Az egyházi nemesség középkori története nem tartozik a magyar történettudomány által leginkább feldolgozott témák közé. Az egyházi nemesek kérdése leginkább a jog- és társadalomtörténet kutatói számára sokszor nem volt megkerülhető. Szalay László már a 19. század közepén említést tesz az egyházi nemesekről, megfogalmazásában „védenc vitézek” jelzővel látta el őket, és a magyarországi főpapok fegyveres egységeinek részeként tekintett rájuk. Az egyházi nemességről írott első összefoglaló tanulmány Székely Ottokár tollából született meg 1935 folyamán. Rendelkezünk több tematikus jellegű összefoglalással. A kérdés jogtörténeti feldolgozását Holub József és Bónis György kezdte meg. Az egyházi nemesek legfontosabb szolgálata kezdetben katonai jellegű volt, ennek ellenére hadtörténeti szempontokat is figyelembe vevő – és mindemellett összefoglaló igényű – írással csak Borosy András jelentkezett. Mindössze két egyházi intézmény nemességével kapcsolatban rendelkezünk feldolgozással: Ozorai József az esztergomi érsekség, míg Szabó Csaba a tihanyi apátság esetében tette ezt meg. Az egyházi nemesség a Korai Magyar Történeti Lexikon: 9-14. század című kötet fogalmai között is helyet kapott.
Az egyházi birtokokon először a bencés apátságok területén, a 11. század folyamán találkozunk fegyveres szolgálatot ellátó népelemekkel. A következő évszázadok folyamán pedig a világi egyházi intézmények keretei között itt találkozunk katonai szolgálattal ellátott népeket, akikből az egyházi nemesség a későbbiek során kialakul. Az egyházi nagybirtok előkelőit kell bennük látnunk. Az említett társadalmi réteget az évszázadok során különböző elnevezésekkel illették. A kezdetben használt miles megnevezés után a 11. század folyamán a iobagio kifejezés jelent meg, a magyarországi okleveles anyagban a kifejezéssel először az esztergomi érsekség népei között találkozunk az 1111. év során. Az időben második előfordulása a jobbágy kifejezésnek az 1116 és 1131 közé keltezhető, Acha „veszprémi nem nemtelen jobbágy” (Acha Vespremiensis Joubagio non ignobilis) személyével kapcsolatos diplomában található, aki a pannonhalmi apátság számára négy szolgát, szőlőt, malmot és egy kárpitot adományoz lelki üdvének biztosításáért. Felmerült a szakirodalom soraiban, hogy itt a veszprémi egyház jobbágyáról szólt a diploma. Az egyházi jobbágy megfeleltetés ellen szól néhány körülmény: egyházi nagybirtokokon tartózkodó jobbágyok kapcsán az egyházi, vagy azon egyházi intézményre utaló jelző, melynek az említett személy szolgál, egyetlen oklevélből sem hiányzik a korszakban a státuszok megnevezéseinek sorai közül. Az egyházi jobbágy státusz ellen szól azon körülmény is, mely szerint a veszprémi egyházmegye területén (amúgy a 13. század közepétől szétvált káptalan és püspökség esetében egyaránt) nem találunk egy végrendelkezést sem a vizsgált réteg kapcsán. Györffy György ezen adat kapcsán jegyezte meg, hogy Acha földet nem adományozott, szőlőt és malmot pedig bármilyen közrendű létesíthetett más földjén úgy, hogy szabadon rendelkezett vele (így a nemes jobbágyok esetében is találkozunk a későbbiek során olyan esettel, ahol az általa létesített szőlőt eladta), mégsem találkozunk sem szőlő, sem malom esetében hasonló tartalmú, más egyházi intézmény számára adományozó végrendelkezéssel a veszprémi egyház nemes jobbágyainak kötelékében. Egyházi jobbágyként való azonosítását tehát nem tartjuk megfelelőnek. Acha esetében a várjobbágy megfeleltetés is fellelhető. Az egyházi jobbágyok fő kötelessége a katonai szolgálat teljesítésére volt. A kezdetben fellelhető miles kifejezés is erre utal. A 13. század közepén az elnevezésük sorába már bekerül a „hadakozó” (exercitualis, exercituantes, exercituare debentes, bellatores) jelző is a jobbágy szó mellé. A veszprémi püspökség népei között is találkozunk „hadakozó jobbágyok” megnevezéssel, először 1285-ben (iobagionum nostrorum exercitualium), a 14. század derekáig mint gyakori jelző jelenik meg, későbbiek során „hadakozó nemes jobbágy” formában is gyakran előfordul. A vizsgált időszakban a nemes jobbágy elnevezés a leggyakrabban feltűnő megjelölés. Ezen körülmény miatt a dolgozatban a nemes jobbágy megnevezést alkalmazom a továbbiakban a vizsgált társadalmi réteggel kapcsolatban. A történettudomány a nemes jobbágy megnevezés feloldásával kapcsolatban leginkább Mályusz Elemér koncepcióját tette magáévá. Mályusz Elemér 1942-ben, magyar köznemesség kialakulásával foglalkozó, a Századok folyóirat hasábjain megjelent nagy hatású tanulmányában lefektetett, tatárjárás után lezajlott úgynevezett hadügyi reformmal kapcsolatos nézeteiben fejtette ki, hogy a nobilis jelző vélekedése szerint a korszerű, nehézpáncélos fegyverzetet jelentette. Bónis György is erre a koncepcióra építette óvatos megfogalmazását. Borosy András szintén Mályusz Elemér elméletére alapozta véleményét. A Mályusz Elemér által kidolgozott elméletnek ellentmond az a tény is, hogy többször szerepel a nemes tag mellett a hadakozó jelző is: „hadakozó nemes jobbágy” formában. Márpedig ha a nobilis kifejezés – ahogy Mályusz Elemér tanulmányában megfogalmazta-, már eleve egy harcost jelöl, tehát felesleges lenne jelezni elsődleges, katonai szolgálatát még egy alkalommal a megnevezés során. A 14. század során is él még a szókapcsolat, miután a nemes jobbágyoknak már alkalma nyílott a katonai szolgálatot akár pénzen megváltani – így katonai szolgálatuk elvesztette elsődlegességét -, így csak a katonai szolgálattal való egyenes arányú azonosítását, általánosítását elvethetjük. A nemes jobbágy jelentéstartalma véleményem szerint mindössze szolgálatuk előkelő jellege körül mozgott: a katonáskodás és a birtokigazgatás kétségtelenül előkelő kötelezettségnek számított az egyházi nagybirtokon is, és ezt juttatta kifejezésre ez a fogalom is. A nemes jobbágy szófordulat megjelenésének időpontja sem lehet véletlen: a 13. század első felének jelentős társadalmi változásainak folyamában keletkezhetett. Másodsorban meg kell említenünk, hogy a kifejezés első tagja nagy valószínűséggel a jobbágy kifejezés volt, amihez később csatlakozott csak a nemes jelző. Megállapíthatjuk a megfogalmazás teljes mértékben ésszerű és megfejthető, amint Szilágyi Lóránd jelezte a jobbágy szóval kapcsolatban, hogy az eredetileg alárendelt néprétegre utal, úgy a nemes (bár a nobilis szó jelentése is változásokon ment át, előkelő jelentéstartalma azért mindvégig fennmaradt) pedig az előkelő pozícióra utalhat az egyházi birtok keretén belül, tehát az egyház alárendeltjeinek – tehát szolgáló népeinek – előkelőit kell itt látnunk. Már Holub József is észrevette ezen új megfogalmazás szükségességét, mivel a XIII. század közepétől már a jobbágy, mint jelző a kialakulóban lévő egységes „paraszt-osztály” (a későbbi jobbágyság) megjelölésére is szolgált már. Mint már említettük, az 1232-es kehidai oklevélben találjuk meg először, a veszprémi egyház (káptalan) népei kapcsán. A veszprémi püspökség területén is az általunk vizsgált korszakban a leggyakrabban előforduló elnevezéssel van dolgunk. A magyar középkor utolsó másfél évszázadában már a praedialis volt a leggyakoribb megnevezésük. A veszprémi püspökség területén, az általunk kitűzött időintervallumig terjedő forrásanyagban is találkozunk a kifejezéssel, mint more prediali, azaz prediális módon történő birtoklással.
A veszprémi püspökség egyházi nemességének eredetét nem ismerjük, a réteg kialakulásáról pontos képet rajzolni nem tudunk. Mint már említésre került, Acha és a kehidai oklevél nemes jobbágy szereplői nem a veszprémi püspökség kötelékébe tartoztak. Az első említés a szepezdi rokonság hosszú státuszperét lezáró 1392-es diplomában tartalmilag átírt 1243-as oklevél vonatkozó adata lehet. Eszerint 1243-ben szepezdi nemesek (a diploma szerint őseik zalai várjobbágyok voltak, akik eljutottak az országos nemesség fokozatáig is) kérték arra a veszprémi püspököt, hogy az egyházi nemes jobbágyok kötelékébe vegye fel őket birtokaikkal együtt. A korai időszakban az egyházi – zömmel kondicionárius – népek felemelése a nemes jobbágyok közé volt a leggyakoribb eset. A későbbiekben, a 14. században már jellemző, hogy a veszprémi püspökség kötelékén kívülről érkeztek a nemes jobbágyi szolgálatba birtokaikkal belépők, akik többségben nemesi származásúak voltak.
A veszprémi püspökség nemes jobbágyaival az alábbi településeken találkozunk az általunk vizsgált időszakban: a Zala vármegyei Szepezden, Szőllősön, Ábrahámon, Árokfőn, Köveskálon, Úrbélen, Füreden, Kékfüreden és Keszin, Felső-Keszin, a Tolna vármegyei Chat-on, valamint a Veszprém vármegyei Nivegyen, Szentjakabon, Berényhidán és Vámoson.
Birtoklás
A magyar történettudomány néhány esetben már szólt az egyházi nemesek birtoklásának kérdésköréről. Ozorai József érintette először a kérdést, aki le is szögezte, hogy az egyházi nemesség földbirtoklása összefügg katonai szolgálatukkal: apáról fiúra öröklődött a hadakozási kötelezettség, ha erre alkalmas férfiutód nem volt, akkor a birtok visszaszáll az adományozó főpapra. Szekfű Gyula alapvető monográfiájának számító, a serviensek és familiárisok kérdéskörét tárgyaló társadalomtörténeti munkájában írta le, hogy az egyházi nemesek, mint az egyházi nagybirtok legelőkelőbb népei, birtokjoggal is rendelkeztek. Székely Ottokár jegyezte le, hogy az egyházi nemesek földbirtokot kaptak, amely életfogytig élt és csak egyenes ágon öröklődött, kiváltságaikat az országos nemesekével azonosnak tartotta. Fekete Nagy Antal szerint az egyházi nemesek földbirtoka katonai szolgálatukból ered, birtokuk korán örökletessé válik, ennek ellenére a föld az egyházé marad. Szabó István a predális – tehát az egyháznemesi – birtokot nem sorolja sem a jobbágyi, sem a nemesi birtokok közé. A prédium történetét feldolgozó írásában szól arról, hogy a predialisták birtokukat örökbérletbe kapták meg az adományozó egyházi földesúrtól, ennek értelmében hűberes szolgálat terhelte azt. A hazai szakirodalom főleg az örökléssel kapcsolatos megállapításai mellett érdemes a birtoklás kérdését intézményi szinten is megvizsgálni, hogy a motiváló tényezők is felszínre bukkanjanak az általános jellegű megállapítások mellett.
Vizsgált forrásanyagunk is tartalmaz adatokat a veszprémi püspöki nemesek birtoklásával kapcsolatban. Az egyházi nemes abban az esetben, ha az egyházak szolgáló népei közül emelték fel, az intézménytől kapott birtokot, aminek feltétele az előírt szolgálat teljesítése volt. Az intézmény keretein kívülről érkező – általában nemesi vagy királyi serviens származású – személyek örökölt és vásárolt birtokaikkal együtt kell, hogy az egyházi szolgálatot teljesítsék. Néhány esetben ki is kötötték a belépés tényét rögzítő oklevél fogalmazói: Vamus- i Aykasnak nevezett Pál fia Fábiánt, valamint testvérét a veszprémi püspökség hadakozó nemes jobbágyai közé veszik fel ugyanazzal a szabadsággal, amivel a többi nemes jobbágy is bír, akik önként léptek a püspök szolgálatába, hogy nyugodtabban élhessenek örökölt és vásárolt földjeikkel. Ebben az esetben a belépők motivációját az ország akkori zavaros állapotában találhatjuk meg.
A birtoklás egyik alapja a hűség volt. Hűtlenség esetén – mint azt többször meg is fogalmazták – a birtok visszaszáll az egyházra. László veszprémi püspök 1363-ban olyan birtokot adományozott László fia Antal nemes jobbágynak, melyet előtte szintén püspöki nemesektől vett el hűtlen magatartás címén. László püspök indoklása szerint a püspökség ellenfeleihez csatlakoztak az említett nemes jobbágyok (circa speciales nostros emulos commorarunt), és csak többszöri figyelmeztetés után vette el az említett birtokot tőlük. A történet érdekessége, hogy nem sokkal a püspökség elnyerése után László veszprémi püspök és királnyéi kancellár szemlét tartott az egyház birtokai felett, ekkor került elő László fia Antal, akinek kérdéses volt a jogcíme Chaath – i birtokán. László fia Antal egy féltestvére számára, Mesko püspök által kiadott adománylevelet mutatott be. A püspök egyháza érdekeivel ellentétes döntésnek ítélte ezt, és elvette a birtokot. Mesko püspök tevékenységével kapcsolatban többször merültek fel vádak, melyeket idézve megtudjuk például, hogy a káptalan beleegyezése nélkül az egyház birtokait, könyveit, ruháit, kelyheit és értéktárgyait elzálogosította, valamint több ízben püspöki kondícionárius elemeket érdemtelenül fel is szabadított, s tett így egyházi nemessé. Azonban, hogy László fia Antal se maradjon birtok nélkül (inpossessionatus), a hűtlenség miatt elkobzott Gereth-i telket és tartozékait (cum terris arabilibus, feneto et nouella seu rubeto ad fundum pertinentibus) átadták neki. A végeredmény nem csak azt bizonyítja, hogy a hűtlenség valós vagy alaptalan vádja milyen következményekkel járhatott, hanem azt is, hogy a püspökség érdekeinek megfelelően helyezhette át egyik birtokra a másikra a nemes jobbágyokat. Mivel az egyházi nemesek birtoklása szolgálathoz (servitium) volt kötött, ezért annak nem teljesítése vagy elmulasztása is státusz – és birtokvesztéssel járt. Lipoldus fia Lipoldus utódai 1323-ban végrendelkezés útján váltak egyházi nemes jobbággyá. Örökös hiányában a birtokot két részre osztotta: az egyik felét nővérének fiaira hagyta, feleségére pedig a másik felét, azzal a kikötéssel, hogy felesége jövendőbeli férje, valamint nővérének fiai a püspök nemes jobbágyai lesznek, és teljesítik is az így előírt szolgálatot. Lipoldus fia Lipoldusnak már életében az volt a szándéka, hogy belép az egyházi kötelékbe, kívánságát csak úgy lehetett teljesíteni, ha férfiak biztosítják azokat az egyház által kirótt kötelezettségeket, amelyek között a katonai szolgálat is jelentős szerepet kap. A végrendelkező motivációját az a tény adja, hogy a birtokokat a veszprémi püspökség birtokai övezik, így ebben a gyűrűben életképtelen lett volna ez a nemesi birtok, főleg ha az egyházra általánosan jellemző – Nivegy-völgyben és térségében is, ahol a kérdéses birtok elhelyezkedik – különösen erős birtokkoncentráló akaratát is figyelembe vesszük. Kísértetiesen hasonló történettel találkozunk 1385 folyamán, amikor egy Kezeu-i Zala vármegyei országos nemes csatlakozik a nemes jobbágyok kötelékéhez, mivel egyébként a birtokait teljesen körbe zárják az egyházi nemesek birtokai.
Az egyházi nemesek birtokai egyenes ágon öröklődtek. Örökös nélkül elhalt nemes jobbágy birtoka visszakerül az intézmény keze alá, amellyel az szabadon rendelkezhetett. Nem volt ritka, hogy nemes jobbágyoknak adományozták a felszabadult földbirtokot. Benedek veszprémi püspök 1302-ben az örökös nélkül elhunyt Mátyás püspöki nemes birtokát – már egy korábbi, ránk maradt oklevelében – Miklós fia Péternek és Tamás fia Saulnak, szintén püspöki nemes jobbágyoknak adományozza. Mivel a földek a Guerech-i nemes jobbágyok földjeivel együttesen terültek el, ezért szükség volt az említett nemes jobbágyok beleegyezésére. Utóbbi fejlemény a közös birtoklásra vezethető vissza, és általános jelenségnek is tekinthető az ilyen esetek során a többi egyházi nemes hozzájárulásának kikérése. Azt, hogy a püspök már előre rendezte az ügyet, jelzi számunkra, hogy Mátyás örökös nélküli halála várható volt, így birtokáról is lehetett már rendelkezni. 1299-ben Kázmér szepezdi nemes jobbágy lányára és annak férjére hagyja birtokát, a püspök beleegyezését pedig a nemes jobbágyi szolgálat vállalásával sikerült elérnie. Tehát ezzel Kázmér veje is egyházi nemes lett. János veszprémi püspök 1353-ban örökös hátra hagyása nélkül elhunyt Cosma fia Beke egykori nemes jobbágy Arukfeu-i telkét és tartozékait (sessionem seu fundum curie) adományozza el atyai háza egykori szolgálójának (famula), Pál özvegyének, Roka (dictus) János, a – szintén veszprémi egyház Arukfeu-i nemes jobbágya – anyósának: Elena nemes asszonynak a régi szolgálatokra és szegénységére való tekintettel.
Az egyházi nemesek is rendelkezhettek bizonyos korlátok között – természetesen főpapi engedély mellett – birtokaikról. Lehetőségük volt annak eladására is. Találkozunk olyan eseménnyel is, mikor nemes jobbágy szintén nemes jobbágy rokonainak adja el birtokának egy részét. Heem fia Pál fia Benedek a püspök Berynhyda-i nemes jobbágyától és fiaitól: Jánostól és Istvántól 24 nehézsúlyú – márkája 10 pensa volt – dénármárkán (pro viginti quatuor marcis denariorum gravis ponderis) vásárolt, a plébánia szomszédságában két darabbal fekvő szőlőbirtokát megvásárolta. Az eset azzal folytatódik, hogy a vásárló elajándékozta azt a veszprémi székesegyház Szent László-oltárának gondozására, illetve az oltár mindenkori rector-ának ellátására. Azonban a vételárból még maradt kilenc márkányi tartozás a nemes jobbágyok felé, és a püspök felszólította Pált, hogy a szőlőt eredeti tulajdonosuknak adja vissza, amíg Pál vagy az oltárigazgató a fennmaradó összeget nem téríti meg nekik. Ahogy már korábban említettük, abban nincs semmi rendkívüli, hogy szőlő eladásával találkozunk, mivel szőlőt és malmot minden közrendű létesíthetett és szabadon is rendelkezhetett vele. A püspökség tehát védelmet nyújtott nemes jobbágyainak az anyagi kár elkerülése végett. Arra is volt lehetőség, hogy birtokaik mellé vásároljanak még területeket: 1335-ben nemes jobbágy vásárol nemes jobbágytól birtokot, László fia: Gergely nemes 1339 során egy részbirtokát öt dénármárka összegért két püspöki nemes jobbágynak adja el. Nemesek és nemes jobbágyok közötti birtokcserére is volt lehetőség: Tywan fiai: Pál és János, Dyzl-i nemesek a Kezeu-i nemes jobbágyok hozzájárulásával, Dyzl-ben levő két hold szántójukat Simon fia Laudeusnak és Miklós fia Tamásnak, Kezu-i nemes jobbágyoknak egy sessiojával cserélték el. Mint már láthattunk, volt rá példa, hogy a meglévő földjeik mellé a püspök még adományoz birtokot. Néhol felfedezhető, hogy a püspök vásárol vissza nemes jobbágyoktól még általa adományozott földeket és azoknak tartozékait. Az előző mellett egy esetet találunk forrásainkban, ahol a püspökség vásárol vissza földbirtokot. Zlaudus veszprémi püspök 1256-ban földet adományozott Berényben Absolon mester számára. Az oklevélből megtudjuk, hogy Absolon mester apja is már a püspökség jobbágya volt (magister Absolon, filius Ioachimi de Vrbel iobbagionis episcopatus Wesprimiensis). Nagy valószínűséggel az apa jobbágysága esetén inkább a szó előkelő jelentésére kell gondolnunk, mivel korai elnevezéssel van itt még dolgunk – mint már szóltunk róla az elnevezéseket taglaló fejezet soraiban-, mint valamiféle kondicionárius szolgálattal terhelt férfival. Absolon előkelőségére utal magister címe is. Később, 1315-ben egy birtokcsere kapcsán kerül elő ismét Absolon és birtoka. Itt arról értesülünk, hogy azt a birtokot, amelyet Zlaudus püspök nemes jobbágyának (nobili iobagioni suo), Absolon comesnek adományozott, annak fiaitól István püspök visszavásárolta. Absolon nemes jobbágyok közötti előkelő státuszára utal, hogy itt már, mint nemes jobbágy szerepel, valamint ezt támasztja alá az a körülmény is, hogy megjelenik neve mellett a comes jelző. A jobbágy – nemes jobbágy elnevezés különbségét jelen esetben abban kell látnunk, hogy 1315-re már megszilárdulhatott a nemes jobbágy formula, viszont Absolon státuszát tekintve nem látunk különbséget a két oklevél között. Absolon fiai tekintetében sem látunk okot kételkedésre nemes jobbágyságuk tekintetében. 1339-ben az oklevél megerősítése során újból lejegyzik az eladás tényét. A birtok visszavásárlásában a motiváló tényezőt a püspökség terjeszkedésében és birtokkoncentráló akaratában kell látnunk a jelentős szőlőtermő vidéknek számító Nivegy-völgyben. István püspök az 1315-ös diploma tartalma szerint Nemty-i Heym fiai: László és Pál valamint testvéreik: György és Heym Nivegy-völgyben fekvő, szentjakabi népekkel és másokkal közösen birtokolt földjét kapja meg azokért Zaar Beren-i (Szárberény) földekért és tartozékaiért (benne foglaltatnak telkek, házak, egyéb épületek, kaszálók, erdőhasználat és halászóhelyek a Balatonon), melyeket vissza vásárolt Absolon fiaitól. Értékét tekintve megfelelő cserealapnak bizonyult tehát a nemes jobbágyoktól vissza vásárolt birtok. Abban az egyedülálló esetben, amikor egy nemes jobbágy sikeresen szabadulni tudott az egyházi uralom alól, természetesen birtokaival együtt tehette meg ezt.
Úgy tűnik, hogy a nemes jobbágyok is igyekeztek rokonságuk keretei között tartani birtokaikat. Baarch fiai: Lőrinc és István, valamint Inar-i Vid fiai: Domonkos és Pál (az utóbbi féltestvére: Cosma nevében is) veszprémi püspöki nemes jobbágyok rokonság és szomszédság címén adják el 26 budai számítású (compoti Budensis) márkáért Nyuigh falu határában lévő örökölt birtokukat, mely malommal, szőlőkkel, trágyázott és parlagon fekvő földekkel rendelkezett, mégpedig Fekete János fiainak: Jánosnak és Péternek és Chekeu fia Domonkosnak, akik szintén püspöki nemes jobbágyok voltak. Itt az eladók állították a vevőikről, hogy azok rokonaiknak számítottak. Nagy valószínűséggel László fia Antal is féltestvére, István útján, aki Mesko püspöktől kapta az adománylevelét, jutott birtokához.
A legtöbb egyházi nemes kis birtokon élt, életmódjuk sokban hasonlított az egytelkes nemesekéhez, és ritkának számít, hogy az adott birtokmennyiségét növelni tudták volna. Néhány esetben malom és szőlő is van a tulajdonukban. Birtokaik értékéről mindössze néhány elszórt információ alapján tudakozódhatunk – csak adás-vétellel kapcsolatos forrásokban -, ezek alapján összegző igénnyel készült képet nem tudunk rajzolni. Az 1335-ös év folyamán 26 budai számítású márkáért adnak el nemes jobbágyok egy igen értékes birtokot malommal ellátva, szintén nemes jobbágyoknak. Itt a malom jelenléte bizonyosan növelhette az értéket. Később, 1339-ben öt dénármárkáért vett meg két nemes jobbágy egy birtokrészt. Berényhida településen 24 nehézsúlyú dénármárka (melynek márkája 10 pensa) értékben vettek meg két darabban fekvő szőlőbirtokot egyházi nemesektől. Minden bizonnyal értékes szőlőről van szó. János fia János Kezeu- i nemes az egyházi szolgálatba összesen 45,5 hold szántófölddel 14 helyen szétszórva, Mátyás fia Miklós egyházi nemes jobbágy dél felől szomszédos telkével Vrbeel falujában a hozzá tartozó kerttel, egy falcustrumnyi réttel és minden egyéb tartozékával, valamint a püspök Vrbeel-i püspöki nemes jobbágyok erdőjében lévő öt falcustrumnyi réttel lép be a nemes jobbágyok soraiba. Ez viszont már tekintélyes birtokmennyiségnek számított.
A birtoklással kapcsolatban szólnunk kell a nemes jobbágyi kötelékbe belépők által kikötött kilépési biztosítékról is. Lényege, hogy a nemes jobbágyokhoz csatlakozó, többnyire országos nemesi származású belépők kilépési garanciát szereznek arra az esetre, ha püspökség nem tartja be a belépési szerződésben foglalt feltételeket. A szepezdi rokonság státuszperének végét lezáró okmány tartalmazza annak az 1243. június 27. napjára datálható oklevélnek a tartalmát, amelyben szintén megtalálható az említett formula, így megállapíthatjuk, hogy a püspökség területén először, szintén országos nemesi származású belépők esetében találkozunk kilépési garanciával. Néhol még azt is külön kikötik, hogy a belépők az általuk létesített építményeket is magukkal viheti. Felemelt egyházi szolgáló népek esetében a kilépési biztosíték jelenlétével nem találkozunk, ez a tény is differenciálttá teszi a nemes jobbágyságot. Ennek okait abban kell látnunk, hogy az egyházi eredetű népeket nem akarta elveszteni az adott intézmény, és ennek még az esélyét sem kívánta megadni. Másfelől az említésre került népelemek esetében az egyházi birtokon élők közötti társadalmi emelkedés sem tette volna logikussá a kilépést az egyházi nemes szolgálat alól. Egyébként a 14. század folyamán jelentkező mozgalmat, melynek célja a nemes jobbágyok egyházi szolgálat alól való megszabadulása volt, leginkább előkelő nemesi származású nemes jobbágyok vezették a veszprémi egyházmegye területén is, pont a kilépési garancia kitételére támaszkodva.
Leszögezhetjük, hogy a veszprémi püspökség birtokain élő nemes jobbágyok között vagyoni és a birtoklási jog tekintetében is tapasztalható különbséggel kell számolnunk. Birtokaik fölött csak korlátozottan rendelkezhettek.
Státusz- és birtokperek
A veszprémi püspöki tartományban több, nemes jobbágyokat is érintő státuszper folyt le a XIV. század folyamán. A szepezdi rokonság majd egy évszázadon át tartó pereskedését Bolla Ilona dolgozta fel nagy hatású tanulmányban. Nem haszontalan röviden összefoglalni a szepezdiek és püspök közötti viszálykodás történetét. Még 1243-ban négy szepezdi országos nemes birtokával együtt kérte felvételét a püspöki nemes jobbágyok közé. Az oklevélben a csatlakozott nemesek leszögezték, hogy a jövőben ők vagy leszármazottjaik abban az esetben, ha ki akarnak lépni a nemes jobbágyok közül, ezt minden ellentmondás nélkül megtehessék, és újra az országos nemesek közé térhessenek vissza. Később egyikük, Kázmér 1299 során, püspöki jóváhagyással vejére hagyta birtokát. A püspök azt a feltételt kötötte ki, hogy az örökös férj viselje a jobbágyi terheket a továbbiakban is, aki így szintén nemes jobbágy lett. A döntés azonban a rokonság tiltakozását váltotta ki. Ahogy Bolla Ilona már észrevette, a rokonság ellenállása megfelelt az országos nemesség öröklési rendjéhez való ragaszkodásnak, tehát a nemesi joghoz ragaszkodtak egyházi nemes jobbágyként is. 1332-ben a hiteleshelyi és királyi ember megállapította, hogy a rokonság az országos nemesek soraiba tartozik. Azonban ennek ellenére is kénytelenek voltak elismerni egyházi nemes jobbágyságukat és beletörődni sorsukba. Egy évvel később egy másik leszármazott nyilvánította magát országos nemesnek.. 1335-ben a Tapolcán tartott nádori gyűlésen a rokonság egyik tagja, Bede ismét előhozta országos nemességük ügyét. A nádori ítéletlevél a korábbi, 1243-as oklevélre hivatkozva elmarasztalta Bedét, a püspökség hadakozó jobbágyai közül valónak mondtak ki, és visszaadta a püspöknek „conditionarius” szolgálatra”. A küzdelem 1385 folyamán vett új lendületet. Ekkor még élt a rokonságban nemességük tudata. A pert leányai nevében az özvegy Erzsébet nemes asszony vitte tovább. A püspökség a kérdés újbóli felvetésére erőszakkal reagált: a püspökség emberei, akik között nemes jobbágyok is voltak, házára törtek, súlyos károkat okoztak és a birtokra vonatkozó okleveleket elvitték. Erzsébet nemes asszonynak 1391-ben sikerült Mária királynő révén leányait fiúsítani és a pert folytatta, egy szintén a rokonságból származó másik özvegyasszony segítségével. Az ügy 1392-ben, Demeter országbíró ítéletlevelével zárult le. Az országbíró elé az ügyet az özvegyek vitték. A per során a belépést tartalmazó diplomát a püspök tudta felmutatni, mivel az 1386-os támadás után az nála volt. A pert végül az özvegy és lányai javára döntötték el, az alapján, hogy a négy nemes jobbágynak állt országos nemes az 1243-as oklevélben kikötötte a kilépés lehetőségét és a visszatérés lehetőségét a nemesek közé. Tehát bármikor jogukban áll kilépni az egyházi nemesség kötelékéből. A hosszas pereskedés tehát sikerrel koronázta a szepezdiek törekvését. A Bolla által feldolgozott per története valóban jellemző képet rajzol a püspökség merev hozzáállásáról, nemeseihez való minden áron ragaszkodásáról, valamint az egyházi szolgálatba belépett országos nemesek helyzetével kapcsolatban is. Úgy véljük azonban, hogy a szepezdi eset mellett a kor többi püspöki nemes jobbágyokkal kapcsolatos státusz – és birtokperét is érdemes figyelembe vennünk, hogy valós és általánosan jellemző képet kaphassunk mind a nemes jobbágyok, mind a püspökség lehetőségeiről és motivációiról.
Balázs és fia Miklós esete
Az 1341-es év során a zalavári monostor apátja, György mester örsi prépostot, veszprémi kanonokot, valamint féltestvéreit: Balázst és Mihály a monostor harcoló nemes jobbágyainak (in numerum nobilium iobagionum ecclesie nostre exercituantium) sorába felvette és a veszprémi püspökség Nyrad nevű birtoka mellett fekvő Budun birtok felét adja nekik, tartozékaikkal együtt, a szolgálat teljesítése fejében. A szolgálatok felsorolását tekintve igen értékes forrással van dolgunk: évente egy alkalommal el kell kísérnie egyiküknek az apátot az esztergomi zsinatra vagy más útjára – a lovas szolgálatot hét bécsi széles dénárpensán megválthatták -, Budun birtokon kápolnát kell építeniük és jobbágyokat telepíteni, ha az apát kiszáll a birtokra tized- vagy tizenketted magával meg kell vendégelnie, valamint az apát a királyi táborba vonulásakor hadjárat alkalmával, egyiküknek el kell kísérnie az apátot mint a többi harcolni köteles jobbágy. Ezen szolgálatok sokkal inkább jellemzőek az apátságok hadakozó jobbágyainak állapotára. Érdekes, hogy a szöveg szerint a prépost rokonai és a prépost is nemes jobbágyai lesznek a zalai monostornak. Azon, hogy György prépost mentesül a hadjáratban való részvétel szolgálata alól nincs semmi rendkívüli, már csak magas pozícióját, valamint esetleges magas korát – 1348-ban, mint néhai prépostról hallunk – tekintetbe véve sem. Néhány évvel ezután, 1348-ban már arról hallunk, hogy a veszprémi püspökség Zala vármegyei Naztre nevű birtokát és a Beren-i püspöki birtok határai között lévő egykor Középmalomnak nevezett birtokot tartozékaival Pál fiainak: Balázsnak és Mihálynak, a néhai György prépost testvéreinek adja cserébe a szintén Zala vármegyei Bodon birtokért, amelyet nemes jobbágyi szolgálatuk fejében kaptak meg, János veszprémi püspök a káptalan beleegyezésével. A püspök még azt a kitételt is vállalta, hogy a zalavári apátnak fizetendő évi egy nehézsúlyú márka censust magára vállalja. János püspököt valószínűséggel nagyban motiválhatta az a tény is, hogy a birtok mellett püspöki területek helyezkedett el, s ezért megszerzése egy kisebb birtokkoncentrációt vonhatott maga után. Még ugyanebben az évben tudjuk meg, hogy István veszprémi őrkanonok elmondása alapján a káptalan beleegyezése és engedélye nélkül történt meg az említett birtokcsere, annak ellenére, hogy a szerződésen megtalálható annak pecsétje. Ezt azzal magyarázza, hogy a káptalan pecsétjét a püspök két évig tartó gyűlölködése és az üldöztetés félelme miatt, tehát kényszer hatására adta a szerződésre. Mivel az ügylet István őrkanonok szerint az egyházra nézve előnytelen, ezért a püspököt a cserétől, Balázst pedig az új birtok elfoglalásától tiltotta el. A veszprémi káptalan beleegyezésére a püspökséggel Naztre településen való közös birtoklása miatt volt mindenképpen szükségszerű. A két 1348-ban íródott oklevél egyébiránt nem említi meg György mester testvéreinek státuszát.
Az ügy egy évtizedet követően lángolt fel újra. A fehérvári káptalan előtt László püspök előadta azon vádjait, mely szerint János – neki közvetlen elődje – püspök önhatalmúlag cserélte el a káptalannal közös tulajdonban lévő Naztre birtokot. László püspök is megemlíti, hogy a csere után az egyház egy jóval értéktelenebb területet kapott kézhez. Kiemeli azt a tényt is, hogy cserélni csak előnyös esetben szokás, és Balázst eltiltja Naztre birtoklásától, a csereszerződést pedig érvénytelennek nyilvánítja. Ráadásul Balázst sem tartotta megfelelő cserepartnernek, mivel véleménye szerint Bodun nem volt a tulajdona, hanem azt csak bérelte a zalai monostortól. Tehát a birtoklás módját és ebből következően a státuszukat is megkérdőjelezte László püspök. Amint György prépost testvéreinek 1341. évi oklevele is mutatja, nemes jobbágyi jogon és szolgáltatások terhe mellett bírták a földet, amellyel csak rendkívül korlátozott módon rendelkezhettek. Birtokcserében nemes jobbágyok is vehetett részt. Ehhez szükséges volt azon intézmény hozzájárulása, amelynek szolgáltak. A zalavári apátság hozzájárulásáról a kérdéses csere tekintetében itt nem hallunk. Census fizetése pedig nem azonos a bérléssel, ne feledjük el, hogy a veszprémi püspökség nemes jobbágyai között is találkozunk a jelenséggel.
Az ügy csúcspontja az 1369-es év volt. A püspöki kísérletek a csere érvénytelenítésére eddig nem jártak sikerrel. 1369. január 27-én a fehérvári keresztes konvent jelentette I. Lajos királynak, hogy parancsára január 25-én kézbesítette azt a parancslevelet, mely Balázs és fia Miklós számára írtak. A parancslevél szerint Balázs és fia Miklós a veszprémi püspök jobbágyai (!) emberemlékezetet meghaladó idő óta, akik Naztre-i nemeseknek mondták magukat és úgy is viselkedtek, urukat elhagyták, ezért a fölöttük gyakorolt királyi védnökségről is lemondtak (tutelam et protectionem suam regalem… resignasset). Egyértelműen látszik Balázs és fia kapcsán az önkényes társadalmi emelkedésre való törekvés, közismert lehetett és a király szeme előtt sem maradhatott titokban. György mester rokonainál az eredetet tekintve az előkelő, esetleg nemesi származás nem zárható ki. Az, hogy ennek az emléke tovább élhetett, nem meglepő, hiszen a szepezdiek esetében is tapasztalhattuk. Viszont kilépési garanciával a szerződésben nem találkozunk. Közben a püspökséggel folytatott perük is tovább haladt még a tél folyamán. Bebek István országbíró 1369. február 16-án arra utasította Balázs fia Miklóst, hogy mutassa be március 14-én azt a diplomát, mellyel állítása szerint jogosan, oklevéllel biztosítva telepedett le a Naztre-i birtokon (in possessione Noztre…vigore instrumentali resedissent). Itt már reagál a vádakra Balázs fia Miklós. Még ezen is túllépve a hatalmaskodás eszközét is felhasználta: a fehérvári káptalan jelentése szerint még január 26-án Balázs fia Miklós Nagy Páltól, a püspök Naztre-i jobbágyától négy ökröt, négy méhcsaládot (apes), egy sertést, egy szekeret és ingóságokat. Később, február 26-án három ökröt és öt sertést vitt el a püspök egy másik Naztre-i jobbágyától, név szerint Bálinttól, május 23. napján pedig ugyanott, egy Mauritius nevű püspöki jobbágyot és rokonát, egy árva leányt, öt szarvasmarha elvételével károsította meg. A pusztítás mértékét jelzi, hogy a hatalmaskodás után a 15 jobbágycsaládból négy maradt csak helyén, a többiek pedig elmenekültek. A fehérvári káptalan itt is a veszprémi egyház Naztre-i harcoló jobbágyának nevezi Miklóst (iobagio exercitualis), aki hamis módon (falso) tartja magát nemesnek. Merész cselekedeteivel mintegy jelezte Miklós, hogy semmi esetre sem kíván visszatérni az egyházi szolgálat alá. A püspök sem maradt sokáig adósa: június 1-én, amikor Balázs fia Miklós éppen Visegrádon tartózkodott a per miatt, kihasználta az alkalmat és jobbágyai Miklóstól négy ökröt hajtottak el, valamint Mauritius jobbágyot visszatelepítették az egyház egy másik, fajszi birtokára. A hatalmaskodások után 1369. év augusztus elsején végre döntés született: Szécsi Miklós országbíró utasította a fehérvári káptalant, hogy küldje ki egy emberét, kíséretében egy királyi emberrel, a szomszédok és a határos birtokosok jelenlétében szeptember 3-án iktassa be a püspököt Nazte, míg Miklóst Bodun birtokába, a püspöki földön létesített szőlőt pedig becsültessen fel, mivel azt még Miklós létesítette. Tehát a döntés az eredeti állapotot állította helyre. Szeptember 3-án minden ellentmondás nélkül sikerült a peres feleket beiktatni birtokaikba, a szőlő értékét pedig három nehézsúlyú márkában adták meg (in tribus marcis gravis ponderis). A pereskedésre pontot végleg Szécsi Miklós országbíró 1370. február 5-én kelt ítélete tett. Az ítéletlevél összefoglalja az ügyet. Szerepeltek benne mind a püspökség, mind Balázs és fia Miklós által felhozott oklevelek. A püspökség fő érve az egész pereskedés során az volt, hogy nem a saját, hanem a – valóban – zalavári monostori földet bocsátották cserébe az egyháznak, amely e miatt kárt szenvedett. Az 1348-as csereügyletet semmisnek nyilvánították. Azt a két házat, amelyet Miklós és atyja épített, eladhatja Miklós vagy el is szállíthatja azokat. A szőlő kérdése is rendeződött: a Miklós által Naztre-n létesített szőlőt később a megállapított áron eladhatta a püspöknek. A szőlő borát az 1369-es évben még Miklós fogja megkapni. A hosszú per után végeredményben az egyháznak sikerült célját elérnie. Természetesen sokkal nagyobb siker lett volna, ha sikerül a nemes jobbágyi kötelékben tartani Miklóst, így az egyház alá tartozott volna mindkét birtok.
A zalavári monostor volt nemes jobbágyainak státuszának kérdése mindvégig a birtokcsere meg nem történté tétele körül forgott. Ha sikerült volna bizonyítani minden kétséget kizáróan a püspökségnek, hogy saját nemes jobbágyairól van szó, nyugodtan semmissé tehette volna a cserét. Ugyanis, ha érdekei úgy kívánták, akár tetszés szerint el is mozdíthatta birtokukról nemes jobbágyait. Státusz tekintetében a püspökség a birtokcsere napjától fogva egyházi nemes jobbágyként tekintettek Balázsra és fiára is. Az ügyet lezáró ítéletlevél szerint Miklós azzal védekezett, hogy nem a saját, hanem az egyház hibájából nem teljesítette felé a köteles szolgálatot, mivel az nem fizette meg a csereszerződésben megállapított censust a zalavári apátnak a belépést követő éven kívül, így azt is nekik kellett megfizetni. Tehát mindkét fél önkényesen viselkedett. Balázs és fia Miklós kivonták magukat az egyház szolgálatából, az erre törekvő akarat tökéletesen jellemző a 14. században tapasztalt folyamatokra. Mivel státuszukról nem született döntés, nem helyezték vissza őket az egyház szolgálatába, ezért e tekintetben küzdelmüket akár sikeresnek is nevezhetjük. Valószínűleg nemesként él tovább Miklós Bodun-i birtokán. A veszprémi püspökség tekintetében pedig le kell szögeznünk, hogy még a szepezdiek esetében sem tapasztalható lépéssel álltak elő, mégpedig az önkényes státuszváltással. A csereszerződés megkötése még nem garantálta, hogy Balázs és fia a jövőben nemes jobbágyai lesznek a veszprémi püspökségnek. Ezt a fegyvert vetették be annak érdekében, hogy semmissé tegyenek egy, az egyházra káros csereügyletet. Balázs és fia nemes jobbágyságának vádja később meg is szilárdult és a per során a vélt státuszhoz mereven ragaszkodott a veszprémi püspökség.
Sámson fia István és birtokának esete
Említést érdemel Sámson fia István esete. Sámson fia István és György a veszprémi püspök nemes jobbágyai egy 1339. június 19-én kelt diploma lejegyzése szerint öt dénármárka értékben vették meg a Keyked-i László fia: Gergely nemes, a néhai Balázs fia: István Fired-i birtokaiból származó részbirtokát, amely annak idején hozomány és jegyajándék címén jutott az ő kezükre. Tehát ebben az esetben nemes jobbágyok vásárolnak birtokot egy nemestől. Sámson fia Istvánnal (itt már püspöki jobbágy megnevezéssel: iobagio episcopalis), 1343-ban is találkozunk, amikor is Ferenc, Mesko püspök veszprémi várnagya és curiájának bírája esküt ítélt meg a Fired-i Péter fia: János ellenében, az utóbbinak a szomszédságában levő telek ügyében. Fired-i Péter fia: János nem jelent meg a tárgyaláson, ezért a várnagy meg is büntette. Későbbiekben is előkerül Sámson fia István, amikor is János választott veszprémi püspök hozzájárult egyházának néhány Keek–i birtokrészének (particulas possessionarias) eladásához. Megtudjuk azt is, hogy Sámson fia István részére a területet már egy alkalommal felkínálta a püspök korábban. Később János veszprémi választott püspök bizonyította, hogy Boda fia György, János fia Mihály, Zeuke (dictus) Pál fia Lőrinc, Cheke fia Miklós, Damján fia Miklós, Bálint fia Miklós, Wendeg fia Mychias és Péter fia László a püspökség Keek-i nemes jobbágyai, szemben Sámson fia István ezzel ellentétes állításával. Az oklevél előadja, hogy Sámson fia István hat napot várt az említettekre, akik május első napján nem jelentek meg ítélőszéke előtt. János püspök bizonyította, hogy az említettek valóban a püspökség nemes jobbágyai, így Sámson fia István terve nem járt sikerrel. Annyi bizonyosan megállapítható Sámson fia Istvánnal kapcsolatban, hogy a nemes jobbágyok vagyonosabb – azon kevesek közé tartozott, aki vásárolni tudott birtokot – és valószínűleg előkelőbb és vagyonosabb részéhez tartozhatott, elegendő, ha csak bíráskodási jogára gondolunk.
Sámson fia István birtokának kérdése halálát követően bonyodalmakat okozott. I. Lajos király Demeter bíboros és esztergomi érsek közbenjárására az örökösök nélkül elhunyt Fired-i Sámson fia István Zala vármegyében fekvő részbirtokát új adomány címén Keek-i Orozlan fia Jánosnak adta. Itt még a Sámson fia István által 1339-ben vásárolt részbirtokról van szó. Az ügy érdekessége, hogy a királyi hatalom adományozza el a birtokot – még ha az esztergomi érsek tanácsára is teszi -, ugyanis a nemes jobbágy örökös nélküli halála után a részbirtok is a veszprémi püspökségre kellett volna, hogy visszaszálljon. A püspökség nem hagyta annyiban a dolgot, 1384-ben már a kérdéses részbirtokkal kapcsolatban perről van tudomásunk. Ekkor Garai Miklós nádor Benedek veszprémi püspök bejelentésére az örökös hátra hagyása nélkül elhunyt Fired-i Sámson fia István részbirtokával kapcsolatban folyó per során a püspök ügyvédje felhatalmazása nélkül alkalmazott okleveles bizonyítást (instrumenta exhibere assumpsisset). Garai Miklós nádor úgy határozott, hogy az országos szokás szerint az adott ügyvédi kijelentés visszavonása hat márka bírságpénzt von maga után (responsionem… procuratoris cum gravamine sex marcarum… de iure et iuxta regni consuetudinem… revocare posse). Itt egyet nem értés volt tapasztalható az ügyvéd és a püspök között. Később, még 1384-ben királyi jelenlét (specialis praesentia regia) bírósága előtt folyik már az ügy. Benedek veszprémi püspök ügyvédje kijelenti, hogy megbízóját okleveles alapon illeti meg a birtok (instrumentali vigore), és ezt az írást be is fogja majd mutatni. A kitűzött határnapon a püspök nem jelent meg, ezért Mária királynő 1384. újra megidézte, majd 1385. január 13.-ra halasztotta az ügy tárgyalását a felek kérésére. Ekkor már egy Gergely nevű ügyvéddel találkozunk a püspök oldalán. Nyilvánvalóan régi ügyvédje teljesítményével elégedetlen volt a püspök, így nem kell meglepődnünk menesztésén. Gergely ügyvéd a régi ügyvéd által tett kijelentéseket visszavonja, és kijelenti, hogy Sámson fia István, akinek részbirtokát Orozlan fia János a királytól kapta adományul, a veszprémi püspökség nemes jobbágya volt, örökös hátra hagyása nélküli halála után pedig a birtok vissza szállt volna az egyházra. Ennek fényében kijelentette, hogy a király azt nem adományozhatta volna el jogosan, mindezt pedig tanúvallatás útján kívánta volna bizonyítani. Ezért 1385. március 15.-ére halasztják a per további tárgyalását, hogy a tanúk vallomását tartalmazó okleveleket is az adott határidőre el tudják hozni. Az oklevelek bemutatásáról egy 1385. október 21-én kelt diploma tudósít. Orozlan fia János az 1385. március 15-i tárgyaláson már bemutatta I. Lajos királynak 1381. június 28-án kelt adománylevelét. A püspöki ügyvéd pedig később Lajos király 1359. április 8-i, a veszprémi káptalannak 1339. június 19-i, Ferencnek, Mesko püspök veszprémi várnagyának és curiája bírájának (iudex curie) 1343. szeptember 30-i és 1343. november 17-i, végül János veszprémi püspöknek szintén két, 1346 és 1351 közé keltezhető oklevelét mutatta be bizonyíték gyanánt. Ezen diplomák közül Orozlan fia János csak a királyi okleveleket fogadta el bizonyítékként, a többit – mint azt Kumorovitz L. Bernát is észrevette – magánokleveleknek minősítette. Gergely püspöki ügyvéd is lépett, és újabb köztudományvételt kért (communis inquisitio), amit már Orozlan fia János nem kívánt. Ezért az október 6-án lefolyt tárgyaláson a fehérvári káptalannak rendelték el, hogy a perelt birtokrész elhatárolását, nagyságát, valamint termékenységének megállapítását végezze el. A fehérvári káptalan jelentése szerint mikor ezt meg akarták tenni, a püspököt képviselő Péter veszprémi kanonok ellent mondott és a püspöki kézen lévő földet nem engedte felbecsülni, csak Sámson fia István halála után fennmaradt egész Keek-i birtok felbecsüléséhez járult hozzá. Erre reagálva Orozlan fia János ügyvédje: Zeulus-i Demeter fia Miklós is kijelentette, hogy a védence kezén lévő föld felbecsüléséhez csak abban az esetben járul hozzá, ha annak a püspök birtokában levő részét is felbecsülik, mire Péter mester veszprémi kanonok, püspöki ügyvéd azt felelte, hogy nagyobb biztonság okából és országos szokás szerint mind a két fél birtokában levő Sámson fia István-féle Fyred-i földeket szükséges felbecsültetni. Természetesen mindkét ügyvéd el akarta kerülni, hogy ügyfelét bármiféle sérelem, birtokveszteség érhesse. Az egyház is nyilvánvalóan ragaszkodott az őt megillető részhez. Megállapítható, hogy a püspökség itt is mereven ragaszkodott nemes jobbágyainak birtokához. Mint már többször is láthattuk nemes jobbágyai és azok birtokai fölött szinte korlátlan hatalommal rendelkezett, ebben csak néhány esetben a királyi akarat gátolhatta meg. A királyi akarattal – gondoljunk csak I. Lajos oklevelére – szemben a kompromisszumos megoldás után a kérdéses birtok felét sikerül csak visszaszerezniük.
Adózás
Az egyházi nemesek birtokai nem voltak feltétlenül adómentesek. A veszprémi püspökség területén végzett vizsgálódásaink is erre a megállapításra vezettek minket. Az első lényeges lépés a veszprémi egyházmegye területén 1276-ban történt, amikor is veszprémi káptalan népei számára olyan kiváltságot adott a királyi hatalom, mely megtiltotta a bárók és nemesek descensusát büntetés terhe mellett, amely 1000 márka pénzbírság vagy teljes vagyonelkobzást is jelenthetett. A döntést az utóbbi idők pusztításival indokolták. Az engedély indoklása teljesen érthető, elegendő, ha csak Csák nembeli Péter szintén 1276-os pusztításaira gondolunk Veszprém városában. A kiváltság tehát a káptalan nemes jobbágyaira is vonatkozott. Egyébként erőszakos descensusra akadt példa a korszakban, Leurente fia Tamás püspökségi és káptalani területeken egyaránt elkövette ezt a bűnt. A káptalan kérésére az oklevelet 1323 folyamán Károly Róbert megerősítette. Az 1254-es fehérvári egyház privilégiumának mintájára készült az oklevél, és ott is találkozunk a szállásadási kötelezettség eltiltásával.
Amikor 1307-ben Abram faluból származó Máté fia Máté a veszprémi egyház nemes jobbágyai közé emeltetett, új státuszával évenkénti termény- és bortized adásának kötelezettségét is magára vállalta. Lehetséges, hogy korábban mentes volt az előbbi szolgáltatás alól és régi státuszában ez a szolgáltatás még nem szerepelt.
1343-ban már arról olvasunk, hogy Tywan fiai: Pált és Jánost, Dyzl-i nemesek, miután a nemes jobbágyok kötelekébe kerültek, mentesítik a collecta szolgáltatása alól: élelmet sem kell szolgáltatniuk általános királyi mozgósítás esetén sem, ahogy a veszprémi egyház szokása szerint külön adózni szokás (nulo debito, nullaque collecta, que ratione exercituationis… iuxta… ecclesie nostre approbatam consuetudinem tempore generalis exercitus regii imponitur). Jelen esetben egy a veszprémi egyház területén általánosnak látszó adó alól kapnak felmentést az oklevél szereplői. Ezek szerint pénzzel váltották meg a katonai szolgálatot a nemes jobbágyok is, azonban a fent említett szolgáltatás fizetése alól is lehetséges volt mentesülni, mint a fent említett eset is mutatta. Az adatra már Holub József is felfigyelt. A 14. században az egyházi nemesek kapcsán több alkalommal is találkozunk a katonai szolgálat pénzzel történő megváltásával, amely sorba az említett veszprémi eset is illeszkedik. Az 1318-as évben a győri püspökség nemes jobbágyai évi két részletben 2 márka fizetése (Szent György napja: április 24. Szent Mihály Arkangyal ünnepe: szeptember 29.) fejében váltják meg a katonai szolgálat terheit. Később, 1338-ban arról értesülünk, hogy a győri püspökség nemes jobbágyai bár kötelesek részt venni a hadjáratokban, de ezt a kötelezettséget akár meg is válthatják szintén évi két részletben két márka befizetésével. Holub József a győri püspöki nemesek kapcsán 1358-ból közöl adatot a katonai jellegű szolgálat lehetséges megváltásáról. A zalai monostor bizonyos nemes jobbágyai 1341-ben hét bécsi széles dénárpensa fejében (septem pensas denariorum latorum Viennensium) az apát lovas kíséretének szolgálatát válthatják meg, de a megfogalmazásból arra is következtethetünk, hogy az a katonai szolgálatra is érvényes lehetett (ratione exercituationis antedicte). A szekszárdi apátság nemes jobbágyai hadi adó címén 1382-ban 100 forintot fizetnek. A pannonhalmi apátság füssi prediálisai 1383 során három márkát kötelesek fizetni abban az esetben, ha nem állítanak ki hadjárat alkalmával egy tegzes, vagyis könnyűlovas harcost. Tisztán látható, hogy az egyházi nemesek a 14. században már megválthatják pénzen hadakozó jellegű szolgálatukat. Ez a körülmény arra is enged következtetni, hogy királyi hatalom – ahogy valószínűleg az egyházi földesúri is – sokkal inkább tartott igényt adójukra, mely összeg megfelelő felszerelésű, ekkoriban már leginkább zsoldos harcosok kiállításának lehetőségét adta meg, mintsem számított volna a kétes harcértékű nemes jobbágyok katonai szolgálatára, fegyveres jelenlétére a királyi hadjáratok során. Azon folyamat leírásában, mely az egyházi nemesek katonai szolgálatának értékvesztését és időleges megszűnését jelentette, Borosy András példáját követve a demilitarizáció kifejezéssel illethetjük. A veszprémi püspöki nemeseknél is tapasztalható ez a folyamat, melyre az említett adónemen kívül az a tényező is utal, hogy a forrásanyagban a 14. század második felében eltűnik a hadakozó jelző – amely azelőtt szolgálatuk jellegét is mintegy jelölte – a megnevezésük mellől. Az úgynevezett demilitarizálódás okait a már előbb említett királyi és főpapi akaraton kívül a hadszervezeten belül bekövetkezett változások is adhatták, mint például a zsoldosság hazai megjelenése és nagyobb arányú elterjedése a 14. század során. Mindezek mellett nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az egyházi nemesek esetében jelentkezik a 14. század folyamán az egyházi szolgálatból való szabadulás akarata is – erről tanúskodnak a század státuszperei is többek közöt-, és ezzel együtt a társadalmi emelkedés vágya is tetten érhető jelenségnek nevezhető. Mindezek mellett a katonai szolgálat ellátását sok esetben nehezítette, hogy – mint láthattuk többször is – a birtokot adó is terhelhette, valamint nem csak a hadakozás servitium-át kellett az egyházi nemesnek teljesítenie.
1362-ben -ban a lucrum camarae (kamarahaszna) alól kapnak felmentést a veszprémi egyház nemes jobbágyai. Nagy Lajos király által kiadott, 1362. június 30.-án kelt diploma mentességet adott a veszprémi egyház nemes jobbágyainak a lucrum camarae alól, amelyet a veszprémi káptalan részére írt át a fehérvári káptalan iménti, ránk maradt oklevelünkben,1362. július 9-én. Ezen körülményeket figyelembe véve a püspöki nemes jobbágyokra is érvényesnek kell, hogy tartsuk az említett felmentést. A 14. század folyamán az adónem alól az esztergomi érsekség nemes jobbágyai is mentességet kapnak.
1385 folyamán a püspöki nemes jobbágyok közé belépő Kezeu-i volt országos nemesek mentességet kapnak a census és a collecta fizetése alól. Az esztergomi érseki nemes jobbágyok már a 13. század folyamán mentesültek az említett két adófajta fizetése alól és más szolgálatokra sincsenek kötelezve. A garamszentbenedeki apátság esetében például még 1400-ban is találkozunk collecta szolgáltatásával.
Leszögezhetjük, az egyházi nemesség birtokainak teljes adómentessége felé vezető úton a 14. század lényeges eredményeket hozott. Az adómentesség a magyar középkor végére vált csak általánossá az egyházi nemesek birtokain. A regionális jellegű vizsgálataink arra mutattak rá, hogy csak bizonyos adónemek alól kapott mentességet a nemes jobbágyok egy meghatározott része. A legtöbb esetben nemesi származású belépők kapnak ilyen felmentést, nagy valószínűséggel azért, hogy a nemes jobbágyok közé való belépést tegyék vonzóbbá. Úgy látszik tehát, hogy olykor a – természetesen a birtokaikkal együtt belépő – nemesek adózási kedvezményekhez is jutottak, amely kedvezmények később lesznek csak a nemes jobbágyság egésze számára elérhetőek. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy általános érvényű felmentéssel csak a szállásadó és a kamarahaszna esetében találkozunk, és mind a kétszer a királyi hatalom felől érkezett a kiváltság. A veszprémi püspökség esetében nem tapasztalható olyan általános adómentességre törekvés az egyház felől, mint például az esztergomi érsekség területén tapasztalható volt.
Bíráskodás
Az egyházak bíráskodási önállósága felé vezető úton fontos pont volt, amikor 1231-ben kimondták, hogy az ispánok nem ítélkezhetnek az egyházi falvak fölött, 1290 folyamán ezt újból kimondták, azzal kiegészítve, hogy az érsekek, püspökök és a kiváltságos helyzetű egyházak népei fölött csak a király mondhat ítéletet. A következő lépés azt volt, hogy az egyházak megszerezték a népeik feletti bírói hatalmat. A magyarországi egyházi intézmények közül bíráskodási kiváltságot, mentességet a királyi bíráskodás alól (immunitas) először az esztergomi érsekség kapott, törvénykezési immunitas-t már 1232 során elérte. Az esztergomi egyház népeit, kondicionáriusait és nemeseit (az 1262. évre datálható privilégium lehetővé tette nemesek számára is, hogy birtokaikat az egyházra hagyhassák, valamint hogy belépjenek az egyházi nemes jobbágyok kötelékébe is) felmentik a királyi udvarbíró, az ország nádora, a megyésispánok bíráskodása alól. Az egyházi népek felett a bíráskodás feladatát ezentúl az érsekség megbízott nádora, udvarbírája vagy ispánja fogja ellátni. A veszprémi káptalan már 1276 folyamán kap bíráskodási kiváltságot IV. László királytól. A királyi hatalom a privilégium kiadásának okaként azokat a pusztításokat jelölte meg, melyeket a veszprémi káptalan a közelmúltban elszenvedett. A kiváltságlevél kimondja, hogy a veszprémi egyház Veszprém, Zala, Somogy, Tolna és egyéb vármegyékben lakó jobbágyai, valamint minden más státusz alatt élő népei csak a Veszpém városi vicecomes, a veszprémi prépost vagy dékán, vagy ezek távollétében a kanonokok közül a káptalan által kirendelt személy előtt lehet csak pert indítani. Természetesen, mint az előző esetben is, a káptalani nemes jobbágyokra is vonatkozik a privilégium. Az oklevél az 1254-es, fehérvári egyház számára készített bíráskodási privilégiumra hivatkozik, és ennek mintájára is készült. A veszprémi püspökség bíráskodási kiváltságát 1324-re datálhatjuk, ugyancsak okként az elmúlt ínséges időszak pusztításait figyelembe véve, valamint Herricus püspök és királynéi kancellár eredményes szolgálatai miatt. A diploma szól arról is, hogy a püspökség már Károly Róbert uralma előtt kapott ilyen tartamú privilégiumot. A bíráskodási kiváltság a püspökség minden vazallusát, hadakozó jobbágyát, vendégjobbágyait (hospes-eit), kondícionáriusait valamint minden egyéb egyházához szolgáló népét (universos et singulos vasallos, iobagiones tam exercituales, quam hospites seu populares homines, servos conditionarios et alios quoslibet ad ipsam ecclesiam pertinentes) kiveszi az országos bírák joghatósága alól, utódaikra és örököseikre is vonatkozóan. Ezentúl peres ügyeikben a püspök és annak megbízott officiálisa lesz a bírájuk (coram episcopo Wesprimiensi et officiali suo seu iudice per ipsum deputato). Olyan kitétellel, hogy a püspök is a királyi jelenlét bírósága elé idézhető abban az esetben, ha a jogszolgáltatást megtagadná, vagy igazságtalanság gyanújába keveredne (tunc episcopus ad regiam presentiam cum eadem causa possit legitime evocari). Tehát lehetővé vált a püspök felelősségre vonása is. Talán ez a kitétel volt az, amelyik lehetővé tette, hogy a perek során a király vagy a nádor döntsön egy ügyben, mely az egyházi szolgáló és a püspök között zajlott. Később, 1334-ben mindkét előbb említett privilégiumot megerősítette Drugeth Vilmos nádor, és ismét megerősíti azon tartalmukat, mely szerint a két intézmény alá tartozó szabad serviensek, harcoló jobbágyok és más népeik is (servientes liberos seu exercituantes iobagiones et populos ad episcopum, prepositum et capitulum… pertinentes) mentesek a nádor, valamint helyetteseinek bíráskodása alól.
A nemes jobbágyok számára az első lépés a jogszolgáltatásban az volt, amikor a püspöki officiálisok bíráskodása alól vették ki őket. Az 1327. év folyamán egy a nemesi jobbágyi kötelékhez csatlakozó nemest arról biztosítanak, hogy kiveszik a püspöki officiálisok bíráskodása alól (heredumque successores nullus officialium nostrorum; vel successorum nostrorum officiales). Borosy András az adat alapján ismételten általános érvényű megállapításokat tett. Későbbiekben, 1385 folyamán ismét egy hasonló esemény tárul elénk: szintén egy a kötelékhez csatlakozó nemes kap felmentést a püspökség sümegi várnagyainak és officiálisainak joghatósága alól, a mindenkori püspök ítélkezik peres ügyeikben. Utóbbi adat, szemben idézett Borosy András állításával, azt támasztja alá, hogy a veszprémi püspökség részéről ebben az időszakban nem volt általános az officiálisok bíráskodása alól való felmentése a nemes jobbágyságnak. Később, 1385-ben felesleges lett volna a felmentés, ha már egy általánosan elterjedt szokásról lenne szó. Itt inkább arra gondolhatunk, hogy a veszprémi püspökség kedvezőbb belépési feltételekkel akarta vonzóvá tenni az egyházi nemes szolgálatot az értékes, birtokkal csatlakozó nemesek számára. A belépők számára természetesen kedvező volt az a helyzet, hogy nemes jobbágyi szolgálatuk megkezdésekor már az officiálisok nem ítélkezhettek felettük. Mindezekből az következik, hogy az officiálisok joghatósága a 14. század során a nemes jobbágyok felett még érvényben volt, bár akadtak olyan előkelő származású nemes jobbágyok, akik sikeresen elkerülték. Érdekesnek mondható, hogy officiális bíráskodás jelenlétével csak egy esetben találkozunk. Sámson fia István püspöki nemes jobbágy azzal vádolt meg néhány személyt, hogy ők nem a püspökség nemes jobbágyai. Sámson fia István ítélőszéke előtt hat napig nem jelentek meg a vádlottak, hanem a püspökhöz fordultak. János veszprémi püspök viszont bizonyította, hogy a vádlott személyek az egyház valódi nemes jobbágyai. Mivel Sámson fia István ítélőszékkel rendelkezik, és nem látszik, hogy területi jogkörrel bíró tisztségviselőnek (comes terrestris, comes curialis), ezért csakis az officiális bíráskodás jelenlétét tudjuk itt valószínűsíteni. Mint láthattuk, a vádlottak egy magasabb jogszolgáltatási fórumon keresték igazukat – ezt sikerrel is tették -, és Sámson fia István ítélőszéke előtt meg sem jelentek, ami annak – tehát ezzel párhuzamban az officiális bíráskodásnak is talán – tekintélyét is jelezheti. Lényeges, hogy ebben az esetben találkozunk először forrásanyagunkban azzal az eshetőséggel, hogy egy Ahogy a veszprémi püspökség területén, úgy más intézményben is találkozunk a nemes jobbágyság azon akaratával a XIV. század folyamán, mely szerint officiálisaik bíráskodása alól akarnak megszabadulni. Törekvésük sikerrel járt, a következő évszázadokban már nem találkozunk az officiálisok ítélkezés jelenlétével a nemes jobbágyok felett.
A veszprémi püspökség nemes jobbágyainak a püspök által kinevezett területi ispánjával (comes terrestris nobilium iobagionum episcopalium) 1347-ben találkozunk először. A tisztséget a püspökség sümegi várnagya látta el. Bíráskodásáról 1385-ből van adatunk, akkor az előbb említett, az egyháznemesi szolgálatba belépő személy kapott felmentést a comes terrestris joghatósága alól. A területi ispán jelen esetben nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy hatásköre csak egy bizonyos területen élő nemes jobbágyokra korlátozódott, jogköre valószínűleg nem terjedt ki a veszprémi püspökség összes nemes jobbágyára. Tehát korlátozott jogkörrel rendelkező tisztségviselővel van itt dolgunk. Nem egyedi jelenségről van szó, más intézmények is állítottak nemes jobbágyaik élére, bíráskodási jogkörrel is bíró tisztségviselőket: az esztergomi érsek nemes jobbágyainak nádora (palatinus) van, a pécsi püspökség egyházi nemeseinek területi ispánjáról (terrestris comes) is tudunk, a kalocsai érsekség sárközi nemes jobbágyainak ispánjáról is van tudomásunk. A veszprémi káptalan területi ispánjáról is van tudomásunk.
A veszprémi püspökség nemes jobbágyainak közgyűléseiről (generalis congregatio) is van tudomásunk. Az eddigi első ismert nemes jobbágyi közgyűlés szintén az esztergomi érsekséghez köthető: 1255-ben IV. Béla király hívott össze gyűlést számukra Vácott, hogy az érsek panaszára bizonyos vadkerti hadakozó jobbágyok ügyét megtárgyalják, akik országos nemesek akartak lenni, ezért az egyházi szolgálatba való visszatérésre szólítják fel őket. Itt az országos nemesek nagyobb szabadságát megirigylő egyházi hadakozó jobbágyok esete kerül terítékre, a végeredmény is bizonyítja, hogy mennyire nehéz volt szabadulni az egyházi szolgálat alól. A veszprémi püspöki tartományban először 1331-ben, Nowa faluban tartott nemes jobbágyi közgyűlésről van tudomásunk. Az 1331-ben tartott közgyűlés érdekessége, hogy az ítélkezésre volt hivatott a püspök és a hatalmaskodással vádolt Saul fia Salamon a veszprémi püspökség nemes jobbágya közötti peres ügyben! A közgyűlés tekintélyét emelte, hogy Henrik püspök meghívására András vasvári prépost is részt vett rajta tanúként, valamint országos nemesek is jelen voltak, akik önként jelentek meg. A közgyűlésnek nem mindennapi vége szakadt: Salamon nem ismerte el a bíróságot és el is hagyta azt az ítélethozatal előtt. 1343-ban már arról hallunk, hogy a nemes jobbágyi kötelékbe belépő személynek a többi nemes jobbággyal együtt alkalmas időben meg kell jelennie a generalis congregatio-n. Amint láthattunk a nemes jobbágyi közgyűlések peres ügyek fórumai is voltak, akár ítélkezési jogkörrel is bírhattak. Meg kell állapítanunk a fent leírtak alapján, hogy nem spontán, nemes jobbágyi akaratra jöttek létre, hanem külső tényezők hatására. Az egyházi nemesek bíráskodási önállóságának létrejöttében fontos lépcsőfoknak tekinthetők ezek a gyűlések. Ez a folyamat majd az egyházi nemesi székek kifejlődésében jut majd el a csúcspontjára. Az egyházi nemesi székek leginkább csak a koraújkor időszakára bontakoznak ki teljes egészében. Az esztergomi érseki nemesek Vajka, Verebély, Érseklél, Garamszentgyörgy, a győri püspöki nemesek Tapolcafő és Vecse, a győri káptalani nemesek Bácsa, míg a szekszárdi apátság nemesei Fajsz településen hozták létre székeiket. A veszprémi püspökség területén hasonló nemesi szék nem mutatható ki.
Találkozunk olyan esettel is, ahol püspöki nemesek egy birtokper során, mint ülnökök vesznek részt (nobilibus ecclesie nobiscum insedentibus) a sümegi várnagy és területi ispán (comes terrestris) oldalán. Más esetben pedig a veszprémi püspök mellett tanúskodnak egy birtokperben.
A szakirodalom soraiban elterjedt a kérdéssel kapcsolatban azon nézet, mely szerint az egyházi nemesek szabadságát, tekintélyét jelentősen emelte a királyi serviens-ek, valamint az országos nemesek belépése. A megállapítással nagyjából egyet is érthetünk. A veszprémi püspökség esetében tapasztaltak viszont azt is megmutatják egyszersmind a számunkra, hogy ezt az emelkedést csak a többi nemes jobbágy állapotának figyelembevételével értékelhetjük. A püspöki officiálisok bíráskodása alóli kivétele – példának okáért – csak a belépőkre vonatkozott, általánosan elfogadottá értelemszerűen ezért csak a későbbiekben válhatott. A veszprémi püspökség nemes jobbágyainak esetében is azt láthatjuk, hogy bizonyos szabadság egyszeri megjelenése nem az egész réteget öleli át, és az adott szabadság megszerzése különböző időpontokban kellett, hogy megtörténjen. Az egyházi nemesség bíráskodási önállósodása is egy hosszú folyamat eredménye: először az intézmény szerzi meg népei fellett a bíráskodás jogát, majd a birtok vezető rétege, vagyis az egyházi nemesek fölé helyez az intézmény egy, leginkább regionálisnak tetsző hatáskörű, bíráskodási jogkörrel ellátott tisztségviselő személyt. Az officiálisok joghatósága alóli kivétele az első lépcsőjét, a nemesi közgyűlések megjelenése pedig már a jogi önállóság egyfajta valós szintjét jelentette, a csúcsot pedig természetesen a nemesi székek megalakulása jelezte.
Összegzés
Összegezve megállapíthatjuk, hogy a veszprémi püspökség nemes jobbágyai először leginkább az egyház kondicionárius népei közül kerültek ki. A 14. század folyamán már az egyházon kívülről érkezett önkéntes belépők vannak többségben, akik egyébként zömmel nemesi származásúak. A 14. század derekán folyamán a püspöki nemesek katonai szolgálata már jelentéktelennek tűnik, és adó (ratione exercituationis) formájában meg is váltották hadakozási kötelezettségüket. Az egyházi nemesek katonai szolgálatának háttérbe szorulása a veszprémi püspöki tartományban nem számít egyedülálló jelenségnek, nagyon hasonlatos folyamatról van szó az ország más egyházi intézményeiben tapasztaltakkal ekkoriban.
Birtoklás tekintetében korlátozott szabadsággal rendelkeztek a nemes jobbágyok: püspöki engedéllyel részt vehettek birtokcserében, birtok megvételében, illetve annak eladásában is. A belépő nemesek esetében találkozunk az egyházi szolgálatból való kilépés lehetőségének biztosításával is. A 14. századi státuszperek vizsgálata során azt tapasztaltuk, hogy a püspökség mereven és minden körülmények között ragaszkodott nemes jobbágyaihoz, és ezzel együtt azok birtokaihoz is. A veszprémi püspökség eszközök tekintetében sem válogatott: az önkényes státuszváltás és a fegyveres hatalmaskodás lehetőségét is felhasználta annak érdekében, hogy nemes jobbágyai esetleges elszakadásával járó birtokvesztést semmiképp se szenvedje el.
Az egyházi nemesek birtokainak adómentességének elérése is egy folyamat volt, mely intézményenként változó módon folyt le. Bizonyos adónemek alól felmentést vizsgált korszakunkban leginkább a nemesi származású belépők kaptak (census, collecta) a veszprémi püspöki területeken, így is vonzóbbá téve az egyházi szolgálatot számukra. Általános jellegű felmentésekkel nem találkozunk a püspökség részéről, és az egyetlen, kamarahaszna alóli mentesülés a királyi hatalom felől érkezett.
A bíráskodási önállóság elérése is egy több lépcsőből álló folyamat része volt: az első lépés az egyház bíráskodási kiváltságának elérése. A nemes jobbágyokat érintő jogszolgáltatási kiváltságok csak ezután következhettek. Itt is azt tapasztaljuk, mint az adózás és a birtoklás tekintetében: a kiváltságok csak a belépőkre érvényesek és nem általánosan az egész társadalmi rétegre. A veszprémi püspökség nemes jobbágyai között tehát mind jogi, mind pedig gazdasági tekintetben különbség volt tapasztalható. A 14. században a nemesi származású belépők lényegesen kedvezőbbnek mondható helyzete a veszprémi püspökség birtokszerző és koncentráló akaratában is keresendő.
Bibliográfia
Források
Bertényi Iván (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény: 1000-1526, Budapest, Osiris Kiadó, 2000.
Erdélyi László – Sörös Pongrác: A pannonhalmi Szent-Benedek- rend története, Budapest, Kiadja a pannonhalmi Szent-Benedek-rend, I-XII/B, 1902-1916.
Fejér György: Codex diplomaticus Hungariae, CD-ROM, Budapest, Arcanum, 2003.
Ipolyi Arnold, NAGY Imre és VÉGHELY Dezső: Budapest, Hazai Okmánytár. I-VIII., 1876, reprint: Pápa, 2004.
Luksics Pál – Nagy Imre – Nagy Iván – Kammerer Ernő – Véghely Dezső (szerk.): A Zichy és Vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, I-XII., 1872- 1931.
Léderer Emma (szerk.): Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához. I. 1000-től 1526-ig, Budapest, Tankönyvkiadó, 1964.
Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Fényképgyűjtemény.
Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Levéltár.
Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor: Írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely,2006.
Mályusz Elemér, Borsa Iván és C. Tóth Norbert: Zsigmondkori Oklevéltár. Magyar Országos Levéltár Kiadványai, Budapest, 1993.
Nagy Imre – Véghely Dezső – Nagy Gyula: Zala vármegye története. Oklevéltár, Budapest, Franklin Nyomda, 1886-1890.
Knausz Nándor: (szerk.): Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. I–III. kötet., Strigonii, 1874; 1882; 1924.
Kumorovitz L. Bernát: Veszprémi regeszták. 1301-1387, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1953.
Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor: Írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről, Szegedi Középkortörténeti Könyvtár, Szeged, 2006.
Szentpétery Imre – Borsa Iván: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke, Budapest, Akadémiai Kiadó, I-II, 1923 – 1987.
Wenzel Gusztáv: Árpád-kori új okmánytár, CD-ROM, Budapest, Arcanum, 2003.
Szakirodalom
Baumgarten Ferenc: A Saint – Gillesi apátság összeköttetései Magyarországgal (Diplomatikai tanulmány), Századok, XL. évf., 1906, 389–411.
Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon, Értekezések a történeti tudományok köréből, Budapest, 1983.
Bolla Ilona: Egy XIV. századi státusper és tanulságai, in H. Balázs Éva – Fügedi Erik – Maksay Ferenc (szerk.): Mályusz Elemér Emlékkönyv. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984, 39–46.
BOROSY András: Egyház és honvédelem az Árpád-korban, Az egyházak hadakozó népei, Hadtörténelmi Közlemények 1987/4, 607–641.
B. Szabó János: A honfoglalóktól a huszárokig. A középkori magyar könnyűlovasságról, Budapest, Argumentum Kiadó, 2010.
Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Budapest, Osiris, 2003.
Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, in: Családtörténet, heraldika, honismeret, Arcanum DVD Könyvtár IV, Budapest, Arcanum. Adatbázis Kft, 2002.
Deér József: Zsigmond király honvédelmi politikája, Hadtörténelmi Közlemények, 1936. 1–57., 169–202, Különlenyomat: Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Kiadó, 1936.
Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet, Budapest, Politzer Kiadó, 1946.
Erdélyi László: Árpádkori társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdései, Budapest, Franklin-Társulat Nyomdája, 1915.
Ethey Gyula: A verebélyi érseki nemesi szék. Magyar Családtörténeti Szemle. 1941/5. 97–107.; /6. 127–132.; /7. 156–160.; /8. 178–185.; /9. 209–214.; /10. 240-241., /11. 258–260.; /12. 272–276., 1942/1. 18–21.; /2. 40–44.; /3. 69–71.; /4. 92–95.; /5. 114–117.; /6. 139–144.; /7. 166.; /8., 188–191.
Fedeles Tamás – Sarbak Gábor – Sümegi József (szerk.): A pécsi egyházmegye története I. A középkor évszázadai (1009-1543), Pécs, 2009.
Fejérpataky László: Oklevelek II. István korából. Székfoglaló értekezés, három oklevél hasonmásával és két pecsétrajzzal, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia,1895.
Fekete Nagy Antal: Az országos és particularis nemesség tagozódása a középkorban, in Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére, Budapest, 1937, 159–184.
Fraknói Vilmos: A szekszárdi apátság története, Budapest, Franklin-Társulat, 1879.
Gutheil Jenő: Az Árpád-kori Veszprém, Veszprém, Veszprém Megyei Levéltár, 1979.
Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1963.
Györffy György: István király és műve, Budapest, Gondolat, 1983.
Hóman Bálint: Magyar pénztörténet 1000-1325, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1916.
Holub József: A magyar alkotmánytörténelem vázlata, Pécs, Pécsi Egyetemi Könyvkiadó, I-II, 1943-1944.
Holub József: Az egyházi nemesség jogállása a középkorban, Budapest, Stephaneum, 1947, Különlenyomat a Regnum egyháztörténeti évkönyv 1944-46. évfolyamából, Passim.
Karácsonyi János: Szent István király oklevelei és a Szilveszter-bulla, Diplomatikai tanulmány, Budapest, 1891.
Kőfalvi Tamás: „….a rosszat rosszal tetézve…”, Hatalmaskodási esetek a középkori Dél-Dunántúlon, Szeged, 2006.
Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.
Kristó Gyula: Az aranybullák évszázada, Budapest, Gondolat, 1981.
Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál – Makk Ferenc (szerk.): Korai Magyar Történeti Lexikon: 9-14. század, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.
Kristó Gyula: Szent István király pécsváradi okleveléről, in: Piti Ferenc (szerk.) – Szabados György (szerkesztőtárs): „Magyaroknak eleiről”. Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére, Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2000, 307–321.
Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása, Századok LXXVI. évf., 1942, 272-305., 407–434.
Melich János: A jobbágy szó történetéhez, Magyar Nyelv, XII évf., 1916, 13–15.
Ozorai József: Az egyháznemesi, vagy praediális birtok, Magyar Sion 1887, 268–271., 362–380., 512–528.
Ozorai József: Az esztergomi érsek praediális nemesei, Magyar Sion 1887. 100–116., 195-211., 261–268.
Rázsó Gyula: A zsoldosintézmény kezdetei Magyarországon a XIV. században, Hadtörténelmi Közlemények, 1960/2., 107–143.
Szabó Csaba: Az egyházi nemesek a középkorban (Tihanyi bencés apátság egyházi nemesei), Pápai Múzeumi Értesítő, III. évf., 1992/3-4, 101–115.
Szabó István: A prédium. Vizsgálódások a korai magyar gazdaság és településtörténelem körében, in Für Lajos (szerk.): Jobbágyok, parasztok. Értekezés a magyar parasztság történetéből, Budapest, 1976, 7–30.
Szalay László: Magyarország története. I.- VI/3, Lipcse, Pest, 1852-1862.
Szentpétery Imre: Szent István király pécsváradi és pécsi alapítólevele. Székfoglaló. Értekezések a történeti tudományok köréből, XXIV, Budapest, 1918.
Szekfű Gyula: Serviensek és familiarisok. Értekezések a történeti tudományok köréből, XXIII. 3., Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1912.
Székely Ottokár: Az egyházi nemesség. A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. 1-10.k. Wien. 1931-1940., 1935., 8–52.
Szilágyi Lóránd: Az Anonymus-kérdés revíziója, Századok. LXXI évf, 1937. 1-54., 136–202.
Tagányi Károly: Válasz dr. Erdélyi László megjegyzéseire, Történeti Szemle, III évf., 1914/3, 435–451.
Váczy Péter: A királyi serviensek és a patrimoniális királyság, Századok, LXI évf, 1927-1928. 243–290., 351–414.
Veress D. Csaba: A Kál-völgy története. I. rész, Veszprém Megyei Múzeumok Közleménye, 1984, 603–618.
Zsoldos Attila: A szent király szabadjai. Fejezetek a várjobbágyság történetéből, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 1999.
Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában, Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 2005.
Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak…”. A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásairól., in: Káli Csaba (szerk.): Zalai történeti tanulmányok. Zalai Gyűjtemény 42, Zalaegerszeg, 1997, 7–21.
Hivatkozások
