábbi népszámlálások felhasználásával van lehetőség. Munkája annak ellenére, hogy az alapfeltevésként kezelt megállapításokat nem veti kritikai értékelés alá, jól példázza, hogy milyen sokrétű kutatási lehetőség rejlik az országos összeírás anyagának egyéb kontroll anyagokkal való részletes összevetése során.

Módszertani jellemzők

Ahhoz, hogy az általunk ismertetett forrásanyagot statisztikai számításokra lehessen használni, elsődleges feladat a dokumentumok digitalizálása. Esetünkben ez Excel táblázatban történt, amely tartalmazza az összeírási íveken megtalálható adatokat. A digitalizálás folyamatát három szakaszra lehet osztani. Először a papíralapú táblázatban olvasható fő- és alrovatok latin nyelvű elnevezésének megfelelően elneveztük a táblázat oszlopait. Ezután az 1665 név szerint szereplő adózó személy (háztartásfő) neveit a dokumentumhűség miatt az eredeti formában a hozzátartozó fentebb ismertetett rövidítésekkel együtt digitalizáltuk. A keresztnevek rövidítései feloldhatók az MNL által online közzétett Paleográfiai példatár (1828): Az 1828. évi országos összeírásban szereplő nevek kiolvasásához és átírásához, hiszen a leggyakoribb férfinevek latin és magyar teljes alakját, valamint a használt rövidítéseket is megadja.[62] Végezetül a személyekhez tartozó adatokat soronként töltöttük ki, ügyelve arra, hogy a megfelelő oszlopba kerüljenek bevezetésre. A táblázat elkészítése során kiemelt figyelmet fordítottunk a bevitt adatok helyességének ellenőrzésére, hiszen a digitalizációhoz elütések is hozzájárulhatnak.

A digitalizált adatállományt leíró statisztikai számítások használni, szükség volt ezek kódolására, valamint egy kódolási útmutató elkészítésére. Ennek során különböző rovatok azonos kategóriákra, mint például nemre, korcsoportra vonatkozó adatait egy oszlopban egyesítettük és számmal jelöltük. A kódolási útmutató segít, hogy a számokkal jelölt adatokat feliratokkal lássuk el, és ez nem csak a jelenlegi munkát könnyíti meg, hanem az adatbázis későbbi felhasználása során egyértelműen jelzi az egyes oszlopokban található számozási rendszer értelmezését.

A továbbiakban a számítások elvégzéséhez az általunk digitalizált 1828. évi országos összeírást az 1833. évi javítás eredményeivel korrigált formában használtuk fel. A javítások adatbázisba történő bevonására azért van szükség, mert az 1828. évi összeírásban eredetileg 535 jobbágy, 746 házas zsellér, 356 házatlan zsellér és 34 ismeretlen társadalmi helyzetű személy szerepelt. Ha ezeket összeadjuk, akkor 1671 név szerint összeírt személyre vonatkozó adatot kellene tartalmaznia a táblázatnak. Az ellentmondás oka, hogy az összeírók az utasításban nem (egyértelműen) szereplő eseteknél gyakran sajátos megoldást alkalmaztak a táblázat kitöltése során. Azokat a személyeket, akik jobbágyok, de nem rendelkeztek saját háztulajdonnal, jobbágyként és házatlan zsellérként is feljegyezték, majd a lap alján található összegzésben az egy sorban lévő mindkét jelölést hozzáadták a végösszeghez. Hat személynél alkalmazták a kettős jelölést, ebből adódóan a társadalmi helyzetükre vonatkozó adatok duplán szerepelnek az összeírásban. Ha ezeket az adatokat csak egyszer vesszük figyelembe, mint ahogyan mi a kódolás során külön számmal jelöltük őket, akkor 1665 személyre vonatkozó adatot kapunk. Az 1833. évi javítás ezt az ellentmondást feloldotta és ezeket a személyeket kizárólag jobbágyként jegyezte fel, jelölve a megjegyzések főrovatban, hogy bérleményben laknak.

A minta bemutatása

A minta név szerint 1665 emberből áll, akik 18 év feletti felnőttek. A legtöbb esetben férfi nevet olvashatunk, gyakran mégis megállapítható, melyik névhez tartozó adatokat diktálta be nő, mert a nevek mögötti rövidítés (Uxor) magában hordozza a nemre vonatkozó adatokat (79 fő), valamint két női név (252 Simon Elis., 1049 Balla Elisab.) is található az adózók neveinél. Ezen kívül az özvegyek (Vid.) csoportja 8 férfiból,[63] 55 nőből és 103 ismeretlen nemű személyből[64] áll. A mintát 1426 férfi (85,64%) és 136 nő (8,17%) alkotja, valamint 103 személy neme nem megállapítható (6,19%). A női csoportot három további alcsoportra tudjuk bontani: 55 özvegy (40,44%), 79 feleség (58,09%) és 2 nő (1,47%), akik név szerint szerepelnek. A férfi csoportnak 8 özvegy (0,56%) is tagja. Ezek az adatok az adózók nevére vonatkoznak, valójában 24 személyt és a hozzájuk tartozó adatokat nem vehetjük figyelembe a háztartások esetében, mert nem a városban tartózkodnak vagy élnek, kizárólag háztulajdonnal rendelkeznek. A személyeket a továbbiakban a háztartások megjelölésére használjuk fel.

1. diagram: Szolnok adózó háztartásfőinek nemek és családi állapot szerinti megoszlása

A személyek pontos átlagéletkora nem állapítható meg, mert a 2. főrovat a 18 és 60 év közöttiek számára kérdez rá nemtől függetlenül beleértve azt a személyt, akit név szerint írtak össze, valamint a 14. rovat kizárólag 60 év felettiekre vonatkozó megjegyzéseket tartalmaz. Egyedül az állapítható meg, hogy 3303 fő 18 és 60 év közötti (93,02%), valamint 248 fő 60 év feletti (6,98%) személyt írtak össze.

2. diagram: Szolnok összeírásban szereplő lakosságának korcsoportok szerinti megoszlása

A 3303 személyt a következőképpen számítottuk ki: 3151 főt tartalmaz a 2. főrovat az összeírási íveken (95,4%), továbbá 17 testi- vagy szellemi fogyatékossággal elő személyt (0,51%),[65] 92 katonát (2,79%).[66] Ez utóbbi két csoportba tartozók nem fizetnek adót. Akik az összeírásban szerepelnek, de mint adófizetőket szintén nem tartjuk számon, azok a következő csoportok: 19 szolgára (0,58%) vonatkozóan szerepel a megjegyzések rovatban az alibi (máshol), vagyis a családjuk a városban élt, ők pedig ismeretlen helyen szolgálnak, de ezáltal az összeírásban indirekt módon mégis szerepelnek, mégsem számítanak lakosnak és adófizetőnek a településen. Rajtuk kívül hiányzik az a 24 háztulajdonos (0,73%), akik vagy máshol (13 fő)[67] vagy másik házban laknak (8 fő),[68] valamint akiknek a háza üres[69] (3 fő). A rájuk vonatkozó információkat a 2., 4. és 14. főrovat adatai mutatják meg. Azoknál, akik vagy nem fizetnek adót, vagy nem tartjuk őket számon lakosként, nem találunk adatot arra vonatkozóan, hogy 60 év felettiek, ezért 18 és 60 év közöttiként számoltunk velük.

3. diagram: 18 és 60 év közötti nem adózók, nem helyi lakosok (4,61%)

Konklúzió

A szakirodalom kritikai feldolgozása és az 1828. évi országos összeírás nemek eloszlására és korcsoportokra vonatkozó adatainak elemzése és értékelése után megállapítható, hogy az adatállomány felhasználható az 1828-ban Szolnokon élő adózó népesség ismertetésére. Az összeírásban a javítások ellenére is fellelhetők hibák, ezért annak vizsgálatakor nem elég a Latus sorok ellenőrzése és feldolgozása, hanem az összes név szerint szereplő személy fő- és alrovatok tartalmazta adatait figyelembe kell venni, azokat egymással összevetve elemezni. A kiegészítő adatok és információk jelentős mértékben segítenek konkretizálni és pontosítani a bevezetett adatokat.

A forrásanyagok digitalizációja során figyelembe kell venni az 1828. évi országos összeírás rejtette nehézségeket. Hiába szándékos a betűk szép formálása, az írás kalligrafikus, amely a mai olvasó szeme számára ismeretlenként hat. Ahhoz, hogy a nevek megfejtése pontos legyen többször el kell olvasni, mert nem lehet egyértelmű útmutatót találni, amely minden kérdésre választ ad. Bár a munkánk kezdete óta az MNL online adatbázisa is megjelent, de a kézírásfelismerő szoftver sok esetben csak százalékos egyezéseket állapít meg bizonyos lehetőségekkel a nevekre vonatkozóan.

Az adatok feldolgozása során többször szembesültünk az adózó személyekre vonatkozó sorok kitöltésének helytelenségeivel. Ennek alapján számos adat nem a megfelelő sorba került, amely a dokumentum megbízható feldolgozását akadályozza. A téves adatok észrevétele és korrigálása körültekintést igényel, ezekre a munka során kiemelt figyelmet kell fordítani. Az adatok pontosításának érdekében a javítások használata, ha vannak, elengedhetetlen.

A nemek és korcsoportok eloszlásának megállapítására az eddigi kutatások során nem került sor, viszont az összeírás alkalmas ezek elemzésére, értékelésére a számításaink alapján. A nemek megállapítása azért fontos, mert kimutatható, hogy nem csak férfiak, hanem nők is lehetnek adózó háztartásfők. A személyek korcsoportok szerinti vizsgálata pedig a 60 év felettiekre vonatkozó adatok megismerésében nyújt támpontot, hiszen ők a személyük után már nem adókötelesek. Ennek ismeretében az első olvasatra hiányosnak tűnő 3. főrovat – a háztartásban élő, 18 és 60 közötti adóköteles személyek – adatainak értelmezése egyértelművé válik.

A más megyékben készült összeírás feldolgozásait körülményes összehasonlításra felhasználni, és nem lehet tényként kezelni, mert ugyanazon kérdésekben sokszor máshogy döntöttek az írnokok, mint a bérlő jobbágy házatlan zsellérnek tekinthető-e. Ezért a jövőbeli regionális szintű vizsgálatok egyértelműen létjogosultak és szükségesek az 1828. évi adózó társadalom tagozódásának, foglalkozási megosztottságának, és a háztartások összetételének feltérképezéséhez.

Bibliográfia

Levéltári források

MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka.

MNL-HML-IV.1.e. Országgyűlési iratok, Követi jelentések, 1827.

MNL-OL-W-21-6-N-26–Heves és Külső-Szolnok vármegye-132-132e.

MNL-HML-IV.1.b. 608/1828. számú irat.

MNL-HML-IV.7.b. Heves és Külső-Szolnok vármegye adószedőjének iratai, Adóösszeírások, Megyei összesítői az 1816-1830. évi dicalis adóösszeírásoknak, 1828.

Felhasznált irodalom

Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984.

Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon, 1–2.köt., Budapest, Nemzeti Kulturális Alap, 2007.

Berecz Anita: Eger kiváltságos mezővárosi polgárai a 19. század elején, Korall, XX. évf., 2019/78, 114–133.

Bohony Nándor: Adózó gazdaság és társadalom Egerben: Az 1828. évi összeírás alapján, Agrártörténeti Szemle, XXVII. évf., 1985/1–2, 66–157.

Bohony Nándor: Földművelés és állattartás Egerben és az Eger-völgy falvaiban az 1828. évi országos összeírás tükrében, in Kovács Béla (szerk.): Archívum: A Heves megyei Levéltár közleményei, Eger, Révai Nyomda, 1983, 42–62.

Bohony Nándor: Visonta gazdasága és társadalma az 1828-as országos összeírás tükrében, Agrártörténeti Szemle, XX. évf., 1978/3–4, 526–539.

Bottló Béla: Az 1828. évi országos összeírás, in Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1957, 242–272.

Erdei Aranka: Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban, Gyula, Békés megyei Levéltár, 1986.

H. Pálfy Ilona dr.: Győr sz. kir. város az 1828. évi összeírás megvilágításában, Magyar Statisztikai Szemle, XII. évf., 1934/5, 367–376.

H. Pálfy Ilona dr.: Kecskemét adózó lakossága az 1828. évben, Magyar Statisztikai Szemle, XIII. évf., 1935/5, 382–397.

H. Pálfy Ilona dr.: Szombathely város adózó lakossága 1828-ban, Ó-Perent és Szent-Márton községekkel együtt, Magyar Statisztikai Szemle, XV. évf., 1937/5, 469–481.

Horváth Gergely Krisztián: Társadalmi és gazdasági hierarchia a dikális adórendszerben: Moson vármegye adókulcs-tervezete (1838), Korall, VI. évf., 2005/19–20, 160–189.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 1. köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1857, 90–92.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 3.köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1858.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 6. köt., Pest VI., Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1860.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 7. köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1860.

Orosz Ernő: Heves és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai, Eger, Egri Nyomda-Részvénytársaság, 1906.

Soós Imre: Heves és Külső-Szolnok megye 1772–1849. évi rovásadó összeírása, Eger, Heves megyei Levéltár kiadványa, 1973.

Szűcs Zoltán: A háztartás és család fogalma, Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 2006.

Tagányi Károly: Az 1828-iki országos összeírás végleges eredményei, Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, III. évf., 1896, 110–117, 206–213.

Thirring Gusztáv: Népesedésünk kútforrásai a mult század első felében, in Pauer Imre (szerk.): Értekezések a társadalmi tudományok köréből, 12.köt. 11. szám, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia,1903, 607–715.

Tömböly János: Vas Vármegye jobbágygazdálkodása az 1828. évi összeírás alapján, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1939.

Internetes hivatkozások

1790/91. évi XXXIII. tc. a népességnek közigazgatási és katonai czélból való összeirásáról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=79000033.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D25)

1802. évi II. tc. a nem nemes népesség összeírásáról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=80200002.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26)

1827. évi VII. tc. a porták megigazítására szolgáló országos összeírásról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=82700007.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26)

Első katonai felmérés (1782–1785), Szolnok. (elérés: https://maps.arcanum.com/hu/map/firstsurvey-hungary/?layers=147&bbox=2219318.7647617646%2C5961453.1497584665%2C2274353.425127092%2C5981708.962254039)

Második katonai felmérés (1819–1869), Szolnok. (elérés: https://maps.arcanum.com/hu/map/secondsurvey-hungary/?layers=5&bbox=2219318.7647617646%2C5961453.1497584665%2C2274353.425127092%2C5981708.962254039)

Szerényi Ildikó – Kántás Balázs: Paleográfiai példatár (1828): Az 1828. évi országos összeírásban szereplő nevek kiolvasásához és átírásához. (elérés: https://mnl.gov.hu/sites/default/files/orszagos_leveltar/paleografiai_peldatar_friss.pdf)

Hivatkozások

  1. Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon, 2.köt., Budapest, Nemzeti Kulturális Alap, 2007, 447. ↑
  2. Első katonai felmérés (1782-1785), Szolnok. (elérés: https://maps.arcanum.com/hu/map/firstsurvey-hungary/?layers=147&bbox=2219318.7647617646%2C5961453.1497584665%2C2274353.425127092%2C5981708.962254039, Letöltés: 2022. november 05.) ↑
  3. Második katonai felmérés (1819–1869), Szolnok: (elérés: https://maps.arcanum.com/hu/map/secondsurvey-hungary/?layers=5&bbox=2219318.7647617646%2C5961453.1497584665%2C2274353.425127092%2C5981708.962254039, Letöltés 2022. november 05.) ↑
  4. MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka ↑
  5. Vö. Bohony Nándor: Adózó gazdaság és társadalom Egerben: Az 1828. évi összeírás alapján, Agrártörténeti Szemle, XXVII. évf., 1985/1-2, 79; Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 1. köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1857, 90–92. ↑
  6. Vö. Bohony: Adózó gazdaság, 73–75; Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 3.köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1858, 234–235. ↑
  7. 1790/91. évi XXXIII. tc. a népességnek közigazgatási és katonai czélból való összeirásáról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=79000033.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D25, Letöltés: 2022. november 05.) ↑
  8. 1802. évi II. tc. a nem nemes népesség összeírásáról (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=80200002.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26, Letöltés: 2022. november 05.) ↑
  9. 1827. évi VII. tc. a porták megigazítására szolgáló országos összeírásról. (elérés: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=82700007.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei?pagenum%3D26, Letöltés: 2022. november 05.) ↑
  10. MNL-HML-IV.1.e. Országgyűlési iratok. Követi jelentések, 1827. ↑
  11. 10. Czakó Geor. Uxor. ↑
  12. 173. Nagy Geor. Vid. ↑
  13. Az egy közösséghez tartozók közé számították az ott élő rokonok mellett a velük rokonsági kapcsolatban nem, csak gazdasági kapcsolatban lévő személyeket is, illetve egy ilyen „összeírási egység” több mai értelemben vett családból is állhatott, például, ha a családfő (tartalmilag háztartásfő) valamely gyermeke házas volt. In Szűcs Zoltán: A háztartás és család fogalma, Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 2006, 7. ↑
  14. Csak azok, akik valamilyen céhhez tartoznak. ↑
  15. Bohony: Adózó gazdaság, 92. ↑
  16. Az 1828. évi országos összeírás, MNL-OL-W-21-6-N-26–Heves és Külső-Szolnok vármegye-132-132e. ↑
  17. A közgyűlési iratok tartalmazzák a magyarázatot, hogy a szüret ideje alatt másolatokat készítettek, MNL-HML-IV.1.b. 608/1828. számú irat. ↑
  18. Csatolva az országos összeírás irategyütteséhez, MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720-1836 (Állag), 19. téka. ↑
  19. Vö. Bohony: Adózó gazdaság, 13; Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 6. köt., Pest VI., Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1860, 399–401, 404. ↑
  20. Vö. Orosz Ernő: Heves és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai, Eger, Egri Nyomda-Részvénytársaság, 1906, 155–156; Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 7. köt., Pest, Beimel J. és Kozma Vazulnál, 1860, 267–269. ↑
  21. Csatolva az országos összeírás irategyütteséhez, MNL-HML-IV.7.a. Országos összeírások, 1720–1836,19. téka. ↑
  22. Vö. MNL-HML-IV.7.b. Heves és Külső-Szolnok vármegye adószedőjének iratai. Adóösszeírások. Megyei összesítői az 1816-1830. évi dicalis adóösszeírásoknak; Soós Imre: Heves és Külső-Szolnok megye 1772–1849. évi rovásadó összeírása, Eger, Heves megyei Levéltár kiadványa, 1973. ↑
  23. Tagányi Károly: Az 1828-iki országos összeírás végleges eredményei, Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, III. évf., 1896, 110–117, 206–213. ↑
  24. Thirring Gusztáv: Népesedésünk kútforrásai a mult század első felében, in Pauer Imre (szerk.): Értekezések a társadalmi tudományok köréből, 12.köt. 11. szám, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1903, 613–627. ↑
  25. H. Pálfy Ilona dr.: Győr sz. kir. város az 1828. évi összeírás megvilágításában, Statisztikai Szemle, XII. évf., 1934/5, 367–368. ↑
  26. Ld. H. Pálfy Ilona dr.: Kecskemét adózó lakossága az 1828. évben, Statisztikai Szemle, XIII. évf., 1935/5, 382. ↑
  27. H. Pálfy: Győr sz. kir. város, 367–376. ↑
  28. H Pálfy: Győr sz. kir. város, 368–370. ↑
  29. Uo., 368–370. ↑
  30. Vö. H. Pálfy: Győr sz. kir. város, 371; H. Pálfy: Kecskemét adózó lakossága, 383. ↑
  31. H. Pálfy: Kecskemét adózó lakossága, 382–397. ↑
  32. Vö. H. Pálfy: Kecskemét adózó lakossága, 382-393; H. Pálfy Ilona dr.: Szombathely város adózó lakossága 1828-ban, Ó-Perent és Szent-Márton községekkel együtt, Statisztikai Szemle, XV. évf., 1937/5, 469–481. ↑
  33. Tömböly János: Vas Vármegye jobbágygazdálkodása az 1828. évi összeírás alapján, Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1939. ↑
  34. Bottló Béla: Az 1828. évi országos összeírás, in Kovacsics József: A történeti statisztika forrásai, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1957, 244–245, 248–251. ↑
  35. Uo., 250–251. ↑
  36. Uo., 255–257: a 3. főrovatnál a törvényhatóságok döntöttek arról, hogy a kontárokat összeírják -e, esetünkben ezt a jogot az összeíróbiztosokhoz delegálták, akik döntése szerint a kontárok nem kerültek az összeírásba; Uo., 261–262: a 7. főcsoportról szóló adatok rossz sorrendben és téves betűrendben vannak közölve. ↑
  37. Uo., 266–269. ↑
  38. Nem az összeíráshoz tartozó tc.-re hivatkozik, 1791. évi 47. tc., in: Soós: Heves és Külső-Szolnok, 30. ↑
  39. Bácskai Vera – Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984, 33. ↑
  40. Uo., 34. ↑
  41. Uo., 35. ↑
  42. Bácskai: Városok és polgárok Magyarországon, 1.köt., Budapest, Nemzeti Kulturális Alap, 2007, 227. ↑
  43. Uo., 227. ↑
  44. Uo., 227. ↑
  45. Uo., 227. ↑
  46. Bohony Nándor: Visonta gazdasága és társadalma az 1828-as országos összeírás tükrében, Agrártörténeti Szemle, XX. évf., 1978/3–4, 526–539. ↑
  47. Bohony Nándor: Földművelés és állattartás Egerben és az Eger-völgy falvaiban az 1828. évi országos összeírás tükrében, in Kovács Béla (szerk.): Archívum: A Heves megyei Levéltár közleményei, Eger, Révai Nyomda, 1983, 42–62. ↑
  48. Bohony: Adózó gazdaság, 66-157. ↑
  49. A feleség (Uxor) rövidítést nem ismerteti, in Uo., 91. ↑
  50. Uo., 93–94. ↑
  51. Uo., 79, 88, 140. ↑
  52. Uo., 74. ↑
  53. Uo., 92–135. ↑
  54. Erdei Aranka: Békés megye társadalma és gazdasága 1828-ban, Gyula, Békés megyei Levéltár, 1986, 13–63. ↑
  55. Uo., 17. ↑
  56. Uo., 19. ↑
  57. Uo., 13–63. ↑
  58. Uo., 13–63. ↑
  59. Horváth Gergely Krisztián: Társadalmi és gazdasági hierarchia a dikális adórendszerben: Moson vármegye adókulcs-tervezete (1838), Korall, VI. évf., 2005/19-20, 163. ↑
  60. Uo., 166. ↑
  61. Berecz Anita: Eger kiváltságos mezővárosi polgárai a 19. század elején, Korall, XX. évf., 2019/78, 121. ↑
  62. Szerényi Ildikó – Kántás Balázs: Paleográfiai példatár (1828): Az 1828. évi országos összeírásban szereplő nevek kiolvasásához és átírásához, 61–64. (elérés: https://mnl.gov.hu/sites/default/files/orszagos_leveltar/paleografiai_peldatar_friss.pdf, Letöltés: 2022. november 19.) ↑
  63. A megjegyzések főrovatban férfi nemű szavakat használnak az özvegy személyre vonatkozóan, közülük 2 személynél a név mögött nem jelzik az özvegységet. ↑
  64. A szó rövidítése alapján nem megállapítható, és megjegyzések főrovat ezeknél a személyeknél üres. ↑
  65. Defectum corporis/defectuoso/miserabilis, minden személy, akinél a megjegyzés tartalmazza ezen szavak valamelyikét, egy személyt magas kora miatt nem jelöltünk csak a másik csoportnál a duplikálódás miatt. ↑
  66. Miles, minden olyan személy idetartozik, akinél szerepel a megjegyzéseknél ez a szó kontextustól függetlenül. ↑
  67. Proprietarius habitat in alia Domo, és tartalmi változatai. ↑
  68. Proprietarius habitat alibi, és tartalmi változatai, 3 személynél pontosan meghatározott, hol lakik. ↑
  69. Domus vacua. ↑